Belépés
liliana01.blog.xfree.hu
Az öröm abból ered, hogy valaki meg tudja látni azt, ami szép és jó az életben. Aki szétrombolt egy előítéletet, akár csak egyetlenegyet is, az az emberiség ... Szalóki Lívia
1947.08.05
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Heltai Jenő - Budapesti népdal
  2020-09-02 17:32:17, szerda
 
 


Heltai Jenő - Budapesti népdal

Budapesti szép asszonynak
párja nincs, párja nincs,
valahány van, egytül-egyig
drága kincs, drága kincs.

Feje búbján tornyos-bornyos
frizura, frizura,
részletekre vásárolta
az ura, az ura.

Empir-ruha, princessz-ruha
csipke blúz, csipke blúz,
kis kalapja, nagy kalapja
van vagy húsz, van vagy húsz.

Kígyó-cipő, azsúr selyem
harisnya, harisnya,
odahaza meg üres
a tarisznya, tarisznya.

Kávéházban elolvassa
a lapot, a lapot,
így talál a randevúra
alapot, alapot.

"Gentry asszony" álnév alatt
levelez, levelez,
az urát meg úgy hívják,
hogy Abelesz, Abelesz.

Este hatkor moziban ül
az édes, az édes,
szeme, szája, keze, lába
beszédes, beszédes.

A sötétben jól esik
a flörtölés, flörtölés,
odahaza sorsa úgyis
böjtölés, böjtölés.

Udvarlót tart, szeretőt tart
rogyásig, rogyásig,
megy az egyik, jön helyette
a másik, a másik.

A szívébe Jancsi, Pista,
Elemér, Elemér,
s még vagy három kényelmesen
belefér, belefér.

Magát méltsás asszonyomnak
hívatja, hívatja,
mikor meghal, egész város
siratja, siratja.

Kis angyalok mennyországba
viszik őt, viszik őt,
mint közismert, tisztességes
úri nőt, úri nőt.

 
 
0 komment , kategória:   Heltai Jenő   
Heltai Jenő : Búcsú
  2020-09-02 17:29:20, szerda
 
 


Heltai Jenő : Búcsú

Kitől elűz a sors, a mostoha,
S kit látni többé nem fogok soha,
Tengerszemű, ábrándos kis leány
Egyszer csupán hallgass még énreám.

Egyszer csupán hadd mondjam el neked,
Hogy foglyodul ejtetted szívemet
S hogy légies tündéri alakod
Szívemben mindörökre élni fog.

Egyszer csupán hadd mondjam el neked,
Szegény szívem, hogy mennyit szenvedett:
Hogy megölője volt e szerelem,
Oly édes oh! és oly reménytelen.

Egyszer csupán hadd mondom el neked,
Hogy mint meguntam már az életet:
Hogy szívem oly kietlen, oly sivár
S hogy nincs hite, hogy nincs reménye már.

Aztán megyek...Te, kedves gyermekem
Mondj egy hideg, közömbös szót nekem.
S míg két szememben égő könny rezeg:
Nyújtsd búcsúcsókra hófehér kezed.

 
 
0 komment , kategória:   Heltai Jenő   
Szeptemberi áhítat és szerelmi háromszög
  2020-09-02 17:13:26, szerda
 
 


Szeptemberi áhítat

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hivő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kivánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.
-
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszu út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.
-
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is,
jaj hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliába.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret
s az ámulattól szinte égig érek.
-
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
-
Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

A szeptemberi áhítat, Kosztolányi legutolsó költeménye először a Nyugat 1935. októberi számában jelent meg, később a Számadás című kötetben kapott helyet, annak alappillére lett.
Előzménye a Radákovich Máriával az újságírók visegrádi üdülőjében töltött két hét emléke. Ez egy kései szerelem volt, amely a halál árnyékában fogant. A költő ekkor már régóta küzdött a rákkal, több műtéten, rádiumbesugárzásos kezelésen is átesett. Betegsége súlyos volt, az utolsó stádiumban járt, de akadtak olyan időszakok, amikor viszonylag jobban érezte magát.
Egy ilyen időszakban ismerkedett meg utolsó szerelmével, s az érzés, az eufórikus boldogság állapotába emelte. ennek az időszaknak az élményvilága tükröződik a szeptemberi áhítat című gyönyörű versében, melyet Kosztolányi az asszony névnapjára írt, és küldött el száz szál rózsa kíséretében. Radákovich Mária szerelme vigasztalta és boldoggá tette a költőt élete utolsó tizenöt hónapjában.
A vers gyerekes ámulattal zengi, hogy az élet milyen szép. A halál közelsége, az életért való mámoros rajongást váltotta ki a súlyosan beteg költőből, aki az élet varázslatáról, csodájáról tesz hitet a versben. Ebbe a himnikus, ünnepélyes hangulatba simul bele az új szerelem nagy-nagy boldogsága. Kosztolányi újra bizakodó volt.
Volt azonban kis hiba, Kosztolányiné Harmos Ilona észre vette férjét és Máriát egy parkban. Arra számított, hogy nagybeteg férje és Mária liezonja a nyaralással véget ér. Nem így történt. Kosztolányi vissza ment Visegrádra Máriához és amikor lebuktak Füst Milán és felesége hozták-vitték a szerelmes leveleket, falazva a szerelmeseknek. Újabb lebukásuk alkalmával Kosztolányi mindent bevallott és megkérte feleségét, hogy engedje Máriához. Ilona beleegyezett, de később mégis goromba levélben szóllatotta fel riválisát, hogy hagyja békén a férjét:

,,Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyen szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen üzenetet, levelet, apróhirdetést, vagy csak jelt is ad, vagy jelet elfogad az én szerencsétlen haláltól és öregségtől -sajnos joggal -rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyilt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint egy veszett kutyát.
Én minden apró részletet tudok, még azt is ami az erdőben történt. Magának pedig azt az emberi tanácsot adhatom, hogy vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jó, vagy pedig tanuljon."

Még egy ideig ment a huzavona, de a betegség egyre inkább elhatalmasodott és Kosztolányi már csak Ilonát akarta, aki a nagybeteg költőt saját testével melegítette esténként és végtelen türelemmel és szeretettel ápolta haláláig.

Ilona kálváriája folytatódott, A tüzes cipőben című kötetében ír a második világháború zűrzavarában elveszett egyetlen fia utáni pokoljárásáról, az egymásra találásról. Nem kímélte az élet, de erős volt minden tekintetben.

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2020.08 2020. Szeptember 2020.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 6 db bejegyzés
e hónap: 171 db bejegyzés
e év: 1341 db bejegyzés
Összes: 2642 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 868
  • e Hét: 4985
  • e Hónap: 18988
  • e Év: 159376
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.