Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Orth László versei III.
  2020-10-17 21:00:47, szombat
 
 




ORTH LÁSZLÓ VERSEI III.




Orth László, a tűzzel, szenvedéllyel, reményekkel teli 22 éves ercsi fiatalember még nem annyira ismert az olvasók körében, ám tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a száznál is több verse és prózája, melyek kivétel nélkül mind az élet nagy kérdéseivel, a szerelemmel, az érzelmekkel foglalkoznak.

,,A művészet egy eszköz,
Mi kitölti az ürességet,
Ég és Föld, ember és ember közt,
Ezzel ad némi reménységet"

,,Ki vagyok én, nem tudom,
Tán már tudni se akarom,
Élem az életem, törekszek a szépre,
Hogy szeretetet hozzak sorvadó létre."

Orth László



Link









III: SUTTOGÓ SZAVAK







ÁLMODOZÁS


Őszi délután,
Az ablakod oldalán,
Nézed a fákat,
A kopasz ágat,
A levelek lehulltak,
A zöldből megbarnultak,
Nézel az égre,
Mi beborult délre.
Szürke a táj,
A szíved fáj,
Elmúlt a nyár,
Nem tudod, mit csinálj.
Nincs kedved semmihez,
Nem tudod, magad hova tedd.

A télre gondolsz,
Várod, hogy szánkózz.
A fehér hópelyhek,
A karácsonyi ételek,
Szádban érzed ízét,
Nézed a karácsonyfa díszét,
Elolvad a hó és a jég,
Kiragyog a kék ég.

Kibújik a Nap,
Csiripelnek a madarak,
Az utcára kihallgatsz,
Gyerekek üvöltik: "Hurrá itt a tavasz!"
Kizöldül az erdő és a rét,
Fújdogál a meleg szél,
Felpezsdül az élet,
Búcsút intesz a télnek.

Eljött a nyár,
Mire várva vártál,
Strandon pihensz,
Víz után sietsz,
Hogy forró tested,
Gyorsan lehűtsed.
Lassan vége a nyárnak,
Az ősz lábai körüljárnak,
Lehűl a levegő,
Vihar jő,
Dörög az ég, s villámok csapnak,
Felébredsz a zajra, ahogy hadakoznak,
Mert egy őszi délután,
Felébredtél az ablakod oldalán.







ÁLMOK


Álmok, melyek szépségbe ringatnak,
Utat mutatnak fényes csillagnak,
Elvisznek oda, hol léted szebb,
De életedben soha ne feledd,
Ezek csak álmok, s nem a valóság,
Ebben ez a kínzó gyalázság.
Miért nem telesülhet vágyunk,
Reményekkel teli, szép álmunk?
Talán azért, mert ilyen az élet,
Ad, majd elvesz minden szépet,
Képek, melyek erőt adnak,
A szürkeségből kiragadnak,
Segítenek a bajban, s rosszban,
Süppedő, húzó, s nedves homokban,
Jövőt ad, s felejtet is,
De az érzés ál, hamis.
Nélküle viszont nem élhetünk,
Mert hiányában csak szenvedünk.
Segít, hogy túléld a mát,
S meglásd a holnap hajnalát.







ÁLMOS VAGYOK


Álmos vagyok, de nagyon
Nemsokára elalszom,
Pedig reggel van, nem este,
De álom kúszott szemembe.
Fejem lehajtom, nem hallok semmit,
Nem zavarok én senkit,
Ha egy órácskára lehunyom szemem,
Kipihenem magam, friss létem legyen.







ÁRTATLANSÁG




Olyan ártatlan, s szép,
Mint egy ragyogó kép,
A kisbaba piros arca,
Édes kis mosolya.
Olyan ártatlan, s okos,
Mint egy kis tudós,
Olyan naiv a kicsike,
És még olyan picike.
Kis kopasz feje,
S hatalmas barna szeme,
Ő maga az Ártatlanság,
S a nagybetűs Szabadság!







BÚCSÚ


Dohos levegő, penészes falak,
Szemedből a könny kifakad,
Oly szép emlékek törnek elő a mélyből,
Kifakad minden, egy érző szívből.

Érdes tenyered simogatja a falat,
Oh, ezernyi és ezernyi gondolat,
Mi lesz most, hogy elhagyod,
Hogyan fojtod el bánatod?

Lépcső, mennyiszer ültél tetején,
Hányszor átkoztad, hányan vagytok még?
Korlát, hányszor bújtál hozzá átölelve,
Bánatodban osztozva, a múltat feledve?

Minden megkopott, de minden a régi,
Pislákoló lámpák halovány fényei,
Hangok, mik ezer évesek,
De mégis, fejemen léteznek...

Kisgyerekként játszadozva, pöttyös labda gurul,
A szomszéd gyerek, ki könnyen bedurvul,
Az első édes csókot is te láttad,
A csalódásban is társad találtad.

Az első cigaretta füstjét is te szívtad,
Az első versem is te írtad,
Még mindig ott van, de a por belepte,
Falra vázolt apró kis versike.

Te voltál tanúm, mikor igent mondtam,
Te voltál, mikor boldog apa koromban,
Meséltem, miket csináltunk mi együtt,
És ez a mi titkunk, nem feledjük.

Most vérző szívvel állok előtted,
Könnyeim bevallom, csepegnek,
Isten veled, te legjobb barát,
Lépcső, és odabújós korlát.

Kimegyek, nem nézek vissza,
Hallom, ahogy óriás gép lecsapja,
Hatalmas vérszívó karjait,
Érzem életem emlék porait.

Fekete ruhában másnap elmegyek,
Hatalmas sírodra egy virágot teszek,
Hidd el, örökre szívembe zártalak,
És örökké bezárult e fájdalmas lakat.

2007.

Közkincs pályázat, korlát fénykép alapján







BŰNTUDAT


Bűn és bűntudat,
Ez együtt fakad,
Bűnben élni könnyed tett,
De bűntudattal élni nem lehet.







BÜSZKE GYERMEK


Különös téli éjszaka volt,
Fényesen ragyogott a Hold,
A gyermek a szobájában feküdt,
S zavaros gondolataiba merült.

Nem kellhetett ki az ágyból,
Nem nézhetett ki szobája ablakából,
Csak feküdt, szinte mereven,
Nem csodálhatta a hulló pelyheket!

Szobájában a fényt gyertya adta,
Kis zugát halványan világította,
Csak nézte a plafonon játszó bogarakat,
Mik a téltől félve bent maradtak.

Meleg dunyhák közt feküdt teste,
Hogy melegen tartsa őt az este,
Hideg volt kint, s bent a lakásban,
Nem égett a kandalló a kis szobában.

Arcán csurgott végig verejtéke,
Testében izzott forró vére,
Arcára volt írva minden fájdalom,
Minden, mi kínzó rágalom.

Anyja lépett be a szobába,
Borogatást hozott fia arcára,
Ezzel próbálta hűteni törékeny testét,
Szavaival ápolta érzékeny lelkét.

Csurgott a verejtéke, de a hideg rázta,
A halál felé vezető utat járta,
Egy kis csíny, mennyi bajt okozhat,
Kínzó szenvedést, fájdalmat hozhat.

"Anya, nemsokára meghalok?
Félek, én nem akarok!"
Anyjában végigszaladt a gondolat,
Lehet nemsokára egyedül maradhat!

Könnybe burkolódzott kék szeme,
S ezt súgta édes fia kis fülébe:
"Nem fiam, meglátod, jobban leszel,
A szeretet minket féltve ölel!"

Összeborultak, s már együtt sírtak,
Könnyeik hadával nem bírtak,
Az anya szorosan átölelte egyetlen gyermekét,
Tán utoljára szoríthatja így kis testét.

"Anya, ugye tudod, nagyon szeretlek! Téged?
Kérlek, ölelj meg, én annyira félek!
Kérlek, soha ne hagyj el soha!"
Remegő szájával ezt suttogta.

Az anyja nem bírta, kirohant,
Szíve majd összeszakadt,
Nem bírta nézni gyermekét,
Nézni kínzó gyötrelmét.

Tudta jól, tehetetlen,
Nem bírt tenni a betegség ellen,
Tudta, végig kell nézne.
Fia eltávozik egy örök életre.

Erőt vett magán a szomorú anya,
Gyermekét nem szabad magára hagynia,
Odament fiához, simogatta,
S halkan a fülébe suttogta:

"Ne félj fiam, mindig veled leszek,
Én soha el nem veszítelek,
Követlek én, bármerre mész,
Követlek, bármely útra is térsz!

Nem lesz úgy perc, ne lássalak,
Nem lesz óra, na halljalak,
Nem lesz soha, nem fogom kezed,
Mert örökre ott leszek veled!"

Megfogta kezét, szorosan,
Forró volt, mint tűz a kazalban,
A gyermek belenézett anyja könnyes szemébe,
Őszinte vallomásnak készült elébe:

"Anyám, ki életet adtál nekem,
És mindig fogtad két kezem,
Büszke vagyok rád, te vagy az életem,
Bocsáss meg, fájdalmat okozok neked!

Kérlek, ne sírj miattam, nem érdemlem,
Hogy könnyed szemedből értem csepegjen,
Gyere kérlek, hadd öleljelek,
Hadd mondjam el, mennyire szeretlek!"

Lassan halványodott a gyertya fénye,
Uralkodott már az éj sötétje,
Hideg szellő tört be a szobába,
Fekete holló szállt a havas párkányra.

Mindketten tudták, itt az idő,
Tudták már, mit hoz a jövő,
A gyertyák elaludtak hirtelen!
Oh, a világ, miért ily kegyetlen?

A gyermek már nem szorította anyja kezét,
Anyja már nem érezte fia forró leheltét,
Csönd lett a szobában, üresség szívében,
Csak ült némán a rideg sötétben.

Könnyei lassan peregtek arcáról,
Szívesen ordítana kínzó fájdalmáról,
De egyedül volt már, senki nem hallgatta,
Nem érdekelt már senkit fojtó bánata.

Ígéretet tett fiának, soha nem hagyja egyedül,
Elővett egy üveget, s kortyolt a méregből,
Egy mondat hallatszott még ki száján:
"Megyek hozzád angyal szárnyán!"

Holtan esett össze az anya,
Nem volt miért maradnia,
Most már újra együtt anya és gyermeke,
Örökkön együtt, ott fent a Mennybe!

Különös téli éjszaka volt,
Fényesen ragyogott a Hold,
A gyermek a Mennybe került,
S a szeretet tengerébe merült.







CSODÁS TÉLI ÉJSZAKA


Egy sötét téli éjszakán,
Ülsz az ágyad oldalán.
Merengsz a messzi sötétségbe,
Csillagok fénye ragyog az éjbe.
Hópelyhek hullnak egy sötét felhőből,
S egy alak előbúj a sűrű ködből.
Karimás kalapja és ballonkabátja,
Itt jelenik meg, s pont ma.

Tested el kezd remegni,
Mert ne tudsz feledni.
Előtörnek régi képek,
Giliszták, s ronda férgek,
Csúsznak, másznak melletted,
S feletted szörnyek lebegnek.
Egyre közeledik a titkos alak.
S szűkülnek a szürke falak.

Szíved, olyan hevesen ver,
Tested, mint egy kő, úgy hever.
Mozdulni se tudsz a félelemtől,
Lélegezni is alig a rémülettől.
Érzed, ahogy a vad idegen,
Egyre uralkodik lényeden,
Félsz, hogy mi lesz veled,
S kezed, a szemed elé teszed.

Várod, hogy az ismeretlen alak,
S az összemenő falak,
Végezzenek Veled,
Elbúcsúzol: Isten veled!
Felkészülsz a nagy halálra,
A misztikus másvilágra,
Látod, ahogy nyílik az ajtó,
S szívedben landol egy karó.

Hirtelen felugrasz az ágyról,
Üvöltve rohansz ki a szobából,
Eltűntek a férgek és a rémalak,
Helyükön maradtak a régi falak.
Kinyitod a falat, a villanyt feloltod,
A sötétből kibújó rémalakot látod,
Szíved megnyugszik, már nem ver hevesen,
Apád jött be szobádba hirtelen.

Boldogan rohansz oda, átöleled,
Szemedből a könny lassan csepereg.
Apád karjában megnyugszik lelked,
Ágyba fekteti felhevült tested.
Betakar, s ott marad Veled,
Te lassan lehunyod szemed,
Ő vigyáz rád egész éjjel,
Hogy többé ne harcolj a sötétséggel.







EGY PILLANAT


Gyors, rohanó világban élünk, mi emberek,
Mint némafilm, életünk úgy pereg,
Az utcán, mint vonat, úgy robognak társaink,
Mint termék, gyár monoton sorain.
S ha egyszer meglátsz egy szerelmes párt,
Kik egész életükben a másikra várt,
Megcsókolják egymást érzékien, de hevesen.
S az idő lelassult, szinte teljesen,
Szíved mélyébe boldogság költözik hirtelen,
Rájöttél, e világ nem oly kegyetlen,
Aztán fejed elfordítod, s lassan mész tovább,
Éled tovább léted monoton világát.







ELVESZTEM


Elvesztem, nem találom magam,
Csak sodródok a folyamban,
Saját magamban vesztem el,
Kérdésemre senki nem felel.

Elvesztem, magányosan járok,
A gondolataimmal együtt szállok,
Hova, merre visz az utam?
Hol találom meg magam?

Gondolataim szanaszét szállnak,
Egymásra nem találnak,
Elvesztem, vége mindennek,
Nincs így értelme az életnek!







EMLÉKEK


Ablakomon fagyos jégvirágok,
Az utcán összenéző szempárok,
Hideg, hűvös lett az éjszaka,
Mindenki siet valahova.

Én csak nézek ki az ablakon,
Szemem tágra nyithatom,
Figyelhetek, nézhetem őket,
Az elsuhanó szép időket.

Oly szép emlékek feljutnak,
Mik eddig a mélyben lapultak,
Az elsuhanó pillanatok,
Rajtuk mosolyoghatok.

Mindenki rohan, de itt bent,
Nyugalom és halk csend,
Csak a gondolatok, emlékek,
Mik a mélyről feltörnek.

Mennyi szép pillanat,
Mennyi szép gondolat,
Mi meghat, megragad,
Suhanó e forgatag.

Az idő is lassan jár,
S már üres a kinti táj,
Mindenki otthon van már,
S a gondolatom is alászáll.

Emlékek, visszakúsznak a mélybe,
Megmaradva ínséges időkre,
Hol kell majd a boldog pillanat,
Ezernyi szép gondolat.







ESZTELEN


Fent a magasban ül egy ember,
Minden időt egynek szentel,
Annak, hogy másokat rommá tegyen,
S mástól mindent elvegyen.

Ül ott fent egymagában, magányos,
Ő az egyetlen kard nélküli harcos,
Csak irányít ezreket a halálba,
A pokol vérengző kapujába.

Nincs joga, de mégis ő határoz,
Nem ért máshoz, csak a halálhoz,
Ahhoz, hogy fájdalmat okozzon,
S vérengzést szítson, s fokozzon.

Ő egy esztelen gyilkos, mint Néró,
Szerinte a vérengző hatalom a jó.
De ha ő feláll trónja kényelméből,
Más ül, helyére egy pillanaton belül.

A trón megváltoztat, gyilkossá tesz,
Ha beleülsz, nép kezedbe hatalmat tesz,
De csak azért, mert félnek, gyávák mind,
Félnek vezér nélkül, odakint.

Ő az, kire ezernyi fegyveres hallgat,
S fegyverük által, milliók halnak.
Mert egyetlen őrült, esztelen,
Parancsba adta hirtelen.

Ártatlanok, kik semmit nem tettek,
Mégis ők, kik bűnhődnek,
Észre se veszik, s egyetlen perc alatt,
Életük sodró viharának vége szakad.

Esztelen, ki kioltja az életet,
Kioltja az egyetlen szépet,
Mi az ártatlanoknak adatott,
Mert más jót nem kapott!

Könnyű fentről parancsot osztani,
Bársonyszékben, ezreket fosztani,
Nem látni, s nem hallani a könyörgést,
A fájdalmat és a hatalmas szenvedést.

Könnyű így ítélkezni ezrek fölött,
Minden szép, s jó között,
Lelkiismeret nélkül birtokol,
S ha nem, megtorol.

Háborúkat szít világszerte,
Félőn néznek e esztelen emberre,
Hogy ki lesz a következő áldozat,
Ki e világon nem maradhat.

Koholt indokkal teszi rá kezét,
Egy hazára, s követeli a részét,
S a szép az, hogy odaadják,
S őt a megváltónak tartják.

Pedig ő nem vált meg senkit,
Csak kihasznál mindenkit,
Aztán, mint rühes kutyát,
Elhajtja a kihasznált hazát.

Nem ember az ki ilyet tesz,
Hogy a másiktól csak vesz,
Kihasznál, majd odébbáll,
Szíveknek ez nagyon fáj.

Magának akarja az egész világot,
Erdőt, fűt, s minden virágot,
Nem elég neki az óriási hatalom,
Ezrek fölött lévő kínzó uralom.

Volt, mikor csak úgy támadtak másokra,
Nem nézték, hogy kit is gyilkolva,
Nyomnak el egy egész népet,
Szabadságban többé nem élhet.

Nem lenne baj, ha egyedül lenne,
S senki neki nem hinne,
De vannak kik, vakon követik,
S tetteit nem ellenzik.

Ez lett a baj, e világgal,
Hogy esztelen emberekkel szárnyal,
S ha esztelen örültek irányítanak a jövőben,
Nem lesz szép e csodás Földben.







ÉLETEM VÉGÉIG


Életem végéig, hű társ leszek,
Életem végéig, adok is, s veszek,
Életem végéig, segítek a bajban,
Életem végéig, nem lesz rajtam,
Bűn, s mocsok, mi e világon fertőz,
Tiszta leszek, mint a víz, s forró tűz.

Életem végéig, téged szolgállak,
Életem végéig, csak téged látlak,
Életem végéig, csak rád nézhetek,
Életem végéig nem vétkezhetek,
Senki ellen, e romlott gúnyos világban,
Mert lelkem elvész, a világi homályban.

Életem végéig, gyáván raboskodom,
Életem végéig, megalázkodom,
Életem végéig, láncolt rab leszek,
Életem végéig, belőlem étkezzetek.
Belőlem, mert feláldoztam magam értetek,
Raboskodó estemből egyetek, hogy ti éljetek!







FALAK


Átölelnek, néma, fehér kezükkel,
Nem szólnak semmit, csak állnak,
Minden kis szót hallanak fülükkel,
Nem tesznek semmit, csak várnak.

Mire? Azt nem tudom meg soha,
Beborítja őket a pór sötét fátyola,
Csak állnak, nem szólnak hozzám,
Állnak, mint katona, mogorván.

Átölelnek, néma, fehér kezükkel,
Csend, szavak nélkül is tudják,
Látják fehér, csillogó szemükkel,
Életük végéig a dísz sort állják.













FEKETE MELÓDIA


Fekete nap, fekete emberek,
Fekete Hold, fekete lelketek,
Fekete szemek, fekete minden,
Fekete száj, fekete kincsem,
Fekete szép, fekete homály
Fekete csúf, fekete sár,
Fekete fa, fekete jó,
Fekete domb, fekete hó,
Fekete rózsa, fekete virág,
Fekete lét, fekete világ,
Fekete lap, fekete írás,
Fekete toll, fekete vívás.
Fekete holt, fekete élő,
Fekete rét, fekete felhő,
Fekete minden, fekete átok,
Fekete ég, fekete álmok,
Fekete ég, fekete madarak,
Fekete ember, fekete hallgatag,
Fekete ló, fekete állat,
Fekete munkás, fekete fáradt,
Fekete fehér, fekete szín,
Fekete édes, fekete szín,
Fekete könny, fekete baj,
Fekete arc, fekete haj,
Fekete utca, fekete ház,
Fekete torta, fekete máz,
Fekete élet, fekete minden,
Fekete én, fekete kincsem.







HAZÁM
. . . . . . . . . . .




"Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar,
Bölcsöd az, s majdan sírod is, mely ápol, eltakar"
Így szól dicső Szózatunk első két sora,
Melynek igaz, s bölcs, minden egyes szava.

Ezred éve élünk Kárpátok lágy ölében,
Lankák, s völgyek ölelő kezében.
Hegyek óvnak minket, vigyázznak létünkre,
Minden titkunk féltve őrizve.

Hegyek oldalán ezernyi szőlőtőke,
Édes bor vörös, s fehér nedűje,
Ez oltja szomját a magyar embernek,
Ez ad színt a magyar életnek.

Zöldellő erdők, virágos rétek,
Sűrű lombok közt, szűk ösvények,
Ezernyi tiszta patak csordogáló vize,
Öleli hazát, mint védő keze.

Sárgán aranyló búzamezők a messzeségben,
Együtt hajladoznak a langy szélben,
Ezernyi madár száll a kék égen,
Eljőnek ők minden évben.

Balaton kék vize halk, s csendes,
Mint nyugalom szigetén lenne, kedves,
A nyugalom tengere,
A Balaton hullámzó kék vize.

E kis hazában, ezernyi régi emlék,
Mit múlt ősi anyja ellék,
Őrzi magyar ember, félti mindentől,
Mert büszke rá, mit múlttól örököl.

Büszkén néz egy romos várra,
Vagy a múltban vívott nagy csatára,
Vállalja múltját, mindegy kudarc vagy dicső,
A múlt örök, s becsülendő.

E föld, miből mi vétettünk,
Életet adott mi nekünk,
E föld, e szent haza,
Létünk meleg otthona.

Jaj, hogy balsorsunk mindig megtalált,
Ez tükrözi hazánk fájdalmát,
Ezernyi csata zajlott az országban,
E csöppnyi vérző hazában.

Mindig a rossz oldalra álltunk,
De meg soha nem hátráltuk,
Szembenéztünk vele, s vesztettünk,
De lélekben soha el nem vesztünk.

Sokszor tiporták e hazát a földbe,
Lökték a végtelen, sötét mélybe,
Feledett mindig e vesztes haza,
Mert holt népe sírva, ezt akarta.

Oh, mily rég volt, mikor a hét vezér,
Büszkén felvágta lüktető erét,
S együtt közösen keresték a hazánkat,
Nagy árat fizetve, de magtaláltak.

Mikor látták Kárpátok lágy ölét,
Hegyek zöldellő szép völgyét,
Tudták már, ez lesz az új hazánk,
Hol békésen álhetünk talán.

Mikor volt utoljára dicső hadunk?
Mindig a rossz oldalra álltunk.
Hányszor éltünk elnyomás alatt?
Oh szívünkben hány seb felszakadt!

Mindig büszkén vállaltuk kik vagyunk,
Szívünkben, e hazának mindig helyet szorítunk,
Emlékezzünk azokra, kik értünk haltak,
Mert számunkra békét akartak.

Sírjuk fölött álljunk meg egy szóra,
Egy percet gondoljunk a múltra,
Hajtsuk meg előttük fejünket,
Hogy érezzék, tiszteljük őket.

Mi is ebből a földből vétettünk, s azzá lesz testünk,
Porból vétettünk, s majd azzá is leszünk.
Itt lesz majd végső nyughelyünk,
Hol örökre álomra hajtjuk fejünk.

Ne csak vegyünk, adjunk is a hazának,
Tiszteljük, hajtsunk fejet múltjának,
Óvjuk őt, vigyázzunk törékeny testére,
Ezt tette ezred év nemzedéke.

Ne okozz fájdalmat e szép hazának,
Ne hozz csalódást őseid múltjának,
Ne áruld el őket soha létedben,
E szép hazát ne hagyd cserben.







HOLTAK NAPJA


November első napján, tisztelgünk,
Halottainkra fájóan emlékezünk,
Virágot viszünk sírúkra,
Némán megállunk egy szóra.

Gyertyát gyújtunk értük,
S rájuk emlékezünk,
Egy imát is elmondunk magunkban,
Jó sorsuk legyen a másvilágban.

Teszteljük e napot, gyújtsunk gyertyát,
Hajtsuk fel a gyászoló özvegy fátylát,
Emlékezzünk némán a holtakra,
Ez a perc szóljon csak róla.







HOL VAN AZ IGAZSÁG?




Hol van az igazság, merre jár?
Mikor jő elénk már?
Eltűnt életünkből örökre?
Sose jő már eme földre?

Nem tudom, de már várom,
S csak szerény érvem javaslom,
E hazugsággal teli világban,
Higgyünk még a csodában!

Higgyünk abba, hogy eljő még,
Elment közülünk, olyan rég!
Keressük, csábítsuk újra közénk,
S ha jő, el soha ne üldözzék!

Szükség van rá, nem csak nekünk,
Hanem ezernyi utód, s gyerekünk,
Számít rá, hogy széppé teszi a világot,
S csodát hoz, mit várok.







HULLÓ FEHÉR CSILLAGOK


Este van, kigyúlnak a fények,
Csodája az éj, e földi létnek,
Nézem az eget, felleget,
Mik betakarták a sötét eget.

Fehéren pompáznak, a város fénye,
Világítja őket, s eltűnőben éj sötétje,
Fehér hópelyhek hullnak a tájra,
Fehér leplet vonva rája.

Mindent betakar a hó, a fehérség,
Gyönyörű a táj, szépség,
Hogy a tekintetet megragadja,
S engedni többé nem akarja,

Barna fáknak fehér lombja,
Kis utcának fehér dombja,
Fehér a háztető, fehér minden,
Fehér minden, nagyon szépen.

Csoda ez, s olyan szép,
Mikor így áld minket az ég,
De nem tart soká, jön a tavasz,
De jövőre a tél, újra hozza a havat.







ISKOLA
. .




Iskola-iskola,
Minek járok én oda?
Olyan, mint egy óvoda,
Csak nagyok járnak oda.

Általános első osztály,
A számolás is megy már,
Abbahagyni most lenne kár,
Jöhet a második osztály.

Lassan telnek az alsós évek,
Dogánál mindig halasztást kérek.
Azt mondják: jó útra térek,
De ezek téves hírek.

Már öt éve járok ide,
Osztályom az iskola elitje,
Mindenki hajt izibe,
Csak én nem illek ide.

Szüleid hajszolnak,
Nyugton nem hagynak,
Adjak esélyt magamnak,


Arra, hogy tovább tanuljak.

Bekerültem egy gimibe,
Nem tudom, hogy vettek fel ide.
A lányok belezúgtak Fridibe,
Mi meg nyomultunk előre.

Eljött az utolsó esztendő,
S jött egy sötét felhő,
Megcsapott egy furcsa szellő,
S ülök, mint érettségiző.

Sikerült minden,
Ezt nem értem,
Mert attól féltem,
Nem megy ez énnekem.

Most itt van a főiskola,
A gimisek nagy álma,
Az utam visz valahova,
Csak még nem tudom hova...











KARÁCSONYI ÉJSZAKA


Végtelennek tűnő, hosszú napokon,
Barangolok kihalt tájakon,
Fehér takaró alatt szunnyad a rét,
Lélegzetem eláll, gyönyörű e kép.

Kis házikó, gyertyák fénye,
Világosság a sötét éjbe,
Boldog család a fa körül,
Kéz a kézben együtt örül.

Örülnek, hogy együtt vannak,
Örülnek az ajándéknak,


Egy pillanatra megállnak,
Ki nincs velük, rá gondolnak.

Kint állok a havas tájon,
Szívemet csak fájdítom,
A könny kicsordul szememből,
A hó csak hull a sötétből.

Hátat fordítok a kis háznak,
Remegő lábaim alig járnak,
Nem nézek vissza soha többet,
Fájdalmas emlékek gyötörnek.







KINCS, AMI NINCS


Keresel, kutatsz, semmit nem találsz,
Fáradtan szíved börtönében sétálsz,
Keresed a kincset, nem találod,
Elvesztél, legyél is bárhol.

Kincs, mi nincs meg szívedben,
Volt vagy csak veszett a rengetegben?
Nem találod bent, se kint,
Ez az a kincs, mi nincs.

Sorvadt, érzelem nélküli szíved,
Nagy, hiányzó kincsed,
Az érzelem, mi a legnagyobb kincs,
De ez a csoda, benned nincs!







KIÚT AZ ÁLOMBÓL


Kopár táj,
Fakult homály,
Ködös minden,
Kiút nincsen.

Elindulok,
Nem tudok,
Lábam leragadt,
Egyhelyben maradt.

Megijedek,
Féltelek,
Mi lesz veled.
De baj nem lehet!

Itt vagyok veled!
Fogom a kezed!
El nem megyek,
Nem merek.

Együtt lépünk,
Nagyon félünk,
Kéz a kézben,
A sötétségben.

Ahogy megyünk,
Már nem félünk,
Fényt látunk,
Megállunk.

Egymásra nézünk,
Nevetünk.
A fényen kimegyek,
Majd felébredek.







KÖD


Köd ereszkedik le a tájra,
Senki nincs közel, s távolba,
Az orromig is alig látok,
Lassan, óvatosan járok.

Olyan, mint ha tél lenne,
Hideg, s hó is esne,
De csak a köd szitál az égből,
Sűrű permetben fentről.

Nyomasztó ez a szürke világ,
Az, hogy mindent ellep a homály,
Nem akarok mást, csak meleget,
Nyarat, s vizembe hűsítő jeget.

De a nyár még messze van,
Először még jő a téli had,
A hó, a hideg és a jég,
Oh, hány nap van még?

Meddig kell még várni a nyárra,
Meddig leszek még a homályba?
Meleget akarok forróságot,
Nyarat, s boldogságot.







LÁBNYOM A HÓBAN


Az est lassan leszáll a városra,
Én nézek, s közben álmodva,
Figyelem az elsuhanó alakot,
Ki a hóban nyomot hagyott.

Ki lehet ő, ily hevesen jár,
Tán emberi lét fölött száll?
Vagy ábránd csupán, képzelet,
Játszik velem az élvezet?

Ki lehet ő, nem tudom, csend,
A lábnyom mégis ott lent,
A hóba mélyen süppedve,
Nézek ki, görnyedve.







LÁTHATATLAN ISMERETLEN


Valaki jön, de nem látom,
Egy kéz megpihen vállamon,
Megfordulok, senki mögöttem,
Szavak helyett, csak hörögtem.

Csend van, de mégis, lágy hang,
Szólít, békét nem hagy,
Félelem helyett megnyugszom,
Még érzem kezét vállamon.

Érzem, erőt ad az idegen,
Bár lehet, már rég ismerem,
Ki vagy? Kérdezem, de nem válaszol,
A nyugalom, szívem mélyébe hatol.

Ki ő, tán tudni se akarom,
Lehet ő, az én angyalom,
Érzem jót akar, s nem hagy el,
Vigyáz rám, óv, s figyel.







LÉGY BÜSZKE RÁM


Atyám, e sorokat csak te olvashatod,
Jó anyámnak meg nem mutathatod,
Félek, ha olvasná soraim, hirtelen,
Összeesne, s elvinné a végtelen.

Fogságba estem apám, sajnálom,
Nem írható le az a fájdalom,
Mit érzek, hogy szégyent hoztam rád,
Már nem lehetsz büszke rám.

Tudom, én vagyok a mindened,
Az egyetlen kis gyermeked,
Aki szégyent hozott fejedre,
S fogságba esett egy életre.

Azért írom e sorokat, mert nem tudom,
Hogy világon van e maradásom,
Nem tudom, hogy élek e még,
Mikor megérkezik e levél.

Nem biztos már semmi sem,
Már felkészült fiatal lelkem,
Hogy itt hagyja a földi életet,
Mindent mi széppé tette a létet.

Nem tehettem semmit apám,
Nem viselkedtem gyáván,
Ezrek haltak körülöttem,
Én mentem, nem menekültem.

Azt tettem, mire neveltél,
Azt, hogy más életért,
Enyémet áldozzam, ha kell,
Még ha ezernyi holt is hever.

Ezrek közt rohantam életért,
Életet áldozzak egyetlen gyermekért,
Ki közénk keveredett hirtelen,
S a golyók szálltak esztelen.

Társaim estek össze mellettem,
Hideg rázta reszkető testem.
Szinte már megérintettem a gyermeket,
Mikor az ég elszólította e kis életet.

Holtan zuhant össze, kezembe esett,
Vérzett sebe, teste reszketett,
Ott térdeltem a forró vérében,
Üvöltöttem! Miért Istenem!?

A németek csak törtek előre,
Nem volt menekülés előle!
Megsebesítettek, nem volt mit tenni,
Nem lehetett vérbosszút, nem volt merre menni.

Tarkómhoz fegyvert szegeztek,
Áruló féregnek neveztek,
Agyon akartak lőni, mint egy kutyát,
Elhajítani, mint egy használt csizmát.

Felkészültem, én is ezrek közt vesztem létem,
Nem könyörögtem, nem kértem,
De megkegyelmeztek életemnek,
És fogolytáborba vezettek.

Ne aggódj apám, egy szó se jött ki ajkamon,
Ha azt kérdezték, ki vagyok, csak a rangom,
Mondtam nekik folyton folyvást,
Nem tisztelem én az árulást.

Kínoztak, ütöttek, s vertek,
Ha kellett, akkor éheztettek,
Megtettek mindent, hogy szóra bírjanak,
De én ellen álltam a kínzó kínoknak.

Szörnyű állapotok vannak a táborban,
Hatunknak egyetlen kicsi katlanban,
Kell aludnunk, s élnünk,
Földbe tiporják a létünk.

Mocskosak vagyunk, seben nem gyógyul,
Elegem van már a bajból, s búból,
Ha nem végeznek ki nemsokára,
Betegség visz a másvilágra.

Megváltás lenne a halál nekünk,
Ne kelljen itt szenvednünk,
Vannak, kik végeztek magukkal,
De én nem játszom a sorsommal!

Ha az a sorsom, hogy itt szenvedjek,
Az hogy kínzó fájdalma legyen testemnek,
Akkor elhiszem, s elfogadom,
Úgy várom majd halálom.

Szökni nem tudunk, e kegyetlen fogságból,
Menekülésünk nincs a haláltól,
Érezzük, hogy vár minket, hívogat,
Közben biztos kacag nagyokat.

Várjuk, mikor kerül ránk a sor,
Mikor folyik vérünk, mint a vörös bor,
Mikor száll ki lelkünk testünkből,
Mikor lesz szabad raboskodó lelkünkből.

A csontjaink kilátszanak éhezünk,
Éhínségtől szenvedünk,
Úgy bánnak velünk, mint állattal,
Mint az utcára vetett kutyával.

E sorokat azért írom apám,
Mert tudom, a halál vár rám,
S lehet ezek az utolsó szavaim,
S többet nem beszélnek ajkaim.

Kérlek légy büszke egyetlen fiadra,
Ki életét a hazáért áldozta.
Őrizzetek meg emléketekben,
Szárnyaljak a képzeletben.

Kérlek vigyázz jó anyámra,
S ne mondj átkot a hazámra,
Légy büszke rám, jó apám,
S gondolj néha rám!

Éljetek boldogan, drága szüleim,
Őrizzétek meg utolsó szavaim,
Értem néha gyertyát gyújtsatok,
Búcsúzok, Egyetlen fiatok.







MIÉRT?


Drága! E sorokat, Neked köszönhetem!
Mert kérdéseid mély nyomot hagytak bennem!
Miért vagyunk, s miért létezünk?
Mit várhatunk, nyugodjunk? Vagy félhetünk?

Vannak olyan dolgok az életben,
Mikre válasz nincs, esetleg véletlen,
Megtalálunk egy részletet az egészből,
De ezernyi új kérdés tőr ki a mélyből.

Miért létezünk? Miért vagyunk?
Egyáltalán meddig? Örökre maradunk?
Biztos nem időtlen időkig élhetünk,
Talán addig, míg hatalmasat nem vétkezünk.

Tudjuk, hogy mikor jön el a pillanat,
Vagy villámcsapásként fogad?
Holnap, egy hét, évek múlva?
Készülődjünk? Milyen hosszú útra?

Miért vagyunk egyáltalán idelent?
És mond, van valaki odafent?
Van rajtunk kívül más is az égben,
Vagy egyedül vagyunk a sötétségben?

Még nem válaszoltam, miért is vagyunk?
Talán azért nem, mert nem tudunk,
Választ adni e kényes kérdésre!
Senki se, se Te, és Én se!

Persze mindig lesznek, akik megmondják,
Hogy mi az igazság, és megválaszolták,
De ez egyszerűen lehetetlen,
Hiszen ez megismerhetetlen.

Van Isten, ki vigyáz, s figyel,
Hatalmas tágra nyílt szemekkel,
Irányítja sorsunk, akarata tükrében,
S mi csak bábuk vagyunk a kezében?

Azt hiszem kevés ezernyi élet,
Hogy tisztázzuk ezt az ismert létet.
Ismert? - nevetséges! - azt hisszük, mindent tudunk,
De a hatalmas tengerben csak egy apró csepp vagyunk.

Annyi kérdés van még tisztázatlanul,
S csak egyre több marad megválaszolatlanul.
De egy esetleges választ követ ezernyi kérdés,
S így oda a csodás, világmegváltó felismerés!







MIT ÉR...?


Mit ér az élet,
Ha nincs kiért élned?
Mit ér az élet,
Ha csak óvód és félted?
Mit ér, ha nem mozdulsz,
Csak állva koldulsz?
Mit ér embernek az ember,
Kihez fordulhat, ha mer?
Mit ér anyának a fia,
Ha nincs kihez fordulnia?
Mit ér gyereknek az anyja,
Ha nem talál megértést a szava?
Mit ér a pénz,
Ha nincs egy kéz,
Mi megfogja kezed,
Csak azért, mert szeret?
Mit ér a tudás,
Ha nincsen maradás,
Ebben a romlott világban,
A halál karmában?
Mit ér a halál,
Mi csak ordibál,
Vár minket odaát?
Találkozunk! Viszlát!







MŰVÉSZET SUGALLATA


A művészet egy eszköz,
Mely kitölti az ürességet,
Ég és föld ember, s ember közt,
Ezzel ad némi reménységet.

Reménységet ad az embernek,
E nagy, rohanó, s elveszett világban,
Arra, hogy élők legyenek,
E pusztuló, sötét homályban.

Nincs különbség gazdag, s szegény,
Fekete s fehér közt,
Itt mindenki szerény,
S becsüli eme eszközt.

Ez az összhang teszi széppé,
A szétszórt világ kis zugát,
Egyszer minden ember megérté,
A művészet lágy sugallatát.










NYOMASZTÓ SZÜRKESÉG


Vég van már a meleg nyárnak,
A mezőn hűvös szelek járnak,
Az ősz hideg karja körülfonja testem,
Belém hatol, nyomasztja lelkem,
Nyomasztó lett e szürkeség,
Költözz szívembe melegség!







ÖRÖKKÉVALÓSÁG


Egyetlen perc is tűnhet óráknak,
Az idő nem relatív, lassulhat,
Egy pillanat, mi szürke, örökké tart,
S azt kapod, mit sorsod adni akart.

Van, mikor élvezi az ember,
Ha egy perc órák alatt telik el,
Ilyen a forró csók, az ölelés,
Vagy egy hatalmas nevetés,
Ilyen a boldogság, egy pillantás,
S ily egy szerelmi vallomás.

De van rossz is abban, ha egy pillanat,
Órákon keresztül tart, s nyomaszt,
Egy kellemetlen dolog mi elkísér,
S váratlan kór megkísért,
Ily egy rossz szó, egy rossz pillantás,
Vagy a fülbe súgott hazug vallomás.

Nem kívánhatok Neked semmi mást,
Csak azt, hogy mindenben a jót lásd,
Legyen minél több boldog pillanatod,
Mi órákon keresztül rád hatott.







ŐSZI MAGYARORSZÁG


Barna, szürke, fekete,
Kopár színek tömkelege,
Eljött az ősz Hazámra,
A kis Magyarországra.

A levelek lehulltak,
Zöldből megbarnultak,
Az ég kékről szürkére váltott,
Így szomorítja e kis Országot.

A levelek, mint selyem,
Barnulnak a földre hevesen,
Mintha szőnyegen lépkednék,
Érintése oly gyengéd.

Szürke fellegekből eső csepeg,
Lágy szellőtől fák ezrei remeg,
Hűvös szél járja a tájat,
De csak lassan, Ő is fáradt.

Fáradt, mint minden ősszel,
Ő se harcolhat a sötéttel,
Lassan mozog, már szinte áll,
De muszáj, így lassan tova száll.

Körüljárja Kárpátok mezeit,
Viszi kis hazánk ősi híreit,
Szürkeséget hoz Magyarországra,
E világ apró kispontjára.

Hegyek és völgyek között,,
Mezők, s hegyek fölött,
Viszi szerte szét,
Itt az ősz, s közeleg a tél.

Végigjárja e szép országot,
Eme csodás kis külön világot,
Majd suhan tovább hirtelen,
Hogy másoknak is hírt vigyen.







ŐSZINTESÉG


Őszinteség, mi fontos az életben,
Ott lapul minden egyes lélekben,
De milyen mélyen, azt csak te tudod,
De ha nagyon lent, megbánhatod.

Előbb vagy utóbb kiderül az igazság,
S szörnyé válik a hazugság,
Légy őszinte és tiszta ember,
Ki bevall mindent, ha kell.







REGGEL
. . . . . . . .




Álmos vagyok egy őszi reggelen,
Szobámban a fényt nem lelem,
Nem találom saját magamat,
Eltévedtem a sötét éj alatt.

Hol vagyok? Ki vagyok?
Most épp mit is akarok?
Zavartan ülök az ágy szélére,
Pislákoló Nap fényére.

Szemem kinyitni alig tudom,
Fáradság látszik arcomon,
Szanaszét áll a hajam,
S nem találom önmagam.

Kávémat lassan szürcsölgetem,
Érzem, lassan felébreszt engem.
Már tudom, ki vagyok,
S nemsoká utamra indulok.







SUTTOGÓ SZAVAK




Hallod te is? Valami halk morajlás,
Csendben létező halk suttogás,
Hallod te is? Kérnek valamit, nem értem,
Suttogó szavaik, szinte elvesznek a létben.

Mit akarnak szavak, ki mondja azokat,
Vagy bennem van egy tékozló gondolat?
Nem értem, nem értem mit akarnak,
Suttognak, sejtelmesek maradnak.

Figyelem ahogy lüktet a szó újból-újból,
Egyre mélyebben szívemre nyomás zúdul,
Érzem, valami ki akar törni, de nem képes,
Érzem, valami várja a szabad létet...

Csend...

Nem hallod te se? Nincs halk morajlás,
Nincs már csendben létező halk suttogás,
Nem hallod te se? Nem kérnek már engemet,
Suttogó szavaik, egy perc, s feleded létüket.







SZÁMVETÉS


Sok mindent átéltem,
Volt, mikor féltem,
S volt, mikor, mint a gladiátor,
Olyan voltam, bátor

Soha nem kértem, de adtam,
Az élettől jót nem kaptam,
Száműzött engem egy életre,
Erre a nyamvadt földre.

Volt, hogy boldog voltam,
Volt olyan, hogy loptam,
Volt, hogy megvolt mindenem,
Volt, hogy híd alatt éltem.

Volt, hogy szerettek,
S sokszor feledtek,
Volt, hogy szerettem,
De én soha nem feledtem.

Volt, hogy drogoztam,
Néha azért gondolkoztam,
Csináltam dolgokat,
Miket magyarázni nem tudtak.

Volt, hogy menekültem,
Volt, hogy csak ültem,
Egy helyben, mint egy szobor,
Mi soha nem mozdul.

Volt, hogy életem értelmét,
Szívem egy pici helyét,
Szabaddá tettem,
Átengedtem.

E helyet nem becsülték,
Földbe, mélyre döngölték.
Csalódtam mindenkiben,
Már nem bízom senkiben

Összeomlott bennem a világ,
Rájöttem, nem szép virág,
Ez a rohadt élet,
Miben élek.

Én is okoztam csalódást,
Sokszor magamnak vívódást.
Sejtettem, s most már tudom,
Nincs helyem a világon.

Álomvilágban éltem,
De már tudom, végem.
Csak fájdalmat okoztam,
De mindig jót akartam.

Nincs értelme semminek,
Nem hiányzom majd senkinek.
Öngyilkos leszek!
Többé majd nem létezek!







SZESZÉLYES ÁPRILIS


Szeszélyes ez az április,
Tavasz van, de még fagy is,
Egyszer izzadok a melegtől,
Máskor megfagyok a hidegtől.







SZÉP ÁLMOKAT




Csukódik le lassan szemed,
Az égben egy angyalka lebeg,
Ő vigyáz rád az éjjel,
Aludj jól, s álmodj széppel.







A SZÓNOK


Egy ember, kire ezrek hallgatnak,
Nagy jelentőséget adnak e szavaknak,
Minden szónak, s árnyalt jelentésnek,
Nincs jövendője a különbségnek.

Ezrek bíznak benne vakon,
Jót akar ő vajon?
Nem tudjuk, de szavai hatnak,
Maradandók, lesznek, s vannak.

Vakon bízunk, s reménykedünk,
Hogy nem kell tőle szenvednünk,
Mert nem csak üres szavakat mondott,
S elfelejtjük a sok gondot.

Mert a szónok már csak ilyen ember,
Ki harcolni nem, csak szólni mer,
Buzdítani, majd elbújni,
Üres szavakat hazudni.










TAVASZ
. . . . . . . . . . . . . .




Eljött a tavasz, nyílnak a virágok,
Ez az az évszak, mit annyira imádok,
Nyílnak a virágok, a fák rügyeznek,
Hóvirág nyílik, mit gyorsan leszednek.

Sétálok egy kis erdőben,
Egy illat száll a levegőben,
Ez az az illat, mit annyira imádok,
Ha nyílnak a tavaszi szép virágok.

Az erdő felébredt téli álmából,
Erőt merítenek a nyári Nap sugarából,
Hajnal van, s a zúzmara helyett,
A harmat, mi a fákon megjelent.

Látom, hogy az erdő ébredezik,
S azt, hogy ily csodás létezik,
Felnézek a gyönyörű kék égre,
Nem láttam ilyet, már vagy fél éve.

Boldog szívvel az erdőt járom,
Egy pillangóval játszom,
Kacérkodik velem önfeledt,
Mert szabadnak született.

Madarak hangja töri meg az erdő csendjét,
Majd rajuk elborítja az ég kékjét,
Ezrével jöttek, hogy tavasz, s ősz között,
Boldogítsanak minket, fejünk fölött.

Hisz mikor arra ébredek,
Hogy egy kismadár csipereg,
Boldog lesz, s felvidul lelkem,
Mert egy kismadár dalára keltem.

Sétálok a tó partján,
Színe még oly halovány,
Mert még a nap sincs fent az égen,
De már vöröses, olyan, mint régen.

Nézem, hogy a kis patak,
Töltögeti a hatalmas tavat,
Gyönyörű a táj, szavakkal leírni nem lehet,
Nincs rá szó, se hang, se képzelet.

Leülök egy kőre a vízpart mentén,
Kiskacsák úsznak a nádas szélén,
Anyuk mögött hat csibe,
Lassan úsznak ide.

Lassan a Nap is előbújik,
S a tó aranyszínben játszik,
Ahogy megérint az első napsugár,
Rájövök, felkelni nem volt kár.

Nézem, hogy a gyenge szellő,
S egy elhajított kis kő,
A tó vizét megzargatja,
De ezt hamar abbahagyja.

Újra csendes a tó vize,
Érkezik két őzike,
Ügyet sem vetnek arra,
Hogy én ott vagyok balra.

Megállnak a tópart mellett,
A hűsítő vízből isznak egyet,
Rám néznek hatalmas barna szemekkel,
Majd továbbmennek kis félelemmel.

Idegen vagyok e csodás világban,
Csak fekszem az árnyékban,
Egy tölgyfa ad nekem menedéket,
Mert a felkelt Nap, úgy éget.

A tó víztükrén,
A csillogó napfény,
Elvakít engem,
Innen el kell mennem.

Besétálok az erdő sűrűjébe,
A Nap nem süt be, csak szűrve,
A homályban sétálok egymagam,
Senki nincs közel, s távolban.

Hisz oly erősen süt a Nap,
Még a gyík is napszúrást kap,
Én is árnyékot keresek,
Majd a fűbe újra lefekszek.

Az erdő csöndes, nyugodt,
Csak pár méhecske dolgozott,
Egyik virágról a másikra,
Munkát ne hagyjanak másnapra.

Lenézek a barna földre,
Hol ezernyi hangya sürögve,
Dolgozik körülöttem,
S egy fakopács van fölöttem.

Kiráz a hideg,
Még a fa is beleremeg,
Mikor hosszú csőre,
Beleváj a fatörzsbe.

A Nap az égen kúszik lefele,
Kicsordul a fa könnye,
Ahogy a fakopács csőre,
Belemélyedt a fatörzsbe.

Az erdő újra ébredezik,
Hisz a Nap már lefelé kúszik,
Felkelek a védő árnyékból,
Egy harang szól a távolból.

A madarak újra szállnak,
Zsákmányra vadásznak,
Közben a Nap lefele,
Lassan bújik a hegyek fele.

Lassan elindulok, merre jöttem,
Az ég rózsaszín felettem,
Még fent van a napkorong,
De az ég délről borong.

Visszatérek a tó mellé,
Hogy megnézzem a naplementét,
Az ég gyönyörű színei,
Olyan, mint színes virágok mezei.

Lassan a Nap eltűnik,
Pár kacsa még fürdőzik,
S délről egyre közelebb,
Lopóznak a sötét fellegek.

Még egy utolsó pillantást vetek a tájra,
Mielőtt elvész a homályba,
Tavaszi zápor jön erre,
S az eső cseperedni kezde.

Fellélegzik az erdő,
Hogy megjött az eső,
Hisz egy meleg nap után,
Felfrissülést hoz tán.

Kiérek s sűrű erdőből,
Eső hull a felhőből,
Arcomon a csepp végigpereg,
Az egész testem beleremeg.

Mikor a sötét felhőből,
Dörgés csap ki, a mennyből,
Egy pillanatra a sötét táj,
Világossá vált az erdei homály.

Az erdő nyugtalan,
Olyan, mint egy katlan,
Az állatok ijedtek,
Menedékből kijönni nem mernek.

S ahogy sétálok a kihalt utcán,
Közben az eső zuhog rám,
Visszagondolok e csodás napra,
Visszatérek majd napról napra.

Beérek a kis házba,
Mi menedéket nyújt mára,
Első lépéseim az ablakhoz vezetnek,
Mi az erdőre néz, s nem feledtet.

Kicsit fáradtan fekszem az ágyba,
S majd visszatérek álmomba,
Arra a csodás tájra,
Hol oly boldog voltam ma.







TORZULJ




Kövesd az utat, melyen jársz,
Tudod, a világgal szabadon szállsz,
Torzulj kedvedre, ne haladj mással,
Küzdj meg minden kihívással.

Ne kövesd az átlagot, lépj tovább,
Szállj szabadon, mint a madár,
Érezd, szabad akarod szárnyal,
Ne sodródj tovább az árral.

Lépj tovább, nem idegen az a világ,
Létezett álmodban e szirmos virág,
Minden szirma, egy új szirmot bujtat,
Szirmok melyek jelképei vágyaidnak.

Torzulj bele, légy te az, ki vállalod,
Hogy tömegből kilépve feladod,
Eddig megszokott monoton életed,
Láss, s vidd magaddal elvakult tömeget.

Legyél te a szónok, kire hallgatnak ezrek,
Kiknek szavait isszák milliós tömegek,
Mutasd meg, állj ki, s meséld a szépet,
Tereld szép útra az ezernyi létet.







ÚJJÁ SZÜLETTEM


Hűvös őszi délután volt,
Nem láttam már semmi jót,
E romlott, bűzös világban,
Létem eltűnt a homályban.

Szitál a köd, mintha eső esne,
Fejemre, s egész testemre,
Elegem lett e rideg világból,
Nem kérek már fájdalmából.

Lassan sötétedik, kigyúlnak a fények,
Az emberek, mint mérgezett férgek,
Csúsznak, másznak egymáson át,
Hogy elérjék életük végső célját.

Ők látják a célt, vagy csak hiszik,
Hogy a vég tényleg létezik?
Már nem látom, s nem is hiszem,
Már nincs miért léteznem.

Nincs ki szeret, ki megfogja kezem,
Ha bajban van nehéz létem,
Nincs senki, kire számíthatok a bajban,
Csak nézik, elsüllyedek a lápban.

Nézik, s senki nem nyújtja kezét,
Hová lett az emberiség?
Érzem, hogy fulladozok a láptól,
Már nem félek a haláltól.

Elveszek majd, senki nem sirat,
Nem látogatja majd senki síromat,
Senki nem visz majd virágot kövemre,
Elveszek majd, a feledés sötét gödrébe.

Akkor miért van értelme létemnek?
Földbe tipornak, féregnek neveznek,
Miért kéne maradnom e világban?
Inkább önként eltűnsz a homályban

Ahogy sétálok a kihalt utcán,
Varjú károg a pislákoló lámpán,
Tudtam, megértettem a jelet,
A halál már vár engemet.

Felszáll, mintha az utat mutatná,
Olyan, mintha a halált kutatná,
Futok utána becsukott szemmel,
Követem őt tiszta lélekkel.

Megbízom benne, tudom jót akar,
Tudom, megváltást hoz hamar,
Nem tehetek semmit, jobb lesz a világ,
Ha nem nehezítem nehéz sorsát.

Szakad az eső, lehet valaki sirat?
Áh, ez eltévedt gondolat,
Ki siratna engem, s miért tenné,
Arcát értem miért könnyezné?

A Lánchídnál állok, követem a kárhozót,
Követem, mint a rosszat megváltót,
Odamegyek hozzá, ő a korlátra repül,
S károg rám a sötét mögül.

Odamegyek a korláthoz, tudom sorsom,
Életem majd habok közt oltom,
Lenézek a sodró Dunára,
Mint habzó, s sötét óceánra.

A csúszós korlátra felállok,
Gondolatban már szállok,
Az ég felé, fel a Mennybe,
A boldog, s örök létbe.

Ahogy néztem a sodró Dunát,
Lelkem játszotta szomorú dalát,
Életem rideg fájdalmát,
Kínját, s összes bánatát.

Könnyem csorogni kezdett szememből,
Miért részesültem így a földi létből,
Miért én voltam a különc, a áruló,
Miért értem jött a tollas hírmondó?

Miért velem történnek ezek,
Azért, mert senki nem szeret?
Miért nem szeret engem senki,
Miért nekem kell menni?

Tudom, ez a sors akarata,
Ellenszegülésnek nincs hagyata,
Már megszoktam életem folyamán,
Csak rossz ér a létem során.

Nem érdekel már semmi e világon,
Már vár a boldogságom,
Mennem kell, hív a halál hívó szava,
Lelkemnek nincs miért maradnia.

Kisebb tömeg gyűlt össze a túloldalon,
Talán, hogy osztozzanak fájdalmamon?
De akkor miért csak állnak ott egyhelyben,
Miért nem segítenek elveszett lelkemen.

Nem azért vannak, hogy segítsenek,
Nem akarják nyújtani kezeiket,
Hogy kihúzzanak a szívó lápból,
Túlságosan félnek a haláltól.

Ők csak nézni akarják utolsó percemet,
Lássák, a halál elviszi lelkemet,
Látni akarják a léttel való utolsó csatámat,
Mit majd elveszítek, késő bánat.

Utolsó ütközet, utolsó párbaj,
Utolsó fájdalom a halál által,
Már nincs sok, s vége lesz mindennek,
Jobb helye lesz majd lelkemnek.

Szinte már kiéhezve várják,
Lelkem és a halál csatáját,
Követelik, önként dőljek bele a halál kardjába,
Már úgy is minden hiába.

Így döntöttem, nincs visszaút,
Vár a fehér, s fényes út,
Vár engem, bele kell dőlnöm,
Testemet a kardba döfnöm.

Becsukom szemem, s felállok a korlátra,
Megteszem, mire a tömeg vár órája,
Egy utolsó pillanatot vetek a Dunára,
S beleugrok végzetem zuhatagába.

Megkapták, mit akartak oly hevesen,
Önként feladom siralmas életem,
Miközben zuhanok, csak nevetek rajtuk,
Ők maradnak, én az égbe jutok.

Szinte örömtáncot járnak,
Ahogy zuhanni látnak,
Majd belecsobbanok a rideg folyamba,
Hogy eltűnjek majd a sötét homályba.

A víz alá merül egész testem,
Magamnak már nem volt ura lelkem,
Csak süllyedek a folyam aljára,
Síromba, az öreg Dunába.

Levegő helyett a vizet nyelem,
Csak remeg tehetetlen testem,
Lehunyom szemem, várom végzetem,
Hogy a habok közt a halál rám leljen.

Már nincs sok hátra földi létemből,
Érzem, valaki jön értem az égből,
Könyörgöm, vigyen el bárhova innen,
Csak jobb lehet, mint e világi létem.

Érzem, valami megragad engem,
De csak lelkem száll, marad testem,
Testem hullámsírban fekszik,
Szomorúságom benne rejlik.

Látom, ahogy lelkem száll az égbe,
Hogy a tömeg vígan, röhögve,
Nézik a Dunát, süllyedő testem,
De nem látják szálló lelkem.

Röhögnek rajtam, vígadnak vesztemen,
De majd rájuk is jő veszedelem,
Majd lesz számotokra is rossz az élet,
Miközben élvezem a földi létet.

Majd én se sírok értetek,
Majd nem fogom kezetek,
Hagylak titeket elveszni a homályban,
Nagy fájdalmatok lesz még e világban.

Szállok egyre feljebb az égbe,
Már csak a város pislákoló fénye,
Látszik ki a felhők mögül,
Ezernyi kis fény, a sok közül.

Egyé olvad, mint ezernyi mécses,
Mint holtak napján, ezernyi mécses,
Gyönyörű a látvány, csodálatos,
Mint karácsony, oly hangulatos.

Hirtelen világos lesz az egész térben,
Hol vagyok, már fent az égben?
Elvakít a tiszta fehér fény,
Szívem tüzes forróságban él.

Valami új, valami változás vár létemre,
Megváltás ez földi létemre nézve,
Lábam alatt fehér köd száll,
Lelkem a felhők tetején jár.

Homály van, de ez olya kellemes,
Lelkem szinte száll, repdes,
Attól az örömtől, végre itt vagyok,
S örökre itt is maradok.

A gomolygó köd mögött kapu látszik,
Közelebb megyek, lelkem rá vágyik,
Tetején ez a szöveg olvasandó,
Eljött az idő, halandó.

Átlépek boldogan a küszöbén,
Vissza se nézek a világ peremén,
Belevetem magam az ismeretlenbe,
A fehér köd sűrű rejtélyébe.

Nagy alak áll előttem,
A kapu bezárult mögöttem,
Nem látom arcukat, elvakít a fény,
De ősz szakálla a gomolygó ködig ér.

Nézem őket. Kik ők, mit akarnak?
Ők az őrzői a menny kapujának?
Mély hangon szól az egyik hozzám,
Mi szél, sugallat hozzánk?

Szólni nem merek, rémisztő a hangja,
Lelkem sűrű ködben az eget tapossa,
Toporgok, a válaszon gondolkodom,
Hogy mondjam el hatalmas bánatom.

Látták, hogy félek, s nem válaszolok,
Tudják ám, hogy mi szél hozott,
Mondta a másik érdes hangján,
Nem volt maradásod a föld világán.

Biztos ezt akarod tenni léteddel,
Hagyni mindent, mi érdekel,
Ott hagyni azokat, kiért életed,
Egy életen át szentelted?

Megváltoztatnunk nem szabad akaratod,
De segítünk jó döntést hoznod,
Gyere lépj közelebb, szedd össze magad!
Hagyd, hogy a képek magukkal ragadjanak!

Gyere, nézz bele a fortyogó üstbe,
Halld a lágy zenét füledbe,
Szippantsd magadba jó mélyen illatát,
Lásd meg múltad világát!

Hirtelen magukkal ragadnak a képek,
Pedig még anyám pocakjában élek,
Látom magam, mikor megfogantam,
S mikor először a világot láttam.

Látom magam, hogy egyre cseperedek,
Látom, hogy kezembe tollat veszek,
Látom, szüleim mennyire szerettek,
S tudom, soha nem felednek.

Nem ők tehettek róla,
Elsodorta őket életük sorsa,
Elhívta magához őket az ég,
S egyedül voltam még.

Látom, hogy nem maradtam egyedül,
Látom, valaki rendületlenül,
Vigyázott rám, tudtom nélkül,
Figyelt engem a felhők mögül,

Sose voltam egyedül, velem volt anyám,
S óvó kezével védett az apám,
Látom az embereket, kik szerettek.
Csak tudnám, eddig hol rejteztek?

Miért nem mutatták ki, mit éreznek?
Féltek, vagy ők féltenek?
Miért nem tudtam meg soha,
Szerettek, oh Istenem, mióta?

Látom magam, már nagy vagyok,
Szobámban, magányosan rohadok,
Hívtam engem barátok, legyek velük,
De akaratommal lelkem szembeszegült.

Nem, ők szerettek engem,
Csak én rejtettem igazi létem,
Én akartam, de lelkem nem,
Oh, ezt sosem feledem.

Én voltam a rossz, a gonosz,
A rút, áruló és alattomos,
Én voltam a féreg ezrek tömegében,
Nem ők, kik szerették romlott létem.

Könnyek csordulnak ki szememből,
Sebek szakadnak fel szívemből,
Oh, Istenem! Én voltam a hibás,
Csak én, s senki más.

Megbántottam azokat, kik szerettek,
Hogy bocsátom azt meg lelkemnek?
Már nem tehetek értük semmit,
Már nem szerethetek soha senkit.

Letérdelek zokogva a gomolygó ködbe,
Vigyen el inkább a pokol ördöge,
Azt hittem itt az égbe boldog leszek,
De minden érzelmem elveszett.

Itt fogok szenvedni magányosan,
Ez tettemért bűnöm, hogy botrányosan,
Viselkedtem azokkal, kik szerettek,
S soha nem felednek.

Látom magam, mikor síromba tesznek,
Azt, hogy százak koporsómra virágot ejtenek,
Fátyluk alatt könnyük hull értem,
Hogy ily módon adtam földi létem.

Ahogy eresztenek be végső nyughelyembe,
Vihar jő, s ezernyi könnycsepp hull a földre,
Apám és anyám sirat az égben,
Hogy elhagytam e világi létem.

Fekete ruhában, fekete emberek,
Síromra szomorún koszorúkat tesznek,
Elmormognak egy imát feledtem,
Gyertyát gyújtanak mellettem.

Vége lett a képeknek hirtelen,
Saját könnyeim közt fetrengem,
Zokognék és ordítanék a világnak,
Bocsássatok meg e vak barbárnak.

Érdes, öreges hangon szól hozzám az egyik,
Ugye, az igazság néha a szívünkben rejlik?
Ránézek, de nem látom a fénytől,
S könnyem még mindig hull szememből.

Nézz mélyen szíve zugába,
Mutass megbánást tetteid nyomára,
Megbántad mit tettél, kitárod szíved,
S visszakapod földi léted!

Szemem felcsillan, mikor kisgyerek,
Sírás helyett, a kezébe csörgőt rezget,
Szívembe boldogság költözik, oh Istenem,
Köszönöm, még egy esélyt adsz nekem!

Hírtelen újra tiszta fehérség,
Csodálatos e szépség,
Olyan fehér, s csillogó,
Oly szépen vakító.

Újra felhők közt száll a lelkem,
S tömeg még mindig felettem,
Nézik testem, hogy a víz a felszínre hozza,
Értem magát két ember a vízbe dobja.

Megragadják sodró testemet,
Kihúznak a partra, merevedett,
Végtagjaim nem mozognak,
S tüdőmbe levegőt pumpálnak.

Nézem a tömeget, aggódnak értem,
Hogy nem vettem észre, nem értem,
Ők féltenek, s nem a halálom akarják,
Nem kergetnek, maguk halálra aggódják.

Lelkem lassan leszáll a földre,
Parton fekvő testem melléje,
Belebújik testem a ruhájába,
S létem visszatért e világba.

Vizet köhögök fel átázott tüdőmből,
S könny csordul ki a szememből,
Ránézek az emberek arcára,
Látom, nyugvást hoztam rája.

Arcuk kisimult lett, már nevetnek,
Hogy visszatértem közéjük, örülnek,
Boldog vagyok én is, hogy újra itt vagyok,
Hogy az élettől még egy esélyt kapok.

Esküszöm mindenre, mi e világon szép,
Hogy többé nem leszek olyan, mint rég,
Már nem leszek soha többet szomorú,
Undok ember, s érzelem romboló.

Esküszöm saját életem minden percére,
Hogy az életet élvezem, örökre,










UNALOM


Mi is az unalom?
Azt én nem tudom!
Én vidáman élek,
Az unalomtól nem félek.
De mikor egyedül,
Senki nem vesz körül,
Nincs kihez szólnom,
S csak magamba mondom.
Hiányzik a nevetés,
A kiadós beszélgetés.
Csönd van, s sötét,
S az idő holt terét,
Nem tudom eltölteni,
Nincs kivel nevetni.
Félek, hogy így marad,
És én, elunom magam.







VAKVÁGÁNY




Elveszett érzelmek bolyonganak testedben,
Kínzó, széttépett álmok szállnak fejedben,
Egyetlen csepp nyugalom sincs lelkedben,
Kínzón égető, piszkos vér folyik eredben.

Szétmarja tested a gyötrő fájdalom érzete,
Ordítasz, majd lassan lerogysz tértedre,
Könnyező szemekkel vársz a végzetre,
Elvigye lelked egy szép, sötét verembe.

Pokol tüze égeti bűnös tested, karjaid,
Pokol édesen izzó csókja égeti ajkaid,
Hallod ezernyi küzdő lélek hangjait,
Vívja mind, az életért fájó harcait.

Zárkád falai vörösen izzanak, s várod,
Végzet karjai átölelnek, s ez az átok,
Széttépi minden reménnyel teli álmod,
Vétkeztél, ez lett sorod, vak vágányod.







VÁROM


Kint hűvös szél fúj, a lombok hajolgatnak,
Búcsút intenek a szép napos hajnaloknak,
Jön az ősz, már betette lábát a küszöbön,
Szárnyalva suhan, a sötétszürke felhőkön.

Egyre érzem, átölel hideg kezeivel, karol,
Borús gondolat szívem legmélyére hatol,
Nem akarom, nem szeretem, az évszakot,
Mikor minden rideg, heves esőtől áztatott.

Nem tagadom, van szépsége az őszi tájnak,
Mikor a levelek, színpompában szállnak,
De akkor se szeretem ezt a zord évszakot,
Várom már, hogy a Nap újra rám ragyog.







VERSEK
. . . . . . . . . . . . . . . .




A vers maga Én vagyok,
Sorai a végtagok,
Benne van szívem, lelkem,
S hogy leírtam, azzal jót tettem.

Legalábbis azt gondolom,
Hogy van rá indokom,
Hisz ezzel mondom el,
Azt, mire senki nem felel.

Leírom azt, mit látok,
De senkit nem bántok,
Csak kérdéseket szögezek,
Mikre választ keresek!

A választ gyakran meglelem,
S azt egy másik versben felfedem,
Ha nincs, tovább keresem,
Addig, míg meg nem lelem.

Nyitott szemmel járok,
S soha meg nem állok,
Gyorsan pörög életem,
S gyakran hitetlenkedem.

Papírra vetem gondolatom,
De azt sokszor eltitkolom,
Mert nem tartozik senki másra,
Csak rám, s a magányra.

Gyakran van, hogy leírom,
De nem azt, mit gondolom,
Csak így fejezem ki érzésem,
S azt a rengeteg kérdésem.

Van, mikor csak bambulok,
Úgy vagyok, mint a vándorok,
Elvesznek a táj csodájába,
Ahogy én, gondolatom hadába.

Ilyenkor pörögnek a rímek,
Előtörnek csodás, s furcsa képek,
Mintha kiszállnék magamból,
S mindegyszerre a világból.

S hogy miért vetek papírra ilyet?
Gyakran kérdezem - Egyáltalán minek?
Hisz mindenki képes erre,
Ki nyitott szemmel jár világszerte.

Az biztos, abba nem hagyom,
Hisz nincs rá indokom,
S mikor dicsérő szót kapok,
Önbizalmat, s választ is kapok.







VÉGTELEN VÁNDOR


Fehér lepel, kisimult arc
Véget ért az élet, a harc,
Csak a gyertyák égnek,
Vége van a földi létnek.

Nincs már visszaút, vég,
A gyertya is lassan elég,
Vége van, nincs semmi,
Ideje régi lantot letenni.

Megpiheni félúton kissé,
Az idő már végtelen lété,
Nem rohanok már sehova,
Létnek végtelen vándora.







VIHAR
. . . .




Tavaszi enyhe délután,
Kinézek a szobám ablakán,
Gyönyörűen süt a tavaszi Nap,
De jő egy sötét felhőhad.

Lassan, vészjóslón jön felém,
S a zord fellegeket mérvén,
Becsukok minden ablakot,
Majd gyorsan visszarohanok.

Nézem tovább a sötét felleget,
Majd egész testem beleremeg,
Mikor a felhők közül,
Villám csap ki, üdvözül.

Még süt a Nap a kék égen,
Menekülni nem tud, vétlen,
Majd fényes testét betakarja,
Sötét felhők növekvő hada.

Homály ereszkedik alá a tájon,
Nem tudom miért, a vihart várom,
Vészjóslón elsötétül minden,
Menekülésem nincs innen.

A sötét fellegek,
Elborítják az eget,
Feltámad a viharos szél,
S állatok ezre fél.

Érzik a veszélyt, mely közeledik,
A táj néma, semmi nem hallik,
Csak a zöld zizegve zörgő levelek,
Mely zord zene füleknek.

Lassan, a sötét felhő közeleg,
Lehűlt a levegő, elszállt a meleg,
Elkezd cseperegni az eső,
A felhőből kicsap a mennykő.

Egyre sűrűben csapkodnak,
Tán az istenek hadakoznak,
Egyre hangosabban szólnak,
Mert dűlőre nem jutnak.

Most mindennek hálát adok,
Fedél nélkül nem hagyott,
Mert eleredt a jégeső,
Fehér lett a szürke felhő.

Hatalmas jégszemek esnek,
Az állatok menedéket keresnek,
Majd a jeget tavaszi zápor váltja,
Mely felfrissülést hoz mára.

Zuhog az eső,
S a sötét felhő,
Lassan tovább áll,
Fellélegzik a táj.

Az eső már csak csöpörög,
Az ég is távolból dörög,
Már az ég se sötét, halovány,
A táj se néz már oly mogorván.

Felhők közül kibújik a Nap,
Mi meleget, s jókedvet ad,
Az első napsugár játéka,
A kismadarak szép dallama.

A szivárvány szép árnya,
Oly szép, én meg csak állok magamba,
S nézem az elázott tájat,
Lassan újjáéled, de fáradt.










VILÁG


Világ, Te csoda vagy!
Mert tested, életed ad,
Életed adsz mindennek,
Mi oly kedves szívednek.

Te adsz életet a fának,
A fűben mászó kis bogárnak,
A kutyának, s madárnak,
Mindennek, mi csodás e világnak

Te adsz életet az embernek,
Ha tehetik, önfeledt nevetnek,
Köszönöm Neked szép világ,
Velem is díszíted e csodát!







"...az álmodozás egy csodás ajándék, egészen addig a pillanatig, amíg nem az álmodozás veszi át a létünk felett az irányítást, és önmagunk felett mi magunk tudunk maradunk az úr..."
/ Álmodozás /

"...sokszor nem azt látja az ember, ami ott van előtte, hanem azt, amit odaképzel, csak játszik velünk a képzelet, így próbálja olykor szépíteni, olykor torzítani a világot..."
/ Képzelet /

"...a drog boldoggá tesz egy pillanatig, de ez alatt az idő alatt mész el kábultan az igazi boldogság mellett..."
/ Fehér boldogság /

"...az öngyilkosság csak a gyávák eszköze, azoknak kik félnek szembeszállni saját magukkal, és életük kihívásaival. Aki így áldozza életét, az mások szemébe mindig is gyáva, meghátráló marad..."
/ Öngyilkosság /

"...vannak az életben olyan pillanatok, mikor az idő nem számít, szinte megáll, s magával ragad a szépség..."
/ Szépség /

"...azt hiszed csak magadért vagy felelős? Tévedsz! Vannak, kik szeretnek téged, s szívük megszakadna, ha te nem lennél, s a tiéd szakadna meg, ha te miattad nem lenne más..."
/ Felelősség /

"...a természetnek vannak olyan csodái, miket se megmagyarázni, se megérteni nem tudunk, egyszerűen csak csodáljuk őket..."
/ Természet csodái /

"...a háborúhoz nem kell, csak annyi, hogy legyen egyetlen örült, kire hallgat milliónyi elvakult ember. E milliónyi ember bízik egyetlen vezetőjükben. Képesek életüket is feláldozni? - ÖRÜLTEK - de majd ők is rájönnek, mikor szeretteiket látják odaveszni a harcmezőn, hogy a béke az, amiért az életet kell feláldozni, s nem a háború..."
/ Háború /

"...Isten adta jogunk a szabadság, s ki ezt nem tiszteli, az örökre legyen kárhozott, és érezze a szenvedést, amit a szabadságától megfosztott ember érez..."
/ Szabadság /

"...a bűntudat mindig árnyékként követ minket, ha vétkezünk, s mikor a legkevésbé várjuk, akkor alattomos módon hátulról támad ránk, s addig kínoz minket, míg meg nem bűnhődünk tettünkért..."
/ Bűntudat /

"...érdekes szellem az emberiség, mindig keresi a megoldást arra, mit nem tud megismerni, mindig belebukik, s mindig újrakezdik.- Miért? - mert hisznek abban, hogy az ismeretlen megismerhető..."
/ Ismeretlen /

"...míg fiatalok vagyunk lázadunk, majd mikor felnövünk, emlékezünk, hogy mily csodás éveink voltak azok a gyermekkori évek..."
/ Lázadunk /

"...a szerelem gyönyörű érzelem, de ugyanakkor a legélesebb tőr is a világon, mert ha szívedbe hasít a szerelem fájdalma, akkor azt a sebet soha nem tudod elfeledni, s mindig lesz valami, mi emlékeztet arra, ki okozta..."
/ Szerelmi tőr /

"...sok embernek megváltás a halál, de az igazság az, hogy valójában ők a legönzőbb emberek a Földön, mert csak magukkal törődnek, s nem érdekli őket, hogy szeretteiknek milyen mély, s keserű fájdalmat okoznak..."
/ Önzőség /

"...mit ér az élet? - számodra a legdrágább kincset! Minden értékes a világon, csak ki kell nyitni a szemed, s meg kell látnod benne az értéket..."
/ Érték /

"...az érthetetlent nem tudjuk megismerni, mert nem vagyunk képesek eldönteni azt, hogy az érthetetlenre adott válasz igaz e, vagy sem, hiszen az érthetetlen tartalmát, sőt egész létét nem ismerjük, tehát a válaszba vetett hitünk, csak a bizalom stabil pillérein múlik..."
/ Érthetetlen /

"...érzéseinket mi saját magunk tükrözzük, s mi mutatjuk meg a világnak. Eme érzéseket nem tudjuk palástolni, mert mindig lesznek olyanok, kik belelátnak lelkünk mélyébe, s szemünkből olvassák ki az igazságot, s érzéseinket..."
/ Lélek tükre /

"...az egyik legnagyobb ajándék az élettől, hogy reggel felkelhetünk, s tudjuk, még egy napot élhetünk..."
/ Csodás ajándék /







 
 
0 komment , kategória:  Orth László  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.09 2020. Október 2020.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 30 db bejegyzés
e év: 255 db bejegyzés
Összes: 3969 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 698
  • e Hét: 5208
  • e Hónap: 39584
  • e Év: 603095
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.