Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Pogány Zoltán versei
  2020-10-25 20:00:20, vasárnap
 
 







POGÁNY ZOLTÁN VERSEI


Pogány Zoltán a szlovákiai Szádalmáson él, nem messze a magyar határtól. A magyar nyelv alvatott művelője, már gyermekként szívesen játszott a szavakkal, s ma a versíráson kívűl műfordításokon is dolgozik. Kedvenc cseh szerzőjének műveit fordítja magyarra. 2007-ben Spangár-díjjal jutalmazták.







ALKONYI REMÉNYSÉG


Vérkígyók tekerednek folyton fölém;
fojtogat minden... emésztő képek!
Szín-sincs lelkemen fekete kéreg:
boldogtalanságom jövendölő rém.

Napos-édes gondok árnyas kenterén
talál a ma dohos lyukba lépek...
Forró, ónos, fájdalmamtól részeg
szurokesőcseppek maródnak belém.

Reszketeg, félős napokat várok,
vonaglik a remény; sápadt, halovány...
életem fölött hollóraj károg

de óv egy álmom, melyben más szín vet
fényt minden rémek vénülő alkonyán:
Patyolatvörössé fest a szíved!







ANYÁKNAK


Anyáknak vére a föld,
a fű lelküktől lesz zöld,
kéken tőlük gyúl az ég.

Barackvirág mosolyuk,
hamvasodó szívük csuk
boldogságba, örömbe.

A nap arcuktól arany,
mi fa, méhüktől alany
vad hajtások szemeként.

Hol hold kél ott vannak,
s mint rezgő csillagdarvak
szállnak gyermekáldásért.







BOLDOG, SZÜLINAPODRA
(Anyámnak, szeretettel)


Boldog a november, hogy egyszer téged szült,
napjait aranyozza fénylő hajad...
Gyönyöröd égjegyében, mert érvényesült,
büszkén hord, veled fehér télbe fakad.

Boldog a hideg szél ha csípve simogat
zimankós ujjal, didergős tenyérrel...
Örömben, hogy röpköd, süvöltve pirongat,
boldogságot fúj rád; sosem fenyérrel!

Boldog a tér, mert szebbé arcod ragyogja,
megveti még a fájást is mosolyod...
Ha szólítod, e tér ősz aggként gagyogva
imákba foglal, s már többé nem sajog.

Boldog a sok virág, ha kebledre veszed,
örömkönnyekkel öntözgeted szépen...
Lásd, árnyam karja fényedből növeszt kezet;
boldog vagyok én is, mert lettél nékem!







CSILLAGKUPOLA


Tér harangja zeng, csillagom,
szűz szívedben hangadón
cseng-bong, kondul a világ!

Fátyollelkedbe plazma mart...:
űr-rögös vérrel akard,
cikázz velem mindenhol!

Szféraméhed leány-gyönge
csókjaid anyagyöngye,
cseppezd csak létkupolám!







CSUDA VILÁG!


Csupa felhő ma az ég,
szürke tömbbé vált a kék.
Dühödt, morgós szlogenben
dübörög a mindenség.

Csata dúl föld s menny között,
minden nekivetkőzött,
olyan hévvel szól e zaj,
mint ha nyárba már ősz jött:

Csuka-szelek zsonganak,
eső zuhog - víz-szalag -
zeng e zordon Kánaán.
Szóhoz sem jut már a Nap...

...csuda világ! Bősz hideg
nyarunk így veszejti meg...
Túl, a messzi horizont
elnyúló homály-zsineg.

Csak a virágok szegyét
védi testével a rét:
kivirult az esőtől
bőrig ázott angyalként.

Csigapillás szemével
néz az est lomhán széjjel,
s csodálkozik - mert mit lát?
nélküle is van éjjel...

Csupa felhő, csata-lég;
lángban minden, csuda-ég
fekete tűz csapkod fenn...
itt zokog a Mindenség!







EGYEDÜL KETTEN


akarlak
szeretni...szeretni...szeretni
két szemedben esni tüzellő bűnbe
szőke, barna, vagy fekete éjszakákban...
apró füledbe súgni hangos-hangtalan
akarlak
szeretni...szeretni...szeretni
akarlak
a füledből lehullni tenyeredbe
és felillanni piros arcodhoz pírnak...
s ha szemed ég, én tűzpatakként írlak:
szeretni...szeretni...szeretni
akarlak










EMBERÓCEÁN


Nem zeng harsona ha mi kerülünk sorra,
nem danol senki értünk búcsúmuzsikát,
mikor fényünk halvány árnyékként csúszik át
s elmúlik minden, mi szodoma-gomorra.

Féljük az elmúlást, mert az élet rövid!

Nem is zenghet semmi, senki se danolhat,
hiszen az egyszemélyes világmindenség,
a sorsunk, megrögzött tényként már régesrég
csak önmagát szétmarató emberoldat

Féljük a létet, mert az elmúlás rövid!

Elmerülünk hetedhét óperencián,
új áradatként fiunk, lányunk csak üvölt,
salakként öklendez be magába a föld,
s elsodor a végtelen emberóceán.







FÁRADT VAGYOK...


Fáradt vagyok már... fáj meggörbült hátam.
Kezem reszketeg így törött lapát!
Az ágyás között nicsak, meg is láttam!
megkésett fénynek árnya halad át
s megtorpan lomhán poros lábam előtt.
Látom, a Nap is elbaktat... így hát
pihenni kell; az este megint eljött...

Hátam mögött a kiskapu becsattan,
mint régi könyvem, mára becsukom.
Átkenve reggeli harmattal, halkan,
holnap újra nyílik mindig, tudom...
Addig, miután lemosom mindenem,
melléd bújok... és csendben, nyugtatón
e napot álommá veled pihenem.







FEKETE VILÁGOSSÁG


Vak esztelen világban
fekete világosság van
rohanó donor az élet
füledbe farkascsorda béget
mehetsz mert nincs menekvésed

kilencen ütnek egyet
völggyé lyuggatódnak hegyek
cikkekké válnak a körök
szarvtalanná gonosz ördögök
mehetsz itt már más szó dörög

szegénynek nincs újkenyér
az gazdag ki lustán henyél
hazugság a legjobb tanár
fehérre mosott minden talár
mehetsz merre senki se jár

sárban a száraz marad
gúzsban a szabad akarat
térdeden csak vénség csücsül
kit felneveltél úgysem becsül
mehetsz szívjóságnak csöcsül

dodonai a holnap
falra okádást vakolnak
ringyót hisznek szeretőnek
ha megszólalsz jól seggbe lőnek
mehetsz lyukba lepedőnek.







HA LEGKÖZELEBB SZÓLSZ


Ha legközelebb szólsz,
ajkadra öltöm vágyam,
felruházom nyelved
szóvirágos ágyban,
paplant is húzok rá,
melegedjen meg benne
minden apró szavad,
mintha szavam lenne:
hogy mennyire szeretlek...

Ha legközelebb szólsz,
megfürdök dallamában,
szólamodba dőlök
mély sóhajjá váltan,
úgy szólok majd vissza,
mint kit mézbe forgatnak,
mézes-mázos hangon
igémmé fogadlak:
hogy mennyire szeretlek...

Ha legközelebb szólsz,
mást többé meg sem hallok,
másnak ajakáról
bármilyen szó csillog,
csak a Te szavaddal
mondhatom el még szebben,
mit képtelen voltam
ebben az egy versben:
hogy mennyire szeretlek...







KÉT-SÉG
. . .




Két érzés vájja szét lelkem
örökös kardcsapással:
ki mondja meg azt, melyiken
enyhítsek lobogással?

Ki mondja, bölcs, megsúgva csak,
közlőn sors-életórán:
Szeretőt, vagy Hazát bontsak
szívem szent zászlórúdján?







LEHELETKÉK


barázdákba hull a hajnal
bujdosik az éj, nagy jajjal;
homályból kél a lusta nap,
szívünkbe friss sebet harap
...
egyszer tépek hét virágot,
hétszer egyet sem találok;
egyszer gyűjtöm hét szerelmed,
hétszer egybe sem követlek
...
antik báj lesz minden álom,
miben arcod fényét látom;
álmodban, ha rommá feslem,
antik szobor lesz a testem
...
éghetek, vagy tenger nyelhet,
csak kövessen hű kegyelmed;
úgy merülök, úgy hamvadok,
mint naptól nyelt gyöngyharmatok
...
alkony lángját holdra festem,
titkom mélyét beléd rejtem;
festett holdon idült láng csak,
mélyedben új titkok várnak
...
borongó rét, süllyedt mezők,
aszály verte görnyedt erdők;
minden ilyen zord volt bennem,
csókjaid míg meg nem leltem
...
menny-ágyat vet két szép karod,
ágyékom árnnyal takarod;
két karod lengő angyalszárny,
te vagy a legszebb földi árny
...
ringatózva jön sok felhő
mind-mind szürke esősellő;
mosolyodtól hullni kezdnek
sellő lelkű égi cseppek
...
bársonyt ölt a gumós barka,
pihés, selymes láng van rajta;
lenyesek egy párat, lássad,
miképp nyílnak lángpalástnak
...
piros tócsa nő szívedben,
fölé galamb, szívem, rebben;
belehullik, szíven lőve,
piros tócsa nő belőle







MARGARÉTÁK KEZEDBEN


Meggyújtott zöldelő tengerben
Magasra nőtt füvek süppedő hullámaiban
Magasodtál aznap mint madonnaszobor
Mit a messzeség formálgat égi habok fölé
Pedig szépséged lüktetett semmi több

Lengedező hajad összekuszálta
A délutánból született kavargó szellő
Mi pilláidon úgy kerepelt incselkedve
Hogy le kellett csuknod akárha fény zavar
Pedig mosolyoddal párosult mindkét szemed

Ruhádnak rakoncátlan ráncain
Megroppant a sikamlós napsugár
Fénytelen mégis tarka-barka
Táncba vegyült karoddal-mindeneddel
Pedig olyan volt minden mint máskor is

Aztán le-meghajoltál ide és oda
Kacagva tépkedtél nem is tudtam mit
Csak mikor felálltál s felém szaladtál
Villantak fel csilingelő margaréták kezedben
Pedig te voltál a réten egymagad virág







MÉG
. . . . . . . . . . . . . . . .




Még kék maradt az ég és zöld a rét
Még repce ringta sárga tengerét
Még pacsirta bukott mezők fölött
Még délben a nap is fényt köpködött

Még vackába ijedt nyúl rohant
Még pengett a szélben égi lant
Még zúgtak az utcán traktorok
Még csengett vidám gyermektorok

Még lányok ringtak sikoltva
Még csillag kövült a holdba
Még libbent pár nyírfalevél
Még szólt isten igaz nevén

Még a tó árként tombolt
Még mi száj csak piros volt
Még cincogtak egerek
Még árnyas volt a berek

Még zsongtak darazsak
Még fúttak parazsat
Még csermely vize gyűlt
Még ürgefi fütyült

Még súgtak a fák
Még sírtak apák
Még eper pirult
Még telt volt a pult

Még angyal szállt
Még szűz riszált
Még ért a bor
Még volt humor

Még hang szólt
Még nyár volt
Még tűz hűlt
Még nő szült

Még dúlt
Még hullt
Még vélt
Még élt

Még
Még
Még
Még







MIKORI GYENGÉDSÉG


Mikor senki nem lát
én akkor is látlak,
hiába hullnak rád
bármekkora árnyak,
csillagok virága
virul ki lelkedben,
úgy illatozik mind,
mintha tündérkertben.

Mikor nem mosolyogsz,
enyém minden bánat,
szomorú kedvben csak
bámulom ruhádat,
nem merem oldani
egyik nyílását sem,
csonk, meztelen ujjam
bőrödre tehessem.

Mikor félsz csókomtól,
mindig reszket ajkad:
lecsukódó szemed
engem is elaltat,
úgy lapulsz karomban,
mintha senki lennél,
mintha szerelmünkben
sosem nem is hinnél.

Mikor csendesen sírsz
könnyeid szép gyöngyök,
gyöngyeid vizében
tisztulva megfürdök;
gyengéd fájdalmaid
rám boruló sírok:
mikor nem is látod
veled együtt sírok.

Mikor te nem vagy már,
többé én sem élek,
addig sosem látott
árnyékokba lépek,
felkaptatok hozzád
a borús, nagy égbe,
így vegyülök véled
örök végességbe.







MINT A SZENTEK...


Mint a Szentek, jövőnk fehér csokor,
illatozik tőlünk a nagy világ.

Mint a Szentek, harangokból szólunk,
kongatjuk zengőn a mindenséget
változó dallamok plédje fölött.

Mint a Szentek, glóriákban hálunk.
Koszorúzva sem görnyed a vállunk.
Tűzkehelytől gyöngyös a bor nálunk.
Aranyszóval bűnösöket áldunk.

Mint a Szentek, csak a fényben égünk,
gyertyák pislákoló gyermekeként,
s elfogyunk, cseppenként, viaszlétben.

Mint a Szentek, lengetjük szárnyunkat,
égbe zuhanó jó halottakként.







NEM ADOM!


Ki tiszta vizet mer patakomból,
oltsa szomját minden cseppje -
de kiinni az örök cseppet,
Ezt a cseppet,
másnak nem adom!

Ki jószágának friss füvem vágja,
hízzon rajta nyúlja, ökre -
de levágni az örök szálat,
Ezt a szálat,
másnak nem adom!

Ki kerítését kövemből rakja,
álljon büszke várfalakként -
de szétzúzni az örök követ,
Ezt a követ,
másnak nem adom!

Ki hazáját hazámban keresi,
éljen benne mindig békén -
de sírhantnak az örök hazát,
Ezt a hazát,
másnak nem adom!







NYÁRI KÉJ
. . . . . . . .




...fényt sző a nyár
lágy selyme már
lángot bontón
lapul
e szőtt tökély
parázsló, mély
tűz ejt folyton
rabul

mily szép míg, lám,
bősz hévvel rám
izzón harap -
mi kéj!
bár bűnt vet el
nem nyűtt sosem
s nem nyűg se nap
se éj

szín-prizma ő
árnyék kötő
naptól pozőr
szűrt báj
s ha ősz, ki jár,
nem fény, köd vár,
száz felhő-tőr
se fáj

mert sző a nyár
lágy selyme már
lángot bontón
lapul
e szőtt tökély
parázsló, mély
tűz ejt folyton
rabul...







NYÁRILLATFONÓ


Nyári
szellők vállán bújva
szagorgiába réved a rét,
margaréták illatából
nyeri
illanó illatszerét.

Állok
e vadvirágokkal
pötyözött, túltarka világban,
s figyelem a táj körtáncát...
illik
ez hozzánk így, kitártan -

mivel
itt vagy velem. Kóbor
arómák szőtte légruhában
bódító tested átfonva
művel
a rét, egyre puhábban,

szebben.
Hogy zsenge írje légy,
tér-szimbiózisban, bőröd és
margaréták illatából...
Szemben
ezzel az elrebbenés

könnye;
ám ez sem ronthat már
ezen a csodás együttléten!
Csak hemperegj puhán velem,
könnyű
és hamvas ébrenlétben...

Csipke
öled tárd ki szépen,
ha látja, kék ég elpiruljon...
s szemem legelje gyümölcsöd:
csöpke
tested hagyd, hadd viruljon...!

Finom
tereket ringatón
tested, testem, s a rét egy karát:
margaréták illatából
fonom
össze sors-lelkünk nyarát.







OKTÓBER, ITT


Ősi földön elfeküdve
nyújtózik az esti táj...
pihen örök égi üdve,
szép e Torna-menti báj!
És szőkül már a Bérc-i domb;
mert újra hull az őszi lomb.
Szénával friss fű paroláz,
szárazan kezébe csap...
mezőkön sincs búzakalász,
torsa mered égbe csak.
És süppedős a Bérc-i domb;
mert újra hull az őszi lomb.
Szórja bogyóit a bodza,
fekete gyöngy mindahány...
erdők dalát szellő hozza,
zsengén kacag, mint a lány.
És álmot lát a Bérc-i domb;
mert újra hull az őszi lomb.
Gyűlnek fölmorajló felhők,
égi hangjuk megremeg...
csillagok pislannak, itt ők
rakoncátlan ékszerek.
És jajgat, ott, a Bérc-i domb;
mert újra hull az őszi lomb.
E földet óvó sejtelem
volt is, lesz is mindig tán...
a szívekhez nőtt végtelen
dérpaplanba búj sután.
És elszunnyad a Bérc-i domb;
mert újra hull az őszi lomb.







ŐSZNEK ÁLMA




...Ha az ősznek álma lenne,
én lennék a legszebb benne,
lehullt levelek közt állnék,
levelek közt őszre válnék,

csupasz ágikat rám húznák,
belém nőnének a bús fák,
lennék patak, ködöt vérző,
miből gyöngyöt őszi dér sző,

sáncok közt futtatnák szelet,
mi nyári hőt végleg feled,
hófelhőket írnák légbe,
szürkén pancsolt csillag-égbe,

ősznek volnék legszebb álma,
minden valóm őszre válva,
télen, jöhet álom, bármi,
gyönyörű tavasz fog várni!

...Ha az ősznek álma lenne,
én lennék a tavasz benne,
lehullt levelek közt állnék,
tavaszi-szép rüggyé válnék..










PILLANATNYI ÓDA


tanítom a vizet folyni
szelet ingujjban loholni
békát esti brekegésre
virradatot felkelésre
friss füveket zöldre válni
madarakat égben szállni

tanítom a gyertyát égni
baglyot éjjel széjjel nézni
hiénákat kacagásra
mezőt tarló forgatásra
vasat kék acéllá válni
mormotát magammal hálni

tanítom a tengert sózni
rákot csattogva ollózni
napot izzítani fényre
holdat ezüsttel csengésre
rigót rikoltva szólani
makkot a földre koppanni

tanítom a széket állni
kikiáltót kiabálni
tolvajt mindenütt lopásra
kalapot kobak fogásra
egeret templomban élni
zenebohócot zenélni

tanítom a járót járni
ajtót szárnyát jól kitárni
eget azúrt keltő kékre
borókát válni fenyérre
friss arákat jajjal szülni
feszületet megfeszülni

tanítom az ért csobogni
zászlót csattogva lobogni
hazug asszonyt hazugságra
bölcset mélyült igazságra
bolygót körbe-körbe járni
önmagam emberré válni







REMÉNY ARCODON


Az élet, úgy véltem, illatos manna,
folytonos, hömpölygő, tisztító mézfolyó:
s a döbbenet viasz; fanyar és vádoló,
mert élnem kell - csókodtól elszakadva;
azt hittem mindenem megtisztult lassan,
mint áldott holttesten a hantolt anyaföld,
de már tudom, rám nem föld tisztasága ölt
áldást, csak ajkad - csak azt csókolhassam!

Hirdettem a vágyak tisztító végzetét;
s lám, még anyám hű, bűnoldó szíve se véd,
így, hogy már fedd az élet vak hatalma:
elhullok, mint éretlen, zöld vadalma...
sorsom magja meddő - én, dohos őrlemény -
csak csókod, ajkad még a lehető remény.


.





RESZKETŐN


A szív nem dobban,
csak épp remeg
mikor keblemen játszik
reszketőn két kezed,

és simogat...
és tervezel,

hogy szívemmel majd
mit is teszel,
ha a vér dobhártyámban
többé már nem neszel.

Ne is neszeljen,
ha elveszed
görcstől lappadt keblemről
reszketőn két kezed,

és nem karol...
és nem takar

borzongás éhe,
s ha nem akar,
temesd el szerelmeddel
megállt szívem hamar!







RÖVID SZERENÁD


szigetszerelmem
száz tengernek vizén
neked neveltem

valóság-képnek
vitorlámba kapva
fogadd el végleg

ússz ide önként
szívem szigetére
hajótöröttként

meztelen árral
éhezzünk mi együtt
testi csodákkal

az tesz örökké
ha nem talál senki
ránk sosem többé

véd minden ellen
ha élünk s meghalunk
szigetszerelmen







SÜT A NAP


Én csak a napkeltét látom,
süt a nap: süt a Nap!
Hajfonatnyi ez az álom,
lelkemen virágkalap.

Mosolyos távolság éget,
süt a nap: süt a Nap!
Nyár... a vágy tűzreménységet
testembe égve harap.

Én csak a napkeltét látom,
süt a nap: süt a Nap!
Hajfonatnyi ez az álom,
lelkemen virágkalap.

Becsillan csilla-szemembe,
süt a nap: süt a Nap!
Ébredek... talán örökre
ébredésem ez a nap.







A SZERELEM SZÍNEI


Milyen színe van a szerelemnek,
ezt kérded tőlem most hát kedvesem?
...neked, neked megmondhatom...

mikor tested vérvirággá nyílik,
vérpiros a szerelem, vérpiros.
... neked, neked megmondhatom...

mikor napfény sugaradból ível,
napsárga a szerelem, napsárga.
... neked, neked megmondhatom...

mikor a rét velünk ölelkezik,
fűzöld a szerelem, fűzöld.
... neked, neked megmondhatom...

mikor éjjel csillagpihe ringáz,
holdezüst a szerelem, holdezüst.
... neked, neked megmondhatom...

mikor álmunk ruhátlan lopózik,
párnakék a szerelem, párnakék.
... neked, neked megmondhatom...

mikor hajad élettóvá bomló,
hajbarna a szerelem, hajbarna.
... neked, neked megmondhatom...

mikor szádon sikoly hallgatózik,
jajfehér a szerelem, jajfehér.
... neked, neked megmondhatom...

mikor szíved szívem sebén gyógyul,
seblila a szerelem, seblila.
... neked, neked megmondhatom...

Milyen színe van a szerelemnek,
ezt kérded tőlem most is kedvesem?
...neked, neked megmondhatom...!











SZERETLEK, ŐSZ...


Szeretlek, ősz... mikor enyhet hint a táj,
minden, mi zöld, földbarnává ernyed,
a köd langy, gomolygó táncra gerjed
s már tüzes nap harapós ajka se fáj.

Ilyenkor mellbe vág a felismerés,
hogy mennyi gyönyört rejt még az élet,
hogy minden szép bontogat új szépet,
mit látnom és éreznem sors-rendelés.

Tudom, a tavasz, nyár, tél... gyöngyképek.
Ám bennem csak az ősz az, mi gyöngy-esőz,
súgó zsongásától ázva lépek

mély boldogságba - oh, dallamos dizőz! -
mert ősz-létemben míg csenghet ének,







SZÉP A HOLD


Mily szép a Hold...! Fénylő, csiszolt
gyémánt, amint álmomba hint
fényt, s bárgyú dühén,
vélt szárnyam tüzén,
mámban ragyog. Így andalog
égi, régi zengeményeken.

Lelkemben ép, mindent kitép.
Folyton, mi volt, bennem rikolt,
folttá váltva át
holt vágyak falát,
színnel tele fröccsenti le
néha néma vallomásomat.

Szép...! Árny-világ bűvébe hág,
közben talált, álomba zárt
hószirmú remény.
Jó szívós, kemény
lánggá szakadt, gömbbé dagadt
tarka-barka kezdeményemen.

Holdként - az ám! - lopnám lazán
tested fölét, fonjam föléd
mit széthint a fény.
Mert még szít, mi kény,
míg ég szemed, ég, mint szeret
égni égnyi csillagáradat.

S így már talán - mily vén talány! -
többé leszünk, mint ép eszünk,
dobbanván a szív
lobbantásba hív,
s holdként leszek zengő neszed,
hallva, halva hősszerelmesen.







SZÍVZSOLOZMA


Egyik lábad röpítsen
a csillagos égbe,
másik fürgén taposson
a földkerekségbe...
de együtt a kettő
csak engemet várjon!

Egyik karod érje át
az összes jóságot
másik lágyan ölelje
az egész világot...
de együtt a kettő
csak engem karoljon!

Egyik szemed pihenjen
bíbor látomáson,
másik folyton nézzen át
minden vízfolyáson...
de együtt a kettő
csak engemet lásson!

Egyik ajakad nyíljon
csengő hangon szóra,
másik okítson mindent
önzetlenül jóra...
de együtt a kettő
csak engem csókoljon!







SZONETT ANYÁMHOZ


... Anya, emlékszel? vajúdtál velem
mély-tavaszi fájdalom ellen
világra hoztál, hogy érezz,
hogy általam talán fény lesz

Küzdelem voltam neked mindég
mint Tavasz, mint Virágok, mint Ég!
súly ott, hol lebegni vágytál -
s nem is maradt csupán ágy, tál...

Ágyúdörej ez, szívem rágja
félsz, önvádak híg kavalkádja:
fájdalmad még meddig tűröm...?

Vagyon, hisz tudod, nékem nem kell;
csak úgy jönne el még egy reggel,
hogy vajúdnod velem öröm...







SZÜLETÉS


Magzatvizét
folyatván
szét a tél,
égnek földnek
nászát ölve,
konok daccal,
minden tavaszt
mogorván
elvetél...

s mégse meddő,
garázda
kín e jaj,
mert a tavasz,
lucskosan bár
és riadtan,
úgyis megjő,
trillázva,
mint tavaly!







TÉL... TÉL!
. . . . . . . . . . . . .




...tél, hó-pillés tél
már hányszor jöttél
eddig, te, tökély-
csenő fehérség,
hogy éveim eltakard

volt, kamaszkor volt
hó-csaták csiszolt
emléke, mi holt
már, gyermekálom,
szállongó révedezés

van, hidegség van
még harminc fogam
most-vacogósan
jégcsapba harap
jégmorzsákat nyeldesve

jön, talán még jön
tél, sok-sok szép, hőn,
s almom vetni fönn
várnak még kicsit
pille-szívű angyalok...







TÉLI PILLANAT


...Panaszló száj
a téli táj
hófehér delej
nyúzza húrjaim
Reszketegen
Zenget a jég
kristályzenét
zimankós bűbájt
komponál újra
Borzongatón
Belém csikar
hideg vihar
sok nyitott sebben
fagyokkal fájó
Emlékeket...







TÉLI, TÉLI, TÉLI SZONG


Még él, és kél a tél,
víg hó, víg, ó, zenél
halhatatlan,
hallhatatlan
húrokon;
csak hull, csak dúl vadul,
földhöz ötvöz, lapul,
mintha balga,
mint a ... hallga!
bú-rokon,

a tér s a dér ledér;
kis és pihés fehér
kezükben ... ni!
be szűk lenti
kéj a fagy:
bár ép, lám tép e kép,
búsong, úgy zsong, ekképp
lelkemben zord,
elkent nyomort
mélye hagy,

és jaj! mint fáj mi báj,
hogy holt rongyfolt a táj:
búm forró nyárt,
fényfoldó árt
képzeleg:
s nagy ok vagyok, gagyog
vert szám, mert rám ragyog
új nap, ki, lám,
fújtat vidám,
szép szelet,

s bár veszt pár neszt, már ezt
súgja-búgja: nyár lesz!
a fák alatt
ah, átszalad,
csak zúg a gaz,
és várt kéj jár, ég-ár,
s a jég, ha vég - ég már,
tél-méhéből
kél, él és dől
az új tavasz!







UTOLSÓ BÚCSÚ A NYÁRTÓL


száraz a határ, poros az égbolt,
felhők gyűlnek, foltok a kéken,
minden, mi él, megfáradt vén-holt,
lebarnult vargányák ülnek a réten,
gyászol a föld már zöld-feketében,

zajlik az élet örök folyama,
sodrása kavarog mélyemben,
s zúdul a tájra oly hozsánna,
mitől csak a halál tolul mélyebben,
hacsak az élettől meg nem szeppen,

orromra tapad minden békanyál,
s a környezetbe köt, mint heget,
látom, hogy már elballag a nyár,
őszbarnán néz szemembe, és integet







 
 
0 komment , kategória:  Pogány Zoltán  
Véres csütörtök
  2020-10-25 17:30:08, vasárnap
 
 







VÉRES CSÜTÖRTÖK


1956. október 25-én a budapesti Kossuth téren, a Parlament előtt tizenegy óra után pár perccel elszabadult a pokol.
2020. október 25. 15:21


1956. október 25-én magyar és szovjet fegyveres alakulatok nyitottak tüzet a békés és fegyvertelen tömegre a Parlament előtt. Ez volt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá vált: a hatalom nem enged, és a legbrutálisabb eszközöktől sem riad vissza annak érdekében, hogy eltiporja a nemzeti ellenállást.

Október 23-án délután az első lövés Debrecen utcáin dördült el, majd este a Magyar Rádió épülete előtt folytatódott a harci cselekmény, már ekkor halálos áldozatokat követelve. Másnapra virradóra a főváros környékén állomásozó szovjet csapatok bevonultak Budapestre, fegyverropogás zaja nyomta el a város megszokott moraját, de a fegyverhasználat a fővárosban és vidéken is alapvetően a megfélemlítés, a visszariasztás eszköze volt még ekkor. Október 25-én délelőtt egyik pillanatról a másikra fordult a helyzet: a lelkes és ünneplésszerű spontán megmozdulásnak helyet adó Kossuth tér mészárszékké változott. A véres csütörtök valós történéseit máig nem tudjuk rekonstruálni. Nem tudjuk, pontosan kik és honnan lőttek, nem ismerjük az áldozatok számát, de még arról is csak megközelítő becsléseink vannak, hányan lehettek aznap az ország főterén.

Csütörtök reggel arra a hírre ébredhetett az ország, hogy felszámolták az ellenálló gócokat és bandákat, a kijárási tilalmat feloldották, és mindenkit felszólítottak, hogy vegye fel a munkát. A rádióban hallható bejelentésnek természetesen nem sok köze volt a valósághoz, csak arra volt jó, hogy fokozza az emberek felháborodását. A tömegközlekedés akadozott, így a munkába igyekvők is csakhamar az utcai tüntetők közé vegyültek a Belváros különböző pontjain, majd megindultak az Országház elé. A tüntetés békés jellegét mi sem mutatta jobban, minthogy az emberek barátkozni kezdtek a szovjet tankok legénységével. Az Astoria előtt álló páncélos járművekre felmászva, azok kíséretében indult el a tömeg a Kossuth tér irányába. A minta ragadós volt: a tüntetők kvaterkázni kezdtek az Országház védelmére kirendelt szovjet harci járművek katonáival is, akik - a helyzet kezelésére vonatkozó világos parancs hiányában - zavarodottan fogadták el a békejobbot. A tömeg egyre duzzadt. Vannak, akik háromezer fő körülire teszik az összegyűlt emberek számát, vannak, akik tízezres nagyságról beszélnek. Nők és gyermekek álltak a békés tüntetők között, idős emberek sétáltak ki a térre, nem volt arra utaló jel, hogy félniük kellene. Tizenegy óra után pár perccel mégis elszabadult a pokol.


A Kossuth Lajos utca az Astoria felé nézve. 1956. október 25-e délutánján ,,véres zászlós" tüntetés. Forrás: Fortepan/Nagy Gyula





A Kossuth Lajos utca az Astoria felé nézve. 1956. október 25-e délutánján ,,véres zászlós" tüntetés. Forrás: Fortepan/Nagy Gyula

Nem messze innen, az Akadémia utcai pártházban stratégiai ülést tartottak, ahol jelen volt a teljes pártvezetés a Magyarországra érkezett szovjet parancsnoksággal egyetemben: Anasztaz Mikojan, a Szovjetunió minisztertanácsának elnökhelyettese, Mihail Szuszlov, a sztálinista terror egyik főideológusa, Mihail Malinyin, a Magyarországon állomásozó szovjet haderő főparancsnoka és Ivan Szerov, a KGB vezetője is részt vett azon a megbeszélésen, ahol leváltották Gerő Ernőt a párt éléről, és helyére Kádár Jánost nevezték ki. A jelenlévők természetesen értesültek arról, hogy a Kossuth téren tüntetés kezdődött, de nem hoztak semmiféle döntést a helyzet kezelésére. Kevéssel tizenegy óra előtt a KGB első embere elhagyta az üléstermet, és néhány ember kíséretében a tér sarkára sétált.

A legvalószínűbb forgatókönyv szerint Szerov volt az, aki utasítást adott a tömegoszlatásra, az ő parancsára dördült el az első - ekkor még csak figyelmeztető - sorozat, amely pánikhoz és teljes káoszhoz vezetett. A lövések hallatán egyszerre több irányból is megszólaltak a fegyverek, amelyek célzottan a téren gyülekező békés és fegyvertelen emberekre irányultak. De kik lőttek? A szemtanúk elbeszélése és az utólag feltárt bizonyítékok, lövésnyomok számos feltételezésre adtak alapot. A legtöbb visszaemlékező arról számolt be, hogy a Földművelésügyi Minisztérium (FM) épületéből és annak tetejéről érkeztek az első lövések, amelyeket az épületet védő államvédelmis karhatalmisták adtak le, de vannak kutatások, amelyek kizárják az FM-ből érkező lövések lehetőségét.

Az orosz tankok szerepe is kérdéses. A legtöbb áldozat szovjet fegyverektől lelte halálát, de a téren lévő harckocsik többnyire a tömegoszlatás technikáját alkalmazták, a fejek fölé céloztak, kivéve a mai Vértanúk tere felől közeledő páncélost, amelyik kíméletlen csapást mért a villamosmegálló és a Rákóczi szobor környékére. A téren jelen voltak az államvédelemhez tartozó különböző egységek is, a határőrség - a ,,zöld ávó" - és a kormányőrség tagjai, akik géppuskasorozatokat lőttek az emberekre. Szervezetlenség és fejetlenség uralta a megtorlást kivitelező egységek tevékenységét. Negyedórán keresztül ropogtak a fegyverek, az emberek fejvesztve menekültek fedezéket keresve. Időközben megérkeztek az első mentőautók is, személyzetük golyózáporral dacolva igyekezett kimenekíteni a sebesülteket.

Nem tudjuk, hányan vesztették életüket ezen a napon a Parlament előtti mészárlásban. Vannak, akik száz alattira becsülik, de egyes vélemények szerint a sebesüléseikbe később belehaltakkal együtt akár az ezret is megközelíthette az áldozatok száma. Vannak visszaemlékezések tetemekkel megrakott teherautókról, amelyek titokban szállították a halottakat a temetőkbe. Nem tudhatjuk a teljes igazságot, de egy biztos: október 25-én a Kossuth téren egyértelművé vált, a hatalom a brutális eszközöktől sem visszariadva akarja a felkelést leverni. Mintha jelt adott volna az irányítása alatt álló fegyveres testületeknek, ugyanis az elkövetkező napokban az ország számos pontján dördültek el halálos áldozatokat követelő, megtorló jellegű sortüzek. A kegyetlen vérengzés hatással volt a felkelők elszántságára is, lendületet kapott a stratégiai csomópontokban spontán szerveződő ellenállási csapatok létrejötte, és már 25-én délután felvonulást tartottak a gyilkos ámokfutás ellen tiltakozva, amelyen az áldozatok vérével áztatott nemzeti színű zászlókat emelték a magasba.

Szerző: Borvendég Zsuzsanna, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Magyarságkutató Intézet

Link















 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2020.09 2020. Október 2020.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 30 db bejegyzés
e év: 255 db bejegyzés
Összes: 3969 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 452
  • e Hét: 3374
  • e Hónap: 37750
  • e Év: 601261
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.