|
2020-10-28 20:27:17, szerda
|
| |
| |
Zeneszó
Emlékszem, fülembe hatolnak szívemet melengető
Dallamok, gyengéden kézen fognak békét teremtő
Emlékképek, elég egyetlen húr rezdülése
Egy pengetés, egy lenyomás, csillapodik az oktalanság zendülése.
Hiányzik Hold alatt a biztonságos vizeken ringatózás,
Rémálomból megnyugtató ölelésért a szülei rejtek felé rohanás,
Muszáj-teremben magas széken csücsülve a csodálkozó csodakonstatálás,
Mikor pengtek a húrok, s minden torokból zengett a szívből jövő hálaadás.
Egy betű, egy szó, gyorsan összeálltak a versszakok,
Szólhattak végre gyermektorokból a falnál falsabb hangzatok,
De örömittasan, kétségek nélkül, teli tüdőből szólt a dicséret,
Tanulási szándékkal követte az ujjak mozgását a tekintet.
Megigézett fehér furulyán a levegő ki-be fúvása,
A rövidke fadarab egyre emelkedő hangzása,
A staccatók, trillák és legatók lehetetlennek tűnő komplexuma,
S a hangszert megszólaltató önkéntes őszintén hivogató félmosolya.
Egyetlen kérés hangzott el lefekvésnél: ,,Csak pár perc zene...",
S ahogy elindult az újabb lemez, azt találgattam, mi lehet a darab neve,
Vivaldi volt az, ki egy nap során négy évszakkal kápráztatott,
S Chopin, ki az alvás előtti rémületről leszoktatott.
Brahms még a mindig utált táncokat is megszerettette,
Beethoven az elemi kollektív öröm érkeztét ébresztgette,
Mozart egy hangszer megérintése felé vonta kezem,
S Csajkovszkij győzelmi hadjáratra forralta eszem.
Bach viselkedni tanított a szentség közelségében,
Offenbach nevetni a mese tarka rengetegében,
Haydn a királyi udvarba szólított az illem felöltésért,
S Liszt segített reménnyel álmodni a szebb jövőképért.
Ugrándoztam, mint a banánköteget kapó majom,
Mikor első furulyámon felcsendült legelső dalom,
Tanárom végtelen türelemmel mutatott és vezetett,
S rajzolta fel táblára a sűrűn tolongó hangjegyeket.
Kitartóan gyakoroltam, egy év, mintha egy nap lett volna,
Én is olyan akartam lenni, ki az énekeskönyvet könnyedén végigfújja,
S mikor elértem a célt, tovább robogtam, keményebb fával próbálkoztam,
Emlékezetes esküvőn remegve, s bizonytalan, de csodálattól átitatva előadtam.
Évek múltán kissé terebélyesebb hangszerre esett a választás,
Azt gondoltam, könnyű lesz, jól megleckéztetett hát a váltás,
Billentyűk véget érni nem akaró fehér-fekete sora,
Úgy leselkedett rám naponta, mint elnyelni készülő bálna gyomra.
Kedvfogyasztó kihívássá vált az egykori könnyed játék,
S a Lisztté válás úgy érződött, megvalósíthatatlan szándék,
A tisztelet és értékelés mégis az égig emelkedett,
S azon túl az Úrig, hogy ily sok felemelő melódia nekünk rendeltetett.
Ezrével jöttek és mentek a motívumok, frázisok és periódusok,
Megríkattak, betakartak, felvidítottak, mellettük lazultak a láncok,
Megfeddtek, mikor harag honolt szívem húrjain,
S Őrá emelték tekintetem a közös dicsőítés sebszárító csúcsain.
A padhoz szegezett ily isteni küldött, mennyei előkép,
Mikor zengedező kicsinyekről sugárzott a teremtői önarckép,
Töviseket hordozó idősök s gyengék hangszálai megfeszültek,
Így kerültek közelebb egymáshoz, s hódoltak egyben három szentnek.
Nem kell szokást szegni, félredobni a némán is mesélő útitársat,
Mikor kiderül, az ember nem Mozart-alapanyag, elég az alázat,
S az akarat, hogy minden hanggal az urat szolgálja,
És embertársait, hisz egyetlen dalt is használhat az Úr sokaknak ösvényváltására. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kovács Ábel versei |
|
|
|
|
|
Offline
