Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 27 
Edgar Allan Poe versei
  2020-03-30 19:00:24, hétfő
 
  .










EDGAR ALLAN POE VERSEI


Edgar Allan Poe (Boston, Massachusetts, 1809. január 19. - Baltimore, Maryland, 1849. október 7.) amerikai költő, novellista, szerkesztő és kritikus, a romantika korának egyik legfontosabb szerzője, a klasszikus horror szülőatyja. A leginkább misztikus, hátborzongató történetei révén ismert Poe az első amerikai novellisták egyike volt, emellett őt tartják a detektívregény ,,feltalálójának" is. Ezen kívül a korban újnak számító sci-fi területén is alkotott.[1] Az első közismert amerikai író volt, aki pusztán az írásból akart megélni; emiatt szinte egész életében anyagi gondokkal küzdött.

Negyvenévesen meghalt, ugyanakkor, mint Petőfi Sándor.


Edgar Allan Poe válogatott művei

Link











ANNI




Hál Isten, a válság
elmult, tovaszéledt
a lassu betegség
a néma veszélyek -
legyőztem a lázat,
melynek neve "Élet"

Sajnos, tudom én,
erőm veszitettem:
moccanni se bírok,
fekszem merevedten:
sebaj, hiszen érzem,
jobban vagyok itten;

itten az ágyban,
testem pihen itt már
akárki ha lát,
holtnak hihet itt már
borzadva tekinthet
s holtnak hihet itt már.

Nyögés, pihegés,
sóhaj, zokogás,
elcsöndesedének,
s a nagy dobogás
a szívben, a szívben, a
szörnyű dobogás!

A kórok, az undor,
a kín, a veszélyek
s a velőben az őrült
láz: mind tovaszéledt
a velőben a láz,
melynek neve "Élet".

És óh! az a kínok
kínja, a szomjnak
kínja is elmult
az iszonyu szomjnak
kéj naphtha-folyóját
nyaló csunya szomjnak:
ittam a forrást,
mely oltja e szomjat -

ittam a forrást,
melynek szava csittit:
nem mélyen a földben
folyik ez, itt, itt,
pár lábnyi üregben
a föld alatt, itt, itt.

És senki se mondja
nekem ostobán,
hogy keskeny az ágyam,
sötét a szobám: -
nem aludt jobb ágyban
még senkise tán:
aludni, ily ágyban
alhatsz igazán.

Itt Tantalusz-lelkem
nyugalma valóság:
feledte talán vagy
nem bánja a rózsát-
nem bánja a mirtuszt,
nem bánja a rózsát.

Törődik is ő már
sok régi bajával:
szentebb zamatokkal
tell most, ibolyával,
rozmarin-illattal,
vegyest ibolyával,
árvácskavirággal és
szerény ibolyával.

S boldogan alszik itt
fürödve megannyi
álomba rólad
te szép, te hiv Anni;
fürteid fürdetik
s fulladoz, Anni!

Annica csókolt,
simogatott,
szívem a szívén
elnyugodott -
szivének egén
szivem elnyugodott.

Hogy a fény kialudt, ő
puhán betakart,
kérvén a királynőt
s az angyali kart,
hogy árva fejemről
üzzék el a bajt.

És testem az ágyban oly
nyugton hever itt már
(tudva szerelmét)
hogy holtnak alitnál,
és testem az ágyban oly
békén pihen itt már
(szerelme szivemben)
hogy holtnak alitnál
borzadva tekintenél
s holtnak alitnál.

De csillog a lelkem
mint mind a megannyi
csillag az égen,
mert csillaga Anni,
mert csillaga szerelem
csillaga, Anni,
szép szemed csillogó
csillaga, Anni!

Ford. Babits Mihály







Az angyalok - úgy érzem - odafenn,
Ha suttognak szerelmesen, puhán,
A lángoló igék közt sohasem
Lelnek oly ájtatosat, mint "Anyám".

Edgar Allan Poe: És bebújt az ördög - a könyv egyik mottója







ÁLOM


Vízióm sötét éjben,
Szűnt örömök álma volt,
Éber álmom a fényben,
Mitől szív és ész megbomolt.

Ó, nappal mi nem álom hát,
Ha nincs szemrebbenés,
Mivel te bármit bárhogy látsz,
Mely nem a múltba néz.

Drága álom - drága álom,
Míg átkozott a világ,
Ő vidított szép sugáron,
Mint szellem, vigyázva rám.

Bár e fény, viharban, éjben
Oly távol s úgy remeg,
Tiszta s igaz fénnyel ég el
E fényremek.

Ford: Dvorcsák Gábor Imre







ÁLOM AZ ÁLOMBAN


Vedd csókom homlokodon,
s míg bucsúzom, angyalom,
hagyj ennyit vallanom -
igazad van im,
álmok voltak napjaim,
de ha elment a reményem,
nappal ment-e vagy csak éjben,
vízióban, vagy valóban:
nincs-e épúgy pusztulóban?
Hisz látszat a látomás
álomban álom, semmi más.

Állék hullámgyötört
parton - a hab zúgva tört.
Szorítám kezemet
s pár arany homokszemet.
Míly semmi! mégis mint oson
a mélybe ujjamon,
míg siratom! - míg siratom!-
óh Istenem! hát nem lehet
jobban szorítni kezemet?
óh Istenem! nem sikerül
megvédni egyet ez elül?
Minden látszat s látomás
álomban álom? Semmi más?

Ford. Babits Mihály







ÁLOMORSZÁG


Bús, magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidolón
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, egy távol
Ködös Óperenciából,
Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn - túl teren.

Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót,
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek,
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek,
Tűz-egekre habot vernek;
Tavak, melyek hányják folyton
Holt vizük, mely holt és zordon,
Hűs vizük, mely halk és fáradt
S rajt a lenge liljomszálat.

S e tavaknál, mik így folyton
Holt vizet, mely holt és zordon,
Hűs vizet, mely halk és fáradt
S lengetnek lenge liljomszálat;
E hegyeknél - e folyóknál,
Lassan, egyre mormolóknál -
Vak bozótnál s hol a rossz
Béka és gyík táboroz -
E lápoknál és tarlóknál,
Hol manó jár -
Mindez átokvert helyekben -
Minden méla szögeletben -
Rémült utas mit lel itt?
Multja leples rémeit -
Szemfedős formákat, mellyek
Sóhajtanak s tovább mennek -
Holt barátaiért, kik rég be-
Költöztek a földbe - s az Égbe.

Ha szivünk száz sebe fáj
Ez nyugtató és enyhe táj,
S a sötét és árny-imádó
És a csupán árnyat látó
Szellem számára Eldorádó.
De szétnézni nyílt figyelemmel
Az utas benne nem bír, nem mer
S titkát halandó gyenge szem
Nem issza tárva sohasem,
Mert tiltja szigorú királya
Rojtos pillát emelni rája
S a vándor itt csak lopva lát
Fekete szemüvegen át.

Bús magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidólon,
Fenn uralg gyász-színű trónon,
Most érkeztem épp, e távol
Ködös Óperenciából.

Ford. Babits Mihály







ÁLMOK


Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára. Sőt!
Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat


Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Én lelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyre megy.

Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.

(Ford.: Tellér Gyula)







DAL


Menyegződ napján láttalak,
Láttam bús arcod bús tüzét,
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.
Futó fény lobbant szemeden,
S akármi volt is az a fény,
Nem látott szebbet sohasem
Borús szemem e földtekén.
Lányos szemérem volt talán
Arcod parázsa, meglehet,
De tőle forróbb lett a láng,
Forróbban marta szívemet,
Mert nászod napján láttalak,
S láttam bús arcod bús tüzét -
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.










EGY FOLYAMHOZ


Jelkép vagy, villódzó folyam!
Kristályos vándor habjaidban
Meztelen emberszív suhan,
A Szépség izzó fénye fut,
S mit vén Alberto lánya tud,
Bűvészet játszi képe villan.

De ha Kedvesem tükrödbe néz,
S csillámaid rezegni látja,
Olyan vagy, zsongó-fürge víz,
Olyan mint az, ki őt imádja:
Annak is éppen úgy lebeg
Szivén ez arc tündéri mása,
S úgy rezzenti e szép szemek
Lélekbe ásó villanása.

/Kardos László fordítása/










ELDORÁDÓ


Valaha rég
Egy drága-szép
Lovag nagy útra szállott.
Ment, mendegélt,
Száz útra tért,
Kereste Eldorádót.

Azóta agg
A szép lovag,
Szívében átok, átok.
Bármerre ment,
Se fönt se lent,
Nem lelte Eldorádót.

És végtire
Lankadt szive,
Egy árny eléje állott.
Szólt: ,,Áldalak,
Bús árny-alak,
Mutasd meg Eldorádót."

,,Ott messzi túl,
A Hold kigyúl,
Az Árnyak Völgye vár ott.
Vágtass el, el",
az árny felel,
,,Eléred Eldorádót."

Ford. Kosztolányi Dezső







EMLÉKSOROK FRANCIS SARGENT OSGOODHOZ


Ha szerettetni vágysz, maradj,
maradj meg, amilyen vagy,
maradj meg minden, ami vagy,
Semmi se légy, mi nem vagy:
igy mindig e mély báju szem,
ez enyhe kellemesség
dicsérni téged tárgy leszen
s szeretni - kötelesség.

Ford. Babits Mihály











EULÁLIA
. . . . . . . .




Laktam magam
kinok odvaiban
- lelkem, mint rest tó, álmatagon -
mig a könnyü, vidám Eulália nem lett drága menyasszonyom,
mig a sárgahajú Eulália nem lett ifju menyasszonyom.

A csillagos ég
szebben nem ég
sugaras tüzü szemeinél;
s köde pelyheivel
mit gyöngybe kever
s biboros holdszinbe az éj,
a szerény piruló Eulália egy pici fürte fölér,
lobogó szemü szép Eulália egy hajaszála fölér.

Se bú - se gyász
többé nem igáz,
mert lelke sóhaja lelkemét
ekhózza hiven;
s fénnyel szegi fenn
Astarte az ég peremét,
ha szép Eulália ráveti asszonyi lángu szemét,
ha vidám Eulália fölveti rá ibolya szemét.

Ford. Babits Mihály







A HARANGOK


1
Halld, a szánon a harang,
szép ezüst-harang!
Mily világát a vigságnak zengi ez a hang!
halld, mint pendül, kondul, csendül
át az éj jeges legén,
míg a csillagnak, mely fent ül,
fénye kristályfényesen dül
keresztül a lég egén.
Ritmussá fut ám
mintegy titkos rím után
össze a csilingelés itt, melyre bong a sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
és e csengés és e bongás, melyre bong a sok harang.

2
Halld, az esküvő-harang,
lágy arany-harang!
Mily boldogság bőségéről búg e lanyha hang!
Át a balzsam-éj legén
kéj kereng az énekén!
S az arany-harang alól
hinta-hang
olvatag patakja foly,
melyet holdat nézve hallgat a komoly
him-galamb.
Óh, e rezgő érc alatt
mennyi gazdag, enyhe hangzat-ár fakad!
S mint dagad!
Mint szakad
a jövőbe! S ingatag
mámorába mint ragad
e merengés, e csapongás,
melyre cseng e sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
és e zengés és e zsongás, melyre leng e sok harang.

3
Halld, a hangos vészharang,
réz-harang!
Milyen rém-regét regél e zord zivatar-hang!
Vad sikoly, vad rémület
veri, hökkent éj, füled!
Oly nagyon fél, nem beszél:
hogyha ily nagy a veszély,
minden hang
lármás kegyelem-kiáltás a kegyetlen tűz felé.
Rémült irgalom-könyörgés a siket-vad tűz felé,
melyet egyre fellebb-fellebb
őrült vágya űz felé,
hogy - ma, vagy sohsem - de fellebb
tán a sápadt hold-arc mellett
égne és nem itt alant.
Óh, e sok harang.
Mely kétséget kong a hang!
Rettenet!
Mind mint búg és bong és bőg!
Milyen borzalom, mit ők
a vonagló lég keblébe öntenek,
mégis érzi jól a fül
e zugásból,
pattogásból:
nő-e a vész, vagy elül;
mégis jelzi jól a hang,
mint sikoltás,
lárma, oltás,
árad a vész, vagy lappang,
amint árad, vagy kifárad a haragban a harang,
sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
és zugásban és bugásban mind a kongó sok harang.

4

Halld, a harsány nagyharang,
vas-harang!
Mennyi ünnepélyes gondolatra hí e hang!
Hányszor csendes éjjelen
borzadunk, ha hirtelen,
mint egy néma jóslat kél a vad harang-moraj,
mert minden hang, mely ömöl
a rozsdás torok mögöl
egy sohaj
s a harangozók csapatja,
amely fenn a tornyot lakja.
Ah, e raj!
mely nagy érc-nyelvet lenditve
monotón zenére csal,
s ember-szivre hengeritve
köveket, tell kedve - jaj!
Ez nem ember, nem is állat,
nem is asszony - ó utálat!
Ez a raj: manó
és királyuk a harang-vonó
vonja - csingi - lingi - lang
lang!
vonja, mert övé a rang -
s egy peánt ver a harang.
S keble tágul, gingalang,
úgy mulat, hogy víg a hang
táncol és fel-felrikkant -
ritmussá fut ám
össze titkos rím után
hangja s a harang-peán
gingalang!
Ritmussá fut ám
össze titkos rím után
mind a sok nyögő harang,
száz zugó harang,
mind a zokogó harang -
ritmussá fut ám
össze mind a, mind a hang,
boldog titkos rím után
száz nyögő, zugó harang,
mind a, mind a sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
mind a kongás, mind a bongás, melyre bong a sok harang.

Ford. Babits Mihály










HIMNUSZ


Reggel - délben - vak éjeken
Mária! hallád énekem!
Ha kéj, ha kín, ha jó, ha rossz
ér: Isten anyja gyámolozz!
Mig minden óra kedvre folyt
s felleg az égen egy se volt:
voná hogy lomha ne legyek,
lelkem jövőm felé kegyed.
Most hogy a sorsvész megjelent
felverve multat és jelent:
hadd vonja, szép remény elé
lelkem jövőm - Kegyed felé!

Ford. Babits Mihály







A HOLLÓ


Egyszer - unt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
tudományok furcsa könyvén, ellankadva, terhesen,
fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
- az lehet, más semmisem."

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
szellemét a szén hunyóban földre himzé véresen.
Lassan nyult az éji óra; könyvem nem nyujtott a búra
enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
- itt lenn nincs már neve sem.

S bibor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
fájó, vájó, sohsem ismert félés kinját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem -
késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem
- az lehet, más semmisem."

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan:
s amint könnyű lépte dobban - koppan ottkünn csöndesen,
szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
- künn az éj, más semmisem.

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
álmodva amilyet nem mert még álmodni senkisem;
de a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
a visszhang - más semmisem.

Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
ujra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:
rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
- csak a szél, más semmisem... "

S széttárván a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
egy nagy, őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
ur vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
ült, csak ült - és semmisem.

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló - szóltam - te se vagy utolsó,
éji partok küldte Holló: ur-neved hadd kérdezem:
hogy hivnak, ha ottlenn röpködsz a plutói bús vizen?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
s válaszolt szavamra - bárha nem is túl-értelmesen:
meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen -
ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
- és a neve: "Sohasem"!

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Máskép csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
s nyögtem: "Hozzám senkisem hü, még szivem reménye sem:
majdcsak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

Megdöbbentem hogy talál az elsirt szóra ez a válasz:
"Persze - mondtam - ennyi ennek kincse tára összesen;
tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
dult és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem-
holt remények gyászdalához nincs is jobb rim semmisem,
- mint hogy: 'Soha - sohasem'."

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
és egy zsöllyét görditettem szembe, hogy majd ott lesem;
s bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
ezt a szót, hogy: "Sohasem."

Ezen tűnődtem magamban, noha egy betüt se mondtam
a madárhoz - s már szivembe furt a két fém-élü szem.
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
violaszin bársonyára, melyen óh! már kedvesem
nem pihen meg sohasem.

Most, ugy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel
angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús sziv! - nyögtem - égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:
idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

Jós! - hörögtem - választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! - hörögtem - választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
kit az angyalok Lenóra néven hivnak odafenn?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Legyen hát e szód utolsó! - szöktem föl - sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, mig elveszem!"
- Szólt a Holló: - "Sohasem!"

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
s lelkem e padlómon-ingó árnyba fullad csöndesen:
nem szabadul - sohasem.

Fordította - Babits Mihály

Edgar Allan Poe: A holló - Előadja Latinovits /Ford. Tóth Árpád/

Link








A HOLTAK LELKE


Lelked majd egymaga marad
A sír sötét gondjainak
Óráján és senkise lesz,
Ki titkaidba beleles.

Viseld csendesen e magányt,
Mely nem egyedüllét - hiszen
Az életben melletted állt
Holtak lelke veled leszen
Holtodban, s akaratuk ott
Ismét árnyba von; légy nyugodt.

A tiszta éjszaka
Kihuny s sok csillaga
Magasló trónusáról
Nem reménysugárral világol,
De a sok fénytelen,
Rőt gömb mint gyötrelem
S láz hullik csömörödre,
S rád ég majd mindörökre.

E gondolatot el ne vesd,
E látomást ne hessegesd;
Soha el nem hagyhatod
Tűnni: mint fű a harmatot!

Isten lehe: a szél elállt,
S a köd - amely a dombra szállt,
S az árnyak, az árnyak szét nem osztják -
A tanújel és a bizonyság.
A fák közt is mily lebegő:
A rejtélyek rejtélye ő!

Tellér Gyula







A KÍSÉRTETES PALOTA


1
Legzöldebb völgyünk ölében
- jó angyalok laktak ott
hajdan büszkén, büszke-szép
drága kastély ragyogott.
Földjén Gondolat királynak
fölszökött!
Sohse lengtek szeráf szárnyak
gyönyörűbb torony fölött.

2
Ormain zászlók lobogtak,
sárga, gőgös, víg-arany.
Mindez rég volt - tünt kor
távolaiban!
Ahány enyelgő játszi szellő
ment arra át,
a dús, bokrétás bástya mellől
mint szárnyas illat szállt tovább!

3
Lantzenére ott a vándor,
ki e boldog völgybe jött,
láthatta, hogy szellem táncol
a lángablakok mögött
egy trón előtt, amelyen ülvén
bíborbanszületett
királyuk trónolt, ki körül fény
árasztott méltó ünnepet.

4
És gyönggyel a kastély kapuja
és rubinnal rakva volt,
melyen át egyre s egyre s ujra
édes visszhangok árja folyt
szikrázva a terembe; - rájuk
egy munka várt,
s egy öröm: örökké királyuk
eszét zengni, a bölcs királyt.

5
De búruhás átkok sereggel
szállták meg a király honát:
sirassuk őt! mert soha reggel
nem süt már éjszakáin át!
s háza körül a halk dicsőség
ma már csak oly
mód zengi őt, mint rege hősét
kit elhantolt a kor.

6
S csak rémes árnyak bálja, mellyel
a véres ablakokon át
ma itt disszonáns zene mellett
az utas kavarogni lát,
a sápadt ajtóból ma rémek
folyója foly
örökké, s hova azok érnek,
van kacagás - de nincs mosoly.

Ford. Babits Mihály







KÜLÖN


Gyermekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.
Ott - gyermekkoromban - a vad
Élet hajnalán: ott fakadt
Ez a varázs - a jó s hamis
Mélyekből -, mely kötöz ma is:
Forrásból lett, gyors patakból,
Sziklahegyen rőt falakból,
Napból, mely lekörözött
Őszi aranyfény között,
Villámból az ég alatt,
Amint elszállt, elszaladt,
Dörejből, vihar ha forrt,
S fellegből, mely olyan volt
(Bár kéklettek az egek)
Szemre, mint egy szörnyeteg.

(Tellér Gyula fordítása)










LEE ANNÁCSKA
. . . . . . . . . . . . .




Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
Tengerpart bús mezején -
Irigyeltek még az angyalok is
Fenn a felhők tetején.

S ez lett oka, hogy, sok éve már,
Tengerpart bús mezején
Felhők közül jött egy csunya szél
S meghült Annácska, szegény;
S elvitték úri rokonai
S egyedül maradtam én:
Koporsóba csukták el őt
Tengerpart bús mezején.

Irigyeltek az égi angyalok,
Hogy boldogabb ő meg én,
Az lett oka (mind jól tudjuk ezt
Tengerpart bús mezején),
Hogy jött felhőből éjjel a szél
S meghült s meghalt szegény.

De szerelmünk több volt, mint soké,
Ki nagyobb, mint ő meg én,
Okosabb, mint ő meg én
S sem az angyalok a felhők felett,
Sem az ördögök tenger fenekén
Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
Elváljunk, ő meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
S csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
S igy az éj idején veled éldelek én,
Jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
Melletted a sír fenekén,
Tengerpart bús mezején.

Babits Mihály

Kaláka Lee Annácska

Link








A LEGBOLDOGABB ÓRA, NAP...


A legboldogabb óra, nap
Tört szívemben otthont talált,
De az erő és öntudat
Már messze szállt.

Erő? Igen! Úgy véltem, az;
Jaj, eltűnt, többé nem felel;
Tőle feszült a vad tavasz -
Hadd múljon el.

S az öntudat ma már mit ér?
Öntse maró mérgeit új
Agyakba, hol még friss az ér -
Szivem, csitulj!

A legboldogabb óra, nap,
Mit szemem látott, láthatott:
A fényes erő, öntudat
Múltban ragyog.

De ha erő és öntudat
Oly kínnal kelne fel,
Mint egykoron - sugarukat
Nem bírnám újra el.

Mert ólom volt éj-szárnyukon,
S míg verdesett, lehullt
A szívbe, mely törni rokon
Kínokban megtanult.

Fordította: Vajda Endre










TÜNDÉRORSZÁG


Árnyas folyók, völgyek vak odva
S erdők, ködökben gomolyogva...
Alakjuk elvész: ellepik
Szünetlen omló könnyeik.
Az éjben rém-holdak sora
Fogy és nő, nem pihen soha -
Pillanatonkint megcserélve
Égi helyüket, itt vagy ott:
Fakó arcuk lehelletére
Hamvadoznak a csillagok.
S amint feléhez ér az éj,
A legsötétebb leplü hold
(Amely különb a többinél
És versenyük győztesse volt)
Meglibben, lejjebb szállva egyre,
Míg súlypontja egy szörnyű hegyre,
Egy óriás oromra ér,
Ott roppant kőlapját fehér
Fátyolként bontja szét a tájon,
Kastélyokon, tanyán, lapályon,
Mindenfelé az idegen
Pagonyokon s a vizeken,
S hol álom ül
S szellem röpül,
Befonja fénye
Szövevénye -
S aludna minden: csoda-mély
Mindenben ez a szenvedély!
S hajnalban ha kél e táj,
Holdas fátyla égre száll,
Száll a széllel, mintha szállna
Albatroszok sárga szárnya...
Már a tájnak az a hold
Nem kell arra, ami volt.
Tudniillik: furcsa sátor
Volt e fátyol.
De most záporként bomol
Atomokra e gomoly,
S ebből ama földi lepkék,
Kik a menny-eget keresték
És a földre szállnak ismét,
(Fáj nekik a nyugalom!)
Ebből hoztak valamicskét
Fürge-fínom szárnyukon.

(Kardos László fordítása)







VALAKINEK A PARADICSOMBAN


Te voltál minden, édes,
miért törődtem én,
forrás a szirten, édes,
sziget a viz szinén,
csupa gyümölcs, csupa virág,
s minden virág enyém.

Ah csillagos remény!
Tulfényes álom, mely csupán
leszállni tűnt elém.
"Tovább! tovább! a fény után!"
kiált jövőm felém
s multam vak mélyein sután,
némán vergődöm én.

Mert jaj! jaj! mécsesem kimúl
és életem lejár.
"Már vége - vége már! "
(igy szól, mig parthomokba fúr,
a pompás tengerár)
villámütött fa nem virúl,
nem száll a lőtt madár.

És napjaim csak álmok
és éjjel álmaim
lábad nyomába járnak,
holott táncába hín
valamely égi árnak
valamely légi rím.

Ford. Babits Mihály





IDÉZETEK















Akadnak (...) olyan titkok is, amelyek nem hagyják magukat elmondani.

Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára.

A bánat - a mult A semmibe hullt...

De szerelmünk több volt mint szerelem Tengerpart bús mezején - Irigyeltek még az angyalok is Fenn a felhők tetején.

Hogy uralkodnék szíveden, Ha a magamé sem szabad?

Holt remények... Fáj az Élet... Éjbe vész a fénysugár... Kár ma élni, kár ma már!

A költészet a gondolat és a zene kombinációja.

A lelki kötelékek közül azok bizonyulnak a legtisztábbnak és legtartósabbnak, amelyek egyetlen pillantás nyomán fogantak.

Mert a teknősbéka biztosan jár a lábán, ok ez arra, hogy szárnyát szegjék a sasnak?

Minden, mi van e bús világon, Álomba ködlő furcsa álom.

Mit ér a napvilág, Ha szemünk a jelenbe néz, S ködön át csak a múltba lát?

Nagyon hiszek a bolondokban; ezt hívják a barátaim önbizalomnak.

Nem a tudásban van a boldogság, hanem a tudás megszerzésében.

Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve, Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más...

S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége?

Szeretnek majd! Csak járt utad Járatlanért ne hagyd el! Őrizd örökké önmagad, Ami nem vagy, máris add fel.

Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.

Vedd még e csókot, édesem! Mostan megyek, elbúcsuzom És ez legyen a búcsuszóm: Igazat mondtál énnekem, Bús álom az én életem...

A verses költészet egyetlen legitim birodalma a Szépség.








 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Duduj Szilvia versei
  2020-03-29 20:00:47, vasárnap
 
 










DUDUJ SZILVIA VERSEI


Duduj Szilvia( 1995. május 10. - ), Kolozsváron él







ALMAKÉNT ÁGADON


Vadalma vagyok s Te ág fölöttem,
meghajlok karcsú tested alatt,
újjászületek minden tavasszal,
tél-előn létünk egymásba fagy.

De míg a Nap süt s létezik élet,
minden tavaszt veled szülök,
meleg nappalon, hűs éjszakákon
száraz ágadon veled őszülök.







ANGYAL ÁLOM




Fehér angyal akarok lenni,
Sötét árnyak közt vígan repülni!
A távolban meglátni téged,
Kezemben tartani s ölelni a szíved!

Fehér angyal akarok lenni,
A Boldogság-szigetén repdesni!


Feküdve csodálni téged,
Ott maradni a szigeten végleg!

Fehér angyal akartam lenni,
Az életet boldogan leélni,
Veled lenni egy nagy csoda!
Sajnos ez nem történhet meg soha...







BÚJJ HOZZÁM...


Bújj hozzám és engedd el magad,
Engedjed, hogy megcsókoljalak!
Szemedbe nézek, elmosolyodom,
És halkan azt súgom: szeretlek nagyon!







CSILLAGOM VAGY


Csillagom vagy!
Az enyém, az éltetőm.
Fénylő testként adod át meleged,
Csillagom vagy,
S én anyagként töltöm ki testedet.





CSÓK NEKED


Bíborra festem az eget,
átperzselem teljesen,
minden parázs-szikrácskával
betakarlak, Kedvesem.

Éjszakai sötétkéket
leheljen a hűs hajnal,


S majd ha reggel előbújnak
narancsszínű fellegek,
pihe-puha ágyikódban
forró csókot lehelek.







GYŐZELEM


Harcol a testem a lázzal,
harcolok én is a vággyal.
Izzad a lelkem, már égetve fáj,
de úgyis tudom, az enyém vagy már.







HOZZÁD SZÓL
. . . . . . . . .





Eljött a Valentin-nap,
A rózsák táncot járnak.
A szívem most aranyló,
Benne van egy kedves szó.
Vagy talán sok millió.

Az egyik az, hogy "SZERETLEK",
A másik az, hogy "HIÁNYZOL",
És az, hogy sosem feledlek.
Igaz szavam hozzád szól.

Ez a nap is gyönyörű,


Ma újra láthatlak,
Csak legyek együtt veled,
Halljam nyugtató szavad.
Bár ez lenne mindig szabad...

De eljön az idő, mikor
Szerelmünk mindent szét tipor.
De akkor mindig együtt leszünk,
Egymásért mindent megteszünk!







KÖSZÖNTSÜK AZ ÚJ ÉVET!


Szilveszter alkalmából az jutott eszembe,
Mi lenne, ha neked is jönne egy kis szerencse?
Búcsúztassuk együtt az óesztendőt,
S ünnepeljük együtt a sok jót, a jövőt.

Ünnepeljük meg azt, hogy egészségben élünk,
Ünnepeljük meg, hogy van akit szeressünk.
Gondoljuk végig ezt a a régi évet,
Jövőre kívánjunk minden jót és szépet!

Éjfélkor millió sok pezsgődugó pukkan,
Petárda is szép számban: milliónyi robban.
Poharainkat egymással összekoccintjuk
És mindenkinek boldog Új evet kívánunk!







MAGAMBA ZÁRVA


patakokban folyik a csend
rozsdás cellarácsok között:
valami néma gonoszság
otthonomba beköltözött

nem szerény, a párnámba döf
a szobát is kifacsarja
s mint porszívó a porszemcsét
úgy szippant fel készakarva

s én karmolnék mint egy macska
átszöknék e kerítésen
ám e sötét gonosz erő
szőlőként nyom át e présen

összeszorít s széttép újra
most levetkőzi testemet
ágyba tesz dúdolva ringat
tán vele együtt szenvedek

patakokban folyik a csend
rozsdás cellarácsok között:
menekülnék de e féreg
teljesen belém költözött







MÉLY SLUKK


újra és újra forog a kerék
tétlenül ülök és bámulok rá
gondolkozom: vajon mit tehetnék
hogy ne változzak holmi szivarrá

'mi pár slukk után értékét veszti
majd szennyes, büdös kukákba kerül
tudatalattid örül ám neki
nikotin véreddel miként vegyül

bele kell törődnöm, nincs más egyéb
s majd ha elkap újabb reményhullám
fordítok egyet az élet kerekén
s meggyújtom nyugtató cigarettám







ÖRÖK BOLDOGSÁG


Látom a könnyet szemedben remegni,
nem akarlak téged sohasem feledni.


Bújj hozzám, kérlek, s bízzál meg bennem,
benned az örök boldogságra leltem.







ROBOT-NAPOK


Reggel felkelés,
öltözés, munka
senki sem lusta,
rohanás, sietés.

A Nap is ébren,
lassan lépkedve,
némán eregelve
vánszorog az égen.

Este fáradtság,
menekülés haza
a nap nem volt laza,
hiszti és bezártság.

Mindennapok







SÜTEMÉNY


Finom liszt és pár tojás:
Süti lesz itt, nem vitás!
Elő gyorsan kis vajat,
Ebbe nem teszünk halat!

Nagymama és unoka
Sietnek a kisboltba.
Elromlott az édes méz:
Rajta csücsül a penész.

Vettek mézet, tejet is,
Zacskó málnát, ami friss.
Nincs rá idő elmenni,
Erdőből beszerezni.

Hazamennek sebesen,
Süti sül meg hevesen.
Ropogós sült illata
Tata orrát megcsapta.

Megkínálták nagytatát,
Meg is ették a javát.
Azóta is minden nap
Az új süti otthont kap.







SZERETLEK...


Szeretlek, mint virág a napsugarat,
szirmaiból harmatgyöngycsepp kifakad.

Szeretlek, mint édesanya gyermekét,
kit jóban-rosszban s bármi áron is megvéd.

Szeretlek, mert egyszerűen szeretlek!


Egy rólad szóló gondolat is megihlet.

Szeretlek, s míg élek én addig foglak!
(Hányszor sírtam már el ezt én a Holdnak!)

S búcsúzásként halkan súgom füledbe:
bármi legyen, emlékszem a nevedre...










SZÍVED KULCSA




Lassú tűzön
szívem lángja
csak teérted
lángol,
szerelemért,
minden szépért
csak tégedet
vádol.

Nyisd ki szíved
kis kapuját,
zárkózzak be
nálad,
őrizzem a
lakat kulcsát,


teljesítsem
vágyad.

Pirkadatkor
benned ébred
gyermekszívű
lelkem,
alkonyatkor
ágyikódban
veled játszik
testem.

Továbbra hát
lassú tűzön
lángol szívem
lángja,
szíved kulcsa
bennem pihen,
mi a kaput
zárja.







TÉL LETT


Lehullt a hó, hideg van már,
a nyár szó nélkül illant el.
Kérdezhetném, mikor jön még,
de rideg, komor, nem felel.

Hosszú tél lesz, szörnyen hosszú,
ablakomra fagyott virág,
a Nap hazugan, önzően
dobja fejemhez mosolyát.

Fázom. Epedek fényéért.
Testem mi melegíti fel?
Tél van. Dermesztő hideg tél -
a nyár, mondd, még meddig telel?







VÁGY-ÁLOM


Minden álmomban madárnak látlak,
veled együtt szárnyalnak a vágyak.
Mindig azt kívánom, röpülj felém,
törékeny szívedet tárd ki elém.

Ez a vágy-álom nem érhet véget,


én mindig hűségben szeretnélek...
Sajnos megtörik picinyke szárnyad,
s nem teljesülnek a legszebb vágyak.







A VIGYORGÓBAN


Szervusztok, emberek
Kedvtelenül kedvesek!
Hogy ki is vagyok én?
Nászéjszaka eredménye
Vagy a természet szülötte.
Ohh! Mit tudom én!
Gondolkodásom vén...
Hát, szép városban élek,
Bár körülnézni is félek
Mert a látvány vakít,
S nehogy leüssek valakit
Csak úgy hirtelen, én,
Ó, kedvtelenül kedves
De nem reményteljes
Szépséges barátaim!
Szeretem az enét,
Bár a zenét jobban...
S ha ajkam dalra lobban
Elérek egy magas szintet
S csak nevetek órákon át.
Akkor teszik rám a bilincset,
Vagy azt a kényszerzubbonykát.
Kacsintok nagyot az orvosra,
Zubbonyomat teszi a fogasra.
Fel a műtőasztalra, lábaimat szét...
Hopp! - beugrik egy régi kép.
Vagyis halvány kis emlék...
Mindegy, az a lényeg
Már semmitől sem félek.
Viszont az orvos hol van?
Fejemen vízcsepp koppan
Már fél órája, s már kínoz.
Az orvos most vért hoz...
Annyira emlékszek még,
Hogy a vérből nem elég.
S csak nevetek... megőrültem!!
Bajt azt sokat is szereztem.
Megőrülve, jól kiborulva
(Mellettem egy kis vértócsa)
Így kerültem a Vigyorgóba!

* * *

Még mindig ott vagyok
Levegőért kapkodok
Kiszáradt ajkakkal bámulok
A végtelennek tűnő semmibe,
S nyálam lassan kicseppen
A hófehér kórházpárnára.
Senkinek ne legyen ilyen álma!
Ezt tette velem az orvos,
De már nem is olyan fontos
Hogy beleőrültem ebbe.
Legalább jó kedvem lenne!
A gyűrött ágyszélen ülve
Ringatózva, megfeszülve,
Ütemesen elé s hátra,
Nyugtató kéne, de hátha
Hozza a fehér nővér tálcán,
De máris kuporgok két pálcán
Az ablakhoz sántálva.
Itt bűntény volt garantálva!
Megszenvedtem én is,
Belenyugodtam mégis
Ebbe az elviselhetetlen kínba
Bár Isten mennybe hívna,
S akkor talán könnyebb lenne.
De az orvos úgyis börtönbe menne!
Már fáj bamba tekintetem,
Hogy örömöm kényszerzubbonyban lelem.
Résnyire tátott szájam száraz
S ha kérdez valamit, nem jön válasz
De belül, még ha őrült is vagyok,
Ugyanaz az ember megmaradok.
S mert társamra nem hallgattam:
A Vigyorgóban megmaradtam...










 
 
0 komment , kategória:  Duduj Szilvia   
A járvány legyűrte a globalizmust
  2020-03-28 22:45:23, szombat
 
 











A JÁRVÁNY LEGYŰRTE A GLOBALIZMUST
Az unió megszűnt létezni, ám a nemzetállamok pontosan teszik a dolgukat
Fricz Tamás


A járvány érdekes megvilágításba helyezte azt a liberális, globalista elképzelést, mely szerint a világ dolgait a XXI. században már nemzetek feletti, szupranacionális intézményekkel kell intézni, a nemzetállamok kora lejárt, meg kell szüntetni a határokat, engedni kell a kultúrák, vallások, szokások stb. keveredését a világ minden táján. Fogalmazzunk egyértelműen: a koronavírus-járvány megmutatta, hogy a globalizmus járhatatlan út az emberiségnek.
Miért?

Azért, mert az elmúlt hetek-napok eseményei bizonyítják: a válságra adott válaszok egyértelműen nemzeti válaszok, a nemzetállamok azok, amelyek cselekvőképesek, a nemzetállamok azok, amelyek be tudják vezetni és meg tudják szervezni a különböző korlátozó intézkedéseket, az üzletek bezárásától kezdve a vesztegzárak elrendelésén, a csoportos összejövetelek betiltásán, az iskolák bezárásán keresztül a határok lezárásáig. Annál is inkább - s itt jogi nyelven szólok -, mert ebben a rendkívüli, vis maior helyzetben csak a szuverén nemzetállamoknak van joguk arra, hogy felfüggesszenek a normális élethez méretezett jogszabályokat a nemzeti közösség életének és biztonságának védelme érdekében. Erre semmilyen nemzetközi hatóság, intézmény nincs feljogosítva, sem az ENSZ, sem az Európai Unió, sem más nemzetközi szervezet, de még Soros György álcivil szervezetei sincsenek ebben a helyzetben. Bár nagyon erre vágynának, az nem kétséges.

Mindez azért roppant érdekes, mert maga a koronavírus globális jelenség, szétterjedt az egész világon, minden kontinensen megfertőzi az embereket, mondhatjuk, a vírus globális és multikulturális. Ám a paradoxon éppen abban van, hogy az ellene való védekezés viszont nem lehet más, csak lokális és nemzeti. Másképpen úgy is fogalmazhatnám, hogy a vírus a globális mozgásával mutatja meg az emberiségnek, hogy az emberek csak akkor segíthetnek magukon és családjukon, közösségeiken, nemzetükön, ha lokálisan fognak össze és vigyáznak egymásra, és ezt várják el mindenki mástól is - ha tetszik, globális céllal, de megmaradva a lokalitás szintjén, a falvakban, a városokban, a cégeknél, a köztereken, a még működő intézményekben. Pontosan fogalmaz Szánthó Miklós A liberálisok rémálmáról című, a Magyar Nemzetben március 18-án megjelent cikkében: ,,A járványveszélyre adott politikai és jogi reakciók ellene hatnak annak a globalista, állam nélküli víziónak, melyre egész létünket tettük fel. És amely most a szemünk láttára repedezik - a közérdek szerencséjére."

A mostani vészhelyzet-elhárítás szinte modellül szolgál arról, hogy valójában miként is lehetne értelmezni a globalitás és a lokalitás, a szupranacionalizmus és a szuverenitás feloldhatatlannak látszó ellentmondását. A liberálisok és a zöldek abból indulnak ki, hogy a ,,világfaluban" mindannyian egyformák vagyunk, s ebből a kozmopolita, világpolgár létünkből kiindulva adhatunk megoldást a gondjainkra, így a járványra is. Ezért a zöldek jelszava már régóta az, hogy ,,gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan", ám a nemzeti és konzervatív válasz a jelenlegi válság fényében is sokkal inkább az lehet, hogy ,,gondolkozz és cselekedj lokálisan, gyakorolj hatást globálisan".

Mindezt alátámasztja az, amit a járvány elleni fellépés kapcsán az unióban tapasztalhattunk. Brüsszel, amikor már látszott, hogy a járvány megállíthatatlanul terjed Európában és gócponttá válik Olaszországban, még mindig tehetetlenül várakozott, a tagállamok pedig sorra tették meg a szükséges lépéseket saját nemzetközösségük védelmében. Kirívó példája ennek az, amire Matteo Salvini utalt a napokban: a vészhelyzetben megmutatkozott, hogy Európa nem létezik, s hiába kért segítséget Olaszország, Brüsszel nem mozdult (igaz, szerinte a többi tagország sem), egyedül Kína és Oroszország nyújtott segítséget: egészségügyi felszereléseket és orvosokat küldtek az olaszoknak.

De nemcsak a globalista unió, hanem a globalista európai pénzügyi központ, az Európai Központi Bank (EKB) sem tett gesztusokat az olaszoknak. Mind Salvini, a Liga vezetője, mind Giorgia Meloni, az Olaszország Fivérei politikusa kijelentette, hogy Christine Lagarde-nak, az EKB elnökének azonnal le kellene mondania intoleráns nyilatkozata miatt. Lagarde asszony, a globalista pénzügyi elit tagja ugyanis elszólta magát, s közölte, hogy az EKB-nak nem feladata a kockázati felárak leszorítása, vagyis az elnöknek - a globális tőkének - nem áll szándékában megvédeni a bajba jutott eurós országokat. Salvini szerint az elnök vagy felelőtlenül szólt, vagy valakik érdekei szerint beszélt.

Alighanem az utóbbi az igaz: az uniós vagy unióközeli globális intézmények ennyit tesznek meg az uniós közösségért, ennyire szolidárisak a tagállamokkal, ha bajba kerülnek, méghozzá nagy bajba. Miről is beszél az uniós elit akkor, amikor szolidaritást vár el az afgán, az eritreai, a pakisztáni vagy a szíriai stb. illegális bevándorlók befogadásakor? Nem szánalmas ez az egész?

Kiderül tehát a válsághelyzetben, hogy az unió központi intézményei mennyire egyoldalúan és egoista módjára járnak el akkor, amikor állandóan szolidaritásra szólítják fel az uniós tagállamokat, de ha egy eurócenttel kellene gyorsan, itt és most segíteni, akkor már nagy és sűrű hallgatás a válasz. Vagyis a globális cselekvés éppen akkor nem működik, amikor a leginkább kellene. Aminek nem más az oka, hogy amíg a nemzetállamok egy közösséget alkotnak, közös identitásuk van és a honpolgárok felelősséget éreznek egymás iránt, addig az európai és globális intézményeknek nincs identitása, nincs közössége, nincs, aki bennük bízna meg, rájuk hallgatna, s nem a saját nemzetének vezetőire.

David Sassoli EP-elnök és Ursula von der Leyen bizottsági elnök hiába sajnálkoznak most azon, hogy a tagállamok önkényesen járnak el, s hogy egymás közötti bizalomra, együttműködésre és szolidaritásra lenne szükség, mert ezek az alapelvek működtetik az unió lelkét. Kérdem én: biztos, hogy van az uniónak egyáltalán lelke? És ezt nem azért kérdezem, mert örülök annak, hogy nincs. Hanem azért, mert úgy nem lehet lelket önteni egy nemzetek feletti intézménybe, hogy éveken át egyes tagállamokat másodrangúnak tekintünk, állandóan üldözünk és támadunk, fenyegetünk és büntetünk. Ebből nem jön ki közös lélek, alaptalan tehát most számonkérni ezt a tagállamokon. A közös értékek, a szolidaritás és a közös lélek tartalmilag üres vagy sokszor hamis szólamai helyett sokkal többet érhetnénk el, ha elsősorban a gazdasági érdekeket hangolnánk össze, mert az megvalósítható. Ne akarjunk jobban együttműködni annál, mint ami szükséges, de működjünk együtt abban, amiben lehetséges.

A koronavírus-járvány időszakában egy csapásra lezárultak nemcsak a schengeni határok, hanem az unión belüli országhatárok is. A nyílt társadalom elmélete (,,nincsenek határok, nincsenek nemzetek") látványos pofont kapott az elmúlt időszakban: a nemzetek és államok identitásközösségben védik magukat. De - s éppen ez a lényeg - miután megőrzik határaikat és szuverenitásukat, és önállóvá válnak, láthatóan jobban együtt tudnak működni a bajban, mint ha egy felsőbb hatalom kényszerítene az országokra intézkedéseket és rendszabályokat egyfajta oktrojált szolidaritás jegyében.

S mindez milyen különös módon hasonló ahhoz a kihíváshoz, amit a világjárvány idején mint személyek is megtapasztalunk: elszeparálódtunk egymástól, nem érintkezhetünk mindenkivel, akiket szeretünk, tehát megszűnik a testi érintkezés. Most mutatkozik meg, hogy a fizikai-testi kapcsolat híján mi az, ami valóban összetart bennünket, embertől emberig. Ami az államok között a kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés, az államokon belül a nemzeti identitás, az az emberek között nem más, mint a szeretet.

Persze akkor, ha túljutunk ezen a válságon, mi, emberek ostobán el is feledhetjük mindazt, amit most tisztán látunk, amikor pontos és világos fényben mutatkoznak meg máskor homályos dolgok. De mégis azt hiszem: ezekben a hetekben-hónapokban a világ létezésmódjának új mintázatai formálódnak.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója


Link

Link

























 
 
0 komment , kategória:  Média  
Balassi Bálint versei
  2020-03-27 19:30:13, péntek
 
 










BALASSI BÁLINT VERSEI


Balassi Bálint (Zólyom, 1554. október 20. - Esztergom-Szentkirály, 1594. május 30.) magyar költő, törökverő nemes.


466 éve Zólyom városában megszületett Balassi Bálint, a magyar reneszánsz költészet kiemelkedő alakja, a magyar nyelvű költészet első kiemelkedő művelője, a magyar irodalom első klasszikusa († 1594).

Apja, János, ha finoman akarjuk kifejezni, rablólovagként tevékenykedett. Bálint sem volt rest, ha egy kis csetepatéról volt szó. Kivette a részét a végvári harcokból, sőt abba is halt bele, hiszen egy ágyúgolyó vitte el a lábát. De nem is a halála az izgalmas, hanem ahogyan élt. Márpedig ő tudott élni. A bor és az asszonyi báj nagy élvezője volt. Sokan a "Zólyomi Casanovaként" is emlegetik. Nem véletlenül, hiszen számtalan Célia, Júlia, Anna és egyéb vékonydongájú és termetes vászoncseléd ízlelhette meg lendületes strófáinak sajátos, pulzáló ritmikáját. Többek közt Dobó István lánya, Dobó Krisztina is. A várkapitányok feleségeiket, lányaikat elzárva tartották, de ez sem akadályozhatta meg az ifjú vitézt a hódításban. Rendszerint állomáshelyein összetört női szíveket hagyott hátra, viszont cserébe elvitt némi javadalmat. Már amit a gyors távozásoknál vihetett. Költészete is egyedülálló volt, korát jóval megelőző. Gondoljunk csak bele, hogy akkor halt meg, amikor Shakespeare a Rómeó és Júliát írta.








Balassi Bálint élete

Link



Balassi Bálint összes költeményei

Link



Psalmus 27. Translatio Ungarico... : " Az én jó Istenem... - Balassi Bálint énekei

Link



Kodály: Balassi Bálint elfeledett éneke

Link








ADJ MÁR CSENDESSÉGET...


1 Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr!

2 Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére!

3 Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg!

4 Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.

5 Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-e?
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-e?

6 Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint,
Megadod kedvessen, mit ígérsz kegyessen hitem szerint,

7 Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát;

8 Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!

1591










BALASSI BÁLINT ELFELEJTETT ÉNEKE
(Kodály Zoltán által megzenésítve 1943-ban)


Hej! Én szegény népem,
elszéledett vérem,
mivé lettél mostanság?

Holott mindenfelül
az ellenség kerül,
belül ezer féreg rág.

Puha ernyedésben
párnás süppedésben
várod napod múlását.

Várod, más segítsen,
országot építsen;
várod magad bukását.

Szörnyű rontás rajtad,
nem magad akartad,
dög pusztít a testeden,

mely csak véred issza,
velőd, agyad szívja,
vigadoz majd esteden!

Én se tejen, mézen,
keserű kenyéren
töltém gyermekségemet,

De ennyi galádság,
földöncsúszó gazság,
fölforralja véremet!

Hol van "hősi kardod"?
"Igaz magyar" arcod,
vitéz híre nevednek?

Ó, de megvetnélek,
ki is nevetnélek!
De sírok, mert szeretlek.

Csak ne volnék véred,
könnyen felednélek,
El mennék én messzire.

De jaj, hová fussak,
hogy soha ne jussak
vissza hazám földjére?

/Gazdag Erzsi/


Balassi Bálint elfelejtett éneke

Link









BÁNJA, HOGY HAJNALBAN KELL AZ SZERELMESÉTŐL ELMENNI


Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek,
harmaton ha nap felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad,
reggel, hogy elmúlt éfél,
Újul zöld bokor is, de nékem akkor is
dolgom csak gond, bú, veszél.







BIZONNYAL ESMÉREM


Bizonnyal esmérem rajtam most erejét,
Szívemben felgyulladt szerelemnek tüzét,
Sebesen égését,
Kit tűrök naponkint egy szép víg kegyesért.

Reménségem nincs már nékem
ez földen éltemben senki szerelméhez,
Mert szerelmem, ki volt nékem,
az elfut előlem, semmiben sem kedvez.

Szerelmemnek de míg mindeddig
csak az sem volt jutalma,
Hogy valaha nékem kegyesen
vagy egy szót is szólt volna.

Most adá virágom nékem bokrétáját,
Magához hasonló szerelmes virágát,
Kiben violáját kötötte rózsáját,
Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.
Viola szép színe mutatja hívségét,
Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét,
Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét.

Örömre fordít, ha szólít
magához édes szavával,
Boldogít, ha hozzá szorít,
ölelve gyönge karjával.

Azért, életemnek kinyílt szép virága,
Légyen már csak néked egyedül ajánlva
Az hív szolgálatomnak teljes mivolta.

Én keserves szívem hozzá oly állandó,
Mint fenyőfa télben-nyárban maradandó,
Nem té-tova hajló,
Nincsen dolgaimban semmi álnok háló.

Ez világ sem kell már nékem
Nálad nélkül, szép szerelmem.

Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled Isten áldomása.

Mint szép virágok, fák meg nem újulhatnak
tavaszi harmat nélkül,
Akképpen örömem nem lehet víg kedvem
nékem is nálad nélkül.

Julia két szemem, olthatatlan szenem,
véghetetlen szerelmem,
Julia víg kedvem s néha nagy keservem,
örömem és gyötrelmem,
Julia életem, egyetlenegy lelkem,
ki egyedül bír vélem.

Ádjon az jó Isten néki egészséget,
víg és hosszú életet,
Mint mezők virággal, tündökljék sok jókkal,
áldja mindennel őtet.

Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll,
fejét földhöz bocsátja,
Úgy Célia feje vagyon lefiggesztve,
mert vagyon nagy bánatja,
Drágalátos könnye hull, mint gyöngy, görögve,
vagy mint tavasz harmatja.










BORIVÓKNAK VALÓ


Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagokot,
Szép harmatos fővel hízlalod azokot,
Új erıvel építvén őzéshez inokot.

Sőt még az végbeli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezıt kik széljel bejárják,
Most azok is vígadnak, az idıt múlatják.

Ki szép füven lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
S ki penig véres fegyvert tisztíttat csíszárral.

Újul még az föld is mindenütt te tıled,
Tisztul homályából az ég is te véled,
Minden teremtett állat megindul te benned.

Ily jó idıt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenként jó szőből, I
Igyunk, lakjunk egymással, vígan, szeretetből.







AZ CÉLIA BÁNATJÁRÓL


Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll,
fejét földhöz bocsátja,
Célia szép feje úgy áll lefiggesztve,
mert vagyon nagy bánatja,
Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve,
vagy mint tavasz harmatja.







DARVAKNAK SZÓL




Mindennap jó reggel
Ezen repültök el
Szóldogálván, darvaim!
Reátok néztemben
Hullnak keservemben
Szemeimből könyveim,
Hogy szép szerelmesem
Jut eszembe nemek,
Megújulnak kínjaim.

Látom, utatokot
Igazítottátok
Arra az ország felé,
Azholott az lakik,
Víg szivemet aki
Őmagánál rekeszté;
Valaha én rólam,
Ki híven szolgáltam,
Valljon s emlékezik-é?

Bújdosom mint árva,
Idegen országba
Veszettül mint zarándok;
Ruhámban sötét színt,
Szívemben szörnyű kínt
Viselek én, úgy gyászolok;
Szárnyam nincs, mint néked,
Kin mehetnék véled
Ahoz, azkit óhajtok.

Szárnyad vagyon, repülsz,
Szintén ott szállsz le, űlsz
Földében, hol akarod,
Te szomjúságodot,
Szép forrásból csorgott
Tiszta vizével oltod,
Örömem környékét,
Az ő lakóhelyét,
Paradicsomot, látod.

De ne siess kérlek,
Tőled hadd üzenjek
Neki rövid beszéddel;
Vagy ha az nem lehet,
Csak írjam nevemet
Mellyedre fel véremmel!
Kin megesmérhetsze,
Hogy csak őérette
Tűrök mindent jó kedvvel.

Adjon az jó Isten
Néki egészséget,
Víg és hosszú éltet,
Mint mezők virággal,
Tündökljék sok jókkal,
Áldja mindennel őtet;
Nyomán is tavasszal
Termjen rózsaszál,
S keserűljön engemet.

Sok háborúimban,
Bujdosó voltomban,
Midőn darvakat látnék
Szép rendben repülni
S azfelé haladni,
Hol szép Júlia laknék,
El-felfohászkodván
S utánok kiáltván
Tőlük én így izenék.











EGY KATONAÉNEK - A VÉGEK DICSÉRETE


Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot
ád, ki kedves mindennél.

Ellenség hírére vitézeknek szíve
gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is
vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,
homlokán vér lecsordul.

Veres zászlók alatt lobogós kopiát
vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt távol az sík mezőt
széllyel nyargalják, nézik;
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,
forgókkal szép mindenik.

Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,
hogyha trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll,
nyugszik reggel, hol virradt,
Midőn éjten-éjjel csataviseléssel
mindenik lankadt s fáradt.

Az jó hírért, névért s az szép tisztességért
ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát
mindeneknek ők adnak,
Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók,
vagdalkoznak, futtatnak.

Ellenséget látván örömmel kiáltván
ők kopiákot törnek,
S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,
szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén
űzőt sokszor megvernek.

Az nagy széles mező, az szép liget, erdő
sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye
tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség
s fáradtság múlatságok.

Az éles szablyákban örvendeznek méltán,
mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen,
halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója
vitézül holt testeknek.

Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek
dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon
mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
áldjon Isten mezőkbe!

1589


Balassi Bálint - Egy katonaének - Videó

Link












AZ ERDÉLI ASSZONY KEZÉRŐL


Ha szinte érdemem nincs is arra nékem,
hogy ő éngem szeressen,
Csak áldott kezével, mint szép ereklyével,
éngem, mint kórt, illessen,
Légyek ferge rabja, bátor ne szolgája,
csak szinte el ne vessen!







ÉN ÉDES SZERELMEM


Én édes szerelmem, egyetlen egy lelkem, mi haszon nekem élnem,
Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem,
Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem téssz nékem?

Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól látod,
De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak csúfolod,
Mondván: -- ,,Hagyd, hagyd -- úgymond -- hiszem veszti nagy gond" --, kínomat úgy mosolygod.

De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon, kétségben mire tartasz?
Mint mérget sok mézben, édes beszédedben gonoszt elegyítve adsz,
Egyfelől édesgetsz, másfelől kesergetsz, csak bánatra taszítasz.

Szép sólymok, vad rárók -- kiket madarászók tanítanak, viselnek,
Bánással, tartással, szóval, kiáltással -- szelídek, kézre jönnek;
Az erős kősziklák hevétől a napnak romolnak, repedeznek;

Nincsen oly erős vas, kit tűzzel jó kovács idestova nem hajthat,
Vérrel erős gyémánt, kit az acél sem bánt, végre mind elhasadhat,
A piros márványkő, kit ver gyakor eső, csepegéstől lyukadhat;

Téged pedig, sólymom, én édes vad ráróm, az én sok kiáltó szóm
Kezemre nem hívhat, s csak úgy se lágyíthat, mint vasat tűz, nagy lángom,
Sem mint márványkövet, kit eső csepeget, nem hathat könnyhullásom.

Vérem hullásával ha hozzám hajlanál, tündöklő szép gyémántom,
Arra is kész volnék, csak tőled érthetnék, végeznéd el már kínom,
De mind sok írásom, szóm, siralmam, lángom, szolgálatom csak károm.

Az én gyötrelmemre s Istenre tekintve indulj fel szerelmemre,
Nagy háládatlanság miatt nyomorúság hogy ne szálljon fejedre,
Vagy segélj meg immár, vagy végezz ki hamar, ne tarts tovább kétségbe!

A mennyei orcát, életem birtokát ha Isten neked adta,
Angyali ábrázat ha vagyon terajtad, mire vetsz engem kínra?
Mennybeliek szerint ennyi sok szörnyű kínt enyhíts meg jó szolgádban!

Úristen, hogy lehet a kegyetlenségnek ilyen nagy szépség fészke?
Ha a mennybeliek olyan kegyelmesek, térj te is kegyelemre!
Angyali orcádot mert te megalázod, ha űzsz számkivetésre.

Színed dicsősége most ez új versekre elmémet serkentette,
Képtelen nagy szépség, ki miatt szívem ég, mert már elrekkentette
Buzgó szerelmedben, kiben, mint tömlöcben, sírva ezt éneklette.







FULVIÁRÓL


Lettovább Júliát, s letinkább Céliát
ez ideig szerettem,
Attól keservesen s ettől szerelmesen
vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget,
mert tüzén meggerjedtem.







A FÜLEMÜLÉNEK SZÓL


1 Te, szép fülemile, zöld ágak közibe mondod el énekedet,
De viszont az ellen az én veszett fejem mond keserves verseket,
Kiket bánatjában, szerelem lángjában szép Juliáról szerzett.

2 Mennybeli szép harmat tégedet mosogat, engem penig könnyhullás
Szüntelen nedvesít s bánattal keserít, hogy oly kemény, mint a vas,
Az én szép Juliám, kitől jómot várnám, hogy lenne már irgalmas.

3 Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed, mert ülsz híves árnékban,
Engemet peniglen gyújt buzgó szerelem, sülök-fűlök lángjában;
Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz, nem úgy, mint én ez vasban.

4 Örömmel és szépen csak tavaszidőben szép énekeket mondasz,
Énnekem peniglen mind nyárban, mind télben versem oka csak panasz,
Kínomat számlálom, Juliát imádom, dolgom nekem mind csak az.

5 Lengedező szellő s híves tiszta idő tégedet gyakorta hűt,
Engemet viszontag örökké való láng olthatatlanképpen fűt,
Kegyetlenségével, Julia szemével nagy szerelem üttön-üt.

6 Vagy te egészséges, én peniglen sebes szerelem nyila miát,
Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal, mert nem is érzed kínját
Az szép Juliának, kinek szép voltának adta lelkem meg magát.

7 Jobb, és mindenekben különböz éntőlem te boldog állapatod,
Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten, hogy énekedet mondod
Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen csak arra veszed gondod.

8 Juliát gondolván és szavát hallgatván egy kis fülemilének,
Juta bús elmémben ez ennehány versben rendeltetett kis ének,
Kiben állapatja megtetszik mivolta igazán életemnek.







HA KI AKAR LÁTNI


Ha ki akar látni két eleven kutat,
Kik ő forrásokból szüntelen kifolynak,
Nézze két szememet, kik mindenkor sírnak

Az én szerelmesem háládatlanságán,
Szívem gyúladásán, szörnyű kínján, búján
Sok könyvet hullatnak, csaknem kiapadván.

Ha ki akar látni olthatatlan szenet,
Nézze az én véghetetlen szerelmemet,
Ki mint Pokol tüze, örökké csak éget.

Noha lángját ennek senki nem láthatja,
De azért lelkemet fogyatton-fogyatja,
Soha semmi bennem már meg nem olthatja.

Ha ki akar látni szörnyű mély sebeket,
Nézze szerelemtűl sebesült szívemet,
S ottan megesméri, mint gyötör éngemet.

Ha ki akar látni egy nyomorult lelket,
Nézze az én árva keserves fejemet,
Kit szerelem tüze csaknem hamuvá tett.

Ég olthatatlanul buzgó szerelemben,
Bízik csak egyedül egy vidám kegyesben,
Kinek ajánlotta életét kezében.

Ha ki ez kínokat akarja megtudni,
Ily kegyetlenképpen hogy bennem ki szerzi,
Életemnél lelkem azt inkább szereti.

Igaz szerelmemért de lá, mennyi kínt ád,
Ha szolgálatomért egyszer jó szemmel lát,
Ahelyett viszontag érzem ezer kínját.

Híves forrás felett serkenvén álmomból,
Fordítám magyarul vidám Juliáról,
Mikor lelkem fűlne szerelme lángjától.










HOGY JÚLIÁRA TALÁLA, ÍGY KÖSZÖNE NEKI
a török Gerekmez bu dünya sensiz nótájára


E világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem;
Egészséggel, édes lelkem!

Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Veled Isten áldomása.

Én drágalátos palotám,
Jó illatú piros rózsám,
Gyönyörű szép kis violám,
Élj sokáig, szép Juliám!

Feltámada napom fénye,
Szemöldök fekete szénje,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj, életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Üdvöz légy, én fejedelmem!

Juliámra hogy találék,
Örömömben így köszönék,
Térdet-fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.








HYMNUS SECUNDUS


1 Az Szentháromságnak, kinek imádkoznak,
Kristus, másod személye!
Régi vitézeknek, roppant seregeknek
győzhetetlen Istene!
Tehozzád kiáltok, ki katonád vagyok,
vigy, kérlek, vitézségre!

2 Régenten Dávidot, juh mellől az pásztort
víd királyi felségre,
Midőn Góliáttal, az nagy óriással
megvíva szemtől szembe,
Kit reménség ellen csudálatosképpen
adál néki kezébe.

3 Jó Makkabéusnak, Jeftének, Sámsonnak,
Gedeonnak, Juditnak
Eszet, bátorságot adál diadalmot,
hogy vitézül járnának,
Midőn benned bízván, hadnagyságod után
szerencsét próbálának.

4 Most is vitézeknek te vagy bátor szívek,
kik véled dicsekednek,
De az kevélyeknek, kik mással kérkednek,
csak szégyenvallás helyek,
Mert kit te nem segélsz, szíve, esze elvész,
hátat ád ellenségnek.

5 Az te nagy nevedben én is most, Istenem,
kötöttem fel szablyámot,
Sok jó szerencséket várok csak tetőled,
s vitézlő sok szép jókot,
Mert nem fizetésért, sem gazdag prédáért
járom, tudod, utamot,

6 Hanem szent nevedért s az szép tisztességért,
kiben megkisebbítél,
Noha nem méltatlan, mert rút és szántalan
bűnömért rám gerjedtél,
De felejts el, kérlek, undok vétkeimet,
lám, már eléggé vertél.

7 Te vagy szál kopiám, te vagy éles szablyám,
jó lovam hamarsága,
Elmémnek vezére, karjaim ereje,
én szívem bátorsága,
Bízván szent nevedbe, mégyek örvendezve,
bátran káromlóidra.

8 Csak tereád hadtam életemet, Uram,
valamely helyen járok,
Bátorságot, eszet, sok jó szerencséket
csak jóvoltodtól várok,
Orcámról töröld el szép vitézségekkel
szégyent, kit mégis vallok,

9 Hogy vidám orcával, szép háláadással
én felmagasztaljalak,
Ez széles világnak téged hadnagyomnak
örömmel kiáltsalak,
Vérrel festett szablyát ki adsz olyanoknak,
kik zászlód alatt járnak.

Balassi Bálint - HYMNUS SECUNDUS

Link








IMÁDSÁG


Kegyelmes Isten!
Kinek kezébe
Életemet adtam:
Viseld gondomat,
Vezéreld utamat,
Mert csak rád maradtam.







JULIÁT HASONLÍTJA A SZERELEMHEZ, MELY - HASONLATOSSÁGOT A JULIA DICSÉRETÉN KEZD EL

az "Csak búbánat" nótájára


1
Julia két szemem, olthatatlan szenem,
véghetetlen szerelmem,
Julia víg kedvem s néha nagy keservem,
örömem és gyötrelmem,
Julia életem, egyetlenegy lelkem,
ki egyedül bír vélem.

2
Julia az lelkem, mikoron szól nékem,
Szerelem beszél vélem,
Julia ha rám néz, azonnal eszem vész,
mert Szerelem néz éngem,
Julia hol alszik, még az is úgy tetszik,
hogy ott nyugszik Szerelem.

3
Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek
kívánt jó orvossága,
Ő szemem világa, árnéktartó ága,
jó szerencsés csillaga,
Ő, kinek kívüle ez világ szépsége
nem kell, sem vigassága.

4
Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír,
Szerelem is azt teszi,
Vagy múlat, énekel, vagy sétál alá s fel,
Szerelem azt míveli,
Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát
kézen fogva viseli.

5
A Paradicsomba termett szép új rózsa
dicsőséges orcája,
Testszín ruhájába aki őtet látja,
szép Venusnak alítja,
Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik
gyöngy között fényes haja.

6
Duna lefoltába rugaszkodott sajka
mely sebességgel mégyen,
Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka,
mintha csúszna sík jégen,
Valahová lépik, sok szemek kísérik
csudálván, jár mely szépen.

7
Midőn néha térül vagy mellettem kerül,
szoknyája elterjedvén,
Szerelmével belül vészen akkor körül
éngemet felgerjesztvén;
Udvari jó módját látván, érzem kínját,
keservesen ránézvén.

8
Akkor az én dolgom azonképpen vagyon,
amint a bölcsök írják,
Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák
szívét rágják, szaggatják,
De nem fogyathatják, noha rágton-rágják,
mert nőttön-nőni látják.

9
Én szívemet is így, mikor énhozzám víg,
ő nevelten neveli,
De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja
rágja, szaggatja, eszi,
Én állapotomot, mint egy kárhozatot,
oly keservessé teszi.

10
Dolga mind egyenlő, Szerelemmel egy ő,
csak erkölcse különböz,
Kegyes a Szerelem, s Julia kegyetlen,
éngem halálra üldöz,
Szerelem mely édes, Julia oly mérges,
mert éngem csak ver földhöz.







KÉT SZEMEM VILÁGA


1
Két szemem világa, életem csillaga, szívem, szerelmem, lelkem,
Kinek módján, nevén, szaván, szép termetén jut eszembe énnekem
Régi nagy szerelmem, ki lőn nagy keservem, végy szerelmedben engem!

2
Reménlett jóm, kincsem, mi örömmel hintsem én ez árva éltemet,
Ki csak terajtad áll, s nálad nélkül halál, csak tőled vár kegyelmet,
Hogyha utálod azt, ki téged néz s virraszt, s magánál inkább szeret?

3
Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton hogy nap felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad reggel, hogy elmúlt éjfél,
Újul zöld bokor is, de nekem akkor is gondom csak merő veszél.







KIBEN BŰNE BOCSÁNATÁÉRT KÖNYÖRGÖTT AKKOR, HOGY HÁZASODNI SZÁNDÉKOZOTT


1
Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
könnyebbíts lelkem terhét!

2
Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett,
akar esni kétségben.

3
Látja magán való szántalan nagy sok jódat,
Kiért, tudja, téged nem tisztelt, jól tött urát,
Háládatlanságát látván hamis voltát,
ugyan szégyenli magát.

4
Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
De bűnei miatt nem mér elődben menni,
Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér,
színed igen rettegi.

5
Semmije sincs penig, mivel elődben menjen,
Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
Vagy alázatosan, méltó haragodban
tégedet engeszteljen.

6
Sok kísértet éri, mindenképpen rettenti,
Véled ijesztgeti, kétségre sietteti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz,
magát Pokolra ejti.

7
Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Úr hozzá venne éngemet,
Bizony kedvét lelném, mert őtet követném,
mint édes Istenemet!

8
Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
szép magasztalásokkal.

9
Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja,
Ottan szent nevedet, mint atyját, úgy kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
magát reád bocsátja.

10
Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal
kér fejének kegyelmet.

11
Irgalmasságod is annál inkább kitetszik,
Azmennél több vétke néki megengedtetik,
Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben
te irgalmad tündöklik.

12
No, nem tartod, tudom, tovább haragod rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
mert vagy mindenek ura.

13
Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad,
igen irgalmas úr ez.

14
Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntűl őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké mennyekbe,
ki már megkegyelmeze.

15
Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván,
tusakodván ördöggel.







KIBEN AZ KESERGŐ CÉLIÁRÓL ÍR


1
Mely keserven kiált fülemile, fiát
hogyha elszedi pásztor,
Röpes ide-s-tova, kesereg csattogva
bánattal szegény akkor,
Oly keservesképpen Célia, s oly szépen
sírt öccse halálakor.

2
Mint tavasz harmatja, reggel ha áztatja
szépen jól nem nyílt rózsát,
Mert gyenge harmattúl tisztul s ugyan újul,
kiterjeszti pirosát,
Célia szinte oly, hogyha szeméből foly
könyve s mossa orcáját.

3
Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll,
fejét földhöz bocsátja,
Úgy Célia feje vagyon lefiggesztve,
mert vagyon nagy bánatja,
Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve,
vagy mint tavasz harmatja.







KIBEN ÖRÜL, HOGY MEGSZABADULT AZ SZERELEMTŐL


1
Szabadsága vagyon már én szegény fejemnek,
Szerelemtől nincsen bántása én szívemnek,
Vagyok békességes, én elmém már csendes,
nincs gyötrelme lelkemnek.

2
Megszabadult rabhoz hasonló állapotom,
Mint szinte annak, nékem sem volt szabadságom;
Én nagy szerelmemben, mint gonosz tömlecben,
éjjel-nappal volt gondom.

3
Szabadon örülök minden múlatságoknak,
Búsultát sem gyakran látják vidám orcámnak,
Azért, mert köteles nem vagyok szerelmes
senki ékes voltának.

4
Örülök, röpülök, nemkülönben, mint karul,
Kinek sárga lába lábszíjakbúl szabadul,
Nem kesereg lelkem, mert megmenekedtem
szerelem békójábúl.

5
Kell immár énnékem csak jó ló, hamar agár,
Ifjak társasága, éles szablya, jó madár,
Vitézek közt ülvén kedvem ellen sincsen
jó borral teli pohár.

6
Kegyesek, szép szüzek, reám bár úgy nézzenek,
Valamint akarják, azzal mind egyet érnek;
Mert sem szerelmekkel, sem gonosz kedvekkel
többé vízre nem visznek.

7
Vehetnek ifiak, vének példát énrólam,
Én nagy szerelmemben mennyi nyavalyát láttam;
Néha mint örültem, néha kesergettem,
mint nyughatatlankodtam.

8
Ója, en a tanács, szerelemtől meg magát
Minden, ki kívánja életének nyugalmát,
Mert ki azt követi, higgyed, kínját érzi,
vészi gonosz jutalmát.

9
Szerzém ez nyolc verset víg és szabad elmével,
Gyűlésben indulván jó ruhás legényekkel,
Hozzám hasonlókkal, vitéz ifiakkal,
nem kehegő vénekkel.







KIBEN A SZERETŐJE OK NÉLKÜL VALÓ - HARAGJA ÉS GYANÚSÁGA FELŐL ÍR


1
Az én szerelmesem haragszik most reám,
Hogy ingyen bánkódom, azt véli énhozzám,
Hogy őtet meguntam,
Fogadásomat gondolja, hogy megbántam.

2
Nem tudok mit tenni, mint kedvét keresni,
Mert ha bánkódom is, látd-é, mire érti,
Ő magát mint gyötri?
Ha penig örülök, azt is másra véli.

3
Nem hiszi, hogy néki, s nem másnak örvendek,
Ha víg vagyok, azt hiszi, hogy mást szeretek,
Egyebet kedvelek,
S annak megnyerésén örvendek, nevetek.

4
Az ő szerelmének hozzám nagy hív voltát
Jól látom szívének minden jó szándékát,
Hogy énnékem magát
Ádta, hogy érezzem nagy jó akaratját.

5
Maga én szívemnek az ő állapatját
Ha látná, tudom, bizony megszánná kínját,
Érte nagy fájdalmát,
Ki csak tőle várja megvigasztalását.

6
Én keserves szívem hozzá oly állandó,
Mint fenyőfa télben-nyárban maradandó,
Nem té-tova hajló,
Nincsen dolgaimban semmi álnok háló.

7
Reá mindezért is de én nem haragszom,
Mert nagy szerelmétől vagyon ez, jól látom;
Félt éngemet, tudom,
Másnak nem engedne, bizonnyal gondolom.

8
Te böcsülhetetlen drága szerelmesem,
Kinek jóvoltában nyugszik fáradt lelkem,
Nincs kívüled nékem,
Ki sok bánatimban vigasztaljon éngem.

9
Hitemet én el nem felejthetem, higgyed,
Jutván eszembe mézzel folyó beszéded;
Hogy hadnálak téged,
Ha elmémben forog szüntelen szerelmed?

10
Ezerötszáz és hetvennyolcnak végében,
Hogy volna szeretőm énhozzám kétségben,
Úgy szedém ezt egyben;
Nevét megtalálod versek elejében.







KIT EGY BOKRÉTÁRÓL SZERZETT.


Most adá virágom nekem bokrétáját,
Magához hasonló szerelmes virágát,
Kiben violáját kötötte rózsáját:
Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.

Viola szép színe mutatja hívségét,
Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét,
Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét;
Nézsze mint mutatja bölcs és eszes elméjét!

De látom, hogy evvel nemcsak azt jelenti,
Hanem viszont hogy én is oly legyek, kéri,
Hív, tiszta, szerelmes legyen szívem, inti,
Azminthogy ő magát is mondja hozzám lenni.

Azért e bokrétát, én édes szerelmem,
Megszolgálom s egészségedért viselem,
Mit parancsolsz véle nékem, így jól értem,
Higgyed, tehelyetted nem kell senki más nekem!

De te ne kövessed ez bokréta dolgát,
Ki noha most ily szép, de estve elhervad,
Virágja mind elhull, csak a töve marad,
Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád.

Gondolj miközöttünk való kötelezést,
Ne szerezzen senki miközöttünk eszvészt,
Mert bánja az isten fogadás szegését,
Bünteti, héában aki vészi szent nevét.

Ezerötszáz és hetvennyolc esztendőben,
Egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben,
Az adá virágát akkor én kezemben,
Kit istentől kérek gyakran könyörgésemben.







KIT EGY CITERÁS LENGYEL LEÁNYRÓL SZERZETT


Szít Zsuzsánna tüzet szívemben magára,
Kupidóval űzet szerelme dolgára,
Mert kis szája,
Szép orcája,
Mint pünkösti új rózsa;
Fényes haja
Nap csillaga,
Vagy sárarany sárgája;
Vékony derekacskája!

Mutat angyali fént szerelmes szemével,
Piros angyali színt szerelmes színével.
Ha hozzá int,
Vígan tekint,
Szívemben örömet hint;
De ha megint
Úgy néz, amint
Kit gyűlöl szíve szerint:
Ottan érzek súlyos kínt.

Kegyes ábrázatja én aránzó célom,
Citerája szózatja búm-rontó acélom.
Vénus fattya
Lelkem hajtja,
Ha szózatját hallhatja,
S ha láthatja,
Nincs bánatja,
Búmot mind elmúlatja,
Hogy jó kedvét mutatja.

Kártyát játszván vélem, vet szívet tromfomra
Kit az bölcs szerelem így magyaráz jómra,
Mondván: Ne félj!
Sőt vígan élj!
Mert tiéd az szép személ,
Veres levél
Tromfodra kél,
Csak azért, hogy jót remélj,
Semmi gonoszt te ne vélj!

Mert már néked adta nagy-szerelmű szívét,
Viszont nála hagyta szívedet, ő színét;
Így tűled vett
Szíven szívet,
Kit tart mind drágakövet;
Örül s nevet
S vígan követ
Téged, mert lát víg kedvet,
Kit régen eszében vett.

Így volt akaratja, hogy megnyilatkozzék:
Vagy immár barátja, - ne félj, hogy változzék!
Megemlítsen
És segítsen,
Gyakran örömmel hintsen,
S rád tekintsen
S ne feljetsen
Kinél több jód már nincsen
S kit nem adnál sok kincsen.

Lengyel szép Zsuzsánna vervén citeráját
És mondván utána gyönyörű nótáját;
Eszem vesztve,
Eltévesztve,
Szerelmében sillyesztve,
Felgerjesztve
És ébresztve,
Szívemet elrekesztve,
Belső tűzzel emésztve!







LOSONCI ANNA NEVÉRE


Lelkemet szállotta meg nagy keserűség,
Csak nagy bánat lészen életemben már vég,
Óh, én szívem mint ég,
Hogy szerelem miatt örök kínban esék!

Oly nehéz lelkemnek attól elválása,
Ki szerelmét hozzám igazán mutatta,
Mint testnek halálba
Vagyon az lélektől nehéz távozása.

Szinte mint hogy a test mikor az lélektől
Fáj, hogy eltávozik, mint szeretőjétől,
Így árva fejemtől
Az vált el, ki engem szeretett hű szívből.

Óh, én két szememnek szerelmes világa,
Keserves fejemnek te valál gyámola,
Mire hát bánatra
Hagyál el engemet ilyen árvaságra?

Nemdenem kedvedért hagyék el egyebet?
Vallyon s kinek ajánlottam szerelmemet?
Szerettem-é többet?
Tudod, kedveltelek egyedül tégedet.

Csak te valál nékem minden ékességem,
Szerelemre te gyújtád szívemet nékem,
Mire hadsz el éngem,
Ha nálad nélkül, ím, elfogy én életem?

Szegény fejemet már mivel vigasztaljam?
Szívemnek keservét kinek panaszoljam?
Magam hová fogjam,
Ha siralmim miatt én ugyan elasztam?

Igazán törtínt ez is méltán énrajtam,
Mert ok nélkül magam búcsút néki adtam,
Szegént háborgattam,
Hozzám nagy szerelmét semminek tartottam.

Azért én kegyetlenségemnek jutalmát
Most vészem háládatlanságomnak hasznát,
Fejem árvaságát
Méltán vallom immár gyámoltalanságát.

Nem volt kettős szíve, ki miatt énnékem
Kellett volna félnem vagy idegenednem;
Tudom, mit írt nékem,
Erős esküvéssel mint bizlalt meg éngem.

Ne kövessen azért senki éngem ebben,
Hanem ha ki akar gyötrődni szívében,
Mert egész éltében
Hív szerelem mását nem löli mindenben.

Azki most ezeket öszveszedegette,
Szeretője után kesereg szívébe,
Kit más szűz kezére,
Mint tudatlan ember, ok nélkül ereszte.










MADARAK


Egy napsütötte reggel kinézek a szobám ajtaján,
látom a színes madárkákat fennt a fán.
Boldog röpködnek ide-oda,
szomorúak nem tudnak lenni soha.
Szabadon szállnak az égbe
lelkükben mosolyogba mennek a fénybe.
Oly tiszták, mint az ártatlan kis bárányok,
hozzájuk nem tapadnak az emberi kátrányok.
Bárcsak lehetnék én is madár,
egész nap ujjongva repkednék, és nem lenne több gondom már!







MÉZNÉL ÉDESB SZÉP SZÓK


1 Méznél édesb szép szók, örvendetes csókok
Most emlékeztetnek elmúlt régi sok jók,
Melyekbe ezután már soha nem jutok.

2 Titkos keservemben hull orcámrul könyvem,
Rólam mit prófétált, tölt mert mind fejemen,
Aki keservesen válék el éntőlem.

3 Fájdalmam öregbül naponkint bűnemtül,
Mert mint gyümölcsiért diófát ág közül,
Tőlem úgy elverém jováért ok nélkül.

4 Kiért reám szállott Istentül nagy átok,
Betegség, kár, sok gond, szégyen, rút hír, szitok,
S ha kiért vétkeztem, hozzám az is álnok.

5 De méltó vétkemért már holtig szenvednem,
Mint gonosz oltvánnak, bűnem hasznát vennem,
S más megette mérget nekem is megennem.

6 Mint halálra vált kór nem tűr orvosságot,
Mert halál sürgeti, nem kedvel semmi jót,
Én sem hallgathatok vigasztaló szép szót.

7 Vigasztalás, jó társ nem adhat víg kedvet,
Bús fejem egyedül csak bujdosni szeret,
Mert pokolnak tetszik ez világi élet.

8 Könyörgök Istennek csak ez két dologért:
Szánjon meg immáron elsőben csak ezért,
Kit soká szolgáltam híven szerelméért.

9 Nézzen vétkem mellett nagy szerelmemre is,
Mégis mint szolgáltam, tudja ő maga is,
Vétkemnek sok búját mint viseljem most is.

10 Ezt ha megnyerhetem, bár meghaljak ottan,
Búmnak, mint hattyúnak, legyen vége vígan;
Más kívánságom ez: idvözüljek osztán.

1584










MINT AZ SZOMJÚ SZARVAS...


,,Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,
Italom csak méreg keserű könyvemtül,
Midőn ily szót hallok én ellenségimtül,
Kiben lelkem elhűl,

Mond: Te számkivetett, nyavalyás megomlott,
Amaz reménletted Istened most holott?
Tőled immár régen talán elhasomlott,
Hogy vagy ilyen romlott.

Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletembe,
Hogy kevély ellenség azt veti szemembe,
Kin elkeseredem, s ottan jut eszembe,
Mint éltem helyembe,

Midőn nagy sereggel, zengéssel-bongással,
Templomodba mentem szentelő áldással,
Szinte az ajtódig, sok szép hangossággal,
Oly nagy méltósággal."







NŐ AZ ÉN GYÖTRELMEM...


1
Nő az én gyötrelmem az én szerelmemről
való gondolkodtomban,
Reméntelen vagyok, immár csak kívánok
jutni hamar halálban,
Hogy halálom által vég szakadhasson már
ennyi sok nyavalyámban.

2
Éngem már szép Venus ő édes fiával,
Cupidóval sirasson,
Nyavalyás voltomban, mint régi szolgáját,
keservesen megszánjon,
Ha eszében jutok, fohászkodásokkal
éngemet ő óhajtson.

3
Mert az én tulajdon szívem fejedelme
hozzám mostan kegyetlen,
Éngemet elvetett ő szemei elől,
forog életem ellen.
Szándéka néki az, mennél tovább lehet,
éngemet kesergessen.

4
De te, én elmémnek azelőtt szerelmes
s kegyes tömlöctartója,
Mit engedhetnél meg, ha ellened való
vétkem nékem nem volna?
Vedd el haragodat immáron énrólam,
légy életem oltalma!

5
Procrisnak elfuttán, nagy szernyő halálán
miként ura kesergett,
Vagy ismeni ifjú mely bánatban akkor
mátkájáért lehetett,
Hogy az hajósoktól tengerbe mátkája
kegyetlenül vettetett.

6
Ezeknek szívéhez az én szívem is már
keservében hasonló,
Örök siralomban foglalta ő magát,
mindenkor csak búskodó,
Mert az én szerelmem, látom, teljességgel
hogy éngemet útáló.

7
Óh, megrepedezett kősziklák közt legelt,
kietlenben született,
Tigris nemen termett, párductéjjel nevelt,
mire nem szánsz éngemet?
Elveszthetd-é azt, ki téged mindholtig
híven, igazán szeret?

8
Elszántam magamban, mint nyomorodott rab,
hajamot megeresztem,
Gyászruhában járván mindennek előtte
megalázom életem,
Titkos helyemen is mind lelkem fottáig
szerelmed keseregjem.

9
No, megóhajtasz még nagy fohászkodással,
ezt bizonnyal elhittem,
Hallván gyászruhámot, keserves voltamot,
így szólasz még felőlem:
Elűzém - mond - tőlem, vallyon hol keressem
őtet már, én Istenem?

10
Bocsánatot várok tőled mindezekért,
óh, én reménlett kincsem,
Ha jóval már nem vagy, csak azon könyörgök,
gonosszal se légy nékem,
Míveld ezt magadért s az jó szerencsédért,
mint raboddal, énvélem.







NŐ AZ ÉN ÖRÖMEM...



1 Nő az én örömem most az én szép
szerelmem erre való néztében,
Bús kedvem sincsen semmi énnékem,
mert ismét bévett nagy szerelmében,
Megengedett, fogott kezet,
megbékéllett nagy kegyesen,
Halálomtól megtérített,
engem csókolván édesen.

2 Szép Venust azért már kis fiával
jótétéért, míg élek, mind áldom,
Hogy jóra hozta szerelmesemmel
vétkemért gonoszul fordult dolgom,
Kegyelmet nyert, meg bészerzett,
tudta, mert hív szolgálatom;
Hogy vétettem, nem szánszándék
oka, de tudatlanságom.

3 Mint az idvösség semmi nem egyéb
az Isten színének látásánál,
Én boldogságom is csak abban áll,
ha szerelmét látom igazsággal,
Örömre fordít, ha szólít
magához édes szavával,
Boldogít, ha hozzá szorít,
ölelve gyönge karjával.

4 Ezelőtt néki csak rabja voltam,
őtet jutalom nélkül szolgáltam,
Rabságból kivett, szolgájává tett,
szolgálatom nem esik héában,
Mert ajakát, mint jó zsoldját,
adja, hogy én megcsókoljam,
Szerelmével ajándékoz,
csak hogy tovább is szolgáljam.

5 Sem Jason az szép aranygyapjúnak,
sem vitéz Aeneas Laviniának
Nem örült ennyit, mostan amennyit
én örültem jó akaratjának;
Mert mi lehet ennél kedvesb,
édesb én kívánságomnak,
Mint csókolni dicsőséges
színét mennyei orcának?

6 Vallyon s ki élheti énnálamnál
nagyobb kedve szerint már világát?
Vagyon-é, inkább ki hasonlítsa
én boldogságomhoz állapotját?
Mert Ő ékes, kegyes, kedves,
mutatja hozzám hív voltát:
Nincs bánatom, gyanóságom,
mert esmérem igazságát.

7 Gond nélkül azért vígan éneklek,
örvendek csak igaz szerelemnek;
Míg élek, arra figyelmes lészek,
hogy ne légyek ellene kedvének:
Dicsértessék jótétéért,
megbocsátott én fejemnek,
Megcsókolván és ezt mondván:
Miért mondasz kegyetlennek?


Nő az én örömem - Videó

Link











Ó, ÉN ÉDES HAZÁM


1 Ó, én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki kereszténységnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

2 Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti,
Istennek ajánlva legyetek immár ti!

3 Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
Az kiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak,
Adassék egészség már mindnyájatoknak!

4 Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
Katonatalálmány, új forma ékesség,
Seregben tündöklő és fénlő frisseség,
Éntülem s Istentül legyen már békesség!

5 Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jótétemről nevem!

6 Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező,
S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
Kit az sok csata jár, s jószerencse leső,
Legyen Isten hozzád, sok vitézt legelő!

7 Igaz atyámfia s meghitt jó barátim,
Kiknél nyilván vannak keserves bánatim,
Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim,
Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

8 Ti is, angyalképet mutató szép szüzek
És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek,
Isten s jó szerelem maradjon veletek!

9 Sőt te is, ó, én szerelmes ellenségem,
Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem,
Ki érdemem ...... ........... ..........

[10] Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.







Psalmus 148.


1 Mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek,
Emberi nemzetre kik az Égből néztek,
Az Urat örökké ti mind dicsérjétek!

2 Angyalok, az Úrnak követi kik vattok,
Szentek, kik ő székét mind körülálljátok,
Örökké az Urat felmagasztaljátok!

3 Fényes Nap világa, ez világ fáklyája,
Szép Hold, éj lámpása, Égnek sok csillaga,
Az Úrnak szent nevét mindörökké áldja!

4 Tüzes hatalommal forgó ti nagy Egek,
Avagy tengerekkel együtt minden vizek,
Örök dicsérettel őtet tiszteljétek!

5 Mert csak ő egyedül minden teremtője,
S mindent bír, valamint magában rendelte,
Megmarad mindenek ellen ő szerzése.

6 Földnek kereksége minden állatokkal,
Vízben úszó halak tengeri csudákkal,
Az Urat örökké áldjátok szátokkal!

7 Tenger mély örvénye, mennydörgés, villamás,
Kőeső, hó, szélvész, háború, csattagás,
Télben is, nyárban is mind felhős sok havas,

8 Szép halmok, zöld ággal ékesült kis dombok,
Fák, kik különb-különb szép gyümölcsöt hoztok,
S füvek, kik gyönyörű szaggal illatoztok,

9 Sok színben öltöző, tündöklő virágok,
Berkekben, cserékben vadak, kik lakoztok,
Örökké az Úrnak nevét kiáltsátok!

10 Gyíkok, kígyók, földön lakó sok állattal,
Sőt az madarak is különb-különb szókkal,
Örökké az Urat áldják hangossággal!

11 Világ fejedelmi, urak és fő népek,
Kik községgel bírtok, s neki törvént tésztek,
Örökké dicsérvén az Urat féljétek!

12 Együgyű gyermekek, kegyesek, szép szüzek,
Felserdült ifjakkal böcsülletes vének,
Dicséret tőletek legyen ő nevének!

13 Mert ő az, akinek hatalmában az Ég,
Neki enged tenger, Menny s földi kerekség,
Segéli övéit, mint mennyei felség;

14 Ezt azért, ti hívek, Úrnak szent serege,
Kik leginkább vattok az ő szerelmébe,
Örökké szent nevét dicsérjétek mennybe!







Rózsaszínű lelkem, én édes szerelmem,
ne kösd meg világomot,
Szánj éngem, rabodot, ki tűröm kínodot,
nézd, kérlek, nyavalyámot,
Más ölében ne dőlj, hanem inkább megölj,
hogysem úgy többíts búmot!







SZÉLLEL TÜNDÖKLENI


1 Széllyel tündökleni nem ládd-é ez földet gyönyörű virágokkal?
Mezők illatoznak jószagú rózsákkal, sokszínű violákkal,
Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle madárszókkal.

2 Új rózsakoszorúkban kegyesek, szüzek ifiakkal táncolnak,
Jószavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak,
Mind menny, föld és vizek, ládd-é, úgy tetszenek, mintha megújulnának.

3 Sőt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szőke haját,
Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal röpül, víg kedvet mutat,
Szerelmes táncokban kinek-kinek adván kezére szép mátkáját.

4 Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom, ürülj minden gondoktól,
Eléggé hordoztuk heában az sok bút, legyen már tőlünk távol,
Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk bánatunktól!

5 Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi inkább ifjú éltünket,
Kiből azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket?
Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ő mindennel jól tehet.

6 Aggasztaló bánat, búszerző szerelem távol legyen mitőlünk,
Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk,
Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti fel nekünk!

7 Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbul,
Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtul.

1583-1584







TEBENNED...


Tebenned, Julia, mind világ csudája
épen megtetszik: szépség,
Ékesség, édesség, eszesség, szelédség,
udvari gyönyörűség;
De hogy búmban így hágysz, s csak még ingyen sem szánsz,
az-é a jó emberség?







VAJHA ÉN TÜZEMNEK


Vajha én tüzemnek nagy tűrhetetlen volta,
Ki titkon én bennem életemet fogyatja,
Oly természetű
Volna mint egyéb tűz,
Dolgom mind helyén volna.

Mert egyéb tűz nemcsak önnenmagát emészti,
Hanem mindent, amit szene gyújt, elégeti,
Amit lángja elér,
Szinte úgy mint magát
Ugyan hamuá teszi.

De az nagy szerelemiül gyúladotí tüzem
Csak egyedül nekem megemészti életem,
Szeretőmet penig,
Kihez égek jöttig,
Csak jel sem gyújtja nekem.

Régtől fogva égvén, lassan-lassan elfogyok,
Szinte mint magátul gyulladott ja oly vagyok,
Titkos szerelemtől
Mint tüz hévségétől Fa,
én is úgy száradok...







VÉGTELEN IRGALMÚ

/Csokonai utolsó verse, már a halálos ágyán írta /


1
Végtelen irgalmú, ó, te nagy hatalmú Isten, légy már kegyelmes!
Onts ki mindenestől jódot rám kebledből, mert la, mely veszedelmes
Bűnöm miatt lelkem, ki titkon rág engem, mert nagy sebbel sérelmes.

2
Mosd el rólam immár, kit lelkem alig vár, mosd el bűnöm rútságát,
S együtt az rút hírrel, mint rút bűzt, enyészd el förtelmem büdös szagát;
Esmérem vétkemet, kiért nap engemet rettent, mutatván magát.

3
Csak neked vétkeztem, bűnt ellened töttem, ó, kegyelmes Istenem,
Kit semmi ravaszság nem csalhat, s álnokság rejtve előtted nincsen,
Mert az nagy kék égből, mint királyi székből látod, mit mível minden.

4
Ha érdemem szerint reám eresztesz kínt, veszek, s jaj, hová legyek?
Ha teljes éltemben bűnt tettem mindenben, bizony Pokolra megyek,
Mert még létem előtt testem megfertőzött, ó, Istenem már megyek?

5
Engem mert vétkével anyám étetett el, méhében hogy hordozott,
Vétket te penig bánsz, igazt szeretsz, kívánsz, ki tiszta szívet hozott,
Hogy életre adál, azonnal oktatál, mint érteném titkodot.

6
Én rút, háládatlan azért, foghatatlan Isten, hozzád kiáltok,
Tisztíts izsópoddal, irgalmasságoddal, mert lá, ki nagy kínt vallok,
Hogy undok vétkemből megtisztulván belől legyek szebb, hogysem vagyok!

7
Legyek fejérb hónál, s örömmondásoddal tölts bé az én fülemet,
Élemíts elmémet küldvén örömedet, ne száraszd ki velőmet
Csontomból bánattal, ne nézz rám haraggal, mosd el inkább vétkemet!

8
Teremts ismét bennem, teremtő Istenem, tiszta szívet kegyessen,
Fúdd belém ismegént, hogy nagy szívem szerént lelkem igazt szeressen,
Engem, romlott szegént, rossz érdemem szerént haragod el ne vessen!

9
Ne fossz meg lelkedtől, sőt idvösségemről mondj örömet már nekem,
Szentelő lelkeddel hadd épüljön meg fel, mint azelőtt, bús lelkem,
Hogy sok tévelyedtek tehozzád térjenek, követvén bízvást engem.

10
Az kövér áldozat jó kedvet nem hozhat, jól tudom, Uram, néked,
Mert ha az kellene, örömest tisztelne bús fejem azzal téged,
Töredelmességgel, buzgó könyörgéssel beszélem azért néked:

11
Ímé, kioldoztam, s teelődbe hoztam fene ötte sebemet,
Kit csak te gyógyíthatsz, életre fordíthatsz, szánd keserves fejemet,
Bűneim kínjával, testem fájdalmával ne gyötörd életemet!

12
Ha előbb nem hadtad, sőt hozzád fogadtad, tehát mostan se hadd el
Jóvoltodból szegént, jó szokásod szerént Sion falát támaszd fel,
Hogy, mint áldozatot, adjak úgy hálákot, ki neked leginkább kell.










 
 
0 komment , kategória:  Balassi Bálint  
Vészi Endre versei
  2020-03-26 17:30:43, csütörtök
 
 







VÉSZI ENDRE VERSEI




Vészi Endre (Budapest, 1916. október 19. - Budapest, 1987. július 9.) Kossuth-díjas magyar költő, író.

Első verseskötete 1935-ben jelent meg. 1937-től közéleti cikkei, szociográfiai riportjai. Első regénye, a Felszabadultál 1937-ben elnyerte a Pantheon könyvkiadó Mikszáth-díját. 1942-től munkaszolgálatos, koncentrációs táborok foglya. 1945-ben tért haza, és még ugyanebben az évben a Népszava munkatársa lett 1951-ig. 1948-tól folyamatosan jelentkezett kötetekkel, hangjátékokkal, színdarabokkal, filmekkel, tévéjátékokkal.

Az Írószövetség titkára 1955-1956 között. 1956-ban lemondott tisztségéről.

Vészi Endre költő, író, leginkább a Gábor Pál rendezte Angi Vera című film kapcsán jut eszünkbe. Pedig fantasztikusan értékes élet-művet hagyott maga után

Vészi Endre versez

Link



Vészi Endre válogatott versei

Link








EGÉSZ ÉS MEG NEM BONTHATÓ


Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is, meg hallgatok.
Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.
Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.
Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, - egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.
Bennem is tél, nyár változik,
lelkesség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.
S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.

1945-1952







EGY KÉRDÉS MEGFEJTÉSE




A barátok nem olyanok, mint a jegenyék.
Milyenek is a barátok?
Szívük nincsen fémből,
izmaik nincsenek drótkötélből.
Milyenek is a barátok?
Nem fecskék, akik csőrükben hozzák
az ágacskákból font jövőt,
mégkevésbé sasmadarak,
kemény szárnyuk alatt a látóhatárral.
Milyenek is a barátok?
Nem oxigénpalackok fulladásos napokban,
a homályban ritkán világítanak.
Milyenek is a barátok?
Nem ülnek ágyad szélére,
amikor kiver a képzelt láz,
s ha vörös forradásokat mar arcodba a szégyen,
akkor sem ülnek ágyad szélére.
Milyenek is a barátok?
Ők isznak előbb,
ha fogytán a víz, az utolsó kortyot
megöblögetik szájukban s te tátogsz.
Milyenek is a barátok?
Elmondják, hogy rézsút fényeken át
merőleges testtel
hogy mentek az erdő porzó homályán
oldalukon szerelmed karcsu tárgyaival
s hogy a hosszú fűbe feküdtek azzal,
akire vágysz.Milyenek is a barátok?
Unottan hallgatják amikor magadról beszélsz,
hogy felébredtél egy szürke hajnalon
és ordítani szerettél volna
a lepra magánytól.

A barátok nem olyanok, mint a jegenyék.

1965-67







ELVESZTETT ÉVEK ERDEJÉBEN


Valami még elintézetlen,
perben vagyok még önmagammal,
fogalmazom a vádbeszédet
szorult torokkal, zúgó aggyal,
fogalmazom a vádbeszédet
magam-emésztő fényes hőben,
én tudom, mennyit mulasztottam,
mennyivel több telt volna tőlem.

Az emberség volt utam célja,
ez volt a fényes, tiszta reggel,
igazság, szépség, jog, szabadság,
kimondom tömör közhelyekkel.
Háború, éhség kerítésén
átvonszolódva, agyonverve,
üveges-szemü holtak arcát
cipelve támadt jövőm terve -

és ezért tudtam élni újra,
kezdeni újra az egészet,
hinni a munkát biztonságnak,
az emberséget osztályrésznek,
s bár tántorogtam még a létben,
csak bízni tudtam, s alig járni;
azt mondtam, érdemes volt hinni,
szegényen, űzve erre várni.

S most szembenállok önmagammal!
zajló és elfecsérelt évek!
idegrendszerem erdejében
hallgatom ezt a vádbeszédet.
Tanúja voltam annyi bűnnek,
hivője annyi hazug szónak,
köszöntem annyi bűnözőnek,
szadistának, hamisítónak.

Fölment a nemtudás meg az hogy
félelem űzött s meghajoltam?
Semmi se ment föl! Kétely tépett?
magam is csupán árnyék voltam?
Hiszen az én sírom is ásták,
hurkot nekem is készítettek,
megbízhatatlan voltam én is,
megjelöltek, indexre tettek -

áradt folyó a hordalékot,
sodorja mindezt áradt vérem,
szorong a szív, kiált a lélek
elvesztett évek erdejében,
elvesztett évek sűrüjében
vállaimon a pupos kínnal,
szembesítve az ifjusággal,
szembesítve az álmaimmal!

1955 SZEPTEMBER







ÉBRENLÉT MEG ÁLOM


Ha behunyom szememet,
akkor is csak itt lebeg,
akkor is csak látom,
tájaidat látom én,
hull a hó és száll a fény,
ébrenlét meg álom.

Előttem a hegyvidék,
lift zuhan, még fenn a kék,
bányamélybe szállok;
s felismerem Ózd előtt
azt a gázas levegőt,
hunyt szemekkel járok.

Itt a nép szelíd, zömök,
metszett szemében török
éjek barnasága,
amott csontos és szikár,
cirok-szála bajuszán
a mosoly is árva.

Tokaj szőlős hajlatán
hajladozik a leány,
zúg a Tisza zölden;
az ég alján örökös
tüzes csóva, üstökös,
Pest, a szülőföldem.

Ne ülj otthon, rest ne légy,
megváltozott, bármi szép,
Petőfi Kúnsága,
napról napra uj vonás,
ráncolódás, simulás,
mosoly, felleg, pára.

Kusza jegyzet-füzetek,
perpatvarok, kis ügyek,
villanás a százból.
Mint gerezd - nap érleli,
mézzel úgy leszel teli
a tapasztalástól.

1945-1952







FÁTÓL FÁIG


Amihez érek,
fagyaszt, vagy éget,
nem ismerem
a semlegességet.

Nem tudok bábként
körben forogni,
tudok örülni,
fölháborodni.

Húsomat mérik
szívemet mérik,
akik a cinkos
szavam remélik.

Bazalt mederben
piros vas csobban,
életem rendje
kemény napokban.

Erdőhomályban
fától fáig,
aki barátom,
marad halálig.

1965-67







A FÉLELEMHEZ


Az ég vak ónix poharából
kihörpölted a kék napot,
cirok szakálladon remegtek
síkos kis halpénz csillagok,
páncélmellényed mögött lüktet
millió rigó s cinkeszív,
zöldfényű iszap, zsíros iszap
a földig húzta tincseid.

Mint lágytojást, csak lecsusztattad
torkodon derűs reggelünk,
és szörnyű krétajeleiddel
nyomjeleiddel telt egünk,
emberszemekből fűzted össze
asszonyaid nyakékeit,
ujjunkra léptél, ha kerestük
a szabadulás lékeit.

Te űztél minket szarvasokká,
s voltál a hideg puskacső,
csontokból rakattad a tornyot,
s voltál fölötte a tető.
Mint jós a kártyát, úgy keverted
álmaink, látomásaink,
krizantém voltunk kertjeidben,
kit fagyod tövig leszakít.

1955







FOSZTÓKÉPZŐS BALLADA


élni az életet fénytelen
élni az életet lombtalan
sikertelen
vigasztalan
élni az életet hontalan
otthontalan
szenvedve élni szenvtelen
álomtalan
élni az életet élettelen
feszülő aggyal
gondolattalan
szavakkal élni ajaktalan
színekkel színtelen
nyomokkal nyomtalan
reménytelen










A HALLHATÁS


Elpendülsz majd mint egy túlhangolt gitár
még rezonál dallamod fémtárgyak
fölcsiszolt felületén
s a kifeszült húrokon
fénymázként ragyog a csend
az is majd te leszel
a hallgatás
időtlen időkön át







HÁBORÚ UTÁN


Ó, mégis jó a föld,
hát vess belé magot
mert élted nélküle már meg nem oldhatod.

Nagy ősz! A ködgomoly,
a pára szerteszáll,
ó, mégis jó a föld
a szörnyű vész után.

Tifusz és annyi más
betegség vágtatott -
de mégis jó a föld,
hát vess belé magot

Vetésed dombjain
virul a sarju-zöld:
szolgából most szabad,
egész hazád köszönt!

1945-1952







HÁNY PERC A NYÁR?


Hány perc a nyár?
ellobban évszázadunk
szikrázó hajad zuhan
ékszergyík surran nagy köveken
lombvihar fejed fölött -
hány perc a nyár?

Hány perc a nyár?
vakító fénypillanat
Napból kiszakadt varázs
üvöltő habzó versenyfutás
lángol már a célszalag -
hány perc a nyár?

Hány perc a nyár?
tűnik a szép tünemény
szád körül a nevetés
szemedben dermed a dermed a fény
szív méri? stopper? halál?
hány perc a nyár?

1981-86







KÉT ÉVSZÁM KÖZÖTT
Vers a fiókból, 1950


Hát jó poéta vagy, de nézd, a gőg
a régi barátságot verte dobra,
belőled azt, mi érzékeny a jobbra,
mert emberséges voltál azelőtt,
bár gyakran fontolt-számítással éltél,
és önmagadért sohasem henyéltél.

Most alig ismersz, hogyha szembe jössz,
sajnálsz is még talán, hogy így lenézel, de hideg aggyal, részvéttelen ésszel
az ember ennél nem sokat időz.
S ha úgy érzed, hogy néha szomorú vagy,
hát megzörrented most nyert koszorudat.

Hideg a tréfád, nem hevíti lélek,
kihűlsz magad, nem izzó a kazánod.
Nem értelek, te vak vagy? ezt se látod?
hát szánlak akkor - ez is csak ítélet.
Költő, ha él, nem élhet lélek nélkül,
a víz a tűzzel soha meg nem békül.

Sok társad jár így, mind ki önkezével
felkente fürtös próféta-fejét,
s hirdeti önmagát, de nem a nép,
mely mérlegel szívével és eszével,
mely műveinket végülis megőrzi,
vagy elveti, vagy pedig betetőzi.

Az halhatatlan, kit a nép szeret,
ki önmagát teremti, elenyész,
s a maga-felé-hajló kusza kéz
olyan lesz, mint kiszáradt gyökerek.
S a gőg, amellyel rangod óvni véled,
mint bogarak, mint hullarágó férgek
egész a csontig lakmárják husod.

Hadd el, barátom, hogyha még tudod!

(Utószó, napjainkban. 1955)

Látod, a máglyának csak üszke van már,
látod, most meztelen - magad maradtál.
Folytatod, ahol kezdted, az alapnál.
Igy lettél ember. Győzelmet arattál.







KÖLTŐ VAGYOK


Költő vagyok, hát verset költök,
kényem és kedvem így lelem,
velem már hiába pöröltök,
elbukom, ez a fegyverem.

Üvölt a zsarnok és a gyenge,
ámde fölöttem nincs erő,
megfulladok a szerelemben,
nem bírsz velem, leteperő.

Múzsám a hegy, e gazdag múzsa,
lantom a hold, a mély egem
még a nap is az igám húzza,
dalra tanít az értelem.

Ez a világ ha áll, ha elvész, megőrzi minden lábnyomom, költő vagyok, ki kutat, cserkész, túl a tünő világokon.

Letörlöm a jégrajzu múltat,
ezüst világom sustorog:
akik egy eszmét hordva hulltak,
őrzik őket a csillagok.

Nincs szavam, nincs hatalmam,
szerelmem van, dalom van,
napom, egem, sajátom.
Nem látom. Kitalálom.

S ha értem jön az ördög,
én egy oroszlánt költöks
megmutatom a Rémnek:
költött oroszlán véd meg.







MARGITNAK, TÉL ELÉ


Bőrödben még a napfény, ultraviola,
est felé ajkad lágy duránci viola,
szemed a nyári égből egy kis fiola,
zápor után az aszfalt csöndes mosolya;

fogadon ablakszemek fénye összecseng,
szemed alatt éjfél előtti tiszta csend,
hónaljad félhomálya mohaként dereng,
gubancos ködben júniusi faliszent.

Kezemben reszket, szállni készül a szíved,
ó, könnyű, könnyű, meg nem fejtett ötvözet,
mely szilárd, mint a bronz, s mint pille, úgy remeg,
mint súlyos est és pára-lelkü reggelek!

Te csempész! évről évre emígy lopod át
az őszi vesztegzáron nyarad mosolyát,
s hiába téli, fagyott meszes koponyák:
szemgödreikből te világítsz, tiszta láng!







MINDENÜTT, MINDIG!


Kiléptem valami kapun, átléptem többször a határt,
vittek plombált vagonban századmagammal,
utaztam önként vonaton, hajón és repülőn,
de mindig ide utaztam, ebbe a városba.
Átgyalogoltam a Pont Neuf öreg ívei fölött,
s a Cité helyett mégis a Körút aszfaltjára léptem.
Az én Notre Dame-jaim gótikus reménykedések voltak
és vízköpő szörnyeim mind eleven figurák,
nevük van, arcuk és címük - sírjuk az öt temetőben.

És hallom az Andrássy-út valaha-volt fakockáin
a rendőrlovak patáinak nyesett dobbanását,
és látom a sörgyárak tűzoltósisakos kéményeit a Maglódi úton,
száraz forró homokban fekszem, az Idő homokjában,
s mellettem lélegzik haját kibontva a nyári Duna!

Vasmargarétát tűzök a gomblyukamba,
cipőmön végiggurul az éjféli nap,
barátaimmal mindig és mindenütt találkozom.

1971-73







OTTHONOK




Sok otthonom volt, istenem, be sok!
Lakások inkább, mintsem otthonok,
lakások inkább - asztal, ágy, fedél,
hová az ember csak aludni tér.

Akácfa utca, gondolsz még reám?
Sötét lakásunk vaksi ablakán,
mely azt kutatta: mi van odafönt
- még nappal is az esthomály köszönt.

Mikor apám jött estelen haza,
úszott körötte friss szappan szaga,
egy szappangyárnak minden illata,
viselte nagykabátja, s ő maga.

Dohogott, aztán leült, vacsorált.
Édesanyám meg várakozva állt
és benne csöndes, barna félelem,
tudatta ezt a szeme énvelem.

S egyszerre apám hirtelen kitört,
mint mikor felleg hasad odafönt,
ujjával furcsán előrebökött,
és szidni kezdte Palik mérnököt.

,,Kitúrna engem! - Üldöz és gyaláz!"
Úgy ült a düh az arcán, mint a láz.
,,Kitúrna engem!" - csapkod amit ér.
,,De nem lesz akkor nektek sem kenyér!"

S így tehetetlen dühe büntetett,
ahogy tudott: asszonyt és gyermeket.
S én akkor némán álltam, hangtalan.
Az élet, éreztem, bizonytalan.

Meghalt anyám. Húsz éves voltam én.
Izzott a nyár, de mégis feketén
zárult körém, mint körbe-körbe fal.
Én öreg lettem. Ő volt fiatal.

2

Megjártam én a szenvedésnek
lépcsőfokait.
Éreztem én a háborúnak
sárkányfogait.
Ágyam volt, hej, az őszi szántó,
a férges alom,
mennyi tüzes seb nyílt ki rajtam,
én el nem mondhatom.
Meneteltem sok őszi estén,
vállamon az éj,
irigyeltem, ki dolga végén
egyszer hazatér.
Üzent a sok-sok kicsiny ablak
titka, melege,
mint ahogy messzi csillagfények
tűznek ide le.

3

Künn vastag csillám-zuzmara,
hajnal nevet az égen.
Tágul a reggel udvara.
Még alszik feleségem.
Kisróka-arcán pír feszül,
első sugarak érik.
Csak nézem csöndben, egyedül,
mint fontos dolguk végzik
a kék erek a homlokán,
s hogy emelkedik melle,
siklik a fény az ajakán,
mintha az ajkam lenne.
Köröttem ismert bútorok
az ő keze nyomával,
írások, kezdett verssorok,
a reggel hímporában.
Mocorgó, zsongó ébredés,
az élet pirkadása.
Új napunk is a fénybe vész,
és derű koronázza.

Igy festeném most képemet
szerelmes emberekről.
Margit mellettem lépeget,
amint megyünk a hegyről.
A társam ő, a kedvesem,
szerelmem, vérem, lényem,
ki egyre inkább egy velem,
és én is őt idézem.
Ki vélem így szövetkezett
életre, szabadságra,
vagy, hogyha erre nem lehet,
a kényszerű halálra.

1945-1952







ÖRÖKSÉGED


Húsz éve vagy halott, anyám;
a némaságod szárbeszökkent.
Fénytelen varjuszárnyakon
emléked milyen messzeröppent!

Szivedre font mirigyhalál
nyers-pirosan ömlő tenyészet -
fulladva érzem néha már
mint folytatásod, örökséged:

szivemet lassan körülzárja
egy bosszuló rohamcsapat,
ér-utacskákon átnyomulnak,
eltömődnek a lég-utak -
megállok fulladt-elakadva,
nem hegytetőn! az messzi még!

- ahogy Te karfába fogózva,
úgy kapaszkodom én beléd.

Húsz éve vagy halott, anyám,
s már int a végső nagy hideg tél.

Valaki kezdi bontani,
mit engem szülve épitettél.

Húsz év előtt a kisgyerek,
ki voltam, véled hullt gödörbe,

s ha meghalok, Te vélem halsz meg,
Te képzelet és árny szövöttel

Igen, egy hosszú láncolat,
szülők, nagyszülők, messzi dédek -

majd túl az én halálomon,
csak akkor nyernek békességet!

1957







ÖRÖKSÉGHAGYÓ


Hazámért jobban meg kell küzdenem
mint annak, aki örökségbe kapta,
léggyökerekkel földbe gyökerezni,
küzdeni, mint a mindig-ujrakezdés,
egy szóért, mondatért, igekötőért,
s nem elvtelenül, nem befogadottként,
elődeim még mélyebbre temetni,
s nyüszítve hasonulni, mint a szolga,
mert szabad és egyetlen választás ez,
tudatom-szívem magasfeszültsége,
halottak nyúlnak, s élők is, segítve,
az élményvilág minden dobbanása,
a félszavnk, a torzó mondatok,
az égbe szálló alkonyati fák,
a zizzenő vitorlavászon árnyak,
a gyalázottak közös döbbenése,
a kézművesek testvéröröme
hazámért jobban meg kell küzdenem
hogy legyen hitem örökségbe hagyni
hazátlanoknak, kik nyomomba lépnek.

1969-71







PENGE-KEMÉNYEN


Fekete varjak arany mezőben,
arany mezőben - emelkedőben.

Köszörű szikrát csihol a rőt nap -
csihol a rőt nap, vérteli csillag.

Csapat leánynak szallaga rebben -
szallaga rebben, a szürkületben.

Penge-keményen villant a hegyhát -
villant a hegyhát ezüst beretvát!

(Pétervására, 1960)







A PIROS TEREM


Emlékeztek-e még az Ilkovicsra?
a piros teremre? méhkas-pokol!
a piros teremre, fekete nőkre?
ár-apály zsivaja hogy ostromol!
Éjfélig verseknek, bölcselkedésnek
dallamát sodortad piros terem,
kommunistáknak és gnosztikusoknak,
szenteknek, spicliknek szavát lesem -
ó, te, az ifjuság! piros terem!

Künn szállt a telihold s idebent csillag,
szép cigányasszonyok, kivert kutyák,
szemközt a Nyugatin indult a vonatom,
jelezték az időm már odaát.
Éjfélig olvastam verseimet, azután
néztem a füstöt hogy harapja szét
fekete fogakkal s fekete ajakkal
szívja fel végül a feketeség.

Elindult vonatom, de fogvatartott
engem a terem, a piros terem,
eltüntek társaim, lányok, fiuk,
elzúg a hatos is, utól nem érhetem,
s elfut a Körút az éji hídon,
szikrázva integet fenn a hegyen,
megrázza fényeit, fény-haja rezg,
ó, te, az ifjuság! piros terem!

1963-64







TAVASZI PÁROS


- Te vélem dicsekedjél.
- Tevéled én dicsekszem.
- Édes, ha nem szeretnél...
- Szeretlek s megöregszem.
- Piros fonál az élet.
- De tűzd hajamba kérlek.
- Egem, napom, sajátom!
- A két szemedben látom.
- Szememben Te vagy mindig.
- Szemem Veled színültig.
- Hiányod ég karomban.
- Szoríts, szoríts te jobban!
- Hajad virágba szökken.
- Virág az ég fölöttem.
- Érzed az illatot ma?
- Folyónak száz a fodra.
- Folyó fut, nő az árnyék,
az este szétterül.
- Ne mondd szívem, hogy várj még,
mert ínyem keserű.
- Ne várj! Tovább ne várjunk.
- Egymásra így találjunk.
- Mily dombos, hűs a melled.
- Pihenj kis tornya mellett.

1945-1952







A TELJESSÉG IGÉZETÉBEN 1971-1973


A teljesség igézetét
megfogalmazni képtelen,
egy hegesztőfény villanás,
nincs hozzá elég fény jelem,
és földhöz ragad a remény,
mint befalazott szürke ház,
sejtésem el nem mondhatom,
körülkerít a hallgatás,

s így magam meg nem fejthetem
két ember-képlet viszonyát,
úgy figyelem az életed,
mint idegen matériát
te legközelebb-csillagom,
legyen e szó bár primitív
én soha meg nem fejthetem
egy biztos logika szerint

én neked is titok vagyok,
bár sokszor leírt vegyület,
lehetek olyan idegen
mint föl nem fedezett sziget,
itt élek sokértelműen
s itt élek én köznapian,
de nem érthetek szót veled,
mert nem árulom el magam.

*

Magyar vagy-e? a válaszom
tiltakozással van teli,
mert hazámat, mint védjegyet
nem a homlokom viseli,
ez belső tartomány s ezért
magamba rejtem, míg a szám
szétperzseli a hallgatás,
holott e nyelv szülőhazám,

holott élettani e szó,
a rejtett összetartozás,
minden okmánynál igazabb,
jó dajka-dal, szülői ház,
magam küzdöttem érte mint
a napvilágért embrió,
mi ketten összetartozunk,
mint héjbazárva a dió.

*
Nem törleszkedem senkihez,
arcomon dicsfény nem ragyog,
ne magyarázzák jellemem
egyszerűsítő mondatok,
annyi hazugság tépte szét
egy gyermek-álom fátyolát,
hogy csak az igaz dühe vonz,
gyors életem már ily falánk.

*

Nem voltam haszonélvező,
dicsértje hangos szezonoknak,
amelyek később úgy elfogynak,
mint lángok között a tető,
nem voltam mártir, nem vagyok
szőrcsuhát öltő jó vezeklő,
többször kitapsolt főszereplő,
és mindez talán arra ok,
hogy ezután se vegyenek be
érdekvédelmi egyletekbe.

*

Akinek nincsen jóbarátja,
magát okolja, senki mást,
ne úgy tekintse szűk magányát,
mint egy természeti csapást,
az egyedüllét folyosóin
bolyongva már régen tudom,
nem tart halálig a barátság,
szétzüllhetünk a nagy uton.

Küzdeni kell a jóbarátért,
megalkuvás kell, sok szerep,
hazudni kell a jóbarátért
hétköznapot és ünnepet,
a lélek bármily telhetetlen,
semmit sem ér a támadás,
be kell hogy érjük látszatokkal,
a barátság normája más.

*

Ez a malom ellen-malom,
garatján nincsen búzaszem,
fogai közt nem liszt pereg,
asztalom őrli, fekhelyem,
utamat őrli, hol megyek,
madarak csőrét őrli meg,
ez a malom ellen-malom,
fogai közt a bízalom.

*

Kinézek, lent a Térmező,
duzzad az esti barna pára,
szobám falán a félhomály,
függeszkedik már éjszakára,
a kérdések a papíron
s a homlokon belül rekednek,
mert én vagyok a kérdező,
és én, ki válaszolni retteg.

*
A válasz mégis én vagyok,
te magad vagy a teljes válasz,
emberi életünk a válasz,
mely a sötétben felragyog,
mert minden élet műremek,
van külön fénye, fénytörése,
a telességnek külön része,
a hárommilliárdból egy.













ÚTINAPLÓ MARGITTAL


Vittelek egy ladikon, ladikon,
vizírózsák hajadon, hajadon.
Énekeltünk: ladilom-ladilom,
nincsen nekünk, nincsen nekem
sebajom, sebajom,
Sebajom sincs, hej de fényes, violás,
ne szakadj ki a szívemből zokogás!

1

Szentendrére érve lassan este lett,
könnyű árnynak lusta-lomha teste lett,
akkor téged lágy szemekkel lestelek.

Madariné fönn lakik a vár fokán,
olyan furcsa ez a kép hogy már pogány.
Tűnődöm a rác-világnak mákonyán.

Édes, jaj ez ódon képen te segíts!
Vad világból lágy világba penderíts,
könnyű hajad illatával szenderíts.

Néztünk piros-öves görög püspököt.
Lila hegyet ezüstselymü köd mögött.
Kedvedért a Duna estbe öltözött.

2

Leányfalun voltam boldog igazán,
szilaj öröm, szelíd béke a hazám.

Fehér tornác, a víz mosta s a Dunán
remegtek a csónakok, mint lagunán.

Haját néztem, szemét néztem, ajakát,
ötven korall ölelte át a nyakát.

Hazafelé vitt a hajó, dohogott,
lement a nap, kövér piros kanonok.

3

Visegrádon, Visegrádon,
ottan volt csak szép világom.
Meg ne vessetek.

Egész nap csak fütyörésztem,
kétszer a szemébe néztem,
látni az eget.

Tudjátok meg, lágy a hangja.
Feküdtem s nyakamba hangya
mászott, fekete.

Szabóbogár karom hosszán
mint egy parányi oroszlán
s a fák levele

hullott, hullott, mint ki reszket,
láttam távol egy keresztet
s jött a délután

mikor a természet halkít,
azért mondtam halkan:
Margits fényes lett a szám.

Utószó

Veled vagyok úton mindig
szívem szíveddel színültig,
veled vagyok én.

S ha felettünk varju szálldos,
őriz ötven alabárdos,
őriz a remény.

1945-1952







A VILÁG BETEG MOST, NEM ÉN



A világ beteg most, - nem én,
a világ szíve fáj,
nem én sorvadok, - a remény,
nem én tűnök, - a táj.

A ház, a hegy, a völgy, a hon
új éjt visel magán,
mint sötét ruhát alkonyon
egy elhagyott leány.

A szó, a gondolat, a tett
nyálkásan meglapul
s önmaga csigaháza lett
a szellem is, balul.

Szabadság? Ó, mennyi lator
szájában forgatott!
Így aljasitott el a kor
minden gondolatot.

Hát mit keresek, mit kíván
szívem, milyen italt?
ha szomjú torkom és a szám
nem zengheti a dalt,

mit is kívánnék még? - Tilos -
ó, vers, ez a neved
s a könyv csak balga papiros,
amely a betűket

úgy hordja hátán, mint a rab
kegyetlen kényszerét,
mint sziklás hegy a vájt utat,
mint felleget az ég.

A kényszer ellen lázadunk
világ bordái, mi,
költők! Szegény nép, nem hagyunk
a mélybe hullani!

1943








 
 
0 komment , kategória:  Vészi Endre  
Vas István versei
  2020-03-25 18:00:03, szerda
 
 







VAS ISTVÁN VERSEI




Vas István (Budapest, 1910. szeptember 24. - Budapest, 1991. december 16.) kétszeres Kossuth-, háromszoros József Attila- és egyszeres Baumgarten-díjas magyar költő, író, műfordító. Harmadik felesége Szántó Piroska festő, grafikus író volt. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja (2015).

1961-ben mutatták be Pesten az Egy szerelem három éjszakája című zenés drámát, amelynek dalszövegeit ő írta.








BADACSONYI BAZALTOK




Ez az ég felé m eredő.
Ez a gigászi csupa-kő
Ez az összepréselt rétegek
Kohéziójából keletkezett
Látszólag csupa repedés.
De bonthatatlan megkövülés
Mi lehetne más,
Mint őskori lángolás.
Mint a föld
Ifjúkorában kitört
Tűzhányók mondanivalója,
A böm bölve, lobogva
Feltornyosuló lángzivatar
Maradéka, a lávatalaj,
Seregnyi megkövesedett.
Özönvíz-előtti szörnyeteg,
Állnak most ég felé meredőn
A koporsóidomú hegytetőn.
Éjfélkor, ha a hold ragyog,
Babonás bálványalakok.
Hegymagas azték istenek.
Véráldozatra éhesek.
Várnak egy új szörny-eseményt.
Mintha lépnének is felénk,
Ősláz-szülte alakzatok.
Van köztük, aki fintorog.
Vad fintor ez, kolosszusi,
Éjfélkor, ha a hold süti.

Félsz, mikor a hold idesüt?
Gondold meg, letelik idejük.
Mig élhetnek, örüljenek.
Lehordják lassan a hegyet.
Hallod? a csákány, a robbanás.
Fogy a megkövült, őskori láz.
Nézd, kékesszürke görgeteg.
Fejtik a fáradt emberek.
Húzzák csillékben napra-nap
Apatikus bányalovak.
Igen, ez még a múltidő itt.
Hiszen így is kifizetődik.

Nem látszik másban az új világ.
Csak mikor a hangszóró kiált.
Hogy mennyit teljesít a bányász.
És százalék és felajánlás.
Elkezdte a kapitalizmus.
Folytatja a szocializmus.
Viszik a bazaltot útnak, aszfaltnak.
Amin az emberek gyalogolnak.
Azazhogy dehogy is nekik.
Jó utat csak a gépkocsik
És ágyúk, tankok, seregek
Használatára építenek.
No, előre csákány, dinamit.
Minden ipar előre, míg
Legyőzitek a féktelent
S eltünnek kint és idebent
Az élő és megkövült ős-tüzek -
De megmarad az őrület.

UTÓIRAT

Most hallom - no, mit akartok?
Nem bányásszák ezután a bazaltot.
Hát van m ég remény? Lehet-e,
Hogy a fejlődés menete
Valaminek is m egkegyelmez?
És az, amit magamba rejtek,
Miért nem lehet
Szintén ,,védett terület"?

1953







DUM SPIRO, SPERO
(Levél idegenbe)


Hát mégis kisütött a nap. Az őszi
Engesztelés Napja. Elállt a szél.
Talán még beírnak engem egy évre
Az élet könyvébe. Ameddig élet
Van, boldogság is van, azt mondta Tolsztoj.
Én pedig azt mondom, hogy legalább
Egy esztendőre szükség van, amíg
Előkészíttetik az a kivégzés,
Még akkor is, ha csak egy pillanat
Lesz majd a lefolyása - kegyelemből.
No és kell az az év még arra is,
Míg egy feltételes találkozótÍ
Ígér nekem. Nem, nincs jól mondva így:
Még félreért. Pedig feltétlenül
Találkoznunk kell. Csak a randevú
Feltételei tisztázatlanok:
A mikor és a bármilyen alakban.
S a hol? Az ám! Ez itt a bökkenő .
Mindegy. Lélegzem. Ez se kis dolog.
Még nem ment le a nap. Magára gondolok.







ELJÖNNEK ŐK


Ez a kert, ahol én egy kapavágást
Sem ejtettem, nem egy fát, de egy virágot
Sem ültettem, de még egy rózsaszálat
Se vágtam le - most megszerkesztett
Vadregény-fonadék, a rózsák
Örjöngő bája, illat-parádé.
Estikék, liliomok kibomló
Szerelmének fűszere árad
Az átszellemült éjben, a kicsi házból.
Amelybe én egy kapcsolót sem szereltem,
A villanyfény a hátsfára csapódik.
Meg alatta a haloványzöld padra,
A kőasztalnak támasztott kertiszékre
Meg a nylonhuzatba bugyolált nyugágyra,
A kétes villanyfényben és a felhőn
Gyanúsan átderengő holdsütésben
Fehér futórózsák, a két fenyő
A sötétben feketén fölmagaslik
Ebből a kertből, ahová ilyenkor
Eljönnek ők. Igen, mindenki itt van.







ETRUSZK SZARKOFÁG


Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony
keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, vagy a férfi
keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű
süvegkalap alól gyűrűző keskeny, rendezett női
hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás,
keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta
közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig nyitott
keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene?
Kinek? Minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú
kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé báván utána
néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek.

Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a
férje meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt
a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy
éltek, vagy úgy éltek volna, ahogy én akartam élni
veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak, ilyen
fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt
hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy az alakba öltözött
jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal
egy vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor
már elporladtak odalent, a vörös kő alatt.

Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért
nyugalom, nem latin fegyelem a római hamvakon: ez a
minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem.
Sokféle tétellel lehet a halált megoldani, és én
kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban
ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová
leszünk: nincs, ami többet érne, mint az életünk és
amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a
nagy értelme és kalandja és minden egyéb szédült
vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres etruszk
révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak
egymást szeretik és gyönyörű életüket ezek a
házasok.

És a nagy etruszk talány, amiről annyit beszéltek?
Azok a híres halálközösülések? Hol vannak? Seholse
látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az
égetett föld alakzatai között, csak az életet, és benne
az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy dolog a
halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs
szebb képlete, mint a nevetés.

Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz - de
kivel? ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi - ez nem
látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik
professzor - és nevet a villogó, sötét szemével és a
repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a
világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem
a rosszpárájú valami, amit megromlott maradékokból
össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a
halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik
tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát,
s főképp a nedvét veszítet, saját elfáradt eszüket, az
értelemtől megcsömörlők, az egyre gyanúsabb
malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény
becsapott nemzedék. De azt a borzongató mesét itt se
- sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával
is fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre
lép - nevetve túllép a halálon, ahogyan velem
szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni,
látni! Még mindig nézni! Még egyre kíváncsi vagyok
rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud,
aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább!

Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned!
És nem hinni semmilyen áltatásnak, csak a
szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk
szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami
ellenünk valahonnan megindul és győzni rendeltetett,
mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el,
amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy
védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is
túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem
leszünk, hát valahol odalent még a kiszáradt
koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra.







A HANG




A villanyfényes ködben mendegél
Lassan, köhögve - majdnem öregúr.
Teára gondol, mert a téli szél
Kedélytelenül gallérjába fúj.

A szél kíséri, kéretlen szava
Csak régen hallott híreket jelent.
A hazatérőt bor, sötét tea,
Karosszék várja, könyv is odafent.

Ekkor nevén szólítják hirtelen,
Tréfásan kurtított nevén, ahogy
Ma már nem szólíthatja senki sem.
A hazatérő csöndben megvacog.

A túloldalról szólhatott neki
A hang, az össze nem téveszthető.
Honnan került oda, nem kérdezi.
Egyszerre visszazökken az idő.

Egyszerre minden oly természetes,
Megbénító, ujjongó félelem.
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les.
Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.

Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.







HATÁROZÓK ÉS KÖTŐSZAVAK


Jóllehet ez és jóllehet az, és jóllehet garmadával,
mindazonáltal, jaj, mindazonáltal az egész is mindazonáltal.
Feltéve ha és feltéve, hogy és feltéve azt, amit,
ennélfogva és immár az úgyse, a mégse aligha segít,
Mert bőven van itt a mivel, a miáltal, a minekutána,
nyilvánvalóan terjed a továbbá komor hiánya.
Hiába itt a noha, sőt hátha, a talán, a még,
tudvalevően elégtelen itt az elég meg a sosem elég.
Hovatovább, ha ezért, ha azért, ha akárhogy, mindenesetre,
elvégre, végre és végül is mindegy már, elkezdve vagy berekesztve.
Tehát és pedig és ahogy, és sehogy és valahogy mégis,
és ha egyúttal, akár beleértve, azonban azért is.
Mert a főnevek, igék, a képek is egyszersmind kihullanak,
marad a közbeszéd maltere, csikorgó, ügyetlen vivőanyag.
De ha elárasztanak az esetlen határozók, a kopár kötőszavak,
végeredményben nem fontos más, csak a csak, meg a csak, meg a csak.







HÁNY NAPJA LEHET?


Hány napja lehet még a Napnak
Lángolni istenigazából?
Seregélyek most szüretelnek.
Mennyi van hátra még a nyárból?

Mit csináltam ezen a nyáron?
Éltem, szerettem, elmerengtem.
Ha jön az őszi szemtől-szembe
És itt talál még mindig engem,

Ha itt hagynak tavaszig engem.
Jó lesz nekem a ködben, szélben
Bujdosnom, amíg mód adódik.
Aztán eltűnnöm észrevétlen.

Ha jön az őszi szemtől-szembe.
Nyomát se lelje rettegésnek.
Ha kérdi: Mi lesz? - a Halálnak
Adassék azt felelnem: Élet.







KEZED


Ránézek csontos, gyermeki kezedre:
a munka görcse barna bogain,
szép ujjaidat nem-múlón színezte
a sok festék, a nap, a nikotin.

Játékos kéz: ez feszített keresztre,
és duzzadó dalt gyöngyözött a kín,
az agy, a szív egy hangszer újra. Kezdd te
a játékot figyelmem húrjain.

Ne félj, csak érj hozzá és újra peng,
a véges ütemből a végtelent
lobbantja égre ez a könnyű szikra.

Érintsd merészen. Én meg figyelem,
mit válaszol gyakorlott idegem
kíváncsi és szeszélyes ujjaidra.







KÉPLET


Ha most találkoznánk, egy napra csak,
már pontosan tudnók, mit kell csinálni.
Már nem volnának itt fölösleges szavak:
lemúltak a volt élet álvitái,
a sértődés, a becsvágy, a háló, melyben éltünk.
Fölösleges harc volt, reménytelen.
Mit számitana már a győzelem?
De fájni tud ma is a vereségünk.

Ha most találkoznánk, egy napra csak,
már tudnánk pontosan. Csak egy találkozásra!
Nem volnának fölösleges szavak,
ha egyszer eljönnél. Hiába kérlek.
Ami belőlünk megmaradt,
csak mint a minden dolgok fizikája,
csak mint a mozgás, az anyag:
valami algebrai kivonat,
egy elmulhatatlan érvényü képlet.







KÉT ANAKREONI DAL


MEGYEK


Az Élet ha elenged
Indulni készen állok
Vörös bor és fehér bor
Sokszor folyt poharamba
Ez is volt és az is volt
Kínból üdvözülésből
Uram eleget adtál
Megyek ha elbocsátasz


MÉGSEM

Eleget megtelítőt
Torkomig émelyítőt
Úgy látszik mégsem adtál
Élet még most sem úntatsz
Kegyelmedhez igyekszem
Méltó maradni enni
És inni és ölelni
Ahogyan és amennyit
Lehet szabad figyelni
És nézni várni hinni
A kínokat kibírni
Ha még el nem bocsátasz







KI LESZ ERŐSEBB?


Ki lesz az erősebb. Jézus vagy a Sátán?
Mert ő most is újra részt kér a világból.
Övé a raktárak, övé a kikötők,
Övé a tengerek és az anyahajók,
Rakétákkal teleszarta a világot,
Az űrt befingotta lézersugarakkal,
Amit az Úristen egy ősrobbanással
Kezdett, azt ő egy végbummal betejezné.
Vigyorog, rikácsol: ,,Te is látod, érted,
Hogy minden vetésed csak énnekem érett,
Hogy a pusztításra készül itt az élet -
No hát ints, hogy jöhet az a végítélet!
Vagy talán erre is van egy ellenérved?"

A rikácsolásra könnyű mosoly felel -
Honnan, az isteni?
A világot én nem kárhoztatni jöttem,
Hanem megtartani.







LJUBOMIRA


És valaki megint csodát
tudott művelni bennem,
és van, újra van a világ
és van benne hova lennem.

Mert ennyi csak, szeretsz és szeretlek,
milyen egyszerű ez, tényleg,
és mindegy, hogy tetted vagy tetetted
az örök átlényegülésnek.







MAJD


Ne gondold, hogy nem lesz több szép napunk:
A nyár, a mi nyarunk, mely maga is
Könnyek közt búcsúzik, még visszanéz ránk.
Meglátod, meg fog könyörülni rajtunk
És bőven kárpótol majd mindazért,
Amit fukar marokkal elmulasztott
Megadni elhanyagolt évadában.
Meglátod, olyan megújult erővel
Foglak ölelni, hogy méltó legyen
Örökké termő, lángoló öledhez.
A megkésett nap megújult heve
Kajszínbarack hamvas színére barnít,
Selyembársony bőröd ragyogni fog,
Zöld lángú szemed tündökölni újra.
Fekete lesz a hajad, fekete,
Szemed alól eltűnnek mind a ráncok,
És teljes szépségedben fogsz megállni
Az előtt, ami szembe jön velünk.
Én meg rád nézek s nem szólok, csak annyit:
Hát meg kell lenni? Meg kell. Meg kell lenni.







MIKOR A RÓZSÁK NYÍLNI KEZDTEK


Emlékszel: amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkertek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben-
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemembe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,


És zavarosabb lett a tiszta, haragos zöldje,
S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én reád -,
S az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét és Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot-
Ez volt az a nyár, amikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.







MINDEN JELBEN


Minden jelben tegnap óta csak te vagy.
Uj dalomnak ringatója csak te vagy.
Reggel, délben, alkonyatkor néztelek
és most minden gyöngyszem-óra csak te vagy.
Leng szivemben rózsakendőd, kék ruhád;
csillag hull sötét folyóba: csak te vagy.
A virágok szép nevére megtanitsz:
kosbor, bükköny, mályvarózsa csak te vagy.
Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz:
életemnek fűszersója csak te vagy.
Zöld szemedből vígarany rezeg felém:
nap ha fényét lombra szórja, csak te vagy.
Árnyaival üldözött az alvilág,
szól a kakas virradóra: csak te vagy.
Élet fája, hajtsd ki ágadat fölém!
Kajszinarcod néz le róla: csak te vagy.
Nyár és hajnal, rét és erdő, Duna, domb:
versem édes csattanója csak te vagy!







NYÁRUTÓ


Ó nyárutó, tündöklő búcsúzás!
Van-e jogom rád vetni szemeimet?
A búcsúzástól én már elbúcsúztam.
Ha nincs is, ölelj, amíg lehet, ahogy lehet.







PESTI ELÉGIA


Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.
A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.
Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.

Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.
Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog
A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.

A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.
A Royal, az Emke még fekete, üszkös - már nem füstölög.
A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.

A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,
Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,
Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.

Tíz óra. Az élet villanya vibrál még - nem sokáig.
A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.
Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.

De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!
Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát,
S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.

Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk -
Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?
A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.

Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,
S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,
Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.

Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,
Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:
Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.

A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:
Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.
Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.

S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:
A Város megváltotta magát és megváltott magának.
Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.

Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.







RAPSZÓDIA EGY ŐSZI KERTBEN


Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted,
Későn süt fel a nap, hamar homálylik,
Elfagytak, feketednek
Napraforgóid, dáliáid,
Még nyílnak, őszien égnek - már nem sokáig -
Napszomjas, késő helianthusok:
Az elmúlásból is itt körül az világít,
Ami nekünk meg nem adatott.

Piroslik már a kis meggyfád - milyen lesz,
Ha jön a nagy esőzés hirtelen?
Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek
Nedves szelekben is tündérien.
Már várja a nemes, növényi sejtelem
Novemberi esők verését:
Itt győzni fog minden enyészeten
A szépség.

Magunkra gondolok - a szívre, a gyomorra.
Nem a haláltól félek, féltelek.
De miért kell nekünk magunktól undorodva
Megérni - ha megérjük - a telet?
Szépségben boldogult virágok, levelek -
S ha holdba, csillagokba ér az ember,
Csúnyán közelítő telében mire mehet
Ezzel a földi förtelemmel?

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk
Új és új szépség akkor is, ha pusztul.
Meglátjuk most, hogy mit szereztünk
Bőrön, beleken, szerveken túl?
Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul,
Most vívj, most védd magad,
Míg végső hóditásra el nem indul
A sejtjeinkbe zárt tudat.

Hát lett-e a tízezer éveken át
Szépség, ami nem a miénk?
Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág:
Eltenni télire a fényt?
Nincs miért adnunk a szerényt:
Még csúf estünkben is több szépségünk marad,
Mint amit valaha pompáztak elénk
Virágok, madarak.

Mi más értelme van az időben a szépet
Halmozni, ha nem ez,
Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,
Akkor is szép lehess?
Nem tréfából teremtett tartós és nemes
Szépséget annyi mesterünk és ősünk;
Azért, hogy te is vele védekezz,
Míg alantas elmúlással vesződünk.

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?
Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!
Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet
Az emberi évezredek,
És mindig te leszel, és mindig én leszek,
Holdban, Marson, ki tudja, hol,
Míg meg nem leljük azt a képletet,
Nem nyughatom s nem nyughatol.

És új energiává lesz a múló idő
S új csillagmáglyát gyújt meg érted,
S vigasztalóvá lesz a rémítő,
S mindent meglátsz, mindent megértek,
És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik:
Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett
Napraforgóid, dáliáid.







SZERELMES VERSEK


1

Ki vagy, szépség? Egyszer már láttalak.
Én vagyok a szerencse.
Mért hagytál el? Te hagytál el, bolond.
S te mit tettél? Behunytam szememet.

2

Hol vagy? A túlparton. Oda néz az ablak.
Egy városban élünk. Sohasem láthatlak.

3

Rám úntál? Hogyisne! Ezer év -
Nem, annyi se volna elég.

4

Furcsa dolog a mi igeragozásunk,
Rendkívül rendhagyó:
A bevégzett múlt nem ismeretes nálunk.
Ami egyszer lehull, újra kivirágzik,
Jelen cselekvés nem meghatározható.
Jövő időre itt nincs szükség, úgy látszik,
Egyremegy már, még, most, cselekvő,szenvedő,
A mi igéinkhez nem kell mód, sem idő,
Csak a Hosszú Folyó.

5

Goe and catche a falling starre
Donne

No menj és fogj egy hullócsillagot!
Megvolt de a kezemen átfutott.
Még álmainkban látjuk néha egymást:
Csak hull s hulltában hozzám felragyog.

6

Ez még a szerelem? Ez még ...?
Ideát mi lehet még?
Ezen a határon túl
Követ vagy visszafordul?
Mi tud megélni e ködben?
Történni közted és köztem?
Figyelj! A ködben, a csend alól
Egy bíztató tücsök halk hangja szól.

7

Gyönyörűség sohasem kötött
Veled össze úgy mint a lemondás.







A SZERETETHEZ


Köszönöm, hogy megteremtettél,
Óh szeretet, és ide tettél,
Hogy csillagok, ködök, hegyek
Között ember legyek.

Köszönöm amit látok,
A teremtett világot,
Hogy még a rossz sem céltalan,
Mindennek jelentése van.

És én is neked kincset érő
Egy vagyok, soha visszatérő.
S akár a férgek, vagy a szentek
Valamit jelentek.

Meghalok, semmit sem veszítek,
Művedet meg nem semmisíted,
S a mennyben vagy pokolban
Az leszek, aki voltam.







TERÁD VONATKOZIK


Terád vonatkozik megint Chopin zenéje,
Váltakozón borong föl egy-egy arcvonásod
S a hősiesség hangnemet cserélve
Társul az ellágyuláshoz.

Ez a zongorahang! E végső lehetőség
Búcsúmosolya, mely mégegyszer visszanéz!
F-moll balladád esőverte őszét
Pontozza halk ügetés.

A dallamot zilált akkordok mért kisérik?
Hiába kérdezem, epedőn visszakérdez.
Ifjúságunk motívuma — miért is
Fáj e futam, pedig édes?

Mért végződik a tánc elcsukló lendületben?
Szerelmünk hangjait egyedül hallgatom —
És feldobog a még teljesületlen,
Fiatal forradalom.







A TEREMTŐHÖZ
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Köszönöm, hogy megteremtettél,
Ó, Szeretet, és idetettél,
Hogy csillagok, ködök, hegyek
között ember legyek.

Köszönöm, amit látok,
A teremtett világot,
Hogy még a rossz sem céltalan,
Mindennek jelentése van.

És én is neked kincset-érő
Egy vagyok, soha-visszatérő,
S akár a férgek, vagy a szentek,
Valamit jelentek.

Meghalok, semmit nem veszítek,
Művedet meg nem semmisíted
s a mennyben vagy pokolban
Az leszek, ami voltam.







TITOK


Mi annyian vagyunk csak összesen,
amennyi ember Londonban lakik.
Miért, hogy ezt el nem felejthetem,
míg hallgatom a város hangjait?
Nagy város, nagy nép. Itt az idegen
öt világrésznek érzi kapcsait.
Vendégük vagyok. Jól bánnak velem.
Mint gyógyfürdőben, úgy nyújtóztam itt.
De mit tudhatnak rólam? S mit tehetnek?
Ha nem is angolok, de angyalok
lennének, mit jelent rokontalan
nyelvünk, szívünk nekik? Itt életemnek
egyetlen titka és értelme van:
az, hogy magyar vagyok.

1959







VÉNASSZONYOK NYARA


Zakóban m egyek át az Erzsébet hídon.
Egyszer már volt ilyen szép ősz. Igen, tudom.
Azt hittük, az október belénk szeretett.
Reggel még ragyogott. Hirtelen vége lett.
Hiéna falta föl a holttetem napot.
És mi volt azután? Azután zuhogott.









 
 
0 komment , kategória:  Vas István   
Székely János versei
  2020-03-22 22:45:14, vasárnap
 
 







SZÉKELY JÁNOS VERSEI




Székely János (Torda, 1929. március 7. - Marosvásárhely, 1992. augusztus 23.) a 20. század második felében a magyar irodalom sokoldalú egyénisége, költő, prózaíró, drámaíró, tanulmány- és esszéíró, műfordító.

A háború végén, még serdülőként a frontra vitték, nyugati fogságba került. 1953-ban feleségül vette Varró Ilona szerkesztőt, írónőt, 1964-ben elváltak, de később ismét összeköltöztek és haláláig együtt élt vele.

A kolozsvári egyetemen szerzett filozófusi képesítést.1955-ben jelent meg első verskötete, a Csillagfényben. 1956-tól 1989-es nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Igaz Szó (1990-től Látó) című szépirodalmi folyóirat versrovatát szerkesztette, e lapokban jelentek meg költeményei is. Édesapját 1958-ban rendszerbírálatáért letartóztatták és 8 év börtönre ítélték. Székely János - mindent elkövetve, hogy apját kihozza a börtönből - ekkor írta azokat a verseit, amelyeket később nem vállalt. 1979-ben jelent meg A nyugati hadtest c. kisregénye, de a neki ítélt Pezsgő-díjat visszautasította, és következetesen a többi, később kapott díjait is. 1990 után neve többször szóba került a József Attila-, ill. Kossuth-díjra jelöléskor, de mindent megtett, hogy ne kapja meg egyiket se. 994-ben jelent meg az általa szerkesztett Semmi - Soha c. verskötete, amelybe az 1948 és 1986 között írt verseiből válogatott, amelynek előszavában ő maga rögzíti, hogy 'előre kijelentem: ezt és csakis ezt a ,,költői korpuszt" tekintem a magaménak...'.

Székely lírai életműve a gondolati, filozofikus lírában nem túl gazdag magyar irodalom egyik kincsesbányája lehetne.

Kiemelkedő munkái:
a Nyugati hadtest (regény), Caligula helytartója, Protestánsok,
Irgalmas hazugság (drámák) és Semmi - soha c. versgyűjteménye.
Ez utóbbit ő maga hagyta jóvá, ebben mentette át költészetének ama
darabjait, amiket halála után is vállal. Kiadását már nem érhette
meg. A kötethez írt előszavának a végén ez áll: “Olyan korban írtam
én verseimet, amikor szégyen volt embernek lenni. Morális helyzetnek
ez szörnyű, de költői helyzetnek nem éppen érdektelen.


Székely János : Semmi -soha

Link








ALTATÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Térj ágyadba, szegény gyerek!
Pillád alatt már kék álmok boroznak:
Koros szatírok és becsípett istenek.

Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Aludj szelíden. Lomha tenyerét
Arcod köré új alkony bíborozza,
Körmödre fúva má réltető melegét.

Várd meg: tán megjön majd a holnap,
És kedved szerint játszani
Újra elmehetsz, ártatlan tolvaj,
Kinek valódi, nagy zsiványok társai.

Várd meg: csak megjön már a holnap!
Nézd: égre száll szelíd ígérete.-
Ott künn a csöndben mély órák dobolnak,
S folyik tovább az éj különös élete.

(1949)







ALTATÓ
. . . . . . . . . . . . . . . .




Aludj, kicsim; a mindenesti kínon
Végy már erőt,
Hisz nem romlott el semmi, minden úgy van,
Mint azelőtt.

Nem történt semmi. Újak és vidámak
Vagyunk megint.
Csak képzeltük, csak lázálmunkban láttuk
Gyötrelmeink.

Nem bántottalak még tettel, se szóval,
Én kedvesem.
Te sem fogadtad még öledbe mások
Magvát, te sem!

Nem rágjuk egymást, nem lapul szívünkben
Bűn és titok.
Őszinték vagyunk, kedvesek, szegények,
És boldogok.

Aludj, kicsim. Elkattintom a villanyt,
A régi, kék
Lámpát, amely narancsszín köntösével
Még bennem ég,

S együtt alszunk el, és viharzunk reggel
A parkon át,
Együtt szívjuk az ázott, őszi lombok
Nyers illatát,

És jó leszek, és akármerre járok
Együtt veled,
Mosolyunk láttán visszamosolyognak
Az emberek.

(1965)







ÁTOK


Akarom, szenvedj.
Nagy kezét a kín
Szorítsa billegő fejedhez.

Te nyomorult!
Úgy tönkretettél,
Hogy már feledni sem szeretlek.

Te nyomorult!
Megátkozom
Gyümölcsöt hozó minden perced.

Nincs menedék.
Élni vagy fájni
Halálodban is megkereslek!

(1949)







BAGÓ


- Az élet! - mondta Dr. X. -,
Az élet van kockán! Azonnal
Fel kell hagynia, kedvesem,
Azzal a sok büdös bagóval.

- Jaj, az bajos lesz - mondtam én -,
Próbáltam százszor is, de hát... -
X. doktor rögtön közbeszólt,
Rám csikorítva humorát:

- Csak nem ér többet életénél
Egy pipa bagó? -, Hófehér
Mosolya láttán gyáva voltam
Bevallani, hogy többet ér.)

(1965)







BORKÓSTOLÁS


Nézzétek csak, barátaim,
Tartsátok csak a fényre bátran,
Nézzétek, micsoda ital
Vöröslik ebben a pohárban.

Különös fénye, bársonya,
Tulajdon élete van ennek.
Titokzatos örvényein
Parányi csillagok lebegnek.

S napok! Napfürtök, naprajok!
Egy régi nyár csillagja-napja,
Ahány csak feljött és letűnt,
Mind ide hullt, a poharamba.

Látjátok-e, hogy tündököl,
Hogyan tüzel, hogyan világol?
Ha látjátok, szippantsatok
A nyári szelek illatából,

Szívjatok méz-és napszagot,
S az őszi lomb s a nagy szemű fürt
Édes, hatalmas illatát,
Mely szintén poharamba sűrült.

Kóstoljátok meg végtire!
Rejtelmes útjain a vérnek
Úgy járja át a testetek,
Akár a vágy, akár a méreg.

Úgy árad szét a sejtekig,
Akár a május tűzesője.
Csoda-e hát, ha burkait
A lélek is levedli tőle?

Feleim, Bacchus papjai,
Csapoljatok még nékem abból!
Áldozzatok, áldozzatok,
Hadd bújjak már ki önmagamból!

Hadd zendüljön fel ajkamon
Az édes dal, az önfeledt dal,
Az istenről, ki örömet
Fakaszt a szívben, hogyha meghal,

Bacchusról, aki odakint
A tőkén újra felvirágzott,
S kik híven ápoljátok őt,
Tirólatok, tudós borászok.

(1960)







CSIGAHÁZ


Morfium, asszonyok, borok
Nem kábítottak soha engem.
Csigaház helyett hátamon
A világot viseltem.

Páncéltalan csórécsigát:
Kegyetlenül, keményen, nyíltan
Sebzett és horzsolt a világ.
Csodálom, hogy kibírtam.

De most már nem bírom tovább.
Merő fekély és sár a testem.
Csupaszságomra hegeim
Páncélzatát növesztem.

Énhozzám most már, emberek,
Jöhettek macskástul-kutyástul,
Rugdaljatok, dicsérjetek:
Nem veszem tudomásul.

Fülemben méhek zsonganak.
Szemembe esteli homály lép.
Épülnek bentről a falak,
S ez már sosem lesz másképp.

Énnekem most már hasztalan
Papolsz, világ, hiába intesz.
Csigaházamban kuksolok.
S ez most már mindig így lesz.

(1969)







DAL


Fölém borul a lisztes ég
Pokróca, hallgatom az estet
S a lassú hóhullás neszét,
Kabátom, gőgöm szertefeslett.

Üzend, dal, dúdold, szenvedés,
Bukfencet hányó gyermekeknek:
Jaj annak, aki szeret, és
Jaj annak, aki nem szerethet.

(1951)







A DOMBRA HULLT...


A dombra hullt
A nap mesés
Labdája és
Most visszapattan.

A pőre fák
S a várfalak
Felizzanak
A sugarakban.

Fáradt gyerek,
A dombon ülsz,
Pihenni dűlsz
A régi gyepre.

Fehér körök
Suhannak tárt
Mezőkön át
A végtelenbe.

Alámerült,
Kihunyt a láng,
Ki tudja, tán
Újra se támad.

Jöjj, enyhe éj,
Öleld örök
Öledre őt -
Azt, aki fáradt.

(1951







EGY ŐSZI LEVÉLHEZ


Nem mondható, csak eldúdolható,
Hogy fáradt nesszel, lassan egyre estek,
Aranyszegélyű, pernye-könnyű testek,
Kiket gyűrűzve ringat lenn a tó.

Mert hűs szelekkel nyargal már az ősz,
Kacagva csordul illat-ittas kedve,
Párákat fú a tar szőlőhegyekre,
Vagy érett birsek bársonyán időz.

Elgondolom, egy sors beteljesült,
S bárcsak juthatnék magam is e drága,
Szép, gyümölcshozó, nesztelen halálra.

Derűsen kérem közös alkonyunk:
Utódot hagyva és teljessé érve,
Hunyt szemmel hulljak én is majd a mélybe.

(1949)







EGY RÉGI HÁZ


Én nem tudom, miért jutott eszembe
A régi ház a körtefák alatt.
A régi ház, amely az új időkben
Éppoly kopott és jeltelen maradt.

Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
Mögötte élő forgalom cikáz,
De orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
A régi ház, az álmos régi ház.

Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
A körtelomb, s ha szél motoz körül,
Valami édes, mondhatatlan illat
Szivárog át az ablakok mögül.

Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
Dereng a tornác hármas oszlopán.
S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
És álmodik - és hasonlít reám.

Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
Vén házikó folyvást eszembe jut...
S egy kút, amely a mélységből fakad fel...
S egy út, amely a végtelenbe fut.

(1959)



. . .




EGY VITÁRA




Hiába tudom mosolyogva,
Hogy én vagyok az elnyomott,
Akinek nincs hatalma, polca,
Ki pénzt, sőt plecsnit sem kapott;
Hiába köztudott, hogy mindez
Nekik jutott és nem nekem,
S húsz évig fogták be a számat,
Tették pokollá életem;
Hiába ők azok, akiktől
Elszenvedtem az elnyomást,
Most mégis ellenem terelnék
E kormánypárti lázadást.

Cézárt imádták - most a Semmit.
Aki nem érti, ostoba.
Csupán a szelek váltakoznak,
Az emberek sehol, soha.
Jobb lesz tehát, ha meghúzódom,
Jobb lesz bizony, ha hallgatok.
Bocsánat, híveim, bocsánat,
Amiért megbántottatok.

(1968)










ELEFÁNT




Ki sas, ki tigris, ki sakál
(Nyiltan kivallja azt a jellem),
Ki őz, ki borz - én elefánt
Voltam előző életemben.

Kétszáz nyarat hűsültem át
Ernyős akáciák alatt.
Húszezer felhőszakadás
Paskolta pompás hátamat.

Két századévig voltam én
Hatalmas és elégedett.
De akkor nyíl csapott belém,
És nem tudom, tovább mi lett.

*

Itt születtem újjá, ahol
Felhős az ég és naptalan.
S azóta poklom lett a lét,
És folyvást szégyelem magam,

Azóta percre sem szűnik
Körülöttem a kacagás,
Mert eleven röhej vagyok,
Mert minden porcikám hibás.

Jönnek, ajtóstul rontanak
Reám, körém sereglenek,
Bírálnak és okítanak
Testvéreim, az emberek.

Azt mondják: nézd csak, János úr,
Nagylányod van, erős fiad,
Ideje már, hogy megjavulj
És helyrehozd hibáidat.

Itt van például szégyened,
Ez a botrányos és bolond
Hatalmas orr a szád felett -
Mi szándékod van vele, mondd?

Hát még az éktelen agyar!
Hiszen ez már félelmetes!
Csakhogy te persze lusta vagy,
Hogy fuss és másikat tetess.

S a méreted! A termeted!
Maholnap szűk reád a tér.
Irtózatos! Hát azt hiszed,
Illő, hogy óriás legyél?

S irhád még ehhez mérve is
Túlbő, túlvastag, túlöreg.
Szégyen ilyesmit hordani:
Mikor szokod le bőrödet?

S a púpod! És a tomporod!
S ez a borzalmas bükkfafej!
Ez a förtelmes kámzsa-fül!
Ne haragudj - mindez röhej.

Fáj az igazság, János úr,
Hanem hát bízzál és remélj:
Még nem késő, hogy megjavulj,
És rendes mókussá legyél.

*

Így mondják szembe szégyenem,
S miközben fényesen mulat,
Mindegyik szeme könnyes és
Arcuk merő jóindulat.

Én tűröm, s hallgatok, de nagy
Szívemben lázadás remeg:
- "Ilyen vagyok és ez vagyok,
S nincs kedvem, hogy mássá legyek.

Természetet, barátaim,
Nem válthatunk (se én, se más).
Hibásak vagyunk. Mindenik
Hibánk egy egyéni vonás.

Ki gyarló - máris önmaga.
Ki megjavul - máris hamis.
Hibák sajátos összege
Tesz önmagammá engem is.

Hibáim halmaza vagyok.
Leszokva őket, úgy hiszem,
Nem is leszek többé, nem is
Marad belőlem semmi sem.

Hadd éljek hát, míg meghalok,
Ahogy rám szabta Brahma úr:
Csúnyán, magamként, teljesen,
Hibásan és hibátlanul".

(1964)







ELŐHANG


Amit mondtak, hogy írjam meg - megírtam.
És azt is, amit gondoltam, míg írtam.

Kimondtam, amit kellett, és amellett
Kimondtam, amit elhallgatni kellett.

Írásaimban megtalálhatod,
Miről beszélt és miről hallgatott,

Mit hirdetett és titkolt ez a század.
Merő konokság voltam és alázat,

Hogy elmondhassam mind, amit megéltem.
Mi volt ez, mondd? Gyalázat volt? Vagy érdem?

(1963)







ELŐRE


,,Előre, ifjúság, előre,
Nem bukhat el, ki hű a néphez!"
Különös a dal, igéző dallam,
Minek követsz, minek kísértesz?

Húsz évig mentem én előre,
Elszántan mentem és dühödten,
De egyszer félresandítottam,
S irtózatos zavarba jöttem.

Mert amint más irányba néztem,
Új kép kötött le s új keret.
S hogy arcom arra fordítottam,
Hát arra is előre lett.

És akkor eltűnődtem én, hogy
Utam miféle tájra visz,
És eltűnődve hátra néztem,
S előre lett a hátra is.

S most nem tudom, hogy merre menjek,
Honnét, mivégre és hova.
Mondjátok, mindez mit jelenthet?
Tán ifjúságom lett oda?

És mégis: ifjúság, előre!
Hadd rostokoljak itt magam,
Kinek - bármerre nézzek - immár
Mindenfelé előre van.

(1958)







ENGESZTELŐ


Mufurc, testvérkém, kedvesem,
Ki jöttél hozzám biztatással,
Vigasszal, csókkal, könnyes és
Rejtelmes elragadtatással;
Ki mindent hoztál, aminek
Szűkén vagy éppen híján voltam,
Tán azt is, ami már fölös,
Tán azt is, miről már lemondtam...
(S mindezt egyszerre szórva rám
- Mint áldott harmat hull az égből -,
Szerelmed ajándékaképp,
Szívednek bő fölöslegéből!)
Mufurc, nővérkém, könnyesem,
Nem áldozhatok néked mással,
Elégedj meg, gyötrelmesem,
Egy énekkel, egy vallomással!
Azzal, hogy senki sincs nekem
Tekívüled, egy földi lény sem,
Ki félolyan enyém legyen,
Ki úgy szeressen és megértsen!
Azzal, hogy drágább vagy nekem
Mindenki másnál, önmagámnál,
És ha választást követel
A földkerekség - tehát annál!

Mufurc, kedveském, édesem,
Megbántottak, tudom, miattam.
Csülökre vették szemtelen
Ártányok azt, mit Néked adtam.
De fegyver adatott nekem,
Hogy bagzó horpaszukra üssek!
Dorong, amellyel nem szűnő
Gyötrelmet oszthatok szívüknek!
Korbács és bunkó lett szavam,
És kő, amely repülni indul!
Ocsmány és lator a nevük
Az öröklétig s azon is túl!
S az idők végéig nekik
Csillag se, hold se, nap se süt fel,
Mert te vagy az én Igazim,
Kit megbántottak röhejükkel!

Mufurc, könnyeském, hitvesem,
Ne búslakodj! Rájuk se vessél!
Csak hadd fröcsköljék szennyüket,
Maradj te tisztán és szeressél!
Én szeretlek, mint önmagam
Teljessé tisztulását másban.
Éljünk szelíden, szótlanul,
Rejtelmes elragadtatásban!

(1957)



. . . . . .




ÉJSZAKA




Kéken
Dereng a hold a néptelen vidéken.
A tar hegyek, mint álmodó vadak,
Mint ázott barmok, úgy párállanak,
Süttetvén sovány hátukat a holddal.
Hullámzik, szuszog, lüktet a hegyoldal.

Micsoda éjjel!
Telis-teli titokkal és veszéllyel,
Szeszéllyel, szenvedéllyel!
Micsoda éjjel!
Vélnéd, halottak járnak szerteszéjjel,
Úgy zúg a szél, oly érdesen, süvöltőn.

Az élők hanyatt fekszenek a földön,
Ernyedt gerinccel, szétomolva,
Horkolva, haldokolva,
Minthogyha mindet megmérgezte volna
A gyilkos est.
Foguk pihen.
Mohó nyelvükkel reggelig
A halál ízét ízlelik
Megbékélten és szelíden.

Micsoda éjjel!
Aluszik minden élő.
Álmukra hull a hold igézete.
De megpezsdül az élettelen dolgok
Különös élete.

Egy csonka tönk szemén kigyúl a szikra.
Aztán pendülve pattan szét a szikla.
Fel-felpöfög a parti szik.
A víz magától gyűrűzik.
Borzong a száraz nád, a sás,
Felszínre bugyborogja fájó
Sóhajait a rothadás
Borong a vízmosás,
Hegyomlás zaja döndül messze.
A fonnyadt fű felül a tompa neszre,
És nyújtózik.

S ki tudja, még hányféle mozgás,
Borzongás, zsongás,
Hányféle villanás, hányféle álom
Hullámzik végig most e furcsa tájon,
E széles völgy szeszélyes hajlatán,
Amelyet nappal meg se látok,
Mert nappal a hazám,
De éjszaka, ilyenkor, éjszaka
Kigyúl és úgy ragyog,
Mint odafent a csillagok,
Mint az először megpillantott tájak.

Áhítat tölt el és alázat.

Igen, igen, az ismerős világot
Úgy hagyjuk el, hogy szívünk meg se retten.
Az vonz csupán, mit ködbe vont a kétség,
S titokzatossá bűvölt a sötétség -
A sejtelmes, az ismeretlen.

(1956)






FELADAT


Lemondani és fejet hajtani
Egy sértett asszony oldalán, aki
Azon tűnődik és munkál örökkön,
Hogy ostorozzon jobban, hogy gyötörjön;
Ki minden jóra rásüti, hogy vétek,
Ki fél s nem ért, kit félek és nem értek;
Egy nő mellett, ki másra vágyik - többre -,
S nincs tehetsége semmi az örömre,
S a fájdalom jogából mit sem enged,
S fájdít, ha fáj, és szenvedtet, ha szenved;
Ki igazamat sosem látta be,
Mert igazát szegezte ellene,
Míg védhetetlen vádjai alatt
Meggyűlöltem magát az igazat;

Egy nő mellett, kinek hóhéra lettem,
Ki tönkretett, kit én is tönkretettem,
S most úgy sajnáljuk és emésztjük egymást,
Mint élő bűnjelt, izzó szemrehányást;
Egy nő mellett, kit mindenekfelett
Gyűlölhetnék, és mégis szeretek,
S a vágy, amelyen büszkeségem ég el,
Úgy hozzákapcsol izzó kötelével,
Hogy álmomban sem szabadulhatok;
Mellette, kivel élni nem tudok,
De aki nélkül elvesznék azonnal;
Ki bűntudattal büntet és iszonnyal,
Mert szemem láttán pusztul el miattam;
Kinek, amim volt, tékozolva adtam,
S most mégis rág, és sírva szegzi le,
Hogy koldus lett, hogy nincsen semmije;
Aki kifosztott, és akit kifosztok,
Kivel napjaim külön kicsi poklok,
De aki mellett egy-egy ritka percben
Haláltalanná, teljessé növekszem;
Mellette, ki - bár félem és gyalázom -
Egyedül méltó hozzám a világon,
Mellette élni, egy fedél alatt:
Ez most a tét, és ez a feladat.

(1963)







FÉLTELEK


Veled álmodtam. Fölibéd borult
És tompa könnyet ejtett rád a bodza.

A föld alatti, lágy indák között
Titokzatos fény hullott hajzatodra.

Csontujjaidon gyűrű villogott,
S egy tömzsi bürköt táplált ifjú melled.

Giliszták itták bomló izmaid,
És szád helyén csak mosolyod derengett.

Én nem tudom, hogy mért ily különös
Torz látomásként döbbent rám a képed,

Csak azt tudom, hogy holtan láttalak,
És megkívántam együtt élni véled.

(1953)



. . . . . . .




FÉRFIKOR - DIALÓGUS HAT SZONETTBEN




I

- Mi bánt megint? Mért búsulsz, édesem?
Miféle titkot rejtegetsz magadban?
- Tudott titok, de mégis névtelen,
Együgyű gond, mégis kimondhatatlan;

Tudott titok, együgyű gond kísért,
A névtelen, a mondhatatlan éget.
Megpróbálom - én nem tudom, miért -
Kimondani és megnevezni néked.

Úgy van, tudod, hogy nincs amit kivárnom.
Hogy odalett rugalmas ifjúságom,
Testem egész, mivoltom végleges.

Hogy kész vagyok. Hogy lényem megmeredt, és
Végleg megállott bennem a növekvés.
Hát ez az, ami bánt és tönkretesz.

II

- Ugyan, bolond, hisz ez a férfikor,
Gyümölcshozás kora - örülj, hogy itt van.-
Jobban örültem annak, amikor
Még nem volt itt, csak álmodozva hívtam.

Eszembe jut egy nyári délelőtt:
Kopár hegyek közt kóborolni mentem,
S szemügyre vettem egy gyalogfenyőt,
És megcsodáltam ésmegirigyeltem.

Levéltüskésen gubbasztott a tájon,
De barna termést dajkált minden ágon,
Miközben máris új ágat rakott.

Erőben egyik, nyúlóban a másik:
Termett is, nőtt is, mind a pusztulásig.
S ez voltam én. De most már nem vagyok.

III

- Azért ne búsulj. Dúsabb a gyümölcs,
Amit az érett férfikor csíráztat.
Nem nősz talán, de szebb virágot öltsz.
- Szebbet lehet, de már sohasem másat.

Fát képzelek, görcs ágakat, melyek
Minden tavasszal más virágot hoznak,
És minden ősszel másként fénylenek,
És másfajú gyümölcstől roskadoznak.

Most szilva kéklik rajtuk bő füzérben,
Aranyló körte ring a másik évben,
Cseresznye csüng, kövér barack rezeg.

Ez voltam egykor. Ilyen volt a múltam.
Varázsfa voltam, amíg alakultam.
Már nem vagyok. És sohasem leszek.

IV

- Hisz úgy a jó, ha kész a koronád,
S olyat terem, mint rajta kívül senki.
- Igaz, most lettem önmagam, de hát
Ki tudja, jó-e önmagamnak lenni.

Ismertem én egy szobrászt, aki kész
Művét is mindig pólyákba csavarta,
Hogy lágy maradjon mindig az egész,
S ő mindhalálig formálhasson rajta.

A kész dolgok jövőtlenekké lesznek.
A kész: halála a tökéletesnek.
A kész: megáll és tovább nem javul.

Lásd, kész vagyok. Lásd, bevégeztek engem.
Itt állok önnön szobrommá meredten,
Jövőtlenül és változatlanul.

V

- Ugyan, nyugodj meg, nyugtalan, hiszen
Azon panaszkodsz, hogy a csúcson állasz!
- Áldott legyen a vigaszod, szívem,
De látod, máris benne sír a válasz.

Jártam én csúcsot máskor is. Nem egy
Gyalogfenyővel volt találkozásom.
Másztam én csúcsot lábon is, remek
Tisztásokon vagy elvadult csapáson.

Szirtfal gyötört, ág szúrt, aszalt a hőség,
Fent szél fütyölt, és kitárult a völgység,
S a cél varázsa mégis elveszett.

Boldogtalan, ki feljutott a csúcsra,
Mert visszaúttá válik minden útja,
És minden lépte lefelé vezet.

VI

- Ha menned kell, talán a mélybe jutsz,
De nézd csak, addig széttekintesz ottan.
- Igen, pár évig otthont ád a csúcs.
Nem léte fáj, hanem hogy feljutottam.

És nem is magam siratom, hanem
Magát az embert a fogyó időben,
Amint felnő és magvakat terem,
Miközben legfőbb lényege kiröppen,

Kiszáll belőle mágusi varázsa
A növekvésre és átváltozásra:
Szoborként áll, míg végül összedől.

Nincsen közöm a férfikorhoz. Tiszta,
Mély ösztön hív gyermekkoromba vissza,
Mely zöld növényi fényben tündököl.

(1962)







GYANAKVÁS


Nagyon szeretlek, édes. Nem hiszed?
Az életemre esküszöm. Hiába?
Háthogy palljam szét (te rossz, te drága!)
Megfoghatatlan kételyeidet?

Hogy győzzenek meg érvek és szavak,
Kit háromévi tisztaság se győz meg?
Se szíveink, hogy egy ütemre döngnek!
Se vágyaim, hogy egyre rajzanak!

De jól vigyázz! Ha oktalan ítéled,
Hogy hontalan szerelmem semmivé lett,
Még azt hiszem, hogy éppen ezt kívánod.

Vádolsz, ravasz, hogy én legyek a vétkes,
Hogy elvitasd jogom a szenvedéshez,
Amelyet egykor éretted kiállók.

(1957)







GYÖNYÖR


A szeretők, mikor szeretnek,
Mikor egymásra omlanak,
Valami szörnyűt sejtenek meg,
És hangosan jajonganak.

Iszonyú - mondják -, amit tűrök,
Irtózatos, amit te tűrsz.
Keresztem lettél: rád feszülök,
Kereszted lettem: rám feszülsz.

(1963)










HÁZSONGÁRD


Arcomba fú a rekkenő meleg,
Melyben aranyló felhők fürdenek.
Ledőlt márványok álomhangja kél,
És pőre fákon orgonál a szél.

Hó-forrázott krizantémok lobognak.
Nézem, mily lomhán alszanak a holtak.
A messze völgyből kürtök hangja ér fel,
És elvegyül az illatok szeszével.

Búsongó bánat, fájó csüggedés
Érinti szívem; hosszan inta múlt rám -
Harcok, bukások, nemzedékek -és

Míg itt ülök letűnt korokba hullván,
El sem hiszem, hogy élek, s a világban
Él még néhány dacos fenségű társam.

(1949)







HIÁNYTALAN


Nekem nagyon hiányzanak majd a föld, a fák, a csillagok
S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok.

Pedig eltűnik majd belőle a szem (s véle a látomás),
Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más.

Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok,
Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok.







ÍGÉRETEKKEL, KÉNYSZEREKKEL
Szilágyi Domokosnak


Ígéretekkel, kényszerekkel
Ölel magához a világ.
Csak egyszer adja meg magát,
S örökre kárhozott az ember.

Ragályos átlagvélemények,
Előregyártott tettek és
Potyán kapott elismerés
Varsái közt bujkál a lélek.

Furfangjait varázslatának
Egymás után idézi fel,
Hogy az légy, aki néki kell,
És ne az, aki igazán vagy.

Elméletekkel, babonákkal
Próbál rábírni, hogy lenyeld,
Hogy elismerd, hogy igeneld,
Hogy megbékülj gyalázatával.

Illemtudó nagylelkűséged
Csiklandva kéri, hogy segíts,
De hogyha csak egyszer segítsz,
Már bekapott és megemésztett.

Igenjeinkkel szív magába
Ős ellenségünk, a világ.
Belőlünk építi magát,
Mint a pyrhána, mint a cápa.

És íme, ezredévek óta
Legjobbjainkon is kifog.
Pedig együgyű a titok:
Egy szó csupán, egy kicsi szócska;

Egy szó, amelyet pofájába
Kell vágni, kérjen bármit is,
Még ha igazat állít is,
Mivel nem méltó soha másra;

Egy árva szó - ismerjük régen,
De százszor áldott az, aki
Ki meri végül mondani,
Hogy: nem. Hogy nem.
Hogy csak azért sem.

(1969)







KÉT KOS KÖZÖTT
. . . . . . . . .




Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,
Hol kell magad, népem, találnod?

Hol tengődsz? Kunyhaid hol állnak?
Miféle pontján a világnak?

Miféle átokverte téren?
Micsoda szélütött vidéken?

S mi hajtott el, miféle zápor,
Az álmatag-szép Ázsiából,

Holott alján minden dolognak
Ős istenárnyak bujdokolnak,

És mirtusz ring és leng a parton,
És forró és veres az alkony?

Kik üldöztek? És minek jöttél?
S ha már jöttél: mért ide jöttél?

Mért épp ide, elompos-lankás
Tájra, hol örök a sóhajtás,

Holvér a víz és füst a felleg?
Jobb volt vala a Volga mellett,

S jobb volna bármi más hazában,
Fokföldön vagy Algériában,

Mintsem e fájón
Rémteli tájon,

Mit szíved mégis szentnek érez!
Mert senki földje: csatatér ez!

*

Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,
Hol kell magad, népem, találnod!

Örök viharban, örök éjben,
A féltekék kereszttüzében,

A megütközés pontján éppen...
Rét rossz között, a legközepén...

Hol nem tudtak megélni mások:
A vákuumban lett lakásod!

Örökkön kétfelé húznak már.
Magad is kétfelé szakadnál.

Örökkön két uraknak adhatsz.
Két szolgaság közt válogathatsz.

(S a rosszabbat választod nyomba!)
Jaj, veszett ügyek jó bolondja,

Jaj, te mihaszna,
Lomha parasztja,

Kinek fogad a gímbe vásott:
Be vak a te honfoglalásod!

*
Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,
Hol kell magad, népem találnod!

Középen: kétfelől kiverve,
Mégis kétfelé tenyerelve,

Kitöltve azt a delejes közt
Két egymásnak rohanó kos közt,

S csak addig élve, fogyva ottan,
Míg görbe szarvuk összecsattan...

Ott, ott, a roppant ívű lámpa
Két pólusa közé bezárva,

Ahol, miként a napban,úgy ég,
Úgy sustorog a marha hőség!

Ó, a mi fényünk!
Ó, mi elégünk!

S bár lenne, s hamar jönne már a
Nagy vég: a nép tömeghalála,

Hogy nőne már szulák a síron:
Ne kéne sírnom, egyre sírnom!

(1957)







KÖNYÖRGÉS


Ezüst peremű, lomha fellegek
Utaznak fent -most egy vagyunk a csenddel,
Sötét szemedben ott dereng a nyár.

Üvegből fújta szelíd kettesünk
Valamilyen mindenható öröm,
Így lettél húgom, lányom és anyám.

Válj jobb felemmé! Annyit szenvedek.
Kell, hogy a múltat ismét elviseljem.
Segíts! Tied a súlytalan jövő!

Légy az, kiben sikerül elpihennem,
Légy, kinek minden mélységem kitárom,
Igaz magam magadba ötvöző.

Ez itt a végtelenség, melyben élünk.
Hiába várod, nem múlik a perc.
Szólok, s megáll a bölcs folyók folyása.

Szeresd te azt, kit minden elhagyott,
És megunta, hogy egyedül legyen
Áttörhetetlen önmagának társa!

(1949)







KÖNYÖRGÉS


Hát hányszor kérjem még bocsánatod?!
Hát meddig sírjak még eléd omolva?!
Hisz ennyi kínnal tán az istenek
Bocsánatát is elnyerhettem volna!
Pedig őbennük kötve sem hiszek,
Míg téged szívemből szeretlek.
Szigorú vagy. Túlteszel szigoroddal
Ős szigorán az örök isteneknek!
Kedvesem, lányom, ifjú asszonyom,
Gondold meg végre: kár hatalmad végett
Porban hurcolnod büszkeségemet,
Amely egyúttal a Te büszkeséged.
Nézd, meghajoltam. Nézd, esett vagyok.
Kegyelmed nélkül nincs erőm felállnom...
S ne búslakodj, ha néha bántalak,
Hisz, látod, néha önmagam is bántom.

(1957)







KÖSZÖNET


Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.

Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.

Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.

Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.

Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál énmiattam,
Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.

(1964)







MAGÁNY


Nem bírta már, otthonra vágyott.
Kivívott hát öt év alatt
Egy szép szobát, beléje ágyat,
Két széket és két poharat.

Öt év után szorongva látja:
Egy poharát por lepte be,
Egy széke színüres, s az ágya
Kétakkora, mint kellene.

(1969)



. .




MARADJ VELEM




Ne hagyj el engem. Valahogy, akárhogy
Maradj velem.
Otromba voltam, durva és kegyetlen,
Beismerem.

Féltés gyötört, vad vágyak uszítottak,
Meg annyi más!
Betegség volt az életem, kietlen
Viaskodás.

Nem így akartam, tudhatod. Nem erre
Vártál le sem.
Nem így képzeltük ezt a csúf világot,
Szerelmesem!

Elváltak tőlünk, elhagytak a legjobb
Barátok is.
Mi lesz velünk, ha el kell végre válnunk
Egymástól is?

Kibámulok a függönyön az éjbe:
Vak és süket.
Nem értem, édes, hogy lehet megélnem
Tenélküled.

Eszembe jut mosolygó, kedves arcod,
Öled, karod.
Maradj velem, s én jobbá válok érted,
Ha akarod.

(1962)







MINT A KAGYLÓ


Most kitárulok neked, mint
A vízirózsa, mint a kagyló.
Betéve tudhatsz. Könyv vagyok,
Mindent megértő és bevalló:
Azért daloltam, ha szerettem,
És azért fájtam, ha daloltam,
Azért volt egy a vágy s a bánat
A volt időkben és dalokban,
Mert hűvös héjba voltam zárva.
Mert nem nyitott ki senki lánya.

Úgy volt, hogy társa nélkül hullt
A csöndbe csonka szívverésem.
Nem tudtam, merre boldogul
Teljessé tevő fele részem.
Nem tudtam: van-e s hol a nő,
Kinek egésszé zár szerelme
(Mert férfi s nő együtt egész,
Vágyva, foganva és teremve,
S mert nincsen annak maradása,
Ki nem talált még nőre, társra.)

II

Megleltelek: itt vagy. Fejed
Itt nyugszik már térdemre hajtva.
Belém költözött mosolyod
S az őszi csillagok nyugalma.
Egész vagyok. Gerinceden
Tapintom ki az élet minden
Kis áramát. Töprengek és
Tudom már: semmi rejtve nincsen
Azoknak, kik örömben élnek.
Bólint azokra már az élet.

Nincs semmi rejtve az elől,
Ki megéli teremtő vágyát,
Ki éjszakánként csendesen
Figyeli társa szuszogását,
Ki elnézi a rebbenő
Ajkat, mely nevét szótagolja,
És nem kísérti rettegés,
Hogy aludtában torz vigyorra
Vagy áruló szavakra lel
A nő, ki ajkára figyel.

III

Tiéd maradok hát örökké:
Megóv a jó emlékezés
Arról, hogy miként zárt magamba
A bánat és a szenvedés.
Tanulj meg engem. Én tudom
Mindazt, mit lényed nékem őrzött.
Óvjuk meg kölcsönös tudásunk,
Titoktalan, szép tisztaságunk,
Óvjuk, mint kettős héjú kagyló
Fájdalmas, nagy kincsét:a gyöngyöt.

(1953)







NEM IGAZ


Ez nem igaz. Hogyan is férhet egy
Emberbe ennyi gyötrelem? Egész
Mivoltom fáj, a testem fáj belé,
Ez nem lehet igaz. Megáll az ész.

Nem az csupán, hogy akiért feladtam
A sorsomat, s kitettem lelkemet,
Sziszegve fekszik mellettem az ágyon;
Nemcsak a kín, hogy nem szeret,

Hanem hogy élhet ember a világon,
Ki nyárssá hegyzi mindenik szavát,
S becsvágya az, hogy embertársa menné
lNyomorultabbnak érezze magát;

Hogy szántszándékkal tenyéssze a poklot,
Hogy képes legyen tönkretenni az
Életét, csak hogy mást is tönkrerontson:
Ezőrület -ez nem lehet igaz.(1967







ÓDA EGY ÚJSZÜLÖTTHÖZ


Derék kislány vagy - olvasom.
A délelőtt már mohón szoptál,
S hogy túl korán ragadtak el:
Két óra hosszat ordítoztál.
- Ember vagy, látom, az bizony!
Hozzám hasonló minden ízed,
Nem hagyván elvitatni azt,
Mi téged jog szerint megillet.

Szemed van. - Lassan megszokod
A sokszínű, derűs világot.
Elnézed majd térségeit,
Aztán mélységét is belátod.
Van két kezed. - Átgyúrhatod
Mindazt, mi torz és ferde abból,
S kibonthatod a szunnyadót
A bárdolatlan ősanyagból.

Van lábad is. - Bejárhatod
A nagy és vonzó ismeretlent.
Csak te állj rajta biztosan:
Ne félj, a föld, az rezdületlen.
Dobog a szíved. - Hallhatod,
Mint gyorsul majd szilaj verése,
S mint kergetőzik áramán
Legelső vágyad lüktetése.

Emberből vagy. Határtalan
Az ember, ki belőled válhat.
Enyém vagy. (Szinte nem hiszem!)
Mélyen szeretlek és csodállak.
Emberből vagy. Tökéletes
És bűntelen ésilletetlen.
Belőlem lettél -l égy te az,
Akivé magam nem lehettem.

(1954)







ÖRÖK CSILLAGFÉNYBEN


Sutácska békák ugráltak körül,
Amíg az éjben bandukoltam lassan.
Léptem vigyáztam. Sejtelmem se volt,
Mi történik a felleges magasban.

De ág reccsent, s én felkaptam fejem.
Tágult a köd s a ritka lombok rése,
S megcsapkodott és megsimogatott
A csillagtengerek hullámverése.

A csillagok, a messzi csillagok
Kutattak rést, hogy lépteim kilessék.
S megnyílt a rés, s a körtefák alá
Beszivárgott a teljes végtelenség:

Beszivárgott a furcsa gondolat,
Hogy bárhová is jutnék a világban,
Akármi messze, látnom kellene,
Hogy még mindég és mindenütt világ van,

S nincs benne vég - de kezdet sincs sehol,
Nincs hátra és előre, nincs le és föl,
És mindenütt a közepén vagyok,
És nem juthatok ki a közepéből.

Előbb letörtem. Fájt és izgatott,
Hogy - mit sem vétve - börtön foglya lettem.
Mert úgy éreztem: börtön a világ,
Mégiscsak börtön, noha véghetetlen.

Bántott és fájt, hogy itt raboskodom,
Életfogytiglan, sőt halálra szántan,
S még csak kegyelmet sem remélhetek
E képtelen és végtelen világban.

De most egészen felszakadt a köd,
S odébb vonult a kései vidékről. -
Kibújt a hold, s egy újabb gondolat
Szivárgott föl az ősi televényből.

Egy gondolat, hogy kár bevallanom
Ketrec-lebíró vágyaim parancsát,
Hisz ez a ketrec: maga a világ!
És rabja lenni: maga a szabadság.

Egy gondolat, hogy nem volnék szabad
Másutt sehol, csak épp a végtelenben.
Ki szökne innen: magától szökik,
S ki cserbenhagyná: magát hagyja cserben.

Igen, hogy ez a börtön épp a lét,
S halálom lesz, ha rácsait lebontom.
Lehet, hogy börtön, ámde végtelen,
S ha végtelen: nem börtön már, de otthon.

S míg így töprengtem, elfogyott a domb
Alólam, és az országútra értem.
Lőcslábú ökrök ballagdáltak ott
A csillagfényben, lomhán és kimérten.

Oly végzetes és olyan megható
Szemmel, mint némely dolgos emberé,
Egy ismeretlen terhet vittek ők
Egy ismeretlen, messzi cél felé.

Szép, méltóságos, tiszta állatok -
Zendült meg akkor szívemben az ének -,
Jobb volna tán igába állanom,
Talányos terhet hordani, közétek.

Jobb volna tán tudatlan tengenem
És ballagnom a nyárutói ködben.
Semmint örökkön itt töprengenem
Börtönhazámban, világbörtönömben.

Mennék a langyos, csillagterhes éj
Csodái közt, csodásan, szenvtelen.
Mennék, s a járom lenne csak nehéz,
Hosszan előrenyújtanám a fejem.

Mennék, amerre húznak-hajtanak,
S megállnék, ha társam is megállt...
S nem várnám úgy és nem félném a nagy
Börtönnyitó és sírcsukó halált.

(1960)







PART ÉS TENGER


Emlékszel a hajdani őszre?
Nem volt soha szebb, szabadabb!
Öleltél - mint partja a tengert,
Csapkodtál - mint partot a hab.

Gyötrődve tűnődöm azóta,
Sorsom mire szán, hova visz.
Rabbá teszi partja a tengert,
Megbontja a partot a víz.

(1962)







RÁDIÓ
. . . . . . . . . . . . . . . . .





Mit hallottam, barátaim?
Mit kellett hallanom e földön?
Mi lephetett meg engem is,
Ki semmitől meg nem lepődöm?
Mit kellett végül hallanom,
Miféle ritka szörnyűséget,
Hogy megtetézze poklomat,
Amelyben élek - mely eléget?

Mit hallottam, barátaim,
Hogy inkább meghalnék nyugodtan,
És néma lennék és süket,
Semhogy tovább is hallgatózzam?
Egy hangot hallottam csupán.
Egy halk, de mégis átható
Hangot recsegtetett felém
Ma délután a rádió:
Egy különös és ismeretlen,
Egy tűrhetetlen és kemény
Hangot, mely versemet szavalta,
S amelyről tudtam, hogy - enyém.

Tudtam, hisz ráismertetek,
Sőt a bemondó is bemondta.
Tudtam, hisz én motyogtam azt
Előző nap a mikrofonba.

Tudtam, de tudva sem hihettem.
Tudtam, s tagadtam, emberek,
Mert nem olyan volt, mert nem az volt,
Melyet enyémnek ismerek.

Először hallottam a hangom,
A mélyen ismerős zenét,
Úgy, ahogyan azt mások hallják,
Úgy, ahogy én a másokét
. . . . . .


Először volt, hogy felbomoltam,
S kívülről törtem meg a csendet.
Először léptem ki magamból,
S éreztem magam idegennek.

Borzalmas volt, barátaim,
Borzalmas és kimondhatatlan.
Kétség, ridegség és magány
Áramlott vissza rám e hangban.
Bevallom: nemcsak idegen volt,
De nyegle is - mi több: hamis.
S amint hamissá lett a hangom,
Hamissá lettem magam is.

Mondjátok csak, barátaim,
Ezen daloltam néha nektek?
Emlékezz csak, szerelmesem,
Ezen vallottam, hogy szeretlek?
Ezt hordozzátok lelketekben,
Ez válaszol és ez tanít?
Ezt hallgatjátok, hogyha szólok,
És sohasem az igazit?

Sohasem azt a régi hangot,
Amelyet én hallok magamban?
Hinnétek-e, hogy ifjúságom
Örök zenéje zendül abban?
Ki kérdené, milyen valóban?
Ki sejtené, milyen lehet?
Nem értetek meg soha engem,
Aminthogy én sem titeket.

Rettegvén, társaim, a csendet,
Mely szült és ránk szakad megint,
Beszélünk, szüntelen beszélünk,
Daráljuk monológjaink,
De nincsen lélek, hogy megértsen,
Sehol a földön és egen.
Egy verset mondunk, olyan hangon,
Mely magunknak is idegen.

(1961)







SEMMI SOHA


Minisztereket rehabilitálnak, kiket
golyók vagy más sérelmek értek.
Dicsőség nékik, nem pedig gyalázat!
Derék dolog, helyeslem, egyetértek.

Csakhogy emlékszem másra is.
Agyamban tülkölnek, konok
lidércekként kísértenek
holmi fekete autók.

Emlékszem trógerekre,
kik szavazni rángatták kezem.
Reflektorfényben villogó
börtönökre emlékezem.

Egynéhány szász családra, mely
elszállt a szélben, mint a polyva.
A Gecse út pincéiből
feláradó halálsikolyra.

Egy-egy sovány parasztra, kit
úgy győztek meg, hogy főbe verték.
A rabszolgákra, akik
a Duna-csatornát építették.

Emlékszem szólamokra
és kulák-perekre.
Táborokra, felbontott levelekre,
és lehallgatott telefonokra.

Népre, melyet a félelem
rábírt, hogy gyilkosát imádja.
Emlékszem életemre, és
emlékszem rabruhás apámra.

S mivel csak én emlékezem,
s nem fogja senki más a pártját
javaslom, hogy a népet is
azonnal rehabilitálják!

Hát tőlem név szerint ki kér
bocsánatot? Vigaszt ki ád,
hogy végig kellett néznem
az apokalipszis iszonyát?

A meddő férfi-évekért,
a rettegésért, melyben éltem.
A meg nem írott versekért,
a versért, melyet összetéptem!

A pimasz hazugságokért,
amelyeket le kellett nyelnem.
A szégyenért, hogy máig is
szégyellnem kell anyanyelvem.

Az átokért, hogy tollamat
tudatlanok terelték, lesték,
hogy agyamban turkálhatott
a bőgő tehetségtelenség!

Hogy nem lehettem az, aki
lehettem volna, akit vártak!
Mi kárpótolhat mindezért,
és mikor rehabilitálnak?

1968


Székely János: Semmi soha - Videó

Link








SUHANCOK


Féltem bizony, minek tagadnám.
Hideg kirázott, frász kitört.
Valóságos vesszőfutás volt
Számomra minden délelőtt.
Úgy féltem, ahogy férfiember
Nem is tud félni, csak gyerek.
Vicsorgó állatként vacogtam.
Szégyen, de így volt, mit tegyek.

Hogy mitől féltem oly veszettül?
Hát hogyne, képzeljétek el:
Anyu beteg volt -a családra
Nagymama főzött Erzsivel.
Levest és húst lábasba tálalt,
Akár a batyusbálokon,
S mindezt egy drótfülű kosárban
Cipeltem át a városon.

Mentem a tikkadt Pece-parton,
A makulátlan ég alatt.
Egyikfelől a tömpe házak,
Másikfelől a mély patak.
Alant, az úton gyér akáclomb
Árnyéka ringott, villogott,
S magam is azt szerettem volna,
Ha árnyékká lapulhatok.

Mert amint szívszorongva mentem
A házak és patak között,
Ahány suhanc csak szembejött vagy
Utolért - mind belém kötött.
Törvénnyé lett, hogy aki észre,
Mindjárt csülökre is vegyen.
Lökdöstek, vertek, ráncigáltak,
Megrugdaltak könyörtelen.

Szinte szememmel látom őket:
Úgy rúgott belém mindenik,
Akár az útszéli kavicsba,
Amely nem védekezhetik.
Magamnak is az fájt leginkább,
Hogy tűrnöm kellett hangtalan.
Hogy nem üthettem soha vissza,
Hogy nem védhettem meg magam.

Mert amint hátraléptem volna,
Hogy férfias és egyenes
Ökölcsapással válaszoljak,
Máris kiloccsant a leves.
Nem rúghattam, mert hogyha rúgtam,
Aznap az állunk felkopott.
Felelős és magányos voltam,
Más szóval: kiszolgáltatott.

Hát ettől féltem oly veszettül.
Ezt a közelgő végzetet
Rettegtem nap mint nap, aminthogy
Naponta bekövetkezett.
Ezért lett minden magabiztos
Lépésem vétkes és hamis.
Ezért van, hogy a Pece-parton
Lődörgök én azóta is.

Megyek a véghetetlen utcán,
Megyek az ájító napon
Kosaramban az étel, melyet
Nem szabad kiloccsantanom
S utam köré, akár a felhők,
Gyermekkorom azóta felnőtt
Suhancai sereglenek.

Talán nem is az én hibám,
hogyFelek tőletek, emberek.

(1967)







SZAMOS-PART


Imitt gubbasztok jó huszonhat éve
Hamar, nagy felhők szárnyalását lesve.
Tűnődő, szép, eső utáni este
Homálya hull a sarjadó vidékre.

Az égbolt tükrén hűvös, messzi kékség,
Hibátlan-karcsú csillagok ragyognak.
Lágy hömpölyén a párálló haboknak.
Ott érzem sorsom gyémánt reszketését.

Jaj, roppant hittel óvtam tisztaságom,
Jaj, minden mocskot ugyan megvetettem,
S ma véghetetlen kínokkal kiáltom:

Magam maradtam huszonhat telemmel,
S azzal, hogy ember nem lehet megáldva
A tisztaságnál súlyosabb teherrel.

(1953)







SZÁLASERDŐ


Szép ez a csendes szálaserdő,
Ezek a pompás őszi fák,
Ez a csepergő, ez a felhő,
Ez az egész ködös világ.

Szépek ezek az ifjú tölgyek:
Kevélyen törnek felfelé,
A foltos, mélypiros avarból,
Pirosló lombjaik közé.

Tolongva küzdenek a fényért,
Versengenek, hogy éljenek.
De épp e küzdelemben lesznek
Egyenesek és délcegek.

Rajzuk a két piros tömeg közt
Vörös-fekete rácsot ad.
Mint vízbe mártott sűrűfésű,
A bronzvörös varkocsokat,

Úgy fésülik ki ők a napfényt,
Ha olykor hadsorukra hull.
Erősek, szálasak, kemények,
Szépek kimondhatatlanul.

(1961)







SZERELEM - Részlet


Éljünk hát, kedvesem, vidáman. Hiába féltenők magunk,
Hiába kínozna halálra a gondolat, hogy meghalunk,

Hiába sajnálnók a testünk, hogy minden volt és semmi lesz:
A lét magasabb szemszögéből már nem is olyan fontos ez.

Én nem leszek, te sem leszel, de szerelmünk közben boldogan
Betölti titkos küldetését, és víg utódokat fogan.

Én sem leszek, te sem leszel, de valakit mégis itt hagyunk,
Ki fontosabb lesz, csak mert más lesz, mert lesz, holott mi márvagyunk.

*Ölelj hát, édesem, szerelmem, tested, ha vonz és eltemet,
Az emberiség múlhatatlan létébe kapcsol engemet.

Ölelj csak, kedvesem, ölelj csak. A hús olyan mélységbe visz,
Ahol minél önzőbb vagy, annál többet tudsz adni nékem is.

Ölelj önzőén és erősen, öleljük semmivéa sok
Törést, mit egymásban okoztunk, egymás tilói: házasok,

Öleljük semmivé a rosszat, s éljünk - üllő és kalapács -,
Úgyéljünk, hogy egymás képére formáljon mindenik csapás.

Mert közös dolgunk van a földön, közös célt tűz elénk a lét:
Derűbe, biztonságba vonni utódainknak életét,

Kiküzdeni, hogy boldogságuk mélyebb és teljesebb legyen,
S kevesebb kínt hozzon reájuk élet, halál és szerelem.

(1962)







SZERELMES ŐSZI VERS


Fáradtan dúdol már az ősz.
Párás verőfény tűz a dombra.
Lágy, rézsút hulló sugara
Mintha hajadra záporozna.
A szálló porban városunk
Csúcsíves tornya bök az égre.
Minthogyha még a város is
Téged csodálna és idézne.

Én kedvesem, felismerem
Tekinteted az őszi tájban
S a hűs vizekben. Illatod
Az ért gyümölcsök illatában,
A házakon dolgos kezed,
Arany mosolyod fönt a napban
S az ablakokról ébredő,
Felém hunyorgó sugarakban.

II

Elgondolom: hány lomha év
És nap és óra nőtt egymásba,
Míg oda érett szellemem,
Hogy jelenléted így belássa!
Elgondolom: azért hagyott
Tán cserben annyi volt szerelmem,
Hogy kedves képed végül is
Az őszi fényben földerengjen.

Lásd, már-már sorssá színezem
Csodás egymásra bukkanásunk.
Ne korholj érte: örömök
S fájdalmak szülötte a fátum.
Ne korholj: nincsen más szavam,
Hogy azt az erőt megnevezze,
Mely egymásnak rendeltetett
Két testünk együvé vezette.

III

Most hadd ujjongok féktelen,
Sohasem érzett ujjongással!
Hadd állok itt a dombon, és
Szilaj örömmel hadd kiáltsam:
Szeretlek, mint az ősrögöt
A hulló mag; mint víz az árkot,
Mint szeleket a fellegek,
És szabadok a szabadságot!

Mert a szabadság, az adott
Egymásnak minket, nem a fátum!
Hadd bomoljék hát sugaras
Magasba harmatos virágunk.
Hadd hozzon gyümölcsöt, miként
E fénybe foszló őszi kertek.
Ki szabad vágyban született,
Szép lesz, szabad lesz az a gyermek.

(1953)







SZOMORÚ DAL


Kotyogd ki, dal, dúdold el, ének,
Mi mindent adott énnekem
Az én szegényes, az én kétes,
Az én különös életem.

Hatalmat nem adott sokat,
Igaz ugyan, hogy nem is vártam.
Adott helyette álmokat,
Tán többet is, mintsem kívántam.

Megadta boldogságomat,
Hogy mindenütt idézzék, lássák:
Egy szőke asszony mosolyát,
Két szőke gyermek kacagását.

Megadta pompás ösztönöm,
Hogy amit érzek, azt kimondjam,
S a ráadást, hogy néha nap
Gyönyörködöm saját dalomban.

Minek búsongsz hát, énekem,
Amit kívántam, mind megadta.
Csak azt nem, hogy szeressenek,
Azt megtagadta, megtagadta.

(1961)







TACAEMUS


Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Voltak korok, hogy tisztelték a jókat,
A sírni legjobban tudókat,
Akik bomoltan tépték rengeteg
Szakállukat és bőgtek,
Akár a fergeteg,
Akár a sebzett barmok, mint a vad
Csaták sarában széttiport lovak:
Voltak korok, hogy tisztelték és félték...

De most már nincs mód, hogy szavunk megértsék.

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Tudván tudok jajoktól
Visszhangzó korszakokról,
Amikor mégis ünnep volt kiállni,
Bús-érdemes volt mégis kiabálni,
Káromlani és jósigéket hozni,
Jajgatni, sírni, inteni, botozni,
Ha belehaltál akkor is...

De most már saját hangunk is hamis.

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Úgy hallgassunk, mint aki meghal,
Akár a szárazra vetett hal,
Mint a kihunyt zsarátnok,
Akár az eltiport virágok,
Vagy mint a Semmi, mint a puszta szik...

Hogy hátha csendünk fülükbe veszik!

Ó, hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Higgyük: van hallgatás,
Mely hangosabb, mint bármi más,
Mint omló bányák siket dobbanása,
Mint barmok ordítása,
Mint vihar, amely nem szűnik soha,
Mint a haldoklók sikolya,
Van hallgatás, mely sokkal rémesebb,
Kiáltóbb és félelmesebb,
Mint hogyha lánc sír, vagy ha bomba robban...

Így hallgassunk. Vagy ezeknél is jobban.

(1957)







A TAPSOLÓGÉP


Hangmérnökök, barátaim,
Az Isten szerelmére kérlek,
minthogy már úgyis elavult,
Adjátok nekem ezt a gépet.

A magnó jobban megteszi:
Minek zsúfolja itt a termet?
Ha nem használjátok soha,
Tönkremegy lassan, ahogy a
Lakatlan házak tönkremennek.

Én ezzel szemben hazavinném,
Felhúznám és eléje állnék.
Fölöttem kigyúlna a fény,
Megnyúlna mögöttem az árnyék.
Elmondanám neki, amit
Húsz éve mindhiába mondok.
Filippikáim tetején
Karomat kilendíteném,
Térdemmel megbökném a gombot -
S kitörne az ováció.
Egy ország ünnepelne engem.
Megérném azt, amit soha
Nem érhetek meg életemben.

Húsz hosszú évig századom
Visszhangtalan visszhangja voltam.
Most végre felfogná e gép,
Ki vagyok én, milyen derék
Lángelme füstölög dalomban.
Szeretném, s tudnám, hogy szeret.
Hangjából éreznem, mit érez.
Adjátok nekem, s életem
Egyetlen nagy népünnepély lesz.

Igazat mondanék neki,
Ujjongva ünnepelne mégis.
Becézném, évődnék vele,
Tanácskoznék, sőt játszanék is.
Rosszkedvemben megtapsoltatnám
Ezernyi bosszútervemet.
Szószokat nyeletnék le véle,
Sületlenségeket,
Hazugságokat és pimasz
Halandzsát öntenek elé -
S hogy habzsolná!
Hogy lelkesedne!
A könnyem potyogna belé.

Hangmérnökök, barátaim,
Az Isten szerelmére kérlek,
Minthogy már úgyis elavult,
Adjátok nekem ezt a gépet.
Hadd verje el magányomat,
Legyen a népem ő.
Népem, amellyel csakugyan
Összetéveszthető.

(1969)







TÉLUTÓ


Szutykos hó rokkan minden lépteden.
A lusta tél a járdaszélen ül még,
S fagyos levében lassan elmerülvén
Sáfrányszín köd dereng a réteken.

Megfáradt ujjad tétován kutat
Százszor idézett tegnapod után,
Mert sok volt már a csend, a délután
S a télutói hosszú kábulat.

De valahol jön!... Vad hajából illat
Felhője kél, és íme, már nevet.
Talán a Pó síkját érinti lába,
S erős kezével vígan integet!

Valahol jön már. Biztosan elindult.
Fiatal herceg hószínű fogakkal!
Mögötte mezők színesülnek,
És felragyog a nappal!

Erős, szilárd és milyen fiatal!
Az égre villan gyönyörű szeme!
Fehér felhők kísérik észrevétlen,
S visszhangzik éneke.

Jön már, hisz hallom lelkemben dalát,
Mely édes és vidám, és -sújtson bármi -
Megtanít végre oltatlan derűvel
Örök télből örök tavaszra várni.

(1949)







TORDA FÜSTJEI
. . . . . . . . . . . . . . . .




Nagy gyárkémények öntik őket.
Hajlonganak a szél előtt.

Csapkodva lengnek jobbra-balra,
Mint holmi égi meszelők.

Keletre dőlnek és nyugatra,
Por hull belőlük és korom.

Fehérbe-feketébe vonnák
Kéklő eged, gyermekkorom,

Igen, ahogy a háztetőket,
Halántékokat, kerteket

Naponta őszebbé porozzák,
Úgy festenék be az eget.

Húsz éve fáradoznak ebben,
S úgy látszik, ez se volt elég.

Húsz éve festik rendületlen,
És mégis kék maradt az ég.

(1963)







TÜKÖR ELŐTT


Tükröt állítok, életem, eléd:
Legyünk legalább ketten a világon.
Nézd arcomonaz alkonyat hevét,
Nézzem szemedben hordozott halálom.

Szerettelek, s most visszatért a vágy.
Tudom, csak téged adatott szeretnem,
Tükörkép, tisztább, teljesebb világ:
Aki vagyok s akivé nem lehettem.

Egyre gyakrabban ülünk egyedül,
Mert akik voltak, gyatra társak voltak,
A gondolat szolgálni kényszerül,
S a legjobb lelkek lassan meghajoltak,

Mert senki sincs, ki gondoljon veled,
Mióta nagyra nőtt igéző árnyad,
S magadba néző bátor szellemed
Megértette, hogy átok az alázat.

,,Kit nem szeretnek, naggyá nem lehet.
"Ím visszafordult bölcs ítéleted,
S hogy itt talállak ismét szembe vélem,
Tükör voltodnak tündöklő jegyében,
Mindig szelíden és mindig szilárdan,
Halld vigaszom: a gyűlölet korában
Fel kell találnod búzafényű hangod,
És megtanulnod magadra maradnod.

(1949)







ÚJABB SÉRELEM


Mindig is tudtam, mindig is papoltam,
Hogy gyötrelem, hogy kín, hogy rondaság,
Hogy kegyetlen és gyilkos ez az élet,
Hogy förtelmes és mocskos a világ.

Förtelmes, mocskos és kegyetlen - most is
Lerondított, és poklokra vetett.
Ki másnak hitte, téved és csalódik:
Én sosem vártam tőle egyebet.

Mindig mondtam, hogy elviselhetetlen,
Hogy képtelen, hogy igazságtalan.
Mindig mondtam - s most szinte élvezem, hogy
Ily fényesen kitűnt az igazam.

(1965)







ÚRVEZETŐK

Nézd, ez is, itt,
Nézd, az is, ott,
Mind, akivel csak szembejöttünk,
Az is, aki most megelőz,
Az is, akit most megelőzünk,
Tízezer kilométerek,
Falvak és városok során
Csupa megfonnyadt öregúr
Kezében villan a volán.

Kivéve egy-egy fiatal,
Szürkére fáradt hivatásost,
Akit a pénz mindennapos
Kényszere kapcsol a volánhoz:
Csupa pilis meg pápaszem.
Hordó hasak és púp gerincek
Feszítenek a kocsiban,
Balján királyi hölgyeiknek.

Hiszen tudom, hogy évekig
Sóvárogtak hiába ők is.
Hiszen tudom, hogy szívesen
Vezettek volna már előbb is.
Tudom, hogy ezek a fiúk,
Akik a járdaszélről lesnek,
Mire volánhoz ülnek, épp
Ilyen szánalmas pókok lesznek -

De mégis!... Nézd a morcosát!
S a másikat - az még unottabb!
Fölényesek,
Félelmesek,
Kövérek, vének, befutottak.J
ólétre váltott álmaik
Unalma kormosul szemükre
Elnézve kint a srácokat,
Kiknek nagyrésze sosem ül be.

Te, aki láttad és tudod
Fiatalságom, életem;
Gyaloglásaim, álmaim
Osztályosa, mondd meg nekem:
Lehetséges, hogy engem is
Ilyennek látnak ott, azok?
Hogy én is, én is épp ilyen
Fertelmes, vén pacák vagyok?

(1969)







VÁLÁS UTÁN

I

Gyötörj csak, kedves. Rágj. Rekessz magamba.
Tedd cellámmá a földet, s légy az őre.
Mérgezd csak meg rosszkedvvel, furdalással
A múltat hátra, a jövőt előre.

Gyötörj csak.Legyen életem ezentúl
Egyetlen vad, lidércnyomásos álom.
Űzz, gyűlöltess meg önmagammal, bűvöld
Kívánatossá hulltom és halálom.

Akármit tégy: kitartok, nem török meg.
Az emberség nagy törvényei kötnek
Veled maradni, holtomig veled.

Mert bűnöm vagy, ki tönkrementél értem,
S a büntetés, melyet magamra mértem,
Azért, amért vétettem ellened.

II

,,Vidéki költő!" - vágod a szemembe,
Szegény szívem, ha bántani akarsz.
Tűnődve tűröm, némán ismerem be,
Hisz az vagyok, sajnos, valóban az.

,,Hazug!" - gyötörsz. Ez is tagadhatatlan.
Többször megírtam, vallom, vállalom,
,,Eladtad magad." - Csakugyan eladtam
(S te kenyeret vettél az áramon.)

,,Férfiatlan, lágy, semmirevaló,
Gyönge jellemű törpe és csaló.
"Mit szólhatok? A vádad védhetetlen.

Csaló vagyok és törpe, semmi más,
Ám voltaképpen mégis óriás,
Ha semmi másban - hát a türelemben

III

Ne vádolj, kedves, hogy mocsokban éltem,
S hogy miattam megy tönkre életünk.
Valahogyan, titokban, észrevétlen
Mi mindahányan tönkretétettünk.

Eszköz vagyok. Egy kéz suhogtat engem.
Rád sújt velem - és rám viszont veled.
Eszközök vagyunk, látod, mind a ketten:
Te ellenem, én, kedves, ellened.

Találkoznak a szeretők, szeretnek,
Aztán csalódnak, végül tönkremennek,
S egymást okolják, nem tudom, miért.

Egymást okolják sírva, káromolva,
Pedig hát úgyis tönkrementek volna,
Ha nem egymásért - másvalakiért.

IV

Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
Mint egy sivár, egy éjsötét kalandor.
Olykor magam is rettegek magamtól.
Vétek, ha szólok, bűn, ha hallgatok.

Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
Akár az éhes húsevő virágok,
Hazug, gonosz, alattomos és álnok.
Pompás,veszélyes, kényes és balog.

Olyan vagyok én, mint a többiek,
Kiket lenéztünk, édesem, kiket
Legfeljebb gúnyból hívtunk embereknek.

Csak kint és romlást adhatok neked,
S mégis megkérlek: hagyd el mindened,
És tarts velem, mert szánlak és szeretlek.

V

Képedről, kedves, a falon,
Örökké bámul két kerek szem.
Követ, ha vetkezem, ha fekszem,
Ha gond övez, ha nyugalom.

Mihelyt olyasmit forralok,
Mi fájna néked, ami bánthat,
Elfutja tükrüket a bánat,
S azonnal visszatorpanok.

Mindenki véthet már - csak én nem.
Most már örökké úgy kell élnem,
Hogy ne boruljon el szemed.

Szemed (a képen és szívemben),
Mely itt maradt, s úgy őriz engem,
Akár a lelkiismeret.

VI

Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremtenek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és égen.

Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.


VII

Ha társad elhagy, otthonod kiver,
És nem lesz kihez szólnod a világon;
Ha tönkremegy a megaláztatáson,
Hogy áldozatod sem fogadja el,

Ha majd a sívó, ős magány emészt,
S úgy érzed, hogy a szégyennek s a kínnak
Irtózatos állkapcsai kinyílnak,
S rád lehelik a kétségbeesést:

Jusson eszedbe vigaszul egy tényleg
Gyarló,de mégis mély és büszke lélek,
Kinek bizalmát épp így megvetetted;

Ki nem tudott örülni csak neked,
S csak érted fájt, és téged szeretett,
Még akkor is, mikor már nem szeretted.

VIII

,,Csak téged"- írtam, és - ,,mindig veled".
Veled vitázom és téged kívánlak
Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat,
S hunyt testemen örvénylő testedet

Idézgetem - csak érted és veled
Vagyok hatalmas és örömre képes.
Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes,
Pótolhatatlan édességedet.

Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők,
A mély ölű, kis, kecskemellű nők,
S én mégis-mégis téged ünnepellek.

De szükségből erényt faragni kár.
A tiszta tény, a sivatag-sivár
Igazság az, hogy senkinek se kellek.

IX

Ki vagyok én, miféle nyomorult,
Milyen koldusnál koldusabb silány,
Hogy azzal élek, aki elhagyott,
S azzal fekszem le, aki nem kíván?

Miféle sors, miféle hatalom
Haragja sújt, miféle rettenet,
Hogy ottan is megalkuszom, ahol
Nem is muszáj, s talán nem is lehet?

Nincs örömöm, hogy csontig ne alázzon.
Fehéren fekszik asszonyom az ágyon,
És undorodva tolja el a szám.

Megérem-e, s kibírom majd a percet,
Hogy olyan asszonyt lássak meztelennek,
Kit szeretek, s ki maga is kíván?

X

Mint aki meztelen marad
Egy népes és napfényes téren,
S röhejt és füttyöket arat,
Úgy éget és emészt a szégyen.

Meztelen voltam, meztelen.
Amim csak volt e vak világon,
Egész szépségem-csúnyaságom
Kitártam néked, édesem.

S te közben magad nem mutattad,
Titkomért titkodat nem adtad,
Lezártad ajkad és szemed.

Pucéran reszkettem előtted.
Szánom-bánom és soha többet,
Élj boldogul, Isten veled.

XI

Hogy miért kell a szeretőknek,
Akik között már nincs titok,
Kik már-már összeforrtak, végül
Dühöngve különválniok,

Hogy miért kell a vándoroknak,
Kik együtt jártak, egy úton,
Egyszerre új utakra térni
S gyalázni egymást - nem tudom.

Hiába átkozódtam, sírtam,
Hogy így van (mertvalóban így van),
Ezen már semmi sem segít.

Tagadjam? Azzal is mit érek?
Elkönyvelem hát, mint az élet
Más értelmetlenségeit.

XII

Ahányszor éjszaka kinézek,
A rácsokon, a bokrokon túl
Mindig ott setteng ez a félszeg,
Iszonyú ronda veres kandúr.

Mint lápon lebbenő kísértet,
Oly nesztelen és olyan sárga.
Körülszaglássza küszöbünket,
S felszívódik az éjszakába.

Otthon van mindenütt a földön,
Az ólakon, a háztetőkön,
De mindenütt otthontalan.

Mert hogyha mégiscsak akadna
Valaki, aki befogadja,
Bajt hozna rá - akár magam.

XIII

Cirógassátok, állatok,
Dédelgessétek, hű növények,
Ne bántsátok, hatalmasok,
Kerüld ki, szél, eső, kíméld meg.

Segítsd, Sebő, pártold, Kalik,
Dugó, ne duzzogj rá sokáig.
Szolgáld ki, víz, ha szomjazik,
Öreg nap, süss reá, ha fázik.

Én nem tudtam megóvni, hát
Rád bízom, végtelen világ:
Vigyázz rá nálamnál is jobban.

Mert színigaz, hogy nem szeret,
Mégis: ha szenved, szenvedek,
És mégis: jól vagyok, ha jól van.

XIV

Letisztítom és helyére teszem
A vázát, amely asztalunkon állott.
Szereztem belé újra pár virágot:
Fogadd el őket szívesen, szívem.

Hálám ragyog a szirmukon, hiszen
Azt a levegő-tiszta, észrevétlen
Nagy boldogságot adtad egykor nékem,
Amit nem adhat többé senki sem.

S ha más virágát jobban kedveled,
S ha küldenek valóban szebbeket,
Vagy hogyha vázád végleg összetörne,

Én hordom őket akkor is, ne félj,
Oly neszetlen, ahogy leszáll az él,
S oly hasztalan, akár a temetőbe.

(1963-1966)







VEGETÁCIÓ


Micsoda mérhetetlen bőség!
Micsoda vad növénytenyészet!
A csúcsról bámulom a völgyet:
Erdő borítja az egészet.
Fák hajlanak; sugárhasábok
Suhannak át levélzetük közt.
Tölgyek, fenyők, nyírek, akácok,
Tarkázzák mindenütt a bükköst.

S ahol sziklás a hely, s a fának
Már talaja se, tere sincsen,
(Alant, a sík patakmederben,
Vagy fent, a hullámos gerincen):
Füvek s gyomok százmilliószor
Százmilliói hajladoznak.
Bojtos, csapos, fürtös virágok,
Sárgák, fehérek és pirosak.

Virágtajték ring, és alatta
Az indák óceánja árad.
Annyifélék, hogy kiapasztják,
Megszédítik fantáziámat.
Teremt a hegy: már nincsen rajta
Üres egy talpalatnyi hely sem.
Teremt a hegy: magát mutatja
Minden növényi műremekben.

Micsoda áldott, buja bőség,
Micsoda szédítő vidék ez!
Az öreg föld két kézzel adja
Mind, amit csak teremni képes.
Már szinte szóval is kimondják
Titkos tudásuk itt a lejtők:
,,Boldogtalan, ki megelégszik
Kevesebbel is, mint a legtöbb."

(1961







A VESZTESEK

(Újkori metszet: A tüzérség visszavonulása)


A csata eldőlt. Kis, puha füstök
Pettyezik még a hegyet.
A völgyekből a síkvidékre
Özönlenek a vesztesek.
Toprongyos, tántori népség -
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak,
Gönceik elkoszosodnak,
Korcukban tetű terem?
Ugyan mért nyű a vereség
Több csizmát, mint a győzelem?

Miféle belső bomlás
Oldja le róluk a szíjat,
Rágja a vásznat, a posztót,
Ütközik át a ruhán?
Bekötött fejjel, felkötött karral
Mennek az ágyúk után.

Kialudt lávafolyam,
Gördülő kőzuhatag - özönölnek.
Rendetlen, sűrű tömegben
Okádják őket a völgyek.
Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban -
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek útján
Örökké sár van?

Ázott posztóbűz gőzöl utánuk,
Köpenyük fejre veszik.

Hogy lehet az,
Hogy a vesztes egéből
Mindig esik?
Apró szemű, ólmos eső veri őket,
Hüllőhideg szél lökdösi őket,
Képükbe öklöz az este.

Szótlanul mennek, kétségbeesve,
A lószagban, verejtékszagban,
Pörkszagban, puskaporszagban,
Csúszkálva lépnek egymás nyomába
A sárba -
Cuppog a, szörcsög a csizma -,
Mennek az ágyúk után.

Csak most, ez az éjszaka rossz - azután
Már könnyű feladni a harcot.
Rájuk villan a lámpa:
Izzadt, pelyhes kamaszarc,
Borostás, torz, öreg arc,
Gyönyörű, gyönyörű arcok.

Mért ütközik ki a vesztesek arcán
Azonnal a serte?
Miféle szurkot izzad a bőrük?
Szemük miféle kútba merül?
Elhagyták felszerelésük,
Elhányják rendre a fegyvert,
Vonulnak védtelenül.

Némelyik térdre esik.
Földbe tapossák.
Fogát vicsorítja.
Elesik még egy.
Húsába vág a kerék,
Vérében cuppog a csizma.
Ágyú, szekér akad el:
Szétválnak,
S összezárkóznak a háta megett,
Ahogy egy folyó kerülne meg
Valamely szigetet.

Mennek, ömölnek hátrafelé,
Értenek hozzá,
Csontjukban hordják ezt a tudást.
Apáik, apáik apái,
Ükapáik is mindig visszavonultak,
Nem láttak ők soha mást.

Vereségre termett nép,
Évezredek óta verik,
Egyébre se jó:
Ez a sorsa.
Vonul sorsába beletörődve,
S talán még büszke is
Erre a sorsra.
Mert ki tudja, igaza volt-e
A csata előtt?

De most már igaza van.

Ki tudja, jogos ügyért
Szállt-e csatába?

De most már jogos az ügye.

Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba,
Vonul a tájba merülve.

Nem válogat a győzelem,
Mindegy neki,
Egyformán felemel
Hamisat és igazat.
Ám a vereség,
Tönkrejutás, megalázás
Jogot ad, igazat ad.

A győztes igaza meghal.
A vesztesnek igaza lesz.
Mióta világ a világ,
Az nyer igazán, aki veszt.

Mennek a lószagú éjben, a sárban,
Kirokkan alóluk a szürke,
Fogatuk sáncba suvad.
De ők keblükben rejtegetik,
Görnyedve, zihálva hátukon cipelik
Újszülött igazukat.
Elhányták a Fegyvert,
A Sáncot feladták,
Rétjüket új kasza nyírja.
De igazuktól
Nem tudnak megszabadulni,
Azt örökül
Hagyják fiaikra.

Okádják, egyre okádják
Őket a völgyek,
Áradnak a síkon,
Mennek az ágyúk után.
Ezeknek olyan rossz, hogy csak
Jobb lehet már ezután.
Sohasem adja tetézve magát,
Valamit megtagad tőlünk
Mindig az élet.
Ezeknek azonban
Annyira semmijük sincs, hogy
Minden övék lett.

Aritmikusan ollózik a lábuk,
Füst csap utánuk,
Szörcsög alattuk a lé.

Mennek szegények
Új ezerévek
Ezer új veresége felé.







VONATVÁRÁS


Elnézem: megnyúltak az árnyak.
A délután megalvadt.
Várlak.

Felhőkbe gondolom a képet.
Sápadt és felleges vagy.
Félek.

Nézd, milyen gyámolatlan állok!
Szereztem néked pár virágot,
Becéző verset is szereztem,
Kenyeret vettem,
Felsepertem.

Mi lesz, ha nem jössz?!
Nézlek.
Várlak.

Kék bársonyán a délutánnak
Kincsem számlálom néked össze.
Nem is kevés!
Aggódom:
Jössz-e?
Töretlen-e szemednek tükre? Vigyáztál-e a gyermekünkre
Szíved alatt?
Hozod-e roppant
Fehér virágát mosolyodnak?
Hozod-e lázas ifjúságod,
Talányos sok tapasztalásod?

Állok.
Ahányszor itten álltam,
Én örökké hiába vártam,

Szél futta örökké a felhőt.
Hozzám még senki vissza nem jött.

Soha!
Soha!

Fények lobognak.
Korom hull, mozdonyok dohognak.
Ágaskodom kendőd keresve.
Nem vagy sehol,
De itt az este.

Elindulok. Szél támad újra.
Könnyű kabátom tépi, fújja.
Búsullak,
Fájlak,
S íme, ekkor
Fölizzik bennem a gyerekkor,
Mert két vidám kéz hull szememre.

Ölellek sírva és nevetve.

(1954)










ZENE...


Végtére elpirult s a házak
Mögé bukott az őszi nap.
Hazafelé tartottam. Számon
Meggyűlt a keserű iszap.

Meggyűltek arcomon az árnyak
És ajkamon az undorok.
Lelkemből utáltam, hogy élek,
S utáltam, hogy ember vagyok.

Mert ismét üvöltött az érdek,
Ismét szűkölt a rettenet.
Mert újra és újra győzött
A talmi az érték felett.

Mert vétkeit a vétkes újra
Erényekké papolta át,
S a talpnyaló alázat ismét
Hőssé hazudta zsarnokát.

Mert újra teljesülni láttam
A nagy világtörvényeket,
Mert újra csak valódi arcuk
Mutatták meg az emberek,

Szóval, mert újra állt a bál, és
Velőt tiport és csontokat,
Azért gyűlöltem a világot,
S utáltam ember voltomat.

És akkor - hogyan is meséljem,
Barátaim, hogy kezdjem el? -
Akkor váratlan zene zendült,
Zene, mely éget és emel,

Zenevarázs és zenegyász és
Zenekín, zeneoltalom.
Súlyos, hatalmas zene áradt
Felém egy nyitott ablakon.

Zene hömpölygött túl a sarkon,
Egy ablakból a félsötét
Utcára, s én máris megálltam,
S némán hallgattam a zenét,

Álltam, és hallgató szívembe
Öröm csapott és félelem.
Valaki beszélt bent. A lélek
Anyanyelvén beszélt - velem.

Hozzám beszélt Sebastian Bach.
Időn és pusztuláson át
Dúdolta vigaszul a Máté-
Passió zárókórusát,

A roppant, örvénylő zenét, a
Korálba font ítéletet,
Hogy íme, győzött a gyalázat,
A jóság megfeszíttetett.

Ott állottam a keskeny utcán,
A zsongó hangesőben, és
Ütemenként forrott ki bennem
A hangtalan felismerés,

Hogy kár az emberi világot
Utálni és szégyelleni,
Hiszen ember volt maga Bach is,
És zenéje is emberi,

Hisz emberi a tisztaság is,
És emberi az értelem,
S ha kiforgatnak mindenemből,
Ez mégis megmarad nekem.

Enyém marad Sebastian Bach.
Enyémek a kivert nagyok.
Minek beszélek én magányról,
Ki véle társaloghatok?

Minek gyűlölném én az embert?
Mért hinném, hogy reménytelen?
Miért volna átkozott e fajta,
Ha ilyen lelkeket terem?

Hosszan hallgattam a feloldó,
Igazmondó, konok zenét,
Bach szózatát, amely a bongó
Egen csapongott szerteszét,

Aztán leszállt a lusta este,
A kórus is elhallgatott,
De én már könnyebben viseltem
A terhet, hogy ember vagyok,

A súlyos emberi parancsot:
Gazok között teremni meg
Valamit, ami tán vigasztad
Valamikor valakinek.

(1966)









 
 
0 komment , kategória:  Székely János  
Szécsi Margit versei
  2020-03-21 21:00:24, szombat
 
 





SZÉCSI MARGIT VERSEI




Szécsi Margit (Budapest, 1928. május 28. - Budapest, 1990. november 23.) költő, Nagy László költő felesége.


Szécsi Margit (Budapest, 1928. május 28. - Budapest, 1990. november 23.) költő, Nagy László költő felesége.

,,Törékeny alakja, királynői tartású, Kleopátra-frizurás feje a Kassák-klubban vagy a Fehérvári úti táncházban szinte hozzátartozott a táncolók forgatagához. Sokszor meghívott vendég volt, de gyakran csak jött, szerette nézni a táncosokat. Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát. Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel".

Szerelmi költészete művészi világának különleges erőssége. Versei szuggesztív jelképeivel maradandóak. Külvárosi gyermek- és ifjúkori élményeit fogalmazta meg dalformában, majd életszemléletének átalakulásával megváltoztak költői eszközei is, versei mozaikszerűek lettek, párhuzamosságok jelentek meg bennük. Költészetére nagy hatással volt az ,,új népiek", köztük Nagy László és Juhász Ferenc költői forradalma, valamint József Attila és Kassák Lajos öröksége. Késői versei olykor a népköltészet dallamait, képeit idézik, Balassiig is visszanyúlva. A magyarság sorskérdéseivel szembesít, a személyes líra mélyén is közösségi kérdések feszülnek.

,,Ünnep volt, ha megjelent a színpadon, vagy mikor kifogyhatatlan energiával ontotta nagy verseit, verskatedrálisait, mert a dalok mellett az volt az ő igazi műfaja. Nem írta, hitem szerint építette ezeket a verseket, amilyeneket ma nem ír már senki. Építette méltóságból, felelősségből, hitből és dacból, mint egy haragvó angyal."

(Tóth Erzsébet)



Összegyűjtött versek

Link








BALLADA


Kilenc vitéz elindul
kilenc kemény-kalapban
kilenc útra kilencen,
kilenc almával kilencen,
köszönnek kilenc kalappal.
Kilenc úton kilenc vár,
kilencszer kilenc a zsandár.
Kilenc kalapot lelőnek,
kilenc almát ledöfnek,
kilenc élet a kezükben,
kilenc alma a zsebükben.







CÍMER


Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező -
címeremben, Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.







DAL


Hold, hold ezüstje,
ködös völgyek üstje,
hajnali, pokrócos alvás,
ébredés, borongás.

Rossz mindent látni,
ösztönökkel látni.
Ébredéskor mese nincsen:
megszólít az isten.

Hallgat az elme,
mert mit is felelne.
Már az embert megnyugtatja,
kútba nem ugratja.

Hold, hold ezüstje,
ködös völgyek üstje,
hajnali, pokrócos alvás,
ébredés, borongás.







DUNA-PART


Szeretek itt elülni este,
ahol a vízibusz tútol
hosszút, búsat, utolsót,
ahol a hűsebb vérü vének
sötét kabátban mendegélnek
mint lábrakelt koporsók.
Ha már nem tudok verekedni,
hozzájuk fogok öregedni.







FEHÉR GALAMBOT


Fehér galambot, fekete hollót
ingembe raktam, vigyen a szélben,
vigyen az égi hullámverésben.
Látom a földet mélyen alattam,
látok egy írást messzi fölöttem,
szép betűk arról, mi végre lettem.

E zűrös élet mágnes-köréből
nem illik nékem följebbre törni,
sem nem a földi hadakkal ölni,
tettel vagy szóval ölni, gyűlölni.
Mire beborul a heves égbolt,
nehéz vizei mossák a földet,
magamat látom a tisztaságban,
e csillogó föld nekem való lett.

Mire kihajt a tövises ezüstfa,
mire kinyílik szagos virága,
csillag-rengeteg sárgaréz torka
a te szép neved kitrombitálja,
lezuhanok a fényes világra.







FOHÁSZ


Jaj nem én - te hogy vagy?
én nem is vagyok,
jégvirágos kocsmaajtó
rózsája vagyok.
A pokol végső körében
jégbefagyva, jégbefagyva
vágyom megváltásba-illő
karjaidra, karjaidra.
Tüzes száj a szesz,
számra rátapad,
elfojtja az érted-fogant
imádságokat.







FÜST A BÖLCSŐM


Füst a bölcsőm. Szülőházam
nem is volt soha.
Mennék majd meghalni én is
haza, de hova?

Majd elalszom az időben,
majd a víg hazát:
vissza-álmodom a régi
töltés oldalát,

hol a sáska a hőséges
égboltra kiszáll,
s elsápad szép piros szárnya
mint kéjben a száj,

hol a mackószőrű dongó
mennydörögve jár
s óriás arany bundáját
pörköli a nyár - -

és fölém, míg fényben fekszem,
jönnek játszani
a mozdonyfüst sárga, szárnyas
oroszlánjai.







HAJNALI BALLAGÁS


Adjátok nekem,
adjátok vissza nekem
a hajnal-okozta mámort,
a könnyű szívvel
ballagó hajnali tábort.

Megyek a dértől-dercés úton,
távol a bútól.
Fagytüskék égnek ereimben.
Hajnal van, s fájhat minden,
csak a szivem nem.

Ti deszkapallók,
a szürke sárból kiaranylók,
életen átringó hidak,
ha rátoklelek,
a könnyű győzelem gyönyöre itat.

Gyönyörű,
bármit mondjatok, most a gond is gyönyörű,
a lélek hűs földje felett
tüzijáték, mit jajlehelet
fújt ki, didergő tűzpalota.

Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.

Csoda vagy te is, ballagó,
angyalhajadra hull a hó,
s nem is vagy tán jelen,
nem segítesz ha elesem
te sem, de senki sem.

Halálom se legyen más;
borzongó hajnali ballagás,
csodák és alvó idegek.
Halál zajtalan angyalai,
hajnalban vigyetek.







JAJ


Jaj szegény vagy, szegény én is,
jaj szeressük egymást mégis!
Jobban bízom én magamban
mint a véren-vett vagyonban.







KARÁCSONY


Nem voltunk spórolós szegények,
olvadt az izzadt erő ára.
Anyámék mindent ráköltöttek
tornyos, csudás karácsonyfára.

Fehér lepedő titkot rejtve
feszült előtte, mint vitorla,
s huncutul hittem, hogy a talpfát
barkácsoló árny József volna.

S a Boldogságos dús kezétől
ingott a nagy fenyőfa lombja.
Nagy, áhítatos árnyékokkal
népesült be a műhely-konyha.

A forgács angyalhajként zizgett,
a fűrészfogak fényt haraptak, -
fényét a mécses szép szelíden
csobbantotta a gyalupadnak.







KÖLTŐ ÉS HALÁL


Nem a szerelem, nem a bor:
elbánik erőnkkel a kor.

A Reménytelen ostroma,
az Egy Világ: a mostoha.

Ó, mit szerelem! meg a bor!
Megesz a mindenkori Kor,

A vérsejt, a halálfehér,
a krokodilfejű kenyér.







MÁRCIUS


Téli szellők fújjatok csak
játszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág,
Szebb a somfa gyenge szirma
mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot
félredobni, s könnyeden
játszani és birkózni a
városvégi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni;
arra vár a kert, mező.
Szép reményhez, szorgalomhoz
kell a fény, a jó idő.

Pacsirtának kék magasság,
vetőmagnak tiszta föld,
Jöjj el tavasz, földről, égről
már a telet eltöröld!







MÁRCIUS 15.


Zsír fogytán, bor apadtán
tengtek a jobbágyfalvak.
Füsttelen tűzhelyeken
főzték a forradalmat.

Nemzetiszín lobogó
röpült a szemek előtt,
behasadt fecskeszárnya
vívta a zöld levegőt.

Félelmes tavaszidő
láttatott seregeket...
Gyönyörű elgondolni
azt, ami nem lehetett.







Ó GYÖNYÖRŰ


Ó gyönyörű, fehér séták,
kilóméterkő-staféták,
kik a fáklya-lázú testet
nyújtjátok a végtelennek.

A megőszült fűrészmalom
most tiszta ezüst nyugalom.
Havas tuskók a fal mellett
mint szelíd kosok, hevernek.

És havasak, lélek-tiszták
a fagyott égerfa-deszkák,
lüktetnek a cölöp-rácsot
koronázó hó-tojások.

Út és idő legyen áldott,
áldott mert ide varázsolt,
ide ahol gyerek voltam
s álmodtam a fűrészporban







PILLANAT ÉNEK


Láthatatlan vadgalamb rivall.
Forrás cseppen, fekete a zöld.
Hideg moha kék molyhaival
játszadozik a fiatal Csönd.

Testemen s az erdő sejtjein
úr az alvajáró értelem.
Ez a hely a Jelen Pillanat,
miből én is folyton vétetem.

Tudom én hogy nagyszerűt sugall,
én vagyok csak arra képtelen.
Óriás karácsony-ágain
terveink kápráznak félszegen.







SZERELEM


Acélkék rozsban háltam,
karod volt párna fejem alatt.
Csókok, s ledőlt rozsszálak
becézték barna derekamat.

Távol a töltés nyúlánk
fennsíkján olykor egy-egy remek
gyorsvonat elviharzott,
s fénye rajtunk is végigsepert,

s füttyszóra jólét, buja
szépség amint ott elrobogott,
a nehéz gazdagság súlya
alatt a talpfa felzokogott.

Habpárnák, ételek, ékszer
úsztak a fényes fergetegen,
és utak, micsoda tájak!
Nekünk csak egy volt, a szerelem.







SZERELEM


Hadd nézzem édes arcodat,
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,
a cigány-élettől gyötört,
a marakodásoktól árvát,
hadd nézzem újból arcodat,
a szigorút, a régi-drágát.

Eladsz-e, elfogyasztol-e?
Nem leszünk kevesebbek tőle.
Elefánt-csordára elég
szívünk volt - marad még belőle.
Szent kezedtől se rettegek,
de fölséges légy mint az oltár,
mert megítélem arcodat,
mert ifjúságom társa voltál.







SZÉP MÁRCIUS


Szép Március, szeles, fényes,
sűrű ibolya-fejékes.
Olvad szivemből a bánat,
kitűzhetem öreg kokárdámat.

Szép Március, szeles, fényes,
sűrű ibolya-fejékes.
Csontomat vizeid mossák,
ragyogj nekem, örök világosság!







SZÜLETÉSNAPRA


Szemem alatt álmatlanság
virágzik,
az én sűrű könnyeimtől
elázik.
Lesz még az én arcom igen
virágos,
lámpás szemem szerelemtől
világos.

Már a kakas harminchatot
kiáltott,
tagadhattok engem, édes
barátok.
Gyöngeségtek nem veszem a
szivemre,
jó a világ, még nekem is
jó benne.










TÁNC


Teliholdból süt a végzet,
csillag markol vérkörökbe,
halálforgás minden óra,
jőjj szeretni mindörökre.

Zöld szoknyám a fiatal nyár,
csókra vágyom, nem kalácsra,
jeges bárcák hadi-útján
vagyok izzó Máriácska.

Rézveretű a derekam,
vörösréz-kupa a mellem,
meghasonlás éjszakáin
tedd hogy szívünk összecsengjen.

A gyehennás vágy-lovakat
üdvözítő útra oldom,
a gyehennás vágy-lovakat
hajtom a viharos mennybolton!

Teliholdból süt a végzet,
csillag markol vérkörökbe,
halálforgás minden óra,
jőjj szeretni mindörökre.







ÚGY NÉZTEM


Úgy néztem magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik,
csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára.







VALAKI ITT JÁR


Ó széles földek,
végtelen földek,
nagy széles sávban
villogó zöldek!

A forró csöndben
kicsoda lépdel,
ki jár a földön
zöldvér-zenével?

Te legiszonyúbb,
te leggyönyörűbb,
csontból, sugárból
a te hegedűd!

Valaki itt jár
fényben és zöldben,
csontos hegedű
zokog a földben.







VERS




Keress valakit, ha fölkel a Hold,
ha pusztuló ereimben
ünnepet a világűr hidege ül,
ne légy a fejfám, ne maradj egyedül.
Vérem udvarát már nem süti át
az a hold, fekete minden -
ölts eleven gyászt vagy tarka ruhát:
tündökölsz énekeimben.







VONZÁS

Nagy Lászlónak


Kellesz a kárhozathoz,
az üdvösséghez,
kellesz hangnak a némák
körmenetéhez.

Rozzant kocsmai székek,
üvegek, képek,
részeg seregek - minden
megindul érted.

Vonzod az éhes létet,
lényed a póráz.
Üdvösségre ki gondol:
szavadra pályáz.

Minden égbeli érckő
melleden villan,
fordul, énekre-lobban
félelmes kínban.

Ó majd kitűz az ország,
kénytelen vállal,
bajban elhenceg véled:
sajgó virággal.







...... ......










 
 
0 komment , kategória:  Szécsi Margit  
Tóth Julianna versei
  2020-03-20 19:30:10, péntek
 
 







TÓTH JULIANNA VERSEI


Tóth Julianna (Kincsesbánya, 1950. szeptember 27 - )







ÁLDOTT KENYÉR


Szent István királyunk,
néped szól most hozzád,
Nagy Boldogasszonyunk,
sír, szenved az ország.
Egyedül, mi megmaradt
a régi hagyományból,
az áldott új kenyér,
friss, jó gabonából.
Megszentelve kenyerünk,
ez a legszebb ünnepünk.
Alkotmányunk ünnepe,
Szent István üzenete.
El ne feledd azt soha,
nemzetünk oltalmazója
Boldogasszony anyánk,
ki most is vigyáz reánk.







BETLEHEMI CSILLAG


Egy szegényes istállóban
egy kicsinyke gyermek.
Anyja arcán leperegnek
az anyai könnycseppek.
Ő jött el a Földre, ég és Földnek ura,
felhangzik a mennyben az angyalok kara.
- Dicsőség Istennek, Földön az embernek,
imádjuk kis Jézust, kit barmok lehelnek.
S felnéz az égre ma egy öreg pásztor,
fenn ragyog sok csillag, de sokkal szebb,
mint máskor.
Egy, aranyló fényével utat mutat, mutat,
s a szegény istállóban, jászolban,
szalmában
megleli a pásztornép
a Messiásukat.

Térdre rogy, mert tudja,
azért jött a Földre,
hogy a megváltásunk
egyszer majd betöltse,
vele jött, jött ma közénk,
a szeretet lángja,
világítson bárhol,
hozzád jut a fénye,
így lángol szívedben
karácsony estéje.







BÍBORFÉNNYEL BÚCSÚZIK AZ ŐSZ


Zizeg az avar a lábam alatt,
ködös az égbolt, zúzmara maradt.
Bíborfényét palástként teríti a tájra,
késő őszi délután a fáradt nap erőtlen sugára.
Szép őszi színek, festik meg a tájat,
vadludak az égen v alakban szállnak.
Hamar jő az este, jó a meleg szoba,
búcsúzik az ősz is lassan,
ez az élet sora.







BÚCSÚ A NYÁRTÓL


Hűvös, esős napok jönnek,
fecskék, gólyák elköszönnek.
Elrepülnek messze tájra,
visszanéznek a kedves tájra.
Kopár határ, elmúlt a nyár,
fáradt felettünk a napsugár.
Arany levél az avar lábam alatt,
pedig de jó volt a virágos fa alatt.
Rövidülnek a nappalok,
előbb ragyognak a csillagok.
Ősz van, ha most néha fázol,
emlékezz a forró nyárról!







CSAK A SZÍV TUD ÚGY FÁJNI


Szerelem,
séta kéz a kézben,
ölelés,
dal a kósza szélben.
Remény, hogy szerelmünk
örökké megmarad.
Közbeszól a sors,
lám, minden szétszakad.
Hűvös, rideg sír,
mely elszakított tőlem,
csak a szív tud úgy fájni,
nehéz azt a pillanatot várni,
mikor majd én is elmegyek.
Egy csillag formájában
örökké melletted leszek.







DALOL A RIGÓ


Reggel gyönyörű dal ébreszt,
mindent elborít a hó,
de dalra fakad minden reggel
egy fekete kis rigó.
Kedves bátor trillájával
hívja egyre a tavaszt,
bár csak jégvirágok nyílnak,
e kis zenész hoz vigaszt.
Előkerül egy kis zsákból
finom madár eleség,
dalolj kedves kis zenészem,
kérlek, ne repülj el még.
Felrepül a fenyőfára,
mosollyal nézek utána
majd az ágak közé nézek,
megbújik egy kicsi fészek.
Örülök, mert tavasszal
több lesz majd a rigódal.







EGY ARC A MÚLTBÓL


Emlékek,
egy arc a múltból,
egy régi kedves emlék.
Ez maradt csak.
Boldogok voltunk.
De a régi fények
mind megfakultak.
Nem maradt más
a régi szerelemből,
egy megsárgult
fénykép
az elment kedvesemről.
Ilyen a sorsunk,
ha útra kell kelni,
az utolsó út, amit
a földön meg kell tenni.
S nem marad más
a boldogságból mára,
egy arc a múltból,
mely számomra
olyan drága.
Egy emlék, egy régi csók íze,
ez maradt csak nékem
sajnos, más semmi se.










EGY FALAT KENYÉR


Kifelé jöttem a közértből,
elém pördül egy kisgyerek.
Maszatos, kicsi arcán
peregnek a könnycseppek.
Belekezd a mondókába,
gyermekhangja megremeg,
egy sarokkal arrébb őt figyeli
egy nő, és két kisgyerek.
- Már három napja nem ettünk,
nincs meleg otthonunk, szép ruhánk.
Egy falat kis kenyeret kérek szépen,
nagyon beteg a kistestvérem,
s nem segít már az orvosság.
Arra jön egy idős néni,
a gyermeket szomorúan nézi,
majd mindkettőnk kezéből
előkerül a csekély egy falat,
a kicsi köszöni,
s már tovaszalad,
megáll az anyja, s testvérei előtt,
előveszi a kicsi kis kenyeret,
megcsókolja, s mondja kis ajka...
A jó Isten minket is szeret.







ELMENT SZERELEM


Közös út,
kutba fúlt
közös élet,
terv maradt.
Ne áltasd magad,
mindennek vége,
pedig harcoltunk,
küzdöttünk érte.
Ez a sorsunk-ez kedvesem....
elment a szerelem.







ELMÚLT EGY ESZTENDŐ


Elmúlt egy esztendő,
nem sok jót hozott.
Talán majd az újabb év
hoz fordulatot.
Életemet egyengetem,
ha valami fáj, elviselem.
Ha visszatekintek a tavalyi évre,
felidéz bennem egy szép emléket:
akkor ismertem meg sok poéta társat,
verseim gyűlnek, olvasásra várnak.
Örömmel olvasom a poéta verseket,
ha tetszik, otthagyom cserébe szívemet.
Akkor leszek boldog ebben az új évben,
ha a sok poéta társam megmarad itt nékem.
Olvasva művüket, tovább gazdagodjam,
s kapjak még biztatást, hogy verseim írjam.
Így lesz ez az új év majd előretekintő,
nem sajnálom már, hogy
elmúlt egy esztendő.







AZ ÉLET NÉLKÜLED


Egyedül vagyok,
nagyon nehéz,
régmúltból az emlék
vissza, visszatér.
Itt éltél fényben,
boldogan.
Most tested
egy rideg sírban van.
Virágod volt a fehér rózsa,
halottak napján a sírodra
ráhajlik egy gyenge ága,
szomorú szívem dobbanása.
Mert nehéz az élet nélküled,
halottak napján jobban érzem ezt.
sírod messze van, csak szívem
vágyik egyre oda, ahol most
csak emlék várna, régi arc mosolya,
egy csillag az égen, ez vagy ma nekem,
ha végleg mennem kell, itt leszel velem,
nem az emlékekben,
nem egy régi képen,
együtt leszünk majd
egy égi csillagképben.

Halottak napja, emlékezés kedvesemre







FOHÁSZ A SZERETETÉRT


Akit mindenki elhagyott,
mint megunt játékot eldobott.
Bolyong az éji sötétségben,
árván, talán koldusszegényen.
Hiába kopog - nem nyílik ajtó,
ráuszítják a kutyát.
Szegénynek kezében
ott a mankó,
könnyes arccal botoz tovább.
Uram. Te látod szegény sorsát,
karold fel, kit mindenki elhagyott,
Küldd felé szeretetet az éjszakán át,
egy simogatást - pár mondatot.
S most megáll, mankóra támaszkodva,
arcát az égre emeli,
imát kezd mormolni akkor ajka,
hangját a szél is elviszi.
Teremtő Istenem nem kérek mást,
csak egy kis szeretetet.
Legyen az emberekben szívjóság,
emberbaráti szeretet.
S lenéz a Földre a Teremtő,
meghallva ezt a szép fohászt,
meleg szellővel simogatja
most az éjszaka vándorát.







GYERMEKKORI EMLÉKEK


Felnőttként néha megrohannak,
szívemre annyi szépet hoznak
gyermekkorom képei,
álmai és meséi.
Velem volt az egész család,
de szép volt akkor a világ.
Barna hajú édesanyám,
nótás kedvű édesapám.
Három testvér, jó barátok
a sok téli hócsata,
meghitt szép családi esték,
mind-mind ezer kedves emlék,
egy régi alvó hajasbaba,
játékmackó, kis plüsskutya
kidobni őket nincs szívem,
gyermekkorom így őrizem.







GYERMEKMOSOLY


Van sok szép dolog itt a Földön,
de legszebb a gyermek mosolya.
Gyönyörű kicsi baba arca,
első lépése, első szava.
Áldott az anya, még
hordja terhét,
várva, hogy világra jöjjön magzata.
Gyermekének kedvét keresi,
dédelgeti, szeretgeti.
S van egy nap, amikor őket ünnepeljük,
gyermekünk napját minden évben.
Ilyenkor övé a főszerep,
e napon mindent megtehet.

Egy csínytevés ma megengedett,
gyermekprogramot szervezünk.
Szeretnénk mindent neki adni,
játszunk, s vele nevetünk.

Óvjuk és védjük gyermekünket,
de ne csak ezen az egy napon,
mert beragyogják életünket.
Köszöntsük őket gyereknapon!







GYERMEK SZEMEK


Ragyognak, mint a csillag,
kéken, s vidáman,
nem értik ők még,
mi dúl a világban.
Azt érzik csak,
de jó itt élni.
Anya karjaiban
nincsen mitől félni.
Nincs félelem,
boldog minden gyerek,
csillagként ragyognak
a szép gyermekszemek.







HALOTTAK NAPJA


Egy sír mellett állok,
egy drága jó anyát takar.
könnyek az arcomon,
a fájdalom szívembe mar.
Sorra érkeznek ma sírokhoz
az árvák.
Halott szeretteik
úgy szívükre zárnák.
Most virágot hozunk,
sok néma sírra,
fájó könnyeinket
nem tartjuk most vissza.
Esteledik, gyertyák gyúlnak,
elhagyjuk a temetőt
mind ha a csillag mind a Földre szállna,
vigyázva a holtak álmára.
Még megállok, visszanézek,
sok emléket felidézek.
Imát rebeg érte ajkam,
édesanyám már sírban hagytam.
ISTENEM, ADJ HALOTTAINKNAK
BÉKÉS ÁLMOT,
lelkünkben élnek ők tovább.
Várja őket a Te országod,
a lelkeket lábadhoz várod.

halottak napján emlékezve,
velünk maradnak mindörökre.







HATVANKÉT ÉV


Elértem a hatvankét évet,
magamban leltárt készítek.
Voltak szép évek életemben,
most filmként minden lepereg.

Boldog gyermekkor,
szerető szülők.
két testvér,
számos jó barát.
Majd felnőttként
szerelmek, csalódások,
fájdalmas emlékek,
sírok, el nem múló gyászok,
ez maradt rám, nem ragyogás.
Szerelmem meghalt, jó anyám vigasztalt,
majd ő is elment, itt hagyott.
az égen minden este látok
azóta két fényes csillagot.
Ők adnak erőt, hogy bízni tudjak,
élni tudjam az életet.
Nélkülük, de szívemben mégis
velük ünnepeltem
a hatvankét évemet.







HÍV A TERMÉSZET, VÁR A TÁJ


Tavasz lett végre,
erősebb a napsugár,
boldogan csivitel
egy kedves kismadár.
Hív a természet, vár a táj,
erdőn, mezőn a tavasz jár.
Nem kell már talán a meleg ruha,
felengedett végre a Föld fagya.
Ébred az erdő, száll a madárdal,
nagyokat sétálok én is
a kutyámmal,
megélénkül lelkünk
a természettel együtt,
a telet és a havat végleg elfeledjük.
Hív a természet, vár a táj,
rád süt az áldott napsugár.







JÖN A TAVASZ NEMSOKÁRA


Jön a tavasz nemsokára,
megújul a Föld ruhája.
Feléled a kikelet,
madárdal,zöld levelek.
Megtelik a fecskefészek,
visszatér a gólya.
Aranyfény,mint
nagy korona,
ráhajol a tóra.
Megjelenik a szivárvány,
csalogat a természet.
Ezer új csodáját nyújtja,
virágillatot a szél messze fújja.
Tavasz jő már, tavasz újra.













LAURÁNAK, BALLAGÁSRA


Nemrég még karon ülő voltál,
ma pedig már ballagsz.
Elhagyod az általánost.
Indulsz újabb célnak.
Gimnázium kapuja már
nyitva áll előtted.
Elkezdődik egy új korszak,
vége lassan a gyermekkornak.
Éveid megnőttek.
Fogadd el e kicsi versem,
tiszta szívvel írtam,
ballagási csokrodba
a szívem is beraktam.







A LEGNAGYOBB KINCS


A legnagyobb kincs
a gyermek életében
a drága lelkű, jó anya.
Elkíséri egész életében
féltő, óvó mosolya.
Átvirrasztott éjszakák,
mert beteg a gyermek,
drágakőként ragyognak
az anyai könnycseppek.
Első szavak, első lépés,
mind-mind ezer emlék.
Most már felnőtt, de amíg él,
sírjukig gyermek még.
Jó hallani - amint mondja
- édes drágaságom.
Legnagyobb kincs az édesanya
széles e világon.
Felnőve én elvesztettem,
angyalszárnyon elment.
Imát mondok ma sírjánál,
szívemben él itt bent.
Ezt a kincset féltve óvom,
minden este várom,
csillagként ragyogjon le rám
a legszebb gyémántom.
Emlék már csak drága lénye,
barna haja, szeme fénye.
Óvó, féltő mosolya,
mit nem feledek el soha.







MAGYAR VAGYOK


Leng a zászlónk
erős szélben,
piros, fehér, zöld színében.
Ránézek, és boldog vagyok,
ez a zászló nekem lobog.
Magyar vagyok, ez a hazám,
itt szült drága édesanyám.
Ő tanított magyar szóra,
imádságra, szép dalokra.
Nem csábított másik haza,
el nem hagynám Földem soha.
Sem pénz, sem kincs engem nem csal,
s ha életem véget ér,
Magyar Földből legyen rajtam,
a síromon szemfedél.
Kis pacsirta csicseregje
felettem a búcsúszót,
itt alszik már örök álmot,
ki szívéből Magyar volt.










AZ ÖRÖK VADÁSZMEZŐN




Volt egy kedves kutyám,
egy kedves spániel.
Hű társam volt, teli jókedvvel.
Nagyokat sétáltunk mindig,
télen, nyáron,
sajnos kedves lénye
ma már csak egy álom.
Rátört szegényre a gyilkos,
nagy betegség,
megműtötték, bíztunk,
olyan lesz majd, mint rég.
Sajnos nem sikerült, elment mindörökre,
elköltözött tőlem
az örök vadászmezőkre.
Bandy, kívánok neked
szép örök álmot,
te voltál, ki széppé tetted
nekem a világot.

Kutyám emlékére







SÁRGULÓ HATÁR


Sétára indultam,
vár a határ.
fejem felett
fecskemadár.
Búsan szól az éneke,
itt a búcsú ideje.
Fiókája már kirepült,
üres a kis fészek,
kicsi fecske, a fészkedre
bánatosan nézek.
Megyek tovább, s lám előttem
mezei pacsirta,
ő is búcsút énekelget,


készül a nagy útra.
Arany színbe öltözik már,
amerre jársz, a határ,
réteknek halott virága
sápadt már, mind halovány.
Őszi séta, haldokló táj,
mégis van benne annyi szép,
a nap aranyló sugára
leragyog az őszi tájra,
ezt a mesés szép tájképet
nem adnám én semmiért.







SEGÍTS, ISTENEM
Könyörgés


Nehéz kereszt, amit kaptam,
cipelem, de elfáradtam,
segíts, Uram, újra bízni,
keresztem még tudjam vinni.
Nehéz ez a küzdelem,
segíts! Kérlek, Istenem.
Mit rám mértél, elviselem,
imám mondom,
könnyes szemem.
Belefáradtam a fájdalomba,
Tőled számítok oltalomra.
Szenvedek, ha azt akarod,
legyen a Te akaratod.
Erősítsd a családomat,
ne fájjon nekik az a tudat,
ha engem szenvedni látnak,
kérlek, adj erőt a családnak.
Ha szólítasz, induljak útra,
úgy induljak mosolyogva,
az utam Hozzád szép legyen,
segíts, ÉDES ISTENEM!







SZÍVEMBE ZÁRTALAK


Séta közben, a fák alatt
elhangzott egy mondat,
megkérdezted akkor tőlem,
mit hoz majd a holnap.
Én felnéztem a kék égre,
ott repült a kék madár.
Felénk akkor azt dalolta,
- nem váltok el soha már.
Kedves madár jóslatával
a szívembe zártalak,
tíz év óta az emléked
és a régi dal maradt csak.
Fel-felcsendül a szívemben
régi kedves kis dalunk,
álmomban, az emlékekben
mindörökre együtt maradunk.

emlékezés kedvesemre







TÉLI ÁLMOK




Emlékszem gyermekkorom
szép karácsonyára,
a kis szobában álló szép karácsonyfára.
Meleg volt a kicsi szoba,
a fa alatt hajas baba.
Ma is meg van, itt van velem,
gyermekkorom így őrizem.
Felnőttként, karácsony táján
eljönnek az álmok,
szeretetnek kicsi fénye
ezer fán gyúl karácsony estére.
Egy kisgyermek születik,
jöttét angyalok hirdetik.
Legszebbek a téli álmok,
boldog ünnepeket kívánok.







TÚL AZ ÁLMOKON


Élünk itt a Földön,
küzdünk a mindennapért.
Örülünk a napsugárnak,
a réten nyíló kis virágnak.
A sors sokszor közbeszól,
széttépi az álmokat,
a felépített homokvárból
sajnos csak a por marad.
Túl az álmokon van egy más világ,
ott nem nő soha gyom,
csak szeretetvirág.
Nincs harag a szívekben.
Őszinte az érzés,
Itt él igazán az
embertársi féltés,
nincs gyűlölet,
csak szeretet,
mely összeköti a szíveket.
Nem álomország,
a szívben van a helye.
Te döntöd el - élni tudsz-e vele.
Ez lenne az igaz élet,
hogy így legyen,
kívánom néked.







ÚT A BOLDOGSÁGHOZ


Elindult egy lány,
a napfény szöghaján
táncot járt.
Hosszú útra indult,
szerelemre vágyott,
mit már úgy várt.
Találkozott egy legénnyel,
kinek kezében egy szál virág,
mosoly volt arcán, tetszett a lánynak,
most már együtt mentek tovább.
Út a boldogsághoz,
a szerelem kastélyához,
hosszú út.
Ők egymásra rátaláltak,
örülnek
a boldogságnak,
megtalálták egymást,
fiú a lányt,
s lány a fiút.







UTAZÁS A MÚLTBAN


Egy nehéz nap után
végre jött az álom.
A múltba repültem
könnyű álomszárnyon.
Újra láttam a családi házat,
drága emlékű Anyámat, Apámat.
Régi kis patakot, régi játékmackót,
megkopott fényképet
róla, az utolsót.
Majd elröppent az álom,
visszatért a jelen.
Véget ért az utazás,
s hiába keresem
a sok régi álmot,
nem tér többé
vissza.
Jó lenne utazni a múlt szárnyán újra.







VÁRAKOZÁS


Gyertyák fénye fenyőágon,
közeleg már a karácsony.
Egy kisgyermek jön a Földre,
beköltözik a szívünkbe.
Várakozunk reményekkel,
mit is hoz ma el nekünk.
Barátaim, testvéreim,
legyen boldog ünnepünk.
Gyertyának a kicsi fénye,
mosolyt hoz az arcokon.
Aki egyedül él, oly magányos,
nincs egyedül e napon.
A szíveket kösse össze,
tartsa, óvja mindörökre,
az adventi üzenet.
Áradjon szét a világon
a szeretet, a szeretet.







A VERSBEN ÉLSZ TOVÁBB


Emlékek, közös utak,
boldogság, napfény, patak.
Sárgult fotó, préselt rózsa,
a kedvesem utolsó csókja.
A sors velem nem volt
sosem kegyes,
gyűjthettem a könnyeimet,
kiégett a szerelem lángja.
Drága lényed sírba zárva,
keresnélek, kutatnálak,
beszélek sírodon a rózsának.
Az emlékezés szép rózsája
ráhajlik a keresztfádra.
Nem maradt már más nekem,
a versben élsz tovább,
s halálommal emléked
a síromba elviszem,
oda, ahol soha többé nem
tépi szét senki sem.







VOLT EGY ÁLMOM


Verset írni 9 évesen kezdtem,
ki először olvasta, drága jó anyám.
Csillogó szemmel kis füzetem fogta,
meghatódott, láttam akkor igazán.

Suta kis vers volt, de amint mondta,
neki kincs volt, kicsi drágakő.
ám e versnek fényét elkoptatta,
a múló gyermekkor, az elvesztett idő.

Verseim gyűltek, anyám biztatott,
- írj tovább, verselj, hiszen jól tudod,
mindig örülök az új verseidnek,
szívemet mindig meghatod.
Nincs már velem a drága múzsám,
teste megfáradt, itt hagyott,
letettem tollam, nem voltak versek,
azt hittem - mindenki elhagyott.
Majd egy nap egy ismeretlen
részegen szidta jó anyám,
leültem akkor asztalomhoz,
arcom kezembe takarván.
Egy álomarc jelent meg akkor,
drága jó lénye szólított,
- ne sírj - a bánatra írd meg versed,
vigasztal, hiszen jól tudod.
Azóta, hogyha bánat ér,
nem sírok-anyámat hívom,
s ha megjelenik álomarca,
hálát adok neki új versemért.

AJÁNLÁS.

Kedves Olvasó.
ha e lapra tévedsz,
mindig örömmel fogadom érkezésed,
mert itt ez oldalon verselők élnek,
hódolva e nemes, szép élménynek.
S gyűlnek a versek, mint drágakövek,
szeretetre gyúlnak a poéta szívek.









 
 
0 komment , kategória:  Tóth Anett, Juli, Julianna  
Tóth Juli versei
  2020-03-18 21:30:21, szerda
 
 




TÓTH JULI VERSEI


Az ember életében néha eljön az a pillanat, amikor egy csapásra minden átértékelődik. Meg kell találnunk az utat, a jó irányt, hogy legyen erőnk újra kezdeni..
Ez a könyv is egy ilyen újrakezdés eredménye. Megbékélni a sorssal, önmagunkkal és az Istennel. Már gyerekfejjel is írogattam, aztán ezek mind a feledés homályába merültek.
Az életem úgy alakult, hogy bőven van időm írni.
Arany János szavai biztatnak:
,,Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad"

Tóth Juli: Rózsák a háztetőn c. könyve



Aranyrozmaring - Tóth Juli verseiI - Ernesto Cortazar zenéjével

Link








ADD URAM


Add uram, hogy jó lehessek,
Soha se gyűlöljek, csak szeressek,
Virágot lássak télben, hóban,
Ne higgyek a rosszban, csak a jóban.

A kenyérnek falatját megbecsüljem,
A szenvedők könnyét töröljem.
A holnaptól sose féljek,
Az embereknek jobb jövőt reméljek.

Uram, ki fönt vagy a Menyekben,
Úgy tudjak hinni rendületlen.
Hogy mindig jó lehessek,
Soha se gyűlöljek, csak szeressek.







ADJ REMÉNYT!


Gyújts lelkünkben világosságot,
Hogy érthessünk Téged!
Mutasd mérhetetlen,
Hatalmas erődet!
Sokrétű bölcsességed
Töltse be szívünket.

Általad kaphatunk
szeretet-kegyelmet.
Engedd, hogy építsük
lelkünk templomát!
Adj reményt hitünknek
egy életen át.







AJÁNDÉK


Életemnek közepében
nyíló piros rózsa,
Szeretettel nevelgette
Édesanyám csókja.

Piros rózsám úgy vigyázom,
Gyöngyharmattal meglocsolom
minden áldott reggel,
Édesanyám ajándékul adom
Szeretettel!







ALTATÓ


Tente, tente, aludj szépen!
Mosolyog a Hold az égen.

Míg betakar édesanyád,
Érted suttog, hálaimát.

Kérve-kéri a Jó Atyát,
Küldje melléd őrangyalát!

Álmod vigyázza és óvja,
Anyád helyett kezed fogja.

Úr áldása szálljon reád,
Nyugodalmas, jó éjszakát!







ÁLDÁS AZ ÉDESANYÁRA


Tiéd ez a kis virág,
amit illatos május csokorba kötött,
Tiéd a Nap, a Hold az égen,
s a ragyogás, a csillagok fölött.

Tiéd a vers, a dal, a szó,
gyermekszívem minden dobbanása,
Fejem öledbe hajtva suttogom:
Szálljon áldás Édes Jó Anyámra!







BÁLBA HÍVOGATÓ


Öltözzetek maskarába!
Gyertek el a maszkabálba!

Lesz vidámság, lesz itt móka,
Szalagos fánk, jó itóka.

Bohóc, törpe, óriás:
Nem csalás, nem ámítás.

Tücsök húzza hegedűjét,
Rigó fuvolázik,
Aki táncol, aki járja,
biztosan nem fázik!







BIZTATÓ


Ott fönn, ahol a lombok
összehajolnak,
Szelíd árnyaikkal
egymáshoz simulnak,
Ágak tövén csendben
fészket rakott az idő.
Benne éledezik:
Egy boldogabb jövő







BODZA


Bodza virága
fehér habruhába,
Tavaszi estén
készül a bálba.

Bodza virága
fehér habruhája:
csipkés a széle,
zöld az uszálya.







CSAK EGY KÉRÉS


Nehéz keresztet tettél
a vállamra Uram.
Nehéz keresztemnek,
fájdalmas ára van.

Cipelem, de lépni már
tőle alig tudok.
Úgy érzem, terhétől
összeroskadok.

Lábam kövek között
botlik, megbicsaklik,
Arcom, porba esve
ólom könnytől ázik.

Meredek út vezet
hegynek tetejére,
Nem látom, milyen lesz
az utamnak vége!

Ott ragyog az arcod,
biztosan tudom,
S ha majd Hozzád érek,
meg is láthatom.

Adj erőt, hogy tudjak
tiszta szívvel hinni,
s egy darabon segíts
a keresztet vinni!







A CSEND HÍDJÁN


A csend hídján járok,
mögöttem emlékek,
előttem, álmok.

Hajnal fénye vár még,
nem sötét ború,
Mosolyokból kötött
Életkoszorú.

Mérhetetlen egészen át,
figyelem suttogó
éltem csillagát.

Szólít, vagy csak képzelem?

Ki mondja meg?

Nyugtalanság markolja
fáradt lelkemet.

A csend hídján járok,
lábam alatt sebes folyó
mossa mindkét partot.
Nem félek, erős kezed
megtart, Istenem.
S ha majd elengedem,
a Te akaratod legyen!







EGYSZER MAJD


Egyszer majd,
virág leszek én is.
Zöld levelem
biztatóan ölel át.

És, ha elérem
a fényesség határát,
Jóságos hajnal lehel rám
illattal teli párát.

Egyszer majd,
virág leszek én is.
Önzetlen kicsinysége
a világnak.

Hol a fájdalom olvad.
nincs helye magánynak:
Ott, majd virág leszek,
Ott, ahol már várnak.







EMLÉKEZZ A BÉKÉRE!


Emlékezz! Emlékezz a békére!
Mely a csönd mélyén létezik.
Vedd észre már, a zűrzavarban:
lelked békére éhezik!

Az évek múlnak, de te ne félj,
Fáradtságod, magányod miatt!
Találd meg a békét Istenben,
S a gond összeroppan lelked ereje alatt!







ESIK


Esőcseppek csordulnak le
az ablakon,
ahogy a könnyek gurulnak végig
az arcodon.
Sóhajod fák ágaira ül,
Apró neszekre, összerezzen,
És félve elrepül.







AZ ÉDESANYA


Ő, aki az életet
tovább adta nekünk,
hogy a világnak mi is
részesei legyünk.

Csak szeret és szolgál
az első perctől fogva,
minden lépésünket
Õrangyalként óvja.

Türelemmel osztja
életét, szívét,
tanítja, neveli
kedves gyermekét.

Ajkáról imádság
értünk száll az égbe,
hogy az Úr áldását
bizalommal kérje.

Örömben-bánatban
velünk megosztozik,
Ha nehéz a keresztje,
sosem panaszkodik.

Arcáról sugárzó,
édes szeretet,
Elrejti szemében
a fájó könnycseppeket.

Élete, piciny láng,
tündöklő sugár,
fényében a vándor
mindig hazatalál.

S ha kialszik a láng,
Égbe száll a füstje,
A szív pihen, de szeretete
velünk marad itt a földön
Mindörökre.







ÉDESANYA VIRÁGCSOKRA


Virág nyílt az udvarunkon,
orgona és tulipán,
Szedek majd, s mind Neked adom,
Édes, Drága Anyukám!

Kicsi szívem hozzákötöm,
Ott dobog a közepén,
Fogadd tőlem szeretettel
Anyáknapja ünnepén!







AZ ÉN ŐRANGYALOM


Az én őrangyalom
Te vagy Anyukám!
Jól tudom, hogy mindig
vigyázol reám.

Úgy ragyogsz, akár a Nap,
Fenn, a kéklő égen.
Világítod az utam,
Óvod minden léptem.

Mit tesz a kiskezem,
és mit mond a szám
Anyukám!
Mindig-mindig vigyázz majd reám!







FÁK, LEVELEK, ŐSZI NAP


Vén fák állnak büszkén,
sorban;
Lábuk előtt hevernek holtan
arany levelek.
Az őszi nap terít rájuk
ragyogó szemfödelet.







FEHÉR ÚTON


Fehér úton
indulnék,
Vén fák alatt
pihennék.
Fejemet mohapárnára
hajtanám,
S a csillagos égre
álmaimat
sóhajtanám.







FECSKEBÚCSÚ


Tegnap még nyár volt,
ma már itt az ősz.
Keringve, sárgult lombok felett
aranyló, sápadt napsugár lebeg.
S te, búcsú nélkül mentél el!
Kicsi fecskemadár.







GYÖNGYVIRÁG


Gyöngyöm, gyöngyöm, gyöngyvirágom!
Édes illat messze szálljon!

Messze szálljon szellő szárnyán,
fel a derűs égre,
Május nyíló illatcsokra,
tavasz szép meséje.

Gyöngyöm, gyöngyöm, gyöngyvirágom!
Csengettyűid hangját hallom.

Pici, fehér kisharangok
csilingelnek halkan,
Harmat cseppje apró szirmán,
felragyog a napban.







HA VOLNA RÁ OKOM


Ha volna rá okom,
Nehéznek érezném sorsomat.

Ha volna rá okom,
Rossz útra tévedne minden gondolat.

Ha volna rá okom,
Elfogynának csendben szavaim.

Ha volna rá okom,
Hánykódnék a könnyek tajtékain,

Ha volna rá okom,
Bánat ülne a szívem közepén.

Ha volna rá okom,
Fájdalomnak örök ismerőse lennék én.







HÓVIRÁG


Csupaszak még mind az ágak,
hócsipkések a vén hegyhátak,
De az erdőn, bokrok alatt,
újra csobog, fut a patak.

Megmoccan az avarpaplan,
ébredezik a világ,
Fényesebb a napsugár is,
Kinyílt az első hóvirág.







ISTEN TENYERÉN


... és fényesség támad,
zúgó tenger árad.

Szívedet mégis, béke járja át,
s látni véled, lenn a porban
Isten lábnyomát.

Hegyek mozdulnak.
Gyökerek szakadnak.
Akkor majd, fények-árnyak,
Téged megtagadnak.

De nem vagy egyedül!
Szeretet ringat el.
Lelked, Isten tenyerén
nyugalomra lel.










KI MONDJA ÉRTEM...


Újra kigyúltak a gyertyavirágok,
vadgesztenyék ága hegyén,
Gondolatban, sokszor arra járok,
lelkem megpihen a vén fák tövén.

Lehunyom szememet, s köröttem
lassan elcsitul a külvilág zaja;
Csak a szívemben kondul zengve,
újra meg újra az estharang szava.

Hányszor megcsodáltam, májusi esten,
anyám imádságát hallgatták a fák.
Kicsiny templom ajtaja kitárva,
mintha dalt dalolna, néma melódiát,

Csendes palástot terít rá, az alkony,
olvasója zörren, a kopott kis padon,
Két szemében égi, tiszta béke
buzgó imája értem szól, tudom.

De boldogok ők, a gesztenyevirágok!
Mégis gyötör egy bús gondolat:
Ha ellobban egyszer a múló idő lángja,
ki mondja értem, a fohászokat?







KIS SZOBÁBAN RING A BÖLCSŐ...


Kis szobában ring a bölcső,
Édesanya ringatja.
Mosolyogva nézi, nézi,
hogy alszik a kisfia.

Féltve őrzi a gyermekét,
szép legyen az álma,
Pici baba, édes álmát
boldogan vigyázza.







LENNÉK...


Lennék virág, kit csókkal
ébreszt hajnali sugár.
S illatának bölcsőjében
megpihen a nyár.

Patak lennék, víg csobogó,
gyémánt vizű tiszta,
Kiben arcát meríti a vándor,
égő szomját oltja.

Harang lennék, aki
hitét dalolva hirdeti,
Oltárokról száll az égig,
hű reménye élteti.

Csend is lennék
mély, néma csend.
S ami bennem szólna,
álmok, húrján örökké,
hangtalan dalolna.







MÁJUSI FOHÁSZ


Tárulj kapu, nyílj meg,
Szép májusi hajnal!
Köszöntsd fénnyel Édes Jó Anyámat!
Vezesd pompás kerten,
virágok közt végig,
Hints elé nyíló, dús orgonaágat.

Vidítsd fel szívét rózsa illatával,
Míg kismadár dalol üde lomb ölén!
Tenger gondját percre elfelejtse,
Szelíd szóval Istenem,
csak ezt kérem Tőled én.







MIT VINNÉK


Azt kérdezed tőlem:
- mit vinnék magammal,
amikor a lelkem összeér
a Nappal?

Elvinném az erdő
tavasz-illatát,
Aranyló mezőknek
pacsirta-dalát.

A friss kenyér ízét,
az otthon melegét,
Milliónyi álmot,
álmokból szőtt mesét.

Vinném gyermekszemek
tiszta ragyogását,
Dolgos, öreg kezek
lágy simogatását.

Harang kondulását
rózsa fehérségét,
Anyák imádságát,
temetők békéjét.

Vihetnék-e többet,
még szebbet magammal;
amikor a lelkem összeér
a Nappal?!







NAGYMAMÁNAK


Én a mamikámat
nagyon szeretem.
Ha akarom, a legjobb rétest
süti meg nekem.
Elvisz kirándulni,
és mesét mond este,
Kitisztítja a kiscipőmet:
szép legyen reggelre!
Tanít minden szépre-jóra,
Engedelmes, igaz szóra.
S mindenkinek büszkén mondja:
,,Ő, az én kis unokám!"
Ezt a sok jót meghálálni,
úgy tudom csak nagymama:
hogy én leszek a világon
a leges-legjobb unoka!







ÓVODAI BÚCSÚZÓ


A kezünkben virágcsokor,
kis szívünkben szeretet.
Megköszönjük, azt a sok jót,
amit kaptunk tőletek.

Óvónéni, jaj de sokszor
Az öledbe vettél,
Vigasztaltál, mikor sírtam,
vagy velem nevettél.

Mese-ország száz csodáját
megmutattad szívesen,
Nevelgettél, tanítgattál,
türelemmel, kedvesen.

Véget ér, most mese, játék,
vár reánk az iskola!
Óvónéni, Dadus néni,
nem feledünk el, soha!


Azt a sok jót, amit kaptunk
megháláni mint lehet?
Kérdezgettem a virágot,
kérdeztem a levelet.

Nem feleltek, de a virág
felém intett vidáman,
amit a szó el nem mondhat,
itt van egy szál virágban.

Mint a kertész virágait
gondozza és neveli,
úgy becéznek, óvnak engem óvónéni szemei.

A virág az illatával
mondja azt, hogy: ,,Köszönöm!"
én meg a sok jót a szívem melegével köszönöm

Édes óvónéni
El kell mostan válnunk
Egy-két nap és már
Iskolába járunk.

Hálásan köszönünk
Minden jót és szépet
Nem feledjük el a sok
Óvodás emléket.

Azokat se, akik
Velünk foglalkoztak,
S értünk annyi fáradtságos
Áldozatot hoztak.
Édes óvónéni
Fél szívünk itt marad
Mert az ki jóságot vet
Szeretetet arat.







ŐSZ


Piros már a csipkebogyó.
Itt van az ősz újra! Reggel,
ködök ereszkednek
az erdei útra.

Lassabban jár, fáradt a nap,
fenn a kéklő égen;
Sziromruhát vetkőznek
Virágok a réten.

Búcsúznak az árnyas lombok
Nyíló dió koppan.
S kertek úsznak, gyönyörű
édes illatokban.







ŐSZELŐ


Már piroslik az alma a fákon,
drótokon ül csacsogva sok madár,
Elvágyom én is, messze-messze...
hol a szívekben örökös a nyár.

S a képzelet, szárnyait kitárja,
álmok hátán útra kél megint,
Mint oly sokszor, sodor erős árja,
odaátról a part, hívogatón tekint.

De ablakot vág az Úr az égen!
Nagy, kéklő, fényes ablakot.
Betölti ragyogó melege a lelkem,
mint hajnalt a hulló harmatok.







ŐSZI HANGULAT


Gesztenyebarna estben
az ősz bandukol csendesen.
Fák karjai ringatják féltőn
a holnapot.
Valahol könny csordul,
Szívemhez emelem
néma homályba burkolom
hogy ne fájjon oly nagyon.







ŐSZI SÉTA


Őszi fények fellobogva
ringanak az ág hegyén.
Gondolatban arra járok
sárgult erdőt simogatok.
hol a fák közt zuhatag-fény játszik.
S a barna törzsek mosolyogva isszák
az édesen áradó életet.
Jó itt lenni!
Avarpaplanon ballagok zajtalan,
Körülöttem, őszi levélágyon
pihen a csend.







PÜNKÖSD


Égen kéklő fénysugárban,
Földön, május illatában,
Vigasztaló tiszta láng
Add a kezed Jó Atyánk!

Hogy enyhüljön mind a kín
Szenvedésünk sebein
Szomjazzuk a gyógyulást,
Édes, lélekújulást!







PITYPANG


Szállj a széllel
Könnyű szárnyon!
Repülj túl,
A nagy világon!
Léted kicsiny villanása
Hajnali tűz pirkadása.





-


REGGEL, MEGLESTEM AZ ŐSZT


Reggel, meglestem az őszt.
Merengve ült eső áztatta ágon,
Szomorúan, mintha
nem volna párja ezen a világon;
Tekintete messze révedt,
Megbámult egy fecskefészket,
amit elhagyott az élet.










REMÉNYBŐL ÉPÍTS!


Szótlan árnyék: a múlt.
Homályos hétköznapok közt halad.
Mély csendben ülve felsikolt,
még néhány eltűnt, kósza gondolat.

Titokban hátad mögé lép, a remény.
S míg szívdobbanását hallgatod,
Emlékek összetört szilánkjaiból,
lelkednek építs, újból templomot!







RÓLAD ÁLMODTAM...


Rólad álmodtam az éjjel
Édes Anyukám.
Csillag voltál fenn az égen,
onnan ragyogtál reám.

Sírtam, mert oly messze voltál.
Kértelek, hogy gyere le!
S mosolyogva ideszálltál
a kiságyam szélére.

Puha kezed simogatott,
Meleg ajkad csókolgatott.
Valósággá vált az álmom:
a Csillag itt ül, kiságyon.







SZENT CSODÁRA VÁRVA


Sötét decemberi éjben
félénken lobban apró gyertyaláng,
Ki a mennyekben vagy:
tekints le reánk Mi Atyánk!

Kétség és csalódás között,
hogy szülessék új remény,
még pislákol a szeretet szikrája;
Anyja ölében, kisgyermek szemén.

Lelkünk homályában,
el ne tévelyedjünk,
add vezetőnknek, fénylő csillagod!
Szent csodára várva,
felujjong a lelkünk.
Uram, legyen meg, a Te akaratod!







TAVASZI DAL


A tavaszi erdő
madárdallal vár,
illatozó virágok közt
tarka lepke száll.

Fülemüle füttyre
rigó felel,
a tiszta, kéklő égen >"

http://s3.images.www.tvn.hu/2015/04/17/22/44/www.tvn.hu_d3d07fbe4b7d0fbcf627036a8 >efce07e.gif?htr=1"


pacsirta énekel.

Kakukk szava hallik
messze valahol,
méhecskéktől hangos
a vadrózsa bokor.







TAVASZI SZÉL


Tavaszi szél vizet áraszt,
Tavaszi szél, hozz új választ!
Nincs sok idő!
Ha eleget látott már a szem,
Szállj magadba, térj magadba,
Ó, hazátlan nemzetem!
Délfelé fúj a szél,
megfordul, és visszatér.
Hegyek orma fölé emelkedik,
repül, mint a sas,
Uram, fordulj felénk!
Minket most meghallgass!
Patakokkal ne szántsd fel a földet!
Kemény sziklává ne tedd a szívünket!
Hajlékunk romokban hever,
száműzöttként élünk,
Csorbát szenved minden,
minden reményünk.
Hajnal sugarán szárnyra kél a lélek,
Tavaszi szél vizet áraszt,
Tavaszi szél, hozz új választ!
S kizöldül az élet.







TÉLI TÁNC


Táncát járja még a tél
Hópihe-könnyű, puha táncot.
Szellő sem zavarja, s az ég,
szótlanul a háztetőkre ülve nézi
miképpen temeti el a hó
a szunnyadó világot.







TISZTÍTÓ SZÉL


Jajongva üvölti fájdalmát
puszta lelkét szélesre kitárva.
a világ szemében dúló vihar
amíg a tisztító szél átjárja.

Kinek üres holt magány jut
gazdátlan, puszta gondolat.
Felhőkbe zokogja bánatát,
bűnös kegyelme ugy is megmarad.

Hurok szorítja félelem óráján,
láncoktól sebzett bántalom.
A sújtó vád lassan emészti fel,
de a tisztító szél, nem fájdalom!







TÉLKRISTÁLYOK


Fagyott ágakon nyíló
kristálytiszta szirmok,
Január csókjától életre kelnek,
és csodáról álmodik a nap.

Fényt szikrázó, hideg ragyogással,
az ég szürke szeméből
jeges könnycseppek hullanak.

Fázik a lélek, e kristályos világban,
Hiába nyílik, száz hazug virág!
Szenvedőn járja, újra meg újra,
Istent keresve: a Kálváriát.








 
 
0 komment , kategória:  Tóth Anett, Juli, Julianna  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 27 
2020.02 2020. Március 2020.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 27 db bejegyzés
e év: 282 db bejegyzés
Összes: 4095 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 558
  • e Hét: 10557
  • e Hónap: 18867
  • e Év: 166203
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.