|
2018-07-19 12:34:42, csütörtök
|
| |
| |
|
|
| |
Októbertől decemberig Vásárhelyen voltam a kórházban. A szemműtét előtt egy pár nappal édesanyám hazament, hozott szilvapálinkát és pénzt(nagyon sok pénzt), amit S. professzornak adott. A műtét két és fél órát tartott. Édesanyám a műtét után tudta meg, hogy nem az az orvos műtött, akinek adta a pénzt, hanem H. Kálmán professzor, egy idős, nyugdíjas orvos. A műtős főasszisztensnő édesanyámnak titokban elárulta, hogy a műtét nem sikerült. Műtét előtt 85%-os volt a látásom, műtét után ez 65%-osra csökkent. Két hét múlva visszajött Németországból S. professzor. Egy hónapi tanácskozás után újra műtét, most már S. professzor és maradtam a semmivel.
3 hónapig feküdtem mozdulatlanul a hátamon és december végén, mikor hazaengedtek, ráadásul még járni sem tudtam. Hetek teltek el míg újra megtanultam járni, de most már tapogatózva.
A szomszédaim, barátaim ugyanúgy kezeltek mint rég. Együtt játszadoztunk, szaladgáltunk, ipicsapáztunk, mint rég. Aztán egy nap suttogásokból rájöttem, hogy Kolozsvárra fognak vinni. Ott volt iskola a nemlátók számára.
Egyre jobban tudatosult bennem a másság, amikor az osztálytársaim meglátogattak búcsúzásul. Felfogtam, hogy többet nem lesz padtársam Bálint Rózsika és búcsút kell vennem Hajdó Gézától, Péter Attilától, Berkeczi Árpitól, Kláritól, Piroskától, boltos Marikától.
Egy szeptemberi napon búcsút vettem Oroszhegytől, barátaimtól. Elindultunk édesanyámmal az ismeretlenbe. A nővérem megszámolta, hogy 73 pajtásom kísért a buszig. A nővérem bekísért a városig. Innen vonatra szálltunk. Emlékeztem a vonatra még látó koromból. A barátaim még nem is láttak vonatot. Izgalommal telve, de büszkén másztam fel magas lépcsőjén. Leeresztettük a kupé ablakát, és így beszélgettünk a nővéremmel. Én fent a vonaton, ő lent a peronon. Én beszéltem, hagyatkoztam. Ő nem válaszolt. Sírt. Elindult a vonat Kolozsvár fele, arra a tájra, ahol elkezdődött számomra az élet iskolája. Nem gondoltam, hogy már 8 éves koromtól idegenben kell megálljam a helyemet.
Furcsa volt minden, itt senki sem beszélt magyarul. Oroszhegyben, Udvarhelyen mindenki magyar volt. Én úgy tudtam, hogy Magyarországon élünk, de rájöttem, hogy tévedtem. Itt ismertem meg az osztálytársamat Lacit, akivel örök barátság kötődött. Végig egy osztályban, egy asztalnál, egy hálószobában voltunk, a szekrényünk is közös volt. Minden falatot megosztottunk. Jobb volt mindkettőnknek, mert egyikünk sem tudott románul, legalább ketten beszélgethettünk.
Az első nap
Az első ebédet elszalasztottam, mert nem értettem mit mondanak. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy egyedül vagyok az osztályban. Majd Lacitól tudtam meg, hogy ebédelni voltak. Ezért igyekeztem nem elszalasztani az esti sorakozást, hátha kapok valamit enni. A vacsorát nem szerettem. Majd sorakozás és irány a háló. Mindenki lecsendesedett és elaludtam én is. Arra ébredtem, hogy nagyon kell menjek a vécére. Nem tudtam hány óra lehet. Bíztam abban, hogy kibírom reggelig. Mikor már nem bírtam tovább, leszálltam az ágyból és elindultam. Nem találtam az ajtót. 21-en voltunk egy hálószobában. Többször végigjártam a szobát, majd belebotlottam a kilincsbe. Mezítláb kimentem a hálószobából és elindultam a hideg betonon. Ajtóról ajtóra nyitottam, sehol nem volt véceszag, pedig este a sorakozó vonattal voltam a vécénél. Emlékeztem, hogy közel kell legyen. Mikor már nem bírtam tovább a folyosó egyik sarkában pisiltem. És most már hibásnak éreztem magam, ezért igyekeztem elmenni minél hamarább onnan. A hálószobát kerestem, de nem találtam. Megtapogattam minden ajtót, de nem találtam azt a kilincset, amelyiken kijöttem. Már lehetett egy órája is, hogy bolyongtam egyik ajtótól a másikig. A lábaim megfagytak. Pánikba estem, egyszerre minden düh és kétségbeesés kitört belőlem. Hangosan kezdtem ordítani, sírni. Pillanatok alatt odajött Pikos, az éjszakai felügyelő, és meglátta, hogy a sarokba pisiltem. Meghúzta a fülemet és bevitt a hálószobába. Kiabálva beszélt hozzám, de nem érdekelt, mert úgysem értettem mit mond. Örültem, hogy újra ágyba bújhatok. Hát, így mutatkoztam be.
Reggel indulás előtt újra sorakozás. A sorakozás úgy történt, hogy sorba álltunk egymás vállát fogva, hogy ne vesszünk el. Erről mindig a vonat jutott eszembe. Ezzel a vonattal mentünk kezet mosni, az ebédlőbe és este újra aludni.
Édesanyámnak nem mertem elmondani, hogy mi történt az éjszaka, hogy nehogy hazavigyen. Ő úgy tervezte, hogy egy hétig ott marad, hogy lássa, hogy megszokom-e, otthagyjon-e, vagy vigyen haza. Az egy hétből több lett, mivel a nagyobb gyermekek az udvaron lévő szökőkúthoz csaltak és azzal szórakoztak, hogy a kicsiket priccolták. Én teljesen eláztam. Sajnos a következő két hetet az iskola betegszobájában töltöttem súlyos tüdőgyulladásban.
És eljött a nap, amikor döntést kellett hozni. Voltak kételyek. Maradni, vagy hazamenni. Édesapám asztalos volt, Oroszhegy asztalosa. Felmerült a gondolat, hogy mellette tudnék tenni-venni, segédkezni, hiszen már öt éves koromtól készítettem kisasztalt, széket, padot és sok más egyebet, úgy-e bár asztalos fia voltam. Végül szorongva azt mondtam édesanyámnak, adjunk hálát az Istennek, hogy van lehetőségem iskolába járni. Úgy döntöttem, hogy maradok. Mikor édesanyám elbúcsúzott három feladatot kaptam tőle: egyek, imádkozzak és tanuljak.
Ettől a naptól elkezdődött a kihívások sorozata: a román nyelv megtanulása és az ábécé elsajátítása másként, ugyanis a betűket ezentúl kézzel olvastam. Osztálytársaink, iskolatársaink mind látássérültek voltak, többnyire vidámak.
Megszoktam az éhezést. Jóformán nem szerettem semmit, amit adtak. A reggeli általában vajaskenyér volt, de én nem szerettem egyetlen tejterméket sem. Így a reggelim esett. Az ebéd ízetlen volt, legtöbbször azt sem tudtam mi az. Vacsorára általában tejbegrízt, túrósmakarónit, túróspuliszkát, vagy tejet adtak, így én éhes maradtam. Nagyon ritkán üres pityókatokány, vagy fuszujkafőzelék volt. Ilyenkor kedvemre ehettem, mert ezeket a többiek nem ették meg. Volt egy osztálytársam,Kokán, aki árvaházból jött és valamennyire tudott magyarul. Tőle megtudtam hogy mondják románul, hogy kenyér, így Lacival gyakran megfordultunk a konyhán, hogy üres kenyeret kérjünk, kudurásszunk. Az üres kenyér kincs volt a számomra. Napok teltek el úgy, hogy csak kenyeret ettem. Volt úgy, hogy a konyhások megsajnáltak és a kenyeret belemártották olajba, ez igazi ínyencség volt.
Kezdtem megtanulni románul, első szavak között volt a "Sorakozás!", “Kezeket mosni!", “Ebédlőbe vonulni!" “Lefeküdni!".
Lacival mindent megtettünk, hogy hamar beilleszkedjünk az osztályközösségbe. Mivel nem tudtunk románul annak a veszélye állt fenn, hogy szellemileg fogyatékosnak minősítenek, és speciális osztályba tesznek, ahol a gyengébbekkel, a lemaradottakkal foglalkoztak.
Általában az osztály együtt vonatozott, hogy ne vesszen el senki, de Lacival gyakran elszöktünk. Sőt, már az évharmad vége fele nagyon sok mindent felfedeztünk az épületben, az udvaron. Egyre messzébb lopakodtunk.
Egyik délután, amikor Lacival bevegyültünk a nagyok közé, valaki hozzánk szólt. Nem értettem mit mondott. Rájöttek, hogy magyarok vagyunk. Megütöttek, de a már kiskorúként bennem lévő székely virtus nem hagyta magát. Visszaütöttem. Ők sokan voltak. Mind ütöttek, rúgtak, végül a földre kerültem. Letapostak és mielőtt elájultam volna olyan szó ütötte meg a fülemet, ami végigkísért Kolozsváron és Bukarestben, az hogy “bozgor"(hazátlan). Mikor észhez tértem egy kedves hang szólt hozzám(Marika néni):
- Nagyon megvertek?
- Nyugodj meg, itt biztonságban vagy. Én vigyázok rád.
Mindenem fájt, nem volt egy ép testrészem sem, de talán még jobban fájt a lelkem, hogy hazátlan vagyok. Gondoltam, hogy akkor mi mindannyian magyarok, akik oroszhegyiek, udvarhelyiek vagyunk, mind hazátlanok vagyunk. A következő 10 napot újra az iskola rendelőjében töltöttem. Marika néni volt az asszisztensnő. Nagyon szigorú volt, mindenkivel kiabált, de velem mindig szépen beszélt. Büszke voltam rá, mert magyar volt. Sokat foglalkozott velem. Elmondtam, hogy haza szeretnék menni.
- Ne tedd azt- mondta- kell tanulnod, iskolába járnod, mert csak így lesz valaki belőled.
Miután kiengedtek a rendelőből és visszakerültem az osztályba, Lacitól és Kokántól megtudtam, hogy kik vertek meg. Megesküdtem, hogy mikor nagyobb leszek, akkor mindeniknek visszaadom.
Már kezdtünk tudogatni románul és a szókincsünk bővült egy újabb szóval, és pedig azzal, hogy vacanță. Otthon Gézáéknak és Jakab Irénkééknek volt lovuk. Mondtam Lacinak, hogy ez biztos vadkancát jelent, de idővel rájöttünk, hogy a vakációról van szó, és mi is egyre sűrűben kezdtük emlegetni.
Egy nap édesanyám utánam jött és hazavitt kedves szülőfalumba. Megfogadtam, hogy sosem mondom el szüleimnek, testvéreimnek, hogy engem hogy megvertek a románok, nehogy ne vigyenek vissza az iskolába. Pajtásaimnak pedig szégyelltem elmondani, nehogy kinevessenek. Rövid időre megfeledkeztem mindenről és éltem vidám gyerekkoromat Margittal, Gézával, Irénkével és Domival.
Az első osztályt második tanulóként fejeztem be. Negyedikes koromban én voltam az I-IV osztályosok felelőse, majd nyolcadikos koromban iskolafelelős. Minden év elején Lacival megkerestük az új gyerekek között a magyarokat. Minden osztályban voltak ketten-hárman is, és mindeniket szárnyaim alá vettem. Senki nem mert velük foglalkozni, mert féltek tőlem. Én voltam a magyarok védelmezője. És ezt tudták a diákok és a tanárok is. Iskolatársaim féltek tőlem, és eljött a nap, amikor többszörösen visszakapták tőlem azok, akik elsős koromban félig agyonvertek.
Egy nap letehettem a hipokráteszi esküt, és elkezdhettem a pályafutásom a városi kórháznál. 30 éves koromban a kórházi munka mellett elindítottam az első vállalkozást és létrehoztam a környék első privát szalonját, az Erka Szalont.
Következő lépések: képzések, család, otthon, majd más vállalkozások.
Ma hálát adok az Istennek, hogy ottmaradtam Kolozsváron, hogy erőt adott kitartani, harcolni. Megtanultam, azt, hogy csak akkor van valaki hátrányos helyzetben, ha azt elfogadja és nem tesz semmit ellene. Az akadályokat általában az emberek saját maguk állítják fel, hogy legyen miben megbotoljanak. Ütköztem nehézségekbe, de ezek ellenére megtanultam járni a magam útján.
2014-ben felmérve a helyzetet, hogy senki nem tesz semmit az országunkban élő több ezer magyar nemlátó érdekében, létrehoztam a Romániai Magyar Nemlátók Egyesületét. Az elmúlt közel harminc évben sok minden változott jó irányba, de sajnos a romániai magyar nemlátók helyzete csak rossz irányba alakult.
Tíz évvel ezelőtt elindult egy kezdeményezés, hogy létrejöjjön egy magyar iskola. Az ügynek vannak támogatói. Ma a reménység sugarai újra felcsillantak. Létezik egy hely Székelyudvarhelyen, egy több ezer m2-nyi beépített hely, ami megfelel iskolának, bentlakásnak, szakmát tanulni műhelynek, plusz kiállító teremnek is, ahol megnézheted azokat az eszközöket (beszélő lázmérő, beszélő színmegállapító, beszélő mérleg, beszélő vérnyomásmérő, stb.), amik a nemlátóknak létfontosságúak olyan hétköznapi tevékenységekhez, amikhez neked nincs szükséged egyáltalán segítségre.
Mindent megteszünk annak érdekében, hogy létrehozzunk Székelyudvarhelyen egy biztos pontot a romániai magyar nemlátok számára, ahol verés nélkül tanulhatnak anyanyelven, akár te, szakmát sajátíthatnak el, és így beilleszkedhetnek a társadalomba és példaértékű emberré válhatnak embertársaik számára. Manapság érdektelenül, vagy érdekeltséggel, lobbizással támogatnak különböző ügyeket.
Ha úgy érzed, hogy ez az ügy támogatást érdemel, kérlek lájkold ezt a cikket és oszd meg.
Köszönöm, hogy velem tartottatok. Várlak jövő szerdán is.
Sziasztok! Mindenkinek minden jót!
Csemegeuborka |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Iskola |
|
|
|
Címkék: tevékenységekhez, beszélgethettünk, tüdőgyulladásban, osztálytársaink, főasszisztensnő, betegszobájában, színmegállapító, elszalasztottam, lemaradottakkal, létfontosságúak, osztálytársamat, beilleszkedjünk, fuszujkafőzelék, iskolatársaink, németországból, túrósmakarónit, szilvapálinkát, megfeledkeztem, mindkettőnknek, túróspuliszkát, érdekeltséggel, lecsendesedett, osztálytársaim, magyarországon, visszakerültem, visszaütöttem, suttogásokból, iskolafelelős, mozdulatlanul, vállalkozások, játszadoztunk, belebotlottam, gyengébbekkel, fogyatékosnak, szaladgáltunk, vérnyomásmérő, szemműtét előtt, műtét után, műtős főasszisztensnő, hónapi tanácskozás, nemlátók számára, osztálytársaim meglátogattak, szeptemberi napon, nővérem megszámolta, nővérem bekísért, kupé ablakát, vonat Kolozsvár, élet iskolája, osztálytársamat Lacit, hálószobában voltunk, első ebédet, esti sorakozást, Németországból, Bálint Rózsika, Hajdó Gézától, Péter Attilától, Berkeczi Árpitól, Majd Lacitól, Otthon Gézáéknak, Jakab Irénkééknek, Mondtam Lacinak, Erka Szalont, Romániai Magyar Nemlátók Egyesületét,
|
|
Online
