Lépeget még dombról dombra,
kék ingben, szalmakalapban
a vén sietősléptü nyár,
arra, ahol lobog a szoknya,
sőt a csupasz combok iránt,
hiszen jussa van hozzájuk
a híres vetkőztetőnek,
ki vérnek és szívnek alágyújt
s annyi huncutságot forral!
Sietnie kell, tudja hogy
sok ideje nincsen, növekvő
éjszakái után már kapkod
az írígy ősz, és eltartási
szerződést sem köthet vele,
lassan lejár az ideje,
akárhogy is makacskodik.
Igyekezz hát ember te is
betakarítani annyi fényt,
hogy megélj belőle újig,
s begyűjteni annyi reményt,
hogy majd havas hétköznapok
homályos estjeit kigyújtsa,
s fáradt szemhéjaid lehúnyva,
az emlékezet mozivásznán
találj lejátszani valót.
xMagazin
Offline
