Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2011-12-30 11:59:50, péntek
 
   
  KILENCEDIK KÖNYV
Hová mennek?

I
Jean Valjean

Ugyanezen a napon délután négy óra tájban Jean Valjean egyedül üldögélt a Mars-mező egyik legelhagyatottabb buckájának hátsó oldalán. Akár óvatosságból tette, akár a magányos elmélkedés vágya hajtotta, akár egyszerűen azért történt így, mert az ő szokásaiban is bekövetkezett az az észrevétlen változás, amely lassan-lassan minden ember életében végbemegy: mostanában elég ritkán mutatkozott az utcán Cosette társaságában. Munkászubbony volt rajta és szürke vászonnadrág, sapkájának széles ellenzője eltakarta az arcát. Cosette felől mostanában nyugodt volt, s ez boldoggá tette: ami egy időben megzavarta és rémületben tartotta, eloszlott; csakhogy két vagy három hete másfajta aggodalmak kezdték nyugtalanítani. A minap a körúton sétált, és megpillantotta Thénardier-t; hála álruhájának, Thénardier nem ismert rá; de azóta többször is szeme elé került, és Jean Valjean most már bizonyos volt benne, hogy Thénardier a környéken ólálkodik. Ez elegendő volt ahhoz, hogy nagy elhatározásra jusson. Thénardier felbukkanásával minden veszély ismét megjelent.

Egyébként Párizs sem volt nyugodt, a politikai zavarok kellemetlen következménnyel járhattak azokra nézve, akiknek valami rejtegetnivalójuk volt az életben; a rendőrség roppant nyugtalan és gyanakvó lett, és igen könnyen megtörténhetett, hogy miközben olyan ember után nyomoz, mint Pepin vagy Morey,[91] olyanra bukkan, mint Jean Valjean.

Volt tehát oka arra, hogy gondterhelt legyen.

Végül még egy tény intette éberségre, egy megmagyarázhatatlan tény, amely aznap reggel ütötte mellbe, és amitől még most is melege volt. Reggel a kertben sétált - más még nem volt talpon a házban, Cosette még nem tárta ki szobája ablaktábláit -, amikor hirtelen a következő, alkalmasint szöggel bevésett felírást vette észre a falon:

Verrerie utca 16.

A karcolás még egészen friss volt, a vonalak fehéren csillogtak az öreg, megfeketedett vakolaton; a fal tövében nőtt csaláncsomót friss, finom vakolatpor lepte. A felírás valószínűleg az éjszaka folyamán készült a falon. Mi volt ez? Cím? Jeladás mások számára? Vagy figyelmeztetés, amely neki szól? Bármit jelentett, nyilvánvaló volt, hogy a kert magányát nem tartják tiszteletben, hogy idegenek hatolnak be ide. Emlékezetébe idézte azokat a furcsa eseteket, amelyek régebben már megháborították a ház nyugalmát. Elméje ezt a gondolatot szőtte tovább. Attól azonban óvakodott, hogy Cosette-nek akár csak egy szóval is említse a falra vésett felírást. Félt, hogy a leány megijed.

Miután mindezt fontolóra vette és mérlegelte, Jean Valjean véglegesen elhatározta, hogy elhagyja Párizst, sőt Franciaországot is, és átkel Angliába. Szándékát közölte Cosette-tel. Egy héten belül távol akart lenni a Plumet utcától. Most ott ült a Mars-mező buckáján, és a legkülönbözőbb gondolatok, Thénardier, rendőrség, a falra írt különös sor, az utazás, az útlevél megszerzésének nehézségei kergetőztek az elméjében.

Miközben ezekkel a gondolatokkal vívódott, egy árnyékot vetített eléje a nap, és erről észrevette, hogy valaki éppen megállt közvetlenül mögötte, a bucka tetején. Éppen hátra akart fordulni, mikor egy négyrét hajtott papírlap hullott az ölébe. Mintha egy kéz a feje fölött eresztette volna el. Felvette a papirost, széthajtogatta és elolvasta. Ez a nagybetűs ceruzaírás volt rajta:

KÖLTÖZZÖN EL

Jean Valjean felpattant, de már senkit sem látott a dombon; körbejártatta a szemét, és megpillantott egy gyermeknél nagyobb, felnőtt férfinál kisebb alakot szürke zubbonyban és porszínű bársonynadrágban, amint éppen átvetette magát a mellvéden, és lesiklott a Mars-mező árkába.

Jean Valjean gondolatokba merülve tüstént hazafelé indult.



II
Marius

Marius mélységesen lesújtva távozott Gillenormand úrtól. Vajmi kevés reménnyel lépett a nagyapja elé; mérhetetlen kétségbeeséssel jött el tőle.

Egyébként azok, akik megfigyelték az emberi szívet ébredezésének idején, meg fogják érteni, hogy a lándzsástiszt, a mamlasz Théodule, az unokatestvér nem hagyott nyomot Marius lelkében. A leghalványabbat sem. Úgy látszik, hogy a drámai költő remélhetne némi bonyodalmakat attól a leleplezéstől, amellyel a nagyapa oly váratlanul nekirontott unokájának. Csakhogy amit a dráma nyerne vele, elveszítené az igazság. Marius abban a korban volt, amikor semmit sem hiszünk el a rosszból; később lesz egy kor, amikor minden rosszat elhiszünk. A gyanú olyan, mint a ráncok az arcon. A viruló ifjúságnak nincsenek ráncai. Ami Othellót megrendíti, lepattan Candide-ról.[92] Meggyanúsítani Cosette-et! Akárhány bűncselekményt könnyebben elkövetett volna Marius.

Kószálni kezdett az utcákon - ez már a szenvedők menedéke. Semmire sem gondolt, amire később emlékezni tudott volna. Hajnali két óra tájban visszatért Courfeyrachoz, és ruhástul vetette magát a fekhelyére. Már fényes nappal volt, amikor végre elnyomta az a szörnyűséges álom, amely nem akadályozta meg az agyban a gondolatok kavargását. Mikor felébredt, Courfeyracot, Enjolras-t, Feuillyt és Combeferre-t pillantotta meg a szobában. Talpon voltak, fejükön kalap, nagyon elfoglalt emberek arckifejezésével éppen távozni készültek.

Courfeyrac odaszólt neki:

- Eljössz Lamarque[93] tábornok temetésére?

Mariusnak úgy tűnt, mintha Courfeyrac kínaiul beszélne.

Nem sokkal utánuk ő is elment hazulról. Zsebébe tette a pisztolyokat, melyeket a február 3-ai kaland során Javert bízott rá, s amelyek nála maradtak. Még töltve voltak. Bajos lenne megmondani, miféle homályos gondolatok ösztönzésére vette magához a pisztolyokat.

Egész nap kóborolt, maga sem tudta, merre; időnként megeredt az eső, észre sem vette; vacsorára filléres cipót vásárolt egy péknél, zsebébe tette, és megfeledkezett róla. Talán meg is fürdött a Szajnában - de ha megfürdött, öntudatlanul tette. Vannak percek, amikor az ember feje olyan, mint az izzó kemence. Marius ilyen perceket élt át. Már semmiben sem reménykedett, már nem félt semmitől; tegnap este óta jutott ennyire. Lázas türelmetlenséggel várta az estét, már csak egyetlen tiszta gondolata volt, az, hogy kilenc órakor viszontlátja Cosette-et. Ez a végső boldogság volt egész jövője. Azután a sötétség. Noha a legnéptelenebb körutakat rótta, időről időre úgy rémlett neki, mintha Párizst különös zajok töltenék be. Kidugta fejét álmodozásának hullámaiból, és így szólt magában: "Harcok folynak?"

Sötétedéskor Cosette-nek tett ígérete szerint, pontosan kilenc órakor, a Plumet utcában volt. Mikor a rácshoz ért, mindent elfelejtett. Immár negyvennyolc órája nem látta Cosette-et, most ismét látni fogja: ez a gondolat minden más gondolatot kitörölt elméjéből, és már csak valami kimondhatatlan és mélységes örömet érzett. Mindent lebíró, csodálatos pillanat, amikor évszázadokat él át az ember! Amikor bekövetkezik, tökéletesen betölti a szívet.

Marius félrelökte a vasrudat, és a kertben termett. Cosette nem volt azon a helyen, ahol rendszerint várni szokta. Marius átgázolt a bozóton, és a feljárat melletti bemélyedéshez rohant. "Ott vár rám" - gondolta. Cosette nem volt ott. Felnézett, és látta, hogy a ház ablakai be vannak téve. Bejárta a kertet, a kertben egy lélek sem volt. Erre visszatért a házhoz, és a szerelemtől eszeveszetten, magánkívül, rémülten a fájdalom és a nyugtalanság kétségbeesésével megzörgette az ablaktáblákat, mint valami házigazda, aki rossz időpontban tér haza. Kopogtatott és újra kopogtatott, kockáztatva, hogy a kinyíló ablakban megjelenik az apa komor ábrázata, és megkérdezi: "Mit akar?" Ez a veszedelem már semmi sem volt ahhoz képest, amit sejteni kezdett. Amikor eleget kopogott, felemelte hangját, és szólongatni kezdte Cosette-et.

- Cosette! - kiáltotta. - Cosette! - ismételte parancsoló hangon.

Semmi válasz. Így hát mindennek vége. Senki a házban. Senki a kertben.

Marius kétségbeesetten függesztette szemét a gyászos házra. Sötét és néma volt ez a ház, mint a sír, csakhogy üresebb. Nézte a kőpadot, amelyen annyi bűbájos órát töltött el Cosette mellett. Szívébe édes bánat és eltökéltség költözött; leült a feljárat egyik lépcsőfokára, lelke mélyén megáldotta szerelmét, és azt mondta: "Cosette elutazott, nem marad más számomra, csak a halál."

Hirtelen egy hangot hallott, amely mintha az utca felől, a fákon át érkezett volna.

- Marius úr! - hangzott a kiáltás.

Az ifjú felpattant helyéről.

- Mi az? - mondotta.

- Marius úr, itt van?

- Itt vagyok.

- Marius úr - folytatta a hang -, a barátai várják a Chanvrerie utcai barikádon.

Ez a hang nem volt egészen ismeretlen. Éponine rekedt és érdes hangjára hasonlított. Marius a rácshoz szaladt, félretolta a mozgó rudat, kidugta a fejét és látta, hogy valaki - fiatalembernek nézte - futva eltűnik az éjszakában.



III
Mabeuf úr

Jean Valjean erszénye nem segített Mabeuf úron. Mabeuf úr tiszteletre méltó gyermekded szigorúságában nem fogadta el a csillagok ajándékát; nem volt hajlandó feltételezni, hogy a csillagok aranyakat fiadzanak. Nem találta ki, hogy az, ami az égből pottyant, Gavroche-tól származott. Az erszényt átadta a kerületi rendőrbiztosnak, hogy mint talált tárgyat szolgáltassa ki annak, aki keresni fogja. Így aztán az erszény valóban elveszett. Mondani sem kell, hogy senki sem jelentkezett érte, viszont Mabeuf úrnak sem volt belőle semmi haszna.

Egyébként Mabeuf úr tovább csúszott lefelé a lejtőn.

Az indigóval folytatott kísérletek a Növény- és Állatkertben sem sikerültek jobban, mint az ő austerlitzi kertjében. Az előző évben nem tudta kifizetni gazdasszonyának bérét; most már - mint látjuk - a házbérrel is adós maradt. A zálogház, miután letelt a tizenhárom hónapos határidő, eladta a Flóra metszeteinek rézlemezeit. Valami rézműves bizonyára serpenyőket csinált belőlük. Miután ezek a lemezek odavesztek, már nem tudta kiegészíteni Flórájának ama hiányos példányait sem, amelyek még a birtokában voltak. Így hát makulatúraként potom áron eladta az egészet - a szöveget tartalmazó íveket és metszeteket - egy zsibárusnak. Végképp semmije sem maradt élete művéből. Egy ideig az eladott példányok árából éldegélt. Mikor látta, hogy ez a nyomorúságos pénzforrás is kiapadóban van, lemondott a kertjéről, parlagon hagyta. Már előzőleg réges-rég lemondott arról a két tojásról és arról a marhahússzeletről, ami olykor-olykor az asztalára került. Kenyér és burgonya volt az ebédje. Eladogatta utolsó bútorait, ágyneműjéből, ruháiból, takaróiból is csak egy-egy darabot tartott meg, azután eladta a növénygyűjteményét és metszeteit. Legértékesebb könyvei azonban még megvoltak, köztük több rendkívül ritka példány, mint például a Bibliai történetek 1560-as kiadása, Pierre de Besse Bibliai Konkordancia című munkája, A királynék gyöngyének gyöngyei[94] Jean de la Haye kiadásában, a navarrai királynőnek szóló ajánlással, Villiers-Hotman úr A követek kötelességeiről és méltóságáról című könyve, egy Florilegium rabbinicum 1644-ből, egy 1756-os Tibullus-kiadás[95] ezzel a pompás nyomdai jelzéssel: Venetiis in aedibus Manutianis;[96] végül egy Diogenes Laertius[97] - Lyonban, 1644-ben nyomták -, amelyben benne voltak a Vatikán 411. számú, tizenharmadik századbeli kéziratának híres variánsai, valamint a 393. és 394. számú velencei kéziratok szövegeltérései, amelyeket Henri Estienne[98] oly gyümölcsözően tanulmányozott, továbbá mindazok a dór tájszólásban írt szakaszok, amelyek csak a nápolyi könyvtár tizenkettedik századból származó híres kéziratában találhatók. Mabeuf úr sohasem fűtötte a szobáját, és napnyugtakor lefeküdt, hogy ne kelljen gyertyát fogyasztania. Mintha már szomszédai sem lettek volna; mikor az utcára lépett, elkerülték, s Mabeuf úr észrevette ezt. Egy gyermek nyomorúságával az anya törődik, egy fiatalember nyomorúsága érdeklődést kelt egy fiatal leányban, egy aggastyán nyomorúsága senkit sem érdekel. Minden ínség között ez a legszomorúbb. De azért Mabeuf apó nem veszítette el teljesen gyermeki derűjét. Szeme még felcsillant, ha tekintete a könyveire tévedt, és mosolygott, valahányszor szemügyre vette a Diogenes Laertiust, ezt a páratlan példányt. Üvegszekrénye volt az egyetlen bútordarab, amelyet a nélkülözhetetlen berendezési tárgyakon kívül megtartott.

Egy napon Plutarchos néni így szólt hozzá:

- Nincs miből ebédrevalót vennem.

Az, amit Plutarchos néni ebédrevalónak nevezett, egy kenyér és négy-öt szem krumpli volt.

- És hitelbe? - kérdezte Mabeuf úr.

- Hiszen jól tudja, hogy nem adnak.

Mabeuf úr kinyitotta a könyvszekrényét, sokáig nézegette a könyveit, mindegyiket külön-külön, mint ahogy egy apa válogatna, ha arra kényszerítenek, hogy megtizedelje gyermekeit, azután hirtelen megragadott egyet, hóna alá csapta és elment. Mikor két óra múlva visszatért, már nem volt semmi a hóna alatt; letett az asztalra harminc sout, és így szólt:

- Készítse el az ebédet.

Plutarchos néni látta, hogy ettől a pillanattól fogva valami komor fátyol borult az aggastyán szelíd arcára. Ez a fátyol többé nem lebbent fel.

Másnap, harmadnap, mindennap meg kellett ismételni a dolgot. Mabeuf úr egy könyvvel távozott, és egy pénzdarabbal tért vissza. Az antikváriusok észrevették, hogy kényszerhelyzetben van: egy frankért vették meg azt, amiért húsz frankot fizetett. Néha ugyanaz a könyvkereskedő. Kötetről kötetre, végül az egész könyvtár elúszott. Hiszen már "nyolcvanéves" vagyok - gondolta olykor Mabeuf úr, mintha isten tudja, miféle titkos reménye volna arra, hogy élete előbb fogy el, mint a könyvtára. Szomorúsága nőttön-nőtt. Egyszer mégis öröm érte. Egy Róbert Estienne-nel[99] távozott hazulról, harmincöt sout adtak érte a Malaquais rakparton, és egy aldinával[100] tért haza, negyven souért jutott hozzá a Grès utcában.

- Öt souval adós maradtam - újságolta sugárzó arccal Plutarchos néninek.

Ezen a napon nem ebédelt.

Tagja volt a Kertészeti Társaságnak. Oda is eljutott a hír hogy nagy nyomorban él. A társaság elnöke meglátogatta, megígérte, hogy szólni fog az érdekében a földművelésügyi és kereskedelmi miniszternek. Meg is tette.

- Már hogyne!... - kiáltott fel a miniszter. - Meghiszem azt! Egy öreg tudós! Egy botanikus! Egy ártalmatlan derék ember! Feltétlenül kell valamit tenni érte!

Másnap Mabeuf úr meghívást kapott a minisztertől vacsorára. Örömtől reszketve mutatta a levelet Plutarchos néninek.

- Meg vagyunk mentve! - mondotta.

A kijelölt napon megjelent a miniszternél. Észrevette, hogy a szolgák csodálkozva nézik gyűrött nyakkendőjét, túlságosan bő, régi szabású, elnyűtt frakkját, fényesre kefélt, de ócska cipőjét. Senki sem állt szóba vele, a miniszter sem. Tíz óra tájban még mindig arra várt, hogy szóra méltassák; akkor meghallotta, hogy a miniszter felesége, egy kivágott ruhájú, szép hölgy, akihez közeledni sem mert, megkérdezi valakitől: "Ki ez az öregúr?" Gyalog ment haza éjfélkor, zuhogó esőben. A miniszterhez kocsin jött, egy Elzevirt adott el, hogy legyen miből kifizetnie.

Szokása volt, hogy minden este lefekvés előtt néhány oldalt olvasott a Diogenes Laertiusból. Elég jól tudott görögül, hogy gyönyörködni tudjon a birtokában levő szöveg sajátosságaiban. Más öröme már nem is volt. Eltelt néhány hét. Plutarchos néni hirtelen ágynak esett. Szomorú, ha az embernek nincsen pénze arra, hogy kenyeret vegyen, de még sokkalta szomorúbb, ha nincsen miből orvosságot vásárolnia. Az egyik este az orvos igen drága gyógyszert rendelt, majd ápolónő kellett, mert a betegség súlyosra fordult. Mabeuf úr kinyitotta a könyvszekrényét: üres volt. Az utolsó kötet is elvándorolt. Már csak a Diogenes Laertius volt a birtokában.

Hóna alá szorította a páratlan példányt, és eltávozott hazulról. 1832. június 4-e volt. A Saint-Jacques kapu felé irányította lépteit, Royol utódjához ment, és száz frankkal tért vissza. Az ötfrankos pénzdarabokat oszlopba rakva tette az öreg szolgáló éjjeliszekrényére, és szó nélkül befordult a szobájába.

Másnap már hajnalban a kert kidöntött sarokkövén ült; a sövényen át láthatták, amint egész délelőtt mozdulatlanul, lehajtott fővel gubbaszt, elhervadt virágágyaira szögezve tétova szemét. Időnként megeredt az eső, de az aggastyán nemigen vette észre. Délután különös zaj támadt Párizsban. Mintha puskaropogás és tömegek zúgása lett volna.

Mabeuf apó felkapta a fejét. Megpillantott egy kertészt - éppen elhaladt mellette -, és megkérdezte tőle:

- Mi az?

A kertész, ásóval a vállán, a lehető legnyugodtabb hangon felelte:

- Zendülés.

- Micsoda? Zendülés?

- Zendülés. Harcok folynak.

- Miért harcolnak?

- Hát azért! - felelte a kertész.

- Merre? - faggatta Mabeuf úr.

- Az Arzenál táján.

Mabeuf úr bement a házba, fogta a kalapját, gépiesen könyv után nézett, hogy a hóna alá fogja, de nem talált. - Ah, igaz! - mondotta, és réveteg arckifejezéssel elindult hazulról.



TIZEDIK KÖNYV
1832. június 5.

I
A kérdés felszíne

Miből kerekedik a zendülés? Semmiből és mindenből. Lassacskán fejlesztett villamosságból, hirtelen felcsapó lángból, kóborló erőből, kósza szellőből. Ennek a szellőnek gondolkodó elmék, álmodozó fák, szenvedő lelkek, égető szenvedélyek, kiáltó nyomorúságok akadnak az útjába. Magával sodorja őket.

Merre?

Vaktába. Az államon át, a törvényeken át, mások jólétén és gőgjén át.

A felbőszített meggyőződés, a megkeseredett lelkesedés, a meghatódásból fakadó felháborodás, az elfojtott harci ösztön, a lelkes ifjú bátorsága, a nagylelkű elvakultság, kíváncsiság, a változás vágya, a váratlan fordulat szomjúhozása, az az érzés, amely arra ösztönzi az embert, hogy szívesen olvassa egy újabb darab falragaszát, és a színházban kedvét lelje az új felvonás kezdetét jelző gongütésben; a határozatlan gyűlölet, a bosszúvágy, a csalódottság, minden hiúság, amely azt hiszi, hogy a sors cserbenhagyta; a szorongás érzése, a ködevés, az áthághatatlan akadályokba ütköző nagyravágyás; mindazok, akik az összeomlástól várják, hogy utat törjön számukra, és végül a mélyben a tőzeg, ez a sár, amely tüzet fog - íme a zendülés elemei.

A legnagyobb és leghitványabb; a társadalom határán kívül ólálkodó lény, aki a kínálkozó alkalmat lesi, a bohém, senkiházi, az utcai csavargó, az, akinek éjszakai álmát a házak sivatagjában csak az égbolt hideg felhői takarják, s az, aki mindennapi kenyerét a véletlentől és nem a munkától reméli; a nyomor és a nincstelenség névtelenjei, a csupaszkarúak, a mezítlábasok - mindezek a zendüléshez tartoznak.

Akinek szívében titkos lázongás lakozik az állam, az élet vagy a sors valamely ténye ellen, a zendülés határán áll; megremeg, amint a zendülés megjelenik, és érzi, hogy a forgószél sodra a magasba emeli.

A zendülés olyasmi, mint a társadalmi atmoszféra víztölcsére, amely bizonyos hőmérsékleti viszonyok között hirtelen támad. Örvénylő forgataga száguldva emelkedik, mennydörög, gyökerestül kitép és letarol mindent, tör, zúz, rombol, magával ragadja a nagyra termett és esendő embert, az erős férfit és a gyenge lelket, a fatörzset és a szalmaszálat. Jaj annak, akit elsodor, de jaj annak is, aki útját állja! Egyiket a másikkal zúzza össze.

Isten tudja, milyen rendkívüli hatalommal ruházza fel azokat, akiket megragad. Az első jöttmentet betölti az események erejével, és mindent lövedékké alakít át; egy kődarabból ágyúgolyót, egy teherhordóból tábornokot csinál.

Ha hihetünk az alattomos politika némely bölcseinek, a hatalom szempontjából egy kis zendülés kívánatos dolog. Okoskodásuk veleje: a lázadás megerősíti a kormányt, ha ugyan nem buktatja meg. Próbára teszi a hadsereget, tömöríti a polgárságot, edzi a rendőrség izmait, megszilárdítja a társadalom csontozatát. A zendülés afféle testedzés, majdnem, hogy az egészség követelménye. Utána a hatalom jobban érzi magát, mint az ember a dögönyözés után.

Harminc esztendővel ezelőtt a zendülést még más szempontból is nézték.

Minden dologra van elmélet, amely önmagát a "józan észnek" nyilvánítja; Philinte Alceste[101] ellen; közvetítés, kísérlet az igaz és a hamis közt; magyarázgatás, feddés, némileg fölényeskedő mérséklet, amely - lévén megrovás és mentegetés keveréke - bölcsességnek hiszi magát, holott gyakran puszta pedantéria. Egy egész politikai iskola, a "középutas"-nak nevezett irányzat keletkezett ebből az elméletből. A hideg víz és a forró közt ez a langyos víz pártja. Ez a látszatra mély, valójában felületes iskola, amely az okozatokat boncolgatja, anélkül, hogy az okokat keresné, fél tudásának magaslatáról oktatja ki a közélet mozgalmait.

Hallgassuk meg ennek az iskolának a véleményét; "A zendülések, amelyek bonyodalmakat támasztottak az 1830-as fordulat körül, megfosztották ezt a nagy eseményt tisztaságának egy részétől. A júliusi forradalom nagyszerű népi zivatar volt, utána nyomban kiderült az ég. A lázadások ismét felhőbe borították az égboltot. Viszálykodássá fajult miattuk az a forradalom, amely kezdetben az egység oly nagyszerű megnyilatkozása volt. A júliusi forradalomban, mint minden ugrásszerű haladásban, titkos törések lappangtak; a zendülések feltárták ezeket. Az ember rámutathatott: Ah, ez itt eltörött. A júliusi forradalom után csak a felszabadulást érezték az emberek, a zendülés után megérezték a katasztrófát.

Minden zendülés bezárja a boltokat, lenyomja az árfolyamokat, megrendíti a tőzsdét, felfüggeszti a kereskedelmet, gátolja az üzletkötéseket, meggyorsítja a bukásokat; nincs pénz a piacon, a magántőke nyugtalan, a közhitel megrendül, az ipar megzavarodik, a tőke visszahúzódik, a munkabér csökken, mindenütt félelem; minden városban visszahatások mutatkoznak. Ebből támadnak az örvények. Kiszámították, hogy a zendülés első napja húszmilliójába, a második negyvenmilliójába, a harmadik hatvanmilliójába kerül Franciaországnak. Egy háromnapos zendülés számlája tehát százhúszmillió frank, vagyis - hogy csupán a pénzügyi eredménynél maradjunk - felér egy akkora szerencsétlenséggel, hajótöréssel vagy vesztett csatával, amelyben egy hatvan sorhajóból álló flotta semmisülne meg.

Nem kétséges, hogy a történelem szempontjából a zendüléseknek megvolt a maguk szépsége; az utcai kövezetek háborúja nem kevésbé nagyszerű és patetikus, mint a bozót háborúja; az egyikben az erdők lelke él, a másikban a városok szíve dobog; az egyik Jean Chouant[102] szüli, a másik Johannát[103] mondhatja magáénak. A zendülések vörös fénybe burkolták, de ugyanakkor nagyszerűen kidomborították a párizsi jellem minden eredeti vonását, a nagylelkűséget, az önfeláldozást, a viharos vidámságot; rávilágítottak a diákokra, amint bebizonyítják, hogy az értelemhez a bátorság is hozzátartozik, a nemzeti gárda rendíthetetlenségére, a hadba vonuló szatócsokra, az utcagyerekek erődítményeire, a járókelők halálmegvetésére. Iskolák és légiók[104] csaptak össze. Elvégre a harcolók közt csak korkülönbség volt; ugyanahhoz a fajtához tartoztak; mindkét oldalon ugyanaz a sztoikus férfi, aki húszéves korában eszméiért, negyvenéves korában családjáért áldozza fel életét. A hadsereg, amely mindig szomorúan fest a polgárháborúban, az óvatosságot szegezte szembe a vakmerőséggel. A zendülések, miközben nyilvánvalóvá tették a nép rettenthetetlenségét, a polgárt is bátorságra nevelték.

Ez rendben volna. De megéri-e mindez a kiontott vért? És a kiontott vérrel együtt a jövő elborulását, a haladás veszélyeztetését, a legjobbak nyugtalanságát, a tisztességes liberálisok elcsüggedését, a külföldi önkényuralom örömét, hogy a forradalom magamagán ejtett sebet, 1830 legyőzötteinek diadalmaskodó felkiáltását: ugye megmondottuk? Vegyük hozzá azt is, hogy Párizs talán nagyobb, de Franciaország minden bizonnyal kisebb lett. És végül vegyük hozzá - mert semmit sem szabad elhallgatni - a mészárlásokat, melyek nagyon is gyakran megbecstelenítették a vérszomjassá vált rend győzelmét az őrjöngő szabadság felett. Mindent összevéve a zendülések végzetesek voltak."

Így beszél ez a félig-meddig bölcsesség, amellyel a polgárság, ez a félig-meddig nép oly szívesen beéri.

Mi elvetjük ezt a túlságosan tág és következésképp túlságosan kényelmes fogalmat: zendülés. Mi különbséget teszünk népmozgalom és népmozgalom közt. Nem kérdezzük, vajon egy zendülés annyiba kerül-e, mint egy csata. Egyébként miért egy csata? Itt magának a háborúnak a kérdése bukkan fel. Vajon a háború nem épp annyira csapás-e, mint amennyire szerencsétlenség a zendülés? És azután minden zendülés szerencsétlenség? És ha július tizennegyedike valóban százhúszmillióba kerülne? V. Fülöp[105] trónra ültetése Spanyolországban kétmilliárdjába került Franciaországnak. Kínálják bár azonos áron, mi július tizennegyedikét választjuk. Egyébiránt nem törődünk ezekkel a számokkal. Érveknek látszanak, holott puszta szavak. Ha adva van egy zendülés, mi azt önmagában tesszük vizsgálat tárgyává. Mindabban, amit a fentebb kifejtett dogmatikus ellenvetés mond, csupán az eredményről van szó; mi az okokat keressük. Mi a kérdés velejét vizsgáljuk.



II
A kérdés veleje

Van zendülés, és van felkelés; mindkettő haragból fakad; az egyiknek nincs igaza, a másiknak igaza van. A demokratikus államban - s ez az egyedüli, melynek lényege, alapja az igazság - olykor megtörténik, hogy a töredék bitorolja a hatalmat; ekkor az egész felkel, és jogainak szükségszerű követelése odáig mehet, hogy fegyvert ragad. Minden kérdésben, amely a népfenség hatáskörébe tartozik, az egész háborúja a töredék ellen felkelés, a töredék támadása az egész ellen zendülés; a Tuileriák megrohanása lehet jogos is, jogtalan is, aszerint, hogy a király vagy a Konvent székel a palotában. Ugyanannak az ágyúnak, mikor a tömeget vette célba, nem volt igaza augusztus 10-én, és igaza volt vendémiaire 14-én.[106] A látszat hasonló, a lényeg más; a svájciak[107] a hamisat védelmezték, Bonaparte az igazat. Az utca nem semmisítheti meg azt, amit az általános szavazati jog szabadon és a népfenség gyakorlásában létrehozott. Hasonlóképpen a szorosabb értelemben vett művelődés dolgaiban: a tömegek ösztöne, amely tegnap világosan látott, holnapra megzavarodhat. Ugyanaz a dühkitörés jogos Terray[108] ellen, de képtelenség Turgot ellen. A géprombolás, a raktárak kifosztása, a vasúti sínek felszaggatása, a dokkok lerombolása, a tömegek eltévelyedései - mikor a nép a haladás ellen vét, mikor Ramus-t[109] meggyilkolják a diákok, mikor Rousseau-t kőzáporral elűzik Svájcból: ez zendülés. Mikor Izrael szembefordul Mózessel, Athén Phokionnal, Róma Scipióval[110] - az zendülés; mikor Párizs a Bastille ellen fordul - az felkelés. A katonák Nagy Sándor ellen, a matrózok Kolumbus ellen - ez ugyanaz a zendülés, mégpedig istentelen zendülés. Miért? Mert Nagy Sándor karddal ugyanazt tette Ázsiáért, amit Kolumbus Kristóf Amerikáért tett az iránytűvel. Miként Kolumbus, Nagy Sándor is egy világot tárt fel, új világgal ajándékozta meg a civilizációt. Bűn minden ellenállás azzal szemben, amit egy-egy ilyen hódítással nyer a világ műveltsége. A nép olykor hűtlenné válik önmagához. A tömeg elárulja a népet. Van-e például különösebb látvány, mint a sócsempészek hosszú és véres tiltakozása, ez a szakadatlan jogos lázongás, amely a döntő pillanatban, az üdv napján, a népi győzelem órájában a trónhoz pártol, chouankodássá fajul,[111] és a királyság ellen irányuló felkelésből a királyság érdekét szolgáló zendüléssé vedlik át? Micsoda komor mesterműve a tudatlanságnak! A sócsempész menekül a királyi akasztófa tövéből, és még nyakán a kötéllel kitűzi a fehér kokárdát. A "Halál a sóadókra!" kiáltásból megszületik az "Éljen a király!" A Szent Bertalan éjszakája hóhérai, a szeptemberi mészárlók, a lavignoni öldöklők, Coligny: gyilkosai, Lamballe asszony[112] gyilkosai, Brune gyilkosai, a miquelet-k,[113] a verdet-k,[114] a candenette-ek, Jéhu szövetségesei,[115] a karszalag lovagjai - íme a zendülés. A Véndée nagy katolikus zendülés volt.

A mozgásba lendült jog zúgása felismerhető, de nem mindig ezt a hangot halljuk a felkavart tömegek rezgésében; van eszeveszett düh, mint ahogy vannak repedt harangok; nem minden vészharang bronzcsengésű. Ha a szenvedély és a tudatlanság kongat, az más, mint ha a haladás rángatja a harang kötelét. Talpra tehát, ha kell, de azért, hogy nagyobbak legyetek! Mutassátok meg, merre visz az utatok. Nem felkelés az, amely előre tart. Minden más megmozdulás gonosz. Minden visszafelé tett erőszakos lépés zendülés; a hátrálás tettlegesség az emberiséggel szemben. A felkelés az igazság dührohama; a kövezetből, amelyet felszaggat, a jog szikrája pattan ki. A zendülésnek csak a sarja jut. Danton támadása XVI. Lajos ellen felkelés; Hébert támadása Danton ellen zendülés.

Innen ered, hogy míg a felkelés - mint Lafayette mondja - adott esetben a legszentebb kötelesség, a zendülés a legvégzetesebb merénylet lehet. Azután van némi különbség a hőfokban is. Míg a felkelés gyakran tűzhányó, a zendülés gyakran szalmaláng.

Mint már mondottuk, néha az államhatalom van a lázadás állapotában. Polignac zendülő, míg Camille Desmoulins államférfi.

A felkelés olykor feltámad.

Mivel minden kérdés megoldása az általános szavazás útján merőben modern tény, s mivel a megelőző történelem négyezer esztendejét a jogon esett sérelem és a népek szenvedése tölti be, a tiltakozás a történelem minden korszakában olyan formát ölt, amilyen éppen lehetséges számára. A caesarok idejében nem volt felkelés, de volt Iuvenalis.

A facit indignatio[116] helyettesíti a Gracchusokat.

A caesarok idejében ott volt a syéne-i száműzött és ott volt az Annalesek szerzője is.[117]

Nem beszélünk Pathmos titáni száműzöttjéről.[118] Ő is tiltakozik, az eszményi világ nevében ostorozza a való világot; hatalmas szatírává gyúrja a látomást és az apokalipszis lángoló visszfényét vetíti Róma-Ninivére, Róma-Babilonra, Róma-Szodomára.

János apostol a szikláján olyan, mint a szfinx a talapzatán; lehet nem megérteni a szavát; zsidó ő, és héberül beszél; de az a férfi, aki az Annalesek-et írta, latin ember, mi több: római.

Fekete a Nérók uralma, feketének kell lenni a róluk festett képnek is. Clio[119] vésőjének munkája önmagában halovány lenne; a mélyedésbe, melyet a véső vágott, tömör, maró prózát kell önteni.

A zsarnokoknak volt némi szerepük a gondolkodók munkájában. A láncra vert szó rettenetes szó. Az író megkettőzi, megháromszorozza stílusát, mikor az úr hallgatást parancsol a népnek. A némaság valami titokzatos teljességet szül, amely átszivárog, és a gondolatban érccé merevedik. A történelem nyomása kitermeli a történetíró tömörségét. Némely híres próza gránitszilárdsága zsarnoki lábak taposásának eredménye.

A zsarnokság arra kényszeríti az írót, hogy rövidebbre vegye az átmérőt. Márpedig az átmérő csökkentése az erő növekedésével jár. A cicerói körmondat, amely még Verres[120] leleplezésére is alig volt elegendő, leperegne Caliguláról. Minél kisebb terjedelmű a mondat, annál hatalmasabb a csapás. Tacitus gondolata ökölbe szorított kéz.

Egy nagy lélek becsületessége villámcsapásként sújt, ha igazságossággá és igazsággá sűrűsödik.

Mellesleg megjegyezve: figyelemre méltó, hogy történelmileg Tacitus nincsen Caesar fölé helyezve. Számára a Tiberiusok voltak fenntartva. Caesar és Tacitus két egymásra következő jelenség. Találkozásukat mintha titokzatos módon megakadályozta volna az, aki a századok színpadán a belépéseket és a távozásokat irányítja. Caesar nagy, Tacitus is nagy; Isten megkímélte a két nagy embert, mert úgy intézte, hogy ne ütközhessenek egymásba. Ha az igazság kérlelhetetlen bajnoka lesújt Caesarra, a csapás túlságosan erős, az igazságosztó igazságtalan lehetett volna. Isten nem akarta. A nagy afrikai és spanyolországi háborúk, a ciliciai kalózok megsemmisítése, a civilizáció bevezetése Galliába, Britanniába, Germániába - mindez a dicsőség eltakarja a Rubicont. Az isteni igazságszolgáltatás tapintatosnak mutatkozott, mikor habozott, hogy rászabadítsa a félelmetes történetírót a nagy hírű bitorlóra, mikor Caesart megkímélte Tacitustól, mikor a lángésznek betudta az enyhítő körülményeket.

A zsarnokság persze zsarnokság marad akkor is, ha lángész a zsarnok. A kiváló zsarnokok idején is van romlottság, de az erkölcsi pestis még sokkalta förtelmesebb a hitvány zsarnokok alatt. Ilyen uralmak korában semmi sem leplezi a gyalázatot, és az elrettentő példa teremtői, Tacitus vagy Juvenalis hasznosabban ostoroznak, mikor ezt a menthetetlen alávalóságot állítják pellengérre az emberiség színe előtt.

Rómában Vitellius idején dögletesebb bűz terjeng, mint Sulla idején. Claudius és Domitianus alatt az alávalóság éktelensége megfelel a zsarnok rútságának. A rabszolgák aljassága a despota közvetlen terméke; dögvészt lehel a lelkiismeretek posványa, uruk és parancsolójuk képe tükröződik benne; a hatóságok förtelmesek; a szív gyáva; a lelkiismeret tág, a lélek féregként bűzlik. Így van ez Caracalla, Commodus, Heliogabalus alatt, míg Caesar idejében a római szenátusból csupán a sasfészekre jellemző ürülékszag árad.[121]

Ez a magyarázata annak, hogy a Tacitusok és a Juvenalisok látszólag későn lépnek fel; az eredmény megmutatója a bizonyosság órájában jelentkezik.

Csakhogy Juvenalis és Tacitus - miként Ézsaiás a bibliai időkben, miként Dante a középkorban - az ember; a zendülés és a felkelés pedig a tömeg, amelynek hol igaza van, hol nincs igaza.

A legáltalánosabb esetekben a zendülés valami anyagi tényből ered; a felkelés mindig erkölcsi jelenség. A zendülést Masaniello,[122] a felkelést Spartacus képviseli. A felkelés a szellemmel határos, a zendülés a gyomorral. A gyomor háborog, de nem mondhatjuk, hogy soha sincs igaza. Ha éhínségről van szó, a zendülés kiindulópontja igaz, emelkedett és jogos. Mégis csupán zendülés marad. Miért? Mert bár a lényegben igaza van, formájában nincs igaza; mint például a buzançais-i lázadás esetében. Jogos volt, mégis vad, erős, mégis erőszakos, és vaktában sújtott; vak elefánt módjára rohant, mindent letiport, ami útjába akadt; aggastyánok, asszonyok és gyermekek holttestei maradtak mögötte; ártatlanok és ártalmatlanok vérét ontotta, maga sem tudta, miért. A nép kenyerének biztosítása jó cél; a nép lemészárolása rossz eszköz hozzá.

Minden fegyveres tiltakozás, még a legjogosabb is, még augusztus tizedike is, még július tizennegyedike is ugyanezzel a zűrzavarral kezdődik. A jog kibontakozását kavargás és tajtékzás előzi meg. A felkelés kezdetben zendülés, mint ahogy a folyó eredeténél zuhogó hegyi patak. Rendszerint a forradalomba, ebbe az óceánba torkollik. Olykor azonban a felkelés, amely az erkölcsi látóhatár felett uralkodó magas hegységekből, az igazságból, a bölcsességből, az észből, a jogból ered, és az eszmények legtisztább havából fakad, miután hosszú útján sziklára zuhogott, és vizében az eget tükrözte, miután diadalmenetének fenséges hömpölygését száz meg száz mellékfolyó duzzasztotta, hirtelen valami polgári ingoványban vész el, mint a Rajna a mocsarakban.

Mindez már a múlté, a jövő más. Az általános szavazásban az a csodálatos, hogy alapelvében feloldja a zendülést; megadja a választójogot a felkelésnek, s ezzel kiragadja kezéből a fegyvert. A háború, az utcai éppen úgy, mint a határokon folyó háború eltűnik: ez a kikerülhetetlen haladás. Bármilyen legyen is a ma - a holnap a béke.

Egyébiránt: felkelés, zendülés, ezeket az árnyalatokat a polgár, a burzsoá tulajdonképpen nemigen ismeri, alig tudja, hogy mi a különbség az előbbi és az utóbbi között. Az ő szemében minden pártütés puszta rebellió, a kutya lázadása ura ellen, harapási kísérlet, amelyet pórázzal és kutyaóllal kell megtorolni, ugatás, csaholás, egészen addig a napig, amikor a hirtelen megnagyobbodott kutyafej oroszlánfejként bukkan elő a homályból.

Ekkor a polgár kiáltani kezdi: "Éljen a nép!"

Miután mindezt tisztáztuk, felmerül a kérdés: mi a történelem számára az 1832. júniusi megmozdulás. Zendülés? Felkelés?

Felkelés.

Ha a félelmetes esemény itt következő megelevenítése során megesik, hogy hébe-hóba zendülésről beszélünk, csak azért tesszük, hogy a felületi jelenségeket minősítsük, de mindenkor fenntartjuk a megkülönböztetést a forma és a tartalom, a zendülés és a felkelés között.

Az 1832-es mozgalom hirtelen kitörésében és gyászos kialvásában olyan nagyság nyilatkozik meg, hogy még azok is, akik csupán zendülésnek tartják, a tisztelet hangján szólnak róla. Az ő szemükben mintegy 1830 utójátéka ez a megmozdulás. A felizgatott kedély - mondják - nem csillapodik le egy nap alatt. Egy forradalom nem ér véget meredek szakadék módjára. Mint a hegység, mikor leereszkedik a síkság felé, a forradalom is még néhány hullámot vet, mielőtt nyugalmi állapotba térne. Nincsenek Alpok Jura nélkül, sem Pireneusok Asturia nélkül.

A jelenkori történelemnek e patetikus válsága, amely a párizsiak emlékezetében a zendülések korszaka nevet viseli, minden bizonnyal jellegzetes óra az évszázad viharos órái közt.

Még egy szót, mielőtt belefognánk az elbeszélésbe.

A következőben elbeszélt tények ahhoz az élő és drámai valósághoz tartoznak, melyet hely és idő hiányában a történetíró olykor elmellőz. Pedig ebben a valóságban hangsúlyozzuk, ebben a valóságban nyilvánul meg az élet lüktetése, az emberi indulat remegése. Az apró részletek - azt hiszem, már mondottuk - a nagy eseményeknek úgyszólván lombozatát alkotják, és elvesznek a történelem messzi távlataiban. A zendülések korszakának nevezett idő bővelkedik az ilyen részletekben. A bírósági vizsgálatok - más okokból, mint a történetírás - nem fedtek fel mindent, és talán nem is hatolnak mindennek a mélyére. Mi tehát a már ismert és közzétett részleteken kívül fényt fogunk deríteni ismeretlen dolgokra is, olyan tényekre, amelyekre fátyolt borított egyesek feledékenysége és mások halála. E gigászi jelenetek szereplőinek java része eltűnt; már az események másnapján hallgatásba burkolóztak; de arról, amit elbeszélünk, elmondhatjuk, hogy saját szemünkkel láttuk. Néhány nevet meg fogunk változtatni, mert a történelem elbeszél és nem árulkodik, de igaz dolgokat fogunk festeni. Könyvünk keretei úgy szabják meg, hogy az 1832. június 5-ei és 6-ai forradalmi napoknak csupán egyik oldalát és egy - bár minden bizonnyal a legkevésbé ismert - epizódját mutassuk be; úgy fogunk azonban eljárni, hogy a komor fátyol mögött, melyet fellebbentünk, az olvasó megpillanthassa a rettenetes társadalmi kaland igazi arculatát.



III
Egy temetés, amely alkalom az újjászületésre

1832 tavaszán, noha a kolera három hónap óta dermesztette a lelkeket és izgalmukat valami sivár megnyugvás alá rejtette, Párizs már régen megérett a megrázkódtatásra. Mint már mondottuk, a nagyváros olyan, mint az ágyú; ha töltve van, egyetlen lecsapódó szikra elegendő ahhoz, hogy eldördüljön. 1832 júniusában Lamarque tábornok halála volt ez a szikra.

Lamarque a hírnév és a cselekvés embere volt. Megvolt benne a Császárság és a Restauráció egymásra következő korszakaiban szükséges két különböző erény: a csatatér bátorsága és a szószék bátorsága. Ékesszólása felért korábbi vitézségével; szavában kard villogott. Elődjéhez, Foy tábornokhoz hasonlóan, miután fennen lobogtatta a parancsnoki zászlót, magasra emelte a szabadság zászlaját is. A parlamentben a bal és a szélsőbal közt székelt; a nép szerette, mert magáévá tette a jövő kilátásait, a tömeg szerette, mert derekasan szolgálta a császárt. Gérard[123] és Drouet[124] grófokkal együtt egyike volt Napóleon marsall-jelöltjeinek. Az 1815-ös szerződések személyes sértésként háborították fel. Közvetlen gyűlölettel gyűlölte Wellingtont, ami tetszett a sokaságnak, és tizenhét esztendőn át, alig méltatva figyelemre a közben lezajlott eseményeket, magatartásával fenségesen tükrözte a Waterlooi gyászt. Halálküzdelmében, utolsó órájában azt a kardot szorította keblére, amellyel a Száz Nap tisztjei tüntették ki őt. Napóleon a hadsereg szóval az ajkán halt meg. Lamarque utolsó szava a haza volt.

Halálától, amikor már közeledett, a nép és a kormány egyaránt rettegett; a nép pótolhatatlan veszteségnek tartotta, a kormány alkalomnak tekintette. Ez a halál gyász volt. A gyász pedig, mint minden, ami keserű, lázadásra fordulhat. Így is történt.

Június 5-ének előestéjén és reggelén - erre a napra volt kitűzve Lamarque temetése - a Saint-Antoine külváros, melyen a menetnek át kellett haladnia, félelmetes külsőt öltött. Az utcák kanyargó szövevényét zaj verte fel. Mindenki fegyverkezett, ahogy tudott. Asztalosok feszítővasakat vettek magukhoz, hogy "betörjék a kapukat". Egyikük valami csizmadiaszerszámból gyártott magának tőrt; letörte a kampóját, és megélesítette a végét. Egy másik a "támadás" lázában már három napja ruhástul aludt. Egy Lombier nevezetű ács egy barátjával találkozott, aki megkérdezte tőle: - Hová mégy? - Nincsen fegyverem! - Hát aztán? - A műhelybe megyek a körzőmért. - Mi a csudának? - Nem tudom - felelte Lombier. Egy bizonyos Jacqueline, aki indulatos ember volt, sorban megszólította az arra haladó munkásokat: - Hé, gyere csak! - Tíz sou árú bort fizetett, és azt kérdezte: - Van munkád? Nincs. - Menj Filspierre-hez, a montreuili és a charonne-i sorompó közt, ott kapsz munkát.

Filspierre-nél töltényeket és fegyvereket kaptak a munkások. Egyes ismert vezetők riadókészenlétet tartottak, azaz ide-oda futkostak, hogy összegyűjtsék az embereket. Barthélemynél, a Trône-sorompó közelében, Capelnál, a; Kis Sapkában az ivók komoly arckifejezéssel szólongatták egymást. Ilyen párbeszédeket lehetett hallani: - Hol a pisztolyod? - A zubbonyom alatt. És a tied? - Az ingem alatt. - A Traversière utcában, a Roland műhely előtt, a Maison-Brulée udvarán és Bernier szerszámkészítő műhelye előtt csoportokba verődött emberek suttogtak. Szemlátomást egy bizonyos Mavot volt a leghevesebb közöttük. Ez a Mavot egy hétnél tovább sohasem maradt egy műhelyben, a mesterek elküldték, mert "nap nap után veszekedni kellett vele". Mavot másnap elesett a Ménilmontant utcai barikádon. Pretot, akire szintén halál várt a harcban, támogatta Mavot-t, és erre a kérdésre: Mi a célod? - így válaszolt: - A felkelés. - A Bercy utca sarkán összesereglett munkások egy Lemarin nevű emberrel várakoztak, aki a Saint-Marceau külváros részére kijelölt, forradalmi biztos volt. A jelszavakat úgyszólván nyilvánosan adták tovább.

Június 5-én tehát, egy hol esős, hol derült napon Lamarque tábornok temetési menete áthaladt Párizson. Hivatalos katonai pompa kísérte, amelyet az elővigyázatossági rendszabályokkal a szokottnál kissé nagyobbra méreteztek. Két zászlóalj sorkatonaság, posztóval borított dobokkal és lefelé fordított puskákkal, tízezer nemzetőr karddal az oldalán és a nemzetőrség ágyúütegei kísérték a koporsót. A halottaskocsit fiatalemberek húzták. Közvetlenül mögötte a rokkantak tisztjei haladtak babérágakkal kezükben. Azután megszámlálhatatlan sokaság következett, a Nép Barátai szervezetének tagjai, a jogi fakultás, az orvosi fakultás, minden nemzetbeli menekültek, spanyol, olasz, német, lengyel zászlók, háromszínű lobogók vízszintes csíkokkal, minden elképzelhető lobogó, zöld gallyakat lengető gyermekek, kőfaragók és ácsok, akik éppen ezekben a napokban sztrájkoltak, papírsapkájukról felismerhető nyomdászok, rikoltozó, hadonászó emberek, majdnem mind bottal, némelyek karddal a kézben, kettesével, hármasával, rend nélkül és mégis egy lélekkel - izgatott, különös tömeg, amely majd kavarogva áradt, majd hadoszlopban vonult. A csoportok vezetőket választottak maguknak; egy férfi, aki szemlátomást egy pisztollyal volt felfegyverkezve, mintha szemlét tartott volna a többiek felett, akiknek sorai szétnyíltak előtte. A körutakat szegélyező fasorokban, a fák ágai közt, az erkélyeken, az ablakokban, a háztetőkön nyüzsögtek a fejek, férfiak, asszonyok, gyermekek; a szemekben szorongó félelem. A felvonuló fegyveres tömeget megrettent tömeg nézte.

A kormány is résen állott. Résen állott, s kezét a kard markolatán tartotta. A XV. Lajos téren négy karabélyos lovas-zászlóalj volt látható teli tölténytáskákkal, töltött puskákkal és karabélyokkal, nyeregben, kürtösökkel az élen, rohamra készen; a Diáknegyedben és a Növény- és Állatkertben a városi őrség táborozott, utcáról utcára lépcsőzetesen elhelyezve; a Borcsarnoknál egy század dragonyos, a Grève téren a 12. könnyű lovasezred fele, a másik fele a Bastille téren, a Célestin téren a 6. dragonyos ezred, a Louvre udvara tüzérséggel megrakva. A haderő többi része a kaszárnyákban maradt készenlétben, hogy a Párrizs környékén állomásozó ezredeket ne is említsük. A nyugtalan államhatalom a városban huszonnégyezer, a város körül harmincezer katonát állított talpra, hogy sakkban tartsa a fenyegető tömeget.

A menetben különböző hírek keringtek. Legitimista üzelmekről beszéltek; szó esett a reichstadti hercegről;[125] akit Isten éppen abban a pillanatban jelölt ki a halál számára, amelyben a tömeg a császári trónra jelölte. Egy ember, akinek nevét nem jegyezték fel, hírül adta, hogy kellő időpontban két megnyert művezető ki fogja nyitni egy fegyvergyár kapuit a nép előtt. A felvonulók többségének fedetlen homlokáról levertséggel párosult lelkesedés sugárzott. Ebben a tömegben, amelyben annyi viharos, de nemes indulat gyűlt össze, itt-ott hamisítatlan gonosztevőarcok is felbukkantak. Becstelen szájakról szinte le lehetett olvasni a kiáltást: "Fosztogassunk!" Vannak háborgások, melyek felkavarják a mocsár fenekét, és sárcsomókban hajtják a víz felszínére. Oly jelenség ez, amelyhez a "jól működő" rendőrségnek van némi köze.

A felvonulás türelmetlen lassúsággal hömpölygött a halottasháztól a körutakon át a Bastille-ig. Időnként megeredt az eső, de a tömeg fel sem vette. Apróbb események, kisebb összetűzések jelezték a menet útját. A koporsót meghordozták a Vendôme-oszlop[126] körül. Kővel dobálták meg Fitz-James[127] herceget, akit kalappal a fején pillantottak meg az erkélyen. A menet egyik zászlójáról letépték a gall kakast és sárba taposták. A Saint-Martin kapunál; karddal megsebesítettek egy rendőrt. A 12. könnyűlovasezred egyik tisztje hangosan mondotta: "Republikánus vagyok." Mikor a Mérnökkari Főiskola a szigorú kimenő tilalom ellenére is váratlanul megjelent, "Éljen a Politechnikum!", "Éljen a Köztársaság!" kiáltással fogadták. A Saint-Antoine külváros felől nyugtalanító kíváncsiak hosszú sorai érkeztek a Bastille térre, és csatlakoztak a menethez. Valami félelmes forrongás kezdődött a tömegben.

Hallották, amint egy férfi így szól a másikhoz:

- Látod azt az embert a kis vörös szakállal? Hát ő fogja megmondani, hogy mikor kell tüzelni. - Úgy látszik, hogy ugyanez a vörös szakáll később hasonló szerepet játszott egy másik zendülésben, a Quénisset-ügyben.

A halottaskocsi elhagyta a Bastille-t, a csatorna mentén haladt, átment a kis hídon, és elérte az Austerlitz híd előterét. Itt megállt. Ha ebben a pillanatban valaki madártávlatból nézi a tömeget, üstököst látott volna, amelynek feje az előtéren van, a Bourdon rakparton kibontakozó farka pedig befedi a Bastille terét, és a körutakon át a Saint-Martin kapuig nyúlik. A halottaskocsit körbefogták. A roppant tömegben csend támadt. Lafayette beszélt, és elbúcsúzott Lamarque-tól. Megható és fenséges pillanat volt, mindenki levette a kalapját, minden szív megdobbant. Egyszerre csak egy fekete ruhába öltözött lovas jelent meg a csoport közepén, kezében vörös zászlóval, mások szerint dárdával, vörös sipka a dárda hegyén. Lafayette elfordította a fejét. Exelmans[128] otthagyta a menetet.

A vörös zászló vihart támasztott, és eltűnt benne. A Bourdon körúttól az Austerlitz hídig hullámok zúgásához hasonló harsogás tört fel a tömegből. Két hatalmas kiáltás szárnyalt a magasba. "Lamarque-ot a Panthéonba! Lafayette-et a városházára!" A tömeg nagy tetszésére fiatalemberek állottak a rúd mellé, és az Austerlitz hídon át vonszolni kezdték Lamarque-ot a halottaskocsiban, Lafayette-et pedig egy bérkocsiban a Morland rakpart mentén.

A Lafayette-et körülvevő tömegben észrevettek és ujjal mutogattak egy Ludwig Snyder nevű németet, aki később százéves korában halt meg. Ez a német szintén részt vett az 1776-os háborúban,[129] és Trentonnál Washington alatt, Brandywine-nál Lafayette alatt harcolt.

Közben azonban a bal parton megmozdult a városi lovasőrség, és elzárta a hidat, a jobb parton pedig a dragonyosok kilovagoltak a Célestin térről, és felfejlődtek a Morland rakpart mentén. A nép, amely Lafayette kocsiját vonszolta, hirtelen megpillantotta őket a rakpart kanyarulatánál, és kiáltozni kezdett:

"A dragonyosok! A dragonyosok!" A dragonyosok lépésben, némán közeledtek. Pisztolyaik a nyeregtáskában, kardjuk a hüvelyben, karabélyuk a puskatartóban, arcukon komor várakozás.

Kétszáz lépésnyire a kis hídtól megálltak. A bérkocsi, amelyben Lafayette ült, eljutott hozzájuk, soraik szétnyíltak, átengedték a kocsit, majd ismét összezárultak. E pillanatban a tömeg a dragonyosokhoz ért. Az asszonyok rémülten futásnak eredtek.

Mi történt ebben a végzetes percben? Senki sem tudná megmondani. Az a homályos pillanat ez, mikor két felleg összecsap. Egyesek azt mesélik, hogy rohamra vezénylő kürtjel harsant fel az Arzenál felől, mások szerint egy gyermek egy dragonyosba mártotta a tőrét. Annyi bizonyos, hogy hirtelen három lövés dördült el, az első megölte Cholet századparancsnokot, a másik a Contrescarpe utcában megölt egy süket öregasszonyt, aki éppen az ablakát zárta be, a harmadik egy tiszt vállpántját súrolta; egy asszony felkiáltott: - Túlságosan korán kezdődik! - és egyszerre észrevették, hogy a Morland rakparttal szemben eső oldalon, a Bassompierre utcán és a Bourdon körúton át kivont karddal egy század dragonyos vágtat elő a kaszárnyájából, és mindent elsöpör maga előtt.

Ez mindent betetéz, kitör a zivatar, röpködnek a kövek, elsülnek a puskák, sokan lerohannak a meredek parton, és átgázolnak a Szajna - ma már betemetett - kis ágán; a Louviers-sziget, a természet alkotta citadella műhelyeit harcosok lepik el; karókat tépnek ki, pisztolylövéseket adnak le, barikád építéséhez fognak, visszaszorított fiatalemberek a halottaskocsival futólépésben haladnak át az Austerlitz hídon, és megrohanják a városi őrséget, a karabélyosok elővágtatnak, a dragonyosok vagdalóznak, a tömeg szétszóródik a négy égtáj felé, csatakiáltás tölti be Párizs minden zugát: "Fegyverre!" Rohannak, dulakodnak, menekülnek, ellenállnak. A harag szárnyán terjed a zendülés, mint a szél szárnyán a tűz.



IV
Egykori forrongás

Mi sem rendkívülibb, mint a zendülés kezdetének nyüzsgése. Minden egyszerre robban mindenütt. Előre látták? Igen. Előkészítették? Nem. Honnét támadt? A kövezetből. Hogyan sújt le? Mint derült égből a villámcsapás. Emitt a felkelés jellege összeesküvés; amott rögtönzésnek látszik. Akárki odaállhat egy tömegáramlat élére, oda vezeti, ahová akarja. Rémületes kezdet, amelybe valami hallatlan vidámság vegyül. Először kiáltozás hallatszik, a boltok bezárnak, a kereskedők utcai kirakatai eltűnnek; azután elszigetelt lövések dördülnek el; emberek menekülnek; puskaagyak döngetik a kapukat; cselédlányok nevetgélnek az udvarokon, hallani, amint mondják: Most aztán lesz ne mulass!

Egy negyedórába sem telt, s vér folyt csaknem egyidejűleg Párizs húsz különböző pontján.

A Sainte-Croix-de-la-Bretonnerie utcában húsz-huszonöt szakállas és hosszú hajú fiatalember belépett egy csapszékbe. Mikor egy pillanat múlva kiléptek, fátyollal borított, háromszínű zászlót lobogtattak, s három fegyveres férfi haladt az élükön. Az egyiknél kard, a másiknál puska, a harmadiknál dárda.

A Nonnains-d'Hyères utcában egy jól öltözött, testes, érces hangú, kopasz, magas homlokú, fekete szakállas polgár, akinek nemcsak a sörtés bajusza volt marcona, nyíltan töltényeket osztogatott a járókelőknek.

A Saint-Pierre-Montmartre utcában csupasz karú férfiak fekete zászlót hordoztak körbe, amelyen fehér betűkkel a következő szavak voltak olvashatók: Köztársaság vagy a halál! A Jeûneurs utcában, a Cadran utcában, a Montorgueil utcában, a Mander utcában csoportok jelentek meg, zászlókat lengettek, amelyre a section,[130] körzet szó és egy szám volt aranybetűkkel felírva. Az egyik zászló vörös és kék volt, a kettő között alig lehetett észrevenni a fehér csíkot.

A Saint-Martin körúton kifosztottak egy fegyvergyárat, kifosztottak továbbá három fegyverkereskedést, egyet a Beaubourg utcában, egy másikat a Michel-le-Comte utcában, a harmadikat a Temple utcában. Néhány pillanat leforgása alatt a tömeg ezer keze megmarkolt és elvitt kétszázharminc puskát - majdnem mind kétlövetű volt -, hatvannégy kardot, nyolcvanhárom pisztolyt. Hogy minél több embernek jusson fegyver, az egyik a puskát kapta, a másik a szuronyt.

A Grève rakparttal szemben mordályokkal felfegyverzett fiatalemberek nőkhöz telepedtek be, hogy onnan lövöldözzenek. Egyiküknek kerekes muskétája volt. Csöngettek, beléptek, és nekiálltak töltényt készíteni. Az egyik asszony meséli: "Nem is tudtam, hogy mi az a töltény, a férjem világosított fel."

Egy csődület a Vieilles-Haudriettes utcában feltört egy régiségkereskedést, és jatagánokat, török fegyvereket zsákmányolt.

Egy puskalövéssel megölt kőműves holtteste feküdt a Perle utcában.

Azután a jobb parton, a bal parton, a rakpartokon, a körutakon, a Diáknegyedben, a vásárcsarnokok negyedében mindenfelé ziháló emberek, munkások, diákok, forradalmi szervezetek tagjai kiáltványokat olvastak fel, fegyverbe szólították a népet, kidöntötték az utcai lámpákat, kifogták a kocsikat, felszaggatták a kövezetét, bezúzták a házak kapuit, gyökerestül kitépték a fákat, kikutatták a pincéket, hordókat görgettek, kőkockákat, termésköveket, bútorokat, deszkákat halmoztak egymásra; barikádokat emeltek.

Kényszerítették a polgárokat, hogy segítsenek a munkában. Bementek az asszonyokhoz, elkérték a távollevő férj kardját és puskáját, aztán krétával az ajtóra írták: "A fegyverek beszolgáltatva." Egyesek "saját kezű aláírással ellátott" nyugtát adtak a puskáról és a kardról, és azt mondották: "Holnap küldjenek értük a polgármesteri hivatalba." Az utcákon lefegyverezték a magányos őrszemeket és az elöljáróságra siető nemzetőröket. Letépték a tisztek vállrojtjait. A Cimetière-Saint-Nicolas utcában botokkal és vívótőrökkel fölfegyverzett tömeg üldözőbe vett egy nemzetőrtisztet. Nagy üggyel-bajjal sikerült bemenekülnie egy házba, ahonnan csak éjjel és álruhában tudott kijönni.

A Saint-Jacques negyedben a diákok rajokban jöttek elő szállásaikról, felkapaszkodtak a Saint-Hyacinthe utcán a Haladás-kávéházig, vagy lementek a Mathurin utcán a Hét Biliárdhoz címzett kávémérésbe. Itt a kapuk előtt fiatalemberek álltak a sarokköveken, és fegyvereket osztogattak. A Transnonain utcában kifosztottak egy fatelepet, hogy barikádokat építsenek. Csak egyetlen ponton fordult elő, hogy a lakosok ellenálltak: a Saint-Avoye és a Simon-le-Franc utca sarkán maguk rombolták le a torlaszt. Csak egyetlen ponton fordult elő, hogy a felkelők meghátráltak: a Temple utcában feladtak egy megkezdett torlaszt miután egy nemzetőrcsapatra tüzeltek, és a Cordeire utcán át elmenekültek barikádon. A nemzetőrök széttépték a zászlót, és rongyait szuronyaik hegyére tűzték.

Mindaz, amit itt lassan és folyamatosan elbeszélünk, egyidejűleg történt a város minden pontján, roppant viharzás közepett, mint amikor számtalan villám cikázik egyetlen mennydörgés morajában.

Nem egészen egy óra alatt csupán a Vásárcsarnokok negyedében huszonhét barikád nőtt ki a földből. A középpontban az a híres 50-es számú ház állt, amely Jeanne[131] és százhat társának erődje volt. Egyfelől Saint-Merry barikádja, másfelől a Maubuée utcában emelt barikád védte, s így három utcán uralkodott, az Arcis utcán, a Saint-Martin utcán és az Aubry-le-Boucher utcán; az utóbbival szembenézett. Két barikád derékszögben találkozott, az egyik a Montorgueil utcától a Grande-Truanderie utcáig, a másik a Geoffroy-Langevin utcától a Sainte-Avoye utcáig húzódott. Hogy ne is említsük Párizs húsz más negyedének, a Marais, a Sainte-Geneviève hegy torlaszait; például a Ménilmontant utcáét, amelyen egy sarkaiból kiemelt kapu volt látható; vagy azt, amely az Hôtel-Dieu kis hídjának közelében, egy kifogott és felfordított hintóból készült, háromszáz lépésre a rendőrfőnökségtől.

A Ménétrier utcai barikádnál egy jól öltözött férfi pénzt osztott szét a munkások közt. A Grenéta utcai barikádnál egy lovas jelent meg, és annak, aki a torlasz parancsnokának látszott, átnyújtott egy tekercset, szemlátomást pénztekercs volt. "Tessék - mondotta - a költségek fedezésére, borra és a többire." Egy szőke, nyakkendő nélküli fiatalember barikádról barikádra járt, a parancsokat vitte. Egy másik, akinek kivont kard volt a kezében és kék tábori sapka a fején, őrszemeket állított. A barikádon belül eső kocsmákat és házmesterfülkéket őrszobákká alakították át. A zendülés egyébként a legokosabb katonai taktika szerint intézte dolgát. Remekül járt el, mikor a kiszögellésekkel és fordulókkal teli szűk, egyenetlen, tekervényes utcákra esett a választása; különösen a Vásárcsarnokok környékén, melynek utcahálózata szövevényesebb az erdőnél. Azt beszélték, hogy a Sainte-Avoye negyedben a Nép Barátainak társasága vette kezébe a felkelés irányítását. Megmotoztak egy embert, aki a Ponceau utcában esett el; Párizs térképét találták nála.

Valójában a zendülés igazi vezetője valami ismeretlen tettrekészség volt, amely a levegőben terjengett. Hirtelen lendülettel a felkelés fél kézzel barikádokat emelt, a másikkal pedig hatalmába kerítette majdnem valamennyi helyőrségi állomást. Három órába sem telt, s a felkelők futótűz módjára megrohanták és elfoglalták a jobb parton az Arzenált, a Place Royale-i elöljáróságot, az egész Marais-t, a popincourt-i fegyvergyárat, a Galiote-ot, a Château-d'Eau-t s minden utcát a Vásárcsarnokok környékén; a bal parton a Veteránok kaszárnyáját, a Sainte-Pélagie-t, a Maubert teret, a Deux-Moulins lőporraktárt és az összes sorompót. Délután öt órakor már kezükben volt a Bastille, a Lingerie, a Blanc-Manteaux; felderítőik a Victoire térig hatoltak, és a Nemzeti Bankot, a Petits-Pères kaszárnyát, a postapalotát fenyegették. Párizs harmadrésze a zendülők hatalmában volt.

A harc minden ponton gigászi méreteket öltött, és a lefegyverzéseknek, a házkutatásoknak és a sebtében megrohant fegyverkereskedések kifosztásának az lett az eredménye, hogy a kődobálással megkezdett küzdelem puskatűzzel folytatódott.

Esti hat óra tájban a Saumon-átjáró csatatérré vált. Egyik végén a zendülés állt, másikon a sorkatonaság. Közvetlen közelből, a rácsok mögül tüzeltek egymásra. Egy megfigyelő, egy álmodozó, e könyv szerzője közelről akarta látni a tűzhányót, és két tűz közé szorult az átjáróban. A golyók ellen nem védte más, mint azok a falból kidomborodó féloszlopok, amelyek a boltokat elválasztják egymástól; közel félóráig vesztegelt ebben a kényes helyzetben.

Közben riadót vertek, a nemzetőrök sebbel-lobbal öltözködtek és fegyverkeztek, a légiók kivonultak az elöljáróságokról, az ezredek a kaszárnyákból. Az Ancre-átjáróval szemben egy dobosba tőrt döftek. Egy másikat a Cygne utcában vagy harminc fiatalember támadott meg. A dobját beszakították, a kardját elvették. Egy harmadikat a Grenier-Saint-Lazare utcában megöltek. A Michel-le-Comte utcában egymás után három tiszt esett el. Több városi őr visszavonult, miután a Lombard utcában megsebesült.

A Cour-Batave előtt egy nemzetőr-alakulat vörös zászlót talált rajta a következő felirat: Köztársasági forradalom, 127. sz. Valóban forradalom volt?

A felkelés Párizs közepéből egyfajta óriási, tekervényes, kibogozhatatlan erődöt csinált. Itt volt a tűz fészke, nyilván itt volt a gordiusi csomó. Ami másutt folyt, csak csetepaté volt. Itt még nem harcoltak - már ez is azt bizonyította, hogy mindennek ezen a helyen kell eldőlnie.

Egyik-másik ezredben a katonák ingadoztak. Ez is hozzájárult a válság rémületes bizonytalanságához. A katonák emlékeztek, hogy micsoda éljenzéssel fogadta a nép 1830 júliusában az 53. gyalogezred semlegességét. Két rettenthetetlen és nagy háborúkban kipróbált férfi állott a csapatok élén: Lobau marsall és Bugeaud[132] tábornok, Bugeaud és Lobau együtt! Óriási őrjáratok - gyalogzászlóaljak, amelyeket egész nemzetőrszázadok fogtak közre - vállszalagos rendőrbiztossal az élükön indultak a felkelő utcák felderítésére. A felkelők őrszemeket állítottak az utcakereszteződésekre, és őrjárataik vakmerően a barikádokon kívül portyáztak. A két tábor szemmel tartotta egymást. A kormány egy egész hadsereggel a keze alatt habozott; az éjszaka közelgett, és kongani kezdett a Saint-Merry vészharangja. Az akkori hadügyminiszter, Soult marsall, aki ott volt Austerlitznél, komor arccal figyelte a fejleményeket.

Ezek a katonák, mint holmi vén tengerészek, megszokták a szabályszerű mozdulatokat, nincsen más tudományuk és vezetőjük, mint a taktika, a csatáknak ez az iránytűje; elveszítik tájékozódó képességüket, mikor szembekerülnek a népharagnak nevezett mérhetetlen tajtékzással. A forradalmak szelét nem lehet befogni a vitorlába.

A peremvárosok nemzetőrei sietve és nagy összevisszaságban gyülekeztek. A 12. könnyű ezred egyik zászlóalja futólépésben jött Saint-Denis-ből; Courbevoie-ból a 14. gyalogezred érkezett; a katonai főiskola a Carrousel diadalív környékén állította fel ütegeit; Vincennes-ből ágyúk voltak úton.

A Tuileriákban a trón körül megritkultak az udvaroncok. Lajos Fülöp derűs maradt.



V
Párizs eredetisége

Mint már mondottuk, két esztendő óta Párizs nem egy felkelést látott. Mi sem különösebb, mint Párizs arculata zendülés idején; a felkelő városnegyedek határain túl rendszerint teljes nyugalom honol. Párizs mindenhez hamar hozzászokik - hiszen csak egy zendülés! -, és Párizsnak annyi a dolga, hogy nem zavartatja magát ilyen csekélység miatt. Csak ilyen gigászi városok tárhatnak a szem elé hasonló látványt. Csak ilyen mérhetetlen övezetben fér meg egymással a polgárháború és valami furcsa nyugalom. Mikor a felkelés elkezdődik, mikor már hallani a riadót, peregnek a dobok, és fegyverbe szólítják a népet, a szatócs odavetve megjegyzi:

- Úgy látszik, hajba kaptak a Saint-Martin utcában.

Vagy:

- A Saint-Antoine külvárosban.

Gyakran egykedvűen hozzáteszi:

- Valahol arrafelé.

Később, mikor már kivehetők a sortüzek, és hallani a puskaropogás fülhasogató és hátborzongató zenebonáját, a szatócs megjegyzi:

- Mi az, kezdődik? Az ám, kezdődik a tánc!

Majd egy kis idő múlva, ha a zendülés terjed és közeledik, hanyatt-homlok bezárja a boltját, és gyorsan bebújik az egyenruhájába, azaz biztonságba helyezi az áruját, és vásárra viszi a bőrét.

A tereken, az átjárókon, a zsákutcákban puskatűzzel irtják egymást a harcolók; a barikádok többször is gazdát cserélnek; folyik a vér, a kartácstűz szitává lövi a vakolatot a házak homlokzatán, a golyók a hálószobákban ölik meg az embereket, a holttestek felhalmozódnak a kövezeten. Néhány utcával odább, a kávéházakból kihallatszik a biliárdgolyók csattogása.

A csatazajtól hangos utcáktól két lépésre kíváncsiak beszélgetnek és nevetgélnek; a színházak kitárják kapuikat, és bohózatokat játszanak. Bérkocsik kocognak; az emberek elmennek hazulról, mert étteremben akarnak vacsorázni, s ez az étterem néha éppen abban a városnegyedben fekszik, amely harcban áll. 1831-ben szünetet tartottak egy lövöldözésben, hogy átengedjenek egy lakodalmas menetet.

Az 1839. május 12-ei felkelés alatt, a Saint-Martin utcában egy kis rokkant öreg nemzetiszínű rongydarabbal feldíszített kézikocsit tologatott ide-oda a barikádok és a katonaság között. A kocsin valami folyadékkal töltött korsók voltak, és az öreg pártatlanul hol a kormánynak, hol az anarchiának kínálgatta az itókát.

Nincsen ennél különösebb valami; ez a párizsi zendülések sajátos vonása, amit hiába keresünk más fővárosokban. Két dolog kell ehhez: Párizs nagysága és vidámsága. Ez csak Voltaire és Napóleon városában lehetséges.

De mostan, az 1832. június 5-ei összecsapás során a nagyváros olyasmit érzett, ami talán erősebb volt nála: félt. Mindenütt, még a legtávolabbi, a legkevésbé "érdekelt" negyedekben is fényes nappal bezárultak a kapuk, az ablakok, a zsalugáterek. A bátrak fegyverkeztek, a gyávák elbújtak. A gondtalan járókelők és a dolgukra siető emberek eltűntek. Sok utca néptelen volt, mintha hajnali négy óra lett volna. Ijesztő részleteket adtak szájról szájra, baljós híreket terjesztettek. Mondogatták, hogy már az övék a Nemzeti Bank; - hogy csupán a Saint-Merry kolostornál hatszázán vannak, a templomban sáncolták el magukat; - hogy a sorkatonaság nem megbízható; - hogy Armand Carrel[133] meglátogatta Clauzel[134] marsallt, és a marsall azt mondta: "Állítsanak előbb talpra egy ezredet" - hogy Lafayette beteg, és mégis azt mondta nekik: "Rendelkezzenek velem. Bárhová mennek, magukkal megyek, csak legyen egy hely, ahová leülhessek" - hogy résen kell lenni; hogy akadnak majd emberek, akik éjszaka kifosztják a magányos házakat Párizs elhagyatott részein (ebben felismerhető volt a rendőrség, a kormányba oltott Anne Radcliffe[135] fantáziája); - hogy az Aubry-le-Boucher utcában egy üteget állítottak föl; - hogy Lobau és Bugeaud haditanácsot tart, és éjfélkor vagy legkésőbb hajnalban négy oszlop indul egyszerre a zendülés fészke ellen, az első a Bastille felől, a második a Saint-Martin kaputól, a harmadik a Grève tér irányából, a negyedik a Vásárcsarnokokból; - de az is meglehet, hogy a csapatok kiürítik Párizst, és visszavonulnak a Mars-mezőre; - hogy nem tudni, mi történik, de az aztán nem vitás, hogy ez egyszer súlyos a dolog. Sokakat nyugtalanított Soult marsall tétovázása. Miért nem támad tüstént? Bizonyos, hogy a marsallt súlyos gondok gyötörték. Mintha az agg oroszlán valami ismeretlen szörnyeteget szimatolt volna a homályban.

Leszállt az est, a színházak zárva maradtak; az őrjáratok ingerült arckifejezéssel rótták az utcákat; megmotozták a járókelőket; letartóztatták a gyanús embereket. Kilenc órakor már több mint nyolcszáz személyt vették őrizetbe; zsúfolásig megtelt a rendőrkapitányság, a Conciergerie, a Force börtöne. A Conciergerie-ben - hogy külön említsük - a Párizs utcának nevezett hosszú, föld alatti folyosót borító szalmakötegeken tömegével szorongtak a foglyok. Lagrange,[136] a lyoni felkelés hőse bátor beszédekkel buzdította őket. A sok ember mocorgása miatt a szalma úgy zizegett, mint a záporeső. Másutt a foglyok az udvarokban feküdtek egymás hegyén-hátán a szabad ég alatt. Mindenütt aggodalom és valami reszketés, ami pedig szokatlan jelenség Párizsban.

Az emberek eltorlaszolták magukat a házakban; az asszonyok és anyák nyugtalankodtak; egyebet sem lehetett hallani: "Jaj, Istenem! Még mindig nem jött hazai" Csak hébe-hóba hallatszott a távolból egy-egy kocsi robogása. A küszöbről hallgatták a morajlást, a kiáltozást, a dulakodást, a tompa, összefolyó dübörgést, zajokat, melyekre azt mondották: "Ez a lovasság", vagy: "Vágtató lőszerkocsik", a kürtharsogást, a dobpergést, a puskaropogást és főleg a Saint-Merry vészharangjának gyászos kongását. Várták az első ágyúlövést. Fegyveres emberek bukkantak fel az utcasarkokon, "Hazamenni" - kiáltották és eltűntek. S az emberek siettek elreteszelni az ajtókat. "Mi lesz ennek a vége?" - mondogatták. Ahogy az éjszaka leszállt, mintha a zendülés félelmetes lobogása percről percre komorabb fénybe burkolta volna Párizst.
TIZENEGYEDIK KÖNYV
Az atom az orkánnal barátkozik

I
Némi felvilágosítás Gavroche költészetének eredetéről.
Egy akadémikus befolyása erre a költészetre

Abban a pillanatban, amikor a nép és a katonaság összecsapása az Arzenál előtt kirobbantotta a felkelést, visszakozó mozgás keletkezett a halottaskocsi nyomában haladó sokaságban, amely a körutak egész hosszában úgyszólván ránehezedett a gyászmenet élére. Rémületes visszaözönlés támadt. A tömeg megrendült, a sorok felbomlottak, mindenki indult, rohant, szökött, egyesek csatakiáltással ajkukon, mások a menekülés sápadtságával arcukon. A körutakat borító nagy folyam egy szempillantás alatt megoszlott, jobbra-balra áradt, s mint mikor megnyílnak a zsilipek, zuhatag módjára ömlött egyszerre kétszáz utcába. Ebben a pillanatban egy rongyos gyerek, aki a Ménilmontant utcán lépdelt lefelé - aranyesőgallyat tartott a kezében, az imént tépte a belleville-i dombokon -, egy zsibárus asszony kirakatában ócska nyeregpisztolyt pillantott meg. A virágos ágat a kövezetre dobta, és felkiáltott:

- Izé mama, kölcsönveszem a vacakját.

És elszaladt a pisztollyal.

Két perc múlva rémült polgárok csapata menekült az Amelot és a Basse utcán át. Szembetalálkoztak a gyerekkel, aki pisztolyával hadonászva énekelt:

Éjjel minden eltűnik,
Nappal újra feltűnik,
A polgár retteg ettől,
Az apokrif szövegtől,
Erénye szent betű
Tütü, sipkája, mint a tű

A kis Gavroche volt, amint éppen a csatába indult.

A körúton észrevette, hogy a pisztolynak nincs ravasza.

Kitől származott a dal,[137] melynek ütemére lépdelt, és a többi nóta, melyekre alkalomadtán szívesen rágyújtott? Nem tudjuk. Ki tudja? Talán tőle magától. Egyébként Gavroche igen jól ismerte a forgalomban levő népszerű dallamokat, s közéjük keverte saját csicsergését is. Mint afféle erdei manó és utcai csibész, egyveleggé gyúrta a természet és Párizs hangjait. A madarak műsorát a műhelyek műsorával házasította össze. Ismerte a festőinasokat, akiknek törzse az övével határos. Ha igaz, három hónapig nyomdászinas is volt. Egyszer Baour-Lormain úr,[138] a negyven halhatatlan egyike, valami üzenetet bízott rá. Gavroche írástudó gamin volt.

Egyébként Gavroche nem is sejtette, hogy azon az undok, esős éjszakán, mikor elefántjának vendégszeretetébe ajánlotta a két pockot, tulajdon testvéreinél látta el a gondviselés tisztét. Este a testvérei, reggel az apja: íme, így töltötte az éjszakát. A Ballets utcából jövet hajnalban sietve visszatért az elefánthoz, nagy szakértelemmel kiszedte belőle a két kölyköt, leleményesen valami reggelit rögtönzött, megosztotta velük, aztán eltávozott, rábízta őket az utcára, amely jó édesanyaként körülbelül őt magát is felnevelte. Elváláskor estére ugyanazon a helyen adott nekik találkát, és búcsúzóul a következő szónoklattal fordult hozzájuk: "Megyek a fenébe, azaz olajra lépek, vagy ahogy úri társaságban mondják, a távozás hímes mezejére lépek. Pockok, ha nem találjátok meg a papát-mamát, este gyertek vissza. Majd szerzek nektek kaját, és lefektetlek." A két gyermek nem tért vissza. Talán valami rendőr felszedte és bekísérte, talán valami csepűrágó ellopta őket, vagy egyszerűen eltévedtek Párizs mérhetetlen útvesztőjében. A mai társadalom mélye tele van ilyen elveszett nyomokkal. Gavroche nem látta őket többé. Tíz-tizenkét hét telt el ama éjszaka óta. Nemegyszer megtörtént, hogy megvakarta feje búbját, és így szólt magában: "Hol a csudában lehetnek a gyerekeim?"

Közben pisztolyával a kezében eljutott a Pont-aux-Choux utcához. Észrevette, hogy az utcában már csak egyetlen bolt van nyitva, méghozzá - figyelemre méltó dolog! - egy cukrászda. Gondviselésszerű alkalom volt ez, hogy elfogyasszon még egy almás pitét, mielőtt nekivág az ismeretlennek. Gavroche megállt, végigtapogatta az oldalát, belenyúlt az órazsebébe, kiforgatta a zsebeit, de nem talált semmit, egy vasat sem. Kiáltozni kezdett: "Segítség!"

Keserves dolog, ha az ember elszalasztja az utolsó süteményt.

Gavroche mindazonáltal folytatta útját.

Kis idő múltán a Saint-Louis utcában járt. Amint áthaladt a Parc-Royal utcán, szükségét érezte, hogy kárpótolja magát az elérhetetlen almás pitéért, és megszerezte magának a roppant gyönyörűséget, hogy fényes nappal letépje a színházak falragaszait.

Kissé távolabb elhaladóban megpillantott egy csoport jól táplált egyént, akikben háziurakat szimatolt; vállat vont, és vaktában a következő epés bölcsességeket fröcskölte szanaszét:

- De kövérek ezek a tőkepénzesek! Tömik a bendőjüket, könyökig vájkálnak a jó ebédekben. Azt sem tudják, mire költik a pénzüket. Megzabálják! A hasukba temetik.



II
Gavroche menetel

Kakas nélküli pisztollyal az utca kellős közepén hadonászni oly jelentős közéleti szerep, hogy Gavroche lépésről lépésre egyre jobban nekitüzesedett. A Marseillaise foszlányait énekelte, s közben-közben torkaszakadtából kiabált:

- Minden rendben. Gyakran sajog a bal lábam, beleállt a reuma, de azért boldog vagyok, polgártársak. A polgárok vigyáznak a bőrükre, mert felforgató dalokat dörgölök az orruk alá. Mi a csendőr? Kakastollas. A kakas csípje meg, ne sértegessük a kakasokat. Már csak azért sem, mert nem bánnám, ha a pisztolyomnak kakasa volna. A körutakról jövök, barátaim, tyű, de befűtöttek, forr, habzik, bugyborékol a világ. Itt az idő, le kell szedni a fölit. Előre, honfiak! Öntözze szennyes vér a haza rögét! Szabadságért feláldozom szeretőmet, met-met, téged, kis Yvette, sebaj, sose halunk meg! Harcra, az áldóját! Torkig vagyok a zsarnoksággal.

Ebben a pillanatban egy arra haladó lándzsás nemzetőr felbukott a lovával. Gavroche letette a pisztolyt a kövezetre, talpra segítette a katonát, majd segített lábra állítani a lovat. Azután felszedte pisztolyát, és folytatta útját.

A Thorigny utcában csend és békesség honolt. Ez a - Marais-ra jellemző - közönye élesen elütött a körülötte morajló roppant zajtól. Négy vén szipirtyó társalgott az egyik küszöbön. Ami Skótországnak a boszorkány-trió, az Párizsnak a pletykásasszony-kvartett, és a "király leszel" baljós kijelentését Napóleon éppúgy meghallhatná a Baudoyer téren, mint ahogy Macbeth hallotta az armuyri avaron. Nagyjából ugyanaz a károgás volna.

A Thorigny utcai komaasszonyok csak a maguk dolgával foglalkoztak. A négy közül három házmesterné volt, egy pedig rongyszedő asszony, puttonnyal a hátán, szöges végű bottal a kezében.

Ahogy ott álltak, az ember azt hihette volna, hogy az öregség négy alakja, a roskatagság, a rokkantság, az összeomlás, a szomorúság öltött testet.

A rongyszedő asszony alázatos volt. Ebben a széljárta világban a rongyszedő köszön, a házmester pártfogol. Mert hát minden a szemétrakáson múlik, amely olyan, amilyennek a házmester akarja, lehet sovány is, kövér is, annak a szeszélye szerint, aki söpör. A seprű is lehet jóságos.

Ez a rongyszedő asszony nem volt hálátlan puttony. Rámosolygott - micsoda mosollyal! - a három házmesternére. Ilyen kijelentésekkel traktálták egymást:

- Aztán még mindig gonosz a macskája?

- Istenkém, a macska, tetszik tudni, a kutya természetes ellensége. A kutyák persze panaszkodnak.

- A lakók is.

- Pedig a macska bolhája nem bántja a lakókat.

- Nem nagy eset, hanem a kutya, az aztán veszedelmes. Volt egy esztendő, sose felejtem el, mikor annyi volt a kutya, hogy kénytelenek voltak kiszerkeszteni az újságba. Abban az időben történt, amikor a Tuileriákban nagy birkák húzták a római király kis kocsiját. Tetszik emlékezni a római királyra?

- Én a bordeaux-i herceget[139] szerettem.

- Én meg ismertem XVII. Lajost. Nekem ugyan drágább XVII. Lajos!

- A hús drága, Patagonné nagysád!

- Ah! Ne is említse. A mészárszék egy borzalom. A borzalmak borzalma. Csupa csontot kap az ember.

Ezen a ponton a rongyszedő asszony közbeszólt:

- Az üzlet pang, kedves hölgyeim. A szemétrakások siralmasak. Semmit sem dobnak el. Mindent megesznek.

- Vannak magánál szegényebbek is, Vargoulême-né.

- Hát az igaz - felelte tisztelettel a rongyszedő asszony -, nekem legalább van állásom.

Itt szünet támadt, majd a rongyszedő asszony, engedve a kérdés ösztönének, amely az emberi természet alapja, hozzáfűzte:

- Reggel, mikor hazaérek, kiborítom a puttonyt, és következik a szoltírozás (valószínűleg válogatás). Csupa rakás a szobám. A rongyokat a kosárba dobom, a csutkákat egy vödörbe, a vásznat a szekrényembe, a gyapjút a fiókba, az ócska papirost az ablak sarkába, a megemészthető dolgokat a tányéromra, a törött ablakcserepeket a kandallóba, a kitaposott cipőket az ajtó mögé, a csontokat az ágyam alá...

Gavroche, aki a hátuk mögött állt és hallgatózott, egyszerre megszólalt:

- Hé, nénik, mit politizálnak itt maguk?

Négyszeres hurrogásból kavart szóáradat csapott össze a feje fölött:

- Már megint egy hazaáruló!

- Mi a fenét szorongat a markában? Egy pisztolyt!

- Nézze meg az ember, ez a rongyházi kölyök!

- Viszket az ülepe, ha nem buktat kormányt!

Gavroche méltóságon alulinak tartotta az ilyesmit, és megtorlásként beérte azzal, hogy hüvelykujjával felnyomta az orra hegyét, és két kezével orrot mutatott.

A rongyszedő asszony ráripakodott:

- Koszos csavargó!

Az, aki Patagonné nagysád névre hallgatott, megbotránkozva összecsapta a kezét:

- Biztos, hogy bajok lesznek. Az a kecskeszakállas taknyos a szomszédból, aki eddig minden reggel a rózsaszín főkötős babájával a karján vonult el előttem, ma reggel egy puskát ölelgetett, mikor elment hazulról. Bacheux-nétól hallottam, hogy a múlt héten forradalom volt, izé... hogy is hívják... Pontoise-ban. Most meg nézze csak ezt a szörnyeteg csibészt, pisztolya van! Azt mondják, hogy a Célestins téren nyüzsögnek az ágyúk. Hát hogyan kormányozzon a kormány ezekkel a mihasznákkal, hiszen máson sem jár az eszük, mint hogy abajgassák a világot, pedig végre kezdtünk egy kicsit megnyugodni a sok szerencsétlenség után, amit átszenvedtünk, te jóságos Isten, az a szegény királyné,[140] láttam, amikor vitték a kordén! És a tubák is megint megdrágul. Gyalázat! Biztos lehetsz, hogy megnézem, mikor levágják a nyakadat, te gazember!

- Mit szipogsz, muter? - mondotta Gavroche. - Töröld meg a tubáklesődet.

Ezzel odábbállt.

Mikor már a Pavél utcában járt, eszébe jutott a rongyszedő asszony, és így morfondírozott:

- Rosszul teszed, Guberáló mama, hogy szidod a forradalmárokat. Ez a pisztoly a te érdeked. Arra szolgál, hogy több ennivaló kerüljön a puttonyodba.

Egyszerre zajt hallott maga mögött: Patagon portásnő jött a nyomában, és illő távolságban öklét rázva rákiáltott:

- Te fattyú!

- Bánja a fene - mondta mély értelműen Gavroche.

Valamivel később a Lamoignon-palota elé ért. Itt elkurjantotta magát:

- Előre a csatába!

De hirtelen megrohanta a mélabú. Szemrehányó pillantást vetett a pisztolyára, mintha igyekezne jobb belátásra téríteni, és ezeket a szavakat intézte hozzá:

- De hogy sül el a dolog, ha te nem akarsz elsülni?

A kakas okozta bánattól egy kutya terelte el a figyelmét. Egy sovány uszkár sompolygott el mellette. Gavroche megszánta.

- Szegény kutyus - szólt hozzá -, talán hordót nyeltél, hogy minden abroncsod kilátszik?

Azután megindult Orme-Saint-Gervais felé.



III
Egy fodrász jogos felháborodása

A derék fodrász, aki elkergette a két kisfiút - Gavroche nyitotta meg számukra az elefánt atyai belsejét -, e pillanatban azzal volt elfoglalva a boltjában, hogy egy érdemrendes öreget borotvált, aki a Császárság alatt szolgált. Társalogtak. A fodrász természetesen a zendülésről beszélt a veteránnak, azután Lamarque tábornokról; Lamarque-ról pedig a császárra terelődött a szó. Ebből aztán afféle borbély-katona beszélgetés keveredett, hogy Prud'homme, ha jelen lett volna, nem mulasztotta volna el arabeszkekkel felcifrázni, és ezzel a címmel ellátni: A borotva és a szablya párbeszéde.

- Uram - kérdezte a fodrász -, hogy ült a császár a nyeregben?

- Rosszul. Nem tudott leesni. Nem is bukott le soha.

- Szép lovai voltak? Szép lovai lehettek.

- Mikor a keresztet kaptam tőle, jól megfigyeltem a lovát. Gyors lábú, hófehér kanca volt. Fülei szétállottak, háta mélyen ívelt, finom fején fekete csillag volt, a nyaka nagyon hosszú, a térdízületei erősek, az oldala domború, a válla lejtős, a tompora erőteljes. Tizenöt markosnál valamivel több lehetett.

- Csinos állat - jegyezte meg a fodrász.

- Őfelsége paripája volt.

A fodrász észrevette, hogy e kijelentés után helyénvaló egy kis szünet. Betartotta, majd folytatta:

- Ugyebár, uram, a császár csak egyszer sebesült meg?

Az öreg katona a szemtanú nyugodt fölényével válaszolt:

- A sarkán. Regensburgnál. Sohasem láttam úgy kicsípve, mint azon a napon. Mintha skatulyából vették volna ki.

- És ön, vitéz úr, ön bizonyára gyakran megsebesült?

- Mármint én? - szólt a katona. - Bah, szóra sem érdemes. Marengónál két kardcsapást kaptam a tarkómra, Austerlitznél egy golyót a jobb karomba, egy másikat a bal csípőmbe a jénai csatában, Friedlandnál egy szuronydöfést - ide ni -, Borodinónál hét vagy nyolc lándzsaszúrást, ahol ért, Lützennél egy gránátrepesz letépte az egyik ujjamat... és végül - ah! - Waterloonál egy kartácsgolyó fúródott a combomba. Ez az egész.

- De szép is a csata mezején meghalni! - kiáltott fel pindarosi lendülettel a fodrász. - Szavamra mondom, inkább szakítsa fel ágyúgolyó a hasamat, semhogy ágyban, párnák közt, betegségben, lassan, napról napra, orvosságoktól, borogatásokkal, beöntésekkel, orvos kezei közt kelljen elpatkolnom.

- Tisztelem a gusztusát - mondotta a katona.

Még be sem fejezte, mikor rettentő csörömpölés rázta meg a boltot. A kirakat egyik üvegtábláján egyszeriben csillagszerű repedések támadtak. A fodrász elsápadt.

- Szent Isten - kiáltotta -, itt van!

- Micsoda?

- Az ágyúgolyó.

- Itt van, tessék - mondta a katona.

És felvett valamit, ami a földön gurult. Egy kavics volt.

A fodrász a betört ablakhoz rohant, és még láthatta Gavroche-t, amint hanyatt-homlok iszkol a Sain-Jean piac felé. Mikor elhaladt a műhely előtt, Gavroche, akinek gyomra nem emésztette meg a két kisfiú esetét, nem állhatta meg, hogy jó napot ne kívánjon a fodrásznak. Egy követ vágott az ablakába.

- Tetszik látni! - üvöltött elkékülve az előbb még falfehér fodrász. - Merő gonoszságból csinálta. Bántottam én valaha ezt a kölyköt?



IV
A gyermek elképed az aggastyán láttán

Közben a Saint-Jean téren, ahol már lefegyverezték az őrséget, Gavroche felzárkózott egy csapathoz, melyet Enjolras, Courfeyrac, Combeferre és Feuilly vezetett. Nagyjából fel voltak fegyverkezve. Bahorel és Jean Prouvaire csatlakozott hozzájuk, és növelte a csapat létszámát. Enjolras-nak kétlövetű vadászpuskája volt, Combeferre kezében egy légiós sorszámmal ellátott nemzetőrpuskát tartott, és az övéből, a kigombolt kabát alól, két pisztoly kandikált elő; Jean Prouvaire-nek ócska lovassági mordálya, Bahorelnek karabélya volt, Courfeyrac pedig egy tőrösbot kivont pengéjével hadonászott. Feuilly meztelen szablyával a kezében az élen menetelt, és azt kiáltotta: "Éljen Lengyelország!"

Nyakkendő és kalap nélkül, ziháló lélegzettel, bőrig ázva, villámló szemekkel érkeztek a Morland rakpart felől, Gavroche nyugodtan megszólította őket:

- Hová megyünk?

- Csak gyere - mondta Courfeyrac.

Feuilly mögött Bahorel haladt, vagyis inkább ficánkolt, mint hal a zendülés vizében. Égőpiros mellényben feszített, ajkáról pattogtak a megsemmisítő kiszólások. Mellénye olyannyira feldúlta egy járókelő lelkét, hogy eszeveszetten felkiáltott:

- Jönnek a vörösök!

- A vörösök, a vörösök! - vágott vissza Bahorel.- Mit izgulsz, polgár? Én ugyan nem reszketek, ha pipacsot látok, és nem száll inamba a bátorságom, ha Piroskával találkozom. Hidd el, polgár, csak a szarvasmarha iszonyodik a vörös színtől.

Szeme egy falra tévedt, amelyen a világ legjámborabb falragasza díszelgett: tojásevési engedély, a párizsi érsek böjti pásztorlevele a "nyájához".

- Nyájnak mondják szép szóval a csűrhét.

Letépte a falról a pásztorlevelet. Ez a cselekedet meghódította Gavroche-t. Ettől a perctől fogva tanulmányozni kezdte Bahorelt.

- Bahorel - jegyezte meg Enjolras -, nincs igazad. Békén hagyhattad volna a falragaszt, nem pásztorlevelekkel bajlódunk, feleslegesen fecsérled a haragodat. Takarékoskodj a készleteddel. Az ember nem tüzel vaktában, sem a puskájából, sem a lelkével.

- Ki-ki a maga módján, Enjolras - felelte Bahorel. - Ez a püspöki irkafirka sérti a szemem, nem kérek engedélyt, ha tojást akarok enni. A te műfajod a hideg lángolás; én mulatok. Egyébként nem pocsékolom az erőmet, hanem lendületet veszek, és ha letéptem azt a pásztorlevelet, Hercle![141] étvágygerjesztőül tettem.

A Hercle indulatszó szöget ütött Gavroche fejében. Minden alkalmat megragadott, hogy művelődjék, s ez a falragaszcsonkító kivívta a megbecsülését. Megkérdezte tőle:

- Mit jelent az, hogy Hercle?

- Így mondják latinul, hogy a kutya mindenségit.

Ebben a pillanatban Bahorel felismert egy sápadt, fekete szakállas fiatalembert, aki egy ablakból nézte a csoport felvonulását. Valószínűleg az A. B. C. Barátainak egyesületéhez tartozott. Bahorel felkiáltott hozzá:

- Ide gyorsan a töltényekkel! Para bellum.[142]

- Párat bele! Úgy bizony - mondta Gavroche, aki most már értett latinul.

Zajongó menet kísérte őket: botokkal és rohamkésekkel felfegyverkezett diákok, művészek, az aixi "Lopótök" fiatal tagjai, munkások, teherhordók; egyiknek-másiknak, mint Combeferre-nek, pisztoly volt dugva a nadrágjába. Ebben a csapatban menetelt egy aggastyán is, aki már nagyon öregnek látszott. Fegyvere nem volt, s noha olyan benyomást keltett, mint aki elmerült gondolataiban, ugyancsak szedte a lábát, hogy el ne maradjon. Gavroche észrevette.

- Hát ez meg kicsoda? - kérdezte Courfeyractól.

- Egy öreg.

Mabeuf úr volt.



V
Az aggastyán

Mondjuk el, mi történt.

Enjolras és barátai a Bourdon körúton a gabonaraktárak közelében voltak, amikor a dragonyosok támadtak. Enjolras, Courfeyrac és Combeferre azzal a csoporttal tartott, amely a Bassompierre utcába fordult be kiáltozva: "Föl a barikádra!" A Lesdiguléères utcában egy baktató aggastyán jött velük szemben.

Az atyafi azzal vonta magára a figyelmüket, hogy ide-oda támolyogva járt, mintha részeg lenne. Azonkívül a kalapját is a kezében tartotta, noha egész délelőtt esett az eső, és ebben a pillanatban is elég erősen zuhogott. Courfeyrac felismerte az öreg Mabeuföt. Ismerte, mert nemegyszer a kapujáig kísérte Mariust. Ismerte az öreg könyvbarát egyháztanácsos békességes szokásait és több mint félénk természetét. Elképedt, hogy itt látja ebben a forgatagban, a lovasrohamok tőszomszédságában, jóformán a lövöldözés kellős közepén, amint födetlen fővel sétál az esőben, a fütyülő golyók között. Megszólította tehát, s a huszonöt éves zendülő és a nyolcvanéves öreg közt a következő párbeszéd folyt le:

- Menjen haza, Mabeuf úr.

- Miért?

- Nagy csetepaté lesz.

- Rendben van.

- Kardcsapások, puskalövések, Mabeuf úr.

- Rendben van.

- Ágyúlövések.

- Rendben van. Maguk hová mennek?

- Elbánunk a kormánnyal.

- Rendben van.

És a nyomukba szegődött. Ettől a perctől fogva egy szót sem szólt többé. Lépése hirtelen határozottá lett. Munkások a karjukat nyújtották, de egy fejmozdulattal visszautasította a segítséget. Majdnem az első sorokig nyomult az oszlopban, olyan mozdulatokkal és arckifejezéssel, mint mikor valaki menetel, és közben alszik.

- Ez aztán megveszekedett ember! - susogták a diákok. A csoportban az a hír járta, hogy az öreg tagja volt a Konventnek, hogy egy vén királyölő csatlakozott hozzájuk.

A csapat befordult a Verrerie utcába. A kis Gavroche haladt az élen, mint valami trombitás, csakhogy trombitálás helyett torkaszakadtából énekelt. Ezt énekelte:

A Hold kibukkan épp a hegyben
- Erdőbe menni lenne kedvem,
Hallod-e, Miska! - szólt Maris.
Chatou-nak út
a gerle búg.
Egy istenkém, egy petákom, egy bakancsom, párja nincs.

Pipacspohárból - nagy tivornya!
Pirkadatkor magát leszopta
Harmatcseppel két haris.
Pitty-palatty
Passy alatt.
Egy istenkém, egy petákom, egy bakancsom, párja nincs

Volt két szegény kis tacskó farkas,
Mint két rigó, olyan vigalmas,
Kacagja a hiúz maga is.
Ni-ni-ni,
Medoni.
Egy istenkém, egy petákom, egy bakancsom, párja nincs.

Káromkodtak mind a ketten.
- Erdőbe menni lenne kedvem,
Hallod-e, Miska! - szólt Maris.
Cupp-cupp-cupp
Pantinig jut.
Egy istenkém, egy petákom, egy bakancsom, párja nincs.

Saint-Merry felé vették az útjukat.



VI
Regruták

A csoport percről percre nőtt. A Billettes utca táján egy magas termetű, őszes ember csatlakozott hozzájuk. Courfeyracnak, Enjolras-nak, Combeferre-nek feltűnt a férfi kemény és bátor arca, de egyikük sem ismerte. Gavroche pedig oly buzgón ügyködött - énekelt, fütyörészett, dudorászott, előrerohant, kakas nélküli pisztolyának agyával sorban dörömbölt a boltok redőnyein -, hogy észre sem vette ezt az embert.

A Verrerie utcában történetesen elhaladtak Courfeyrac kapuja előtt.

- Kapóra jött - mondotta Courfeyrac -, otthon felejtettem a pénztárcámat, meg a kalapomat is elveszítettem.

Kilépett a sorból, és egyszerre négy lépcsőfokot átugorva felrohant a lakásába. Ócska kalapot csapott a fejébe, és zsebre vágta az erszényét. Szennyes fehérneműje alól kihúzott egy négyszögletes ládát is, amely akkora volt, mint egy útibőrönd. Amint lefelé sietett, a házmesterné utánakiáltott:

- Nagyságos úr!

- Portásné, hogy hívják magát? - szólt vissza Courfeyrac.

A portásné elképedt.

- De hiszen tetszik tudni, én vagyok a házmesterné, Veuvain néni.

- Nohát, ha még egyszer nagyságos úrnak titulál, én nagyságos asszonynak fogom szólítani. Most pedig beszéljen. Mi a baj?

- Valaki beszélni akar önnel.

- Ki a fene?

- Nem ismerem.

- Hová bújt?

- A házmesterfülkébe.

- Vigye el az ördög! - csattant fel Courfeyrac.

- Csakhogy az illető már több mint egy órája várja önt.

Ugyanakkor egy fiatal, sovány, sápadt, kis termetű, szeplős munkásféle lépett ki a fülkéből; rongyos zubbony és foltozott kordbársony nadrág volt rajta, s noha inkább fiúruhába bújtatott leánynak látszott, mintsem férfinak, olyan hangon szólította meg Courfeyracot, amelyben aztán végképp nem volt semmi nőies.

- Marius urat keresem.

- Nincs itthon.

- Hazajön estére?

- Honnan tudjam?

És Courfeyrac hozzátette:

- Én bezzeg nem jövök haza.

A fiatalember a szeme közé nézett, és megkérdezte:

- Miért?

- Mert.

- Hová megy?

- Mi közöd hozzá?

- Akarja, hogy vigyem a ládáját?

- A barikádokra megyek.

- Megengedi, hogy magával menjek?

- Ha kedved tartja! - felelte Courfeyrac. - Az utca szabad, és a járda mindenkié.

Ezzel elrohant, hogy csatlakozzék a barátaihoz. Mikor utolérte őket, egyik társára bízta a ládát, hogy cipelje. Jó negyedóra telt el, mikorra észrevette, hogy a fiatalember valóban a nyomukba szegődött.

Egy csődület éppenséggel nem arra tart, amerre indul. Már kifejtettük, hogy valami szélroham sodrába kerül. Elhagyták a Saint-Merry-templomot és - maguk sem igen tudták, hogyan - a Saint-Denis utcában találták magukat.



TIZENKETTEDIK KÖNYV
Corinthe

I
Corinthe története alapítása óta

A párizsiak, akik ma a Vásárcsarnokok felől befordulnak a Rambuteau utcába, és jobb kéz felől, a Mondétour utcával[143] szemközt megpillantják egy kosárfonó boltját - a Nagy Napóleon képére formált kosár a cégére, alatta a következő felírással:

NAPÓLEON TETŐTŐL TALPIG
VESSZŐBŐL FONVA

- nemigen sejtik, hogy alig harminc esztendeje milyen rettenetes jelenetek színhelye volt ez a környék.

Itt húzódott a Chanvrerie utca, melyet a régiek Chanverrerie utcának írtak, és itt volt a Corinthe-hoz címzett híres vendégfogadó.

Az olvasó nyilván emlékszik mindarra, amit már elmondottunk a barikádról, amely ezen a helyen épült, s amelynek hírét egyébként elhomályosította a Saint-Merry-templom melletti torlasz. Most erre a nevezetes, de ma már a feledés mélységes éjszakájába süllyedt Chanvrerie utcai barikádra fogunk némi fényt vetni.

Az elbeszélés világosságának kedvéért a waterlooi csatával kapcsolatban már használt egyszerű eszközhöz folyamodunk. Aki meglehetősen pontos képet kíván magának alkotni a háztömbökről, amelyek ebben a korszakban a Saint-Eustache-templom közelében, a Vásárcsarnokok északkeleti szögletében, a mai Rambuteau utca torkolatánál emelkedtek, képzeljen egy nagy N betűt, melynek csúcsa a Saint-Denis utcát érinti, talpa pedig a Vásárcsarnokokon nyugszik. Az N egyik függőleges szára a Grande-Truanderie utca, másik a Chanvrerie utca lenne, összekötő szára pedig a Petite-Truanderie utca vonalán húzódna. Az öreg Mondétour utca nyakatekert ívben szelte át a három szárat, mégpedig úgy, hogy a négy utca labirintusszerű összefonódásának sikerült a háromszáz négyszögölnyi területen - egyfelől a csarnokok és a Saint-Denis utca, másfelől a Cygne utca és a Prêcheurs utca között - hét házcsoportot, hét furcsán szabott, különböző nagyságú, ferdén álló, mintegy vaktában odavetett szigetet létrehoznia, melyeket, mint valami kőtömböket a kőfaragó műhelyében, szűk rések választottak el egymástól.

Szűk réseket mondunk, s nincs is találóbb kifejezés e sötét, összenyomott, zegzugos sikátorokra, melyeket nyolcemeletes ódon épületek szegélyeztek. A házak oly rozzantak voltak, hogy a Chanvrerie és a Petite-Truanderie utcában az épületeket a homlokzatok közé ékelt gerendák gyámolítottak. Az utca keskeny volt, de a csatorna széles, a járókelő mindig nedves kövezeten haladt pinceszerű boltok, abroncsokkal körülvett vaskos sarokkövek, botrányos szemétrakások, hatalmas ősrégi vasrácsokkal felszerelt kapubejáratok közt. A Rambuteau utca mindezt megsemmisítette.

A Mondétour név pompásan érzékelteti ezt az egész szemétdombot kacskaringós útvonalaival. Kissé távolabb, még jobban kifejezte a Mondétour utcába torkolló Pirouette utca neve.

Ha a járókelő befordult a Saint-Denis utcából, láthatta, hogy a Chanvrerie utca lépésről lépésre szűkebbre szorul előtte, mintha valami elnyúló tölcsérbe jutott volna. Az egyébként igen rövid utca végén, a Vásárcsarnokok felől, magas házsor zárta el az útját, és azt hihette volna, hogy zsákutcába került, ha jobbra és balra nem vesz észre két sötét árkot, amelyen át kimenekülhet. Ez a két árok volt a Mondétour utca; egyfelől a Prêcheurs utcába, másfelől a Cygne utcába és a Petite-Truanderie utcába vezetett. Ennek a zsákutcafélének a mélyén, a jobb oldali árok sarkán egy házat pillantott meg az ember, amely alacsonyabb volt a többinél, és mint valami hegyfok ugrott ki az utcára.

Ebben a csupán kétemeletes házban virult háromszáz esztendő óta egy híres vendégfogadó. A kocsma ugyanazt a helyet verte fel vidám lármájával, amelyről az öreg Théophile[144] is megemlékezett két verssorában:

Rémes csontváza itt lebeg
A bús-szerelmes ifjúnak, ki felköté magát.

A hely előnyös volt, a kocsmárosok apáról fiúra követték egymást benne.

Mathurin Régnier[145] idején a vendégfogadó a Rózsafa nevet viselte, s mivel akkoriban a rébuszok divatja járta, egy rózsaszínűre festett faoszlop volt a cégére.[146] A múlt században a derék Natoire[147] - egyike azoknak a játékos mestereknek, akiket a mai merev iskola lenéz -, miután jó néhányszor ugyanannál az asztalnál csípett be, amelynél egykor Régnier is felöntött a garatra, hálából egy korinthusi szőlőfürtöt festett a rózsaszínű faoszlopra. A kocsmáros örömében megváltoztatta a cégtábla feliratát is. Aranyos betűkkel a szőlőfürt fölé odafestette: A korinthusi szőlőhöz. Ebből származott a vendégfogadó későbbi neve: Corinthe. Mi sem természetesebb az iszákosok ajkán, mint az ellipszis, a kihagyás, a rövidítés nyelvtani figurája. Az ellipszis a mondat részeg tántorgása. A Corinthe név lassacskán száműzte a Rózsafát. A kocsmáros-dinasztia utolsó tagja, Hucheloup apó már a hagyományt sem ismerte, és kékre mázoltatta az oszlopot.

Egy terem a földszinten a söntéssel, egy másik terem az emeleten, ahol a biliárdasztal állott, fából épült csigalépcső a mennyezetbe vágott feljáróval, bor az asztalokon, füst a falakon, fényes nappal égő gyertyák - hát ilyen volt a vendéglő. A földszinti teremből csapóajtóval lezárt lépcső vezetett a pincébe. Az Hucheloup család a második emeleten tanyázott. A lakásukba vezető lépcsőre, azaz inkább létrára csupán az első emeleti nagyterem falába rejtett ajtó szolgált. A tető alatt két padlásszoba volt: a cselédlányok vacka. A konyhának a földszinten, az ivóhelyiség mellett jutott hely.

Hucheloup apó talán vegyésznek született, tény azonban, hogy szakács lett belőle; az ember nemcsak ivott, de evett is a kocsmájában. Hucheloup egy nagyszerű ételt talált fel, amit csak nála lehetett fogyasztani. A találmány a töltött ponty volt, vagy ahogy ő nevezte: a carpes au gras, a zsíros ponty. Az ételt faggyúgyertya vagy XVI. Lajos korából származó lámpa világánál ették, olyan asztalokon, amelyeken a terítőt szögekkel ráerősített viaszosvászon helyettesítette. A város túlsó végéről is eljöttek hozzá. Hucheloup egy szép napon helyénvalónak látta, hogy felhívja a járókelők figyelmét konyhájának "különlegességére", fekete festékbe mártott egy ecsetet, s mivel helyesírása is éppen olyan eredeti volt, mint a főztje, a következő figyelemre méltó feliratot rögtönözte a falra:

CARPES HO GRAS

Az egyik télen a záporok és a jeges viharok szeszélye letörölte az S betűt az első szó végéről és a G betűt a harmadik szó elejéről. Ez maradt:

CARPE HO RAS[148]

Az idő és az eső jóvoltából a szerény konyhaművészeti hirdetés mély bölcsességgé alakult át.

Így derült ki, hogy Hucheloup apó franciául ugyan nem tud, de tud latinul. Így történt, hogy konyhája filozófiát fiadzott, s holott csupán a böjtöt akarta lóvá tenni, horatiusi magaslatokra emelkedett. Különösen az volt meglepő, hogy az új felírás sem mondott mást, mint a régi: térj be a kocsmámba!

Ma már mindez a múlté. A Mondétour útvesztőt már 1847-ben bontani kezdték, a labirintusba széles rést ütöttek, s alkalmasint ma már semmi sincs belőle. A Chanvrerie utca és a Corinthe eltűnt a Rambuteau utca kövezete alatt.

Mint már mondottuk, a Corinthe volt Courfeyrac baráti körének egy találkozó-, ha ugyan nem gyülekezőhelye. A Corinthe-ot Grantaire fedezte fel. Először a Carpe Horas miatt tért be a kocsmába, majd a Carpes au gras vonzotta. Ittak, ettek, kiabáltak; keveset fizettek, rendetlenül fizettek, egyáltalán nem fizettek, mégis mindig szívesen látták őket. Hucheloup apó derék ember volt.

Noha Hucheloup, amint éppen megállapítottuk, derék ember volt, bajszának tanúsága szerint a marcona csaplárosok közé tartozott. Mulatságos változat a kocsmáros műfajban. Morcos arckifejezéssel járt-kelt, mintha meg akarná félemlíteni a klienseit, zsörtölődött azokkal, akik betértek hozzá, s olyan képet vágott, mint aki szívesebben belekötne a vendégeibe, semmint kiszolgálja őket. Mégis fenntartjuk állításunkat, hogy mindenkit szívesen látott. Ez a furcsasága sok vendéget szerzett a lebujnak, s fiatalembereket vonzott oda, akik ilyeneket mondogattak egymásnak: "Gyere, nézzük meg, hogyan dohog Hucheloup apó." Úgy viselkedett, mint valami vívómester, s egyszerre csak harsányan felkacagott. Derék fickó érdes burokban. Komikus lényeg tragikus köntösben. Kedvét lelte benne, hogy ráijesszen az emberre, körülbelül úgy, mint ama bizonyos, pisztoly formájú burnótszelence. Ha elsütik, nem dörren, hanem az orrot csiklandozza. Felesége, Hucheloup anyó, nagyon csúnya, szakállas teremtés volt.

1830 táján Hucheloup apó elhalálozott. Vele sírba szállt a zsíros ponty titka. Vigasztalhatatlan özvegye továbbra is nyitva tartotta a vendéglőt. De a konyha elfajzott, és förtelmesen rossz lett, a bor pedig, amely mindig pocsék volt, ihatatlan. Courfeyrac és barátai mindazonáltal továbbra is eljártak a Corinthé-ba - kegyeletből, mondotta Bossuet.

Özvegy Hucheloup-né hamar kifulladó, alaktalanra hízott asszony volt, tele vidéki emlékekkel. Kiejtése azonban enyhítette történeteinek ízetlenségét. Merőben eredeti szavajárásával fűszerezte falusi és tavaszi visszaemlékezéseit. Egykoron abban lelte örömét - erősítgette -, ha hallgathatta "a tengelyizék csicsergését a lócérnásban".

Az első emeleti helyiség, az "étterem", zsámolyokkal, székekkel, padokkal, asztalokkal zsúfolt hosszú szoba volt; egy rozzant, sánta biliárdasztal is állt benne. A csigalépcsőn lehetett ide feljutni, amely a terem sarkában egy fedélzeti lejáratra emlékeztető négyszögletes nyílásba torkollt.

E termet egyetlen szűk ablak és egy állandóan égő mécses világította meg. Olyan volt, mint valami lomtár. A négylábú bútorok úgy viselkedtek, mintha három lábuk lett volna. A fehérre meszelt falak minden ékessége a következő négysoros vers volt, amely Hucheloup-né asszonyság dicséretét zengte:

Tíz lépésről csoda, de kettőről boszorkány.
Ékes szemölcs lakik világraszóló orrán,
Félő, hogy hirtelen megcirógat vadul,
Vagy hogy egy szép napon az orra porba hull.

Ezt szénnel firkantotta valaki a falra.

Hucheloup-né asszonyság, noha az arckép hű volt, reggeltől estig a legnagyobb lelki nyugalommal járt-kelt a költemény előtt. Két szolgálólány, Csipetke és a Szalonka - becsületes nevüket soha senki sem ismerte - segített Hucheloup-nénak az asztalokra hordani a kocsisborral megtöltött kancsókat és a különféle kotyvalékokat, amiket cserépcsészékben szolgáltak fel a kiéhezett vendégeknek. A vastag, gömbölyű, vörös hajú, rikácsoló Csipetke - a megboldogult Hucheloup egykori kedvenc szultánája - csúnyaságában túltett a mitológia bármely szörnyetegén, de mivel úgy illik, hogy a szolgáló elmaradjon úrnője mögött, mégsem volt oly rút, mint Hucheloup mama. Szalonka nyurga, törékeny leányzó volt, fehér, mint aki fehérvérűségben szenved, karikás szemmel, leragadó szemhéjakkal, mindig sápadt és levert, mintha idült kimerültségben szenvedne; elsőnek kelt, utolsónak feküdt le, csendben és szelíden kiszolgált mindenkit, a másik szolgálót is, miközben valami álmatag mosoly derengett át a fáradtságán.

A kassza fölött tükör is díszelgett.

Mielőtt az ember belépett az étterembe, az ajtón ez a krétával odafirkantott verssor - Courfeyrac műve - ötlött a szemébe:

Fizess, ha tudsz, és egyél, ha mersz.



II
Bevezető vigasság

Laigle de Meaux, mint tudjuk, inkább Jolynál tanyázott, mint máshol. Úgy volt a lakással, mint madár az ággal. A két barát együtt élt, együtt evett, együtt aludt. Mindenük közös volt, egy kissé még Musichetta is. Olyanok voltak, mint azok, akiknek bizonyos szerzetesrendben bini a nevük. Június 5-én elmentek reggelizni a Corinthe-ba. Jolynak eldugult az orra, erős náthában szenvedett, amit Laigle kezdett elkapni tőle. Laigle elnyűtt ruhát viselt, Joly azonban jól volt öltözve.

Körülbelül reggel kilenc óra lehetett, amikor benyitottak a Corinthe ajtaján. Felmentek az emeletre. Csipetke és Szalonka fogadta őket.

- Osztrigát, sajtot és sonkát - rendelkezett Laigle.

Ezzel letelepedtek egy asztalhoz. A kocsma üres volt, csak ők ketten voltak vendégek. Szalonka, amint megismerte Jolyt és Laigle-t, egy palack bort tett az asztalra.

Az első osztrigáknál tartottak, mikor a lépcső nyílásából felbukkant egy fej, és megszólalt egy hang:

- Erre jártam. Az utcán a Brie-sajt finom szaga csapta meg az orromat. Bejöttem.

Grantaire volt. Fogott egy zsámolyt, és az asztalhoz ült. Szalonka, amint meglátta Grantaire-t, két palack bort tett az asztalra. Ez összesen három volt.

- Két üveggel akarsz meginni? - kérdezte Laigle Grantaire-től.

- Te jótét lélek a sötét lelkek közt! - kiáltott fel Grantaire. - Hasra eshet-e a férfi két palack előtt?

A többiek evéssel kezdték. Grantaire ivással. Fél üveggel azon nyomban leeresztett a garatján.

- Lyukas a gyomrod? - szólt Laigle.

- Neked meg a könyököd - mondta Grantaire.

S miután kiürítette poharát, hozzáfűzte:

- Ó, szárnyaló gyászbeszédek szónokának[149] dicső névrokona, rongyos a ruhád!

- Remélem is - vágott vissza Laigle. - így jól megférünk egymással, a kabátom meg én. Velem ráncosodik, testhez áll, idomtalanságomhoz idomul, semmiben sem feszélyez, cinkosa a mozdulataimnak, csak a melengetését érzem. A régi kabát olyan, mint a régi barát.

- Ez bár igaz - vágott bele Joly a párbeszédbe. - Bagab is azt mondom.

- A körútról jössz, Grantaire? - kérdezte Laigle.

- Nem.

- Joly meg én az imént láttuk elvonulni a menet elejét.

- Bombás látvány! - mondta Joly.

- De csendes ez az utca! - kiáltott fel Laigle. - Ki hinné, hogy Párizs fenekestül felfordult? Mennyire meglátszik, hogy valamikor csupa kolostor volt errefelé! De Breul és Sauval felsorolják őket, meg Lebeuf abbé is.[150] Egyik a másikat érte. Csak úgy nyüzsgött a sok barát, sarusok és mezítlábasok, megnyírtak és szakállasok, szürkék, feketék és fehérek, franciskánusok, minoriták, kapucinusok, régi augusztinusok... Hemzsegett tőlük a környék.

- Ne beszéljünk szerzetesekről! - vágott közbe Grantaire. - Az embernek vakarózhatnékja támad.

Majd felcsattant:

- Pfuj! Rossz osztrigát nyeltem. Hogyisne fogna el megint a hipochondria! Az osztriga romlott, a szolgálók rondák. Gyűlölöm az emberiséget. Az imént a Richelieu utcában elmentem a Nemzeti Könyvtár előtt. Az a könyvtárnak nevezett nagy rakás osztrigahéj elveszi a kedvemet a gondolkodástól. Mennyi papiros! Mennyi tinta! Mennyi irkafirka! Mi mindent összeírtak! Ki volt az a mafla, aki azt mondotta, hogy az ember tollatlan kétlábú állat? Azután meg találkoztam egy csinos fiatal leánnyal, egy ismerősömmel, aki méltó a Floréal névre, mert oly szép, mint a tavasz. El volt ragadtatva, lelkendezett, a mennyországban járt, odáig volt a boldogságtól a nyomorult, mert tegnap egy förtelmes himlőhelyes bankár arra méltatta, hogy leereszkedjék hozzá. A nő - sajna! - minden illatnál jobban kedveli a dohányillatot; a macska nemcsak verebekre, hanem egerekre is vadászik. Ez a leányzó alig két hónapja illedelmesen éldegélt a padlásszobájában, kis rézkarikákat erősített a vállfűzők gomblyukaiba - hogyan is nevezik ezt a munkát? Mindegy. Varrogatott, tábori ágyon aludt, nyugton maradt a virágcserepe mellett, elégedett volt. Most hát bankárné lett belőle. Az átalakulás ma éjszaka ment végbe. Reggel, mikor találkoztam vele, sugárzott a jókedv erről az áldozati bárányról. És ami különösen visszataszító: a szajha ma is éppolyan szép volt, mint tegnap. A bankárja nem volt az arcára írva. A rózsa annyiban különb vagy silányabb az asszonynál, hogy meglátszik rajta a hernyó nyoma. Ah! Nincs erkölcs a földön, tanúm rá a mirtusz, a szerelem jelképe, az alma, amely magjával kis híján megfullasztotta Ádám apánkat, és a fügefalevél, a szoknya nagypapája. Ami pedig a jogot illeti, akarjátok tudni, hogy mi a jog? A gallok Clusiumra[151] pályáznak, Róma védelmébe veszi Clusiumot, és megkérdi a gallusokat, hogy mi bajuk Clusiummal. Brennus[152] így felelt: Az a bajunk, ami nektek Albával, az, amit Fidenae szemére hánytok, ugyanaz, amit az ekvuszok, a volszkok, a szabinok vétettek ellenetek. Szomszédaitok voltak. A clusiumiak a mi szomszédaink. Mi is úgy értjük a szomszédságot, mint ti. Ti elraboltátok Albát, mi elvesszük Clusiumot. Róma azt mondta: "Nem veszitek el Clusiumot!" Brennus erre bevette Rómát. Aztán odavágta: "Vae victis!" Hát ez a jog. Ah, de sok ragadozó állat van a világon! Mennyi sas! Mennyi sas! Libabőrös tőle a hátam.

Joly felé nyújtotta a poharát, aki megtöltötte. Grantaire felhajtotta; beszédét jóformán félbe sem szakította ez a pohár bor, melyet senki sem, még maga sem vett észre.

- Brennus, aki elragadja Rómát, sas; a bankár, aki elragadja a grizettet, sas. Az egyik éppoly arcátlan, mint a másik. Tehát ne higgyünk semmiben. Csak a borban az igazság. Bármi legyen a véleményed, pártold a sovány kakast, mint Uri kanton, vagy a kövér kakast, mint Glaris kantonja, egyre megy - igyál! A körútról, felvonulásról és más efféléről beszéltek. Így hát megint forradalom lesz? Csodálkozom, hogy a Jóisten ennyire szűkében van az eszközöknek. Minden pillanatban neki kell állnia, hogy megkenje az események tengelyét. Döcög a kocsi, elakadnak a kerekek. Hamar egy forradalmat! A Jóistennek mindig mocskos a keze ettől a csúnya kulimásztól. Az ő helyében én egyszerűbben csinálnám a dolgokat, nem kellene minden pillanatban felhúznom a szerkezetet, simán vezetném az emberiséget, szemről szemre horgolnám a tényeket, anélkül, hogy elszakítanám a fonalat, nem lenne szükségem pótkerekekre, szükségmegoldásokra, nem kellene rendkívüli számokat beiktatnom a műsoromba. Két motor hajtja azt, amit ti haladásnak neveztek: az emberek és az események. Csakhogy, sajna, időről időre szükségessé válik a rendkívüli. Emberben, eseményben a régi színtársulat már nem áll a helyzet magaslatán; az emberek közt lángelmére, az események közt forradalomra van szükség. A nagy véletlen törvényszerű; a dolog rendje nem tud meglenni nélküle, és ha az ember az üstökösök megjelenését nézi, azt kell hinnie, hogy az égnek magának is szüksége van vendégszerepben fellépő színészekre. Mikor legkevésbé várja az ember, Isten egy meteort plakátol a mennybolt falára. Valami furcsa csillag jelenik meg, jelentőségét óriási farok húzza alá. És Caesar belehal. Brutus leszúrja a késével, Isten fejbe kólintja az üstökössel. Jön! Jön! Már itt is van a sarki fény, megérkezett a forradalom. Fellép a nagy ember; 1793 óriási betűkkel, Napóleon a főszerepben, az 1811-es üstökös[153] a nagy szenzáció. Ó, a gyönyörű kék falragasz, csak úgy lángolnak rajta a váratlan csillagok. Csinn-bumm! Rendkívüli műsor. Meresszétek a szemeteket, maflák. Fékevesztett minden, a csillag is, meg a dráma is. Jóságos Isten, ez már sok, és mégsem elég. Mintha ezek a kivételes eszközök a kimeríthetetlen gazdagságot bizonyítanák, holott szegénységről árulkodnak. Barátaim, a gondviselés fűhöz-fához kapkod. Mit bizonyít a forradalom? Hogy az Isten kutyaszorítóba került. Államcsínyhez folyamodik, mert a jelen és a jövő között megszakadt a folyamatosság, és mert ő, az Isten, nem tudta összebogozni a fonal két végét, nem volt hozzá tehetsége. Ez bezzeg megerősít engem Jehova vagyoni állapotáról alkotott feltevésemben. Ha az ember elnézi azt a rengeteg szűkölködést fent és lent, a sok kicsinyeskedést, garasoskodást, fukarkodást és nincstelenséget az égen és a földön, kezdve a madártól, akinek nincsen egy betevő szem kölese, egészen jómagamig, akinek nem jut százezer frank évjáradék, ha az ember látja a rongyos emberi sorsot, sőt a királyi sorsot is, amelyet kötélből fonnak - példa rá a felakasztott Condé herceg -, és a telet, amely nem más, mint lyuk a zeniten, amerre a szél befúj, ha látom, hogy hasad a hajnal bíborpalástja a dombtetőn, ha elnézem a harmatcseppet, ezt a hamis gyöngyöt, a zúzmarát, ezt a drágakőutánzatot, a széttépett emberiséget, a toldott-foldott eseményeket, a nap foltjait, a hold fogyatkozásait, a mindenfelől kiáltó nyomorúságot - akkor élek a gyanúperrel, hogy Isten nem gazdag. Gazdagnak látszik, a külszín mutatós, ez igaz; de érzem, hogy anyagi zavarokkal küzd. Forradalmat rendez, mint ahogy bált ad a kereskedő, amikor üres a kasszája. Ne a külszín szerint ítéljük meg az isteneket. A mennybolt aranykárpitja mögött koldusszegény világot sejtek. A teremtésben csőd lappang. Ezért vagyok elégedetlen. Látjátok, ma június ötödike van, és már majdnem beesteledett. Reggel óta lesem, hogy előbújjon a nap, de csak nem jön, s fogadni merek, hogy egész nap nem fogja idetolni a képét. Pontatlan, mint egy rosszul fizetett kereskedősegéd. Igen, minden rosszul van elrendezve, semmi sem vág össze, hitvány tákolmány ez a vén világ; az ellenzékhez pártolok. Minden rosszul megy, a világmindenség bosszantó valami. Úgy vagyunk vele, mint a gyerekekkel; aki kívánja gyereket, annak nincs, aki pedig nem akarja, annak van. Mindent összevéve: kiborulok. Ráadásul ez a kopasz Laigle de Meaux is sérti a szememet. Megaláz a gondolat, hogy egykorú vagyok ezzel a tarfejűvel. Egyébként csak bírálok, nem sértegetek. A világ olyan, amilyen. Nincsenek gonosz szándékaim, csupán lelkiismeretem megnyugtatására beszélek. Fogadd, Örökkévaló Atya, megkülönböztetett nagyrabecsülésem kifejezését! Ah! Az Olimpus minden szentjére és a paradicsom minden istenére mondom, nem arra születtem, hogy párizsi legyek, azaz hogy labda módjára ide-oda pattanjak két labdaütő között, a tekergők csoportjától a hangoskodók csoportjához! Arra születtem, hogy török legyek, és naphosszat elnézzem a csacska keleti nők pompás egyiptomi táncát, mely buja, mint az ártatlan kamasz álma; vagy arra, hogy Beauce vidéki paraszt legyek, vagy velencei nemesember szépséges donnák körében, vagy német fejedelmecske, ki egy fél bakával járul hozzá a germán konföderáció hadseregéhez, és szabad idejét azzal tölti, hogy harisnyáit szárítgatja a sövényen, vagyis birodalmának határain! Hát ilyen sorsra születtem én! Igenis, törököt mondtam, és nem szívom vissza. Nem értem, hogy általában mi kivetnivalót találnak a törökökön. Mohamednek van jó oldala is. Tisztelet-becsület a hurikkal megrakott szerájok és az odaliszkokkal benépesített paradicsomok feltalálójának! Ne szidalmazzuk az iszlámot, az egyetlen vallást, amely tyúkketrecekkel ékes! Igyunk rá, tétovázás nélkül. Rettentő ostobaság a világ. Most meg úgy látszik, hogy verekedni készül a sok hülye, szétvereti a cifferblattját, lemészároltatja egymást a nyár kellős közepén, prairial havában,[154] holott belekarolhatna egy nőcskébe, hogy kisétáljon a mezőre és szagolgassa annak az óriási csészének az illatát, amelyben a lekaszált fű a tea. Valóban, az emberek túlságos sok butaságot követnek el. Ócska török lámpát láttam az imént egy zsibárus boltjában, s ettől bölcs gondolatom támad: ideje volna, hogy világosság gyúljon az emberiség agyában. No tessék, már megint szomorú vagyok! így jár az ember, ha egy osztriga és egy forradalom cigányútra téved a torkában! Gyászba borulok. Ó, rémséges vén világ! Az ember törekszik, növekszik, verekszik, lefekszik, öregszik.

Az ékesszólás e rohama után Grantaire-t megérdemelt köhögési roham fogta el.

- A forradalomból jut eszebbe - szólalt meg a náthás Joly -, úgy látszik, hogy Barins dényleg szerelbes.

- Tudod, kibe? - kérdezte Laigle.

- Deb.

- Nem?

- Deb, ha boddob!

- Marius szerelmes! - kiáltott fel Grantaire. - Szinte látom. Marius afféle köd, s alighanem valami lenge párával találkozott. Marius a költők fajtájából való. Aki költőt mond, bolondot ért. Tymbraeus Apolló[155] Marius és a Máriája vagy Mariskája vagy Marcsája fura egy szerelmespár lehet. Képzelem, miféle szerelem az. Merő révület, melyben elfeledkeznek csókolózni. Szüzesség a földön, de egyesülés a végtelenben. Érzékekkel felruházott lelkek. A csillagokkal hálnak együtt.

Grantaire nekilátott a második palacknak, és talán nekilátott volna a második szónoklatnak is, mikor a lépcső négyszögletes nyílásából egy új alak bukkant fel. Egy rongyos, nagyon kis termetű, sárga, hegyes orrú, élénk szemű, bozontos hajú fiú, aki még tízéves sem lehetett. Át volt ázva, és nagyon elégedettnek látszott.

A gyermek, noha nyilvánvalóan egyikük sem ismerte, hármuk közül habozás nélkül Laigle de Meaux-t szólította meg.

- Ön Bossuet úr? - kérdezte.

- Ez a becenevem - válaszolta Laigle. - Mit akarsz?

- Tessék. Egy magas szőke megszólított a körúton: Ismered Hucheloup mamát? - Persze hogy ismerem - feleltem -, Chanvrerie utca, az öreg özvegye. Erre azt mondta: Fuss oda. Ott találod Bossuet-t, mondd neki a nevemben azt, hogy A-B-C. Meg akarta tréfálni önt, ugye? Tíz sout adott.

- Joly, adj kölcsön tíz sout - szólt Laigle, majd Grantaire-hez fordulva: - Grantaire, adj kölcsön tíz sout.

A húsz sout Laigle odaadta a gyereknek.

- Köszönöm, uram - mondta a kisfiú.

- Hogy hívnak? - kérdezte Laigle.

- Navet vagyok, Gavroche barátja.

- Maradj itt - szólt Laigle.

- Reggelizz velünk - mondta Grantaire.

- Nem lehet - válaszolta a gyerek -, dolgom van a felvonulásban, én kiabálom, hogy "Le Polignackal!".

És nagyot kanyarítva maga mögé a lábával, ami minden lehetséges köszönés közt a legtiszteletteljesebb, odábbállott.

Ahogy a gyerek kitette a lábát, Grantaire megragadta a szót:

- Ez a tömény gamin. A gamin műfaj, sok változatot ismer. Az ügyvéd-gamin a fullajtár, a szakács-gamin a kukta, a juhász-gamin a bojtár, a lakáj-gamin a groom, a matróz-gamin a hajóinas, a katona-gamin a kisdobos, a festő-gamin az ecsetmosó, a kereskedő-gamin a vizesnyolcas, az udvaronc-gamin az apród, a király-gamin a trónörökös, az isten-gamin pedig a bambino.[156]

Közben Laigle gondolataiba merült, majd halkan megszólalt:

- A. B. C, azaz: Lamarque temetése.

- A magas szőke pedig Enjolras, aki értesít téged - jegyezte meg Grantaire.

- Elmegyünk? - kérdezte Bossuet.

- Esik az eső - szólalt meg Joly. - Arra esküdtebb, hogy tűzbe begyek, arra deb, hogy vízbe is. Deb akarok begdáthásodni.

- Én itt maradok - mondta Grantaire. - Jobb szeretem a reggelit, mint a halottaskocsit.

- Lezárom a vitát: maradunk - szólt Laigle. - No, hát akkor igyunk. Egyébként az ember azzal még nem mulasztja el a felkelést, hogy elmulasztja a temetést.

- Ah! A felkelés; abban benne vagyok! - kiáltott fel Joly.

Laigle a kezét dörzsölte:

- Most pedig helyrepofozzuk az 1830-as forradalmat. Való igaz, hogy nem a népre volt szabva.

- Nekem ugyan édes mindegy a ti forradalmatok - mondta Grantaire. - Nem gyűlölöm a mostani kormányzatot. Hálósipkával mérsékelt korona. Esernyőben végződő jogar.[157] Tényleg, erről jut eszembe, hogy amilyen idő járja, Lajos Fülöp ma kétféle célra is használhatja királyi pálcáját. A pálcarésszel lesújthat a népre, az esernyőrésszel pedig védekezhet az eső ellen.

A teremre homály borult, a hatalmas felhők végképp elűzték a világosságot. A kocsmában nem volt senki, az utca is üres volt; mindenki elment megnézni, hogy "mi történik".

- Dél van vagy éjfél? - csattant fel Bossuet. - Az ember az orráig sem lát. Világosságot, Csipetke.

Grantaire bánatosan nyakalta a bort.

- Enjolras semmibe vesz engem - morogta. - Enjolras azt mondhatta: Joly beteg, Grantaire részeg, Bossuet-nek üzent. Ha értem jön, vele tartottam volna. Az ő baja! Nem fogok elmenni a temetésre.

Miután így határozott, Bossuet, Joly és Grantaire nem mozdult többé a kocsmából. Délután két óra felé az asztalt, melyen könyököltek, üres üvegek borították. Két szál gyertya égett az asztalon, az egyik egy tökéletesen megzöldült ócska réz gyertyatartóban, a másik egy megrepedt palack nyakában. Grantaire ivásra ösztönözte Jolyt és Bossuet-t, Bossuet és Joly pedig ismét jókedvre derítette Grantaire-t.

Hogy Grantaire-nél maradjunk, ő már délben túljutott a boron, ezen a nagyon középszerű álomforráson. A komoly iszákosoknál a bor csupán erkölcsi sikert arat. A részegségben kétféle mágiát különböztethetünk meg: a fehéret és a feketét. A bor még csak a fehér mágia. Grantaire a vakmerő álomivók fajtájához tartozott. Nem hátrált meg a legfélelmetesebb részegség elől sem; vonzotta a lábai alatt megnyíló sötét verem. Faképnél hagyta a palackokat, és megragadta a kancsót. A kancsó maga az örvény. Grantaire azt akarta, hogy az alkonyat homálya boruljon az agyára; ópium vagy hasis nem volt a keze ügyében, így hát a borzalmas pálinka-barna sör-abszint keverékhez, a legrettenetesebb kábulatok forrásához folyamodott. Ebből a három gőzből, a sörből, a pálinkából, az abszintból gomolyog elő az álmos köd, amely elborítja a lelket. Az éji pillangó belefullad a hármas alvilági homályba; a nyálkás gomolygásból, amely mintha denevérszárnyakká sűrűsödne; három néma fúria - a Lidércnyomás, az Éjszaka és a Halál - bontakozik ki, és ott lebeg az álomba mélyedt Psyché felett.

Grantaire még nem jutott el ehhez a gyászos állapothoz; távolról sem. Hallatlanul jókedvű volt, és Joly meg Bossuet kontrázott neki. Koccintgattak; Grantaire torz testtartással toldotta meg gondolatainak és szavainak excentrikus hangsúlyozását; bal öklét méltóságteljesen a térdére támasztotta, karját derékszögben behajlította, és kibontott nyakkendővel egy zsámolyon lovagolva, jobb kezében teli pohárral a következő ünnepélyes szavakat vetette oda Csipetkének, a kövér szolgálónak:

- Tárják ki a palota kapuját! Legyen mindenki tagja a Francia Akadémiának, és legyen mindenkinek joga megcsókolni Hucheloup-né asszonyt! Igyunk!

Majd Hucheloup mama felé fordult, és hozzátette:

- Ódon hölgy, kit megszentelt a hagyomány, jer közelebb, hogy bámulhassalak!

Joly felkiáltott:

- Csipetke és Szalonka, de adjatok többet iddi Grantaire-nek. Őrült subbákat költ. Eszeveszett tékozlásábad reggel óta bár két frank kiledzvenöt centibes-nak hágott a nyakába.:

Grantaire vette át a szót:

- Ki akasztotta le engedelmem nélkül a csillagokat, hogy ide tegye gyertyának az asztalra?

Bossuet, bár tökrészeg volt, megőrizte nyugalmát. A nyitott ablak párkányára ült, hogy az eső a hátát verje, s közben két barátján pihentette a szemét.

Hirtelen zajongást, siető lépteket és Fegyverre! kiáltásokat hallott maga mögött. Megfordult, és a Saint-Denis utcában, a Chanvrerie utca végén elhaladóban megpillantotta Enjolras-t puskával a kezében, Gavroche-t a pisztolyával, Feuillyt a kardjával, Courfeyracot a szablyájával, Jean Prouvaire-t a muskétájával, Combeferre-t a puskájával, Bahorelt a karabélyával, és az egész felfegyverzett s viharzó gyülekezetet, amely nyomukba tódult.

A Chanvrerie utca nemigen volt hosszabb egy puskalövésnél. Bossuet szócsövet rögtönzött két kezével a szája elé, és lekiáltott:

- Courfeyrac! Courfeyrac! Hahó!

Courfeyrac meghallotta a kiáltást, észrevette Bossuet-t, néhány lépést tett a Chanvrerie utcában, és visszakiáltott:

- Mit akarsz? - Szavai keresztezték Bossuet kérdését:

- Hová mégy?

- Barikádot emelni - felelte Courfeyrac.

- Hát akkor legyen itt! Ez a jó hely! Itt csináld!

- Igazad van, Aigle - szólt Courfeyrac.

És Courfeyrac intésére a csoport betódult a Chanvrerie utcába.



III
Grantaire-re ráborul az éjszaka

Bossuet valóban csodálatosan alkalmas helyet jelölt meg. Kiöblösödő utcabejárat, összeszűkülő és zsákutcában végződő házsorok, az utca mélyén a Corinthe beszögellése; a Mondétour utca jobbra és balra könnyűszerrel elzárható, támadás csakis a Saint-Denis utca felől, tehát csupán szemtől szembe és nyílt terepen lehetséges. A kapatos Bossuet szemmértéke felért a józan Hannibál pillantásával.

A csoport bezúdulására az egész utcát rémület fogta el. Egyetlen járókelő sem akadt, aki nyomban el ne tűnt volna. Villanásnyi időbe sem telt és elöl-hátul, jobbra-balra, a földszinttől a tetőig minden bezárult; a boltok és a műhelyek, a kapuk és az ablakok, a zsalugáterek és a padlásszobák, mindenféle rendű és rangú ablaktáblák. Egy rémült öregasszony két ruhaszárító rúddal matracot erősített az ablak elé, hogy ezzel védekezzen a golyók ellen. Csak a kocsmaépület maradt nyitva, mégpedig csupán azért, mert a tömeg oda tódult be.

- Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! - sóhajtozott Hucheloup mama.

Bossuet lesietett Courfeyrac elé.

Joly, aki az ablakhoz állt, lekiáltott:

- Courfeyrac, bér neb hoztál esernyőt? Bég begfázol.

Közben néhány pillanat alatt húsz vasrudat téptek le a kocsma homlokzatának rácsairól, és tízölnyi területen felszaggatták az utca kövezetét. Gavroche és Bahorel menet közben megragadták és felfordították egy Anceau nevű mészégető taligáját, amelyen három, mésszel telt hordó volt. A hordókat kőrakások alá helyezték. Enjolras felemelte a pince csapóajtaját, és özvegy Hucheloup-né minden üres hordója a meszeshordók mellé került. Feuilly legyezők finom lemezeinek festéséhez szokott ujjaival két hatalmas terméskőrakást halmozott fel a hordók és a taliga megerősítésére. E terméskövek is váratlanul kerültek elő, mint a többi - senki sem tudta, honnan. Egy szomszédos ház homlokzatából kiszedték a gyámfákat, és a hordókra fektették. Mire Bossuet és Courfeyrac visszatért, az utcát fele szélességben már embernél magasabb torlasz zárta el. Semmi sem fogható a nép kezéhez, ha olyan építésről van szó, amely rombolva épít.

Csipetke és Szalonka beállt a dolgozók közé. Szalonka törmelékekkel megrakodva jött-ment. Kimerültségét most a barikád szolgálatába állította. Úgy hordta fel a köveket, mint ahogy a bort szokta felszolgálni: álmos arckifejezéssel.

Egy omnibusz haladt el az utca végén. Két fehér ló húzta.

Bossuet átugrott a kőrakásokon, a kocsi után vetette magát, megállította, letessékelte az utasokat, kezét nyújtotta a hölgyeknek, kiadta a kalauz útját, és a lovakat kantárszáron vezetve, a kocsival tért vissza a torlaszhoz.

- Omnibusz nem haladhat el a Corinthe előtt - mondotta. - Non licet omnibus adire Corinthum.[158]

Egy pillanat múlva a kifogott és szabadjára eresztett lovak a Mondétour utcában kocogtak, az oldalára döntött omnibusz pedig elzárta az utca még szabadon álló oldalát.

Hucheloup-né asszony, akinek lelkét teljesen feldúlták az események, az első emeleten keresett menedéket.

Tekintete megzavarodott, nézett, de nem látott, s közben halkan kiáltozott. A rémület hangos kiáltásai nem merészkedtek elő a torkából.

- Itt a világ vége - mormogta.

Joly egy csókot lehelt Hucheloup mama vastag, vörös és ráncos nyakára, s így szólt Grantaire-hez:

- Kedveseb, a női nyakat én bindig valami végtelenül finob dolognak tartottab.

Grantaire azonban már a lelkesültség legemelkedettebb táján szárnyalt. Mikor Csipetke felment az emeletre, Grantaire derékon ragadta, és elnyújtott kacagások közt az ablakhoz tuszkolta.

- Csipetke ronda! - üvöltötte. - Rútabbról álmodni sem lehet! Csipetke Kiméra. Halljátok születésének titkát. Egy gótikus Pygmalion,[159] aki a katedrálisok vízokádó szörnyeit faragta, egy szép napon beleszeretett egyik alkotásába, a legeslegborzalmasabba. Kérlelte a Szerelmet, hogy keltse életre. Így keletkezett Csipetke. Nézzétek meg, polgártársak! A haja ólomkromát színű, mint Tiziano[160] kedveséé, de azért derék leányzó. Kezeskedem érte, hogy jól fog harcolni. Minden jó leányban egy hős veszett el. Huchelpup mamát pedig kipróbált vitéznek tartom. Tanúm rá a bajsza. A férjétől örökölte. Huszár a javából. Ő is harcolni fog. Csipetkével másodmagával megfutamítja a kültelki hadakat. Bajtársak! Meg fogjuk dönteni a kormányt, szent igaz, mint ahogy igaz, hogy tizenöt közbeeső sav van a margarinsav és a hangyasav közt. Egyébként nekem ugyan mindegy! Uraim, az apám mindig gyűlölt, mert nem értettem a matematikát. Én csak a szerelmet és a szabadságot értem. Grantaire vagyok, a jó fiú. Pénzem sohasem volt, nem szoktam hozzá, hogy legyen, minélfogva nem is éreztem soha a hiányát, de ha gazdag lettem volna, többé nem lettek volna szegények! Majd meglátták volna! Ó, ha a jószívű embernek tömött erszénye volna! Mennyivel jobban menne minden! Elképzelem Krisztust Rothschild vagyonával! Mennyi jót tenne! Csipetke, csókoljon meg! Kegyed érzéki és szemérmes hölgy! Orcája nővéri csókra termett, de ajka szerető csókjáért epekedik.

- Csend legyen, te boroshordó! - szólt rá Courfeyrac.

- Igric vagyok és a virágjátékok mestere![161] - felelte Grantaire.

Enjolras, aki puskával a kezében a torlasz tetején állott, felemelte szigorú arcát. Enjolras, mint tudjuk, spártai jellem és puritán lélek volt. Thermopylénél meghalt volna Leonidásszal, és Droghedát felperzselte volna Cromwell-lel.

- Grantaire! - kiáltotta. - Kotródj innen, aludd ki másutt a részegségedet. Ez itt a mámor helye, de nem a részegségé. Ne becstelenítsd meg a barikádot.

Ez az ingerült kijelentés sajátságos hatással volt Grantaire-re. Mintha egy pohár hideg víz loccsant volna az arcába. Mintha hirtelen kijózanodott volna. Leült, rákönyökölt egy asztalra, mely az ablak mellett állott, kimondhatatlanul szelíd pillantást vetett Enjolras-ra, és így szólt hozzá:

- Tudod, hogy hiszek benned.

- Eredj a fenébe.

- Engedd, hogy itt aludjam.

- Aludj máshol! - kiáltotta Enjolras.

Grantaire azonban nem vette le róla gyengéd és zavaros tekintetét, és így válaszolt:

- Hadd aludjam itt, mindhalálig.

Enjolras megvető pillantással mérte végig:

- Nem tudsz te, Grantaire, se hinni, se gondolkodni, se akarni se élni, se meghalni.

Grantaire komoly hangon felelt:

- Majd meglátod.

Még néhány érthetetlen szót dadogott, azután feje nehézkesen az asztalra hanyatlott, és - elég gyakori jelenig a részegség második szakaszában, amelybe Enjolras hirtelen és nyersen beletaszította - nyomban elaludt.



IV
Kísérlet özvegy Hucheloup-né megvigasztalására

Bahorel odavolt az elragadtatástól a barikád miatt. Felkiáltott:

- Levetkőztettük az utcát! Milyen takaros!

Courfeyrac, miközben már-már szétszedte a kocsmát, azon volt, hogy megvigasztalja az özvegy kocsmárosnét:

- Nem tetszett-e panaszkodni nemrégiben, Hucheloup néni, hogy a rendőr felírta és megbüntette, mert Szalonka az ablakban porolt valami ágyszőnyeget?

- De igen, drága Courfeyrac úr. Jaj, Istenem, csak nem hajítja ezt az asztalt is arra a borzalmas micsodára? A szőnyeg, az még hagyján, hanem a száz frank büntetés, amit azért fizettem a kormánynak, mert egy virágcserép a padlásszoba ablakából az utcára esett! Hát nem szörnyű?!

- No látja, Hucheloup néni, most megbosszuljuk magát.

Hucheloup mama szemlátomást nemigen értette, hogy mi a haszna abból az elégtételből, amelyben éppen részesítik. Olyasforma elégtételt érzett, mint az egyszeri arab asszony, aki pofont kapott a férjétől, és bosszút lihegve rohant panaszt tenni az apjához: - Apám, sértéssel kell megtorolnod a férjem sértését. - Az apja megkérdezte: - Melyik arcodra kaptad a pofont? - A balra. - Az apa erre lekent egyet az asszony jobb arcára, és így szólt: - Meg lehetsz elégedve. Mondd meg a férjednek, hogy ő pofon verte a lányomat, én meg pofon ütöttem a feleségét.

Az eső elállt. Újabb felkelők érkeztek. Munkások kis hordóban puskaport hoztak zubbony alá rejtve, azután vitriolos üvegekkel megrakott szatyrot, két vagy három farsangi fáklyát és egy kosarat, színültig tele a "király ünnepéről megmaradt" lampionokkal. A nevezett ünnepet nemrégiben, május elsején rendezték.

Azt mesélték, hogy a muníciót egy Pepin nevű szatócs küldi a Saint-Antoine külvárosból. Leütötték a Chanvrerie utca egyetlen utcai lámpáját, az egyetlen lámpát a Saint-Denis utcában, majd összetörték a környék minden lámpáját a Mondétour utcában, a Cygne utcában, a Prêcheurs, a Grande- és a Petite-Truanderie utcákban.

Enjolras, Combeferre és Courfeyrac irányított mindent. Most már két barikád épült egyidőben. Mindkettő a Corinthe épületére támaszkodott; derékszögben futottak össze. A nagyobbik a Chanvrerie utcát, a másik a Cygne utca felől a Mondétour utcát zárta el. Az utóbbi, igen keskeny torlaszt csupán hordókból és kockakövekből rakták. Mintegy ötven munkás dolgozott az építésén, vagy harmincnak fegyvere is volt, mert idejövet egy tételben kikölcsönözték egy fegyverkereskedés készletét.

Képzelni sem lehet különösebb és tarkabarkább csapatot. Az egyik mellényben feszített, lovassági karddal a kezében és két nyeregpisztollyal az övében; a másik ingujjra vetkőzött, fején kerek kalap, oldalán lőportartó; a harmadik mellét kilenc papírrétegből rögtönzött vért borította, és szíjgyártó árral volt felfegyverkezve. Egyikük így kiáltott: "Irtsuk ki őket az utolsó szálig, és haljunk meg, ha kiütik kezünkből a szuronyt!" Ennek nem is volt szuronya. Egy másik a kabátjára csatolta fel a nemzetőrségtől származó bőrszíjzatot és tölténytáskát, melynek fedelén vörös fonállal kivarrva ez a felírás ékeskedett: Közrend. Egy csomó puska nemzetőrségi légiók sorszámával, kevés kalap, semmi nyakkendő, sok meztelen kar, néhány lándzsa... És mindehhez képzeljük hozzá a sokféle arcot, a legkülönbözőbb korú férfiakat, a sápadt arcú kamaszt és a napbarnított kikötőmunkást. Mindnyájan sietve dolgoztak, s miközben egymás kezére jártak, a kilátásokról beszélgettek: hogy reggeli három óra táján segítség érkezhet, hogy az egyik ezred biztosan hozzájuk pártol, hogy egész Párizsban kitör a felkelés. E félelmetes kijelentésekbe valami szívélyes közvetlenség vegyült. Egymás nevét sem tudták, mégis mintha testvérek lettek volna. A nagy veszedelmek szépsége, hogy a napvilágra hozzák az ismeretlenek testvériségét.

A konyhában tüzet gyújtottak, megolvasztották a kocsma egész ónedény-készletét, a kannákat, a kanalakat, a villákat, és öntőformában golyókat gyártottak belőlük. Tettek-vettek, és közben az ivásról sem feledkeztek meg. Az asztalokat sörét borította, gyutacsok és borospoharak hevertek egymás hegyén-hátán. A biliárdteremben Hucheloup mama, Csipetke és Szalonka ócska vászondarabokból tépést csinált. Mindegyik nőre másként hatott a rémület: az egyiket mintha fejbe kólintották volna, a másikat kifullasztotta, a harmadikat fölvidította. Ijedten nézték a három felkelőt, aki munkájukban segített nekik, pedig a három bajuszos, szakállas, torzonborz legény oly ügyesen tépdeste a vásznat, hogy varróleány sem csinálhatta volna jobban.

A magas termetű férfi, akit Courfeyrac, Combeferre és Enjolras abban a pillanatban vett észre, mikor a Billettes utca sarkán a csapathoz csatlakozott, a kis barikád építésén dolgozott, és hasznos munkát végzett. Gavroche a nagy torlasznál serénykedett. A fiatalember pedig, aki a házmesterfülkében várta Courfeyracot, és Marius felől érdeklődött, körülbelül abban az időben tűnt fel, mikor felborították az omnibuszt.

Gavroche teljes lendületben volt, és sugárzott a boldogságtól. A buzdító szerepét vállalta magára. Jött és ment, felmászott a torlaszra, lejött, ismét felkapaszkodott, sürgölődött, sziporkázott. Mintha azért lett volna, hogy lelket öntsön a többiekbe. Mi űzte-hajtotta? A nyomor. Szárnya volt talán? Igen, az öröm. Gavroche valóságos forgószél volt. Mindig őt lehetett látni, folyton az ő hangját lehetett hallani. Betöltötte a levegőt, egyszerre volt jelen mindenütt. Már-már bosszantó jelenlét: nem volt megállás a közelében. Az óriás torlasz érezhette, hogy megvetette rajta a lábát. Zaklatta az őgyelgőket, ösztökélte a lustákat, buzdította a fáradtakat, felizgatta a mélázókat, az egyiket jókedvre derítette, a másikat lendületbe vitte, a harmadikat haragra lobbantotta, mindenkit mozgásra serkentett, itt egy diákkal ingerkedett, ott egy munkással csipkelődött, amott lecsapott, egy pillanatra megállt, majd ismét fellebbent, röpködött a forgatag és a megfeszített munka fölött, ideszökkent, odaszökkent, dongott, zümmögött, és hajszolta a roppant forradalmi fogatot, mint a légy a lovat La Fontaine meséjében.[162]

Kicsi karjai örökmozgó gép módjára működtek, kis tüdejéből szakadatlan harsogás tört elő:

- Rajta! Gyerünk azokkal a kövekkel! Gyerünk azokkal a hordókkal! Gyerünk azokkal az izékkel! Hol van még? Ide egy kosár törmelékkel, tömjük csak be ezt a lyukat! Kicsi még a barikádunk. Magasabbra vele! Mindent ide, mindent bele, ami belefér. Üsd szét azt a házat. A torlasz olyan, mint az ezerjófűtea. Nesze, fogd ezt az üvegajtót.

Erre már felcsattantak az építők:

- Üvegajtót! Mi a fenét csináljunk azzal az üvegajtóval, kisöreg?

- Öreg, aki mondja! - vágott vissza Gavroche. - Üvegajtó a barikádon, az még csak a kitűnő dolog. A támadást ugyan nem hárítja el, de a megrohanást jócskán megnehezíti. Hát még sohasem csórtatok almát olyan kertből, ahol üvegcserepek védték a falak tetejét? Az üvegajtó majd kioperálja a nemzetőr tyúkszemét, ha fel akar mászni a barikádra. Úgy bizony. Alamuszi holmi az üveg. De nektek sincs ám, bajtársak, valami dús képzelőerőtök!

Egyébként változatlanul roppant dühös volt kakas nélküli pisztolya miatt. Hol ehhez, hol ahhoz fordult, és követelőzött:

- Puskát! Puskát akarok! Miért nem kapok puskát?

- Gyereknek puskát! - szólt Combeferre.

- Miért ne? Talán 1830-ban nem volt puskám, mikor összevesztünk X. Károllyal?

Enjolras vállat vont.

- Előbb a férfiaknak jusson, aztán majd a gyerekek is kapnak.

Gavroche rátarti mozdulattal megfordult, és így felelt:

- Ha előttem esel el, átveszem a tiédet.

- Gamin! - szólt Enjolras.

- Tacskó! - válaszolt Gavroche.

Egy eltévedt ficsúr őgyelgett az utca végén. Felbukkanása más irányba terelte a beszélgetést.

Gavroche rákiáltott:

- Tartson velünk, fiatalúr! Hát semmit sem teszünk a jó öreg hazáért?

A ficsúr elszelelt.



V
Előkészületek

A korabeli újságok tévedtek, mikor azt mondták, hogy a Chanvrerie utcai barikád, ez a - szerintük - csaknem bevehetetlen építmény elérte a környező házak első emeletét, átlagos magassága valójában nem volt több hat-hét lábnál. Úgy épült, hogy a harcosok tetszés szerint eltűnhettek mögötte, vagy kibukkanhattak mögüle, sőt belülről, négy sor lépcsőzetesen kiképzett kőpárkány segítségével fel is hághattak a tetejére. A kockakő-rakások és hordók közé ékelt gerendákból, az Anceau-tól elvett taliga és a felfordított omnibusz kerekei közé erősített, deszkából rakott, vészesen meredező külső oldala felől a barikád megközelíthetetlennek látszott. A torlaszoknak a kocsmától legtávolabb eső vége és a házak fala közt rést hagytak, hogy egy ember éppen átbújhatott rajta; így közlekedni is lehetett. Az omnibusz rúdja egyenesen felfelé meredt, kötelek tartották ebben a helyzetben; a rúdon vörös zászló lobogott a barikád felett.

A Mondétour utca kis barikádja a kocsma épülete mögött húzódott, és így nem volt látható. A két torlasz együttesen valóságos erődöt alkotott. Enjolras és Courfeyrac nem tartották célszerűnek, hogy eltorlaszolják a Mondétour utca másik végét is, amely a Prêcheurs utcán át a Vásárcsarnokokra nyílik; nyilván arra gondoltak, hogy esetleg összeköttetést kell teremteniük a külvilággal, attól pedig nemigen kell tartaniuk, hogy a nehezen megközelíthető és veszedelmes Prêcheurs sikátoron át éri őket támadás.

Ha eltekintünk ettől a szabadon maradt kijárattól, melyet Folard a maga hadászati stílusában futóároknak nevezett volna, és ha nem vesszük figyelembe a Chanvrerie utcára szolgáló keskeny rést, a barikád belseje a kocsma éles beszögellésével olyan volt, mint egy minden oldalról körülzárt szabálytalan négyszög. Alig húszlépésnyi köz maradt a nagy gát és az utca végét lezáró házak közt, mondhatjuk tehát, hogy a torlasz ezekre a lakókkal telezsúfolt, de a pincétől a padlásig elreteszelt házakra támaszkodott.

Egy órába sem telt, s a munka zavartalanul elkészült, anélkül hogy akár csak egyetlen medvebőr kucsma vagy szurony felbukkant volna a maroknyi bátor férfiú közelében. Az a néhány polgár, aki a zendülésnek ebben az órájában még bemerészkedett a Saint-Denis utcába, ugyancsak megkettőzte a lépteit, ha a Chanvrerie utcába kukkantva megpillantotta a torlaszt.

Mikor a két torlasz elkészült, és már a zászlót is kitűzték, egy asztalt cipeltek ki a kocsmából, és Courfeyrac felállt rá. Enjolras előhozta a négyszögletes ládát, Courfeyrac felnyitotta. Töltényekkel volt tele. Erre a látványra a legbátrabbak sorain is valami borzongás futott végig. Egy pillanatra csend támadt. Courfeyrac mosolyogva osztotta szét a töltényeket.

Mindenkire harminc jutott. Többen saját puskaporukat szedték elő, és nekiláttak, hogy a frissen öntött golyókkal újabb töltényeket készítsenek. A puskaporos hordócska pedig külön asztalt kapott az ajtó közelében; későbbre tartogatták.

Közben a riadó szüntelenül pergett, és körbejárta Párizst, de a dobpergés végül csak valami egyhangú morajként zúgott fülükben, amit már észre sem vettek. A zaj gyászos hullámai hol közeledtek, hol távolodtak.

Ki-ki megtöltötte a puskáját vagy karabélyát, valamennyien egyszerre, sietség nélkül, ünnepélyes komolysággal. Enjolras három őrszemet állított fel a barikádokon túl, egyet a Chanvrerie utcában, a másodikat a Prêcheurs utcában, a harmadikat a Petite-Truanderie utca sarkán.

Így hát felépült a barikád; az őrhelyeket kijelölték, a puskákat megtöltötték, az őrszemeket felállították; a felkelők magukra maradtak a félelmetes utcákban, ahol már senki sem járt, a néma, kihalt házak között, melyekben lélek sem mozdult; s miközben rájuk borultak a szürkület árnyai, a homály és a csend közepett, melyben valami tragikus, valami rettenetes dolog közeledését érezhették, ott álltak elszigetelten, fegyveresen, elszántan, nyugodtan, és vártak.



VI
Várakozás közben

Mivel töltötték az időt a várakozás óráiban? El kell mondanunk, mert ez is történelem. Mialatt a férfiak töltényeket és az asszonyok tépést csináltak, mialatt egy öblös fazékban golyók öntésére szánt olvasztott ón és ólom füstölgött a tűzhelyen, miközben lövésre tartott fegyverrel őrszemek vigyáztak a barikádra, és Enjolras, kinek semmi sem terelhette el a figyelmét, ellenőrizte az őrszemeket, Combeferre, Courfeyrac, Jean Prouvaire, Feuilly, Bossuet, Joly, Bahorel és még néhányan megkeresték egymást, és mintha diákbeszélgetéseik legbékésebb órái tértek volna vissza, töltött puskájukat székükhöz támasztva a fedezékké alakított kocsma egyik sarkába húzódva, e szép fiatalemberek, akik oly közel jártak utolsó órájukhoz, szerelmes vers elmondásába fogtak.

Miféle vers volt ez? Íme:

Emlékszel még a fiatal korunkra?
Mily boldog voltál akkor énvelem.
Egymásért vert a szívünk, azt se tudva,
Hogy más is van, mint jókedv s szerelem.

Amikor kettőnk éveinek száma
Együttvéve nem tett ki negyvenet,
És szegényes, kicsiny padlásszobámba
Tél közepén is tavasz nevetett.

Nagy napok voltak! Manuel bölcsessége
Fénylett, Párizs zsibongott lázasan,
Foy mennydörgött, és én a vállfűződben
Egy gombostűvel megszúrtam magam.

Csinos voltál nagyon. Mindenki bámult,
Ha este a Pradóba vittelek,
Szegény jószág, én. Irigyen bezárult
A rózsák kelyhe, látva szép szemed.

Gyönyörű lány! - hallottam innen-onnan -
Hajából édes illat leng elő.
Földreszállt angyal! vajh a szárnya hol van?
Fején mily bájos az a főkötő!

Barangoltunk, karod karomba öltve.
Ki látott, azt hihette, ez a pár
Ámor kedvence, egy csokorba kötve
Az ifjú kikelet s az ifjú nyár.

A szerelem édes, tiltott gyümölcsét
Élveztük otthon, ajtóm zárva volt,
A vágy szava az ajkamra se jött még,
Kicsiny szíved rá máris válaszolt.

A Sorbonne-nál volt pásztori idillünk,
Imádtalak estétől hajnalig.
Ott napról napra fölfedezte szívünk
A szerelem napfényes tájait.

Latin negyed utcái! hej, ha tudnák,
Mi volt a vén padlástető alatt?
Karcsú lábadra húztad a harisnyát,
Én közben néztelek s csodáltalak.

Bújtam Platónt, nem láttam semmi hasznát,
És untam Lamennais bölcsészetét.
Egy szál virág, amit te nékem adtál,
Az égi jóságról szebben beszélt.

Te jó voltál hozzám, én jó tehozzád.
Ó, szépséges, tündöklő hajnalok!
Egy ingben járkáltál és a legócskább
Tükörben nézted ifjú homlokod.

Hogy is feledhetném el azt a boldog
Időt, szerelmünk bíbor hajnalát!
Hajad selyem felhőjét és a sok-sok
Dadogva súgott forró vallomást!

A kertünk pár cserépnyi tulipán volt,
Az ablakfüggönyünk egy kis ruhád.
Lustán pöfékeltem agyagpipámból,
Japán findzsákból ittuk a teát.

Apró bajunk ha volt, hogy kikacagtuk!
Muffod elégett, eltűnt a boád.
Egyszer a nagy Shakespeare képét eladtuk,
Az árán vásároltunk vacsorát.

Koldus voltam, te bőkezűen adtad
A csókot - néha meg is loptalak,
A díszkötésű Dantém volt az asztal,
Arról ettünk, ha volt egy jó falat.

S az első csók! amit vidám odúmban
Ajkadra nyomtam mohón, hirtelen.
Hogy elszaladtál, elpirulva, dúltan.
Sápadtan álltam s szóltam: Istenem!

Emlékszel még a mámoros tavaszra,
Mikor szívem s szíved egymásra lelt?
Borús lelkünk ma álmodon sóhajtja,
Ó, boldog ifjúság! Szép volt, letelt.

Az alkalom és a hely, az ifjúság felidézett emlékei, az égen már felcsillámló csillagok, a néptelen utcák síri nyugalma, a kérlelhetetlenül közeledő végzet valami patetikus bájt kölcsönzött ennek a versnek, melyet Jean Prouvaire suttogott bele az alkonyaiba; Prouvaire, akiről már elmondottuk, hogy szelíd lelkű költő volt.

Közben egy lampiont gyújtottak meg a kis barikádon, a nagyra pedig olyan farsangi viaszfáklya került, aminőt Húshagyókedden Courtille felé menet az álarcosokkal megrakott szekerek előtt szoktak vinni.

Ezek a fáklyák, mint tudjuk, a Saint-Antoine külvárosból származtak.

Hogy a fáklyát szél ne érje, kockakövekből három oldalról zárt mélyedést rögtönöztek, s ebben úgy helyezték el, hogy egész fénye, mint valami óriási kézilámpáé, a zászlóra esett. Az utca és a torlasz sötétben maradt, csupán a félelmesen megvilágított vörös zászló volt látható.

Ez a fény valami rettentő bíbor lángolásra lobbantotta a zászló vörösét.



VII
Aki a Billettes utcában csatlakozott

Már teljesen beállt az éjszaka, és még semmi sem mozdult. Csupán zavaros morajlás hallatszott és időnként puskaropogás, de ritkán, szórványosan és messziről.

Az elhúzódó szünet arra mutatott, hogy a kormány nem siet, előbb összegyűjti erőit. Ötven ember várt itt hatvanezerre.

Enjolras érezte, hogy elfogja az a türelmetlenség, amely félelmetes események küszöbén keríti hatalmába az erős lelkeket. Felkereste Gavroche-t, aki az alsó teremben, két gyertya fényében éppen töltények gyártásával szórakozott. A gyertyákat elővigyázatosságból a söntésasztalra állították, mert az asztalokon szanaszét hevert a lőpor. A gyertyák egyetlen sugara sem szűrődött ki az utcára. A felkelők egyébként arra is ügyeltek, nehogy valamelyikük világosságot gyújtson a felső emeleten.

Gavroche figyelmét e pillanatban teljesen lekötötte valami, de ez a valami nem éppen a tölténygyártás volt. A Billettes utcai ember lépett be a terembe, és leült a legkevésbé megvilágított asztal mellé. Nagy kaliberű puskája volt, a térdei között szorongatta. Gavroche, akit ez ideig ezer "mulatságos" dolog foglalkoztatott, csak most vette észre ezt az embert.

Mikor belépett, Gavroche gépiesen követte szemével, megcsodálta a puskáját, majd mikor a férfi leült, a gamin hirtelen felpattant. Ha valaki megleste volna ezt az embert, észrevehette volna, hogy a jelen pillanatig sajátságos figyelemmel vett szemügyre mindent a torlaszon és a felkelők csapatában; de mióta belépett a terembe, valami áhítatféle vett erőt rajta, és mintha semmit sem látna abból, ami körülötte történik. A gamin közelebb lépett a gondolataiba merült emberhez, majd lábujjhegyen kerülgetni kezdte, mint mikor attól fél az ember, hogy felébreszt valakit álmából. Közben szemtelen és komoly gyermekarcán, amely csintalan és mégis oly mély, vidám és mégis oly szívet tépő volt, öreges fintorok suhantak át, mintha csak ezt mondaná: - Nohát! - Lehetetlen! - Káprázik a szemem! - Álmodom! - Csakugyan ő volna? - Nem, nem ő! - De igen! - De nem! stb. Gavroche ide-oda himbálózott a sarkain, kezét ökölbe szorította a zsebében, nyújtogatta a nyakát, mint valami madár, mozgékony szájának minden ügyességével lebiggyesztette alsó ajkát. Elképedt, bizonytalankodott, hitetlenkedett, megbizonyosodott, el volt ragadtatva. Olyan képet vágott, mint a főeunuch, mikor a rabszolgapiacon egy Venusra bukkan a tenyeres-talpas szépségek közt, vagy a műbarát, aki Raffaello-képet talál egy rakás mázolmány közt. Lényének minden porcikája munkában volt, maga volt a szimatoló ösztön, a számítgató értelem. Nem kétséges, hogy valami nem mindennapi dolog történt Gavroche-sal.

Enjolras mélységes töprengésének kellős közepén szólította meg.

- Te kicsi vagy - szólt Enjolras -, téged nem vesznek észre. Menj a torlaszok elé, osonj a házak mentén, kószálj egy kicsit az utcákon, aztán gyere vissza, és mondd el nekem, hogy mi történik.

Gavroche kihúzta a derekát.

- Hát a kicsik is jók valamire! Örvendek! Már megyek is. Addig is, tessék csak a kicsikben bízni, és jó lesz vigyázni a nagyokra.

Gavroche a Billettes utcai ember felé intett a fejével, és lehalkított hangon hozzáfűzte: - Látja azt a nagyot?

- No és?

- Hekus.

- Biztos?

- Még két hete sincs, hogy a fülemnél fogva ráncigált be a Port-Royal párkányáról, ahol éppen sütkéreztem.

Enjolras sarkon fordult, a kölyöktől egy közelben álló szállítómunkáshoz lépett, s néhány szót suttogott a fülébe. A munkás kilépett a teremből, és néhány pillanat múlva negyedmagával tért vissza. A négy férfi, négy széles vállú teherhordó, feltűnés nélkül elhelyezkedett az asztal mögött, melyen a Billettes utcai ember könyökölt. Készen állottak, hogy rávessék magukat.

Ekkor Enjolras a férfihoz lépett, és megkérdezte:

- Kicsoda ön?

A váratlan kérdésre az ember összerezzent. Tekintetét Enjolras tiszta szemébe mélyesztette, és mintha kitalálta volna a gondolatát. A világ legmegvetőbb, legerélyesebb, legelszántabb mosolya ült ki az arcára, és gőgös komolysággal felelte:

- Látom, miről van szó... Nos, igen!

- Spicli maga?

- Hatósági közeg vagyok.

- Neve?

- Javert.

Enjolras intett a négy férfinak. Javert-nek arra sem maradt ideje, hogy szétnézzen. Egy szempillantás alatt galléron ragadták, leteperték, megkötözték, megmotozták.

Két üveglap közé ragasztott kis kerek igazolványt találtak nála, melynek egyik oldalán Franciaország címere díszelgett a következő felírással: Felügyelet és éberség, a másikon pedig a következő adat: JAVERT, rendőrfelügyelő, ötvenkét éves, és az akkori rendőrfőnök, Guisquet aláírása.

Ezenkívül óra volt nála és erszény, benne néhány arany. Az erszényt és az órát nem vették el tőle. Az óra mögött, a zseb mélyén kitapogattak egy borítékba zárt papirost; elkobozták, Enjolras felbontotta, és elolvasta az sorokat, melyeket a rendőrfőnök tulajdon kezével vetett papírra:

Politikai küldetésének teljesítése után, Javert felügyelő különleges nyomozással kideríti, igaz-e, hogy a Szajna jobb parti lejtőjén, a Jéna híd közelében gonosztevők bujkálnak.

A motozás után Javert-t talpra állították, karjait hátrakötötték, s az ivó közepén ahhoz a híres faoszlophoz kötötték, amelytől a kocsma egykori neve származott.

Gavroche végignézte a jelenetet, néma fejbólintással jelezte, hogy helyesli a rendszabályokat, majd Javert-hez lépett, és így szólt hozzá:

- Az egér fogta meg a macskát.

Mindez oly gyorsan zajlott le, hogy mire a kocsma körül híre terjedt, már véget is ért. Javert egyetlen kiáltást sem hallatott.

Mikor értesültek arról, hogy Javert-t az oszlophoz kötözték, Courfeyrac, Bossuet, Joly, Combeferre és a két torlaszon szétszórt harcosok betódultak az ivóba.

Az oszlophoz szorított Javert, noha úgy körülfogták a kötelek, hogy moccanni sem bírt, olyan ember rettenthetetlen nyugalmával szegte fel a fejét, aki még sohasem hazudott.

- Titkosrendőr - mondta Enjolras.

Majd Javert felé fordult:

- A torlasz eleste előtt két perccel golyót eresztünk a fejébe.

Javert a legfölényesebb hanghordozását vette elő:

- Miért nem mindjárt?

- Kíméljük a puskaport.

- Hát akkor megteszi egy késszúrás is.

- Ide figyeljen, besúgó - mondotta a nemes Enjolras -, mi bírák vagyunk, nem gyilkosok.

Aztán Gavroche-hoz fordult:

- Te pedig végezd a dolgodat! Tedd, amit mondtam.

- Megyek! - kiáltotta Gavroche.

Már indult, de aztán hirtelen megállt.

- Igaz, a puskáját én kapom! - És hozzátette: - Vigyétek a muzsikust, de a klarinét az enyém.

Katonásan tisztelgett, és vidáman kisurrant a nagy barikád résén.



VIII
Bizonyos Le Cabuc, aki talán nem is volt Le Cabuc

A tragikus kép, melynek megfestésére vállalkoztunk, nem lenne teljes, az olvasó nem látná helyes és valóságos megvilágításban a társadalmi vajúdásnak és a forradalom születésének nagy pillanatát - a görcsös vonaglással párosuló hatalmas erőfeszítést -, ha vázlatunkban megfeledkeznénk arról az epikus borzalommal teljes és vad eseményről, amely közvetlenül Gavroche távozása után játszódott le.

A csoportosulások, mint tudjuk, lavina módjára növekednek, hömpölygésük közben mindenféle viharzó kedélyű embert sodornak össze és ragadnak magukkal. Ezek az emberek nem kérdik egymástól, hogy honnan jöttek. Azok közt, akik útközben csatlakoztak Enjolras, Combeferre és Courfeyrac csapatához, volt egy handabandázó és szitkozódó ember; vállán elnyűtt teherhordózubbonyt viselt, és afféle elvadult, részeges alaknak látszott. Ez az ember, valami Le Cabuc, ha ugyan ez a név nem felvett név volt, hiszen azok sem tudtak róla semmit, akik azt állították, hogy ismerik, ez a tökrészeg fickó, ha ugyan nem tettette a részegséget, többedmagával letelepedett egy asztal mellé, melyet a kocsmából cipeltek ki. Ez a Le Cabuc, miközben egyre itatta azokat, akik bírták az italt, olyan arckifejezéssel nézegette a torlasz hátterében az utca felett uralkodó és a Saint-Denis utcával szembenéző ötemeletes házat, mint aki valamiben töri a fejét. Egyszerre felkiáltott:

- Bajtársak, ide süssetek! Abból a házból kellene tüzelnünk. Telepedjünk az ablak mögé, s elvitte az ördög azt, aki bemerészkedik az utcába!

- Igen ám, csakhogy a ház zárva van - mondotta az egyik ivó.

- Kopogtassunk!

- Nem fogják kinyitni.

- Törjük be a kaput!

Le Cabuc odafut a kapuhoz, megragadja a súlyos kopogtatót, és bezörget. A kapu nem nyílik ki. Másodszor is zörget. Senki nem felel. Harmadik kopogtatás. Ugyanaz a némaság.

- Van itt valaki? - ordít Le Cabuc.

Semmi sem moccan.

Erre Le Cabuc puskát ragad, s az agyával kezdi döngetni a kaput. Öreg, boltíves, alacsony, keskeny, tömör tölgyfa kapu volt, bádoglemezzel bélelve és belül vaspántokkal megerősítve - valóságos várkapu. A döngetés megrengette a házat, de a kapu szilárd maradt.

Valószínű azonban, hogy a lakók nyugtalankodni kezdtek, mert a harmadik emelet egyik kis négyszögletes ablakában végül is fény gyúlt, és a kitárt ablakban egy ősz hajú bácsi jámbor és megrémült arca jelent meg. A kapus volt.

Le Cabuc abbahagyta a dörömbölést.

- Mit óhajtanak, uraim? - kérdezte a kapus.

- Nyiss kaput! - szólt Le Cabuc:

- Uraim, nem tehetem.

- Csak nyisd ki!

- Lehetetlen, uraim!

Le Cabuc fogta a puskáját, és megcélozta a kapust. Minthogy nagyon sötét volt, a kapus magasból nem láthatta, hogy lent mi történik.

- Kinyitod-e, vagy sem?

- Nem, uraim!

- Tehát nem nyitod?

- Nem, kedves uraim, mert...

Nem fejezhette be. A lövés eldördült, s a golyó álla alatt érte a kapust, átütötte a torkát, és a nyakszirtjén jött ki. Az aggastyán összerogyott, nem is sóhajtott. A gyertya leesett és elaludt, s már csak az ablakpárkányon nyugvó mozdulatlan fej volt látható, meg némi fehéres füst, amint a tető felé emelkedett.

- Na, tessék! - mondta Le Cabuc, miközben leeresztett puskájának agya megcsörrent a kövezeten.

Alighogy e szó elhagyta a száját, saskarmok súlyával csapott le vállára egy kéz, és hangot hallott, amely így szólt hozzá:

- Térdre!

A gyilkos hátrafordult, és megpillantotta maga előtt Enjolras sápadt és fagyos arcát. Enjolras pisztolyt tartott a kezében.

A dörrenésre ott termett. Bal kezével összemarkolta Le Cabuc gallérját, zubbonyát, ingét, nadrágtartóját.

- Térdre - ismételte.

És a törékeny húszéves ifjú egyetlen fölényes mozdulattal, mint valami nádszálat, meghajlította a tagbaszakadt, izmos teherhordót, és térdre kényszerítette a sárba. Le Cabuc ellenkezni próbált, de mintha valami emberfeletti marok ragadta volna meg.

A sápadt Enjolras meztelen nyaka, zilált haja, nőies arca e pillanatban az antik Themisre[163] emlékeztetett. Kitágult orrlikai, lesütött szemei miatt az a haragos és szűzies kifejezés ült kérlelhetetlen görög arcvonásain, amely a régiek szerint az igazságszolgáltatáshoz illik.

A torlaszról összefutottak az emberek, majd tágas kört vontak Enjolras és Le Cabuc köré; érezték, hogy egyetlen szóval sem avatkozhatnak abba, amit látni fognak.

A megtört Le Cabuc már nem is kapálózott, s minden ízében reszketett. Enjolras eleresztette, és előhúzta az óráját.

- Szállj magadba - mondta. - Imádkozz vagy elmélkedjél. Egy perced van.

- Kegyelem! - mormolta a gyilkos; majd lehajtotta fejét, és néhány érthetetlen szitkot motyogott.

Enjolras nem vette le szemét az óráról; bevárta, hogy leteljen a perc, azután visszatette zsebébe az órát. Mikor ezzel végzett, hajánál fogva megragadta Le Cabucot, s miközben ez üvöltve fetrengett a térdeinél, pisztolyának csövét a fülére szorította. Többen a rettenthetetlen férfiak közül, akik oly nyugodtan vállalták a mindennél rettentőbb kalandot, elfordították fejüket.

Dörrenés hallatszott, a gyilkos homlokkal előre a kövezetre bukott, Enjolras felegyenesedett, és körbejártatta meggyőződést sugárzó, szigorú tekintetét.

Aztán lábával meglökte a hullát, és így szólt:

- Dobjátok ki.

Három férfi megragadta a nyomorult testet, amely még a kimúló élet utolsó gépies görcseiben vonaglott, s a kis barikád felett a Mondétour sikátorba hajította.

Enjolras töprengésbe merült, s lassan valami nagyszerű sötétség borult félelmes nyugalmára. Hirtelen felcsattant a hangja. Mindenki elhallgatott.

- Polgártársak - kezdte Enjolras -, rettenetes, amit ez az ember elkövetett, és borzalmas, amit én tettem! Ölt, ezért megöltem. Meg kellett tennem, mert a felkelésben is fegyelmet kell tartani. A gyilkosság itt még sokkal súlyosabb bűn, mint másutt; a forradalom szeme tekint le ránk, a Köztársaság papjai vagyunk, miseszolgálatunk a kötelesség, nem engedhetjük meg, hogy valaki megrágalmazhassa küzdelmünket. Ezért ítélkeztem, ezért ítéltem halálra ezt az embert. De magam felett is ítélkeztem, mert bár kényszerűségből cselekedtem, iszonyodom attól, amit tettem, és rövidesen meglátjátok, mire ítélem magam.

Akik hallgatták, megremegtek.

- Osztozni fogunk sorsodban! - kiáltott Combeferre.

- Ám legyen! - folytatta Enjolras. - Még egy szót. Mikor kivégeztem ezt az embert, a szükségszerűségnek engedelmeskedtem; de a szükségszerűség a régi világ szörnyetege; a szükségszerűségnek Végzet a neve. Márpedig a haladásnak az a törvénye, hogy az angyalok elűzzék a szörnyeket, hogy a testvériség kiküszöbölje a Végzetet. Ez a pillanat nem alkalmas arra, hogy a szeretet szavát hangoztassuk. Mindegy, én kimondom és dicsőítem. Szeretet, tiéd a jövő. Halál, szolgálatomba fogadlak, de gyűlöllek! A jövőben, polgártársak, nem lesz sötétség, sem halálos erőszak, sem vad tudatlanság, sem véres megtorlás. Mivel nem lesz Sátán, nem lesz Mihály arkangyal sem. A jövőben senki sem öl meg senkit, a föld ragyogni, az emberiség szeretni fog. Eljő a nap, polgártársak, mert el kell jönnie, mikor majd mindenből egyetértés, összhang, világosság, öröm és élet árad. És hogy eljöjjön, azért megyünk a halál elébe.

Enjolras elhallgatott. Szűzies ajka lezárult; még néhány pillanatig ott állt mozdulatlanul, mint valami márványszobor, azon a helyen, ahol vért ontott. Oly mereven tekintett maga elé, hogy a körülötte állók lehalkították hangjukat.

Jean Prouvaire és Combeferre némán kezet szorított, és a barikád sarkán egymáshoz támaszkodva, részvéttel párosuló csodálattal szemlélték a komor ifjút, aki hóhér és pap volt egy személyben, ragyogó, mint a kristály, de szikla is.

Mondjuk el nyomban, hogy később, a harcok után, mikor a holttesteket a hullaházba szállították és megmotozták, Le Cabucnál rendőrügynöki igazolványt találtak. E könyv szerzője 1848-ban kezében tartotta a bizalmas jelentést, amelyet ebben a tárgyban 1832-ben az akkori rendőrfőnöknek tettek.

Tegyük hozzá, hogy Le Cabuc azonos volt Claquesous-val, ha ugyan hitelt adhatunk egy sajátságos, de alkalmasint nem alaptalan rendőrségi hagyománynak. Bizonyos, hogy Le Cabuc halála után többé nem esett szó Claquesous-ról sem. Claquesous eltűnésének nincs nyoma; mintha beleolvadt volna a láthatatlanba. Élete homályos volt, halála éjszaka.

A felkelő csoportban még le sem csillapodott az izgalom, melyet ez az oly gyorsan letárgyalt és befejezett per váltott ki, mikor Courfeyrac ismét megpillantotta a torlaszon azt a sihedert, aki reggel Mariust kereste a lakásán.

Ez a merész és gondtalan megjelenésű fiú az éjszaka beálltával visszatért a felkelőkhöz.
TIZENHARMADIK KÖNYV
Marius belép a homályba

I.
A Plumet utcától a Saint-Denis városnegyedig

A hang, amely az esti szürkületben a Chanvrerie utca barikádjára hívta Mariust, a végzet hangjaként csengett a fülébe. Meg akart halni, az alkalom kínálkozott; kopogtatott a sír kapuján, s íme, egy kéz a homályból feléje nyújtotta a kulcsot. A sötétség gyászos kezdeményezései csábítják a kétségbeesést. Marius félretolta a rács rúdját, amely már annyiszor utat nyitott előtte, kilépett a kertből, és így szólt: "Gyerünk!"

Őrjöngött a fájdalomtól, elméjében minden megrendült, úgy érezte, hogy a szerelem és az ifjúság mámorában eltöltött két hónap után immár semmit sem képes elfogadni a sorstól, és a kétségbeesés lázálmainak tüzében már csak egyetlen vágya volt: hogy minél hamarabb végezzen. Gyors léptekkel útnak indult. Történetesen úgy esett a dolog, hogy fel volt fegyverkezve; nála voltak Javert pisztolyai.

A fiatalember, akit látni vélt, az utcán eltűnt a szeme elől.

Marius a körúton át hagyta el a Plumet utcát. Áthaladt az Invalidusok terén és hídján, a Champs-Élysées-n, a XV. Lajos téren, és befordult a Rivoli utcába. Az üzletek nyitva voltak, az árkádok alatt égtek a gázlámpák, a boltokban asszonyok bevásárlásaikat végezték, a Laiter-kávéházban fogyott a fagylalt, az angol cukrászdában süteményeket majszoltak. Csak néhány postakocsis fordult ki vágtatva a Princes-palotából és a Meurice-palotából.

A Delorme-átjárón Marius a Saint-Honoré utcába jutott. Itt a boltok zárva voltak, a kereskedők félig nyitott ajtók előtt beszélgettek, emberek jöttek-mentek, az utcai lámpák égtek, az első emelettől a tetőig minden ablak ki volt világítva, mint rendesen. A Palais-Royal téren lovasság állomásozott.

Marius a Saint-Honoré utcán haladt. Minél messzebbre jutott a Palais-Royaltól, annál kevesebb kivilágított ablakot látott; a boltok egészen zárva voltak, senki sem beszélgetett a küszöbön, az utca egyre sötétebb, a tömeg egyre sűrűbb lett. Mert a járókelőkből itt tömeg lett. A tömegben senki sem beszélt, mégis valami tompa és mély moraj tört fel belőle.

Az Arbre-Sec szökőkútjának táján "csődületek" voltak, afféle mozdulatlan és komor csoportok, melyek a járókelők közt úgy hatottak, mint sziklák a folyóban.

A Pronovaires utca bejáratánál már a tömeg körül sem volt mozgás. Tömör, ellenálló, szilárd, sűrű, szinte áthatolhatatlan tömb képződött az összetorlódott emberekből, akik halkan beszélgettek. Fekete kabát és kerek kalap itt már alig volt látható. Csupa munkaköpeny, zubbony, sapka, csupa bozontos fej és fakó arc. A sokaság zavarosan hullámzott, a remegő indulat rekedt suttogása szállt az esti ködben. Noha mindenki egy helyben állt, a sárban türelmetlen topogás hallatszott. A tömeg e sűrű rétegén túl, a Roule utcában, a Prouvaires utcában és a Saint-Honoré utca folytatásában egyetlen ablak sem volt, ahol gyertya égett volna. Csak az egyre kisebbedő utcai lámpák magányos sora nyúlt a végtelenbe. Ebben a korban az utcai lámpák kötélre akasztott nagy vörös csillaghoz hasonlítottak; hatalmas pók körvonalaira emlékeztető árnyékot vetettek a kövezetre. Ezek az utcák nem voltak üresek. Gúlákba rakott fegyverek, ide-oda mozgó szuronyok tűntek fel, csapatok táboroztak bennük. Nem akadt kíváncsi, aki átlépte volna ezt a határvonalat. Itt megszűnt a jövés-menés. A tömeg itt véget ért, s kezdődött a hadsereg.

Mariust a reményét vesztett ember akarata hajtotta. Hívták, mennie kellett. Módot talált rá, hogy áttörjön a tömegen és a táborozó csapatokon, kitért az őrjáratok elől, elkerülte az őrszemeket. Kerülő utat tett, befordult a Béthisy utcába és a Vásárcsarnokok felé tartott. A Bourdonnais utca sarkán már nem volt lámpa.

Miután átkelt a tömeg övezetén, és átlépte a katonaság határmezsgyéjét is, egyszer csak valami borzalmas tájra jutott. Sehol egy járókelő, sehol egy katona, sehol egy fény; senki, semmi. Mindenütt magány, csend, éjszaka, valami dermesztő hidegség terjengett. Pincébe lépett, aki az utcába lépett.

Folytatta útját. Néhány lépést tett. Valaki elrohant mellette. Férfi volt? Nő? Vagy többen voltak? Nem tudta volna megmondani. Elhaladt, elenyészett.

Marius utcáról utcára bolyongva egy sikátorba jutott, amely érzése szerint a Poterie utca lehetett; a sikátor közepe táján akadályba ütközött. Kinyújtotta kezét, kitapogatta, hogy egy felborított taligába botlott. Lábaival érezte, hogy tócsák, gödrök, szétszórt és rakásba hányt utcakövek közt topog. Egy megkezdett és félbehagyott barikád állott előtte. Átvergődött a kőrakásokon, és a torlasz másik oldalán találta magát. A sarokkövek mentén folytatta útját, a házak falához igazodott. Valamivel a barikádon túl úgy rémlett neki, hogy valami fehéres dolog mozog előtte. Közeledett hozzá, és a fehérség alakot öltött. Két fehér ló volt, azok a lovak, melyeket Bossuet reggel kifogott az omnibuszból. Egész nap vaktában utcáról utcára bolyongtak, míg végül itt megálltak. Az állat csüggedt türelmével álldogáltak, amely éppoly kevéssé érti az ember tetteit, mint az ember a gondviselés cselekedeteit.

Marius maga mögött hagyta a lovakat. Mikor befordult egy utcába, amelyről az volt a benyomása, hogy a Contrat-Social utca, puskalövés dördült el, a golyó vaktában átfúrta a sötétséget. Marius feje fölött fütyült el, és átütötte egy borbélyműhely réztányérját. Ezt az átlyukasztott réztányért a Contrat-Social utcában, a Vásárcsarnokok pillérei közelében 1846-ban még látni lehetett.

Ez a puskalövés még az élet jele volt. Ettől a pillanattól fogva semmivel sem találkozott többé.

Útja olyan volt, mintha fekete lépcsőkön szállott volna a mélybe.

De azért Marius csak tovább nyomult előre.



II
Párizs bagolytávlatból

Ha valaki ebben a pillanatban denevér- vagy bagolyszárnyakon lebegett volna Párizs felett, komor látvány tárult volna szeme elé.

A Vásárcsarnokok öreg negyedét - valóságos város a városban, a Saint-Denis utca és a Saint-Martin utca szeli át, ezer sikátor tekereg benne, s a felkelők erődjükké és támaszpontjukká tették - Párizs közepén tátongó óriási fekete lyuknak látta volna. A tekintet itt vaksötétségbe tévedt. Az utcai lámpákat szétzúzták, az ablakokat bezárták, s így megszűnt itt minden világosság, minden élet, minden zaj és mozgás. A zendülés láthatatlan rendőrsége éberen őrködött, és fenntartotta a rendet, vagyis az éjszakát. A felkelőket, mert kevesen vannak, sűrű sötétségbe burkolni, minden egyes harcost megsokszorozni a sötétjégben rejlő lehetőségekkel: ez a felkelés szükségszerű taktikája. Az est beálltával minden ablakba, ahol gyertya égett, golyót eresztettek. A fény kialudt, s a golyó néhol a lakót is megölte. Így aztán senki és semmi sem moccant. A rémület, a gyász, a megdöbbenés minden más érzést száműzött a házakból; az utcákon valami szent borzalom uralkodott. Még az ablakok és az emeletek hosszú sora, a tetők és a kémények csipkézete, még a sáros és nedves kövezet visszfénye is beleolvadt a homályba. Ha valaki felülről vette volna szemügyre ezt az árnyéktömeget, talán itt-ott, elszórva, bizonytalan fényeket vett volna észre, amelyek - romok között imbolygó lángocskákra emlékeztetve - furcsa töredezett vonalakat sejtettek, különös építmények körvonalait rajzolták ki. Itt voltak a barikádok. Körülöttük mindenre gyászos, nyomasztó, ködös sötétség borult, melynek tavából mozdulatlan és baljós árnyképek, a Saint-Jacques-torony, a Saint-Merry-templom és még két-három hatalmas épület emelkedett a magasba; épületek, melyeket az emberi szem óriásoknak lát, és az éjszaka kísértetekké varázsol.

Az elhagyatott és nyugtalanító labirintus körül, azokban a városnegyedekben, melyekben a párizsi élet körforgása nem szűnt meg teljesen, s ahol itt-ott még világított néhány utcai lámpa, a magasból figyelő kardok és szuronyok érces csillogását, tüzérség tompa dübörgését, percről percre szaporodó hallgatag zászlóaljak nyüzsgését láthatta és hallhatta volna; az óriási, félelmetes hurok lassan egyre szűkebbre szorult, és végül bezárult a zendülők körül.

Mintha a körülzárt városrész már csupán valami hatalmas és szörnyűséges barlang lett volna; minden aludt vagy mozdulatlan volt benne, s amint az imént láthattuk, bármelyik utcába tért be az ember, elnyelte a homály.

Vad, csapdákkal, ismeretlen és félelmes veszedelmekkel teli homály volt ez, amelybe behatolni rémületes, ahol tartózkodni borzalmas volt; akik bemerészkedtek, reszkettek azoktól, akik várták őket, és akik vártak, reszkettek azoktól, akik jönni fognak. Láthatatlan lesben álló harcosok minden utcasarkon; a halál rejtett kelepcéi a sűrű éjszakában. Vége mindennek. Aki világosságot akar, itt már csak a puskatűz fényében reménykedhet, és nem találkozhat mással, minta hirtelen megjelenő gyors halállal. Hol? Hogyan? Mikor? Senki sem tudhatta, de bizonyos volt és elkerülhetetlen. Itt a harc számára kijelölt helyen a kormány és a felkelés, a nemzetőrség és a népi társaságok, a polgárság és a zendülés már tapogatózva keresik egymást. Mindkét oldalt ugyanaz a kényszerűség hajtja. Győzelem vagy halál: más kivezető út immár nincsen. A helyzet oly szélsőséges, a homály oly lenyűgöző volt, hogy a legfélénkebbe is elszántság, a legbátrabba is rémület költözött.

Egyébként mindkét részen egyforma volt a düh, az acsarkodás, az elszántság. Az egyik oldalon az előnyomulás halált jelentett, mégsem gondolt senki meghátrálásra; a másik oldalon a helytállás jelentett halált, de senki sem gondolt megfutamodásra.

Másnap mindennek be kellett fejeződnie, ennek vagy annak a tábornak győznie kellett, el kellett dönteni, vajon a felkelés forradalom-e vagy csupán csetepaté. A kormány éppúgy felfogta ezt, mint a fegyveres harcosok; a legutolsó polgár is érezte. Innen a szorongás, amely átitatta ennek a városnegyednek áthatolhatatlan homályát, ahol a döntésnek meg kellett történnie; innen a felcsigázott aggodalom a némaság körül, melyből katasztrófa volt születőben. Csupán egyetlen hang hallatszott, szívettépően, mint a hörgés, fenyegetően, mint az átok: Saint-Merry vészharangjának kongása. Mi sem volt vérfagyasztóbb, mint az eszeveszett és kétségbeesett harang jajveszékelő zúgása a sötétben.

Ahogy gyakran megesik, mintha a természet is alkalmazkodott volna ahhoz, amire az emberek készültek. Semmi sem zavarta az egésznek gyászos összhangját. A csillagok eltűntek; ólmos felhők redői vonultak a láthatáron. Fekete ég borult a kihalt utcákra, mintha óriási szemfedőt terítettek volna az óriási sírboltra.

Miközben ismét döntő politikai csata készült ezen a helyen, amely már annyi forradalmi esemény színtere volt miközben az ifjúság, a titkos társaságok és a főiskolák az elvek nevében s a középosztály az érdekek nevében egymás felé közeledett, hogy összecsapva megragadja és földre tiporja egymást, miközben mindkét fél hívta és sürgette a válság végső, döntő pillanatát, a távolból, a végzetes városnegyed falain túl, a nyomorúságos öreg Párizs üregeiből, a feneketlen mélyből, melyet eltakar a boldog és a gazdag Párizs ragyogása, felhangzott a nép komor hangjának tompa moraja.

Félelmetes és szent hang ez. Az állat üvöltése keveredik benne Isten szavával. Rémületbe ejti a gyengéket, és figyelmezteti a bölcseket. Egyszerre szól alulról, mint az oroszlánbőgés, és felülről, mint a mennydörgés.



III
A meredély szélén

Marius a Vásárcsarnokokhoz érkezett.

Itt még nagyobb csend honolt, még sötétebb és mozdulatlanabb volt minden, mint a szomszédos utcákban. Mintha a sír dermesztő nyugalma előjött volna a föld alól, hogy szétáradjon az ég alatt.

Erre a fekete háttérre valami rőt fény mégis kirajzolta azoknak a házaknak magas tetőzetét, melyek a Saint-Eustache-templom felől szegélyezték a Chanvrerie utcát. A Corinthe barikádján lobogó fáklya visszfénye volt. Marius e rőt fény felé indult. A fáklya elvezette a Marchéaux-Poirées utcába, ahol megpillantotta a Prêcheurs utca sötét bejáratát. Befordult. A felkelők őrszeme, aki az utca túlsó végén állt, nem vette észre. Marius érezte, hogy már egészen közel jár ahhoz, amit keres. Lábujjhegyen folytatta útját. Így jutott el a Mondétour sikátor rövidebb szakaszának fordulójához. Erre vezetett, mint emlékszünk, az egyetlen út, melyet Enjolras meghagyott a külvilág felé. Bal kéz felől az utolsó ház sarkán Marius kidugta a fejét, és körülnézett a Mondétour utca rövid szakaszában.

Nem messze a sikátor és a Chanvrerie utca sötét sarkától, melynek széles árnyékszőnyegébe ő maga is beleolvadt, némi fény verődött vissza a kövekről. Megpillantotta a kocsma épületének egy darabját, s mögötte, valami alaktalan falon pislákoló lampion alatt, guggoló embereket látott puskával a térdükön. Mindez alig tíz méterre volt tőle. A barikád belseje állott előtte.

A házsor, amely a sikátor jobb oldalát szegélyezte, elrejtette szeme elől a kocsma többi részét, a nagy torlaszt és a zászlót.

Mariusnak már csupán egyetlen lépést kellett tennie. Ekkor a szerencsétlen ifjú leült egy sarokkőre, összefonta karját, és apjára gondolt.

A hős Pontmercy ezredesre gondolt, a vitéz katonára, aki a Köztársaság alatt Franciaország határait védte, a császárral Ázsia határán járt, megjárta Genovát, Alexandriát, Milánót, Torinót, Madridot, Bécset, Drezdát, Berlint, Moszkvát, és Európa minden diadalmas harcmezején ontotta azt a vért, amely Marius ereiben is csörgedezett, aki korán megőszült a fegyelemben és a parancsnoklásban, aki úgyszólván sohasem csatolta le derékszíját és vállpántjait, tiszti kokárdáját, mely lőportól feketéllett, sisakját, mely redőt szántott a homlokára, életét sátor alatt, táborokban, tábortűz mellett, kötözőhelyeken töltötte, és mikor húsz év múltán visszatért a nagy háborúkból, arca sebhelyes, de mosolygó, egyszerű, nyugodt, csodálatosan tiszta volt, mint egy gyermeké, mert mindent megtett Franciaországért, és semmit sem ellene.

Elmondotta magában, hogy most elérkezett az ő napja is, hogy ütött az ő órája, hogy vitézségben, rettenthetetlen bátorságban apja nyomdokaiba léphet, golyók záporába rohanhat, mellét kitárhatja a szuronyoknak, vérét onthatja, keresheti az ellenséget és a halált. Elmondotta magában, hogy most, mikor rajta a sor, hogy hadba vonuljon és a harc mezejére lépjen, a harctér, amelyre lép, az utca, és a háború, melyben vérét fogja ontani, polgárháború.

A polgárháború örvényként tárult fel előtte, és látta, hogy ebbe fog belezuhanni.

Erre a gondolatra megborzongott.

Apja kardjára gondolt. Nagyapja elkótyavetyélte egy ócskásnak, s ezzel neki, Mariusnak igen nagy fájdalmat okozott. Most úgy érezte, hogy a vitéz és tiszta kard jól tette, mikor kisiklott a kezéből, és haragosan eltűnt a homályban. Elszökött tőle, mert okos szablya volt, és előre látta a jövőt. Előre megérezte a zendülést, a csatornák és az utcakövek háborúját, a pincelyukak puskatüzét, a hátulról adott és kapott lövéseket. Az a kard, amely a marengói és friedlandi csatákból jött, nem akart a Chanvrerie utcába menni; annak utána, amit ott az apa szolgálatában tett, nem akarta a fiút szolgálni ilyen helyen. Ha az a kard itt lenne - gondolta Marius -, ha az apja halálos ágyánál hozzá kerül, ha magához veszi és el meri hozni ebbe az éjszakai csatába, melyben franciák harcolnak franciák ellen egy utcasarkon, most bizonyára égetné a kezét, és láng csapna ki belőle, mint az arkangyal kardjából! Jó, hogy nincs itt, jó, hogy eltűnt, így helyes ez, így igazságos. Elmondotta magában, hogy nagyapja volt apja dicsőségének igazi őre, mert jobb, hogy az ezredes kardja árverés kalapácsára került, jobb, hogy zsibárusnak adták, ócskavas közé hajították, semhogy ma sebet üssön a haza testén.

És Marius keserves sírásra fakadt.

Hiszen ez rettenetes! De mit tegyen? Cosette nélkül nem tud élni. Cosette elment, így hát neki meg kell halnia. Vagy nem fogadta-e becsületszavára, hogy meghal? Cosette elutazott, noha tudta ezt, tehát kedvére van, hogy Marius meghaljon. Meg aztán az is világos, hogy Cosette már nem szereti, ha el tudta hagyni értesítés nélkül, egyetlen szó, egyetlen sornyi levél nélkül, holott tudta a címét! Mit ér még az élet, mire való, hogy tovább éljen? Igen ám, csakhogy meghátrálhat-e, ha már idáig eljött? Megfutamodjon, miután megközelítette a veszélyt? Elosonjon, miután bepillantott a barikádba? Reszketve elosonjon, és ilyeneket mondogasson magában: elég, amit láttam, polgárháború, nem kérek belőle, már megyek is! Elhagyja barátait, akik várják, akiknek talán szükségük van rá? A maroknyi csapatot, amely egy egész hadsereggel száll szembe? Eláruljon mindent, a szerelmet, a barátságot, adott szavát? A hazafiasság ürügyével leplezze gyávaságát? De hiszen ez lehetetlen! Ha apja szelleme itt lenne a homályban és meglátná, hogy hátrál, megkardlapozná a derekát, s rákiáltana: "Előre, gyáva!"

Kavargó gondolatainak súlya alatt lehorgasztotta fejét.

Hirtelen felkapta. Valami ragyogó fénysugár tört utat elméjében. A sír szomszédságában kitágul a gondolkodás; a halál közelében tisztán látjuk a dolgokat. A küzdelem, melynek küszöbét habozva átlépni készült, már nem siralmasnak, hanem fenségesnek tűnt fel előtte. Valami belső lelki tusa folytán az utcai háborút felmagasztosultan látta lelkében. Merengésének kavargó kérdőjelei tömegesen visszatértek, de már nem ejtették zavarba. Egyet sem hagyott válasz nélkül.

Ugyan, miért háborodna fel az édesapja? Hát nincsen oly eset, amikor a felkelés a kötelesség rangjára emelkedik? Vajon mi ejtene csorbát Pontmercy ezredes fiának méltóságán a küszöbönálló harcban? Ez a küzdelem nem Montmirail, nem is Champaubert;[164] ez valami más. Nem a haza megszentelt területéről, hanem egy szent eszményről van szó. Igaz, a haza panaszkodik; de az emberiség lelkesen tapsol. Egyébként valóban igaz-e, hogy a haza panaszkodik? Franciaország vérzik, de a szabadság mosolyra derül, s a szabadság mosolyától Franciaország elfelejti sebét. Meg aztán, ha magasabb szempontokból nézzük a dolgokat, hogyan is állunk azzal a polgárháborúval?

Polgárháború? Mit jelent ez? Hát van háború, amely idegenek háborúja? Nem testvérháború-e minden háború az emberek közt? A háborút csupán a célja határozza meg. Nincs külső háború, sem polgárháború; csupán igazságtalan és igazságos háború van. Amíg meg nem kötik az emberi egyetértés nagy szerződését, a háború - legalábbis az a háború, amely az előnyomuló jövő erőfeszítése a csökönyös múlt ellen - szükségszerű lehet. Mit lehet e háború szemére vetni? A háború csak akkor válik gyalázattá, a kard csak akkor gyilok, ha a jogot, a haladást, az észt, a művelődést, az igazságot gyilkolja le. Ekkor legyen akár polgárháború, akár külső háború - jogtalan, és neve gonosztett. Ha nem áll az igazság szent ügyének talaján, mi jogon nézheti le a háború egyik formája a másikat? Washington kardja mi jogon tagadná meg Camille Desmoulins lándzsáját? Leonidas a külső ellenség ellen, Timoleon[165] a zsarnok ellen küzdött - melyikük nagyobb? Az egyik védelmező, a másik felszabadító. Kárhoztathatunk-e minden fegyverfogást a polgárok közt anélkül, hogy céljaival törődnénk? Akkor gyalázatban kell elmarasztalnunk Brutust, Marcelt,[166] Arnould de Blankenheimet, Colignyt. Erdei háború? Utcai háború? Miért ne? Ambriorix,[167] Arteverde,[168] Marnix,[169] Pelagius[170] háborúja is ilyen volt. Pedig Ambriorix Róma ellen, Arteverde Franciaország ellen, Marnix Spanyolország ellen, Pelagius a mórok ellen harcolt; mindannyian az idegen betolakodók és elnyomók ellen. Nos hát, a monarchia idegen, az elnyomás idegen, az isteni jog idegen. A zsarnokság megsérti az erkölcsi határt, mint ahogy a betörés megsérti a földrajzi határvonalat. A zsarnok elűzése éppúgy a haza területének visszafoglalását jelenti, mint az angolok kiűzése. Eljön az óra, mikor már nem elég a tiltakozás; a bölcselkedést a cselekvésnek kell felváltania; az erőszak valósítja meg azt, amit az eszme elindított. A leláncolt Prometheus[171] kezdi, Aristogeiton végzi. Az Enciklopédia megvilágítja a lelkeket, augusztus tizedike felvillanyozza. Aischylos után következik Thrasybulos;[172] Diderot után Danton. A sokaság hajlamos arra, hogy beletörődjék urának és parancsolójának akaratába. Fásult közönyt termel ki magából, és könnyen engedelmes tömeggé torlódik össze. Felszabadításuk jótéteményével magával kell felkavarni, taszítani, keményen ösztökélni az embereket; sérteni kell szemüket az igazsággal, rettenetes marokkal kell szemükbe szórni a világosságot. Szükséges, hogy üdvösségük őket magukat is kissé villámcsapásként sújtsa; a káprázat felébreszti őket. Ezért van szükség vészharangokra és háborúkra. Szükséges, hogy nagy harcosok támadjanak, merészségükkel világosságot gyújtsanak a nemzetekben, és felrázzák ezt a szomorú emberiséget, melyet árnyékba burkol az isteni jog, a caesari dicsőség, az erőszak, a fanatizmus, a felelőtlen hatalom és az abszolút uralkodói fenség; felrázzák a tömeget, amely ostobán bámulja az éjszaka e komor diadalain a naplemente csillogását. Vesszen a zsarnok! Hogyan? Kiről van szó? Lajos Fülöpöt nevezed zsarnoknak? Nem; éppoly kevéssé, mint XVI. Lajost. Mindketten azok közé tartoznak, kiket a történelem jó királyoknak szokott nevezni. Csakhogy az elveket nem lehet felaprózni, az igazság logikája egyenes vonalú, az igazság jellemző vonása, hogy nem ismer elnézést. Tehát félre az engedményekkel; meg kell torolni minden sérelmet, amely az emberi jogon esik; XVI. Lajosban az isteni jog ölt testet, Lajos Fülöpben szintén, mert ő is Bourbon; bizonyos mértékben mindketten a jogfosztást képviselik, s hogy eltakarítsuk az egyetemes bitorlást, harcolni kell ellenük; meg kell tenni, mert mindig Franciaország a kezdeményező. Ha Franciaországban bukik az úr, mindenütt bukik. A társadalmi igazság helyreállítása, a szabadság visszaültetése trónjára, a nép önrendelkezési jogának és az ember függetlenségének visszaadása, a hatalom bíborának visszahelyezése Franciaország vállára, az ész és a méltányosság visszaállítása a maguk teljességében, minden ember kibékítése önmagával, s így az ellentétek minden csírájának megsemmisítése, az akadály lerombolása, melyet a királyság gördít az általános egyetértés útjába, az emberiség felemelése a jog szintjére, van-e igazabb ügy, és van-e igazságosabb háború, mint amely ezt a célt szolgálja? Az ilyen háború a békét építi. Még áll az előítélet, a kiváltság, a hazugság, a zsarolás, a visszaélés, az erőszak, az igazságtalanság, a sötétség vára, és a gyűlölet tornyaival fenyegetően magasodik a világ fölé. Le kell dönteni. Le kell rombolni ezt a szörnyűséges erődöt. Austerlitznél győzni nagy dolog, de a Bastille-t bevenni óriási.

Van-e valaki, aki ne vette volna észre önmagán a lélek különös képességét, hogy a legviharosabb, a legszélsőségesebb helyzetekben is csaknem higgadtan tud okoskodni? Éppen ebben rejlik mindenütt jelenvalósággal bonyolított egységének csodája. Gyakran megtörténik, hogy a vigasztalan szenvedély és a mélységes kétségbeesés, éppen amikor komor monológjaikban halálküzdelmüket vívják, kérdéseket fejtegetnek, és tételeket vitatnak meg. A vonaglásba logika keveredik, és a szillogizmus fonala szakadás nélkül lebeg a gondolat gyászos viharában. Ebben a lelki helyzetben volt Marius is.

Miközben így elmélkedett, lesújtva, de elszántan, mégis habozva és végeredményben remegve attól, amit tenni készült, tekintete a torlasz belsejében bolyongott. A felkelők félhangon, mozgolódás nélkül beszélgettek, s érezni lehetett azt a felemás csendet, amely a várakozás utolsó szakaszait jelzi. Felettük, egy harmadik emeleti ablakban Marius megpillantott valakit. Úgy rémlett neki, hogy a néző vagy tanúféle sajátságos figyelemmel tekint le a magasból. A kapus volt, akit Le Cabuc megölt. Lentről, a kövek közé rejtett fáklya visszfényében a fej csak homályosan látszott. A komor és bizonytalan megvilágításban mi sem lehetett különösebb, mint a fej, amely fakó, mozdulatlan, csodálkozó arccal, felborzolt hajjal, nyitott és merev szemmel, tátott szájjal mintha kíváncsiságból hajolt volna ki az utcára. A halott szemlét tart azok felett, akik a halálra készülnek - mondhatta volna valaki. A fejből kiszivárgott vér hosszú vöröslő csíkban húzódott le az ablaktól az első emeletig, és itt megakadt.



TIZENNEGYEDIK KÖNYV
A kétségbeesés nagyszerűsége

I.
A zászló. - Első felvonás

Még semmi sem mozdult. A Saint-Merry toronyórája elütötte a tízet. Enjolras és Combeferre fegyverrel a kézben a nagy barikád rése mellé telepedett. Nem beszélgettek; figyeltek, hogy meghallják a leghalkabb, a legtávolibb léptek zaját is.

A vészjósló csendet hirtelen egy csengő, fiatal, vidám hang hasította át - mintha a Saint-Denis utcából jött volna -, s a Holdfényes éjszaka kezdetű régi népdal dallamára rágyújtott a következő nótára, amelyet kakaskukorékoláshoz hasonló rikoltással fejezett be:

Könnyben úszom saruig,
Bugeaud komám, ha van,
Küldd utánam zsaruid,
Mert volna egy szavam.

Kék zekében állnak,
A csákón tyúktollú,
Pá-pá a határnak!
Ku-kukurikuu!

Kezet szorítottak.

- Ez Gavroche - mondta Enjolras.

- Figyelmeztet bennünket - szólt Combeferre.

Sebes rohanás zaja verte fel az utca csendjét, s valaki akrobatát megszégyenítő fürgeséggel átkúszott az omnibusz felett. Gavroche kifulladva a torlasz mögött termett, és így szólt:

- A puskámat! Jönnek.

Mintha villamos áram futott volna végig a barikádon. Hallani lehetett a puskák után nyúló kezek mozgását.

- Akarod a karabélyomat? - kérdezte Enjolras a gamintől.

- A nagy puskát akarom - felelte Gavroche.

És megragadta Javert fegyverét.

Két őrszem visszavonult, és Gavroche-sal majdnem egyszerre érkezett a barikád mögé. Az egyik az utca végén felállított, a másik a Petite-Truanderie utcába küldött őrszem volt. A Prêcheurs utcai őrszem helyén maradt, ami arra vallott, hogy a hidak és a Vásárcsarnokok felől nem fenyeget veszedelem.

A zászlóra hulló fényben, melynek visszaverődése alig világított meg néhány követ, a Chanvrerie utca úgy tátongott a felkelők előtt, mintha fekete ködbe vájt alagút lett volna.

Mindenki elfoglalta harci állását.

Negyvenhárom felkelő - köztük Enjolras, Combeferre, Courfeyrac, Joly, Bahorel és Gavroche - ereszkedett térdre a nagy barikád mögött, úgyhogy a fejek egy szintre kerültek a torlasz peremével; a lőrésnek elrendezett kockakövek mögül puskák és karabélyok csöve meredt elő némán, figyelmesen, tüzelésre készen. Hatan Feuilly vezetésével a Corinthe két emeletének ablakaiban helyezkedtek el vállhoz szorított puskával.

Még néhány perc telt el; azután ütemes, súlyos, tömeges lépések zaja hallatszott tisztán, kivehetően a Saint-Leu-templom felől. Az eleinte halk, azután határozott, végül erőteljes és döngő zaj lassan, megállás és szünet nélkül, nyugodt és rettenetes folyamatossággal közeledett. Mást nem is lehetett hallani. A Don Juan-beli kormányzó szobrának némasága és zaja volt ez egyszerre, de volt ezekben a kőlépésekben valami szörnyűséges és sokszoros, ami egyaránt ébreszthette kísértet és tömeg képzetét. Mintha egy légiónyi rémületes szobor járását hallaná az ember. A lépések közeledtek; még közelebbről döngtek, aztán megálltak. Az utca végéről szinte hallani lehetett egy sereg ember lélegzését. Pedig semmit sem lehetett látni, csupán a sűrű sötétség legmélyén csillantak fel tűvékonyságú, alig kivehető fémhuzalok, melyeknek ide-oda imbolygó hálózata ahhoz a nehezen leírható foszforeszkáláshoz hasonlított, amit az elalvás pillanatában, az álom első ködében, lehunyt szempillái alatt lát az ember. Szuronyok és puskacsövek voltak, amelyek kuszán verték vissza a fáklya távoli fényét.

Rövid szünet következett, mintha mindkét oldal várt volna valamire. Egyszer csak a homály mélyében felcsattan egy hang, melynek baljós csengését még fokozta, hogy senkit sem lehetett látni. Mintha maga a sötétség szólalt volna meg:

- Állj! Ki vagy?

Ugyanakkor hallatszott a földnek ütődő puskaagyak csörömpölő zaja.

Enjolras büszkén zengő hangon válaszolt:

- A francia forradalom!

- Tűz! - szólt a hang.

Villanás bíborfénye öntötte el a házak homlokzatát, mint mikor egy olvasztókemence ajtaja nyílik ki és zárul be hirtelen.

Rettenetes robbanás rázta meg a barikádot. A vörös zászló lehullott. A sortűz oly heves és sűrű volt, hogy eltörte a zászlórudat, vagyis az omnibusz rúdját. A házak párkányáról visszapattanó golyók behatoltak a torlasz belsejébe, és több embert megsebeztek.

Az első sortűznek dermesztő hatása volt. A kemény támadás a legbátrabbakat is gondolkodóba ejtette. Biztosra vehették, hogy legalább egy teljes ezreddel van dolguk.

- Bajtársak - kiáltott Courfeyrac -, ne pocsékoljuk a puskaport! Várjunk a válasszal, amíg behatolnak az utcába.

- És mindenekelőtt tűzzük ki ismét a zászlót! - szólt Enjolras.

Felemelte a zászlót, amely éppen a lába elé hullott.

Kívül hallani lehetett a töltővesszők koppanását a puskacsövekben; a katonák újra töltötték fegyverüket. Enjolras ismét megszólalt:

- Kinek van helyén a szíve? Ki tűzi fel újra a zászlót a torlaszra?

Senki sem felelt. A barikád tetejére hágni e pillanatban, mikor a katonák minden bizonnyal ismét céloztak, egyet jelentett a halállal. A legbátrabb is visszarettent attól, hogy vesztébe rohanjon. Enjolras maga is megborzongott. Megismételte:

- Senki sem jelentkezik?



II
A zászló. - Második felvonás

Mióta a Corinthe-hoz érkeztek és a barikád építésébe fogtak, többé nemigen vetettek ügyet Mabeuf apóra. Pedig Mabeuf apó nem tágított a csapattól. Bement a kocsma földszinti helyiségébe, és a pult mögé telepedett. Itt, hogy úgy mondjuk, önmagába veszett. Mint aki már se nem lát, se nem gondolkodik. Courfeyrac és mások kétszer vagy háromszor megszólították, figyelmeztették a veszélyre, kérték, hogy távozzék, de mintha meg se hallotta volna. Ha nem beszéltek hozzá, szája mozgott, mintha válaszolna valakinek, de amint megszólították, ajka mozdulatlanná vált, és szeméből eltűnt az élet kifejezése. Néhány órával a barikád megtámadása előtt felvett testtartását többé nem változtatta meg: két öklét térdére támasztotta, s fejét leszegte, mint aki valami szakadékba néz. Semmi sem ragadta ki ebből a helyzetéből; úgy látszott, hogy gondolatai a torlasztól távol bolyonganak. Mikor mindenki elfoglalta harci helyét, az ivóban nem maradt más, csupán az oszlophoz kötözött Javert, egy felkelő, aki kivont karddal őrizte Javert-t, és ő, Mabeuf. A támadó sortűz hatalmas dörrenése megrázta körülötte a tárgyakat, a rengés őt is mintegy felébresztette álmából. Hirtelen felkelt, áthaladt a termen, és abban a pillanatban, mikor Enjolras megismételte felhívását: "Senki sem jelentkezik?" - az aggastyán megjelent a kocsma küszöbén.

Láttára remegés hulláma futott végig a csoportokon. Egy hang felkiáltott:

- Itt a királyölő! A Konvent tagja! A nép képviselője!

Valószínű, hogy meg sem hallotta.

Egyenesen Enjolras felé tartott. A felkelők szinte vallásos tisztelettel nyitottak utat előtte; kitépte a zászlót Enjolras kezéből, aki dermedten hátratántorodott. Anélkül, hogy bárki feltartóztatni vagy segíteni merészelte volna, a nyolcvanéves aggastyán reszkető fejjel, szilárd léptekkel elindult, és lassan felfelé haladt a torlaszba épített lépcsőn. Oly komor és magasztos jelenet volt, hogy mindenki felkiáltott körülötte: "Le a kalappal!" Mennél magasabbra hágott, annál döbbenetesebb volt, fehér haja, kiaszott arca, magas, kopasz, ráncos homloka, beesett szeme, csodálkozó, nyitott szája, a vörös lobogót lengető öreg karja fokról fokra kibukkant a homályból, és egyre magasabbra nőtt a fáklya vérvörös fényénél; mintha 1793 kísértete lépett volna ki a földből, kezében a terror vörös zászlajával.

Mikor elérte a legfelső lépcsőfokot, mikor ez a reszkető és rettenetes fantom felegyenesedett a romhalmaz tetején, és úgy nézett farkasszemet az ezerkétszáz láthatatlan puskacsőből fenyegető halállal, mintha ő lenne az erősebb, a barikád természetfölötti és monumentális méreteket öltött az éj sötétjében. Csend támadt, olyan csend, amilyen csak a csodákat szokta körülvenni.

Ebben a csendben az aggastyán meglengette a vörös zászlót, és felkiáltott:

- Éljen a forradalom! Éljen a Köztársaság! Testvériség! Egyenlőség! És halál!

A torlasz védői halk és gyors suttogást hallottak, mint mikor a pap sebtében elhadarja az imát. Valószínűleg a rendőrtiszt hangja volt, amint az utca túlsó végén ledarálta a hivatalos felszólítás szövegét. Azután újra megszólalt az a harsány hang, amely az előbb "Állj! Ki vagy?"-ot kiáltott:

- Vissza!

A sápadt, réveteg aggastyán szemében fellobbant az önkívület lángja. Feje fölé emelte a zászlót, és újra felkiáltott:

- Éljen a Köztársaság!

- Tűz! - szólt a hang.

Újabb sortűz csapott le a torlaszra. Mintha kartács söpörte volna végig.

Az aggastyán térdre rogyott, aztán felemelkedett, leejtette a zászlót, és széttárt karokkal, teljes hosszában hanyatt vágódott a kövezeten. A vér patakokban ömlött alóla. Sápadt, szomorú, öreg arca mintha az eget figyelte volna.

A felkelőket oly emberfeletti megindultság fogta el, melyben még a védekezésről is megfeledkezik az ember. Tiszteletteljes rémülettel közeledtek a holttesthez.

- Micsoda férfiak ezek a királyölők! - mondta Enjolras.

Courfeyrac Enjolras füléhez hajolt:

- Tartsd meg magadnak, amit mondok, mert nem akarom lehűteni a lelkesedést. Ez az ember egyáltalában nem volt királyölő. Ismertem. Mabeuf apónak hívták. Nem tudom, mi ütött belé ma. Derék, pipogya bácsi volt. Nézd csak a fejét.

- Pipogya bácsi feje, de Brutus szíve - válaszolta Enjolras. Aztán felemelte a hangját:

- Polgártársak! Így mutatnak példát az öregek a fiataloknak. Mi haboztunk, ő jelentkezett. Mi meghátráltunk, ő előrement! Íme, mire tanítják a reszkető öregek a félelemtől reszketőket! Az aggastyán emléke fenséges a haza előtt. Hosszú élete és nagyszerű halála volt. Most pedig helyezzük biztonságba a holttestet, és védelmezzük mindnyájan úgy a halott öreget, mintha élő apánkat védenénk, jelenléte tegye bevehetetlenné a barikádot.

Komor és erélyes helyeslés moraja követte a szavakat.

Enjolras lehajolt, felemelte az aggastyán fejét, és szenvedélyesen megcsókolta a homlokát; aztán megigazította a halott karjait, és oly gyengéd óvatossággal, mintha attól tartana, hogy fájdalmat okoz neki, lehúzta a kabátját, mindenkinek megmutatta rajta a véres lyukakat, és így szólt:

- Most már ez a mi zászlónk!



III
Gavroche majdnem pórul jár Javert puskájával

Özvegy Hucheloup-né egyik fekete nagykendőjét ráterítették Mabeuf apóra. Hat férfi puskákból hordágyat rögtönzött, rátették a holttestet, és fedetlen fővel, ünnepélyes lassúsággal bevitték a földszinti terem nagy asztalára.

Annyira magával ragadta őket a szent és magasztos esemény, hogy már nem is gondoltak veszélyes helyzetükre.

Mikor a holttestet elvitték Javert előtt, aki most is közömbös arcot vágott, Enjolras odaszólt a kémnek:

- Hallod-e? Mindjárt rajtad a sor.

Ezalatt a kis Gavroche, az egyetlen, aki nem hagyta el a helyét és tovább őrködött, úgy látta, mintha emberek közelednének lábujjhegyen a barikád felé. Hirtelen felkiáltott:

- Vigyázzatok!

Courfeyrac, Enjolras, Jean Prouvaire, Combeferre, Joly, Bahorel, Bossuet meg a többiek kitódultak a kocsmából. Éppen ideje volt. Csillogó szuronyok sűrű erdeje hullámzott már a torlasz felett. Tagbaszakadt városi őrök nyomultak be átlábalva az omnibuszon, átkúszva a résen, maguk előtt lökdösve a gamint, aki hátrált, de nem menekült.

Kritikus pillanat volt. Olyan, mint az áradás első félelmetes percei, mikor a folyó kicsap a medréből, és a víz kezd átszivárogni a töltés hasadékain. Még egy pillanat, és a barikád elesik.

Bahorel rávetette magát az első belépő városi őrre, és közvetlen közelből lelőtte karabélyával; a második leszúrta Bahorelt szuronyával. Egy harmadik már-már leterítette Courfeyracot, aki felkiáltott: "Hozzám!" A legmagasabb termetű, valóságos kolosszus, előreszegzett szuronnyal nyomult Gavroche felé. A gamin kis karjaiba kapta Javert óriási puskáját, elszántan célba vette az óriást, és megnyomta a ravaszt. A fegyver nem sült el. Javert nem töltötte meg a puskáját. A városi őr felkacagott, és a gyerekre emelte szuronyát.

De mielőtt a szurony elérte volna Gavroche-t, a puska kiesett a katona kezéből; golyó érte a szeme között, és hanyatt vágódott. Egy másik golyó mellbe találta és a kövezetre terítette azt az őrt, aki Courfeyracot szorongatta.

Marius lépett a barikádra.



IV
A puskaporos hordó

Marius a Mondétour utca fordulója mögött rejtőzve, határozatlanul és borzongva nézte végig a küzdelem első szakaszát. Csakhogy nem sokáig tudott ellenállni annak a titokzatos és leküzdhetetlen szédülésnek, melyet az örvény hívogatásának nevezhetnénk. A veszély tőszomszédsága, Mabeuf halála - ez a gyászos rejtély -, Bahorel halála, Courfeyrac segélykiáltása, a gyermeket fenyegető halálos veszedelem minden habozását eloszlatta, mert segíteni kellett barátain, és bosszút kellett állnia értük. Két pisztolyát marokra fogva, belerohant a dulakodásba. Első lövése megmentette Gavroche-t, a második megszabadította Courfeyracot.

A lövésekre, a leterített városi őrök kiáltásának hallatára a támadók felkapaszkodtak a sáncra. Egyre több városi őr, sorkatona, külvárosi nemzetőr fél teste bukkant fel a torlasz pereme fölött, puskával a kézben. Már több mint kétharmad részben ellepték a barikádot, de nem ugrottak le a túloldalon, haboztak, mintha valami csapdától tartanának. Úgy pillantottak le a torlasz sötét mélyébe, mint ahogy oroszlánbarlangba néz az ember. A fáklya fénye csupán a szuronyokat, a medvebőr kucsmákat és a nyugtalan, ingerült arcok felső részét világította meg.

Mariusnak már nem volt fegyvere. Elhajította a kilőtt pisztolyokat, de ugyanakkor észrevette, hogy a kocsma földszinti helyiségében, az ajtó mellett lőporos hordó áll.

Ahogy félig megfordulva ebbe az irányba nézett, egy katona célba vette. A katona már-már meghúzta a ravaszt, amikor hirtelen egy kéz csapott le a puskacső végére, és tenyerét a puskacső nyílására tapasztotta. A bársonynadrágos fiatal munkás lépett közbe. A lövés eldördült, átütötte kezét s talán testének más részét is, mert a munkás elvágódott; de a golyó nem érte Mariust. A gomolygó füstben mindezt csak inkább sejteni, mint látni lehetett.

Marius közben belépett a földszinti terembe, s alig vette észre, mi történt. Homályosan látta ugyan a rámeredő puskacsövet, a kezet, amely befogta, és a dörrenést is hallotta. Csakhogy az ilyen pillanatokban a dolgok sebesen elcikáznak a szem előtt, és semmi sem tartóztatja fel az embert. Homályosan érezzük, hogy valami erő még több homály felé taszigál bennünket, és minden ködben gomolyog.

Az események meglepték, de nem ejtették rémületbe a felkelőket. Ismét tömörültek. Enjolras kiáltása hallatszott: "Várjatok! Ne lövöldözzetek vaktában!" Az első zűrzavarban valóban könnyen megsebesíthették volna egymást. Legtöbbjük felment az első emeleti ablakba és a padlásszobákba, ahonnan könnyebben sakkban tarthatták a támadókat. A legelszántabbak, Enjolras, Courfeyrac, Jean Prouvaire és Combeferre vezetésével megvetették hátukat a háttérben álló házak falán, és büszkén, fedezék nélkül néztek farkasszemet a torlasz tetején sorakozó katonákkal és városi őrökkel.

Mindez sietség nélkül, azzal a különös, fenyegető komolysággal ment végbe, amely az összecsapásokat szokta megelőzni. Mindkét részről célba vették egymást, közvetlen közelről, oly közelről, hogy egymás hangját hallhatták. Mikor már ott tartottak, hogy azonnal kipattan a szikra, egy fémgalléros, széles vállrózsájú tiszt felemelte karját, és felkiáltott:

- Le a fegyverrel!

- Tűz! - felelte Enjolras.

A két sortűz egyszerre dördült el, és mindent eltüntetett a füst. Fanyar és fojtó füst, melyben gyenge, tompa nyögéssel vonaglottak a haldoklók és a sebesültek.

Mikor a füst eloszlott, mindkét oldalon ismét előbukkantak a harcosok. Soraik megritkultak, de még mindig a helyükön álltak, és csendben újratöltették fegyvereiket. Hirtelen menydörgő hang hallatszott:

- Takarodjatok, vagy levegőbe röpítem a barikádot!

Mindenki a hang irányába fordult.

Marius belépett a földszinti terembe, megragadta a puskaporos hordót, azután a körülbástyázott teret elborító füst és köd védelmében odalopózott a torlasz mentén ahhoz az üreghez, melyben a fáklya égett. Eltávolítani a fáklyát, a puskaporos hordót állítani a helyére, a kőrakást a hordóra omlasztani, melynek valami rettenetes engedelmességgel tüstént beszakadt az oldala: mindez Marius számára egy pillanat műve volt. És most mindannyian, nemzetőrök, városi őrök, tisztek, katonák a torlasz másik végén összeverődve rémülten figyelték Mariust, amint ott állt a köveken, fáklyával a kezében, büszke arcán végzetes elszántság kifejezésével. A fáklya lángját a félelmetes kőhalom felé fordította, amely alól előtűntek a puskaporos hordó roncsai, s rettentő kiáltását hallatta:

- Takarodjatok, vagy levegőbe röpítem a barikádot!

A nyolcvanéves aggastyán után olyan volt a barikádra lépő Marius, mint az ifjú forradalom képe a régi forradalom víziója után.

- Levegőbe röpíted a barikádot? - szólt egy őrmester. - De magadat is.

- Magamat is! - felelte Marius.

És a fáklyát a puskaporos hordóhoz közelítette.

De akkor már senki sem volt a barikádon. Az ostromlók hátrahagyták halottaikat és sebesültjeiket, nagy összevisszaságban tódultak az utca túlsó vége felé, és ismét belevesztek az éjszakába. Eszeveszett menekülés volt.

A barikád felszabadult.



V
Jean Prouvaire versének vége

Valamennyien Marius köré sereglettek. Courfeyrac a nyakba borult.

- Hát te itt vagy!

- Ez aztán a szerencse! - szólt Combeferre.

- Épp jókor jössz! - mondta Bossuet.

- Nélküled a halál fia lennék! - szólt újra Courfeyrac.

- Én pedig kampec lennék! - tette hozzá Gavroche.

Marius megkérdezte:

- Hol a vezér?

- Te vagy az - felelte Enjolras.

Marius fejében egész nap kohó izzott, most pedig forgószél kezdett kavarogni benne. De úgy érezte, mintha ez a forgószél körülötte zúgna és magával ragadná. Úgy rémlett neki, hogy már végtelen távolságra került az élettől. A szerelemtől és örömtől ragyogó két hónap, amely hirtelen ebbe a rémséges szakadékba torkollt, Cosette elvesztése, ez a torlasz, Mabeuf úr, amint meghal a Köztársaságért, ő maga mint a felkelők vezére - mindez szörnyű rémálomnak tűnt fel előtte. Meg kellett feszítenie elméjét, hogy a környező dolgok valóságára ébredjen. Marius élete még túlságosan rövid volt ahhoz, hogy tudhassa: semmi sincs olyan közel, mint a lehetetlen, s hogy a váratlan az, ami mindig várható. Olyan ember szemével nézte tulajdon drámáját, mint aki nem fogja fel a színdarab értelmét.

Ködös gondolatainak kóválygásában meg sem ismerte az oszlophoz kötözött Javert-t, aki a torlaszért folyó harc alatt fejét sem mozdította, s a bíró méltóságával, a mártír beletörődésével nézte a körülötte tomboló lázadást. Marius még csak észre sem vette, hogy ott van.

Közben az ostromlók nyugton maradtak. Hallatszott, hogyan járkálnak és nyüzsögnek az utca végén, de az utcába nem merészkedtek. Lehet, hogy parancsra vártak, lehet, hogy erősítésre, mielőtt újra megrohannák ezt a bevehetetlen bástyát. A felkelők őrszemeket állítottak, és néhányan, akik orvostanhallgatók voltak, kötözni kezdték a sebesülteket.

A kocsmából kidobták az asztalokat, kivéve azt a kettőt, melyen a tépés és a töltények hevertek, és azt, amelyiken Mabeuf apó holtteste feküdt; a többi asztalt a barikádra rakták, s helyükre a földszinti teremben Hucheloup-né és a szolgálólányok ágyának matracait tették. Ezekre a matracokra fektették a sebesülteket. Hogy a három szerencsétlen teremtés, a Corinthe három lakója hová tűnt el, senki sem tudta. Végül mégis megtalálták őket. A pincében rejtőzködtek.

A barikád felszabadulásának örömét szívet tépő izgalom homályosította el.

Számba vették a harcosokat. Egy felkelő hiányzott. De kicsoda? Egyik legkedvesebb, legbátrabb bajtársuk, Jean Prouvaire. Keresték a sebesültek között, nem találták. Keresték a halottak között, ott sem volt. Világos, hogy fogságba esett.

Combeferre így szólt Enjolras-hoz:

- Barátunkat fogságba ejtették, de az ő kémjük a kezünkben van. Ragaszkodsz ennek a hekusnak a halálához?

- Igen - felelte Enjolras -, de nem annyira, mint Prouvaire életéhez.

Mindez a földszinti teremben történt, az oszlop mellett, amelyhez Javert-t kötözték.

- Hát akkor a botom végére kötöm a zsebkendőmet - mondta Combeferre -, követként átmegyek hozzájuk, és felajánlom az ő emberüket a miénkért.

- Hallgasd csak - szólt Enjolras, és kezét rátette Combeferre karjára.

Az utca végéről vészjósló fegyvercsörgés hallatszott.

Egy férfiasan csengő hang harsant fel:

- Éljen Franciaország! Éljen a jövő!

Megismerték Prouvaire hangját.

Fény villant fel, és lövés dörrent.

Aztán újra csend lett.

- Megölték! - kiáltott fel Combeferre.

Enjolras Javert-re szegezte szemét, és így szólt:

- Most lőtték agyon a barátaid.



VI
Halálküzdelem az élet haldoklása után

Az ilyenfajta háború egyik sajátossága, hogy a barikádot majdnem mindig szemközt rohanják meg. A támadó attól tart, hogy lesből csapnak le rá, vagy fél a zegzugos utcáktól, s ezért általában nem vállalkozik arra, hogy megkerülje az ellenfél állásait. A felkelők tehát minden figyelmüket a nagy torlasz felé fordították, mert világos volt számukra, hogy múlhatatlanul ezen az állandóan fenyegetett ponton kell a harcnak újrakezdődnie. Marius azonban a kis torlaszra is gondolt, és odament. Elhagyatott volt, csupán a kövek közt pislákoló lampion őrizte. Egyébként a Mondétour sikátorban, valamint a Petite-Truanderie és a Cygne utca kereszteződésének környékén is mélységes csend honolt.

Mikor Marius befejezte szemléjét és visszafelé indult, halk hang ütötte meg a fülét. Valaki nevén szólította a homályban:

- Marius úr!

Összerezzent, mert ráismert a hangra, amely két órával előbb a Plumet utcai rácson át szólongatta. Csakhogy ez a hang most gyengébb volt egy leheletnél.

Körülnézett, de nem látott senkit. Azt hitte, hogy tévedett, s hogy elméje egy káprázattal toldotta meg a körülötte tülekedő rendkívüli valóságot. Egy lépést tett előre, hogy kijusson a bemélyedésből, ahol a torlasz állott.

- Marius úr! - ismételte a hang.

Ezúttal hinnie kellett a fülének, világosan hallotta a szólítást; újra körülnézett, de most sem látott senkit.

- A lábai előtt - szólt a hang.

Lehajolt, s a homályban egy alakot pillantott meg, amely a kövezeten kúszva feléje vonszolta magát. Ez ejtette ki a nevét.

A lampion gyenge fényében egy zubbony, durva bársonyból készült rongyos nadrág és két meztelen láb bukkant elő a homályból, meg valami, ami vértócsára emlékeztetett. Egy sápadt arc fordult Marius felé, és az előbbi hang szólalt meg újból:

- Nem ismer meg?

- Nem.

- Éponine vagyok.

Marius élénken lehajolt. Valóban a boldogtalan leány volt, férfinak öltözve.

- Hogy kerül ide? Mit csinál itt?

- Meghalok - felelte a leány.

Vannak szavak, vannak esetek, melyek felrázzák a lesújtott embert. Marius felkiáltott, mint aki álomból ébred:

- Megsebesült! Várjon, beviszem a terembe. Majd bekötözzük. Súlyos a sebe? Hogyan fogjam meg, hogy ne fájjon? Hol fáj? Segítsen valaki! Úristen! De miért is jött ide?

Megpróbálta a leány alá tolni a karját, hogy felemelhesse.

Közben megérintette a kezét.

A leány halkan felsikoltott.

- Fáj? - kérdezte Marius.

- Egy kicsit.

- De hiszen csak a kezét érintettem.

A leány Marius szeméhez emelte a kezét, s az ifjú fekete lyukat látott a tenyér közepén.

- Mi történt a kezével? - kérdezte.

- Átütötték.

- Átütötték?!

- Igen.

- Mivel?

- Golyóval.

- Hogyan?

- Nem látta a puskát, amely magát célba vette?

- Láttam. Meg a kezet is, amely befogta a csövet.

- Az én kezem volt.

Marius megremegett.

- Micsoda őrültség! Szegény kisleány! Még szerencse, hogy így történt, nincs baj, ha csak ennyi az egész. Engedje, hogy bevigyem és ágyra fektessem. Bekötözzük a sebét; egy átlőtt kézbe még senki sem halt bele.

- A golyó a kezemet ütötte át, de a hátamon jött ki - suttogta a leány. - Fölösleges, hogy elvigyen innen. Mindjárt megmondom én, hogyan kötözheti be a sebeimet, jobban, mint a legjobb sebész. Üljön ide mellém, erre a kőre.

Az ifjú engedelmeskedett. A leány az ölébe hajtotta a fejét, és anélkül, hogy rápillantott volna, így szólt:

- Ó! Így jó! De jól érzem magam! Most már nem is fáj semmi.

Egy pillanatra elhallgatott, aztán erőlködve Marius felé fordította az arcát:

- Tudja-e, Marius úr, hogy bizony nagyon rosszulesett, mikor belépett abba a kertbe. Persze butaság, hiszen én mutattam meg magának a házat; meg aztán azt is tudnom kellett, hogy egy olyan fiatalember, mint maga...

Elakadt, majd miután elhessegette komor gondolatait, szívet tépő mosollyal az ajkán újra megszólalt:

- Ugye, csúnya vagyok?

És így folytatta:

- Látja, most már magának is vége! A barikádról senki sem menekülhet. És én voltam az, aki ide vezette, úgy bizony! Meg fog halni. Erre számítok is. És mégis, mikor megláttam, hogy célba veszik, a puskacső végére tapasztottam a kezem. Hát nem furcsa? Mert azt akartam, hogy én haljak meg előbb. Mikor az a golyó belém fúródott, idevonszoltam magam, nem vettek észre, nem szedtek fel. Vártam magára. Hát nem jön ide hozzám? - mondogattam magamban. Ó, ha tudná, mennyire szenvedtem, a ruhámat harapdáltam kínomban! Most jól érzem magam. Emlékszik még arra a napra, mikor beléptem a szobájába, és a tükrében nézegettem magamat? Vagy mikor a kültelken, ahol a napszámosnők dolgoztak, találkoztunk? Milyen szépen daloltak a madarak! Nem is olyan rég volt. Öt frankot nyomott a kezembe, de én azt mondtam: nem kell a pénze. Felszedte legalább azt a pénzt? Hiszen maga sem gazdag. Nem jutott eszembe, hogy szóljak, vegye fel. Milyen szépen sütött a nap! Akkor nem fáztam. Emlékszik még, Marius úr? Ó, most boldog vagyok! Mindenki meg fog halni.

Eszelős, komoly, szívet tépő kifejezés ült az arcán. Rongyos zubbonya alól kilátszott meztelen keble. Átlőtt kezét beszéd közben mellére szorította, melyen egy másik lyuk látszott. Időnként sugárban patakzott belőle a vér, mint a bor a megcsapolt hordóból.

Marius mélységes szánalommal nézte a boldogtalan teremtést.

- Ó - kiáltott fel hirtelen a leány -, már megint kezdődik. Megfulladok!

Megragadta zubbonyát, és harapdálni kezdte. Lába megmerevedett a kövezeten.

Ebben a pillanatban a kis Gavroche fiatal kakashangja harsant fel a torlaszon. A gyerek felmászott egy asztalra, hogy megtöltse a puskáját, és vidáman rágyújtott erre az akkoriban nagyon népszerű nótára:

Ha látják Lafayette-et,
A zsaruk beijednek:
Menekülj! Menekülj! Menekülj!

Éponine felemelkedett, hallgatta, majd suttogva megszólalt:

- Ő az.

És Marius felé fordulva hozzátette:

- Itt van az öcsém. Nem szabad, hogy meglásson. Megszidna.

- Az öccse? - kérdezte keserű, fájdalmasan elszoruló szívvel Marius, mert eszébe jutottak a kötelességek, melyeket édesapja rótt rá a Thénardier család iránt. - Ki az öccse?

- A kisfiú.

- Az, aki énekel?

- Az.

Marius megmozdult.

- Ó, ne menjen el! - kérlelte a leány. - Most már nem tart soká!

Már-már felült, de a hangja nagyon halkan csengett és el-elcsuklott. Időnként hörgés tört fel a torkából. Az arcát, amennyire csak tudta, Marius arcához közelítette. Valami különös kifejezés jelent meg a szemében, és így folytatta:

- Hallgasson ide. Nem akarom felültetni. Levél van a zsebemben a maga számára. Tegnap óta. Azt mondták, hogy adjam postára. Magamnál tartottam. Nem akartam, hogy kézhez kapja. De talán haragudna rám, mikor majd nemsokára ismét találkozunk. Mert ugye viszontlátjuk egymást? Vegye el a levelét.

Átlőtt kezével görcsösen megragadta Marius kezét, de mintha már nem is érezte volna a fájdalmat. Az ifjú kezét zubbonyának zsebébe dugta. Marius csakugyan valami papírlapot érzett az ujjai közt.

- Vegye ki - mondta a leány.

Marius kivette a levelet. A leány elégedetten és megnyugodva bólintott.

- Most pedig a fáradságomért ígérje meg...

Elakadt a szava.

- Mit ígérjek? - kérdezte Marius.

- Ígérje meg!

- Megígérem.

- Ígérje meg, hogy homlokon csókol, ha már halott leszek. Érezni fogom.

Fejét visszaejtette Marius ölébe, és szempillái lezárultak. Marius azt hitte, hogy a szerencsétlen lélek már elköltözött. Éponine nem mozdult, de abban a pillanatban, mikor Marius azt hitte, hogy örökre elszunnyadt, lassan kinyitotta a halál komor mélységét tükröző szemét, és megszólalt. Hangjában mintha már valami túlvilági gyengédség csengett volna:

- Aztán meg, nézze, Marius úr, azt hiszem, hogy egy kicsit szerelmes voltam magába.

Még egyszer mosolyogni próbált, és kiszenvedett.



VII
Gavroche bölcsen felméri a távolságokat

Marius beváltotta ígéretét. Csókot lehelt a hideg verejtéktől gyöngyöző homlokra. Ezzel nem lett hűtlen Cosette-hez, csupán elmélázva és szelíden elbúcsúzott egy boldogtalan lélektől.

Remegés futott végig rajta, mikor átvette Éponine-tól a levelet. Rögtön megérezte, hogy a levél fordulatot jelent. Most égett a türelmetlenségtől, hogy elolvassa. Mert hát ilyen az emberi szív: alighogy a szerencsétlen leány lehunyta szemét, Marius máris arra gondolt, hogy felbontsa a levelet. Gyengéden visszaeresztette a földre Éponine holttestét, és távozott. Valami azt súgta neki, hogy a levelet nem szabad elolvasnia a halott mellett.

Bement a földszinti terembe, s egy gyertyához lépett. A nők kecses gondosságával összehajtogatott és lepecsételt levélkét tartott a kezében. A címzés női kézírásra vallott.

Marius Pontmercy úrnak, Courfeyrac úr címén, Verrene utca 16. sz.

Feltörte a pecsétet, és a következőket olvasta:

Drága szerelmem, nagy bánatomra édesapám azt akarja, hogy azonnal távozzunk innen. Ma este már az Homme-Armé utcai, szám alatt leszünk. Egy hét múlva pedig Londonban.

Június 4.

COSETTE

Olyan ártatlan volt ez a szerelem, hogy Marius még csak az írását sem ismerte Cosette-nek.

Néhány szóval elmondhatjuk, hogy mi történt. Minden Éponine műve volt. A június harmadikán este lezajlott események után kettős gondolat foglalkoztatta: meghiúsítani a terveket, melyeket apja és a banditák főztek ki a Plumet utcai ház ellen, s elválasztani Mariust Cosette-től. Rongyait elcserélte az első fiatal fickóval, akivel összeakadt, s aki mulatságosnak találta, hogy női ruhába öltözzék, mialatt Éponine férfinak álcázza magát. Éponine volt az, aki a Mars-mezőn nyomatékosan figyelmeztette Jean Valjeant: Költözzön el. Jean Valjean valóban azonnal hazament, és így szólt Cosette-hez: "Még ma este itt hagyjuk a házat, és Toussaint nénivel az Homme-Armé utcába megyünk. A jövő héten pedig Londonban leszünk." Cosette-et lesújtotta a váratlan csapás, és sebtében néhány sort írt Mariusnak. De hogyan adja postára a levelet? Sohasem távozott el egyedül hazulról, ha pedig Toussaint nénire bízza a levelét, ez bizonyára meglepődik, s azonnal megmutatja Fauchelevent úrnak. Lelkét ilyen aggodalmak szorongatták, mikor a kerítés rácsán át megpillantotta a férfiruhába öltözött Éponine-t, aki most már folyton a kert körül ólálkodott. Cosette magához intette "a fiatal munkást", kezébe nyomott öt frankot, és a levelet a következő szavak kíséretében adta át neki: "Ezt a levelet azonnal vigye el a címzetthez." Éponine a zsebébe dugta a levelet. Másnap csakugyan elment Courfeyrachoz, hogy felkeresse Mariust, de nem azért, hogy átadja a levelet, hanem azért - s ezt minden szerető és féltékeny szív meg fogja érteni -, hogy "egy kicsit körülnézzen". Várta Mariust, vagy legalább Courfeyracot, változatlanul azért, hogy egy kicsit körülnézzen. Mikor aztán Courfeyrac azt mondta neki: "Megyünk a barikádra", egy gondolat villant át az agyán. Miért ne most vesse magát a halál karjaiba, mikor úgyis meg akar halni? Mariust is magával rántja. Nyomon követte Courfeyracot, megjegyezte magának a helyet, ahol a barikádot építették, majd elment a Plumet utcába. Biztosra vehette, hogy szürkületkor ott találja Mariust a mindennapi találkahelyen, hiszen az ifjú semmi értesítést sem kapott, ő pedig elcsípte a levelet. Megvárta tehát Mariust, és barátai nevében odakiáltotta neki a felhívást, melyre - úgy gondolta - el kell jönnie a torlaszra. Számított a kétségbeesésre, amely elfogja Mariust, ha nem találja Cosette-et, és nem is tévedett. Azután visszatért a Chanvrerie utcába. Az imént láttuk, hogy itt mi történt vele. Azoknak a féltékeny lelkeknek tragikus örömével halt meg, akik szerelmüket magukkal ragadják a halálba, mondván: "Ne legyen senkié."

Marius csókokkal borította Cosette levelét. "Hát mégis szeret!" Egy pillanatra úgy érezte, hogy most már nem kell meghalnia. De aztán eszébe jutott: "Cosette elutazik. Apja magával viszi Angliába, s az én nagyapám sem egyezik bele a házasságba." A végzet döntésében nem esett változás. Mariust, mint minden álmodozót, olykor elfogta az a végső csüggedés, mely kétségbeesett elhatározásokat szül. Az életuntság érzése elviselhetetlen; a halállal hamarább megbarátkozunk.

Ekkor arra gondolt, hogy már csupán két kötelessége van hátra: értesíteni kell Cosette-et haláláról, végső búcsút küldve neki, és meg kell mentenie a küszöbön álló katasztrófától azt a szegény gyereket, Éponine öccsét, Thénardier fiát.

Elővette tárcáját a füzettel, melybe annyi szerelmes gondolatot jegyzett fel Cosette számára. Kitépett belőle egy lapot, és ceruzával néhány sort vetett rá:

Házasságunk lehetetlen. Kértem nagyapám beleegyezését, de megtagadta; vagyonom nincs, te is szegény vagy. Hozzád futottam, de már nem találtalak ott. Emlékszel, hogy mire adtam neked a szavamat - megtartom. Meghalok. Szeretlek. Mire ezeket a sorokat olvasod, lelkem ott lesz melletted, és rád mosolyog.

Mivel semmi sem volt a keze ügyében, amivel lezárhatta volna a levelet, beérte azzal, hogy négyrét hajtsa a papirost, s ezt a címet írta rá:

Cosette Fauchelevent kisasszonynak, Fauchelevent úr címén, Homme-Armé utca 7. szám.

Mikor elkészült a levéllel, egy pillanatra elgondolkodott, majd újra előhúzta a tárcáját, kinyitotta, és ugyanazzal a ceruzával a következő néhány sort írta az első oldalra:

Nevem Marius Pontmercy. Holttestemet vigyék nagyapámhoz, Gillenormand úrhoz, Filles-du-Calvaire utca 6., Marais kerület.

A tárcát visszatette a zsebébe, aztán Gavroche-t szólította, Marius hangjára a gamin odafutott; arcáról öröm és odaadás sugárzott.

- Megteszel értem valamit?

- Mindent - mondotta Gavroche. - Az istenfáját! Maga nélkül bezzeg alulról szagolhatnám az ibolyát.

- Látod ezt a levelet?

- Látom.

- Fogd. Azonnal itt hagyod a barikádot (Gavroche nyugtalanul vakarni kezdte a füle tövét), és holnap reggel átadod a levelet Cosette kisasszonynak, Fauchelevent úrnál, Homme-Armé utca 7. szám alatt.

- Igen ám - felelte a hőslelkű gyerek -, csakhogy közben elesik a barikád, és én nem leszek itt.

- Minden jel arra mutat, hogy napfelkelte előtt nem kell újabb támadástól tartani, s a torlaszt nem fogják elfoglalni hamarább, mint holnap délben.

Az ostromlók habozása újabb haladékot adott a barikádnak, s ez az állapot valóban elhúzódott. Az éjszakai harcokban gyakori az ilyen szünet, melyet azután mindig kétszeresen elkeseredett összecsapás követ.

- No és ha reggel vinném el a levelet? - kérdezte Gavroche.

- Késő lenne. A torlaszt addigra valószínűleg körülzárják, akkor már minden utcát szemmel tartanak, nem tudnál kijutni. Eredj azonnal.

Erre Gavroche már nem tudott mit válaszolni. Habozva, szomorúan vakargatta a füle tövét. Madárnak vannak o1yan mozdulatai, amilyennel aztán Gavroche hirtelen elkapta a levelet.

- Rendben van - mondta.

És nekiiramodott a Mondétour utcának.

Gavroche elhatározását egy váratlanul támadt gondolata váltotta ki, de ötletét nem árulta el, mert attól tartott, hogy Marius ellenvetést tesz.

Ez a gondolat a következő volt: "Még éjfél sincs, az Homme-Armé utca nincsen messze, azonnal elviszem a levelet, és még idejében visszaérek."



TIZENÖTÖDIK KÖNYV
Az Homme-Armé utca

I
Az árulkodó itatós

Mi egy város vonaglása a lélek zendüléséhez képest? Az ember még a népnél is nagyobb mélység. Jean Valjean e pillanatban iszonyú belső forrongás zsákmánya volt. Minden örvény újra feltárult a lelkében. Mint Párizs, ő is borzongva állt egy félelmetes és homályos forradalom küszöbén. Mindez néhány óra műve volt. Sorsára és lelkiismeretére hirtelen árnyék borult. Mint Párizsról, róla is el lehetett mondani: két elv viaskodik benne. A fehér és a fekete angyal birokra kel egymással az örvény fölött ívelő hídon. Melyik taszítja le a másikat? Melyik lesz a győztes?

Még ugyanazon az estén - másnap június 5-e volt - Jean Valjean Cosette és Toussaint kíséretében beköltözött az Homme-Armé utcába. Sorsa újabb fordulatának ment elébe.

Cosette nem hagyta el a Plumet utcát anélkül, hogy ellenállást ne kísérelt volna meg. Mióta egymás mellett éltek, először fordult elő, hogy Cosette akarata különbözött Jean Valjean akaratától, s ha nem is csapott össze a két akarat, legalábbis ellentmondott egymásnak. Ellenvetés és hajthatatlanság állott szemben egymással. A sürgető tanács: Költözzön el, amit az ismeretlen vetett oda neki, annyira aggasztotta Jean Valjeant, hogy megmakacsolta magát. Úgy érezte, hogy nyomára bukkantak és üldözik. Cosette-nek engednie kellett.

Anélkül, hogy csak egy szót is váltottak volna, összeszorított fogakkal érkeztek meg az Homme-Armé utcába. Mindegyik elmerült a maga gondjaiban. Jean Valjean oly nyugtalan volt, hogy meg sem látta Cosette szomorúságát, s Cosette oly szomorú, hogy észre sem vette Jean Valjean nyugtalanságát.

Jean Valjean magával hozta Toussaint nénit is. Korábbi utazásai során ezt sohasem tette meg. Arra gondolt, hogy talán soha többé nem tér vissza a Plumet utcába. Toussaint-t nem hagyhatta maga mögött, s titkát sem közölhette vele. Egyébként tudta róla, hogy hűséges és megbízható teremtés. Úr és szolga viszonyában a kíváncsiság az árulás kezdete. Márpedig Toussaint, mintha csak arra született volna, hogy Jean Valjean cselédje legyen, nem volt kíváncsi természetű. Barneville környéki parasztos szavajárásával, összevissza dadogva azt mondogatta: "Én már ilyen vagyok, végzem a dolgomat, a többi nem tartozik rám."

A Plumet utca elhagyásakor, amely felért egy szökéssel, Jean Valjean nem vitt mást magával, csupán a kis illatos táskát, melyet Cosette kebelbarátnak keresztelt el. Nagy poggyászhoz hordár kellett volna, márpedig a hordár tanú. Bérkocsit rendeltek a Babylone utca bejáratához, és egyszerűen eltávoztak.

Toussaint csak nagy keservesen tudta kicsikarni Jean Valjean engedélyét, hogy némi fehérneműt, néhány ruhadarabot és piperéhez való tárgyat becsomagolhasson, Cosette csupán írószerszámait és itatóstömbjét vitte magával.

Jean Valjean, hogy növelje a magányt és még sűrűbbé tegye a homályt eltűnésük körül, úgy intézte a dolgot, hogy a Plumet utcát csak napnyugta után hagyják el, ami lehetővé tette Cosette számára, hogy megírja üzenetét Mariusnak. Sötét éjszaka volt, mikor megérkeztek az Homme-Armé utcába. Csendben tértek nyugovóra.

Az Homme-Armé utcai lakás egy hátsó udvarra nézett a második emeleten; két hálószobából, ebédlőből, az ebédlővel szomszédos konyhából s egy hálófülkéből állott, melyben egy tábori ágy várta Toussaint-t. Az ebédlő, amely egyben előszoba is volt, elválasztotta egymástól a két hálószobát. A lakás fel volt szerelve a szükséges háztartási eszközökkel.

Csaknem éppoly gyorsan megnyugszunk, amilyen esztelenül nyugtalankodunk; ilyen az emberi természet. Alighogy betette a lábát az Homme-Armé utcába, Jean Valjean aggodalma máris oszladozni kezdett, és fokozatosan eltűnt. Vannak megnyugtató helyek, amelyek úgyszólván gépiesen hatnak a lélekre. Eldugott utca, békés lakosok. Jean Valjean úgy érezte, hogy valamilyen nyugalom ragad át rá a sikátorból, amely olyan szűk volt, hogy két cölöpre fektetett gerenda zárta el a kocsik elől. Süketen és némán húzódott meg a régi Párizsnak ez a kis utcája a felkavart város kellős közepén, fényes nappal is alkonyati fényben, és csaknem éppoly képtelenül arra, hogy felizguljon, mint az évszázados magas házak, melyek kétoldalt öreges szótlansággal szegélyezték. Feledés vesztegelt az utcában. Jean Valjean fellélegzett. Itt ugyan senki sem találhatja meg!

Mindenekelőtt gondosan az ágya mellé tette a kebelbarátot.

Kitűnően aludt. Az éjszaka tanácsot ad, de hozzátehetjük: le is csendesíti az embert. Reggel majdnem vidáman ébredt. Elragadónak találta az ebédlőt, amely valójában förtelmes volt. Egy rozoga kerek asztal, egy alacsony pohárszék, ferdén föléje akasztott tükörrel, egy szúette karosszék volt a bútorzata, meg néhány szék, melyeken Toussaint csomagjai hevertek. Az egyik csomag repedésén kikandikált Jean Valjean nemzetőri egyenruhája.

Cosette egy csésze levest hozatott a szobájába Toussaint-nel, és estig nem mutatkozott.

Toussaint tett-vett, gondosan rendezkedett a lakásban, majd öt óra tájban hideg szárnyast rakott az ebédlő asztalára. Cosette pusztán apja iránti tiszteletből vetett egy pillantást az ételre.

Vacsora után kínzó fejfájás ürügyén jó éjszakát kívánt Jean Valjeannak, és bezárkózott a szobájába. Jean Valjean jó étvággyal megevett egy csirkecombot, majd az asztalra könyökölt; lassanként megnyugodott, biztonságérzete visszatért.

Egyszerű vacsorájának elfogyasztása közben kétszer vagy háromszor is megütötte fülét Toussaint zavaros dadogása: "Uram, nagy a ribillió, Párizsban harcok folynak." Annyira elmerült elmélkedéseibe és tervezgetéseibe, hogy oda sem figyelt. Valójában meg sem hallotta, amit Toussaint mondott.

Felállt, járkálni kezdett a szobában, ide-oda az ajtó s az ablak közt, s mindjobban lecsillapodott.

Alighogy nyugalma visszatért, ismét Cosette-re, legfőbb gondjára terelődtek gondolatai. Nem mintha aggasztotta volna az a fejfájás, az a kis idegeskedés, a leányos duzzogás, a könnyű felhő, melynek két-három napon belül nyoma sem marad; hanem a jövőre gondolt, s mint mindig, most is gyönyörűséggel gondolt rá. Végül is mi az akadálya annak, hogy a boldog élet újrakezdődjék? - kérdezte magában. Vannak órák, amikor minden lehetetlenek látszik; máskor meg minden könnyűnek tűnik. Jean Valjean jó órájában volt. A jó óra rendszerint úgy követi a rosszat, mint a nappal az éjszakát; a folytonosság és az ellentét törvénye ez, mely a természet alapja, noha a felületes szellemek antitézisnek mondják. Ebben a békés utcában, ahová bemenekült, Jean Valjean megszabadult mindattól, ami egy idő óta zaklatta. Éppen mert már rengeteg sötétséget látott, kezdett észrevenni egy kis darab kék eget is. Már az is valami, hogy zavartalanul, bonyodalmak nélkül távozhatott a Plumet utcából.

Talán okosabb lenne legalább néhány hónapra elhagyni az országot, és Angliába menni. Nos, akkor elutaznak. Hát nem mindegy, hogy Franciaországban él-e vagy Angliában, ha Cosette vele van? Az ő nemzete Cosette volt. Cosette elegendő a boldogságához; az a gondolat pedig, hogy ő nem elegendő Cosette boldogságához - a gondolat, amely valamikor beteggé és álmatlanná tette -, most fel sem merült elméjében. Elfelejtette minden elmúlt fájdalmát, és tele volt optimizmussal. Cosette vele van, tehát az övé: olyan optikai csalódás ez, amely mindenkivel megtörténik. Könnyedén kitervezte magában az angliai utazást Cosette-tel, a nehézségeket már észre sem vette; már látta is, amint álmainak láthatárán valahol, akárhol, újra felépül a boldogsága.

Miközben lassú léptekkel fel és alá sétált a szobában, tekintete hirtelen valami különös jelenségen akadt meg. A pohárszék fölé hajló tükörben, mellyel éppen szemközt került, a következő négy sort pillantotta meg:

Drága szerelmem, nagy bánatomra édesapám azt akarja, hogy azonnal távozzunk innen. Ma este már az Homme-Armé utca 7. szám alatt leszünk. Egy hét múlva pedig Londonban.

Június 4.

COSETTE

Jean Valjean dermedten megtorpant.

Megérkezésük után Cosette a pohárszékre, a tükör alá tette le itatóstömbjét, majd fájdalmas aggodalmában ottfelejtette, és észre sem vette, hogy a tömb nyitva maradt, mégpedig éppen azon az oldalon, amelyen felszárította a Mariusnak írt s a Plumet utcában elhaladó fiatal munkás gondjaira bízott sorokat. Az írás rányomódott az itatósra, a tükör pedig visszatükrözte az írást.

A mértanban szimmetrikus képnek nevezik az ily módon keletkező jelenséget. Az itatós visszájára fordított írását a tükör természetes helyzetében és értelmében verte vissza, és Jean Valjean ott látta maga előtt a levelet, melyet Cosette tegnap Mariusnak írt. Egyszerű dolog volt, de villámcsapásként hatott.

Jean Valjean a tükörhöz lépett. Újra elolvasta a sorokat, de nem hitt a szemének. Mintha villám fényének káprázatában látta volna az írást. "Látomás - gondolta. - Hiszen ez lehetetlen! Nem lehet igaz!"

Lassacskán tisztább lett a látása; egy pillantást vetett Cosette itatóstömbjére, és a valóság érzése visszaköltözött belé. Felvette a tömböt, és így szólt: "Ettől van." Lázasan vizsgálgatta az itatósra nyomott sorokat, de a visszájukra fordított betűk kusza ákombákoma merő értelmetlenségnek tűnt a szemében. "De hiszen ez semmit sem jelent - mondta magában -, nincs ideírva semmi." És kimondhatatlan megkönnyebbüléssel nagyot lélegzett. Ki nem érzett efféle ostoba örömet a borzalom pillanatában? A lélek nem teszi le a fegyvert a kétségbeesés előtt, amíg illúzióinak végére nem ér.

Kezében tartotta az itatóstömböt, ostoba örömmel nézegette, s már-már kinevette magát, hogy felült a káprázatnak. Ekkor tekintete hirtelen ismét a tükörre tévedt, és újra megpillantotta a látomást. A sorok kérlelhetetlen tisztasággal rajzolódtak ki a tükörben. Ez már nem volt csalóka látszat. A megismétlődő látomás már nem káprázat, hanem valóság. Szinte tapintható volt, ahogy a tükör az itatós szövegét talpra állítva visszaverte. Jean Valjean megértette.

Megtántorodott, kiejtette kezéből az itatóstömböt, és lecsukló fejjel, üveges tekintettel, megzavarodva lerogyott az ócska karosszékbe, mely a pohárszék mellett állt. Most már nem kétséges, gondolta, a világ örök homályba veszett, Cosette írta azokat a sorokat valakinek! És ekkor meghallotta, hogy lelke, melyben ismét felülkerekedett a vad indulat, tompán felbődül belső sötétségéből. Próbáljátok csak elvenni az oroszlántól a kutyát amely bent van a ketrecében!

Szomorú és furcsa eset: Marius e pillanatig nem kapta kézhez Cosette levelét; az áruló véletlen megmutatta Jean Valjeannak, mielőtt eljutott volna Mariushoz.

Jean Valjeant mind a mai napig nem terítették le a megpróbáltatások. Rettenetes próbákat kellett kiállnia, a balszerencse egyetlen csapástól sem kímélte meg, a társadalom minden bosszújával és megvetésével felfegyverkezett kegyetlen végzet célpontnak választotta, és bősz haraggal tört ellene. Ő azonban nem hátrált meg semmi elől és nem engedett soha. Ha kellett, elfogadott minden végletet. Feláldozta visszahódított emberi méltóságát, odaadta szabadságát, kockára tette a fejét, mindent elveszített, mindent eltűrt; önzetlen és sztoikus maradt, mint valami vértanú, aki nem gondol önmagával. Megedzett, a balsors lehetséges támadásaival szemben felvértezett lelkiismerete örökre bevehetetlennek látszott. És mégis, ha valaki most a szíve mélyére pillanthatott volna, meg kellett volna állapítania, hogy ebben az órában megingott.

Abban a hosszú kínvallatásban, melyet a sorstól el kellett szenvednie, ez a kín volt a legrettentőbb. Soha még ilyen harapófogó szorításába nem került. Érezte, hogy valamennyi lappangó indulata titokzatosan kavarogni kezd. Érezte, hogy megpendül lelkének ismeretlen húrja. Mert hát, ó, jaj, a végső vagy talán az egyetlen igazi megpróbáltatás a szeretett lény elvesztése.

A szegény öreg Jean Valjean kétségtelenül csupán apa módján szerette Cosette-et, de - mint már megjegyeztük - életének sivársága a szeretet minden fajtáját belesűrítette ebbe az apai érzésbe. Úgy szerette Cosette-et, mint a leányát, de úgy is, mint az édesanyját, mint a nővérét, mivel pedig sohasem volt se kedvese, se felesége - mivel a természet olyan hitelező, aki nem engedi el az adósságot -, ez az érzés is, melynél maradandóbb nincsen, ez a homályos, tudatlan, vakságában tiszta, öntudat nélküli, mennyei, angyali, isteni érzés is a többi közé keveredett; nem is annyira érzés volt, mint inkább ösztön, nem is annyira ösztön, mint inkább valami észrevehetetlen és láthatatlan, de valóságos vonzódás; s Cosette iránt érzett mérhetetlen gyöngédségében a tulajdonképpeni szerelem olyan volt, mint az aranytermő ér a hegységben: szűzies és komoran elrejtett.

Emlékezzünk vissza lelki helyzetükre, melyre egy ízben már utaltunk. Házasságról szó sem lehetett közöttük; még lelki egybekelésről sem, holott bizonyos, hogy végzetük összefonódott. Cosette-en, vagyis egy gyermeken kívül Jean Valjean hosszú élete során semmit sem ismert, amit szerethetett volna. Az egymásra következő szenvedélyek és szerelmek nem hozták létre benne azokat az egymásra következő zöld árnyalatokat - a sötétzöld után a világoszöldet -, melyeket az áttelelő levélzeten és az ötvennél idősebb férfiakon észlelhetünk. Mindent összevéve - s ezt már többször hangsúlyoztuk -, bonyolult érzéseinek belső összeolvadásából magasztos erény született: Jean Valjean apja lett Cosette-nek. Különös apa, akit nagyapából, fiúból, testvérből, férjből kovácsoltak össze; apa, aki egyben anya is volt; apa, aki szerette, imádta Cosette-t, és akinek világossága, otthona, családja, hazája, mennyországa volt ez a gyermek.

Mikor aztán rádöbbent, hogy mindennek vége, a leány eltávolodik tőle, kisiklik a kezéből, elvész számára; hogy futó felhő, elfolyó víz volt az egész; mikor szeme elé tárult a lesújtó bizonyosság: Cosette szívének más a célja, életének másvalaki a vágya, mást szeret, én csak az apja vagyok, és már nem is létezem számára; mikor már nem kételkedhetett többé, s azt kellett mondania: "elszakad tőlem!" - fájdalma elviselhetetlenné vált. Átélni mindazt, amit átélt, csak azért, hogy idejusson! És most már semmi se legyen! Ekkor, mint az imént mondottuk, testének minden porcikája lázadozni kezdett. Haja tövéig érezte az önzés félelmetes ébredezését, és az én felüvöltött lényének belső örvényéből.

Vannak belső összeomlások. A kétségbeejtő bizonyosság nem hatolhat az emberbe anélkül, hogy el ne űzne belőle vagy össze ne zúzna benne bizonyos mélységes elemeket, melyek olykor vele magával azonosak. Mikor a fájdalom eléri ezt a fokot, a lelkiismeret erői mind hanyatt-homlok menekülnek. Végzetes válság ez. Kevesen kerülnek ki belőle úgy, hogy hívek maradnak önmagukhoz és a kötelességhez. Mikor a szenvedés túlárad a lelken, a legrendíthetetlenebb erény is elcsügged. Jean Valjean ismét felvette az itatóstömböt, és újra megbizonyosodott; merev szemmel szinte megkövülten hajolt a megcáfolhatatlanul világos sorok fölé, és oly sűrű porfelhő kavargott bensejében, mintha lelkének egész építménye hirtelen romba dőlt volna.

A révület nagyítóüvegén át vizsgálta meg ezt a felfedett, látszólagos és félelmetes nyugalommal, mert nincs félelmetesebb az ember nyugalmánál, mikor már olyan, mint a szobor hidegsége.

Felmérte, hogy végzete mily borzalmas lépést tett előre, anélkül hogy ő sejtette volna; visszaidézte a múlt nyár oly esztelenül szerteoszlott aggodalmát; felismerte a szakadékot; ugyanaz a szakadék volt, csakhogy most már nem a szélén állott, hanem a mélyére került.

Mily hallatlan és szívbe markoló dolog, hogy észre sem vette, mikor lezuhant. Életének világossága kihunyt, holott ő azt hitte, hogy még mindig látja a napot.

Ösztöne nem habozott. Összevetett bizonyos körülményeket, bizonyos dátumokat, visszaemlékezett Cosette alkalmi elpirulásaira és elsápadásaira, s azt mondotta magában: ő az. A kétségbeesés megsejtő képessége valamilyen titokzatos íj, amely sohasem téveszti el célját. Megsejtésének első nyílvesszeje tüstént Mariust találta el. A nevet nem tudta, de a név viselőjét azonnal megtalálta. Könyörtelenül felidézett emlékeinek mélyén világosan megpillantotta a Luxembourg-kertben ólálkodó ismeretlent, a nyomorult szoknyavadászt, azt a romantikus léhűtőt, azt az ostoba, hitvány fickót. Mert vajon nem hitványság-e kacsingatni olyan lányra, aki mellett ott van szerető édesapja?

Miután szilárdan megállapította, hogy a helyzet mélyében az a fiatalember rejtőzködik, s hogy minden baj tőle ered, Jean Valjean - az újjászületett ember, a férfi, aki annyit fáradozott lelkének átalakításán, aki annyi erőfeszítést tett, hogy a szeretetben oldja fel életének minden nyomorúságát és szerencsétlenségét - önmagába tekintett, s amit belsejében megpillantott, az a gyűlölet kísértete volt.

A nagy fájdalmakat a csüggedés követi nyomon, mert bátorságától fosztják meg az embert. Az, akiben tanyát ütnek, úgy érzi, hogy valamit kiszorítottak belőle. Az ifjúság idején baljós, később gyászos a jövetelük. Mert - ó, jaj! - a kétségbeesés már akkor is rettenetes valami, mikor még forró a vér, és fekete a haj, mikor a fej oly délcegen koronázza a testet, mint a láng a fáklyát, mikor a végzet könyve még szinte föllapozatlan, mikor a szerelmi vággyal teli szív dobogása még visszhangra talál, mikor még van idő a jóvátételre, mikor még a miénk minden nő, minden mosoly, az egész jövő, az egész látóhatár, mikor az életerő teljes; hát még az öregkorban, mikor az esztendők egyre sápadtabban tűnnek tova, abban az alkonyati órában, mikor csillagzatunk már a sír felé mutat!

Miután mindezt végiggondolta, belépett Toussaint. Jean Valjean felállt, és megkérdezte:

- Nem tudja, merrefelé harcolnak?

Az elképedt Toussaint válaszolni is alig tudott:

- Tessék?

- Hát nem mondta az előbb, hogy harcok folynak?

- Ah, igen, uram - felelte Toussaint. - Saint-Merry táján.

Vannak gépies mozdulatok, melyek úgyszólván akaratunk ellenére születnek legmélyebb gondolatainkból. Alighanem ilyen öntudatlan ösztönzésre történt, hogy Jean Valjean öt perccel később kint volt az utcán.

Fedetlen fővel ült a ház kapujának sarokkövén, s mintha hallgatózott volna. Leszállt az éj.



II
A gamin a világosság ellensége

Mennyi idő telt el így? Miféle apály és dagály közt hányódott tragikus elmélkedéseiben Jean Valjean? Ki tudott-e egyenesedni? Meggörnyedve maradt? Annyira meghajolt, hogy végül is összeroppant? Talpra állhat-e még, akad-e még lelkében valami szilárd pont, hogy megvethesse lábát? Alkalmasint ő maga sem tudta volna megmondani.

Az utca elhagyatott volt. Az a néhány megszeppent polgár, aki sietve osont hazafelé, alig vette észre Jean Valjeant. Veszély idején mindenki magára gondol. A lámpagyújtogató a szokott időben megjelent, hogy meggyújtsa az utcai lámpát, amely történetesen éppen a hetes számú kapuval szemben állott, azután elment. Ha valaki ebben a homályban veszi szemügyre Jean Valjeant, aligha tartotta volna eleven embernek. Oly mozdulatlanul ült ott a kapu sarokkövén, mint valami jégszobor. A kétségbeesés megfagyasztja az embert. Vészharang zúgása és viharos zaj hallatszott a távolból. A zendülésbe keveredett harang vonaglásaiba belekongott a Saint-Paul-templom órája, amint méltóságteljes lassúsággal elütötte a tizenegyet; mert a vészharang kötelét az ember rángatja, de az órát Isten igazgatja. Jean Valjean ügyet sem vetett az idő múlására; nem mozdult. Mégis, körülbelül ugyanebben a pillanatban hirtelen robbanás hallatszott a Vásárcsarnokok felől, majd egy második követte, amely még hevesebb volt. Valószínűleg a Chanvrerie utcai barikád ellen intézett támadás volt, melyet, mint tudjuk, Marius visszavert. Erre a kettős sortűzre, melynek hevességét az éjszaka dermedt rémülete mintha még fokozta volna, Jean Valjean összerezzent; félig felemelkedett, s a zaj irányába fülelt; azután visszarogyott a sarokkőre, összefonta karját, és fejét lassan a mellére ejtette.

Folytatta gyászos párbeszédét önmagával.

Hirtelen felvetette a szemét, valaki járkált az utcán, a közelben lépéseket hallott, odanézett, és a lámpa fényében, a Levéltárhoz vezető utca táján, megpillantott egy sápadt, fiatal, sugárzó arcot.

Gavroche érkezett meg az Homme-Armé utcába. A gamin a levegőbe nézett, és nyilván keresett valamit. Jól látta Jean Valjeant, de nem méltatta figyelemre.

Miután a levegőben keresgélt, Gavroche lejjebb folytatta vizsgálódásait; lábujjhegyre állt, sorra tapogatta a földszinti ajtókat és ablakokat; mind be volt zárva, el volt reteszelve, le volt lakatolva. Öt vagy hat ily módon eltorlaszolt ház homlokzatának megvizsgálása után a gamin vállat vont, és a következő kijelentéssel elegyedett szóba önmagával:

- No persze!

Azután ismét a levegőbe nézett.

Jean Valjean, amilyen lelkiállapotban volt, egy pillanattal előbb aligha lett volna kapható arra, hogy szót váltson valakivel; most mégis leküzdhetetlen szükségét érezte, hogy megszólítsa a gyereket:

- Kicsikém - kérdezte -, mi bajod?

- Hát bajnak az a bajom, hogy éhes volnék - válaszolta kereken Gavroche. Majd hozzátette: - Kicsike, aki mondja.

Jean Valjean a zsebében kotorászott, és előhúzott egy ötfrankost. Gavroche azonban, aki a barázdabillegetők fajtájához tartozott, s könnyen csapott át az egyik mozdulatból a másikba, ekkor már egy kődarabot vett fel a földről. Észrevette a lámpát.

- Nini - mondotta -, itt még égnek a lámpák! Uraim, önök nem tartják be a szabályokat. Micsoda rendetlenség ez? Majd én teszek róla. Zsupsz bele!

És a követ belevágta a lámpába, melynek üvege olyan csörömpöléssel zuhant le, hogy a szemközti házak függönyei mögött megbújt polgárok felkiáltottak: "Itt van 1793!"

A lámpa hevesen ide-oda himbálózott és kialudt. Az utcára hirtelen sötétség borult.

- Helyes! - szólt Gavroche. - Húzd fel a hálósipkádat, öreg utca!

Jean Valjean felé fordult:

- Hogy is hívják azt a hatalmas épületet ott az utcájuk végén? Ugye, a Levéltár? Kicsit meg kellene tépázni azokat a marha nagy oszlopokat, s egy helyes kis barikádot építeni belőlük.

Jean Valjean odalépett Gavroche-hoz.

- Szegény kisfiú - mondta halkan, mintha magához beszélne -, éhes.

És a kezébe nyomta az ötfrankost.

Gavroche-t elbűvölte a pénzdarab nagysága, felcsillant a szeme; csak nézte-nézte a sötétben, s az érme csillogása valósággal elkápráztatta. Csupán hallomásból ismerte az ötfrankost, de így is kiváló hírnévnek örvendett nála; végtelenül örült a szerencsének, hogy most eggyel személyesen is megismerkedhetett. "Lássuk a medvét" - mondta magában.

Néhány pillanatig elragadtatva bámulta a pénzt, majd ismét Jean Valjeanhoz fordult, és méltóságteljes mozdulattal feléje nyújtotta az ötfrankost:

- Polgár, jobb szeretem leverni a lámpákat. Engem nem lehet megvesztegetni. Vegye vissza ezt a vadállatot. Öt karma van, de rajtam ugyan nem fog.

- Van anyád? - kérdezte Jean Valjean.

- Mér, azt hiszi, csak magának van? - feleselt Gavroche.

- No, hát akkor tartsd meg a pénzt az anyád részére - szólt Jean Valjean.

Gavroche úgy érezte, hogy valami megmozdul a belsejében. Egyébként is észrevette, hogy a férfinak nincs kalapja, s ez bizalmat keltett benne.

- Igazán nem azért adja, hogy ne verjem le a lámpákat?

- Felőlem ugyan mindent összetörhetsz.

- Maga derék ember - mondta Gavroche.

És erre egyik zsebébe dugta az ötfrankost. Mivel pedig bizalma nőttön-nőtt, mindjárt megkérdezte:

- Ebben az utcában lakik?

- Igen. Miért?

- Meg tudná mondani, hogy melyik a hetes szám?

- Miért éppen a hetes?

A gyerek azonban habozott, attól tartott, hogy máris többet mondott a kelleténél; ujjaival erélyesen a hajába túrt, és csupán ennyit mondott:

- Hát csak azért...

Egy gondolat villant át Jean Valjean agyán. Az aggodalom olykor éleslátóvá teszi az embert. Így szólt a gyerekhez:

- Nem te hozod a levelet, amelyre várok?

- Maga? - kérdezte Gavroche. - Hiszen maga nem nő.

- Ugye, a levél Cosette kisasszonynak szól?

- Cosette? - mormogta Gavroche. - Igen, azt hiszem, valami ilyesféle fura neve van.

- Nohát - folytatta Jean Valjean -, engem bízott meg, hogy átvegyem a levelét. Majd továbbítom. Add ide.

- Akkor magának azt is tudnia kell, hogy a barikádról küldték ide.

- Persze hogy tudom - felelte Jean Valjean.

Gavroche egy másik zsebébe süllyesztette a kezét, és egy négyrét hajtott papirost húzott elő.

Azután katonásan tisztelgett.

- Le a kalappal a levél előtt! - mondta. - Az ideiglenes kormány küldi.

- Ide vele - szólt Jean Valjean.

Gavroche a feje fölé emelte a papirost.

- Nehogy azt képzelje, hogy valami szerelmes levél. Asszonynak írták, de a népnek szól. Mi, a nép fiai, harcolunk, de tiszteletben tartjuk a gyengéd nemet. Nem úgy, mint az úri társaság, ahol az arszlánok tyúkokkal cicáznak.

- Add ide.

- Egyébként maga valóban derék embernek látszik - folytatta Gavroche.

- No, add már ide!

- Tessék.

És odanyújtotta a levelet Jean Valjeannak.

- Aztán siessen vele, Sós úr, mert Cosette kisasszony várja.

Jean Valjean megkérdezte:

- A Saint-Merry negyedbe kell vinni a választ?

- No, azzal aztán alaposan melléfogna! - kiáltott fel Gavroche. - A levél a Chanvrerie utcai barikádról jön, s én megyek is vissza. Jó éjt, polgártárs.

Ezzel már indult is, jobban mondva visszarepült arrafelé, ahonnan jött. Kilőtt ágyúgolyó sebességével fúródott a sötétbe, szinte lyukat ütött bele. Az Homme-Armé utca ismét csendes és magányos lett. Ez a különös fiú, akiben volt valami az árnyékból és az álomból, egy szempillantás alatt úgy eltűnt a fekete házsorok között, mint a füst a sötétben; azt hihette volna az ember, hogy elillant, szertefoszlott, ha eltűnése után néhány perccel iszonyú üvegcsörömpölés, a kövezetre zuhanó lámpák pokoli zenebonája ismét föl nem veri álmukból a megbotránkozott polgárokat. Gavroche vonult végig a Chaume utcán.



III
Mialatt Cosette és Toussaint alszik

Jean Valjean belépett a házba Marius levelével. Tapogatózva felment a lépcsőn, úgy örült a sötétségnek, mint a bagoly, amely karmai közt tartja a zsákmányát; miután óvatosan kinyitotta és becsukta az ajtót, fülelt, hogy nem hall-e zajt, de megállapította, hogy Cosette és Toussaint minden jel szerint alszik; keze annyira remegett, hogy több gyújtófát is bemártott az öngyújtó folyadékba, amíg sikerült lángot csiholnia; valami lopásféle volt az, amit művelt. Mikor végre már égett a gyertya, az asztalra könyökölt, széthajtotta a papirost, és olvasni kezdett.

Heves felindulásban az ember nem olvas, hanem úgyszólván leteperi a kezében tartott papirost, megmarkolja, mint valami zsákmányt, összegyűri, belévájja haragjának vagy örömének körmeit; rohan a levél végére, aztán visszaugrik az elejére; a figyelem lázas rohamában megérti ugyan a lényeget, de csak nagyjából, hozzávetőlegesen; kiragad egy részletet, a többi pedig eltűnik. A levélben, melyet Marius Cosette-hez intézett, Jean Valjean csupán ezeket a szavakat látta meg:

...Meghalok. Mire ezeket a sorokat olvasod, lelkem ott lesz melletted.

E szavakra szörnyűséges öröm öntötte el Jean Valjean szívét; az indulataiban hirtelen bekövetkezett fordulat egy pillanatra mintha megsemmisítette volna. Valami mámoros elámulással nézte Marius levelét: szemébe tűzött a legragyogóbb hír, a gyűlölt lény halála.

Borzalmas örömujjongás tört fel a belsejében. Így hát vége. A megoldás hamarább bekövetkezett, mintsem remélni merte volna. Eltűnt az a lény, aki belegázolt a végzetébe. Magától tűnt el, szabadon, önszántából. Meghal anélkül, hogy ő, Jean Valjean, bármit is tett volna, anélkül, hogy felelősség terhelné a haláláért. Talán már meg is halt "az az ember". S lázas feje ezen a ponton hidegen számítgatott.

Nem, még nem halt meg. Nyilvánvaló, hogy a levelet Cosette-nek csak másnap reggel kellett kézhez kapnia; a két sortűz óta, amely tizenegy óra és éjfél között dördült el, semmi sem történt; a torlasz ellen csupán hajnalban fognak komoly támadást intézni. De mindegy: "az az ember" elveszett, ha már egyszer belekeveredett azokba a harcokba; a fogaskerekek magukkal ragadják. Jean Valjean úgy érezte, hogy megszabadult tőle. Tehát ismét egyedül lesz Cosette-tel. A vetélytárs eltűnt, újrakezdődhet a jövő. Csak a zsebében kell tartania a levelet. Cosette sohasem fogja megtudni, mi történt "azzal az emberrel". Csak hagyni kell, hogy a dolgok maguktól beteljesedjenek. Az az ember nem menekülhet. Ha még nem halt meg, bizonyos, hogy meg fog halni. Micsoda boldogság!

Mikor már mindezt elmondotta magában, elkomorodott. Lejött az emeletről, és felkeltette a kapust.

Körülbelül egy óra múlva Jean Valjean nemzetőri egyenruhában és teljes fegyverzetben távozott hazulról. A kapus könnyűszerrel megszerezte mindazt, ami Jean Valjean felszerelésének kiegészítéséhez kellett. Töltött puskával a vállán, töltényekkel teli táskával a derekán a Vásárcsarnokok felé irányította lépteit.



IV
Gavroche túlbuzgalma

Közben Gavroche-nak újabb kalandja akadt. Miután lelkiismeretesen leütötte a Chaume utcai lámpát, befordult a Vieilles-Haudriettes utcába, s miután látta, hogy "kutya se jár az utcán", alkalmasnak találta a pillanatot, hogy rázendítsen kedvenc nótájára. Az éneklés nemhogy lassította volna, inkább meggyorsította menetelését. Az alvó vagy megrettent házak mentén ezeket a gyújtogató strófákat szórta el:

Fenyőrigó fecsegte: csett-csett,
Egy tatárral szép Kata
No, megszökött az éjszaka.
A lányok hova lesznek?
La-la.

Bolond komám, pletykádból esznek:
Rám kapott minap Mila,
És rőfre tárult ablaka.
A lányok hova lesznek?
La-la.

Talán a dajkák teje vesz meg?
Bódít mérgük illata,
Vigyázz magadra, Orfila![173]
A lányok hova lesznek?
La-la.

Szerettem mindig a szerelmet,
Ó, Ágnes, Angelika,
Gyújtott - s megégett mind maga.
A lányok hova lesznek?
La-la.

Hol van a múlt? És kis köpenytek,
Zsuzsanna s drága Márika,
Lelkem remegve bújt oda.
A lányok hova lesznek?
La-la.

Érted, ha Ámor fénye reszket
S koszorúz száz viola,
Kárhozni sem kár, szép Lola.
A lányok hova lesznek?
La-la.

Tükröd kacag, ha vetkeztetnek,
Szívem szerelme, Mária!
Miattad lettem bú fia.
A lányok hova lesznek?
La-la.

Táncból jövet súgom az estnek:
Fényes csillagok kara,
Annára nézzetek le ma.
A lányok hova lesznek?
La-la.

Nótázását kifejező táncmozdulatokkal kísérte. A mozdulat a ritmus nyomatéka. Arca, mely a torzképek kimeríthetetlen tárháza volt, szeszélyesebb és elképesztőbb fintorokat vágott, mint a szélben lobogó lyukas lepedő. Sajnos, egyedül volt az éjszakában, s így mutatványát nem látta, de nem is láthatta senki. Vannak ilyen kárba vesző értékek.

Egyszerre hirtelen megállt.

"Tartsunk szünetet a nótában" - mondotta magában.

Macskaszeme egy kapumélyedésben olyasmit vett észre, amit a festészetben zsánerképnek mondanak, vagyis egy emberi alakot és egy tárgyat; a tárgy egy kézikocsi volt, az ember pedig egy auvergne-i,[174] aki a kocsin aludt.

A taliga rúdja a kövezetre támaszkodott, az auvergne-i feje pedig a kocsi deszkájára. Teste ezen a ferde felületen feküdt, lába a földre ért.

Gavroche, jártas lévén a világ dolgaiban, rögtön látta, hogy részeggel van dolga. Valami sarki hordár lehetett, aki alaposan felöntött a garatra, s most a kelleténél mélyebben aludt.

"No lám - gondolta Gavroche -, mire valók a nyári éjszakák. Az auvergne-i elalszik a taligán. A taligát elvesszük a Köztársaságnak, az auvergne-it meghagyjuk a monarchiának."

Elméjén hirtelen ez a remek gondolat villant át: "Pompásan illene ez a taliga a mi barikádunkra."

A hordár hortyogott.

Gavroche óvatosan hátrafelé húzta a taligát, az embert pedig előre, azaz a lábainál fogva; egy pillanatba sem telt, a rendületlenül alvó hordár máris teljes hosszában a kövezeten feküdt. A taliga felszabadult.

Gavroche megszokta, hogy minduntalan váratlan feladatokkal kell szembenéznie, ezért mindig mindennel fel volt szerelve. Belenyúlt az egyik zsebébe, némi kotorászás után kihúzott belőle egy darab papirost meg egy vörös ceruzavéget, amelyet valami ácstól csórt el.

A papírra felírta:

FRANCIA KÖZTÁRSASÁG
Nyugta a taligádról

És aláírta: Gavroche.

Ezzel a papirost becsúsztatta a még mindig hortyogó hordár bársonymellényének zsebébe, megmarkolta a taliga rúdját, és diadalmas zenebonával maga előtt tolva a kocsit, elvágtatott a Vásárcsarnokok felé.

Ez veszedelmes dolog volt. A királyi nyomda épületébe őrséget helyeztek. Erre nem gondolt Gavroche. Az őrszolgálatot a külvárosokból idevezényelt nemzetőrök látták el. Az osztag ébredezni kezdett, a fejek már fel-felemelkedtek a tábori ágyakról. Egymás után két összetört lámpa csörömpölése, majd a teli torokból harsogó éneklés: mindez a kelleténél több volt ezeknek a pipogya utcáknak, melyek már napnyugtakor szundikálni szoktak, s alig várják, hogy elolthassák a gyertyát. A gamin egy óra óta olyan zajt csapott ebben a békés városrészben, mint egy szúnyog a palackban. Az őrmester hallgatózott. Várt. Óvatos ember volt.

A kordé pokoli robaja véget vetett a további várakozás lehetőségének, s az őrmestert arra az elhatározásra bírta, hogy felderítést kíséreljen meg.

- Egész banda lehet! - mondotta magában. - Gyerünk óvatosan.

Most már bizonyos volt, hogy az anarchia hidrája kitört a barlangjából, és itt garázdálkodik a városnegyedben. És az őrmester lábujjhegyen kilopakodott az őrszobából.

Gavroche, éppen mikor taligájával kifordult a Vieilles-Haudriettes utcából, hirtelen egy uniformissal, egy csákóval, egy tollbokrétával s egy puskával találta szembe magát. Most már másodízben torpant meg.

- Nini - mondotta -, ez ő. Jó napot, közrend.

Gavroche álmélkodása nem szokott sokáig tartani, s most is hamar visszanyerte hidegvérét.

- Hová mész, csibész? - kiáltott rá az őrmester.

- Polgártárs - válaszolt Gavroche -, még nem is neveztem burzsoának. Miért sérteget?

- Hová mész, gazember?

- Uram - szólt Gavroche -, lehet, hogy tegnap még szellemes ember volt, de ma reggelre lefokozták.

- Azt kérdezem, hová mész, te zsivány?

- Finoman társalog maga! - vágott vissza Gavroche. - Fiatalabbnak hinné az ember. El kellene adnia a haját szálanként száz frankjával. Legalább ötszáz frankot keresne az üzleten.

- Hová mész? Hová mész? Hová mész, te börtöntöltelék?

Gavroche így felelt:

- Jaj, de csúnyán beszél! Jobban meg kell törölni a száját, mikor legközelebb megszoptatják.

Az őrmester a gyerek mellének szegezte szuronyát.

- Megmondod végre, hogy hová mész, te nyavalyás?

- Tábornok úr - szólt Gavroche -, orvosért szaladok, mert éppen gyereket szül a feleségem.

- Fegyverbe! - kiáltott az őrmester.

Azáltal menekülni, ami vesztünket okozta - ez az erős férfiak művészete. Gavroche egyetlen szempillantással áttekintette a helyzetet. A taliga keverte bajba, a taligának kellett őt megmentenie.

Abban a pillanatban, amikor az őrmester már-már rávetette magát Gavroche-ra, a teljes erővel meglódított taliga dühödten nekirontott a gyomrának, mire az őrmester hanyatt vágódott, elterült a csatornában, puskája pedig vaktában elsült.

Az őrmester kiáltozására a nemzetőrök hanyatt-homlok kirontottak az őrszobából; az első lövésből általános fejvesztett lövöldözés kerekedett, aztán újra megtöltötték a fegyvereket, s kezdték elölről. Ez a szembekötősdit játszó tüzelés jó negyedóráig tartott, s néhány ablaküveg adta meg az árát.

Ezenközben Gavroche ész nélkül visszafordult, és csak öt vagy hat utcával odább állt meg. Elfulladva leült az Enfants-Rouges egyik sarokkövére, és hallgatózott.

Miután egy kicsit kifújta magát, arrafelé fordult, ahonnan az eszeveszett lövöldözés hallatszott, bal kezét az orrához emelte, és háromszor előrebökött vele, miközben jobbjával a feje búbját veregette. Ebbe a fölényes mozdulatba sűrítette a francia iróniát a párizsi gamintársadalom, s ez nyilván igen hatásos, hiszen már vagy fél évszázada gyakorolja.

Gavroche széles jókedvét hirtelen keserű gondolat zavarta meg.

"Igen, én itt fogom a hasamat, pukkadozom a röhögéstől, majd hogy szét nem vet a vidámság, közben pedig letértem az útról, és jó nagyot kerülhetek. Csak idejében a torlaszra érjek!"

Ezzel újra futásnak eredt. Közben eszébe ötlött: "Nofene, hol is hagytam abba?"

Ismét rágyújtott a nótájára, s ahogy Gavroche sebes futásában egyre távolabb került az utcák során, a dalt is fokozatosan elnyelte a sötétség.

De börtön van még elegeknek,
Államunk haramia,
Csapjon beléd az ég nyila!
A lányok hova lesznek?
La-la.

Pajtás, tekézni van-e kedved?
Áll még néhány régi fa,
Kövér golyóbist vágj oda!
A lányok hova lesznek?
La-la.

A Louvre-t törjük össze, gyertek!
Hol kirakatban székel a
Csipkeruhás monarchia.
A lányok hova lesznek?
La-la.

Jaj volt a rácsnak és retesznek.
Tizedik Károly, sajna ma
Rosszul lett - s kitört a nyaka.
A lányok hova lesznek?
La-la.

Az őrség kirohanása korántsem volt eredménytelen. A taligát meghódították, a részeget foglyul ejtették. A kocsit beadták a talált tárgyak raktárába, a hordárt pedig később a hadbíróság kissé megszorongatta, mint bűntársat. Az ügyész ez alkalommal is fényesen bebizonyította, hogy fáradhatatlan buzgalommal védelmezi a társadalmat.

Gavroche kalandjának emlékét híven őrzik a Temple városnegyed hagyományai. A Marais öreg polgárai, akik azóta is rémülettel gondolnak vissza rá, a következő címmel látták el emlékezetükben: "Éjszakai támadás a királyi nyomda őrsége ellen."

 
 
0 komment , kategória:  KILENCEDIK KÖNYV Hová mennek?  
Címkék: visszaeresztette, megrázkódtatásra, tölténytáskákkal, szerencsétlenség, riadókészenlétet, vásárcsarnokokon, árnyékszőnyegébe, összehajtogatott, megsebesíthették, visszafoglalását, rendszabályokkal, hozzávetőlegesen, bagolyszárnyakon, kérlelhetetlenül, házmesterfülkébe, halálküzdelmében, szerzetesrendben, nélkülözhetetlen, felfegyverkezett, engedelmeskedett, franciaországért, folyamatossággal, papírsapkájukról, halottaskocsiban, visszautasította, könnyűlovasezred, franciaországnak, spanyolországban, kiszögellésekkel, megbizonyosodott, engedelmeskedtem, engedelmességgel, miseszolgálatunk, megrágalmazhassa, százhúszmillióba, méltóságteljesen, napon délután, magányos elmélkedés, utcán Cosette, időben megzavarta, körúton sétált, környéken ólálkodik, politikai zavarok, rendőrség roppant, tény intette, kertben sétált, vonalak fehéren, felírás valószínűleg, éjszaka folyamán, kert magányát, furcsa eseteket, gondolatot szőtte, KILENCEDIK KÖNYV, Jean Valjean, Egyébként Párizs, KÖLTÖZZÖN EL, Meggyanúsítani Cosette-et, Eljössz Lamarque, Sötétedéskor Cosette-nek, Egyébként Mabeuf, Besse Bibliai Konkordancia, Diogenes Laertius, Henri Estienne, Diogenes Laertiust, Róbert Estienne-nel, Kertészeti Társaságnak, Másnap Mabeuf, Diogenes Laertiusból, TIZEDIK KÖNYV, Philinte Alceste, Jean Chouant, Mikor Izrael, Athén Phokionnal, Róma Scipióval, Nagy Sándor, Mert Nagy Sándor, Kolumbus Kristóf Amerikáért, Miként Kolumbus, Szent Bertalan, Camille Desmoulins, Rómában Vitellius, Csakhogy Juvenalis, Nincsenek Alpok Jura, Pireneusok Asturia, Száz Nap, Menj Filspierre-hez, Mérnökkari Főiskola, Ludwig Snyder, Trentonnál Washington, Brandywine-nál Lafayette, Egyfelől Saint-Merry, Place Royale-i, Nemzeti Bankot, Lajos Fülöp, Nemzeti Bank, Armand Carrel, Anne Radcliffe, TIZENEGYEDIK KÖNYV, Egyébként Gavroche, Egyszer Baour-Lormain, Szent Isten, Jean Prouvaire, Jean Prouvaire-nek, Éljen Lengyelország, TIZENKETTEDIK KÖNYV, Nagy Napóleon, NAPÓLEON TETŐTŐL TALPIG, VESSZŐBŐL FONVA, Mathurin Régnier, CARPES HO GRAS, CARPE HO RAS, Corinthe-ot Grantaire, Carpe Horas, Noha Hucheloup, Özvegy Hucheloup-né, Laigle Grantaire-től, Nemzeti Könyvtár, Jóságos Isten, Örökkévaló Atya, Tymbraeus Apolló, Ismered Hucheloup, Közben Laigle, Hogy Grantaire-nél, Francia Akadémiának, Majd Hucheloup, Jean Prouvaire-t, Mire Bossuet, Mikor Csipetke, Csipetke Kiméra, Elképzelem Krisztust Rothschild, Bújtam Platónt, Húshagyókedden Courtille, Felkereste Gavroche-t, Ekkor Enjolras, Tekintetét Enjolras, Majd Javert, Aztán Gavroche-hoz, Bizonyos Le Cabuc, Erre Le Cabuc, TIZENHARMADIK KÖNYV, Delorme-átjárón Marius, Pedig Ambriorix Róma, Arteverde Franciaország, Marnix Spanyolország, Lajos Fülöpöt, Lajos Fülöpben, TIZENNEGYEDIK KÖNYV, Hatan Feuilly, Pedig Mabeuf, Egyenesen Enjolras, Courfeyrac Enjolras, Valamennyien Marius, Éljen Franciaország, Megismerték Prouvaire, Enjolras Javert-re, Mikor Marius, Marius Pontmercy, Minden Éponine, Mariust Cosette-től, Jean Valjeant, Várta Mariust, Cosette Fauchelevent, Nevem Marius Pontmercy, Erre Gavroche, TIZENÖTÖDIK KÖNYV, Mint Párizs, Mint Párizsról, Jean Valjean Cosette, Márpedig Toussaint, Jean Valjeannak, Jean Valjeanhoz, Mialatt Cosette, Marius Cosette-hez, Közben Gavroche-nak, FRANCIA KÖZTÁRSASÁG, Ezenközben Gavroche, Tizedik Károly,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
12.16. 09:26 A harmadik adventi vasárnap egyediségét hangsúlyozza az újlipótvárosi plébá...
12.16. 08:41 Koszovó felállította a Szerbiával folytatandó párbeszédet vezető csoportot
12.16. 07:50 Tarlós: az ellenzéki előválasztás egy blöff
12.16. 07:31 PM-államtitkár: egyszerű, és jó választással kifizetődő a bankszámlaváltás
12.16. 07:30 Heti makronaptár - Kamatdöntés, kereseti adatok jönnek a jövő héten
12.16. 07:05 Karácsony - Szakmaközi szervezet: elég hal lesz az ünnepekre
12.16. 07:04 Rétvári: 35 százalékkal csökkent az öngyilkosságok száma 2010 óta
12.16. 07:04 Jónak lenni jó! - Ma van a közmédia jótékonysági műsorfolyama
12.16. 07:04 Csökkenő forgalomban emelkedett a BUX a héten
12.16. 07:04 Rövidpályás úszó-vb - Telegdy 15., Földházi 19. 200 méter háton
Tudjátok ?
Szerintetek lesznek jó karácsonyi filmek a TV-ben?
Lesz eredménye a tüntetésnek ?
Mennyi ideig élhet egy benti macska?
Mennyire káros a szervezetre a dohányzás?
Milyen sorozatokat lenne érdemes néznem?
még több kérdés
Blog Címkék
Szép napot  Advent 2  Facebookon kaptam  Legyen béke, fogadjátok el egy...  Karácsonyi csengők  Facebookon kaptam  Legyen béke, fogadjátok el egy...  Érdekesség  Jó reggelt , szép napot  Boldogok és áldottak vagytok!  Angyali segítség  Könyvbemutató  Csupa "C" vitamin - citromok  Köszöntő  Szép havas kép  Thomas Merton: A szeretet mego...  Karácsonyi gyertyák PNG  Mai cuki  Kicsi angyal imája  Bölcsesség és ostobaság  Ami jó bennünk van Istentől va...  Az engedelmesség és a mások h...  Presser Gábor: Ugye mi jó bará...  Posertube  Csupa "C" vitamin - citromok  A jó nevelő  Strucctojás  Png kislány  Jézus a kapuban  Advent 2  Vizsga  Egy lélek az üres emberekbe  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Karamell krémes almatorta  Szèp napot kívánok  Gangaji: A szeretet, melyet mi...  Radnóti Miklós: Hajnal  Evandelium - Adventi kalendári...  Png nő  Elmesélem hogy szeretlek  Mákos réteges torta  Negyven felé  Gerbera  Facebookon kaptam  Természetbölcselet orosz honba...  Érdekesség  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Masnik díszítéshez PNG  Karácsony  Kormorán- Tudod, minden neheze...  Facebookon kaptam  Szülinapra Fiamnak  Karácsony  Természetbölcselet orosz honba...  Tiszta legyen majd, az ünnepek...  Hajléktalan lány  Legyen menedéketek a szeretet  Szèp napot kívánok  Könyvbemutató  Hajléktalan lány  Mákos krémes Mákos réteg: 25 ...  Jó reggelt kedves látogatóimna...  Érdekesség  Piros rózsák kosárban  Szeretet  Szülinapra  Ami jó bennünk van Istentől va...  Attrction látványszínház karác...  Facebookon kaptam  Liliomok  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Attrction látványszínház karác...  Facebookon kaptam  Kóc pipi  Szèp virág  Szülőszobán  Kellemes kávézást  Jézus a kapuban  Szèp virág  Esős este  Dorosné Éva gyönyörű képei, ke...  Szervezkedőknek, tüntetőknek a...  Evandelium - Adventi kalendári...  Köszöntő  Csángó himnusz  Facebookon kaptam  Anya  A Mária-jelenésekről és a musz...  Facebookon kaptam  Negyven felé  Kormorán- Tudod, minden neheze...  Masnik díszítéshez PNG  Gerbera  Facebookon kaptam  A skót könyvei  Angyali segítség  Bogár kutyusunk - nagyon szere... 
Bejegyzés Címkék
napon délután, magányos elmélkedés, utcán Cosette, időben megzavarta, körúton sétált, környéken ólálkodik, politikai zavarok, rendőrség roppant, tény intette, kertben sétált, vonalak fehéren, felírás valószínűleg, éjszaka folyamán, kert magányát, furcsa eseteket, gondolatot szőtte, falra vésett, leány megijed, héten belül, legkülönbözőbb gondolatok, útlevél megszerzésének, gondolatokkal vívódott, árnyékot vetített, bucka tetején, négyrét hajtott, feje fölött, nagybetűs ceruzaírás, gyermeknél nagyobb, emberi szívet, mamlasz Théodule, drámai költő, dráma nyerne, korban volt, gyanú olyan, viruló ifjúságnak, szenvedők menedéke, gondolatok kavargását, február 3-ai, ember feje, izzó kemence, végső boldogság, legnéptelenebb körutakat, gondolat minden, kertben termett, feljárat melletti, szerelemtől eszeveszetten, nyugtalanság kétségbeesésével, kinyíló ablakban, gyászos házra, feljárat egyik, hangot hallott, utca felől, ifjú felpattant, barátai várják, rácshoz szaladt, mozgó rudat, csillagok ajándékát, csillagok aranyakat, égből pottyant, erszényt átadta, kerületi rendőrbiztosnak, erszény valóban, indigóval folytatott, előző évben, tizenhárom hónapos, lemezek odavesztek, birtokában voltak, szöveget tartalmazó, eladott példányok, nyomorúságos pénzforrás, asztalára került, királynék gyöngyének, navarrai királynőnek, követek kötelességeiről, 1756-os Tibullus-kiadás, pompás nyomdai, nápolyi könyvtár, utcára lépett, gyermek nyomorúságával, anya törődik, fiatalember nyomorúsága, fiatal leányban, aggastyán nyomorúsága, könyveire tévedt, páratlan példányt, egyetlen bútordarab, nélkülözhetetlen berendezési, napon Plutarchos, hóna alatt, asztalra harminc, pillanattól fogva, aggastyán szelíd, fátyol többé, könyvvel távozott, pénzdarabbal tért, antikváriusok észrevették, frankért vették, egész könyvtár, társaság elnöke, öreg tudós, ártalmatlan derék, , ,
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák