Regisztráció  Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2012-04-07 10:36:53, szombat
 
   
  THOMAS MANN
EGY SZÉLHÁMOS VALLOMÁSAI
FORDÍTOTTA: LÁNYI VIKTOR



ELSŐ KÖNYV

ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET

ELSŐ KÖNYV


ELSŐ FEJEZET


Amikor most tollat veszek a kezembe, hogy teljes nyugalomban és elvonultságban, különben jó egészségben, csak fáradtan, nagyon fáradtan (úgyhogy alkalmasint apránként, minduntalan meg-megpihenve haladhatok majd előre munkámban), amikor tehát most nekiszánom magam, hogy tiszta és tetszetős kézírásommal a türelmes papírra bízzam vallomásaimat, átsuhan rajtam a meggondolás, vajon képzettségem és tanultságom elegendő-e ehhez a szellemi vállalkozáshoz. De mindaz, amit elmondandó vagyok, legsajátabb és legközvetlenebb élményeimből, megtévedéseimből és szenvedélyeimből gyűlt bennem össze. Így az anyagot föltétlenül birtokolom, ezért hát ez a kétely legfeljebb arra vonatkozhat, ki tudom-e majd fejezni magam kellő tapintattal és ízléssel - márpedig ilyes dolgokban, nézetem szerint, a szabályszerű és szépen bevégzett tanulmányok sokkal kevesebbet nyomnak a latban, mint a természetadta tehetség és a jó gyerekszoba. Ebben pedig volt részem, mert finom, bár léha polgári családból származom, engem és Olympia nővéremet több hónapon át egy Veveyből való francia kisasszony nevelt, aki azonban, minthogy közte és anyám közt, apámmal kapcsolatban, asszonyi vetélkedés támadt, kénytelen volt eltakarodni a háztól; keresztapám, Schimmelpreester, akivel nagyon bizalmas lábon álltam, közkedvelt művész volt, a városkában mindenki csak professzor úrnak hívta, jóllehet ez a szép és kívánatos cím hivatalosan talán meg sem illette; apám pedig kövér, elhízott ember létére nem volt híjával az egyéni kellemnek, és mindig súlyt vetett a választékos és világos kifejezésmódra. Nagyanyjától francia vért örökölt, diákéveit Franciaországban töltötte, és azzal dicsekedett, hogy úgy ismeri Párizst, mint a tenyerét. Beszédébe szívesen vegyített - mégpedig hibátlan kiejtéssel - efféle fordulatokat, mint "c'est ça" "épatant" vagy "parfaitement";[1] gyakran mondott ilyet is: "Ezt a dolgot goutírozom", és élete végéig az asszonyok kedvence volt. Ezt csak mellékesen, előrebocsátva mondom. Saját természetes formaérzékem pedig, miként egész szemfényvesztő életem bizonyítja, mindenkor nagyon is biztosan rendelkezésemre állt, és föltétlenül számítok rá, hogy ebben az írói próbálkozásomban sem fog cserbenhagyni. Egyébként eltökéltem, hogy följegyzéseim során a legteljesebb őszinteséggel nyilatkozom meg, és sem a hiúság, sem a szemérmetlenség vádjától való félelem nem riaszt vissza. Ugyan miféle morális értéke és értelme is volna olyan önvallomásnak, amely nem az igazmondás talajából sarjad!

A Rajna-vidékről származom, abból az istenáldotta tartományból, amely enyhe, egyenletes időjárásával, könnyen művelhető földjével, sok, egymást sűrűn követő városával és helységével, vidám népességével alighanem az emberlakta föld egyik legszebb tájéka. Itt virágzanak, a zord szelek elől a rajnai hegyvonulat által védetten, a verőfényben boldogan sütkérezve, azok a híres települések, amelyeknek ha csak a nevét hallja, minden borissza lelke földerül, itt fekszik Rauenthal, Johannisberg, Rüdesheim, valamint az a tisztes városka is, amelyben negyven évvel ezelőtt megláttam a napvilágot. A Rajna mainzi kanyarulatától kissé nyugatra eső, híres pezsgőgyártó hely ez, a folyón föl-le hajókázó gőzösök fő kikötője; mintegy négyezer lélek lakja. Szóval nem volt messze tőlünk a vidám Mainz, és közeli szomszédságunkba estek az előkelő taunusi fürdők, mint Wiesbaden, Homburg, Langenschwalbach és Schlangenbad, ez utóbbi keskeny vágányú vasúton félóra alatt volt elérhető. Nyaranta gyakran rándultam ki szüleimmel és Olympia nővéremmel hajón, kocsin, vonaton, mégpedig minden égtáj felé, mert a természet és az emberi ötletesség lépten-nyomon kínál itt vonzó látnivalót. Szinte látom még apámat, ahogy kényelmes szabású, pepita nyári ruhájában ül közöttünk valahol egy kerti vendéglőben, és - kissé távol az asztaltól, mert a pocakja miatt nem fért közelebb - roppant élvezettel eszegeti az aranyszín bormártással nyakon öntött rákeledelt. Gyakran velünk tartott keresztapám, Schimmelpreester, kerek üvegű piktor-pápaszemén át élesen vizsgálta a tájat meg az embereket, és művészlelkébe fogadott nagy és kicsiny dolgokat egyaránt.

Boldogult apám tulajdonosa volt az Engelbert Krull cégnek, amely a Lorley extra cuvée, azóta megszűnt pezsgőfajtát gyártotta. Pincészete lent volt a Rajna-parton, nem messze a kikötőhídtól, és mint gyerek elég sokat mászkáltam a hűvös bolthajtások alatt, vagy bandukoltam elgondolkozva a magas állványok közt keresztbe-hosszába vezető szűk folyosók kőpadozatán, és nézegettem a rengeteg sok palackot, amelyek ott félig megdöntve hevertek egymás hegyén-hátán. Itt vagytok, gondoltam magamban (noha gondolataimat akkor még nem tudtam ilyen találóan megfogalmazni); itt kushadtok a föld alatti félhomályban, és gyomrotokban már tisztul és csendesen erjed a csiklandós aranylé, amely annyi szívet fog megdobogtatni, oly sok szempárt fog élénkebb fényre gyújtani! Most még csupaszok és dísztelenek vagytok, de pompásan kiöltözködve kerültök föl egy szép nap innen az alvilágból, hogy bálokban, lakodalmakon, szeparékban pajkos durranással vágjátok a mennyezetre a dugót, és mámort, könnyelműséget, jó kedvet terjesszetek a halandók közt. Ilyesmin járt a fiúcska esze; és igaza volt legalább annyiban, hogy az Engelbert Krull cég különös gondot fordított a palackok külsejére, kiállítására, egyszóval mindarra, amit szaknyelven coiffurenak hívnak. A sajtolt dugót ezüst dróttal és aranyozott zsineggel kötötték le, és bíborlakkal nyomtak rá pecsétet, sőt aranyzsinóron még egy külön körpecsétet is akasztottak rá, amilyent pápai bullákon és állami okmányokon látni; minden üveg nyakát vastagon bepólyázták fényes sztanicllal, a potrohára pedig aranycirádás címkét ragasztottak, amelyet keresztapám, Schimmelpreester tervezett a cégnek: rajta többrendbeli címeren és csillagon, apám aláírásán és a Lorley extra cuvée arany nyomású cégjelzésen kívül még egy nőalak is látszott, aki öltözékül csupán karkötőket és nyakláncokat viselt, keresztbe tett lábbal egy sziklaormon ült, és magasra emelt karral fésülte hullámos haját. Egyébként nekem úgy rémlik, hogy a bor minősége nem volt teljes összhangban a szemfényvesztő kiállítással.

- Krull - mondhatta keresztapám, Schimmelpreester, az apámnak -, ne vegye személyes sértésnek, de a sampányerét rendőrileg kéne betiltani. Ma egy hete arra vetemedtem, hogy megigyak belőle egy fél üveggel, de a szervezetem máig nem tért magához, úgy megviselte ez a merénylet. Micsoda istenverte karcost kotyvaszt maga ebbe az italba? Petróleumot vagy moslékot adagol hozzá? Egy szó mint száz, ez méregkeverés. Vigyázzon, vannak még törvények!

Mire apám zavarba jött, mert alapjában lágy szívű ember volt, nem bírta a szigorú szót.

- Könnyű magának csúfolódni, Schimmelpreester - felelte bizonyára, szokása szerint szelíden simogatva ujjai hegyével a pocakját -, de nekem olcsón kell termelnem, tekintettel a hazai gyártmányokkal szemben mutatkozó előítéletekre - szóval azt adom a publikumnak, amiben hisz. Aztán meg nyakamon a konkurencia, barátocskám, alig látszom ki belőle.

Így az apám.

A villánk csinos úrilak volt, amilyen sok épül arrafelé szelíd lankákon, széles kilátással a Rajna-vidékre. A lejtős kertet bőkezűen díszítették törpékkel, gombákkal és égetett agyagból élethűen utánzott különféle állatokkal; egy állványon üveggolyó csillogott, amelynek tükrözése roppantul komikusra torzította az arcokat, aztán volt egy eolhárfa, többrendbeli műbarlang, továbbá egy szökőkút, amely művészies figurában lövellte a vízsugarakat, medencéjében pedig ezüstpikkelyes halak úszkáltak. Hogy a belső berendezésről is szóljak, ez apám ízlése szerint meghitt volt, amellett derűs. Nyájas erkélyek kínáltak pihenőt, és az egyiken valódi rokka állt. Tömérdek apróság: nippek, kagylók, tükrös ladikok és szaglóüvegcsék sorakoztak az etazsereken és plüssasztalkákon; a díványokon és pamlagokon mindenfelé tömérdek pehelypárna hevert, selyemmel vagy sok színű kézimunkával bevonva, mert apám szeretett puhán feküdni; a függönytartók alabárdok voltak, és az ajtófélfák közt nádból és tarka gyöngyfüzérekből készült szellős függönyök lógtak, amelyek szilárd falaknak tűnnek fel, de az ember átléphet rajtuk, anélkül, hogy a kezét mozdítaná, miközben halk sustorgással vagy zizegéssel nyílnak szét és zárulnak megint össze. A szélfogó ajtó fölé szerelt ötletes kis gépezet, mialatt az ajtó meglassúdva becsukódott, halk csilingeléssel eljátszotta az Ó, be szép az élet című dal kezdetét.


MÁSODIK FEJEZET

Ez volt a családi otthon, ahol egy langyos, esős májusi napon - mégpedig vasárnapon - világra jöttem: és ezentúl nem is szándékozom az eseményeknek elébe vágni, hanem gondosan követem majd az időrendet. A születésem, ha jól vagyok értesülve, nagyon lassan, akkori háziorvosunk, doktor Mecum művi beavatkozásával ment végbe, mégpedig főként azért, mivel én - ha ugyan szabad én-nek neveznem azt a zsenge és idétlen élőlényt - rendkívül tunyán és közönyösen vettem részt a dologban, anyám fáradozásait szinte egyáltalán nem támogattam, és a legcsekélyebb buzgalmat sem fejtettem ki abban az irányban, hogy kijussak erre a világra, amelyet utóbb oly nagyon megszerettem. Mindamellett egészséges, formás kölyök voltam, és kitűnő dajkám keblén a legreményteljesebben fejlődtem. De akárhogy töröm is a fejem, a születéskor tanúsított renyhe és ellenszegülő magatartásomat, azt, hogy nyilvánvalóan semmi kedvem nem volt az anyaöl sötétségét a napvilággal fölcserélni, kénytelen vagyok összefüggésbe hozni azzal, hogy már kicsi koromtól kezdve sajátos, rendkívüli hajlamom és tehetségem volt az alváshoz. Úgy hallom, csöndes gyerek voltam, nem holmi bőgőmasina, hanem könnyen és szelíden alvó, s nem sok alkalmatlanságot okoztam azoknak, akik babusgattak, és jóllehet későbbi életemben oly nagyon kívánkoztam az emberek világába, hogy a legkülönfélébb nevek alatt vegyültem el köztük, és sok mindent elkövettem, hogy megnyerjem őket a magam számára, éjszaka, alvás idején legjobb szerettem mindig otthon lenni, testi fáradtság érzése nélkül is könnyen és örömest elszunnyadtam, álomtalan öntudatlanságba merültem, hosszú (tíz, tizenkét, sőt tizennégy órás) kábulatból fölüdülve ébredtem, és ez jobban kielégített a nappal minden sikerénél és eredményénél. Hogy ilyen feltűnően sokat szeretek aludni, látszólag ellentmond a bennem lobogó nagy életösztönnek és szerelemvágynak, amelyről a maga helyén még lesz szó. De amint már említem, sokat törtem a fejem ezen a kérdésen és többször világosan meggyőztem magamat arról, hogy nincs itt semmi ellentmondás, hanem a két dolog valahogy rejtetten összetartozik és egybevág. Mostanában ugyanis, amióta öregszem, és könnyen fáradok, amióta nem vágyódom emberek közé, és kizárólag a magam kis körében éldegélek: most már csökkent az alvásom ereje is, keveset alszom, nem oly mélyen és kitartóan, mint régente, mert a börtönben is, ahol bőségesen volt időm, ha lehet, még jobban aludtam, mint a Palota szálló puha nyoszolyáin. - De megint régi hibámba estem: elébe vágok a dolgoknak.

Gyakran hallottam hozzátartozóimtól, hogy vasárnapi gyerek vagyok, és bár minden babona nélkül neveltek, ennek a ténynek - ezzel együtt keresztapám, Schimmelpreester után kapott Félix keresztnevemnek, valamint finom és szemrevaló külsőmnek - mindig valami rejtelmes jelentőséget tulajdonítottam. Sőt, folyton élt bennem a hit, hogy a szerencse fia, az égi hatalmak kiválasztottja vagyok, és elmondhatom, hogy általában nem maradtam vele hazugságban. Életem folyására éppen az a jellemző, hogy ha volt is benne bánat és szenvedés, az valami idegen és a gondviselés által eredetileg nem szándékolt elemnek tűnik fel, amelyen minduntalan szinte napsugarasan csillámlik keresztül igazi és tulajdonképpeni sorsom. - Ez után az általánosságba való elkalandozás után folytatom ifjúkorom képének fölvázolását.

Mint afféle nem mindennapi gyermek, különc ötleteimmel és képzelgéseimmel sok mulatságra adtam okot családi környezetemnek. Úgy rémlik, mintha emlékezném rá, de gyakran mesélték is nekem, hogy még szoknyás vitéz koromban szerettem megjátszani, hogy én vagyok a császár, és órák hosszat szívósan ragaszkodtam éhhez a föltevéshez. Mialatt a szolgáló kis sportkocsimban a kerti úton vagy a folyosón ide-oda tologatott, valami okból, ahogy csak tudtam, lefelé húztam a számat, úgy hogy a felső ajkam hosszúra megnyúlt, és lassan pislákoltam hozzá, úgyhogy a szemem részint az eltorzulástól, részint belső felindulásom következtében kivörösödött, és tele lett könnyel. Aggastyán voltomtól és magas méltóságomtól megilletődve, csendesen kuporogtam kis kocsimban; a szolgálónak pedig minden szembejövőt fel kellett világosítania a tényállás felől, mert szörnyen megdühödtem volna, ha a bolondériámról valaki nem vesz tudomást. "A császárt viszem kocsikázni" - jelentette fűnek-fának, esetlenül szalutálva a tenyerével, és mindenki tisztelgett nekem. Kivált keresztapám, Schimmelpreester, az örök mókázó járt a kedvemben ilyenkor, és tőle telhetően megerősített tévhitemben. "Nézzétek az agg bajnokot!" - mondta túlzottan mély meghajlással. Aztán mint néptömeg sorfalat állt az utamon, és vivátozva lengette a kalapját, botját, még a pápaszemét is, és félholtra kacagta magát, ha hosszúra nyúlt felső ajkamon végiggördültek a lelki megrázkódtatás könnyei.

Ezt a fura játékot még később, kamaszkoromban is űztem, tehát amikor már nem követelhettem a felnőttek támogatását. De nem is nélkülöztem, sőt inkább örömem telt képzelőerőm másoktól független önállóságában. Egy reggel például azzal az elhatározással ébredtem, hogy ma egy Károly nevű, tizennyolc éves királyfi vagyok, és egész nap, sőt napokon át kitartottam ábrándom mellett: mert az ilyen játéknak felbecsülhetetlen előnye volt, hogy egy pillanatra sem kellett abbahagynom, még a szörnyen terhes iskolai leckeórák alatt sem. Holmi szeretetre méltó fenség láthatatlan köntösében jártam-keltem, vidám és élénk párbeszédeket folytattam egy képzeletben magam mellé rendelt kormányzóval vagy hadsegéddel, és leírhatatlan büszkeség és boldogság töltött el előkelő és magasztos voltom titkos tudatában. Mily nagyszerű adomány is a képzelet, és mily gyönyörűségek forrása! Mily ostobáknak és szánalmasaknak láttam a városka többi fiúgyermekeit, akik nyilván híjával voltak ennek a képességnek, és így nem részesülhettek abban a sok titkolt örömben, ami nekem, fáradság és külső eszközök nélkül, egyszerű akarati elhatározás útján kijutott! Igaz, hogy nekik, a közönséges, durva hajú, vörös kezű kamaszoknak bajos lett volna, meg rosszul is állt volna elhitetni magukkal, hogy ők királyfiak. Nekem azonban olyan lágy, selymes volt a hajam, aminőt férfiembernél ritkán látni, hozzá még szőke is, úgyhogy szürkéskék szememmel együtt érdekesen elütött aranyosbarna arcbőrömtől; így aztán valahogy eldöntetlen maradt, vajon szőke vagy barna vagyok-e voltaképpen, és egyforma joggal mondhattak ilyennek is, amolyannak is. Kezeim, melyeknek gondozását korán megszoktam, ha nem is túlságos keskenyek, de csinos alakúak voltak, sohasem izzadok, hanem mérsékelten melegek és szárazak, a szépen formált körmökkel nagyon tetszetősek; hangom pedig már a mutálás előtt is behízelgő volt, úgyhogy ha egyedül voltam, szerettem boldog és fellengős, egyébként értelmetlenül zagyva s az értelmet csalóka módon sejtető csevegésbe bocsátkozni láthatatlan gouverneur-ömmel.

Az ilyen külső előnyök többnyire lemérhetetlenek, csak hatásukban foghatók fel, és a legnagyobb ügyeskedéssel is csak nehezen foglalhatók szavakba. Semmi esetre sem maradhatott rejtve előttem, hogy, amint szokás mondani, jobbfajta kelméből vagyok szabva, finomabb fából faragva, mint a társaim, és amikor ezt mondom, nem félek attól, hogy önhittséget fognak a szememre vetni. Nevezzen bárki hiúnak, ügyet se vetek rá, mert tökfilkónak vagy képmutatónak kellene lennem ahhoz, hogy tucatembernek valljam magam, és ezért az igazsághoz híven újból megállapítom, hogy a legfinomabb fából vagyok faragva.

Magánosan cseperedvén fel (mert Olympia nővérem jó néhány évvel idősebb volt), hajlamos voltam furcsa, töprenkedő foglalatoskodásokra, amire rögtön két példát említek fel. Először is volt egy bogaram, az, hogy önmagamon gyakoroltam és figyeltem az emberi akarat titokzatos és gyakran természetfölötti hatóerejét. Tudott dolog, hogy szemünk pupillája aszerint szűkül vagy tágul, hogy milyen erős fény éri. Nos, én a fejembe vettem, hogy a makacs izmoknak ezt az önkéntelen mozgását akaratom igájába fogom kényszeríteni. Tükör elé álltam, és minden más gondolatot lehetőleg kikapcsolva, teljes lelkierőmet belesűrítettem abba a parancsba, hogy pupilláim tetszésem szerint húzódjanak össze vagy táguljanak, és merem mondani, hogy csökönyös igyekezetemet siker koronázta. Eleinte elsápadtam a nagy erőfeszítéstől, és a verejték is kiütött rajtam, de a pupilláim csak szabálytalanul cikáztak; később azonban annyira uralkodtam rajtuk, hogy képes voltam pici pontokká szűkíteni, vagy nagy, feketén tükröző karikákká tágítani őket, viszont az elégtétel, amit ez a siker nyújtott, majdnem megrémített, és valami borzadály is vegyült bele az emberi természet titkai miatt.

Volt még valami, amin akkoriban sokat töprenkedtem, s ami még ma is izgat és érdekel. "Mi előnyösebb - vetettem föl a kérdést -, ha kicsinek vagy ha nagynak nézzük a világot?" Ezt így értettem: nagy emberek, tehát hadvezérek, államférfiak, mindenféle hódító és uralkodó fajtájúak, alkalmasint úgy vannak teremtve, hogy a világot kicsinek látják, mint egy sakktáblát, mert másként nem tudnák kíméletlen hidegséggel és vakmerőséggel, egyesek jajával-bajával nem törődve, a maguk áttekinthető terve szerint intézni a világ sorsát. Másfelől az ilyen kicsinyítő látásmód kétségtelenül könnyen azt eredményezheti, hogy az ember semmire sem viszi az életben; mert aki a világot s az embereket kevésre vagy semmire sem becsüli, és túl korán számot vet a jelentéktelenségükkel, hajlamos lesz arra, hogy közönybe és lustaságba tespedjen el, és a mások lelkivilágára való hatást lekicsinyelve, annál sokkalta többre tartsa a tökéletes nyugodalmat - nem is szólva arról, hogy érzéketlenségével, részvétlenségével és buzgalomhiányával minduntalan botránkoztatni fog, lépten-nyomon megsérti a világ önérzetét, és így az önkéntelen sikernek is útját szegi. Tanácsosabb-e tehát, tűnődtem magamban, hogy a világot és az emberiséget valami nagy, valami nagyszerű és fontos dolognak lássuk, és minden odaadásra, minden szolgálatkész igyekvésre érdemesnek - kell ez ahhoz, hogy benne némi tekintélyt és becsülést tudjunk kivívni magunknak? Ez ellen szól, hogy az ilyen megnagyító és túlbecsülő látásmóddal az ember könnyen megzavarodhat, és önmaga lekicsinylésének eshet áldozatul, úgyhogy a világ a mulyán tisztelettudó kamaszt lemosolyogva, férfiasabb széptevőt részesít kegyeiben. De másfelől az ilyen hívő, jámbor világszemléletnek is nagy előnyei vannak. Mert aki minden dolgot és minden embert teljes értékűnek és fontosságúnak tekint, ezzel nemcsak hogy hízelegni fog nekik, és ily módon önmagának számos előnyt biztosít, hanem egész gondolkodását és viselkedését is betölti majd azzal a komolysággal, szenvedéllyel és felelősségtudattal, amely azáltal, hogy őt rokonszenvessé, egyszersmind jelentékennyé teszi, a legnagyobb sikerekhez és eredményekhez nyithat előtte utat. Így tűnődtem, így latolgattam az érveket jobbra-balra. Egyébiránt, híven alaptermészetemhez, önkéntelenül mindig a második lehetőséghez igazodtam, s a világot olybá vettem, mint egy nagyszerű és végtelenül csábító jelenséget, amely tömérdek szépet és jót kínál, s amelyért teljes erővel küzdeni nagyon is méltó és érdemes feladat.


HARMADIK FEJEZET

De ha már ezek az álmatag kísérletezések és spekulációk lélekben el tudtak idegeníteni kisvárosi kor- és iskolatársaimtól, akik hagyományosabb módon töltötték el idejüket, hozzájárult még, hogy ezeket a fiúkat a szüleik, szőlőbirtokosok és hivatalnokemberek, amint hamarosan rá kellett jönnöm, óvták és távol tartották tőlem; sőt az egyik gyerek, akit kísérletképpen meghívtam, kereken a szemembe mondta: megtiltották neki, hogy velem barátkozzék, és hozzánk betegye a lábát, mivel nem vagyunk tisztességes család. Ez fájt, és egyszeribe kívánatosnak tüntette fel előttem olyanoknak a társaságát, akikkel különben nem is törődtem volna. Viszont tagadhatatlan, hogy a kisváros közvéleménye otthoni dolgainkat illetően nem járt messze az igazságtól.

Már fentebb céloztam azokra a zavarokra, amelyeket a Veveyből származó kisasszony jelenléte okozott családi életünkben. Ehhez a lányhoz szegény atyám csakugyan szerelmes szándékkal közeledett, és minden jel szerint célt is ért nála, emiatt anyámmal nézeteltérése támadt, minek folytán apám elutazott Mainzba, hogy ott, mint több ízben üdülés céljából is megtette, heteken át legényéletet éljen. Egyébként anyám, mint jelentéktelen, nem valami kiváló szellemi képességű asszony, tökéletesen igazságtalan volt, amikor apámmal ilyen ridegen bánt, mert emberi gyarlóság dolgában sem ő nem maradt el mögötte, sem Olympia nővérem, a kövér és rendkívül érzéki teremtés, aki később elég szép sikerrel szerepelt az operettszínpadon; csakhogy apám csélcsapságában mindig volt valami természetes kellem, ami az ő durva gyönyörhajhászatukból szinte tökéletesen hiányzott. Ők ketten szokatlan meghittségben éltek, és emlékszem például, egyszer meglestem, amint anyám centiméter-szalaggal mérte leánya combjának kerületét, amely látványon utóbb órákon át eltűnődtem. Más alkalommal, abban az időben, amikor az efféléket már ösztönösen megértettem, anélkül, hogy szavakba foglalni tudtam volna, titokban tanúja voltam, ahogy a házban dolgozó mázolósegéddel mindketten kacérkodva kikezdtek, s a fehér köpenyes, fekete szemű legényt végül úgy kihozták a sodrából, hogy valóságos dührohamot kapott, és mikor zöld olajfestékkel bajuszt kentek az orra alá, a két sikoltozó nőt egészen a szárítópadlásig kergette.

Minthogy szüleim kegyetlenül unták egymást, igen gyakran hívtak vendégeket Mainzból és Wiesbadenből, s ilyenkor nagy volt nálunk a dúslakodás és dáridó. Tarkabarka társaság volt együtt, néhány fiatal gyáros, mindkét nembeli színésznép, egy betegeskedő gyalogoshadnagy, aki később odáig ment el, hogy megkérte a nővérem kezét, egy zsidó bankár a feleségével, akin az volt az érdekes, hogy itt meg ott szinte kibuggyant gyöngypikkelyes ruhájából, aztán egy bársonyzekés, homlokfürtös újságíró, aki esetről esetre más-más élettárssal jelent meg, és még sokan. Többnyire hét óra tájt, vacsorára érkeztek, és ilyenkor egész éjszaka szünet nélkül tartott a cécó, a zongorázás, a táncos lábak csoszogása, a kacaj, a zsibongás, a hejehuja. Kivált farsangkor meg szüretidőben csaptak magasra a jó kedv hullámai. Ilyenkor apám a kertben saját kezűleg rendezett remek tűzijátékot, amiben szakértő volt, és igen nagy ügyességre tett szert; az agyagtörpék mágikus fényben ragyogtak, és a vendégsereg ötletes álarcai fokozták a kicsapongó vidámságot. Engem akkoriban a városka reáliskolájába járattak, és ha reggel hétkor vagy fél nyolckor frissen mosakodva az ebédlőbe léptem, hogy megreggelizzek, a vendégeket még együtt találtam fakón, gyűrötten, szemük nehezen bírta a nappali világosságot, vedelték a kávét meg a likőröket, és engem nagy hűhóval fogadtak maguk közé.

Serdülő gyerek létemre Olympia nővéremmel együtt szabad volt részt vennem a lakmározásban és az azt követő vigasságokban. Rendes napokon is bőséges étkezés járta nálunk, és apám minden ebédhez szódavízzel itta a pezsgőt. De ha vendégség volt, olyankor hosszú ételsorokat szolgáltak fel, mindent a Wiesbadenből hozatott konyhafőnök készített el a legfinomabban, szakácsnőnk segítségével, és üdítő, étvágyat gerjesztő fogásokról, fagylaltokról s más ínycsiklandó csemegékről is gondoskodott. Patakokban folyt a Lorley extra cuvée, de sok jóféle bor is került az asztalra, mint például Berncastler Doktor, amelynek zamata nekem különösképpen ízlett. Későbbi életem során megismertem és alkalomadtán hanyag ábrázattal rendeltem más előkelő pezsgőmárkákat is, mint teszem: Grand vin Château Margaux és Grand crû Château Mouton Rotschild - úrnak való ital mindkettő.

Szeretem lelkemben felidézni apám képét, ahogyan hegyes, fehér szakállával, fehér selyemmellényes pocakjával az asztalfőn trónolt. Gyenge hangja volt, és olykor szégyenlősen hunyta le a szemét, de ragyogó, kivörösödött arcáról le lehetett olvasni a gyönyörködést. "C'est ça - mondotta - épatant, parfaitement" - és két kezének választékos mozdulataival, fölfelé görbített ujjakkal nyúlt pohárhoz, asztalkendőhöz, evőeszközhöz. Anyám és nővérem ész nélküli zabálásnak adták magukat, és közben széttárt legyezőjük mögött viháncoltak a szomszédaikkal.

Asztalbontás után, amikor szivarfüstben úszott a gázcsillár, kezdődött a tánc és a zálogosdi. Késő este ágyba dugtak ugyan, de mivel a zenebona nem hagyott aludni, többnyire újra felkeltem, magam köré tekertem piros gyapjúpaplanomat, és ebben a csinos jelmezben tértem vissza a társaságba, ujjongó örömére az asszonynépnek. Egyre-másra hordtak fel frissítőket és harapnivalókat, bólét, limonádét, heringsalátát és gyümölcsszörpöt, egészen a reggeli kávéig. Duhajon és buján táncoltak, a zálogosdi jó ürügy volt a csókolózásra és másfajta testi közeledésre. A kivágott ruhás asszonyok kacagva hajoltak át a széktámlákon, hogy keblükbe bepillantást engedve, lekössék az urak érdeklődését, és a hajcihő nemegyszer abban a huncutságban tetőződött, hogy hirtelen eloltották a gázt, aminek mindannyiszor leírhatatlan összegabalyodás lett a következménye.

Leginkább ezekre a társas összejövetelekre céloztak városszerte azok, akik házunk táját gyanúsnak bélyegezték, és amint fél füllel hallottam, a dolognak főként anyagi oldalát vették fontolóra, ugyanis szájról szájra járt (és csöppet sem alap nélkül), hogy szegény apám üzleti ügyei kétségbeejtően állanak, a drága tűzijátékok és lakomák végleg meg kell hogy ingassák a gazdasági helyzetét. Ez a nyilvános bizalmatlanság, amelyet finom szimatommal korán megéreztem, jellemem némely különc vonásával együtt idézte elő lelki elárvulásomat, amely miatt sokszor bánkódtam. Annál jobban boldogított egy élmény, amelyről most közbevetőleg különös örömmel emlékezem meg.

Nyolcéves koromban családommal néhány nyári hetet töltöttem el a közeli, híres-nevezetes Langenschwalbachban. Apám ott iszapfürdőket vett, mert néha köszvényrohamok kínozták, anyám meg nővéremmel pedig kihívó formájú kalapjaikkal keltettek feltűnést a sétányon. Valami kitűnő társadalmi kapcsolatokkal ott vagy egyebütt, nemigen büszkélkedhettünk. A környékbeli lakosok rendszerint kerültek bennünket. Az előkelő idegenek elzárkóztak, és tartózkodóan viselkedtek, ami együtt jár az előkelőséggel, s akikkel érintkezhettünk és ismerkedhettünk, bizony nem a legfinomabb alakok voltak. Nekem mégis jó sorom volt Langenschwalbachban, mert mindig szerettem fürdőhelyen lenni, és később gyakran tettem át működésem színterét ilyen környezetbe. A nyugalom, a gondtalan és rendszeres életmód, jó házból való, ápolt külsejű emberek látása sportpályákon meg fürdőparkokban teljesen fedi legtitkosabb óhajaimat. De a legnagyobb vonzóerőt a jól összetanult fürdőzenekar naponkénti koncertjei gyakorolták rám. Imádom a zenét, s jóllehet nem volt alkalmam valamilyen hangszert megtanulni, ennek az álomszerű művészetnek fanatikus rajongója vagyok, és már mint gyermek alig tudtam megválni a csinos pavilontól, amelyben a jól szabott egyenruhákba bújtatott banda egy kis termetű, cigányos külsejű karmester vezényletével egyvelegeket és operarészleteket játszott. Órák hosszat kuporogtam a csinos zenelugas lépcsőfokain, szívemet átengedtem a kecsesen elrendezett hangfordulatok bűvöletének, ugyanakkor odaadó érdeklődéssel figyeltem a különféle hangszereken játszó zenészek mozdulatait. Kiváltképp a hegedűjáték fogott meg, és otthon, a szállodában, a magam és családom nagy gyönyörűségére egy rövidebb meg egy hosszabb pálca segítségével hűségesen igyekeztem lemásolni a prímhegedűs ágálását. A bal kéz lendülete, amikor lélekkel telített hangot készül megrezdíteni, az ujjak föl-alá csúszkálása egyik fekvésből a másikba, gyors száguldása virtuóz menetekben és kádenciákban, a jobb csukló karcsú, sima áthajlása a vonóvezetésnél, a hegedűhöz simuló arc elmélyedt, fülelő kifejezése - mindez oly hajszálra hű tökéletességgel megvolt az utánzásomban, hogy legfőként apám nem tudott hova lenni a nevetéstől. Egyszer virágos jókedvében, amiben része volt a fürdők gyógyhatásának is, félrehívta a hosszú hajú és csaknem szótlan kis karmestert, és a következő mókát beszélte meg vele. Vásárolni fog egy fél hegedűt, de a hozzávaló vonó szőrzetét jól be kell kenni vazelinnal. A külsőmmel egyébkor nem sokat törődtek, most azonban egy bazárból csinos, aranygombos matrózöltönyt kaptam nyakzsinórral, hozzá selyemharisnyát és tükörfényes lakkcipőt. És egy vasárnap délután, korzózás ideje alatt, ily hatásosan kiöltöztetve, ott állok a kis karmester oldalán a zenepavilon rivaldája előtt, és részt veszek egy magyar zenedarab előadásában, vagyis ugyanazt csinálom a hegedűmmel és a bevazelinozott vonómmal, amit máskor a két bottal szoktam. Mondhatom, bombasikerem volt.

A közönség, előkelő és egyszerű népség vegyest, mindenfelől összeszaladt a pavilon elé, és bámulta a csodagyereket. Halvány arcocskám odaadó kifejezése, a fél szememre boruló hajhullám, gyermekded kacsóim, a vállban bő, csuklóban szorosan megfeszülő kék matrózruha kecsessége - egyszóval egész megható és nem mindennapi külsőm - elbájolta a szíveket. Amikor vonóm kemény rándulásával, egy telt négyeshangzattal befejeztem a darabot, a fürdőparkot fölverte a taps, amelybe magas és mély hangú bravózás vegyült. Leemeltek a dobogóról, s mialatt a kis karmester biztonságba helyezte hegedűmet és vonómat, leállítottak a földre. Elhalmoztak dicséretekkel, becéző nevekkel, dédelgetéssel. Arisztokrata hölgyek és urak tolongnak körülöttem, hajamat, arcomat, kezeimet cirógatják, elmondanak ördögfiókának, angyali kölyöknek. Egy öreg hölgy, orosz hercegasszony, lila selyemruhában, fülére fésült dús ősz hajfürtökkel, sok gyűrűs két keze közé fogja a fejemet, és izzadó homlokomra csókot nyom. Azután szenvedélyes mozdulattal lecsatol a nyakáról egy nagy, villogó, lant alakú gyémánt melltűt, és közben folyton franciául locsogva, a zubbonyomra tűzi. Most odaléptek szüleim; apám bemutatott a társaságnak, és zsenge korommal mentegette játékom fogyatékosságait. Becipeltek a cukrászdába. Három asztalnál is megvendégeltek csokoládéval és tortaszelettel. Szép és gazdag mágnásgyerekek, a Siebenklingen grófocskák, akiket gyakran nézegettem vágyakozással, míg ők engem eddig csak hűvös pillantásokra méltattak, most illedelmesen fölkértek, menjek velük krokettezni, és mialatt az én szüleim az övékkel együtt kávéztak, mellemen a briliáns tűvel, felhevülten és részegen az örömtől, fogadtam el a meghívásukat. Életem egyik legszebb, talán legeslegszebb napja volt. Sokan kértek, hogy ismételjem meg a föllépésemet, s a fürdőigazgatóság is közbenjárt ez irányban apámnál. De ő kijelentette, hogy csak kivételesen adott rá engedélyt, és hogy társadalmi helyzetemmel a gyakori nyilvános szereplés nem egyeztethető össze. Különben is Langenschwalbach-fürdőn tartózkodásunk már vége felé járt...


NEGYEDIK FEJEZET

Most pedig keresztapámról fogok mesélni, Schimmelpreesterről, aki nem volt afféle hétköznapi ember. Ami külsejét illeti, alacsony növésű volt, és korán őszbe vegyült, ritkás haját tar koponyáján keresztül egyik fülére fésülve viselte. Simára borotvált arcának a horgas orron, összepréselt szájon s a nagy, kerek, celluloid foglalatú pápaszemen kívül még az a különlegessége volt, hogy szeme fölött hiányzott a szemöldök eresze, s az egész arcban volt valami éles és keserű kifejezés, aminthogy például keresztapám a vezetéknevének valami különleges, hipochondrikus értelmezést szokott adni.

- A természet - mondotta - nem más, mint rothadás és penész, és én a természet papjául rendeltettem; ezért a nevem Schimmelpreester. De, hogy miért lettem Félix, annak csak a jó Isten a megmondhatója.

Kölni születésű volt, ott valamikor a legjobb házakban forgolódott, és jelentékeny szerepet játszott mint farsangi bálrendező. De valamilyen soha ki nem derült körülmények vagy események miatt kénytelen volt eltűnni onnan, s visszavonult a mi városkánkba, ahol hamarosan, évekkel azelőtt hogy én a világra jöttem, családunk barátja lett. Mint esti összejöveteleink rendszeres és elmaradhatatlan résztvevője vendégeink közt nagy becsülésnek örvendett. A hölgyek sikoltoztak és karjukat maguk elé tartva védekeztek, ha száját összepréselve, figyelmesen és mégis közönyösen, ahogyan tárgyakat szokás vizsgálni, bagoly-pápaszemén át végigmustrálta őket.

- Huh, a festő! - kiabálták. - Ni, hogy néz! Most a szívünk közepéig lát. Kegyelem, professzor, vegye le rólunk a szemét.

De akárhogy csodálták mások, ő maga nem valami nagyra tartotta a hivatását, és gyakran tett kétértelmű kijelentéseket a művésztermészetről.

- Phidias - mondotta -, vagy másképp Pheidias, az átlagosnál nagyobb tehetségű férfiú volt, amit már az a tény is bizonyít, hogy lopáson érték, és Athén város tömlöcébe dugták; ugyanis elsikkasztotta az aranyat és elefántcsontot, amit azért bíztak rá, hogy megalkossa Pallas Athéné szobrát. Perikles, aki fölfedezte, futni engedte a börtönből (amivel ez a kiváló műértő igazolta, hogy nemcsak a művekhez, hanem, ami sokkal fontosabb, a művészekhez is ért), és Phidias, azaz Pheidias, elment Olympiába, ahol Zeus aranyból és elefántcsontból elkészítendő hatalmas szobrára kapott megbízást. És mit csinált? Megint lopott. És Olympia állami börtönében pusztult el. Furcsa keverék jellem volt. De ilyenek az emberek. Kívánatos valaminek tartják a tehetséget, ami pedig voltaképpen különlegesség. De a furcsaságokról, amelyek vele kapcsolatosak - mégpedig talán szükségszerűen kapcsolatosak -, nem akarnak tudomást venni, és végképp elzárkóznak a megértésüktől.

Így a keresztapám. Ezt a nyilatkozatát szóról-szóra megjegyeztem, mert százszor is elmondta szinte ugyanazokkal a szavakkal.

Mint már mondottam, kölcsönös szívbéli vonzalom fűzött keresztapámhoz, sőt merem mondani, hogy különös kegyét élveztem, és süvölvény koromban gyakran ültem modellt festményeihez, aminek főként azért örültem, mert ilyenkor különféle népviseletekbe és jelmezekbe öltöztetett, amikből gazdag gyűjteménye volt. Lent, a Rajna-parton, különálló kis házikót bérelt, ott élt öreg gazdasszonyával, a ház padlásán valami régi, nagy ablakos lomtár volt a műterme, ahol órák hosszat "ültem" neki, ahogy mondta, egy nyersen összeeszkábált dobogón, mialatt ő a vásznán ecsettel meg vakarókéssel dolgozott. Megemlítem, hogy többször meztelenül is modellt álltam neki holmi görög hitregei tárgyat ábrázoló nagy csoportképhez, amely egy mainzi borkereskedő ebédlőjének falát volt hivatva díszíteni. E munka közben sok dicséretet kaptam a művésztől, mert rendkívül csinos, görög istenekre emlékeztető termetem volt, karcsú, hajlékony és mégis izmos végtagokkal, aranyló bőrrel és szinte hibátlan arányokkal. Csak a lábszáraim voltak talán viszonylag kissé rövidek; de keresztapám azzal vigasztalt, hogy ez a hiba nem vészes, lám, a weimari költőfejedelem is kurta lábú ember volt, mégis sokra vitte az életben. Ezek az ülések sajátságos színezetet kapnak emlékeim közt. De még mulatságosabb volt, ha jelmezbe bújhattam, amire nemcsak a keresztapám műtermében nyílt alkalom. Olyankor ugyanis, ha hozzánk vacsorára ígérkezett, gyakran előreküldött egy batyura való tarkabarka ruhafélét, parókát meg fegyvert, hogy asztalbontás után csak úgy szórakozásból rám próbálja, és esetleg egy kemény papírlapra fölvázolja az alakomat valamilyen kedvére való beállításban. "Jellemfeje van" - szokta mondani, azt értve ezen, hogy nekem minden jól áll, bármilyen jelmez természetesen illik az alakomhoz. Mert akárminek lehettem kikészítve - római fuvolásnak rövid tunikában, kondor fekete hajamban rózsakoszorúval; angol nemesifjúnak szűkre szabott atlaszruhában, csipkegallérral, tollas kalapban; spanyol bikaviadornak csillámdíszes kurta ujjasban és kalabrézerben; ifjú rokokó abbénak sapkácskával, gallérkával, köpenykével és csatos cipellővel; osztrák katonatisztnek fehér vaffenrokkban, átvetővel és karddal, vagy német hegyvidéki parasztnak vastag harisnyában, szöges bakancsban és zergeszakállas zöld kalapban -, mindannyiszor úgy tűnt fel, és a tükröm is bizonyította, mintha egyenest az illető öltözék viselésére termettem, arra születtem volna; mindannyiszor úgy találták az összes jelenlevők, hogy remek példánya vagyok annak az emberfajtának, amelyet éppen képviseltem; sőt keresztapám arra hívta fel a többiek figyelmét, hogy arcomat a ruha és paróka nemcsak az egyes rangokhoz és égtájakhoz idomítja, hanem a korszakokhoz is, amelyek mindegyike, mondotta, a maga gyermekeinek valamilyen általános arcjelleget kölcsönöz - míg én, ha ugyan hinni lehet családunk barátjának, amikor egy késői középkorból való firenzei piperkőc ruháját vettem föl, éppen úgy valamelyik korabeli festményből kilépett alaknak látszottam, mint amikor egy későbbi évszázad előkelő úridivatja szerint pompázóan göndörített hajhullámokkal ékesen jelentem meg. Micsoda boldog órák voltak ezek! Ám mikor a komédiának vége lett, és ismét magamra öltöttem silány és jelentéktelen köznapi ruhámat, akkor leküzdhetetlen szomorúság és sóvárgás vett erőt rajtam, oly végtelen és leírhatatlan unalomérzés, hogy az est hátralevő részét sivár hangulatban, mély és szótlan levertségben töltöttem el.

Most csak ennyit Schimmelpreesterről. Később, kimerítően izgalmas életpályám végén, ez a kitűnő férfiú döntő és mentő cselekedettel fog sorsomba belenyúlni...


ÖTÖDIK FEJEZET

Ha most lelkemben további ifjúkori benyomások után nyomozok, arra a napra kell visszagondolnom, amikor hozzátartozóimat először volt szabad Wiesbadenbe, a színházba elkísérnem. Egyébként itt közbe kell vetnem, hogy ifjúkorom történetében nem ragaszkodom aggályosan az évek rendjéhez, hanem életem e szakaszát összefüggő egésznek tekintem, amelyben kedvem szerint mozoghatok. Amikor keresztapámnak mint görög isten modellt álltam, tizenhat-tizennyolc éves lehettem, tehát már majdnem fiatalember, noha az iskolában nagyon hátramaradtam. Első színházlátogatásom azonban egy előbbi évre esik, tizennégy éves koromra - mindazonáltal olyan korra, amikor testi és szellemi érettségem (ahogyan mindjárt bővebben ki fogom fejteni) már nagyon előrehaladt, sőt benyomások iránti fogékonyságom fölöttébb élénknek volt mondható. Tény, hogy ezen az estén sok mindent megfigyeltem, ami mélyen a lelkembe vésődött, és rengeteg tépelődésre adott okot.

Előzőleg elmentünk egy bécsi jellegű kávéházba, ott édes puncsot ittunk, míg apám abszintot szürcsölt szalmaszálon, mindez már magában elegendő volt, hogy engem mélységesen fölkavarjon. De ki írja le a lázat, mely lényemet hatalmába ejtette, amikor egylovas bérkocsin kíváncsi érdeklődésem céljához érkeztünk, és a kivilágított, páholykoszorús terem befogadott bennünket. A nők, akik az erkélyen keblüket legyezgették; az urak, akik csevegve fölébük hajoltak; a zsibongó sokaság a földszinten, ahol a helyünk volt; a ruhákból és hajakból gomolygó, a világítógáz szagával elvegyülő illatok; a hangolást végző zenekar enyhe zűrzavara; a buja festmények a mennyezeten s a színpad előfüggönyén, amelyek mezítelen nemtők csoportjait, rövidített távlatú testek rózsaszín zuhatagait ábrázolták: mindez mily nagyon arra való, hogy felébressze a serdülő fiú érzékeit, és szellemét rendkívüli élmények befogadására készítse elő! Embereknek ily gyülekezetét magas, pompás csarnokban mind ez ideig csak templomban láttam, és csakugyan a színház, ez az ünnepélyesen tagolt épület, ahol emelt szintű és megdicsőült helyen kiváltságos személyek - tarka ruhákban és a zene hullámai közt - szabályokhoz kötve lépkedtek és táncoltak, beszélgettek és ágáltak, mondom, a színház csakugyan úgy tűnt föl nekem, mint a gyönyörűség temploma, mint olyan hely, ahol lelki épülésre szomjazó emberek, akik a tisztaság és tökély szférájával szemközt az árnyékban gyűltek egybe, tátott szájjal bámulják szívük eszményképeit.

Alantas műfajú darabot játszottak, lenge szoknyás múzsaterméket, ahogy mondani szokás, egyszóval operettet, a címét sajnos elfelejtettem. A cselekmény színhelye Párizs volt (ami nagyban emelte szegény apám hangulatát), s középpontjában egy fiatal léhűtő állott, valami követségi attasé, egy bűbájos szívrabló és szoknyavadász, akinek szerepét a színház énekes bonvivánja, a közönség ünnepelt kedvence, bizonyos Müller-Rosé alakította. Nevét apámtól tudtam meg, aki személyes ismeretségével dicsekedhetett, s a képe örökké élni fog az emlékezetemben. Ma, úgy gondolom, elnyűtt öregember, akárcsak jómagam; de ahogy akkor a tömeget velem együtt elkápráztatta, megbabonázta, életem egyik döntő élménye marad. Elkápráztatta, mondom, és kissé alább meg fogom magyarázni, mekkora jelentősége van itt ennek a szónak. Egyelőre megkísérlem eleven visszaemlékezésem nyomán lefesteni Müller-Rosé színpadi figuráját.

Első jelenésében fekete öltönyt viselt, mégis csupa tündöklés áradt róla. Szerepe szerint az elegáns világ valamilyen találkozóhelyéről jött, és kissé ittas volt, s ezt az állapotot illő határok közt, megszépített, megnemesített kiadásban tudta ábrázolni. Atlasszal szegett fekete pelerint, fekete frakkot és lakkcipőt viselt, akkori katonás divat szerint nyakszirtig elválasztott hajzatú fején kürtőkalapot. Mindez hibátlan volt, simára vasalt és meg nem bolygatott, amilyen a való életben egy negyedóra hosszat nem maradhatott volna, úgyszólván valami másik világból való tökéletesség. Különösen a cilindere, amelyet hetykén félrecsapva viselt, volt minden cilinderek álomszerű mintaképe, rajta sem por, sem gyűrődés, csak eszményi fénysávok, mintha festve lett volna - és ehhez illett ennek, a felsőbbrendű lénynek az arca, ez az arc, mely a legfinomabb viaszból mintázott szoborműnek hatott. Bőre halvány rózsaszínben játszott, mandulavágású szemét fekete festékcsík árnyékolta, rövid, egyenes kis orra volt, rendkívül tiszta rajzú, korallpiros szája, ívbe hajlott felső ajka fölött részarányosan kicirkalmazott, szinte ecsettel pingált bajuszka kunkorodott. Rugalmas támolygással, aminőt berúgott embereken a komisz valóságban nemigen láthat az ember, botját, kalapját egy inasnak adta át, aztán kibújt a köpenyéből, és ott állt frakkban, gazdagon fodrozott ingmellén villogó gyémántgombokkal. Ezüstös hangon beszélve és nevetve lehúzta a kesztyűit is, és látni lehetett, hogy a keze feje lisztfehér, és szintén briliánsokkal ékes, a tenyere pedig rózsaszínű, akár az arca. A rivalda egyik oldalán sétálva eldúdolt egy dalstrófát a szoknyavadász-attasé rendkívül könnyű és vidám életéről, azután karjait boldogan széttárva, ujjaival pattintgatva átlejtett a másik oldalra, ott elénekelte a második versszakot, majd lelépett, hogy a tapsos hívásra visszatérjen, és a súgólyuk előtt mondja el a harmadikat. Utána gondtalan kedvességgel kapcsolódott a cselekménybe. A darab szerint dúsgazdag volt, ami varázsos légkört teremtett alakja körül. A cselekmény fejlődése során különféle toalettekben lépett föl: hófehér sportruhában piros övvel, dús fantázia-egyenruhában, sőt egy éppannyira kényes, mint röhögtető bonyodalom tetőfokán még égszínkék selyem alsónadrágban is. Láttuk merészen kikapós, lenyűgözően kalandos helyzetekben: egy hercegnő lábai előtt térdelve, két nagy igényű örömlánnyal pezsgős vacsorát fogyasztva, lövésre tartott pisztollyal készen arra, hogy egy szörnyen idétlen ellenféllel párbajozzon. És ezek a nagyvilági hercehurcák mit sem ártottak makulátlan külsejének, közben egyetlen gyűrődés sem támadt a nadrágja vasalásán, cilinderén egy fénycsík el nem homályosult, egy verejtékcsepp el nem csúfította rózsás arcbőrét. A zenei előírások, a színpadi formaságok feszélyező, de egyúttal lendítő megkötöttségében szabadon, hetykén és könnyedén mozgott, kellemes magatartásához semmi lagymatag köznapiság nem tapadt. Testét a kisujja hegyéig átjárta az a bűvös erő, amelyre nincs más elnevezés, mint ez a határozatlan értelmű szó: "tehetség", s amely neki magának szemlátomást ugyanolyan élvezetet szerzett, mint minekünk. Szívbéli öröm volt látni, ahogyan pálcájának ezüstfogantyúját megmarkolta, vagy ahogy kezeit nadrágzsebeibe dugta; ahogy meghajolt, ahogy sétafikált, abban, ahogy fölállt a székről, volt valami önelégültség, ami életörömmel töltötte el a néző szívét. Ez az: Müller-Rosé életörömet árasztott, ha ugyan ez a szó kifejezi azt az irigységből, vágyból, reményből és szerelmi gerjedelemből összetett érzést, amit a szépnek, a boldog tökélynek látása gyújt ki az emberi lélekben.

A körülöttünk nyüzsgő földszinti publikum polgárokból és polgárasszonyokból, vigécekből, önkéntesi évüket szolgáló ifjoncokból és csitri lányokból állott, és akármennyire el voltam bűvölve, volt bennem annyi éberség és kíváncsiság, hogy magam körül pillantsak, megfigyeljem, minő hatást tesz a színpadon folyó előadás a velem együtt élvezőkre, és a magam érzelmeinek világításában fürkésszem a körülöttem ülők ábrázatát. Kéjesen bámészkodó arcokat láttam. Önfeledt, bamba mosoly játszott minden ajak körül, s ha a csitri lányok mosolya édesebb és izgatottabb volt, míg az asszonyoké inkább valami álmatag, tunya odaadásra vallott, viszont a férfiak arcán a mosoly azt a meghatott, ájtatos jóindulatot fejezte ki, amellyel egyszerű apák pillantanak ragyogó fiaikra, akiknek életsora magasan az övék fölé ívelődött, s akikben tulajdon ifjúkori álmaik megvalósulását látják. Ami a vigéceket és az egyéves önkénteseket illeti, fölfelé meredő arcukon minden tárva-nyitva volt, a szemük, a szájuk, az orrlikaik. És hozzá mosolyogtak. "Ha mi állanánk ott fenn alsónadrágban - gondolhatták magukban -, vajon hogy festenénk? És mily hetykén, mily elfogulatlanul érintkezik azzal a két nagy igényű örömlánnyal!" Ha Müller-Rosé lement a színpadról, a vállak ellankadtak, mintha valami belső erő szállt volna el a tömegből. És amikor fölemelt karral, egy magas hangot kitartva, győzelmes rohamléptekkel a háttérből a rivalda felé tartott, a női keblek úgy dagadoztak, hogy szinte pattogott a varrásban minden atlaszderék. Igen, ez a sötétben ülő gyülekezet éjszakai rovarok hatalmas rajára emlékeztetett, amely némán, vakon, boldogan zuhan egy lobogó gyertyalángba.

Apám fejedelmien mulatott. Francia szokás szerint botját és kalapját magával vitte a nézőtérre. Kalapját föltette, mihelyt a függöny lement, botjával pedig hangosan és kitartóan verte a padlót, így vett részt a dörgő tapsviharban. C'est épatant! - ismételgette halkan, elragadtatva. Előadás után pedig kint a folyosón, amikor vége volt az egésznek, és körülöttünk mámoros, emelkedett hangulatú vigécek nyüzsögtek; és járásukban, beszédükben, abban a módban, ahogy vörös kezüket nézegették, s a botjukkal hadonásztak, az est hősét igyekeztek utánozni - apám így szólt hozzám:

- Gyere, illik, hogy kezet szorítsunk vele. Hiszen nagyszerűen ismerjük egymást, Müller meg én! Enchantírozva lesz, hogy viszontláthat.

És miután elrendelte, hogy hölgyeink az előcsarnokban várjanak ránk, csakugyan elindultunk, hogy meggratuláljuk Müller-Rosét.

Utunk a színigazgató páholyán át vezetett, amely közelebb esett a színpadhoz, s már el volt sötétítve, onnét egy kis páholyajtón a színfalak mögé jutottunk. A színpad félhomályában kísértetiesen nyüzsögtek a rendezkedő díszletmunkások. Egy vörös livrébe bújtatott nőcske, aki a darabban liftesfiút játszott, gondolatokba mélyedve támaszkodott a falnak - ezt a lányt boldogult apám tréfásan ott csípte meg, ahol a legszélesebb volt, és megkérdezte, hol a keresett öltöző, mire ő rosszkedvűen megmutatta az irányt. Keresztülmentünk egy fehérre meszelt folyosón, amelynek fojtott levegőjében szabad gázlángok égtek. A folyosóra nyíló ajtók mögül káromkodás, kacagás, fecsegés hallatszott, amire apám hüvelykujjával arrafelé bökve, derűs mosollyal hívta fel a figyelmemet. Mi azonban tovább mentünk, a folyosó keskeny végére szóló utolsó ajtóig, azon zörgetett be apám, ökle mellé hajtva le hallgatózó fülét.

- Ki az? - hallatszott belülről, vagy: - Mi a fene lelt? - Már nem emlékszem pontosan a csengő, de durva hangú kiáltásra.

- Szabad bemenni? - kérdezte apám; mire az a válasz jött, hogy valami egészen mást szabad csinálni, amit ezeken a lapokon nem közölhetek.

Apám szótlanul, szégyenlősen mosolygott, és visszakiáltott:

- Müller! Én vagyok: Krull, Engelbert Krull. Tán csak kezet szoríthat magával az ember!

Erre nevetés hallatszott belülről:

- Hja, te vagy az, vén disznó! No, kerülj beljebb! Remélem - folytatta, amikor már a félig nyitott ajtóban álltunk -, nem lesz baj, ha pucér vagyok.

Beléptünk, és felejthetetlenül visszatetsző valóság tárult gyermeki szemeim elé.

Piszkos asztal mellett, poros és bepacsmagolt tükör előtt ült Müller-Rosé, nem volt rajta, csak egy szál szürke trikó-alsónadrág. Egy ingujjas férfi törülközővel dörzsölte a színész verejtékező hátát, mialatt ő maga azzal bíbelődött, hogy a képéről meg a nyakáról egy másik tarka, zsíroktól már megkeményedett kendővel leszedje a vastagon tapadó, fényes kenőcsöt. Fél arcán még rajta volt a rózsás fedőréteg, amely az imént még olyan viaszbábszerűen eszményinek tüntette fel az ábrázatát, most azonban vörösessárga árnyalatával nevetségesen elütött a másik, már festéktelen arcfél fakó sajtszínétől. Minthogy a szép gesztenyebarna, végig elválasztott parókát, amelyet mint attasé viselt, már levette a fejéről, megláttam, hogy vörös. Az egyik szeme körös-körül feketítve volt, s fémesen csillámló fekete por ragadt a szempilláin, ugyanakkor a másik szeme csupaszon, vizenyősen és a dörgöléstől gyulladtan hunyorgott a látogatók felé. Ez még mind megjárta volna, csak ne lett volna a melle, válla, háta, felső karja sűrűn behintve pattanásokkal. Undok, vörös körzetű, gennyes fejű pattanások voltak, némelyik vérzett is, még ma sem tudom leküzdeni a viszolygást, ha rágondolok. Undorodásra való képességünk, ha szabad közbevetőleg megjegyeznem, annál nagyobb, minél hevesebb a vágyakozásunk, azaz: minél mohóbban csüggünk a világon és annak jelenségein. Egy hűvös és szeretet nélküli természet sohasem fog úgy rázkódni az utálattól, mint én akkor. Mert mindennek a tetejébe a vaskályhával túlfűtött szobában pocsék levegő volt - izzadságszagból meg az öltözőasztalra kirakott csészék, tégelyek, zsíros festékrudak kigőzölgéséből összetett atmoszféra, úgyhogy eleinte azt hittem, rosszul leszek, ha egy percnél tovább be kell lehelnem ezt a förtelmes bűzt.

Mégis ott álltam és néztem - és a Müller-Rosé öltözőjében tett látogatásunkról nincs is más ténybeli mondanivalóm. Sőt, meg kellene rónom magamat, amiért teljesen fölösleges módon ily behatóan tárgyaltam első színházba menetelem dolgát, hogyha emlékezéseimet nem elsősorban a magam és csak másodsorban a közönség szórakoztatása végett vetném papírra. Érdekességre és arányosságra még csak ügyet sem vetek, és ezeket a szempontokat olyan íróknak engedem át, akik képzeletből bányásznak, és azon vannak, hogy a kitalált tárgyból szép és szabályos műalkotásokat hozzanak létre, míg jómagam a saját külön és különleges életemet mesélem el, és ezzel az anyaggal úgy bánok, ahogy nekem jólesik. Olyan tapasztalatoknál és eseményeknél, amelyekből magamra és a világra nézve fontos tanulságot és felvilágosítást merítettem, soká elidőzök, és azoknak minden apró részletét hegyes ecsettel rajzolom ki, míg más, számomra kevésbé értékes részletek fölött könnyedén elsiklom.

Hogy mit fecsegett össze akkor Müller-Rosé boldogult apámmal, csaknem teljesen kiment az emlékezetemből, mégpedig alkalmasint azért, mert nem értem rá odafigyelni. Szellemünket ugyanis kétségtelenül sokkal erősebben meg tudják mozgatni az érzéki benyomások, mint a szóból eredők. Emlékszem, hogy a színész, noha a közönség lelkesült tetszéséből diadalának bizonyítékát kellett volna merítenie, folytonosan azt kérdezte apámtól, tetszett-e neki, és hogy mennyire tetszett - nagyon is megértettem a nyugtalanságát! Továbbá úgy rémlik, hogy néhány útszéli ízlésre valló élcet is kevert a beszédébe, mint például azt, hogy apámnak valamilyen incselkedésére így válaszolt: "Kuss!", s rögtön hozzátette: "Hogy franciául fejezzem ki magam." De otromba szellemeskedéseit, mondom, csak fél füllel hallgattam, annyira elfoglalt az igyekezet, hogy fel tudjam dolgozni érzékeim élményanyagát.

Ez hát, gondoltam akkor magamban, ez a kikent-kifent, ez a fekélyes pasas hát az a szívrabló, aki felé az imént a szürke tömeg vágyakozó álmai repestek. Ez az ocsmány hernyó a valódi alakja annak a pompás pillangónak, akiben az előbb még ezer megtévesztett szem vélte fölfedezni titkos álmának megvalósulását, a szépséget, könnyűséget, tökéletességet! Nem olyan-e egészen, mint azok az undok, lágy testű állatkák, amelyek, ha esti órájuk eljön, mesebeli fénnyel képesek tündökölni? De a felnőtt és az életet ismerő embereknek, akik oly készségesen, sőt mohón bedűlnek neki, nem kellene-e tudniuk, hogy lóvá tették őket? Vagy talán hallgatag megállapodással a csalást nem tekintették csalásnak? Ez utóbbi eset lehetségesnek látszik; mert ha jól meggondoljuk, kérdés: mikor mutatja magát a szentjánosbogár valódi alakjában, ha mint poétikus szikra lebeg a nyári éjszakában, vagy ha mint hitvány fikarcnyi élőlény a tenyerünkön kunkorodik? Óvakodj attól, hogy ezt eldöntsed! Idézd fel inkább azt a képet, amelyet az imént látni véltél: a szegény molyok és szúnyogok óriási raját, amely némán és kábán a csalóka lángba zuhan! Micsoda egyértelműség a jó szándékban, hogy megcsalassák magukat! Itt nyilván egy általános szükséglet van jelen, amelyet Isten maga oltott az emberi természetbe, annak kielégítésére vannak teremtve Müller-Rosé képességei. Ezt az embert kétségkívül egy, az élet háztartásában nélkülözhetetlen berendezkedés szolgájaként tartják és fizetik. Mennyi bámulatot érdemel azért, amit ma sikerült és nyilván naponta sikerül véghezvinnie! Küzdd le undorodat, és érezd át egészen, hogy képes volt az ocsmány pattanások titkos tudatában és érzetében azzal a szédítő önelégültséggel mozogni a tömeg előtt, sőt képes volt, igaz, hogy a világítás és kenőcs, a zene és távolság segítségével, ennek a tömegnek a szívébe ideálként belopni magát, és ezáltal a nézőket óriási módon fölüdíteni és föllelkesíteni. Érezz meg még többet! Vesd föl magadban a kérdést, mi késztette ezt az ízetlen élcfaragót, hogy megtanulja saját, minden esti fölmagasztosításának mesterségét? Kérdezd, mik a rejtett forrásai varázsának, mely imént a testét az ujja hegyéig átjárta és betöltötte? Hogy felelhess a kérdésedre, csak vissza kell emlékezned (mert tudod nagyon jól!), mily kimondhatatlan, szavakkal eléggé édesen ki sem fejezhető hatalom oltja a szentjánosbogárba a tündöklés képességét. Gondold csak meg, hogy ez az ember nem győzi eleget hallani, hogy tetszett, hogy igazán, rendkívüli mértékben tetszett a közönségnek! Kizárólag szívének mohó ragaszkodása ahhoz az élvezetvágyó tömeghez, ez és semmi más adta neki az ügyességet a művészkedéshez; és ha a tömegbe életörömet áraszt, ha a tömeg őt ezért tapssal lakatja jól, nem jelenti-e ez a kölcsönös kielégülést a két fél vágyainak nászi találkozását?


HATODIK FEJEZET

Fenti sorok nagyjából jelzik a gondolatmenetet, amelyen izgatott és fölajzott elmém átszáguldott, és amelyre a következő napok, sőt hetek során szántszándékkal vagy félig öntudatlanul vissza-visszatért. Mindig mély megilletődés volt a gyümölcse ezeknek az önmagukban vájkáló tűnődéseknek, vágy, reménység, részegség és öröm, aminek ereje még ma is legyőzi nagy fáradtságomat, s ha csak rá emlékezem, a szívem gyorsabb ütemben ver. Akkor azonban ez az érzés úgy elhatalmasodott bennem, hogy néha attól féltem, szétrepeszti a mellemet, sőt sokszor valamely betegségfélét okozott, és nemegyszer szolgált okul arra, hogy kerüljem az iskolát.

Ettől az ádáz intézménytől való, egyre fokozódó idegenkedésemet külön megindokolni fölöslegesnek tartom. Életem alapvető elve, hogy semmi meg ne kösse gondolataimat és képzeletemet, ezért van, hogy szívesebben emlékszem vissza sok esztendei fegyházéletemre, mint arra a rettegett rabságra ott a kisváros meszelt falú, szekrény formájú épületében, amelynek látszólag tisztesebb fegyelmét érzékeny gyermeklelkemre rászorították. Ha még az olvasó számításba veszi nagy magányosságomat, amelynek okaira fentebb rámutattam, akkor nem fog csodálkozni, hogy korán azon törtem a fejem, hogyan hagyhatom faképnél hétköznapokon is az iskolát.

Ebben nagy segítségemre volt, hogy hosszú, játékos gyakorlat folytán remekül tudtam utánozni apám aláírását. Minden önmagát művelő, a felnőttek világát mielőbb elérni törekvő fiú szemében az apa a természetes és legközelebbi mintakép. Már a testi alkat titokzatos rokonsága és hasonlósága is támogatja a serdülő ifjút abban a becsvágyában, hogy elsajátítson apjának cselekvésmódjából valamit, ami az ő fejletlen mivoltát bámulatra készteti - vagy pontosabban szólva: ennek a bámulatnak ösztönzésére igyekszünk félig öntudatlanul elsajátítani és kiképezni, amit kezdetleges állapotban örökbe kaptunk. Hogy valaha ugyanoly gyorsan és üzleti könnyedséggel vezessem az acéltollat, mint apám, ez álmom volt már, amikor még hosszú szarkalábakat róttam a vonalozott palatáblára, és mennyi papírt pocsékoltam később arra, hogy emlékezetből utánozni tudjam apám aláírását, pontosan az ő karcsú kéztartásával rakva ujjaimat a tollszárra. Ez nem is volt nehéz, mert boldogult apámnak elemistás, kiíratlan gyerekírása volt, azzal a különbséggel, hogy parányi betűit hosszú-hosszú hajszálvonalakkal egymástól úgy széjjelhúzta, ahogy még senkitől nem láttam, s én ezt a különc modort hamarosan a legtökéletesebben elsajátítottam. Az "E. Krull" névaláírást, amely ellentétben a szövegsorok szálkás, gótikus írásával, latinos kötésű volt, apám tekervényes vonalakkal cifrázta körül, úgyhogy első pillantásra nehezen utánozhatónak tűnt fel, de valójában olyan együgyűen volt kiagyalva, hogy épp az aláírást majdnem mindig tökéletesen sikerül utánarajzolnom. Az E betű alsó fele ugyanis tetszetős, széles kacskaringóba lendült, ennek tárt ölébe csak szépen be kellett ültetnem a rövid szótagot. Felülről pedig az u betű horga egy másik cikornyát indított útnak, amely az elsőt két ponton metszve, alul lendületes s vonalban végződött. Az egész ábra magasabb volt, mint amilyen széles, gyermekesen barokk leleményű figura, épp azért pompásan utánozható, úgyhogy az én csinálmányaimat az eredeti szerző is saját kézvonásának ismerte volna el. Mi sem volt természetesebb, mint az a gondolat, hogy a készséget, amelyet eleinte csupán a magam mulatságára gyakoroltam, szellemi szabadságom szolgálatában értékesítsem.

"Félix fiam - írtam - folyó hó 7-én kínzó hascsikarás miatt kénytelen volt a tanítási órákról elmaradni, amit sajnálattal igazolok - E. Krull."

Vagy esetleg:

"Gennyes foghúsdaganat, valamint jobbkar-ficamodás következtében Félixnek f. hó 10-től 14-ig a szobát kellett őriznie, és sajnálatunkra az iskolában nem jelenhetett meg. Mély tisztelettel - E. Krull."

Ha már ennyire voltam, semmi sem gátolt abban, hogy egy vagy több napon át a leckeórák ideje alatt a városka távolabbi környékén csatangoljak, zöld ligetben, susogó lombok árnyékában hanyatt fekve, ifjú szívem különös ábrándjait kergessem, a Rajna felé néző hajdani érseki vár festői falai közt álmodozzam, vagy akár, ha az idő télre járt, keresztapám, Schimmelpreester műtermében keressek menedéket, aki ugyan praktikáimért alaposan leszidott, de olyan hangsúllyal, amely éreztette, hogy tiszteli indokaimat.

Közben nemegyszer megesett, hogy tanítási napon ágyban fekvő beteg gyanánt otthon maradtam, mégpedig, mint már megmagyaráztam, nem egészen indokolatlanul. Van egy elméletem, mely szerint az olyan megtévesztést, amelynek mélyén nincs magasabb rendű igazság, amely nem egyéb puszta hazugságnál - tökéletlen és esetlen voltánál fogva akárki leleplezheti. Csak az a csalás számíthat sikerre és eleven hatásra az emberek közt, amely nem is csalás a szó szoros értelmében, hanem egy élő, de a valóság birodalmába egészen el nem érkezett igazságnak felruházása azokkal a külső jelekkel, melyekre szüksége van, hogy a világban elismerésre és méltánylásra tegyen szert. Jó szervezetű fiú voltam, könnyű gyermekbetegségeket leszámítva, soha komoly testi bajom nem volt, és mégsem követtem el durva színlelést, ha egy napon eltökéltem, hogy a félelemmel és szorongással fenyegető napot mint páciens fogom eltölteni. Minek is erőltettem volna meg magam, amikor megvolt rá az eszközöm, hogy szellemi zsarnokaim hatalmát úgy törjem meg, ahogy nekem jólesik. Az a fentebb jellemzett, néha fájdalomig fokozódó belső feszültség, amely bizonyos gondolatmeneteim hatása alatt akkoriban gyakran erőt vett rajtam, összefogva a napi robot kellemetlenségeitől való irtózatommal, olyan állapotot idézett elő, amely színlelésemet kézzelfogható valósággal alapozta meg, és erőltetés nélkül kezembe adta azokat a kifejező eszközöket, amelyekkel az orvost és a családot aggódó kíméletre tudtam hangolni.

A rosszullétet mímelni nem a nézők előtt kezdtem, hanem már akkor, amikor egyedül voltam, mihelyt az elhatározás, hogy ezt a napot magamnak és a szabadságnak ajándékozom, egyszerűen a percek múlása folytán megváltozhatatlan kényszerűséggé vált. A fölkelés legvégső időpontját töprenkedéssel elszalasztottam, reggelim, amit a szolgáló az ebédlőben előkészített, teljesen kihűlt, a városka mafla gyerekserege loholt az iskolába, a hétköznap megkezdődött, és ha zsarnoki rendje alól ki akartam bújni, nyilván magamra voltam utalva. Kockázatos helyzetem szorongó izgalommal támadta meg szívemet és gyomromat. Megállapítottam, hogy körmeim kékes színben játszanak. Talán hideg is volt ilyenkor reggel, és csak ha néhány percre kitakaróztam, és kitettem a testem a szoba hőmérsékletének, sőt egy kicsit elengedtem, elernyesztettem magam, a leghatásosabban elő tudtam idézni egy hidegrázós, fogvacogós rohamot. Amit most mondok, jellemző a természetemre, mely legmélyebb alapjában mindig esendő volt, és ápolásra szorult, úgyhogy mindaz, amit életemben dolgoztam és tevékenykedtem, mint magasrendű erkölcsi teljesítmény érdemel méltánylást. Máskülönben nem lett volna elegendő akkor is, később is testem-lelkem szándékos elernyedése ahhoz, hogy magamat meggyőzően betegnek tudjam feltüntetni és ezáltal szükség esetén szelíd és emberséges bánásmódra bírni környezetemet. Betegséget elhihetően szimulálni egy tenyeres-talpas valaki aligha tudhat. Aki azonban finomabb fából van faragva - hogy ezzel a szemléletes fordulattal ismételten éljek - az, ha durva értelemben betegnek nem is mondható, mindig bizalmas lábon fog élni a szenvedéssel, és annak külső jelein a belső szemlélet erejével fog uralkodni. Lehunytam a szemem, és utána rögtön tágra nyitottam, úgyhogy kérdő és panaszos kifejezéssel lett teli. Tükörre nem volt szükségem, anélkül is tudtam, hogy a hajam kuszán és kócosan lóg a homlokomba, és hogy az arcom halvány a pillanat feszültségétől és izgalmától. Hogy még beesettnek is tűnjön, arra volt egy saját találmányú, kipróbált eljárásom, ami abból állt, hogy belső arcínyemet lazán és alig érezhetően a fogaim közé húztam, miáltal a két arcomon horpadás keletkezett, állam megnyúlt, mintha máról holnapra lesoványodtam volna. Az orrcimpám érzékeny remegése, valamint szemem külső sarkain az izmok fájdalmasnak ható rángatózása is megtette a magáét. Kékes körmökben végződő ujjaimat a mellemen összekulcsoltam, s miután magam mellé egy székre helyeztem a mosdótálat, meg-megújuló fogvacogás közt vártam, mikor érdeklődnek már irántam.

Ez jó későn történt, mert szüleim szerettek reggel szunyókálni, és mikorra észrevették, hogy nem mentem el hazulról, két vagy három leckeóra is elmúlt. Akkor az anyám följött a lépcsőn, és azzal a kérdéssel lépett a szobámba, hogy beteg vagyok-e. Furcsán meresztettem rá a szemem, minthogyha nehezemre esne a válasz, vagy mintha a helyzet egyáltalában nem lenne világos előttem.

- Igen - feleltem -, azt hiszem, beteg vagyok.

- Mid fáj? - kérdezte anyám.

- A fejem... a tagjaim... Miért fázom úgy? - válaszoltam síri hangon, mintha az ajkaim megbénultak volna, és nyugtalanul hánykolódtam az ágyon.

Anyám megsajnált. Nem hiszem, hogy a bajomat komolyan vette; de minthogy sokkal érzékenyebb volt, mint amilyen eszes, nem vette a lelkére, hogy kimaradjon a játékból, hanem belement, mintha színházban lett volna, és elkezdett szekundálni az alakításomhoz.

- Szegény gyermekem! - mondta arcához téve a mutatóujját, és gondterhesen csóválva a fejét. - És nem kívánsz semmi ennivalót?

Megborzongtam, és államat a mellemre szorítva, elutasítóan intettem. Viselkedésem vaskövetkezetessége kijózanította anyámat, egyszerre komolyan megdöbbent, és úgyszólván kitépte magát a kettőnk egyetértésére alapított illúzió bűvköréből; mert hogy ennek kedvéért valaki képes ételről-italról lemondani, ez több volt, mint amit fölérhetett ésszel. Ismét végigvizsgált olyan szemmel, ahogyan valóságot vizsgál az ember. De amikor tárgyilagos figyelme elért eddig a pontig, akkor elővettem legnehezebb és leghatásosabb mesterkedéseimet, hogy őt belső döntésre kényszerítsem. Hirtelen fölültem az ágyamban, reszketeg, sietős mozdulattal magamhoz húztam a mosdótálat, és fölé hajolva, a testemmel oly borzalmas vonaglást, tekergőzést, rángatózást vittem véghez, hogy kőből lett légyen a szíve annak, akit szörnyű kínlódásom látása meg nem rendített.

- Már nincs mit... - lihegtem közbe-közbe, a tálról fölfelé fordítva savanyúra torzult képemet. - Éjjel mindent kiadtam...

Most aztán a rettentő fuldoklási roham hosszan tartó fő jelenetét rendeztem meg úgy, hogy már úgy látszott, nem is fogok lélegzethez jutni. Anyám a fejemet fogta, és aggódó, sürgető hangon a nevemen szólongatott, hogy magamhoz térítsen.

- Elküldök Düsingért! - kiáltott föl magánkívül, amikor tagjaim görcse végre oldódni kezdett, azzal kiszaladt.

Kimerülten, de a leírhatatlan öröm és elégtétel érzésével hanyatlottam vissza a vánkosok közé.

Hányszor elképzeltem egy-egy ilyen jelenetet, hányszor elgyakoroltam gondolatban, mielőtt rászántam magamat, hogy valóságosan előálljak vele! Nem tudom, megértik-e, de a nagy boldogságtól azt hittem, álmodom, amikor először végigcsináltam, és teljes sikert arattam. Ilyesmi nem telik ki mindenkitől. Sokan talán álmodnak róla, de megcsinálni nem csinálják meg. Ha most valami megrendítő dolog történne velem, gondolják egyesek. Ha ájultan összerogynék, ha vér ömlene a számból, ha görcsök fognának el - a világ kegyetlensége és közönye hogy átcsapna egyszerre kíméletbe, késő bánatba! De az ember teste szívós és bambán állhatatos, kitart akkor is, mikor a lélek már régen részvét és enyhe gondozás után epekedik, nem szolgál azokkal a riasztó, megfogható tünetekkel, melyek mindenkit ráeszméltetnek a tulajdon nyavalyájának lehetőségére, és hátborzongatóan szólnak a világ lelkiismeretéhez. Nos hát én, ha akartam, fölidéztem ezeket a tüneteket, mégpedig ugyanoly teljes hatással, amilyent akkor tettek volna, ha jószántomon kívül nyilatkoznak meg. Kijavítottam a természetet, megvalósítottam egy álmot - és aki valaha a semmiből, pusztán a dolgok belső ismeretéből és szemléletéből, egyszóval: képzeletből, merész, egyéni beavatkozással kényszerítő, hatékony valóságot tudott létrehozni, az ismeri a csodálatos, álmatag elégültséget, amelyben akkor teremtő munkám fáradalmát kipihentem.

Egy óra múlva eljött Düsing egészségügyi tanácsos. Az öreg Mecum doktor halála óta, aki engem világra segített, ő volt a háziorvosunk - hosszú, sovány ember, rossz, hajlott háttal, fölfelé meredő, szamárszürke hajzattal, hosszú orrát folyton a hüvelyk- és mutatóujja közt huzigálta, és állandóan dörzsölte nagy, csontos kezeit. Ez az ember könnyen válhatott volna rám nézve veszedelmessé - nem ugyan orvosi tudásával, amely, úgy hiszem, gyenge lábon állott (és néha épp a kiváló orvost, aki komolyan, teljes lélekkel, igazi tudósként önmagáért műveli a tudományt, a legkönnyebb lóvá tenni), mondom, nem a tudásától tartottam, hanem a józan paraszteszétől, amiből volt neki elég, s ami nála is, mint a legtöbb alantas jellemnél, a tehetséget pótolta. Ostoba akarnok volt Aesculapiusnak e méltatlan tanítványa, egészségügyi tanácsosi titulusát személyes kapcsolatok, vendéglői pajtásságok révén, protekciós úton szerezte, és gyakran utazott Wiesbadenbe, hogy hivatalos helyeken további kitüntetést és előmenetelt hajhásszon. Jellemző volt rá, hogy várószobájában, amint személyesen tapasztaltam, nem tartott szabályos rendet, hanem a vagyonos és előkelő vendéget a régebben várakozó szegény rovására a rendelés során leplezetlenül előnyben részesítette; és persze a jól szituált és valamennyire befolyásos pácienseket túlzott aggályossággal és érzékenységgel kezelte, viszont az ágrólszakadtakkal gorombán és bizalmatlanul bánt, sőt a panaszaikat, mint alaptalanokat, lehetőleg visszautasította. Meggyőződésem, hogy bármely hamis bizonyítvány kiadására, bármely gazságra vagy csalafintaságra kész volt, ha azt hihette, hogy ilyesmivel a felsőbbségnél beédesgetheti magát, vagy a hatalmasok előtt mint buzgó párthívük tűnhet fel; mert ebben élte ki magát komisz valóságszimata, amire különb képességek hiányában boldogulásának reményét alapozta. Minthogy azonban szegény apám, kétes viszonyai dacára, mint nagyiparos és adófizető még mindig nagy tekintélyű személyiségnek számított a városkában; minthogy ezenfelül az egészségügyi tanácsos, háziorvosi minőségében, tőlünk némiképp függő helyzetben volt; és talán csak azért is, mert minden alkalmat örömest megragadott, hogy magát a korrupcióban gyakorolja: ilyeténképpen ez a hitvány fráter ténylegesen indíttatva érezte magát, hogy velem összedolgozzon.

Valahányszor a szokásos nagybácsiskodó orvosszólamokkal - mint: "Ejnye, ejnye, mi van velünk?", vagy: "Hát ez már megint micsoda dolog?" - az ágyamhoz lépett, és az ágy szélére telepedve egy kicsit megnézegetett, kikérdezett - mindannyiszor fölszólított alkalmas pillanatban egy hirtelen elhallgatással, mosollyal vagy ravasz hunyorítással, hogy titokban ugyanúgy válaszoljak neki, és bizalmasan értésére adjam, hogy amint ezt a dolgot a maga közönséges módján nevezte, "iskolabeteg" vagyok. Soha egy parányi mozdulattal sem jártam a kezére. És ebben nem annyira az óvatosság gátolt (mert alkalmasint megbízhattam volna benne), mint inkább a gőg és megvetés. Szemem még zavarosabb és tétovázóbb, arcom még beesettebb, ajkam még petyhüdtebb, légzésem még kurtább és szaggatottabb lett, mihelyt láttam, hogy szeretne velem összejátszani, és teljesen fölkészülve arra, hogy ha előnyösnek mutatkozna, neki is egy hányási rohammal kedveskedjem, oly rendületlenül elzárkóztam közeledési kísérleteitől, hogy végül letett róluk, és kénytelen volt a józan parasztész helyett a tudomány eszközeivel végére járni a kóresetnek.

Ez eléggé nehezére eshetett, először is az ostobasága miatt, másodszor, mivel valóban nagyon általános és határozatlan kórképet tártam elé. Minden oldalról többször is kihallgatott és kikopogatott, egy leveseskanál hegyét a torkomba nyomta, megnyomorgatott a lázmérővel, de ezután úgy, ahogy tudott, nyilatkoznia kellett.

- Migrén - jelentette ki. - Nincs ok nyugtalanságra. Hiszen tudjuk, hogy ifjú barátunk hajlamos erre. Sajnos, a gyomor is meglehetősen benne van a játékban. Ágyban maradni, látogatókat nem fogadni, keveset beszélni, jobb lesz besötétíteni az ablakokat. Azután, ugyebár, a citromsavas koffein kitűnően bevált. Fölírom...

Ha történetesen volt a városban néhány náthalázeset, akkor azt mondta:

- Náthaláz, kedves Krullné asszonyom, mégpedig gasztrikus jellegű. Bizony, a mi barátunk is bekapta! A légutak gyulladása ugyan még csekély mértékű, de fölismerhető. Nemde, barátocskám, kegyed köhög? Megállapítottam azt is, hogy hőemelkedése van, ami napközben még fokozódni fog. Továbbá az érverése feltűnően gyors és szabálytalan.

És szokott fantáziátlanságával a patikában kapható kesernyés erősítő borból rendelt; egyébként jóízűen hörpölgettem a bort, s a megvívott csata után langyos, elégedett hangulatba merültem.

Természetes, hogy az orvosi hivatás is csak olyan, mint minden más foglalkozás abban a tekintetben, hogy akik űzik, legnagyobbrészt közönséges tökfilkók, készek rá, hogy lássák, ami nincs, és tagadják annak létezését, ami szembeszökően jelen van. Az emberi test bármelyik tanulatlan, műkedvelő ismerője tájékozottabb náluk a finomabb rejtelmek felől, és könnyűszerrel orruknál fogva vezeti őket. A légutak gyulladására, amiben elmarasztaltak, egyáltalán nem voltam előkészülve, és azt még csak távolról sem érintettem előadásomban. Minthogy azonban az egészségügyi tanácsost egyszer már kényszerítettem, hogy ejtse el azt az ordináré föltevést, mintha nekem "iskolabetegségem" volna. Így hát nem tudott okosabbat, mint azt, hogy náthalázamnak kell lenni, és hogy ezt a megállapítását fönntarthassa, megkövetelte tőlem, hogy köhögési ingerem legyen, s azt is állította, hogy manduláim duzzadtak, holott sem egyik, sem másik nem volt igaz. A hőemelkedésre vonatkozó megállapítása kétségtelenül helyes volt, de ez is kereken ellentmondott a klinikai tünettel kapcsolatban belégyökerezett iskolás hiedelemnek. Az orvostudomány azt mondja, a láz semmi egyéb, mint szükségszerű következménye annak, hogy a vért valamilyen kórokozó megmérgezte, és hogy a láz kizárólag csak testi eredetű lehet. Nevetséges. Az olvasó az elmondottakból meggyőződhetett, de becsületszavamat is adom rá, hogy beteg - a szó durvább értelmében - nem voltam, amikor Düsing tanácsos megvizsgált; de a pillanat izgalma, a kalandos akaratfeszültség, amit magamra vállaltam, valamilyen részegség, ami abból eredt, hogy teljes hévvel és odaadással alakítottam a beteg szerepét, hogy a saját szervezetemen úgy játszottam, mint hangszerén a művész, akinek minden pillanatban mesternek kell mutatkoznia, ha nevetségessé válni nem akar; az a fölajzottsággal és ellankadással járó önkívület, amely kellett ahhoz, hogy valami nem létező a magam és a mások tudatában létezővé váljék: ezek a behatások egész valómat, szervezetem óraművét úgy fölfokozták és nekilendítették, hogy a tanácsos a lázmérőn valóságosan leolvashatta az eredményt. Az érverés gyorsulásának okai ugyanazok; sőt, mialatt a tanácsos úr feje a mellemen pihent, és én beleheltem száraz, szamárszürke hajának állati szagát, teljesen hatalmamban állott, hogy a szívemet hirtelen erős érzéshullámmal akadozó, rohamos ütemben dobogtassam. Végül a gyomromra doktor Düsing - bármilyen diagnózist állított is fel - minden alkalommal ráfogta, hogy el van rontva, de meg kell jegyeznem, hogy ez a szervem kezdettől fogva fölöttébb gyenge volt, és olyan ingerlékeny, hogy minden kedélymozgalomtól lüktetni és vonaglani kezdett, úgyhogy életem válságos helyzeteiben nem úgy, mint mások, szívdobogást, hanem gyomordobogást szoktam emlegetni. Ez a tünet nem kerülte el a tanácsos úr figyelmét, és kellő hatást tett rá. Így aztán savanykás tablettákat és kesernyés-édes erősítő bort írt elő, és egy darabig még ott ült az ágyamon, beszélgetett és pletykálkodott anyámmal, mialatt én, petyhüdt szájamon gyorsan szíva a levegőt, csüggedt, szinte kialudt pillantással néztem a mennyezetre. Apám is többnyire odajött, tekintetemet kerülve, zavartan nézett rám, és fölhasználta az alkalmat, hogy a tanácsos urat kifaggassa saját köszvénye felől. Azután magamra hagytak, aznap és esetleg még néhány nap keveset ettem, de annál jóízűbben, mert békességben és szabadságban, a világról és a jövőről való édes ábrándozások közt tölthettem az időt. Ha azonban fiatalos étvágyamat a nyákleves és kétszersült nem elégítette ki, vigyázva kimásztam az ágyból, nesztelenül fölnyitottam kis írópolcom tetejét, és kárpótoltam magam csokoládéval, amiből ott majdnem mindig tekintélyes készletet tartottam raktáron.


HETEDIK FEJEZET

Hogy miként jutottam hozzá? Különös, sőt lidérces úton-módon. Lent a városkában, az egyik, aránylag legforgalmasabb üzleti utca sarkán, volt egy hívogatóan berendezett csemegésbolt, ha jól tudom, egy wiesbadeni cég fióklerakata, ahol az előkelő családok szokták beszerezni szükségleteiket. Iskolába menet nap nap után el kellett haladnom az ínycsiklandó hely előtt, és már több ízben be is léptem egy nikkelpénzt szorongatva, hogy anyagi helyzetemhez mérten némi olcsó édességet, gyümölcs, vagy malátacukorkát magánhasználatra bevásároljak. Egy délben azonban a boltot üresen találtam, nemcsak vevő nem volt benn, hanem kiszolgáló személyzet sem. A boltajtó fölött közönséges csengettyűt érintett és rázott meg az ajtó nyitásánál és csukásánál egy rövid fémrúd, de lehet, hogy a hátsó helyiségben, a ráncolt zöld kelmével befüggönyözött üvegajtó mögött nem hallották meg a csengetést, lehet az is, hogy pillanatnyilag senki sem volt ott: elég az hozzá, magam voltam és maradtam a boltban. Meglepett és idegenül, álomszerűen hatott rám körös-körül a magány és a csend; széjjelnéztem. Soha eddig nem vehettem szemügyre ily szabadon és zavartalanul a dús nyalánkságok helyét. Inkább szűk volt, mint tágas, de jó magas és telides-tele gyömöszölve finom falatokkal. Sűrűn sorakoztak a homályos boltív alatt a sonkák, a mindenféle színű és alakú kolbászok, fehérek, okkersárgák, pirosak és feketék, pozsgás gömbölyűek meg hosszú, csimbókos kötélhez hasonlók. Tömérdek bádogdobozban kakaó és tea, tarka üvegekben gyümölcsíz, méz meg befőtt, karcsú meg hasas palackokban likőrök és puncseszenciák töltötték meg a falipolcokat a padlótól a mennyezetig. A bolti asztal üvegezett kirakószekrényeiben füstölt halak, makrélák, orsóhalak, félszegúszók és angolnák tányérokon, tálcákon kínálkoztak kóstolóra. Orosz saláta is volt ott tálcaszámra. Egy jégtömbön homár tárta szét ollóit; nyitott ládikában összepréselve, olajosan csillogva aranylott a sprotni és a válogatott gyümölcs: kerti szamóca, kánaáni fürtökre emlékeztető óriás szőlő váltakozott szardíniásdobozok kis építményeivel és kaviárt, meg libamájpástétomot tartalmazó gusztusos, fehér tégelyekkel. A legfelső tálcáról hízott baromfi lógatta le kopasztott nyakát Húsneműek, a melléjük tett hosszú, keskeny, zsíros kések tanúsága szerint felvágottnak valók, azután hideg rostélyos-, sonka-, nyelvszeletek, füstölt lazacok és libamellek voltak még ott fölrétegezve. Nagy üvegharangokkal leborítva minden elképzelhető sajtféle: téglavörös, tejfehér, márványos felületű meg olyan, amelyik ínycsiklandó aranyhullámokban buggyan ki ezüst burkából. Articsóka, zöld spárga kötegekben, szarvasgomba kis csomókban meg delikát apró kolbászkák sztaniolburokban, mintegy dicsekvő bőséggel elosztva a többi áru közt; és az oldalsó asztalokon nyitott bádogdobozok álltak tele finom kétszersülttel, barnán fénylő mézeskalácsok keresztben egymásra rakva meg urnaszerűen formált üvegcsészék nyalánkságokkal és cukrozott gyümölcsökkel teli.

Elbűvölten álltam ott, és hallgatózva, ki-kihagyó lélegzettel szívtam magamba a helyiség jóleső atmoszféráját, amelyben a csokoládé és a füstölt hús illatai szarvasgombák pompás, mocsaras kigőzölgésével keveredtek. Mesebeli képzetek, eldorádói emlékek hódították eszméletemet, holmi föld alatti kincseskamrákra gondoltam, amelyekben a szerencse fiai kedvükre tömhették tele zsebüket és csizmájukat drágakövekkel. Úgy van, ez mese volt vagy álom! Úgy láttam, hogy a hétköznap nehézkes rendje és törvényessége itt megszűnt, az akadályok és körülményességek, amelyek az átlagéletben a vágy elé tornyosulnak, valami boldogságos lebegéssel félretolódtak. Úgy láttam, hogy saját külön tulajdonom a földnek ez a mindenféle jókkal teletömött zuga, és ennek gyönyörűsége egyszerre annyira erőt vett rajtam, hogy minden tagomban éreztem, mint valami csiklandást és viszketegséget. Erőt kellett vennem magamon, hogy föl ne ujjongjak örömömben ennyi újdonság és szabadság láttára. Hangos jónapottal köszöntem az üres levegőbe, és még ma is hallom, ahogy szavam préselt és mesterkélt zengése elhangzott a csendességben. Senki sem válaszolt. Ebben a pillanatban a szó szoros értelmében összefutott szájamban a nyál. Gyors és nesztelen lépéssel ott termettem az édességekkel megrakott asztalok egyikénél, jól belemarkoltam a legközelebb eső, pralinéval megtöltött kristályüveg csészébe, zsákmányomat a felöltőm zsebébe süllyesztettem, máris az ajtónál voltam, és eltűntem az utcasarkon.

Bizonyára lesznek, akik szememre vetik, hogy ez a cselekedetem közönséges lopás volt. Ettől elnémulok és visszavonulok, mert természetes, hogy senkit sem tudok és nem is szándékozom meggátolni abban, hogy ezt a hitvány szót alkalmazza, ha kedve tartja. De más a szó - az olcsó, elhasznált és az élet fölött valahogy kontár módra elsikló szó - és más az élő, eredeti, örökké ifjú, örökké újdonságtól, elsődlegességtől, összehasonlíthatatlanságtól tündöklő cselekedet. Csak a megszokás és a restség vesz rá bennünket, hogy a kettőt egynek vegyük, holott a szó, ha cselekedetet akar jelenteni, leginkább egy légycsapóhoz hasonlít, amely sohasem talál legyet. Aztán meg, ha cselekedetről van szó, elsősorban sohasem a Mit és a Hogyan a döntő (noha az utóbbi fontosabb), hanem egyes-egyedül a Kicsoda. Amit valaha cselekedtem, az szembetűnő módon az én cselekedetem volt, nem pedig Pityi Palkóé, és noha másoktól, így a polgári törvénykezés részéről is, el kellett tűrnöm, hogy az enyémet ugyanazzal a névvel illessék, mint tízezer más cselekedetet, mégis abban a titkos, de rendíthetetlen meggyőződésben, hogy a teremtő erő kegyeltje vagyok, sőt egyenesen kiváltságos húsból-vérből való, belsőleg mindig föllázadtam az ellen, hogy másokkal ily természetellenes módon egy kalap alá vegyenek. Netáni olvasómat kérem, nézze el, hogy így a puszta szemlélődésbe kalandozzam, ami talán rosszul áll nekem, a kevéssé iskolázott és hivatalból föl nem jogosított gondolkozónak. De kötelességemnek tartom, hogy az olvasót tőlem telhetőleg kibékítsem életsorsom különlegességeivel, avagy ha ez lehetetlen volna, őt idejében visszatartsam ezen írások további lapozgatásától.

Hazaérkezve, felöltőstül mentem be a szobámba, hogy az asztalon szétrakjam és szemügyre vegyem, amit a boltból elhoztam. Alig mertem hinni, hogy ott marad és nem tűnik el; mert hányszor jutnak birtokunkba álmunkban csodadolgok, és hányszor ébredünk arra, hogy a kezünk üres. Csak az osztozhat egy kissé tüzes örömömben, aki elképzeli, hogy az édes álomban kapott kincseket reggelre kelve valóságosan és megfoghatóan találná meg a paplanán, mintha álmából maradtak volna meg. Elsőrendű bonbonok voltak, színes sztaniolba csomagolva, édes likőrrel és finoman illatosított krémmel töltve; de voltaképpen nem a kitűnőségük ejtett örömmámorba, hanem az, hogy úgy tűntek fel, mintha álomkincset sikerült volna bennük átmentenem a valóságba; és ez az örömöm sokkal bensőségesebb volt, semhogy ne igyekeztem volna alkalomadtán ismét fölidézni. Ám magyarázzák a tényt, ahogy akarják - én nem tartottam feladatomnak, hogy töprengjek rajta: a dolog úgy állt, hogy déltájban a csemegésbolt néha üres és őrizetlen volt, nem gyakran, nem rendszeresen, de hosszabb-rövidebb időközökben megesett, és ezt, ha iskolatáskámmal a hátamon elhaladtam a bolt üvegajtaja előtt, mindannyiszor megállapítottam. Akkor beléptem, és olyan óvatosan tudtam kinyitni és betenni az ajtót, hogy a csengő meg sem szólalt - mert az ütköző épp csak hogy érintette, de meg nem lódította -, minden eshetőségre jónapottal köszöntem, és gyorsan elvettem, ami kezem ügyébe esett; sohasem szemtelenül sokat, hanem mértékletesen válogatva csak annyit - egy marék cukorkát, egy réteg mézeskalácsot, egy tábla csokoládét -, hogy a hiánya bizonyára egyszer sem tűnt fel senkinek; de ezek a szabad és álomszerű dúskálások az élet édes javaiban egész valómat szokatlanul kitágították, úgyhogy ez a névtelen érzés, bizonyos gondolatok és belső szemlélődések eredményeként, már régóta meghitt ismerősöm volt.


NYOLCADIK FEJEZET

Ismeretlen olvasó! Pihentetem ügyeskedő tollamat, és némi tűnődés árán gyűjtök új erőt, mielőtt arra a térre lépnék, amelyet vallomásaim során már nemegyszer súroltam, de ahol lelkiismeretességre való törekvésem kissé elidőzni kényszerít. Előrebocsátom, hogy csalódni fog az, aki tőlem netán céda hangot vagy sikamlós tréfákat vár. Ellenkezőleg: a következő sorokban azon leszek, hogy a följegyzéseim kezdetén vállalt őszinteséget a morál és illendőségek követelte önmérséklettel és komolysággal kapcsoljam egybe. Mert sohasem értettem, mi élvezetet találnak az emberek a trágárságban, sőt a szóbeli kicsapongást mindig a legundorítóbbnak találtam, mert módfelett felületes, és mentségére nem hozhatja fel a szenvedélyt. Amikor az emberek ilyesmiről vihogva ékelődnek, szakasztott úgy tesznek, mintha a világ legszimplább, legnevetségesebb dolgáról lenne szó, holott épp ellenkezőleg, ezeket a dolgokat pimaszul, ledéren, pajzán hangon tárgyalni annyit jelent, mint a Természet, az Élet legfontosabb és legtitokzatosabb jelenségét prédául vetni a csőcselek röhejének. - De hadd folytassam vallomásomat!

Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy az a bizonyos dolog már igen korán szerephez jutott életemben, foglalkoztatta elmémet, ábrándjaimnak és gyermekes időtöltéseimnek tartalmat adott: jóval előbb, semmint valamilyen nevet tudtam volna adni neki, avagy távolabbi általános jelentőségéről képet alkothattam volna magamnak, úgyhogy egynémely képzetek iránti élénk fogékonyságomat, azokban való kéjelgésemet sokáig egészen egyéni, mások előtt érthetetlen sajátosságnak tartottam, amelyről, különc voltánál fogva, jobb nem beszélni. Miután az illő elnevezést nem ismertem, mindezeket az érzéseket és sejtelmeket "a legjobb" vagy "a nagy öröm" gyűjtőnév alatt foglaltam össze, és mint drágalátos titkot őriztem magamban. Hála azonban ennek a féltékeny zárkózottságomnak, hála továbbá magamrahagyottságomnak és még egy harmadik mozzanatnak, amire még rátérek, sokáig megmaradtam a lelki ártatlanságnak ebben az állapotában, amellyel érzékeim fölajzott volta sehogy sem vágott egybe. Mert amennyire vissza tudok gondolni, az amit "a nagy öröm"-nek neveztem, egészen eluralkodott lelki életemben, sőt létezése nyilván már messzi túl az emlékezetem határán elkezdődött. Kisgyerekek ugyanis bizonyára tudatlanok, és ebben az értelemben ártatlanok is; de hogy az igazi tisztaság és angyali szentség értelmében ártatlanok lennének, az kétségkívül érzelgős babona, amely a józan vizsgálat próbáját nem állná meg. Én legalább hiteles forrásból tudom (ezt a forrást mindjárt közelebbről megjelölöm), hogy már mint csecsemő a dajkám keblén félreérthetetlen jelét adtam az érzéseimnek - s ez a szájhagyomány mindig nagyon hihetőnek és mohó természetemre jellemzőnek tűnt fel előttem.

Tény, hogy szerelemre termettségem a csodával volt határos; ma is azt hiszem, hogy messzi túltett az átlagos mértéken. Jókor megvolt minden okom, hogy ezt gyanítsam, de a gyanút a bizonyosság fokára emelte az a valaki, akinek a dajkám keblén tanúsított éber viselkedésemről szóló közlést is köszönhettem, s akivel ifjúkoromban több éven át titkos kapcsolatot tartottam. Genovefa nevű szobalányunk volt ez, aki serdülőkorban lépett be hozzánk, s harminc-egynéhány éves lehetett, amikor én tizenhat. Őrmester lánya volt, félig-meddig jegyben járt egy jobbfajta vasutassal, aki Frankfurt és Niederlahnstein között valami kis állomáson teljesített szolgálatot; volt érzéke a finomabb társasági modor iránt, és noha alantas munkát végzett, külsőre és viselkedésre középhelyet foglalt el cseléd és komorna közt. Kellő anyagiak hiányában a férjhezmenetele még ekkortájt is a messzeségben ködlött, és a nagy darab, jól táplált, szőke lány, izgatott zöld szemeivel, kényeskedő mozdulataival, alkalmasint elég sokat emésztette magát a végeláthatatlan várakozás miatt Mégis inkább lemondásban élte le legszebb éveit, semhogy leereszkedett volna közkatonákhoz, munkásokhoz, iparosokhoz s más alsóbbrendű lényekhez, akik érett fiatalságát környékezték, mert ő magát nem számította a köznéphez, ennek a szavajárását és szagát megvetette. Másként állt a dolog a ház ifiurával, aki amint nőtt és csinosodott, egyre jobban fölkeltette asszonyi tetszését, s akinek kiszolgálását úgyszólván alkalmazotti kötelességének tartotta, nem szólva arról, hogy ezáltal mintegy részesévé vált a magasabb társadalmi osztály életének, így aztán vágyaim nem találtak komoly ellenállásra.

Eszemben sincs, hogy töviről hegyire leírjak egy epizódot, amely sokkal hétköznapibb, semhogy részletei a művelt közönséget érdekelhetnék. Elég annyi, hogy egy este, amikor keresztapám, Schimmelpreester nálunk vacsorázott, és utána velem néhány új átöltözködést próbált végig, a sötét folyosón, a padlásszobácskám ajtaja előtt, összetalálkoztam Genovefával, aki nem is nagyon ellenkezett, míg lépésről lépésre betuszkoltam a szobába, ahol aztán a huzavonánk egymás teljes, kölcsönös birtoklásában végződött. Emlékszem, hogy azon az estén, miután "jellemfejem" ismét megállta a helyét, különösen érzékenyen nyomasztott a levertség, az a végtelen szomorúság, kijózanodás és unalom, amely az ilyen maskarádék végeztével meg szokta szállni a kedélyemet. Utáltam köznapi ruhámat, amelyet a sok tarkabarka álöltözet után végül újból magamra kellett öltenem: heves vágy ösztökélt, hogy lerángassam a testemről, de nemcsak éppen hogy, mint máskor, alvásban keressek menedéket belső izgalmam elől. Igazi menedéket, úgy éreztem, egyes-egyedül Genovefa karjai közt lelhetnék, sőt, hogy egészen őszinte legyek, úgy tűnt fel, mintha a vele való határtalan meghittség valahogyan annak a színes esti szórakozásnak folytatását és betetőzését jelentené, s mintha mellette célhoz érnék keresztapám, Schimmelpreester jelmeztárán keresztül való vándorlásomban! Bármint állott ez a dolog, annyi bizonyos, hogy nincs toll, amely le tudná írni azt a velőt rázó, iszonyatos gyönyörűséget, amiben Genovefa jól táplált fehér keblén részem volt. Üvöltöttem, és azt hittem, a mennyországba repülök. És az élvezetem nem volt önző, hanem természetemmel összhangzóan Genovefa érzéki örömén gyulladt fel igazán, amit ő a velem való benső megismerkedés nyomán nyilvánított. Természetes, hogy ilyen téren összehasonlításnak nincs sok lehetősége. Privát meggyőződésem azonban, amit akkor szereztem, s amely se nem bizonyítható, se nem cáfolható, rendületlenül az ma is, hogy én kétszer akkora erővel és édességgel tudtam élvezni a szerelmet, mint mások.

De tévesen ítélne meg, aki azt következtetné, hogy ennek a különös természeti adottságnak birtokában kéjenc szoknyavadász lett belőlem. Ez már azért sem történhetett meg, mert nehéz és veszélyes életem rendkívüli energiát követelt, és ennek nem tudtam volna eleget tenni, ha olyan nagymértékben átadom magam az ösztöneimnek. Megfigyeltem, hogy vannak emberek, akiknél a szóban forgó művelet csekélységnek számít, úgyhogy "kutyafuttában intézik el, és utána csak úgy, mintha mi sem történt volna, mennek a dolguk után - míg viszont én rettentően nekiadtam magam, és tökéletesen kiürítve, sőt egyelőre mindenféle életfeladatra képtelenül hagytam el a színteret. Gyakran kicsapongtam, mert testiségem gyarló volt, és a külvilág nagyon is készségesen kedvezett érzéki hajlandóságaimnak. Végeredményben és mindent összevéve komoly és férfias gondolkodású voltam, és ha kéjvágyam ellankadt, minél előbb a szigorú és rövid pórázra fogott életmódba vágytam vissza. Mert vajon az állatias vágykielégülés nem a legnyersebb élvezési módja-e annak, amit én már régen magamban sokat sejtően úgy hívtam: "a nagy öröm"? Túlságosan kielégülünk benne, úgyhogy az idegeink ellankadnak, és kínos viszonyba kerülünk a külvilággal, mert egyrészt a világ elveszti számunkra olvadékony varázsát, mi magunk pedig elveszítjük a szeretetreméltóságunkat, mert szeretetre méltó csak a vágyakozó tud lenni, de nem a jóllakott. Én a magam részéről a kielégülésnek sokkal finomabb, becsesebb, anyagtalanabb módjait ismerem, mint a durva nemi aktust, hiszen ez a vágynak csak afféle korlátolt és csalóka jóllakatása, és azt hiszem, hogy aki egyenesen erre a célra tör, az keveset ért a boldogsághoz. Jómagam mindig a nagyra, az egészre, a távolira törekedtem, finom, fűszeres kielégülést találtam ott, ahol ilyet mások nem is keresnének, ösztönöm elejétől fogva kevéssé volt beállítva holmi különleges, körülhatárolt érdeklődésre, amiben egyik okát látom annak, hogy mohó természetem ellenére oly sokáig tudatlan és ártatlan, sőt voltaképpen világéletemben álmodozó gyermek maradtam.


KILENCEDIK FEJEZET

Ezzel abbahagyom ezt a tárgykört - feldolgozásánál, azt hiszem, pillanatra sem szegtem meg az illendőség kánonját -, és most nagy léptekkel előresietve, közeledem életemnek ahhoz a fordulópontjához, amellyel a szülői házban való tartózkodásom tragikus módon lezárult. Előbb még meg kell emlékeznem Olympia nővérem kézfogójáról a Mainzban állomásozó 88. számú, második nassaui gyalogezred Übel nevű hadnagyával, amit nagy ünnepélyességgel tartottak meg, de komoly, életre szóló kapcsolat bizony nem származott belőle. Az eljegyzés ugyanis a körülmények kényszerítő hatására felbomlott, és a menyasszony - háztartásunk összeomlása után - operettszínpadra lépett Übel beteges, gyámoltalan fiatalember volt, dáridóinknak állandó részvevője. A tánc, a zálogosdi, a Berncastler Doktor hevületében, fölgerjedve a hölgyeink által kiszámítottan és bőkezűen nyújtott kukucskálnivalókon, szerelemre gyulladt Olympia, iránt, a gyönge tüdejű férfiak mohóságával kívánta meg őt, egy este fiatal fővel, anyagi helyzetünket alkalmasint túlbecsülve, elébe térdelt, és szinte zokogó izgalommal mondta ki a döntő szót. Ma is álmélkodom, hogyan volt képe Olympiának, noha alig viszonozta a hadnagy érzelmeit, hogy nem restellte meghallgatni dőre vallomását, mert hiszen anyánk révén bizonyára tájékozottabb volt a dolgok állása felől, mint én. De talán nem akart mást, mint valamilyen, bármily rozoga tető alá jutni, vagy pedig azt sugalmazhatták neki, hogy a tiszti zubbony viselőjével való eljegyzése ideig-óráig kifelé megerősítheti és megtámaszthatja anyagi helyzetünket. Szegény apám, akit a leánykérés után tüstént megkérdeztek, némi csöndes zavarral adta beleegyezését, mire a jelenvolt vendégek nagy hűhóval üdvözölték a közhírré tett családi eseményt, és bőségesen "megöntözték" Lorley extra cuvée-vel. Ettől fogva Übel hadnagy majdnem naponta átjött Mainzból, és sülve-főve együtt volt beteges vágyának tárgyával, ami nem csekély mértékben ásta alá egészségét. Ha néha beléptem a szobába, ahol a jegyespárt egy órácskára egyedül hagyták, a hadnagyot feldúltnak és halálsápadtnak láttam, és nem kételkedem, hogy reá nézve kész szerencse volt a családunk dolgaiban csakhamar beállott fordulat.

De hogy ismét magamról beszéljek, ezekben a hetekben leginkább az izgatott és foglalkoztatott, hogy nővérem a férjhezmenetelkor új nevet fog kapni, és jól emlékszem, hogy ezért a névcseréért gyűlölettel határos irigységet éreztem iránta. Idáig Olympia Krullnak hívták, ezentúl Olympia Übel lesz a neve, és ebben én az újdonság és változatosság minden lehető előnyét feltaláltam. Mennyire fárasztó és unalmas, hogy az ember levelek és ügyiratok alá egy életen át ugyanazt az aláírást legyen kénytelen kanyarítani! A végén a keze is megbénul a kelletlenségtől és utálattól! Micsoda jótétemény, micsoda új lendület, micsoda üdülés a földi létben, ha az ember új néven mutatkozhat be és szólíttathatja magát! Azt, hogy a nők legalább egyszer, életük derekán nevet változtathatnak, nagy kiváltságnak látom, szemben a férfiakkal, mert hisz előlünk a törvény és a rend úgyszólván teljesen elzárja ezt a lehetőséget. Persze ami engem illet, aki nem születtem arra, hogy a polgári rend oltalmában a nagy többség petyhüdt és biztonságos életét éljem, én bizony később igen gyakran nem csekély leleményességgel tettem túl magamat egy olyan tilalmon, amely biztonságérzetemet és szórakozásvágyamat egyaránt keresztezte, és már itt utalok följegyzéseimnek arra a sajátosan könnyed szépségű helyére, ahol először vetem le törvényes nevemet, mint valami elnyűtt és átizzadt ruhadarabot, hogy aztán - mégpedig bizonyos jogosultsággal új névvel díszelegjek, amely egyébként előkelőség és jó hangzás dolgában Übel hadnagy nevénél jóval különb volt.

Nővérem menyasszonysága idején azonban a balvégzet megindult a maga útján, és hogy képletesen fejezzem ki magam, kemény ököllel dörömbölt ajtónkon a romlás. Az alattomos híresztelések, amelyek szegény apám anyagi helyzete felől városszerte szállingóztak, a bizalmatlan visszahúzódás, amit sokak részéről tapasztaltunk, a fenyegető jóslatok, amiket háztartásunkkal kapcsolatban sűrűn megkockáztattak - mindez a kuvikolók csúf elégtételére a bekövetkezett események során a legkegyetlenebbül igazolódott és beteljesedett. Kitűnt, hogy a fogyasztóközönség pezsgőgyártmányunk iránt mindegyre fokozódó érdektelenséget mutatott. Sem a további árleszállítás (amivel persze a minőség javulása nem járhatott együtt), sem a rendkívül csábító reklámrajzok sorozata, amelyeket keresztapám; Schimmelpreester, jobb meggyőződése ellenére és pusztán szívességből szállított a cégnek, nem volt képes arra, hogy az élvezők pártolását megnyerje árucikkünk számára, a rendelések végül semmivé zsugorodtak, és egy napon, tizennyolcadik életévem tavaszán, szegény apámnak befellegzett.

Akkoriban, mint afféle serdülő fiú, híjával voltam minden üzleti hozzáértésnek, és később is, amikor a képzelet és önfegyelem medrében folyt az életem, csak kevés alkalmam nyílt kereskedelmi ismeretek elsajátítására. Ezért nem is törekszem kipróbálni tollamat oly tárgyon, amelyben nem vagyok tájékozott s nem terhelem az olvasót a Lorley-pezsgőgyár bukásának szakszerű ismertetésével. De szóvá akarom tenni, hogy azokban a hónapokban mennyi részvétet éreztem szegény apám iránt. Mindjobban erőt vett rajta a csöndes mélabú, ami abban nyilvánult, hogy valahol a házban oldalvást konyult fejjel üldögélt, és mialatt jobb kezének fölfelé görbülő ujjaival gyöngéden simogatta a haját, szemhéjaival eléggé gyorsan, szünet nélkül hunyorgott. Több ízben elutazott Mainzba - ezeknek a szomorú kirándulásoknak célja pénzszerzés, új anyagi források fölkutatása lehetett -, és mindig nagyon leverten tért haza, batisztkendővel törülgetve szemeit és homlokát. Csak az esti összejöveteleken, melyeket a villánkban éppúgy, mint eddig, megtartottunk, a terített asztalnál tudott a régi kedvre hangolódni, ha nyakára kötött szalvétával, borospohárral kezében a lakmározó vendégek közt adhatta a házigazdát. Egy ilyen estén azonban ádáz és kijózanító szócsata zajlott le szegény apám és a zsidó bankár, annak a bizonyos csillámpikkelyes nőszemélynek férje közt - ez a bankár, mint akkor megtudtam, egyike volt a legelvetemültebb ember nyúzóknak, akik valaha szorongatott és könnyelmű üzletembereket a hálójukba csaltak; és nemsokára eljött az a komoly, döntő jelentőségű, rám nézve mégis olyan változatosságot jelentő és elevenítő, izgalmas nap, amikor a cég gyár- és irodahelyiségei zárva maradtak, és hideg tekintetű, összeharapott szájú urak csoportja vonult be villánkba, hogy lefoglalja ingóságainkat. Szegény apám a törvényszék előtt választékos kifejezésekkel fizetésképtelennek jelentette ki magát, nyilatkozatát megerősítette jámborul kacskaringós névaláírásával, amelyet én olyan mesterien tudtam utánozni, mire ünnepélyesen megindították ellene a csődeljárást.

Ezen a napon, családunk szégyene miatt, amellyel tele volt a város, nem mentem iskolába - főreáliskola volt, mint már említettem -, s itt mindjárt mellékesen azt is megjegyzem, hogy valamennyi osztályt kijárni nem adatott meg nekem: először is, mivel soha meg se próbáltam leplezni utálkozásomat az intézetre jellemző zsarnoki butaságtól, főként pedig mivel otthoni állapotaink rossz híre s végső soron felbomlása ellenem hangolta a tanári kart, és irántam gyűlölettel, megvetéssel töltötte el. Húsvétkor, apám üzleti bukása után, meg is tagadták az érettségi bizonyítványom kiadását, úgyhogy választhattam: vagy tovább is tűröm a koromhoz nem illő szolgaság keserveit, vagy pedig lemondva az érettségihez fűződő társadalmi kiváltságokról, faképnél hagyom az iskolát; abban a derűs tudatban, hogy személyi tulajdonságaim az említett csekély előnyökkel fölérnek, az utóbbit választottam.

Az összeomlás teljes volt, és nyilvánvaló, hogy szegény apám csak azért halogatta a végsőkig, s azért bonyolódott oly mélyen az uzsorások hálójába, mert tudta, hogy a csődből koldusként kerül ki. Kalapács alá került minden: az áruraktár (de ugyan ki adott volna pénzt olyan hírhedt portékáért, amilyen a mi pezsgőnk volt!) éppúgy, mint az ingatlanállomány, vagyis a pincészet és a villa, az összes adósságterhekkel egyetemben, amelyek az értéknek több mint kétharmadára rúgtak, s amelyeknek kamatait évek óta nem volt miből fizetni: kertünk törpéi, gombái és műkő állatai mind erre a szomorú sorsra jutottak, még az üveggolyók és az eolhárfa is; a ház belsejéből eltűnt minden fölösleg, ami barátságossá tette, a rokka, a pehelyvánkosok, a tükrös ládikák és illatüvegcsék nyilvános árverés tárgyaivá lettek, még az ablakok fölé szögelt alabárdok és a szellős, tarka függönyök sem kaptak kegyelmet, és ha a szélfogó ajtó fölött levő kis szerkezet a nagy fosztogatás közepette épségben maradva tovább is az "Ó, be szép az élet"-et játszotta, csak azért történt, mert elkerülte a hatósági urak figyelmét.

Tulajdonképpen nem lehet mondani, hogy szegény apám mindjárt kezdetben megtört ember benyomását tette volna. Arcvonásai bizonyos megnyugvást mutattak afelől, hogy szövevényes ügyei, melyeket kibogozni ő maga képtelen volt, ilyen jó kezekbe kerültek, és minthogy a pénzintézet, amely - ingóságainkat tulajdonba vette, irgalomból-kegyelemből egyelőre megtűrt bennünket a villa csupasz falai közt, nem maradtunk fedél nélkül. Mint afféle könnyelmű, jóhiszemű lélek, embertársairól sem tételezte fel azt a kegyetlen kicsinyességet, hogy őt komolyan el tudják maguktól taszítani, és tényleg annyi ártatlanság volt benne, hogy igazgatónak ajánlkozott egy helybeli pezsgőgyártó részvénytársaságnál. Amikor gúnyosan visszautasították, még néhányszor megpróbált talpra állni, ami ha sikerült volna neki, egész biztosan újból elkezdte volna a dáridózást és a tűzijátékokat. Amikor minden balul ütött ki, akkor persze elcsüggedt, és minthogy azonfelül alkalmasint úgy vélte, hogy nekünk, hozzátartozóinak, csak útban van, s hogy nélküle könnyebben fogunk boldogulni, eltökélte, hogy véget vet életének.

Öt hónap telt el azután, hogy megnyitották a csődöt; ősz lett. Én húsvétkor végleg abbahagytam az iskolába járást, és egyelőre határozott kilátások nélkül, szabad átmeneti időszakot élveztem. Anyám, Olympia nővérem meg én beültünk a már csak úgy-ahogy berendezett ebédlőbe, hogy elfogyasszuk mostanában fölöttébb szűkös ebédünket, és vártuk családunk fejét. Amikor szegény apám a leves elfogyasztása után sem került elő, beküldtük a dolgozószobájába Olympia nővéremet, aki iránt mindenkor különös gyengédséggel viseltetett, hogy hívja ebédelni. De alig három perce ment el közülünk, amikor hallottuk, hogy lépcsőn fel, lépcsőn le és megint vissza az egész házon keresztül hosszan tartó sikollyal futkos. Hideg borsódzott a hátamon, s a legrosszabbra elkészülve azonmód apám szobájába rohantam. Ott feküdt kigombolt ruhában a padlón, keze a mellkasán pihent, és mellette hevert a fénylő, veszedelmes tárgy, amellyel szelíd szívébe lőtt. Genovefa meg én pamlagra fektettük. És mialatt a lány az orvoshoz szaladt, Olympia nővérem még egyre sikoltozva robogott keresztül-kasul a házon, anyám pedig az ebédlőből nem mert előjönni, én szememet befödve a kezemmel, apám kihűlt teste fölött álltam, és dúsan áldoztam neki a könnyek adójával.



MÁSODIK KÖNYV

ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
MÁSODIK KÖNYV


ELSŐ FEJEZET

Soká pihentek fiókba zárva ezek a feljegyzések; jó egy éven át nemigen volt kedvem az íráshoz, meg aztán kétségeim is támadtak: érdemes-e lapot lap után garmadába rakva, pontos időrendben lerögzíteni önvallomásaimat. Igaz, a már teleírt oldalakon több helyen kifejtettem, hogy emlékirataimat főképp és elsősorban a magam szórakozására és időtöltésére jegyeztem fel; ám ezen a ponton sem akarok letérni az igazság ösvényéről, kimondom hát kereken, becsületesen, hogy írás közben ravaszul kissé a nyilvánosság felé is kacsintok, és ha nem biztatott volna a remény, hogy az olvasók érdeklődéssel, sőt tetszéssel fogadják munkámat, aligha jutottam volna el idáig. Akkor azonban föl kellett vetnem magamban a kérdést, vajon ezek az életem folyásáról szóló őszinte és szerényen a valósághoz simuló közlések vetekedhetnek-e igazi írók kitalált történeteivel: vagyis hogy kivívhatják-e annak az olvasóközönségnek a kegyét, melyet, úgy gondolom, azok a rikító írásművek túlságosan is jóllakattak és eltompítottak. Tudja a jó ég - mondtam magamban -, miféle izgalmakat és lelki megrázkódtatásokat várnak az emberek egy olyan írásműtől, mely címével a bűnügyi regényekkel és detektívhistóriákkal óhajt - látszólag - versenyezni, holott az én élettörténetem, akármilyen furcsa és gyakran álomszerű hatást tesz is, viszont csattanóknak és ingerlő bonyodalmaknak teljességgel híján van. Ezért aztán elbátortalanodtam, és azt hittem, legjobb, ha az egészet abbahagyom.

Ma azonban történetesen megint elém kerültek kész írói próbálkozásaim; némi megindultsággal futottam át újból gyermekkorom és serdülőéveim krónikáját; ettől felélénkülve, tovább szőttem emlékezéseimet; és hogy életpályám egyes kiemelkedő mozzanatai újból megelevenedtek előttem, nem tudtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy olyan részletek, melyek rám magamra oly vidító hatást tettek, az olvasók szélesebb körét is elszórakoztathatják. Ha példának okáért felidézem azt az életszakaszomat, amikor a német birodalomnak egyik híres fejedelmi székhelyén, egy belga arisztokrata álneve alatt, előkelő társaságban az ugyancsak jelenlevő rendőrfőnökkel, aki szokatlanul emberséges és szívekbe látó férfiú volt, feketekávézás közben, szivarszó mellett a szélhámosságról és büntetőjogi kérdésekről csevegtem; vagy pedig ha arra gondolok, hogy csak egy esetet említsek föl, mikor első őrizetbevételem sorsdöntő órájában, a belépő rendőrtisztek között egy fiatal újonc is volt, aki a pillanat nagyságától és hálószobám pompás berendezésétől megzavarodva, a nyitott ajtón kopogtatott, szerényen lesúrolta cipőjét a lábtörlőn, és halkan így szólt: "Bocsánat az alkalmatlankodásért" - amivel a csoport testes vezetőjének dühös pillantását vonta magára: akkor nem tudom elhárítani magamtól azt az örvendező reménykedést, hogy ha a regényírók kieszelt történetei túltesznek is az enyémen durvább izgalmak és a köznapi kíváncsiság kielégítése tekintetében, én annál biztosabban fölébük fogok kerekedni elbeszélésemnek többé-kevésbé finom tüzetességével és nemes valószerűségével. Ennek folytán újfent kedvem támadt, hogy folytassam és befejezzem ezt az emlékiratot; és írás közben a stílust és az illendő kifejezésmódot lehetőleg az eddiginél is jobban szem előtt szándékozom tartani, hogy munkám a legjobb családok asztalán is helyet foglalhasson.


MÁSODIK FEJEZET

Elbeszélésem fonalát pontosan ott veszem fel újból, ahol elejtettem: vagyis amidőn szegény apám, a külső környezet gonoszságától sarokba szorítva, önkezével vetett véget életének. Nem volt könnyű őt tisztességgel eltemettetni, mert az egyház elfordítja arcát atyám cselekedete elől, aminthogy egyébként a dogmáktól mentes erkölcs is szükségszerűen helyteleníti az ilyesmit. Az életet ugyanis, noha nem az a bizonyos legfőbb jó, amelyhez értékes volta miatt mindenáron ragaszkodnunk kell, mégis úgy illik tekintenünk, mint némiképpen reánk rótt, és nézetem szerint, némiképpen magunk választotta feladatot, mely mellett föltétlenül kötelesek vagyunk állhatatosan és hűségesen kitartani, s melyet időnek előtte cserbenhagyni kétségkívül léha életfelfogásra vall. Ebben a különleges esetben azonban ítéletem elhallgat, s helyette a legtisztább együttérzés szólal meg bennem - aminthogy mindnyájan, hátramaradottai, nagyon is azon voltunk, hogy az elhunytat ne papi áldás nélkül adjuk át az anyaföldnek; anyámat és nővéremet ebben a külvilágra való tekintet vezette, meg bigott hajlamuk, tudniillik mindketten buzgó katolikusok voltak; míg jómagam azért követtem ezt az utat, mert alapjában konzervatív természet vagyok, és a kispolgári haladó szellem okvetetlenkedéseivel szemben mindig meg tudtam őrizni kötetlen vonzódásomat a jólesően hagyományos formákhoz, így hát, minthogy családom nőtagjainak inába szállt a bátorsága, magamra vállaltam, hogy az illetékes városi plébánost, Chateau prépostot, rávegyem az egyházi szertartás elvégzésére.

Ezt a derűsen élveteg egyházi férfiút, aki nemrég lelkészi teendőket látott el családunkban, tízóraizás közben, zöldséges rántotta és egy palack rajnai bor élvezése közben találtam, és jóságos fogadtatásban volt részem. Mert Chateau prépost nagyvilági pap volt, aki egyházának nemes hagyományait és fényét a maga személyében igen meggyőzően képviselte és tette szemléletessé. Kis termetű, tömzsi ember létére volt benne sok mozgékonyság, járás közben fürgén és tetszetősen ringatta csípőjét, és taglejtései jólesően kerekdedek voltak. Társalgás közben művelt ember módjára, mintaszerűen fejezte ki magát, és finom, selymes fekete posztóból szabott reverendája alól minduntalan előkandikáltak fekete selyemharisnyás, lakkcipős lábai. Szabadkőművesek és eretnekek ugyan azt állították, hogy csak azért hord finom cipőt és harisnyát, mert átható szagú lábizzadásban szenved, de én ezt még ma is rosszindulatú pletykának tartom. Jóllehet személyesen még nem volt hozzá szerencsém, kövérkés, fehér kezével intett, hogy foglaljak helyet, uzsonnáját is megosztotta velem, és világfias modorában úgy tett, mintha hitelt adna az általam előadott tényállásnak, mely szerint boldogult atyámat egy régóta használt lőfegyver vizsgálata közben, véletlenül kilőtt puskagolyótól találva érte a halálos szerencsétlenség. Egyszóval úgy látszott, mindezt elhiszi, mégpedig magasabb politikából (mert hiszen az egyház a mai nehéz időkben kénytelen örömmel fogadni azt is, aki csalfa úton-módon törekszik elnyerni malasztjait), emberséges szavakkal vigasztalt, és lelkészi minőségében késznek nyilatkozott arra, hogy elvégezze a temetés és beszentelés szertartását, melynek költségeit keresztapám, Schimmelpreester, nagylelkűen vállalta. A főtisztelendő ezután néhány adatot jegyzett fel az elhunyt élete folyásáról, melyet én igyekeztem tiszteletre méltónak és egyúttal vidámnak feltüntetni, végül pedig néhány kérdést intézett hozzám saját életkörülményeim és kilátásaim felől, mire én nagy általánosságban és köntörfalazva válaszoltam.

- Úgy látom, kedves fiam - ilyenféleképp felelt nekem -, mostanáig kissé léha életmódot folytatott. De még nincs semmi elveszve, mert személyiségéből jó hatás árad, és kiváltképpen dicséretre méltónak tartom kellemes beszédhangját. Csodálnám, ha a szerencse istenasszonya nem kedvezne önnek. Mindig arra törekszem, hogy felismerjem a jóra hivatottakat és azokat, akik kedvesek Isten előtt, mert az emberek sorsa írva vagyon homlokukon olyan betűkkel, melyeket csak az avatottak tudnak elolvasni.

Ezzel elbocsátott.

Ennek az eszes embernek szavaitól fölvillanyozva siettem vissza enyéimhez, hogy beszámoljak nekik küldetésem szerencsés eredményéről. Sajnos azonban a temetés, a papi részvétel ellenére, csöppet sem volt oly méltó és ünnepélyes, mint szerettük volna, mert a polgári társadalom igen csekély számban képviseltette magát, amin elvégre, kisvárosunk közvéleményét véve tekintetbe, nem lehet csodálkozni. De hol voltak környékbeli barátaink, akik a jó időkben annyiszor gyönyörködtek szegény apám tűzijátékában, és oly jól teleitták magukat Berncastler Doktor pezsgőborával? Távollétükkel tüntettek, mégpedig valószínűleg nem hálátlanságból, hanem egyszerűen azért, mert nem volt érzékük komoly és az örök dolgokat jelképező szertartások iránt, az ilyeneket, mint valami lehangoló dolgot kerülték, ami kétségkívül alacsony rendű gondolkodásra vall. Egyedül Übel hadnagy, a Mainzban állomásozó második nassaui ezred tisztje jelent meg a temetésen, ő is civilben, és neki köszönhető, hogy keresztapám, Schimmelpreester, meg én kettesben ballagtunk a himbálódzó koporsó nyomában.

Az egyházi férfiú igehirdetése mégis tovább rengett a lelkemben, mert nemcsak hogy egybehangzott saját sejtelmeimmel és benyomásaimmal, hanem olyan helyről szólalt meg, amelynek efféle rejtelmes kérdések tekintetében különleges illetékességet tulajdonítottam. Hogy miért, azt nem akárki tudná megmondani: én mindenesetre bátorkodtam okát adni, legalább megközelítőleg. Elsősorban oly tiszteletre méltó hierarchia, aminő a katolikus egyház, az emberi rangfokozatokat sokkal árnyalatosabban domborítja ki, mint az a polgári élet síkján lehetséges. Ámde ezt a világos gondolatot önmagámban tisztázva, tovább megyek egy lépéssel, mert arra törekszem, hogy állandóan következetes legyek. Itt az érzésről van szó, ami rokon fogalom az érzékletességgel. Márpedig a szentek tiszteletének katolikus formája az érzékfölötti világba oly módon vezet be bennünket, hogy nagymértékben számításba veszi az érzékiséget, és befolyásolja is azt, minden elképzelhető úton-módon kedvez neki, és mindennél inkább igényt tart arra, hogy titkaiba behatoljon. Az a fül, mely a legmagasztosabb zenéhez, túlvilági kórusok közvetítésére teremtett harmóniákhoz szokott - ne volna eléggé érzékeny egy emberi hangban rejlő nemesség felfogására? Az a szem, mely otthonos a mennyei térségek szín- és formakáprázatát fölidéző templomi ragyogásban, ne tudna különösképpen tágra nyílni a természetadta csín talányosan vonzó kelleme előtt? Az a szaglószerv, mely az Isten házának légkörében ismerős, és annak tömjénillatától elbódultan hajdan az oltáriszentség bűvös aromáját is megérezte volna, ne lenne képes fölszippantani egy szerencsefi anyagtalan, mindazonáltal testies kigőzölgését? És az, aki papi beavatottsággal gondozza ennek az anyaszentegyháznak legfőbb misztériumát, a test és vér átlényegülését, ne lenne alkalmas arra, hogy átlagosnál nagyobb tapintóérzékkel megkülönböztesse a kiválóbb emberanyagot a hitványabbtól? - Tetszelgek magamnak abban a hiedelemben, hogy e választékos szavakkal a lehető legtökéletesebben kifejezésre juttattam gondolataimat.

Annyi bizonyos, hogy az engem illető próféciában semmi sem volt, ami tulajdon érzésemmel és önszemléletemmel a legszerencsésebb összhangban ne lett volna. Igaz ugyan, hogy lelkemre olykor levertség nehezedett, mert testemen, melyet egykor művészkéz mondaszerű jelentőségűnek bűvölt vászonra, most csúf, elhordott ruházat lötyögött, s helyzetem a kisvárosban megvetendőnek, sőt gyanúsnak volt mondható. Engem, hírhedt család tagját, egy öngyilkossá lett, bukott kereskedő fiát, züllött diákot és mindennemű tisztességes életlehetőségtől elzárt egyént polgártársaim sötét és becsmérlő pillantásokkal méregettek, s noha silány és érdektelen emberfajtát láttam bennük, olyan a természetem, hogy fájón sebzett a megvetésük, s arra az időre, amit a városban eltölteni még kénytelen voltam, majdnem elvette a kedvem, hogy nyílt utcán mutatkozzam. Ezalatt bennem nőttön-nőtt a hajlandóság a világundorra és emberkerülésre, amely alaptermészetemben gyökeredzett, s amely gyakran annyira együtt jár a külvilághoz és az emberekhez való kapcsolódás ösztönével. És mégis ama pillantásokba - mégpedig nemcsak a lakosság női részében volt ez így - olyanféle kifejezés vegyült, amelyet akaratlan részvétnek lehetett volna minősíteni, s amely ilyen belső igyekezet irányában, kedvezőbb körülmények közt, a legszebb teljesülés ígéretét tartalmazta. Ma, amikor arcban sovány vagyok, tagjaimon az öregkor jelei mutatkoznak, nyugodt lélekkel elmondhatom magamról, hogy tizenkilenc éves koromra megvalósult mindaz, amit serdülő éveim ígértek, s a magam véleménye szerint is igen jóképű fiatalemberré cseperedtem. Szőke hajammal, barnás arcommal, szemem kékes zománcával, ajkam szerény mosolyával, hangom fátyolos zengésével, bal oldalt elválasztott, homlokomról tetszetős üstökbe fésült hajam selymes csillogásával, egyszerű földijeim, mint később több világtáj lakói, szeretetre méltónak láthattak volna, ha fonák élethelyzetem el nem homályosítja tekintetüket. Termetem, mely már annak idején keresztapám, Schimmelpreester művészszemét is kielégítette, éppenséggel nem volt robusztus, de mindegyik végtagom és izmom oly arányosan és mértékletesen fejlett, aminő egyébként a sportok és erősítő, hajlékonnyá edző játékok kedvelőinél tapasztalható - holott, mint afféle született álmodozó, mindenkor idegenkedtem a tornagyakorlatoktól, és külsőleg soha semmit nem tettem alakom idomítása érdekében. Meg kell még említenem, hogy bőröm fölöttébb gyöngéd volt, és olyannyira érzékeny, hogy akármilyen pénzszűkében voltam is, ügyelnem kellett, hogy puha, finom szappanom legyen, mert a komisz és olcsó fajták rövid használat után véresre sebeztek.

Természetadta, velünk született előnyös tulajdonságaink többnyire élénk és hódolatos érdeklődést keltenek bennünk tulajdon származásunk iránt; akkoriban nekem is kedvenc szórakozásom volt tanulmányozgatni elődeim képes ábrázolatait, már amennyiben régi fotográfiák, daguerrotípiák s más efféle közvetítő eszközök rendelkezésemre álltak, hogy az ő arcvonásaikban engem illető előjelekre és sejtésekre vadásszak, s megállapítsam, melyiküknek vagyok leginkább hálára kötelezve. De kutatásom csekély eredménnyel járt. Találtam ugyan atyai ágról való rokonaim és elődeim vonásaiban és alkatában egyet-mást, amiben a természetnek efféle kísérletezéseit lehetett felfedezni (hiszen már említettem, hogy szegény apám, dacára elhízottságának, baráti lábon állt a gráciákkal). Mindent egybevetve azonban, arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy családfámnak nem sokat köszönhetek; és ha nem átallom föltételezni, hogy nemzetségem történetébe valamilyen meg nem határozható ponton rendellenességek csúsztak be, úgyhogy természetes ükeim egyike főrangú gavallér lehetett: akkor saját jó tulajdonságaim eredetének fölkutatása végett lényem legmélyére kellett leszállanom.

Mi is volt a fő oka annak, hogy a prépost szavai oly roppant nagy hatást tettek rám? Ma is meg tudom mondani úgy, amint akkor rögtön tisztában voltam a dolog lényegével. A főtisztelendő úr megdicsért - és miért? Hangom kellemes zengéséért. Igen ám, de ez olyan tulajdonság vagy adomány, amely közfelfogás szerint egyáltalán nem számít érdemnek, és épp annyira nem jár érte dicséret, mint ahogy senkinek sem jutna eszébe, hogy valakit ócsároljon a kancsalsága, a golyvája vagy a dongalába miatt. Mert dicséret vagy gáncs, kispolgári életszemléletük szerint, csakis erkölcsi tulajdonságért jár, nem pedig természetiért; ez utóbbinak felmagasztalásában igazságtalanságot vagy felületességet látnánk. Hogy Chateau plébános egészen más nézeten volt, ez tökéletesen újszerű és merész hatást tett rám, mint holmi tudatos és dacos különcködés megnyilvánulása, ami egy kis pogány együgyűségnek sem volt híjával, és engem jóleső tűnődésre hangolt. Nem nehéz-e, tettem fel magamban a kérdést, szigorú válaszfalat állítani fel természeti és erkölcsi érdem közölt? Hiszen ezek a nagybátyáimat, nagynénéimet és nagyszülőimet ábrázoló képek épp azt mutatják, hogy kevés olyan jó tulajdonság birtokában vagyok, amelyhez természetes öröklés révén jutottam. Vajon ezeknek a jó tulajdonságoknak kifejlesztésében belső erőimnek csakugyan oly kevés része lett volna? Avagy csalhatatlan érzésem nem azt bizonyítja-e, hogy azok a jó tulajdonságok jelentős mértékben az én műveim, s hogy könnyen válhatott volna hangom közönségessé, szemem fénytelenné, két lábam görbévé, ha lélekben hanyagabb lettem volna? Aki a világot igazán szereti, az szívesen alkalmazkodik hozzá. Ha pedig a természeti jó nem más, mint az erkölcsi jó kisugárzása, akkor a főtisztelendő úr nem is volt olyan igazságtalan vagy szeszélyes, mint gondolni lehetne, amikor hangom szép csengésének elismeréssel adózott.


HARMADIK FEJEZET

Néhány nappal azután, hogy apám porlandó maradványait átadtuk az anyaföldnek, mi, hátramaradottak, megbeszélésre vagy, mondjuk, családi tanácsra gyűltünk össze keresztapám, Schimmelpreester részvételével, ki is a mondott célból villánkba vendégként jelentette be magát. Köteleztek bennünket, hogy újesztendőre ürítsük ki az ingatlant; minélfogva halaszthatatlanul szükségessé vált, hogy leendő tartózkodásunkra vonatkozólag komoly döntéseket hozzunk.

Nem győzöm e helyütt eléggé dicsérni és hálás szavakkal méltatni keresztapám tanácsadó és segítő készségét, ahogyan ez a rendkívüli elme mindegyikünknek kész tervekkel és útmutatásokkal szolgált, melyek később, főként az én személyemet illetően, igen szerencsés és messzire kiható ösztönzéseknek bizonyultak. Egykori szalonunk volt az összejövetel szomorú színhelye; a régente kecses elpuhultsággal kicicomázott, jó kedvvel, báli fülledtséggel oly sokszor megtelt terem most kopár, kifosztott, alig néhány bútordarabbal fölszerelt helyiség; ennek egyik zugában, az ebédlőberendezéshez tartozó diófa támlás nádszékeken ültünk körül egy zöld asztalkát, mely eredetileg négy-öt egymásba tolt, törékeny tea- vagy tálalóasztalkából álló garnitúra része volt.

- Krull! - kezdte el a beszélgetést keresztapám (aki kényelmes nyájassággal anyámat is a puszta családnevén szokta szólítani). - Krull! - mondotta, feléje fordítva horgas orrát, rászegezve szemöldök és szempilla nélküli, szúrós szemeit, melyeket oly furcsán kereteztek a szemüveg celluloidkarikái - kegyed csüggedtnek látszik, elhagyja magát, holott erre semmi oka nincs. Mert az élet tarka és vidám lehetőségei valójában csak most kezdődnek, túl azon a mindent fenekestül felforgató katasztrófán, melyre találóan alkalmazzák a "polgári halál" megjelölést, és egyik legreménykeltőbb élethelyzet az, amikor olyan rossz a sorsunk, hogy rosszabb már nem is lehet. Higgyen, kedves barátnőm, egy férfi szavának, aki ezt az állapotot, ha nem is anyagi, de lelki tapasztalatból alaposan ismeri. Kegyed egyébként még nem is tart ott igazában, és nyilván ez béklyózza szelleme szárnyalását. Csak fel a fejjel, galambom. És elő a vállalkozókedvvel! Itt eljátszotta kisded játékait, de mit számít az? Kegyed előtt nyitva a nagyvilág. Kicsiny személyi hitelkerete a Kereskedelmi Bankban még nem is merült ki teljesen. Ezzel a maradék tőkével, mondjuk szerencsefillérrel, beveti magát valamelyik nagyváros forgatagába, elmegy Wiesbadenbe, Mainzba, Kölnbe, vagy nem bánom, akár Berlinbe. Kegyed - bocsásson meg ezért a félszeg fordulatért - tud összegyűjtött kenyérmorzsából puddingot vagy tegnapelőttről eltett húsból savanyú vagdalékot kotyvasztani. Azonkívül megszokta, hogy társaságot lásson magánál, étkeztesse és szórakoztassa vendégeit Kibérel hát néhány szobát, meghirdeti, hogy polgári áron hajlandó kosztot-kvártélyt adni bárkinek. Úgy fog élni, ahogyan eddig élt, azzal a különbséggel, hogy fogyasztóival fizettet magának, és megtalálja mellette a számítását. Türelmességén és jókedvén múlik majd, hogy vendégei számára hangulatról, jókedvről és kényelemről gondoskodjék, csodálnám, ha vállalkozása nem indulna virágzásnak, és idővel nem bővülne ki.

Keresztapám itt szünetet tartott, hogy időt engedjen nekünk a szívből eredő tetszés és hála ömlengésének, amiben végül részt vett az is, akihez intelmei szóltak.

- Ami Lympikét illeti - folytatta (ezzel a becenévvel szokta ugyanis illetni nővéremet) -, önként kínálkoznék az a gondolat, hogy az ő kedves mamájának kezére járjon a vendégek mulattatásában, amire természeténél fogva hivatott, s nem kétséges, hogy kitűnő, vonzó varázsú filia hospitalis-nak[2] bizonyulna. Lesz is rá alkalom, hogy ilyeténképpen hasznosítsa magát. Egyelőre azonban valami jobbra gondolok vele kapcsolatban. A maguk fénykorában tanult valamicskét énekelni, no, nem sokra vitte, a hangja is gyönge, de van benne valami cirógató zengés, aminek hatását szemmel látható előnyök mélyítik el. Régi jó cimborám Kölnben Sally Meerschaum, annak fő üzletága egy színpadi ügynökség. Könnyűszerrel el fogja helyezni Olympiát valamilyen, egyelőre szerényebb operett-társulatnál, avagy egy dalcsarnok művészszemélyzetének kötelékében, s első garderobe-szükségletét a magam lomtárából alighanem fedezni tudom. Pályakezdése homályos és küzdelmes lesz, talán birkóznia kell majd az élettel. De ha van benne karakter (mert ez a tehetségnél is fontosabb), és számos vagyontételből álló vagyonkájával jól tud sáfárkodni, akkor pályája az alsóbb régiókból gyorsan fölfelé ível majd, és tündöklő magaslatokra lendülhet. Jómagam persze csak általános irányítást adhatok, épp hogy elindíthatom a lehetőségeket; a többi már a maguk dolga.

Nővérem örömtől visítozva borult tanácsadónk nyakába, és a mellére bújt, mialatt az tovább beszélt.

- Most - mondotta, s látszott, hogy a következő pont különösen szívügye -, most harmadsorban a mi jellemfejünkre térek át! (A nyájas olvasó már tudni fogja, mire céloz ez a megjelölés.) Fontolóra vettem jövőjének kérdését, s bár akadnak nem csekély nehézségek, azt hiszem, találtam egy, legalább ideiglenesen jónak ígérkező megoldást. Még a külfölddel, pontosabban: Párizzsal is leveleztem ebben az ügyben - mindjárt megmondom, miről van szó. Véleményem szerint első és fődolog, hogy kitárjuk előtte az életet, melyhez a tisztes úton való eljutást a felsőbbségek értetlensége idáig jónak látta tőle megtagadni. Csak az kell, hogy szabad pályát nyissunk neki, akkor majd elkapja őt az ár, és bízvást remélem, hogy szép partokra fogja segíteni. Itt van mindjárt a szállodás-, a pincérszakma, ez úgy sejtem, számára a legkedvezőbb kilátásokkal biztat; mégpedig éppúgy egyenes irányban (amely igen tisztes életmódot biztosíthat neki), valamint jobbra-balra a különféle kitérőkön és szabálytalan mellékösvényeken, melyek már nem egy szerencsefi előtt föltárultak a kitaposott országút mentén. A levélváltás, amelyre utaltam, köztem és a párizsi Saint James and Albany Hotel igazgatója között folyt, akinek háza a Vendôme tértől nem messze, a Saint Honoré utcán áll (vagyis jó központi helyen: itt láthatják a térképemen); Isaak Stürzli az illető, pertu pajtásom párizsi tartózkodásom idejéből. Félix jólneveltségét és egyéni tulajdonságait a legvonzóbban igyekeztem előtte megvilágítani, úri modoráért és ügyességéért jótálltam. Valamit konyít a francia, az angol nyelvhez; nem árt, ha mostanában lehetőleg gyarapítja tudását. Stürzli a kedvemért mindenesetre hajlandó őt próbaidőre és eleinte természetesen fizetés nélkül alkalmazni. Félix teljes ellátást kap, s a szálló igazgatósága késznek nyilatkozott arra is, hogy ellátja őt szolgálati öltözékkel, mely bizonyára jól fog feszülni rajta. Egyszóval itt látok utat, teret és kedvező körülményeket arra, hogy kibonthassa képességeit, és számítok rá, hogy a mi jellemfejünk a Saint James and Albany előkelő vendégeit teljes megelégedésükre fogja kiszolgálni.

Képzelhető, hogy a nagyszerű ember iránt nem kevésbé mutatkoztam hálásnak, mint a nők. Örvendező kacagással, elbűvölten öleltem meg keresztapámat. Máris szinte tovatűnt körülem szülőhazám gyűlöletes kisszerűsége, kitárult előttem a nagyvilág, és sugárzó pompában fénylett lelki szemeim előtt Párizs, az a város, melyre szegény apám egész életében ha csak visszagondolt, majd elalélt a gyönyörűségtől. Csakhogy a dolog nem volt olyan egyszerű, sőt inkább megvolt a maga nehézsége, vagy ahogy népiesen mondani szokás, bökkenője; mert nem lehetett, nem volt szabad világgá mennem, ameddig el nem rendeződött viszonyom a katonasággal; amíg az irataim erről a viszonyról kielégítő felvilágosítást nem adnak, az országhatár áthághatatlan korlát gyanánt meredt elém, s ez a kérdés annál is nyugtalanítóbb volt, minthogy én tudvalevőleg nem vívtam ki a művelt osztály előjogait, és, amennyiben szolgálatra alkalmasnak találnak, közönséges újoncként kell bevonulnom a kaszárnyába. Ez a gátló körülmény, amelyet mind ez ideig könnyelműen kivertem a fejemből, ebben a reményteljesen emelkedett pillanatban súlyosan nehezedett a szívemre; és amikor tétovázva szóba hoztam, kiderült, hogy anyám is, nővérem is, de Schimmelpreester is figyelmen kívül hagyták; amazok a nőknél érthető tudatlanságból, emez, mivel mint afféle művész, maga is megszokta, hogy állami és hivatalos dolgokkal ne sokat törődjék. Be is ismerte, hogy az adott esettel tökéletesen tehetetlenül áll szemközt; bosszúsan kijelentette, hogy semmiféle személyes kapcsolata nincs törzsorvosokkal, így a parancsnokságoknak bizalmas befolyásolásáról szó sem lehet; törjem én a fejem, hogyan mászom ki a csávából.

Így hát ebben az annyira kényes helyzetben teljesen magamra voltam utalva, s az olvasó látni fogja, álltam-e benne a sarat. Egyelőre az útra keléshez, a küszöbönálló helyváltozáshoz és az arra való készülődéshez fűződő változatos gondolatok elszórakoztatták, és másfelé terelték kamaszosan mozgékony szellememet; anyám tudniillik azt remélte, hogy már újesztendőre albérlőket vagy kosztosokat fogadhat, ezért még karácsony előtt le kellett bonyolítanunk a költözködést, mégpedig Majna-Frankfurtba, mert véglegesen ezt a nagyvárost szemeltük ki úticélul és lakóhelyül, a benne bőségesebben kínálkozó szerencsés eshetőségek miatt.

Mily könnyű szívvel, mily türelmetlenül, kicsinylően és megindultság nélkül fordít hátat a távolba törtető fiatalember kicsiny szülővárosának, még csak vissza se néz, hogy utoljára láthassa templomtornyát, szőlőhegyeit! És mégis, akármennyire kinőtt belőle, és szeretne még inkább kinőni, tudatának hátterében ott marad a nevetségig, túlságosan jól ismert városkép, és csodálatosképpen a mélységes feledés hosszú esztendei után is föl-fölbukkan onnét. Ami rég ízléstelennek tűnt föl, az most tiszteletet ébreszt, az ember kinti életének tettei, eredményei, sikerei közt titkon hazasandít arra a kis világra; létének minden fordulópontján, minden emelkedésén azt kérdezi magában, mit fog szólni, mit szólna hozzá a világ, és különösképpen olyankor van ez így, amikor a szülőföld rosszindulatban, igaztalanul, értetlenül viselkedett a különös fiatalemberrel. Éppen mert függött a szülőföldjétől, dacolt vele; éppen mert a haza szabadjára engedte, és talán már rég el is felejtette, az ifjú önként elismeri jogát, hogy ítélhessen fölötte, és beleszólhasson élete folyásába. Mi több, eljön a nap, sok-sok, számára eseményekben dús, változatos esztendő múltán, amikor ő maga visszavonzódik ahhoz a kiindulóponthoz, nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy akár felismerten, akár ismeretlenül megmutassa magát a korlátolt világ előtt abban az idegenül tündöklő állapotában, ahová eljutott, és sok szorongó gúnnyal a szívében kiélvezze az ámulatát - ahogyan ezt önmagamról megfelelő helyen el fogom mondani.

T. c. Stürzli úrnak Párizsba illendő formában megírtam, szíveskedjék irántam egy kis türelemmel lenni, mivel nem áll módomban, hogy nyomban átlépjem a határt, be kell várnom, miként döntenek katonai szolgálatra való alkalmasságom felől - ámbátor, tettem hozzá találomra, ez a döntés, leendő hivatásomat nem érintő okokból, minden valószínűség szerint kedvezően fog kiütni. Maradék holmink hamarosan átváltozott málhává és útipoggyásszá, amelyben hat remek, keményített mellű ing is helyet foglalt, ezeket keresztapám nyújtotta át nekem búcsúajándékul, hogy Párizsban majd jó hasznukat vegyem. És egy borongós téli napon, ahogy az elrobogó vonat ablakából mindhárman kihajolunk és integetünk, ott látjuk barátunk lengő piros zsebkendőjét eltűnni a ködben. A nagyszerű férfiút még csak egyetlenegyszer láttam viszont.


NEGYEDIK FEJEZET

Sebtiben suhanok el az első zűrzavaros napok fölött, melyek Frankfurtba való megérkezésünk után következtek, mert nem szívesen emlékszem vissza arra a nyomorúságos szerepre, amelyet ebben a gazdag és pompás kereskedővárosban játszani kényszerültünk, és nem venném lelkemre, hogy az olvasóban kelletlen érzést támasszak akkori körülményeink kiteregetésével. Hallgatással mellőzöm a szennyes menedékhelyet vagy éji szállást, mely érdemtelenül kérkedett a szállodacégérrel, s ahol anyámmal (mert Olympia nővérem már Wiesbaden állomáson letért útirányunkból, hogy Kölnben, Meerschaum ügynöknél próbáljon szerencsét) takarékossági okokból több éjszakát töltöttünk: mégpedig jómagam egy díványon, amely csak úgy nyüzsgött a csípő meg szúró férgektől. Hallgatással mellőzöm vesződséges gyaloglásainkat is a nagy és rideg, a szegénység iránt ellenséges érzületű városban, valamilyen megfizethető lakás után futkosva, míg végre-valahára az egyik sivár kerületben fel tudtunk kutatni egy éppen üresen álló lakást, amely anyám megélhetési tervei szempontjából egyelőre úgy-ahogy megjárta. Négy kis szobából állt az egész s egy még kisebb konyhából, egy hátulsó házrész földszintjén csúf udvarokra nyílt, és soha napfényt nem kapott. Mivel azonban csak havi negyven márkába került, és nem tartottuk magunkhoz méltónak, hogy sokat alkudozzunk, nyomban kibéreltük, és még aznap be is költöztünk.

Határtalan vonzóereje van a fiatalságra mindennek, ami új, és jóllehet ez a búskomor hajlék otthoni napsütötte villánkkal a leghalványabb összehasonlítást sem állta, én a magam részéről a rakoncátlanságig felélénkülve élveztem ezt az annyira szokatlan környezetet. Frissen és vidoran jártam kezére anyámnak az első sürgős munkában, bútorokat tologattam, tányérokat és csészéket bontogattam ki a védőburkolatul szolgáló fagyapotból, polcot s szekrényt konyhafelszereléssel raktam meg, és az sem rontotta a kedvemet, hogy a háziúrral, egy komisz modorú, undok, hájas fráterrel tárgyalnom kellett a lakásban szükségesnek mutatkozó javításokról; ez a potrohos alak azonban makacsul vonakodott a költségeket viselni, úgyhogy végül is anyám kénytelen volt saját erszényébe nyúlni, hogy a vendégszobák ne tűnjenek föl elhanyagoltnak. Nemigen volt ínyére a dolog, mert a hurcolkodás költségei tetemes összegre rúgtak, és még mielőtt az üzlet igazában megnyílt volna, csőd fenyegetett, ha a fizetővendégek netán elmaradnak.

Mindjárt első este, ahogy a konyhában csak úgy állva tükörtojást vacsoráztunk, elhatároztuk, hogy üzemünket kegyeletes és boldog emlékezésül Loreley Penziónak fogjuk keresztelni, s ezt a döntést egy közösen aláírt levelezőlapon jóváhagyás végett keresztapám, Schimmelpreester tudomására is hoztuk; és már másnap magam szaladtam el az egyik legelterjedtebb frankfurti újság kiadóhivatalába egy szerényen, de csábítón fogalmazott hirdetéssel, hogy ezt a poétikus elnevezést kövér betűkkel a nagyközönség tudatába véssük. Napokon át zavarban voltunk a költségek miatt, miképpen oldjuk meg a cégtábla kérdését, amelyet a külső épület falára kellene szegeztetni, hogy intézetünkre fölhívjuk az arra járók figyelmét. De ki írja le kitörő örömünket, mikor megérkezésünk után hatod- vagy hetednapra szülővárosunkból egy rejtélyes alakú postacsomag érkezett, melyen keresztapám, Schimmelpreester, volt feladóként megjelölve, s abból négy helyen átlyukasztott, derékszögben hajlított bádogcégér került elő, melyen a művész saját kezű alkotása, a palackcímkékről ismert, ékszereken kívül semmi mást nem viselő nőalak meg az aranyfestékkel színezett Loreley Penzió felírás pompázott, s melyet a külső ház sarkára olyképpen erősítettünk, hogy a Sziklatündér kinyújtott kezének gyűrűsujjával az udvari folyosóról nyíló hajlékunkra mutasson, úgyhogy nagyon szépen hatott az egész.

Csakugyan volt is érdeklődés. Elsőnek egy fiatal technikus vagy gépészmérnök jelentkezett komoly, hallgatag, sőt mogorva és sorsával nyilván elégedetlen férfi, aki azonban pontosan fizetett, és mérsékletes, higgadt életmódot folytatott. És alig egy hete volt nálunk, mikor egyszerre két vendég csatlakozott hozzá: színészfajta emberek - mármint egy tökéletesen hangjavesztett, ezért szerződés nélküli basszista a komikai szerepkörből, kövérkés, mulattató figura, de balszerencséje miatt örökké morcos, aki makacs énekgyakorlatokkal hasztalan igyekezett visszaszerezni orgánumának régi erejét. Ezek a gyakorlatok úgy hangzottak, mint hogyha egy hordóban fuldokolva segítségért kiabálna valaki; vele együtt női hozzátartozója, egy vörös hajú kóristanő, piszkos pongyolában, hosszúra növesztett, rózsaszínre festett körmökkel, ösztövér és szemlátomást nem egészen ép tüdejű teremtés, akit azonban az énekes, talán valamilyen félrelépések miatt, vagy talán csak, hogy lecsapolja világra szóló elkeseredését, nadrágtartójával többször érzékenyen megfenyített anélkül, hogy a nőt iránta való vonzalmában legkevésbé is megingatta volna.

Ezek ketten foglaltak le tehát egy szobát, a gépész egy másikat; a harmadik ebédlőül szolgált, ott folytak le a kevésből ügyesen elkészített közös étkezések, s minthogy én érthető illendőségi okokból nem óhajtottam anyámmal egy szobában lakni, a konyhában háltam, és a vízvezeték alatt mosakodtam, arra gondolva, hogy ez az állapot úgysem tarthat soká, és kevés kell hozzá, hogy életutam így vagy úgy fordulóhoz érjen.

A Loreley Penzió virágzásnak indult; a vendégek miatt, mint már jeleztem, nekünk magunknak össze kellett húzódnunk, és igaza volt anyámnak, mikor arról ábrándozott, hogy előbb-utóbb kibővíti vállalkozását, és cselédet fogad. Az üzem mindenesetre nekilendült, közreműködésemre nem volt szükség, és magamra maradva tisztán láttam, hogy amíg majd elmehetek Párizsba, vagy pedig kénytelen leszek felhúzni a mundért, megint hosszabb időm marad lustálkodásra, ami egy serdülő ifjúnak nagyon jól elkel belső fejlődése érdekében. Műveltség nem szerezhető meg buta robot és magolás útján, az épp ellenkezőleg, a szabadság és a kifelé mutatott tétlenség adománya; kiharcolni nem lehet, az ember a levegővel szívja be; érette titkos szerszámok tevékenykednek, s bízvást elmondhatjuk, hogy az érzékszervek és az elme rejtett szorgalma, amely igen jól megfér a látszólag tökéletes naplopással, és a nap minden órájában küzd a javaiért, a kiválasztott egyént álmában lepi meg. Persze ahhoz, hogy valaki művelt emberré válhasson, kell, hogy formálható anyagból legyen gyúrva. Senki sem kaphatja meg azt, ami születésétől fogva nem az övé, s hasztalan áhítozol olyasmire, ami tőled idegen. Hiába tör műveltségre, aki hitvány fából van faragva; aki elsajátította, az sohasem volt durva lelkű. És ismét nagyon nehéz itt igazságos és éles határt vonni személyes érdem és aközött, amit általában szerencsés körülményeknek mondanak; mert bár tény és való, hogy engem a sors kedvező fordulata a legjobb pillanatban plántált egy nagyváros talajába, és bőséges szabad időt engedélyezett, ebből azonban le kell számítani, hogy teljesen híjával voltam az anyagi eszközöknek, melyek nélkül a szórakozás és művelődés számos itteni csarnoka zárva volt előttem, és tanulmányaimban arra voltam szorítva, - hogy úgyszólván kintről tapasszam arcomat egy gyönyörűséges kert pompás vasrácsára.

Akkoriban szinte túlságosan sokat aludtam, többnyire ebédidőig, sőt gyakran azon is jóval túl, úgyhogy csak utólag, a konyhában fogyasztottam egy kevés fölmelegített vagy hideg ennivalót, utána rágyújtottam egy cigarettára, amivel gépészmérnök-lakónk, kínált meg (mert tudta, mennyire rabja vagyok ennek a serkentő élvezetnek, amit azonban a magam pénzén kellőleg nem elégíthettem ki), s csak késő délután, négy-öt óra körül távoztam a Loreley Penzióból, amikor a városban javában állt az előkelő élet, a gazdag hölgyvilág hintón járt bevásárlásra és látogatóba, a kávéházak zsúfolva voltak, a boltkirakatokban ragyogni kezdett a pazar kivilágítás. Ilyenkor indultam hát sétára, és előgyelegtem a belvárosban, hogy gyönyör- és tanulságszerzés végett bekalandozzam a híres Frankfurt népes utcáit, ahonnan rendszerint csak pirkadatkor és, mindent egybevetve, dús nyereséggel mentem vissza az anyai tűzhelyhez.

Nézzék csak meg ezt a szerényen öltözött fiatalembert, ahogy egyedül, a zajló életben elveszetten ténfergi át a tarkabarka idegenséget Zsebe üres, ki sem veheti részét istenigazában a civilizáció örömeiből. Látja földicsérő hirdetményeiket falragaszokon és reklámoszlopokon, oly rikítók, hogy a legfásultabb kedélyt is jókedvre és kíváncsiságra hangolnák (márpedig ő maga különösképpen fogékony az effélére) - s be kell érnie azzal, hogy elolvassa címüket, és tudomásul vegye létezésüket. Látja a sarkig tárt színházbejáratokat, és nem sodródhat együtt a befelé özönlők áradatával; káprázó szemmel áll a túl erős világításban, amit a varieték meg a mutatványosbódék a gyalogjáróra kivetítenek, míg bent talán egy szerecsen óriás, a fehér fénytől halványra festett arccal, köpenyben, háromszögletű, fehér kalappal, kezében golyós végű bottal magasodik, mint egy mesealak - és ő nem hallgathat fogvicsorító hívogatására, ígérgető halandzsájára. De azért érzékei éberek, elméje túlfeszült az érdeklődéstől; lát, élvez, befogad; és habár a sokféle zaj és látvány az álmatag kisváros fiát eleinte fölkavarja, elkábítja, sőt meg is félemlíti, van benne elég józan ész és lelkierő, hogy lassanként a belső zűrzavar fölé kerekedjék, és azt is önművelésének, mohó tanulásvágyának szolgálatába állítsa.

Mily ügyes találmány is a bolti kirakat, s hogy az üzletek, bazárok, divatszalonok, az áruházak és a fényűzési cikkek raktárai nem leplezik kincseiket, hanem székében és bőségesen, kimerítő választékban a közönség elé tárják, tündöklő üvegtáblák mögött közszemlére teszik, és hivalkodva kínálgatják! Téli délutánokon, fényes nappal fényben úsznak mindezek a kiállítóhelyek: az ablakok alján elhelyezett apró gázlángsorok óvják az üvegtáblákat a befagyástól. Én pedig ott álltam, a hideg ellen mindössze egy nyakam köré tekert gyapjúsállal védve (mert szegény apámtól örökölt télikabátom csekély kölcsönösszeg fejében már jó rég a zálogházba sétált), és csak úgy faltam a szememmel a sok jó, uraságoknak való drága holmit, nem törődve a hideggel meg a nedvességgel, ami a talpamtól a combomig fölszivárgott.

A bútorkereskedések kirakataiban teljes berendezések voltak: komoly és kényelmes úriszobák, hálók, melyek a meghitt családiasság, az élet minden elfinomultságába beavattak; kívánatos kis ebédlők, ahol a kényelmes székekkel körülrakott damasztterítős, virágdíszes asztalon gyönyörű ezüst, finom porcelán és törékeny üvegkészlet csillogott; ceremóniás ízlésességű hercegi szalonok gyertyatartókkal, kandallókkal és hímzettmintás huzatú karosszékekkel berendezve; és nem győztem bámulni, hogyan pompáztak a nemes bútorok az alapzatul leterített, enyhe színekkel tüzelő perzsaszőnyegeken. Arrább egy férfiszabó- és divatüzlet bemutatótermei vonták magukra figyelmemet. Itt láttam a gazdag nagyurak ruhatárát, a bársony hálóköntöstől vagy az atlasszal kivarrott otthonkától a merev estélyi frakkig, a legfrissebb, legválasztékosabb formájú alabástromfehér gallértól a gyengéden simuló bokavédőig és a tükörfényű lakktopánig, a finoman csíkozott vagy pöttyözött kézelős ingtől a drágalátos, testhez álló bundáig; itt nyílt fel előttem kézibőröndjük, a fényűzésnek ez a katonaiszákja, borjúirhából vagy drága krokodilbőrből, mely úgy hat, mintha foltokból volna összerakva; és így sorra megismertem a felső kiváltságos körök életszükségleteit, az illatszeres üvegcséket, a keféket, a kézikészleteket, az evőeszköz-tokokat és a legfinomabb nikkelből készült, összerakható spirituszfőzőket; hellyel-közzel csodás mellények, pompás nyakravalók, szibarita kéjt szolgáló alsóneműk, szattyán papucsok, atlaszbélésű kalapok, szarvasbőr kesztyűk és fátyolselyem harisnyák vonzó elrendezésben; a legutolsó, kézbevalóan célszerű gombig emlékezetébe véshette az ifjú az elegáns nagyúri fölszerelés kellékeit. De talán csak át kellett volna mennem az utca túlsó felére, óvatosan és ügyesen keresztülsurranva kocsik és csilingelő villamosok közt, hogy egy műkereskedés kirakata elé érjek. Itt a díszítő ipar termékeit láttam, magasabb és művelt ízlésűek szemét gyönyörködtető tárgyakat, egyebek közt mesterkéz alkotta festményeket, különféle állatfigurákat szelíd porcelánból, szépen formált agyagvázákat, kis ércszobrokat, és kedvem lett volna a nyújtózkodó, nemes idomú testeket kézbe fogva dédelgetni. Hanem miféle tündöklés az, néhány lépéssel odább, amely bűvöletével földhöz szegezte az álmélkodót? Egy nagy ékszerész és aranyműves kirakata - és a didergő fiú sóvárgását csupán egy törékeny üvegtábla választotta el Meseország kincseitől.

Kábult elragadtatásom, ha valahol, itt párosult a legnagyobb tanulásvággyal. Vagyont érő, halványan csillámló gyöngysorok, kis csipketerítőkön, egymás alatt elrendezve, középütt cseresznye nagyságú, kétoldalt egyenletesen kisebbedő szemekkel, végükön gyémántcsattal; bársonyba ágyazott, a szivárvány minden színében keményen szikrázó briliánsok, méltók arra, hogy királynők nyakát, keblét, fejét díszítsék; üveglapokon csábítóan tálalt színarany cigarettatárcák és botfogantyúk; és közöttük mindenfelé hanyagul elszórva a legcsodálatosabb tarkasága csiszolt ékkövek: vérvörös rubinok, fűzöld, üvegszerű smaragdok; kékesen áttetsző, csillagformán sziporkázó zafírok; ametisztek, melyek állítólag szerves anyagot tartalmaznak s ettől nyerik pompás lila színüket; gyöngyházopálok, melyek más-más színűek voltak aszerint, hogy merről néztem őket; egy-egy szem topáz; a színskála minden fokozatában tündöklő fantáziakövek - mindezekben nem csupán érzéki gyönyört találtam, hanem tanulmányoznivalót is, elmélyedtem bennük, igyekeztem kibetűzni az itt-ott feltüntetett árakat, összehasonlítottam, szemmel méregettem a kincseket, első ízben vált bennem tudatossá, hogy szeretem a föld ékköveit, ezeket a tulajdonképp értéktelen anyagú kristályokat, melyeknek közönséges alkatrészei kizárólag a természet szeszélyéből állottak össze drágalátos képződményekké, s akkor alapoztam meg ezen a varázsos területen későbbi megbízható szakértelmemet.

Szóljak még a virágosboltokról, melyekből, ha ajtajuk kinyílt, az Édenkert langymeleg illatai párologtak, s ablakaik mögött óriás atlaszcsíkokkal felcicomázott kosarak látszottak, aminőket hölgyeknek szokás küldeni udvarias figyelemből? Az írószer-üzletekről, amelyeknek kirakatai megtanítottak, milyen papirost használ egy gavallér a levelezéshez, és hogyan nyomtatja rá koronás, címeres monogramját? Az illatszerészek és fodrászok ablakairól, hol fényesre csiszolt fiolákban különféle francia gyártmányú parfümök és eszenciák díszlettek, s dúsan cizellált dobozokban kínálgatták magukat a körömápolásra és arcmasszírozásra szolgáló, elpuhultnak szánt műszerek?

Megadatott nekem, hogy nézhessek - ez akkor mindent jelentett számomra -, bizonyára nevelő hatású adomány, már amennyiben dolgokra, a nagyvilág csábítva oktató kirakataira terjed ki. Ám a nagyváros előkelő negyedei, amelyekben legfőképpen mozogtam, bőven kínálják megfigyelésre az emberi élet jelenségeit; mennyivel mélyebben markol a lélekbe ezeknek mohón kíváncsiskodó szemlélése, s mennyire másképpen kellett hogy lekössék az ernyedetlenül törekvő ifjú vágyát és figyelmét, mint az élettelen tárgyak!

Ó, ti szép jelenetek az előkelő élet színpadán! Sohasem nyílt rátok fogékonyabb szempár. A jó ég tudja, hogy a vágyat ébresztő képek közül, amelyek akkor megkaptak, miért éppen egy rögződött oly mélyen belém, és ragadt meg oly szilárdan emlékezetemben, hogy jelentéktelen, sőt semmitmondó volta ellenére még ma is elragadtatva gondolok vissza rá. Nem állok ellen a kísértésnek, hogy itt fölvázoljam, noha jól tudom, hogy az elbeszélőnek - márpedig, amikor ezeket írom, elbeszélő vagyok - nem lenne szabad olyan epizódokkal terhelni az olvasót, amelyekből, lapos kifejezéssel élve, "semmi sem sül ki", mivelhogy azt, amit "cselekménynek" szokás mondani, egyáltalán nem viszi előbbre. Azonban önéletrajzban talán leginkább megengedhető, hogy az ember a művészet szabályai helyett szíve törvényének engedelmeskedjék.

Ismétlem, semmiség volt, csak éppen elbájoló. Fölöttem volt a színtér: nyitott erkély a Frankfurter Hof szálloda első emeletén. Arra lépett ki egy ifjú emberpár - bocsánat, hogy ilyen egyszerű dolgot mondok el -, egy úrfi meg egy kisasszony. Velem egykorúak lehettek, nyilván testvérek, lehetséges, hogy ikrek, annyira hasonlítottak egymáshoz. Hideg téli idő volt, de ők rakoncátlan kedvükben hajadonfőtt, felsőkabát nélkül levegőztek. Külsejük, fekete hajuk valamilyen tengeren túli eredetre vallott, spanyol-portugál dél-amerikaiak, argentinok, brazilok lehettek - csak találgatok; vagy talán zsidók, ezért nem kezeskedem, és ez nem is zavarná rajongásomat, mert ennek a fajtának fényűzően nevelt gyermekei lehetnek roppantul vonzók. Mindketten gyönyörű szépek voltak - el sem lehet mondani, milyen gyönyörűek, az ifjú nem kevésbé, mint a lány. Már mindkettő estélyi díszben volt; a fiú ingmellében igazgyöngy gombok, a lány sötét, szépen fésült hajában gyémántboglár, és egy másik a keblén, ott, ahol princesszruhájának hűsszín bársonya átlátszó csipkébe ment át; a ruha ujjai is csipkéből készültek.

Remegtem, hogy kár ne érje toalettjüket, mert néhány nedves hópehely kavargott és megült hullámos, fekete hajválasztékukon. Gyerekes, testvéri csínyüket legfeljebb két percig űzték, hogy a korláton áthajolva, nevető szájjal mutogassák egymásnak az utcán látható apró eseményeket. Azután tréfásan megborzongtak a hidegtől, levertek a ruhájukról egypár hópelyhet, és visszahúzódtak a szobába, amely abban a pillanatban kivilágosodott. Elmúltak, mint egy pillanatnyi látomás, eltűntek a soha viszont nem látásra. De egy lámpaoszlopnak dőlve még sokáig bámultam föl az erkélyükre, gondolatban igyekeztem mélyére látni életüknek; és nemcsak aznap, hanem még sok későbbi éjszakán is, a csatangolástól és nézelődéstől kimerülten konyhai padomra heverve, róluk álmodoztam.

Szerelmes álmok, elragadtatásból, az egyesülés vágyából született álmok - nem nevezhetem őket másként, jóllehet nem egyvalaki, hanem egy kettős lény volt a tárgyuk, a futólag, de bensőségesen látott testvérpár - saját nememhez tartozó az egyik, a másik a másikhoz, vagyis a szépnemhez. De a szépség itt a kettősségben, a kedves párosságban rejlett, s ha számomra több mint kétes, hogy egy fiatalember magános megjelenése az erkélyen - eltekintve az ingmellén csillogó gyöngyöktől - legkevésbé is föllobbantott volna, ugyanoly okom volt kételkedni abban is, hogy egyedül a lány képe, testvéri ellenpárja nélkül, ily édes álmokba tudta volna ringatni lelkemet. Szerelmes álmok, álmok, melyeket szerettem, éppen mert - hogy úgy mondjam - eredetükben elválaszthatatlanok, határozatlanok voltak, kettős, vagyis hát: teljes értelműek, s a mindkét nembeliség emberi igézetét boldogítóan magukba foglalták.

Holdkóros bámészkodó! - hallom az olvasó kifakadását. Hol maradnak a kalandjaid? Ilyen érzelmes semmiségekkel, sóvár ernyedtséged állítólagos élményeivel szándékozol engem mulattatni végig az egész könyvön? Talán bizony homlokodat és orrodat, amíg csak egy rendőr el nem kergetett, nagy üvegtáblákhoz nyomtad, hogy krémszín függönyök résein át előkelő éttermek belsejébe kukucskálhass - ácsorogtál kusza fűszerillatokban, amelyek pincerácson át áradtak ki a konyhákból, és láttad Frankfurt vacsorázó úri társaságát, láttad a fürgén felszolgáló pincérek sürgölődését a kis asztalok körül, amelyeken kandeláberek álltak ernyős gyertyákkal, és kristályvázákban ritka virágok pompáztak? Így cselekedtem - és meglep, mily találóan tudja visszaadni az olvasó a nagyvilági életből elorzott gyönyörködéseimet, mintha csak ő maga is laposra nyomta volna orrát a fent említett üvegtáblákon. De ami az "ernyedtséget" illeti, ennek a jelzőnek téves voltára hamarosan rá fog eszmélni olvasóm, s gentleman lévén, bocsánatkéréssel visszavonja majd. De már itt hadd említsem meg, hogy fölrázva magam a puszta nézelődésből, némi személyes kapcsolatot kerestem és találtam azzal a világgal, amelyhez természetemnél fogva vonzódtam, ugyanis a színházi előadások végeztével e műintézetek kapui tájékán sündörögtem, és mint afféle fürge és szolgálatkész legény, a jobbfajta közönségnek, amely élénk csevegés közt s a bűbájos művészettől fölhevülten az előcsarnokokból kifelé özönlött, a várakozó fogatok hívogatásával segítségére voltam. A kocsik elé ugrottam, hogy megbízóim számára megállásra bírjam őket, vagy egy darabon föl is szaladtam az utcán, hogy elcsípjem valamelyiket, a kocsis mellé ülve előhajtassak, és lakáj módjára leugorva a bakról, kinyissam a kocsiajtót, olyan meghajlással, amelynek illedelmességére a várakozóknak föl kellett figyelniük. Hogy a magánfogatokat és hintókat előteremthessem, behízelgő hangon megkérdeztem a szerencsés tulajdonos nevét, és nem csekély élvezettel, csengő hangon röpítettem utca hosszat a levegőbe ezeket a neveket a titulusokkal együtt - Streisand udvari tanácsos! Ackerbloom főkonzuli Stralenheim vagy Adelebsen alezredes! - hogy a kocsik előálljanak. Volt nem egy nagyon nehéz név, úgyhogy viselője habozva mondta meg, mert nem bízott a képességemben, hogy ki tudom ejteni. Egy méltóságos házaspárnak például s láthatóan még hajadonsorban levő leányuknak Crequis de Mont-en-fleur volt a neve, s mily kellemesen érintette mindhármukat a kifogástalan elegancia, ahogyan én, mikor végtére közölték velem, ezt a mintegy sistergésből és vihogásból orrhangú és virágos poézisbe átsikló névösszetételt, mint hajnali kakasszót eljuttattam meglehetős messze várakozó öreg parádéskocsisuk fülébe, úgyhogy ez haladéktalanul odahajtott ódivatú, de tisztára mosott batárjával, amelyet két elhízott fakó húzott.

Az úri népnek tett ilyen szolgálatok fejében gyakran ütötte a markomat, mindig a legjobbkor, nemritkán ezüst aprópénz.

De még inkább szívem szerint való volt az ilyesmikért kapott különb, ígéretesebb jutalom a meghökkenésnek és rokonszenvező figyelemnek egy-egy röptében elfogott jele, egy pillantás, amely kellemes csodálkozással mért végig, egy mosoly, amely meglepett kíváncsisággal cirógatta személyemet; és olyan gondosan könyveltem el lelkembe ezeket a csöndes sikereket, hogy majd mindegyikről, de a jelentékenyebbekről és bensőségesebbekről föltétlenül, még ma is számot tudnék adni.

Mily csodálatos valami, ha tüzetesen megnézzük, az emberi szem, minden szervi képződmények e legtökéletesebbje, ha beállítja magát, hogy nedves fényét valamely más emberi jelenségre összpontosítsa; ez a kincset érő kocsonya, amely ugyanúgy közönséges anyagokból áll, mint a teremtés minden műve, s a drágakövekhez hasonlóan szemlélteti, hogy az anyagokon semmi sem, de azok szellemes és szerencsés összetételén minden múlik; ez a csontüregbe ágyazott nyálka, amelyre a halál után az a sors vár, hogy majd a sírban feloszoljon és megint szertefolyjon a vizenyős sárban, de ameddig csak éber benne az élet szikrája, oly szép éteri hidakat tud verni az idegenség minden szakadéka közt, amely ember és ember közt tátonghat!

Gyöngéd, lenge dolgokról gyöngéden és lengén illik beszélni, ezért óvatosan iktatok ide egy kiegészítő elmélkedést. Csakis az emberi kapcsolat két pólusán, ahol még, vagy már nincsenek szavak, a nézésben és az ölelésben lelhető fel voltaképpen a boldogság, mert csak ezekben van föltétlen szabadság, titok és mélységes kíméletlenség. A két pólus között lehetséges mindennemű viszony és kapcsolat langyos és lagymatag, mert formaság és polgári konvenció határozza meg, tompítja és korlátozza. Itt a szó uralkodik, ez a halvány és hűvös közvetítő, a szelíd, mérsékletes erkölcsiség ez első megnyilvánulása, mely lényegében annyira idegen a természet forró és néma szférájától, hogy azt lehetne mondani, minden egyes szó már önmagában és mint ilyen már frázis. Én mondom ezt, aki, midőn a művelődés igényével írom önéletrajzomat, a lehető legnagyobb gonddal törekszem a szépirodalmi kifejezésre. És mégsem a szavakkal való közlés az igazi elemem; legigazibb érdeklődésem nem ahhoz fűz. Sokkal inkább érdekelnek az emberi kapcsolat szélső, hallgatag régiói; legelőször az, amelyben az idegenség és polgári kötetlenség még szabad ősállapotban van, és a pillantások felelőtlenül, álomszerű szemérmetlenséggel ülik nászukat; azután pedig az a másik, ahol a lehető legtökéletesebb beolvadás, meghittség és elvegyülés a legteljesebben helyreállítja ezt a szótlan ősállapotot.


ÖTÖDIK FEJEZET

De látom az olvasó arcán az aggodalmat, hogy ilyen sokirányú elfoglaltság közepette netán végképp megfeledkeztem a katonasághoz való viszonyom kényes kérdéséről, miért is sietek megnyugtatni mindenkit, hogy ellenkezőleg, állandóan és nem minden szorongás nélkül irányítottam figyelmemet erre a fatális pontra. Abban az arányban persze, ahogy a kellemetlen csomó kibogozása tekintetében magammal tisztába jöttem, szorongásom átváltódott abba a jóleső szorgosságba, amely olyankor vesz erőt rajtunk, ha képességeinket valamely nagy, sőt túl nagy feladattal készülünk összemérni, és... itt meg kell fékeznem tollamat, s okos számítással ellen kell állnom a kísértésnek, hogy rögtön mindent előre elmondjak. Mert hiszen, mivel egyre inkább szilárdul bennem a szándék, hogy ezt az irkafirkát, ha ugyan egyáltalán dűlőre jutok vele, valaha sajtó alá rendezem, és nyilvánosság elé bocsátom, helytelenül járnék el, ha nem volnék hű a legfontosabb szabályokhoz és irányelvekhez, amelyeket minden íróművész szem előtt tart, hogy érdeklődést és feszültséget tudjon teremteni, s amelyek ellen durván vétenék, ha hajlamomnak engedve, a legjavát tüstént kifecsegném, és úgyszólván idő előtt ellődözném a puskaport.

Elég az hozzá, igen akkurátusan, sőt szigorú tudományossággal láttam dologhoz, és vigyáztam, hogy le ne becsüljem a fölbukkanó nehézségeket, mert sose volt kenyerem a szeleburdiság, ha egyszer komoly munkára szántam el magam; inkább mindig azt vallottam, hogy éppen a legszélsőségesebb, a közönséges átlagember számára leghihetetlenebb merészséggel a leghidegebb megfontoltságnak és legtapintatosabb óvatosságnak kell párosulnia, nehogy végül kudarcba, szégyenbe és nevetségbe fulladjon az egész, és a számításom bevált. Nem elégedtem meg azzal, hogy tüzetesen tájékozódjam a sorozás ügymenete és eljárásmódja, valamint a hozzáfűződő követelmények felől (amihez részint a penziónkban, lakó, katonaviselt gépésszel való beszélgetés révén jutottam, részint egy több kötetes közérdekű tájékoztatóból, amelyet ez a tanultságával elégedetlen ember a szobája polcán tartott), hanem minekutána tervem nagyjában kialakult, a kocsihívogatásért kapott csekély pénzadományokból összespóroltam másfél márkát, hogy beszerezhessem azt a bizonyos, egy könyvkereskedés kirakatában kiszemelt gyógyászati jellegű nyomtatványt, amelyet azután nagy elmélyedéssel és ugyanakkor nagy haszonnal bújtam.

Akárcsak a hajónak a homokteherre, a tehetségnek is szüksége van ismeretanyagra, de nem kevésbé bizonyos, hogy csak olyan ismereteket sajátíthatunk el igazán, sőt csak olyanokra van igazán jogos igényünk, amelyekre tehetségünk égetően sürgős esetben szomjúhozik, és amelyek után mohón kap, hogy belőlük megteremtse a nélkülözhetetlen nehézkedést és a szilárd valóságtartalmat. A szóban forgó könyvecskét a legnagyobb élvezettel faltam, s a belőle nyert tanulságot éjnek idején konyhai magányomban, gyertyafénynél, tükör előtt kamatoztattam különleges, célszerű gyakorlatok útján, melyeket egy titkos megfigyelő alkalmasint bolondériának nézett volna, holott nekem világos, értelmes célom volt velük. Erről itt egy szót se többet! Az olvasó rövidesen kárpótláshoz jut a pillanatnyi nélkülözésért.

Híven az érvényben levő rendelethez, már január végén írásban jelentkeztem a honvédelmi hatóságnál, csatoltam születési anyakönyvi kivonatomat, amely körül persze nem volt semmi hiba, úgyszintén a rendőrségtől kapott erkölcsi bizonyítványt, amelynek tartózkodóan semleges formája (hogy ugyanis magaviseletemről a hivatalnak semminő hátrányos adat nem jutott tudomására) gyerekes módon kissé bántott és nyugtalanított. Azt kívánta az előírás, hogy március havában, épp amikor madárcsicsergéssel és andalító szellőkkel ébredezett a tavasz, az állítási kerületben első vizsgálatra személyesen jelentkezzem, és Wiesbadenbe lévén illetékes, odautaztam negyedosztályú menetjeggyel, egyébként meglehetősen fölényes lelkiállapotban; mert tudatában voltam annak, hogy a kocka ma aligha lesz elvetve, s hogy majdnem mindenki még egyszer odakerül a Felülvizsgáló Bizottság nevű fórum elé, amely az újoncok alkalmasságát és beosztását illetően végső fokon határoz. Várakozásom igazolódott. Az eljárás rövid, futólagos, érdektelen volt, az egészre csak halványan emlékszem vissza. Megmérték mellbőségemet és magasságomat, felületesen meghallócsöveztek és kikérdeztek, s tartózkodtak mindennemű nyilatkozattól. Egyelőre elbocsátva és szabadjára hagyva, hogy úgy mondjam, hosszú pórázra engedve sétafikáltam a gyönyörű parkban, amely a sok forrású fürdőhely legszebb dísze; urizáltam, és szememet legeltettem a kurszalon árkádjai alatt sorakozó pompás áruházak látványosságain, s még aznap visszatértem frankfurti otthonomba.

Ámde alig telt el két további hónap (túl voltunk május első felén, és akkoriban azon a vidéken kora nyári hőség tüzelt), rám virradt a reggel, amikor lejárt a haladék, a hosszú póráz, melyet az imént képletesen említettem, felgöngyölődött, és nekem elodázhatatlanul sor alá kellett állnom. Eléggé kalapált a szívem, ahogy megint mindenféle köznépi származású alakokkal együtt gubbasztottam a wiesbadeni vonat negyedosztályú szakaszának keskeny padján azzal az érzéssel, hogy gőzerő röpít a döntés felé. Nem engedtem, hogy ellankadjak a fülledt melegtől, amely útitársaimat bóbiskoló álomba szundította; éberen és teljes készenlétben ültem a helyemen, és önkéntelenül ügyeltem, hogy meg ne támaszkodjam; iparkodtam elképzelni, miféle körülmények közt kell majd állanom a sarat, bár tudtam, hogy régi tapasztalat szerint többnyire minden másképpen alakul, mint az ember előre kigondolhatja. Egyébiránt érzéseim félelem és öröm közt hullámzottak, de nem azért, mintha az eredményt illetőleg komolyan aggódtam volna. Efelől biztos voltam, és szentül eltökéltem, hogy a legvégsőt is megkockáztatom, sőt ha a kényszerűség azt parancsolja, hogy minden testi és lelki erőmet latba vessem (amire elszántság nélkül véleményem szerint bármilyen rendkívüli vállalkozásba bocsátkozni merő ostobaság), pillanatnyi kétségem nem volt, hogy dolgomnak okvetlenül sikerülnie kell. Egyedül az aggasztott, hogy nem tudhattam előre, mennyire kell belefeküdnöm, mennyi izgalmat és lelkesedést kell rááldoznom, hogy célomat elérjem, szóval közbejátszott valami önkímélés féle, ami jellemem legmélyén gyökeredzett, és könnyen elpuhultsággá és gyávasággá fajulhatott volna, ha nem vethettem volna a mérleg serpenyőjébe férfiasabb tulajdonságokat.

Még ma is mintha látnám az alacsony, de nagyméretű gerendás termet, ahová nyers, katonás szóval betuszkoltak, és ahol szerénykedő megjelenésem pillanatában nagy tömeg fiatal legény nyüzsgött. A város peremén fekvő, roskatag és gondozatlan kaszárnyaépület első emeletéről a komor helyiség négy kopár ablakán át, mindenféle ócska limlommal, konzervdobozzal; törmelékkel és hulladékkal elcsúfított külvárosi rétekre nyílt kilátás. Ütött-kopott konyhaasztal mellett egy harcsabajuszú altiszt, vagy őrmesterféle ült, előtte aktacsomók és írószerszámok; és sorra fölolvasta azok neveit, akiknek anyaszült meztelenre vetkőzés végett egy szárnytalan ajtón keresztül be kellett menniük egy fülkébe, amely el volt rekesztve a szomszéd szobától, ahol a voltaképpeni felülvizsgálat végbement. Az említett sarzsi gorombán és megfélemlítően viselkedett. Több ízben baromian ásítva szétterpesztette mancsait és lábszárait, vagy csúfolódott az újonclista alapján döntő, jelentkezésre felhívottak közül azok rovására, akik magasabb iskolázottsággal rendelkeztek.

- Bölcsészdoktor! - kiáltotta, és gúnyosan nevetett hozzá, mintha azt akarná mondani: "Ezt kipofozzuk belőled, barátocskám!"

Mindezektől a szívem tele lett félelemmel és undorodással.

Nagyban folyt az újoncozás, mégis lassan haladt előre, s minthogy ábécé-rendben csinálták, azok, akiknek neve későbbi betűvel kezdődött, hosszadalmas várakozásra lehettek elkészülve. Nyomasztó csend ülte meg a gyülekezetet, mely minden rendű és rangú ifjoncokból verődött össze. Feltűntek köztük bumfordi parasztfajankók, meg a városi csőcselék pökhendiségre hangolt éretlen képviselői; félművelt kereskedősegédek meg egyszerű iparosifjak; még egy színészféle is akadt, akinek pöfeteg, koszos külsején sokan lopva derültek; kétes foglalkozású, beesett szemű kamaszok gallértalan ingben, repedezett lakkcipőben; anyás gyerkőcök, alighogy leérettségizettek, meg korosabb, már hegyes szakállt viselő urak, sápadtan és a tudós vézna testtartásával, akik méltatlan helyzetük érzetében nyughatatlanul, kínosan feszélyezve rótták fel-alá a termet. Három-négy sorköteles, már ingujjra vetkőzve, ruháját karjára terítve, cipőt, kalapot kézben tartva, mezítláb ácsorgott az ajtó közelében. Mások ott üldögéltek a keskeny lócákon, amelyekkel körül volt rakva a helyiség, vagy egyik combjukat az ablakpárkányon pihentették, összeismerkedtek, és félhangos megjegyzéseket váltottak testi állapotukról és az újoncozás különféle epizódjairól. Olykor, senki sem tudta, miféle úton-módon, az ülésteremből híresztelések szivárogtak ki, hogy az alkalmasnak talált újoncok száma igen nagy, eszerint a még felül nem vizsgáltak szerencsés esélyei növekednek, csupa olyan értesülés, aminek hitelességét senki sem tudta ellenőrizni. Elvétve tréfák csattantak el a tömegben, otromba élcelődések egyik-másik előszólítottról, aki már majdnem ruhátlanul volt kénytelen magát mutogatni; fokozódó fesztelenséggel robbant ki a nevetés, míg csak az asztal mellett ülő egyenruhás személy harapós szava helyre nem állította a kötelező csendet.

Jómagam, szokásom szerint, az egyedüllétet választottam, semminő részt nem kértem az üres tereferéből, az idétlen viccekből, és idegenkedve, kitérően válaszolgattam, ha egy-egy szót hozzám intézett valaki. Az egyik nyitott ablakhoz állva (mert a teremben elviselhetetlenné vált az emberszag), hol a kinti sivár tájon, hol a helyiség vegyes gyülekezetén szemlélődtem, és hagytam leperegni a múló órákat. Kedvem lett volna egy pillantást vetni a szomszéd szobába, ahol a bizottság ülésezett, hogy futtában képet kapjak a hivatalát ellátó törzsorvosról; de erre nem nyílt lehetőség, és én fejembe vettem, hogy ennek az embernek a személye úgyse sokat nyom a latban, és sorsom nem az ő kezébe, hanem egyes-egyedül a magaméba van letéve. Körülöttem az agyakra és kedélyekre súlyosan nehezedett az unalom, én azonban nem szenvedtem ettől, mert először is mindig türelmes voltam, sokáig tudok foglalkozás nélkül lenni, és imádom a szabad időt, amelyet nem feledtet, nem emészt fel és nem hesseget el holmi butító tevékenység; aztán meg nekem éppenséggel nem volt sürgős, hogy nekivágjak a merész és kényes feladatnak, amely előttem állt, örültem, hogy lesz bőséges időm összeszedni magam, megszokni a helyzetet és fölkészülni rá.

Idestova délre járt az idő, amikor olyan nevek ütötték meg fülem, amelyeknek K volt a kezdőbetűje. Igen, de mintha a sors nyájasan incselkedni akart volna velem, aznap igen sok ilyen akadt, és véget érni nem akaró sorban következtek a Kammacherek, Kellermannok és Kiliánok, de még a Knollok és Krollok is, úgyhogy mikor végül az asztal mellől az én nevem hangzott el, meglehetős ernyedten - és kimerülten láttam hozzá az előírásos toaletthez. Merem mondani, hogy az unalomtól nemhogy lanyhult volna, inkább szilárdult eltökéltségem.

Arra a napra keményített, fehér inget vettem föl, egyet azok közül, amelyeket keresztapámtól kaptam útravalónak, és amelyeket egyébként gondosan kíméltem; de már jó előre fontolóra vettem, hogy itt legtöbbet az alsónemű nyom a latban. Így aztán abban a tudatban, hogy rendesen nézek ki, álltam ott két agyonmosott, kockás gyapotingbe bújt fickó között a fülke bejáratánál. A teremben tudtommal egy csúfondáros szó sem esett rólam, még az asztal mellett ülő szakaszvezető is azzal a tisztelettudással szemlélgetett, amelyet ez az alárendeltségi viszonyhoz szokott kincstári népség az úriember finomságától és gondozottságától sohasem tagad meg. Észrevettem, hogy az előtte levő lajstrom adatait fürkészőn veti egybe a megjelenésemmel. Mi több, ez a tanulmány annyira lekötötte, hogy elmulasztotta a kellő pillanatot, amikor nevemet újból szólítania kellett volna, úgyhogy magam voltam kénytelen megkérdezni, bemehetek-e vagy sem, mire igent intett. Cipő, harisnya nélkül léptem át a küszöbön, a fülkében egyedül lévén, ruhámat letettem az ott levő lócára, aláraktam a cipőmet, és lehúztam magamról a keményített inget is, amelyet azután szépen összehajtogatva odatettem a többi öltözékemhez. Azután figyelmesen vártam további utasításokra.

Idegeim fájdalmasan túlfeszültek, szívem összevissza vert, és úgy hiszem, az arcom vértelenre vált. De ehhez a fölindultsághoz egy másik, örvendezés féle érzés járult, amelynek tolmácsolására hamarjában nem találok szavakat. Valamilyen aranymondás vagy eszmesziporka alakjában-e, fegyházi olvasmányból avagy tán egy újság átlapozása közben, valamikor szembekerültem azzal a véleménnyel vagy szentenciával, hogy a természetes állapot, ahogyan világra jöttünk, vagyis a meztelenség, kiegyenlítő hatású, és hogy pőre halandók közt rangkülönbség és igazságtalanság nem lehet. Ez az állítás, amely engem mindjárt akkor bosszantott, és ellentmondásra ösztökélt, hízeleghet a csőcselék hiúságának, de egy szikra igazság sincs benne, és majdnem azt lehetne helyesbítőleg válaszolni rá, hogy az igazi és valóságos rangkülönbség éppen az ősállapotban mutatkozik meg, s hogy a meztelenség csak annyiban mondható igazságosnak, amennyiben egybevág az emberi nemnek természettől fogva igazságtalan és a nemesebb fajtákkal rokonszenvező hajlandóságával. Korán támadt ilyen érzésem, már amikoriban keresztapám, Schimmelpreester, magas eszményítéssel vászonra bűvölte alakomat, vagy minden más esetben, valahányszor az ember, véletlen viszonylatokból kioldódva, a maga valóságában lép elő, mint teszem, közös fürdőben, így most már öröm és jóleső büszkeség fogott el, hogy nem a megtévesztő koldusgúnyában, hanem leplezetlen, valóságos mivoltomban léphetek a bizottság elé.

A rekesz keskeny oldala nyitva volt az ülésterem felé, és ha deszkafala el is zárta szemem elől a felülvizsgálat színhelyét, azért a fülemmel hajszálpontosan figyelhettem a történteket. Hallottam a törzsorvos parancsszavait, amelyekkel a regrutát ide meg oda járatta, s követelte, hogy mindenfelől mutogassa meg magát, hallottam a szűkszavú kérdéseket, amelyeket hozzá intézett, s a válaszokat, amelyeket az újonc ezekre adott, esetlenül dadogva holmi tüdőgyulladásról, amivel azonban eltévesztette eléggé átlátszó célját, mert feltétlen szolgálatképességének megállapításával ridegen torkára forrasztották a szót. Egy másik hang elismerte a verdiktet, további intézkedések jöttek sorra, elhangzott a leléptető parancs, csusszanó lépések közeledtek, s csakhamar megjelent a besorozott újonc: vézna legény, ahogy láttam, barna sáv a nyaka körül, lomha vállak, válla táján sárga foltok, otromba térdek és nagy, vörös lábfejek. Óvakodtam, hogy szoros közelségbe jussak vele, és minthogy abban a pillanatban egy éles orrhang nevemen szólított, s egy segédkező altiszt is föltűnt a fülke előtt, előléptem hát a deszkafal mögül, "balra-át"-ot csináltam, és illedelmes, de igénytelen tartással elindultam arrafelé, ahol az orvos meg a bizottság várt rám.

Ilyen pillanatban az ember vak, és izgalomtól bódult tudatomba csak elmosódott körvonalakban férkőzött a jelenet: a szoba jobb sarkát ferdeszögben vágta el egy asztal, amellett egy sorban több úr ült, ki előrehajolva, ki hátratámaszkodva, egyenruhásak, civilek vegyest. Tőlük bal kézt állt az orvos, szemközt ő is, mint holmi árnyalak, háttal az ablaknak. Én pedig a sok rám szegezett tekintet súlya alatt összeroppanva, rendkívül kipellengérezett és kiszolgáltatott helyzetem álomhangulatában elkülönzöttnek és minden kapcsolatból kirekesztettnek, névtelennek, életkor nélkülinek, szabadon és megtisztultan a légüres térben lebegőnek tűntem föl önmagam előtt; ezt az érzést nemhogy kellemetlen, sőt inkább élvezetes emlék gyanánt őrzöm. Idegszálaim még javában remegtek, ütőerem lüktetett és összevissza vert, az eszméletem pedig, ha józan nem is, de már tökéletesen higgadt volt, s amit ettől fogva mondtam és cselekedtem, mintegy hozzájárulásom nélkül és a legmagátólértetődőbben, sőt saját pillanatnyi meglepetésemre következett be: mint ahogy hosszú előgyakorlatoknak és a jövőbe való lelkiismeretes elmélyedésnek hasznos eredménye, hogy az alkalmazás órájában cselekvés és szenvedés, tett és történés közé valami holdkóros felemásság furakodik, amely figyelmünket alig köti le, annál kevésbé, minthogy a valóság rendszerint kisebb követelményeket támaszt, mint amekkorákat hitünk szerint neki tulajdonítani kellett, és ilyenkor valahogy annak a férfinak a szerepét játsszuk, aki állig felfegyverkezve indul olyan csatába, amelyben, hogy győzzön, csak egy szál fegyvert kell könnyű kézzel forgatnia. Mert aki ad magára valamit, a legnehezebbet gyakorolja, hogy a könnyebbel annál felkészültebben tudjon megbirkózni, és örül, ha azért, hogy diadalt arasson, csak a legenyhébb, legszelídebb eszközöket kell igénybe vennie, mert hisz a nyersektől és érdesektől eleve idegenkedik, és csak végszükség esetén folyamodik hozzájuk.

- Ez itt egyéves önkéntes lesz - hallottam a bizottsági asztal mellől egy mély és jóindulatú hangnak mintegy tájékoztató megszólalását, és mindjárt utána kicsit ingerülten figyeltem föl, ahogy egy másik, mármint az a recsegő orrhangú, helyesbítve megállapította, hogy közönséges regruta vagyok.

- Lépjen közelebb! - mondta a törzsorvos. Mekegő és kissé gyenge hangja volt. Készséggel szót fogadtam, és pontosan előtte megállva valami dőre, de nem ellenszenves határozottsággal kijelentettem:

- Tökéletesen szolgálatképes vagyok.

- Ennek elbírálása nem magára tartozik! - válaszolt mérgesen a doktor, előrenyújtva és hevesen megcsóválva fejét - Arra feleljen, amit kérdezek, és tartózkodjék egyéni megjegyzésektől!

- Igenis, tábornokorvos úr - mondtam csendesen, jóllehet tudtam, hogy nem több, mint főtörzsorvos, és ijedten meresztettem rá a szemem. Most kissé jobban szemügyre vehettem. Nyápic alak volt, és az uniformis ráncosan, buggyosan lógott a testén. Kabátujja, akkora hajtókákkal, hogy szinte a könyökéig értek, túl hosszú volt, úgyhogy félig elfödte a kezét, és csak szikkadt ujjai látszottak ki. Keskeny és ritkás körszakállától - mely fakóbarna volt, akárcsak fölfelé fésült haja - az arca hosszúkásra nyúlt, annál is inkább, minthogy alsó állkapcsát, félig nyitott szája és horpadt orcái alatt, szerette lelógatni. Gyulladt szemhéjú szemén ezüstkeretes csíptetőt viselt, amely el volt görbülve olyanformán, hogy egyik üvege kényelmetlenül nyomta a pilláját, míg a másik a fél szemétől messzire elállt.

Ilyen volt partnerem külső habitusa; fapofával somolygott a megszólításomon, miközben szeme sarkából a bizottsági asztal felé sandított.

- Tartsa fel a két karját! Mondja meg, mi a polgári foglalkozása! - szólt, és egyidejűleg, ahogyan a szabómester szokta, fehéren számozott zöld centiméterszalagot tett a mellem köré és a hátamra.

- Az a tervem - válaszoltam -, hogy a szállodáspályára lépek.

- Szállodáspályára? Úgy, az a terve. És vajon milyen időpontban?

- Én és hozzátartozóim megegyeztünk abban, hogy akkor kezdem el ezt a foglalkozást, mikor eleget tettem a kötelező katonai szolgálatnak.

- Hm. Nem kérdeztem a hozzátartozói felől. Kicsodák a hozzátartozói?

- Keresztapám, Schimmelpreester professzor, meg anyám, pezsgőgyáros özvegye.

- Lám, lám, pezsgőgyáros. És maga jelenleg mivel foglalkozik? Ideges maga? Mit rángatja és riszálja folyton a vállát?

Csakugyan, mióta ott álltam, félig öntudatlanul és csak úgy kapásból, semmi esetre sem feltűnni akaró, de sűrűn ismétlődő, sajátságos vállrángatást műveltem, amely nekem valamilyen okból helyénvalónak tűnt fel. Tűnődve válaszoltam:

- Nem, soha eszembe sem jutott, hogy ideges lehetnék.

- Akkor hagyja abba a rángatózást.

- Igenis, tábornokorvos úr - mondtam szégyenkezve, de ugyanabban a pillanatban megint rándítottam egyet, s az orvos úgy tett, mintha nem vette volna észre.

- Nem vagyok tábornokorvos - förmedt rám éles mekegéssel, és előrenyújtott nyakát oly dühösen rázogatta, hogy az orrcsíptetője majdnem lepottyant, és mi mást tehetett, kénytelen volt azt jobb kezének mind az öt ujjával visszaigazítani anélkül, hogy ezzel segíteni tudott volna a szemüveg fő baján, a görbeségén.

- Akkor bocsánatot kérek - válaszoltam igen halkan és megszégyenülten.

- Feleljen már a kérdésemre!

Tanácstalanul, értelmetlenül, mintegy rimánkodva néztem végig a bizottsági urakon, akiknek magatartásából némi részvétet és kíváncsiságot olvastam ki. Végül szótlanul fölsóhajtottam.

- Jelenlegi foglalkozásáról intéztem magához kérdést.

- Segítek anyámnak - feleltem rá rögtön, titkolt örömmel - egy majna-frankfurti nagyobbfajta vendégotthon, vagyis boardinghouse üzemének vezetésében.

- Gratulálok - mondta ironikusan. - Köhécseljen! - parancsolta nyomban azután: most ugyanis fekete hallócsövét rám illesztette, és fölém görnyedve figyelte szívdobogásomat.

Többször kellett erőlködve köhögnöm, mialatt műszerét a testemen ide-oda nyomogatta. Utóbb a csövet kicserélte egy kis kalapáccsal, melyet az egyik közeli asztalról vett el, és rátért a kopogtatásra.

- Esett át súlyosabb természetű betegségeken? - kérdezte közben.

Ezt feleltem:

- Nem, katonaorvos úr! Súlyosabb bajom sohasem volt. Tudomásom szerint makkegészséges vagyok, az voltam világéletemben, ha leszámítom közérzetem lényegtelen ingadozásait, és minden fegyvernemben való szolgálatra kiválóan képesnek tartom magam.

- Hallgasson! - szólt rám, hirtelen félbeszakítva a vizsgálatot, és görnyedt tartásából egyszerre haragosan nézett a szemem közé. - Bízza rám a maga alkalmasságának a dolgát, és ne beszéljen hiábavalóságokat! Folyton hiábavalóságokat beszél! - ismételte, s közben, mint akinek elterelődött a figyelme, abba is hagyta a vizsgálatot, kiegyenesedett, és pár lépésnyire hátrált. - A beszédmódja bizonyos gátlástalanságra vall, amit már jó ideje figyelek. Tulajdonképpen mi lelte magát? Miféle iskolákat végzett?

- A reáliskola hat osztályát jártam ki - feleltem halkan és látszólag elszomorodva amiatt, hogy az orvosban megütközést keltettem, és bakot lőttem nála.

- És a hetediket mért nem?

Lehorgasztottam a fejem, és alulról fölfelé olyan pillantást vetettem rá, amely igen beszédes lehetett, és szíven találhatta azt, akinek szólt. "Miért kínzol? - kérdeztem ezzel a pillantással. - Miért akarsz mindenáron szóra bírni? Hát nem látod, nem hallod, nem érzed, hogy finom lelkű és különleges fiatalember vagyok, aki a szelíd jólneveltség felszíne alatt mély sebeket takargat, amelyeket az ádáz élet ütött rajta? Nem tapintatlanság-e részedről, mikor arra kényszerítesz, hogy ennyi magas rangú úr színe előtt föltárjam a szégyenemet?" Ezt fejezte ki a pillantásom; és hidd el, tárgyilagos olvasó, egyáltalán nem hazudtam, noha fájdalmas panaszom abban a másodpercben szándékosság és tudatos célra törés műve volt. Mert hisz a hazugság és képmutatás okvetlenül felismerszik, mihelyt egy érzelmet meghamisítva utánoz, ennek ismérvei ugyanis semmilyen igaz és valóban tudott dologra rá nem illenek, aminek azután szükségképpen ripőkség és kontárság lesz a siralmas gyümölcse. De miért ne volna szabad drágán szerzett lelki tapasztalatunk külső kifejezésével bármely időpontban ésszerűen rendelkeznünk? Tekintetem gyorsan, bánatosan és szemrehányóan beszélt arról, hogy milyen korán megismerkedtem az élet ocsmányságaival és visszásságaival. Utána mélyet sóhajtottam.

- Feleljen! - szólalt meg kissé megenyhülten a főtörzsorvos.

Viaskodtam önmagammal, amikor így válaszoltam neki:

- A tanulásban visszamaradtam, és nem járhattam végig az iskolát, mivel egy megújuló rosszullét gyakran ágyhoz kötött, és olyankor sűrűn voltam kénytelen leckeórákat mulasztani. Aztán meg a tanár urak jónak látták, hogy a figyelem és szorgalom hiányát állandóan szememre vessék, ami nagyon lehangolt és elkedvetlenített, minthogy e tekintetben nem éreztem magam hibásnak vagy hanyagnak. De számos esetben megtörtént, hogy sok minden elment a fülem mellett, mintha nem hallottam vagy nem értettem volna meg, mindegy, hogy átvett tananyagról volt-e szó avagy házi dolgozatokról, amelyeket föladtak nekünk, és amelyeknek megcsinálását elmulasztottam, mert nem is tudtam róluk, mégpedig nem azért, mintha elterelő és tilalmas gondolatok foglalkoztattak volna, hanem olyan volt egészen, mintha egyáltalán ott sem lettem volna, nem lettem volna jelen az osztályban, mikor ezek az utasítások elhangzottak, amivel fölötteseim megrovását és szigorú büntetéseit, a magam részéről pedig súlyos...

Itt már nem tudtam, mit mondjak tovább, belezavarodtam, elhallgattam, és furcsán rándítottam egyet a vállamon.

- Állj! - szólt az orvos. - Maga nagyot hall? Menjen csak hátrább! Ismételje, amit mondok!

Most aztán keskeny szájának és ritkás szakállának nevetséges csavarintásai közben nagy buzgón kezdett suttogni "tizenkilenc, huszonhét" és más efféle számneveket, amelyeknek pontos és betű szerinti utánamondásában csöppet sem zavartattam magam; mert, mint valamennyi érzékszervem, a hallásom is nemcsak hogy átlagosan fejlett, hanem különlegesen éles és finom volt, és semmi okát nem láttam, hogy ebből titkot csináljak. Így sorra megértettem és elismételtem az összetett számneveket, amelyeket az orvos csak úgy leheletszerűen ejtett ki, és jó érzéklésem nyilván meglepte őt, mert a kísérletet rendületlenül tovább folytatta, a helyiség legmesszebb eső szögleteibe küldözgetett, hogy hat-hét méter távolságra négyjegyű számokat inkább eltitkoljon előttem, mint tudtomra adjon, és csücsörített szájjal jelentős pillantásokat röpített a bizottsági asztal felé, amikor én félig ráhibázva fölfogtam és visszaadtam mindent, amit ő ajakán át alighogy kiereszteni vélt.

- Nos - szólt végül színlelt egykedvűséggel -, maga nagyon jól hall. Álljon vissza ide, és mondja el nekünk töviről hegyire, miben nyilvánult az a rosszullét, amely olykor elvonta az iskolába járástól?

Engedelmesen odajárultam.

- Düsing egészségügyi tanácsos, a háziorvosunk - válaszoltam -, migrénfélének szokta volt mondani.

- Úgy, háziorvosuk volt. Egészségügyi tanácsos? És migrént állapított meg! Nos, hogyan is jelentkezett magánál az a dolog, az a bizonyos migrén? Írja le nekünk a rohamot! Volt néha fejfájása?

- Fejfájásom is volt! - válaszoltam meglepetten, tisztelettudón nézve rá. - Úgyszintén zúgás mindkét fülemben, és főképpen nagy kín és félelemérzés, vagy inkább egész testemre kiható levertség, amely végül heves fuldoklógörcsökbe megy át, úgyhogy csaknem kivet az ágyból...

- Fuldoklógörcsök? - szólt. - Másféle görcsei nem voltak?

- Nem, másfélék egész biztosan nem - erősködtem a legnagyobb határozottsággal.

- De fülzúgása igen.

- Fülzúgás bizony gyakran jelentkezett.

- És milyenkor lépett föl a roham? Talán ha előzőleg valami izgalma volt? Különleges okok idézték elő?

- Ha nem tévedek - feleltem habozva és tétovázó nézéssel -, diákkoromban néha épp akkor következett be, ha az osztályban olyan kellemetlenség történt velem, vagyis afféle borzasztó eset, amilyent már említettem...

- Hogy bizonyos dolgokat nem hallott meg, mintha nem is lett volna jelen?

- Igenis, főorvos úr.

- Hm - szólt. - Most pedig gondolkozzék, és mondja meg nekünk igaz lelkére, nem tűntek-e föl magának valamiféle jelek, amelyek megelőztek egy-egy olyan véletlen esetet, hogy maga látszólag nem volt jelen, és azt annak rendje-módja szerint bejósolták. Ne féljen semmitől! Küzdje le érthető elfogódottságát, és beszéljen nyíltan, vett-e észre alkalomadtán ilyesmit?

Ránéztem, jó ideig révetegen néztem a szeme közé, míg nehézkesen, lassan és keserűn elmerengve bólintottam a fejemmel.

- Igen, sokszor furcsán vagyok; furcsán éreztem magam időnként, mostanában is furcsán érzem magam - mondtam végül halkan és töprenkedőn. - Néhanap úgy rémlik, mintha kályha vagy tűzhely közelébe kerültem volna, olyankor úgy átforrósodnak a tagjaim, eleinte a lábszárak, majd a felsőbb testrészek, s valami bizsergő és szurkáló érzés támad bennem, amin nem győzök csodálkozni, kiváltképpen mert ugyanakkor színek kápráznak a szemem előtt, amelyek még tetszetősek is, de azért megrémítenek; és ha szabad visszatérnem a bizsergésre, azt hangyafutkosásnak is lehetne jellemezni.

- Hm. És ettől aztán egyet-mást nem hallott meg.

- Igenis, úgy van, kórházparancsnok úr! Sok mindent nem értek a természetemben, és ez otthon is alkalmatlankodni szokott, mert elvétve azon kapom magam, hogy étkezés közben véletlenül leejtettem a kanalam, és az abroszt levessel mocskoltam be, mire az anyám összeszid, hogy felnőtt ember létemre, vendégeink szeme láttára - főként színművészek és diplomások fordulnak meg nálunk - ily ügyefogyottan viselkedem.

- Úgy, le szokta ejteni a kanalát! És csak kissé később veszi észre! Mondja csak, a háziorvosuknak, annak az egészségügyi tanácsos úrnak, vagy tudom is én, miféle civil rangja van, sohasem mesélt ezekről az apró rendellenességekről?

Halkan és csüggedten tagadólag válaszoltam a kérdésre.

- És miért nem? - makacskodott.

- Mert szégyelltem magam - feleltem akadozva -, és senkinek sem volt kedvem elmondani; mert úgy tűnt föl nekem, mintha titkolnom kellene. Aztán meg magamban azt reméltem, hogy idővel elmúlik. És sohase hittem volna, hogy lesz valakihez annyi bizalmam, hogy meggyónjam neki, sokszor milyen lelkiállapotban vagyok.

- Hm - mondta, és gyér szakálla gúnyosan megrezdült - Mert alkalmasint arra gondolt, hogy az egészet egyszerűen migrénnek nyilvánítanák. Nem azt mondta az imént - folytatta -, hogy az apja pálinkafőző volt?

- Igenis, azazhogy egy Rajna menti pezsgőgyár tulajdonosa - szóltam udvariasan, egy füst alatt jóváhagyva és kijavítva a szavait.

- Jó, jó, pezsgőgyáros! Eszerint az édesapja valószínűleg kiváló borszakértő volt.

- Meghiszem azt, törzsorvos úr! - szóltam fölvidulva, mialatt a bizottsági asztalnál derűs mozgolódás támadt - Bizony, az volt.

- És nem is afféle képmutató fráter, hanem kedvelője a jóféle itókának, nemde, és ahogy mondani szokás, vérbeli korhely az Úr színe előtt?

- Apám - adtam meg a kitérő választ, vidámságomat mintegy visszaszíva - az életkedv megtestesülése volt. Ennyit bízvást elmondhatok róla.

- Lám, lám, az életkedv. És miben halt meg?

Elállt a szavam. Ránéztem, lesütöttem a szemem. És megváltozott hangon így feleltem:

- Ha megkérhetném a zászlóalj-orvosfőnök urat, ehhez a kérdéshez kegyeskedjék nem ragaszkodni.

- Magának itt semmiféle felvilágosítást nincs joga megtagadni! - válaszolt száraz mekegéssel. - Amit kérdezek, azt megfontoltan kérdezem, és a magától kapott adatok lényegesek. Saját érdekében fölszólítom, az igazsághoz híven jelölje meg apjának halálnemét.

- Egyházi temetésben részesült - mondtam ziháló mellel, és sokkal izgatottabb voltam, semhogy sorrendben elő tudtam volna adni a történteket. - Bizonyítani tudom és aktaszerűen igazolni, hogy papi áldással tették sírba, és kellő utánjárás kiderítheti, hogy több katonatiszt és Schimmelpreester professzor kísérte a koporsót. Chateau prépost úr maga említette gyászbeszédben - folytattam egyre jobban nekihevülve -, hogy a lőfegyver véletlenségből sült el, amint apám megvizsgálás céljából babrált vele, s ha a keze remegett, és nem volt egészen ura önmagának, az csak azért volt, mert éppen akkoriban iszonyatos csapás ért bennünket... - Azt mondtam: "iszonyatos csapás", és még néhány túlzó és álmatag kifejezést használtam, - Vasököllel zörgetett ajtónkon a végromlás - mondtam magamon kívül, magyarázatul begörbített mutatóujjammal is a levegőbe kopogtatva -, mert gonosz emberek kerítették hálójukba apámat, vámpírok, akik elmetszették a torkát, és mindenünk vásárra került és elherdálódott... az üveg... harmonika... - hebegtem értelmetlenül, és éreztem, hogy elszíntelenedem, mert most kellett átesnem a legszélsőségesebb kalandon - az eol... hárfa... - és ebben a szempillantásban a következő történt velem:

Arcom eltorzult - de ezzel keveset mondok. Érzésem szerint merőben új és rémületes módon torzult el úgy, ahogyan semminő emberi szenvedély, hanem csak a sátáni varázslat torzíthat el egy emberi ábrázatot. Vonásaim a szó szoros értelmében mind a négy irányba, föl és le, jobbra és balra szétfeszültek, hogy mindjárt azután erőltetve közép felé összeránduljanak; utána előbb a bal, majd a jobb arcfelemet förtelmesen egyoldalú vigyorgás barázdálta, mialatt a hozzá tartozó szemet rettentő erővel összecsippentette, a túlsó oldalon levőt meg oly mértéktelenül kitágította, hogy az a határozott és félelmetes érzésem támadt, rögtön kiugrik a szemgolyóm; miattam ugyan meg is történhetett volna, oda se neki! Bántam is én, ha kiugrik, ha nem, ebben a pillanatban a legkisebb gondom volt a miatta való aggódás. Ha azonban ez a természetellenes arcjáték kifelé netán azt a végletesen visszatetsző hatást tette, amit iszonyatnak mondunk, akkor ez csak bevezetése és nyitánya volt az arcfintorok boszorkányszombatjának, mely a legközelebbi másodpercek alatt viharzott át kamaszképemen.

Részletezve tovább vázolni vonásaim kicsapongását, pontról pontra fölvázolni azokat a förtelmes helyzeteket, melyekbe szám, orrom, szemöldököm és két orcám, egyszóval valamennyi arcizmom jutott - mégpedig folytonos váltakozással, és anélkül, hogy a torzpofák valamelyike ismétlődött volna -, ez a leírás túlontúl hosszadalmas vállalkozás lenne. Erről elég annyi, hogy a kedélyfolyamat, melyeket ezek a fiziognómiai elváltozások tükrözhettek volna, hogy ily hülyéskedő jókedv, hirtelen elámulás, őrületes kéj, embertelen kín és fogcsikorgató téboly érzései egyszerűen nem ebből a világból eredhettek, hanem valami alvilági birodalomból, ahol földi szenvedélyeink óriási arányúakra növekedve, hátborzongatóan újraélednek, De nem úgy van-e, hogy az affektusok, melyeket arcunk kifejez, lelkünkben sejtelmesen és kísértetiesen ténylegesen létrejönnek? Testem többi része sem maradt veszteg azalatt, noha mozdulatlanul álltam a helyemen. Fejem ide-oda tekerődzött, és többször kis híja, hogy át nem fordult a tarkómon, mintha csak az eleven ördög nekilátna, hogy kitörje a nyakam; vállam és karom szinte kibicsaklott, csípőm elferdült, két térdem egymáshoz verődött, hasam megpüffedt, ugyanakkor bordáim mintha széjjel akarták volna repeszteni a bőrömet; lábhüvelykjeim görcsbe szorultak; nem volt egy ujjpercem, mely ne lett volna fantasztikusan és karomszerűen görbült, és így várakoztam ott vagy kétharmad percen át, mint akit kínpadra feszítettek.

Ebben a gyötrelmes állapotban túlontúl hosszúnak tetsző időn át eszméletlen voltam, legalábbis tökéletesen megfeledkeztem környezetemről és nézőközönségemről, amelynek tudomásulvételében súlyos állapotom végképp meggátolt. Úgy rémlett, mintha nagy messziről rekedtes kiáltások érnék a fülem, de arra képtelen voltam, hogy meg is halljam. Mikor egy széken, amelyet a főtörzsorvos sebtiben alám tolt, magamhoz tértem, csukladozva, mohón lenyeltem egy kevés langyos, állott vizet, amit az egyenruhás doktor nagy buzgón a számba töltött. A bizottsági urak közül többen fölugrottak, és zavarodottságot, meg undort is kifejező arccal hajoltak át a zöld asztalon. Mások kíméletesebben nyilvánították megütközésüket a kapott benyomásokon. Láttam egyet, aki ökölbe szorított kézzel fogta be a fülét és mint valami járványos fertőzés alatt, maga is elfintorította az arcát meg egy másikat, aki jobb kezének két ujját szájához kapta, és feltűnő gyorsan rebegtette a szemhéjait. Ami viszont engem illet, rendbe szedett, de mégis természetes mértékig ijedt ábrázattal néztem körül, de már előbb siettettem, hogy véget érjen ez a jelenet, amely semmiképpen nem volt ínyemre; gyorsan és zavartan fölkeltem a székről, és mellette katonás pózba vágtam magam, ami persze sehogy sem egyezett tisztára emberi lelkiállapotommal.

Addigra már a főtörzsorvos visszahátrált, kezében tartva a vizespoharat.

- Eszméletnél van maga? - kérdezte, bosszúsággal vegyes részvéttel a hangjában.

- Parancsára, tábori orvos úr - válaszoltam szolgálatkészen.

- És emlékszik valamire abból, amin most keresztülment?

- Alázatosan bocsánatot kérek - feleltem. - Egy pillanatig kissé szórakozott voltam.

Az asztal mellett ülők kurta, mondhatni kesernyés nevetéssel válaszoltak. Dörmögve mondták utánam: "Szórakozott."

- Valóban másfelé járhatott az esze - mondta szárazon a főtörzsorvos. - Talán föl volt izgatva már amikor idejött? Túlfeszült idegzettel várta a szolgálatképességére vonatkozó döntést?

- Bevallom - feleltem -, nagy csalódás lett volna számomra, ha kidobnak, és nem tudnám, hogyan álljak ilyen hírrel anyám szeme elé. Azelőtt a tisztikarnak számos tagját szokta vendégül látni, és a legmelegebb csodálattal viseltetik hadseregünk iránt. Ennélfogva szívbéli óhaja, hogy katonai szolgálatot teljesítsek, amitől nem csupán műveltségem szempontjából vár komoly hasznot, hanem időnként változékony egészségem kívánatos javulását is reméli.

Beszédemet az orvos nyilván a füle mellett engedte el, és válaszra sem méltatott.

- Alkalmatlan - szólt, s a vizespoharat letette az asztalra, oda, hol műszerkészlete, centiméterszalagja, hallgatócsöve és kis kalapácsa hevert. - A laktanya nem gyógyintézet - bökte még felém félvállról, majd a bizottsági asztal uraihoz intézte szavait:

- Az állításköteles - magyarázta vékony hangú mekegéssel - epileptoid tünetekben szenved, úgynevezett aequivalensekben, melyek elégségesek ahhoz, hogy szolgálatképességét föltétlenül kizárttá tegyék. Észleleteim foglalata, hogy öröklött terheltség forog fenn egy iszákos apa részéről, aki anyagi összeomlása után öngyilkossággal fejezte be életét. A páciens ügyefogyott előadásában határozottan felismerhetők voltak az úgynevezett aura-jelenségek. Viszont azok a súlyos levertségérzések, amelyek, mint hallhattuk, őt időnként ágynak döntötték, és amelyekből a civil kartárs úr (itt megint kis gúnymosoly játszott sovány ajkai körül) úgynevezett migrént látott jónak kielemezni, a tudomány szerint nem egyebek a kiállott roham után fellépő depressziós állapotoknál. A kórképre rendkívül jellemző a páciensnek saját érzékléseivel kapcsolatban tanúsított titkolódzása; ezeket ugyanis, mint hallhattuk, feltűnően közlékeny természetű létére, mindenki előtt gondosan leplezte. Megjegyzendő, hogy az epilepsziások öntudata alighanem még ma sem egészen mentes attól a vallásos misztikumtól, ahogyan az ókor látta ezt az idegbajt. Az állításköteles izgatott és feszült lelkiállapotban jött ide. Engem már egzaltált beszédmodora meghökkentett. Ideges alkatra vallott azután a fölöttébb szabálytalan, ámbár szervezetileg kifogástalan szívműködés, valamint a megszokásszerű vállrángatás, amely nála, úgy látszik, leküzdhetetlen. Különösen szembeötlő szimptómaként emelném ki a hallóérzéknek egyenesen csodálatos túlfinomultságát, amelynek a páciens későbbi vizsgálat során jelét adta. Nem habozom, hogy ez a hipernormális érzéklőképességet összefüggésbe hozzam az itt megfigyelt, meglehetősen súlyos rohammal, amely talán már órák óta előkészületben volt, s mely az izgalom folytán, amit az őt feszélyező kérdéseim okoztak, a páciensen hirtelen kitört. Magának azt ajánlom - fejezte be világos és tudákos összefoglalását, hanyagul és fölényesen ismét hozzám beszélve -, járjon kezelésre egy értelmes orvoshoz. Katonai szolgálatra alkalmatlan.

- Alkalmatlan - visszhangozta az éles orrhang, amelyet már ismertem.

Úgy álltam ott, mint akit fejbe vertek, és egy tapodtat sem mozdultam.

- Hadmentes lett és elmehet - szólalt meg egy kis részvevő jóindulattal a basszushang, melynek tulajdonosa engem az imént finom szimattal egyéves önkéntesnek minősített.

Ekkor lábujjhegyre álltam, és így szóltam esdeklőn felvont szemöldökkel:

- Hátha próbát tennének velem? Nem lehetséges, hogy a katonáskodás jót tenne az egészségemnek?

Néhányan a bizottsági asztalnál ülő urak közül vállukat rázva kuncogtak, a főtörzsorvos azonban rideg és könyörtelen maradt:

- Mondtam már egyszer magának - vágta szemembe gorombán -, hogy a laktanya nem gyógyintézet. Lelépni! - mekegte.

- Lelépni! - ismételte az éles orrhang, és új nevet szólítottak. "Latte" volt, ha jól emlékszem, mert most az L betű került sorra, és egy bozontos mellű csavargó jelent meg a színen. Én pedig meghajtottam magam, visszamentem a fülkébe, és mialatt öltözködtem, a segédkező altiszt tüntetett ki társaságával.

Boldogan, mégis komoly hangulatban és bágyadtan az emberi képzelet határai közt szinte meg sem férő extrém élménytömegtől, amelynek cselekvő és szenvedő részese voltam, főként még javában töprenkedve a főtörzsorvos sokatmondó kijelentésein annak a titokzatos nyavalyának hajdankori tekintélyéről, amelynek megszállottját vélte bennem látni, alig figyeltem az olcsó paszománttal rangjelzett, vizezett hajú, fölfelé pödört bajuszú hadfi bizalmaskodó fecsegésére, és csak utóbb emlékeztem vissza hozzám intézett egyszerű szavaira.

- Kár - mondotta, ahogy végignézett rajtam -, kár magáért, Krull, vagy hogy is írja a nevét! Maga jóvágású fiú, vihette volna valamire a katonaságnál. Észrevesszük mi azt mindenkin, viheti-e valamire nálunk vagy sem. Kár magáért. Első pillantásra látszik magán az arravalóság, biztosan jól festene bakaruhában. És ki tudja, nem lett volna-e magából őrmester, ha bezupál!

Mondom, csak utólag lépte át tudatom küszöbét ez a bizalmaskodó mondóka, s mialatt sebesen forgó vonatkerekek robogtak velem hazafelé, még gondoltam is, hogy annak a pofának igaza lehetett; sőt, ha elképzeltem, mily remekül, mily természetes és meggyőző hatással feszült volna rajtam a katonazubbony, s addig, míg viseltem volna, egyéniségem mily megnyugtatóan oldódott volna föl benne: bizony majdnem hogy sajnálkozásféle fogott el amiatt, hogy elvből fittyet hánytam az előttem megnyílt tetszetős létformára, arra a világra, amelyen belül a természetes felsőbbség iránt szemlátomást finoman fejlett érzék uralkodik.

Érettebb megfontolás persze szükségképp arra a belátásra vezetett, hogy ebbe a világba lépnem mégiscsak durva hiba és tévedés lett volna. Elvégre nem Mars jegyében születtem - legalábbis nem a szó különleges és valóságos értelme szerint! Mert ha a katonás szigor, az önuralom és a veszélyesség voltak is furcsa életpályám legszembeötlőbb jegyei, annak elsősorban mégiscsak a szabadság volt elő- és alapfeltétele - olyan feltétel, mely a tényleges katonai állapot durva jármának vállalásával semmi szín alatt sem lett volna összeegyeztethető. Ennélfogva, noha katonásan éltem, ostoba félreértés lett volna azt hinnem, hogy katonaként kell élnem; sőt ha arról lenne szó, hogy a szabadság magasztos érzéstartalmát valaki ésszerűen megmagyarázza és szemléletessé tegye, akkor azt lehetne mondani, hogy épp ezt: a katonásan, de nem katonaként, képletesen, de nem szó szerint, tehát hasonlatban való élés lehetőségét jelenti voltaképpen a szabadság.


HATODIK FEJEZET

E győzelem után - Dávid győzhette így le Góliátot -, addig is, amikor majd beléphetek a párizsi szálloda kötelékébe, egyelőre visszacsöppentem a frankfurti aszfaltra, a fentebb már futólag vázolt életmódba, érzelmekkel telített magányba a külvilág nyüzsgésében. Ahogy lazán himbálództam a nagyvárosi forgatag felszínén, sokféle alkalom kínálkozott, hogy ha kedvem tartja, cimboráskodjam különféle egzisztenciákkal, amelyeket a felületes szemlélő az enyémmel rokonnak vagy ahhoz hasonlónak nézhetett. De erre éppenséggel nem törekedtem, sőt; vagy egészen kerültem az efféle ismeretséget, vagy gondosan ügyeltem, nehogy valamilyen bizalmaskodássá fajuljanak. Mert egy belső hang idejekorán figyelmeztetett, hogy nem kenyerem a társaság keresése, a barátkozás, összemelegedés, hanem arra vagyok utalva, hogy a magam lábán állva és mereven elzárkózva, könyörtelenül a saját utamat járjam; sőt, hogy egészen pontos legyek, úgy láttam, ha legkevésbé is elkezdenék közösködni, korhelykedni, vagy ahogyan szegény atyám mondotta, frère-et-cochon[3] alapon egy tálból cseresznyézni másokkal, egyszóval, ha léha komázásra adnám a fejem, akkor természetemnek valamilyen titkát sérteném meg, úgyszólván fölhígítanám a bennem keringő életnedveket, és a legkárosabban gyengíteném és lankasztanám lényem feszítő erejét.

Ezért, ha a kis éjszakai lokálokban, amelyekbe járni szoktam, a ragadós márványasztalkáknál üldögélők közül valaki kíváncsi tolakodással közeledni próbált, udvarias szóval hárítottam el, ami ízlésemnek és jellememnek jobban megfelelt a gorombaságnál, méghozzá védekezésnek is sokkal hatásosabb. Mert a közönséges gorombaság közösséget teremt, az udvariasság ellenben válaszfalat emel. Ezért is folyamodtam az udvariasság fegyveréhez olyankor, ha bizonyos fajta férfiak - az érzelmek sokrétű világában jártas olvasóról föltételezem, hogy ezen nem fog meglepődni - többé-kevésbé diplomatikus virágnyelven megkörnyékezték ifjúságomat; igazán nem csoda, mert a természet vonzó pofikával ajándékozott meg és általában megnyerő külsővel, amit a szegényes öltözék, a nyakam köré tekert sál, a foltozott kabát és az elnyűtt lábbeli sem tudott felismerhetetlenné tenni. A rám pályázókban, akikről beszélek, s akik magától értetődően a magasabb társadalmi osztályokhoz tartoztak, ez a silány burok még tüzelte is a vágyakat, sőt bátorítón hatott rájuk, míg az elegáns hölgyek körében szükségképpen hátrányomra vált. Bár nem állítom, hogy részükről nem fogtam fel és nem rögzítettem olyan jeleket, amelyek elárulták akaratlan érdeklődésüket természetadta előnyökkel felruházott személyem iránt. Hányszor vettem észre, hogy egy-egy liliomtejjel ápolt, halovány női arc öntelten szórakozott mosolya megzavarodik, amikor rám pillant, és szinte fájdalmas ellágyulás tükröződik rajta. Éjfekete szemed, te brokátkeppes szépség, tágra nyílva, és szinte ijedten figyelt fel, keresztülhatolt rongyaimon, úgyhogy fürkésző érintése majdnem a bőrömet bizsergette, pillantásod elkapta az enyémet, s fejecskédet mintegy az ivás mozdulatával kissé hátrahajtva, kérdőn néztél a hitvány burokra, s úgy viszonoztad pillantásomat, mintha sürgető izgalommal egészen ki akarnád meríteni - aztán persze "közönyösen" elfordulva, be kellett szállnod kerekeken járó második otthonodba, s mikor már félig a hintó selymes belsejében lebegtél, és inasod apáskodó jóindulattal egy pénzdarabot csúsztatott a markomba, virágos aranylamé alatt feszülő, az opera nagy élőcsarnoki lámpáinak holdfényében tündöklő hátulsó bájaid mintegy tétován késlekedtek még a kocsiajtó szűk keretében.

Szó sincs róla, hogy ne lett volna részem csendes találkozásokban, amelyek egyikét most, némi megindultsággal, fölidéztem. De mindent egybevetve: mit kezdhetnek aranykeppes nők azzal, ami akkor voltam, vagyis egy ifjúval, aki mint ilyen, egy vállrándításnál többet alig várhat tőlük, koldus külsejével pedig és híján mindannak, ami a gavallért teszi, teljesen értékét veszti a szemükben, és figyelmük köréből végleg kiesik? A nő csak az "úriemberről" vesz tudomást, én pedig nem voltam az. Egészen más azonban a helyzet bizonyos külön utakon járó urakkal, furcsa rajongókkal, akik nem a nőt keresik, nem is a férfit, hanem a kettő közt valamilyen csodalényt. A csodalény én voltam. Ezért sok elhárító udvariasságra volt szükségem, hogy lehűthessem az ilyen fajta tolakodó lelkesedést, sőt néha az a feladat hárult rám, hogy az esengő vigasztalanságot megértő és csillapító szavakkal nyugtatgassam.

Semmi kedvem a morált állítani sorompóba egy vágyakozás ellen, amelyet magamra vonatkozóan nem tartottam érthetetlennek. Inkább azt mondhatom az ismert latin szerzővel, hogy semmilyen emberi dolog nem idegen számomra. Hadd mondjam el azonban az alábbi idevágó esetet, amely hozzátartozik szerelmi nevelődésem történetéhez.

Az emberi dolgok minden fajtái közt, amelyeket a nagyvárosban megfigyelni alkalmam volt, az önmagát művelő ifjú figyelmét különösképpen magára kellett hogy vonja egy sajátos jelenség, amelynek puszta előfordulása a polgári világban bőséges táplálékot nyújt a képzeletnek. Azokról a speciális foglalkozást űző női lakosokról van szó, akiket utcai nőknek és örömlányoknak, néha egyszerűen perszónáknak, avagy előkelő hangvétellel, Vénusz-papnőknek, perditáknak és kaméliás hölgyeknek szokás nevezni, s akik vagy elkerített házakban együtt lakva, vagy éjjel egyes kijelölt utcákon csatangolva, hatósági engedéllyel vagy türelmi bárcával, rájuk szoruló, egyúttal fizetőképes férfiaknak meghitt érintkezésre magukat áruba bocsátják. Mindig úgy tűnt nekem, hogy ez az intézmény, ha úgy nézzük, ahogyan szerintem mindent néznünk kellene, tudniillik friss és megszokástól el nem fogult tekintettel: szóval, hogy ez a jelenség mint rikítóbb korok színes és kalandos maradványa nyúlik bele a mi rendezett erkölcsű korszakunkba, és rám mindenkor elevenítő, sőt puszta létezésével boldogító hatást gyakorolt. Nagy szegénységem meggátolt abban, hogy e különleges rendeltetésű házakat látogassam. De az utcán és az éjjel nyitva tartott italozó helyeken bőséges alkalom nyílt a csábítgató teremtések tanulmányozására. Érdeklődésem nem volt egyoldalú. Ha egyáltalán, akkor csak az ide-oda suhanó éjszakai pillangók részéről örvendhettem szíveskedő figyelemnek, és bármilyen tartózkodó voltam különben, hamarosan személyes kapcsolatba kerültem néhányukkal.

Halálmadár a neve a nép ajkán azoknak a kisebbfajta baglyoknak, amelyek éjszakai röptükben állítólag haldoklók ablakához verődnek, és "kuvik" szóval hívogatják kifelé a beteg testben szorongó lelket. Nem érdekes-e, hogy erre a kuvikolásra emlékeztet a rossz hírű nőszemélyek szólásmódja, amikor az utcalámpák alatt sündörögve szemtelenül és titkosan kéjelgésre hívogatják az arra haladó "pubit"? Némelyikük kövér, mint valami szultána, és a fekete atlaszselyemtől, amibe magát bepréseli, élesen elüt a hájas arc púderes fehérsége. Mások viszont a romlottságtól soványak. Durva kikészítettségük az éjszakai utca félhomályos hatásához igazodik. Málnaszín ajak tüzel az egyiknek krétafehér arcából, a másik zsíros rózsaszínt kent a képére. Az élesen ívelt vonalú szemöldök árnyékában a szénnel meghosszabbított metszésű és az alsó szemhéj alatt feketére mázolt szemek a sok befecskendezett izgatószertől gyakran természetellenesen csillognak. Fülcimpájukon hamis briliánsfüggő, fejükön nagy tollas kalap billeg, kezükben retikülnek vagy pompadurnak nevezett tarsoly, abban tartják a pipereholmit, rúzst és púdert meg bizonyos óvószereket. Így flangálnak el melletted a járdán, karjukkal karodat súrolva. Az utcai lámpafényt visszaverő szemük sarkából sandítanak rád, szájuk forró, és parázna mosolyra torzul, s míg lopva, sebtiben odasúgják neked a halálmadár hívó szavát, fejükkel oldalvást biccentve valami bizonytalan ígéretföldjére mutatnak, mintha az elszánt férfit, aki enged az intésnek és a hívásnak, ott valahol, valamilyen óriási, soha nem ízlelt, határtalan élvezet várná.

Messziről figyeltem gyakran, izgatott érdeklődéssel ezt a titkos kis jelenetet, és láttam, hogy jól öltözött urak vagy mereven ellenálltak, vagy pedig tárgyalásba bocsátkoztak, s ha a tárgyalás megegyezéssel végződött, a gyönyörre csábító démon oldalán rugalmas léptekkel ellibegtek. Mert énvelem ezek a teremtések nem ilyen szándékkal álltak szóba, hiszen szegényes öltözékem semmiféle gyakorlati hasznot nem ígért nekik abból, hogy üzletfelük leszek. De hamarosan privát és hivatáson kívüli kegyükben részesülhettem, és ha anyagi tehetetlenségem tudatában nem mertem hozzájuk közeledni, nemritkán megesett, hogy ők, miután kíváncsi tetszéssel szemügyre vettek, szívélyes szavakat intéztek hozzám, pajtáskodva faggattak, mivel foglalkozom itt (amire odavetve azt feleltem, hogy időtöltés végett tartózkodom Frankfurtban), és a céda nőszemélyek a házak folyosóin meg kapualjakban kis csoportokba verődve, velem folytatott kis csevegések során különféle módokon, nyers, alantas jassznyelven értésemre adták, hogy tetszem nekik. Ilyen nőknek, mellesleg mondva, nem szabadna beszélniük. Ha szótlanul mosolyognak, kacsintanak és integetnek, olyankor érdekesek; de mihelyt kinyitják a szájukat, nagy a kockázat, hogy kijózanítanak bennünket, és elvész a nimbuszuk. Mert a szó ellensége a titokzatosságnak, és kegyetlenül leleplezi a közönségességet.

Egyébként azonban a velük való baráti érintkezésemben volt némi része a veszélyesség varázsának. Ugyanis a nő, aki hivatásszerűen szolgálja az emberi vágyakozást, és azzal keresi kenyerét, korántsem mentes ettől az emberi természetben mélyen gyökeredző szenvedélytől, mert ápolásának, szításának és kielégítésének nem szentelhetné magát oly teljesen és nem értené úgy a módját, ha benne nem volna az különösen eleven, s mi több, ha nem lenne ő maga is a vágy édes gyermeke. Ebből adódik, hogy, mint tudjuk, ezeknek a lányoknak a sok férfin kívül, akiket üzletszerűen kiszolgálnak, legtöbbnyire van egy-egy szívszerelmük és házibarátjuk, aki ugyanabból az alacsony szférából kerül ki, és ugyanolyan tervszerűen az ő saját boldogságálmukra alapítja életét, mint ők a másokéra. Mert amikor ezek az emberek - többnyire zabolátlan és erőszakoskodásra hajlamos alakok - egy ilyen nőt a hivatáson kívüli gyöngédség örömeiben részesítenek, szolgálatát ellenőrzik, szabályozzák, és bizonyos lovagi védelmet nyújtanak neki: egyúttal korlátlanul uralkodnak és hatalmaskodnak fölötte, keresetének nagy részét elszedik, és ha az eredmény nem kielégítő, nagyon keményen bánnak vele, amit azonban a nő szívesen és készségesen elvisel. A rend éber őrei ellenséges szemmel nézik ezt az ipart, és állandóan üldözik. Így hát az ilyen enyelgéseknél kettős veszélynek tettem ki magam. Egyik az, hogy az erkölcsrendészeti hatóság a durva gavallérok egyikének néz, és aszerint bánik velem; a másik pedig, hogy fölkeltem ezeknek a zsarnokoknak a féltékenységét; és ismeretségbe kerülök a bicskájukkal, amelyet nagyon könnyen előrántanak. Ezért mindkét irányban óvatosság volt ajánlatos, s ha a hölgyikék egyike-másika világosan értésemre adta, hogy szíves-örömest elhanyagolná egyszer-egyszer az én társaságomban a rideg üzleti robotot, ez a kettős meggondolás sokáig akadályként meredt elém, míg aztán egy különös esetben, legalább a nehezebbik részét tekintve, szerencsésen elhárult az útból.

Egyik este - aznap különös kedvvel és állhatatossággal tanulmányoztam a városi életet, s közben már jó későre járt - kókadtan, egyszersmind fölajzottan a csatangolástól, valamelyik közepes rangú kávéházban egy pohár puncs mellett tartottam pihenőt. Az utcán komisz szél süvített, szünet nélkül ömlött a havas eső, és arra késztetett, hogy halogassam az indulást meglehetősen távoli szállásom felé. De a helyiség is, ahol meghúzódtam, barátságtalan állapotban volt: a székek egy részét már föltornyozták az asztalokra, súroló asszonyok vizes rongyokat húzgáltak a piszkos padozaton, a pincérek morogva, félálomban ődöngtek, és csak azért maradtam még ott, mert aznap nehezebben szántam el magam, mint egyébkor, hogy a külvilág jelenségei elől mély álomba meneküljek.

A teremben sivár unalom terpeszkedett. Az egyik falnál egy marhakereskedő külsejű férfi aludt az asztalra borulva, arcát bőrerszényén nyugtatva. Vele szemközt két szemüveges, alkalmasint álmatlanságban szenvedő aggastyán hallgatagon dominózott. Nem messze tőlem pedig, csak két asztalkával odább, zöld likőrt szürcsölgetve egy magányos nőcske ült. Könnyű volt megállapítanom, hogy amolyan nő, de még sohasem találkoztam vele. Kölcsönös érdeklődéssel méregettük egymást.

Furcsán külföldies jelenség volt. Félrövidre nyírt fekete haja félrecsapott piros gyapjúsapkája alól sima tincsekben lógott a homlokára, és részben elfödte arcát, amely erősen kiugró pofacsontjai miatt puhán beesettnek látszott. Pisze orra volt, élénkpirosra festett vastag szája; ferde vágású, külső szélén fölfelé ívelő, bizonytalan színű szeme üresen csillogott, egészen furcsán, szokatlanul. A piros sapkához kanárisárga kabátkát viselt, ez alatt enyhén, de hajlékonyan domborodtak a felső test kevésig se fejlett idomai. Láttam, hogy hosszú lábszárai vannak, mint egy csikónak, az ilyen lábú nőkhöz mindig vonzódtam. Ahogy a zöld likőrt szájához vitte, jól láttam elöl szélesedő, fölfelé görbülő ujjait. A keze valahogyan forrónak látszott, nem tudom, miért - talán mert keze fején az erek kidagadtak. Azonkívül az idegen nőnek az volt a szokása, hogy alsó ajkát előre-hátra tologatva súrolta a felsőt.

Szemeztem hát vele, noha ferde, csillogó szemén sohasem látszott világosan, merrefelé néz, és végül, miután egy darabig így mustrálgattuk egymást, némi fiatalos zavarodottsággal vettem észre, hogy azt a jelet, azt a bizonytalanul buja, sanda pillantást veti felém, amellyel a céhéhez tartozó nőszemélyek a csábítgató kuvikszót kísérik. Célzatos némajátékkal kifordítottam egyik zsebem bélését; ő azonban válaszul a fejét ingatta, jelezve, hogy ne legyen gondom a szegénységem miatt; megismételte a jeladást, azzal leolvasta a márványasztalra a zöld likőrért járó pénzt, fölállt, és ringó léptekkel kiment az ajtón.

Habozás nélkül követtem. Hólucsok szennyezte a járdát, rézsűt hullt az eső, és a vele szállongó nagy, torz alakú hópelyhek mint puha, nedves állatok tapadtak a járókelők vállára, arcára, kabátujjaira. Ezért megelégedéssel vettem tudomásul, hogy az idegen mátka odaintett egy arra döcögő konflist. Tört németséggel megnevezte szállását, amely egy számomra ismeretlen utcában volt, beszállt, én meg, becsapva magam mögött a kocsi ajtaját, leültem mellé az ütött-kopott párnára.

Csak most, amikor az éjszakai jármű megint zötyögve elindult, kezdtünk el beszélgetni. Restellném ideiktatni, hogy mit, mert a tisztességes gondolkodás beláttatja velem, hogy a szabadszájú diskurzust szórakoztató közlésre szánt tollam nem bírja el. Bevezetés nélkül, udvarias köntörfalazás nélkül indult meg a társalgás; elejétől végig azzal a föltétlen, fölszabadult, zabolátlan felelőtlenséggel folyt, amely egyébként csak az álomra jellemző, ahol énünk maga-alkotta, léttelen árnyakkal társalkodik; ilyen felelőtlenség az ébrenlétben, ahol egy húsból-vérből való egyén valóban elválasztva áll szemben a másikkal, voltaképpen elő sem fordulhat. Itt előfordult, és készséggel bevallom, a köztünk történtek mámorító különössége lelkem legmélyére hatott. Nem voltunk egyedül, mégis kevesebben kettőnél, mert ha a páros együttlét különben társas kapcsolatot és kötöttséget teremt, itt erről szó sem volt. Barátnőmnek az volt a szokása, hogy lábszárát úgy tette az enyémre, mintha csak a maga lábait vetné keresztbe; minden, amit mondott vagy tett, sajátságosan gátlástalan, merész és fesztelen volt, akárcsak a magányban támadt gondolatok, s én vidám könnyedséggel követtem őt ezen az úton.

Röviden összefoglalva, eszmecserénk akörül forgott, hogy hangsúlyozta: rögtön megtetszettünk egymásnak; ezt a kölcsönös tetszést elemeztük, tárgyaltuk, taglaltuk, s megállapodtunk abban, hogy minden módon ápolni, fejleszteni és hasznosítani fogjuk. Társnőm sok szépet mondott el rólam, dicséretei halványan emlékeztettek az otthoni bölcs pap, az egyházi tanácsos úr bizonyos kijelentéseire; csakhogy általánosabbak, egyben határozottabbak voltak. Mert, mint hangoztatta, a hozzáértő első pillantásra látja rajtam, hogy szerelmi szolgálatokra vagyok teremtve és hivatva, sőt magamnak és a világnak sok gyönyört és örömet fogok szerezni, ha e kétségtelen hivatottság útjára lépek, és életemet teljesen ezen az alapon rendezem be. Ő majd a tanítómesterem lesz, és alaposan kinevel; mert nyilvánvaló, hogy természetadta képességeim még biztos vezetésre szorulnak... Ezt vettem ki a nyilatkozataiból, de csak úgy nagyjából, mert, idegenszerű külsejével valamilyen ideges összhangban, törve és hibásan beszélt, sőt voltaképpen egyáltalán nem tudott németül, úgyhogy a szófűzése sokszor egészen fonák volt, és furcsa módon el-elkanyarodott a képtelenségek felé, ami együttlétünk álomszerűségét lényegesen fokozta. Hangsúlyozottan meg kell azonban jegyeznem, hogy viselkedésében nyoma sem volt holmi ledér vidámságnak, hanem minden körülmények közt - és mily furcsák voltak néha a körülmények - megőrizte szigorú, majdnem sötét komolyságát, most és egész ismeretségünk alatt.

Amikor a konflis hosszas zötyögés után megállt, kiszálltunk, és barátnőm kifizette a kocsist. Aztán sötét és hideg, szűk lépcsőházban kapaszkodtunk fölfelé, füstölgő petróleumlámpa bűzében, és kalauzom bevezetett mindjárt a lépcsőről nyíló szobájába. Itt egyszerre nagy hőség fogadott. A túlfűtött vaskályha szaga a szépségápoló szerek nehéz virágillataival vegyült, és a meggyújtott ámpolnából sötétpirosra tompított fény áradt. Viszonylag fényűző volt a környezet, mert a plüsshuzatú asztalkán színes vázákban pálmalevelekből, papirosvirágokból és pávatollakból kötött száraz csokrok díszlettek; körös-körül puha állatbőrök hevertek; a fő bútordarab az aranypaszományos gyapjúkelmével elfüggönyözött, mennyezetes ágy volt, tükrökben pedig bővelkedett a szoba, mert egészen szokatlan helyeken is voltak tükrök: az ágy mennyezetén és mellette a falon. - Mivel pedig vágy ösztökélt bennünket, hogy egészen összeismerkedjünk, rögtön hozzá is láttunk, és én reggelig nála maradtam.

Rózsa - így hívják partneremet - magyar születésű, de fölöttébb bizonytalan származású nő volt; az anyja egy vándorcirkuszban selyempapírral beragasztott karikákon ugrált keresztül annak idején, apjának kiléte pedig teljes homályba veszett. Korán ébredt benne erős hajlam a zabolátlanul kalandos szerelmi életre, és egész fiatalon, de nem akarata ellenére, egy budapesti örömtanyára vitték, ahol több évet töltött el mint a ház fő attrakciója. De egy bécsi kereskedő, aki úgy érezte, nem élhet nélküle, nagy furfanggal, sőt valamilyen leánykereskedés leküzdésére alakult liga segítségének igénybevételével megszöktette abból a fogságból, és magához vette. A már öregedő és gutaütésre hajlamos férfi túlzott mértékben élvezte birtoklását és a karjai közt adta ki lelkét, úgyhogy Rózsa mintegy elözvegyedett. Női művészetéből élt fölváltva különféle városokban, s nemrég telepedett le Frankfurtban, ahol, minthogy a pusztán pénzkeresésből vállalt odaadás nem elégítette ki, állandó viszonyt kötött egy emberrel. Ez eredetileg mészároslegény volt, de merész életerő és rosszfajta férfiasság birtokában selyemfiúságra, zsarolásra, mindenféle lélekkufárságra adta magát, és kényúrként élt Rózsa nyakán, akinek boldogságipara neki is legfőbb kereseti forrása lett. De időközben valamilyen véres bűntett miatt börtönbe jutván, szeretőjét huzamosabb időre magára kellett hagynia. Mivel azonban Rózsa nem akart lemondani a privát boldogságról, szemet vetett rám, és a csendes, még ki nem tanult ifjút választotta szívszerelmének.

Egy tétlen órában mondta el ezt a kis történetet, és én viszonzásul, rövidre fogva föltártam előtte saját múltamat. Egyébként most is, későbbi érintkezésünkben is csak kevés szó esett köztünk, csevegésünk a legtárgyilagosabb utasításokra és megbeszélésekre szorítkozott, valamint rövid, buzdító kiáltásokra, amelyek Rózsa zsenge ifjúkorából, vagyis a cirkuszi világ szótárából eredtek. Csak olyankor oldódott meg jobban a nyelvünk, amikor néha különös dicséret és magasztalás végett beszéltünk, mert amit az első próbánál egymásnak ígértünk, bőségesen igazolódott, és mesternőm gyakran, kérdezetlenül biztosított, hogy rátermettségem és szerelmi képességem legszebb várakozását is túlszárnyalja.

Itt most hasonló helyzetben vagyok, mint már egyszer e lapok írása közben, amikor az élet édességeiben való korai és szerencsés markolászásaimról számoltam be, és ugyanakkor óva intettem komoly olvasóimat, valahogy össze ne tévesszenek egy tettet a nevével, és az eleven különösséget ne intézzék el felületesen olyan szóval, mely azt közönségessé aljasítja. Mert ha följegyzem, hogy Rózsával hónapokon át, amíg csak el nem utaztam Frankfurtból, szoros kapcsolatban voltam, gyakran időztem nála, az utcán is figyeltem suttyomban a hódításait, melyeket ferde, csillogó szemével, alsó ajkának sikamlós játékával ért el, sőt néha titokban jelen voltam, amikor a fizető vendéget fogadta (kevés okot adva nekem a féltékenységre), és engem szerény mértékben részesített a keresetéből; az olvasó kísértésbe eshetne, hogy akkori egzisztenciámat botránkozó névvel illesse, és engem csak úgy egy kalap alá vegyen azokkal a sötét széptevőkkel, akikről föntebb beszéltem. Aki úgy véli, hogy tett és tett közt nincs különbség, ám éljen ily egyszerű eljárással. Én a magam részéről azt a népszerű bölcsességet vallom, hogy ha ketten ugyanazt cselekszik, az korántsem ugyanaz; sőt tovább megyek, és azt mondom, hogy olyanféle címkézések, mint "korhely", "kártyás", vagy akár "kéjenc", az élő, különleges esetet nemcsak, hogy fedni, vagy magukba foglalni, de bizonyos körülmények közt még csak komolyan érinteni sem képesek. Ez az én felfogásom; mások ám ítéljenek másképpen vallomásaimról, amelyekre nézve mindenesetre számításba kell venni, hogy a magam jószántából teszem, és ha úgy tetszenék, véka alá rejtve tarthatnám őket.

De ha ezt a közjátékot az illendőség engedte körülményességgel tárgyalom, azért teszem, mert nézetem szerint döntően kihatott a fejlődésemre: nem abban az értelemben, mintha külső életrevalóságomat különösebben előbbre vitte, polgári életformámat közvetlenül finomította volna - ahhoz az a keleti vadvirág éppenséggel nem volt alkalmas személy, mégis helyénvaló itt a "finomodás" szó, amelyet csak legjobb tudomásom ellenére mellőznék. Mert a szókincsnek semmilyen más szava nem fedi azt a hasznot, amit ezzel a szigorú szeretővel és mesternővel folytatott viszonyomból húztam, akinek igényei a legkomolyabban vetélkedtek a képességeimmel. És itt nem a szerelemben, hanem a szerelem által való finomodásra kell gondolni. Ezek a hangsúlyok helyesen értelmezendők, mert rámutatnak, hogy eszköz és cél közt különbség, egyszersmind bonyolult kapcsolat van, s az előbbihez szűkebb és speciálisabb, az utóbbihoz sokkal általánosabb jelentés tapad. Amint már ezeken a lapokon valahol említettem, az életnek velem szemben támasztott rendkívüli igényei tiltották, hogy idegsorvasztó gyönyörben tékozoljam el magam. Nos hát éppen ezt cselekedtem életemnek abban a fél évig tartó szakaszában, amelyre a kissé bárdolatlan, de merész természetű Rózsa nyomta rá bélyegét. Igen ám, de ez a megrovó értelmű kifejezés: "idegsorvasztó", az egészségügyi műszótárból ered, s nagyon kétlem, hogy bizonyos disztingvált esetekre alkalmazni lehetne. Mert éppen az idegsorvasztó élmény az, ami idegerőnket fölajzza, és bizonyos előfeltételek meglétében képessé tesz olyan világra szóló mutatványokra, amelyekre a föl nem ajzottak képtelenek. Meglehetősen büszke vagyok az "idegfölajzó" szóra, amellyel a szókincset rögtönözve gazdagítottam, hogy tudatosan szembeállítsam az erényesen becsmérlő "idegsorvasztó"-val. Mert mélységes tudatában vagyok annak, hogy életem csínyeit nem követhettem volna el annyi finomsággal és eleganciával, ha nem jártam volna ki Rózsa cudar szerelmi iskoláját.


HETEDIK FEJEZET

Mikor Szent Mihály napja körül az utcai fasorokban hulldogálni kezdett az őszi lomb, elérkezett az ideje, hogy elfoglaljam az állást, amelyet keresztapám, Schimmelpreester, szerzett nekem nagyvilági ismeretségei révén. Egy derűs reggelen, miután barátságosan elbúcsúztam anyámtól - akinek penziója, egy újabban szerződtetett cselédlány segítségével, szerény virágzásnak indult -, gyors kerekek ragadták az ifjút, kis utazótáskába gyömöszölt cókmókjával, élete nagyszerű új célja, a francia főváros felé.

Zakatolva, meg-megzökkenve száguldtak ezek a kerekek a több egymásba nyíló szakaszból álló harmadosztályú vagon alatt, melynek sárga fapadjain, egyenlőtlenül eloszolva, lehangolóan jelentéktelen útitársak élték világukat, egész álló nap horkoltak, csámcsogtak, fecsegtek és kártyáztak. Még leginkább néhány két-három-négy éves gyerek hódította meg a szívem, noha időnként pityeregtek, sőt bömböltek. Szétosztottam köztük egy zacskó pralinét, amivel anyám az útravaló elemózsiámat megtoldotta. Mert mindig szívesen megosztottam másokkal, amim volt, és későbbi életem során sok jót cselekedtem azokkal a kincsekkel, amelyek a gazdagok kezéből az én tulajdonomba kerültek. Minduntalan oda is tipegtek hozzám ezek a porontyok, összefogdostak ragadós kezecskéjükkel, és gagyogtak nekem valamit, én pedig visszagagyogtam nekik, amivel sajátságos módon egészen elbűvöltem őket. Ezért a pajtáskodásért a felnőttek, noha én velük nagyon tartózkodón viselkedtem, egy-két jóindulatú pillantással jutalmaztak anélkül, hogy erre számot tartottam volna. Sőt az egész napos utazás alatt megint tapasztaltam, hogy mennél fogékonyabb a lélek és az értelem az emberi szépség iránt, annál mélyebben elkedvetleníti a csúf emberek látása. Nagyon jól tudom, nem tehetnek róla, hogy rútak; kis örömeik és súlyos gondjaik vannak, egyszóval, mint Isten teremtései, szeretnek, szenvednek, és hurcolják életük terhét. Erkölcsi szempontból mindegyikük kétségkívül igényt tarthat a részvétre. De belém oly szomjas és érzékeny szépségösztönt oltott a természet, hogy kénytelen vagyok elfordítani róluk a szemem. Csak a legzsengébb korban elviselhetők számomra, úgy, mint azok a gyerekek, akiket édességgel traktáltam, és saját beszédmódjukkal szívből megnevettettem, ezzel róva le adómat a kötelező nyájaskodásnak.

Egyébiránt, némiképpen az olvasó megnyugtatására is, itt közbevetőleg meg akarom jegyezni: ez volt életemben az utolsó eset, hogy harmadosztályon utaztam, és a kedélytelenség volt az útitársam. Az, amit sorsnak nevezünk, és ami voltaképpen mi magunk vagyunk, ismeretlen, de csalhatatlan törvények szerint működve, rövidesen utat és módot talált annak meggátlására, hogy ez valaha is megismétlődhessék.

A menetjegyem természetesen rendben volt, és én különlegesen élveztem, hogy ily kifogástalanul rendben van - következésképpen magam is kifogástalanul rendben vagyok -, és hogy a derék, durva posztóköpenyes kalauzok, akik a nap folyamán fakuckómban meglátogattak, miután megvizsgálták és kilyukasztották a jegyemet, mindig néma, hivatalos elégedettséggel adták vissza. Mindenesetre némán és kifejezés nélkül, azaz majdnem halott és affektáltságig menő közöny kifejezésével az arcukon, ami megint gondolkodóba ejtett. El kellett tűnődnöm azon a minden kíváncsiságot kizáró idegenségen, amelyet az embertárs, kivált a hivatalt viselő, embertársával szemben fitogtatni szükségesnek tart. Annak a derék embernek, aki szabályszerű menetjegyemet kilyukasztotta, ez a kenyérkereső foglalkozása; valahol hajlék várja, ujján a jegygyűrű is arra vall, hogy felesége, gyermekei vannak. De nekem úgy kellett tennem, mintha emberi viszonylataira a legtávolabbról sem gondolnék, és ilyen irányú kérdezősködés, mely elárulná, hogy nem csupán szolgálatot végző bábnak nézem őt, semmiképpen nem lett volna helyénvaló. Másfelől az én életemnek is megvolt a maga sajátos háttere, ami őt érdekelhette volna; de hogy érdeklődjön iránta, az részint nem illett helyzetéhez, részint méltóságán aluli volt. Menetjegyem érvényessége az egyetlen dolog, amihez neki ugyancsak bábszerű utasmivoltomból köze volt. Hogy mi lesz velem, ha majd a jegyet lejárta után tőlem elveszik, attól üres, kifejezéstelen szemmel el kellett tekintenie.

Van ebben a magatartásban valami furcsa természetellenesség, mondhatnám mesterkéltség, ámbár el kell ismerni, hogy az attól való eltérés állandóan és minden irányban messzire vezetne, sőt, hogy már legcsekélyebb áthágása is többnyire zavart okoz. Csakugyan, estefelé az egyik vasutas, miután a derékszíjára akasztott kézilámpás világánál megnézte a jegyemet, úgy adta vissza, hogy rajtam felejtette a szemét, és el is mosolyodott, ami nyilván a fiatalságomnak szólt.

- Párizsba? - kérdezte, holott úticélomat a jegyről világosan leolvashatta.

- Igenis, ellenőr úr - feleltem nyájas fejbólintással. - Oda visz az utam.

- Mi járatban? - bátorkodott tovább kérdezősködni.

- Tetszik tudni - válaszoltam -, megfelelő ajánlásokkal ellátva a hotelszakmában óhajtok elhelyezkedni.

- Lám, lám! - mondta. - No, sok szerencsét!

- Sok szerencsét önnek is, főellenőr úr! - viszonoztam a jó kívánságát. - És kérem, üdvözölje nevemben kedves feleségét és gyermekeit!

- Köszönöm... ejha! - nevetett meghökkenve, különös szókapcsolással, azután sietve ment tovább, kissé meg is botlott, pedig a kocsi padlóján nem volt semmi botlató; kisiklatta jártából a nem várt emberi közeledés.

A határállomáson is, ahol mindnyájan poggyászostul kiszálltunk a vonatból, a douane-nál jókedvűen, könnyű és tiszta szívvel álltam elébe a vámvizsgálatnak, mert kis útitáskám valóban semmi olyat nem tartalmazott, amit a vámosok elől dugdosnom kellett volna. Az sem rontotta derűs hangulatomat, hogy soká kellett várakoznom; mert a hivatalnokok, amint érthető, az előkelő utasokat előnyben részesítik közönséges halandókkal szemben, ezeknek a holmiját annál alaposabban kirángatják és összedobálják. Mikor azután végre kiteregethettem cókmókomat a vámtiszt elé - aki eleinte úgy látszott, minden egyes ingemet és zoknimat meg akarja lóbálni a levegőben, hogy nem esik-e ki belőle valamilyen dugáru -, rögtön csevegni kezdtem vele előre kigondolt fordulatokkal, így gyorsan megnyertem magamnak, és visszatartottam attól, hogy minden egyes darabot sorra megrázogasson. A franciák ugyanis szeretik és nagyra tartják a beszédet - teljes joggal! Hiszen a beszéd különbözteti meg az embert az állattól, és nem dőreség az a nézet, hogy egy ember annál távolabb van az állattól, minél jobban beszél - mégpedig franciául. Mert ez a náció csak a franciát tekinti emberi nyelvnek, mint ahogy - legalább én így képzelem - a régi görögök vidám kis népe szerint saját idiómája lehetett az egyetlen elfogadható emberi kifejezésmód, minden más csak barbár csaholás és vartyogás - s ehhez a véleményhez a világ, többi része akaratlanul többé-kevésbé csatlakozott, amennyiben szintén a görög nyelvet tartotta a legfinomabbnak, ugyanúgy, mint manapság a franciát...

- Bonsoir, monsieur le commissaire! - üdvözöltem a vámost, orrhangú énekléssel nyújtva meg a "commissaire" harmadik szótagját. - Je suis tout à fait à votre disposition avec tout ce que je possède. Voyez en moi un jeune homme très honnête, profondément dévoué à la loi et qui n'a absolument rien à déclarer. Je vous assure que vous n'ayez jamais examiné une pièce de bagage plus innocente.[4]

- Tiens! - mondta, és jobban megnézett engem. - Vous semblez ètre un drôle de petit bonhomme. Mais vous parlez assez bien. Êtes-vous français?[5]

- Oui et non - feleltem. - A peu près. A moitié - à demi, vous savez. En tout cas, je suis un admirateur passioné de la France et un adversaire irréconciliable de l'annection de l'Alsace-Lorraine![6] - Arcán olyan kifejezés jelent meg, amelyet rideg megindultságnak nevezhetnék.

- Monsieur - szólt végül ünnepélyesen - je ne vous gène plus longtemps. Fermez votre malle et continuez votre voyage à la capitale du monde avec les bons voeux d'un patriote français.[7] És mialatt nagyban hálálkodva összekapkodtam kevés alsóneműmet, ő már ráfirkantotta krétajelét táskám még nyitva levő fedelére. A gyors visszacsomagolás közben azonban a véletlen úgy akarta, hogy ez a poggyászdarab veszítsen valamit ártatlanságából, amellyel az imént jogosan dicsekedtem, ugyanis egy csekélységgel több került belé, mint amennyi azelőtt volt benne. Mellettem ugyanis, a bádoggal borított korlát és poggyászpad előtt, amely mögött a vámosok hivatalos dolgukat végezték, egy középkorú hölgy, nercbundában és kócsagtollas, harang alakú bársonykalapban, nagy, nyitott bőröndje fölött meglehetősen izgatott vitát folytatott az ellenőrző hivatalnokkal, aki holmi csipkéket tartott a kezében, és ezekről nyilván másképp vélekedett, mint tulajdonosuk. A hölgy szép útikészletéből - onnan emelte ki a vámos a vitás csipkéket - több mindenféle az összekeveredésig közel került az én dolgaimhoz, legközelebbre egy majdnem kocka alakú, nagyon is ékszertok formájú szattyánbőr kazetta, és mialatt barátom nekem kiadta a láttamozó jelet, az idegen tárgy észrevétlenül becsúszott a táskámba. Inkább történés volt ez, mint cselekvés, egészen suttyomban, mellékesen és vidám esetlegességgel ment végbe, úgyszólván jókedvem eredményeként, amit az ország hatósági személyeivel létrejött beszédes jó viszonyom támasztott bennem. Valójában az utazás egész hátralevő ideje alatt alig gondoltam a véletlen szerzeményre, és csak egész futólag ötlött fel bennem a kérdés, vajon a hölgy az értékeinek visszacsomagolása közben észrevette-e a kazetta hiányát vagy sem. Efelől hamarosan pontosabb értesülést szereztem.

A megszakításokat is számítva, tizenkét órai utazás után lassított menetben gördült be vonatom az Északi pályaudvarra. Mialatt a hordárok fecsegő iparkodással gondjaikba vették a jómódú, málhával bőségesen ellátott utasokat, akiknek egy része az elébük jött rokonokkal és ismerősökkel ölelkezett-csókolódzott, s mialatt a kalauzok nem sajnálták a fáradságot, hogy ajtókon és ablakokon át kézitáskákat és plédgöngyölegeket nyújtsanak ki nekik - a tolongásban a magányos ifjú kiszállt a társadalom harmadosztályú tagjainak kijelölt vagonból, és senki ügyet sem vetett rá, hogy kis táskáját saját kezűleg cipelve, elhagyja a zajos, egyébként nem valami impozáns csarnokot. Kint a pocsolyás utcán (szitálva hullt az eső) egyik-másik fiákeres, látva, hogy bőröndöt viszek, felém emelte ostorát és "Megyünk, mon petit?"[8] vagy "mon vieux", vagy más efféle szólongatással ajánlkozott. De miből fizettem volna a kocsizásért? Majdnem semmi pénzem nem volt, és ha az a bizonyos kazetta anyagi helyzetem javulását ígérte is, tartalmához most még nem nyúlhattam. Mellesleg nem is igen illett volna fiákeren érkeznem jövendőbeli alkalmaztatásom helyére. Az odáig vivő jókora utat gyalog szándékoztam megtenni, s a szembejövőktől illedelmesen tudakozódtam, merrefelé kell haladnom, hogy eljussak a Vendôme térre (a szálloda és a Saint-Honoré utca nevét diszkréten elhallgattam), de az emberek többnyire nem lassították meg léptüket, és oda se figyeltek kérdésemre. Pedig nem voltam éppen koldusforma jelenség, mert jó anyám nem sajnált néhány tallért, hogy az utazásra egy kicsit rendbe hozzon, és kiöltöztessen. Újonnan talpalt és foltozott cipő volt rajtam, karmantyú-zsebes meleg felöltő és csinos sportsapka, amely alól szőke hajam tetszetősen kigöndörödött. De egy fiatal legény, aki nem vesz igénybe hordárt, hanem az utcán maga viszi a cókmókját, és lerí róla, hogy nem telik neki fiákerre, civilizációnk neveltjei szemében se pillantást, se szót nem érdemel, vagy jobban mondva: némi aggodalom tartja vissza őket, hogy a legcsekélyebb dolguk is legyen vele; mert az illető egy nyugtalanító tulajdonság, mégpedig a szegénység gyanújában áll, sőt még rosszabb is kitelik tőle, minélfogva a társadalom legbölcsebbnek látja, ha rendjének ilyen korcsszülöttje fölött szinte vakon elnéz. Azt mondják: "A szegénység nem szégyen", de ez csak olyan beszéd. Mert a javak birtoklói számára szörnyen félelmetes valami, félig jellemhiba, félig homályos vádpont a szegénység, egészben véve fölöttébb visszataszító, és a vele való érintkezés kényelmetlen bonyodalmakra vezethet.

Az embereknek ezt a magatartását a szegénységgel szemben máskor is, most is szomorúan tapasztaltam. Végül egy anyókát állítottam meg, aki, nem tudom, miért, holmi edényfélével megrakott gyerekkocsit tolt maga előtt; és ő volt az, aki nemcsak az útirányt mutatta meg, amerre mennem kell, hanem azt is megmagyarázta, hol szállhatok fel az omnibuszra, amely a híres térre visz. A néhány sounyi viteldíjra valahogy tellett a pénzemből, megörültem hát a felvilágosításnak. Egyébként a jó néni, miközben magyarázott, minél tovább nézett rám, annál szélesebb és nyájasabb mosolyra húzódott fogatlan szája, végül csontos kezével megveregette az arcom, mondván: "Dieu vous bénisse, mon enfant!"[9] Ez a cirógatás jobban boldogított sok másnál, amiben életem későbbi során az övénél szebb kéz részesített.

Párizs eleinte csöppet sem bűvöli el az utast, amikor az Északi pályaudvarról elindul a gyalogjárókon. Persze egyre szebb és nagyszerűbb a látvány, minél jobban közeledik a város szívében levő pompás térségek felé. Félénkségemet férfiasan leküzdöttem, de az omnibuszon elfoglalt szűk ülésemről, kis táskámat térdemen tartva, gyönyörködve és álmélkodó tisztelettel bámultam a sugárutak és terek tündöklését, a robogó kocsisorokat, a gyalogosok tolongását, a sugárzón mindent kínáló kirakatokat, a hívogató kávéházakat és éttermeket, a fehér izzó- vagy ívlámpafénnyel kápráztató színházhomlokzatokat, mialatt a kalauz olyan utcaneveket kiáltott ki, amelyeket oly sokszor hallottam szegény apám szájából gyöngéd nyomatékkal, mint "Place de la Bourse", "Rue de Quatre Septembre", "Boulevard des Capucins", "Place de l'Opéra" és így tovább.

Az utcalárma, amelyet az újságárusok túlrikoltoztak, fülsiketítő volt, és vakító a fényáradat. A kávéházak előtt vászonernyő alatt kalapban, köpenyben ültek az emberek, kis asztaloknál, sétabottal a térdük között, mintegy bérelt zsöllyékből szemlélték az előttük hömpölygő forgalmat, mialatt kétes alakok a lábaik közt bujkálva szivarcsutkákat szedegettek. Az üldögélők nem törődtek velük, és nem ütköztek meg csúszó-mászó tevékenységükön. Ezt nyilván a civilizáció által megengedett, állandósult intézménynek tekintették, és védett helyzetükben jól elszórakoztak a vidám tumultuson.

A büszke Rue de la Paix köti össze az Opera teret a Vendôme térrel. Itt, a nagy hatalmú császár szobrával koronázott oszlopnál szálltam le az omnibuszról, hogy gyalog keressem meg voltaképpeni célomat, a Saint-Honoré utcát, amely, mint minden művelt ember tudja, a Rivoli utcával párhuzamos. Könnyen megtaláltam, és már messziről, kellő nagyságú és fényerejű betűkkel, szemembe tűnt a Saint-James and Albany Hotel neve.

Ott vendégek távoztak, mások most érkeztek. Úriemberek, mielőtt fölszálltak volna a bőröndökkel megrakott bérkocsira, borravalót osztogattak a körülöttük sürgölődő háziszolgáknak. Más szolgálattevők ugyanakkor az újonnan érkezők éppen lerakott poggyászával cipekedtek befelé. Szántszándékkal késztetem mosolyra az olvasót, amikor beismerem, némi gyávaság kerülgetett arra a gondolatra, hogy nagy merészen be kell lépnem ebbe a legelőkelőbb fekvésű, dölyfös és méregdrága Szállodába. Pedig jog és kötelesség fogott össze, hogy bátorítson! Itt várnak, ide rendeltek, és keresztapám, Schimmelpreester, pertu pajtása a szálloda vezérigazgatójának. A szerénység mégis azt tanácsolta, hogy a két üvegezett forgóajtó helyett, amelyen át az utasok beléptek, inkább az oldalsó nyitott bejáratot használjam, ahol a poggyászvivők közlekedtek. Ezek azonban, akárminek néztek is, visszakergettek, mint oda nem tartozót, úgyhogy kénytelen voltam kis táskámmal benyomakodni az egyik pompás szélfogóba, amelynek forgatásában szégyenszemre egy ott posztoló, vörös spencerbe bujtatott inasfiú segítségére szorultam. "Dieu vous bénisse, mon enfant!" - mondtam neki, önkéntelenül az öreg néni szavát idézve, amin a fiú jóízűt kacagott, akárcsak a gyerekek, akikkel a vonatban mókáztam.

Porfíroszlopokkal és félemelet magasságban körülfutó erkéllyel pompázó hall fogadott be, ahol sok nép hullámzott ide-oda, és útiruhás emberek - köztük néhány hölgy, ölében reszkető kutyuskával - várakozva üldögéltek az oszlopok tövében szőnyegeken elhelyezett fotelekben. Egy livrés fiú rossz helyen alkalmazott szolgálatkészséggel ki akarta venni kezemből a kis táskát, de én nem engedtem, hanem jobb kéz felé indultam a könnyen fölismerhető portáspáholyhoz, ahol egy fáradt, hűvös tekintetű, aranysújtásos szalonkabátot viselő és nyilván dús juttatásokhoz szokott úriember három-négy különböző nyelven adott felvilágosításokat a fülke körül tolongó közönségnek, és közben a vendégeknek, akik kérték, disztingvált mosollyal nyújtotta át a szobakulcsot. Sokáig kellett ácsorognom, amíg végre megkérdezhettem tőle, mit gondol, itthon van-e Stürzli vezérigazgató úr, és hol lehetne szerencsém nála tisztelettel jelentkezni.

- Monsieur Stürzlivel akar beszélni? - kérdezte sértő álmélkodással. - És kicsoda ön?

- A szálloda új alkalmazottja vagyok - válaszoltam -, a legmelegebb ajánlással ellátva, személyesen a vezérigazgató úrhoz.

- Étonnant![10] - felelte az öntelt férfiú, és lelkemet mélyen sebző gúnnyal tette hozzá: - Nem kételkedem benne, hogy Monsieur Stürzli órák óta fájdalmas türelmetlenséggel várja az ön látogatását. Talán fáradjon néhány lépéssel odább, a recepcióhoz.

- Ezer köszönet. Monsieur le Concierge - válaszoltam. - Kívánom, a jövőben is gazdag borravalók üssék a markát mindenfelől, hogy minél előbb módjában legyen visszavonulni a magánéletbe.

- Hülye! - hallottam a hátam mögül. De ez nem érintett és nem bántott. Tovább vittem egy darabból álló poggyászomat a recepcióhoz; amely a hall ugyanazon oldalán volt, valóban csak néhány lépésnyire a portásfülkétől. Az iroda előtt még nagyobb volt a tolongás. Nagyszámú utas igényelt figyelmet az ott ügyködő két, kifogástalan szalonkabátot viselő úrtól. Előre lefoglalt lakosztályuk iránt érdeklődtek, átvették a nekik juttatott szoba számát, írásban közölték személyi adataikat. Sok türelmembe került, hogy előrenyomulhassak az asztalkorlátig. De végül ott álltam szemtől szemben az egyik úrral. Még fiatal ember volt, kipödört bajuszkával, orrcsíptető szemüveggel. Fakósápadt arcán látszott, hogy keveset van levegőn.

- Szobát óhajt? - kérdezte, mert szerényen várakoztam a megszólításra.

- Ó, dehogyis, igazgató úr, szó sincs róla - feleltem mosolyogva. - A házhoz tartozom, ha szabad máris így mondanom. Nevem Kroull, Félix Kroull, és annak a megállapodásnak értelmében jelentkezem, amelyet Stürzli úr kötött barátjával, Schimmelpreester keresztapámmal arra nézve, hogy mint kisegítő fogok működni ebben a szállodában. Vagyis...

- Lépjen hátrább! - szólt rám halkan és gyorsan. - Várjon. Lépjen egészen hátra. - Könnyű pír futotta el szobalevegőtől sápadt arcát, és nyugtalanul pillantott körül, mintha a legnagyobb zavarba ejtette volna, hogy egy újdonsült, még be sem öltözött alkalmazott van jelen, és mint emberi lény mutatkozik a közönség előtt. Csakugyan, néhányan az ott foglalatoskodtak közül kíváncsian pillantgattak rám. Félbehagyták a bejelentőlapok kitöltését, hogy szemügyre vegyenek.

- Certainement, monsieur le directeur![11] - feleltem lehalkított hangon, és jócskán visszahúzódtam azok mögé, akik utánam jöttek. Egyébként nem voltak sokan, néhány perc múlva, bizonyára csak átmenetileg, már senki sem volt a recepció előtt.

- No és ön? - fordult hozzám most már a fakóképű, akitől jókora távolságban álltam.

- L'employé-volontaire Félix Kroull - feleltem, nem mozdulva a helyemről, mert kényszeríteni akartam, hogy fölszólítson, lépjek közelebb.

- Hát jöjjön már ide! - mondta idegesen. - Azt hiszi, kedvem van ilyen messziről kiabálgatni?

- Az ön parancsára álltam ide, igazgató úr - válaszoltam, készségesen közeledve hozzá -, és vártam az ellenintézkedését.

- Az utasításom nagyon is szükséges volt - felelte. - Mi keresnivalója van itt? Hogy merészel egyszerűen, mint valami utas, belépni a hallba, és csak úgy, minden teketória nélkül elvegyülni a vendégeink közé?

- Ezer bocsánat, ha hibát követtem el - mondtam nagy alázatosan. - Kénytelen voltam egyenest a forgóajtón és a hallon át idejönni, nem találtam más utat. De biztosíthatom, a legrosszabb, legsötétebb, legrejtettebb és leghátsóbb bejárat is jó lett volna nekem, hogy ön elé juthassak.

- Hagyjuk az üres szólamokat! - felelte, és fakó arca megint enyhén kigyúlt és megszínesedett. Tetszett nekem rajta ez a pirulékonyság.

- Úgy látom - tette hozzá -, ön vagy bolond, vagy egy kissé túlságosan intelligens.

- Remélem - válaszoltam -, hamar bebizonyíthatom föllebbvalóimnak, hogy az intelligenciám éppen a megfelelő határok közt mozog.

- Nagyon kétlem - mondta -, hogy alkalma lesz rá. Tudtommal pillanatnyilag alkalmazottaink létszámában nincs üresedés.

- Mindazonáltal, amint már bátorkodtam megemlíteni - figyelmeztettem -, fix megállapodásról van szó ügyemben a vezérigazgató úr és egy ifjúkori barátja közt, aki engem keresztvíz alá tartott. Szándékosan nem tudakozódtam Stürzli úr után, mert jól tudom, egyáltalán nem ég a türelmetlenségtől, hogy engem láthasson. Nincsenek hiú ábrándjaim, tisztában vagyok vele, hogy azt az urat valószínűleg sokára vagy sohase fogom szemtől szembe látni. De nem is fontos. Inkább minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ön előtt tiszteleghessek, monsieur le directeur, s kizárólag öntől kapjak utasítást, hogyan, hol és milyen beosztásban tehetek hasznos szolgálatot a hotelvállalatnak.

- Mon Dieu, mon Dieu! - mormolta, de az oldalsó fal egyik polcáról levett egy vaskos kötetet, és két középső ujját időnként megnyálazva, bosszúsan lapozott benne. Valahol abbahagyta, és így szólt hozzám:

- Mindenesetre tűnjön el innét a leggyorsabban, és vonuljon vissza olyan helyre, amely önt jobban megilleti, mint ez itt. A belépése, annyi igaz, elő van jegyezve...

- Ez a lényeg - jegyeztem meg.

- Mais oui, mais oui!...[12] Bob - szólt oda egy küldöncfiúnak, aki többedmagával valamilyen megbízatásra várva, az iroda végében térdére támasztott kézzel egy padon ült - mutassa meg ennek itt a négyes számú személyzeti dortoire-t a legfelső emeleten! Használják a teherliftet... Holnap reggel majd kap tőlünk értesítést - vetette még oda nekem. - Elmehet!

A szeplős képű, nyilván angol fiú velem jött.

- Vihetné egy kicsit a táskámat - mondtam neki útközben. - Mondhatom, mindkét karom meggémberedett tőle.

- Mit kapok? - kérdezte laposan ejtve a francia szót.

- Nincs pénzem.

- Akkor viszem úgy. Ne örüljön a négyes számú hálóteremnek! Nagyon rossz hely. Mindnyájan nagyon rosszul vagyunk elszállásolva. A koszt is rossz, akárcsak a fizetség. De sztrájkra gondolni se lehet. Túl sokan vannak, akik készek belépni helyettünk. Föl kellene perzselni ezt az egész kizsákmányoló bandát. Tudja meg, én anarchista vagyok - voilà ce que je suis.[13]

Nagyon csinos, gyerekarcú fiú volt. Együtt mentünk fel a teherliften az ötödik emeletre, a tető alá. Ott rám hagyta, vigyem tovább a táskámat, egy ajtóra mutatott a gyéren világított folyosón, ahol nem volt futószőnyeg, és bonne chance-ot[14] kívánva, otthagyott.

Az ajtó fölött a négyes szám mutatta, hogy jó helyen járok. Óvatosságból bekopogtam, de nem kaptam választ. Noha tíz óra elmúlt, a hálóterem még sötét és üres volt. Mikor meggyújtottam a mennyezetről lelógó csupasz villanykörtét, a helyiség valóban nem valami kellemes látványt nyújtott. A falak mentén nyolc ágy sorakozott, szürke daróctakarókkal és lapos, láthatóan régóta nem mosott fejvánkosokkal, az ágyak úgy, mint a hajókabinokban, kettesével egymás fölött voltak elhelyezve. Közöttük, egészen a felső fekvőhely magasságáig, nyitott falipolcok; oda rakták az itt éjszakázók a bőröndjeiket. Egyébként a szoba, amelynek egyetlen ablaka alkalmasint világítóudvarra nyílt, semmiféle kényelmet nem kínált, hely sem volt hozzá. Jóval keskenyebb lévén, mint amilyen hosszú, a közepén nemigen lehetett szabadon mozogni. Az ember éjszakára alighanem csak az ágy lábához vagy a falipolcon elhelyezett táskájára rakhatta le a ruháit.

"No - mondtam magamnak - kár volt a fáradságért, amit belefektettél, hogy megszabadulj a kaszárnyától, mert az sem fogadhatott volna spártaibb ridegséggel, mint ez a szoba, sőt ott valószínűleg még kedélyesebb is lenne." De hát a helyzetem már régóta nem volt valami rózsás, attól fogva, hogy szüleim derűs otthonát elsodorta a vihar - azonfelül tudtam, hogy az ember bizonyos idő alatt tűrhető összhangba kerül a körülményekkel, sőt, hogy ezek, akármily keményeknek is ígérkeznek eleinte, ha mindenkihez nem is, de szerencsésebb természetű emberekhez bizonyos hajlékonysággal idomulnak, ami nem kizárólag a megszokáson múlik. Ugyanazok a viszonyok nem mindenkire nézve ugyanazok, és merem állítani, hogy az általánosan adott helyzet módosulása igen nagymértékben függ az egyéntől.

Bocsássa meg az olvasó ezt az elkalandozást. Nem tehetek róla, olyan a világfelfogásom, hogy az életet inkább a derűs és szeretetre méltó, mint a csúf és brutális oldaláról nézem. - Az egyik falipolc üres volt, amiből azt következtettem, hogy a nyolc ágy közül az egyik pillanatnyilag szintén gazdátlan lehet, csak nem tudtam, melyik; sajnáltam, mert az utazás kifárasztott, és fiatal szervezetem kívánta az alvást, így azonban nem maradt más hátra, mint hogy bevárjam szobatársaimat. Egy ideig még elszórakoztatott, hogy megszemléltem a szomszédos mosdóhelyiséget, ahová a nyitva levő oldalsó ajtón át akadálytalanul beléphettem. Öt egészen egyszerű mosdóállvány volt benne, a padlón mindegyik előtt négyszögletes linóleumdarab, fönt lavór és korsó, mellette kiöntő dézsa, az oldalsó rúdon törülköző. Tükör sehol. Ahelyett az ajtóra és a falakra magazinokból kivágott, csábos nőszemélyeket ábrázoló képek voltak fölrajzszögezve, úgy, mint a hálóhelyiségben is, ahol az ágyak közt hely akadt. Elszontyolodva mentem vissza a dortoire-ba, s hogy valamit csináljak, elhatároztam, előrelátóan máris kiveszem táskámból a hálóingemet, de közben kezembe akadt a szattyánbőr kazetta, amely a vámvizsgálatnál oly szép simán becsúszott a poggyászomba. Megörültem a viszontlátásnak, és hozzáláttam, hogy megvizsgáljam a tartalmát.

Hogy nem mocorgott-e már lelkem titkos rekeszeiben a kíváncsiság, és az az ötlet, hogy előveszem a hálóinget, nem volt-e csupán ürügy a kazettával való közelebbi megismerkedésre, nem firtatom. Leültem az egyik alsó ágyra, térdemre tettem a kazettát, és szorongó reménységgel, hogy tán csak nem fognak megzavarni, elkezdtem a vizsgálatát. Könnyű lakat volt rajta, de nem kulcsra zárva, csak kis, kampós retesszel bekattintva. Nem mondom, hogy mesebeli kincseket találtam a kazettában, de nagyon szemrevaló, részben bámulatosan szép dolgok rejtőztek benne. Mindjárt legfelül, abban a betétrészben, amely a kazetta bársonnyal bélelt belsejét emeletszerűen kettéosztotta, nagy topázszemekből többsorosan elrendezett, cizellált foglalatú nyakék tündökölt, amilyen szépet még egyetlen kirakatban sem láttam, aligha is láthattam volna, mert nyilván nem modern ötvösmunka volt, hanem valamelyik történelmi évszázadból származhatott. Merem mondani, maga volt a pompázó tökély, és a kövek édesen, átlátszóan mézsárga csillogása úgy megigézett, hogy sokáig nem bírtam levenni róluk a szemem, s csak késlekedve emeltem föl a betétet, hogy az alsó részt is megnézzem. Ez a rész mélyebb volt a felsőnél, és nem volt annyira kitöltve, mint amaz a topázékszerrel. De azért gyönyörű dolgok mosolyogtak belőle rám, pontosan emlékszem mindegyikre. Volt ott egy platinafoglalatú gyémántfüzér, villogó csomócskává göngyölve.

Továbbá egy nagyon szép, ezüstindákkal díszített teknőcfésű, számos, bár apró gyémánttal kirakva; egy platinacsatos, kétrészes arany melltű, tíz briliáns közt borsónyi zafírkővel; egy fénytelen aranybross, szőlőskosárkát ábrázoló, rendkívül kecses darab; egy nehéz, lefelé keskenyedő kengyel mintájára formált, ugyancsak platina karkötő nyomórugós závárral, melynek értékét áttört foglalatú briliánsokkal körülvett, a karkötőbe beillesztett felséges fehér igazgyöngy emelte; aztán három-négy rendkívül mutatós gyűrű, az egyiknek két nagyobb és két kisebb briliáns közt egy szürke gyöngy, a másiknak egy ugyancsak briliánsokkal körített, sötét, háromszögletű rubinkő volt a dísze.

Egyenként kezembe vettem ezeket a bájos tárgyakat, és nemes tüzüket a mennyezet csupasz villanykörtéjének közönséges fényében szikráztattam. De ki írja le a megdöbbenést, amely elfogott, amikor belemerülve ebbe a szórakozásba, hallom, hogy föntről megszólal egy száraz hang:

- Csinos kis kacatjaid vannak, hékás.

Mindig megszégyenítő, ha az ember hosszabb ideig egyedül és megfigyeletlenül hitte magát, s egyszerre megtudja, hogy nem úgy volt. Itt azonban a körülmények fokozták a viszolygó érzést. Egy könnyű összerezzenést nem tudtam elpalástolni. De aztán teljes nyugalmat erőltettem magamra, kapkodás nélkül becsuktam a kazettát, ugyanoly kényelmesen visszatettem a táskámba, csak azután álltam fel, hogy kissé hátralépve fölnézzek oda, ahonnét a hang eredt. Csakugyan, a fölöttem levő ágyon hevert valaki, és könyökére támaszkodva lenézett rám. Ott fekhetett, mikor bejöttem, fejére húzva a takarót. Fiatal férfi volt, ráfért volna a borotválkozás, mert az álla már egészen fekete volt, haja borzas az ágyban fekvéstől. Kis barkót viselt, szeme szlávos metszésű. Arcán láz piroslott, de bár láttam, hogy beteg, a bosszúság és a zavar ezt az ügyetlen kérdést adta a számba:

- Mit csinál odafenn?

- Én? - adta vissza a kérdést. - Talán inkább én kérdezhetném, mi érdekeset művelsz te ott lenn.

- Legyen szíves abbahagyni a tegezést - mondtam ingerülten. - Nem tudok róla, hogy rokonok volnánk vagy bizalmas lábon állnánk egymással.

Nevetett, és válaszában volt valami igazság:

- No, amit ott láttam nálad, eléggé alkalmas arra, hogy némi bizalmas viszonyt teremtsen köztünk. Azt nem az anyuskád csomagolta a tarisznyádba. Mutasd csak a praclidat, hadd lám, milyen hosszúak az ujjaid, vagy milyen hosszúra tudod kinyújtani őket!

- Ne beszéljen butaságot! - mondtam. - Talán bizony számadással tartozom magának a tulajdonomról, csak azért, mert olyan indiszkrét volt, hogy meglesett, anélkül, hogy a jelenlétére figyelmeztetett volna? Nagyon nem úri viselkedés...

- No, nézd csak, még ő meri jártatni a száját - vágott vissza. - Csak ne add a bankot, én se vagyok akármilyen naplopó. Két napja fekszem itt influenzában, és komiszul fáj a fejem. Erre fölébredek, és kérdem magamtól, csaknem mindjárt hangosan: "Mivel játszik ott az a helyes fiú?" Mert csinos vagy, azt az irigység se tagadhatja le. Hol lennék én ma a te fizimiskáddal?

- A fizimiskám még nem ok arra, hogy állandóan tegezzen. Egy szót se szólok magához, amíg abba nem hagyja.

- Ejha, hercegem, szólíthatom fenségnek is. Amellett kollégák vagyunk, ha nem tévedek. Új fiú vagy?

- Az igazgatóság mindenesetre ide kísértetett - válaszoltam -, hogy keressek egy szabad ágyat. Holnap alighanem szolgálatba lépek ebben a házban.

- Mint micsoda?

- Erről még nincs intézkedés.

- Különös. Nekem a konyhán van dolgom, vagyis az éléstárban a hidegtálaknál... Az az ágy, amelyiken ülsz, foglalt. Ott a második felső szabad... Miféle nemzetbeli vagy?

- Ma este érkeztem Frankfurtból.

- Én horvát vagyok - mondta németül. - Zágrábi. Otthon már egy étterem-konyhán dolgoztam. De három éve Párizsban élek. Ismered a dörgést Párizsban?

- Mit akar azzal a dörgéssel?

- Tudod te azt nagyon jól. Azt kérdem, van-e sejtelmed róla, hol sütheted el tűrhető áron az izéidet?

- Majd csak akad rá vevő.

- Magától nem. És ilyen portékával sokáig cipekedni nem okos dolog. Ha adok neked egy megbízható címet, felezünk?

- Felezni? Még mit nem! Azért a rongyos címért?

- Ami egy olyan zöldfülűnek, mint te, úgy kell, mint a falat kenyér. Gondold meg. Mondok valamit, az a briliánsfüzér...

Megzavartak bennünket. Nyílt az ajtó, belépett több fiatalember, akinek most kezdődött a pihenőideje. Egy liftesfiú vörös sujtásos szürke livrében, két kifutó, nyakon záródó, két sor aranygombos ingkabátban és aranystráfos nadrágban, egy kék csíkos ujjast viselő, jól megtermett legény, aki karjára vetve hozta a kötényét, és alkalmasint a konyhában végzett alantas munkát mint edénymosogató vagy ilyesmi.

Kisvártatva egy Bob-szabású küldöncfiú jött be meg egy másik alak, aki a fekete nadrágjához viselt fehér vászonkabátjáról ítélve pincértanonc vagy pikoló lehetett. Rövid francia és (mert németek is voltak köztük) német szitkokat eregettek, nyilván a most véget ért napi munkájukra gondolva, s fölkiabáltak a betegnek: "Halló, Sztankó, hogy nyavalyogsz?" Hangosan ásítoztak, és mindjárt vetkőzni kezdtek. Velem nemigen törődtek, legfeljebb tréfából odavetették, mintha vártak volna rám: "Ah, te voilà. Comme nous étions impatients que la botique deviendrait complète!"[15] Egyikük megerősítette, hogy az a felső ágy, amelyet Sztankó mutatott nekem, még szabad. Fölkapaszkodtam, táskámat elhelyeztem az ágyhoz tartozó falipolcon, az ágy szélére ülve levetkőztem, és alighogy fejemet letettem a vánkosra, a fiatalság édes és mély álmába zuhantam.


NYOLCADIK FEJEZET

Több ébresztőóra csaknem egyszerre kezdett élesen berregni még sötétben, mert csak hat óra volt. Akik előbb bújtak ki az ágyból, meggyújtották a mennyezet villanykörtéjét Csak Sztankó nem törődött az ébresztővel, és fekve maradt. Engem nagyon fölüdített és fölvidított az alvás, úgyhogy a kócos, ásítozó, nyújtózkodó, hálóingüket a fejükön át lehúzó legények kényelmetlen tolongása a szoba szűk térközében nem tudta túlságosan kedvemet szegni. Az öt mosdóalkalmatosságért való tülekedés sem rontotta derűs hangulatomat. Csak öt ilyen volt, pedig hét legény akart mosakodni, s méghozzá nem is volt elegendő víz a korsókban, úgyhogy egyik a másik után kénytelen volt anyaszült meztelen kiszaladni a folyosóra a vízcsaphoz, új eresztés vízért. Amikor a többiek példájára én is beszappanoztam és lelocsoltam magam, már csak egy nagyon nedves törülköző jutott nekem, ami szárítkozásra nemigen volt alkalmas. Viszont a liftesfiú és a pincértanonc adott nekem abból a kevés meleg vízből, amit a borotválkozáshoz közösen forraltak egy spirituszfőzőn; és mialatt már gyakorlott mozdulatokkal huzigáltam arcomon, orrom alatt és államon a kést, azt is megengedték, hogy belenézzek a törött tükörbe, amelyet az ablakkilincsre mesterkedtek.

- Hé, beauté[16] - szólított meg Sztankó, amikor simán elválasztott hajjal, tisztára mosakodva visszamentem a hálóhelyiségbe, hogy befejezzem az öltözködést, és rendbe tegyem az ágyamat, úgy, mint a többiek a magukét. - Hans vagy Fritz, vagy hogy is hívnak?

- Félix, ha nincs ellenére - feleltem.

- Úgy is jó. Lenne olyan szíves, Félix, hozna nekem a kantinból egy csésze tejeskávét, ha már megreggelizett? Máskülönben semmit se kapok, legfeljebb talán délben egy tányér nyáklevest.

- Örömest - feleltem. - Szívesen megteszem. Most mindenekelőtt hozok önnek egy csésze kávét, aztán nemsokára visszajövök.

Kettős okból mondtam ezt. Elsősorban, mert a táskámon volt ugyan lakat, de kulcsom nem volt hozzá, s ez nagyon nyugtalanított, mert Sztankóban éppenséggel nem bíztam meg. Másodszor pedig, mert újra föl akartam venni tegnapi beszélgetésünk fonalát, és szerettem volna ésszerű feltételek árán megtudni tőle az ajánlott címet.

A tágas személyzeti kantinban, ahová a folyosón végigmenve lehetett eljutni, jó meleg volt, és a reggeli ital kellemes illata terjengett. A kantinos és nagyon kövér, anyáskodó felesége töltötte csészékbe a kávét a büféasztal mögött csillogó két masinából. A cukor már a csészék fenekén volt, az asszony utólag öntötte rá a tejet, és mindegyik csésze mellé egy brióst tett. A különféle hálótermekből idegyülekezett a szállodai személyzet, köztük aranygombos, kék frakkos éttermi pincérek is. A legtöbbje álltában evett és ivott, de néhány asztalka mellé is le lehetett ülni. Ígéretemhez híven kértem az asszonyságtól egy csészére valót "pour le pauvre malade de numéro quatre",[17] adott is, és kedvesen mosolygott rám, amit már megszoktam majdnem mindenkitől, aki az arcomba nézett. "Pas encore équipé?"[18] - kérdezte, én meg röviden megmagyaráztam neki a helyzetemet. Aztán siettem vissza Sztankóhoz a kávéjával, és ismét biztosítottam róla, hogy hamarosan megint bejövök hozzá.

Ahogy kimentem, hallottam magam mögött a gúnyos nevetését. Nyilván nagyon jól átlátta mind a két okomat.

Visszamentem a kantinba, hogy magamat is ellássam. Nagyszerűen ízlett a tejeskávé, mert már jó rég nem fogyasztottam semmi meleget. Élvezettel szürcsöltem és megettem hozzá a brióst. A helyiség kezdett kiürülni, mert lassanként hét óra lett. Így kényelmesen letelepedhettem az egyik viaszosvászonnal borított asztalka mellé, egy idősebb, frakkos éttermi pincérrel, aki még ráért elővenni egy csomag cigarettát és rágyújtani egy Caporalra. Csak mosolyogva rá kellett kacsintanom, rögtön adott nekem is egy cigarettát. Mi több, rövid beszélgetésünk után - melynek során őt is tájékoztattam még bizonytalan helyzetemről -, mikor fölállt és lement, ajándékul otthagyta nekem a kis csomagot, amely még félig volt cigarettával.

A fekete, csípős dohány füstje jólesett a reggeli után, de nem élvezhettem sokáig, vissza kellett mennem a páciensemhez. Bosszús képpel fogadott, de könnyű volt felismerni, hogy csak tetteti magát.

- Már megint itt vagy? - kérdezte mogorván. - Mit akarsz? Nincs szükségem a társaságodra. Fáj a fejem, a torkom, semmi kedvem a tereferéhez.

- Szóval nem érzi jobban magát? Sajnálom. Éppen meg akartam kérdezni, nem élénkítette-e fel egy kissé a kávé, amit magától értetődő szívességből hoztam önnek.

- Tudom én, miért hoztad. De nem ártom bele magam a gyanús üzleteidbe. Amilyen balek vagy, csak elrontod.

- Maga kezdett el üzletről beszélni - válaszoltam. - Nem látom be, miért ne lehetnék itt magával, amikor olyan egyedül van, ha nem is csinálunk üzletet! Itt egyhamar nem fognak velem törődni, időm van bőven. Vegye úgy, hogy az ön segítségével szeretném valami hasznát látni a ráérő időmnek.

Az ágya alatt levő ágyra ültem le, de ennek az volt a hátránya, hogy onnét nem láthattam őt. Minthogy így nem lehetett jól beszélgetni, kénytelen voltam megint odaállni a fekvőhelye elé.

- Szóval belátod - mondta -, hogy nagyobb szükséged van rám, mint nekem terád. Ez már haladás.

- Ha jól értem - feleltem -, a tegnap tett ajánlatára céloz. Szíveskedik visszatérni rá. De ebből látszik, hogy önnek is van benne valami érdeke.

- Fenét van. Te szeleburdi, csak el fogod kótyavetyélni a kacatodat. Egyáltalában, hogy jutottál hozzá.

- Tisztára véletlenségből. Egy szerencsés pillanat jóvoltából.

- Ismerjük. Különben lehetséges, hogy burokban születtél. Szerencsés fickónak látszol. Mutasd csak még egyszer az apróságaidat, hogy hozzávetőleg fölbecsülhessem.

Örültem, hogy ennyire megpuhult, mégis ezt mondtam:

- Inkább nem, Sztankó. Ha valaki jönni talál, félreértés lehet a dologból.

- Különben fölösleges is - mondta. - Tegnap eléggé pontosan láttam mindent. A topázékszer felől ne legyenek illúzióid. Az bizony...

Kiderült, mennyire igazam volt amikor fölkészültem rá, hogy esetleg megzavarnak. Egy takarítóasszony lépett be vödörrel, súrolóronggyal és seprűvel, hogy a mosdóhelyiségben föltörülje a víztócsákat, és rendet csináljon. Ameddig benn volt, az alsó ágyon ültem, és egy szót se beszéltünk. Csak amikor papucsaiban kicsoszogott, akkor kérdeztem meg Sztankót, mit akart mondani.

- Én, mondani? - komédiázott megint. - Te akartál valamit hallani, de én nem akartam mondani semmit. Legfeljebb tanácsolni akartam neked, hogy ne képzelj túlságosan sokat arról a topázékszerről, amellyel tegnap olyan sokáig szemeztél. Ilyen vacak sokba kerül, ha az ember Falize vagy Tiffany boltjában vásárolja, de ha el akarja adni, kutyagumit kap érte.

- Mit nevez kutyaguminak?

- Pár száz frankot.

- Megjárja.

- Te hólyag, te biztosan mindenre azt mondod: megjárja! Ez az, ami dühít. Hiszen ha veled mehetnék, és magam vehetném kezembe az ügyet!

- Nem, Sztankó, dehogyis venném a lelkemre! Hiszen láza van, ágyban kell maradnia.

- Jó, jó. Egyébként a fésűből és a brossból magam se tudnék kicsiholni egy lovagi birtokot. A melltűből sem, hiába van benne a zafír. A legjobb még a gyémántfüzér, az komoly darab, megér jó tízezer frankot. A gyűrűk közt is akad egy-két nem megvetendő, legalábbis, ha a rubinra meg a szürke gyöngyre gondolok. Szóval hozzávetőleges becsléssel kitesz az egész vagy tizennyolcezer frankot.

- Körülbelül annyira becsültem én is.

- No lám! Van egyáltalán halvány sejtelmed az árakról?

- Van hát. Otthon Frankfurtban az ékszerkirakatokat tanulmányoztam mindig a legszívesebben. De csak nem hiszi tán, hogy az egész tizennyolcezer frankot megkaphatom.

- Nem, szívecském, nem hiszem. De ha tudsz egy kicsit védekezni, és nem mondod mindenre, hogy "megjárja", akkor jó felét elérheted.

- Vagyis kilencezer frankot.

- Mondjuk tízezret. Annyit voltaképpen már maga a gyémántlánc is megér. Ennél alább nem adhatod, ha van benned egy szikra férfiasság.

- És mit tanácsol, kihez forduljak?

- Aha! Most ajándékozzak valamit a szép fiúnak. Kössem az orrára puszta szerelemből a fajankónak, amit tudok, ingyen és bérmentve.

- Ki mondja, hogy ingyen kérem, Sztankó? Természetesen készséggel meghálálom. Csak úgy láttam, és úgy látom most is, hogy amit tegnap a felezésről mondott, kissé túlzott kívánság.

- Túlzott? A felezés az ilyen közös üzletnél a világ legtermészetesebb osztozkodása. A legszabályszerűbb. Elfelejted, hogy nélkülem olyan gyámoltalan vagy, mint a szárazra vetett hal. Azonkívül be is köphetlek az igazgatóságnak.

- Szégyellje magát, Sztankó! Ilyesmit ki sem mond az ember, nemhogy megtenné. Ön nem is gondol rá komolyan, hogy megtegye, és meg vagyok győződve róla, néhány ezer frank többet fog érni önnek a beköpésnél, amiből semmi haszna nincs.

- Néhány ezer frankkal akarod kiszúrni a szemem?

- Nagyjából erről van szó, ha méltányosan elismerem, hogy egyharmad rész jár önnek abból a tízezer frankból, amit véleménye szerint meg kell kapnom. Meg kell dicsérnie, hogy tudok egy kicsit védekezni, és ebből bizalmat kellene merítenie arra nézve, hogy majd az uzsorásnál is megállom a sarat.

- Gyere ide! - mondta, és amikor odamentem hozzá, lehalkított hangon, de érthetően mondta:

- Rue de l'Échelle au Ciel, 92.

- Rue de l'...

- Échelle au Ciel. Nem hallod?

- De fura név!

- Hát aztán? Ha sok száz éve úgy hívják! Tekintsd az utca nevét jó ómennek! Nagyon érdekes kis utca, csak egy kicsit messze van, valahol a montmartre-i temető mögött. Legjobb, ha fölkapaszkodsz a Sacré-Coeur-székesegyházhoz, az jól látszó célpont, átmegy a templom és a temető közt levő kerten és a Damréntont utcán haladsz tovább a Ney körút irányában. Mielőtt a Damrémont a Chanipionnet-be torkollik, bal felé van egy szűk utca. Rue des Vierges prudentes, onnét ágazik el a te Échelle utcád. Nem lehet eltéveszteni.

- Hogy hívják az illetőt?

- Egyre megy. Órásnak mondja magát, és többek közt az is. Csináld, ahogy tudod, igyekezzél nem birkamódra viselkedni! Csak azért adtam meg a címet, hogy lerázzalak a nyakamról, és nyugton lehessek. Ami a pénzemet illeti, jegyezd meg, hogy bármikor beköphetlek.

Hátat fordított nekem.

- Őszinte hálára kötelezett, Sztankó - mondtam. - És legyen nyugodt, nem fogok okot adni rá, hogy az igazgatóságnál bevádoljon!

Azzal elindultam, magamban ismételgetve a címet. Visszamentem a kantinba, ahol már egy lélek se volt, mert hol másutt tartózkodhattam volna? Várnom kellett, amíg lent valakinek eszébe jutok. Két óra hosszat üldögéltem az egyik viaszosvásznas asztalkanál, a türelmetlenség legcsekélyebb jelét sem mutatva, elszívtam még néhányat a Caporal cigarettáim közül, és átengedtem magam a tűnődésnek. A kantin faliórája tízet mutatott, amikor a folyosón egy kamaszos hang a nevemet kiáltotta. Még az ajtóig sem mehettem, már be is szólt a küldönc:

- Félix Kroull, az új alkalmazott, a vezérigazgató úrhoz!

- Itt vagyok, kedves barátom. Vezessen csak. És ha a köztársaság elnöke hívatna, előtte is kész volnék megjelenni.

- Annál jobb, kedves barátom - visszhangozta barátságos megszólításomat meglehetős szemtelenül, és végignézett rajtam.

- Jöjjön velem, ha úgy tetszik.

Lementünk egy lépcsőn. A negyedik emeleten, ahol a folyosók sokkal szélesebbek voltak, mint nálunk odafenn, és szép piros futószőnyegekkel voltak terítve, a fiú csöngetett az idáig járó személyfelvonók egyikéért. Egy kicsit várakoznunk kellett.

- Hogy lehet, hogy a rinocérosz maga akar veled beszélni? - kérdezte a fiú.

- Stürzli urat érti? Összeköttetésem van hozzá. Személyi kapcsolatom - vetettem oda. - De miért nevezi rinocérosznak?

- C'est son sobriquet.[19] Pardon, nem én találtam ki.

- Kérem, kérem, hálás vagyok minden információért - válaszoltam.

A felvonó nagyon csinos, faburkolata, villannyal világított alkalmatosság volt, vörös bársonypárnás paddal. Vörös sujtásos, homokszínű livrét viselő ifjonc kezelte a kapcsolótáblát. Először túl magasan állt meg, majd jóval lejjebb, mint kellett volna, az így keletkezett meredek lépcsőn kellett beszállnunk.

- Tu n'apprendrais jamais, Eustache - mondta neki kalauzom -, de manier cette gondole.[20]

- Pour toi je m'échaufferai![21] - válaszolta gorombán a másik. Ez nem tetszett nekem, nem állhattam meg, hogy meg ne jegyezzem:

- A gyengéknek nem szabadna egymást lebecsülniük. Ez nemigen erősíti helyzetünket a hatalmasok előtt.

- Tiens - mondta az, akit rendreutasítottam - un philosophe![22]

Közben leértünk. Mialatt a hall szélső falánál sorakozó liftektől elhaladtunk a recepció előtt, észrevettem, hogy a küldöncfiú oldalról kíváncsian nézeget. Mindig örültem, ha nemcsak vonzó külsőmmel, hanem szellemi képességeimmel is kedvező benyomást tettem az emberekre.

A vezérigazgató magánirodája a recepció mögött volt, egy folyosón, ahonnét más, szemközti ajtók is nyíltak, amint láttam, biliárd- és olvasótermekbe. Vezetőm óvatosan kopogtatott. A bentről hallatszó röffenésre benyitott, sapkáját combhoz szorítva meghajtotta magát, és átadott engem a gazdájának.

Stürzli úr szörnyűségesen terebélyes férfiú volt, hegyesre nyírt deres kecskeszakálla sehogy se találta helyét dagadt tokáján. Iratokat lapozgatva ült az íróasztalánál, és egyelőre ügyet se vetett rám. Ahogy megláttam, megértettem a személyzettől kapott gúnynevét, mert nemcsak hatalmasan megtermett háta és rövid, hájas nyaka volt, hanem ráadásul egy szarv alakúan kinyúló szemölcs is díszelgett az orra hegyén, ami teljessé tette az elnevezés jogosultságát. Amellett a kezei, amelyekkel az átnézett iratokat széltében-hosszában jól rendezett csomóba rakta, rengeteg alakjához képest meglepően aprók és kecsesek voltak; de ez a hájtömeg éppenséggel nem látszott esetlennek, hanem, mint a nagyon elhízott férfiaknál olykor tapasztalható, meg tudott őrizni bizonyos elegáns mozgékonyságot.

- Tehát ön az a fiatalember - mondta kissé svájcias németséggel, miközben még mindig az iratokat rendezgette -, akit baráti részről ajánlottak nekem; Kroull, ha nem tévedek - c'est ça -, ön az, aki nálunk dolgozni óhajt?

- Úgy van, vezérigazgató úr - válaszoltam, miközben, bár tartózkodva, közelebb léptem hozzá. És ekkor, nem először és nem utolszor, alkalmam volt megfigyelni egy különös tüneményt. Mert amikor szemügyre vett, arcát valamilyen undor kifejezése torzította el, ami, ha jól sejtem, nem másban, mint akkori ifjúi szépségemben lelte magyarázatát. Olyan férfiak ugyanis, akiknek érdeklődése teljesen és kizárólag nőkhöz kapcsolódik - merész kecskeszakállával és gáláns pocakjával Stürzli úr kétségtelenül ez a fajta volt -, ha saját nemükhöz tartozó alakban találkoznak vonzó külsővel, gyakran ösztöneik sajátságos szorongását érzik, ami azzal függ össze, hogy nem könnyű megvonni a határt a legáltalánosabb és a szűkebb értelemben vett érzékiség között, a szervezet viszont élénken ellenszegül ennek a szűkebb értelmezésnek s az ebből származó gondolattársításoknak, s éppen ez váltja ki az undorodó fintorban jelentkező reflexhatást. Természetesen itt csak kevéssé mélyre ható reflexről lehet szó, mert az illető, ha jól nevelt ember, az említett határvonalnak elmosódó jellegéért inkább önmagát okolja, mint azt, aki ezt a jelleget teljesen ártatlanul észrevéteti vele, és nem lakoltatja meg az illetőt saját undorodó reflexe miatt. Stürzli úr sem tett velem ilyesmit, főként mivel reflexének láttára komoly, sőt szigorú szerénységgel lesütöttem a szemem. Ellenkezőleg, igen barátságos modorban érdeklődött:

- Hogy s mint van régi barátom, Schimmelpreester, az ön tisztelt nagybátyja?

- Bocsánat, vezérigazgató úr - válaszoltam -, nem nagybátyám, hanem keresztapám, ami persze majdnem több. Köszönöm kérdését, tudomásom szerint kitűnően érzi magát. Mint művész igen nagy tekintélynek örvend a Rajna-vidéken és azon túl is.

- Az ám, furcsa szerzet - mondta. - Igazán? Sikere van? Eh bien, annál jobb. Furcsa szerzet. Akkoriban nagyon jóban voltunk.

- Mondanom sem kell - folytattam -, mennyire hálás vagyok Schimmelpreester professzornak azért, hogy egy-két jó szót ejtett az érdekemben vezérigazgató úrnál.

- Igen, megtette. Mit mond? Már professzor is? Hogyhogy? Mais passons.[23] Írt nekem az ön érdekében, és én nem is ejtettem el a dolgot, merthogy annak idején sok jó mókát csináltunk együtt. De meg kell mondanom, kedves barátom, vannak itt nehézségek. Mit csináljunk magával? Hiszen a szállodai szolgálatban nyilván semmi tapasztalata nincs, egyáltalán nem tanulta ezt a szakmát.

- Azt hiszem, önhittség nélkül megjósolhatom - hangzott a válaszom -, hogy bizonyos természetes rátermettség meglepően hamar pótolni fogja a tanulatlanságomat.

- Na - mondta erre pajzánul -, a rátermettsége alkalmasint főleg szépasszonyoknál érvényesül.

Nézetem szerint ezt a következő három okból mondta. Először is a francia - és Stürzli úr már régóta az volt - általában nagyon szereti használni a "szépasszony" szót a maga és mindenki örömére. "Une jojie femme" - ez errefelé a legnépszerűbb tréfa, aki megereszti, biztosra veheti, hogy derűsen rokonszenvező visszhangra talál. Olyasmi, mintha valaki Münchenben a sört emlegeti. Ott elég kimondani a szót, hogy általános derűt ébresszünk vele. - Ez az első ok. Másodszor, és jobban a dolog mélyére nézve, amikor Stürzli "szépasszonyokról" beszélt, és arról élcelődött, hogy körülöttük alkalmasint kellő rátermettséggel forgolódom, le akarta küzdeni ösztöneinek elfogódását, bizonyos értelemben meg akart tőlem szabadulni, és úgyszólván a nők felé akart engem elterelni. Ezt nagyon jól átláttam. Harmadszor pedig - mondhatni ezzel a törekvéssel ellentétben - az volt a célja, hogy engem megmosolyogtasson, ami pedig megint csak arra vezethette, hogy újból próbára tegye az említett elfogódást. Nyílván valahogy zűrzavarosan éppen erről volt nála szó. Kénytelen voltam megnyerő mosollyal nyugtázni, de ezekkel a szavakkal:

- Bizonyos, hogy ebben is, mint minden más téren, messze elmaradok ön mögött, vezérigazgató úr.

Udvariaskodásom kárba veszett, mert oda se figyelt, hanem csak a mosolyomat nézte, s arca megint undorodó fintorba torzult. Nem is akarta palástolni, és én mi mást tehettem volna: úgy, mint előbb, szigorú erényességgel lesütöttem a szemem. És ő megint csak nem lakoltatott meg érte.

- Mindez nagyon szép, fiatalember - mondta -, de kérdés, hogy állunk az előképzettségével. Ön csak úgy becsöppen ide Párizsba - de beszél-e egyáltalán franciául?

Ezzel a malmomra hajtotta a vizet. Titkon fölujjongtam, mert ezzel a kérdéssel a beszélgetés számomra kedvező fordulatot vett. Itt közbe kell szúrnom egy megjegyzést arról, hogy kezdettől fogva rendkívüli és rejtélyes tehetségem volt minden nép nyelvének elsajátításához. Minden irányú rátermettségemmel és a világ minden lehetőségére fölkészült természetemmel egy idegen nyelvet voltaképpen meg sem kellett tanulnom. Ha csak valamicskét is konyítottam hozzá, legalábbis rövid ideig azt a látszatot tudtam kelteni, mintha folyékonyan beszélném, mégpedig oly túlzott élethűséggel utánozva az illető nemzet beszédmodorát, hogy az már a paródiát súrolta. Beszédkészségemnek ez a csúfondárosan majmoló jellege, amely az elhihetőségét nemhogy veszélyeztette volna, hanem inkább még fokozta, onnét eredt, hogy szinte eksztatikus boldogsággal fogadtam magamba az idegen nemzet szellemét, amelybe beleéltem magam, vagy amely magával ragadott. Ebben az ihletett állapotban, a jó ég tudja honnan, csak úgy röpültek a számra a szavak, amin magam is meglepődtem, és ez csak szította a parodizálásban lelt zabolátlan kedvemet.

Ami egyelőre a franciát illeti, a nyelvkészségemnek kevésbé kísérteties volt a háttere.

- Ah, voyons, monsieur le directeur général - eredt meg a nyelvem, mégpedig roppantul affektálva. - Vous me demandez sérieusement, si je parle français? Mille fois pardon, mais cela m'amuse! De fait, c'est plus ou moins ma langue maternelle - ou plutôt paternelle parce que mon pauvre père - qu'il repose en paix! - nourrissait dans son tendre coeur un amour presque passionné pour Paris et profitait de toute occasion pour s'arrêter dans cette ville magnifique dont les recoins les plus intimes lui étaient familiers. Je vous assure: il connaissait des ruelles aussi perdues comme, disons, la Rue de l'Échelle au Ciel, bref, il se sentait chez soi à Paris comme nulle part au monde. Le conséquence? Voilà la consequence. Ma propre éducation fut de bonne part française, et l'idée de la conversation, je l'ai toujours conçue comme l'idée de la conversation française. Causer, c'était pour moi causer en français et la langue française - ah, monsieur, cette langue de l'élégance, de la civilisation, de l'esprit, elle est la langue de la conversation, la conversation elle même... Pendant toute mon enfance heureuse j'ai causé avec une charmante demoiselle de Vevey - Vevey en Suisse - qui prenait soin du petit gars de bonne famille, et c'est elle qui m'a enseigné des vers français, vers exquis que je me répète dés que j'en ai le temps et qui littéralement fondent sur ma langue:

Hirrondelles de ma patrié,
De mes amours ne me parlez-vous pas?[24]

- Hagyja abba! - szakította félbe hegyipatakként zuhogó csacsogásomat. - Hagyja abba rögtön! Ki nem állhatom a költészetet, fölfordul tőle a gyomrom. Itt a hallban az ötórai teánál néha fölléptetünk francia költőket, ha van rendes ruhájuk; a verseiket szavaltatjuk velük. A hölgyek élvezik ezt, de én, ha csak lehet, menekülök tőle, a hideg verejték üt ki rajtam, ha hallom.

- Je suis desolé, monsieur le directeur général. Je suis violemment tenté de maudir la poésie...[25]

- Jó, jó. Do you speak English?

Hogy tudok-e angolul? Nem tudtam biz én, vagy legfeljebb három percig tudtam úgy tenni, mintha tudnék, már ameddig futotta abból, ami egyszer valamikor Langenschwalbachban meg Frankfurtban ennek a nyelvnek a hanglejtéséből éles hallású fülemben megmaradt, s ami keveset az angol szókincsből itt-ott fölcsipegettem. Most arról volt szó, hogy ebből a szinte semmiből csináljak valamit, amivel pillanatnyilag elkápráztathatom partneremet. Ezért ezt mondtam; nem szélesen és laposan, ahogy tudatlanok az angol beszédet elképzelik, hanem csücsörített szájjal selypítve, és elbizakodottan fönnhordva az orromat:

- I certainly do, Sir. Of course, Sir, quite naturally I do, why shouldn't I? I love to. Sir. It's a very nice and comfortable language very much so indeed, Sir, very. In my opinion, English is the language of the future, Sir. I'll bet you what you like, Sir, that in fifty years from now it will be at least the second language of every human being...[26]

- Miért forgatja úgy az orrát ide-oda a levegőben? Erre semmi szükség nincs. Az elméletei is fölöslegesek. Én csak az ismeretei iránt érdeklődtem. Parla italiano?

Ebben a pillanatban olasszá változtam, és selypítő finomkodás helyett a legtüzetesebb temperamentum vett rajtam erőt. Vígan föltámadt bennem, ami olasz szót hallottam valaha keresztapám, Schimmelpreester szájából, aki gyakran töltött hosszabb időt abban a napsugaras országban. Kezemet összezárt ujjhegyekkel arcom előtt mozgatva, hirtelen azonban mind az öt ujjamat szétterpesztve gurguláztam és daloltam:

- Ma Signore, che cosa mi demanda? Son veramente innamorato di questa bellissima lingua, la più bella del mondo. Ho bisogno soltanto d'aprire la mia bocca e involontariamente diventa il fonte di tutta l'armonia di quest' idioma celeste. Si, caro Signore, per me non c'è dubbio che gli angeli nel cielo parlano italiano. Impossibile d'imaginare che queste beate creature si servano d'una lingua meno musicale...[27]

- Állj! - förmedt rám. - Már megint költészetbe csap át, pedig tudja, hogy attól rosszul leszek. Hát nem képes abbahagyni? Ez nem illik egy szállodai alkalmazotthoz. De a kiejtése nem rossz, és amint látom, van némi nyelvismerete. Ez több annál, amit vártam. Meg fogunk önnel próbálkozni, Knoll...

- Krull, vezérigazgató úr.

- Ne me corrigez pas![28] Miattam hívhatják akár Knallnak is. Mi a keresztneve?

- Félix, vezérigazgató úr.

- Ez nekem nem felel meg. Félix, Félix, ennek, valamilyen magán-jellegű és nagy igényű csengése van. Itt Armand-nak fogjuk szólítani...

- Legnagyobb örömömre szolgál, vezérigazgató úr, hogy nevet változtathatok.

- Hogy örül-e vagy sem, nem érdekel. Armand-nak hívták a liftest, aki ma este kilép a szolgálatból. Ön holnap beállhat a helyébe. Megpróbálunk liftkezelőt faragni magából.

- Merem ígérni, vezérigazgató úr, hogy bebizonyítom rátermettségemet, és még jobban is ellátom a dolgom, mint Eustache.

- Mi a baj Eustache-sal?

- Túlságosan magasan vagy túlságosan alacsonyan áll meg a lifttel, és kényelmetlen lépcsőfokokat csinál, vezérigazgató úr. Igaz, csak olyankor, ha magafajtájúakat visz. Uraságokkal, ha jól láttam, jobban ügyel. A szolgálatnak ezt az egyenlőtlen ellátását nem tartom dicséretesnek.

- Mit akar itt dicsérgetni? Egyébként ön szocialista?

- Világért sem, vezérigazgató úr! A társadalmat gyönyörűnek találom úgy, ahogy van, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elnyerjem a kegyét. Csak az a véleményem, ha valaki érti a dolgát, ne csinálja kontármódra olyankor se, ha személyesen kevéssé van érdekelve.

- Szocialistákat ugyanis a vállalatunknál semmi szín alatt nem alkalmazhatunk.

- Ça va sans dire, monsieur le...[29]

- Menjen le most, Knull, az alagsorba, ott van a raktár, szabassa magára az előírásos livrét! Azt tőlünk kapja, de cipőt nem adunk hozzá, és figyelmeztetem, hogy az öné...

- Átmeneti fogyatékosság, vezérigazgató úr. Holnap reggelre teljes megelégedésére megszüntetem. Tudom, mivel tartozom a vállalatnak, és biztosíthatom önt, hogy megjelenésem nem fog panaszra okot adni. Rendkívül örülök a livrének, ha szabad megemlítenem. Keresztapám, Schimmelpreester, szeretett engem különféle jelmezekbe bújtatni, és mindig dicsért, hogy mindegyikben jól festettem, jóllehet a velünk született előny nem érdemel dicséretet. De liftesmundért még sohasem próbáltam fel.

- Nem lesz szerencsétlenség - mondta -, ha csinos nőknek tetszeni fog benne. Adieu, ma már önre itt nincs szükség. Délután nézzen szét Párizsban. Holnap reggel lifteljen néhányszor fel-alá Eustache-sal vagy valamelyik másikkal, és magyaráztassa meg magának a szerkezetet. Olyan egyszerű, hogy nem fogja meghaladni az értelmi képességét.

- Szeretettel fogom kezelni - válaszoltam. - Nem nyugszom addig, amíg el nem érem, hogy a legkisebb lépcsőt se csináljam megállásnál. Du reste, monsieur le directeur[30] - tettem hozzá olvatag tekintettel - les paroles me manquent pour exprimer...

- C'est bien, c'est bien,[31] dolgom van - mondta és elfordult, s arcán megint megjelent az az undorodó fintor. Bántam is én! Rohantam le az alagsorba, mert fontos volt, hogy még délelőtt elérjem azt a bizonyos órást. Könnyűszerrel megtaláltam a "Magasin" felírású ajtót, és bekopogtam. Kis, szemüveges öregember böngészte az újságot a helyiségben, amely ószeresbolthoz vagy egy színház jelmeztárához hasonlított, oly sok tarka inasruha lógott benne a fogasokon. Előadtam neki a kívánságomat, nyomban teljesítette.

- Et comme ça - mondta az öreg - tu voudrais t'apprêter, mon petit, pour promener lés jolies femmes en haut et en bas? [32]

Ezek a franciák ettől nem tágítanak. Hunyorítva ráhagytam, hogy ez a kívánságom és rendeltetésem.

Csak futólag mért végig a szemével, levette a rúdról az egyik homoksárga, vörös sujtásos livrét, zubbonyt, nadrágot, és egyszerűen a karomra akasztotta.

- Nem kellene fölpróbálni? - kérdeztem.

- Fölösleges, fölösleges. Amit én adok, az rád illik. Dans cet emballage la marchandise attirera l'attention des jolies femmes.[33]

A töpörödött vénségnek igazán máson járhatott volna az esze. De alkalmasint egészen gépiesen beszélt, és ugyanolyan gépiesen viszonoztam én a kacsintását. Búcsúzáskor mon oncle-nak[34] szólítottam, és esküdöztem, ha karriert csinálok, azt kizárólag neki fogom köszönhetni.

A felvonóval, amely idáig közlekedett, fölmentem az ötödik emeletre. Siettem, mert állandóan nyugtalanított az a kérdés, vajon távollétemben békén hagyja-e Sztankó a bőröndömet. Útközben csengetésre többször megálltunk. Uraságok - akiknek beléptekor szerényen a falhoz húzódtam - kérték a liftet. Már mindjárt a hallban beszállt egy hölgy, aki a másodikon, egy emelettel följebb pedig egy angolul beszélő házaspár, aki a harmadikon kívánt kiszállni. A magányos hölgy, aki elsőnek szállt be, fölkeltette a figyelmemet - sőt azt mondhatnám, fölizgatta, mert szívdobogva nézegettem, de szívdobogásomba valamilyen édes izgalom vegyült. Ezt a hölgyet ismertem. Jóllehet most nem kócsagtollas harangkalapot, hanem egy másik, széles karimájú atlaszselyemmel díszített divatkreációt viselt, áll alatt megkötött s a köpenyre hosszan lelógó fehér fátyollal, s jóllehet a köpenye sem a tegnapi volt, hanem egy könnyebb, világosabb, nagy paszománygombokkal ellátott ruhadarab, legkisebb kétségem sem lehetett afelől, hogy az a hölgy áll előttem, aki a vámvizsgálatnál szomszédom volt, s akivel az ékszerdoboz birtoklása révén kapcsolatba kerültem. Mindenekelőtt szemének hirtelen tágra nyílásáról ismertem föl, amit a vámhivatalnokkal való vitája közben állandóan gyakorolt, de nyilván megrögzött szokása volt ez, mert most is, amikor nem volt rá oka, pillanatonként megismételte. Általában inkább szépnek mondható arcán ideges eltorzulásra való hajlam volt észlelhető. De különben a negyvenéves barna nőnek egész külsején semmi olyast nem láttam, ami a hozzá való gyöngéd kapcsolatomban kedvemet szeghette volna. A felső ajkán sötétlő kis bajuszpihe nem állt neki rosszul. Szemének színe is aranyosbarna volt, ami nőknél mindig tetszett nekem. Csak ne meresztgetné folytonosan olyan, kellemetlenül! Az volt az érzésem, hogy erről a kényszerű mozdulatról szépszerével le kellene szoktatnom.

De hiszen ilyenformán ő meg én egy időben szálltunk meg itt - ha ugyan magamra vonatkozóan szabad volt ezt a szót használnom. Puszta véletlenen múlt, hogy már a recepcióban, a könnyen piruló úr előtt össze nem akadtam vele. Nagyon furcsán éreztem magam, ahogy ott állt egészen közel hozzám a szűk liftben. Elképzeltem: nem tud rólam, sohase látott, most is levegőnek néz, de testetlenül a gondolataiban hordoz tegnap este vagy ma reggel óta, attól a pillanattól fogva, amikor bőröndjének kicsomagolása közben észrevette az ékszerdoboz hiányát. Bármennyire csodálkozik is a sorsommal törődő olvasó, annak, hogy a hölgy esetleg utánam nyomoz, sehogy sem tudtam ellenséges célzatot tulajdonítani. Hogy a rám gondolása, rólam való tudakozódása ellenem irányuló lépések alakját ölthette, hogy talán éppen ilyen lépések megtétele után tért most vissza, ez a közeli lehetőség futólag eszembe jutott ugyan, komoly hitelre azonban nálam nem talált, és nem tudta eloszlatni annak az érdekes helyzetnek a varázsát, hogy a tudakozódás tárgya, anélkül, hogy a tudakozódó sejtené, közvetlen közelében volt. Mennyire sajnáltam - mindkettőnk miatt -, hogy ez a közelség oly rövid ideig tartott, csak amíg fölértünk a második emeletre! A hölgy, akinek gondolataiban szerepeltem, kiszállt, és odaszólt a vörös hajú liftkezelőnek:

- Merci, Armand.

Feltűnő volt és barátságos természetére vallott, hogy bár rövid ideje érkezett, már tudta a fiú nevét. Ámbár lehetséges, hogy régebben is ismerte, s hogy időnként visszatérő vendég volt a Saint-James and Albany Hotelben. Még jobban meghökkentett maga a név, s hogy éppen Armand vitt föl bennünket. Ennek az együttlétnek a liftben sok érdekes vonatkozása volt.

- Ki ez a hölgy? - kérdeztem a vöröshajút a háta mögül, mikor a felvonó tovább indult.

A faragatlan fickó nem válaszolt. Mégis, amikor a negyedik emeleten kiszálltam, még egy kérdést intéztem hozzá:

- Maga az az Armand, aki ma este kilép?

- Mi közöd hozzá, te hülye! - gorombáskodott.

- Valami közöm mégiscsak van - feleltem. - Most ugyanis én leszek az Armand. Én lépek a maga helyére. Az utódja vagyok, és nem szándékozom olyan otromba fráter lenni, mint maga.

- Imbécile![35] - ezzel köszönt el tőlem, mikor behúzta az orrom előtt az ajtórácsot.

Sztankó aludt, amikor fönt megint beléptem a négyes számú dortoire-ba. Nagy sietve a következőket cselekedtem: levettem a polcról a táskámat, bevittem a mosdóba, kivettem belőle a kazettát, amelyhez a derék Sztankó hál istennek nem nyúlt, ledobtam magamról a zakót és a mellényt, nyakam köré kerítettem a gyönyörű topázékszert, és némi üggyel-bajjal a tarkómon bekattintottam a rugós závárt. Afölé megint fölvettem a levett ruhadarabokat, majd a többi értékes holmit, ami nem foglalt el olyan nagy helyet, főként a briliánsláncot, jobb és bal zsebembe dugtam. Mikor ez megvolt, visszatettem a helyére a táskát, a livrémet a folyosón, az ajtó mellett álló szekrénybe akasztottam, felöltőt és sapkát kaptam magamra, és - azt hiszem, mert nem volt kedvem megint Armand-nal menni liften - gyalog szaladtam le mind az öt emeleten, hogy útnak induljak a Rue de l'Échelle au Ciel felé.

Zsebem tele kincsekkel, de már nem volt pár soum, hogy omnibuszra ülhessek. Gyalogolnom kellett, ami akadályokkal járt, mert kénytelen voltam kérdezősködni, hogy el ne tévedjek, no meg az is lassította a járásomat, hogy a lábam elnehezedett az emelkedő terepen. Jó háromnegyed órába tellett, amíg az útbaigazítás nyomán elértem a montmartre-i temetőhöz. Onnét azután, minthogy Sztankó adatai mindvégig megbízhatóknak bizonyultak, hamarosan eligazodtam a Damrémont utcán át az "Okos szüzekről" elnevezett sikátorig, és ebbe bekanyarodva, pár lépés után célomnál voltam.

Egy olyan mamuttelepülés, mint Párizs, számos kerületből és városrészből áll, s ezek közt kevés akad, amely sejtet valamit az egésznek a nagyszerűségéből. A pompás homlokzat mögött, amelyet a metropolis az idegen elé tár, kispolgári és kisvárosi jellegű lakosság éli csöndes, magánakvaló életét. A "Mennyei lajtorja" nevezetű utca lakói közül sokan talán évek óta nem látták az Avenue de l'Opéra tündöklését, a Boulevard dés Italiens nemzetközi sokadalmát. Vidékies idillt láttam magam körül. A keskeny, macskaköves kocsiúton gyerekek hancúroztak. A járdák mentén egyszerű lakóházak sorakoztak, a földszinten elvétve egy-egy bolt, szatócs-, mészáros-, péküzlet vagy nyergesműhely kínálgatta kirakatba tett igénytelen portékáját. Kellett ott lenni egy órásnak is. Hamarosan megtaláltam a 92-es házszámot. "Pierre Jean-Pierre, Horloger" - olvashattam a kirakat mellett a boltajtón. A kirakat ablaka mögött különféle időmérők, férfi és női zsebórák, bádog ébresztők és kandallóra való olcsó ingaórák voltak láthatók.

Lenyomtam a kilincset, és az ajtónyitástól meglódult csengő csilingelése közben beléptem a boltba. Az órásmester, szemére csíptetett fakeretes nagyítólencsével, ott ült a vitrinszerű pult mögött, amelynek üveglappal fedett rekeszében ugyancsak órák és óraláncok voltak közszemlére téve, és egy zsebóra szerkezetét vizsgálta, amely tulajdonosának nyilván panaszra adott okot. A körös-körül elhelyezett törpe- és állóórák sok szólamú tiktakolása töltötte be a boltot.

- Jó napot, mester - mondtam. - Tudja-e, kedvem lenne egy mellényzsebbe való órát vásárolni, hozzá esetleg egy csinos láncot is?

- Semmi akadálya, fiacskám - válaszolta, s levette szeméről a lencsét - Úgy sejtem, nem kell, hogy aranyból legyen.

- Nem föltétlenül - válaszoltam. - Semmit sem adok a külső csillogásra. Jó minőségű, pontos szerkezet, az nálam a fontos.

- Egészséges alapelv. Tehát egy ezüstórát óhajt - mondta, azzal kinyitotta a pult belső üvegajtaját, kivett árukészletéből néhány darabot, és elém tette az asztallapra.

Szikár emberke volt, égnek meredő őszes szőke hajjal. Arcbőre kiduzzadt a szeme alatt, és fakón csüngött alá az arcnak arra a részére, ahol az orcának gömbölyödni kellene. Sajnos, elég gyakori az ilyen arcképződmény, és nem valami tetszetős.

Kezemben tartottam az ezüst remontoir-órát, amelyet éppen ajánlott, és megkérdeztem, mibe kerül. Huszonöt frankot kért.

- Az óra nagyon tetszik nekem, mester - mondtam -, de mellesleg mondva, nem szándékozom készpénzben kifizetni az árát. Szívesebben visszatérnék az elavult cserekereskedelemhez, üzletünk lebonyolításában. Nézze csak ezt a gyűrűt!

És elővettem a szürke gyöngyös aranykarikát, amelyet erre a pillanatra számítva külön helyen, jobb kabátzsebem rávarrott mellékzsebecskéjében tartottam készen.

- Úgy gondoltam - magyaráztam -, hogy eladom önnek ezt a csinos tárgyat, és megkapom a gyűrű értéke és az óra ára közötti különbözetet - más szóval az órát a gyűrű árából fizetem ki önnek -, még másképpen fordítva a dolgot, az óra árát, amellyel teljesen egyetértek, legyen szíves egyszerűen levonni abból a, mondjuk, kétezer frankból, amit a gyűrűért kétségtelenül fel fog ajánlani. Mit szól ehhez a kis tranzakcióhoz?

Összehunyorította a szemét, szúrós pillantással szemlélgette a kezemben tartott gyűrűt, aztán ugyanúgy nézett az arcomba, mialatt szabálytalan ábrázata kissé reszketett.

- Kicsoda ön, és hol szerezte ezt a gyűrűt? - kérdezte tompított hangon. - Kinek néz engem, és miféle üzleteket ajánlgat itt nekem? Távozzék azonnal, ez egy becsületes ember boltja!

Elszomorodva horgasztottam le a fejem, és kis hallgatás után melegen mondtam: - Jean-Pierre mester, ön tévedésben van. Tévedése bizalmatlanságon alapszik, amivel persze számolnom kellett, de az emberismerete meg kellene, hogy óvja önt a bizalmatlanságtól. Nézzen rám - nos? Olyannak lát engem, mint akitől félnie kell? Első gondolatát nem kifogásolhatom, meg tudom érteni. De csalódás lenne számomra, ha a második gondolata nem követné jobban a személyes benyomásait.

Fejét föl-alá biccentgetve tovább kémlelte a gyűrűt és az arcomat.

- Honnét ismeri a cégemet? - tudakolta.

- Egy kollégámtól, akivel együtt dolgozom és lakom - feleltem. - Most éppen gyengélkedik. Ha akarja, közlöm vele, hogy ön jobbulást kíván neki. Sztankónak hívják.

Remegő arccal kémlelt föl-alá, látszott, hogy még habozik. De jól láttam, hogy a gyűrű utáni vágyakozása lassan fölülkerekedik az aggályoskodásán. Az ajtóra pillantva kivette kezemből a gyűrűt, és fürgén visszaült vele helyére, a pult mögé, hogy órásnagyítójával alaposan megvizsgálja.

- Hibás - mondta; a gyöngyről beszélt.

- Most hallom először - válaszoltam.

- Elhiszem. Csak a szakértő látja.

- Nos, ilyen rejtett hiba alig eshet latba a becslésnél. No és a briliánsok, ha szabad kérdeznem?

- Vacak szilánkok, lepattintott darabkák, puszta dekoráció. Száz frank - mondta, és a gyűrűt ledobta az üveglapra kettőnk közé, de úgy, hogy hozzám közelebb esett.

- Talán nem jól hallok!

- Ha úgy gondolja, fiam, hogy nem hall jól, akkor fogja a vacakját, és menjen tovább egy házzal.

- De akkor nem vehetem meg az órát.

- Je m'en fiche[36] - mondta. - Adieu.

- Hallgasson ide, Jean-Pierre mester - kezdtem a kapacitálást. - Tisztelem, becsülöm önt, de szemére kell vetnem, hogy félvállról veszi az üzletet. Túlzott krajcároskodással veszélyezteti az alighogy megkezdett tárgyalások folytatását. Figyelmen kívül hagyja azt a lehetőséget, hogy ez az értékes gyűrű még csak a századrésze sincs annak, amit önnek fölajánlhatok. Ez a lehetőség azonban tény, és helyes volna, ha ehhez szabná a velem való viselkedését.

Nagy szemeket meresztett rám, és rosszul szabott orcáinak remegése rendkívüli mértékben fokozódott. Megint az ajtóra pillantott, aztán a fejével intve mormolta a foga közt:

- Gyere be!

Elvette a gyűrűt, megkerültette velem a vitrinasztalt, és bevezetett egy szellőzetlen, ablaktalan hátsó szobába. A plüssel és horgolt terítővel letakart középső asztal fölött meggyújtott egy fehér fénnyel erősen világító gázlángot. Egy safe, vagyis tűzálló pénzszekrény is állt benn, meg egy kis íróasztal, úgyhogy a helyiség félig kispolgári lakószobának, félig üzleti irodának hatott.

- Mutasd! Mit hoztál? - kérdezte az órás.

- Engedje meg, hogy egy kicsit kényelembe helyezkedjem - mondtam, és ledobtam a felöltőmet. - Így már jobb.

És egyenként kiszedtem zsebeimből a teknőcfésűt, a zafírköves melltűt, a gyümölcskosár alakú brosst, a fehér igazgyöngyös karperecet, a rubingyűrűt és nagy tromfnak a briliánsláncot, s minden egyes darabot gondosan külön téve, leraktam az egészet az asztal horgolt terítőjére. Végül engedelmet kérve kigomboltam a mellényemet, levettem a nyakamról a topázékszert, és odatettem az asztalra a többi drágasághoz.

- Mit szól hozzá? - kérdeztem nyugodt büszkeséggel.

Láttam, hogy akarata ellenére felcsillant a szeme. Még a nyelvével is halkan csettintett. De úgy tett, mintha még többet is várna, végül szárazon megkérdezte:

- Nos? Ez minden?

- Minden? - ismételtem a szavát. - Mester, ne tegyen úgy, mintha nem régóta esett volna meg, hogy ilyen kollekciót kínálnak önnek megvételre.

- Szeretnél megszabadulni a kollekciódtól, mi?

- Ne becsülje túl a kívánságom hevességét - válaszoltam. - Ha azt kérdezi, óhajtom-e ésszerű áron átengedni önnek, arra igennel felelek.

- Helyes - bólintott. - Csakugyan ajánlatos a józan megfontoltság, öcskös.

Azzal maga alá húzott egyet az asztal körül álló, szőttessel bevont karosszékek közül, és hozzálátott az ékszerek megvizsgálásához. Nem várva meg a kínálást, én is helyet foglaltam, keresztbe vetettem a lábam, és néztem a mestert. Jól láttam, reszketett a keze, ahogy egyik darabot a másik után fölvette, megvizsgálta, aztán inkább visszadobta, mint visszatette az asztalterítőre. Ezzel alighanem mohó reszketését akarta elleplezni, aminthogy többször a vállát is vonogatta, különösen, amikor a briliánsláncot kétszer egymás után lelógatta a kezéről; aztán rálehelt a drágakövekre, és ujjai közt végigpergette az ékszert. Annál képtelenebbül hangzott, amikor végül, az egész fölött kicsinylőn ellegyintve, így szólt:

- Ötszáz frankot adok.

- Miért, ha szabad kérdeznem?

- Együtt az egészért.

- Ön tréfál.

- Tréfálkozásra, fiacskám, egyikünknek sincs oka, Akarod itthagyni a szajrédat ötszázért? Igen vagy nem?

- Nem - mondtam és fölálltam. - Eszem ágában sincs. Az emléktárgyaimat, ha megengedi, megint magamhoz veszem, mivel úgy látom, hogy itt a legméltatlanabbul be akarnak csapni.

- A méltóság - gúnyolódott - jól áll a képedhez. Korodhoz képest erős jellemed is becsületedre válik. Honorálom is azzal, hogy azt mondom: legyen hatszáz.

- Ezzel a lépéssel még nem hagyja el a nevetségesség régióját. Fiatalabbnak látszom, kedves uram, mint vagyok, és semmire se megy vele, ha úgy kezel, mint a gyereket szokás. Ismerem ezeknek a tárgyaknak a reális értékét, s bár nem vagyok olyan együgyű, hogy azt higgyem, ragaszkodhatom az értékükhöz, azt mégsem tűröm, hogy a vevő erkölcstelenül megrövidítsen. Elvégre tudom, hogy ebben az üzletágban is van konkurencia, azt majd fölkutatom, ha kell.

- Jól jár a kereplőd - egyéb tehetségeid mellett. De arra nem gondolsz, hogy a konkurencia, amivel fenyegetsz, kitűnően meg lehet szervezve közös üzleti elvek alapján.

- A kérdés nagyon egyszerű, Jean-Pierre mester. Vagy megveszi ön a holmimat, vagy más veszi meg.

- Hajlandó vagyok átvenni tőled, mégpedig, ahogy eleve megbeszéltük, ésszerű áron.

- S mi lenne az?

- Hétszáz frank - ez az utolsó szavam.

Szó nélkül kezdtem visszarakni a zsebeimbe az ékszereket, mindenekelőtt a briliánsfüzért. A mester remegő arccal figyelte.

- Tökfilkó - mondta -, nem tudod értékelni a szerencsédet. Gondold meg, mekkora halom pénz az a hét- vagy nyolcszáz frank nekem, aki talán befektetem, és neked, aki bezsebeled! Mi mindent vásárolhatsz, mondjuk, nyolcszázötven frankért: szép nőket ruhát, színházjegyet, jó ebédeket. Ahelyett bolond fővel tovább akarod hurcolni a zsebeidben ezt a holmit. Mit tudhatod, nem vár-e odakünn a rendőrség? Nem veszed számításba az én kockázatomat?

- Olvasott valamit az újságban ezekről a tárgyakról? - kérdeztem találomra.

- Még nem.

- No látja. Pedig összevissza - kereken tizennyolcezer frank reális értékről van szó. Az ön kockázata általában csak elméleti. Mégis úgy veszem, mintha nem volna az, tekintve, hogy ténylegesen pillanatnyi pénzzavarban vagyok. Adja ide az érték felét, kilencezer frankot, és kész az alku.

Nagy hahotát rendezett nekem, úgyhogy mérsékelt élvezettel szemlélhettem odvas, csonka fogait. Vihogva ismételgette az általam megjelölt összeget. Végül komolyan kijelentette:

- Elment az eszed.

- Ezt úgy veszem, mint első szavát az imént kimondott utolsó szava után. Emellett sem fog kitartani.

- Hallod-e, fiú, ez bizonnyal a legelső ilyenfajta üzlet, amit te, zöldfülű, megkötni próbálsz?

- És ha úgy lenne? - vágtam vissza. - Becsülje meg az újonnan föllépő tehetség friss nekifutását! Ne riassza el kicsinyes szűkmarkúsággal, hanem igyekezzék nyitott tenyérrel megnyerni saját érdekében, mert még sok hasznot hajthat önnek, ha nem kénytelen olyan vevőkhöz fordulni, akik jobban meglátják a szerencsével biztatót, akikben több az érzék az esélyes fiatalság iránt!

Meghökkenve nézett rám. Semmi kétség, szépen csengő szavaimat mérlegelte zsugori szívében, mialatt beszélő ajkaim mozgását figyelte. Habozását fölhasználtam, hogy hozzátegyem:

- Nincs sok értelme, Jean-Pierre mester, hogy holmi átlagkalkulációkkal, ajánlatokkal és ellenajánlatokkal vesződjünk. Jobb, ha darabonként felbecsüljük a kollekciót, és úgy számítjuk ki az árát. Ehhez idő kell.

- Nem bánom - mondta. - Számoljuk át.

Ezzel durva hibát követtem el. Igaz, ha az átlagszámításnál maradok, akkor sem érhettem volna el soha a kilencezer frankot.

De most, ahogy ott ültünk az asztalnál, és az órás undorítóan rám diktált becsléseit a jegyzőblokkjára jegyezgette, minden darabnál keserves alkudozás kezdődött, amely engem szánalmasan a remélt ár alá nyomott. Sokáig tartott ez, jó háromnegyed órát vett igénybe. Közben megszólalt a bolti csengő, Jean-Pierre úr ment ki a vevőhöz, de előbb suttogva rám parancsolt:

- Meg ne mukkanj!

Visszajött, és folytattuk az alkudozást. A briliánsláncot föltornásztam kétezer frankig, de ez volt az egyetlen győzelmem, ha ugyan győzelem volt. Hasztalan hívtam az eget tanúságul a topázékszer, a melltűt díszítő zafír, a karkötőbe illesztett fehér gyöngy, a rubin és a szürke gyöngy szépségének bizonygatására. A gyűrűkért együttvéve ezerötszáz frankot tudtam kiharcolni, minden egyébnek az elért ára - a briliánsláncot kivéve - ötven és háromszáz frank közt maradt A végösszeg négyezernégyszázötven frankot tett ki, s az én gazember-órásom még úgy tett, mintha ettől az összegtől is megrémült volna, hogy tönkremegy belé ő és az egész órásipar. Továbbá kijelentette, hogy ily körülmények közt az ezüstóra, amelyet meg kell vásárolnom, nem huszonöt, hanem ötven frankba kerül - tehát annyiba, amennyit ő a gyönyörű arany szőlős-brossomért akart fizetni. Végeredményben négyezernégyszáz frank üthette a markomat. És Sztankó? - gondoltam. A bevételem súlyosan meg volt terhelve. Mégsem maradt más hátra, mint hogy entendu[37] szóval lezárjam a tárgyalást. Jean-Pierre kinyitotta a páncélszekrényt, elhelyezte benne szerzeményét, amelytől én sajnálkozó pillantásokkal búcsúztam, és leszámolt elém az asztalra négy ezres és négy százfrankos bankjegyet.

Fejemet ráztam.

- Lesz szíves ezt egy kicsit felaprózni - mondtam, és visszatoltam neki az ezreseket, mire ő így válaszolt:

- Bravó! Csak próbára akartam tenni a tapintatodat. Amint látom, a bevásárlásoknál nem akarsz túlságosan nagyzolón föllépni. Ez tetszik nekem. Általában tetszel nekem - folytatta, miközben az ezres bankókat százasokra meg néhány arany- és ezüstérmére váltotta fel -, és nem kötöttem volna veled üzletet oly megengedhetetlen kulantériával, ha nem keltettél volna bennem csakugyan bizalmat. Lásd, szívesen maradnék veled tovább is összeköttetésben. Lehet, nagyon lehet, hogy van benned valami nem mindennapi. Valami napsütés árad a lényedből. Mi is a neved tulajdonképpen?

- Armand.

- Nos, Armand, mutatkozzál hálásnak, és gyere el máskor is! Itt az órád. Ezt a láncot ingyen adom hozzá. (Teljesen értéktelen lánc volt.) Adieu, kisfiam! Gyere el megint! Egy kicsit beléd szerettem üzletkötésünk közben.

- Jól tudott uralkodni az érzelmein.

- Rosszul, nagyon is rosszul!

Így tréfálkozva váltunk el. Omnibuszon mentem a Haussmann körútig, s az egyik mellékutcában találtam egy cipőüzletet, ahol egy csinos, amellett szolid és jól simuló gomboscipőt próbáltam fel. Mindjárt a lábamon tartottam, kijelentve, hogy ócska lábbelimet nem kívánom viszontlátni. Azután a közeli Printemps áruházban osztályról osztályra vándorolva, egyelőre néhány kisebb használati tárgyat vásároltam, három-négy gallért, egy nyakkendőt, egy selyeminget, továbbá egy puhakalapot a sapka helyett, amelyet felöltőm oldalzsebébe süllyesztettem; egy esernyőt, amely sétabot-hüvelybe dugva nagyon kedvemre való volt, egy pár szarvasbőr kesztyűt és egy gyíkbőrből készült levéltárcát. Utána megkérdeztem, hol van a konfekcióosztály, ott egyenest a tartórúdról megvettem egy könnyű és meleg, szürke gyapjúkelméből készült öltönyt, amelyet mintha rám öntöttek volna, s amely a kemény inggallérral és a kék-fehér pettyes nyakkendővel jól állt az arcomhoz. Az öltönyt is magamon tartottam. Kértem, hogy az ócska gúnyát, amelyben idejöttem, küldjék a lakásomra, s tréfából a "Pierre Jean-Pierre, quatrevingt-douze. Rue de l'Échelle au Ciel" címet diktáltam be.

Nagyon jól éreztem magam, amikor így megújulva, boternyőmet a karomra akasztva, és piros szalaggal átkötött fehér csomagocskám fatartóját kényelmesen kesztyűs ujjaim közé biggyesztve, elhagytam a Printemps áruházat. Nagyon jólesett a tudat, hogy az a bizonyos nő gondolatban, anélkül, hogy sejtené, ki fia vagyok, gondolatban velem foglalkozik, s olyan valaki után kérdezősködik, aki, úgy véltem, rá és a kérdezősködésére most méltóbb, mint eddig volt. Bizonyára velem együtt örülne annak, hogy személyemnek a kettőnk kapcsolatához jobban illő külső mázt sikerült adnom. De mikorra mindezt elintéztem, késő délután lett, és én alaposan megéheztem. Egy brasserie-ben nem éppen pazar, de tartalmas lakomát rendeltem, amely hallevesből, jó körített bélszínpecsenyéből, sajtból és gyümölcsből állt, és megittam két kis pohár sört. Miután jóllaktam, elhatároztam, hogy belekóstolok abba az életmódba, amelyért tegnap az omnibuszon utaztomban megirigyeltem azokat, akik élvezhetik: tudniillik, hogy kiülnek a Boulevard des Italiens egyik kávéháza elé, és gyönyörködnek a forgalomban. Így is tettem. Egy melegítő kokszkályha közelében az egyik asztalka mellé telepedtem, cigarettázva megittam a dupla konyakomat, és hol az előttem zajló életet nézegettem, hol a gyönyörű vadonatúj gomboscipőmet, amelyet keresztbe vetett lábbal himbáltam a levegőben. Jó óra hosszat üldögéltem ott, annyira tetszett nekem az egész, és alkalmasint még tovább is maradtam volna, ha lassanként meg nem sokallom az asztalom körül és alatt hulladékot gyűjtő, csúszó-mászó népséget. Ugyanis kezdetben egy toprongyos aggastyánnak meg egy ugyancsak tépett ruhájú fiúnak, akik a cigarettacsutkáimat fölszedegették, diszkréten pénzt nyújtottam le, az egyiknek egy frankot, a másiknak tíz sout. A nem várt szerencse, amit adományom jelentett nekik, egész csomó hozzájuk hasonló alkalmatlankodót vonzott oda, s mivel egy ember úgysem képes az egész világ nyomorán segíteni, végül kénytelen voltam meglépni előlük. Mindamellett be kell vallanom, hogy már előző este fölébredt bennem az ilyen adakozás szándéka, s ennek is szerepe volt abban, hogy megkívántam a kávéház előtti tartózkodást.

Egyébként nem utolsósorban pénzügyi megfontolások foglalkoztattak, mialatt ott üldögéltem, s tovább is ilyesmivel telt az időm. Mi legyen Sztankóval? Őrá gondolva, nehéz választás előtt álltam. Vagy bevallom neki, hogy sokkal ügyetlenebb, sokkal gyerekesebb voltam, semhogy portékámért az általa oly határozottan megjelölt árat a legtávolabbról is el tudtam volna érni, s ehhez a szégyenletes balsikerhez mérten esetleg ezerötszáz frankkal kielégítem őt. Vagy pedig a magam becsületére és az ő előnyére nagyot füllentek, és azt adom be neki, hogy legalább megközelítettem a kívánt eredményt, akkor pedig kétszer annyit kell neki juttatnom, úgyhogy az egész kincs teljes hozamából olyan jelentéktelen összegecske marad meg nekem, amely Jean-Pierre mester első, szemérmetlen ajánlatától, sajnos, alig különbözik. Mire határozzam el magam? Titokban sejtettem, hogy a büszkeségem vagy hiúságom erősebb lesz a kapzsiságomnál.

A kávéházazás után további szórakozást keresve, olcsó belépődíjért egy pompás körképben gyönyörködtem, amely teljes távlatban, égő falvak közt, orosz, osztrák és francia csapatok kavargásában az austerlitzi csatát ábrázolta oly kitűnően, hogy alig lehetett észrevenni, hol a határ a festett vászon és az előtérben heverő valóságos tárgyak, eldobott fegyverek, hátizsákok és elesett harcosok bábalakjai közt. Egy dombon állt Napóleon császár a vezérkarával, távcsövön át figyelte a hadihelyzetet. A körképtől kedvet kapva, megtekintettem még egy látványosságot, egy panoptikumot, ahol ijedt örömmel, lépten-nyomon különféle potentátokra, nagy sikkasztások elkövetőire, hírneves művészekre és nevezetes hitvesgyilkosokra bukkantam, s minden pillanatban azt vártam, hogy tegezve megszólítanak. Ott ült a zongora előtt Liszt abbé, vállára omló fehér hajjal, arcán a legtermészetesebb szemölcsök, lába a pedálon, szemét égre emeli, viaszkezei a billentyűkbe csapnak - míg mellette Bazaine tábornok revolvert szegzett a homlokának, de nem sütötte el. Megkapó benyomások voltak ezek egy ifjú kedélynek, de az én felvevőképességemet Liszt és Lesseps korántsem merítette ki. Este lett, és rám még újabb élmények vártak; sugárzón, akárcsak tegnap, váltakozva kialvó és újra föllángoló, színes reklámfényekkel csábítgatva tündökölt Párizs, és egy kis őgyelgés után másfél órát töltöttem egy varietészínházban, ahol rozmárok égő petróleumlámpákat egyensúlyoztak az orrukon; egy bűvész valakinek az aranyóráját mozsárban összetörte, hogy azután egy mit sem sejtő, messze hátul ülő néző hátsó nadrágzsebéből húzza ki teljes épségben; egy sápadt dizőz, könyökig érő fekete kesztyűben, síri hangon ízetlen malacságokkal szórakoztatta a nézőteret, egy úr pedig mesteri hasbeszélőnek bizonyult. Nem várhattam végig a csodás műsort, mert ha még valahol egy csésze csokoládét is meg akartam inni, sietnem kellett, hogy hazaérjek, mielőtt a hálóhelyiség benépesedik.

Az Avenue de l'Opérán és a Pyramides utcán át tértem vissza az ismerős Saint-Honoré utcába, és a hotel közelében lehúztam a kesztyűmet, mert öltözékem különféle följavításai közt az látszott a leginkább feltűnést keltőnek. Egyébiránt senki sem vetett rám ügyet, ahogy fölvitettem magam egy liften, amelyből a negyedik emeletig ki nem fogytak a vendégek. Sztankó nagyot nézett, amikor egy emelettel följebb beléptem hozzá, és a mennyezeti villanyégő fényében végigmustrált.

- Nom d'un chien![38] Jól kicsípte magát a fiatalúr. Eszerint jól sikerült az üzlet?

- Tűrhetően - válaszoltam, mialatt levetettem a kabátom, és az ágyához léptem. - Egészen tűrhetően, Sztankó, annyit mondhatok - ha minden reményünk nem is teljesült. Az embered nem a legrosszabb fajta uzsorás. Sőt nagyon jól kezelhető, ha az ember tud bánni vele, és nem adja be neki rögtön a derekát. Kivágtam belőle a kilencezret. Engedje meg, hogy most eleget tegyek a kötelezettségemnek.

Gomboscipőmmel az alsó ágy szélére állva, tömött gyíkbőr tárcámból leszámoltam a daróctakarójára háromezer frankot.

- Csibész! - mondta. - Tizenkétezret kaptál!

- Sztankó, esküszöm...

Elnevette magát.

- Sose izgasd magad, komám! - mondta. - Nem hiszem, hogy tizenkétezret kaptál, de még azt sem, hogy kilencezret. Legfeljebb, ha ötezret. Nézd, itt fekszem, a lázam lejjebb ment. Ilyenkor az ember lágyszívű és érzékeny lesz, mint aki elbágyad egy kis könnyű részegség után. Ezért hát most bevallom neked hogy magam se tudtam volna kiszorítani négy-ötezernél többet. Nesze, visszaadok ezret. Becsületes fickók vagyunk mind a ketten, no nem? El vagyok ragadtatva önmagunktól. Embrassonsnous! Et bonne nuit![39]


KILENCEDIK FEJEZET

Valójában mi sem könnyebb, mint egy liftet kezelni. Az ember szinte rögtön megtanulja, s mivel a csinos livrében saját magamnak, s mint nem egy pillantás elárulta, a föl-alá liftelő szép hölgyeknek is meglehetősen tetszettem, hozzá újonnan fölvett nevem is sok lelki fölfrissülést szerzett, eleinte határozottan örömet leltem a szolgálatban. De bármennyire gyerekjáték is önmagában ez a szolgálat, ha rövid megszakításokkal reggeltől éjfélig kell ellátni, nagyon fárasztó, és az ember egy ilyen munkanap után testben-lélekben eléggé törődötten kapaszkodik fel a felső ágyára. Tizenhat óra hosszat, leszámítva a rövid pihenőket, amikor a személyzet műszakonként fölváltva a konyha és az étterem közt levő helyiségben megkapta a kosztját - nagyon gyenge kosztot, igaza volt a kis Bobnak, amikor elégedetlenkedett miatta, barátságtalanul kotyvasztották össze mindenféle maradékokból -, én személyes sértésnek vettem ezeket a ragukat, hasékat és frikasszékat, amelyekhez fukaron mértek valami hitvány, savanyú lőrét, s mondhatom, csak a fegyházi kosztot ettem kedvetlenebbül; szóval tizenhat óra hosszat áll a lábán a liftes anélkül, hogy egyszer is leülhetne, a szűk helyen összezárt s a vendégek illatszereitől nehéz levegőben, kezeli a kallantyút, figyeli a jelzőtáblát, megáll itt vagy ott a föl- és lesiklásban, vendégeket enged be vagy bocsát ki, és csodálkozik egyes uraságok buta türelmetlenségén, akik lent a hallban szünet nélkül csengetnek érte, pedig hát mégse roboghat le rögtön a negyedik emeletről a szolgálatukra, hanem előbb ott fönn és az alsóbb emeleteken ki kell lépnie a felvonóból, és illedelmes meghajlással, legelbűvölőbb mosolyával be kell eresztenie a lefelé igyekvőket.

Sokat mosolyogtam, gyakran mondtam: "M'sieur et dame" és "Watch your step!",[40] ami teljesen fölösleges volt, mert legfeljebb az első napon kötöttem ki a lifttel olykor rossz helyen, azután már sohase csináltam lépcsőfokot, amitől utasaimat óvnom kellett volna, vagy ha igen, akkor is rögtön kiegyenlítettem. Idősebb hölgyeket könnyedén a könyöküknél fogva segítettem a kiszállásnál, mintha ez valamennyire is nehezükre esett volna, és azt a kissé zavart, néha bánatosan kacér pillantást kaptam köszönetül, amellyel koros nők szokták nyugtázni fiatalemberek gavallériáját. Voltak persze, akik titkolták, hogy el vannak bájolva a viselkedésemtől, vagy nem is volt mit titkolniuk, mivel a szívük kihűlt már, és csak osztálygőg maradt benne. Egyébként megtettem azt a mozdulatot fiatal nők esetében is, és nemegyszer jutalmazott szende pirulás s elsuttogott merci olyan figyelmességért, amely megédesítette napi munkám egyhangúságát, hiszen voltaképpen csak egynek szántam, s az ő kedvéért, úgyszólván csak gyakorlatképpen, voltam másokhoz figyelmes. Őt vártam, a kazetta jogos tulajdonosát, akire én ismerősen gondoltam - míg ő rám ismeretlenül gondolt -, akinek a gombos cipőmet, a boternyőmet és a kimenőruhámat köszönhettem; őt, akihez gyöngéd titok fűzött - és tudtam, ha nem utazott el máról holnapra, nem sokáig kell várnom rá.

Csakugyan, már a második napon, délután öt óra tájt - történetesen Eustache is lent volt a maga liftjével -, megjelent az asszony a hallnak azon a keskeny részén, ahol a felvonók voltak. Az a fátyolos kalap volt rajta, amelyet már ismertem. Teljesen jelentéktelen kollégám és én ott álltunk a nyitott liftajtók előtt, ő kettőnk között állt meg. Ahogy rám nézett, gyorsan tágra nyitotta a szemét, és mosolyogva ingadozott a lábán, látszott, nem tudja eldönteni, melyik liftbe szálljon. Kétségtelenül az enyémhez vonzódott; de mivel Fustache már oldalvást lépett, és őt egy kézmozdulattal a magáéba invitálta, az asszony azt gondolhatta, hogy Eustache soros a szolgálatban, így hát, a szemét újból tágra nyitva, a vállán át egészen nyíltan rám pillantott, belépett Eustache liftjébe, és eltűnt.

Ez alkalommal nem történt egyéb, legfeljebb még az, hogy mikor lent összetalálkoztam Eustache-sal, megtudtam tőle az asszony nevét Madame Houpflé volt Strasbourg-ból. "Imprudemment riche, tu sais"[41] - tette hozzá Eustache, amire én hűvösen csak ennyit válaszoltam: "Tant mieux pour elle."[42]

Másnap ugyanebben az órában, amikor a másik lift éppen útközben volt, és én egyedül álldogáltam az enyém előtt, megint megjelent az asszony. Ezúttal nagyon szép, hosszú nercbundát viselt és ugyanolyan prémből való barettet. Bevásárlókörútról érkezhetett, mert több, elegánsan papírba burkolt és finom zsineggel átkötött csomagocskát vitt a karján, és a kezében. Elégedetten bólintott, amikor engem meglátott, mosolyogva fogadta tiszteletteljes Madame szóval kísért meghajlásomat, amiben volt valami a felhívás keringőre mozdulatából, és bezárkózott velem együtt a villanyfényes lebegő szobácskába. Közben valaki csöngetett a negyedik emeletről.

- Deuxième, n'est-ce pas.[43] Madame? - kérdeztem, minthogy nem kaptam tőle utasítást.

Nem lépett a kis helyiség hátterébe, nem mögöttem állt, hanem mellettem az ajtónál, és fölváltva hol a fogantyút tartó kezemet, hol az arcomat nézte.

- Mais oui, deuxième - felelte. - Comment savez-vous?[44]

- Je le sais, tout simplement.[45]

- Ah? Az új Armand, ha nem tévedek?

- Szolgálatára, Madame.

- Lehet mondani - jegyezte meg -, hogy ez a változás haladást jelent a személyzet összetételében.

- Trop aimable. Madame.[46]

Igen kellemes, idegesen vibráló alt hangja volt. De mialatt ezt gondoltam, ő az én hangomról kezdett beszélni.

- Kedvem volna megdicsérni önt a kellemes hangjáért - mondta. (Pontosan ezek voltak Chateau egyházi tanácsos szavai!)

- Jé serais infinement content, Madame - válaszoltam -, si ma voix n'offensait pas votre oreille![47]

Megint csengettek föntről. Fölértünk a második emeletre. A hölgy még hozzátette:

- C'est en effet une oreille musicale et sensible. Du reste, l'ouie n'est pas le seul de mes sens qui est susceptible.[48]

Bámulatos egy nő volt! Gyöngéden támogattam a kiszállásnál, mintha lett volna miért támogatnom, és így szóltam:

- Engedje meg. Madame, hogy végre megszabadítsam a terhétől, s a szobájába vigyem a csomagjait.

Azzal elvettem tőle a csomagokat, egyiket a másik után, faképnél hagytam a liftemet, és végig a folyosón követtem a hölgyet. Csak húsz lépés volt az egész. Benyitott balra a 23-as számú ajtón, és előttem menve belépett a hálószobájába, amelynek ajtaja tárva volt a szalon felé. A fényűzően berendezett hálószoba parkettjét nagy perzsaszőnyeg borította, cseresznyefa bútorzat állt benne, csillogó tárgyakkal fölszerelt fésülködőasztal, tűzött atlasszal letakart széles rézágy, szürke bársonyhuzatos heverő. Erre és az asztalka üveglapjára tettem le a csomagokat, mialatt őnagysága levette barettjét, és kigombolta a bundáját.

- A komornám nincs kéznél - mondta. - Egy emelettel följebb van a szobája. Lenne szíves betetőzni a figyelmességét azzal, hogy lesegíti rólam ezt a ruhadarabot?

- A legnagyobb örömmel - válaszoltam, és mindjárt hozzáláttam kérésének teljesítéséhez. Mialatt azonban azzal voltam elfoglalva, hogy vállát kiszabadítsam az átmelegedett selyembélésű bundából, ő felém fordította a fejét - dús, barna hajának egy hullámos ősz csíkja, a többitől fehéren különválva, kacéran megcsillant a homlokán -, szemét előbb hirtelen tágra nyitotta, azután megint összehunyorította, pilláinak réséből álmatagon elmosódó szemmel nézett rám, és így szólt:

- Levetkőztetsz, vakmerő szolga?

Hihetetlen ez a nő a közvetlenségével! Elképedtem, de higgadtan átgondoltam a válaszomat:

- Adná isten, Madame, hogy időm legyen így értelmezni a dolgokat, és kedvemre folytathassam ezt a kellemes foglalkozást!

- Hát nincs időd számomra?

- Végtelen sajnálatomra, pillanatnyilag nincs. Madame. Kint vár a felvonóm. Tárva-nyitva áll ott, mialatt fönt is, lent is csengetnek érte, és előtte ezen az emeleten talán vendégek gyülekeznek. Veszélyben forogna az állásom, ha tovább is elhanyagolnám...

- De lenne időd a számomra - ha lenne?

- Rengeteg sok!

- Mikor lesz időd számomra? - kérdezte, megint váltogatva a hirtelen tágra nyílt szemű nézést és az elmosódó pillantást, és az idomaira feszülő kékesszürke színű angol kosztümjében szorosan elém állt.

- Tizenegykor végzek a szolgálattal - válaszoltam fojtott hangon.

- Várni foglak - mondta ugyanoly halkan. - Ezt vedd zálogul!

És mielőtt föleszméltem volna, fejem a két keze közt volt, szája a szájamon - oly hosszú csókkal, hogy rendkívül elkötelező zálognak érezhettem.

Kissé sápadt lehettem, amikor letettem a heverőre a még mindig kezemben tartott bundát és távoztam. Csakugyan hárman várakoztak tanácstalanul a nyitott lift előtt. Nemcsak azért kellett mentegetőznöm, hogy sürgős megbízatás folytán késlekedtem, hanem azért is, hogy mielőtt levittem volna őket, még fölmentem a lifttel a negyedik emeletre, ahonnét az imént hívtak, de ahol már senki sem volt. Lent gorombaságokat kellett lenyelnem az általam okozott forgalmi zavar miatt. Azzal ütöttem el a dolgot, hogy a szobájába kellett kísérnem egy hölgyet, akit hirtelen gyöngeség fogott el.

Madame Houpflé - és gyöngeség! Egy ilyen elszánt asszony! Persze könnyű neki velem fölényesnek lenni, gondoltam, amikor annyival fiatalabb vagyok nála, s méghozzá alárendelt helyzetben. És milyen választékosan fejezte ki a fölényét! "Vakmerő szolgának" nevezett: ebben a nőben egy költő lappang. "Levetkőztetsz, vakmerő szolga?" Ez a meghökkentő szóhasználat járt az eszemben egész este, azon a hat órán át, amit agyon kellett ütnöm, amíg "időm lesz számára". Kissé sértőnek találtam a szavait, de egyszersmind büszkeséggel is töltöttek el - még a vakmerőségemre is büszke voltam, holott egyáltalán nem voltam vakmerő, csak rám fogta, rám tukmálta ezt a tulajdonságot. Bezzeg most csak úgy duzzadt bennem a vakmerőség az ő jóvoltából, aki belém oltotta, főként azzal a nagyon elkötelező záloggal.

Hét órakor levittem őt liften az étterembe. Más estélyi ruhás vendégeket, akik ugyanoda igyekeztek, a magasabb emeletekről hoztam le, amikor ő belépett közéjük a felvonómba. Csodálatos fehér selyemruha volt rajta rövid uszállyal, csipkedíszes, hímzett tunikával, derekán fekete bársonyövvel, tejfehéren csillogó, tökéletesen csiszolt gyöngyökből fűzött nyakékkel, amely szerencséjére - és Jean-Pierre mester balszerencséjére - a minap nem volt benn a kazettában. Csodálnom kellett tökéletes közönyét, ahogyan - méghozzá a belterjes csók után! - elnézett a fejem fölött, de megbosszultam magam azzal, hogy a kiszállásnál nem neki, hanem egy kísértetiesen felcicomázott vénasszonynak segítettem a könyökénél fogva. Úgy tetszett, mintha mosolyogna könyörületes gavallériámon.

Nem tudom pontosan, hány óra volt, mikor visszament a szobájába. Egyszer csak el kellett jönni a tizenegy órának, amikor a szolgálat ugyan nem ért véget, de már csak egy lift járt, mialatt a másik kettőnek a kezelője szolgálatmentes volt. Ma én voltam közülük az egyik. Hogy az egész napi robot után kissé fölüdítsem magam a legszerelmesebb találkára, először a mosdóhelyiségünket kerestem föl, aztán gyalog mentem le a második emeletre, amelynek csöndes folyosóján ilyenkor este már senki sem járt, s ahol a vörös futószőnyeg szinte teljesen eltompította a lépések zaját. Illendőnek tartottam, hogy Madame Houpflé szalonjának ajtaján, a 25-ös számún kopogtassak, de nem kaptam választ, így hát kinyitottam a 23-asnak, a hálószobájának külső ajtaját, és fülelve diszkréten megkopogtattam a belsőt.

Kérdő, szinte csodálkozó hanglejtéssel hallatszott bentről az entrez. Éltem az engedelemmel, minthogy a csodálkozással nem kellett törődnöm. A szobában vörhenyes félhomály volt, mert csak az éjjeliszekrény selyemernyős kislámpája égett. Vakmerő lakóját - szívesen és joggal hárítom rá a jelzőt, amellyel engem illetett - a körülményeket gyorsan áttekintő szemem az ágyban, bíborszín selyempaplan alatt pillantotta meg - a pompás rézágyban, amely fejrészével a falnak fordítva, lábánál a heverővel, szabadon állt, elég közel a sűrűn lefüggönyözött ablakhoz. Ott feküdt az én útitársnőm, kezét nyakszirtjén összekulcsolva, rövid ujjú, habkönnyű batiszthálóingben, amelynek mély kivágását csipkefodrok szegélyezték. Éjszakára lebontotta a kontyát, és hajfonatait nagyon csábos, laza koszorúba csavarta a feje köré. Már nem egészen ránctalan homlokáról fürtté hullámosodva simult hátra az ősz tincs. Alighogy betettem az ajtót, hallottam, hogy a hátam mögött bekattan az ágyból zsinórral irányítható retesz.

Fölnyitotta aranyfényű szemeit, de csak egy futó pillanatra, mint rendesen; arcán azonban maradt valami idegesen hazug, eltorzult kifejezés, ahogy megszólalt:

- Hogyan? Hát ez mi? Egy házi alkalmazott, egy lakáj, a személyzetnek egy ifjú férfitagja belép ebben a késői órában, amikor már pihenőre tértem?

- Ön kifejezte az óhaját. Madame... - válaszoltam, fekvőhelyéhez közeledve.

- Óhajomat? Kifejeztem? "Óhajt" mondasz, s úgy teszel, mintha azt a parancsot értenéd, amelyet egy úrinő adott egy inasnak, egy liftesfiúnak, de párját ritkító hetykeséggel, sőt szemtelenséggel "vágyat", "forró epekedést" értesz, egész egyszerűen és magától értetődően, mert fiatal vagy és szép, olyan szép, olyan fiatal és olyan arcátlan... "Óhajt" mondasz! Mondd meg legalább, óhajaim tárgya, érzékeim álma, te livrébe bújt Mignon, te édes helóta, mondd meg, mernél-e velem pimaszul osztozni egy kicsit ebben az óhajban!

Azzal megfogta a kezem, és lehúzott magához, úgyhogy ferdén ültem az ágya szélén. Hogy megtarthassam az egyensúlyt, ki kellett nyújtanom fölötte a karom, és az ágy hátsó korlátjához kellett támaszkodnom, minek folytán finom vászonnal és csipkékkel csak kevéssé fedett meztelensége fölé hajoltam, melynek illatozó melege bizsergetett. Nem tagadom, kissé bántott, hogy minduntalan fölemlegeti és kihangsúlyozza alárendelt helyzetemet. Vajon mit akarhatott ezzel? De nem sokat töprengtem, hanem válasz helyett egészen fölébe hajoltam, s ajkamat rátapasztottam az ajkára. De nemcsak, hogy ezt a csókot még a délutáni, első csókunknál is belterjesebbé formálta - amihez én is készséggel hozzájárultam -, hanem a kezemet is elvette támasztékától, és behúzta az inge kivágásába kebleihez, amelyek jól a tenyerembe simultak, s a csuklómnál fogva körülvezette a kezemet, hogy a férfiasságom hatalmasan fölgerjedt, amit lehetetlen volt észre nem vennie. Ettől egészen megindult, és lágyan, részvéttel vegyes örömmel búgta:

- Ó, mennyivel szebb a te fiatalságod, mint ez a test, amelynek megadatott, hogy a tiédet fellobbantsa!

Azzal elkezdett mindkét kezével babrálni a zubbonyom fönt csukódó gallérján, kikapcsolta, és hihetetlen gyorsasággal végig kinyitotta valamennyi gombját.

- Gyerünk, gyerünk, le vele és ezzel is - lihegte. - Le és félre mindennel, hogy lássalak, hogy láthassam az istent. Gyorsan, segíts! Comment, à ce propos, quand l'heure nous appelle, n'êtes-vous pas encore prêt pour la chapelle? Déshabillez-voue vite! Je compte les instants! Le parure de noce![49] Így nevezem isteni tagjaidat, amelyek látását szomjazom, mióta először megpillantottalak! Így, most itt van! Szent melled, vállaid, édes két karod! Vesd le végre ezt is - ó, la, la, ez aztán a helyre legény! Ide hozzám, bien-aimé. Hozzám, hozzám...

Soha még nőből így nem áradt a közvetlen kifejezés! Csupa ének volt minden egyes szava. És tovább mondta a magáét akkor is, amikor már vele voltam, az volt a stílusa, hogy mindent szavakba öntött. Karjai közt tartotta a szigorú Rózsa neveltjét és felavatottját, aki nagyon boldoggá tette, és erről saját fülével meg is győződhetett.

- Te legédesebb! Te angyali szerető, te gyönyörűség fattya! Ah, ah, te fiatal ördög, te sima fiú, hogy tudsz! A férjem nem tud semmit, egyáltalán semmit se tud, hallod-e! Ó, te boldogító, megölsz! Eláll a lélegzetem a kéjtől, a szívem megszakad, belehalok a szerelmedbe!

Ajkamba, nyakamba harapott.

- Mondd nekem, hogy te! - nyögte hirtelen, mikor már közel volt a beteljesüléshez. - Tegezz durván, hogy megalázz! J'adore d'être humiliée! Je l'adore! Oh, je t'adore, petit esclave stupide qui me déshonore...[50]

Elernyedt. Elernyedtünk. Erőm legjavát adtam neki, derekasan fizettem a kapott élvezetért. De bosszantott, hogyisne bosszantott volna, hogy a gyönyör csúcsán megaláztatásáról dadogott, és engem ostoba kis rabszolgának nevezett. Még egybeforrva, még szoros ölelkezésben pihentünk, de mert bántott az a "qui me déshonore", nem viszonoztam hálálkodó csókjait. Száját testemre szorítva, lihegve követelte megint:

- Tegezz rögtön! Még egyszer sem hallottam tőled azt, hogy te. Itt fekszem és szeretkezem egy bár isteni, de egészen közönséges szolgalegénnyel. De jólesik ez a megalázás! Diane a nevem. De a te szádból azt akarom hallani, hogy kurva vagyok. Mondd ki: "Édes kurvám!"

- Édes Diane!

- Nem, mondd azt: "Te kurva!" Hadd ízleljem mindenestül a szóban a megaláztatást...

Kibontakoztam az öleléséből. Még hangosan vert a szívünk, ahogy ott feküdtünk egymás mellett.

- Nem, Diane - mondtam -, ilyen szavakat nem fogsz hallani tőlem. Nem vagyok hajlandó így beszélni. És be kell vallanom, nagyon elkeserít, hogy megaláztatásnak érzed a szerelmemet.

- Nem a tiédet - szólt, és magához vont. - A magamét. Azt, hogy az ilyen senkiházi fiúkat szeretem! Ó, kis ostobám, te ezt nem érted! - Azzal megfogta a fejem, és gyöngéden kétségbeesett mozdulattal többször a magáéhoz verdeste. - Tudnod kell, írónő vagyok, szellemdús asszony. Diane Philibert - a férjem neve Houpflé, c'est du dernier ridicule -, a leánynevemen írok, Diane Philibert néven, sous ce nom de plume. Te persze sohase hallottad a nevem, hogy is hallhattad volna?... Pedig oly sok könyvön olvasható, regényeim jelentek meg, érted? Lélektani regények, pleins d'esprit et des volumes de vers passionés... Igen, szegény kis barátom, a te Diane-od elle est d'une intelligence extrème.[51] De a szellem... ah! - és megint egymáshoz verdeste a fejünket, még kissé erősebben, mint az imént - hogy érthetnéd ezt te meg! A szellem kéj vágyón keresi a nem szellemit, az eleven szépet dans sa stupidité; szerelmes: az őrülésig, a végső önmegtagadásig, és önmegvetésig szerelmes a szépbe, az istenien ostobába, letérdel előtte, imádja az önmagáról való lemondásnak, önmaga lealacsonyításának gyönyörében, s megittasul attól, hogy megalázza azt, akit szeret...

- Nos, édes fiam - vágtam most már mégis a szavába. - Akár szép vagyok, akár nem, már amilyennek a természet alkotott, ne hidd, hogy a fejem lágyára estem, még ha a regényeidet és a hőskölteményeidet...

Nem hagyott tovább beszélni. Sehogyan se tetszett nekem, ahogyan el volt bájolva.

- Azt mondod nekem, "édes fiam"? - kiáltott fel, viharosan átölelt, és száját nyakamba vájta. - Ah, ez csókolnivaló! Ez még az "édes kurvám"-nál is jobb! Mélységesebb kéj mindannál, amit nekem eddig okoztál, te, szerelem művésze! Itt fekszik mellettem egy kis meztelen lifthajcsár, és "édes fiam"-nak szólít, engem, Diane Philibert-t! C'est exquis... ça me transport![52] Armand, chéri, nem akartalak megbántani. Nem akartam azt mondani, hogy különösképpen ostoba vagy. Minden szépség ostoba, mert egészen magától értetődő, egyszerű valóság, arra való, hogy a szellem magasztalásának tárgya legyen. Mutasd magad, hadd lássalak egészen - szent isten, de gyönyörű vagy. Oly édes a melled, lágy és tiszta szigorúságában, a karcsú karod, a gyöngéd bordáid, a keskeny csípőd és ah, Hermészhez méltó lábszáraid...

- Ugyan, Diane, miket beszélsz. Hiszen én vagyok az, aki minden szépséget benned...

- Szamárság! Azt ti csak úgy képzelitek. Mi, nők, szerencsénknek tarthatjuk, hogy a gömbölyded micsodáink olyan nagyon tetszenek nektek. De az isteni, a teremtés remeke, a szépség szobra, az ti vagytok, fiatal, egészen fiatal, Hermész-lábszárú férfiak. Tudod-e, kicsoda Hermész?

- Be kell vallanom, hirtelenében...

- Céleste![53] Diane Philibert szeretkezik valakivel, aki hírét se hallotta Hermésznek! Mily csodás megalázása a szellemnek! Megmondom neked, édes fajankóm, kicsoda Hermész. A tolvajok szemfüles istene.

Megdöbbentem és elpirultam. Ránéztem közelről, gyanakodtam, de aztán elvetettem a gyanút. Támadt egy gondolatom, de még elfojtottam magamban. Ő is túlbeszélte a vallomásaival, amelyeket a karjaim közt tett, előbb suttogva, majd melegen és dallamosan fölemelve hangját:

- Elhiszed-e, drágaságom, hogy téged, csak téged szerettelek, amióta érezni tudok. Akarom mondani, természetesen nem téged, hanem az elvont eszményedet, a benned megtestesülő bűvös pillanatot? Nevezd eltévelyedésnek, de én utálom a tekintélyes szakállú, tekintélyes férfit, a gyapjas mellet, az érett, vagy pláne jelentékeny férfit - affreux, förtelmes! Jelentékeny vagyok én magam, épp azt érzem perverziónak, de me coucher avec un homme penseur.[54] Mindig csak titeket, fiúkat szerettelek - tizenhárom éves csitri koromban is tizennégy-tizenöt éves fiúkba habarodtam... A típus egy kissé nőtt velem együtt, ahogy idősebb lettem, de tizennyolc éveseken túl az ízlésemmel, az érzéki vágyammal sohasem jutottam... Hány éves vagy?

- Húsz.

- Fiatalabbnak látszol. Majdnem hogy kissé idős is vagy hozzám.

- Idős vagyok hozzád?

- Hadd csak! Amilyen vagy, úgy vagy jó nekem, így boldogítasz. Azt akarom mondani... A szenvedélyem talán összefügg azzal, hogy sohasem voltam anya, sohasem volt fiam. Bálványoztam volna a fiamat, ha csak valamennyire szép lett volna, ami persze valószínűtlen, ha Houpflé lett volna az apja. Mondom, az irántatok való szerelmem talán áthangolt anyai szeretet, vágy a fiúgyermek után... Perverzitás, azt mondod? Hát ti? Mit akartok ti a kebleinkkel, amelyek tápláltak, az ölünkkel, amely szült benneteket? Talán nem oda vágyódtok vissza, nem csecsszopók akartok lenni? Nem az anyát szeretitek tilalmasan a nőben? Perverzitás! A szerelem keresztül-kasul perverzió, nem is lehet más. Mélyeszd belé a szondát, ahol akarod, perverzitásra bukkansz... De persze szomorú és fájdalmas egy nő számára, ha a férfit csak egészen fiatalon mint fiút tudja szeretni. C'est un amour tragique, irraisonable;[55] nem elfogadott, nem praktikus, nem életre, nem házasságra való. A szépséggel nem lehet összeházasodni. Én, én Houpfléval házasodtam össze, egy gazdag nagyiparossal, hogy a gazdagsága oltalmában írhassam a könyveimet, qui sont énormément intelligents.[56] A férjem semmit se tud, amint már mondtam, legalább velem nem. Il me trompe,[57] ahogy ezt nevezik, egy színésznőcskével. Ővele talán tud valamit - ámbár kétlem. Nekem különben is mindegy - ez az egész mindenség, férj és feleség, házasság és csalás, mindegy nekem. Úgynevezett perverziómban élek, az életem szeretetében, amely alapja mindannak, ami vagyok, ennek az elragadtatásnak a boldogságában és nyomorúságában, mennyre-földre esküdvén, hogy a jelenségek világában semmi, de semmi nem ér fel a korai férfiasság varázsával, az irántatok, az irántad való szerelmemben élek, te eszménykép, akinek szépségét szellemem végső alázatával csókolom. Csókolom a hetyke szádat s a fogaidat, ahogy kivillannak, ha mosolyogsz. Csókolom melled gyöngéd csillagait s az arany szőrszálacskákat barnálló alsó karodon. Mi ez? Honnét veszed kék szemedhez és szőke hajadhoz a bőröd színét, ezt a világosbronz árnyalatot? Egészen fölkavarsz! De még mennyire fölkavarsz! La fleur de ta jeunesse remplit mon coeur âge d'une éternelle ivresse.[58] E mámor végtelen! Velem lesz mindhalálig, a lelkem, míg csak él, mindenkor téged áhít. Te is, bien aimé,[59] a sír felé öregszel, de szívem enyhülést és gyógyító vigaszt lel abban, hogy emléked, szépséges pillanat, elsikló boldogság, örökre megmarad.

- Hogyan beszélsz?

- Hogyan? Csodálkozol, hogy valaki versben dicsőíti meg azt, amit oly forrón csodál? Tu ne connais pas donc le vers alexandrin - ni le dieu voleur, toimême si divin?[60]

Megszégyenülten, mint egy kisfiú, ráztam a fejem. Ő nem győzött elhalmozni gyöngédségével, és meg kell vallanom, erősen fölizgatott ez a tömérdek dicséret és magasztalás, amely végül még verssorokban is kicsendült. Jóllehet első ölelésünknél hozott áldozatom fölért, mint máskor is, a legvégletesebb erőtékozlással, a nő ismét teljes szerelmi készenlétben látott, és ezt a látványt azzal a meghatottsággal vegyes elragadtatással fogadta, amelyet már ismertem nála. Újból egyesültünk. De engedett talán abból a megalázkodási mániából, amit a szellem önmegtagadásának nevezett? Korántsem.

- Armand - súgta a fülembe -, ne sajnálj, ne kímélj! Egészen a tied vagyok, rabnőd vagyok! Bánj velem úgy, mint egy utolsó cafattal! Nem érdemlek mást, és boldoggá teszel vele!

Rá se hallgattam. Megint elernyedtünk. Kimerülten pihegett, láttam, hogy töpreng valamin; egyszerre megszólalt:

- Hallod-e, Armand?

- Mit akarsz?

- Mi lenne, ha tán megütnél? Durván megütnél, úgy gondolom, engem, Diane Philibert-t? Rám férne, és megköszönném neked. Ott a nadrágtartó, drágám, vedd kézbe, fordíts meg, és verj el véresre!

- Eszem ágában sincs, Diane. Mit képzelsz rólam? Nem vagyok az a fajta szerető, aki ilyesmit megtesz.

- De kár! Túlságosan tiszteled bennem az úri dámát!

Ekkor végre felötlött bennem az a gondolat, amely az imént kiment az eszemből, így szóltam hozzá:

- Ide hallgass, Diane! Meggyónok neked valamit. Ez talán a maga módján kárpótolhat téged azért, amit a jó ízlés parancsára meg kell tőled tagadnom. Mondd csak: amikor megérkeztél, ide, és kicsomagoltad vagy kicsomagoltattad a bőröndödet, azt a nagyot - nem vetted észre, hogy valamid elveszett?

- Elveszett? Nem. Azazhogy igen. Honnét tudod?

- Egy kazetta?

- Az, egy kazetta. Ékszerekkel. De honnét tudod?

- Én vettem el.

- Elvetted? Mikor?

- A vámvizsgálatnál egymás mellett álltunk. Te el voltál foglalva, akkor vettem el.

- Elloptad? Tolvaj vagy? Mais ça c'est suprême! Egy ágyban fekszem egy tolvajjal! C'est une humiliation merveilleuse, tout a fait excitante, un rêve d'humiliation![61] Nemcsak szolga - egész közönséges tolvaj.

- Tudtam, hogy ez örömet szerez neked. De akkor nem tudtam, és bocsánatot kell kérnem tőled. Nem láthattam előre, hogy szeretni fogjuk egymást. Máskülönben nem okoztam volna neked azt a bánatot és ijedséget, hogy nélkülöznöd kelljen a csodaszép topázékszert, a briliánsokat meg a többit.

- Bánat? Ijedség? Nélkülözés? Drágám, Juliette, a komornám egy darabig kereste. Én, én két pillanatig sem törődtem azzal a vacakkal. Kell az nekem? Te elloptad, édes - a tiéd. Tartsd meg! Egyébként mit csinálsz vele? De mindegy. Holnap jön értem a férjem, az dúsgazdag ember! Tudnod kell, klozettcsészéket gyárt. Az olyan cikk, ami mindenkinek kell, gondolhatod. A Houpflé-féle strasbourg-i klozettcsészék nagyon kelendők, a világ minden tájára szétviszik. A férjem teleaggat engem ékszerrel, mert rossz a lelkiismerete. Háromszorta szebb dolgokat fog rám aggatni, mint amit te tőlem elloptál. Ah, mennyire értékesebb nekem a tolvaj az ellopott értékeknél! Hermész! Nem tudja, kicsoda Hermész, pedig ő maga az! Hermész, Hermész! - Armand?

- Mit akarsz mondani?

- Van egy remek ötletem.

- Mire gondolsz?

- Armand, lopj itt nálam, a szemem láttára. Vagyis lehunyom a szemem, és úgy teszek, mintha aludnám. De lopva látni akarom, ahogy lopsz. Állj fel úgy, ahogy vagy, tolvajisten, és lopj! Megközelítőleg se loptál el mindent, amit magammal hordok, és arra a pár napra, amíg a férjem értem jön, semmit sem deponáltam az irodában. Ott a sarokszekrénykében, a jobb oldali felső fiókban van a komód kulcsa. A komódban, a fehérnemű alatt, találsz mindenfélét. Készpénzt is. Osonj körül a szobában macskaléptekkel, és csórd el, amit bírsz! Ugye megteszed Diane-od kedvéért.

- Édes fiam - így mondom, mert szereted hallani a számból -, édes fiam, ez nem lenne szép és csöppet sem gentlemanlike azok után, ami közöttünk történt...

- Bolond! Ez lesz a leggyönyörűbb beteljesülése a szerelmünknek!

- És ha holnap megjön Monsieur Houpflé, mit fog...

- A férjem? Mit mondhat? Majd nagyjából elmesélem neki a legközönyösebb arccal, hogy a vonaton kifosztottak. Ez, ugye, megeshet egy gazdag nővel, ha egy kissé vigyázatlan. Volt, nincs, és a rabló túl van árkon-bokron. A férjemet csak bízd rám...

- De, édes Diane, a szemed láttára...

- Jaj, hogy semmi érzéked nincs az ötletem kedvessége iránti Jó, majd nem nézlek. Eloltom itt a villanyt.

És csakugyan lecsavarta az éjjeliszekrény piros ernyős kis lámpáját, úgyhogy sötétség lett körülöttünk.

- Nem foglak nézni. Csak hallani akarom, ahogy a parkett halkan reccsen a tolvajlépteid alatt, ahogy lopás közben lélegzel, s ahogy lágyan megcsörren kezedben a lopott jószág. Rajta, sompolyogj el mellőlem csöndben, lábujjhegyen, és vidd el, amit találsz! Ez a szerelmes óhajom...

Megtettem a kedvéért. Óvatosan fölálltam mellőle, és összeszedtem, ami a szobában a kezem ügyébe került. Részben nagyon kényelmes dolgom volt, mert mindjárt az éjjeliszekrényen egy tálkában gyűrűk voltak, és a gyöngysor, amelyet Diane a vacsoránál viselt, ott hevert nyíltan a karosszékekkel körülvett asztal üveglapján. Bár teljes sötétségben kellett tapogatóznom, a sarokszekrénykében hamar megleltem a komód kulcsát is, csaknem nesztelenül kinyitottam a legfelső fiókot, és csak néhány darab fehérneműt kellett fölemelnem, hogy ötvözött tárgyakra, függőkre, nyakpántokra, karkötőkre, valamint néhány nagycímletű bankjegyre bukkanjak. Az egészet tisztesség okából odavittem az ágyához, mintha neki gyűjtöttem volna össze. De ő suttogva mondta:

- Mit akarsz, kis bolond? Tiéd ez mind, szerelmes tolvajom. Dugd a ruhád zsebeibe, öltözz fel, és oldj kereket, úgy, ahogy illik! Siess, fuss! Mindent hallottam, hallottalak lélegzeni lopás közben, és most telefonálok a rendőrségnek. Vagy inkább ne tegyem? Mit gondolsz? Mennyire vagy? Mindjárt elkészülsz? Fölvetted már a livrédet, benne a pásztorórán lopott jószággal? Remélem, a cipőgombolómat nem csórtad el? Nem, itt van... Adieu, Armand! Isten veled! Élj boldogul, bálványom! Ne feledd el Diane-odat, gondold meg, hogy benne tovább élsz. Sok év után, ha már - le temps t'a détruit, ce coeur te gardera dans ton moment bénit.[62] S ha már a sír takar mindkettőnket, Armand, tu vivras[63] dans mes vers et dans mes beaux romans, melyekben ott lobog - más meg nem sejtheti! - a csókjaid tüze. Adieu, adieu, chéri...[64]



HARMADIK KÖNYV

ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
HARMADIK KÖNYV


ELSŐ FEJEZET


Remélem, megértik, sőt helyeslik, hogy nemcsak egy egész fejezetet szenteltem a fenti rendkívüli epizódnak, hanem azzal is zártam le, nem minden ünnepélyesség nélkül, vallomásaim második részét. Elmondhatom, életre szóló élmény volt, és aligha volt szükség a hősnő esdeklésére, hogy soha el ne felejtsem. Egy olyan minden tekintetben különös asszony, mint Diane Houpflé, és a vele való csodálatos találkozás nem olyasvalami, amit az ember egykönnyen elfelejt. Ez nem jelenti azt, hogy a helyzet, amelyben az olvasó kettőnket megleshetett, pusztán mint helyzet teljesen egyedülálló az életpályámon. Magányosan utazó hölgyek, kivált idősebbek, nem mindig fogadják éppen csak rémülettel a fölfedezést, hogy egy fiatalembernek éjnek idején dolga akad a hálószobájukban; ilyen nem remélt esetben nem mindig egyetlen ösztönszerű mozdulatuk, hogy lármát csapnak. De ha voltak is ilyen tapasztalataim (mert voltak), jelentőség és különösség dolgában meg sem közelítették azt a bizonyos éjszakát, s még ha kockáztatom is, hogy az olvasó érdeklődése ellanyhul további vallomásaim iránt, ki kell jelentenem, bármily sokra vittem is társadalmunkban, később sohasem történt meg velem, hogy úgynevezett alexandrin versekben szóltak volna hozzám.

A szerelmi tolvajlással szerzett kincsért, amely egy költőnő barokk szeszélye folytán maradt a kezemben, hatezer frankot kaptam Pierre Jean-Pierre mestertől, aki nem fukarkodott az elismerő vállveregetéssel. Mivel pedig Diane komódfiókja a tolvajistennek készpénzt is, mégpedig a fehérnemű alatt őrzött négy ezer frankos bankót juttatott, ilyenformán a korábban kapott összeggel együtt tizenkétezerháromszázötven frank tulajdonosa lettem. Ezt a tőkét természetesen nem sokáig, csak néhány napig hordtam magamnál, az első alkalommal a Crédit Lyonnais-nál Armand Kroull névre szóló csekkszámlán helyeztem el, csupán néhány száz franknyi készpénzt tartva meg, hogy legyen miből fedeznem szabad délutánjaimon a szórakozásaim költségeit.

Az olvasó tetszéssel és megnyugvással fog tudomást szerezni erről a magatartásomról. Könnyű lenne elképzelni egy aranyifjút, aki Fortuna istenasszony kísértésbe ejtő kegyéből ilyen anyagi eszközök birtokába jutván, tüstént otthagyja fizetéstelen munkahelyét, csinos legénylakást bérel magának, a rengeteg élvezetet kínáló Párizsban néhány görbe napot csinál - és persze hamarosan nyakára hág az értékeinek. Én nem gondoltam ilyesmire; vagy ha gondoltam, ugyanoly gyorsan, mint ahogy fölbukkant bennem, gerinces eltökéltséggel elvetettem a gondolatot Mire is vezetne a megvalósítása? Hová jutnék, ha előbb vagy utóbb, aszerint, hogy mennyire vígan élem a világom, elfogyna a szerencsésen ölembe hullott vagyon? Nagyon is jól eszembe véstem keresztapám, Schimmelpreester intelmeit (akivel hébe-hóba pársoros képeslapokat váltottam), sokkal jobban emlékeztem mindarra, amit a szállodáspályáról mondott és a szép célokról, amelyeket akár egyenes úton, akár erre vagy arra elágazó mellékösvényeken elérhetek, semhogy gyorsan le ne küzdöttem volna a kísértést, hogy iránta hálátlannak bizonyulva, eljátsszam a kedvező esélyt, amelyet az ő nagyvilági kapcsolatai kínáltak. Igaz, hogy amikor jellemesen helytálltam kezdeti beosztásomban, nemigen vagy éppenséggel nem gondoltam arra, hogy, amint ő mondotta, "egyenes úton" haladjak, s nem úgy képzeltem, hogy mint főpincér, portás vagy recepciós hivatalnok fogok révbe jutni. Annál inkább kedvem szerint voltak a szerencsés "elágazások", és csak arra kellett vigyáznom, hogy ne tartsam a szerencséhez megbízhatóan vezető mellékösvénynek az első valamire való zsákutcát, amilyen épp most is kínálkozott. Így hát mint csekkönyv-tulajdonos is megmaradtam liftesfiúnak a Saint-James and Albany Hotel-ben, és volt valami varázsa annak, hogy titkos pénzügyi háttér tudatában játszhattam ezt a szerepet, minek folytán szemrevaló livrém valóban olyanféle jelmeznek minősült, amilyent annak idején keresztapám is próbaképpen rám adhatott volna. Rejtett kincsem - mert mintegy álomban megkaparintott tartalékom kincsnek tűnt a képzeletemben - ezt a viseletet a szolgálattal együtt, amelyet benne elláttam, szemfényvesztéssé, "jellemfejem" puszta igazolásává változtatta; sőt, ha később kápráztató sikerrel többnek tüntettem föl magam, mint voltam, most egyelőre épp megfordítva történt, és kérdés, melyik csalásnak köszönhettem több belső felvidulást, több örömöt a meseszerű elvarázsoltságban.

Rossz volt a kosztom és a kvártélyom ebben a házban, ahol a tömött erszényű vendégek minden jóban dúskálhattak. Rossz volt, az igaz, de legalább nem került pénzbe, és ha bért még nem is kaptam, nem kellett vagyonomhoz nyúlnom, sőt apránként gyarapíthattam is azokkal a borravalókkal - jobb szeretem úgy mondani: juttatásokkal -, amelyekkel az utazóközönség folyamatosan ellátott engem, csakúgy mint a liftszakmában működő kollégáimat, vagy hogy pontos legyek: engem valamivel jobban és szívesebben, mint őket; ebben a kis részrehajlásban egyszerűen az emberek természetes érzéke nyilvánult meg a finomabb matéria iránt, s ezt durvább minőségű társaim, kellő belátással, nem irigyelték és nem is vették zokon. Elutazók vagy olyan állandó lakók, akik egy- vagy kéthetes időközökben megemberelték magukat, egy, két, három, elvétve öt, sőt egyes esetekben titkolt féktelenség ösztönzésére, tíz frankot is csúsztattak sohasem kérőn kinyújtott, hanem mindig igénytelenül leeresztett kezembe, félrefordított arccal, vagy szemtől szembe mosolygó pillantással; többnyire nők, de olykor urak is, igaz, hogy nemegyszer a feleségnek kellett adakozásra noszogatnia a férjét. Több ilyen kis házastársi jelenetre emlékszem - nem kellett volna észrevennem, s úgy is tettem, mintha nem venném észre -, ahogy a hölgy könyökével oldalba bökte kísérőjét, s ilyesmit mormolt: "Mais donnez quelque chose à ce garçon, give him something, he is nice"[65] - mire a férj valamit visszamormolva elővette a pénztárcáját, és még ezt is kellett hallania: "Non, c'est ridicule, that's enough, don't be so stingy!"[66] - Tizenkét-tizenöt frankot is elért így a heti keresetem - kellemes hozzájárulásként szórakozásom költségeihez, azokon a szabad félnapokon, amikor a vállalat, eléggé fukarul, kéthetenként kimenőt adott.

Megesett néha, hogy ezeket a szabad délutánokat és estéket Sztankó társaságában töltöttem el, aki a betegágyból már rég visszatért a hidegtálaihoz a gardemanger-ba, ahol a nagy büfékhez való ínyencfalatok készültek. Jó cimbora volt, én is kedveltem, és nem bántam, hogy velem tart a kávéházakban és szórakozóhelyeken, noha a társasága nem vált éppenséggel díszemre. Meglehetősen striciszerű jelenség volt, kétértelműen egzotikus alak civilben, mert az ízlése túlságosan hajlott a nagy kockás, tarkabarka kelmék felé, és kétségkívül előnyösebben hatott a szakmájához tartozó fehér habitusban, fején a szakácsok céhbeli magas vászonsüvegével. Hiába: a dolgozó embernek nem szabadna a városi polgárt majmolnia az "eleganciában". Csak esetlenül tudja csinálni, és nem használ vele a tekintélyének. Nemegyszer hallottam keresztapám, Schimmelpreester, ilyen értelmű kijelentését, és Sztankó külseje eszembe juttatta szavait. Sajnálnivaló - szokta mondani -, hogy a nép lealacsonyítja magát az eleganciához való idomulással, ami együtt jár azzal, hogy a polgári életmód uniformizálja a világot. A paraszt ünnepi népviselete, az egykori kézművesek céhfelvonulása kétségtelenül örvendetesebb volt, mint a tollas kalap és az uszályos ruha a tenyeres-talpas cseléden, aki vasárnap a naccságáját igyekszik utánozni, s a gyári munkásokon az ugyancsak polgári eleganciára törekvő ünneplőöltöny. De mivel elmúlt és véget ért az az idő, amikor az egyes osztályok önmaguk méltóságtudatában festőien elütöttek egymástól, ő inkább olyan társadalmat szeretne, ahol egyáltalán nincsenek osztályok, ahol nincs se cseléd, se naccsága, ahol a férfiakat nem különbözteti meg az elegancia vagy ennek hiánya, s mindenki egyformán jól öltözködik. - Aranyigazságok, nagyon a szívem szerint valók. Hát nem lenne jó nekem magamnak is ing, nadrág, öv, s azzal kész? Egészen jól festenék benne, és Sztankóhoz is jobban illene, mint a félresikerült vasárnapi elegancia. Általában minden jól áll az embernek, csak az nem, ami fonák, ostoba, felemás.

Ennyit mellékesen, csak mert épp eszembe jutott. Sztankóval tehát el-eljárogattam zenés lokálokba és kávéház-teraszokra, főként a Café de Madrid elé, ahol színházzárás idején nagyon tarkán és tanulságosan zajlik az élet, egyszer pedig elmentünk az éppen Párizsban vendégszereplő Stoudebecker-cirkusz gálaestjére. Erről mégis hadd mondjak pár szót, sőt valamivel többet is. Nem bocsátanám meg a tollamnak, ha erről az élményről csak futólag, vázlatosan számolna be, a hozzátartozó gazdag színezés nélkül.

A híres vállalat a Sarah Bernhardt Színház és a Szajna-part közelében, a Square St. Jacques-on ütötte fel óriás, kerek sátrát. Rengeteg nézőt vonzott a cirkusz, minthogy a látnivalói szemlátomást megközelítették vagy túl is szárnyalták a legkitűnőbbet, amit az izgalmas szórakoztatásnak ezen a nagy merészséget és rendkívüli fegyelmezettséget követő porondján valaha is nyújtottak. Csakugyan, mennyire igénybe veszi az érzékeket, az idegeket, a gyönyörködő képességet egy ilyen program, az emberileg lehetséges határát súroló, de könnyű mosollyal és csókdobálás közt véghezvitt fantasztikus teljesítmények sora, amelyeknek alapmintája a szaltó mortale, a halálugrás, mert ezek az emberek valamennyien a halállal játszanak, a nyaktörést kockáztatják, arra nevelve, hogy a legvakmerőbb mutatvány közben is kecsesek maradjanak, s közben harsog a zene, amelynek közönségessége ezeknek a mutatványoknak tisztán testi jellegével összhangzik ugyan, de túlfeszítettségükkel már nem, ezért lélegzetállítóan elhallgat, amikor a legvégsőre kerül a sor, a megvalósíthatatlanra, amely mégis megvalósul.

Kurta fejbólintással nyugtázza az artista (mert meghajolni a cirkuszban nem szokás) a körben ülő tömeg viharzó tetszését. Izgató és nyugtalanító ennek a különleges publikumnak az összetétele: látványosságra szomjas csőcselékből és nyers eleganciát fitogtató, lókedvelő úri népből áll. A páholyokban lovassági tisztek félrecsapott sapkával; borotvált, monoklis, kiélt arcú ficsúrok, bő sárga felöltőjük gomblyukában szegfű vagy krizantém, kokottok, elvegyülve az előkelő kerületek kíváncsi hölgyeivel, szürke szalonkabátot és szürke cilindert viselő bennfentes gavallérjaik társaságában, akik sportszerűen a mellükön lógatják a kettős látcsövet, akárcsak a longchamp-i futtatásokon. Mindehhez a manézs ingerlő testisége, a pompás, színes jelmezek, a csillogó flitter, a csípős istállószag, amely az egésznek jellegzetes atmoszférát kölcsönöz, a női és férfiúi meztelenségek. Minden ízlést kielégít, minden gyönyörvágyat felcsigáz a sok csupasz nyak és kebel, a legkézzelfoghatóbban tálalt szépség, a szilaj emberi varázs, amely izgalmas testi mutatványokban veti magát oda a tömeg kegyetlen mohóságának. Eszelősen ágáló pusztai lovarnők boszorkányos, szédületes voltizsművészettel, rekedt kiáltozással pattannak nyergeletlen, szemüket vadul forgató lovak hátára. Tornászok a termet karcsú szépségét kidomborító, rózsaszín trikóban; duzzadó izmú, szőrtelenített karjukra sajátságos, hideg arckifejezéssel meresztik szemüket a nők és csinos fiúgyermekek. Nagyon tetszett nekem egy magasugrókból és ekvilibristákból álló csoport, amelynek tagjai nemcsak a szándékoltan civil szabású, a meseszerű kerettől különváló sportöltönyükkel kellették magukat, hanem azzal a trükkel is, hogy minden egyes, részben hajmeresztő gyakorlatuk előtt rövid megbeszélést tartottak, mintha akkor tervelnék ki a produkciót. A legjobb volt köztük, s nyilván mindenki kedvence, egy tizenöt éves fiú, aki rugalmas deszkáról magasba szökve két és félszer hengerbuckázott a levegőben, majd pedig ingadozás nélkül megállt vele összetanult társának, alighanem idősebb testvérinek vállán, de ez csak harmadszorra sikerült. Két ízben elvétette bátyja vállát, leesett róla, s mosolygó fejcsóválása a balsiker miatt ugyanoly elragadó volt, mint az idősebbik fiú gúnyos udvarias kézmozdulata, ahogy intett neki, hogy lépjen vissza az ugródeszkára. Lehetséges, hogy mindez szándékos volt, mert természetesen annál jobban zúgott a tömeg tapsa és üvöltő bravózása, amikor harmadszorra a szaltó után, csakugyan nemcsak hogy ingadozás nélkül megállt fönt, hanem kezeit széttárva me voilá kiáltással viharossá fokozta a tetszészajt. De bizonyos, hogy a kiszámított vagy félig szándékos balsikernél közelebb volt a gerinctöréshez, mint a diadal pillanatában. Micsoda emberek ezek az artisták! Emberek-e valóban? Például mindjárt a clownok, ezek a roppantul fura tréfacsinálók, kis, vörös kezükkel, keskeny cipős, apró lábukkal, kúp alakú nemezsüveg alól kikandikáló vörös hajtincseikkel, zagyva beszédükkel, ahogy a kezükön sétálnak, ahogy mindenben megbotolva, összevissza hadonászva, értelmetlenül és hasztalanul segíteni akarva, ide-oda rohangálnak, s a tömeg kurjongató örömére rettentő sikertelenséggel próbálják utánozni komoly kollégáik mesterfogásait - mondjuk a drótkötélen -, vajon a badarságnak ezek a meghatározhatatlan korú, korcs növésű fiai, akiken Sztankó meg én szívből kacagtunk (én azonban mélyen tűnődő vonzódással), vajon ezek a lisztfehérre púderezett és bolondul kifent pofák - háromszög alakú szemöldök, a vörhenyes szem alatt függőlegesen lefelé szivárgó vonalak, lehetetlen orr, bamba mosolyra fölfelé kunkorodó szájszögletek -, ezek a lárvák, mondom, amelyekkel különben soha elő nem forduló ellentmondásban van pompás kosztümjük - fekete atlasz például, ezüst pillangókkal kihímezve, valóságos gyermekálom -, vajon emberek ezek - kérdezem -, férfiak, a polgári, a természetes életben valamiképpen elképzelhető személyek? Nézetem szerint merő szentimentalizmus azt mondani, hogy ők is "csak emberek", akiknek emberi szívügyeik vannak, esetleg feleségük, gyermekük. Én azzal adom meg nekik a becsülést, azzal védem meg őket a humánusnak álcázott ízléstelenség ellen, hogy azt mondom: "Nem, nem emberek, hanem különcök, a nevetségességnek rekeszizmokat rengető koboldjai, a képtelenségnek csillogó, élettől elkülönzött szerzetesei, emberből és bohókás művészetből összetett bukfencező hermafroditák."

A közönségesség mindenben "emberit" akar látni, és sokan azt hiszik, csoda mód meleg szívű beavatottsággal látnak a külszín mögé, ha azt állítják, ott megtalálják és ki tudják mutatni az emberit. Emberi lény volt-e vajon Andromaché, vagy ahogy a plakát hirdette: "La fille de l'air"?[67] Még ma is álmodom róla. S jóllehet személye a lehető legtávolabb volt a bolondosság szférájától, voltaképpen ő volt az, akire akkor gondoltam, amikor a clownokról beszéltem. Ő volt a cirkusz csillaga, a nagy szám, és páratlan remekléssel dolgozott a trapézon. A cirkusz történetében először feltűnt szenzációs újdonság abban állt, hogy alul kifeszített biztonsági háló nélkül dolgozott össze jelentékeny, de az övéhez nem fogható tudású partnerével, aki háttérbe húzódva, ténylegesen csak segédkezet nyújtott vakmerő, a levegőben, az erősen lengő két trapéz közt csodálatos tökéllyel végzett mutatványaihoz, azokban úgyszólván csak mint előkészítő vett részt. Húszéves volt a nő? Kevesebb tán, vagy több? Nem lehetett tudni. Érdekes az, hogy szigorú és nemes vonásait nem rútította el, sőt még tisztábbá és vonzóbbá tette a gumisapka, amelyet egészen ráhúzott fölkontyozott, barna hajára, mert ilyen megrögzítés nélkül, fejjel föl és lefelé végzett mutatványai közben a haja okvetlenül szétbomlott volna. Az átlagos női termetnél valamivel magasabb növésű volt, és testhez simuló, hattyúprémes ezüstpáncélt viselt, amelyre két vállán, a "levegő lánya" elnevezés igazolásaképpen, fehér tollból készült szárnyacskák voltak erősítve. Mintha ezek segíthettek volna neki a repülésnél! Keble lapos volt, medencéje keskeny, karjainak izomzata érthetően fejlettebb, mint általában a nőké, a tornaszert markoló kezei nem férfiasan nagyok, de nem is eléggé kicsinyek ahhoz, hogy egészen kizárja az istenkísértő kérdést: vajon ez a nő titokban nem fiatal férfi-e? Nem, mellének nőies idoma mindenesetre egyértelmű volt, valamint, karcsúsága ellenére, combjainak alkata is. Alig mosolygott. Szép ajkait dehogyis préselte össze, inkább többnyire könnyedén szétnyitotta, és szétnyíltak görögös szabású, kissé hajlott orrának megfeszült cimpái is. Került minden kacérkodást a közönséggel. Ha egy tour de force[68] után megpihent az egyik trapéz keresztrúdján, baljával a kötelet fogva, éppen csak kinyújtotta üdvözlésül a jobb karját. A szabályos, össze nem ráncolt, de mozdulatlan szemöldök alól komolyan pillantó szemei azonban nem vettek részt az üdvözlésben.

Imádtam őt. Fölállt, a legerősebb lengésbe taszította a trapézt, leszökött róla, és elröpült a másik trapézról feléje lendülő partnere mellett, se férfias, se nőies kezeivel megragadta a rudat, teljesen kinyúlt testtel elvégezte a totális vagy óriáslengést, amelyre a legkevesebb tornász képes, és az így kapott rettenetes lökőerőt fölhasználta a visszarepülésre, megint el a társa mellett, a hozzá suhanó trapéz felé, amelyet az imént elhagyott, félúton még egy szaltó mortálét vetve, hogy aztán elkapja a repülő rudat, karizmainak könnyed megfeszítésével fölhúzódzkodjék, és üres tekintettel, kezét fölemelve, leüljön rá.

Hihetetlen volt, hogy ezt megcsinálhatja valaki, mégis megcsinálta. A háta borsódzott a lelkesedéstől, és megdermedt a szíve annak, aki látta. A tömeg inkább tisztelte, mint ünnepelte; imádta, mint én, a halálos csendben, amikor a legnyaktörőbb vállalkozások véghezvitele közben a zene elnémult. Hogy mindannál, amit tett, a legprecízebb számítás életbe vágó feltétel volt, magától értetődik. Pontosan a kellő pillanatban, a másodperc törtrészéig menő pontossággal kellett feléje ingania a trapéznak, amelyre föllendülni készült, s amelyet partnere eleresztett, s nem volt szabad, hogy tőle visszalendüljön, ha a szemközt megcsinált óriáslengés és az útközben végzett szaltó után célhoz akart érni. Ha nincs ott a rúd, ha remek kezei ürességbe nyúlnak, akkor lezuhan - talán fejest zuhan lefelé, művészetének eleméből, a levegőből, le a közönséges talajra, ahol a halál várt volna rá. - A szükséges föltételeknek ez a mindig hajszálpontosan kiszámított egybevágása szívremegtető volt.

De ismételten kérdezem: emberi lény volt-e vajon Andromaché? Az volt-e, ha elhagyta a porondot, ha túl volt a szakmai teljesítményen, a természetellenessel határos, egy nő számára valóban természetellenes mutatványon? Feleségnek és anyának elképzelni őt egyszerűen nevetséges volt; egy feleség és anya, vagy valaki, aki esetleg az lehet, nem lóg lábaival megkapaszkodva, fejjel lefelé a trapézon, nem hintázik rajta úgy, hogy csaknem átbukfencezik, nem válik le róla, nem repül a levegőn át a partneréhez, aki két kezénél fogva megragadja, ide-oda lóbálja, s a legnagyobb lendületben elereszti, hogy útközben a híres szaltót elvégezve érjen vissza a másik szerhez. Ezen a módon érintkezett a férfival; másféle érintkezése elképzelhetetlen volt, mert nyilvánvaló, hogy ez a szigorúan fegyelmezett test azt, amit más nő a szerelemnek áldoz, kalandos művészi teljesítményére pazarolja. Nem volt nő; de férfi sem volt, következésképpen ember sem lehetett. A vakmerőség komoly angyala volt, félig nyitott ajkaival, megfeszült orrcimpáival, a légi térség megközelíthetetlen amazonja sátortető alatt, magasan a tömeg fölött, amelyből a dermedt áhítat kiölte az érte való epekedést.

Andromaché! Fájdalmasan és ugyanakkor fölemelően élt bennem az alakja akkor is, amikor már véget ért a száma, és új mutatvány következett. Az összes istállómesterek és szolgák sorfalat álltak: Stoudebecker igazgató vonult be tizenkét hollófekete csődörével, előkelő, idősebb, ősz bajuszú sportférfiú, frakkban, gomblyukában a becsületrend szalagja, jobbjában lovaglókorbács meg egy hosszú, intarziás nyelű ostor, állítólag a perzsa sah ajándéka, amellyel nagyszerűen tudott pattogtatni. Tükörfényes lakkcipőit a manézs homokjában megvetve, halk, közvetlen szavakat intézett egyik-másik pompás neveltjéhez. A fehér szíjakkal felkantározott paripák az alkalmazkodó zene hangjaira, büszke fejtartással járták a díszlépést, végezték a térdhajlításokat és fordulatokat, és idomítójuk ostora előtt hatalmas körparádéban ágaskodtak hátsó lábaikra. Nagyszerű látvány volt, de én közben Andromachéra gondoltam. Pompás állati testek - így tűnődtem - és állat és angyal közt van az ember. Közelebb az állathoz, el kell ismernünk. Ő azonban, imádottam, noha ízig-vérig testi lény, de testi mivoltában szűziesebb, az emberi valóságból kirekesztett valaki, közelebb állt az angyalokhoz.

Azután rácsokkal kerítették el a manézst, mert begördült az oroszlánketrec, és a bámész tömeg élvezetét gyáva biztonságérzettel kellett fűszerezni. A szelídítő, Monsieur Mustafa, övig meztelen férfi, vörös bugyogót és vörös fezt viselt, fülcimpáin aranykarikák fityegtek. Egy kis ajtón át, mely gyorsan kinyílt előtte, s mögötte ugyanoly gyorsan bezárult, lépett be az öt fenevadhoz. Ragadozó állatok csípős bűze keveredett a lóistálló szagával. Az oroszlánok visszahúzódtak előle, parancsszavára makrancos vonakodással sorjában fölkuporodtak az öt körbeállított taburettre, förtelmesen összeráncolt pofával, fújtatva csapkodtak felé a mancsaikkal - félig talán barátságosan, de sok düh is vegyülhetett az érzületükbe, mert tudták, hogy most megint hajlamuk és természetük ellenére abroncsokon, méghozzá legvégül égő karikákon kell majd keresztülugrálniuk. Néhányuk azzal a dörgedelmes üvöltéssel reszkettette meg a levegőt, amely elől riadtan menekül az őserdő gyengébb fajta állatvilága. A szelídítő válaszként a levegőbe lőtt a revolveréből, ettől fújtatva meglapultak, mert belátták, hogy természetes dörejüket letromfolta a pisztolydörrenés. Mustafa azután hetvenkedő pózzal cigarettára gyújtott, amit a bestiák ugyancsak mélységes bosszúsággal néztek, aztán valamelyiket, Achillest vagy Nérót nevén szólítva, halk, de rendkívül határozott hangon ráparancsolt az elsőre, hogy végezze el a mutatványát. Egyik királyi macska a másik után kénytelen-kelletlen lekecmergett a taburettjéről, és megtette az ugrást oda-vissza a magasra tartott abroncson keresztül, amely legvégül, mint mondottam, meggyújtott szurokkoszorú volt. Ímmel-ámmal szökdeltek a lángokon át, ami nem esett nehezükre, de sértette önérzetüket. Morogva ültek vissza zsámolyukra, amelyen elhelyezkedniük már önmagában is sértő kényszerűség volt, és megigézetten nézték a vörös nadrágos embert, aki folyvást ide-oda mozgatta a fejét, hogy sötét szemével fölváltva elfogja a bestiák félelemtől és valamilyen ragaszkodó gyűlölettől zölden hunyorgó tekintetét. Hirtelen megfordult, ha a háta mögül mozgást hallott, szinte csodálkozva nézett az állatra, halkan, de keményen nevén szólította, attól aztán elcsitult a nyugtalankodó.

Mindenki érezte, hogy csöppet sem biztonságos, teljesen kiszámíthatatlan társaságban van a ketrecben a szelídítő, és ezért a csiklandós érzésért szúrta le belépődíját a biztonságban bámészkodó csőcselék. Mindenki tudta, hogy a revolver nem sokat érne, ha az öt hatalmas szörnyeteg fölocsúdna a tehetetlenség kábulatából, és ízekre szaggatná zsarnokát. Az volt a benyomásom, ha a szelídítő csak egy karcolásnyira is megsérülne, és a bestiák a vérét látnák, halálfia lenne. Megértettem azt is, hogy ha félmeztelenül ment be a ketrecbe, csak a csőcselék kedvéért tette: nevezetesen, hogy a nézők gyáva gyönyörködését még fokozza a hús látványával, amibe - esetleg, sőt remélhetőleg - rettentő karmukat belevágják. Minthogy pedig szünet nélkül Andromachéra gondoltam, kísértésbe estem, hogy - mintha másként nem is lehetne - Mustafa kedvesének képzeljem el őt. A puszta gondolatra mint késszúrás hasított szívembe a féltékenység, valósággal a lélegzetem is elállt, és gyorsan elfojtottam magamban a képzelődést. Lehettek ők ketten bajtársak a halálos veszedelemben, de szerelmespár, az nem, azzal csúnyán megjárták volna! Az oroszlánok megérezték volna a férfin a bujálkodást, és megtagadták volna neki az engedelmességet. És bizonyosra vettem, hogy Andromache, a vakmerőség angyala, ha nővé aljasodik, elhibázza a trapézt, lezuhan a földre, és szégyenletes halált hal...

Mi volt még ezelőtt és ezután a Stoudebecker-cirkuszban? Nagyon sok mindenféle, az ügyesség csodáinak túláradó bősége. Nem lenne érdemes valamennyit fölsorolni. Azt tudom, hogy időnként oldalról figyeltem Sztankó barátomat, aki, mint mindenki körös-körül, petyhüdt, bamba gyönyörködéssel engedte át magát a kápráztató ügyeskedések szűnni nem akaró sorozatának, a szédületes teljesítmények és látványosságok színes zuhatagának. Én másképpen voltam ezzel, nem így álltam szemközt a jelenségekkel. Nem mintha bármi is elkerülte volna a figyelmemet, mintha nem fogadtam volna magamba fürkésző szemmel minden egyes részletet. Teljes odaadás volt ez, de volt benne - hogy is mondjam - valami lázadásféle, megmerevítettem közben a hátamat, a lelkem - hogy is mondjam csak! - ellenszegült a rázúduló benyomásoknak, volt - nem helyesen, de körülbelül helyesen mondom -, volt a csodálatomban valami rosszakarat, ahogy - behatóan figyeltem a trükköket, mesterfogásokat, hatásokat. Körülöttem a tömeg szinte forrongott a gyönyörtől és gyönyörködéstől - én azonban úgyszólván kirekesztettem magam a forrongásából és sóvárgásából, hűvösen, mint aki "brancsbelinek", a szakmából valónak érzi magát. Természetesen nem a cirkuszszakmát, a szaltó mortále-szakmát éreztem a magaménak, hanem, általánosabb értelemben, az emberekre való hatásnak, az emberek boldogításának és elbűvölésének szakmáját. Ezért lélekben elkülönültem a sokaságtól, amely csupán önfeledten élvező áldozata volt a varázslatnak, arra nem is gondolt, hogy megmérkőzzék vele. Az emberek csak élveztek, és az élvezet passzív állapot, nem elégít ki senkit, aki úgy érzi, hogy tevékenységre, önmaga kiélésére született.

Ilyen adottságokkal szomszédom, a derék Sztankó, egyáltalán nem rendelkezett, így össze nem illő társak voltunk, kapcsolatunk nemigen terjedt messzire. Csatangolás közben jobban megcsodáltam, mint ő, Párizs városképének nagyszerű tágasságát, hihetetlen előkelőségének és pompájának dicső távlatait, és szegény apámra kellett gondolnom, ahogyan a már szinte gyengéjévé vált Magnifique! Magnifique![69] kiáltásba tört ki, valahányszor mindezekre visszaemlékezett, Mivel azonban nem csináltam nagy hűhót a bámulatomból, Sztankó aligha vette észre a különbséget kettőnk lelki fogékonysága között. Ellenben lassanként rá kellett eszmélnie, hogy számára rejtélyes módon barátságunk sehogy sem halad előre, nem fejlődik kettőnk közt igazi bizalmassággá. Pedig ennek egyszerű magyarázata volt: mégpedig az én természetes hajlamom a befelé fordulásra és elzárkózásra, az a konok ragaszkodás a magányhoz, a különálláshoz, a rezerváltsághoz, amelyről föntebb már szóltam, s amelyen mint életem alapvető feltételén, a legjobb akarattal sem tudtam volna változtatni.

Hiába: ha valakiben megvan az a riadt és nem annyira büszke, mint inkább beletörődő érzés, hogy nem mindennapi ember, ez az érzés hűvösen sugárzó légkört teremt körülötte, amelyben, majdnem tulajdon sajnálatára, valahogyan elakad és megfeneklik minden őszinte baráti vagy bajtársi közeledés. Így járt énvelem Sztankó. Ő bizalmaskodni próbált velem, de azt tapasztalta, hogy én inkább csak tűröm, semmint viszonzom a közeledését. Így például egy délután, mikor egy bisztróban borozgattunk, elmondta nekem, hogy mielőtt Párizsba jött, szülővárosában egyévi börtönbüntetést kellett leülnie valamilyen besurranó tolvajlás miatt, aminek elkövetése közben, nem saját ügyetlensége, hanem cinkostársának ostobasága miatt, lebukott. Nagyon derűs együttérzéssel fogadtam ezt a közlését, csöppet sem lepett meg és hazudnék, ha azt mondanám, hogy jó viszonyunk ettől a legcsekélyebb kárt is szenvedte. Egyik legközelebbi alkalommal azonban messzibbre ment el, és ráeszméltetett, hogy törleszkedése mögött olyan számítás lappang, amely nem volt ínyemre. Az ártatlanságában minden hájjal megkent, szerencsés kezű fickót látta bennem, akivel jól lehetne együtt dolgozni, és botor fejjel figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy nem születtem cinkostársnak, holmi ajánlatokat tett nekem egy bizonyos neullyi villára célozgatva, amelyet kiszimatolt, és ahol közös erővel könnyen, majdnem rizikó nélkül, jövedelmező dolgot üthetnénk nyélbe. Nagyon bosszantotta, hogy nálam közönyös elutasításra talált, és dühösen kérdezte, micsoda finnyáskodás ez, és mit hordom úgy fenn az orrom, mikor ő nagyon is tisztában van velem. Minthogy mindig megvetettem az olyan embereket, akik azt hitték, hogy tisztában vannak velem, hát csak vállat vontam, és azt mondtam, meglehet, de nekem nincs kedvem a dologhoz. Mire lehülyézett, és békén hagyott.

Az, hogy így csalódott bennem, nem szakította meg azonnal a kapcsolatunkat; de lehűtötte, meglazította és végül teljesen fölbontotta, úgyhogy, habár nem vesztünk össze, nem mentünk többet együtt szórakozni.


MÁSODIK FEJEZET

Egész télen a liftet kezeltem, és jóllehet a szálloda állandóan cserélődő lakói körében kedveltségnek örvendtem, hovatovább unni kezdtem a dolgot Volt okom attól tartani, hogy ez tovább is így marad, úgyszólván ott felejtenek, hagyják, hogy megőszüljek ebben a beosztásban. Növelte aggodalmamat az, amit Sztankótól hallottam. Ő arra törekedett, hogy helyezzék át a két nagy főzőtűzhellyel, négy sütőkemencével, pecsenyerosttal és nyílt lánggal fölszerelt főkonyhába, ahol idővel, ha főszakáccsá nem is, de helyettes konyhafőnökké viheti fel, aki az éttermi pincérektől átveszi a rendeléseket, és továbbadja a szakácsok hadának. De - mondotta nekem - nincs sok kilátás ilyen előmenetelre. Nagy itt a hajlandóság, hogy az embert elkoptassák ott, ahol van, és nekem is borúlátón azt jósolgatta, hogy örökre ott fogok ragadni, ha nem is gyakornoki minőségben, a liftnél, és sohasem ismerem meg másként, mint ebből a speciális és korlátozott szemszögből a világvárosi szálloda üzemét.

Éppen ez volt az, ami aggasztott. Úgy éreztem, be vagyok börtönözve szűk fülkémbe és az aknába, amelyben a liftemet föl- és lefelé kormányoztam, anélkül, hogy a hall gyönyörű társaséletéből több jutott volna nekem, mint alkalomadtán egy-egy futó bekukkantás ötórai tea idején, ha halk zene zsongott a csarnokban, előadóművészek, szavalók és görögösen öltözött táncosnők szórakoztatták az előkelő világot, amely jól gondozott asztalkák mellett, kosárszékekben terpeszkedve, aranyszínű italok mellé aprósüteményt és finom kis szendvicseket csemegézett, utána az ujjak könnyű trillamozdulatával rázogatta le a morzsákat, és a futószőnyeggel borított, virágbokrokkal díszített karzaton, domborművű vázákból kihajló legyezőpálmák közt, a nyitott lépcsőn sétálva, üdvözléseket váltott, ismeretségeket kötött, disztingvált arcjátékkal és szellemességre valló fejbólintásokkal ékes szavakat cserélt, és gondtalanul kacarászott. De jó is lehet ott forgolódni és fölszolgálni ott meg a hölgyek bridge-szalonjában vagy az étteremben, ahová a diner-hez frakkba öltözött urakat és ékszerektől szikrázó hölgyeket hoztam le a liften. Elég az hozzá, nyugtalan voltam, életformám kitágítására vágytam, gazdagabb lehetőségekre a nagyvilággal való érintkezéshez, és csakugyan: a kegyes sors megadta ezt nekem. Teljesült a vágyam, hogy megszabaduljak a liftszolgálattól, és új viseletben szélesebb távlatú, új munkakört kapjak. Húsvétkor pincér lettem, s a változás a következőképpen történt.

A maître d'hôtel magas állását töltötte be Monsieur Machatschek. Roppantul tekintélyesen, naponta friss, keményített ingben hordozta körül boltozatos hasát az étteremben. Borotvált, hájas holdvilágképe csak úgy tündökölt. Mint az asztalok legfőbb ura, gyönyörűen értett hozzá, hogy magasra és távolba mutató karlendítéssel kínáljon helyet az újonnan belépő vendégeknek, s az a mód, ahogy elhaladtában a szája sarkából megrótta a személyzet ügyetlenségeit, éppoly diszkrét volt, mint amilyen harapós. Ő hívatott magához egy délelőtt, gondolom, az igazgatóság utasítására, és a salle à manger-ból nyíló kis irodájában fogadta tisztelgésemet.

- Kroull? - mondta. - Armand-nak szólítják? Voyons, voyons. Eh bien,[70] hallottam már önről - nem éppen kedvezőtlen híreket, és amint első pillantásra látom, a hírek nem is egészen hamisak. A szemem csalhat, pourtant. Tisztában van-e afelől, hogy amit eddig végzett a házban, gyerekjáték volt, és nem sok bizonyságot szolgáltat esetleg meglevő képességeiről? Vous consentez?[71] Az a szándékunk, hogy lehetőleg itt, az éttermi üzemben, csináljunk magából valamit - si c'est faisable.[72] Érez magában némi hivatottságot a pincérkedéshez, mondom, némi tehetséget - nem éppen rendkívüli és tündöklő hivatottságot, ahogy ön hangoztatja, amikor túlzásba viszi önmaga ajánlgatását, ámbár viszont nem árt, ha van az emberben kurázsi -, szóval érez-e némi tehetséget az elegáns felszolgáláshoz és az azzal együtt járó úribb figyelmességhez? Tűrhetően ügyes bánásmódhoz olyan közönséggel, amilyen a miénk? Hogy ez vele született képessége? Természetesen az ilyesmi vele születik az emberrel, de hogy saját véleménye szerint önnek mennyi ilyen vele született képessége van, az egyenesen meghökkentő. Egyébként csak ismételhetem, hogy az egészséges önbizalom nem hátrány. Jártas-e valamennyire az idegen nyelvekben? Nem beszélek, úgy, mint ön, széles körű nyelvtudásról, hanem csak a legszükségesebbről. Bon. Egyébként ezek mind később tárgyalandó kérdések. Gondolom, ön sem képzeli másként a dolgot, mint hogy alulról kell kezdenie. Elfoglaltsága egyelőre abból áll majd, hogy lesöpri a maradékot az étteremből kihozott edényekről, mielőtt azok tulajdonképpeni mosogatás végett az arra szolgáló helyiségbe kerülnének. Ezért a munkáért havi negyven frank salaire-t[73] kap - csaknem túl magas fizetés, ahogy az arcáról leolvasom. Egyébként nem szokás a velem való beszélgetés közben mosolyogni, amíg én magam nem mosolygok. A mosolygásra én adom meg a jelt. Bon. A tányértisztogatás munkájához szükséges fehér köpenyt tőlünk kapja. Módjában áll beszerezni a pincérfrakkunkat arra az esetre, ha egy nap éttermi felszolgálásra akarjuk befogni? Föltétlenül be tudja szerezni? Kitűnő. Látom, nem lesznek önnel nehézségeink. A szükséges fehérneművel, rendes frakkingekkel is el van látva? Mondja csak, ön hazulról vagyonos? Egy kissé? À la bonne heure.[74] Úgy gondolom, Kroull, belátható időn belül fölemelhetjük a fizetését ötven-hatvan frankra. A szabó címét, aki a frakkjainkat szokta készíteni, megtudhatja elöl az irodában. Amikor át akar jönni hozzánk, jöhet Szükségünk van egy kisegítőre, a lifteknél megüresedő állásra van vagy száz pályázó. A bientôt, mon garçon.[75] A hó közepe felé közeledünk, fölvehet hát ezúttal huszonöt frankot, mert azt javaslom, kezdjük el évi hatszáz frankkal. Most szabad mosolyognia, mert én már megelőztem. Végeztünk. Elmehet.

Így folytatta le velem a tárgyalást Machatschek. Tagadhatatlan, ez a komoly következményekkel járó beszélgetés egyelőre lecsúszást jelentett az életvitelemben és külső megjelenésemben. Liftes-livrémet le kellett adnom a raktárban, és helyette csak a fehér köpenyt kaptam meg, ehhez gyorsan egy viseltes nadrágot kellett szereznem, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy a kimenőruhámhoz tartozó nadrágot elhordjam a munkában. Ez a munka, a használt edények előzetes tisztogatása, az ételmaradékok lesöprése a szennyesvödörbe, kissé megalázó volt eddigi, mindenesetre jobbfajta elfoglaltságomhoz képest, eleinte utáltam is. Egyébként akadt dolgom a mosogatóban is, ahol az evőkészlet kézről kézre adogatva a lemosási műveletek egész során ment át, amíg eljutott a törülgetőkhöz, akik közé időnként, derekamon fehér köténnyel, betársultam. Ilyenformán a tisztogatási procedúrának mintegy az elején és a végén foglaltam helyet.

Nem nehéz jó képet vágni a tőlünk idegen munkához, és szívélyes viszonyban állni azokkal, akiktől az ilyen munka nem idegen; nem nehéz akkor, ha az ember mellette az "egyelőre" szót melengeti a szívében. Olyannyira biztos voltam afelől, hogy az emberekben minden egyenlősdi dacára mélyen gyökeredzik az egyenlőtlenség és a természetadta kiváltság iránti érzék, s hogy ezt az érzéket kielégíteni törekszenek - oly szilárd volt ennélfogva a meggyőződésem, hogy az igazgatóság nem hagy meg ezen a fokon, sőt, hogy tulajdonképpen csak a forma kedvéért állított oda, hogy már az elején, mindjárt a Machatschek úrral folytatott beszélgetésem után, az első szabad időmben megrendeltem egy pincérfrakkot "à la Saint-James and Albany" az egyenruhaszabónál, akinek a szállodától nem messze, a Rue des Innocents-ben volt a műhelye. Hetvenöt frankos befektetés volt ez. A cég és a szálloda közti megállapodásban kikötött kedvezményes árat a vagyontalanok lassanként törlesztették a bérükből, én azonban, természetesen, készpénzben kifizettem. Az öltözék rendkívül csinos volt, csak érteni kellett a viseléséhez: fekete nadrág, sötétkék frakk, a galléron kis bársonycsíkkal és aranygombokkal, amelyek a kivágott mellényen kisebbített alakban ismétlődtek. Szívből örültem az új szerzeménynek, a hálóterem előtti szekrénybe akasztottam a civil ruhám mellé, és gondoskodtam a hozzá tartozó fehér csokornyakkendőről is, valamint az ingbe való zománcgombokról, így aztán, mikor ötheti edénytisztogatás után, a Machatschek úr alá rendelt két fekete frakkos, fekete nyakkendős főpincér egyike közölte velem, hogy szükség van rám az éteremben, és utasított, hogy gyorsan szereljem föl magam az ottani szolgálatra, azt válaszolhattam neki, hogy teljes készenlétben vagyok, és bármely pillanatban rendelkezésére állok.

Másnap ebédidőre tehát kifogástalan öltözékben debütáltam az étteremben, ebben a pompás, templomi tágasságú helyiségben, ahol aranyozott koronájú, rovátkolt oszlopok tartották a fehér stukkós mennyezetet, és piros ernyős falicsillárok fényében, pirosan hullámzó ablakfüggönyök közt, számtalan, fehér damaszttal megterített, orchideákkal díszített kerek asztal és asztalka sorakozott. Az asztalokat fehérre lakkozott piros párnás székek állták körül, rajtuk legyező- és gúlaformába hajtogatott szalvéták, ragyogó evőeszközök és finom poharak díszelegtek, meg a csillogó hűtődézsákba vagy könnyű kosarakba támasztott borospalackok, amelyeket felszolgálni a lánccal és pincemester-köténnyel kitüntetett italhordó pincér különleges tisztsége volt. Jóval előbb, mint ahogy az első vendégek a löncsre megérkeztek, már kéznél voltam, az asztalok egy kijelölt csoportján - amelyhez mint második segédkiszolgálót osztottak be - segítettem fölrakni a terítékeket, szétosztani az étlapokat, s azután a világért el nem mulasztottam volna, hogy legalább ott, ahol a fölém rendelt fő- és éthordópincér éppen nem lehetett jelen, a nekem kijelölt asztaloknál helyet foglaló vendégeket hangsúlyozott szívélyességgel üdvözöljem, a leülni készülő hölgyek alá odatoljam a széket az étlapot kezükbe adjam, vizet töltsék a poharukba, egyszóval, hogy ezeknek, akik gondjaimra voltak bízva, bájaikra való tekintet nélkül, illedelmesen felhívjam a figyelmét jelenlétemre.

Jogom és lehetőségem ehhez egyelőre édeskevés volt. Nem bízták rám a rendelések felvételét és a tálak kínálgatását; feladatom csak odáig terjedt, hogy minden fogás után leszedjem és kivigyem a használt tányérokat és evőeszközt, s az entremets után, mielőtt a csemegét föltálalták volna, kefével és kis lapáttal eltávolítsam az abroszról a morzsát. A fontosabb teendőket fölöttesem. Hector végezte, egy korosabb, álmos képű férfi. Rögtön fölismertem benne azt az éttermi pincért, akivel az első reggel együtt ültem fönt a kantinban, s aki nekem ajándékozta a cigarettáit. Ő is emlékezett rám, mais oui, c'est toi,[76] mondta fáradt kézlegyintéssel, ez a mozdulat jellemezte irántam való magatartását a későbbiekben is. Kezdettől fogva inkább lemondó, mint parancsolgató vagy rendreutasító volt a modora. Jól látta, hogy a vendégek, kivált a hölgyek, idősek és fiatalok, hozzám vonzódnak, nem őt, hanem engem intettek magukhoz, ha valamilyen különleges fűszert, angol mustárt, Worcester-mártást, paradicsom-catchupot kívántak az ételhez. Amint nemegyszer megfigyelhettem, az ilyesféle kívánság csupán ürügy volt nekik arra, hogy engem az asztalukhoz citáljanak, "parfaitement. Madame", "tout de suite. Madame"[77] s hasonló kiszólásaimat élvezzék, s mikor a kért dolgot elhoztam, köszönetüket - Merci, Armand - rézsút fölfelé sugárzó pillantással kísérjék, melynek tárgyi indoka aligha volt. Pár nap múlva így szólt hozzám Hector, mialatt a tálalóasztalkánál segítettem neki a lepényhal-szeleteket leválasztani a szálkákról:

- A hölgyek sokkal szívesebben vennék, ha te szervíroznád nekik a holmit, au lieu de moi;[78] egytől egyig fülig szerelmesek beléd, toute la canaille friande![79] Maholnap kiszorítasz engem innen, és megkapod az asztalokat. Attrakció vagy - et tu n'as pas l'air de l'ignorer.[80] Tudják a fejesek is, és előretolnak téged. Hallottad-e - persze hogy hallottad -, ahogy Monsieur Cordonnier (ez volt a másodfőpincér, aki a múltkor értem jött) az imént azt mondta a svéd házaspárnak, akivel olyan kedvesen elcsevegtél: "Joli petit charmeur, n'est-ce pas?"[81] Tu iras loin, mon cher, mes meilleurs voeux, ma bénédiction.[82]

- Túlzás, amit mondasz, Hector - válaszoltam. - Még sokat kell tanulnom tőled, mielőtt arra gondolhatnék, hogy téged kiszorítsalak, ha az lenne a szándékom.

Többet mondtam az igazi véleményemnél. Mert mikor egyik következő napon a diner közben Monsieur Machatschek odatolta hozzám a potrohát, megállt előttem úgy, hogy az arcunk ellenkező irányba nézett, és szája sarkából odasúgta nekem: "Nem rossz, Armand. Nem dolgozik rosszul. Ajánlom, jól figyelje, hogyan szolgál fel Hector, ha ugyan súlyt helyez rá, hogy egyszer maga is azt csinálja" - akkor, ugyancsak súgva, így válaszoltam:

- Ezer köszönet, maître, de máris tudom csinálni, jobban, mint ő. Mert megbocsát, de ez velem született tehetségem. Nem sürgetem, hogy tegyen velem próbát. De ha elhatározza magát meg fogja látni, hogy igazat mondtam.

- Blagueur![83] - mondta, és nem elég, hogy kurtán fölkacagva lökött egyet a hasán, még rá is kacsintott egy zöld toalettes, magasra tornyozott és szőkére festett hajú hölgyre, aki figyelte ezt a kis diskurzust. Közben oldalvást felém intett a fejével, aztán apró, tüntetően rugalmas lépteivel továbbment, s azalatt is még egyszer nevetve meglódította a pocakját.

Nemsokára a hallba is kivezényeltek, ahol néhány kollégámmal, napjában kétszer, a kávét kellett felszolgálnom. Ez a munkám hamarosan a teaszolgálatra is kiterjedt ugyanott délutánonként. És mivel közben Hectort az étteremben egy másik asztalcsoporthoz helyezték át, és rám hárult a feladat, hogy önállóan szolgáljak fel ott, ahol eddig csak segédkeztem, így szinte túl voltam halmozva munkával, és estére, sokféle napi teendőm végeztével, amikor diner után a hallban még a kávé, a likőrök, a szódás whisky és az infusion de tilleul[84] felszolgálása is rám várt, többnyire annyira kifáradtam, hogy a vendégekkel való szimpátiakapcsolatom veszített a lelkességéből, szíveskedő mozdulataim már-már lankadni kezdtek, és mosolyom kissé fájdalmasan lárvaszerűvé merevedett.

Reggelre kelve azonban rugalmas természetem az ilyen elernyedésből úgy felpezsdült, hogy már megint frissen lótottam-futottam a reggelizőszoba, az italkonyha és a főkonyha közt, és azoknak a vendégeknek, akik a szobapincért nem vették igénybe, és nem ágyban reggeliztek, serényen szolgáltam fel a teát, a zabkását, a pirított kenyeret, a befőttet, a rántott halat és a sziruppal leöntött fánkot. Azután a teremben egy kétbalkezes másodpincér segítségével elkészítettem a löncshöz a magam hat asztalát, a puha filcre ráterítettem a damasztabroszt, fölraktam a terítékeket, és tizenkét órától kezdve, kezemben jegyzőblokkal, átvettem a rendeléseket azoktól, akik az étkezésre megérkeztek. Mily jól értettem hozzá, hogy lágy, diszkréten tartózkodó hangon, úgy, ahogy pincérhez illik, tanáccsal lássam el a tétovázókat, mennyire ügyeltem kínálás és tálalás közben, hogy mozdulataim ne hassanak szívélytelenül, mintha csak úgy odalökném elébük az ételt, inkább igyekeztem úgy viselkedni, mintha személyes szívügyemről lenne szó. Meghajolva, bal kezemet művelt pincérszokás szerint hátratéve, kínálgattam a fogásokat, de közben gyakoroltam a finom művészetet, mely abban áll, hogy az ember a kanalat és a villát ügyesen kombinálva csak a jobbjával kezeli, és azoknak, akik kívánják, maga adagolja az ételt. Ilyenkor a vendég, főként a hölgyvendég, kellemes meglepődéssel nézhette tevékeny kezemet, amely nem akármilyen ember keze volt.

Nem csoda hát, hogy mindent egybevetve, ahogyan Hector mondta, "előretoltak" engem a gazdáim, kihasználták, hogy a szálloda dúslakodó közönsége rokonszenvét árasztja felém. Kiszolgáltattak ennek a körülöttem áradó rokonszenvnek, és a rátermettségemre bízták, hogy ezt a rokonszenvet olvadékony figyelmességgel fokozzam, vagy, ha kell, illedelmes tartózkodással fékezzem.

Hogy tiszta maradjon a kép, amelyet az olvasó e visszaemlékezések nyomán jellememről alkotni fog, hadd jegyezzek meg itt valamit a becsületem védelmében. Sohasem leltem hiú és kegyetlen örömet embertársaim fájdalmában, ha személyem olyan vágyakat ébresztett bennük, amelyek teljesítését józan életfelfogásom tiltotta. Lehetnek tőlem különböző természetek, akik az irántuk megnyilvánuló szenvedélyt kellemetlenül hideg fölényeskedéssel fogadják, vagy akiket a megvető viszolygás arra késztet, hogy mások érzéseit könyörtelenül lábbal tiporják. Mennyire másképp vagyok én ezzel! Az ilyen érzést mindig tiszteltem, lehetőleg kíméltem valamilyen bűntudatból kifolyólag, és az érzés megszállottjait, csitítgató magatartásommal bölcs lemondásra igyekeztem bírni, amire életemnek itt tárgyalandó korszakából kettős példát akarok felhozni, mégpedig Eleanor Twentymant, a kis birminghami lányt és Lord Kilmarnockot, a skóciai főnemest. Azért teszem ezt, mert az egy időben lejátszódott két eset, mindkettő más-más módon, kísértést jelentett számomra, hogy letérjek választott életutamról, arra csábított, hogy valamelyik mellékösvénynek vágjak neki azok közül, amelyekről keresztapám beszélt, de amelyeknek irányát és végét pontosan fölmérni nem lehetett.

A Twentyman család, apa, anya és leányuk, egy komornával, több héten át lakott egy sor szobát a Saint-James and Albany Hotelben, ami már egymagában örvendetes vagyoni helyzetre engedett következtetést. Ezt megerősítették és aláhúzták azok a pazar ékszerek, amelyekkel Mrs, Twentyman a diner-asztalnál tündökölni igyekezett - meg kell mondani, kár volt értük. Mert Mrs. Twentyman örömtelen nő volt - örömtelen annak, aki ránézett, s valószínűleg saját közérzete szerint is -, nyilván férje birminghami üzleti tevékenységének sikerei révén emelkedett kispolgári szférából olyan viszonyok közé, amelyek hideggé és merevvé tették. Több jólelkűség áradt Mr. Twentyman portói borra emlékeztető pirospozsgás ábrázatáról; de jovialitása javarészt elapadt az őt elszigetelő nagyothallásban, amelyet vizenyős kék szemének bambán figyelő kifejezése is elárult. Fekete hallócsövet használt, abba kellett belebeszélnie a feleségének, ha nagy ritkán valamit mondani akart neki. Nekem is odatartotta, ha tanácsomat kérte, hogy mit rendeljen. Leánykája, a tizenhét-tizennyolc éves Eleanor, aki az én 18. számú asztalomnál vele szemközt ült, néha magától, vagy az apja intésére, fölállt, és a csövön keresztül rövid diskurzust folytatott vele.

Szembeszökő és megnyerő tulajdonsága volt, hogy gyöngéden szerette gyermekét. Ami Mrs. Twentymant illeti, nem akarom kétségbe vonni anyai érzelmeit, de ezek nem annyira kedveskedő pillantásokban és szavakban nyilvánultak meg, mint inkább Eleanor magaviseletének bíráló ellenőrzésében. Mrs. Twentyman gyakran szeméhez tartotta nyeles szemüvegét, s ilyenkor mindig kifogásolt valamit leánya frizuráján vagy testtartásán, rászólt, ha kenyérgalacsinokat gyúrt, ha kézbe fogta a csirkecombot, ha kíváncsiskodva körülpillantgatott a teremben és így tovább. Mindebben a kontrollban valamilyen nevelői nyugtalanság és aggályoskodás nyilatkozott meg. Ez Miss. Twentymanre nézve eléggé kényelmetlen lehetett, de ugyancsak kényelmetlen tapasztalataim alapján, el kell ismernem, hogy meglehetősen indokolt volt.

Szőke lányka volt Eleanor, csinos, mint egy kecskegida, a világ legmeghatóbb kulcscsontjait mutogatta, ha este kissé kivágott selyemruhácskáját vette fel. Minthogy világéletemben vonzódtam az angolszász nőtípushoz, ő pedig nagyon kifejezetten képviselte ezt a típust, örültem, ha láthattam. Egyébiránt folytonosan láttam, étkezéseknél, étkezések után és a zenés ötórai teán, amelyhez Twentymanék legalább eleinte, ugyancsak ott szoktak helyet foglalni, ahol én szolgáltam ki. Kedveltem az én kis gidámat, egy fiútestvér figyelmességével vettem körül, tányérjára raktam a húsételt, másodszor is vittem neki a desszertből, elláttam gránátalma-szörppel, amit nagyon szeretett; ha diner után fölállt, sovány, hófehér vállaira gyöngéden ráadtam a hímzett kendőt - és mindezzel határozottan túllőttem a célon, könnyelműen vétkeztem e túlságosan fogékony kis lélek ellen, amikor nem számoltam eléggé a különös magnetizmussal, amely, akár akartam, akár nem, kiáradt belőlem minden nem teljesen érzéketlen embertársamra; merem állítani, kiáradt volna rájuk akkor is, ha "porhüvelyem", ahogyan a végén nevezik, vagyis a kellemes ábrázatom, kevésbé szólt volna önmagáért; mert ez csalt külső alakja, képe volt mélyebb erőknek, a szimpátia forrásának.

Röviden szólva, hamarosan rá kellett eszmélnem, hogy a kicsike fülig belém habarodott, és persze nemcsak én vettem ezt észre, hanem Mrs. Twentyman élesen és aggódva figyelő teknőcnyeles szemüvege is kifürkészte. Erről meggyőzött a sziszegő suttogás, amely egyszer löncsnél a hátam mögül ütötte meg a fülem.

- Eleanor! I you don't stop staring at that boy, I'll send you up to your room and you'll have to eat alone till we leave.[85]

Igen a gidácska, sajnos, rosszul uralkodott magán, nem is volt szándékában titkolni, hogy odavan értem. Kék szemét le nem vette rólam, elbűvölten, révetegen pihentette rajtam, és ha pillantásommal találkozott, pirulva lesütötte ugyan a szemét a tányérja fölött, de mindjárt, mint valami ellenállhatatlan kényszer alatt, tüzelő arcából megint odaadóan rám emelte. Az anya ébersége ellen nem lehetett szót emelni; valószínűleg korábbi jelek is figyelmeztették, hogy birminghami illemszabályok közt nevelkedett gyermeke hajlik a zabolátlanságra, ártatlan szilajságában azt hiszi, joga, sőt kötelessége nyíltan átadni magát a szenvedélyének. Én legjobb tudomásom szerint semmivel sem szolgáltattam erre okot, kíméletesen és majdnem figyelmeztetően visszahúzódtam tőle, vele való viselkedésemben nem mentem túl a szolgálat megkövetelte figyelmességen, és helyeseltem az Eleanorra nézve nagyon kegyetlen, bizonyára az anya kívánságára elhatározott rendszabályt, hogy Twentymanék a második hét elején elpártoltak az asztalomtól, és a terem egyik távoli részébe költöztek át, ahol Hector volt a felszolgáló.

De az én vad gidácskám talált egérutat. Egyszer csak már reggel nyolckor megjelent, hogy nálam fogyassza el a petit déjeuner-jét, holott addig, akárcsak a szülei, mindig a szobájában reggelizett. Mindjárt, ahogy belépett a reggelizőszobába, végbement arcán a színváltozás, vörösre gyúlt szemei engem kerestek, s mivel ilyenkor a teremben még kevesen tartózkodtak, könnyen talált helyet az én rajonomban.

- Good morning. Miss. Twentyman. Did you have a good rest?

- Very little rest, Armand, very little[86] - suttogta. Jeleztem, hogy elszomorít, amit hallok.

- De akkor - mondtam - talán okosabb lett volna még egy kicsit az ágyban maradni, és ott fogyasztani el a teáját meg a zabkásáját. Rögtön hozom, de azt hiszem, ott fönn, zavartalanabbul élvezhetné. Olyan békés és nyugalmas ott a szobájában, az ágyában...

Mit felelt erre ez a gyermek?

- No, I prefer to suffer.[87]

- But you are making me suffer, too[88] - válaszoltam halkan, s az étlapon mutattam, hogy melyik lekvárból hozasson.

- Oh, Armand, then we suffer together![89] - mondta, és rám vetette kialvatlan, könnyező szemét.

Mi lesz ebből? Szívből kívántam neki az elutazást, de az elhúzódott, és érthető volt, hogy Mr. Twentyman nem akarta megrövidíteni párizsi tartózkodását leánykájának szerelmes szeszélye miatt, amelyről a fekete csövön át hallhatott. Miss. Twentyman pedig minden áldott reggel lejött, amikor szülei még aludtak - tíz óráig aludtak, úgyhogy Eleanor, ha az anyja utánanézett, azt füllenthette, hogy a reggelizőedényét már elvitte a szobapincér - és volt elég bajom vele, főként, mert vigyáznom kellett a jó hírére, takargatnom a körülötte ülők elől fonák viselkedését, ahogy folyton a kezemet igyekezett megfogni, és más ilyen szédült könnyelműségeket művelt. Hiába figyelmeztettem, hogy a szülei egyszer mégiscsak rájönnek a reggelizések körüli turpisságra, ügyet sem vetett rá. Nem - mondta -, Mrs. Twentyman reggel alszik a legmélyebben, és mennyivel jobb, ha alszik, mintha ébren van, és fölötte csőszködik! Mummy nem szereti őt, csak állandóan szemmel tartja a lornyonján keresztül. Daddy, ő szereti, de a szívét nem veszi komolyan. Mummy legalább komolyan veszi, ha rossz értelemben is, és Eleanor hajlandó volt ezt anyjának javára írni. "For I love you!"[90]

Ezt egyelőre nem akartam tudomásul venni. De mikor visszamentem hozzá, kiszolgálás közben lopva a lelkére beszéltem:

- Miss. Eleanor, a "love" szó, amit az imént elejtett, csak képzelődés és tisztára nonsense. A papájának tökéletesen igaza van, hogy nem veszi komolyan, a mamájának viszont abban van igaza, hogy komolyan veszi, tudniillik, mint nonsense-t, s igaza van abban is, hogy eltiltja önt az ilyesmitől. Kérem, ön se vegye olyan nagyon komolyan, mert önmagának is, nekem is bajt okozhat vele, hanem próbálja kissé gúnyos szemmel nézni, amit én világért sem teszek, de önnek csak ajánlhatom! Mert mi jó származhat ebből? Merőben természetellenes. Mert hiszen az ön édesatyja, Mr. Twentyman, dúsgazdag úriember, aki heteken át lakik önnel a Saint-James and Albany Hotelben, ahol én mint pincér szolgálok fel. Hiszen én csak pincér vagyok. Miss. Eleanor, jelentéktelen kis pont társadalmi rendünkben, amelyet tiszteletben tartok, ön ellenben föllázad ellene, és nincs rendjén, hogy nem néz el a fejem fölött, ami természetes lenne, s amit a mamája joggal megkíván öntől, hanem, mialatt kedves szüleit a békés álom akadályozza a társadalmi rend védelmében, titokban idejön reggelizni, és "love"-ról beszél nekem. Ez pedig tilalmas "love", ehhez én nem nyújthatok segítséget, és nem szabad örülnöm annak, hogy önnek egy kissé megtetszettem. Hogy ön nekem tessen, föltéve, hogy nem beszélek róla, azt szabad. De hogy én tessem önnek, Mr. és Mrs. Twentyman leányának, az képtelenség és természetellenes. Az ilyen tetszés csak elvakultságból eredhet, főként a St. James and Albany szálló speciális, aranygombos, bársonyhajtókás libériája az oka, pedig ez nem más, mint alantas állásom cicomája, enélkül semmit se mutatnék, higgye el! Amit ön "love"-nak mond, olyasvalami, ami utazgatás közben, egy ilyen frakk láttára megszállhat egy kislányt, de ha már nincs itt, ahogyan rövidesen ön sem lesz itt, a következő állomásig elfelejti. Engedje meg, hogy csak én emlékezzem vissza itteni találkozásunkra, akkor az emlék jó helyen lesz, anélkül, hogy önt terhelné!

Tehettem-e többet érte, és nem eléggé szeretetre méltón szóltam hozzá? De ő csak sírt, úgyhogy örülnöm kellett, ha senki sem ült a közeli asztaloknál. Zokogva kegyetlenséggel vádolt, nem akart tudni a társadalmi rendről és az ő bolondos érzésének természetellenes voltáról, hanem minden reggel azzal állt elő, bárcsak lehetnénk egyszer kettesben zavartalanul, hogy szabadon beszélhetnénk és tehetnénk, amit akarunk. Akkor ő mindent elintézne és szerencsésen elrendezne, föltéve, hogy én egy picikét szeretem őt. Ezt egyáltalán nem vitattam el, legalábbis azt nem, hogy hálás vagyok a vonzalmáért. De hogy is lehetne összehozni ilyen meghitt együttlétet? Ezt ő sem tudta, de azért csak nem mondott le az óhajáról, és nekem adta föl a leckét, hogy süssek ki valamit a megvalósítására.

Mondom, sok bajom volt vele. És legalább ne játszódott volna ezzel egy időben, és nem is csak úgy mellékesen, Lord Kilmarnockkal való esetem! Mondhatom, ez se volt kisebb megpróbáltatás, mert nem egy érzelmes, szeleburdi kislánnyal akadt dolgom, hanem egy főrangú személlyel, akinek érzései nyomnak valamit az emberiség mérlegén, úgyhogy sem öngúnyra késztetni, sem gúny tárgyává tenni nem lehetett. Én legalább, ifjú fejemmel, nem szánhattam rá magam.

A lord, aki két hétig nálunk lakott, és az egyik egyszemélyes asztalkámnál étkezett, feltűnően előkelő, középtermetű, karcsú, ötven körüli férfi volt. Rendkívül pedánsan öltözködött, még eléggé dús, acélszürkére őszült haját gondosan elválasztotta, nyírott, szintén deresedő bajusza szabadon hagyta szinte bájosan finom rajzú száját. Csöppet sem finom és kevéssé arisztokratikus, túlságosan vaskos, majdnem otromba szabású volt az orra; mély horpadással a kissé ferdén bozontosodó szemöldökpár és a némi erőlködéssel tágra nyitott, zöldesszürke szemek közt egyenesen és súlyosan meredt ki az arcából. Ez kellemetlenül hatott, de annál kellemesebben mindig kínosan simára borotvált, egészen lágy tapintásúnak tetsző arca és álla, amely méghozzá csillogott is, mert a lord borotválkozás után valamilyen krémmel szokta bedörzsölni. Zsebkendőjét ibolyaparfümmel locsolta; ehhez fogható természetes és tavaszi üdeségű illatszerrel soha életemben nem találkoztam.

Mindig valamilyen elfogódottsággal lépett a terembe. Ilyen nagy úrnál ez furcsának tetszhetett, de, legalábbis az én szememben, nem csökkentette a tekintélyét, mert ezzel szemben egész megjelenése nagyon is méltóságteljes volt. Elfogódottsága csak azt sejtette, hogy valami különös van a lényében, s emiatt úgy érzi, hogy észreveszik és figyelik. Hangja lágy volt, és én ugyanilyen lágy hangon beszéltem hozzá; csak későn eszméltem rá, hogy ezzel nem jót teszek neki. Modorában volt valami a sokat szenvedett férfi mélabúval fátyolozott nyájasságából; egy jól nevelt ember ne viszonozta volna ezt gyöngéd figyelmességgel, ahogy én cselekedtem, miközben kiszolgáltam őt? De ez nem tett jót neki. Ámbár ritkán pillantott rám az időjárásra, az étrendre vonatkozó rövid megjegyzései közben, eszmecserénk a felszolgálásnál eleinte csak ilyesmire szorítkozott. Általában keveset használta a szemét, kímélte, mintha attól tartana, hogy a használatával kellemetlenségekbe sodródik. Egy hét is eltelt, amíg kapcsolatunk kissé fölengedett a merevségéből, és túljutott a tisztára formális szokványok keretein, amíg örömmel, de némi aggodalommal is, észrevettem rajta az irántam való személyes érdeklődés jeleit. Egy hét: alighanem ez a minimális idő, amennyi kell ahhoz, hogy a naponta ismétlődő érintkezés egy idegen jelenséggel bizonyos mértékben megváltozzék, kivált, ha az illető ennyire takarékosan használja a szemét.

Most azután megkérdezte, mióta dolgozom itt, honnan származom, hány éves vagyok. Zsenge koromat meghatott vállvonással, "Mon dieu!" vagy "Good heavens!" megjegyzéssel - fölváltva beszélt angolul és franciául - vette tudomásul. Ha német születésű vagyok - tudakolta -, miért hívnak akkor Armand-nak, hiszen az francia keresztnév. Nem hívnak Armandnak - feleltem -, csak itt szólítanak úgy, az igazgatóság intézkedésére. Valódi nevem Félix.

- Szép név - jegyezte meg. - Ha tőlem függne, visszaadnám önnek a valódi nevét.

Ez sehogy sem egyezett magas rangjával, és rám úgy hatott mint valami lelki egyensúlyhiány, mikor hozzáfűzte, hogy az ő keresztneve Nectan - ugyanis a skóciai őslakosság, a piktek egyik hajdani királya viselte ezt a nevet. Tiszteletteljes érdeklődés arcjátékával fogadtam ezt a közlést, de föltolakodott bennem a kérdés, mit kezdjek azzal, hogy Nectannak hívják. Semmit sem értem vele, hiszen Mylordnak kellett szólítanom, nem pedig Nectannak.

Apránként megtudtam, hogy egy kastély az otthona Aberdeen közelében, ott él egyedül idős nővérével, aki, sajnos, betegeskedik, de van azonkívül egy nyaralója is az egyik skóciai tó mellett, olyan vidéken, ahol az emberek még a gael nyelvet beszélik (ő is tudott egy keveset), ahol nagyon szép, regényes a táj, csupa meredek, szakadékos hegycsúcs, a levegő csupa fűszeres vadvirágillat. Egyébként Aberdeen környéke is nagyon szép, a város mindenféle szórakozást kínál annak, aki kap az ilyesmin, az Északi-tenger felől tiszta és erős levegő áramlik. Megtudtam továbbá, hogy a lord zenekedvelő, és orgonán játszik. A hegyi tónál a nyaralóban, persze csak harmóniuma van.

Nem folyamatosan és összefüggően mondta el mindezt - kivéve talán a Nectant -, hanem alkalomadtán, elvétve, odavetve és töredékesen, úgyhogy nem tűnhetett fel túlzott közlékenységnek egy magánosan utazó vendégnél, akinek a pincéren kívül senkije sincs, akivel elcseveghetne. Leginkább délben kínálkozott alkalom, a lunch után, amikor a lord rendszerint nem a hallban feketézett, hanem a csaknem üres étteremben, elüldögélt az asztalkájánál, és egyiptomi cigarettát szívott. Mindig több kis csésze kávét fogyasztott, de előtte nem ivott szeszfélét, nem is evett valami bőségesen. Tényleg majdnem semmit sem evett, csodáltam is, hogy tud meglenni ilyen kevés táplálékkal. A levessel ugyan jó lendületet vett, a tartalmas consommé, a mockturtle- és oxtail-soup egykettőre eltűnt a tányérjából. Minden egyébből azonban, akármilyen finomságokat tálaltam föl neki, csak egy-két falatot kóstolt, rögtön cigarettára gyújtott, és minden ételt majdnem érintetlenül hordatott le az asztalról. Végül már nem állhattam meg, hogy erre megjegyzést ne tegyek.

- Mais vous ne mangez rien, Mylord - mondtam rosszalló fejcsóválással. - Le chef se formalisera, si vous dédaignez tous ses plats.[91]

- Mit csináljak, ha egyszer nincs étvágyam - felelte. - Mindig étvágytalan vagyok. Kifejezetten idegenkedem a táplálék felvételtől. Ez talán annak a jele, hogy semmibe veszem önmagamat.

Ilyet még nem hallottam. A szó megijesztett, és kikényszerítette belőlem az udvariasságot.

- Semmibe veszi önmagát? - tiltakoztam halkan. - Ebben senki nem érthet egyet önnel. Mylord. Ennek a leghatározottabban ellent kell mondani!

- Igazán? - kérdezte, és alulról, az asztal lapjáról, rám emelte tekintetét. Tekintetében mindig volt valami erőltetettség, mintha le kellene küzdenie valamit. De most látszott a szemén, hogy szívesen vesz magán erőt. Ajkán finoman bánatos mosoly játszott. De a mosoly fölött egyenesen és súlyosan meredt felém túlméretezett orra.

"Hogy lehet valakinek - tűnődtem - ilyen finom szája és ugyanakkor ilyen otromba orra?"

- Igazán! - bólintottam némi zavarral.

- Talán, mon enfant - mondta -, éppen, mert önmagamat semmibe veszem, annál inkább tudok becsülni mást.

Azzal fölállt, és kiment a teremből.

Vegyes érzelmek közt maradtam az asztalkánál, amelyet leszedtem és rendbe tettem.

Alig fért kétség hozzá, a lordnak nem tett jót, hogy napjában többször találkozott velem. De a találkozásainkat se be nem szüntethettem, se ártalmatlanná nem tehettem azáltal, hogy viselkedésemből kiirtok minden előzékenységet, ahelyett valamilyen rideg, bántó modort veszek fel, és megsértek olyan érzelmeket, amelyeket én szítottam fel benne. Hogy kinevessem az érzelmeit, ugyanúgy nem tehettem meg, mint a kis Eleanor esetében, természetesen azt sem, hogy belebocsátkozzam a lényegükbe. Ebből kényelmetlen konfliktus adódott, s ezt kísértéssé bonyolította a lord váratlan ajánlata. Tárgyi tartalmát tekintve váratlanul ért az ajánlat, de egyébként éppenséggel nem.

A második hét vége felé történt, amikor a hallban vacsora után a kávét szervíroztam. Kis zenekar muzsikált a terem bejáratánál egy dísznövényekkel elkerített sarokban. Onnét jó távol, a terem sarkában a lord egy különálló asztalkát választott ki, amely mellett egyébként már nemegyszer ült, arra tettem le a feketéjét. Mikor megint elmentem mellette, még egy szivart kért. Két doboz havannát vittem neki, gyűrűseket és gyűrűtleneket. Nézegette a dobozokat, és megkérdezte:

- Melyikből vegyek?

- A kereskedő - feleltem a gyűrűsökre mutatva - ezeket ajánlja. A magam részéről, ha szabad, inkább a másik fajtát tanácsolnám.

Nem állhattam meg, hogy alkalmat ne adjak neki a nyájaskodásra.

- Akkor inkább az ön véleményéhez tartom magam - mondta is mindjárt, de még nem nyúlt a szivarokhoz, hanem hagyta, hogy előtte tartsam a ládikákat, azokat nézte.

- Armand? - szólt, s halk hangja a zenébe mosódott.

- Mylord?

Változtatott a megszólításon:

- Félix?

- Parancsol, Mylord? - kérdeztem mosolyogva.

- Nem lenne kedve - mormolta, föl nem emelve szemét a szivarokról - a hotelszolgálatot fölcserélni komornyiksággal?

Puff neki.

- Hogy gondolja, Mylord? - kérdeztem látszólag értetlenül.

Úgy tett, mintha ezt hallotta volna: "Kinél?", és könnyedén vállat vonva, felelte:

- Nálam. Nagyon egyszerű. Velem jön Aberdeenbe és Nectanhall kastélyba. Leteszi ezt a livrét, és kap helyette disztingvált civil öltönyt, amely illik az állásához, és megkülönbözteti önt a többi szolgaszemélyzettől. Van ott mindenféle személyzet Az ön teendői kizárólag személyem ellátására korlátozódnának. Állandóan velem lenne, a kastélyban és a hegyek közt, a nyaralóban. Díjazása - tette hozzá - valószínűleg két-háromszorosa lesz majd az itteni fizetésének.

Hallgattam, ő egyetlen pillantással sem biztatott, hogy beszéljek. Kivette kezemből az egyik ládikát, és ezt a szivarfajtát összehasonlította a másikkal.

- Ezt nagyon alaposan fontolóra kell venni, Mylord - szólaltam meg végül. - Nem szükséges mondanom, hogy ajánlata rendkívül megtisztel. De annyira meglep... gondolkozási időt kell kérnem.

- Gondolkozásra nincs sok idő. Ma péntek van: hétfőn utazom. Jöjjön velem! Ez a kívánságom.

Elvett egyet az általam ajánlott szivarok közül, körös-körül megszemlélte, meg is szagolta. Senki el nem találná, mit mondott közben. Halkan ezt mondta:

- Egy magányos szív kívánsága.

Kicsoda oly szörnyeteg lelkű, hogy rosszallja a megrendülésemet? Amellett tudtam, nem fogom rászánni magam, hogy erre a mellékösvényre térjek.

- Ígérem lordságodnak - mormoltam -, hogy a megfontolásra kapott haladékot gondosan ki fogom használni. - És mentem dolgomra.

Van egy jó szivarja a kávéjához. A kettő együtt módfelett feljavítja a kedélyt, márpedig a jó kedélyállapot félig-meddig boldogság. Jobb híján meg kell elégedni azzal.

Ez a gondolatom csendes kísérlet volt arra, hogy segítsem őt önmagán segíteni. Most azonban néhány nyomasztó nap következett, mert a lord minden főétkezésnél, és a tea után is, egyszer-egyszer rám nézett, és megkérdezte: "Nos?" Vagy csak lesütöttem a pilláimat, és fölvontam a vállamat, mintha súlyosan meg lenne terhelve, vagy gondterhelten mondtam:

- Még nem döntöttem.

Finom szája szemlátomást keserűbbre ferdült. De még ha beteg nővére egyedül az ő boldogságát tartotta is szem előtt, gondolt-e a lord arra, mily kínos szerepet kellene játszanom a nagyszámú szolgasereg közt, amelyről beszélt, sőt még a gael hegylakók közt is? A gúny nem a nagyúr szeszélyét illetné - tűnődtem -, hanem szeszélyének játékszerét.

Sajnáltam a lordot, de titkon önzéssel vádoltam. És ha még azonfelül nem kellett volna állandóan féken tartanom Eleanor Twentyman vágyakozását, hogy szóra és tettre szabad kezet kapjon!

Vasárnap este az étteremben sok pezsgő fogyott. A lord ugyan nem ivott, de amott, Twentymanék asztalánál, durrogtak a palackok, és én arra gondoltam, ez nem tesz jót Eleanornak. Az események igazolták aggodalmamat.

Vacsora után szokás szerint kávét szervíroztam a hallban. Innét zöld selyemfüggönnyel bevont üvegesajtó nyílt közvetlenül a bőrfotelekkel és hosszú olvasóasztallal bútorozott könyvtárszobába. Többnyire csak reggelenként ültek ott néhányan, és olvasták a frissiben kirakott újságokat Ezeket tulajdonképpen nem volt szabad kivinni a könyvtárból, de valaki a Journal des Débats-t magával vitte a hallba, és az asztalkája mellett a széken felejtette. Mint rendszerető pincér, rúdjára tekertem a lapot, és bevittem az üres olvasóterembe. Éppen besoroltam a többi közé a hosszú asztalon, amikor beállított Eleanor. Rögtön láttam rajta, hogy a néhány pohár Moët-Chandon végleg beadott neki. Egyenesen hozzám jött, reszketve nyakam köré fonta csupasz karocskáit, úgy rebegte:

- Armand, I love you so desperately and helplessly, I don't know what to do, I am so deeply, so utterly in love with you that I am lost lost lost... Say, tell me, do you love me a little bit, too?[92]

- For heaven's sake. Miss. Eleanor, be careful, somebody might come in... for instance, your mother. How on earth did you manage to escape her? Of course, I love you, sweet little Eleanor! You have such moving collar-bones, you are such a lovely child in every way... But now get your arms off my neck and watch out... This is extremely dangerous.[93]

- What do I care about danger! I love you, I love you, Armand, let's flee together, let's die together, but first of all kiss me... Your lips, your lips, I am parched with thirst for your lips...[94]

- Nem, dear Eleanor - mondtam, igyekezve erőszak nélkül leoldani magamról a karjait -, ne kezdjük ezzel. Amúgy is pezsgőt ivott, úgy láttam, több pohárral, még csak az kell, hogy meg is csókoljam, akkor vége, egyáltalán nem lehet magával többé okosan beszélni. Pedig olyan őszinte jóindulattal figyelmeztettem, milyen természetellenes dolog, ha olyan dúsgazdag és előkelő szülők leánya, mint Mr. és Mrs. Twentyman, beleszeret egy jöttment pincérbe. Tisztára eltévelyedés, és ha az ön természetével és hajlamával összefér is ez a vonzalom, a társadalom természeti törvénye és az illendőség kedvéért le kell küzdenie. Ugye, most jó, okos kislány lesz, elereszt engem, és megy szépen a mamájához.

- Ó, Armand, miért olyan hideg, miért olyan kegyetlen, hiszen azt mondta, szeret egy picikét! Mummyhoz menjek? Gyűlölöm Mummyt, és ő is gyűlöl engem, de Daddy szeret, és biztos vagyok benne, ő belenyugszik mindenbe, ha befejezett tények elé állítjuk. Egyszerűen csak meg kell szöknünk - szökjünk meg ma éjjel az expresszvonaton, például Spanyolországba, Marokkóba, azért jöttem, hogy ezt indítványozzam magának. Ott majd elbújunk, és én majd gyereket szülök magának, az lesz a befejezett tény, és Daddy bele fog nyugodni, ha a gyerekkel a lába elé borulunk, és pénzt ad majd nekünk, hogy gazdagok és boldogok legyünk... Your lips!

Ez a szilaj kis teremtés valósággal úgy tett, mintha ott helyben anyává akarna lenni tőlem.

- No de most elég, a leghatározottabban elég, dear little Eleanor - mondtam, és végre gyöngéden, de komolyan lefejtettem magamról a karjait. - Ezek mind zűrzavaros álmok, ezek miatt nem hagyhatom el a pályámat, és nem térhetek ilyen mellékösvényre. Nem helyes öntől, és nincs összhangban szerelmi fogadkozásával, hogy a kívánságával fejbe ver, és mindenáron helytelen útra akar csábítani, mikor úgyis nehéz a sorom, és nemcsak maga miatt fő a fejem, hanem meggyűlt a bajom másfelé is. Nagyon önző teremtés maga, tudja-e? De a nők mind ilyenek, és én nem haragszom, hanem hálás vagyok önnek, és nem fogom elfelejteni a kis Eleanort. De most engedjen, hadd végezzem a dolgom a hallban.

- Uhuhu! - tört ki belőle a sírás. - No kiss! No child![95] Poor, unhappy me!... Poor little Eleanor, so miserable and disdained!

És arcát kezecskéjébe temetve, egy bőrszékbe vetette magát, és szívszaggatóan zokogott. Távozás előtt hozzá akartam lépni, hogy megsimogassam az arcát. De megelőztek. Ebben a pillanatban ugyanis belépett valaki - nem akárki: Lord Kilmarnock of Nectanhall volt. Tökéletes estélyi öltönyt viselt, lábán nem lakktopánt, hanem fénytelen puha zergebőr cipőt. Simára borotvált arcán csillogott a krém, orra súlyosan meredt előre. Fejét kissé oldalvást hajtva, ferde szemöldökei alól tűnődve nézte a tenyerébe zokogó lányt, odalépett a székéhez, és a keze fejével jóságosan megcirógatta az arcát. Eleanor könnyben ázó szemmel, nyitott szájjal, meghökkenve nézett föl az idegenre, fölugrott, és mint a menyét, kisurrant az üvegajtóval szemközti ajtón.

A lord, mint az imént, tűnődve nézett utána. Aztán nyugodtan, kifogástalan magatartással hozzám fordult:

- Félix - mondta -, itt az utolsó pillanat a döntésre. Holnap kora reggel utazom. Még ma éjjel össze kellene csomagolnia, hogy velem jöhessen Skóciába. Mit határozott?

- Mylord - feleltem -, alázattal köszönöm a jóságát, és elnézését kérem. Nem érzem magam alkalmasnak a kegyesen fölajánlott állásra, és az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy jobb, ha nem térek erre a pályámról elágazó ösvényre.

- Nem vehetem komolyan - mondta erre -, amit az alkalmatlanságáról mond. Egyébként - tette hozzá, a kijárat felé pillantva - az a benyomásom, hogy itt az ügyei lezárultak.

Összeszedtem magam, hogy megfeleljek neki.

- Ezt az ügyet is le kell zárnom, és engedje meg lordságod, hogy szerencsés utat kívánjak.

Lehajtotta a fejét, és lassan újból felemelte, hogy szokott módján a szemembe nézzen, de én tökéletes önuralommal álltam a tekintetét.

- Félix! - mondta. - Nem fél, hogy élete legnagyobb ballépésére határozza el magát?

- Éppen attól félek, és azért döntöttem így.

- Mért nem érzi magát alkalmasnak az állásra, amelyet fölajánlottam? Nagy csalódás lenne számomra, ha nem értene velem egyet abban, hogy még egészen másféle állásokra is vannak vele született képességei. Rokonszenvem olyan lehetőségeket tár föl ön előtt, amelyeket nem vesz számításba, amikor nemet mond. Gyermektelen vagyok, és ura a cselekedeteimnek. Vannak örökbefogadási esetek... Ön egy nap mint Lord Kilmarnock és birtokaim örököse ébredhet föl.

Ez sok volt a jóból. A lord valóban minden aknát felrobbantott. Fejemben kavarogtak a gondolatok, de nem rendeződtek arra, hogy visszavonjam a lemondásomat. Siralmas lordság lett volna az, amit a rokonszenve kilátásba helyezett, siralmas az emberek szemében, és az érvényessége nem az igazi. De nem ez volt a fődolog. A fődolog az volt, hogy egy önmagában teljesen biztos ösztön állást foglalt bennem a tálcán fölkínált, méghozzá selejtes valósággal szemben a szabad, álomszerű játék javára, amelyet én teremtettem a magam kegyelméből, akarom mondani: a fantáziám kegyelméből. Amikor kisfiú koromban azzal az eltökéléssel ébredtem fel, hogy egy Károly nevű tizennyolc éves herceg vagyok, és ameddig akartam, kedvemre kitartottam e mellett a tiszta és gyönyörű elképzelés mellett: ez volt az igazi, nem pedig az, amit ez az előremeredt orrú férfi irántam érzett rokonszenvében fölkínált.

Igen gyorsan, röviden és azzal a sietséggel, amely akkor gondolataim rugója volt, összefoglaltam azt, ami bennem végbement. Szilárdan szóltam:

- Bocsássa meg, Mylord, ha válaszomat arra korlátozom, hogy ismételten a legszerencsésebb utat kívánom önnek.

Elsápadt, és láttam, hogy az álla hirtelen megremeg.

Hol az a szörnyeteg lelkű ember, aki megró azért, hogy ennek láttára az én szemem is vörösre gyúlt, sőt talán meg is nedvesedett, de nem, csak éppen vörös lett egy kissé? A rokonszenv mégiscsak rokonszenv - huncut, aki nem hálás érte. Ezt mondtam:

- De Mylord, ne vegye úgy a szívére! Ön rám talált, jó megjelenésűnek látott, rokonszenvre gerjedt irántam, de ennek a rokonszenvnek nagyon is a véletlenség az alapja, ugyanúgy másvalakire is irányulhatott volna. Kérem - nem szeretném önt megbántani, sem az engem ért megtiszteltetést kisebbíteni, de ha itt is vagyok, úgy, ahogy az Isten megteremtett - minden egyén csak egyszer van a világon -, milliószámra szaladgálnak velem egykorú és normális alkatú legények, s az egyszeri, egyéni különbségeket leszámítva, egyik olyan, mint a másik. Ismertem egy asszonyt, aki az egész zsánerrel, úgy, ahogy volt, rokonszenvezett - lényegében önnél is ez lesz a helyzet. Ez a zsáner mindenkor és mindenütt föllelhető. Bizonyára vannak szemrevaló képviselői Skóciában is, ahová ön most visszatér, nem lesz szüksége rám, hogy rokonszenvét áraszthassa valakire! Ott - úgy tudom - kockás szoknyában járnak a magamfajták, csupasz lábszárral, jó nekik! Ott választhat magának lordságod egy pompás komornyikot, beszélgethet vele gael nyelven, a végén akár örökbe is fogadhatja. Kezdetben talán nem fogja valami ügyesen játszani a lordot, de majd belejön, és legalább odavalósi. Olyan helyes fiúnak képzelem el az illetőt, hogy meg vagyok győződve, az ő társaságában lordságod tökéletesen elfelejti majd véletlen találkozásunkat. Bízza rám az arra való emlékezést, nálam jó helyen lesz. Mert ígérem önnek, ezekre a napokra, amikor önt kiszolgálhattam, és a szivarválasztásnál tanáccsal láthattam el, s arra a bizonyára múló rokonszenvre, amelyet irántam tanúsítani kegyeskedett, mindenkor a leghálásabb tisztelettel fogok visszagondolni. És egyék többet, Mylord, ha kérnem szabad! Mert ami önmaga semmibe vevését illeti, abban egyetlen érző szívű és értelmes ember sem érthet egyet önnel.

Így beszéltem, és nyilván jót is tettem neki, jóllehet, mikor a tarka szoknyás legényről tettem említést, erősen csóválta a fejét. Ugyanoly finoman és szomorúan mosolygott, mint amikor első ízben helytelenítettem, hogy semmibe veszi önmagát. Aztán lehúzott az ujjáról egy szép, smaragdköves gyűrűt. Gyakran megcsodáltam a kezén a szép ékszert, és most is viselem, amikor ezeket a sorokat írom. Nem húzta az ujjamra, nem, hanem csak ideadta, és nagyon halkan, töredezve mondta:

- Tegye el ezt a gyűrűt Ez a kívánságom. Köszönöm. Isten áldja meg.

Aztán megfordult, és elment. Nem győzöm eléggé az olvasó méltánylásába ajánlani ennek a férfiúnak tapintatos magatartását.

Eddig tart az esetem Eleanor Twentymannel és Lord Kilmarnockkal.


HARMADIK FEJEZET

Ha azt kérdik, milyen volt benső viszonyom a világhoz vagy a társadalomhoz, csak azt mondhatom: csupa ellentmondás. Bármennyire vágytam is szerető kapcsolatba kerülni vele, nemritkán tűnődő hűvösség tolakodott közbe, valamilyen lebecsülő szemlélet, amely magamat is csodálatba ejtett. Példa erre az a gondolat, amely néhanap foglalkoztatott, ha az étteremben vagy a hallban, hátam mögött szalvétát tartva, éppen tétlenül álldogáltam, és elnéztem a kék frakkos személyzettől körülhízelgett és minden jóval ellátott hoteltársaságot. A személycsere lehetőségének gondolata volt ez. Csak a ruházatot, a kikészítést kellett volna fölcserélni, igen sok esetben a kiszolgálók éppen úgy uraságok is lehettek volna és viszont: nem egy vendég, aki hanyagul cigarettázva terpeszkedett a nádfonatú karosszékben, bevált volna pincérnek. Puszta véletlen, ha fordítva állt a dolog, a gazdagság véletlene; mert a pénz arisztokráciája könnyen fölcserélhető, véletlen arisztokrácia.

Ezek a gondolatkísérletek gyakran igen jól sikerültek, ha nem is minden esetben; mert először is a gazdagság megszokása legalább felületes kifinomodást eredményez, és ez megnehezítette nekem a játékot, másodszor pedig a hotellakó társaság pallérozott csőcseléke közt elvétve valódi, a pénztől független, bár pénzzel jól ellátott előkelőség is akadt. Néha bizony saját magamat kellett latba vetnem, ha azt akartam, hogy a képzeletbeli szerepcsere sikerüljön, másvalakit a pincértestületből erre a célra nem használhattam. Így történt egy valóban vonzó, könnyed, gondtalanul kedves modorú fiatal gavallér esetében. Nem lakott a szállodában, de elég gyakran, hetenként egyszer-kétszer nálunk vacsorázott, mégpedig az én rajonomban. Ilyenkor telefonon rendelt magának egyszemélyes asztalkát Machatscheknál, akinek nyilván különleges kegyét élvezte, s kollégám a terítékre kacsintva, előre figyelmeztetni szokott engem:

- Le Marquis de Venosta. Attention.[96]

Venosta, aki velem körülbelül egyidős volt, engem is szívélyesen, fesztelenül, majdnem barátian kezelt. Szerettem látni, ahogyan a maga kényelmes, nemtörődöm módján belépett a terembe, helyére toltam a székét, ha Machatschek netán maga elmulasztotta, és illő tisztelettel válaszoltam hogylétemet illető kérdésére:

- Et vous. Monsieur le Marquis?

- Comme ci-comme ça... Lehet ma maguknál rendesen vacsorázni?

- Comme ci-comme ça... ami azt jelenti, hogy nagyon jól, pontosan úgy, mint az ön esetében. Monsieur le Marquis.

- Farceur! - nevetett. - De nagyon sokat tud maga az én jó közérzetemről!

Nem volt valami csinos, bár elegáns megjelenésű; igen finom kezei voltak és tetszetős, hullámos, barna haja. De túlságosan telt, pirospozsgás gyerekképe volt, abból hunyorogtak elő ravaszul apró szemei. Egyébként tetszett nekem a szeme, furfangos vidámsága rácáfolt a mélabúra, amit néha fitogtatni szeretett.

- Sokat tud a jó közérzetemről, mon cher Armand, és könnyen beszél. Nyilvánvalóan tehetséges a métier-jében, míg én alaposan kétlem, van-e tehetségem a magaméhoz.

Ugyanis festő volt, a szépművészeti akadémián tanult, és aktrajzra járt a professzora műtermébe. Ezt és egyebet töredékes kis beszélgetéseinkben tudatta velem, amíg fölszolgáltam a vacsoráját, elébe raktam a fogásokat, tányért váltottam. Társalgásunk azzal kezdődött, hogy ő barátságosan megkérdezte, hová való vagyok, milyenek a körülményeim. Kérdései arra vallottak, hogy nem akármilyen ember benyomását tettem rá. Válaszaimban mellőztem olyan részleteket, amelyek ezt a kedvező benyomást gyengíthették volna. Meg-megszakadó eszmecserénkben hol németül, hol franciául beszélt velem. Jól tudott németül, mert az anyja, ma pauvre mère, német nemesi családból származott. Luxemburg volt hazája, szülei, mes pauvres parents,[97] a főváros közelében laktak egy parkkal övezett kastélyban, amely a tizenhetedik században épült. A szülői ház - ahogyan leírta - hasonlított az angol főúri kastélyokhoz; ilyeneket ábrázoltak azok a tányérok, amelyeken a két szelet pecsenyét meg a fagylaltbombát tettem elé. Atyja nagyhercegi kamarás volt "és a többi", de mellesleg - vagy voltaképpen főleg - benne volt a keze az acéliparban, így hát "tele volt pénzzel", ahogy Louis, a fia naivul hozzátette, kezével legyintve, mintha mondaná: "Mit akar, hogy is lehetne másként! Tele van pénzzel, az csak természetes." Mintha ez nem látszott volna meg életmódján, a vastag aranykarkötőn a gyémántgombos kézelője alatt és az ingmellén villogó igazgyöngyökön!

Mes pauvres parenis-nak tehát érzelmes megszokásból emlegette a szüleit, de némileg valóban szánakozó értelemben is, mert saját véleménye szerint nagyon semmirekellő fiuk volt. Tulajdonképpen jogot kellett volna végeznie a Sorbonne-on, de hamarosan megunta ezt a stúdiumot, abba is hagyta, és a luxemburgi szülők félig és kelletlenül adott beleegyezésével, képzőművészettel kezdett foglalkozni - noha maga sem igen hitt erre való képességében. Szavaiból kitűnt, hogy valamilyen bánatos tetszelgéssel elkényeztetett tékozló fiúnak tartotta magát, aki nem sok örömet szerzett a szüleinek. Nem tudott, nem is akart változtatni ezen, de nagyon is igazat adott nekik abban, hogy aggódnak érte, mert úgy látják, csak léháskodáson jár az esze, és hovatovább a bohémság lejtőjére jut. Ami az utóbbi pontot illeti - amint hamarosan világos lett előttem -, abban nemcsak bátortalan és lanyha igyekvésű művészkedése, hanem egy rangján aluli szerelmi viszony is szerepet játszott.

Időnként ugyanis a márki nem egyedül, hanem édes kettesben jött vacsorázni. Ilyenkor nagyobb asztalt rendelt - amelyet Machatschek különösen derűs szépségű virágokkal díszíttetett fel -, és hét órakor megjelent egy valóban rendkívül csinos nő társaságában, ízlésén nem találtam kivetnivalót, noha a beauté de diable-hoz, az előreláthatóan korán hervadó szépséghez hajló ízlés volt. Egyelőre Zaza - így nevezte szíve választottját - ifjúi szépségének teljében virult. A világ legbájosabb teremtése volt, vérbeli parisienne, type grisette, de megjelenését emelték a drága szalonokból kikerült fehér vagy színes estélyi ruhák, amelyeket természetesen a márki csináltatott neki, meg a ritka antik ékszerek, magától értetődően ezek is az ő ajándékai. A karcsú, de telt idomú nő mindig meztelenül mutogatta csodaszép karjait, és kissé szeszélyesen fölbodrozott, s a nyakát elfedő frizura fölött néha igen tetszetős turbánszerű fejkendőt viselt, oldalt lelógó rojtokkal és homlokára tűzött kócsagtollal. Fitos orra volt, édesen kereplő szájacskája és a képzelhető leghuncutabb arcjátéka.

Élvezet volt kiszolgálni a párocskát, oly pompásan szórakoztak az üveg pezsgőjük mellett, mert ha Zaza vele volt, Venosta mindig azt rendelt a fél üveg bordeaux-i helyett, amit egyébkor inni szokott. Nem kétséges - és nem is csoda -, hogy szerelmes volt Zazába, szerelmében nemcsak magáról feledkezett meg, hanem minden megfigyelés iránt is teljesen közömbös volt, megbabonázta a lány étvágygerjesztő mellkivágása, csacsogása, fekete szemének igéző kis játéka. És a nő meghiszem, hogy szívesen vette és örömmel viszonozta, minden módon tüzelni igyekezett barátja gyöngédségét, hiszen az valóságos főnyeremény volt, amire a jövőre nézve tündöklő terveket lehetett alapozni. Én rendszerint Madame-nak szólítottam; de egyszer, a negyedik vagy ötödik alkalommal bátorságot vettem magamnak, hogy Madame la Marquise-nak címezzem. Óriási hatást értem el vele. Elpirult örömében, és ijedtében kérdőn-szerelmes pillantást vetett barátjára, aki jókedvűen viszonozta, de azután zavartan sütötte le szemét a tányérja fölött.

Zaza természetesen velem is kacérkodott, s a márki adta a féltékenyt, pedig hát igazán páholyban érezhette magát.

- Zaza, megőrjítesz, tu me feras voir rouge,[98] ha nem hagyod abba a szemezést ezzel az Armand-nal. Neked persze semmi se lenne lelkedre venni egy kettős gyilkosságot, öngyilkossággal súlyosbítva... Valld csak be, nem lenne kifogásod ellene, ha ő ülne itt az asztalnál szmokingban, én meg kék frakkban kiszolgálnálak benneteket.

Mily különös, hogy éppen ő foglalta szavakba pihenőóráim állandó gondolatkísérletét, ahogy képzeletben a szerepcserét próbálgattam! Mialatt a desszert kiválasztása végett egy-egy étlapot nyújtottam át nekik, voltam olyan szemtelen, hogy Zaza helyett válaszoltam:

- Akkor önnek jutna a nehezebbik rész, mert a pincérkedés az mesterség, márkinak lenni ellenben csak létezés, pure el simple.

- Excellent! - nevetett föl Zaza, mert, mint minden francia, örömét lelte a találó szóban.

- És biztos benne - akarta tudni Venosta -, hogy ön jobban rátermett a pure et simple[99] létezésére, mint én a mesterségre?

- Azt hiszem, sem udvarias nem lenne, sem találó, ha ételhordásra való alkalmasságot tulajdonítanék önnek, márki úr.

Zaza remekül mulatott.

- Mais il est incomparable, ce gaillard![100]

- Megölsz a csodálatoddal - berzenkedett a márki színpadias kétségbeeséssel. - Pedig a kedvenced végül is csak kitért a kérdés alól.

Ennyiben hagytam a dolgot, és visszavonultam. Az estélyi öltözék azonban, amelyben Venosta engem a maga helyébe képzelt, megvolt - nemrég csináltattam, és más holmimmal együtt egy kis szobában tartogattam. A szállodánktól nem messze, a városcentrum egyik csendes zugában vettem ki szobát, nem azért, hogy ott aludjak - ez csak ritkán fordult elő -, hanem hogy ott tartsam a magán-ruhatáramat, és zavartalanul át tudjak öltözni, ha szabad estéimen kissé előkelőbben akartam élni, mint egyébkor, Sztankó társaságában. A ház, ahol a szobát béreltem, egy kis cité-ben volt, egy házsornak rácskapukkal elkerített beszögellésében, ahová a csöndes Boissy d'Anglas utcán át lehetett eljutni. Boltok, vendéglők nincsenek arrafelé, csak néhány kisebb hotel, a többi magánház. A portásfülke az utcára néz, a nyitott ajtón át látni, amint a házmesterné bent háziaskodik, a férje pedig egy üveg bor mellett üldögél, mellette a macska. Egy ilyen házban voltam rövid ideje albérlő egy barátságos, jó lelkű, idős özvegyasszonynál, akinek négyszobás lakása a második emelet egyik felét foglalta el. Mérsékelt havi bérért adta ki nekem az egyik szobáját. Szalonféle volt, tábori ággyal hálószobának berendezve. A márványkandalló fölött tükör, a kandalló párkányán ingaóra. A párnázott bútorok bicegtek, koromlepte bársonyfüggönyök lógtak a padlóig érő ablakon, amelyen át a szűk udvar alján a konyhák üvegtetejére láttam. Távolabb a Faubourg Saint-Honoré előkelő házainak hátsó frontjára nyílt kilátás, ahol esténként a kivilágított konyhákban és személyzeti szobákban szolgák, szobalányok és szakácsok sürögtek. Egyébként ott valahol rezideált a monacói herceg, övé volt ez az egész kis nyugalmas cité, amelyért, ha kedve tartotta, bármikor megkaphatott negyvenöt milliót. Akkor lerombolnák a háztömböt. De, úgy látszik, nem volt szüksége pénzre, így hát visszavonásig ennek az uralkodónak és rulettnábobnak a vendége maradhattam. Volt ebben a gondolatban valami sajátos varázs, amely alól nem tudtam kivonni magam.

A Printemps áruházban vásárolt csinos kimenőruhám a 4-es dortoire előtti folyosón, a helyén lógott a szekrényben. Voltak azonban új szerzeményeim: egy szmokingöltöny, egy frakkhoz való selyembéléses gallérköpeny - ennek kiválasztásánál egy mindig frissen megmaradt kamaszkori benyomásom, a Müller-Rosé attasé- és szoknyavadász-alakítására való emlékezés vezetett -, hozzá egy fénytelen cilinderkalap és egy pár lakkcipő. Ezeket nem mutogathattam a szállodában, azért a bérelt szobám tapétázott toalettfülkéjében tartottam készenlétben, kretonfüggöny oltalma alatt. A szoba Louis Seize-komódjának fiókjaiban pedig keményített fehér ingeket, fekete selyemzoknikat és fekete csokornyakkendőket őriztem. Az atlaszkihajtós szmoking nem mérték után készült; készen vettem, csak egy kicsit átigazították, de oly jól feszült az alakomon, hogy szerettem volna látni azt a divatszakértőt, aki meg nem esküszik, hogy a legdrágább szabómester szabta rám. Miért raktároztam el ezt, többi szép holmimmal együtt, csöndes magánlakásomban?

De hiszen már megmondtam: azért, hogy időnként, mintegy kísérlet- és gyakorlásképpen, estélyi ruhásan, előkelően éljek a Rivoli utca, az Avenue des Champs-Elysées valamelyik elegáns éttermében, vagy az enyémmel egyenrangú szállodák egyikében, esetleg egy még finomabb hotelben, a Ritzben, a Bristol-ban, a Meurice-ben vacsorázzak, és utána, mondjuk, egy jó színházban, akár drámaiban, akár az Opéra Comique-ban vagy éppen a Nagyoperában kényelmes páholyülésből élvezzem az előadást. Látnivaló, ebből amolyan kettős élet alakult ki, aminek az volt az ingere, hogy kétséges maradt, melyik alak a sajátom, melyik az álöltözetem: ha mint livrés pincér a Saint-James and Albany vendégeit udvariasan hajlongva kiszolgálom, vagy ha mint úriember - akin meglátszik, hogy hátaslovat tart, s hogy vacsora után bizonyára még több exkluzív szalonba is ellátogat - kiszolgáltatom magam a pincérekkel, akik közül, úgy láttam, ebben a másik minőségemben egy sem ér föl velem. Így hát mindkét esetben álruhát viseltem, és két megjelenési formám közt az álcázott valóság, valódi énem, meghatározhatatlan volt, mert nem is létezett. Nem is állítom, hogy a két szerep közül az egyiket, vagyis az úriember szerepét, határozottan előnyben részesítettem volna. Sokkal jobban és sikeresebben pincérkedtem, semhogy föltétlenül boldogabbnak éreztem volna magam, ha az voltam, aki a pincérekkel kiszolgáltatja magát - amihez egyébként ugyanannyi természetes meggyőzőképesség kell, mint a másikhoz. De nemsokára elkövetkezett az este, amely eldöntötte, mégpedig boldogító, sőt mámorító módon, hogy azzal a másik képességemmel, úriembert játszó tehetségemmel folytassam életem útját.


NEGYEDIK FEJEZET

Egy júliusi estén, még a színházi idényt lezáró 14-i nemzeti ünnep előtt, a szállodai rendtartás szerint kéthetenként járó szabadnapjaim egyikén elhatároztam, hogy, mint már előbb is néhányszor, a Saint-Germain boulevard-on, a Grand Hôtel des Ambassadeurs szép, kertes tetőteraszán fogok vacsorázni. A szellős magasságból, a mellvéd virágos ládái fölött, széles kilátás nyílt végig a városon, a Szajna-parton, egyfelől a Concorde térre és a Madeleine-templomra, másfelől az 1889-es kiállítás csodaépítményére, az Eiffel-toronyra. Lift röpített fel öt vagy hat emeletnyire. Ott fönn jó hűvös volt, és csöndesen diskuráló, jól öltözött társaság. Kíváncsi pillantások nem értek, és én könnyed, kifogástalan magatartással illeszkedtem a környezetbe. Az ernyős lámpácskákkal ellátott vacsoraasztalok körül nádfonatú karosszékekben ültek a vendégek. A nők világos ruhát és terebélyes, merészen fölcsapott kalapcsodákat viseltek, a bajuszos urak pedig - úgy, mint én - kifogástalan szmokingot, sőt néhányan frakkot. Én frakkal persze nem rendelkeztem, de az eleganciám körül így sem volt hiba, és gond nélkül letelepedhettem a szabad asztal mellé, amelyet az ide beosztott pincér számomra kijelölt, miután elvitette róla a második terítéket. A kellemes vacsora után még élvezetes este várt rám, mert jegyem volt az Opéra Comique-ba, ahol aznap kedvenc operámat, a néhai Gounod melódiadús mesterművét, a Faust-ot adták. Egyszer már hallottam a művet, és előre örültem, hogy akkori kellemes benyomásaimat fölfrissíthetem.

Ebből azonban semmi sem lett. Egészen mást, életemre jelentékenyebben kiható fordulatot tartogatott számomra a sors.

Átfutottam az étlapot, az előzékeny főpincérrel közöltem kívánságaimat, és a borlapot kértem. Ahogy hanyag és tüntetően fáradt pillantásomat végigjártattam a vacsorázó társaságon, szemem egy másik, vidám és pajkos szempárral találkozott. Ugyanúgy öltözve, mint én, az ifjú marquis de Venosta tőlem nem messze, egyszemélyes asztalnál egyedül fogyasztotta vacsoráját. Érthető, hogy előbb fölismertem őt, mint ő engem. Hogy is ne hihettem volna könnyebben a szememnek, mint amennyi fáradságába neki került, hogy elhiggye: jól lát a szeme. Rövid homlokráncolás után a legderűsebb ámulat jelent meg az arcán; mert bár késlekedtem a köszönéssel (nem lévén egészen bizonyos benne, hogy tapintatos lennék-e), önkéntelen mosolyomról, amivel fürkésző pillantását fogadtam, megbizonyosodott, hogy azonos vagyok: hogy a gavallér azonos a pincérrel. Rézsűt hátraszegett fejével, kissé széttárt tenyereivel jelezte meglepetését és örömét, letette a szalvétáját, és az asztalkák közt odajött hozzám.

- Mon cher Armand, ön az, vagy nem ön? Bocsássa meg futó kétségemet! És bocsássa meg azt is, hogy szokásból a keresztnevén szólítom - sajnos, a családi nevét nem hallottam még, vagy elfelejtettem. Nekünk ön mindig csak Armand volt...

Fölálltam, kezet ráztam vele; természetesen eddig még egyszer sem nyújtott nekem kezet.

- Még a keresztnevem körül is van valami bökkenő, márki - mondtam nevetve. - Az Armand csak amolyan művészi vagy üzleti álnév. Igazában Félix a nevem - Félix Kroull -, örvendek, hogy láthatom.

- Mon cher Kroull, hát persze hogy is feledhettem el! Részemről a szerencse! Comment allez-vous? Hogy-mint van? Úgy látom, nagyon jól, ámbár a látszat... Látszatra én is jót mutatok, pedig komiszul vagyok. Igen, igen, komiszul. De hagyjuk. És ön - higgyem azt, hogy beszüntette a Saint James and Albanyban számunkra oly örvendetes tevékenységét?

- Dehogyis. Azt mellékesen végzem. Vagy ezt végzem mellékesen. Itt is, ott is vagyok.

- Trés amusant.[101] Maga varázsló. De nem akarok alkalmatlankodni. Magára hagyom... Vagy mégsem, üljünk össze inkább. Magamhoz nem kérhetem át, túlságosan kicsi az asztalom. De amint látom, önnél van hely. A desszerten ugyan már túl vagyok, de ha nincs ellenére, a feketémet itt iszom meg. Vagy jobb szeret egyedül lenni?

- Nem, dehogy, szívesen látom önt, márki - feleltem hanyagul. És szóltam a pincérnek: "Egy széket ennek az úrnak!" Szándékosan nem mutattam, hogy magamra nézve hízelgőnek veszem a társaságát, nem is mondtam olyasmit, hogy megtisztel vagy kitüntet vele, beértem azzal, hogy az indítványát jó gondolatnak neveztem. Leült velem szemközt, s mialatt én megrendelt vacsorámat ettem, neki pedig feketét és konyakot szervíroztak, a márki kissé az asztal fölé hajolva, állandóan nagy figyelemmel nézett engem. Nyilván erősen foglalkoztatta megosztott életmódom, fontos lehetett neki, hogy minél jobban megértse.

- Ugyebár - mondta -, a jelenlétem nem feszélyezi az evésben? Roppantul bántana, ha terhére lennék. A világért sem szeretném tolakodó kíváncsisággal zavarni, mert az mindig rossz gyerekszobára vall. Jól nevelt ember minden fölött diszkréten elnéz, nem kérdez, hanem úgy veszi a dolgokat, ahogy vannak. Ez jellemzi a nagyvilági férfit, ami állítólag én is vagyok. Jó, az vagyok. De nem egy alkalommal, amilyen ez is, azon veszem észre magam, hogy világfi vagyok világismeret nélkül, élettapasztalat nélkül, pedig csak ez jogosít fel arra, hogy a legkülönfélébb jelenségek mellett világfiasan elhaladjunk. Nem öröm ostobaság leplében játszani a világfit... Ön meg fogja érteni, hogy itteni találkozásunk számomra érdekes és örvendetes kaland, s hogy izgatja a kíváncsiságomat. Lássa be, hogy a kifejezéseiben, mikor azt mondta: "mellékesen végzem", és "itt is, ott is vagyok", van valami ingerlő - a tapasztalatlan ember számára. Az ég szerelméért, egyen csak, és ne szóljon egy szót se! Hagyjon engem fecsegni, engedje, hogy megpróbáljam az általam ismert részletekből összerakni egy velem egykorú fiatalember életmódját, aki nyilván különb világfi, mint jómagam. Voyons. Ön tehát, amint nem csupán itt és most látom, hanem mindig is láttam, jó családból való. Mi nemesek - bocsásson meg, hogy ezzel a rideg szóval élek - egyszerűen "családról" szoktunk beszélni; jó családból csak polgárember származhat. Fura világ! - Tehát jó családból való, és olyan életpályát választott, amely kétségkívül el fogja vezetni a származásához illő célokhoz, ez azonban főként azon múlik, hogy közlegénysorban kell kezdeni a szolgálatot, és átmenetileg olyan állásokat betölteni, amelyek a kevésbé éles szeműt megtéveszthetik afelől, hogy nem alsó néposztályból való emberrel, hanem álcázott gentlemannel van dolga. Jól mondom? - Apropó: nagyon helyes, hogy az angolok világszerte elterjesztették a "gentleman" szót Mert ezzel megjelölhetünk olyan valakit, aki ugyan nem nemesember, de megérdemelné, hogy az legyen, jobban megérdemelné sok másnál, aki az, s akit németül írt levelek borítékán "Hochgeboren"-nak címeznek, míg a gentlemannek csak "Hochwohlgeboren" jár - "csak" -, pedig az utóbbi még több is a "wohl" szócskával... Ihr Wohl! Egészségére! Mindjárt hozatok még innivalót. Azazhogy, ha ön kiitta a maga fél üvegét, majd együtt hozatunk egy egész üveggel... A "Hochgeboren" és a "Hochwohlgeboren" címzésekkel pontosan úgy vagyunk, mint a "család" és a "jó család" kifejezésekkel, teljes az analógia... Hanem miket fecsegek itt össze! Csak azért teszem, hogy ön nyugodtan egyék, és ne legyen kénytelen velem törődni. Ne hozasson kacsát, rosszul sütötték. Inkább az ürücombot ajánlom; a maître biztosított, hogy elég ideig ázott tejben, s úgy tapasztaltam, igazat mondott... Enfin! Mit is mondtam önnel kapcsolatban? Közlegény-szolgálata önt alsó néposztályból valónak tünteti fel - azt hiszem, ez egyenesen mulattathatja -, de belső érzésével természetesen gentleman-mivoltához húz, és elvétve külsőleg is ahhoz tér vissza, úgy, mint ma este. Nagyon, nagyon kedves. De számomra merőben új és meghökkentő - ebből is látszik, mily keveset tudunk világfi létünkre az emberek életéről. Technikailag, bocsásson meg, az a bizonyos "itt is, ott is" nem lehet valami egyszerű. Föltételezem, hogy ön hazulról jómódú - szögezzük le, nem kérdezem, csak föltételezem azt, ami kézenfekvő, így hát módjában áll a szolgálati öltözéke mellett magán-ruhatárat tartani, s az érdekes az, hogy az egyikben ugyanoly meggyőzően hat, mint a másikban.

- Ruha teszi az embert, márki - vagy inkább fordítva: ember teszi a ruhát.

- Eszerint körülbelül helyesen magyaráztam az életformáját?

- Nagyon találóan.

És elmondtam neki, hogy csakugyan van némi pénzecském - ó, nagyon szerény tőke -, s hogy a városban egy kis magánlakást tartok, ott szoktam megváltoztatni a külsőmet olyanra, amilyenben most vele egy asztalnál ülni szerencsém van.

Jól láttam, hogy figyeli az evésemet, ezért minden affektáció nélkül vigyáztam a szigorú jólneveltségre, behúzott könyökkel használtam a kést, villát. Hogy a viselkedésem foglalkoztatja, azzal árulta el, hogy néhány megjegyzést ejtett el külföldi étkezési szokásokról. Amerikában, úgy hallotta, arról ismerni meg az európai embert, hogy bal kézzel viszi szájához a villát. Az amerikai előbb fölaprítja magának a húst, aztán leteszi a kést, és a jobb kezével eszik. "Van ebben valami gyerekes, nem?" Egyébként ezt csak hallomásból tudja. Még nem járt odaát, nincs is kedve utazni, semmi kedve, csöpp kedve sincs az utazáshoz. Megkérdezte, láttam-e már valamit a világból?

- Én bizony még nem, márki - vagyis hát valamit mégis! Néhány szép taunusi fürdőhelyen kívül még Majna-Frankfurtot. No meg Párizst. És Párizs sokat jelent.

- Mindent! - mondta lelkesülten. - Számomra Párizs minden, és a világért el nem hagynám ezt a várost, pedig mégis el kell hagynom, utaznom kell, sajnos, teljesen kedvem és szándékom ellenére. Családi fiú vagyok - nem tudom, ön mennyire az, és mennyire vezetik pórázon -, de hiszen ön csak jó családból való, míg én, hélas...

Még el se készültem a Pêche Melbámmal, ő már megrendelte a kettőnknek szánt egész üveg Chateau Lafitte-ot.

- Na, én hozzálátok - mondta. - Ha megitta a feketéjét, majd csatlakozzék hozzám, s ha nagyon előrerúgtattam volna, majd hozatunk még egy üveggel.

- Máris jókora előnyre tett szert, márki. Az én védőszárnyam alatt, a Saint James and Albanyban, mértékletes szokott lenni.

- Gondjaim vannak, bánatom, komoly szívügyem, kedves Kroull. Mit csináljak, ha csak az italban találok vigaszt? Az ember megtanulja becsülni Bacchus ajándékát. Így helyes, nemde? "Bacchus", nem pedig "Bachus", ahogyan csupa kényelmességből a legtöbben ejtik. Kényelmességet mondok, hogy erősebb szót ne használjak. Járatos a mitológiában?

- Nem valami nagyon. Itt van például Hermész. De rajta túl nemigen jutottam.

- Van is önnek arra szüksége! A tanultság, kiváltképpen a tudákosság, nem a gentleman dolga, ebben egyezik a nemesemberrel. Jóravaló hagyomány ez abból a korból, amikor a nemesi származású férfinak csak tisztességesen meg kellett ülnie a lovat, azonkívül mást nem is tanult, esetleg még írni-olvasni sem. A könyveket hagyta a papoknak. Ebből sok átszármazott a rangombéliekre. Legtöbbjük elegáns fajankó, és nem is mindig charmant. - Ön szokott lovagolni? - Engedje meg most, hogy töltsek önnek ebből a gondűzőből! Egészségére még egyszer! Ó, nekem hiába kívánja, és hiába is iszik rá! Az én bajomon nem olyan könnyű segíteni. - Szóval, nem lovagol? Meggyőződésem pedig, hogy nagyon is lóra termett, egyenesen arra született, és a Bois-ban minden gavallért lepipálna.

- Bevallom önnek, márki, majdnem magam is azt hiszem.

- Ez semmi több, mint egészséges önbizalom, kedves Kroull. Azért mondom egészségesnek, mert magam is osztom, magam is bizalommal vagyok ön iránt, és nem csupán, ezen a ponton... Hadd beszéljek egészen nyíltan. Az a benyomásom, hogy ön nem az az ember, aki szereti bizalmasan kiönteni a szívét. A javát magában tartja. Van önben valami rejtélyes. Pardon, ha indiszkrét vagyok. Hogy így beszélek, mutatja a léhaságomat és könnyelműségemet, illetve azt, hogy bizalommal vagyok önhöz...

- Amiért őszintén le vagyok kötelezve önnek, kedves márki. Szabad érdeklődnöm Mademoiselle Zaza hogyléte felől? Szinte meglepett, hogy önt nélküle találtam itt.

- Nagyon kedves, hogy kérdezősködik róla! Ugye, ön is elragadónak találja? Miért is ne? Megengedem önnek. Az egész világnak megengedem, hogy elragadónak találja Zazát. Másrészt megint szeretném elrejteni a világ szeme elől, és egyedül magamnak megtartani. A drága gyermeknek ma dolga van a kis színházában, a Folies musicales-ban. A szubrett szerepkörben működik, nem tudta? Ez idő szerint Le don de la fée-ben lép fel. De én már annyiszor láttam a darabot, hogy nem lehetek ott minden alkalommal. Kissé idegesít, hogy olyan kevés ruha van rajta, mikor a kupléit énekli. Az a kevés ízléses, de kevés, és most szenvedek miatta, noha eleinte ez volt az oka, hogy olyan bolondul beleszerettem. Volt ön már szenvedélyesen szerelmes?

- Abban a helyzetben vagyok, hogy egészen jól tudom önt követni, márki.

- Hogy ért a szerelmi ügyekhez, azt elhiszem akkor is, ha nem mondja. És mégis úgy látom, az a típus, hogy inkább önt szeretik, mintsem ön lenne szerelmes. Nincs igazam? Jó, ezt most ne döntsük el. Zazának még a harmadik felvonásban is van énekelnivalója. Utána majd érte megyek, és a kis lakásban, amelyet neki berendeztem, együtt fogunk teázni.

- Sok szerencsét! De ez azt jelenti, hogy sietve végeznünk kell a pezsgőnkkel, és ezt a kellemes ülést hamarosan fel kell oszlatnunk. Nekem különben is jegyem van az Opéra Comique-ba.

- Igazán? Én nem szeretek sietni. Telefonálhatok is a kicsikének, hogy valamivel későbbre várjon haza. És önnek lenne - ellene kifogása, hogy csak a második felvonásra üljön be a páholyába?

- Nem éppen. A Faust gyönyörű opera. De miért vonzana engem sürgősebben, mint ahogy önt vonzza Zaza kisasszony társasága?

- Ugyanis szeretnék önnel még valamiről tüzetesebben elcsevegni, és beszélni önnek a gondjaimról. Mert hogy zűrben vagyok, súlyos, komoly szerelmi zűrben, azt már kivehette jó néhány szavamból, amit ma este elejtettem.

- Úgy van, kedves márki, én csak egy jeladásra vártam, hogy érdeklődhessem, milyen természetű zavar az, amiben leledzik. Mademoiselle Zazával kapcsolatos?

- Ki mással lenne! Mondottam már, ugye, hogy el kellene utaznom? Egy teljes esztendőre!

- Egy teljes esztendőre! Miért?

- Ah, kedves barátom, elmondom, miről van szó. Szegény szüleim - alkalmilag már meséltem róluk - tudnak a Zazával már egy éve tartó liaisonomról. Nem kellett hozzá pletyka, nem kellettek névtelen levelek, én magam voltam olyan naiv vagy gyerekes, hogy a nekik írt leveleimben a sorok közt szellőztettem egyet-mást a boldogságomról, a terveimről. Tudja, ami a szívemen, az a számon, és a számtól a tollamig rövid és könnyű az út. Drága öregeimnek teljes joggal az a benyomásuk, hogy az ügy nálam komoly, hogy a lányt - vagyis "perszónát", ahogy ők nevezik - feleségül akarom venni, és - amint másként nem is várhattam - magukon kívül vannak a szándékom miatt. Itt voltak, csak tegnapelőtt utaztak vissza; nehéz napokat éltem át, egy hétig szakadatlanul vitatkoztunk. Apám nagyon mély hangon beszélt, anyám magas, sírástól remegő szopránján; az egyik franciául, a másik németül. Ó, kérem, egyetlen kemény szó nem esett, kivéve az állandóan visszatérő "perszónát", igaz, hogy ez jobban fájt nekem, mintha bolondnak és beszámíthatatlannak, a családi becsület meggyalázójának szidtak volna. Ezt nem tették; csak újra meg újra könyörögtek, ne adjak okot nekik és a társaságnak, hogy ilyen jelzőkkel kelljen elhalmozniuk, és én biztosítottam őket, ugyancsak igen mély és remegő hangon: végtelenül sajnálom, hogy ilyen bánatot okozok nekik. Mert hiszen szeretnek, és a javamat akarják, de nem értenek hozzá - valóban annyira nem, hogy még a kitagadásomra is célozgattak arra az esetre, ha botrányos terveimet megvalósítanám. Nem mondták ki a szót sem franciául, sem németül, hiszen mondottam már, hogy szeretetből tartózkodtak a kemény szavaktól. De körülírva jelezték mint következményt, mint fenyegetést. Már most azt hiszem, tekintve apám viszonyait és azt, hogy a keze benne van a luxemburgi acéliparban, hogy még a köteles részre szorítva is egészen rendesen meg tudnék élni. De azért a kitagadás se nekem, se Zazának nem jönne kapóra. Ő nem nagy örömmel menne feleségül egy kitagadott örököshöz, ezt ön is beláthatja.

- Úgy nagyjából. Mindenesetre bele tudok helyezkedni Zaza kisasszony lelkivilágába. De mi van az utazással?

- Azzal az istenverte utazással ez a helyzet: a szüleim "ki akarnak szabadítani a jégrabságból!" Ezt a képtelen képes kifejezést használta az apám. Ennek semmi köze a való helyzethez, akár a jégre, akár a rabságra gondolok. Mert én nem ülök jégtáblán, mint egy sarkutazó - Zaza ágyának és édes testének melege egyszerűen nevetségessé teszi a hasonlatot -, ha meg rab vagyok, a legkedvesebb rózsaláncok tartanak fogva, nem tagadom, nagyon erősen. De most szakítsam el a láncokat, legalábbis kíséreljem meg, erre gondolnak a szüleim, erre szolgálna a világutazás, amit bőségesen akarnak finanszírozni, hiszen a javamat akarják! Szakadjak el, mégpedig hosszú időre, Párizstól, a színháztól, a Folies musicales-tól és Zazától, lássak idegen országokat és embereket, miáltal majd más gondolataim támadnak, "verjem ki fejemből a rögeszmémet" - ők "rögeszmének" nevezik -, és más emberként térjek vissza, más emberként! Ön talán szeretne más ember lenni, mint az, aki most? Tétovázást látok az arcán, de én bizony egy csöppet sem szeretnék. Az akarok maradni, aki vagyok, se testemnek, se lelkemnek nem kell egy utazás, amelyet kúrának rendelnek, hogy kiforgassák a szívemet és az agyamat, hogy elidegenítsenek önmagamtól, és elfeledtessék velem Zazát. Mert ez természetesen lehetséges. Hosszú távolléttel, hatásos levegőváltozással, ezernyi új élménnyel megvalósítható. De éppen, mert elméletileg lehetségesnek tartom, azért gyűlölöm oly feneketlenül a kísérletet.

- Gondolja meg, mindenesetre - mondtam -, ha más emberré lesz, akkor előbbi, vagyis jelenlegi énje nem fog önnek hiányozni, nem fog búsulni utána, egyszerűen azért, mert már nem azonos vele.

- Azt hiszi, ez nekem vigasz? Azt hiszi, én felejteni akarok? A felejtés a legsiralmasabb, számomra leggyűlöletesebb dolog a világon.

- Holott alapjában véve tudja, hogy a kísérlettől való irtózása nem bizonyíték arra nézve, hogy a kísérlet nem sikerülhet.

- Így van elméletileg. Gyakorlatilag számításba sem jöhet. Szüleim a maguk nagy szeretetével és gondoskodásával lélekgyilkosságot akarnak elkövetni. Kudarcot fognak vallani, oly bizonyos vagyok ebben, mint saját magamban.

- Az pedig jelent valamit. És szabad feltennem a kérdést: vajon a szülei készek-e megelégedni a kísérlettel és - ha az nem sikerül - beletörődni az ön kívánságaiba és azoknak kipróbált ellenállóképességébe?

- Én is azt kérdeztem. De nem tudtam határozott igent kapni tőlük. Mindent arra tesznek fel, hogy engem kiszabadítsanak a "jégrabságból", azon túl nem gondolkoznak. Ez éppen a nem tisztességes a játékban, hogy nekem ígéretet kellett tennem, ők viszont nem ígértek semmit.

- Ön tehát beleegyezett, hogy elutazik?

- Mit csinálhattam volna! Zazát nem tehetem ki annak, hogy engem kitagadnak az örökségből. Meg is mondtam neki, hogy ígéretet tettem az elutazásra, ő szegény sírt, részint a hosszú elválás miatt, részint, mert természetesen fél, hogy szüleim kúrája beválhat, és érzelmeim megváltozhatnak. Megértem az aggodalmát, hiszen bennem is föl-fölébred olykor. Ah, kedves barátom, micsoda dilemma! Utaznom kell, és nem akarok utazni, köteleztem magam, és képtelen vagyok rá. Mitévő legyek? Ki segít ki a csávából?

- Valóban, szánnivaló a helyzete, kedves márki - szóltam. - Teljesen önnel érzek, de amit magára vállalt, azt senki le nem veszi a válláról.

- Nem, senki.

- Senki.

A beszélgetés néhány pillanatra elakadt. A márki a poharát forgatta.

Hirtelen felállt.

- Majdnem elfelejtettem - mondta. - Telefonálnom kell a barátnőmnek. Megengedi...

Elment. A tetőterasz már meglehetősen elnéptelenedett. Csak két másik asztalnál ültek még vendégek. A pincérek többsége tétlenül állt. Cigarettáztam, hogy teljen az idő. Venosta, amikor visszajött, még egy üveg Chateau Lafitte-ot rendelt, és folytatta, ahol abbahagyta.

- Kedves Kroull, beszéltem önnek a szüleimmel támadt, mindkét félre nézve kínos konfliktusomról. Kifejezéseimben, remélem nem vétettem a köteles pietás és tisztelet ellen, a hála ellen sem, amelyet mindenek ellenére érzek irántuk szerető gondoskodásukért, nem utolsósorban azért a nagyvonalú ajánlatért, amellyel gondoskodásuknak tanújelét adják, még ha ez az ajánlat erőltető és kényszerítő jellegű is. Fölkínálják nekem, hogy a legteljesebb kényelemben beutazhassam a világot, s csak az én különleges helyzetem miatt érzem ezt a felkínálást oly elviselhetetlen követelésnek, hogy nem is értem, hogyan egyezhettem bele végül. Minden más fiatalember, akármilyen házból vagy jó házból való is, mint az újdonság és kaland ezer színében játszó, égi ajándékot üdvözölné ezt a lehetőséget, Még én is, az én helyzetemben, rajtakapom magam néha - s úgy érzem ilyenkor, árulást követek el Zaza és a szerelmünk ellen -, rajtakapom magam, hogy képzeletben kiszínezem mindazt, a tarka varázst, a rengeteg látványt, találkozást, tapasztalatot és élvezetet, amit egy ilyen utazásban eltöltött esztendő kétségkívül nyújt annak, aki fogékony az ilyesmi iránt. Gondolja csak el - széles e világ: Kelet, Észak- és Dél-Amerika, Kelet-Ázsia! Mondják, Kínában se szeri, se száma a szolgaszemélyzetnek. Egy európai legényembernek jár vagy egy tucat. Egynek csak az a dolga, hogy elöl viszi a névjegyeket, gyalog szalad velük a gazdája előtt. Hallottam egy afrikai szultánról, hogy mikor leesett a lováról, és kitörtek az elülső fogai, itt Párizsban csináltatott magának egy arany fogsort. Minden egyes műfogba egy szem briliánst tétetett. A szeretője nemzeti viseletben jár, vagyis egy drága kendőt csavar a lábszárai köré, elöl csomóra köti a hajlékony csípői alatt, mert egyáltalán olyan szép, mint egy mesebeli tündér. A nyakán három-négy sor igazgyöngyöt visel, az alatt ugyanannyi óriási, csodás briliánst.

- A tisztelt szülei írták le önnek az afrikai hölgyet?

- Nem éppen ők. Ott se voltak. De nem valószínű-e, nem egészen olyan-e, ahogyan el szoktuk képzelni, főként a csípőket? Mondok valamit: kiváló, előkelő vendégeknek a szultán - állítólag - alkalomadtán át szokta engedni a szeretőjét. Természetesen ezt sem a szüleimtől tudom - ők nem is tudják, mi mindent kínálnak nekem a világutazással. De mondja, akármily kevéssé vagyok fogékony, ne legyek nekik elméletileg hálás a nagyvonalú ajánlatukért?

- Feltétlenül, márki. De ön elveszi a kenyeremet, úgyszólván a számból veszi ki a szót. Hiszen az én feladatom lenne, hogy kibékítsem önt az annyira gyűlölt utazás gondolatával, mégpedig úgy, hogy rámutatok mindazon előnyökre, amelyeket önnek nyújtana - nyújtani fog -, s mialatt a telefonnál volt, el is tökéltem, hogy megpróbálkozom.

- Süket füleknek prédikált volna, még ha százszor is bevallotta volna, mennyire irigyel engem, már csak azokért a bizonyos csípőkért is.

- Hogy én önt irigylem? Nos, márki, ezt nem találta el. Nem az irigység sugallta volna jó szándékú intelmeimet. Nincs bennem valami sok vándorkedv. Mi szüksége van egy párizsinak, hogy kimenjen a világba? Hiszen a világ idejön hozzá. Eljön hozzánk a szállodába, és ha színházzárás idején kiülök a Café de Madrid teraszára, akkor kényelmesen a kezem ügyébe és a szemem elé kapom a világot. Önnek ezt nem kell magyaráznom.

- Nem, de ha ilyen fásultan látja a dolgot, akkor túl sokra vállalkozott, amikor meg akart barátkoztatni az utazás gondolatával.

- Kedves márki, mégis megkísérlem. Hogyisne tenném meg, hiszen ezzel szeretném kimutatni, mennyire hálás vagyok a bizalmáért. Már arra is gondoltam, hogy azt javaslom, egyszerűen vigye magával Zaza kisasszonyt.

- Lehetetlen, Kroull. Hova gondol? Tudom, jót akar ezzel, de hova gondol! Zaza színházi szerződését figyelmen kívül hagyom. Egy szerződést meg lehet szegni. De nem tehetem, hogy Zazával utazzam, és ugyanakkor rejtegessem őt. Anélkül is sok nehézséggel jár, végigvinni a világon egy nőt, aki nem hites feleségünk. De én nem is maradhatnék észrevétlen, szüleimnek itt is, ott is vannak személyes kapcsolatai, részint hivatalosak, és elkerülhetetlenül megtudnák, ha Zazát magammal vinném, és ezzel az utazásomat megfosztanám céljától és értelmétől. Magukon kívül lennének! Érvénytelenítenék a hitellevelemet. Tervbe van véve például hosszabb látogatásom egy argentínai estancián egy családnál, amellyel szüleim egy franciaországi fürdőhelyen ismerkedtek meg. Hagyjam ott Zazát hetekig Buenos Airesben, tegyem ki az ottani aszfalt minden veszedelmének? Az ön javaslatáról még csak vitatkozni sem lehet.

- Félig-meddig tudtam már akkor is, mikor megtettem. Ezennel visszavonom.

- Vagyis egyszerűen cserbenhagy. Beletörődik a nevemben, hogy egyedül kell utaznom. Könnyű magának! De én nem törődhetek bele. Utaznom kell, és itt akarok maradni. Ami azt jelenti, hogy két össze nem egyeztethető dologra kell törekednem: utazni és ugyanakkor itt maradni. Ez megint annyit jelent: meg kell kettőztetnem, ketté kell osztanom magam; Louis Venosta egyik felének el kell utaznia, míg a másik fele Párizsban, az ő Zazája mellett maradhat. Hangsúlyozom, ez lenne az igazi. Röviden: az utazásnak mellékesen kellene történnie. Úgy, hogy Louis Venosta itt is van, ott is van. Tudja követni gondolataim vívódását?

- Megpróbálom, márki. Más szóval: az kellene, hogy az legyen a látszat, mintha elutazna, de a valóságban itt maradjon.

- Kétségbeejtően helyes!

- Kétségbeejtő azért, mert senki sincs, aki külsőre olyan, mint ön...

- Argentínában senki sem ismeri a külsőmet. Semmi kifogásom az ellen, hogy másutt más legyen a külsőm. Egyenesen örülnék neki, ha ott jobban festenék, mint idehaza.

- Akkor a nevének kellene utaznia, egybeforrva egy személlyel, aki önnel nem azonos.

- De az nem lehet ám akárki.

- Meghiszem. Rendkívül gondosan kellene megválasztani a személyt.

Színig töltötte a poharát, nagy kortyokban kiitta, és nyomatékosan visszatette az asztalra.

- Kroull - mondta -, én már választottam.

- Ilyen hamar? Hiszen még körül sem nézett.

- Mi ketten jó ideje szemközt ülünk egymással.

- Mi ketten? Mire gondol?

- Kroull - ismételte -, a nevén nevezem önt. Ez a név egy jó családból való ember neve, amelyet természetesen átmenetileg sem egykönnyen tagad meg a viselője, még akkor sem, ha egy főrangú családból való ember látszatát kapja érte. Meg tudná tenni, hogy kisegíti szorult helyzetéből egy barátját? Azt mondta az imént, hogy kevés önben a vándorkedv. De mit nyom a latban a vándorkedv hiánya az én irtózatomhoz képest, attól, hogy el kell hagynom Párizst! Azt is mondta, sőt ebben egyet is értettünk, hogy amit a szüleimnek ígértem, az alól senki fel nem oldhat. Mi lenne, ha ön oldana fel alóla?

- Úgy veszem észre, kedves márki, hogy gondolataival a fantasztikumba csapong.

- Miért? És miért beszél úgy a fantasztikumról, mintha az öntől teljesen idegen légkör lenne? Hiszen önben van valami különös, Kroull. A különösségét ingerlőnek mondtam, sőt végül rejtélyesnek. Ha ehelyett a "fantasztikus" jelzőt használnám, megharagudna érte?

- Nem, mert tudom, hogy nem rosszindulatúan érti.

- De még mennyire nem! Így hát amiatt sem haragudhat, hogy az ön személye ezt a gondolatot sugallta nekem, hogy együttlétünk alatt a választásom - nagyon is válogatós választásom - önre esett.

- Rám, mint olyanra, akinek kint a világban az ön nevét kellene viselnem, az emberek szemében önt képviselnem, az ön szüleinek fiát, nem akárkit a családjából, hanem önt magát. Megfontolta ezt úgy, ahogy megfontolni érdemes?

- Ahol valósággal leszek, megmaradok annak, aki vagyok.

- De künn a világban másvalaki lesz, tudniillik én. Engem fognak önnek nézni. A világban lemond a személyiségéről az én javamra. "Ahol valósággal leszek" - mondja ön. De hol lenne valósággal? Nem lenne az a helyzet kissé bizonytalan, rám nézve éppúgy, mint önre nézve? És ha nekem esetleg jó lenne ez a bizonytalanság, jó lenne-e önnek is? Nem erezné kényelmetlennek, hogy csak itt, helyben lenne azonos önmagával, a világ többi, tehát túlnyomó részében az én személyemben, általam, bennem létezne?

- Nem, Kroull - szólt melegen, és kezet nyújtott az asztal fölött. - Nem érezném kényelmetlennek önt, Louis Venosta nem erezné magát rosszul, ha személyt cserélne önnel, és az ön alakjában járna-kelne, ha ilyeténképpen a neve az ön alakjához kapcsolódna, mert hiszen, ha ön is úgy akarja, ott künn ez lesz a helyzet. Az a gyanúm, ha ez a kapcsolódás természettől fogva állna fenn, más embereknek sem volna kedve ellenére. De hát be kell érnünk a valósággal, amelynek ingatagsága nekem kevés gondot okoz. Mert valósággal ott leszek, ahol Zazával vagyok. Azt viszont rendjénvalónak találom, hogy másutt ön lesz Louis Venosta. A legnagyobb örömmel mutatkozom mások előtt az ön személyében. Ön itt is, ott is legény a talpán, akár mint gentleman, akár mint pincér. A fellépése olyan, hogy bárki rangombéli megirigyelhetné. Több nyelven beszél, és ha mitológiára fordul a szó - ami ritkán esik meg -, Hermésszel tökéletesen kivágja magát. Többet senki sem kíván egy főnemestől, sőt azt lehetne mondani, hogy mint polgárember még többre is lenne kötelezve. Ezt a könnyebbséget ki fogja használni az elhatározásaiban. Nos hát? Vállalja? Megteszi nekem ezt a nagy, baráti szolgálatot?

- Tisztában van-e azzal, kedves márki - mondtam -, hogy mind ez ideig légüres térben mozogtunk, és még egyáltalán semmi tárgyi dolog nem került szóba köztünk, egyetlenegy sem a száz meg száz nehézség közül, amivel számolnunk kellene?

- Igaza van - felelte. - Mindenekelőtt jó, hogy eszembe juttatja: még egyszer telefonálnom kell. Meg kell értetnem Zazával, hogy nem mehetek hozzá egyhamar, mert olyan megbeszélnivalóm van, amelytől kettőnk boldogsága függ. Megbocsát, ugye...

És megint elment - ezúttal hosszabb időre, mint előbb. Párizsra leszállt a sötétség, a tetőterasz jó ideje az ívlámpák fehér fényében úszott. Ebben az órában tökéletesen elnéptelenedett, és csak a színházak zárása után fog ismét megélénkülni. Az operajegy a zsebemben lassanként érvényét vesztette - különben sajnáltam volna, de most nem sokat törődtem vele. Fejemben kavarogtak a gondolatok, de az eszem, hogy úgy mondjam, őrködött felettük, ha nehezen is; a megfontoltság pórázon tartotta őket, és nem engedte, hogy mámorba széledjenek. Örültem, hogy kis időre magamra hagytak, így zavartalanul mérlegelhettem a helyzetet, és átgondolhattam egyet-mást, amit a beszélgetés további során majd meg kell hányni-vetni. Meglepetésszerűen elém tárult most a mellékösvény, a letérés arról az útról, amelyet keresztapám nyitott meg számomra, s ugyanakkor ő maga figyelmeztetett ilyen lehetséges alkalmakra. Oly kecsegtető volt a mellékösvény, hogy nehezemre esett megvizsgálni, nem zsákutca-e valójában. Józan eszem óva intett, hogy veszélyes útra térjek: ilyen utat csak biztos lábbal lehet baj nélkül megjárni. Komoly és nyomatékos volt az intő szó, de csak azt érte el, hogy növelte a kaland varázsát, és minden képességemet merész helytállásra ösztökélte. A bátrat hiába óvod valamitől azzal, hogy bebizonyítod neki: bátorság kell hozzá. Merem állítani, már jóval azelőtt, hogy partnerem visszajött az asztalunkhoz, el voltam szánva a kalandra, el voltam szánva már akkor, amikor azt mondtam neki, hogy senki le nem veszi róla azt, amire ígéretet tett. És nem annyira a tervünk elé tornyosuló gyakorlati nehézségek ejtettek gondolkodóba, inkább az aggasztott, hogy a nehézségek leküzdésére való készségem kétes megvilágításba helyezhet Venosta előtt.

Egyébiránt a világítás, amelyben látott, kétes volt anélkül is; erre vallottak a jelzők, amelyeket egzisztenciámra alkalmazott: "ingerlő", "rejtélyes", sőt "fantasztikus". Nem voltak hiú ábrándjaim, tudtam, hogy ajánlatát nem tette volna meg akárki úriembernek, s azzal, hogy nekem megtette, megtisztelt ugyan, de kissé kétes értékű ez a megtiszteltetés. Mindazáltal nem felejthetem el, mily meleg kézszorítással nyugtatott meg: "nem kényelmetlen" neki, hogy az ép személyemben járja künn a világot. És azt mondtam magamban: ha itt csínyt követünk el, abban több része lesz neki, aki erőnek erejével lóvá akarja tenni a szüleit, mint nekem, még ha én leszek is a cselekvőbb fél. Mikor a telefonbeszélgetés után visszajött, világosan láttam is rajta, hogy az ötlet jórészt önmagáért, mint turpisság érdekli és lelkesíti. Gyerekképe nem csupán a bortól tüzelt, apró szemei csak úgy csillogtak a huncutságtól. Valószínűleg még a fülében csengett az ezüstös kacaj, amivel Zaza alkalmasint az ügyre vonatkozó célzásait fogadta.

- Kedves Kroullom - kezdte, ahogy visszaült mellém -, mindig is jó lábon álltunk, de ki hitte volna még nemrég, hogy ilyen közel fogunk kerülni egymáshoz: az összetévesztésig közel! Olyan mulatságos dolgot eszeltünk ki - vagy ha még ki nem is eszeltük, de nagyjából megterveztük -, hogy kacag belül a szívem. És ön? Ne vágjon már olyan komoly képet! A humorára apellálok, hiszen van érzéke a jó tréfához. Ez pedig olyan jó tréfa, hogy érdemes kidolgozni, megéri a fáradságot, arról nem is szólva, hogy szükség van rá egy szerelmespár érdekében. De hogy önnek mint harmadiknak nem csurran-csöppen belőle valami, azt igazán nem állíthatja. Egész csomó dolgot nyer vele - tulajdonképpen a tréfa legjavát ön fogja élvezni. Nincs igazam?

- Nem szokásom, hogy tréfára vegyem az életet, kedves márki. Nem kenyerem a léháskodás, éppen a tréfában nem; mert vannak tréfák, amelyeket nagyon is komolyan kell venni különben kutyát sem érnek. Egy jó tréfa csak akkor sikerül, ha az ember teljes komolyságát veti bele.

- Nagyon helyes. Ezt fogjuk tenni. Ön problémákról, nehézségekről beszélt. Miben látja ezeket elsősorban?

- Legjobb lesz, márki, ha megengedi, hogy néhány kérdést tegyek fel. Hova kellene önnek utaznia?

- Ah, jó atyám nagy gondoskodásában igen csinos útitervet állított össze, amely rajtam kívül mindenki mást roppantul csábítana: a két Amerika, az óceániai szigetvilág és Japán, utána érdekes hajóút Egyiptomba, Konstantinápolyba, Görögországba, Olaszországba és így tovább. Igazi tanulmányút, ahogy a könyvben írva áll; ha Zaza nem lenne, különbet nem is kívánhatnék magamnak, így most önnek kívánok szerencsét hozzá.

- A költségeket kedves papája fedezi?

- Magától értetődik. Nem kevesebb, mint húszezer frankot irányzott elő, mert azt akarja, hogy rangomhoz illő módon utazzam. A vasúti jegy Lisszabonig és a hajójegy Argentínába nincs is beleértve. Apám előre megvette a jegyeket, és lefoglalt nekem egy kajütöt a Cap Arcóna gőzösön. A húszezret letétbe helyezte a Banque de France-nál, de az összeg a kezemben van egy úgynevezett kör-hitellevél alakjában, amely a fő állomások bankjaira szól.

Vártam.

- A hitellevelet természetesen átadom önnek - tette hozzá.

Még mindig hallgattam. Kiegészítette:

- Természetesen a már megváltott útijegyeket is.

- És miből fog élni - kérdeztem -, mialatt az én személyemben költi a pénzt?

- Hogy miből... Vagy úgy! Egészen meghökkentett. Úgy tud kérdezni, mintha egyenesen az lenne a célja, hogy engem tanácstalanságba döntsön. Az ám, kedves Kroull, hogy csináljuk? Igazán nem szoktam meg, hogy azon gondolkozzam, miből éljek meg a következő esztendőben.

- Csak figyelmeztetni akartam, hogy nem olyan egyszerű kölcsönvenni a személyemet. De függesszük fel a kérdést! Nem szívesen engedem magam sürgetni a megválaszolásra, mert ez valamiféle agyafúrtságot kívánna tőlem, márpedig ahol agyafúrtságra van szükség, ott nemigen vagyok használható. Az agyafúrtság nem gentlemanlike.

- Lehetségesnek tartottam, kedves barátom, hogy a másik egzisztenciájából át tudna menteni egy kis agyafúrtságot a gentleman-mivoltába.

- A két egzisztenciám közt az összekötő kapocs sokkal decensebb valami. Némi polgári megtakarítás, egy kis folyószámla a bankban...

- Amihez én semmi körülmények közt nem nyúlhatok.

- Majd valahogyan bele kell vonnunk a kalkulációba. Egyébként van önnél írószer?

Gyorsan megtapogatta a zsebeit.

- Igen, itt a töltőtollam. De papírom nincs.

- Van nálam. - És kitéptem egy lapot a noteszomból. - Érdekelne, milyen az aláírása.

- Minek az?... Különben tessék.

Nagyon ferdén tartott kézzel és tollal lefirkantotta az aláírását, és odatolta elém. Visszájáról nézve is nagyon furcsa volt az autogram. A végéről elmaradt a kacskaringó, de mindjárt azzal kezdődött. A cikornyás rajzú L alsó szára hosszan folytatódott jobb felé, ívben visszakanyarodott, és elölről keresztülhúzta magát a kezdőbetűt, hogy azután az előre megvont oválisba keretezve, szűk és balra meredő betűkkel mint -ouis Marquis de Venosta fusson tovább. Nem tudtam visszatartani egy mosolyt, de kedveskedve bólintottam felé.

- Örökölte, vagy maga találta ki? - kérdeztem, és átvettem tőle a töltőtollát.

- Örököltem - mondta. - Apámé ugyanilyen. Csak nem ilyen jó.

- Tehát túlszárnyalta őt - mondtam gépiesen, mert már elfoglalt az utánzás első kísérlete, amely igen jól sikerült. - Szerencsére nekem nem kell jobban csinálnom, mint ahogy ön tudja. Sőt az hiba is lenne.

Közben elkészült a második utánzat - ezzel kevésbé voltam elégedett. A harmadik azonban kifogástalan volt. Áthúztam a két felsőt, és odaadtam a márkinak a papírlapot. Elképedve nézte.

- Hihetetlen! - kiáltott fel. - Az én írásom, szakasztott olyan! És még azt mondja, hogy nincs önben agyafúrtság. Én azonban agyafúrtabb vagyok, mint amilyennek alkalmasint tart, és nagyon jól megérteni, miért gyakorolja az aláírásomat. Szüksége van rá, hogy fölvehesse a hitellevélre betett összegeket.

- Hogy szokta szignálni a szüleinek szóló leveleit?

Meghökkent, és így kiáltott:

- Persze, legalább néhány állomásról kell hogy írjak az öregeknek, ha mást nem, egy-egy levelezőlapot! Hogy ön mindenre gondol! Otthon Loulounak szólítanak, mert kiskoromban így neveztem magamat, így írom.

Ugyanúgy írta, mint a teljes nevét: odakente a cikornyás L-et, meghúzta az oválist, és elölről keresztülhúzta vele az arabeszket, amely aztán a vonalkeretben mint -oulou futott tovább, balra meredő betűkkel.

- Jó - mondtam -, ez fog menni. Van önnél egy lap a keze írásával?

Sajnálta, de semmi sem volt.

- Akkor legyen szíves, írja, amit diktálok.

Tiszta papírt adtam neki.

- Írja: "Mon cher Papa, drága Mamám, utazásomnak erről az érdekes pontjáról, egy rendkívül szép városból küldöm hálás üdvözleteimet. Dúskálok az új benyomásokban, azok sok mindent feledtetnek, amiről régebben azt hittem, hogy számomra nélkülözhetetlen. Fiatok, Loulou." - Ilyenformán?

- Nem, pontosan így! Remek, Kroull, vous êtes admirable![102] A kabátujjából rázza ki...

És balra fordított kézzel írta le mondataimat, merev betűi összezárkóztak, mint ahogy boldogult apám írása lazán széthúzódott, de amazokat sem volt nehezebb utánoznom. A mintát zsebre tettem. Elmondattam a márkival az otthoni, kastélybeli szolgaszemélyzet névsorát. A szakács neve Ferblantier volt, a kocsisé Klosmann, az öreg márki komornyikját, egy reszketős, hatvanéves öreget, Radicule-nek hívták, a márkiné komornáját Adelaide-nak. Még a háziállatok, a hátaslovak neveit is sorra kikérdeztem. Megjegyeztem, hogy Friponnak hívják az agarat, Minime-nek a márkiné ölebét, amelynek gyakran van hasmenése. Minél tovább tartott a megbeszélés, annál vígabbak lettünk, de Loulou szellemi ébersége és megkülönböztető képessége idővel kissé csökkent. Csodálkozásomat fejeztem ki, hogy Anglia, London nem szerepelt az útitervében. Azt mondta, azért nem, mert ott már ismerős, sőt Londonban két évet töltött mint egy magániskola tanulója.

- De azért - mondta - jó lenne, ha Londont is programba lehetne venni. Milyen könnyen becsaphatnám az öregeket, az utazás kellős közepén visszaruccanhatnék ide, Párizsba, Zazához.

- De hiszen egész idő alatt Zazával lesz!

- Csakugyan! - kiáltotta. - Az lesz az igazi becsapás. Én most egy nem igazira gondoltam, amely az igazi mellett nem jön számításba. Ezer bocsánat. A becsapás az, hogy új benyomásokban dúskálok, mialatt itt maradok Zazával. Tudja-e, vigyáznom kell, nehogy véletlenül innen Párizsból érdeklődjem Radicule, Fripon és Minime felől, amikor egyidejűleg talán Zanzibárból kérdezősködöm a hogylétükről? Ez persze nem volna összeegyeztethető, jóllehet a két személy egyesülése - egymástól nagy távolságban - megtörtént... Hallja-e, a helyzetből adódik, hogy tegeződnünk kellene! Van ellene kifogása? Saját magamat se szoktam önözni. Rendben van? Igyunk rá. Ex. Egészségedre hát, Armand - akarom mondani Félix -, akarom mondani Loulou. Jegyezd meg jól, nem szabad Párizsból Klosmannról és Adelaide-ról tudakozódnod, hanem csak Zanzibárból. Egyébként tudtommal egyáltalán nem megyek Zanzibárba, így hát te sem mégy. De mindegy - akárhol vagyok is túlnyomórészt, amennyiben itt maradok, mindenesetre el kell tűnnöm Párizsból. Láthatod, hogy vág az eszem. Zazával együtt olajra kell lépnem, hogy csibésznyelven szóljak. Úgy mondják a csibészek, "olajra lépni" - nem? De hogy tudhatnád ezt te, aki immár gentleman vagy, "családból" való fiatalember! Fel kell mondanom a lakásomat és Zazáét is. Majd kiköltözünk együtt valamelyik peremvárosba, egy csinos peremvárosba, legyen az Boulogne vagy Sèvres, s ami belőlem itt marad - annyi elég is, mert az Zazával van; talán jól teszem, ha nevet változtatok - a logika szerintem azt diktálja, hogy Kroullnak nevezzem magam -, de persze ahhoz meg kell tanulnom a te aláírásodat, remélem futja rá az agyafúrtságomból. Mialatt tehát utazom, ott Versailles-ban, vagy még kijjebb valahol, rendezek be Zazának és magamnak egy szerelmi fészket, amúgy boldog csibészesen... De Armand, akarom mondani: cher Louis - és apró szemeit a lehető legtágabbra nyitotta -, felelj meg nekem, ha tudsz, egy kérdésre: miből éljünk?

Azt válaszoltam, hogy a kérdést megoldottuk már akkor, amikor pedzettük. Van tizenkétezer franknyi bankbetétem, az a hitellevélért cserében rendelkezésére áll.

Könnyekig meg volt hatva.

- Gentleman vagy! - kiáltott fel. - Tetőtől talpig úriember! Ha neked nincs jogod tiszteltetni Minime-et és Radicule-t, akkor kinek lenne? Nevükben a szüleim majd viszont tiszteltetnek téged. No, még egy poharat a gentlemanek egészségére, akik vagyunk!

Együttlétünk itt fenn tovább tartott a csendes színházi időnél. Amikor a tetőterasz az enyhe éjszakában megint népesedni kezdett, szedelőzködtünk. Hiába tiltakoztam, kifizette mindkettőnk vacsoráját és a négy üveg Lafitte-ot. Nagyon kótyagos volt az örömtől, no meg a pezsgőtől.

- Együtt, együtt az egészet! - utasította a fizetőpincért. - Mi ketten egyek vagyunk. Nevünk Armand de Kroullosta.

- Igenis - válaszolta a főúr, mindent megértő mosollyal, ami annál is könnyebb lehetett neki, minthogy fejedelmi borravalót kapott.

Venosta fiákeren vitt a szállásomig, ott letett. Útközben megbeszéltünk egy további találkozót, amikor is én majd átadom neki a készpénztőkémet és megkapom tőle a hitellevelet a menetjegyekkel együtt.

- Bonne nuit, à tantôt, monsieur le Marquis[103] - mondta pityókos grandezzával, amikor búcsúzóul megrázta a kezem, és ahogy először hallottam tőle ezt a megszólítást, öröm bizsergett rajtam végig arra a gondolatra, hogy a léttel kiegyezik a látszat, amelyet az élet nekem nyújtani, amellyel a létet illőképpen megtoldani kegyeskedett.


ÖTÖDIK FEJEZET

Mily leleményesen tudja megvalósítani az élet gyermekkorunk álmait - mintegy a gáznemű állapotból átvinni azokat szilárd halmazállapotába. Avagy a rangrejtettség varázsát, amit most ízlelgettem, mialatt még kis ideig tovább űztem kiszolgáló mesterségemet, vajon ezt a varázst már mint kisfiú is nem vetítettem-e a képzelet síkjára, anélkül, hogy királyfi voltomról bárkinek is sejtelme lett volna? Vidám és édes gyermeki játék volt. Most pedig valóra vált, annyira és oly mértékben, hogy bizonyos időre, amelyen túl magamnak gondot okozni nem voltam hajlandó, vagyis teljes egy évre, úgyszólván zsebemben volt az őrgrófi nemeslevél; ezt a pompás tudatot, úgy, mint egykor, ébredésem pillanatától kezdve egész napon át hordoztam, anélkül, hogy környezetem, a ház, amelyben a kék frakkos alkalmazottat játsztam, erről a leghalványabb tudomást is szerezte volna.

Megértő olvasóm! Nagyon boldog voltam. Nagyra értékeltem és szerettem magam - azon a társadalmilag üdvös módon, amely az önszeretetet mások iránti szeretetreméltóságban engedi feloldódni. Egy tökfilkót az engem éltető tudat talán arra a tévútra vitt volna, hogy fölfelé elbizakodottságot, fegyelmezetlenséget és pimaszságot, lefelé fennhéjázó bajtársiatlanságot fitogtasson. Ami engem illet, az éttermi vendégeket sohasem szolgáltam ki megnyerőbb illemtudással, sohasem beszéltem hozzájuk lágyabbra mérsékelt hangon, viselkedésem pincérkollégáimmal, akik maguk közé tartozónak hittek, sohasem volt derűsebb és szívélyesebb, mint épp ezekben a napokban, ámbár színezte némileg magatartásomat a titkom és a körülötte játszó mosoly, amely azonban inkább őrizte, mint elárulta ezt a titkot: őrizte már pusztán megfontoltságból is, mert legalább eleinte nem lehettem föltétlenül biztos afelől, hogy most még valódi nevem esetleges majdani viselője nem bánta-e meg már a tanácskozásunkat követő reggelen, kijózanodott állapotban, és nem szívja-e majd vissza a megállapodást. Voltam olyan óvatos, hogy máról holnapra nem mondtam fel kenyéradóimnak a szolgálatot; de alapjában véve biztos lehettem a dolgomban. Venostát sokkal boldogabbá tette a megtalált megoldás - amelyre én hamarább rájöttem, mint ő -, semhogy cserbenhagyja azt, és Zaza mágneses bűvölete is elegendő biztosíték volt számomra.

Nem is csalatkoztam. Július 10-én este történt a nagy megbeszélésünk, és 24-e előtt az újabb, véglegesítő találkozásra nem tehettem magam szabaddá. De már 17-én vagy 18-án is viszontláttam a márkit, mert e napok valamelyikének estéjén barátnőjével nálam vacsorázott az étteremben, s állhatatosságomra hivatkozva, egyúttal leszögezte, hogy ő állja a szavát. "Nous persistons n'est ce pas?"[104] - súgta oda nekem szervírozás közben, amire diszkrét, de határozott "C'est entendu" volt a válaszom. Tisztelettel szolgáltam ki őt, de ez a tisztelet most voltaképpen saját magamnak szólt, és Zazát, aki hamiskás szemjátékkal titokban minduntalan rám kacsintott, több ízben "Madame la Marquise"-nak szólítottam, így róva le hálám adóját.

Ezek után már nem volt könnyelműség bejelentenem Machatschek úrnak, hogy családi körülmények miatt kénytelen vagyok augusztus elsején kilépni a Saint-James and Albany szolgálatából. Hallani sem akart róla. Azt mondta, hogy elmulasztottam a szabályszerű felmondási határnapot, hogy nélkülözhetetlen vagyok, hogy ilyen hirtelen távozás után soha többé nem kaphatok állást, hogy a folyó havi béremet vissza fogja tartani és így tovább. Ezzel csak azt érte el, hogy színlelt engedékenységgel meghajoltam, de magamban eltökéltem, hogy már elseje előtt elhagyom a házat, mégpedig azonnal. Mert ha hosszúnak tűnt is az idő új és magasabb egzisztenciámba való lépésemig - valójában nagyon rövid volt, mármint ahhoz, hogy felkészülhessek az utazásra, és beszerezhessek mindent, amit rangomhoz illőnek tartottam. Tudtam, augusztus 15-én indul Lisszabonból hajóm, a Cap Arcona. Úgy gondoltam, egy héttel korábban oda kell utaznom - ebből látni, mily kevéssé futotta a hátralevő időből a szükséges készülődésre és bevásárlásokra.

Ezt is megbeszéltem a maradni készülő utazóval, amikor készpénztőkém fölvétele, vagyis annak az ő nevére, illetve az én nevemre való átíratása után, magánhajlékomból elindulva, fölkerestem őt a Croix des Petits Champs utcában levő csinos, háromszobás lakásán. A szállodát már hajnalban, teljes csöndben elhagytam, megvetően otthagyva pincérfrakkomat, és egykedvűen lemondva utolsó havi béremről. Amikor most Venostánál a szolga ajtót nyitott nekem, némi önmegtagadásomba került, hogy elnyűtt, már rég ellenszenvessé vált nevemen jelentessem be magam, és csak az a gondolat segített át a dolgon, hogy utoljára történik. Louis a legvidámabb szívélyességgel fogadott, és első dolga volt, hogy átadja nekem az utazásunk szempontjából annyira fontos kör-hitellevelet. Kettős irat volt ez; egyik része a tulajdonképpeni hitelokmány, vagyis a bank igazolása arról, hogy a terhére utazó fél kivéteket eszközölhet a teljes összeg erejéig; a másik rész az ügyletbe bekapcsolt bankok listáját tartalmazta, azokban a városokban, amelyeket az ügyfél útba ejteni szándékozott. A könyvecske belső oldalára a személyazonosság megállapításának eszközéül az engedményezett aláírásának kellett kerülnie, és Loulou szokott kézvonásával már oda is írta nevét. Azután nemcsak a portugál fővárosba szóló vasúti jegyet és a Buenos Airesig érvényes hajójegyet adta át, hanem a jó fiú még néhány nagyon kellemes búcsúajándékot is előkészített számomra: egy lapos, arany remontoir-órát monogrammal, hozzá finom művű platinaláncot és estélyi öltözékhez való, ugyancsak arany L. d. V. betűkkel ellátott, fekete selyem óratartó zsineget, meg még egy olyan, a hátsó nadrágzsebig szaladó övláncot is, amelyen akkoriban öngyújtót, tollkést, ceruzát, kicsiny cigarettadobozt szerettek hordani az urak, szintén aranyból. Mindez csak kedves meglepetés volt, de bizonyos ünnepélyességet kapott az ajándékozás pillanata, amikor ujjamra húzta pecsétgyűrűjének ötletesen csináltatott pontos mását, a malachitba vésett családi címerrel, amely bástyákkal környezett, griffmadaraktól őrzött várkaput ábrázolt. Ez a jelképes cselekedet, melynek nyilván az volt az értelme: "Légy olyan, mint én", számos emléket idézett fel bennem a gyermeki képzeletnek kedves beöltözési és rangemelkedési történetekből. De Loulou apró szeme huncutabbul csillogott, mint valaha, és világosan elárulta, neki az volt a fontos, hogy egyetlen részletét se szalassza el a csínynek, amely őt önmagában, céljától teljesen függetlenül, nagyszerűen mulattatta.

Számos pohárka benediktiner-likőr és kitűnő egyiptomi cigaretta mellett még sok mindent megbeszéltünk. A kézírása miatt már semmi aggálya nem volt, de helyeselte azt a javaslatomat, hogy a szüleitől útközben kapott leveleket elküldöm majd az ő, most már meglevő, új lakcímére (Sèvres, Seine et Oise, Rue Brancas), hogy netán előforduló, előre nem látott családi és társasági eseményekhez az ő utasításai alapján, ha megkésve és utólagosan is, hozzá tudjak szólni. Neki meg eszébe jutott, hogy festegetéssel szokott próbálkozni, s hogy nekem az ő helyében, legalább hébe-hóba, ennek némi jelét kell majd adnom. Hogy akarom ezt csinálni, nom d'un nom![105] - Oda se neki, mondtam. Azzal elkértem a vázlatkönyvét, amely érdes papírra nagyon puha ceruzával vagy krétával firkált tájképeket, azonkívül több női képmást, fél és egész aktot tartalmazott; ez utóbbiakhoz nyilván Zaza ült vagy feküdt modellt. A meglehetős - mondhatnám: jogosulatlan - merészséggel fölvázolt fejekről el kellett ismerni, hogy hasonlítanak - nem nagyon, de mégis. A tájképeknek valami ellenőrizhetetlen és tárgyilag alig fölismerhető jelleget kölcsönzött egyszerűen az, hogy minden vonalat úgyszólván eltüntetett és összevissza ködösített egy törlőszerszám - hogy művészi vagy szélhámos módszer-e ez, annak eldöntésére nem vagyok hivatott -, de akár svindli, akár nem, azt rögtön láttam, hogy ilyet mindenesetre én is tudok. Elkértem az egyik puha ceruzáját, hozzá a sok használattól megfeketedett nemezsüveggel ellátott pálcikát, amellyel Venosta elmosódottá magasztosította alkotásait, s miután futólag a levegőbe bámészkodtam, amúgy kontármódra egy falusi templomot rajzoltam, mellé viharban hajladozó fákat, de már munka közben a zsenialitás fellegébe burkoltam a gyerekes ábrázolatot. Louis kissé meghökkent, mikor a lapot megmutattam neki, de örült is, és kijelentette, hogy bátran előállhatok azzal, amit tudok.

Saját becsülete érdekében sajnálta, hogy nincs időm Londonba menni, hogy Paulnál, a híres szabónál - akivel ő gyakran dolgoztatott - csináltathatnám meg a szükséges öltönyöket, a frakkot, a szalonkabátot, a zsakettet vékony csíkos nadrággal, a világos, sötét és matrózkék zakókat, de annál kellemesebben érintette, hogy tökéletesen tájékozott vagyok, miféle vászon és selyem fehérneműre, különféle cipőkre, kalapokra, kesztyűkre van szükségem a rangomhoz illő kiruházkodáshoz. Ebből sok mindent még Párizsban ráértem beszerezni, hiszen néhány mindjárt szükséges öltönyt itt mérték után is egészen jól elkészíttethettem volna; de lemondtam erről a körülményes eljárásról azzal a vidám indokolással, hogy tűrhető konfekcióáru is áll olyan jól rajtam, akárcsak a legdrágább szabászmunka.

A megkívánt készlet egy részének, különösen a fehér trópusi öltözéknek beszerzését lisszaboni tartózkodásom idejére halasztottam. Venosta párizsi vásárlásaimra ideadta azt a pár száz frankot, amit a szülei hagytak neki az úti felszerelés költségeire, még meg is toldotta néhány százzal abból a tőkéből, amit tőlem kapott. A magam jószántából megígértem, hogy ezeket a pénzeket visszafizetem abból, amit utazás közben megtakarítok. Nekem adta a vázlatkönyvét, a ceruzáit meg a jó szolgálatot tevő törlőpálcikát is, adott továbbá egy kis csomag névjegyet, kettőnk nevével és az ő lakáscímével. Aztán megölelt, féktelen kacagás közt paskolta a hátamat, minden elképzelhető dúskálást kívánt nekem az új benyomásokban, és útnak bocsátott a messzeségbe.

Két hét és néhány nap még, nyájas olvasó, és én robogtam neki a messzeségnek, kényelmesen elhelyezkedve az észak-déli expresszvonat egyik első osztályú, tükördíszes, zöld plüsshuzatos félszakaszában, az ablak melletti díványülés felcsapható támlájára könyökölve, fejemet a kényelmes hátsó támla csipkevédőjén pihentetve, lábamat keresztbe rakva, jól vasalt angol flanelruhámban, lakkcipőm fölött világos kamásnival. Tömött hajókofferemet föladtam, borjú- és krokodilbőr kézitáskám, mindegyik a bepréselt, kilenc ágú koronás L. d. V. monogrammal ellátva, fölöttem volt a poggyászhálóban.

Nem kívántam semmivel sem foglalkozni, még olvasni sem. Ülök, és az vagyok, aki vagyok - mi más szórakozás kellene még? Szelíd merengésbe ringatott ez a gondolat, de tévedne, aki azt hinné, hogy elégültségem kizárólag, vagy csak túlnyomó részben is annak szólt, hogy olyan nagyon előkelő vagyok. Nem. Viseltes énem megváltozása és megújhodása, általában, hogy régi bőrömet lehánthattam és másikba bújhattam, ez töltött el tulajdonképpen boldogsággal. Csak föltűnt, hogy a személycserével nem csupán fölüdülés jár együtt, hanem bensőmnek valamilyen kiürülése is - annyiban, hogy minden olyan emléket, amely érvénytelenné vált valómhoz fűződött, száműznöm kellett a lelkemből. Azokhoz, ahogy itt ültem, semmi jogom nem volt többé - de ezt nem éreztem veszteségnek. Az emlékeim! Egyáltalán nem volt veszteség, hogy nem kellett már őket enyéimnek vallanom. Csakhogy nem volt éppen könnyű némi pontossággal másokat, újonnan szerzetteket tenni a helyükbe. Emlékező képességem meggyöngülésének, sőt kiürülésének sajátságos érzése kerülgetett fényűző zugomban. Rádöbbentem, hogy semmi mást nem tudok magamról, mint azt, hogy gyermek- és serdülőkoromat egy luxemburgi főúri székhelyen töltöttem el, s legfeljebb néhány név, mint Radicule és Minimé, körvonalazta némileg újdonsült múltamat. Sőt, ha csak a kastély képét, amelynek falai közt fölcseperedtem, pontosabban magam elé akartam idézni, kénytelen voltam segítségül hívni az angol várkastélyokat ábrázoló porcelánkészletet, amelyről annak idején, alantas életformában, az ételmaradékok lesöprése volt a dolgom - ami azt jelentette, hogy megengedhetetlen módon, holmi sutba dobott emlékeket vegyítettem az engem most már egyedül megillető emlékek közé.

Ilyen mérlegelések és szemlélődések jártak a magányos álmodozó elméjében a vonat ritmikus zakatolása és rohanása közepett, s korántsem állítom, hogy bánatot okoztak nekem. Ellenkezőleg: úgy találtam, hogy az a belső üresség, emlékezetem elmosódott vázlatossága, valamilyen jólesően mélabús módon párosult ez előkelőségemmel, és nem bántam, hogy ez a párosodás csendesen álmatag, szelíden bánatos, előkelően önfeledt kifejezést kölcsönzött magam elé merengő tekintetemnek.

Hat óra volt, amikor a vonat elhagyta Párizst. Beesteledett, kigyúlt a világítás, amitől különszakaszom még tetszetősebb lett. A kalauz, idős bácsi, halk kopogtatással kért engedélyt a belépésre, szalutálva sapkájához emelte a kezét, és megismételte a tisztelgést, mikor visszaadta a menetjegyemet. A derék ember arcáról lerítt a lojális és konzervatív érzület, s miután a vonatot végigjárva a társadalom minden rétegével, annak kétes elemeivel is érintkezésbe került, láthatóan jólesett neki, hogy bennem a társadalomnak kifogástalanul előkelő, a kedélyt már puszta megjelenésével is üdítő színét-virágát üdvözölhette. Valóban nem kellett aggódnia szerencsés továbbjutásom miatt azután, hogy már nem leszek az ő utasa. A magam részéről a családi életéről való érdeklődést kegyes mosollyal és leereszkedő fejbólintással helyettesítettem, ami konzervatív érzületét bizonyára a harcrakészségig erősítette.

Az az ember is, akinek az volt a dolga, hogy helyjegyeket kínáljon az étkezőkocsiban elköltendő vacsorához, óvatos kopogtatással jelentkezett. Elvettem tőle egy számot; s minthogy kisvártatva gongütés hívott étkezésre, kis felfrissülés végett az alváshoz és öltözködéshez szükséges holmival jól berendezett kézitáskámhoz folyamodtam, tükör előtt megigazítottam a nyakkendőmet, és néhány vagonnal odább bementem az étkezőkocsiba, melynek korrekt főnöke invitáló kézmozdulattal a helyemre kísért, és alám tolta a széket.

Az asztalkánál, már a hors d'oeuvre-rel foglalatoskodva, egy idősebb, kis, szürke szakállas úr ült, kecses figura, kissé régimódian öltözve (szinte ma is látom fátermörderszerű inggallérját). Ahogy illendően jó estét kívántam neki, csillagszemekkel pillantott fel rám. Képtelen vagyok megmondani, miben is rejlett pillantásának csillagszerűsége. Hogy a szembogarai különösen világítók, szelíd fénnyel sugárzók voltak? Kétségkívül, de attól már csillagszerűek lettek volna? Hiszen szokták a szembogarat csillaghoz hasonlítani, de ezzel csak valami fizikai tünetet neveznek tárgyilagosan a nevén, úgyhogy semmiképpen sem fedi azt a megjelölést, amely most felötlött bennem, mert mégis valami erkölcsi tényezőnek kell közrejátszania ahhoz, hogy szemcsillagból, ami mindenkinek van, csillagszem legyen.

Tekintete nem vált le rólam egyhamar, kísérte a leülésemet, megakadt az én tekintetemen, és míg eleinte csak szelíd komolysággal nézett, kisvártatva valamiképpen jóváhagyó, vagy, hogy úgy mondjam, tetszést kifejező mosoly villant meg a szemében. Közben a kis szakálla alatt ravaszdi fintorra húzódott a szája, s csak jócskán megkésve, amikor már ültem és az étlapért nyúltam, viszonozta a köszöntésemet. Egészen úgy hatott a dolog, mintha az udvariasságot elmulasztottam volna, és a csillagszemű járt volna elöl kioktató példával, így hát önkéntelenül megismételtem "bon soir monsieur"-met,[106] de ő így fogadta:

- Jó étvágyat, uram. - És hozzátette: - Fiatal szervezete e tekintetben bizonyára nem hagy kívánnivalót.

Gondolva, hogy egy csillagszemű ember megengedhet magának egy s más szokatlan dolgot, válaszképpen mosolyogva meghajtottam magam, egyébként már hozzáláttam a zöldsalátával és zellerrel körített olajos szardíniához, amit elém tettek. Mivel szomjas voltam, egy üveg malátasört hozattam mellé, amit az öregúr, nem tartva attól, hogy kifogásolhatnám a kéretlen beavatkozást, megint néhány szóval helyeselt.

- Nagyon okos - mondta. - Nagyon okos, hogy jó erős sört rendel a vacsorához. Ez megnyugtat és elálmosít, míg a bor többnyire izgató hatású, és rontja az álmot, kivált ha az ember többet iszik a kelleténél.

- Ez ízlésem ellen volna.

- Gondoltam. Egyébiránt semmi nem fog meggátolni bennünket, hogy tetszésünk szerint meghosszabbítsuk az éjszakai nyugodalmat. Dél lesz, mire Lisszabonba érünk. Vagy önnek közelebbi az úticélja?

- Nem, Lisszabonig utazom. Hosszú út.

- Talán a leghosszabb, amit eddig megtett?

- De elenyésző távolság - mondtam, megkerülve az egyenes választ - azokhoz képest, amelyek még előttem vannak.

- Lámcsak! - biccentett a fejével, és szemöldökével is jelezte tréfás meglepődését. - Nekiindul, hogy komolyan szemügyre vegye ezt a csillagot és jelenlegi lakosságát.

Szemének sajátosságával összefüggésben furcsán hatott rám, hogy "csillagnak" nevezte földünket. Hozzá még a "jelenlegi" szó, amelyet jelzőnek tett a "lakosság" elé, sokatmondó nagytávlatúság érzését keltette bennem. Amellett beszédmódjában és azt kísérő arcjátékában sok minden volt abból, ahogyan egy gyermekhez, mindenesetre igen finom gyermekhez szokás szólani: enyhe incselkedésféle. Tudván, hogy még annál is fiatalabbnak látszom, mint amilyen voltam, nem sértődtem meg.

A levesből nem kért, és most tétlenül ült velem szemközt, legfeljebb azzal elfoglalva, hogy töltött magának a Vichy-vizéből, kellő óvatossággal, mert a vagon erősen zöcskölt. Kissé megütközve pillantottam föl rá evés közben, de nem fűztem megjegyzést a szavaihoz. Ő azonban nyilván nem akarta, hogy társalgásunk megszakadjon, mert újra kezdte.

- Nos, akármilyen messzire visz is az útja, azt tanácsolom, ne vegye félvállról a kezdetét, csak azért, mert kezdet. Nagy múltú, igen érdekes országba érkezik, amelynek minden vándorkedv hálás lehet, mert korábbi évszázadokban először tárt fel nem egy utat. Lisszabon, ahol remélhetőleg nem csupán futólag fog szétnézni, valaha a világ leggazdagabb városa volt; kár, hogy nem ötszáz évvel előbb látogatott el oda, akkor tengeren túli birodalmak fűszereivel illatozónak találta volna, és látta volna, hogy lapátolják ott az aranyat. A szép külső birtokállományt a történelem sajnálatosan összezsugorította. De meg fogja látni, az ország vonzó maradt, az emberek nemkülönben. Külön említem az embereket, mert hisz minden vándorkedvben jókora adag vágy rejlik, soha nem tapasztalt emberi tulajdonságok megismerésére, jókora adag kíváncsiság, amely idegen arcszabások látására, ismeretlen emberi alkatban és magatartásban való gyönyörködésre ösztönöz. Ön hogyan vélekedik erről?

- Hogyan vélekedhetnék? Kétségtelenül igaza lesz - mondtam -, ha a vándorkedvet részben az ilyenfajta kíváncsiságból származtatja.

- Így hát - folytatta - abban az országban, ahová igyekszik, tarkabarkaságával nagyon szórakoztató fajkeverékkel fog találkozni. Kevert volt már az őslakosság is: az ibér nép, mint bizonyára tudja, kelta beütéssel. De kétezer év folyamán föníciaiak, karthágóiak, rómaiak, vandálok, szvévek és nyugati gótok, aztán főként arabok, mórok és mások is részt vettek annak a néptípusnak megteremtésében, amely önt várja - s ne feledkezzünk meg a néger vér derekas hozzájárulásáról, mert sok fekete bőrű rabszolgát vittek be az országba az idő tájt, amikor az egész afrikai tengermellék portugál kézben volt. Ne csodálkozzék, ha bizonyos minőségű hajat, bizonyos fajta ajkakat, bizonyos mélabús, állati tekintetet lát majd imitt-amott. De látni fogja, hogy határozottan túlsúlyban van a mór-berber faji jelleg, az arab uralom hosszú korszakának örökségeként. Az összeredmény egy nem éppen délceg, de nagyon szeretetre méltó rassz; sötét haj, kissé sárgás arcbőr, inkább kecses testalkat, intelligens, szép barna szemek...

- Őszintén örülök - mondtam és hozzátettem: - Szabad kérdenem, uraságod maga portugál?

- Nem vagyok az - felelte. - De már régóta meggyökeresedtem ott. Most csak rövid utat tettem Párizsba, hivatalos ügyeket kellett intéznem. - Azt akartam még mondani: az arab-mór behatást, ha egy kicsit körülnéz, az ország építőművészetében is mindenütt meg fogja találni. Maga Lisszabon, erre elő kell készítenem, történelmi építményekben meglehetősen szegény. Amint tudja, a város földrengéses terület középpontjában fekszik, egyedül a múlt századbeli nagy földrengés kétharmad részben romba döntötte. Azóta megint nagyon mutatós hely lett, látnivalóira nyomatékosan felhívom a figyelmét. Ajánlom, mindenek előtt tekintse meg a füvészkertünket a nyugati lejtőkön. Egész Európában páratlanná teszi az éghajlat, ahol a trópusi növényzet ugyanúgy tenyészik, mint a középső zóna flórája. Araukariáktól, bambusznádtól, papiruszsástól, yuccacserjéktől és a pálmák minden nemétől csak úgy burjánzik a kert. De saját szemével fog ott látni olyan növényeket is, amelyek tulajdonképpen bolygónknak nem jelenlegi, hanem korábbi vegetációjához tartoznak, mégpedig páfrányfákat. Menjen el oda mihamar, és csodálja meg a kőkorszakból való, fává nőtt páfrányokat! Ez több, mint rövid lélegzetű művelődéstörténet. Ez már a föld őskoráról beszél.

Megint határozatlan nagytávlatúság érzése fogott el, amit már egyszer fölkeltettek bennem a szavai.

- Semmiesetre sem fogom elmulasztani - ígértem.

- Bocsásson meg - látta jónak hozzátenni -, hogy így ellátom direktívákkal, és a járás-kelését irányítani igyekszem. De tudja-e, mire emlékeztet ön engem?

- Kíváncsi vagyok - válaszoltam mosolyogva.

- Egy tengeri liliomra.

- Nagyon hízelgő.

- Csak azért, mert önnek úgy hangzik, mint egy virágnév. A tengeri liliom azonban nem virág, hanem a tenger mélyéhez rögződött állatfaj, a tüskésbőrűek rendjéhez tartozik, annak is alighanem legősibb csoportjához. Van róla egész sereg kövületünk. Az ilyen, helyhez kötött állatok hajlamosak, hogy virágalakot, vagyis csillag- és sziromzatszerű körszimmetriát öltsenek. A mai tengeri csillag, a hajdankori tengeri liliom utódja, csak zsenge korában ül a tenger fenekén. Akkor elszabadul, függetleníti magát, és úszva, kapaszkodva kalandoz a partszegélyen. Bocsássa meg az eszmetársulást, de így vált le ön a kocsányáról, mint valami modern tengeri liliom, és most szemleútra indul. Az ember kísértésbe jön, hogy egy kicsit útbaigazítsa a mozgékonyság újoncát. Egyébként: Kuckuck.

Egy pillanatra azt hittem, nincs egészen helyén az esze, de aztán megértettem, hogy sokkal idősebb létére bemutatkozott.

- Venosta - siettem válaszolni kissé suta meghajlással, mert a pincér éppen bal kéz felől szervírozta nekem a halat.

- Venosta márki? - kérdezte, kissé felvonva a szemöldökét.

- Kérem, amint parancsolja - hagytam rá helyreigazítón, majdnem elutasítón.

- Feltételezem, hogy a luxemburgi ágból. Szerencsém van ismerni egy római nagynénjét, Paulina Centurione contessát, aki született Venosta, az olaszországi törzsből. Ő viszont a bécsi Széchenyiekkel és a galántai Esterházyakkal van atyafiságban. Önnek, mint tudja, mindenfelé vannak unokatestvérei és oldalági rokonai, márki úr. Tájékozottságom nem szabad, hogy meglepje. A genealógia, a leszármazástan a vesszőparipám, jobban mondva: a hivatásom. Professzor Kuckuck - egészítette ki bemutatkozását -, paleontológus, a lisszaboni természetrajzi múzeum igazgatója. Ez a még nem eléggé ismert intézet az én alapításom.

Elővette a levéltárcáját, és átadta a névjegyét, mire nekem is oda kellett adnom a magamét, illetőleg a Loulouét. Az övén megtaláltam a keresztneveit: Antonio José, a titulusát, hivatali állását és lisszaboni lakáscímét. Ami a paleontológiát illeti, annak mibenlétéről némi útmutatásul szolgált, amit tőle eddig hallottam.

Örvendező tisztelet arckifejezésével olvastuk egymás névjegyét. Aztán zsebre tettük, s köszönetül udvariasan meghajoltunk egymás felé.

- Mondhatom, professzor úr - tettem hozzá kedveskedve -, szerencsém volt, hogy épp ennél az asztalnál kaptam helyet.

- Részemről a szerencse - válaszolta. Mindeddig franciául beszéltünk. Most megkérdezte:

- Ha jól sejtem, ön bírja a német nyelvet, marquis de Venosta. Édesanyja, úgy tudom, gothai származású - mellesleg én is odavaló vagyok -, született Plettenberg bárónő, ha nem tévedek. Látja, ismerem a körülményeket, így hát, ha úgy tetszik...

Louis bizony engem nem oktatott ki arról, hogy anyja Plettenberg lány - hogy is mulaszthatta el! Most mint újdonságot vettem tudomásul, és emlékeim tárházát gazdagítottam vele.

- Nagyon szívesen - válaszoltam az ajánlatára, és mindjárt a másik nyelvre tértem át. - Istenem, mintha nem csacsogtam volna eleget egész gyerekkoromban nemcsak mamával, hanem Klosmann nevű kocsisunkkal is!

- Én meg - felelte Kuckuck - egészen elszoktam az anyanyelvemtől, épp ezért szívesen megragadok minden alkalmat, hogy a német grammatika formái közt mozoghassak. Most ötvenhét éves vagyok, huszonöt esztendeje annak, hogy Portugáliába kerültem. Onnét nősültem, feleségem - ha már a neveknél és leszármazásoknál tartunk - született da Cruz, tősgyökeres portugál, s ha éppen idegen nyelven kell beszélni, a francia határozottan közelebb áll hozzá, mint a német. Leányunk is, akármilyen gyermeki gyöngédséggel viseltetik irántam, nyelvhasználat dolgában nem nagyon előzékeny a papájával, és a portugál mellett jobb szeret nagyon bájosan franciául csevegni. Általában nagyon bájos gyermek. Zouzou a beceneve.

- Nem Zaza?

- Nem, Zouzou. Suzannából ered. De miből eredhet Zaza?

- A legjobb akarattal sem tudnám megmondani. Véletlenül találkoztam a névvel - művészkörökben.

- Ön megfordul művészkörökben?

- Többek közt. Magam is művész vagyok egy kissé, festő és grafikus. Estompard professzor a mesterem. Aristide Estompard, a párizsi képzőművészeti akadémia tanára.

- Ó, még művész is, minden egyében kívül. Nagyon örvendetes.

- És ön, professzor úr, bizonyára a múzeuma megbízásából járt Párizsban?

- Eltalálta. Utazásom célja az volt, hogy a paleozoológiai intézettől megszerezzek néhány számunkra fontos csontváztöredéket, egy réges-rég kihalt tapírfajta koponyáját, borda- és lapockacsontjait; ettől a fajtól származik, sok-sok fejlődési fokon át, a mi lovunk.

- Hogyan? A ló a tapírtól származik?

- És az orrszarvútól. Igen, márki úr, az ön hátaslova számos változaton ment át. Időnként, már mint lónak is, liliputi alkata volt. Ó, vannak tudós elnevezéseink valamennyi korábbi és legkorábbi állapotára, ezek a nevek mind a "hipposz", vagyis "ló" szóban végződnek, kezdve az eohipposszal - az a tapírfaj ugyan is az eocén korban élt.

- Az eocénban. Ígérem, professzor úr, megjegyzem magamnak a szót. Mikor volt az eocén korszak?

- Nemrégen. A föld újkorában, úgy százezer évvel ezelőtt, amikor először jelentek meg a patás állatok. Egyébként önt mint művészt érdekelni fogja, hogy mi specialistákat foglalkoztatunk, mestereket a maguk szakmájában, akik csontvázleletek nyomán roppantul szemléletesen és élethűen rekonstruálják a régmúlt összes állatformáit éppúgy, mint az egykori embert.

- Az embert?

- Úgy van, az embert is!

- Az eocén kor emberét?

- Az a kor az embert még bajosan ismerhette. Be kell vallanunk, az ősember emléke kissé homályba vész. Hogy kialakulása későn, csak az emlősök fejlődésének keretében történt meg, az tudományos tény. Úgy, ahogy ma ismerjük, az ember kései jövevény a földtekén, és a bibliai Genezisnek tökéletesen igaza van, amikor a teremtés művének betetőzéseként szerepelteti. Csak éppen kissé drasztikusan lerövidíti a folyamatot. A földön a szerves élet, durván számítva, ötszázötvenmillió éves. Idő kellett ahhoz, hogy elérjen az emberig.

- Rendkívül lenyűgözőek az adatai, professzor úr. Valóban, rendkívül lenyűgöztek - már most is, azután egyre fokozódó mértékben. Olyan feszült, egész valómat eltöltő érdeklődéssel hallgattam ezt az embert, hogy majdnem megfeledkeztem az evésről. Sorra kínálták nekem a fogásokat, vettem is a tányéromra, de nem láttam evéshez, hogy a szavaira füleljek, s a kést-villát tétlenül tartva, folyton az arcát, a "csillagszemét" néztem. Nem tudok nevet adni annak a figyelemnek, amellyel lelkem magába szívott mindent, amit a továbbiakban mondott. De ha nem fogadtam volna be mindent ily állhatatosan, képes lennék-e még ma is, annyi év múltán, ezt az asztali beszélgetést, legalább főbb pontjaiban, majdnem szó szerint, sőt azt hiszem, egészen szó szerint visszaadni? A kíváncsiságról beszélt, arról a tudásvágyról, amely szerinte a vándorkedv leglényegesebb eleme, s már ebben is volt valami merész kihívás, amely megragadta az érzést. Éppen ez a legtitkosabb idegrostokat érintő provokáció fokozódott előadása és felvilágosításai során mérhetetlenül izgalmassá, jóllehet állandóan nagyon nyugodtan, hűvösen, kimérten, olykor elmosolyodva beszélt...

- Hogy az életre ugyanoly hosszú idő vár-e még - folytatta -, mint amekkora mögötte van, senki meg nem mondhatja. A szívóssága ugyan óriási, kivált legalsó formáiban. Elhiszi-e, hogy bizonyos baktériumok spórái a világűr kellemetlen, mínusz kétszáz fokos hőmérsékletét hat teljes hónapon át kibírják anélkül, hogy elpusztulnának.

- Bámulatos.

- Mégis az élet keletkezése és fönnmaradása meghatározott, pontosan körülírt föltételekhez van kötve, amelyekben nem mindenkor volt, és nem is mindenkor lesz része. Egy csillag lakhatóságának időbeli korlátai vannak. Nem volt mindig, és nem lesz mindig ilyen. Az élet csak epizód, mégpedig az eonok mértékével mérve, nagyon is múló epizód.

- Ezért vonzódom úgy iránta - mondtam. Izgatottságomban használtam az "iránta" szót, és mert mindenáron formálisan és irodalmiasan akartam beszélni a tárgyról. - Van egy kis dal - tettem hozzá: - "Örüljetek az életnek, ameddig ég a mécsetek". Gyerekkoromban hallottam, és mindig szerettem, de az ön szava a "múló epizód"-ról persze tágabb jelentőséget ad neki.

- És hogy sietett a szerves élet - fűzte tovább a szót Kuckuck -, hogy kifejlessze válfajait és formáit, mintha csak tudta volna, hogy a mécs nem fog örökké égni. Különösképpen áll ez kezdeti korára. A kambriumban - így nevezzük a legalsó földréteget, a paleozóikus korszak legmélyebb alakulatát - a növényvilág még nagyon szegényes: tengeri moszatok, algák; egyéb nem fordul elő. Tudnia kell, hogy az élet a sós vízből, a meleg őstengerből ered. De az állatvilágot ott már rögtön nemcsak egyes őslények képviselik, hanem tömlőbelűek, pondrók, tüskésbőrűek, ízeltlábúak is, vagyis az összes törzsek, a gerincesek kivételével. Úgy látszik, az ötszázötven millió évből ötven sem telt el, amíg az első vertebráták a vízből kiléptek az akkor itt-ott már előbukkant szárazföldre. Azután pedig az evolúció, a fajok rétegződése oly mértékben haladt előre, hogy további, mindössze kétszázötven évmillió után megvolt az egész Noé bárkája - beleértve a csúszómászókat -, csak a madarak és az emlősök hiányoztak még. És mindezt egy gondolat tette lehetővé, egy gondolat, amely a kezdet kezdetén fogant meg a természetben, s amellyel dolgozni nem szűnt meg egész az ember létrejöttéig.

- Nagyon kérem, nevezze meg azt a gondolatot!

- Ó, csak a sejtek együttélésének gondolata, az az ötlet, hogy az őslény, az elemi organizmus üveges-nyálkás, parányi gömböcskéit a természet nem hagyja magukra, hanem eleinte csak néhány példányt, majd sokmilliónyit egyesít, hogy egymás fölé rendelt életképleteket, soksejtűeket, óriás egyedeket, húsból-vérből való lényeket állítson elő belőlük. Az, amit "hús"-nak mondunk, s amit a vallás gyarlónak és esendőnek, a "bűn prédájának" ócsárol, nem egyéb, mint szervesen specializált parányi egyedek, soksejtű szövedékek ilyen tömörülése. Valóságos buzgalommal követte a természet ezt az egyetlen, drága alapgondolatát - olykor túlbuzgón, néhányszor olyan szertelenségekre ragadtatva magát, amelyeket utóbb megbánt. Ténylegesen már az emlősöknél tartott, amikor még az életnek olyan elburjánzását engedte meg, amilyen a kékbálna, ez a húsz elefánt nagyságú szörny, amelyet nem tarthatott el a szárazföldön, mert nem győzte táplálékkal; a tengerbe küldte hát, ahol most, mint valami óriás olajoshordó, visszafejlődött hátsó végtagokkal, uszonyokkal és olajos szemekkel, rengeteg tömegű testének mérsékelt örömére, a zsíripar üldözött vadjaként, kényelmetlen helyzetben szoptatja kölykeit, és rákocskákat zabál. De már sokkal korábban, a föld középkorának kezdetén, a triász alakzatban, mielőtt még egyetlen madár szállt volna a levegőbe vagy egyetlen lombos fa zöldellt volna, találunk csúszómászó szörnyeket, ezek a dinoszauruszok; akkora teret igénylő fickók, hogy az itt, e földön, már illetlenségszámba megy. Egy ilyen dinoszaurusz olyan magas volt, mint egy terem, olyan hosszú, mint egy vonatszerelvény, negyvenezer fontot nyomott. A nyaka, mint egy pálmatörzs, s a feje az egészhez képest nevetségesen kicsiny. Ez a túlméretezett testtömeg buta lehetett, mint a tök. Egyébként jóindulatú, ami vele jár az esetlenséggel...

- Eszerint nem is olyan nagyon bűnös, dacára a sok húsának...

- Alkalmasint butaságból nem az. - Mit mondjak még önnek a dinoszauruszokról? Talán ezt: hajlamuk volt az egyenesen járásra.

És Kuckuck rám szegezte csillagszemét; e tekintetétől valahogy zavarba jöttem.

- Nos - mondtam színlelt egykedvűséggel -, Hermészhez aligha hasonlítottak azok az uraságok, ha egyenesen jártak is.

- Hogy jut eszébe Hermész?

- Bocsánat, a kastélyban, ahol nevelkedtem, nagy fontosságot tulajdonítottak a mitológiának. Házitanítóm egyéni kedvtelése...

- Ó, Hermész - vágott a szavamba -, elegáns isten... - Nem kérek feketét - szólt oda a pincérnek. - Hozzon nekem még egy üveg Vichy-vizet! Elegáns isten - ismételte. - És mérsékelt növésű, sem túl nagy, sem túl kicsiny, emberszabású. Egy öreg építőmester szokta mondani: ha valaki építeni akar, előbb meg kell ismernie az emberi alak tökélyét, mert ebben rejlenek az arány legmélyebb titkai. A viszonylagosság misztikusai tudni vélik, hogy az ember - vagyis az ember alakú isten - termetével pontosan középen áll az egészen nagy és az egészen kicsiny közt. Azt állítják, hogy a mindenség legnagyobb anyagi teste, egy vörös óriáscsillag, éppen annyiszorta nagyobb az embernél, ahányszorta kisebb nála az atom legparányibb részecskéje; ezt a valamit százbilliószor kellene megnagyítani, hogy látható legyen.

- Ebből látni, mit ér az egyenesen járás, ha nincs meg hozzá a jó testarány.

- Aszerint, amit mesélnek róla - folytatta asztaltársam -, az ön Hermésze, az ő görög arányossága mellett, nagyon fortélyos fickó volt. Agyának sejtszövedéke tehát, ha szabad ilyesmit mondani egy istennel kapcsolatban, különösképpen fifikus formákat ölthetett. Csakhogy: ha nem márványból, gipszből vagy ambróziából alkotottnak képzeljük el, hanem élő ember alakú testnek, akkor nála is sok maradványt találunk a természet őskorából. Figyelemre méltó, mennyire megmaradtak az ősi állapotban az ember végtagjai, ellentétben az agyával. Megőrizték mindazon csontokat, amelyek már a legkezdetlegesebb szárazföldi állatoknál fellelhetők.

- Ez megkapó, professzor úr. Nem az első megkapó közlés, amelyet öntől hallok, de egyike a legmegkapóbbaknak. Az ember karjainak és lábainak olyan a csontozata, mint a legősibb szárazföldi állatoké! Nem mintha megütköznék ezen, de megkap. Nem beszélek a híres Hermész-lábszárakról. De vegyünk csak egy telt idomú női kart, amely, ha szerencsénk van, átölel bennünket - zum Kuckuck! -, pardon, nem akartam visszaélni, az ember nem hinné...

- Úgy látom, kedves márki, önnél a szélsőséges végtagkultusz esete forog fenn. Méltánylandó ez, mint egy fejlett lény idegenkedése a lábatlan hernyóalaktól. De ami a telt idomú női kart illeti, ajánlatos szem előtt tartani, hogy ez a testrész nem más, mint az ősmadár karmos lába és a hal melluszonya.

- Jó, jó, a jövőben majd gondolok erre. Bízvást mondhatom, hogy keserűség és kijózanodás nélkül, sőt szíves örömest fogom tenni. De az ember, folyton ezt halljuk, a majomtól származik.

- Kedves márki, mondjuk inkább: a természetből származik, abban vannak a gyökerei. Talán ne vakíttassuk el magunkat attól, hogy az anatómiája hasonlít a magasabb rendű majmokéhoz, ezzel túl sok hűhót csaptak. A disznó pillás kék szemében és a bőrében több az emberi jelleg, mint egy csimpánzban, aminthogy az ember csupasz teste sokban emlékeztet a disznóéra. Agyunk pedig szerkezetének magas fejlettségével, a patkányéhoz áll legközelebb. Emberek közt lépten-nyomon találhat ön állati fiziognómiára emlékeztetőt. Ott van például a hal és a róka, a kutya, a fóka, az ölyv és a birka. Másfelől minden állati jellegzetesség, ha van érzékünk a meglátására, mint az emberi jelleg álarca és bánatos elvarázsoltsága tűnik fel a szemünkben... Ó, igen, az ember és az állat eléggé rokonok! De ha leszármazásról akarunk beszélni, akkor az ember olyanformán származik az állattól, mint a szerves a szervetlenből. Valami még hozzájött.

- Hozzájött? Mi, ha szabad kérdeznem?

- Körülbelül az, ami akkor jött hozzá, amikor a semmiből kipattant a lét. Hallott valaha az ősnemzésről?

- Rendkívül szeretnék hallani róla.

Futólag körülpillantott, aztán valahogy bizalmasan közölte velem - nyilván csak azért, mert Venosta márki voltam.

- Nem egy, hanem három ősnemzés volt: a lét kipattanása a semmiből, az élet ébredése a létből, és az ember megszületése.

Ez után a nyilatkozat után Kuckuck megivott egy kortyot az ásványvizéből. Két kézzel tartotta a poharat, mert kanyarba fordultunk. Az étkezőkocsi vendégei már megfogyatkoztak. A pincérek többnyire tétlenül álldogáltak. Az elhanyagolt étkezés után egyre-másra ittam a feketekávét, de nem csupán ennek tulajdonítom az izgatottságot, amely erőt vett rajtam. Előrehajolva figyeltem a furcsa útitársra, aki a létről, az életről, az emberről beszélt - és a semmiről, amiből minden származott, és amibe minden visszatér majd. Kétségtelen - mondta -, nem csupán a földi élet viszonylag gyorsan múló epizód, maga a lét is az: semmi és semmi közt. Lét nem volt öröktől fogva, és nem lesz örökké. Volt egy kezdet, és lesz egy vég, s azzal együtt véget ér majd a tér és az idő, mert ezek csak a lét által léteznek és az által vannak egymáshoz kötve. A tér - mondta - nem egyéb, mint anyagi dolgok egymás közti rendje, vagy vonatkozása. Dolgok nélkül, amelyek kitöltik, nem lenne tér, és idő sem lenne, mert az idő csupán a dolgok megléte folytán lehetséges rendje az eseményeknek, mozgás, ok és okozat eredménye, ezeknek lefolyása ad irányt az időnek, enélkül nincs idő. A tér- és időnélküliség pedig a semmi meghatározó jegye. Ez minden irányban kiterjedéstelen, álló örökkévalóság, amelyet csak átmenetileg szakít meg az idő és tér szerinti lét. Több, eonokkal több haladék adatott a létnek, mint az életnek; de egyszer bizonyosan véget ér majd, és - ugyanoly bizonyossággal - a végnek kezdet felel meg. Mikor kezdődött az idő, a történés? Mikor szökkent elő a semmiből a lét egy "legyen" szóra, amely múlhatatlan szükségszerűséggel már magában foglalta azt, hogy "szűnjön meg"? Lehet, hogy a lét kezdetének időpontja nem is olyan nagyon régi, a megszűnésé nem is olyan nagyon távoli - talán csak néhány millió esztendő ide és oda... Ezalatt a lét tobzódó ünnepet ül a mérhetetlen terekben, amelyek az ő művei, s amelyekben jeges ürességtől dermedő távolságokat alkot. És a professzor beszélt nekem ennek az ünnepnek óriás színteréről, a világmindenségről, az örök semmi e halandó gyermekéről, mely tele van megszámlálhatatlan anyagi testekkel, meteorokkal, holdakkal, üstökösökkel, ködökkel, csillagmilliárdokkal, amelyeket a nehézkedési erő halmazokká, felhőkké, tejutakká és felsőbb tejútrendszerekké vont össze; ezek mindegyike lángoló napok, keringve száguldó bolygók, ritkult gáztömegek, vas, kő és kozmikus por hideg rommezőinek töméntelen mennyiségéből áll...

Izgatottan füleltem, jól tudva, hogy kitüntetés ezeket a közléseket hallhatnom: - olyan kitüntetés, amelyet előkelő rangomnak köszönhettem, annak, hogy Marquis de Venosta vagyok, és Rómában egy Contessa Centurione a nagynéném.

- Tejutunk - értesültem - egy a billiók közül, majdnem azok legszélén, majdnem mint sereghajtó, középpontjuktól harmincezer fényévnyire öleli fel helyi naprendszerünket óriási, de viszonylag jelentéktelen tűzgömbjével, amelyet mi "a" Napnak nevezünk, noha csak határozatlan névelőt érdemelne, és a vonzásterének hódoló bolygókkal, köztük a Földdel, valamennyinek gyönyöre és terhe, hogy ezer meg ezer mérföld sebességgel forogjanak saját tengelyük körül, és másodpercenként húsz kilométert hátrahagyva kerüljék meg a Napot, miáltal az a maga napjait és éveit képezi - az övéit, mert tudni kell, hogy egészen másféle napok és évek is vannak. A Merkúr például, a Naphoz legközelebb eső bolygó, huszonnyolc földi nap alatt teszi meg körforgását, és ezalatt, maga körül is csak egyszer fordul meg, úgyhogy ott év és nap ugyanaz. Ez mutatja, mi is tulajdonképpen az idő - nem több, mint a súly, amelynek ugyancsak nincs; általános érvényűsége. Így például a Szíriusz fehér kísérőjén amely a Föld holdjánál csupán háromszorta nagyobb égitest az anyag olyan sűrűségi állapotban van, hogy egy köbhüvelyknyi belőle nálunk egy tonnát nyomna. Ahhoz képest a Föld anyaga, a mi sziklabérceink, a mi emberi testünk: csupa habkönnyűség.

- Mialatt a Föld - hallottam tovább a kitüntető közlést - Napja körül kering, ő és Holdja egymás körül keringenek, s közben egész helyi naprendszerünk egy további, még mindig nagyon helyi jellegű csillagrendszer keretében végez csöppet sem renyhe mozgást; de ugyanakkor ez a mozgásrendszer megint vad sebességgel rohan a tejúton belül, ez pedig, a mi Tejutunk, távoli testvéreihez viszonyulva szintén elképzelhetetlen gyorsasággal száguld, amikor is mindehhez még ezek a létkomplexumok, amelyeknek sietős útjához képest egy gránátszilánk röpte nem egyéb egy helyben állásnál, minden irányban szerteröpülnek a Semmibe, ahová rohantukban teret visznek magukkal és időt.

- Ez az egymásban és egymás körül való keringés és örvénylés, ködöknek ez a testekké tömörülése, ez az égés, lángolás, kihűlés, szétrobbanás, szétporladás, rohanás és vágtatás, a semmiből származva és fölébresztve a semmit, amely talán szívesebben maradt volna meg az alvás állapotában, és alig várja, hogy oda visszatérhessen; ez a lét, más néven természet, mindenütt és mindenben ugyanaz. Higgye el kételkedés nélkül, hogy minden lét, hogy a természet zárt egységet alkot, a legegyszerűbb élettelen anyagtól a legelevenebb életig, a telt idomú karral pompázó nőig és a Hermész-alkatig. Emberi agyunk, testünk és csontozatunk: mozaikdarabjai ugyanazon elemi részecskéknek, amelyekből a csillagok, a csillagpor és a csillagok közti űr sötét, hajszolt párafelhői állanak. Az élet, amely ugyanúgy támadt a létből, mint a lét egykor a semmiből - az élet, a létnek e kivirágzása, az élettelen természettel közös alapanyagokkal bír -, egyetlenegy sincs, amely csak az övé lenne. Nem mondhatjuk, hogy az élet egyértelműen különválik a puszta, élettelen léttől. Közte és az élettelen közt a határ elmosódó. A növényi sejtnek természetes lehetősége, hogy a kövek birodalmához tartozó anyagokat a Nap-éter segítségével átalakítja úgy, hogy benne életet nyernek. A levélzöld ősnemző képessége tehát példát mutat számunkra a szervesnek a szervetlenből való keletkezésére. Van példa a fordítottjára is. Vannak állati kovasavból képződött kőzeteink. Jövendőbeli szárazföldi hegységek növekednek a legmélyebb tengermélyben parányi élőlények csontvázmaradványaiból. A folyékony kristályok látszat- és fél életében az egyik természeti birodalom szembeszökően átível a másikba. Valahányszor a természet a szervetlenben délibábosan elénk bűvöli a szervest, mint a kén- és jégvirágokban, arra akar bennünket tanítani, hogy ő osztatlan egység.

- Maga a szerves világ sem ismer világos határt a válfajai közt. Az állati ott megy át a növényibe, ahol kocsányon ül, és körszimmetriát, virágalakot ölt, a növényi ott megy át az állatiba, ahol állatokat fogdos és eszik, ahelyett, hogy az ásványi talajból szívna életet. Az állatiból leszármazás által lett az ember - így szokás mondani, a valóságban azonban azáltal, ami még hozzájött, s amit ugyanúgy nem lehet nevén nevezni, mint az élet lényegét, a lét eredetét. De azt a pontot, ahol az ember már ember és nem állat többé, vagy nem csak állat, nehéz meghatározni. Az ember megőrzi az állatit, úgy, mint az élet megőrzi magában a szervetlent; mert legvégső építőköveikben, az atomokban, átmegy a már nem és a még nem szervesbe. Legbelül azonban, a láthatóságon túli atomban, az anyag az anyagtalanba, a már nem testibe menekül; mert ami ott működik, s aminek az atom a felépítménye, az majdnem a lét alatt van, mert helye a térben meghatározhatatlan, és meg sem nevezhető mennyiséget foglal el a térből, mérhetetlenül kevesebbet, mint amennyi egy rendes testnek járna. A még alig létből képződött a lét, és a már alig létbe folyik szét.

- Minden, ami Természet, legkorábbi, még anyagtalan és legegyszerűbb formáitól a legfejlettebbekig és szerfölött elevenekig, mindig együtt maradt, és egymás mellett létezik tovább: csillagköd, kő, féreg és ember. Hogy számos állati forma kihalt, hogy már nincsenek repülő gyíkok és mamutok, az nem akadálya annak, hogy az ember mellett tovább éljen az épp csak, hogy formát öltött ősállat, az egysejtű, az infuzórium, a mikroba, sejttestében egy nyílással a bevitel, egy másikkal a kivitel számára; többre nincs szüksége ahhoz, hogy állat legyen, s legtöbbször az embernek sincs sokkal többre szüksége ahhoz, hogy ember legyen.

Ezt tréfának szánta Kuckuck, mégpedig maró tréfának. Alighanem úgy hitte, hogy magamfajta ifjú világfinak tartozik egy kis maró tréfával, és én nevettem is rajta, miközben remegő kézzel a hatodik, nem, a nyolcadik csésze cukros feketét vittem a szájamhoz. Mondottam már, és ismételten mondom, hogy rendkívül izgatott voltam, mégpedig az érzésnek természetemet majdnem túlfeszítő kitágulása folytán, amelyet asztaltársamnak a létről, az életről, az emberről szóló közlései eredményeztek. Bármily különösnek hangozzék is, ennek a hatalmas kitágulásnak igen szoros köze volt ahhoz, vagy tulajdonképpen nem volt más annál, amit mint gyermek vagy félig gyermek ezzel az álmatag szóval jelöltem meg: "a nagy öröm", ártatlanságomnak ez a titkos formulája valamilyen, másképpen meg nem nevezhető különleges dolgot akart jelenteni, amihez azonban kezdettől fogva mámorító sokértelműség tapadt.

- Van haladás - mondta Kuckuck tréfáját követőleg -, kétségtelenül van, a pithecanthropus erectustól Newtonig és Shakespeare-ig, s ez hosszú, határozottan emelkedő út. De mint a természet többi jelenségeivel, az emberi világgal is úgy áll a dolog; itt is mindig minden együtt van; a kultúra és a morál valamennyi állapota, a legrégibbtől a legújabbig, a legbárgyúbbtól a legokosabbig, a legősibbtől, a legtompábbtól, a legvadabbtól a legmagasabb és legfinomabb fejlettségűig minden időben egymás mellett létezik e világon, sőt gyakran a legfinomabb elunja magát, beleszeret az ősibe, és részegen a vadság állapotába szédül vissza. Erről nem mondok többet. De adjuk meg az embernek, ami az emberé és ön előtt, Marquis de Venosta, nem titkolom el, mi az, ami a homo sapienst a többi természetből, a szerves és a szervetlen létből kiemeli, s ez valószínűleg egybeesik azzal, ami még "hozzájött", amikor az ember kilépett az állati sorból. Nem más ez, mint tudomás a kezdetről és a végről. Ön a legemberibbet mondta ki, amikor megjegyezte: az vonzza önt az élethez, hogy epizód. Ugyanis éppen ez az, ami nemhogy lerontaná a földi lét értékét, hanem ellenkezőleg: értéket, méltóságot, szeretetreméltóságot kölcsönöz neki. Csak az epizódjelleg az, aminek kezdete és vége van, csak az érdekes, csak az ébreszt rokonszenvet, mert lelket önt belé a múlandóság. És mindenbe, az egész kozmikus létbe a múlandóság önt lelket, és ezért csak a Semmi az, ami örökre lélektelen és méltatlan a rokonszenvre, a Semmi, amiből a Lét a maga gyönyörére és terhére fölidéztetett.

- A lét nem jólét; a lét gyönyör és teher, és minden tér- és időkorlátozta lét, minden anyag részt nyer - még ha legmélyebb álmában is - ebből a gyönyörből, ebből a teherből, abból az érzésből, amely az embert, az éber érzés hordozóját, egyetemes rokonszenvre hangolja. "Egyetemes rokonszenvre" - ismételte Kuckuck, és két kézzel az asztallapra támaszkodva fölállt. Közben rám nézett a csillagszemével, és megbiccentette felém a fejét.

- Jó éjt, Marquis de Venosta - mondta. - Amint látom, utolsóknak maradtunk az étkezőkocsiban. Ideje, hogy aludni menjünk. Remélem, találkozunk Lisboában! Ha akarja, majd végigkalauzolom önt a múzeumomban! Aludjon jól! Álmodjon a létről és az életről! Álmodjon a tejutak nyüzsgéséről, amelyek, mivel léteznek, a lét gyönyörét és terhét viselik! Álmodjon a telt idomú női karról, annak őskori csontozatáról, és a rét virágáról, amely képes a Nap-éterben megrepeszteni az élettelent és saját élő testébe kebelezni. És ne feledkezzék meg álmában a kőről, a mohos kőről, amely ezer meg ezer éve pihen a hegyi patakban, megfürösztve, lehűtve, átöblítve a habzó ártól! Nézze rokonszenvezőn a létezését, a legmélyebben alvónak legéberebb létét, és üdvözölje őt a teremtett világban! Neki jó, ha lét és jólét valahogyan összefér. Nyugodalmas jó éjszakát!


HATODIK FEJEZET

Hiába van velem született hajlamom és tehetségem az alváshoz, hiába szoktam máskor könnyen megtérni az öntudatlanság édesen fölüdítő révébe, s hiába várt jól megvetett ágyam az első osztályú hálókocsiban, el fogják hinni, hogy ezen az éjszakán, majdnem egészen a hajnali órákig, került az álom. Minek is kellett annyi feketekávét innom, mielőtt aludni mentem, az első éjszaka küszöbén, amelyet a rohanó, ringó, taszigáló, hol megálló, hol lökésszerűen megint elinduló vonaton kellett eltöltenem? Ez annyit jelentett, hogy váltig elkergettem szememről az álmot, amelytől a számomra új, rázkódásoktól zavart helyzet egyedül nem tudott volna megfosztani. Hogy azonban erre még a hat-nyolc kis csésze fekete sem lett volna képes, ha szapora kávéfogyasztásom nem csupán önkéntelen kísérője lett volna Kuckuck professzor megragadó, legbelsőbb - lényemet kimondhatatlanul felkavaró asztali beszélgetésének - ezt elhallgatom, noha akkor éppoly jól tudtam, mint most tudom - elhallgatom, mert a finom érzésű olvasó (és csak ilyenek számára teszem vallomásaimat) maga is kitalálhatja.

Elég az hozzá; selyem hálóruhámban (az ilyen jobban megóv a netán csak felületesen tisztán tartott ágyneműtől, mint egy hálóing) ezt az éjszakát ébren töltöttem egész reggelig; sóhajtozva kerestem olyan helyzetet, amely Morfeusz karjai közé segíthetne; s amikor végül mégis észrevétlenül elszenderedtem, sok kusza álom lepett meg, ami rendszerint megesik az emberrel, ha nem eléggé mélyen és pihentetőn alszik: egy tapír csontvázán nyargaltam a Tejúton, amelyet arról ismertem fel, hogy csakugyan tejből volt, vagy el volt árasztva tejjel, csontparipám patái cuppogtak benne. Nagyon keményen és kényelmetlenül ültem a hátgerincén, két kézzel a bordáiba kapaszkodtam, de ide-oda rázódtam szeszélyes ügetésétől, amelyet alkalmasint a robogó vonat vetített álmomba. Én azonban arra magyaráztam, hogy nem tanultam meg lovagolni, s ezt a mulasztást sürgősen pótolnom kell, ha előkelő család fiaként akarom megállni a helyem. Velem szemközt és mellettem kétfelől, a Tejút tejében pocsolva, egy sereg tarka ruhás emberke futott el, mindkét nembéli karcsú, sárgás arcbőrű, vidám, barna szemű alakok, akik egy érthetetlen nyelven - valószínűleg portugálul - kiabáltak felém valamit. Egyikük azonban franciául kiáltotta: "Voilà le voyageur curieux!", s abból, hogy franciául beszélt, Zouzoura ismertem, ámbár vállig meztelen, telt idomú karjai arra vallottak, hogy inkább - vagy talán ugyanakkor - Zaza az, akit látok. Teljes erőmből rántottam egyet a tapír bordáin, hogy megállítsam és leszállhassak róla, csatlakozzam Zouzouhoz vagy Zazához, és vele gyönyörű karjainak őskori eredetű csontozatáról beszélgessek. De paripám megbokrosodott a rángatástól, és engem ledobott a Tejút tejébe, aminek láttára a sötét hajú emberkék, köztük Zouzou vagy Zaza is, hangos kacagásba törtek ki, s ebben a kacagásban oldódott fel álmom, hogy bár alvó, de nyugtalan agyamban más, ugyanoly bolondos képzelgéseknek adjon helyet, így például álmomban négykézláb mászkáltam valami meredek, iszapos tengerparton, hosszú, indaszerű kocsányt húzva magam után, szívemben szorongó bizonytalansággal afelől, hogy állat vagyok-e vagy növény - de valójában volt valami hízelgő is ebben a kétségben, mert a "tengeri liliom" névből eredt. És így tovább.

Végre, már reggel felé, alvásom mégis álomtalanságig mélyült, így aztán kevéssel déli tizenkettő előtt ébredtem fel, amikor már közel voltunk Lisszabonhoz, úgyhogy reggelizésre gondolni sem lehetett, és csak arra értem rá, hogy sebtiben használatba vegyem mosdószeremet és krokodilbőr kézitáskám szép berendezését. Kuckuck professzort nem láttam viszont sem a peron nyüzsgő sokadalmában, sem a mór jellegű állomásépület előtti téren, ahová hordáromat egy nyitott egyfogatúhoz követtem. Verőfényes nap volt, nem túlságosan meleg. A fiatal kocsis, aki hajókofferemet - amelyet a hordár előzőleg kiváltott - elhelyezte maga mellett a bakon, nagyon jól lehetett volna egyike azoknak az emberkéknek, akik a Tejúton a tapírról való lebukásomon kacagtak: kecses testalkatára, sárgás arcbőrére pontosan ráillett Kuckuck általános jellemzése. Kissé föltüremlett ajkai közt, kipödört bajuszkája alatt rövidszivar füstölt, nagyon bozontos, halántékába lógó sötét haját félrecsapott, kerek posztósapka fedte, és barna szeme nemhiába pillantgatott olyan nyílteszűen. Mert mielőtt megneveztem volna a szállodát, ahol sürgönyileg szobát rendeltem, ő már megnevezte, intelligensen rendelkezve fölöttem: "Savoy Palace". Becslése szerint ez az elszállásolás járt nekem, úgy látta, oda tartozom, és a döntését csak egy c'est exact[107] szóval hagyhattam jóvá, amelyet törve és nevetve ismételt, azzal fölugrott a bakra, és egy ostorlegyintéssel megeresztette lovának gyeplőszárát. "C'est exact, c'est exact" - ismételgette, és vígan tralalázva hajtott a rövid úton a hotelig. Csak néhány szűk utcán kellett átvágnunk, aztán széles és nagyszabású körút tárult elénk, az Avenida da Liberdade, egyike a legpompásabb utcáknak, amelyet valaha láttam, hármas útvonal, középütt elegáns mozgalmasságú kocsizó- és lovaglópálya, kétoldalt egy-egy jól kövezett sétány, gyönyörű virágágyakkal, szobrokkal és szökőkutakkal szegélyezve. Ezen a pompás korzón emelkedett az én valóban palotaszerű szállodám, és mennyire más volt a megérkezésem most, mint annak idején, mikor a párizsi Saint-Honoré utcai házba szegényesen beóvakodtam!

Rögtön három-négy paszományos groom és zöld kötényes háziszolga sürgött-forgott a bérkocsim körül. Oly gyorsan emelték le nagy málháimat, vitték előttem a hallba kézitáskámat, köpenyeimet és plédgöngyölegemet, mintha egy perc veszteni való időm se lenne, úgyhogy minden teher nélkül, csak elefántcsont nyeles, ezüstkarikás spanyolnád botomat akasztva karomra, sétálhattam az előcsarnokon át a recepcióhoz, ott most aztán nem kellett pirulnom, nem dirigáltak, hogy "Lépjen hátrább! Lépjen egészen hátra!", hanem - amikor megneveztem magam - csak megértően üdvözlő mosolyokkal, örvendező hajlongásokkal találkoztam, legfeljebb még a legudvariasabban fölkértek, legyek szíves a bejelentőlapot a legszükségesebb adatokkal kitölteni... Egy zsakettes úr, aki melegen érdeklődött, vajon utazásom tökéletesen kellemes körülmények között folyt-e le, fölkísért az első emeletre, hogy bevezessen a számomra fönntartott, szalonból, hálószobából és csempézett fürdőszobából álló lakosztályba. Ezek a helyiségek, az Avenidára néző ablakaikkal, jobban elbűvöltek, mint mutatnom szabad volt. Az örömet, vagy inkább jó kedvet, amely nagyúri szépségük láttára támadt bennem, hanyag helyesléssé mérsékeltem, ilyesmit jelző mozdulattal bocsátottam el kísérőmet. De mikor poggyászomra várakozva egyedül maradtam, oly gyerekes örömmel jártam be lakóbirodalmam minden zugát, amilyent tulajdonképpen saját magam előtt sem lett volna szabad megengedni magamnak.

Különösen büszkévé tett a szalon falának díszítése. Ezek az aranyozott lécekkel keretezett magas stukkófelületek - amelyeket mindig határozottan jobban kedveltem a polgári lakások tapétázásánál - és az ugyancsak igen magas, aranycirádás, fülkékbe illesztett ajtók, kifejezetten kastélyszerű és fejedelmi tekintélyességet kölcsönöztek a szobának. Nagyon tágas szoba volt, és egy nyílt boltív osztotta kerté, a fő résztől elkülönítve egy kisebbet, ahol megterítettek, ha a vendég a szobájában kívánt étkezni. Itt is, a sokkalta nagyobb főrészben is a magas mennyezetről meglehetős alacsonyra leérő, csillogó prizmákkal teleaggatott kristályüveg-csillár lógott - az ilyenben mindig szerettem gyönyörködni. A padlót puha és tarka, szélesen rojtozott szőnyegek borították - az egyik óriási nagy volt -, itt-ott kilátszott a fényesre kefélt parkett egy darabja. Kellemes festmények díszítették a mennyezet és a pompás ajtók közti falmezőket, s egy vékony lábú kecses komód fölött, amelyen ingaóra és néhány kínai váza állt, még egy mondai nőrablást ábrázoló gobelinszőttes is volt, előkelően kifeszítve. Szép, francia stílusú fotelek, kényelmes és elegáns bútordarabok álltak körül egy ovális asztalkát; csipketerítő fehérlett az asztal üveglapja alatt, amelyre a vendég számára, jóleső frissítőként, szépen elrendezett gyümölcskosárkát készítettek, hozzávaló evőeszközt, egy tányér piskótát és egy csiszolt öblögetőcsészét: külön figyelmesség jele a szállodaigazgatóság részéről, amelynek névjegye be volt dugva két narancs közé. Egy vitrinszekrényke, üvegtáblái mögött bájos porcelánfigurák, gavallérok gálánsan kifacsarodott testtartásban, krinolinos dámák - az egyiknek a szoknyája hátul elszakadva, úgyhogy roppantul érzékcsiklandóan villant elő leggömbölydedebb csupaszsága, amely felé zavartan hátrafordult -, selyemernyős állólámpák; figurálisan ötvözött bronz karos-gyertyatartók karcsú talapzatokon; egy stílusos ottomán párnákkal és bársonytakaróval: ezek a tárgyak egészítették ki a szalon berendezését, amely szépségre szomjas szememnek ugyanoly jólesett, mint a kék és szürke alaptónusú hálószoba fényűzése, benne az elfüggönyözött ágy, amely mellett merengő, előzetes pihenésre hívogatóan egy széles fotel tárta ki párnázott karjait, az egész padlót elborító szőnyeg, az idegekre csillapítón ható halványkék, hosszában csíkozott tapéta, a magas állótükör, a tejüveg világítótestek, a toalettasztal, a széles, fehér szekrényajtók, csillogó sárgaréz kilincsekkel...

Behozták a poggyászomat. Még nem járt kezemre komornyik, ahogyan később ilyen személyzet állandóan rendelkezésemre állt. Egy és más szükséges holmimat beraktam a szekrények angol fiókjaiba, néhány öltönyt vállfára akasztottam, megfürödtem, és azzal a gondossággal hoztam rendbe magam, amely ebben a foglalatosságban már véremmé vált. Mindig volt ebben valami a színész maszkkészítéséből, ámbár külsőm kitartó fiatalossága folytán sohasem éreztem kísértést, hogy tulajdonképpen kozmetikai szerekhez folyamodjam. - Friss fehérneművel a testemen s az évszakhoz illő könnyű, világos flanelbe öltözve mentem le az étterembe, ahol a figyelés közben elszalasztott vasúti étkezés és az átaludt reggeli után alaposan kiéhezve, kellő odaadással láttam neki a villásreggelinek, amely kagylóhéjban tálalt finom vagdalékból, roston sült karajból és kitűnő csokoládéfelfújtból állt. De bármennyire lefoglalt is a jóízű étkezés, gondolataim még mindig a tegnap esti beszélgetés körül keringtek, amelynek világot átölelő varázsa oly mélységesen hatott a kedélyemre. Az erre való emlékezés volt az a felsőbbrendű öröm, amely új életformában való gyönyörködéssel párosult, és még a reggelimnél is jobban foglalkoztatott az a kérdés, vajon érintkezésbe lépjek-e még ma Kuckuck professzorral - esetleg keressem-e fel egyszerűen otthonában, nemcsak azért, hogy megbeszéljem vele a múzeumlátogatást, hanem főként azért, hogy megismerkedjem Zouzouval.

Ez azonban túlbuzgón, ajtóstul a házba rontásnak tűnhetett volna fel, ezért türtőztettem magam, és holnapra halasztottam, hogy nála távbeszélőn jelentkezzem. Minthogy különben is kissé kialvatlan voltam, elhatároztam, hogy mai tevékenységemet a város futólagos megtekintésére korlátozom, és feketekávé után e célból föl is kerekedtem. Egyelőre a szálloda előtt megint kocsiba ültem, hogy a Praça dó Commércióra, ott levő bankomhoz, a Banco de Commércióhoz hajtassak; mert az volt a szándékom, hogy kör-hitellevelem segítségével fölveszem az első összeget hotelszámlám kiegyenlítésére és egyéb, előre nem látható kiadásokra. A Praça dó Commércio nagyon tekintélyes és eléggé nyugalmas tér. Egyik oldala nyitott a kikötő felé, amely tágas beöblösödés a Tajo folyó torkolatánál, három oldalát azonban árkádok, boltíves sétányok szegélyzik, azok mentén van a vámhivatal, a főposta, több minisztérium és a bank is, ahova hitellevelem szólt. A bank irodájában egy fekete szakállas, bizalmat keltő, jó modorú férfival kellett tárgyalnom, aki tisztelettel vette át igazolványaimat, kívánságomat előzékenyen tudomásul vette; ügyes kézzel elvégezte a szükséges bejegyzéseket, azután átadta a tollat azzal az udvarias felkéréssel, hogy legyek szíves aláírni a nyugtát. Mondhatom, nem kellett a mellékokmányba, Loulou kézjegyére sandítanom, hogy annak pontos mását, szép nevemet, ferdén balra meredő betűkkel a lendületes oválisba keretezve, jóleső kedvteléssel az elismervény alá kanyarintsam. A hivatalnok nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: "Eredeti aláírás!" Mosolyogva vállat vontam. "Afféle ükapai örökség" - mondtam, félig mentegetőzve. "Nemzedékek óta így írjuk alá a nevünket." Szolgálatkészen meghajtotta magát, én pedig milreisekkel tömött gyíkbőr tárcámmal a zsebemben, távoztam a bankból.

Onnét a közeli postahivatalba mentem, itt a következő táviratot fogalmaztam, haza, a Monrefuge-kastélyba címezve: "Ezer üdvözlettel jelentem, hogy megérkeztem ide, a Savoy Palace-ba, Új benyomásokban dúskálok, ezekről levélben mihamar többet. Máris megállapítom nem mindig helyes utakon járt gondolataim némi elterelődését. Hálás fiatok. Loulou."

Minekutána ezt is elintéztem, áthaladtam egy diadalív, vagy monumentális kapu alatt, amely a vásártérnek a kikötővel átellenes oldalán a város egyik legszebb utcájára, a Rua Augustára nyílik. Ott egy társadalmi kötelezettségnek kellett eleget tennem. Gondoltam, bizonyára illendően és szüleim kedve szerint cselekszem, ha itt udvariassági látogatást teszek az egyik tekintélyes bérház első emeletén levő luxemburgi követségen. Így is tettem. Anélkül, hogy sokat kérdezősködtem volna, otthon van-e, vagy nincs otthon hazám diplomáciai képviselője, Hüon úr avagy a felesége, az ajtót nyitó szolgának egyszerűen átadtam két névjegyet - az egyikre ráfirkantottam a szállodám címét -, és megkértem, juttassa el gazdáinak. Monsieur és Madame Hüonnak. Az inas idős bácsi volt, ősz, göndör hajjal, fülén lógó karikákkal, kissé duzzadt szájjal és valamilyen bánatos állati tekintettel, amely elgondolkoztatott kevertvérűségéről, és rokonszenvre hangolt iránta. Búcsúzóul különös nyájassággal biccentettem meg a fejem, mert némileg a gyarmati virágzásnak és a fűszerszállítás aranyban dúslakodó világmonopóliumának korszakából származott.

Visszatérve a Rua Augustára, a gyalogos- és kocsiforgalomtól élénk utcán tovább haladtam egy tér felé, amelyet a hotelportás mint a város legjelentékenyebb terét ajánlotta figyelmembe: ez volt a Praça de Dom Pedro Quarto, a nép ajkán "O Rocio". A szemléletesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Lisszabon körül részben eléggé magas dombok emelkednek, amelyekre az újváros egyenes utcáitól jobb és bal felé csaknem közvetlenül kapaszkodnak föl a magasabban fekvő lakónegyedek fehér házacskái. Tudtam, hogy Kuckuck professzor otthona ott van valahol a felső régióban, ezért sokat nézegettem arra fölfelé, sőt egy rendőrtől is tudakozódtam (mindig nagyon szerettem rendőrökkel szóba állni), inkább jelbeszéddel, mint élőszóval, a Rua João de Castilhos felől, ezt az utcanevet olvastam Kuckuck névjegyén. Meg is mutatta aztán kinyújtott karral ennek a villanegyedben fekvő utcának a tájékát, és a maga nyelvén, amelyet éppoly kevéssé értettem, mint azt, amelyet már álmomban hallottam, hozzátett még valamit holmi villamosról, siklóvasútról és öszvérfuvarról, nyilván arra gondolva, hogy hogyan fogok odajutni. Franciául sokszor megköszöntem pillanatnyilag egyáltalán nem sürgős felvilágosítását, ő pedig a rövid, de sok gesztussal kísért és örvendetes beszélgetés befejezéséül kezét nyári sisakjához emelve szalutált. Mily kellemesen ingerlő a közrend ily szerény, de tetszetős egyenruhát viselő őrének tisztelgését fogadni!

Engedtessék meg nekem azonban, hogy ezt a felkiáltást az általánosság körébe emeljem, és szerencsésnek nyilvánítsam azt, akit születésekor jó tündére a közönséges mértéket meghaladó, a legjelentéktelenebb alkalmakkor is minden ingerre reagáló fogékonysággal ajándékozott meg. Ez az adomány kétségkívül általában az érzékenység magasabb fokát jelenti, szöges ellentétét a tompultságnak, így hát sok olyan kényelmetlenséggel jár együtt, amelytől mások mentesek. De vígan kitartok amellett, hogy az általa nyert életöröm olyan előny, amely többet nyom a latban az említett hátránynál - ha van ilyen -, s érzékenységem a legenyhébb, sőt mindennapos ingerek iránt, ez volt az, aminél fogva keresztnevem - amelyre keresztapám, Schimmelpreester, annak idején keserű megjegyzést tett -, első, igazi keresztnevem, vagyis Félix, mindenkor valóban hozzám illőnek tűnt föl előttem.

Mennyire igaza volt Kuckuck professzornak, amikor a soha nem tapasztalt emberi sajátságok iránti mohó kíváncsiságot minden vándorkedv fő tényezőjének mondotta! Szívbéli gyönyörűséggel szemléltem a forgalmas utca népét, ezeket a fekete hajú, szemüket élénken villogtató, kezükkel déliesen, beszédes kifejezéssel hadonászó embereket, s igyekeztem személyes kapcsolatba kerülni velük. Jóllehet tudtam a tér nevét, ahová tartottam, időnként ezt a nevet kérdezve megszólítottam egy-egy arrajárót vagy ottlakót, gyerekeket, nőket, polgárokat és matrózokat, csak azért, hogy mialatt majdnem mindig nagyon udvariasan és részletesen válaszoltak, az arcukat, arcjátékukat figyeljem, olykor kissé egzotikusan rekedt hangjukra füleljek, és jó egyetértésben megint elváljak tőlük. Alamizsnát is tettem - olyan összegűt, amely meglephette a megajándékozottat - egy vak koldus perselyébe, aki, nyakában világtalanságát panaszló keménypapír táblával, egy ház falának támaszkodva a gyalogjárón ült, és még jelentékenyebb adománnyal segítettem ki egy idősebb férfit, aki mormolva megszólított, s aki szalonkabátot és gomblyukában érdemrendet viselt ugyan, de cipője rongyos volt, és az inge gallértalan. Sírt a meghatottságtól, és az a mód, ahogy meghajolt előttem, elárulta, hogy akármilyen jellemhiba következtében süllyedt nyomorba, azelőtt magasabb társadalmi körökhöz tartozhatott.

Amikor aztán elérkeztem a Rocióra, a két bronzkúttal, emlékoszloppal díszített, különös hullámrajzú kőmozaikkal kirakott térre, sokkal több okom volt, hogy sétálóktól és a kútkávákon sütkérező semmittevőktől kérdezősködjem: a teret szegélyező házak közül festőien égnek meredő épületekről, egy romokban álló gótikus templomról meg egy újabb, fönt hosszan elnyúló építményről, amely - mint kiderült - a Municipio volt, vagyis a városháza. Lent egy színház homlokzata zárta le a Praça egyik oldalát, két másik oldala mentén boltok, kávéházak és éttermek sorakoztak. És miután a tudásvágy ürügyén alaposan kielégítettem arra irányuló kedvemet, hogy az idegen város különféle gyermekeivel érintkezésbe kerüljek, az egyik kávéház előtt leültem egy kis asztal mellé pihenni és teázni.

Szomszédságomban egy háromtagú, ugyancsak uzsonnázó úri társaság ült, s rögtön magára vonta illendően leplezett figyelmemet. Két hölgy volt ott, az egyik idősebb, a másik fiatal, minden valószínűség szerint anya és leánya, egy alig közepes életkorú, sasorrú, szemüveges férfi társaságában, akinek művészmódra, hosszúra növesztett haja panamakalapja alól a kabátja gallérjára omlott. Nem látszott olyan idősnek, hogy a señora férje, a leány apja lehetett volna. Miközben a fagylaltját kanalazta, nyilván lovagiasságból ölében tartott néhány finoman körülspárgázott bolti csomagot, amilyen kettő, vagy három a hölgyek előtt is hevert az asztalon.

Úgy tettem, mintha érdeklődve figyelném a legközelebbi szökőkút vízsugarának játékát, vagy amott a romos templom architektúráját tanulmányoznám, de lopva többször odapillantottam a szomszédos asztalnál ülők felé. Kíváncsiságom és gyöngéd érdeklődésem az anyának és leányának szólt - mert ilyen viszonyban levőnek láttam a két nőt -, és más-másféle bájaik elbűvölően egybeolvadtak előttem e viszony elképzelésében. Ez jellemző érzelmi életemre. Föntebb beszámoltam a megilletődésemről, amikor egyszer mint ifjú járdakoptató utcai leshelyemről magamba fogadtam egy kedves testvérpár látványát, amely néhány percre föltűnt a frankfurti vendégfogadó erkélyén. Hangsúlyoztam, hogy ezt az elragadtatást a két alak közül külön-külön egyik sem kelthette volna föl bennem, sem a fiú, sem a húga, hanem csak a kettősségük, bájos testvéri kapcsolatuk hatott rám így. Az emberbarátot érdekelni fogja, miként lehetséges, hogy a páros lelkesedésre, az egyenlőtlenül kétfélétől elbűvöltségre való hajlamom ezúttal nem a testvéri, hanem az anya és leánya közti viszonyban talált ihletést. Engem mindenesetre nagyon érdekelt. De hozzá kell tennem, hogy lenyűgözöttségemet az a hamarosan fölmerült sejtés táplálta, hogy itt valami csodás véletlen űzi játékát.

Ugyanis a fiatal teremtés - tizennyolc évesre becsültem - egyszerű és laza szabású, kéksávos, ugyanilyen szalaggal övezett nyári ruhájában mindjárt első pillanatban Zazára emlékeztetett - ámbár itt egy "csakhogy" tolakszik kötelességszerűen a tollamra. Egy másik Zaza ült ott, csakhogy a szépsége - vagy ha ez túlságosan büszke szó, és inkább (amiről mindjárt szólni fogok) az anyára illenék -, tehát a csinossága úgyszólván bizonyíthatóbb volt, őszintébb, naivabb, mint Loulou barátnőjéé, akinél minden csupa frufru, afféle kis feu d'artifice,[108] szemfényvesztés volt, amit jobb közelebbről nem megvizsgálni. Itt megbízhatóság volt jelen - ha ugyan ezt az erkölcsi világból kölcsönzött szót lehet a bájosságra alkalmazni -, a kifejezés gyermeki egyenessége, aminek megdöbbentő bizonyságait tapasztaltam a későbbiek során...

Egy másik Zaza: tényleg annyira más, hogy utólag föl kell tennem magamban a kérdést, volt-e itt egyáltalán voltaképpeni hasonlatosság, még ha saját szememmel látni véltem is ilyent. Nem lehetséges-e, hogy csak azért véltem látni, mert látni akartam, mert - furcsa kimondani - kerestem Zaza hasonmását? Ezen a ponton nem vagyok magammal egészen tisztában. Biztos, hogy Párizsban az érzéseim nem versenyeztek a jó Loulou érzéseivel; az ő Zazájába, bármily szívesen szemezett is velem, egyáltalán nem voltam szerelmes. Lehetséges, hogy új személyiségembe magammal hoztam az érte való lángolást, hogy utólag beleszerettem, és az idegen világban egy Zazával szeretnék találkozni? Ha visszagondolok arra, hogy felfigyeltem, mikor Kuckuck professzor először említette leányának rokon hangzású nevét, nem tudom egyszerűen elvetni ezt az elméletet.

Hasonlóság? Tizennyolc éves, fekete szemű nők közt, ha az ember mindenáron akarja, könnyű hasonlóságot fölfedezni, ámbár ez a szempár itt nem cikázott kacérkodva, mint az a másik, hanem ha éppen nem csillant meg benne a duzzadt alsó szemhéjaktól kissé nyomott, de azért jókedvű mosoly, bizonyos vadóc, kutató pillantással nézett a világba. Fiús volt a tekintete, akárcsak a hangja, amely néhányszor, ha egy-egy rövid megjegyzést tett, megütötte a fülem; éppenséggel nem ezüstösen, hanem szinte zordul s kissé érdesen hangzott, minden negédesség nélkül, inkább becsületes nyíltsággal, amúgy fiús módon. Az orrocskája egészen más: nem fitos, mint a Zazáé, hanem nagyon keskeny élű, ha a cimpái nem is valami vékonyak. A szájon - jó, elismerem - ott volt valami egyezés: az ajkak (amelyeknek eleven pirosságát azonban itt tisztán a természet adta) a felső ajk fölbiggyedésétől mindkettőjük száján majdnem mindig szétnyíltak, úgyhogy a fogak kivillantak közülük, és Zouzou szája alatt a kis bemélyedés, az állnak a puha nyakig lefelé ívelő vonala is emlékeztetett Zazára. Egyébként, ahogy visszaemlékszem, minden egészen más volt rajta; a párizsi nőtípus egzotikus, ibériai jellegzetességű változata, különösen a fölmeredő teknőcfésű miatt, amely a nyakból magasra tornyozott fekete hajat fönt összefogta. Fürtjei dacosan hátrafelé lendülve szabadon hagyták homlokát, de két tincse nagyon bájosan lecsüngött a fülei mellett, ami megint déli egzotikumot, mégpedig spanyolos hatást eredményezett. Fülein ékszert viselt: nem hosszan himbálódzó feketeborostyán függőket, mint az anyja, hanem szorosabban tapadó, de meglehetősen nagy, apró gyöngyberakásos opálkorongokat, amelyek szintén hozzájárultak némileg az egzotikus összhatáshoz. Zouzou - ahogy őt magamban rögtön elneveztem -, Zouzou arcbőrének elefántcsont tónusa egyezett az anyjáéval, de ennek típusa és tartása egészen másféle volt, tekintélyesebb, hogy ne mondjam: fejedelmibb.

Magasabb volt vonzó gyermekénél, nem karcsú, de korántsem túlságosan telt alak, egyszerű, de előkelő, a nyakkivágásnál és az ujjakon csipkeszerűen áttört, krémszín vászonruhában, amelyhez könyökig érő fekete kesztyűt viselt. Ez az asszony már idestova túljárt élete delén, de sötét hajában, az akkori divat szerint, széles peremű, néhány művirággal díszített szalmakalap alatt, keresve is nehéz lett volna találni egy-egy ősz szálat. A nyakára simuló, ezüsttel hímzett fekete bársonyszalag nagyon jól állt neki, a zsett fülbevaló is hozzájárulhatott büszke fejtartásához, ahhoz a hangsúlyozott méltósághoz, amely egyébként egész megjelenését uralta, és meglehetősen széles arcára, a gőgösen összepréselt ajkakkal, a feszes orrcimpákkal, a szemöldökei közt húzódó szigorú redőkkel, majdnem komor, majdnem kemény kifejezést rajzolt. A dél keménysége volt ez, amelyről sokan nem vesznek tudomást, abban a téves hitben, hogy a déli jellem hízelgően édes és lágy, s hogy a keménységet északon kell keresni - teljesen fonák elképzelés. "Alkalmasint óibér származás - gondoltam magamban - kelta beütéssel. És mindenféle föníciai, karthágói, római és arab keveredés is közrejátszhatott. Nem lehet jó vele egy tálból cseresznyézni." És hozzáfűztem gondolatban: "Ilyen anya védőszárnyai alatt a kislány nagyobb biztonságban van, mintha akármilyen férfi gardírozná."

Egyébként szívesen láttam, hogy férfi is van jelen, bizonyára a nyilvános helyen mutatkozó két hölgy kötelező lovagi kísérője. A hosszú hajú, szemüveges úr ült hármuk közül hozzám legközelebb, majdnem váll váll mellett, mivel a székét oldalvást állította az asztalhoz, és nagyon jellegzetes arcélét fordította felém. Nem tetszett nekem, hogy haja hátul a kabátjára omlik, mert ettől a gallérja idővel menthetetlenül zsíros lesz. De leküzdöttem finnyásságomat, és a hölgyektől egy pillantással elnézést kérve, így szólítottam meg gavallérjukat:

- Bocsássa meg, uram, egy most érkezett külföldi merészségét, aki, sajnos, nem tud az ország nyelvén, ennélfogva a pincérrel sem képes megértetni magát. Ismétlem bocsássa meg - és megint a hölgyekre néztem, de úgy, mintha érinteni sem merném őket pillantásommal -, hogy tolakodó módon zavarni merészelem! De nagyon fontos nekem, hogy a helyi viszonyokról felvilágosítást kapjak. Az az óhajom és kellemes társadalmi kötelességem, hogy látogatást tegyek a felsőváros villanegyedének egyik utcájában, amelynek Rua João de Castilhos a neve. A ház, amelyre gondolok -, ezt, hogy úgy mondjam, igazolásképpen említem -, egy nagy tekintélyű lisszaboni tudós, Kuckuck professzor otthona. Megtenné nekem azt a rendkívüli szívességet, hogy röviden tájékoztatna, miféle közlekedési eszközök állnak rendelkezésre, hogy oda föl a rövid kirándulást megtehessem?

Mekkora előny, hogy csiszolt és tetszetős módon tudom magam kifejezni, hogy az a jó tündér gyöngéd kézzel bölcsőmbe helyezte a kerekded formakészség adományát, amelyre vallomásaim írása során véges-végig oly nagy szükségem van! Meg voltam elégedve kis szónoklatommal, ámbár az utolsó szavaknál kissé zavarba ejtett valami: az, hogy a fiatal lány az utcanév, majd Kuckuck professzor említésekor vidám kuncogást, sőt afféle kipukkanó nevetést hallatott. Mondom, ez egy kissé kizökkentett a kerékvágásból, mert hiszen csak megerősítette bennem a sejtelmeket, amelyek arra bírtak, hogy megszólaljak! Fenségesen megrovó fejcsóválással mérte végig leányát a señora ezért a kirobbanó derültségéért - és ő sem állhatta meg, hogy szigorú ajkai, melyek közül a felsőt egészen halvány bajuszpihe árnyékolta, el ne mosolyodjanak. A hosszúhajú ellenben, természetesen kissé meglepődve, minthogy - talán szabad állítanom: ellentétben a hölgyekkel - eddig engem egyáltalán nem vett észre, nagyon udvariasan így válaszolt:

- Kérem, uram. Többféle lehetőség van, megjegyzem, nem mindegyiket ajánlhatom. Beülhet egy fiákerbe, de az utcák arra fölfelé nagyon meredekek, és könnyen megeshet, hogy az utasnak egy-egy darabon a kocsi mellett kell gyalogolnia. Akkor már tanácsosabb az öszvérfogatú társaskocsit igénybe venni, amely jól győzi a kaptatókat. De leginkább használatos a siklóvasút, arra fölszállhat itt mindjárt a Rua Augustán, amely utca önnek már alkalmasint ismerős. Ez a közlekedési eszköz kényelmesen és egyenest elviszi a Rua João de Castilhos közvetlen közelébe.

- Kitűnő - feleltem. - Ez minden, amit tudni kívántam. Nem tudom önnek eléggé megköszönni, uram. Követem a tanácsát. Rendkívüli mértékben lekötelezett vele.

Azzal mintegy visszahúzódtam a székemen, a leghatározottabb jelét adva, hogy semmi esetre sem akarok tovább alkalmatlankodni.

A kicsike azonban, akit magamban már Zouzounak neveztem el, úgy látszik, csöppet sem ijedt meg anyjának rendreutasító pillantásaitól, és továbbra is szabadjára engedte derültségét, úgyhogy a señora végül is kénytelen volt ennek a pajkosságnak megmagyarázása végett hozzám intézni a szót.

- Ne vegye zokon, uram, egy gyermek jó kedvét - mondta kemény franciasággal, zengzetes alt hangon. - De én Madame Kuckuck vagyok a João de Castilhos utcából, ez Suzanna leányom, ez pedig Miguel Hurtado úr, férjem tudományos munkatársa, s ha nem tévedek, Dom Antonio José útitársához, Marquis de Venosta úrhoz van szerencsém. Férjem ma, amikor megérkezett, említette, hogy a vonatban találkozott önnel...

- El vagyok ragadtatva, madame! - válaszoltam őszinte örömmel, és meghajtottam magam a két hölgy és Hurtado úr felé. - Gyönyörű intézkedése a véletlennek! Úgy van, Venosta a nevem, és csakugyan, Párizsból ideutaztamban egy ideig az ön tisztelt férjeurának társaságát élvezhettem. Mondhatom, még sohasem utaztam több haszonnal. A professzor úr beszédét hallgatni lélekemelő...

- Ne csodálkozzék, márki úr - szólt közbe most az ifjú Suzanna -, hogy a tudakozódása megnevettetett. Ön sokat tudakozódik. Megfigyeltem, már a téren is minden harmadik járókelőt megállított, hogy megtudakoljon tőlük valamit. Most pedig Dom Migueltól a mi saját lakásunkat tudakolja.

- Kotnyeles vagy, Zouzou - rótta meg beszédéért az édesanyja, és én csodálkozva hallottam első ízben, hogy ezen a becéző néven szólítják, amelyet én magamban már rég megadtam neki.

- Bocsáss meg, mama - nyelvelt a kicsike -, ha fiatal az ember, akkor rámondják, hogy kotnyeles, és a márki, aki maga is fiatal - ahogy nézem, alig idősebb nálam -, szintén kotnyeles volt egy kicsit, amikor az egyik asztaltól átbeszélt a másikig. Egyébként nem is mondtam meg neki azt, amit akartam. Mindenekelőtt arról akartam biztosítani, hogy papa a viszontlátáskor éppenséggel nem beszélt nekünk rögtön hanyatt-homlok a vele való találkozásáról, ahogyan a te szavaidból majdnem kitetszett. Mindenféle más dologról mesélt, csak aztán említette egészen mellékesen, hogy együtt vacsorázott egy Venosta nevű úrral.

- Az igazsággal sem szabad kotnyeleskedni, gyermekem - korholta a da Cruz nemzetség büszke sarja.

- Istenem, mademoiselle - mondtam -, ez olyan igazság, amelyben egy pillanatig sem kételkedtem. Nem vagyok olyan elbizakodott...

- Az jó, az jó, hogy nem bízza el magát...

A mama:

- De Zouzou!

A kicsike:

- Egy fiatalember, aki ilyen nevet visel, chère maman, s méghozzá véletlenül ilyen jóképű, nagyon is abban a veszélyben forog, hogy mindenféléket képzeljen magáról.

Ezekre a szavakra nem lehetett mást, mint jóízűen nevetni. Hurtado úr is részt vett az általános derültségben. Én ezt mondtam:

- Suzanna kisasszonynak nem szabadna megfeledkezni az őt sokkal inkább fenyegető veszélyről, hogy ilyen külsővel elbízza magát. Ehhez járul a természetes kísértés, hogy büszke legyen ilyen papára - és ilyen mamára. (Meghajoltam a señora felé.)

Zouzou elpirult, egy kicsit az anyja helyett, akinek esze ágában sem volt elpirulni; de talán féltékenységből is. A kicsike elképesztő ügyességgel vágta ki magát, egyszerűen nem vette tudomásul saját pirulását, és fejével felém intve, egykedvűen megjegyezte:

- Szép fogai vannak.

Életemben nem találkoztam ilyen tárgyilagossággal. És ha volt ebben némi erőszakoltság, a lány élét vette azzal, hogy amikor az anyja rászólt: "Zouzou, vous êtes tout à fait impossible",[109] így válaszolt:

- De mindig mutogatja. Nyilván szereti, ha dicsérik. És az ilyesmiről nem is szabad hallgatni. A hallgatás nem egészséges. A tény megállapítása neki is, másoknak is a legkevesebbet árt.

Rendkívüli teremtés. Hogy milyen rendkívüli, hogy mennyire egyénien kiütközik az általában elfogadott keretből, egész nemzeti és egész társasági környezetéből, az csak később vált előttem nyilvánvalóvá. Még csak ezután tapasztaltam igazán, milyen, szinte megdöbbentő egyenességgel szokott cselekedni ez a lány, számomra nagyon érdekes mondása szerint: "A hallgatás nem egészséges."

A társalgás kissé zavartan elakadt. Madame Kuckuck da Cruz halkan dobolt ujjaival az asztalon. Hurtado úr megigazította pápaszemét. Én törtem meg a csendet ilyeténképpen:

- Mindnyájan csodálhatjuk Mademoiselle Suzanne pedagógiai tehetségét. Már előbb is tökéletesen igaza volt, mikor megjegyezte: nevetséges föltevés lenne, hogy mélyen tisztelt atyjaura az én személyem említésével kezdte el beszámolóját az utazásról. Fogadok, hogy elsősorban új szerzeményéről beszélt - hiszen azért utazott Párizsba -, tudniillik egy bizonyos rég kihalt, a tiszteletre méltó eocén korból származó, igen fontos tapírfaj csontvázrészeiről...

- Eltalálta, márki - szólt a señora. - Pontosan arról beszélt mindenekelőtt Dom Antonio, ahogyan nyilván önnek is beszélt róla; és itt lát valakit, aki különösen örül ennek a szerzeménynek, mert munkát fog adni neki. Monsieur Hurtadót mint férjem tudományos munkatársát mutattam be önnek - ami azt jelenti: ez az úr kiváló állatmintázó, aki múzeumunk számára nemcsak minden ma élő állatfajt a legtermészetesebben megformál, hanem ahhoz a művészethez is ért, hogy már nem létező teremtményeket ásatag maradványokból roppantul meggyőzően rekonstruáljon.

"Ezért van hát a kabátgallérra omló hajzat" - gondoltam. Erre nem lenne okvetlenül szükség. Hangosan ezt mondtam:

- De asszonyom - de Hurtado úr -, jobban nem is találkozhattak volna a körülmények! Képzelje, uram, az ön csodálatra méltó tevékenységéről is beszélt nekem útközben a professzor úr, és jó szerencsém most a városban tett első sétámon összeismertet önnel.

Mit mondott erre Zouzou kisasszony félrefordított arccal? Képes volt ezt mondani:

- Micsoda öröm! Ugorjon mindjárt a nyakába! A velünk való megismerkedése önnek nyilván semmi ahhoz képest, amelyet annyira ünnepel! Amellett legkevésbé sem tesz olyan benyomást, márki, mintha a tudományok különösképpen közel állnának önhöz. Érdeklődése igazában alkalmasint inkább a balettnek és a lovaknak szól.

Tulajdonképpen nem kellett volna törődnöm a csacsogásával. Mégis azt válaszoltam rá:

- A lovaknak? Először is, kisasszonyom, a lónak szegről-végről igen sok köze van az eocén kori tapírhoz. És maga a balett is tudományos gondolatokat támaszthat az emberben, azáltal ugyanis, hogy emlékezteti a magukat produkáló csinos lábszárak őskori csontszerkezetére. Bocsássa meg, hogy ezt említem, de ön hozta szóba a balettet. Egyébként semmi sem gátolja önt abban, hogy bennem egészen alantas érdeklődésű ficsúrt lásson, akinek semmi érzéke nincs magasabb rendű dolgok iránt, amilyen a kozmosz, a három ősnemzés és az egyetemes rokonszenv. Ez - mint mondom - módjában áll, csak megeshet, hogy igazságtalan lesz hozzám.

- Rajtad lenne a sor, Zouzou - szólt a mama -, hogy kijelentsed, nem volt ilyen szándékod.

Zouzou azonban csökönyösen hallgatott. Hurtado úr ellenben, akinek láthatóan hízelgett örvendező üdvözlésem, most igen lekötelezően viszonozta.

- Mademoiselle - mondta elnézést kérőn - szeret csipkelődni, márki úr. Nekünk férfiaknak el kell tűrnünk ezt tőle, és szívesen készek vagyunk rá, nemde? Engem is folyton ugrat, és kitömőnek hív, mert eleinte az volt a mesterségem. Azzal kerestem a kenyerem, hogy kimúlt kedvenceket, kanári madarakat, papagájokat és macskákat tömtem ki és láttam el csinos üvegszemekkel. De azután jobb foglalkozásra tértem át, a dermoplasztikára, a mesterségről a művészetre, és már nincs szükségem halott állatokra ahhoz, hogy látszólag nagyon élőket tudjak előállítani. Ehhez kézügyességen kívül sok természet-megfigyelésre és tanulmányra van szükség, nem tagadom. Ami ebből a sajátom, már sok éve a mi természetrajzi múzeumunk szolgálatába állítottam - egyébként nemcsak én, még két ugyanilyen szakmájú művész dolgozik velem együtt a Kuckuck-féle intézmény számára. Földünk más korszakaiból, tehát az őskori életből való állatok előállításához, magától értetődik, nélkülözhetetlen a szilárd anatómiai bázis, amelyből az összjelenség logikusan kialakulhat, ezért örülök oly nagyon, hogy a professzor úrnak sikerült Párizsban a korai patás állat csontvázából a legszükségesebbet megszereznie. A kapott részeket én majd kiegészítem. Az állat nem volt nagyobb egy rókánál, és biztosan tudjuk, hogy még négy kifejlett lábujja volt a mellső és három a hátsó végtagjain...

Hurtado egészen belemelegedett. Szívből szerencsét kívántam neki a gyönyörű feladathoz, s csak azt sajnáltam, hogy ennek a munkának eredményét nem várhatom be, mert már egy hét múlva indul a hajóm Buenos Airesbe. De eltökélt szándékom - mondtam -, hogy minél többet megnézzek eddigi alkotásaiból. Kuckuck professzor nagylelkűen fölajánlotta, hogy személyesen kalauzol végig a múzeumon. Épp erre nézve szeretnék határozott időpontban megállapodni.

- Ez hamar megtörténhet - mondta Hurtado. - Ha márki úr holnap délelőtt, mondjuk tizenegykor, lesz szíves elfáradni a múzeumba, nem messze innen, a Rua da Pratára, a professzor úr abban az időben ott lesz, úgyszintén csekélységem, és megtiszteltetésnek fogom venni, ha a körsétánál csatlakozhatom az urakhoz.

Nagyszerű. Még kezet is nyújtottam egyetértésem jeléül, s a hölgyek több-kevesebb jóindulattal hagyták megtörténni a megállapodást. A señora leereszkedően mosolygott, Zouzou gúnyosan. De a még erre következő rövid társalgásban ő is részt vett eléggé illedelmesen, noha nem hagyott fel egészen azzal, amit Hurtado úr "csipkelődésnek" mondott. Megtudtam, hogy "Dom Miguel" ment a professzor elé a vonathoz, hazakísérte, és a családnál ebédelt, azután a hölgyeknek társaságot szolgáltatott itt lenn a bevásárlásnál, végül elvezette őket erre az étkezőhelyre, amelynek küszöbét, a helyi illemszabályok szerint, férfikíséret nélkül nem volt szabad átlépniük. További útitervem is szóba került, az egyévi világutazás, s hogy erre Luxemburgban élő kedves szüleim jóvoltából vállalkozhattam, akiknek - mint egyetlen fiuk - a gyengéjük vagyok.

Zouzou nem tagadta meg magától, hogy közbe ne szóljon:

- C'est le mot.[110] Gyengéjük, lehet mondani.

- Úgy látom, kisasszony, állandóan gondja van rá, hogy engem az illő szerénységre figyelmeztessen.

- Reménytelen vállalkozás lenne - válaszolta.

Anyja jónak látta kioktatni:

- Édes fiam, egy fiatal lánynak meg kell tanulnia, hogy különbséget tegyen a jó modor és az élesnyelvűség között.

Márpedig épp ez az élesnyelvűség ébresztett bennem reményt, hogy egy nap - bármily szűkre szabottak voltak is a napjaim - ezeket a bájosan csucsorított ajkakat megcsókolhatom.

Madame Kuckuck maga volt az, aki ebben a reményben megerősített azzal, hogy másnapra annak rendje és módja szerint meghívott ebédre. Hurtado ugyanis latolgatni kezdte, hogy a város és a környék mely látnivalóinak megtekintésére kellene okvetlenül fölhasználnom hátralevő rövid időmet. Ajánlotta a városra és a folyóra nyíló gyönyörű kilátást, amelyet a Passeio da Estrella nevű nyilvános parkból lehet élvezni, beszélt egy közeli bikaviadalról is, különösen dicsérte a Belem-kolostort, az építőművészet gyöngyszemét, valamint a cintrai várkastélyokat. Én ellenben bevallottam neki, hogy mindabból, amiről eddig hallottam, leginkább a füvészkert vonz, ahol állítólag olyan növények vannak, amelyek inkább a kőkorszakhoz, mint bolygónk jelenlegi tenyészetéhez tartoznak, tudniillik páfrányfák. Ez jobban érdekel, mint bármi más, és a természetrajzi múzeumtól eltekintve, első utam oda kell hogy vezessen.

- Egy jó séta az egész - jegyezte meg a señora -, kényelmesen meg lehet tenni. A legegyszerűbb, ha múzeumlátogatás után nálunk ebédel en famille[111] a João da Castilhos utcában, délutánra pedig, akár velünk tart Dom Antonio José, akár nem, ki lehet tűzni a botanikai sétát.

Fönséggel tette a javaslatot, bocsátotta ki a meghívást, és mondanom sem kell, hogy a legilledelmesebb meglepődéssel és hálával fogadtam. Soha még - mondtam - nagyobb örömmel nem vártam egy másnapra szóló programot, mint ma. Miután ezt megbeszéltük, a társaság indulni készült. Hurtado úr a pincérnél rendezte a hölgyek és a maga számláját. Nemcsak ő, hanem Madame Kuckuck és Zouzou is kézfogással búcsúzott tőlem. "À demain" - hangzott ismételten. Még Zouzou is mondta: "À demain."[112] "Grâce a l'hospitalité de ma mère"[113] - tette hozzá gúnyolódva. Azután, kissé lesütve a szemét: "Nem szeretek utasításra beszélni. Ezért halasztottam mostanra, hogy megmondjam, nem akartam önhöz igazságtalan lenni."

Élesnyelvűségének váratlan megenyhülése úgy elképesztett, hogy tévedésből Zazának szólítottam.

- Mais mademoiselle Zaza...

- Zaza! - ismételte fölkacagva, és hátat fordított nekem...

Valósággal utána kellett kiáltanom; - Zouzou! Zouzou! Excusez ma bévue, je vous en prie![114] Mialatt a mór stílű pályaudvar előtt elhaladva, a szűk Rua do Principén át, amely a Rociót összeköti az Avenida Liberdadéval, visszamentem a szállodámba, szidtam magam a nyelvbotlásomért. Zaza! Ő csak ő maga volt, csupán szerelmes Louloujával kettesben - nem pedig egy büszke, ősibér mama társaságában -, óriási különbség!


HETEDIK FEJEZET

A lisszaboni Rua da Pratán levő Museu Sciências Naturaes a Rua da Augustáról rövid sétával elérhető. Az épület homlokzata nem valami mutatós, nincs nyitott lépcsőföljárata, oszlopos kapuzata. Az ember egyszerűen belép, és mielőtt még átmenne a forgókorláton, amely mellett a pénzbeszedő asztala áll, megrakva fényképekkel és képes levelezőlapokkal, meglepődik a tágas és mély előcsarnok láttán, amely rögtön egy megragadó természeti képpel fogadja a látogatót. Ugyanis körülbelül a közepén színpadszerű emelvény volt gyepes talajjal, a háttérben erdei bozót sötétlett, félig festve, félig valódi lombozatból és fatörzsekből formálva. A bozót előtt, mintha most lépett volna elő a sűrűből, fehér szarvas állt, szorosan egymás mellé helyezett karcsú lábszárakon, homlokát lapos és hegyes ágakból álló terebélyes agancs koronázta, megjelenése méltóságos, ugyanakkor éberen menekülésre kész, oldalvást feszített fülkagylóinak nyílását az agancs alatt előrefordította, s egymástól távol csillogó szemeinek bár nyugodt, de figyelő tekintetével nézett a belépőre. A csarnok felső világítása egyenest a pázsitos tisztásra esett és a hófehér teremtmény büszke és óvatos alakjára. Félni kellett, hogy egy szökéssel eltűnik az erdődíszlet homályába, ha az ember egyet előrelép. Riadtan álltam hát meg egy helyben, lenyűgözve a magányos állat riadtságától, nem is vettem mindjárt észre Senor Hurtadót, aki hátratett kézzel várt rám az emelvény alján. Hozzám lépett, intett a pénztárosnak, hogy ne kérjen belépődíjat, barátságosan üdvözölt, és elfordította számomra a keresztsorompót.

- Láttam, márki úr - mondta -, hogy megigézte a vendégeinket fogadó fehér agancsos. Nagyon érthető. Szép példány. Nem, nem én állítottam lábra. Más kéz alkotta, mielőtt én az intézet kötelékébe léptem. A professzor úr várja önt. Ha megengedi...

De mosolyogva hagynia kellett, hogy előbb a pompás állatképmás felé törtessek. Most, hogy szerencsére valóban nem menekülhetett el, közelebbről meg akartam tekinteni.

- Nem dámszarvas - magyarázta Hurtado -, hanem a nemes rőtvadak osztályához tartozik, amelyek olykor fehérek. Egyébként alkalmasint hozzáértővel beszélek. Ön - gondolom - vadászember?

- Csak elvétve. Ha a társadalmi körülmények úgy adódnak. Most mindenre inkább gondolok, mint vadászatra. Ezt itt - azt hiszem - nem tudnám célba venni. Van rajta valami legendaszerű. Amellett - ugyebár, Senor Hurtado, a szarvas kérődző állat?

- Úgy van, márki úr. Akárcsak rokonai, a rénszarvas és a jávorszarvas.

- Meg a szarvasmarha. Látja, ez meglátszik. Van rajta valami legendaszerű, de ez azért meglátszik. Kivételesen fehér, az agancsai pedig kölcsönöznek neki valamit az erdő királyának fönségéből, végtagjai kecsesek. De a teste a családra vall - ami persze nem kifogásolható. Ha jól megnézzük a törzsét és a tomporát, és közben, mondjuk, a lóra gondolunk - a ló izomzata formásabb, noha tudvalevőleg a tapírtól származik -, akkor a szarvas úgy hat ránk, mint egy megkoronázott tehén.

- Márki úr kritikus megfigyelő.

- Kritikus? Dehogy. Van érzékem az élet, a természet formái és karakterei iránt, ennyi az egész. Megérzem a szépet, és kissé lelkesedem érte. A kérődzőknek, amennyire tudom, a legfurcsább gyomruk van. Különféle kamráik vannak, és az egyik kamra a fölfalt eleséget visszalöki a szájba. Aztán az állat lefekszik, és a gombócokat nagy élvezettel újból, alaposan átrágja. Furcsállhatja valaki, hogy az erdő királyává koronázott vad ragaszkodik egy ilyen családi szokáshoz. De én minden szeszélyével együtt szeretem a természetet, és nagyon jól bele tudok illeszkedni a kérődzés szokásába! Elvégre vagy van egyetemes rokonszenv, vagy nincs.

- Kétségkívül - mondta meghökkenve Hurtado. Zavarba hozta emelkedett kifejezésmódom - mintha lenne kevésbé emelkedett kifejezés arra, amit az "egyetemes rokonszenv" jelent. De mivel zavarában dermedten elmélázott, siettem emlékeztetni, hogy a házigazda vár bennünket.

- Igaza van, márki. Helytelen volna önt tovább itt tartóztatnom. Balra méltóztassék.

A bal kéz felőli folyosón volt Kuckuck irodája. Fölállt az íróasztal mellől, mikor beléptünk, levette a szemüvegét. Csillagszemét olyan érzéssel ismertem föl, mintha azelőtt álmomban láttam volna. Szívélyesen üdvözölt. Örvendett, hogy a véletlen már összehozott családja hölgytagjaival, s örült az eddigi megbeszéléseknek is. Néhány percig üldögéltünk. Megkérdezte, milyen a szállásom, milyenek első benyomásaim Lisszabonról.

- Kezdjük el a körsétánkat, márki! - indítványozta azután.

Elkezdtük. Kint a szarvas előtt egy iskolai osztály állt, a tízéves gyerekeknek tanítójuk magyarázta az állatot. Megosztott tisztelettel pillantgattak ide-oda a szarvas és mentoruk közt. Azután a csarnokban körös-körül üvegszekrényekben elhelyezett bogár- és lepkegyűjtemények előtt vezették el őket. Mi itt nem töltöttünk időt, hanem elindultunk jobbra, különböző nagyságú helyiségek egymásba nyíló során, ahol most aztán "karakterek iránti érzékem", amellyel az imént dicsekedtem, alaposan, sőt a szorongató túlságig kielégülhetett, oly sűrűn fogták meg rokonszenvező tekintetemet lépten-nyomon a szobákban és termekben a természet öléből időről időre sarjadt alakzatok, amelyek a zavaros kísérlet mellett mindjárt a legpontosabban fejlett, a maga nemében legtökéletesebb példányt is szem elé tárták. Üvegtábla mögött, egy darab híven mintázott tengerfenéken, legősibb szerves élet burjánzott, kezdetleges növényzet, részint bizonyos illetlen alakzatokban. És mindjárt mellette legmélyebb földrétegekben talált kagylóhéjakat lehetett látni - a fej nélküli puhányok, amelyeknek védelmül szolgáltak, évmilliók óta kirothadtak belőlük -, a tok belsejének oly aprólékos kidolgozásával, hogy ámulni kellett, mily kínosan pontos művészi munkára volt képes a természet abban a hajdankorban.

Találkoztunk egyes látogatókkal, egyszerű emberekkel, akiknek le kellett szurkolniuk a bizonyára nem magas belépődíjat; vezető nélkül járták a termeket, mivel társadalmi rangjuknál fogva nem járt nekik különös gondoskodás, úgyhogy a hazai nyelven fogalmazott magyarázatokra fanyalodtak, amilyennel minden egyes kiállított tárgy el volt látva. Kíváncsian fordultak meg kis csoportunk után, és bennem valószínűleg valamely külföldi fejedelmet véltek látni, akit a múzeum igazgatósága körüludvarol. Nem tagadom, ez jólesett; hozzá kellemes ingerként éreztem a szöges ellentétet választékos eleganciám és futólagos új ismeretségeim, a gyakran visszataszító, ásatag természetkísérletek, ősrákok, fejlábúak, polipok, rettentően vénhedt szivacsok és zsiger nélküli szőrcsillag-állatok mélységesen tősgyökeres formái közt.

Ami közben elmémet megmozgatta, az a gondolat volt, hogy mindezek csupán első kezdetek, bizonyos belső méltóságot és céltudatosságot még a legszélsőbb esetben sem nélkülöző, előzetes kísérletek voltak irányomban, akarom mondani az ember irányában; és ez késztetett udvariasan fegyelmezett magatartásra; amikor például a csupasz bőrű, hegyes csőrű tengeri szaurusz jó öt méter hosszú modelljét mutatták be nekem egy üvegfalú vízmedencében. Új ismerősöm, aki itt ábrázolt nagyságánál sokkal nagyobbra is megnőhetett volna annak idején, csúszómászó volt, de hal alakú, és a delfinhez hasonlított, amely azonban emlős állat, így különféle állatnemek közt lebegve, oldalról meresztette rám kidülledt szemét, mialatt az én tekintetem Kuckuck figyelmeztetésére már távolabbi helyiségek felé siklott, ahol több szobán átnyúlva, vörös bársonykötéllel elkerítve, valóban teljes életnagyságban fölépített dinoszaurusz látszott. Így van ez a múzeumokban és kiállításon: túlságosan sokat nyújtanak. Ha a sok tárgy közül egynek vagy néhánynak szemléletében csöndesen el lehetne merülni, az ész és a kedély alkalmasint többet nyerne vele. Alighogy megállunk az egyik előtt, pillantásunk már előrekalandoz a másik felé, amelynek vonzóereje megzavarja az előbbi iránt fölébredt figyelmet és így tovább a látnivalók hosszú során. Egyébként ezt egyszeri tapasztalatból mondom, mert később ilyen tanulságos helyeket nemigen látogattam.

Ami az ormótlan szörnyet, a természet bosszúsan sutba dobott torz alkotását illeti, amelyet itt elsüllyedt maradványaiból híven rekonstruáltak, óriási méreteinek befogadására alkalmas terem egyetlenegy sem akadt a múzeumban. Mindenestül negyven méter hosszú volt az istenadta, és noha két, tágas boltívekkel egybefüggő termet tartottak fenn számára, ezekben is csak tagjainak ügyes elrendezésével lehetett úgy-ahogy elhelyezni. Az egyik szobán keresztülmenve az óriási, elkanyarított bőrfarok, a hártyás hátsó lábak és a potrohos törzs egy része mellett haladtunk el; a szomszéd helyiségben az alak elülső része számára egy fatönköt állítottak - vagy csonka kőoszlop volt? -, arra támaszkodott egyik lábával, nem minden félelmes kecsesség nélkül, félig fölemelkedve, a szerencsétlen, s véget érni nem akaró nyakán a jelentéktelen fejecske bánatos tűnődéssel - ha ugyan egy verébagyvelővel tűnődni lehetséges - kinyújtott lábára konyult.

Nagyon megragadott a dinoszaurusz látványa. Gondolatban így szóltam hozzá: "Ne hagyd magad, pajtás! Igaz, félredobtak, kiselejteztek mértéktelen nagyságod miatt, de lásd, mi újraalkottunk téged, és emlékezünk rád!" De még a múzeumnak ez a díszpéldánya sem kötötte le teljesen a figyelmemet, hanem egyidejűleg más látnivalók is vonzották: bőrszárnyait szétterpesztve, egy repülőszaurusz lógott le a mennyezetről, mellette egy csúszómászókból származott ősmadár, farktollakkal és karmos szárnyakkal. Tojásokat szülő erszényes emlősök is voltak a közelben, távolabb meg nyomott pofájú óriás övesállatok, amelyeket vastag csontlemezből való hát- és oldalpáncéllal védett a gondos természet. De a természet az övesállat falánk kosztosáról, a fűrészfogú tigrisről is ugyanúgy gondoskodott, oly erős állkapcsokat és olyan kemény fogakat növesztett neki, hogy a csontpáncélt játszva meg tudta repeszteni, és nagy húsdarabokat - neki bizonyára igen ízletes falatokat - tudott kiszakítani az övesállat testéből. Minél nagyobb lett a tőle idegenkedő házigazda, s minél inkább vastagodott a páncélzata, annál hatalmasabb állkapcsa nőtt a vendégnek, amely fürgén ugrott amannak a hátára, hogy kedvére lakmározzon. De mikor egy napon - magyarázta Kuckuck - az éghajlat és a növényzet rútul megtréfálta a nagy övesállatot, úgyhogy többé nem talált ártalmatlan táplálékára és kimúlt, a nagy vetélkedés után hoppon maradt a fűrészfogú is hatalmas állkapcsával és páncéltörő fegyverzetével, hamarosan elnyomorodott, és megszűnt létezni. Az egyre növekvő övesállat kedvéért mindent elkövetett, hogy le ne maradjon a versenyben, és megtartsa ropogtatásra kész erejét. Amaz viszont sohasem lett volna akkora nagy és vastagon vértezett, ha a másik nem pályázik a húsára. De ha a természet meg akarta védeni egyre nehezebben feltörhető páncélzattal, miért erősítette ugyanakkor folytonosan ellenségének állkapcsát és fűrészfogait is? A természet mindkettőt - így hát egyiküket sem - pártolta, csak tréfát űzött velük, s miután a lehetőség határáig fejlesztette képességeiket cserbenhagyta őket. Vajon mit gondol magában ilyenkor a természet? Semmit sem gondol, s az ember sem gondolhat semmit róla, csak csodálhatja tevékeny közönyét, s közben jobbra-balra ajándékozhatja szívét, ha díszvendégként járkál a teremtmények sokfélesége közt, amelyeknek oly csoda szép modelljei kerültek ki itt részben Hurtado úr keze alól, s töltötték meg a Kuckuck-féle múzeum termeit.

Bemutatták nekem a már kihalt bozontos mamutot fölfelé görbülő agyaraival, meg a cafatos, vastag bőrbe burkolt orrszarvút, amely ma is létező állatfaj, bár nem hinné az ember, ha látja. Faágakon kuporogva félmajmok meresztették rám roppant nagy, tükröző szemüket: a karcsú éji majmocska, amelyet mindenkorra szívembe zártam, mert a szeméről nem is szólva, karocskái, amelyek természetesen a legősibb szárazföldi állatok csontozatát rejtették, finom kezecskékben végződtek - meg a koboldmaki, akkora szemekkel, mint egy-egy csészealj, hosszú, vézna ujjacskáit mellén összekulcsolva, hátsó végtagjain feltűnően széles lapátujjakkal. A természet mintha kacagtatni akart volna ezekkel a kis torzpofákkal: én azonban még csak nem is mosolyogtam rajtuk. Mert végül is mindegyik az én fajtámat tükrözte, noha álcázva, fájdalmasan tréfás alakban.

Hogy tudnám sorra megnevezni és dicsérni valamennyi állatot, amely a múzeumban látható volt, a madarakat, a puhán fészkelő kócsagot, a zordon baglyokat, a vékony lábú flamingót, a kányákat és papagájokat, a krokodilt, a fókát, a kétéltű gőtéket, szalamandrákat, bibircsókos varangyokat, a mindenféle csúszómászót! Sohase felejtek el egy kis rókát a mókás képe miatt; és valamennyit, rókát, hiúzt, lajhárt és rozsomákot, még a lomb közt ferde, zöld, alattomos szemmel leskelő jaguárt is, amelynek gonosz pofája mutatta, hogy a neki juttatott szerep a véres marcangolás - valamennyit szerettem volna megsimogatni a prémes koponyáján, meg is tettem elvétve, jóllehet a kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos volt. De mit nem engedhettem volna meg magamnak? Kísérőim szívesen látták, hogy megszorongattam a két lábon álló medve mancsát, s hogy a hátsó kezein kuporgó csimpánzot bátorítva vállon veregettem.

- De hát az ember? - mondtam. - Professzor úr az embert ígérte nekem. Hol van ő?

- Az alagsorban - felelte Kuckuck. - Ha már itt mindent megszívlelt, márki, akkor lemehetünk hozzá.

- Úgy érti, hogy föl - elméskedtem.

Az alagsort mesterségesen világították. Amerre mentünk, üveglapok mögött kis színpadok voltak a falba mélyesztve, természetes nagyságban ábrázolt jelenetek az ősember életéből. Mindegyik előtt megálltunk, és hallgattuk a házigazda magyarázatát, kérésemre néha vissza is tértünk egy-egy már látott jelenethez, ha mégoly soká nézelődtünk is ott előbb. Emlékszik még az olvasó: zsenge koromban feltűnően csinos alkatom eredetére kíváncsian különféle elődeim képeit nézegetve mily buzgón vadásztam magamra vonatkozó első utalásokra? Életünk során mindig erősödve nyilvánulnak meg korai hajlamaink, s én úgy éreztem, egészen visszakerültem az említett foglalatosságba, amikor most izgatottan fürkésző szemmel, dobogó szívvel lestem az idők legszürkébb távolából engem illető jelenségeket. Jóságos Isten, miféle apró, bolyhos testű népség kuporgott itt felénk csoportban, mintha a csettintő, kurrogó ősnyelven azon tanakodnának, hogyan vergődhetnek át és maradhatnak fenn ezen a földön, ahol náluk sokkalta jobban fölszerelt és erősebb fegyverzetű lények uralmát lelték? Végbement-e már ekkor vagy sem az ősnemzés, a kiválás az állati létből, amelyről hallottam? Végbement, végbement, véleményem szerint. Erre vallott éppen a bolyhostestűek idegensége és gyámoltalansága az általuk túlhaladott világban, amelynek viszonyaihoz ők sem szarvakkal, sem karmokkal, sem ragadozó állkapcsokkal, sem csontpáncéllal, sem acélos csőrrel nem voltak ellátva. És mégis tudták, szent meggyőződésem, tudták, és guggoltukban meg is beszélték egymás közt, hogy különb fából vannak faragva, mint a többiek mind.

Egy tág barlangnyílásban neandervölgyi emberek tüzet élesztettek. Tömzsi nyakúak, alacsony termetűek, igaz; de próbált volna rajtuk kívül akármelyik más akkori élőlény, lett légyen bár az erdők királya, tüzet csiholni és éleszteni! Ahhoz a királyi föllépés nem volt elegendő; valaminek még hozzá kellett jönni. Különösen tömzsi és kurta nyakú volt a törzs főnöke, egy torzonborz szakállas, kerek hátú, fél térdén véresre horzsolt férfi, termetéhez képest túlságosan hosszú karokkal, aki egy épp elejtett szarvast vonszolt agancsánál fogva a barlangba. Kurta nyakú, hosszú karú és nem valami délceg termetű volt valamennyi: a tűz körül ülők, a fiú, aki tisztelettel nézett föl a törzset vadászzsákmánnyal ellátó apjára, és a nő, aki keblén csecsemővel lépett ki egy hátsó barlangból. De a gyermek, lám, egészen olyan volt, mint egy mai csecsemő, határozottan modernnek és haladottnak látszott a nagyokhoz képest, de felnőtt korában alighanem visszaesne amazoknak fejlettségi fokára.

Alig tudtam megválni a neandervölgyiektől, aztán éppoly nehezen attól a különctől, aki sok százezer évvel ezelőtt egyedül kuporgott egy kopár sziklabarlangban, és sajátságos szorgalommal telerajzolta a falakat bölények, gazellák és más űzött vadak képeivel, s odarajzolta a vadászokat is. Társai künn az erdőn alkalmasint valóságosan űzték a vadászat mesterségét, ő azonban csak színes növénylevelekkel ábrázolta, és összefestékezett bal keze, amellyel munka közben a falnak támaszkodott, számos lenyomatot hagyott a képek közeiben. Sokáig elnéztem, mégis, mikor már tovább mentünk, még egyszer vissza akartam menni a szorgalmas különchöz.

- De itt is van egy - mondta Kuckuck -, ez kőbe karcolja, ahogyan tudja, ami a szeme előtt lebeg.

Ez is nagyon megható volt, ahogy a kő fölé görnyedve buzgón karcolta az ábráit. Merész és harcias volt azonban az, aki az egyik színpadon kutyákkal és dárdával támadta a bősz vaddisznót, amely szintén nagyon harciasan, de természetes alárendeltségben vette föl vele a küzdelmet. Két kutya - egy furcsa, ma már nem látható fajta, a professzor elnevezése szerint tőzeg spicc, amelyet a cölöpépítkezés korszakának embere szelídített meg - már a vadkan agyarától fölhasított hassal feküdt a fűben, de a fenevadnak még sok kutyával akadt dolga, gazdájuk célzásra emelte dárdáját; s mivel a dolog kimenetele nem lehetett kétséges, tovább mentünk, és a vadkant átengedtük alárendelt sorsának.

Szép tengeri táj tárult elém, ahol halászok űzték vértelen, de szintén fölényes mesterségüket; lenhálókkal jó fogást csináltak. De mindjárt a közelben egészen másféle látvány fogadott, mint eddig bárhol, jelentékenyebb a neandervölgyieknél, a vadkanvadásznál, a hálót bevonó halászoknál, sőt még a különc munkával szorgoskodóknál is: kőpillérek voltak felállítva, sok kőpillér; tető nélkül meredtek a magasba, mint valami oszlopcsarnok, amelynek csak az égbolt a tetőzete, s kint a síkságon éppen kelt a nap, rőten lángolva emelkedett a világ pereme fölé. A födetlen csarnokban pedig egy tagbaszakadt férfi állt, és fölemelt karokkal virágcsokrot tartott a nap felé! Látott már ilyet valaki? A férfi nem volt agg, és nem volt gyermek, a legerőteljesebb életkorban volt. És éppen, hogy oly délceg és erős volt, az adott cselekvésének oly különös gyengédséget. Ő és akik vele éltek, és őt valamilyen személyes okból tisztségre megválasztották, még nem értettek az építéshez és fedélkészítéshez; csak követ kőre tudtak rakni, pilléreket emelni, amelyek körbe sorakoztak, olyan szertartások színhelyéül, amilyent itt ez az erős férfi végzett. A durva pillérek nem adtak okot büszkélkedésre. Sőt a róka és a borz barlangja, a remekbe font madárfészek is több ötletességről és művészetről tanúskodik. De ezek csak éppen célszerűek voltak - búvóhelyül és szaporodásra tanyául szolgáltak -, azon túl nem terjedt a jelentésük. Az oszlopkörrel másként állt a dolog; búvásnak és szaporodásnak nem volt köze hozzá, ezek a dolgok alatta álltak jelentésének, amely a szűkös szükséglet kielégítésétől elszakadva nemes igény magaslatára lendült - és hol akadt az egész természetben még egy élőlény, amely arra a gondolatra jutott volna, hogy hódolat jeleként virágcsokrot nyújtson a fölkelő napnak!

Fejem kissé lázasan forró volt a mohó nézéstől, mialatt sokfelé szétajándékozott szívemet átengedtem ennek a döbbenetes élménynek. Hallottam, amint a professzor mondta, most már mindent láttunk, talán föl is mehetnénk és aztán még följebb a João da Castilhos utcába, ahol a hölgyek villásreggelire várnak bennünket.

- Erről majdnem megfeledkeztem, annyira lekötött a sok látnivaló - válaszoltam, pedig dehogyis feledkeztem meg, sőt inkább a múzeumi sétát egyenesen előkészületnek tekintettem arra, hogy viszont fogom látni az anyát és leányát, egészen úgy, ahogy Kuckuckkal való beszélgetésem az étkezőkocsiban előkészület volt erre a múzeumlátogatásra.

- Professzor úr - próbálkoztam egy kis záróbeszéddel -, én ugyan még nem sok múzeumot láttam fiatal életemben, de hogy az öné a legmegragadóbbak egyike, afelől nincs kétségem. Ez a város, ez az ország hálával tartozik önnek a múzeum megteremtéséért, én pedig személyes kalauzolásáért. Fogadja ön is legmelegebb köszönetemet, Hurtado úr. Mily élethűen állította helyre a szegény, mérhetetlenül nagy dinoszauruszt és az ízletes húsú, óriás övesállatot! Most azonban, bármennyire nem szívesen válok meg mindettől, Señora Kuckuckot és Mademoiselle Zouzout semmi szín alatt nem szabad megvárakoztatnunk. Anya és leánya - ebben is van valami megragadó. Egy testvérpár, hát igen, annak is gyakran nagy a varázsa. De anya és leánya, kimondom nyíltan - még ha kissé lázasan hangzik is -, ők alkotják a leggyönyörűbb kettős képet ezen a csillagon.
NYOLCADIK FEJEZET

Így jutottam el annak a férfiúnak otthonába, aki a vonatban velem folytatott beszélgetésével egész lelkivilágomat oly erősen fölkavarta. Az alsóvárosból fölfelé tekingetve gyakran kerestem ezt a hajlékot, amely még jobban vonzott attól fogva, hogy nőlakóival, az anyával és leányával összeismerkedtem. A siklóvasút, amelyről Hurtado úr beszélt, gyorsan és kényelmesen vitt bennünket ama régiók felé, és kiderült, hogy a Rua João da Castilhos közvetlen közelében kötött ki, úgyhogy rövid gyaloglás után ott álltunk a Kuckuck-villa előtt. Fehér házikó volt, mint sok más itt fönn. Előtte kis gyepes térség, középütt virágágy, a ház belseje pedig szerény tudósotthon, méreteivel és berendezésével éles kontrasztot alkotva saját, városbeli fényűző szállásommal, úgyhogy nem tudtam elfojtani magamban a leereszkedés érzését, mikor a házból nyíló széles kilátást és a szobák otthonosságát magasztaltam.

Egyébként ezt az érzést gyorsan a megszeppenésig letompította egy másik feltűnő kontraszt: a háziasszony, Señora Kuckuck da Cruz megjelenése, aki a nagyon is polgári jellegű kis szalonban oly tökéletes méltósággal fogadott bennünket - vagyis főként engem -, mintha egy fejedelmi fogadóterem pompája venné körül. Azt a hatást, amelyet előző nap tett rám ez az asszony, lényegesen fokozta a viszontlátás. Súlyt vetett rá, hogy más toalettben mutatkozzék, mint tegnap: nagyon finom, fehér moáré-selyem ruha volt rajta, szépen szabott, gazdagon omló szoknyával, szűk, de redőzött ujjakkal, és fönt, a kebel alatt megkötött, fekete bársonyszalaggal. Medalionos antik aranyékszer függött a nyakán, melynek elefántcsont tónusa így, akárcsak himbálódzó fülbevalókkal keretezett széles, szigorú arcáé, néhány árnyalattal sötétebben ütött el a ruha virágzó fehérségétől. Dús, fekete hajában, amely néhány fürtöcskébe rendeződött a homlokán, ma, hogy nem volt rajta kalap, mégis megcsillant néhány ezüstszál. De mily kifogástalanul jó karban volt délceg alakja, ahogy magasra tartott fejjel, félig lehunyt pillái alól, szinte fáradtan a büszkeségtől tekintett le rám. Nem tagadom, ez az asszony megfélemlített, s ugyanakkor éppen félelmetes tulajdonságaival rendkívüli mértékben vonzott! Az a tény, hogy egy bizonnyal érdemes tudós felesége volt, komorságig fenséges magatartását csak félig-meddig igazolta. Közrejátszott ebben valami, ami pusztán a származásában gyökeredzett, a faji büszkeség, ez a kissé állatias, de épp ezért nagyon izgató jellemvonás. Közben a szemem lopva Zouzout kereste, aki koromhoz és érdeklődésemhez mégiscsak közelebb állt, mint Señora Maria Pia - az asszony keresztnevét a professzortól hallottam, aki portói bort töltögetett nekünk a plüssterítős szalonasztalon álló, poharakkal körülrakott kancsóból. Nem soká kellett várakoznom. Alighogy belekóstoltunk az itókába, belépett Zouzou. Először anyját üdvözölte, aztán pajtáskodva Hurtadót, és csak legutoljára engem; nyilván pedagógiai meggondolásból, nehogy elbízzam magam. Teniszpályáról jött néhány ismerős fiatalemberrel, akik Cunha, Costa, Lopez, vagy ilyenfajta nevekre hallgattak. A játékukról beszélt, dicsérte vagy bírálta őket, ami arra vallott, hogy önmagát bajnoknőnek tartja. Tőlem félvállról megkérdezte, szoktam-e teniszezni. Annak idején, Frankfurtban, teniszpályák kerítése mellől kukucskálva néha elnéztem - igaz, nagyon figyelmesen - elegáns fiatalok játékát, sőt alkalomadtán, a zsebpénz kedvéért, labdaszedő gyereknek is beálltam, fölvettem az elgurult labdákat, és odaadtam a játékosoknak, vagy rátettem az ütőjükre, de ez volt az egész. Most mégis könnyedén azt feleltem, hogy régebben otthon a Monrefuge-kastély pályáján nem voltam rossz játékos, de azóta nagyon kijöttem a gyakorlatból. Vállat vont. Mennyire örültem, hogy viszontláthattam füle mellett göndörödő csinos hajfürtjeit, fölbiggyedt felső ajkát, kivillanó zománcfényű fogait, állának és nyakának bájos vonalát, az egyenletes ívű szemöldök alól vadócan pillantó fekete szempárját! Egyszerű, bőröves, fehér lenvászon ruhát viselt, édes karjait a rövid ujjak majdnem egészen szabadon hagyták; ezeknek a karoknak varázsos szépsége még fokozódott, ha behajtotta őket, és két kezével a haját ékesítő arany kígyócskával babrált. Való igaz, Señora Mária Pia telivér felsőbbsége valósággal megrendített; de szívemet mégis bűbájos leánya dobogtatta meg, és az a gondolat, hogy ez a Zouzou voltaképpen az útra kelt Venosta Zazája, vagy azzá kell lennie, egyre konokabbul gyökeret vert a képzeletemben, jóllehet tisztán láttam a roppant nehézségeket, amelyek a dolgok ilyetén alakulása elé tornyosulnak. Hat-hét napom van mindössze a hajóra szállásig - hogyan juthatok ily rövid idő alatt odáig, a legkényesebb körülmények közt, hogy első csókom érhesse ezeket az ajkakat vagy e pompás karok egyikét (az őskori csontozattal)? Mindjárt akkor megfogamzott bennem a gondolat, hogy okvetlenül ki kell tolnom ezt a túlságosan szoros határidőt, meg kell változtatnom utazásom programját, át kell ugranom egy hajójáratot, hogy több időm legyen Zouzouhoz való viszonyom kifejlesztésére.

Mily bolondos ötletek keringtek a fejemben! Gondolataim közé tolakodtak otthon maradt másik énem házasodási vágyai. Úgy éreztem, legjobb lenne luxemburgi szüleimet megtévesztve, fölhagyni az elvonó kúrának rendelt világutazással, nőül venni Kuckuck professzor bájos leányát, és férjeként Lisszabonban maradni; közben nagyon is világosan és fájdalmasan tudtam: egzisztenciám könnyed ingatagsága, kényes kettőssége lehetetlenné teszi, hogy fölvegyem a versenyt a valósággal. Mondom, ez fájt. Viszont örültem annak, hogy új barátaimmal olyan társadalmi rangban találkozhatok, amely finom lelki alkatomnak megfelel.

Ezalatt átmentünk az ebédlőbe, ahol a helyiség méreteihez képest túlságosan nagy és tekintélyes, faragványokkal túlcifrázott diófa pohárszék volt az uralkodó bútordarab. A professzor ült az asztalfőn. Nekem a háziasszony mellett jutott hely, szemközt Zouzouval és Hurtado úrral. Kettejük tőszomszédsága, valamint a, sajna, tilalmas házassági ábránd arra indított, hogy némi nyugtalansággal figyeljem, hogyan viselkednek egymással. Nagyon is közelinek tűnt, és engem már-már aggasztott a gondolat, hogy a hosszú hajú férfi és a bájos gyermek egymásnak lehetnek szánva. Azonban a köztük levő viszony oly lanyhának és közönyösnek mutatkozott, hogy a gyanúm eloszlott.

Idősebb, gyapjas hajú szolgáló hordta fel az ebédet, amely nagyon ízletes volt. Hors d'oeuvre pompás hazai szardíniákkal, ürüpecsenye, csemegének tejszínhabos csókocskák, utána még gyümölcs és sajtos sütemény. Jó tüzes bort töltögettek mindehhez, amit a hölgyek vízzel kevertek, a professzor pedig egyáltalán nem ivott. Kuckuck illőnek látta megjegyezni, hogy szerény háztartása természetesen nem vetekedhet a Savoy Palace fogásaival, mire Zouzou rögtön, mielőtt még felelhettem volna, közbevágott, hogy hiszen önként döntöttem úgy, hogy ma náluk ebédelek, és bizonyára nem vártam el, hogy miattam különös teketóriát fognak csinálni. Határozottan csináltak némi teketóriát, de ezt a pontot mellőzve, csak arra terjeszkedtem ki, hogy semmi okom avenidai szállodám főztjéért epekedni, el vagyok bűvölve, hogy ezt az étkezést ily disztingvált és minden vonatkozásban megnyerő családi körben fogyaszthatom el, s nagyon jól tudom, kinek köszönhetem ezt a kitüntető kegyet. Ezt mondván, kezet csókoltam a señorának, közben Zouzoura pillantottam. Élesen viszonozta tekintetemet, szemöldökét kissé fölvonta, ajkai szétnyíltak, orrcimpái megfeszültek. Örömmel állapítottam meg, hogy velem szemben egyáltalán nem nyilvánult meg az az egykedvűség, amely szerencsére Dom Miguellel való viselkedését jellemezte. Alig tudta rólam levenni a szemét, nyíltan figyelte minden egyes mozdulatomat, és éppoly leplezetlenül, behatóan és mintegy előre haragosan fülelt minden megszólalásomra, közben egyszer sem húzta el az arcát - mondjuk egy mosolyra -, hanem csak kurtán és megvetően fújtatott az orrán át. Egyszóval: tüskés és sajátságosan harcias érdeklődést keltett benne az ottlétem, és ki veszi tőlem zokon, hogy ezt a - bár ellenséges - érdeklődést személyem iránt jobbnak és reményteljesebbnek éreztem, mint amilyen a közönye lett volna.

Franciául társalogtunk, csak a professzor és én váltottunk elvétve néhány német szót. A múzeum körül forgott a beszélgetés, és én hangsúlyoztam, hogy egyetemes rokonszenvet ébresztő benyomásokat köszönhetek ott tett látogatásomnak. Szó esett azután ebédutánra a füvészkertbe tervezett kirándulásunkról, majd a város közelében látható építészeti nevezetességekről amelyeket nem szabad elmulasztanom. Fogadkoztam, mindezekre kíváncsi vagyok, s eszemben tartom nagyra becsült útitársam tanácsát, hogy ne csak úgy kutyafuttában nézzek körül Lisszabonban, hanem elegendő időt szánjak a város tanulmányozására. De éppen az idővel vagyok megakadva; túlságos rövidre van szabva itt-tartózkodásom, s valóban kezd foglalkoztatni a kérdés, hogyan lehetne azt útiprogramom megváltoztatásával meghosszabbítani.

Zouzou szeretett harmadik személyben beszélni rólam, mintha ott se lennék, s most tüskésen megjegyezte, kárba veszett igyekezet a márki urat alaposságra fogni. Véleménye szerint ez a szokásaim félreismerését jelenti, mert a természetem inkább a pillangóéhoz hasonlít, amely virágról virágra cikázik, és mindenütt röptében szürcsöl egy-egy keveset az édességből. Kedves a mademoiselle-től, válaszoltam, utánozva a beszédmodorát, hogy ha némileg tévesen is, foglalkozik a jellememmel, és különösen szép, hogy ily költői képekben teszi. Erre még tüskésebb lett, és azt mondta, annyi fény sugárzik a személyemből, hogy bajos elkerülni a költői kifejezésmódot. Szavaiból a harag beszélt, valamint az a korábban nyilvánított meggyőződése, hogy a dolgokat nevükön kell nevezni, és "a hallgatás nem egészséges". A két férfi nevetett, míg az anya fejét csóválva korholta rakoncátlan gyermekét. Jómagam hódolattal emeltem poharamat Zouzou felé, ő meg a bosszúságtól zavartan már-már a poharához nyúlt, de elpirulva visszahúzta a kezét, és megint csak azzal segített magán, hogy kurtán, megvetően kifújta a levegőt az orrocskáján keresztül.

Szóba kerültek további útiterveim is, amelyek miatt kedvem ellenére rövidesen el kellene hagynom Lisszabont; különösen az argentínai földbirtokoscsalád, amellyel szüleim Trouville-ben ismerkedtek meg, s amelynek odaát vendége leszek. Otthon maradt második énemtől kapott adatok alapján számoltam be ezekről az emberekről. Nevük egyszerűen Meyer, de Novaro is, mert így hívják Meyerné első házasságából származó gyermekeit, egy fiút és egy leányt. Az asszony, mondtam, venezuelai születésű, nagyon fiatalon ment nőül egy argentin államhivatalnokhoz. Első férjét az 1890-i forradalomban agyonlőtték. A gyászév letelte után lett a dúsgazdag Meyer konzul felesége, s a Novaro gyermekekkel együtt követte új férjét annak Buenos Aires-i házába és a várostól jó messze, a hegyek közt fekvő El Retiro nevű terjedelmes birtokára, ahol a család az év nagyobb részét töltötte. Meyerné tekintélyes özvegyi nyugdíja második házassága után gyermekeire szállott, úgyhogy ezek nemcsak a gazdag Meyer majdani örökösei voltak, hanem már most is saját vagyonnal rendelkező, jómódú fiatalok. Tizennyolc éves lehet az egyik, a másik tizenhét.

- Señora Meyer alighanem szép nő? - érdeklődött Zouzou.

- Nem tudom, mademoiselle. De minthogy oly hamar megint kérőt kapott, föltételezem, hogy nem csúnya.

- Sejthető, hogy a gyermekei sem azok, a két Novaro gyermek. Tudja már a keresztnevüket?

- Nem emlékszem, hogy a szüleim említették volna.

- De fogadok, alig várja, hogy megtudhassa.

- Miért gondolja?

- Feltűnő érdeklődéssel beszélt a testvérpárocskáról.

- Erről nincs tudomásom - mondtam, titokban meghökkenve. - Hiszen semmiféle elképzelésem nincs róluk. De annyit elismerek, hogy a bájos testvéri kapcsolat képe mindenkor bizonyos varázzsal hatott rám.

- Sajnálom, hogy mint egyetlen gyermek magányosan vagyok kénytelen mutatkozni ön előtt.

- Először is - válaszoltam könnyed meghajlással - éppen elég varázsa lehet az egyetlennek is.

- Másodszor?

- Másodszor? Csak úgy kapásból, semmire sem gondolva mondtam, hogy "először". "Másodszor"-ral nem szolgálhatok. Legföljebb még azt lehetne másodsorban megjegyezni, hogy a testvéri kapcsolaton kívül más elbájoló kombinációk is akadnak.

- Lárifári!

- Ilyet nem illik mondani, Zouzou - avatkozott be eszmecserénkbe az anya. - A márki szépeket fog gondolni a jólneveltségedről.

Erősködtem, hogy Zouzou kisasszonyhoz fűződő gondolataim nem egykönnyen téríthetők le a tisztelet vágányáról. Asztalbontás következett, és kávézáshoz a társaság megint a szalonba vonult. A professzor közölte, hogy füvészkerti sétánkon nem tarthat velünk, vissza kell mennie az irodájába. Azután csak a városba kísért le bennünket a siklópályán, és az Avenida da Liberdadén elköszönt. Tőlem a legkedvesebb melegséggel búcsúzott, nyilván hálás volt a múzeuma iránt mutatott érdeklődésemért. Kijelentette, hogy ő és családja kellemes, nagyra becsült vendégként üdvözölt a házában, és szívesen lát bármikor, ameddig csak Lisszabonban leszek. Ha kedvem és időm lesz, hogy megint elkezdjek teniszezni, leánya örömmel bevezet majd a klubjába.

- Lelkesedéssel - mondta Zouzou.

A professzor fejét csóválta, elnéző és elnézést kérő mosollyal, miközben kezet szorított velem.

Onnét, ahol elvált tőlünk, csakugyan kényelmes sétaút visz az enyhe magaslathoz, ahol tavak és tavacskák körül, dombhátakon, műbarlangokban és napsütötte lejtőkön terül el a híres ültetvény, ahová igyekeztünk. Váltakozó elrendezésben haladtunk: néha Dom Miguel és én kétfelől, Señora Kuckuck oldalán, míg Zouzou elöl bandukolt. Majd meg kettesben maradtam a büszke úrnővel, és magunk előtt láttam Zouzout és Hurtadót. Megesett az is, hogy én mentem párban a lánnyal, előttünk vagy mögöttünk a señora és a dermoplasztikus, aki azonban több ízben hozzám csatlakozott, hogy magyarázattal szolgáljon a tájról, a növényvilág csodáiról, és bevallom, így szerettem legjobban - nem a "kitömő" és magyarázatai miatt, hanem mert akkor az imént megtagadott "másodszor" igazolódott, és én az anyát és leányát elbájoló kombinációban láthattam magam előtt.

Itt helyénvaló közbeiktatni, hogy a természet, ha mégoly választékos szépséggel, ha megannyira látványosságként kínálja is magát, kevéssé köti le figyelmünket, amikor emberi jelenségek foglalkoztatnak, és lelkünk azokban merül el. Olyankor minden, igénye ellenére nem viszi többre, mint hogy a színfal szerepét töltse be, érzelmeink háttere legyen, puszta dekoráció. De persze itt ebben a minőségében is minden elismerést megérdemelt. Óriásira nőtt, hozzávetőleg fél száz méter magas toboztermők hívták ki a bámulatot. Legyező- és szárnylevelű pálmák minden égtájról került különféle fajtái pompáztak a tündérszép területen, amelynek dús növényzete egyes helyeken őserdőszerűen sűrűsödött. Egzotikus nádfajok, bambusz- és papiruszcserjék szegélyezték a dísztavakat, amelyekben színes tollazatú mandarinkacsák úszkáltak. Sokfelé csodáltatta magát a pálmaliliom, sötétzöld lombüstökével, amelyből fehér virágkelyhek nagy bugái szöktek magasba. Itt voltak a föld őskorából származó páfrányfák is, több helyütt kusza és valószínűtlen kis pagonyokká sokasodva; a túltengő aljnövényzetből karcsún kimagasló törzsek hatalmas levelek legyezőkoronáivá terebélyesedtek, ezek hordozták, amint Hurtado magyarázta, a spórapor tokjait. Ezen a füvészkerten kívül a földkerekség igen kevés helyén akad még páfrányfa, jegyezte meg a tudós. De a páfrányféléknek általában, tette hozzá, ezeknek a virágtalan és voltaképpen magtalan növényeknek a primitív népek hite ősidők óta mindenféle titkos erőt tulajdonít, különösen azt, hogy szerelmi varázslatra jók.

- Pfuj! - szólt Zouzou.

- Hogy érti ezt, mademoiselle? - kérdeztem tőle. - Meglep, hogy egy ilyen száraz tudományos kifejezés említésére, mint a "szerelmi varázslat", amely semmilyen pontosabb fogalmat nem idéz fel, ily heves indulatszót hallok öntől. A szókapcsolat melyik része ellen van kifogása? - kíváncsiskodtam. - A szerelem ellen, vagy a varázslat ellen?

Nem válaszolt, csak haragosan nézett rám, sőt egy fejmozdulatával meg is fenyegetett.

Mégis úgy alakult, hogy most vele mentem, az állatmintázó és az ősibér voltára büszke anya mögött.

- A szerelem maga varázslat - mondtam. - Csoda-e, hogy ősállapotú emberek, úgyszólván páfrányemberek, aminők ma is léteznek - mert a földön mindenkor minden egyidejűleg és egymás mellett együtt van -, kísértést éreznek, hogy varázslatot űzzenek vele?

- Ez illetlen téma! - utasított rendre.

- A szerelem? Mily ridegen beszél! Az ember szereti a szépet. Az értelem és a lélek úgy fordul a szép felé, mint virág a nap felé. Csak nem akarja a szépséget is iménti egyszótagú felkiáltásával illetni?

- Roppantul ízléstelennek tartom, ha valaki szóba hozza a szépséget, mikor ő maga azzal tündököl.

Erre az egyenes célzásra ez volt a válaszom:

- Ön nagyon gyűlölködő, kisasszonyom. Úgy gondolja, hogy egy rendes külsőt a csodálat jogának megvonásával kell büntetni? Nem inkább büntetendő az, hogy valaki csúnya? Én ezt mindig valamilyen hanyagságnak a rovására írtam. Velem született tapintattal már keletkezőben vigyáztam, hogy ne bántsam a rám váró világ szemét. Ennyi az egész. Azt tartom, ez önfegyelem dolga. Egyébként akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Mily szép maga, Zouzou, mily elbűvölő azokkal a hasonlíthatatlan hajfürtökkel a fülei mellett. Nem győzöm bámulni ezeket a fürtöcskéket, és már le is rajzoltam.

Ez igaz volt. Aznap reggel, miután szalonom csinos étkezősarkában elfogyasztottam a reggelit, cigarettázás közben Loulounak Zazáról készült aktrajzait elláttam Zouzou fül mellett göndörödő halántékfürtjeivel.

- Mit mond? Maga merészelt engem lerajzolni? - sziszegte a fogai közt.

- Hogyne, engedelmével vagy anélkül. A szépség a szív szabad prédája. Nem tarthatja kordában az érzést, amelyet fölgerjesztett, azt sem tilthatja meg, hogy az ember megkísérelje az ábrázolását.

- Látni akarom azt a rajzot.

- Még nem tudom, lesz-e rá mód; akarom mondani: hogy helyt állhatok-e vele maga előtt.

- Teljesen mindegy; követelem, hogy szolgáltassa ki nekem azt a rajzot.

- Több is van. Majd fontolóra veszem, vajon megmutathatom-e magának a rajzokat, s ha igen, mikor és hol.

- Mikor és hol, az majd elválik. Vajon - az nem is kérdés. Amit a hátam mögött rólam csinált, az az én tulajdonom, amit pedig az imént a szabad prédáról mondott, az nagy, nagy szemtelenség.

- Nem annak szántam. Vigasztalhatatlan lennék, ha rosszat gondolna a jólneveltségemről, ha okot adtam volna magának, hogy rosszat gondoljon a jólneveltségemről. "A szív szabad prédája", mondtam, és nem találtam fején a szöget? A szépség védtelen az érzésekkel szemben, teljesen érintetlen, illetlen lehet tőle, nem kell, hogy akár a legcsekélyebb köze is legyen hozzá. De védtelen.

- Nem hajlandó végre abbahagyni ezt a témát?

- A témát? Szívesen! Vagy ha szívesen nem is, de könnyen. Beszéljünk hát másról. Például - kezdtem hangosabban, karikírozott társalgási tónusban - szabad kérdeznem, hogy kegyed, illetőleg tisztelt szülei ismerik-e véletlenül Hüon urat, a luxemburgi követet és feleségét?

- Nem. Mi közünk nekünk Luxemburghoz?

- Ebben megint igaza van. Nekem illett náluk leadni a névjegyemet. Szüleim szándéka szerint cselekedtem. Most valószínűleg meg fognak hívni ebédre vagy vacsorára.

- Jó mulatást!

- Volt ezzel még egy hátsó gondolatom is. Az az óhajom, hogy Hüon úr révén bemutatkozhassam a királynak.

- Úgy? Még udvaronc is?

- Ha jónak látja így nevezni... Elég sokáig éltem egy polgári köztársaságban. Mindjárt, mikor kiderült, hogy utam egy királyságba visz, titkon eltökéltem, hogy tisztelegni fogok az uralkodó előtt. Maga ezt gyermekes ötletnek tarthatja, de egyezik a vágyaimmal, és öröm lesz nekem meghajolni úgy, ahogy egy király előtt hajlik meg az ember, és beszéd során sűrűn használni a "Felséged" megszólítást. "Kérem Felségedet, fogadja legalattvalóibb köszönetemet, a kegyért, hogy Felséged..." - és így tovább. Még jobban szeretnék a pápától kérni kihallgatást, és biztos, hogy egyszer meg is teszem. Ott még térdre is hull az ember, és ami nagy élvezet lehet, azt kell mondani: "Votre Sainteté".

- Csak nem akarja bemesélni nekem, márki, hogy múlhatatlan szükségét érzi a hódoló alázatnak?

- Nem az alázatnak. A szép formának.

- Lárifári! Igazában csak hatni akar rám az összeköttetéseivel, azzal, hogy meghívják a követségre, hogy mindenhová bejáratos, és az emberi lét magaslatain lebeg.

- Kedves mamája megtiltotta, hogy lárifárit mondjon nekem. Egyébiránt...

- Mama! - kiáltotta, úgyhogy Señora Maria Pia megfordult - Tudatnom kell veled, hogy megint azt mondtam a márkinak: lárifári!

- Ha folyton civakodsz fiatal vendégünkkel - felelte az ibér hölgy zengzetesen fátyolozott alt hangján -, akkor nem fogsz vele sétálni. Gyere ide, és kísértesd magad Dom Miguellel. Én azalatt majd igyekszem mulattatni a márki urat.

- Biztosíthatom önt, madame - mondtam, miután megtörtént a helycsere -, hogy nem volt köztünk semmiféle civakodás. Ki ne lenne elbájolva a kedves szókimondástól, amellyel Mademoiselle Zouzou olykor a beszédét fűszerezi.

- Mégis túl sokáig terheltük önt a gyermek társaságával, kedves márki - felelte Dél fejedelmi hölgye, borostyán fülbevalóit himbálva. - Az ifjúság az ifjúságnak legtöbbször túlságosan fiatal. Az érett korral való érintkezés, ha nem is kellemesebb, de végül elviselhetőbb számára.

- Mindenesetre megtisztelőbb - válaszoltam, s igyekeztem melegséget vegyíteni a formaságba.

- Így hát - folytatta - együtt fejezzük be ezt a sétát. Érdekelte?

- A legnagyobb mértékben. Leírhatatlanul élveztem. És egyet bizonyosan tudok: ez az élvezet félig sem lett volna olyan intenzív, félannyira sem lettem volna fogékony azokra a benyomásokra, amelyeket Lisszabon nyújt a dolgok és emberek - jobban mondva az emberek és dolgok - által szerzett benyomásokra, ha a szerencsés véletlen elő nem készít rájuk azzal, hogy beszélgetésbe elegyít az ön nagyra becsült férjével, señora - már amennyire szó lehet beszélgetésről, ott, ahol az egyik félnek csak a lelkes hallgató szerepe jut -, ha nem részesülök előzőleg az ő tanításai nyomán, hogy így fejezzem ki magam, paleontologikus föllazításban, amely ihletetten fogékony talajt teremtett a benyomásoknak, aminők például a faji benyomások, az ősfaj élménye, az ősfajé, amelybe különféle korokból a legérdekesebb mellékáramok jutottak, s amely a szemet és szívet a származás felséges méltóságának képével gyönyörködteti...

Lélegzetet vettem. Társnőm dallamosan köszörülte a torkát, de közben még feszesebb tartásba egyenesedett.

- Nem tehetek róla - folytattam -, hogy az "ős" szócska, le primordial, minden gondolatomba és szavamba belopakodik. Ez éppen a következménye a paleontologikus föllazításnak, amelyről beszéltem. Enélkül mit is jelentettek volna nekem a páfrányfák, még ha megtudom is róluk, hogy ősi hiedelem szerint szerelmi varázserejük van? Azóta lett számomra oly sokat jelentő minden - dolgok és emberek -, akarom mondani: emberek és dolgok...

- Fogékonyságának igazi oka, kedves márki, alighanem az ifjúsága.

- Mily boldogítón hangzik az ön ajkán, señora, az "ifjúság" szó! Az érett kor jóságával mondja ki. Mademoiselle Zouzout, úgy látszik, csak bosszantja az ifjúság ténye, híven az ön megjegyzéséhez, hogy az ifjúságnak más ifjúsága túlságosan fiatal. Sőt, ez bizonyos mértékben rám is érvényes. Az ifjúság egyedül és önmagában nem is tudná felidézni az elragadtatást, amelyben élek. Előnyöm az, hogy a szépséget kettős alakban, mint gyermeki virágzást és királyi érettséget egyszerre láthatom...

Elég az hozzá, csuda szépen beszéltem, és svádám éppenséggel nem talált kedvezőtlen fogadtatásra. Mert amikor a kötélpálya alján elbúcsúztam a Kuckuck-villába hazatérni készülő társaságtól, hogy visszamenjek a szállodámba, a señora megemlítette, reméli, hogy elutazásom előtt még alkalmilag látni fognak. Hiszen Dom Antonio már indítványozta, hogy ha kedvem tartja, Zouzou sportbarátaival fölfrissíthetném elhanyagolt készségemet a teniszjátékban. Talán nem is rossz gondolat.

Csakugyan nem rossz, bár vakmerő gondolat! Ránéztem Zouzoura, vajon mit szól a dologhoz, s minthogy arckifejezésével és vállmozdulatával semlegességnek adta jelét, ami igenlő válaszomat nem tette éppen lehetetlenné, nyomban megállapodtunk, hogy az egyik legközelebbi napon, holnapután reggel, vendégként részt veszek a játékban, utána pedig "búcsúzóul" még egyszer a családdal ebédelek. Miután lehajoltam Mária Pia keze fölé, Zouzouval pedig és Dom Miguellel is őszinte szívélyességgel kezet ráztam, utamra mentem, legközelebbi jövőm alakulását latolgatva.


KILENCEDIK FEJEZET

Lisbonne, 1895. aug. 25.

Legdrágább szüleim! Szeretett mamám! Szeretve tisztelt édesapám!

Ezek a sorok oly nagy időközben követik ideérkezésemet jelentő táviratomat, hogy félnem kell a rosszallásotoktól. Ezt meg fogja kettőzni - sajnos, bizonyosra kell vennem - levelem keltezése, amely várakozásotoknak, megállapodásainknak és saját föltett szándékaimnak is annyira ellentmond. Ti már tíz napja a nyílt tengeren képzeltek engem, és én még utazásom első állomásáról, a portugál fővárosból írok. Meg fogom magyarázni, kedves szüleim, ezt a magamnak is előre nem látottan bekövetkezett tényállást, valamint hosszú hallgatásomat, és remélem, ezzel csírájában elfojtom bosszúságotokat, amelytől nem ok nélkül tartok.

Minden azzal kezdődött, hogy idefelé a vonaton megismerkedtem egy Professzor Kuckuck nevű kiváló tudóssal, hosszas beszélgetést folytattam vele, amely, biztosan tudom, a ti lelketeket ugyanúgy lenyűgözte és megihlette volna, mint fiatokét.

Mint a neve is elárulja, a professzor német származású; Gotha vidékéről, akárcsak te, édes mamám, s jó házból, ha nem is előkelő családból való, foglalkozása paleontológus, és tősgyökeres portugál feleségével régóta Lisszabonban él, mint alapítója és igazgatója az itteni természetrajzi múzeumnak, amelyet azóta személyes vezetésével meg is tekintettem, s amelynek tudományos látnivalói mind paleozoológiai, mind paleoantropológiai szempontból (ezeket a kifejezéseket bizonyára ismeritek) rendkívül szívem szerint valók. Kuckuck volt az, aki társalgás közben figyelmeztetett, hogy világutazásom kezdetét ne vegyem félvállról csak azért, mert kezdet, és egy olyan városban, mint Lisszabon, ne csak futólag nézzek szét, így hát ő keltette föl bennem először az aggodalmat, hogy ily nagy múltú helynek, amely sokféle jelenkori látványosságban is bővelkedik (itt csak a füvészkert egyik nevezetességét, a tulajdonképpen még a kőszén korszakhoz tartozó páfrányfát említem), túlságosan szűkre szabott időt szántam.

Amikor jóságotok és bölcsességetek, kedves szüleim, ezt az utazást nekem előírta, attól kétségtelenül nem csupán azt vártátok, hogy eltereljen holmi, bevallom, rögeszmeszerű gondolatoktól, amelyekbe éretlen fővel belebonyolódtam, hanem azt is, hogy művelődési élményhez juttasson, ami nevelésének betetőzéséül megillet egy előkelő családból való fiatalembert. Nos, erre a jelentőségre emelkedett az utazás rögtön azzal, hogy bejáratos lettem a barátságos Kuckuck családhoz, amelynek három, illetőleg négy tagja (mert a professzor tudományos munkatársa, Hurtado úr, egy dermoplasztikus - ha ez a szó mond nektek valamit - némiképpen a családhoz tartozik), persze különböző mértékben, járult az említett jelentőséghez. Megvallom, a ház hölgyeivel nemigen tudok mit elkezdeni. Hozzájuk való kapcsolatom ezekben a hetekben sehogy sem akart fölmelegedni, és minden valószínűség szerint ez nem változna, ha mégoly soká maradnék is itt. A señora, az ősibér da Cruz-nemzetség sarja, megfélemlítően szigorú, sőt rideg nő, és olyan gőgöt fitogtat, amelynek okai, legalább számomra, nem egészen világosak; nálam alighanem csak kevéssel fiatalabb kisasszonylánya, akinek keresztnevét még mindig nem tudtam megjegyezni, a tüskésbőrűek rendjébe lenne sorolható, olyan csípős a szava járása. Egyébként, ha tapasztalatlan szemem jól látja, a fent említett Dom Miguel (Hurtado) a kisasszony kiszemelt vőlegényének és leendő férjének tekintendő, s némi kételyeim vannak afelől, hogy ezért őt irigyelni kellene.

Nem ők, hanem a háziúr, Kuckuck professzor az, akihez vonzódom, esetleg még az egész állatvilágban keresztül-kasul járatos munkatársa, akinek rekonstruáló tehetsége oly nagy hasznára van a múzeumnak. Kettejüktől, természetesen főként magától Kuckucktól nyerem a művelődésemet nagymértékben előmozdító felvilágosításokat és tanulságokat, amelyek messze túl a Lisszabon városban és környékén található építészeti emlékek tanulmányozásán, a szó szoros értelmében az egész létre, és a belőle ősnemzés útján keletkezett szerves életre, így hát a kőtől az emberig mindenre kiterjednek. Ez a két kiváló férfi joggal tekint engem olyasminek, mint egy kocsányáról levált tengeri liliom, vagyis a mozgékonyság tanácsra szoruló újoncának. Itt-tartózkodásom programellenes meghosszabbítása - amihez gyermeki bizalommal kérem, kedves szüleim, utólagos hozzájárulásotokat - őmiattuk igazán kedves és értékes nekem, ámbár túlzás volna azt állítanom, hogy ők ösztönöztek rá.

A külső ösztönzés a következő volt: úgy véltem, helyesen és a ti szellemetekben járok el, ha nem hagyom el a várost anélkül, hogy le ne adnám a névjegyemet Hüon úr és felesége portáján. Ezt az illemtudó formalitást mindjárt ittlétem első napján elvégeztem, és tekintettel a holtidényre, nem vártam további következményeket. Mégis pár nappal később a szállodámba meghívót kaptam a követségen nyilván már megérkezésem előtt tervbe vett férfiestre, amelynek dátumát a hajóra szállásom előtti napok egyikére tűzték ki. Még mindig nem kellett volna azonban elhalasztanom az elutazást, hogy a meghívásnak eleget tehessek.

Eleget tettem, kedves szüleim, és a Rua Augustán levő követség termeiben nagyon kellemes estét töltöttem el, és - elmondom, hogy szerető szíveteknek örömet szerezzek vele - személyes sikert arattam, amelyet természetesen a tőletek kapott nevelésemnek köszönhetek. Az estélyt Joan Ferdinand román királyi herceg tiszteletére rendezték, aki alig idősebb nálam, és katonai nevelőjével, Zamfirescu kapitánnyal éppen Lisszabonban tartózkodik. Hogy az összejövetelnek férfiestély jellegét adták, azért volt, mert Madame de Hüon egy tengeri fürdőhelyen, a portugál Riviérán nyaral, míg férje fontos hivatali teendők miatt kénytelen volt szabadságát megszakítani és visszatérni a fővárosba. A meghívottak száma korlátozott volt, alig több tíz személynél, mégis - kezdve azon, hogy a vendégek fogadásánál térdnadrágot és sujtásos, aranyzsinóros libériát viselő lakájok sürgölődtek - nagy előkelőség uralkodott. A herceg tiszteletére elő volt írva a frakk és a kitüntetések viselése, és élvezettel szemléltem a korban és potrohosságban majdnem kivétel nélkül sokkal előttem járó urakat; bevallom, kissé irigyeltem is őket nemes cicomával emelt pompájú öltözékükért. De anélkül, hogy nektek és magamnak hízelegnék, bízvást mondhatom, hogy dísz nélküli estélyi öltönyömben is, ahogy a szalonba léptem, az első pillanattól kezdve elnyertem a házigazda és a vendégek hajlandóságát, nem csupán a nevemmel, hanem simulékony kedvességemmel is, valamint a társasági formák nevemhez illő, biztos uralmával.

A vacsoraasztalnál persze, a faburkolatos ebédlőben, a részint idevalósi, részint külföldi diplomaták, katonatisztek és nagyiparosok körében - amelyből a madridi osztrák-magyar követség tanácsosa, gróf Festetich, prémszegélyes díszmagyarjával, rámás csizmájával és görbe szablyájával festőien kirítt - bepréselve egy fókabajuszú belga fregattkapitány és egy kiélt ábrázatú portugál bornagykereskedő közé, akinek magabiztos viselkedése nagy vagyonra vallott, meglehetősen unatkoztam, mert a társalgás tőlem idegen politikai és közgazdasági kérdések körül forgott, úgyhogy részvételem jó ideig csak élénk érdeklődést mímelő arcjátékra szorítkozott. Később azonban a velem rézsút szemközt ülő herceg - egyébként fáradt, tejfehér képű ifjú, aki pöszén is beszélt, meg dadogott is - beszélgetést kezdett velem Párizsról (mert ki ne beszélne szívesen Párizsról). Ehhez csakhamar mindenki hozzászólt, én pedig őfensége kegyes mosolyától és pösze dadogásától fölbátorodva, megengedtem magamnak, hogy egy kicsit a szót vigyem a társalgásban. Asztalbontás után meg éppen - amikor a követ dohányzójában az urak a feketét szürcsölték, és pártját fogták a likőröknek - mintegy magától adódott, hogy a magas vendég mellett kapjak helyet, míg a másik oldalán a házigazda ült. Monsieur de Hüon kifogástalan, de színtelen egyéniségét, gyér hajválasztékát, vizenyős kék szemét, vékony, hosszúra kisodort bajuszát bizonyára ismeritek. Joan Ferdinand szinte egyszer sem fordult felé, hanem velem beszélgetett, amit vendéglátónk láthatóan nem vett zokon. A rögtöni meghívást valószínűleg annak az óhajnak köszönhettem, hogy legyen a társaságban valaki, aki egykorú a herceggel, és akit származása a vele való közvetlen érintkezésre kvalifikál.

Merem állítani, nagyon jól mulattattam őfenségét, mégpedig a legegyszerűbb eszközökkel, amelyek neki éppen megfeleltek.

Beszéltem gyerek- és serdülőkoromról, otthon nálunk a kastélyban, jó öreg Radicule-ünk ügyefogyottságáról, le is utánoztam, ami gyerekes örömet váltott ki a hercegből; mennyre-földre esküdözött, hogy pontosan fölismeri benne saját, atyjától örökbe kapott bukaresti komornyikjának reszketegen balsikerű szolgálatkészségét. Beszéltem, drága mamám, a te Adelaide-ed hihetetlen páváskodásáról, és a herceg kuncogó gyönyörködésére ugyancsak híven szemléltettem, ahogy komornád mint valami tündér, libeg végig a szobákon. Beszéltem továbbá kutyáinkról, Friponról, ahogy a fogát csattogtatja, ha a picinyke Minimé időnként bizonyos fura állapotba kerül, és beszéltem magáról Minime-ről is, ennek éppen egy ölebecske esetében annyira kényes és folyton veszéllyel fenyegető hajlamáról, amely a te ruhádnak, mama, már oly sok bajt okozott. Férfitársaságban erről, valamint Fripon fogcsattogtatásáról, természetesen elegáns fordulatokkal, nyugodtan beszélhettem, mindenesetre igazoltak a könnyek, amelyeket a királyfinak Minimé delikát gyöngéjén való nevettében állandóan törülgetnie kellett. Van valami megindító abban, ahogy egy pöszeségtől és dadogástól gátolt valaki így átadja magát a zabolátlan derültségnek.

Lehetséges, kissé bántani fog téged, drága mamám, hogy gyenge gyomrú kis kedvencedet így kiszolgáltattam a köznevetségnek; de a hatás, amelyet elértem, kibékített volna az indiszkréciómmal. Mindnyájan arra fordultak, s látva, hogy a herceg görnyedez a féktelen kacagástól, s az egyenruhája gallérján lógó nagykereszt ide-oda himbálódzik, önkéntelenül vele kacagtak. Mindenki már csak Radicule-ről, Adelaide-ról és Minime-ről akart hallani, és hogyvolt-ot kiabált. A díszmagyaros gróf szünet nélkül csapkodta a combját, hogy már fájhatott neki, a kövér, gazdagsága miatt többszörösen kitüntetett borkereskedő hasán a heves mozdulatoktól lepattant egy mellénygomb, és követünk rendkívül elégedett volt.

Ennek pedig az lett a következménye, hogy a soirée végén négyszemközt fölajánlotta: még elutazásom előtt bemutat őfelségének, I. Dom Carlos királynak, aki szintén a fővárosban tartózkodott, amit egyébként abból is lehetett tudni, hogy a királyi palota ormán a braganzai zászló lengett. Kötelességének tartja, mondta Hüon úr, hogy egy luxemburgi főrangú ház fiát, aki ezenfelül, így fejezte ki magát, "kellemes képességekkel megáldott fiatalember", az uralkodó színe elé vezesse. Azonkívül a király lelkét - amely egy művész lelke, mert őfelsége szeret olajképeket festegetni, s méghozzá egy tudós lelke is, mert a legfelsőbb személyiség műkedvelőként oceanográfiával, vagyis a tengermély és az azt benépesítő élőlények tanulmányozásával is foglalkozik - ezt a nemes lelket politikai gondok nyomasztják trónra lépte óta, immár hat esztendeje, amikor is Portugália és Anglia közt a két ország közép-afrikai érdekei körül konfliktus tört ki. Engedékeny magatartásával akkoriban maga ellen hangolta a közvéleményt, és egyenesen hálás volt az angol ultimátumért, amely kormányának lehetővé tette, hogy Nagy-Britannia követelései elől formális tiltakozással meghátráljon. De emiatt az ország nagyobb városaiban kellemetlen zavargások voltak, és Lisszabonban el kellett fojtani egy republikánus összeesküvést. Most pedig itt van a portugál vasutak végzetes deficitje, amely három évvel ezelőtt súlyos pénzügyi válságra és államcsődszerű aktusra, tudniillik az állami kötelezettségeknek rendeletileg végrehajtott kétharmadrésznyi csökkentésére vezetett! Ez lovat adott a köztársasági párt alá, és megkönnyítette az ország radikális elemeinek bomlasztó tevékenységét. Őfelségének még azt az elszomorító tapasztalatot is meg kellett érnie, hogy a rendőrség a személye ellen tervezett merényletre irányuló összeesküvéseket fedezett fel, épp csak hogy idejében. Az én bemutatásom, a mindennapos szokványaudienciák közé iktatva, talán szórakoztató és üdítő hatást tesz majd a felséges úrra. Ha a kihallgatás során valamiképpen mód nyílik rá, lehetőleg tereljem a szót a Minimé-témára, amely ma este a szegény Joan Ferdinand hercegből oly szívbéli derűt váltott ki.

Meg fogjátok érteni, kedves szüleim, hogy szigorú és készséges royalista érzületemmel és lelkes hajlamommal (amelyről talán nem is sokat tudtok) a legitim felség előtti hódolatra, követünknek ez a javaslata nagy vonzóerőt gyakorolt rám. Rögtöni elfogadását csak az a kényelmetlen tény gátolta, hogy az audiencia kieszközlése néhány napot, négyet vagy ötöt vett igénybe, s hogy ez túllépte a Cap Arcona fedélzetére szállásom kitűzött napját. Mitévő legyek? Vágyam, hogy a király színe előtt megjelenhessek, párosulva tudós mentorom, Kuckuck professzor intelmével, hogy egy olyan városnak, mint Lisszabon, ne túlságosan futólagos figyelmet szenteljek, arra az elhatározásra bírt, hogy terveimet egy hajóindulás átugrásával az utolsó pillanatban megváltoztatom. Elmentem az utazási irodába, ott megtudtam, hogy ugyanazon vonalnak legközelebbi hajója, az Amphitrite, amely úgy két hét múlva fog indulni Lisszabonból, már erősen foglalt, és a Cap Arconával nem egyenrangú, úgyhogy nem nyújtana rangomhoz illő kényelmet. Legokosabb az lesz, tanácsolta a hivatalnok, ha megvárom, amíg a Cap Arcona e hó 15-től számítva jó hat hét múlva visszatér, kajütfoglalásomat a hajó legközelebbi útjára íratom át, és átkelésemet szeptember végére, esetleg október elejére halasztom.

Ismertek engem, kedves szüleim. Mint a gyors elhatározások embere, elfogadtam a hivatalnok javaslatát, megfelelő rendelkezéseket adtam, és talán mondanom se kell, hogy barátaitokat, a Meyer-Novaro családot gondosan fogalmazott kábelsürgönnyel értesítettem utazásom eltolódásáról, s megkértem őket, hogy csak október közepére várjanak. Ilyeténképpen, amint látjátok, itt-tartózkodásomra még saját óhajaimhoz képest is majdnem túlságosan bőséges idő jutott. De annyi baj legyen! Szállodai lakásom, túlzás nélkül szólva, tűrhető, és tanulságos társalgásban itt, amíg csak tengerre nem szállok, nem lesz hiány. Szabad hát bizonyosra vennem beleegyezéseteket?

Enélkül, magától értetődik, vége lenne belső jó érzésemnek. De azt hiszem, könnyebb lesz belenyugodnotok a megváltozott helyzetbe, ha megtudjátok, mily fölöttébb szerencsés, sőt lélekemelő módon folyt le időközben audienciám a királynál. Hüon úr értesített, hogy őfelsége kegyeskedik fogadni, és jóval a kitűzött délelőtti óra előtt saját fogatán vitt el szállodámból a királyi palotához, amelynek külső és belső őrségén, hála akkreditált követi minőségének és hivatalos udvari öltönyének, nehézség nélkül, tisztelgéseket fogadva jutottunk át. A díszlépcsőzet alján kétfelől egy-egy kariatida őrködött, a túlterhelt izomzatú, szép férfitest pózában. Köztük elhaladva fölmentünk a fogadóhelyiségekbe, amelyek hajdani királyok szobraival, festményekkel és kristálycsillárokkal ékesen, nagyrészt bíborselyemmel kárpitozva és történelmi stílusú bútorokkal berendezve sorakoznak a királyi audienciák terme előtt. Csak lassanként lehet egyikből a másikba átmenni, és már a másodikban fölkért bennünket az udvarmesteri hivatal egyik tisztviselője, hogy egyelőre foglaljunk helyet. A színhely pompájától eltekintve olyan az egész, mint egy nagy praxisú orvosnál, aki a rendeléseivel mindig időzavarba kerül, mert az eltolódások halmozódnak, és a páciens a megbeszélt órán túl kénytelen várakozni. A szobákat különféle hazai és külföldi előkelőségek népesítették be, egyenruhások és gálába öltözött civilek, csoportokba verődve diskuráltak, vagy a kanapékon ülve unatkoztak. Sok tollforgós csákót, sujtásos gallért és rendjelekkel teleaggatott mellet lehetett látni. Ahogy valamelyik szalonba beléptünk, a követ szívélyes üdvözleteket váltott hol ezzel, hol azzal a diplomata ismerősével, s engem rendre bemutatott nekik, így újra meg újra beigazolódott, hogy megállom a sarat a jó modorú érintkezés terén. Így hát gyorsan eltelt a jó negyven percnyi idő, ameddig várakoznunk kellett.

Egy vállszalagos szárnysegéd, kezében névlajstrommal, végre fölkért bennünket, helyezkedjünk el a királyi dolgozószoba közelében, amelynek ajtaja előtt két, púderes parókát viselő lakáj posztolt. Kilépett egy öregúr, testőrtábornoki egyenruhában, alkalmasint a királyi kegynek valamilyen megnyilvánulását köszönte meg. A szárnysegéd bement, hogy minket bejelentsen. Azután a lakájok kitárták előttünk az aranyozott lécekkel keretezett ajtó szárnyait.

A királynak, bár alig van túl a harmincon, már ritkás a haja, s a termete kövérkés. Vörös kihajtós, olajzöld egyenruhát viselt, mellén egyetlen rendjelcsillagot, középen karmai közt jogart és országalmát tartó sassal. Az íróasztalnál állva fogadott bennünket. Arca kipirult a sok beszédtől. Szemöldöke koromfekete, ám a bajusza, amelyet bozontosan, de két végén hegyesre pödörve visel, már kissé őszülni kezd. Mély meghajlásunkat a kegyosztásban ezerszer gyakorolt kézmozdulattal fogadta. Azután kedves szemhunyorítással üdvözölte Hüon urat, amiben sok lekötelező bizalmasság volt.

- Kedves nagykövetem, örömmel látom, mint mindig... Ön is a városban időzik?... Tudom, tudom... Ce nouveau traité de commerce... Mais ça s'arrangera sans aucune difficulté, grâce a votre habileté bien connue...[115] Hogy érzi magát Madame de Hüon?... Kitűnően. Nagyon örülök! Igazán nagyon örülök!... Nos hát, miféle Adoniszt hoz ma nekem?

Ezt a kérdést, kedves szüleim, tisztára tréfás udvariasságnak kell felfognotok, aminek semmi köze a tényekhez. Nem mondom, a frakk, amelyet papának köszönhetek, előnyösen feszül az alakomon. Azt azonban éppoly jól tudjátok, mint jómagam, hogy borsdorfi almaként pirosló képemen és malac-szemecskémben, amit mindig bosszankodva látok a tükörben, a mitológiai szépségnek nyomát sem lehet felfedezni. Ezért hát csak beletörődő gesztussal válaszoltam a királyi gúnyra; és mintha sürgősen el akarná enyészteni és kitörülni emlékezetemből, őfelsége kezemet szorongatva, kegyesen így folytatta:

- Kedves márkim, hozta isten minálunk, Lisszabonban. Mondanom sem kell, hogy a nevét jól ismerem, és örömmel látom itt egy olyan ország ifjú sarját, mellyel Portugália, nem utolsósorban az ön nagyra becsült kísérőjének működése folytán, oly szívélyes baráti kapcsolatot tart fenn. Mondja csak - és egy pillanatig gondolkozott, mit is kérdezzen tőlem -, milyen céllal jött hozzánk?

Nem akarok most nektek, drága szüleim, legjobb értelemben udvarképes, hódolatteljes, de ugyanakkor fesztelen ügyességemmel dicsekedni, ahogyan az uralkodó érdeklődésére válaszoltam. Megnyugtatásotokra és megelégedésetekre csupán le akarom szögezni, hogy nem voltam félszeg, és helyén volt a nyelvem. Beszámoltam őfelségének az egy évre szóló világjáró tanulmányútról, amellyel a ti nagylelkűségtek megajándékozott; elmondtam, hogy állandóan Párizsban élek, onnét indultam erre az útra, amelynek első állomása ez a páratlan szépségű város.

- Úgy, tehát tetszik önnek Lisszabon?

- Sire, énormément! Je suis tout à fait transporté par la beauté de votre capitale qui est vraiment digne d'être la résidence d'un grand souverain comme Votre Majesté.[116] Eredetileg csak néhány napot akartam itt tölteni, de beláttam ennek a szándéknak balgaságát, és egész útitervemet fölforgattam, hogy itt-tartózkodásomnak néhány hetet szentelhessek, s legjobb szeretném, ha azt egyáltalán nem volnék kénytelen megszakítani. Micsoda város ez. Sire! Minő sugárutak, parkok, sétányok és kilátóhelyek! Személyes kapcsolatok révén legelőször Kuckuck professzor természetrajzi múzeumával ismerkedtem meg; ez a remek intézet. Felség, engem személy szerint nem utolsósorban oceanográfiai vonatkozásaival érdekel, mert sok mindent nyújt a szemlélőnek, ami tanulságosan szemlélteti, hogy minden élet a tengervízből ered. De azután a füvészkert csodái. Sire, az Avenida-park, a Campo Grandé, a Passeio da Estrella, páratlanul szép kilátással a városra és a folyóra... Csoda-e, hogy az istenáldotta és emberkéztől mintaszerűen ápolt természet ez eszményi képeinek láttára megnedvesedik a szem, amely egy kissé - istenem, nagyon kevéssé - művészszem is? Bevallom ugyanis, hogy Párizsban - egészen másképpen, mint Felséged, akinek mesteri tudása ezen a téren közismert - nagyon kicsit művészkedtem, rajzoltam, festettem, mint Estompard professzornak, a Szépművészeti Akadémia tanárának igyekvő, bár csak szerényen kontárkodó tanítványa. De ez említésre sem méltó. Meg kell mondani ellenben, hogy Felségedben a földkerekség egyik legszebb, valószínűleg legeslegszebb országának uralkodóját tiszteljük. Hol másutt van a világon ahhoz fogható panoráma, amely a cintrai királyi várnak magasából, gabonával, szőlővel és déligyümölccsel pompázó Estremadura fölött tárul a néző szeme elé?...

Zárójelben megjegyzem, kedves szüleim, hogy a cintrai várkastélyokhoz és a Belem-kolostorhoz, amelynek kecses építészeti formáit mindjárt taglaltam is, még egyáltalán nem látogattam el. Mind ez ideig nem jutottam hozzá, mert időm jó részét teniszjátékkal töltöm, jól nevelt fiatalok klubjában, ahová Kuckuckék vezettek be. De mindegy! A királyi fül hallatára magasztalóan beszéltem olyan benyomásokról, amelyekben még semmi részem nem volt, és őfelsége kegyeskedett megjegyezni, hogy méltányolja fogékonyságomat.

Ez fölbátorított, hogy azzal a folyamatossággal, amely véremben van, vagy amellyel a rendkívüli szituáció ajándékozott meg, tovább beszéljek, és Portugáliát és népét dicsérjem az uralkodónak. Egy országot, mondtam, nem csupán az országért magáért keresünk fel, hanem - s talán elsősorban - a népéért is, kíváncsiságból, ha szabad így mondanom, soha nem tapasztalt emberi tulajdonságok iránt, attól a vágytól ösztönözve, hogy idegen szemekbe, idegen arcokba pillanthassunk... Tudatában vagyok annak - így folytattam -, hogy fogyatékosan fejezzem ki magam, de arra célzok, hogy szeretünk ismeretlen emberi alkatokban és viselkedésekben gyönyörködni. Portugália - à la bonne heure.[117] De a portugálok, őfelsége alattvalói, voltaképpen ők kötötték le teljes figyelmemet. A kelta-ős-ibér faj, amelyhez a történelem folyamán mindenféle föníciai, karthágói, római és arab vérkeveredés járult - mily ingerlő, érzéket lenyűgöző emberi jellegzetességeket hoz ez létre időnként -, egyszer a nyerseségével vonzó báj alakjában, máskor tiszteletet parancsoló, sőt megfélemlítő faji büszkeségtől megnemesítve. "Szerencsét kell kívánni Felségednek ahhoz, hogy ily rendkívül érdekes népnek uralkodója!"

- Hát igen, nagyon szép, nagyon kedves nép, ahogy vesszük - szólt Dom Carlos. - Köszönöm, márki, hogy oly baráti szemmel nézi Portugália földjét és népét.

És már azt hittem, ezekkel a szavakkal le akarja zárni a kihallgatást, de örömteljes meglepetésemre hozzátette:

- De nem ülnénk le? Cher ambassadeur,[118] üljünk le egy kicsit!

Eredetileg kétségtelenül az volt a szándéka, hogy állva tartja meg az audienciát, s minthogy éppen csak a bemutatkozásomról volt szó, pár perc alatt be is fejezi. Hogy most mégis meghosszabbította és kényelmesebbé formálta - inkább nektek akarok örömet szerezni, mint magamnak hízelegni, mikor ezt mondom -, annak tulajdonítom, hogy folyamatos beszédem alkalmasint szórakoztatta, és egész viselkedésem kedvező hatást tett rá.

A király, a követ és én bőrfotelekben helyezkedtünk el a ráccsal védett márványkandalló előtt, amelynek párkányán ingaóra, két karos gyertyatartó és néhány keleti váza állt. Tágas, nagyon szép bútorzatú dolgozószoba vett körül bennünket, két üvegajtós könyvszekrény is állt benne, padlóját óriási méretű perzsaszőnyeg borította. A kandalló mellett kétfelől egy-egy nehéz, aranyozott keretbe foglalt festmény függött, az egyik hegyi tájat, a másik virágzó rónát ábrázolt. Hüon úr szemével a képek felé intett, ugyanakkor a király felé is, aki éppen egy ezüst szivardobozért ment a faragott művű dohányzó asztalkához. Megértettem.

- Kegyeskedik megbocsátani, Felséged - szóltam -, ha figyelmem legmagasabb személyéről átmenetileg ezekre a mesterművekre irányul, amelyek kényszerítően magukra vonják tekintetemet? Szabad őket közelebbről szemügyre vennem? Ah, ez aztán festészet! Zseniális! A névjelzéseket nem tudom tisztán kivenni, de egyik is, másik is Felséged országának legelső művészétől kell hogy származzon.

- A legelsőtől? - kérdezte mosolyogva a király. - Ahogy vesszük. A képeket én festettem. Ez itt balra kilátás a Serra da Estrelláról, ahol vadászlakom van, a jobb felőli ingoványos síkságainak hangulatát igyekszik visszaadni, ott szoktam szalonkára lesni. Arrafelé sűrűn nyílik a szuharrózsa, amint látja, megpróbáltam visszaadni az apró virágok bájosságát.

- Szinte az illatukat is érezni - mondtam. - Hát, istenem, ilyen tudás mellett csak pirulhat a dilettantizmus.

- Pedig dilettánsnak tartják a festésemet - felelte vállat vonva Dom Carlos, mialatt én mintegy vonakodva váltam el műveitől és foglaltam el ismét a helyem. - Azt hiszik, egy királytól nem telik ki más, mint dilettantizmus. Mindjárt Néróra gondolnak és "qualis artifex" becsvágyára.

- Sajnálatra méltó emberek - válaszoltam -, akik az ilyen előítéletektől nem képesek megszabadulni! Ahelyett, hogy örülnének a szerencsés esetnek, amikor a legkiválóbb a legkiválóbbal, a magas születés kegye a múzsákéval párosul.

Őfelsége szemlátomást szívesen hallgatta ezt. Kényelmesen hátradőlve ült, míg a követ és én illendőképpen óvakodtunk karosszékünk ferde hátsó párnáját érinteni. A király így nyilatkozott:

- Örömöm telik, kedves márki, a fogékonyságában, elfogulatlan élvezőképességében, amellyel a dolgokat, a világot, az embereket és a műveket szemléli, a szép és irigylendő ártatlanságban, ahogyan ezt cselekszi. Ez talán csak éppen azon a társadalmi fokon lehetséges, amelyet ön elfoglal. Az élet rútságát és keserűségét egész valójában csak a társadalom legalján és legfelső csúcsain levők ismerik. A közönséges embernek van ebben tapasztaltsága - és a politika miazmáit belehelő országvezetőnek.

- Felséged megjegyzése - válaszoltam - nagy szellemre vall. De legalázatosabban kérem, ne higgye, hogy figyelmem balgatag élvezéssel a dolgok felszínéhez tapad, s meg sem kísérli, hogy kevésbé örvendetes alsó rétegeibe hatoljon. Szerencsekívánataimat fejeztem ki Felségednek ahhoz a valóban irigylésre méltó sorshoz, hogy oly dicsőséges ország uralkodója lehet, amilyen Portugália. De nem vagyok vak, hogy ne látnék meg bizonyos árnyékokat, amelyek ezt a szerencsét el akarják homályosítani, és tudok azokról a keserű ürömcseppekről, amelyeket a gonoszság Felséged aranyitalába kever. Nem ismeretlen előttem, hogy itt is, még itt is - vagy azt kell mondanom: éppen itt? - vannak egyes elemek, radikálisnak nevezik magukat, talán mert mint kártékony egerek rágják a társadalom gyökereit, undorító elemek - ha szabad érzéseimnek nem éppen mértéktartó kifejezést adnom -, elemek, amelyeknek az állam minden nehézsége, minden politikai vagy pénzügyi szorultsága kapóra jön, hogy politikai tőkét kovácsoljanak belőle. A nép embereinek mondják magukat, holott egyetlen kapcsolatuk a néppel abban áll, hogy egészséges ösztöneit bomlasztják, és a népet, szerencsétlenségére, megfosztják a jól rangsorolt társadalmi rend szükségességébe vetett hitétől. Mi által cselekszik ezt? Azáltal, hogy beléoltják az egyenlőség merőben természetellenes, ennélfogva népellenes eszméjét, és lapos szószátyárkodással arra a tévhitre csábítják, mintha szükséges vagy csak legkevésbé is kívánatos volna - a lehetségesről nem is szólva - elsimítani a születésből, a származásból eredő, a szegény és gazdag, az előkelő és közrendű közt fennálló különbségeket, amely különbségek örök fönntartására a természet a szépséggel szövetkezik. A rongyokba öltözött koldus létezésével ugyanúgy hozzájárul a színes világképhez, mint a nagyúr, aki az alázatosan kinyújtott kézbe, bár érintését lehetőleg kerüli, alamizsnát ejt - és, Felséges Uram, a koldus tudja ezt; tudatában van annak a sajátos méltóságnak, amelyet a világrend neki juttat, és szíve mélyén nem kíván magának mást. Álnokok bujtogatása kell ahhoz, hogy kizökkenjen festői szerepéből, és fejébe vegye a lázadó balhitet, mely szerint az emberek egyenlők. Nem egyenlők; és arra születtek, hogy ezt belássák. Az ember arisztokratikus érzékkel jött a világra. Fiatal vagyok, de ezt már kitapasztaltam. Legyen bár valaki pap, az egyházi hierarchia tagja, avagy a másiké, a katonaié, egy becsületes altiszt a kaszárnyában biztos szemet és érzéket mutat a közönséges vagy kiváltságos léttartalom iránt, aziránt, hogy ki milyen fából van faragva... Szép kis népbarátok, mondhatom, akik a durva és alacsony származásútól elveszik abban lelt örömét, ami fölötte van, a gazdagságban, az előkelőségben, a felsőbb társadalmi rétegek életformáiban - s ezt az örömet irigységgé, kapzsisággá, dacossággá változtatják! Akik a tömegtől elrabolják a vallást, amely jámbor és boldog korlátok közt tartja, s elhitetik vele, hogy az államforma megváltoztatása mindent elintéz, a monarchiának meg kell dőlnie, a köztársaság uralomra jutásával az emberi természet megváltozik, és varázsütésre bekövetkezik a boldogság és az egyenlőség... De ideje, Felséges Uram, hogy féket tegyek nyelvemre, mert szívem áradó érzelmei túlságosan messzire ragadtak.

A király felvont szemöldökkel bólintott a követ felé, aminek ez nagyon örült.

- Kedves márki - szólt azután őfelsége -, ön olyan érzületről tesz tanúságot, amelyet csak dicsérni lehet, egyébként ez az érzület nem csupán származásával van összhangban, hanem, hadd tegyem hozzá, személy szerint és egyénileg is mindenképpen önhöz illő. Igen, igen, úgy mondom, ahogy gondolom. Apropó, említette a demagógok nyelvöltögető retorikáját, fecsegő bujtogatásban nyilvánuló veszedelmes művészetét. Sajnálatos tény, hogy a beszédkészséget túlnyomórészt ilyen népségnél, ügyvédeknél, törtető politikusoknál, a liberalizmus apostolainál és a fennálló rend ellenségeinél találni meg. A fennálló rend ritkán akad elmés szószólóra. Kivétel és jótétemény hallani, ha valaki egyszer szépen és megnyerően a jó ügy pártján szólal meg.

- El nem mondhatom - válaszoltam -, mennyire megtisztel és boldogít Felséged ajkáról éppen a "jótétemény" szó. Nevetségesnek tűnhet, hogy egy egyszerű fiatal nemesember arra merészkedik, hogy egy királynak jót tegyen - mégis bevallom, erre törekszem. És mi az, ami erre a törekvésre indít? Együttérzés, Felség. Az együttérzésnek is része van hódolatomban - ha ez merészség, mégis szeretném állítani, hogy alig van lélekkel telibb vegyülése az érzelmeknek, mint éppen az együttérzéssel párosult hódolat. Közelről érint mindaz, amit ifjú ember létemre Felséged nyomasztó gondjairól tudok, az ellenséges támadásokról, amelyek a Felséged képviselte elvet, sőt fennkölt személyét is célba veszik, és nem tudom leküzdeni magamban az óhajt, hogy Felségednek ezektől a komor gondoktól mennél inkább elterelő, mennél több derűs szórakozás jusson osztályrészül. Kétségtelenül ez az, amit Felséged a szépművészetben, a festészetben keres és talál, örömmel hallom, hogy ezenkívül még a vadászat örömeinek is áldoz...

- Igaza van - szólt a király. - Bevallom, legjobban akkor érzem magam, ha távol a fővárostól és a politikai ármányoktól, a szabad természet ölén, mezőn és hegyek közt, néhány meghitt és megbízható emberem társaságában cserkészek vagy lesen állok. Ön vadászik, márki?

- Nem mondhatom, Felség. Kétségtelen, a vadászat a leglovagiasabb szórakozás, de én alapjában nem vagyok a puska embere, és csak elvétve veszek részt vadászaton, ha éppen meghívnak. Ilyenkor legtöbb örömem a kutyákban telik. Egy falka kopó vagy vizsla, ahogy alig fékezhető szenvedéllyel a földet túrja orrával, ide-oda csóválja a farkát, és minden izmát megfeszítve lóstat, a büszke díszügetés, ahogy egy ilyen eb föltartott nyakkal elhozza szájában a lelőtt szárnyasvadat vagy nyulat - el tudnám nézni akármeddig. Egyszóval, nagy kutyabarátnak vallom magam, és kiskoromtól fogva szerettem foglalkozni az ember e régi társával. Okos nézése, tátott torkú nevetése, ha tréfálnak vele - az egyetlen állat, amely nevetni tud -, esetlen kedveskedése, játékos eleganciája, járásának rugalmas szépsége - ha nemes fajtából való -, mindez a szívemet melengeti. A legtöbb fajtánál már teljesen elmosódott, hogy farkas vagy sakál volt az őse. A legtöbbjén ez már éppoly kevéssé látszik meg, mint a lovon az, hogy a tapírtól vagy az orrszarvútól származik. Már a cölöpépítmények korszakának tőzegspicce sem emlékeztetett erre az eredetre, és kinek juttatná eszébe a farkast a spaniel, a tacskó, az uszkár, a skót terrier, amely olyan, mintha a hasán járna, avagy a jóságos bernáthegyi? Mekkora változatosság! Semmilyen más állatfajban nincs ilyen. A disznó - disznó, a marha - marha. De hinné-e valaki, hogy a borjúnyi dán dog és a majompincs ugyanaz az állat? Amellett - csevegtem tovább, és lazítottam a tartásomon, hátratámaszkodtam a széken, mire a követ ugyanígy tett -, amellett az a benyomásom, hogy ezek a teremtmények, akár óriásiak, akár picinyek, nincsenek tudatában formátumuknak, és érintkezésükben nem számolnak vele. A szerelem meg éppen - bocsássa meg Felséged, hogy ezt a területet érintem - megszüntet bennük minden érzéket az illő vagy nem illő iránt. Otthon a kastélyban van egy Fripon nevű orosz agarunk, elutasító természetű nagyúr, dölyfösen álmos ábrázata gyenge értelmi képességre vall. Másfelől ott van Minimé, anyám máltai ölebecskéje, alig öklömnyi jószág. Azt hinné az ember, Friponnak van annyi esze, hogy belássa, ez a reszkető kis hercegnő bizonyos vonatkozásban nem lehet neki való partner. De ha Minimé nőstényvolta időszerűvé válik, a vizsla, bár tisztes távolságban maradva, úgy csattogtatja a fogát a megvalósíthatatlan szerelemvágytól, hogy a harmadik szobába elhallatszik.

A király jól mulatott a fogcsattogtatáson.

- Jaj - siettem folytatni előadásomat -, itt mindjárt el kell mondanom Felségednek még valamit az említett Minime-ről. Kényes kis teremtés, szervezete aggasztóan viszonylik ahhoz a szerephez, amelyet mint ölebecske betölt.

És így, kedves mamám, sokkal jobban és még bohókásabb részletezéssel megismételtem múltkori mutatványomat, az öledben sajnos meg-megismétlődő tragédia ábrázolását, ahogy szóval és csengőjellel segítséget hívsz, lefestettem Adelaide előlibbenését, akinek példátlan affektálását még fokozza a kínos szituáció, miközben a ficánkoló kis kedvencet elviszi a szerencsétlenség színhelyéről, s Radicule reszketeg szolgálatkészségét, ahogyan gyámoltalanságodon kézilapáttal és hamuvödörrel segíteni igyekszik. Sikerem túltett minden várakozáson. A király az oldalát fogta nevettében, és valóban szívbéli, bensőséges öröm volt látnom, hogy a gondoktól terhelt koronás fő, országában egy fölforgató párttal, ily önfeledten átadja magát a jó kedvnek. Nem tudom, ha valaki az előszobában hallgatódzott, mit gondolhatott erről az audienciáról, de annyi bizonyos, hogy Őfelsége élvezte az ártatlan szórakozást, amit neki nyújtottam, rendkívüli módon élvezte. Végül ugyan méltóztatott ráeszmélni, hogy a követ nevével - akin látszott a büszkeség és boldogság amiatt, hogy bemutatásommal ily bokros érdemet szerzett az uralkodó jó kedélyállapota körül - meg az én nevemmel korántsem zárul le a szárnysegéd kezében levő lajstrom, és könnyeit törülgetve fölállt helyéről, jelezve, hogy a fogadás véget ért. De mialatt búcsúzóul mélyen meghajoltunk előtte, jól hallottam, bár talán nem kellett volna meghallanom, hogy az uralkodó "Charmant, charmant!"[119] suttogással fejezte, ki elismerését Hüon úrnak. És, kedves szüleim, biztosra veszem, hogy nemcsak apró vétségeimet a gyermeki kegyelet ellen, hanem itt-tartózkodásom kissé önkényes meghosszabbítását is enyhébben fogjátok megítélni - két nappal később a királyi főudvarmesteri hivataltól egy csomagocskát kaptam, benne a portugál Vörös Oroszlán-rend második osztályának jelvényével, amelyet Őfelsége nekem adományozni kegyes volt, viselendő karmazsinpiros nyakba vető szalagon, úgyhogy ezentúl hivatalos alkalmakkor többé nem kell, mint még a követ estélyén is kellett, kopár frakköltönyben mutatkoznom.

Tudom jól, egy férfi igazi értékét nem az ingmellén fityegő ordó mutatja, hanem az, ami bent a mellében dobog. De az emberek - ti régebben és jobban ismeritek őket, mint én - a szemmel látható jelképet, a kitüntetés viselhető jelét kívánják, és én nem szidom őket ezért, csupa szelíd megértés vagyok kívánalmaik iránt, és tisztán rokonszenvből és felebaráti szeretetből örülök annak, hogy a jövőben a másodosztályú Vörös Oroszlánrenddel is szolgálhatom gyermekes vágyaikat.

Mára elég, drága szüleim. Huncut, aki többet ad, mint amennyije van. Mihamar beszámolok további élményeimről és a világban szerzett tapasztalataimról, amelyekben a ti nagylelkűségtek jóvoltából részem lesz. És ha fenti címen elérne válaszul küldött üdvözletetek, és hogylétetekről megnyugtató híreket kapnék, ettől erezné magát csak igazán jól

szerető, hű, szófogadó fiatok

Loulou.


Ez a gondos tanulmány alapján kissé balra meredő betűkkel készült, félig németül, félig franciául fogalmazott, a Savoy Palace kis levélpapírjaiból számos ívet megtöltő, ovális keretben foglalt aláírással ellátott kézirat ment el szüleim luxemburgi címére, Monrefuge-kastélyba. Komoly munkát fektettem bele, mert valóban fontos volt nekem a levelezés ezekkel a hozzám oly közel álló uraságokkal, és őszinte kíváncsisággal vártam a választ, amelyet, úgy gondoltam, alkalmasint a márkinétól fogok kapni. Több napon át dolgoztam a művecskén, amely egyébként, az elején kissé ködösítve közölt tényektől eltekintve, élményeimet a valósághoz híven adta vissza, még azon a ponton is, hogy Hüon úr, mikor fölajánlotta, hogy a királynak bemutat, elébe vágott óhajaimnak. A műgond, amit a tudósításnak szenteltem, annál inkább becsülendő, minthogy a Kuckuck családtól loptam hozzá az időt. Ugyanis, már-már az illendőség szabta korlátokon túl is, szinte naphosszat velük voltam, s ez az érintkezés - ki hitte volna - egy sportágra támaszkodott, amelyet - hiszen egyáltalán nem sportoltam - soha életemben nem űztem: a teniszjátékra Zouzouval és klubtársaival.

Nem csekély vakmerőség volt részemről vállalni és teljesíteni az említett megállapodást. De harmadnap kora délelőtt, híven a megbeszéléshez, ott voltam a Zouzou szülői házától nem messze eső, nagy gonddal rendben tartott kétrészes pályán, amelyet bizonyos napok bizonyos óráira ő és barátai foglaltak le. Kifogástalan sportöltöny volt rajtam, fehér öves flanelnadrág, nyitott gallérú, hófehér ingem fölött egyelőre kék zakó, lábamon nesztelen, könnyű gumitalpas vászoncipő, amelyben szinte tánclépésekkel mozog az ember. Egészen úgy éreztem magam, mint amikor, bár szorongó szívvel, de kalandosan vidám elszántsággal a katonai sorozó bizottság elé léptem. Minden az elszántságon múlik. Meggyőzően ható öltözékemtől, szárnyat adó lábbelimtől föllelkesülve, nagy merészen vállalkoztam, hogy megállom a sarat egy játékban, amelyet megfigyeltem ugyan, és magamba szívtam, de a valóságban sohasem gyakoroltam.

Korán érkeztem, még egyedül voltam a pályán. Volt ott egy bódé, ruhatárféle, ahol a sporteszközöket is tartották. Ott letettem a zakómat, fogtam egy ütőt, meg néhányat a kedves kis mészfehér labdák közül, és játékos bizalmassággal próbálgatni kezdtem a csinos tárgyak használatát. Táncoltattam a labdát a rugalmasan kifeszített ütőn, fölugrattam a talajról, hogy az ütővel a levegőben elfogjam, vagy az ismert könnyed mozdulattal fölkanalaztam a földről. Hogy a karomat lazítsam, és kipróbáljam az ütéshez szükséges erőt, egyik labdát a másik után küldtem át tenyér- vagy kézfejütéssel a háló fölött, már amennyire tudtam, mert legtöbb labdám a hálóba esett, vagy távolságot vétve messze túl az ellenfél mezejének határvonalán, sőt, ha túlságosan nekirugaszkodtam, a pálya magas kerítése fölött ki a szabadba repült. Így szingliztem egy nem létező partnerrel, élvezettel szorítva a szép ütőszerszám nyelét, javában ugrándoztam, amikor megérkezett Zouzou két, szintén fehér ruhás fiatal társaságában, fiú az egyik, a másik lány, de nem testvérek, hanem unokatestvérek voltak. A fiúnak, ha nem Costa, akkor Cunha volt a neve, a leányé, ha nem Lopez, akkor Camőes - már nem tudom biztosan.

- Nicsak, a márki magánedzést folytat. Sokat ígérőnek látszik - mondta gúnyosan Zouzou, és megismertetett a csinos, de nála magánál összehasonlíthatatlanul kevésbé érdekes fiatalokkal, majd a már utánuk érkező, mindkét nembeli klubtagokkal, akik Saldacha, Vicente, de Menezes, Ferreira és hasonló neveken mutatkoztak be. Velem együtt jó tucatnyi résztvevő gyűlt össze, de közülük néhányan, egyelőre mint nézők, mindjárt a kerítéshálón kívül álló padokra telepedtek beszélgetni. Négy-négy játékos helyezkedett el a két pályán, én és Zouzou az egyiknek szemközti mezőin. Nálunk egy nyurga ifjonc mászott fel a döntőbíró kakasülőjére, hogy a sikeres labdák, a hibák és outok számát, a megnyert game-et vagy setet jegyezze és kihirdesse.

Zouzou a hálónál állt fel, míg én ezt a helyet partnernőmnek, egy sárgás arcbőrű, zöld szemű kisasszonynak engedtem át, és minden izmomat megfeszítve, teljes készenlétben a pálya hátsó felén tartózkodtam. Zouzou partnere, az a bizonyos kis unokatestvér szervált elsőnek, nagyon ügyetlenül. Én odaugrottam, és az a kezdeti szerencsém volt, hogy labdáját lapos, éles ütéssel nagyon pontosan vissza tudtam adni, úgyhogy Zouzou elismerően mondta: "Na lám." Utána egy csomó szamárságot csináltam, rugalmas ide-oda szökelléssel leplezett kontárságom pontokat szerzett az ellenfélnek; tüntetően bolondoztam is, úgy tettem, mintha nem venném komolyan a játékot, százféle mókát űztem a szökdécselő labdákkal, zsonglőrmutatványaim, valamint gyógyíthatatlan baklövéseim megnevettették a nézőket - de mindez nem gátolt meg abban, hogy tehetséges ráhibázással olyan dolgokat műveljek, amelyek megzavaróan ellentmondottak gyakran kirívó tanulatlanságomnak, és ezt olyan színben tüntethették fel, mintha szándékos hanyagsággal titkolnám képességeimet. Egyszer-másszor félelmetesen éles szerválással, egy-egy közelgő labda korai elkapásával, a leglehetetlenebb helyzetekben ismételt visszaütésekkel hökkentettem meg ellenfeleimet - mindezt Zouzou jelenlététől tüzelt testi inspiráltságomnak köszönhettem. Ma is látom magam, ahogy egyik lábamat előrefeszítve, másikat térdben meghajlítva elfogok egy alacsony tenyeres ütést, ami nagyon csinos látvány lehetett, mert a nézők padjai felől taps jutalmazta; látom, ahogy hihetetlenül magasra fölpattanva, ugyancsak bravózás és taps közt, a kis unokatestvérnek partnernőm feje fölött küldött magas labdáját kemény csapással az ellenfél pályarészére ütöm át - és szilaj lelkesültségemnek hellyel-közzel még több ehhez hasonló sikere volt.

Ami Zouzout illeti, aki komoly tudással és korrekt nyugalommal játszott, ő sem ügyetlenkedéseimen - ha például a saját magam szerválta labda mellett a levegőt találtam el az ütőmmel -, sem helytelen mókáimon nem nevetett, de váratlan bajnoki tetteim láttára és az általuk aratott tetszés hallatára sem rebbent meg a szeme. Ezek egyébként csak elvétve fordultak elő, így nem akadályozhatták meg, hogy partnernőm szolid munkája ellenére Zouzouék javára húsz percnyi játék után négy megnyert game ne essék, és további tíz perc múlva az egész setben ne ők legyenek a győztesek. Akkor abbahagytuk, hogy másokat engedjünk porondra. Mind a négyen kihevülten ültünk le az egyik padra.

- A márki úr játéka mulatságos - mondta sárgazöld partnernőm, akinek oly sok helyzetét elrontottam.

- Un peu phantastique, pourtant[120] - szólt Zouzou, aki, minthogy ő vezetett be a klubba, felelősnek érezte magát értem. Amellett joggal hihettem, hogy "fantasztikusságommal" semmit sem veszítettem a szemében. Mentegetőztem, hogy újra kezdő lettem a teniszben, de remélem, hamarosan visszanyerem régi tudásomat, hogy méltó legyek ilyen partnerekhez és ellenfelekhez. Beszélgettünk, figyeltük a helyünkbe lépők játékát, örültünk a sikerült ütéseknek, amikor egy úr lépett hozzánk, akit Fideliónak szólítottak, portugálul beszélt az unokafivérrel, meg a sárgazöld lánnyal, s valami bizalmas megbeszélés végett elhívta tőlünk őket. Alighogy magunk maradtunk, Zouzou elkezdte:

- Mi van azokkal a rajzokkal, márki? Hol vannak? Tudja, hogy látni akarom és magamhoz akarom venni őket.

- De Zouzou - válaszoltam -, ide nem hozhattam magammal a rajzaimat. Hol hagyhatnám őket, és hogy mutathatnám meg magának itt, amikor minden pillanatban rajtakaphatnak bennünket...

- Miféle beszéd ez: "rajtakaphatnak"!

- Hát igen, magára gondoltam, amikor ezek az álmatag rajzok születtek, nem idegen szemeknek valók - azt most nem kérdezem, hogy magának jelentenek-e valamit -, istenem, szeretném, ha a körülmények itt, otthon maguknál és mindenütt, kevésbé nehezítenék, hogy magával közös titkaim legyenek!

- Közös titkai! Legyen szíves, válogassa meg a szavait!

- De hiszen maga kíván tőlem olyan titkolódzást, aminek az adott körülmények közt nehéz eleget tenni.

- Egyszerűen azt mondom, tessék ügyeskedni, hogy alkalmat találjon a rajzok átadására. Ügyességben magánál nincs hiány. Ügyes volt a játékban is - vagy fantasztikus, ahogy az imént szépítve mondtam, néha pedig olyan paccer, hogy az ember azt hihette volna, soha életében nem tanult teniszezni. De ügyesnek ügyes volt.

- Boldog vagyok, Zouzou, hogy ezt hallom a maga szájából...

- Hogy merészel engem egyáltalán Zouzounak hívni?

- Mindenki így hívja, és olyan nagyon szeretem ezt a nevét. Fölfigyeltem rá, mikor legelőször hallottam, és rögtön szívembe zártam...

- Hogy lehet szívbe zárni egy nevet!

- A név elválaszthatatlan a személytől, aki viseli. Azért boldogít annyira, hogy a maga szájából - mily szívesen beszélek a szájáról! - elnéző, félig-meddig dicsérő bírálatot hallok ügyefogyott játékomról. Higgye el, sok paccerkedés közt csak azért látszhatott valamennyire tűrhetőnek, mert egészen áthatott a tudat, hogy a maga kedves, elbűvölő fekete szeme előtt mozgok a pályán.

- Nagyon szép. Amit most itt művel, márki, azt alighanem úgy hívják: udvarlás egy fiatal lánynak. Ez eredetiség dolgában erősen elüt fantasztikus játékától. A legtöbb itteni fiatalember a teniszt többé-kevésbé ürügynek tekinti ehhez a gusztustalan mesterkedéshez.

- Gusztustalan, Zouzou? Miért? Már a múltkor is illetlen témának nevezte a szerelmet, s még azt is mondta: pfuj!

- Most is mondom. Maguk, fiatalemberek utálatos, vásott fickók, folyton illetlenségeken jár az eszük.

- Ó, ha feláll és el akar menni, akkor lehetetlenné teszi, hogy védelmembe vegyem a szerelmet.

- Azt is akarom. Már túl sokáig ültünk itt kettesben. Ez először is nem illik, másodszor (mert én, ha előszört mondok, nem szoktam elfelejteni a másodszort), másodszor ön kevés örömet talál egy valakiben, inkább kombinációkban szeret gyönyörködni.

Féltékeny a mamájára, mondtam magamban nem csekély örömmel, mialatt ő odavetett nekem egy "au revoir"-t, és otthagyott. Bárcsak a királynői ibér mama is féltékeny lenne leánykájára! Ez megfelelne annak, hogy bennem is az egyik érzés gyakran féltékenykedik titkon a másikra.

A teniszpályától a Kuckuck-villáig a Zouzou társaságában érkezett fiatal unokatestvérpárral mentünk, ezeknek az útja arra vitt hazafelé. Az ebédet, amely búcsúlakoma akart lenni, de nem lett az, ezúttal csak négyen ettük végig, mert Hurtado úr nem volt jelen. Az étkezést Zouzou azzal fűszerezte, hogy gúnyolódott a teniszjátékomon, amely iránt Donna Mária Pia mosolygó kérdéseivel bizonyos kíváncsi érdeklődést mutatott, kivált minthogy leánya erőt vett magán, hogy szórványos hőstetteimről is említést tegyen - mondom: erőt vett magán, mert összeráncolt szemöldökkel beszélt, mint akit komolyan bosszant a dolog. Mikor erre célzást tettem, így felelt:

- Hogy bosszant? Igen. Nem illett össze a tudatlanságával. Természetellenes volt.

- Mondd mindjárt, hogy természetfölötti! - nevetett a professzor. - Egészben véve úgy látom, a dolog oda lyukad ki, hogy a márki csupa lovagiasságból a ti oldalatoknak juttatta a győzelmet.

- Te eléggé távol állsz a sporttól, kedves papa - vágott vissza Zouzou harapósan -, hogy azt képzeld, ebben szerepe van a lovagiasságnak, és nagyon szelíden magyarázod útitársad képtelen hadonászását.

- Papa mindig szelíd - zárta le a señora a szóváltást.

Ezt a déjeuner-t nem követte séta. A következő hetekben még számos ízben élveztem Kuckuckék vendégszeretetét, s a későbbi alkalmakkor asztalbontás után rendszerint kirándultunk Lisszabon környékére. Erről alább még lesz szó. Itt most még el akarom mondani, mekkora örömet szerzett levelem elküldése után tizennégy-tizennyolc nappal excellenciás anyám válasza, amelyet a szállodába hazatértemkor a portás kezéből vettem át. A németül írt levél így hangzott:

Victoria Marquise de Venosta née de Plettenberg

Monrefuge-kastély, 1895. szept. 3.

Kedves Louloum!

Megkaptuk múlt hó 25-éről kelt leveledet. Atyád és a magam nevében köszönöm, hogy oly lelkiismeretesen és vitathatatlanul érdekes részletességgel írtál mindenről. Az írásod, jó fiam, mindig gyatrább volt a kelleténél, és most is épp eléggé modoros, de a stílusod határozottan ápoltabb lett, és tetszetősen csiszolódott az azelőttihez képest, amit részben annak tulajdonítok, hogy sokáig szívtál párizsi levegőt, s az ottani légkör szókészséget és szellemet fejlesztő hatása egyre inkább érvényesül nálad. Igaz ugyan az is, hogy a jó és megnyerő formaérzék, amely mindig sajátod volt, mert beléd plántáltuk, az egész ember dolga, és nem áll meg a külső testi tulajdonságoknál, hanem minden személyes életmegnyilvánulásra, tehát az írásbeli, valamint szóbeli kifejezésmódra is kiterjed.

Egyébként nem hiszem, hogy Károly király őfelségéhez valóban oly elegáns ékesszólással beszéltél, ahogyan tudósításodból kitűnik. Ez bizonyára levélírói fikció. Mindazonáltal örömet szereztél nekünk, mégpedig mindenekelőtt azáltal, hogy olyan érzületek nyilvánítására használtad fel az alkalmat, amelyek atyádnak és nekem ugyanúgy szívünkhöz szólnak, mint a felséges úrnak. Mindketten tökéletesen osztjuk felfogásodat arról, hogy a különbség gazdag és szegény, előkelő és alacsony rendű közt a földön Isten rendelése, és hogy a koldussor szükségszerű. Hol maradna az alkalom a jótékonyságra és a keresztény irgalmasság cselekedeteire, ha nem lenne szegénység és nyomor?

Ennyit bevezetésül. Nem titkolom, hiszen te sem vártál mást, hogy először némileg lehangolt bennünket csakugyan kissé önkényes intézkedésed, miáltal továbbutazásod Argentína felé jócskán halasztást szenvedett. De belenyugodtunk, sőt kibékültünk, mert az okok, amelyeket mellette fölhoztál, méltánylandók, s joggal mondhatod, hogy az eredmények igazolják elhatározásodat. Természetesen elsősorban kitüntetésedre, a Vörös Oroszlán-rendre gondolok - amelyet a király kegyének és nála tanúsított megnyerő viselkedésednek köszönhetsz -, papád és én szívből gratulálunk hozzá. Tekintélyes érdemrend ez, ilyen fiatalon ritkán nyeri el valaki, s bár másodosztályú, nem mondható másodrendűnek. Egész családunknak becsületére válik.

Erről a szép eseményről szó van abban a levélben is, amelyet a tiéddel csaknem egyidejűleg Irmingard de Hüon asszonytól kaptam. Férje tudósításához csatlakozva hírt ad a te társadalmi sikereidről. Anyai szívemet kívánta megörvendeztetni, és ezt a célját tökéletesen elérte. Mégis meg kell mondanom, anélkül, hogy bántani akarnálak, némi csodálkozással olvastam, amit ő, illetőleg a férje ezekről a dolgokról írt. Hiszen nagy kópé voltál mindig, de mégse hittük volna, hogy olyan utánzótehetség vagy, és olyan bohókás travesztáló képességgel rendelkezel, hogy egy egész társaságot, egy vérbeli királyi herceget is beleértve, meg tudtál nevettetni, és egy gondterhelt király szívét majdnem felséghez nem illő jó kedvre tudtad deríteni. Elég az hozzá, Hüonné levele megerősíti erre vonatkozó közléseidet, és itt is el kell ismernem, hogy a siker igazolja az eszközöket. Megbocsátjuk, gyermekem, hogy mutatványaidhoz itthoni életünk olyan részleteit vetted alapul, amelyek jobb lett volna, ha köztünk maradnak. Minimé, mialatt e sorokat írom, az ölemben pihen, és bizonyára velünk együtt elnézést gyakorolna, ha csöpp esze föl tudná fogni a dolgot. Produkciódnál gonosz túlzásokra és groteszk szabadosságokra ragadtattad magad, és főként anyádat tüntetted fel nagyon nevetséges színben, mikor leírtad őt, ahogy csúnyán összepiszkítva a karszékébe alél, és az öreg Radicule-nek kell lapáttal és hamuvödörrel a segítségére jönnie. Hamuvödörről nem tudok, ezt már te találtad ki mulattatást célzó buzgalmadban, amely oly örvendetes gyümölcsöket érlelt, hogy a végén nem számít, ha ráadásul az én személyes méltóságomból is szántszándékkal elvett valamit.

Kétségtelenül az anyai szívnek szánta Hüonné asszony azt a bizonykodást, hogy téged mindenki festenivalóan csinosnak, sőt valósággal fiatal férfiszépségnek lát és mond, ami bennünket megint bizonyos mértékben csodálatba ejtett. Őszintén szólva, helyes fiú vagy, és te magad lebecsülöd a külsődet, amikor rokonszenves öngúnnyal borsdorfi almaképedről és malacszemeidről beszélsz. Ez nem igazságos. De voltaképpen csinosnak és szépnek tudomásunk szerint nem vagy mondható, és kissé megzavar, amikor ilyen értelmű bókokat olvasok rólad, ámbár mint nő tudom, mennyire fel tudja fokozni belülről a külső megjelenés előnyeit a tetszenivágyás, szóval hogy ez alkalmas eszköz lehet, pour corriger la nature.[121]

De mit beszélek az exteriőrödről, bánom is én, hogy csinosnak mondják-e vagy csak meglehetősnek! Hiszen a lelkiüdvösségedről van szó, társadalmi rangod megmentéséről, ami miatt nekünk, szüleidnek, néha bizony reszketnünk kellett. És szívünk igazi megkönnyebbülésére az tűnik ki leveledből és már előbb táviratodból is, hogy ezzel az utazással megtaláltuk a helyes módszert, amely kedélyedet feloldja holmi lealacsonyító vágyak és tervek igézete alól, azokat kellő világításban, tudniillik lehetetlen és kárhozatos ábrándként mutatja meg neked, és azzal a személlyel együtt, aki beléd oltotta, az egészet feledésbe meríti!

Ebben, mint közléseidből kitűnik, kedvező körülmények segítettek. Kénytelen vagyok a gondviselés művét látni abban, hogy azzal a meglehetősen furcsa nevű professzorral és múzeumigazgatóval összetalálkoztál, s hogy a házában időnként megfordulsz, azt hiszem, hasznos és üdvös a gyógyulásod szempontjából. A szórakozás jót tesz; hát még ha műveltségből és ragyogó tudásból eredő szellemi nyereséggel jár együtt, ahogyan ez eléggé kiviláglik a leveledből, amikor például a tengeri liliomot (ezt az előttem ismeretlen növényt) említed hasonlatképpen, vagy a kutya és a ló természetrajzára célozgatsz. Az ilyen dolgok mindig díszére válnak egy fiatalembernek, ha nagyképűség nélkül, ízlésesen tudja beleszőni a társalgásba, és előnyösen megkülönböztetik olyanoktól, akik esetleg csak a sportkifejezések szótárából meríthetnek. Ami korántsem jelenti azt, mintha nem vettük volna örömmel tudomásul, hogy egészséged érdekében újból foglalkozni kezdesz a sokáig elhanyagolt teniszjátékkal.

Egyébként, ha annak a családnak hölgy tagjaival, az anyával és leányával, akikről némi ironikus színezéssel adtál jellemzést, kevésbé szívesen és szerinted kevesebb haszonnal érintkezel, nem kell téged arra intenem - bár ezúttal mégis szeretném megtenni -, hogy sohase éreztesd velük mérsékelt becsülésedet, és mindig azt a lovagiasságot tanúsítsd irántuk, amellyel egy gavallér a másik nemnek minden körülmények közt tartozik.

Most pedig jó szerencsét, kedves Louloum! Ha körülbelül mához négy hétre, a Cap Arcona visszaérkezése után hajóra szállsz, éghez fognak szállni fohászaink, hogy simán kelj át a tengeren, és egy napig se legyen gyomorrontásod. Utazásod elhalasztása következtében az argentínai tavaszba fogsz bevonulni, és alkalmasint a miénkkel ellenlábas földrész nyarát is kipróbálod majd. Remélem, gondoskodsz megfelelő ruhatárról. Leginkább a finom flanel ajánlatos, mert legjobban véd a meghűléses betegségektől, amelyeket sajátságosképpen hőségben könnyebb megkapni, mint hidegben. Ha a rendelkezésedre bocsátott anyagi eszközök elégtelennek bizonyulnának, fordulj bizalommal anyádhoz, aki ésszerű kiegészítést atyádnál mindig ki tud eszközölni.

Add át legbarátibb üdvözleteinket szíves vendéglátóidnak, Meyer úrnak és feleségének.

Isten áldjon, kedves fiam, minden elképzelhető jót kíván

Anyád.


TIZEDIK FEJEZET

Ha a csodálatosan előkelő járművekre, a ragyogó hintókra, a Viktóriákra, phaetonokra és selyemmel bélelt batárokra gondolok, amelyeket később időnként magaménak mondhattam, akkor meghat, hogy mily gyerekes örömmel használtam ama lisszaboni hetekben az éppen csak hogy tisztességes bérkocsit, amely egy fuvarozóvállalattal kötött megállapodásom alapján bármikor rendelkezésemre állt, úgyhogy csak a Savoy Palace portásával kellett esetről esetre telefonáltatnom érte. Alapjában véve közönséges fiáker volt, de visszahajtható fedéllel, s voltaképpen mégis bérfuvarozásra kimustrált urasági hintó. A két ló meg a szerszámzat mindenesetre mutatós volt, és csekély pótdíjért kikötöttem, hogy a kocsis megfelelő urasági libériát, rozettás kalapot, kék kabátot és karimás csizmát viseljen.

Szerettem a szálloda előtt beszállni a kocsiba, amelynek ajtaját groom nyitotta ki előttem, mialatt a kocsis, utasításom szerint kezét cilinderéhez emelve, a bakon ültében kissé meghajolt. Föltétlenül szükségem volt ilyen fogatra, nemcsak azért, hogy a parkokban és sétautakon kedvemre korzózhassak, hanem mert a követségi estély, no meg a királyi audiencia után többrendbeli meghívást kaptam, és ezeknek némi tekintélyességgel akartam eleget tenni. Így például az a bizonyos Saldacha nevű bornagykereskedő és roppantul elhízott felesége garden partyra hívott meg a város mellett fekvő pompás birtokukra, ahol azután, mivel a lisszaboni társaság lassanként hazajött a nyaralásból, sok szép hölgy vett körül. Más-más összeállításban és kisebb számban megint találkoztam velük két vacsorán. Az egyiket Maurocordato herceg, a görög ügyvivő, és klasszikus szépségű, amellett meglepően közvetlen felesége adta, a másikat a báró Vos van Steenwyk házaspár a holland követségen. Mindkét alkalommal viselhettem Vörös Oroszlán-rendjelemet, mindenki gratulált hozzá. Sokat kellett köszöngetnem az Avenidán, mert előkelő ismeretségeim szaporodtak; de csak felületes és formális kapcsolatot tartottam velük - helyesebben közönyös voltam irántuk, mert igazi érdeklődésem ott fönn a fehér házikóhoz, az anya és leány kettős képéhez kötött.

Talán mondanom sem kell, hogy nem utolsó-, hanem elsősorban őmiattuk tartottam kocsit. Így megszerezhettem nekik azt az örömet, hogy sétakocsizásra vittem őket, például azokra a történelmi nevezetességű helyekre, amelyeknek szépségét látatlanban dicsértem a királynak. És semmit sem élveztem jobban, mint mikor bérelt fogatom egyik hátsó ülésén a két nővel, az ősi származására büszke anyával és bájos gyermekével négyszemközt ülhettem, esetleg Dom Miguel mellett, aki egyszer-másszor szabaddá tette magát, hogy velünk tarthasson - főként kastély- és kolostorlátogatásra csatlakozott hozzánk, hogy magyarázza a látnivalókat.

Hetenként egyszer-kétszer volt kocsikázás és kirándulás, előtte minden esetben teniszjáték, amelyet családias ebéd követett Kuckuckéknál. Hol mint Zouzou partnere, hol mint ellenfele, vagy ha úgy adódott, tőle távol, a másik pályán ütögettem a labdát, gyorsan haladtam, és játékom egyre kiegyenlítettebb lett. Eltűntek a hirtelen ihletben fogant bravúros teljesítmények, valamint a tudatlanságot leplezni akaró nevetséges bolondériák. Jó közepes színvonalat értem el, még ha szerelmesem izgató jelenléte - hogy úgy mondjam - szellemesebbé tette is a testmozgásomat az átlagosnál. Csak ne ütközött volna oly sok nehézségbe, hogy egyedül lehessek vele! Ezt a déli ország nyomós, de zavaró erkölcsi tilalmai akadályozták. Arra nem is gondolhattam, hogy Zouzout hazulról a teniszre kísérhessem; csak a helyszínen találkozhattunk. Arra sem volt mód, hogy a pályáról hazáig kettesben tegyük meg az utat: mintegy magától értetődően valaki mindig velünk tartott. Arról nem is beszélek, hogy otthon náluk ebéd előtt vagy ebéd után, a szalonban, vagy bárhol randevúzhattam volna vele. Csak amikor a teniszpályák kerítésén kívül az egyik padon megpihentünk, tudtam vele olykor négyszemközt beszélgetni. Ezek a beszélgetések rendszerint azzal kezdődtek, hogy ő emlékeztetett a rajzaimra, követelte, mutassam meg, sőt szolgáltassam ki neki a képmásait. Nem vitattam a tulajdonjogára vonatkozó csökönyös elméletét, de mindig kitértem kívánsága elől azzal a nyomós kifogással, hogy nem kínálkozik biztonságos alkalom, amikor a lapokat kiteregethetném előtte. A valóságban kételyeim voltak, szabad-e megmutatnom neki ezeket a merész ábrázolatokat, és csüggöttem a kételyemen, mint ahogy csüggöttem az ő kielégítetlen kíváncsiságán is - vagy milyen más szó lenne itt helyén való -, mert a meg nem mutatott képek ügye titkos kapocs volt kettőnk közt, ami boldoggá tett, s amit mindenáron meg akartam őrizni.

Hogy közös titkunk van, hogy mások tudtán kívül valahogyan egyetértésben vagyok vele - akár tetszik neki, akár nem -, édes és fontos tudat volt számomra. Így hát ragaszkodtam ahhoz, hogy társasági élményeimet, mielőtt azokat a családja körében, ebédnél kitálaltam volna, legelőször csak neki beszéljem el - s neki pontosabban, bizalmasabban, megfontoltabban mondtam el mindent, mint utóbb a szüleinek, úgyhogy olyankor ránézhettem, s az előzőleg megtárgyalt dolgokra emlékezve és emlékeztetve, összemosolyoghattam vele. Ilyen eset volt találkozásom Maurocordato hercegnével, aki istenien nemes arcvonásaival és alakjával meglepő ellentétben korántsem istennő, hanem szobalány módjára viselkedett. Elmondtam Zouzounak, hogy az athéni dáma a szalon sarkában legyezőjével ütögette a kezem, közben szája sarkában a nyelve hegyét mutogatta, fél szemmel rám kacsingatott, és a legledérebben bátorított a közeledésre - tökéletesen megfeledkezve a szigorú méltóságról, amely pedig, azt hitte volna az ember, klasszikus szépségének tudatában egy nőnek természetes kötelessége lenne. Padunkon üldögélve hosszan elbeszélgettünk az ellentmondásról, amely itt a megjelenés és a viselkedés közt tátongott, és megegyeztünk abban, hogy a hercegné vagy nem ért egyet saját szoborszerű külsejével, unalmas kényszerűségnek érzi, és a magatartásával lázadozik ellene - vagy pedig merő butaságról van szó, az öntudat és önérzet hiányáról, amilyen, mondjuk, egy szép fehér uszkárnál tapasztalható, amely alighogy hótisztára megfürösztötték, rögtön valami pocsolyát keres, hogy meghemperegjen a sárban.

Minderről egy szó sem esett, amikor ebédnél is beszámoltam a görög követségi estélyről, a hercegasszonyról és tökéletes műveltségéről.

- ... amely persze mély benyomást tett önre - mondta señora Mária Pia, aki mint mindig, nagyon egyenesen, támaszkodás és hátának legcsekélyebb meghajlítása nélkül, borostyán-fülbevalóit könnyedén himbálva ült az asztal mellett

Így válaszoltam:

- Benyomást, señora? Nem, mindjárt első nap, ahogy Lisszabonba jöttem, olyan benyomásokat kaptam a női szépségről, amelyek, megvallom, nagyon érzéketlenné tesznek újabbak iránt.

Azzal kezet csókoltam neki, és ugyanakkor mosolyogva pillantottam Zouzoura. Így tettem mindig, a kettős kép ösztönzésére. Ha a leánynak valami kedvességet mondtam, az anyjára néztem és megfordítva. A kis asztal főhelyén ülő Kuckuck csillagszemei tétova jóindulattal nézték ezeket az apró epizódokat, mint aki a Szíriusz messzeségéből szemléli a világot. Iránta érzett tiszteletemet legkevésbé sem csorbította az a megfigyelés, hogy a kettős képért való rajongásomban semminő tekintettel nem kellett lennem rá.

"Papa mindig szelíd" - mondotta volt Señora Mária Pia, és igaza volt. Azt hiszem, ez a családfő ugyanilyen jó akaratú szórakozottsággal és tűnődő szelídséggel hallgatta volna végig azokat a beszélgetéseket, amelyeket a teniszpályán folytattam Zouzouval, vagy olyankor, ha a kirándulásokon kettesben mentünk, s amelyek bizony eléggé hajmeresztők voltak. Azok voltak, hála az ő elvének, amelyet így fejezett ki: "A hallgatás nem egészséges", hála tüneményes, minden elfogadott keretből kiütköző szókimondásának, és hála a témának, amelyet ily keresetlen közvetlenséggel kezelt: ez a téma a "szerelem" volt, amelyet tudvalevőleg lepfujozott. Volt vele emiatt elég bajom, mert szerelmes voltam belé, ezt minden módon értésére adtam, és ő meg is értette, de hogyan! Ennek az elragadó lánynak roppantul különös és furcsán gyanakvó elképzelései voltak a szerelemről. Úgy rémlett, mintha vásott fiúk rosszalkodását látná benne, mintha a "szerelem" nevezetű bűnt kizárólag a férfinemnek tulajdonítaná, és azon a nézeten lenne, hogy a nőnek semmi köze hozzá, természettől fogva a legkevésbé hajlamos rá, s csak a fiatal férfiak igyekeznek állandóan belevinni, belecsábítani ebbe a garázda őrületbe, mégpedig kurizálással. Így beszélt hozzám:

- Már megint udvarol nekem, Louis - (igen, való igaz, kezdett engem Louisnak szólítani, ahogy én őt Zouzounak szólítottam) -, csapja nekem a szelet, és sürgetően, vagy mondjam azt, hogy tolakodóan - nem, azt kellene mondanom, hogy szerelmesen, de ez hazug szó - mereszti rám a kék szemét, amely, mint tudja, szőke hajával együtt oly különös kontrasztban van a barnás arcbőrével, hogy az ember nem tudja, mit gondoljon magáról. És mit akar? Mit szeretne elérni olvadozó szavával és tekintetével? Valami kimondhatatlanul nevetséges, képtelen, gyerekesen gusztustalan dolgot. Azt mondom: kimondhatatlan, pedig természetesen egyáltalán nem kimondhatatlan, és én ki is mondom. Azt akarja, egyezzem bele, hogy összeölelkezzünk, egyik ember átkarolja a másikat, akit a természet gondosan elválasztott, és elkülönített tőle, s hogy maga a száját rászorítsa az enyémre, úgyhogy az orrlikaink keresztbe álljanak, és beleheljük egymás lélegzetét, ami nem más, mint utálatos illetlenség, de élvezetté facsarva az érzékiség által - tudom, így nevezik, és a szó az indiszkréció feneketlen mocsarát jelenti - abba akarnak bennünket belecsábítani, hogy magukkal együtt elveszítsük a fejünket, s hogy két erkölcsi lény emberevők módjára viselkedjen. Ide akar kilyukadni az udvarolgatással.

Elhallgatott, és képes volt egész nyugodtan ülni a helyén, a lélegzete sem gyorsult meg, semmi jelét nem adta, hogy kimerítette volna ez az őszinteségi kirohanás, amely azonban nem hatott kirohanásnak, hanem úgy tetszett, csak követi vele azt az elvét, hogy a dolgokat nevükön kell nevezni. Én is hallgattam, ijedten, megindultan és elszomorodva.

- Zouzou - mondtam végül, és egy pillanatra a keze fölött tartottam a kezem, anélkül, hogy megérintettem volna, aztán ugyanazzal a kezemmel, ismét kis távolságban, tehát a levegőben, mintegy védő mozdulatot tettem a feje fölött és az alakja mentén lefelé -, Zouzou, nagyon nagy fájdalmat okoz nekem, amikor ilyen szavakkal - hogy is mondjam, ily nyers, kegyetlen szavakkal, amelyek túlságosan igazak és épp ezért csak félig igazak, sőt igaztalanok - széttépi a gyöngéd ködöt, amellyel a maga egyéni varázsa szívemet, lelkemet körülfonja. Ne gúnyolódjon a "körülfonja" szón! Szándékosan és tudatosan mondom így, mert költői szavakkal kell megvédenem a szerelmet a maga rideg, torzító jellemzésével szemben. Mondja, kérem, hát hogy beszél a szerelemről, meg arról, hogy mi a titkos célja! A szerelemnek nincsenek titkos céljai, szándéka és gondolata nem terjed túl önmagán, a szerelem önmagáért van, és teljesen önmagába szövődött; sose nevessen az orrocskáján át, mondtam már, hogy szántszándékkal költőibb, vagyis egyszerűen tisztességesebb szavakat használok a szerelem nevében, mert az mélységesen tisztességes valami, és a maga rideg szavai messze megelőzik olyan úton, amelyről a szerelem mit sem tud, még ha ismeri is az utat. Mondja, kérem, hát hogy beszél a csókról, a világ leggyöngédebb érintkezéséről, amely néma és bájos, mint egy virágszál! Erről a nem remélten, mintegy magától történő eseményről, két pár ajak édes egymásra találásáról, amelyen túl nem is álmodik az érzés, mert az egy másik érzéssel való egyesülésének hihetetlenül boldog megpecsételése.

Szavamra mondom, meg is esküszöm rá: így beszéltem. Így beszéltem, mert csakugyan gyerekesnek tűnt föl előttem, ahogyan Zouzou a szerelmet pocskondiázta, s a költőiséget kevésbé tartottam gyermekesnek, mint ennek a lánynak a nyersességét. A költőiség azonban nem is esett nehezemre egzisztenciám gyöngéd ingatagságánál fogva, és könnyű volt azt mondanom, hogy a szerelem nem akar többet a csóknál, és legfeljebb odáig merészkedik gondolatban, mert hiszen valótlan helyzetemben nem volt szabad mérkőznöm a valósággal, például nem kérhettem meg Zouzou kezét. Legfeljebb azt tűzhettem volna ki célul, hogy elcsábítom, de ezt nemcsak a körülmények gátolták a legnagyobb mértékben, hanem az ő bámulatosan nyílt és túlzottan tárgyilagos véleménye is a szerelem nevetségesen tisztességtelen voltáról. Érdemes meghallgatni, bár elszomorító, hogyan szállt szembe a költészettel, amit segítségül hívtam.

- Lárifári! - mondta. - Körülfonva és beleszőve, meg a bűbájos virágcsók! Csupa mézesmázos széptevés, amivel a férfinép telebeszéli a fejünket, hogy berántson bennünket a maga kamaszos paráznaságába! A csók, a híres gyöngéd érintkezés, pfuj! Az a kezdet, az igazi kezdet, mais, oui,[122] mert voltaképpen már benne van az egész, toute la lyre,[123] mégpedig mindjárt a legrosszabbja, mégpedig miért? Mert a maguk szerelme a bőrt keresi, a test csupasz bőrét, és az ajkak bőre mindenesetre nagyon gyöngéd, olyan gyöngéd, hogy alatta mindjárt a vér lüktet, innen az ajakpárok édes egymásra találása - ezek is mindenhová tolakszanak nagy gyöngédségükben, maguknak meg azon jár az eszük, hogy összefeküdjenek velünk meztelenül, hogy bőr a bőrrel összesimuljon, s minket megtanítsanak arra a képtelen élvezetre, ahogy egy szegény ember a másik ember testének párolgó felszínét szájjal-kézzel végigkóstolja, s nem szégyellik üzekedésük szánalmas nevetségességét, s nem gondolnak arra, ami rögtön elrontaná a játékukat, és amit kis versbe foglalva olvastam egy vallásos könyvben:

Lehet az ember kívül bárminő szép,
Belül csak rútság és büdösség.

- Csúf egy versike ez, Zouzou - válaszoltam méltóságosan rosszalló fejcsóválással -, csúf egy vers, ha mégoly vallásosnak adja is ki magát. Lehet hozzám maga akármilyen rideg, de ez a versike, amivel előhozakodik, égbe kiáltó. Akarja tudni, miért? De, de, biztosra veszem, hogy tudni akarja, és én kész vagyok rá, hogy megmondjam. Mert ez a kaján versike ki akarja ölni belőlünk a hitet a szépségben, a formában, a képben, az álomban, minden tüneményben, ami persze, miként a szó is jelzi, tünékeny álom, de hol maradna az élet és mindennemű öröm, ha a látszat, az érzékek gyönyörködése a felszínben érvényét vesztené? Mondok magának valamit, gyönyörű Zouzou: a maga vallásos versikéje bűnösebb a legbűnösebb bujálkodásnál, mert játékrontó, és elrontani az élet játékát, az nemcsak bűn, hanem egyszerűen és kereken ördögi cselekedet. Mit mond erre? Nem, nem kérdezem, mert nem akarom, hogy félbeszakítson. Én is hagytam magát beszélni, akármilyen ridegen beszélt is, de én nemesen beszélek, és ajkamra tolul a szó! Ha ennek a feneketlenül rosszmájú versikének igaza lenne, akkor legfeljebb csak az élettelen világ, a szervetlen lét lenne becsülésre méltó - azt mondom: legfeljebb, mert annak a világnak biztos megalapozottsága körül is van bökkenő, s hogy az alpesi fény és a vízesés olyan nagyon becsülésre méltó-e, inkább az, mint a kép és az álom, hogy amilyen igaz, olyan szép is-e, vagyis hát: hogy szép-e önmagában, nélkülünk, szeretetünk és csodálatunk nélkül, a végén az is nagyon kétségbe vonható. Mármost hajdanában az élettelen, szervetlen létből - amely már magában véve is nagyon homályos ügy - támadt a szerves élet, s hogy ennek belső valósága és folyamata nem lehet a legtisztább, az eleve magától értetődik. Egy bogaras különc persze mondhatná, hogy az egész természet nem egyéb, mint rothadás és penész ezen a földön, de ez csak afféle harapós, bogaras megjegyzés, amely az idők végéig nem ölheti meg a szeretetet és az örömet, a gyönyörködést a látványban. Egy festőtől hallottam ezt, ez az ember teljes odaadással festette a rothadást és penészt, és ezért professzornak nevezte magát. Emberi alakot is állított maga elé modellnek, amikor görög istent festett. Párizsban egyszer valami kis fogtömést kellett csináltatnom, s az orvos várószobájában láttam egy képes albumot, az volt a címe: La beauté humaine. Tele volt a könyv a szép emberi test ábrázolataival, amelyeket minden korban kedvvel és szorgalommal alkottak az ecset, az érc és a márvány mesterei. És miért volt ott ez a tömérdek dicsőítő ábrázolás? Mert mindenkor élt a földön tömérdek olyan különc, aki mit sem törődött a vallásos versike kiábrándító rímjével, hanem a formában, a látszatban, a felszínben fölismerte az igazságot, annak papjává szegődött, és ezért igen gyakran professzori címet is kapott.

Esküszöm: így beszéltem, így tolult ajkamra a szó. És nemcsak egyszer beszéltem így, hanem több ízben, amikor csak alkalom nyílt rá, és Zouzouval együtt lehettem a teniszpálya valamelyik padján, vagy mikor egyszer négyesben sétáltunk, mert Señor Hurtado is velünk volt: a Campo Grandé erdei ösvényein vagy a Largo do Principe Real banánültetvényei és trópusi fái közt. Négyesben kellett lennünk ahhoz, hogy fölváltva párban mehessek az ikercsillag tagjaival, a fennkölt anyával és leányával, s az utóbbival kissé hátul maradhassak, és nemes és érett szavakkal megdönteni próbáljam mindig elképesztő egyenességgel vallott gyermekes felfogását a szerelemről, mint gusztustalan kamaszbűnről.

Makacsul ragaszkodott ehhez a felfogáshoz, ha bőbeszédű érvelésemmel olykor sikerült is meghökkentenem és némileg megingatnom a meggyőződésében. Egy-egy némán fürkésző oldalpillantása, amit futólag rám vetett, elárulta, hogy szép buzgalmam, amellyel a gyönyör, a szerelem szószólójának szegődtem, nem maradt rá egészen hatástalan. Jött egy ilyen pillanat, sohasem felejtem el, amikor végre hosszas halogatás után csézámon kikocsiztunk Cintra falucskába. Dom Miguel oktató vezetésével megtekintettük a faluban a régi kastélyt, majd a sziklás magaslatokon a messze tekintő várromokat, azután meglátogattuk a híres Belem - azaz Betlehem - kolostort, amelyet Boldog Emánuel, az éppoly jámbor, mint pompakedvelő király a hasznot hajtó portugál felfedező utak tiszteletére és emlékezetére emelt. Őszintén megvallva, Dom Miguel tudákos magyarázatait a várkastélyok és a kolostor építészeti stílusáról, meg ami mór, gót, itáliai elem, sőt ráadásul indiai tájakra emlékeztető furcsaság ezekben az építményekben összevegyült - mindezt, ahogy mondani szokás, egyik fülemen be-, a másikon kieresztettem. Akarva, nem akarva máson járt az eszem, azon töprengtem, hogyan értethetném meg a rideg Zouzouval a szerelem lényegét; s az emberi dolgokkal elfoglalt kedély számára a természeti környezet, a legérdekesebb építészeti alkotás is csak díszlet, csak felületesen észlelt háttere az emberi dolgoknak. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, a Belem-kolostor körfolyosójának szinte hihetetlen, minden korból kiütköző, semmilyen ismert korszakban nem gyökeredző, mintegy gyermekálomban fogant varázsos kecsessége, hegyes tornyocskáival és boltíves fülkékben megbúvó, nagyon finom oszlopocskáival, mintegy angyalkezek műveként enyhén patinás fehér homokkőből faragott mesebeli pompájával, amely úgy hatott, mintha a legvékonyabb lombfűrésszel lehetne megmunkálni a követ és áttört csipkecifrázatú klenódiumokat remekelni belőle - mondom, ez a kőbe álmodott tündérjáték valósággal elbűvölt, felcsigázta képzeletemet, és bizonyára nem kis érdeme volt abban, hogy ihletett szavakat tudtam intézni Zouzouhoz.

Ugyanis már sokáig időztünk négyen a csodálatos körfolyosóban, többször is bejártuk, s Dom Miguel, mivel alkalmasint észrevette, hogy mi, fiatalok, nemigen figyelünk Emánuel király stílusáról szóló fejtegetéseire. Donna Mária Piához csatlakozott, előrement vele, mi pedig mögöttük haladtunk, s gondom volt rá, hogy a távolság köztük és közöttünk növekedjék.

- Nos, Zouzou - mondtam -, azt hiszem, ez az építmény egyforma ütemben dobogtatja szívünket. Ilyen körfolyosót még sohasem láttam. (Egyáltalán nem láttam még zárdai körfolyosót, és lám, az első, amely szemem elé került, mindjárt ilyen mesebeli álom volt.) Nagyon boldog vagyok, hogy magával együtt szemlélhetem. Beszéljük meg, milyen szóval dicsérjük! "Szép?" Nem, ez nem illik rá, holott csúnyának legkevésbé sem mondható. De a "szép" itt túlságos szigorúan és fennkölten hangzik, nem gondolja? A "csinos" és "bájos" jelentését egészen magasra, a csúcsra, a végletekig kell fokozni, akkor kapjuk meg a találó magasztalást erre a körfolyosóra. Mert hisz ez maga is azt cselekszi: végletekig fokozza a csinosságot.

- Üres fecsegés, márki. Se nem szép, se nem csúnya, hanem csak végletesen csinos. De ami végletesen csinos, az végre mégiscsak szép.

- Nem, azért marad némi különbség. Hogyan világítsam meg magának? A mamája például...

- Szép asszony - vágott közbe szelesen Zouzou -, én pedig éppen csak csinos vagyok, ugye, kettőnkön akarja demonstrálni fecsegő különbségkeresését.

- Elébe vág a gondolatmenetemnek - válaszoltam kimért hallgatás után -, és kissé meg is hamisítja. Olyanformán gondoltam, ahogy maga érti, de nem ugyanúgy. Föllelkesít, hogy saját magáról és mamájáról többes számban, "kettőnk" szóval beszél. De miután kiélveztem a párosítást, megint szétválasztom a két személyt, és egyenként szemlélem őket. Donna Mária Pia talán jó példa arra, hogy a szépség, hogy teljessé váljon, nem mondhat le teljesen a csinosságról és kedvességről. Édesanyja, ha az arca nem volna oly nagy, komor és ibér faji büszkeségével megfélemlítő, hanem volna rajta valami a maga kedvességéből, akkor lenne tökéletesen szép asszony. Így nem egészen az a szépség, aminek lennie kellene. Maga ellenben, Zouzou, a tökéletesség csúcsán testesíti meg azt, amit csinosnak és bájosnak mondunk. Akárcsak ez a körfolyosó...

- Ó, köszönöm! Eszerint Emánuel stílusú lány vagyok, egy szeszélyes építmény. Nagyon szépen köszönöm. Ez aztán a kurizálás.

- Szabadságában áll, hogy nevetségessé tegye szívből eredő szavaimat, hogy kurizálásnak nevezze, saját magát pedig építménynek. De nem csodálkozhat azon, hogy ez a körfolyosó megigézett, s ezért magát, aki szintén megigézett, ahhoz hasonlítom. Én ezt itt először látom. Maga már biztosan többször is látta.

- Néhányszor.

- Akkor örülnie kellene, hogy egyszer olyan valakinek a társaságában látja, akinek ez a látvány egészen új. Mert így a már ismert dolgot friss szemmel, az újonc szemével nézheti, mintha először látná. Mindig meg kellene kísérelnünk, hogy minden dolgot, a legmegszokottabbakat is, amelyek létezése magától értetődőnek tűnik fel, friss, ámuló szemmel, mintegy első ízben nézzünk. Ezáltal a dolgok visszanyerik bámulatos voltukat, amely a magátólértetődőségben elenyészett, s a világ friss látvány marad: másként azonban minden elenyészik, az élet, az öröm, az ámulás. Például a szerelem...

- Fi donc! Taisez-vous![124]

- Miért hallgassak? Hiszen maga is ismételten beszélt a szerelemről, híven saját valószínűleg helyes elvéhez, hogy a hallgatás nem egészséges. De annyira ridegen szólt róla, ráadásul még holmi csúf versikét is idézve, hogy csodálkozni kell, miként lehetséges ennyire szeretetlenül beszélni a szerelemről. Oly gorombán megtagadta megindultságát ettől a dologtól, a szerelemtől, hogy az már megint nem egészséges, és kötelességemnek tartom ezért magát megróni, ha szabad így mondanom, helyrebillenteni az esze járást. Ha az ember friss szemmel, mintegy első ízben nézi a szerelmet, mily megindító és bámulatos akkor! Valóságos csoda. Végeredményben, nagyjában-egészében az egész lét mindenestül csoda, de a szerelem, nézetem szerint, a legeslegnagyobb. Azt mondta a minap, a természet gondosan elválasztotta és elkülönítette egyik embert a másiktól. Nagyon helyes és találó. Így van ez természettől fogva és szabály szerint. De a szerelem esetében a természet kivételt tesz - fölöttébb meglepő kivételt, ha friss szemmel nézzük. Jól jegyezze meg, a természet az, amely ezt a bámulatos kivételt engedélyezi vagy inkább intézi, s ha maga ebben a dologban a természet mellett és a szerelem ellen foglal állást, a természet ezt éppenséggel nem köszöni meg magának, ezzel bakot lő, tévedésből a természet ellen foglal állást. Ezt részletesen ki fogom fejteni, mert eltökéltem, hogy helyrebillentem az esze járását. Igaz: az ember a másik embertől elválasztva és elkülönítve él a bőrében, nemcsak mert kénytelen vele, hanem mert nem is akarja másként. Elkülönítve akar élni, úgy, ahogy van, egyedül akar lenni, és a másikról nem akar tudni semmit. A másik ember - mindegyik más a maga bőrében - voltaképpen nagyon utálatos neki, egyedül és kizárólag saját személye iránt nem érez utálatot. Ez természeti törvény, megmondom, ahogy van. Az ember tűnődve ül, könyökét az asztalra, fejét a kezére támasztja, esetleg néhány ujját az arcán tartja, egyiket pedig az ajkai közt. Jó, ez az ő ujja, ezek az ő ajkai, hát aztán? De hogy másvalakinek az ujja legyen az ajkai közt, azt ki nem bírná, egyszerűen rosszul lenne tőle. Nem így van? Általában elvileg és természettől fogva az utálat jellemzi egy embernek más emberhez való viszonyát. Ennek testi közelléte, ha túlságosan tolakodó, kétségbe ejti. Inkább megfullad, semhogy érzékelni legyen kénytelen egy idegen test közelségét. Önkéntelenül minden tapintatot is elhárít magától, és csak a saját különállásának érzékenységét kíméli, amikor a másikét kíméli. Jó. Vagy mindenesetre igaz. Ezekkel a szavakkal jellemeztem vázlatosan és hozzávetőleg, de találóan a természetes és általános érvényű tényállást, és beszédemben, amelyet egyenest a maga számára készítettem, itt lezárok egy szakaszt.

- Mert most következik az, amivel a természet oly meglepően eltér alapvető elgondolásától, valami, ami teljesen és csodálatosan megszünteti az ember utálkozó ragaszkodását testi elkülönüléséhez és egyedüllétéhez, fölborítja az érckemény törvényt, amely szerint mindenki kizárólag csak önmagától nem undorodik; úgyannyira, hogy aki vesz magának fáradságot, hogy ezt első ízben lássa - s egyenesen kötelessége, hogy megtegye -, annak könnybe lábadhat a szeme az ámulattól és megindultságtól. Úgy mondom: "könnybe lábad", mert így költői, és a tárgyhoz illő. A "könnyezni" ige túlságosan köznapi ebben az összefüggésben. Könnyezik a szem akkor is, ha egy szemernyi szénpor hull belé. De "könnybe lábad" - ez valami különbet jelent.

- Meg kell bocsátania, Zouzou, hogy a maga számára készített beszédemben olykor szünetet tartok, és úgyszólván új paragrafust kezdek. Könnyen elkalandozom, mint most is, a könnybe lábadó szem esetében, és mindig újra össze kell szednem magam a feladatomhoz, hogy helyrebillentsem az esze járását. Lássuk hát! Mi az, ami a természetet eltéríti szándékától, mi az, ami a világegyetem ámulatára megszünteti egyik embernek a másiktól, tőlem, tőled való testi elkülönzöttségét? A szerelem. Mindennapos dolog, de örökké új, és ha kellő világításban nézzük, egyszerűen elképesztő. Mi történik itt? Két pillantás találkozik az elszakítottságból, ahogyan máskülönben sohasem találkoznak pillantások. Ijedten és a világról megfeledkezve, zavarodottan és kissé szégyentől fátyolozva, mivelhogy annyira tökéletesen különböznek más pillantásoktól, de ettől a különbözőségtől a világ minden kincséért el nem téríthetően mélyednek egymásba - ha akarja, úgy is mondhatom: "merülnek egymásba", de nincs szükség a "merülni" igére, "mélyedni" ugyanolyan jó. Van ebben egy kis lelkifurdalás is - hogy ez mire vonatkozik, nem firtatom. Egyszerű nemesember vagyok, és senki sem kívánhatja tőlem, hogy kifürkésszem a világ titkait. Mindenesetre a legédesebb lelkifurdalás, ami egyáltalán lehetséges, és szemében és szívében ezzel terhelten, szinte dermedten közeledik egymáshoz hirtelen a két ember, akiket a szerelem kiemelt a dolgok közönséges rendjéből. Köznapi nyelven beszélnek egymással erről-amarról, de ez is, amaz is hazugság, amint a köznapi nyelv is az, ezért a szájuk kissé hazugul elferdül beszéd közben, és szemük tele van édes hazugsággal. Az egyik nézi a másiknak a haját, száját, tagjait, azután gyorsan lesütik hazug szemüket, vagy elfordítják valahová a világba, ahol egyáltalán nincs keresni- és néznivalójuk, mert mindkettőnek a szeme vak mindenki iránt a másikon kívül. Csak azért rejtőzik szemük a világban, hogy csakhamar annál tündöklőbben térjen vissza a másiknak a hajához, szájához, tagjaihoz, mert mindez a megszokottól eltérően megszűnt idegen lenni, sőt megszűnt több mint közömbös, vagyis kellemetlen, sőt visszataszító lenni, mert mindez nem az egyiké, hanem a másiké, s mindez az elragadtatásnak, a vágyakozásnak, az érintés sürgető ösztönének tárgyává lett; s ebből a gyönyörből a szemek előre elvesznek, ellopnak annyit, amennyit csak tudnak.

- Beszédem egy paragrafusa itt lezárul, Zouzou, új szakaszba kezdek. Jól figyel rám? Úgy, mintha először hallana a szerelemről? Remélem, igen. Csakhamar elérkezik az a pillanat is, amikor a dolgok rendjéből kiemelt két ember halálosan betelik a hazugsággal, az ide-oda tétovázással, szájuk elferdülésével, amikor mindent elvetnek, mintha már a ruhát is levetnék magukról, s kimondják az egyetlen igaz szót, amely számukra az egyetlen igaz szó a világon, minden más ahhoz képest csak ürügyül szolgáló fecsegés, kimondják ezt a szót: "Szeretlek". Valódi fölszabadulás ez, a létező legmerészebb és legédesebb, s ezzel a szóval ajkuk egymásba merül, mondhatni azt is: egymásba süllyed a csókban, amely az elválasztottság és elkülönzöttség világában olyannyira semmi máshoz nem fogható történés, hogy az embernek könnybe lábadhat a szeme. Mondja, kérem, mily ridegen beszélt a csókról, ami pedig megpecsételése annak, hogy megszűnik az elválasztottság és az undorodó tudni-nem-akarás mindenről, ami nem mi magunk vagyunk! Elismerem, a legélénkebb rokonszenvvel ismerem el, hogy ez kezdete minden egyébnek és továbbinak, mert néma, csodálatos kimondása annak, hogy minden kívánatosnak foglalata lett a közelség, a legközelebbi, a lehető leghatártalanabb közelség, pontosan az a közelség, amely különben fullasztóan terhes volt. A szerelem, Zouzou, a szeretők által elkövet mindent, a legvégsőt is elköveti és megkísérli, hogy határtalanná, tökéletessé tegye a közelséget, kétféle élet valóságos, teljes eggyéválásává fokozza, de furcsa és szomorú, hogy ez minden erőfeszítése ellenére sohasem sikerül neki. Annyira nem küzdheti le a természetet, amely, noha fölidézi a szerelmet, elvileg mégis az elválasztottság mellett van. Hogy kettőből egy legyen, az nem az egymást szeretőkkel történik, hanem egy rajtunk kívüli harmadikkal, a gyermekkel, aki erőfeszítésükből a világra jön. De én nem beszélek gyermekáldásról és családi boldogságról; ez kívül esik tárgykörömön, nem foglalkozom vele. A szerelemről beszélek új és nemes szavakkal, és igyekszem fölnyitni rá a szemét, Zouzou, megértésre ébreszteni magát a szerelem megható rendkívülisége iránt, hogy ne rohanjon ki ellene megint oly ridegen. Szakaszokra osztom mondanivalómat, mert nem lehet mindent egy lélegzetre elmondani, és itt most megint új paragrafust kezdek, hogy még a következőket jegyezzem meg:

- A szerelem, vagy mondjuk, a szeretet, kedves Zouzou, nemcsak a szerelmességből áll, ahol egy elkülönzött testiség bámulatos módon megszűnik egy másiknak terhére lenni. A szeretet gyöngéd nyomai és jelei az egész világot behálózzák. Ha az utcasarkon egy piszkos koldusgyereknek, aki fölpillant magára, nem csupán néhány centavót ad, hanem a kezével, még ha nincs is kesztyű rajta, megsimogatja a haját, jóllehet valószínűleg tetvek vannak benne, közben a gyermek szemébe mosolyog, s aztán valamivel boldogabban megy tovább, mint előbb volt - mi más ez, mint gyöngéd nyoma a szeretetnek. Mondok magának valamit, Zouzou: puszta kezének simítása a gyermek tetves haján, s hogy utána boldogabb lesz, mint volt, ez talán csodálatosabb megnyilvánulása a szeretetnek, mint egy szeretett test szerelmes cirógatása. Nézzen szét a világban, nézze az embereket úgy, mintha először tenné! Mindenütt látja a szerelem nyomait, jeleit, látja, hogy a szeretetnek engedményeket tesz az elkülönözöttség, amelynek jegyében egyik test nem akar tudni a másikról. Két ember kezet nyújt egymásnak - egészen közönséges, mindennapos, szokványos dolog, senki nem talál benne semmi különöset, kivéve a szerelmeseket, akik élvezik ezt az érintkezést, mert továbbiak még tilosak számukra. Mások érzés nélkül teszik ezt, nem gondolván rá, hogy a szeretet az, ami ezt a megszokottá vált dolgot eredetileg létrehozta; de megteszik. Testük kimért távolságot tart - csak ne túl közel, a világért se! De a távolságot és a szigorúan óvott különállást áthidalva kinyújtják a karjukat, és az idegen kezek érintkeznek, egybefonódnak, megszorítják egymást - és ez semmiség, a legeslegmegszokottabb valami, nincs semmi jelentősége, úgy látszik, úgy vélik általában. De a valóságban, kellő megvilágításban a bámulatosság körébe tartozik, a természet önmagától való elpártolásának kicsiny ünnepe ez, az idegenkedő ellenszenv tagadása, halvány nyoma a titkon mindenütt jelenlevő szeretetnek.

Luxemburgi excellenciás anyám erre biztosan azt mondta volna, nem valószínű, hogy ilyen szépen beszéltem, kétségtelenül csak utólag találtam ki az egész szöveget. De becsületszavamra esküszöm: így beszéltem. Mert ajkamra tolult a szó. Részben talán a színhelynek, ahol jártunk, a belem-kolostorbeli körfolyosó végleges és különleges csinosságának javára írandó, hogy ilyen eredeti beszédet sikerült kivágnom; ám legyen. Mindenesetre így beszéltem, s mikor a végére értem, rendkívül érdekes dolog történt. Zouzou kezet nyújtott nekem! Nem nézett rám, elfordította a fejét, mintha oldalvást a kőbe álmodott lombfűrészmunkát nézné, odanyújtotta nekem, aki természetesen a bal oldalán mentem, a jobb kezét, én megfogtam, megszorítottam, és ő viszonozta a szorítást. De ugyanabban a pillanatban már vissza is rántotta kezét az enyémből, és szemöldökét haragosan összevonva így szólt:

- És mi van a rajzokkal, amelyeket rólam készíteni merészelt? Hol maradnak? Miért nem hozza már el nekem őket?

- De Zouzou, nem feledkeztem meg róluk. Nem is szándékozom megfeledkezni. De maga is tudja, nincs alkalom...

- A fantáziátlansága, hogy nem képes alkalmat kieszelni - mondta -, nagyon siralmas. Látom, segítenem kell a gyámoltalanságán. Valamivel több körültekintés és megfigyelőképesség birtokában tudná, ha nem mondtam is magának, hogy a házunk mögött, a hátsó kiskertben van egy pad egy oleanderbozótban, amely már inkább lugas, ahol déjeuner után szeretek üldögélni. Erre már rájöhetett volna, de persze nem jött rá, mondtam is magamban nemegyszer, ahogy ott ültem. Ha lenne magában egy fikarcnyi képzelőtehetség és leleményesség, egyszer feketekávé után, ha nálunk ebédelt, már rég úgy tehetett volna, mintha elmenne, vagy el is ment volna kis darabon, aztán visszafordult volna, és fölkeresett volna a lugasban, hogy átadja nekem a mázolmányait. Bámulatos, ugye? Zseniális gondolat - a maga fogalmai szerint. Legközelebb tehát lesz szíves így csinálni, igen?

- Feltétlenül, Zouzou. Csakugyan éppoly ragyogó, mint kézenfekvő ötlet. Bocsásson meg, hogy az oleanderes padra eddig még nem lettem figyelmes! Annyira eldugva áll, hogy nem vettem észre. Ott szokott hát ülni ebéd után, egyedül a bozótban? Nagyszerű. Pontosan úgy csinálom majd, ahogy mondta. Tüntetően elbúcsúzom mindenkitől, magától is, és látszólag hazafelé veszem az utam, ahelyett azonban magához megyek a rajzokkal. Kezemet adom rá.

- Tartsa meg a kezét! Ráérünk a shake hands-re,[125] ha majd visszakocsiztunk a maga fogatán. Semmi értelme, hogy közben pillanatonként egymás kezét szorongassuk.


TIZENEGYEDIK FEJEZET

Boldoggá tett ez a megállapodás, de persze szorongás is fogott el arra a gondolatra, hogy Zouzounak meg kell mutatnom a rajzaimat. Nehéz ügy lesz, sőt voltaképpen lehetetlen. Hiszen Zaza csinos aktját ábrázolták a képek különféle helyzetben, és én a jellegzetes hajfürtök hozzátételével úgy tüntettem fel, mintha Zouzouról készültek volna. Nagyon aggasztó volt elképzelni, miképpen fogadja majd külseje megörökítésének ezt a vakmerő módját. Egyébként azt kérdeztem magamtól, miért kell a lugasbeli találka előtt okvetlenül Kuckuckéknál ebédelnem, és az eltávozás komédiáját eljátszanom. Hiszen ha Zouzou ebéd után rendes szokása szerint az oleanderes padon ül, akkor ebben az időben a sziesztaóra védelmében bármelyik nap megjelenhetek ott, remélhetőleg úgy, hogy nem látnak meg. Csak ne kellene az átkozott, túl merész rajzokat is elvinnem a találkára!

Mármost azért-e, mert ezek nélkül nem mehettem, és féltem Zouzou előre nem látható mértékű felháborodásától, vagy mert érzékeny lelkemet a légyott kívánásától elterelték új, megkapó benyomások, amelyekről nyomban beszélni fogok - elég az hozzá, nap múlt nap után anélkül, hogy Zouzou hívásának eléget tettem volna. Közbejött valami: egy, ismétlem, elterelő, komoran ünnepélyes esemény, amely viszonyomat az ikercsillaghoz egyik óráról a másikra megváltoztatta, amennyiben az anya alakját erős, vérvörös fénnyel sugározta be, a másikat pedig, a bájos lányét, ezáltal kissé árnyékba borította.

Valószínűleg azért élek ezzel a fény-árnyék hasonlattal, mert a bikaviadal-arénában a tűző napfénnyel megvilágított és az árnyékban levő két fél közti különbség jelentékeny szerepet játszott, igaz, hogy ez esetben az árnyékos oldal volt az előnyösebb, és ott mi, előkelő emberek ültünk, míg az alantas nép a tűző napon izzadt... De nagyon is átmenet nélkül beszélek a bikaviadal-arénáról, mintha az olvasó már tudná, hogy itt a roppantul érdekes, ős-ibér színtér meglátogatásáról van szó. Az írás nem magánbeszéd. Elengedhetetlen, hogy az író sorrendben, megfontoltan és elhamarkodás nélkül vezesse olvasóját a tárgyra.

Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy lisszaboni tartózkodásom akkor lassanként végéhez közeledett; már szeptember vége felé jártunk. Közel volt a Cap Arcona visszatérésének napja, hajóra szállásomtól alig egy hét választott el. Ez a körülmény fölkeltette bennem a kívánságot, hogy a magam szakállára másodszor és utoljára látogatást tegyek a Rua da Pratán levő természetrajzi múzeumban. Mielőtt elutazom, még egyszer látni akartam az előcsarnok fehér szarvasát, az ősmadarat, a szegény dinoszauruszt, az óriás övesállatot, az aranyos éjjeli karcsúmajmot meg a többit, nem utolsósorban pedig a kedves neandervölgyi családot és az őskori férfit, amint virágcsokrot nyújt a napistennek; meg is tettem. Szívem tele volt egyetemes rokonszenvvel, amikor egy délelőtt minden kíséret nélkül végigjártam a Kuckuck alapította intézet földszinti termeit és alagsori folyosóit, utána nem mulasztottam el rövid látogatást tenni a házigazdánál, akinek mégiscsak tudnia kellett, hogy megint idevonzottak a látnivalók. Mint mindig, nagyon szívélyesen fogadott, örült, hogy úgy ragaszkodom az intézetéhez, azután a következőket közölte velem:

Ma, szombaton van Luis Pedro hercegnek, a király fivérének születésnapja. Ebből az alkalomból holnap, vasárnap délután háromkor, a nagy Campo Pequeno-arénában corrida de toiros, vagyis bikaviadal lesz a fenséges úr jelenlétében. Ő, mármint Kuckuck, hölgyei és Hurtado úr társaságában szándékozik megtekinteni a népszerű látványosságot. Jegyek már vannak az árnyékos oldalon levő helyekre, nekem is szerzett egyet. Mert úgy gondolja, nekem mint tanulmányúton levőnek kapóra jön, hogy mielőtt elhagyom Portugáliát, alkalmam lesz végignézni itt egy corridát. Mit szólok hozzá?

Kissé bátortalanul fogadtam a dolgot, meg is mondtam neki. Nemigen szeretek vért látni, mondtam, s ahogy magamat ismerem, nem termettem rá, hogy népies mészárlásokban gyönyörködjem. Hallottam például, hogy a bika gyakran föltépi a lovak hasát, úgyhogy kilógnak a beleik; ilyesminek nem szívesen lennék szemtanúja, nem is szólva magukról a bikákról, azokat egyszerűen sajnálnám. Mondhatná ugyan valaki, hogy olyan mutatványok, amelyektől a hölgyek idegei nem riadnak vissza, számomra is elviselhetők, még ha nem is élvezetesek. De hát a hölgyek, tősgyökeres ibér nők lévén, beleszülettek ezekbe a kemény szokásokba, míg én bizony kissé kényes idegzetű külföldi vagyok - és így tovább, ebben az értelemben.

De Kuckuck megnyugtatott. Ne legyenek, válaszolta, ezekről az ünnepségekről túlságosan visszás elképzeléseim. Egy corrida ugyan komoly dolog, de egyáltalában nem visszataszító. A portugálok állatszerető emberek, és nem tűrnek semmi visszataszítót. Ami a lovakat illeti, azok már régóta megbízható védőpárnákat hordanak, a bika pedig lovagiasabb halált hal, mint a vágóhídon. Egyébként, ha kedvem tartja, elfordulhatok a véres látványtól, és figyelmemet inkább az ünnepi közönségnek szentelhetem, a fölvonulásnak, az aréna képének, amely nagyon festői és komoly etnikai érdekességű.

Jó, beláttam, hogy nem mulaszthatom el az alkalmat, és amint illett, megköszöntem a professzornak a szíves figyelmét. Megbeszéltük, hogy őt és övéit kellő időben megvárom a kocsimmal a siklóvasút alján, hogy együtt tegyük meg az utat az arénáig. Kuckuck előre figyelmeztetett, hogy a kocsival lassan fogunk haladni, mert az utcák nagyon népesek lesznek. Ezt igazolta a tapasztalatom, amikor vasárnap, minden eshetőségre számítva, már negyed háromkor elindultam a szállodámból. Csakugyan, még soha nem láttam ilyennek a várost, pedig már jó néhány vasárnapot töltöttem el itt. Nyilván csak egy corrida volt képes így talpra állítani a lakosságot. Az Avenidát teljes pompázó szélességében ellepték a kocsik és emberek, ló- és öszvérfogatok, szamárháton ülők és gyaloglók, ugyanúgy minden utcát, amerre a tolongás miatt majdnem mindig lépésben, a Rua Augusta felé hajtattam. Zugutcákból és sikátorokból, az óvárosból, a külvárosokból és a környező falvakból özönlött a városi és falusi nép, mind-mind a Campo Pequeno és az amfiteátrum irányában. Az emberek nagyrészt ünneplőbe öltöztek, csak erre a napra előszedett népi viseletekbe, ezért, bár tüzelt a tekintetük, arcuk élénkségét valamilyen méltóság és áhítat fegyelmezte. A hangulat nyugodtnak tetszett, sehol sem volt lárma és ordítozás, civódó tülekedés.

Honnét az a sajátságos elfogódottság, az a tiszteletből, részvétből és mélabúval fátyolozott derűből vegyült érzés, amely a nagy naptól fölmagasztosult, annak értelmétől eltelt és egyesített néptömeg láttára megüli az ember szívét? Van az őseredeti néplélekben valami fülledtség, amely a tisztelet mellett aggodalmat is kelt. Még kánikulai idő volt, a nap verőfénye szikrázott a rézveretes hosszú botokon, amelyeket a férfiak zarándokmozdulattal bökdöstek a földhöz maguk előtt. Színes övet és széles karimájú kalapot viseltek. A nők fényes gyapotszövésű öltözékét a mellrészen, a ruhaujjakon és a szoknya szegélyén többnyire áttört arany és ezüst hímzés díszítette. Sok nő hajában lehetett látni a magasra fölmeredő spanyol fésűt, afölött nem ritkán még azt a fejet és vállat befedő, fekete vagy fehér fátyolkendőt is, amelynek mantilla a neve. Zarándokló parasztasszonyoknál ez nem lehetett meglepő, de bezzeg meglepődtem, sőt megdöbbentem, amikor a kötélpálya állomásán Donna Mária Pia is bár nem parasztos, csillámló-díszes öltözékben, hanem elegáns délutáni ruhában, de szintén magas fésűre tűzött mantillában lépett elém. Nem látott semmi okot mentegetődző mosolyra a népi maskarádé miatt - én még kevésbé. Mélyen megrendülve, különleges hódolattal hajoltam a keze fölé. A mantilla remekül illett neki. A finom csipkeszöveten át a napfény filigrán árnyékokat rajzolt nagy, déliesen sápadt, szigorú arcára.

Zouzou nem viselt mantillát. Az én szememben fekete hajának bájos halántékfürtjei is eléggé megadták neki az etnikai jellegzetességet. De a ruhája még az anyjáénál is sötétebb volt, kissé olyan, mintha misére menne. Az urak is, a professzor, valamint Dom Miguel, aki gyalog érkezett, és kölcsönös üdvözléseink közben csatlakozott hozzánk, komoly viseletben, szalonkabátban és cilinderben voltak, míg énnálam el kellett nézni a szürke sávos kék öltönyt. Ez kissé feszélyező volt, de tekintve a külföldi ember tájékozatlanságát, szemet lehetett hunyni előtte.

Szóltam a kocsisomnak, hogy az Avenida-parkon és a Campo Grandén át hajtson, mert arrafelé csendesebb. A professzor és felesége a hátsó üléseken ült, én Zouzouval velük szemközt. Dom Miguel a kocsis mellett a bakon. Egész úton hallgatagok voltunk, vagy csak elvétve váltottunk szót, ami főként Señora Mária rendkívül méltóságos, sőt merev és csevegést megindulni nem engedő magatartásából következett. A férje ugyan egyszer nyugodtan hozzám intézte a szót, de én önkéntelenül engedélyt kérőn az ibér fejdíszével ünnepélyeskedő asszonyra pillantottam, és tartózkodón feleltem. Fekete borostyán-fülbevalói a kocsi könnyű zökkenéseitől meglendülve himbálóztak.

A cirkusz bejárata közelében erősen összetorlódtak a járművek. Csak lassan haladtunk előre más járművek közt, és türelmesen kellett várakoznunk, amíg fölhajthattunk és kiszállhattunk. Akkor az aréna tágas félköre fogadott be bennünket sorompóival, oszlopos balusztrádjaival és ezres sorokban egymás fölé magasodó üléseivel, amelyek közül már csak kevés volt üres. Karszalagos rendezők mutatták meg árnyékban levő helyeinket, nem nagyon magasan a fűrészpor és homok keverékével beszórt porond sárga köre fölött. Az óriási aréna csakhamar az utolsó helyig megtelt. Kuckuck nem túlzott, amikor a látvány festői nagyszerűségéről beszélt nekem. Egy nemzeti társadalom színes összképe volt ez, amelynek előkelő része legalább jelzésszerűen és szemérmesen alkalmazkodott a túlsó oldal napsütötte népiességéhez. Elég sok hölgy, még néhány külföldi is, mint Hüonné és Maurocordato hercegné, magas fésűvel és mantillával ékesítette magát, sőt egyik-másik a paraszti arany és ezüst hímzést is utánozta, és az urak ünnepélyes öltözéke a nép iránt tanúsított figyelemnek tűnt fel - mindenesetre az alkalom népszerűségének szólt.

A hatalmas kör hangulata a várakozás fegyelmezett vidámságával a napos oldalon, sőt éppen ott, észrevehetően különbözött attól a rossz csőcselékszellemtől, amely profán sportpályák tribünjein otthonos. Izgalmat, feszültséget jómagam is éreztem; de ami ebből a még üres küzdőtérre letekintő arcokon olvasható volt, úgy tetszett, mintha valamilyen áhítat tartaná féken. A zene hirtelen megszakadt, és egy mór-spanyol jellegű koncertdarabból a nemzeti himnuszba csapott át, amikor megjelent páholyában a herceg szikár alakja - szalonkabátján rendjelcsillag, gomblyukában egy szál krizantém - hitvesével, aki szintén mantillát viselt Az egész közönség felállt helyéről, és tapsolt. Ez még egyszer megtörtént később, másvalaki tiszteletére.

Egy perccel három előtt lépett be a fenséges pár. Pontban háromkor, a tovább játszó zenekar hangjainál, megkezdődött a nagy középső kapun át a szereplők menetének felvonulása. Elöl a három kardhordó, vállrózsás, rövid, hímzett zekében, ugyancsak színes hímzésű, szűk nadrágban, amely a lábikra feléig ért le, fehér harisnyában, csatos cipőben. Mögöttük bandarilleirók lépkedtek, kezükben hegyes, tarka szalagos pika, s ugyanily stílusban öltözött capeadorók, ingükön leszaladó keskeny fekete nyakkendő, karjukra vetve rövid, vörös köpeny. Azután lándzsával fölfegyverzett picadorok kavalkádja bontakozott ki, fejükön viharszíjas kalap, lovuk szügyét és véknyát matracszerűen tűzött takaró védte. Virágokkal és pántlikákkal fölcicomázott öszvérfogat zárta le a menetet, amely a sárga körporondon át egyenest a hercegi páholy felé tartott, ott fölbomlott, miután minden egyes tagja lovagmódon meghajolt előtte. Láttam, hogy néhány torreádor a védőberendezésekhez haladtában keresztet vetett.

Egyszerre, a darab közepén, a kis zenekar megint elhallgatott. Egy szólótrombita éles szignálja harsant fel. Körös-körül nagy lett a csend. Hirtelen kitárult egy kis kapu, amelyet eddig nem vettem észre, és - itt a jelenidőt használom, mivel az esemény annyira jelenvaló előttem - kitör rajta valami elementáris: a vágtató bika, feketén, súlyosan, hatalmasan, a nemző és gyilkoló erő szemlátomást ellenállhatatlan tömörülése, amelyben hajdankori népek bizonyára egy istenállatot, az állatistent látták volna; apró szemeit fenyegetően forgatja, szarvai ivótülök módjára görbülnek, de széles homlokába kiugróan cövekelve, fölfelé ívelő hegyükön nyilván a halált hordozzák. Előrerohan, mellső lábait megfeszítve megtorpan, dühödten mered a vörös köpenyposztóra, amelyet az egyik capeador kínáló meghajlással tőle kis távolságban a homokra terít, ráront a posztóra, beletúrja szarvát, a talajba fúrja a posztót. Abban a pillanatban, hogy ferdén tartott fejjel váltani akarja döfésre kész szarvát, a kis ember elrántja előle a posztót, mögéje ugrik, s mialatt az erőtömeg nehézkesen megfordul maga körül, két bandarillerio két-két tarka pikát taszít az állat zsírpárnás nyakába. Megülnek ott a pikák; alighanem szigonyos végük van, attól szilárd a tartásuk; a játék későbbi során lebegve, ferdén álltak ki a testből. Pontosan a nyakszirt közepébe plántált egy harmadik bandarilleiro egy rövid, tollas nyársat; attól fogva a bika, miközben halállal fenyegető harcát vívta a halál ellen, háta előrészén viselte ezt a díszt, amely olyan volt, mint egy széttárt galambszárny.

Én, Kuckuck és Donna Mária Pia közt ültem. A professzor halkan beszélt hozzám, egy s más magyarázatot fűzött a látottakhoz. Tőle tudtam meg, mi az elnevezése a különféle rendfokozatú viadoroknak. Tőle hallottam, hogy a bika a mai napig úri módon élt szabad levegőn, a legnagyobb gonddal tartották, a legudvariasabban bántak vele. Jobb oldali szomszédom, a nagyasszony, szótlan volt. A nemző és gyilkoló istenállatról, meg arról, ami ott lenn vele történt, csak azért fordította el olykor a szemét, hogy megrovóan intse le a férjét, ha ez beszélt. Szigorú, déliesen sápadt arca a mantilla árnyékában mozdulatlan volt, de keble gyorsabban emelkedett és süllyedt, és én, bizonyos lévén, hogy nem veszi észre, gyakrabban néztem ezt az arcot, ezt a hiányos önuralommal hullámzó keblet, mint a megnyársalt, hátán nevetséges kis szárnyat lebegtető s már némi vérrel mocskolt áldozati barmot.

Így nevezem, mert aki nem tompult el teljesen, annak éreznie kellett a szabadjára engedett ősnépiesség, a mélyről sarjadó halálos ünnepiesség dermesztő, egyben szentségesen vidító hangulatát, a virtus, a vér és az áhítat semmihez nem fogható vegyülékét, ami az egész fölött lebegett. Később, a kocsiban, amikor már szabad volt beszélnie, a professzor beszélt is erről, de tudákossága az én nagyon finom és izgékony szimatomnak nem mondhatott lényegesen újat. A vérrel elegyes virtus kitört, amikor néhány perc múlva a bika - nyilván, mert hirtelen átlátta, hogy ennek nem lesz jó vége, hogy itt az erő mégiscsak egyenlőtlen feltételek mellett harcol az ésszel - elindult a kapu felé, amelyen át kiengedték, és izmaiban és zsírjában szalagos pikákkal vissza akart loholni az istállóba. Viharosan tört ki a fölháborodott gúnykacaj. Először a napos oldalon, de azután nálunk is, talpra szöktek az emberek, fütyültek, kurjongattak, pfujoztak, szidták a bikát. Az én fennkölt szomszédnőm is felugrott, váratlanul élesen fütyült, orrot mutatott a gyávának, és zengetesen ha-ha-hahotázott. Picadorok állták el a bika útját, és feléje böködtek tompa lándzsáikkal. Nyakába, hátába, véknyába új meg új tarka pikákat döftek, ezek közül néhány bátorításul tűzijátékgyutacsokkal volt fölszerelve, amelyek pattogva, sisteregve égtek ki a bőrében. Ezektől az ingerlésektől a tömeget fölháborító kis értelmességi rohama gyorsan vad dühre változott, amely fölfokozta erejét a halálos játékban. Megint belevetette magát, és többé nem lett hozzá hűtlen. Egy ló a lovasával hentergett a homokban. Egy capeador fölbukott, sajnos a hatalmas ivótülkökre került, megperdült a levegőben, és teljes súlyával a földre zuhant. Mialatt a fölbőszült állatot a vörös posztó iránti idioszinkráziájának kihasználásával elterelték a mozdulatlan testtől, ezt fölemelték és kivitték, tisztelgő taps közben, amelyről nem lehetett tudni, hogy a szerencsétlenül jártnak szólt-e, vagy a bikának. Valószínűleg mindkettőnek. Maria da Cruz hol tapsolva, hol gyorsan keresztet vetve vett részt a tiszteletadásban, közben hazája nyelvén mormolt valamit, ami fohász lehetett az elesett viador lelkiüdvéért.

A professzor úgy vélte, néhány eltört borda és agyrázkódás árán meg fogja úszni.

- Ez itt Ribeiro - mondta aztán. - Pompás fickó.

A viadorok csoportjából kilépett az egyik espada. Ah-ok és üdvözlő kiáltások tanúskodtak a népszerűségéről. Minthogy a többiek mind visszahúzódtak, a vérezve dühöngő bikával egyedül foglalta el a porondot. Már a felvonulás során feltűnt nekem, mert a szép és elegáns jelenséget szemem rögtön kiválasztja a megszokottból. Tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett ez a Ribeiro, és valóban remek szép legény volt. Választék nélküli, sima fekete haja a homlokába lógott, finom metszésű spanyolos arcán, csöndes komolysága éjfekete szemében egészen halvány mosoly jelent meg, talán a tetszészaj hatására, talán csak a halálmegvetés és a fölényes erőöntudat jeleként. A hímzett kabátka, váll-leffentyűkkel és a csukló felé szűkülő ujjakkal - ah, ilyen jelmezbe bújtatott engem valaha keresztapám, Schimmelpreester - ugyanolyan remekül állt neki, mint egykor nekem. Láttam hogy karcsún tagolt, igen úrias kezei vannak, az egyikben meztelen damaszkuszi pengét tartott, s jártában úgy használta, mint egy sétapálcát. A másik kezével vörös köpenykét szorított magához. Egyébként a kardot eldobta, amikor a már alaposan földúlt és vértócsákkal szennyezett kör közepére ért, s éppen csak hogy meglebbentette köpenyét a bika felé, amely tőle kis távolságban a beleszúrt pikákat rázta. Aztán mozdulatlanul állt a legény, és azzal az alig észrevehető mosollyal, szemében azzal a komolysággal várta a nekirohanó félelmetes mártírt, egyedüli célként kínálta magát neki, mint egy magános fa az istennyilának. Mintegy földbe gyökerezve állt ott, kétségtelenül tovább, mint szabad lett volna; csak aki jól ismerte őt, az nem rettegett abban a meggyőződésben, hogy egy szempillantás múlva leteperve, fölnyársalva, szétmarcangolva fog fetrengeni a földön. Ehelyett valami rendkívül graciózus, enyhén fölényes és nagyszerűen gyönyörködtető dolog történt. A szarvak már elérték, valamit elkaptak zekéje hímzett szegélyéből, amikor egyetlen, a köpenyt meglendítő kézmozdulata a gyilkos fegyverzetet oda irányította, ahol ő már nem volt, mert egy könnyed csípőlendülettel a szörny oldalánál termett, s ahogy az állat fekete háta mentén egyik karját kinyújtotta oda, ahol a szarvak dühösen szaggatták a lengő köpenyt, az ember a bikával olyan csoportba olvadt össze, amely kirobbantotta a lelkesedést. A nézők tömege ujjongva fölugrott és "Ribeiro" meg "Toiro!" kiáltások közt tapsolt. Magam is tapsoltam, és tapsolt mellettem a hullámzó keblű ibér nagyasszony, akit fölváltva néztem a gyorsan felbomló állat-embercsoporttal, mert ennek az asszonynak szigorú és elementáris személye számomra mindinkább egy lett az odalent folyó véres játékkal.

Ribeiro, a toiróval duettezve, még néhány remeklést művelt, és ezekben nagyon is szembeötlően az volt nála a fődolog, hogy a veszélyben táncosan tetszetős pózokat mutasson, erőt és eleganciát párosító képekkel kápráztasson. Egyszer, mikor a bika, alkalmasint már elgyengülve és minden forrongó dühének hiábavalósága miatt elkedvetlenedve, bambán maga elé meredt, ellenfele hátat fordított neki, a homokba térdelt, és ebből a helyzetből karcsún fölnyújtózkodva, emelt karokkal és lehajtott fejjel kifeszítette maga mögött a köpenyt. Ez eléggé vakmerőnek rémlett, de ő biztonságban érezhette magát a szarvat viselő pokolfajzat pillanatnyi kábultságának tudatában. Egyszer, a bika előtt elrohantában, lebukott az egyik kezére, a másikkal a dühöngőt mindig félrevezető vörös posztót messze oldalvást lengette, úgy hogy elhárította a veszélyt, aztán talpra szökött, hogy a következő pillanatban könnyed lendülettel átvesse magát a bika hátán. Meglett a sikere, amit sohasem köszönt meg, mert láthatóan mindig a toiróra is vonatkoztatta, ennek pedig hódolat és hála iránt semmi érzéke nem volt. Majdnem attól féltem, hogy viszont van érzéke aziránt, miszerint nem járja ilyen pimasz tréfát űzni egy áldozati barommal, amelyet a legelőn még udvariasan kezeltek. De épp ez volt a virtus, amely a nép vérszomjas áhítatát fűszerezte.

Hogy véget vessen a játéknak, Ribeiro odafutott a porondon hagyott pengéhez, a szokott kínáló mozdulattal, fél térdét meghajlítva kiterítette maga elé a köpenyt, és komoly szemmel nézte, ahogy a bika, szarvait nekimeresztve, de már nagyon nehézkes galoppban, felé közeledett. Hagyta, hogy közeledjen, egészen odaérjen, pontosan a legutolsó pillanatban fölkapta a földről a kardot, és a keskeny, meztelen acélpengét fele hosszáig az állat szügyébe döfte. A bika elvágódott, súlyosan vonaglott, szarvait egy pillanatra a talajba fúrta, mintha a vörös posztóval akarna elbánni, aztán oldalára fordult, és szemei megüvegesedtek.

Valóban a legelegánsabb módja volt ez a lemészárlásnak. Még látom Ribeirót, ahogy a köpenyt hóna alatt tartva, lábujjhegyen, mintha nesztelenül akarna járni, oldalvást lép, közben az elejtett bikát figyeli, amely nem mozdult többé. De már rövid haláltusája alatt az egész közönség egy emberként fölállt a helyéről, és tapsviharral adózott a halálos játék hősének, amely egyetlen menekülési kísérlete óta kitűnően viselkedett. Zúgott a taps mindaddig, amíg csak a bikát az érte jött öszvérfogat el nem fuvarozta a porondról. Ribeiro a kocsi mellett haladva kikísérte, mintegy megadva neki a végtisztességet. Azután már nem jött vissza, és ugyancsak ő, más név alatt, más életszerepben, mint egy kettős kép egyik fele, nem sokkal utóbb megint elém került. De erről majd a maga helyén.

Még két bikát néztünk meg, ezek kevésbé jók voltak, akárcsak az az espada, aki oly ügyetlenül találta el az egyiket, hogy ez csak vérömlést kapott a szúrástól, de nem múlt ki. Mint aki okádik, úgy állt ott, lábait előrefeszítve, kinyújtott nyakkal, és vastag sugárban köpte a vért a homokba - rossz volt nézni. Egy tenyeres-talpas, túlzottan csillámló gúnyájában nagyon hiún viselkedő matador kellett hogy megadja neki a kegyelemdöfést, úgyhogy két kardmarkolat meredt ki a testéből. Elhagytuk az arénát. A kocsiban azután Mária Pia férje tudós magyarázatokba bocsátkozott arról, amit láttunk - amit én először láttam. Beszélt egy ősrégi római mítoszról, ahová a felsőbb, keresztény hitvilágból mélyre visz az út, egy vérontásra nagyon is hajlamos kultuszrétegbe, amelynek szolgálata hajszál híján elragadta a világvallás rangját az Úr Jézusétól, minthogy titkai nagyon népszerűek voltak. Újoncait nem vízzel, hanem egy bika vérével keresztelték meg, amely talán az isten maga volt, noha az megint abban élt, aki vérét ontotta. Mert volt ebben a tanban valami elválaszthatatlanul egybeforrasztó elem, amely valamennyi követőjét életre-halálra összekovácsolta, és misztériuma öldöklők és megöltek, bárd és áldozat, nyíl és cél azonosságában és egységében rejlett... Minderre csak fél füllel hallgattam, csak amennyire az odafigyelés nem zavart az asszony nézésében, akinek alakját a népünnepély emelte fel úgy, hogy igazában azonosult önmagával, és éretté vált a szemléletre. Keble most megpihent. Vágyódtam arra, hogy ismét hullámozni lássam.

Nem titkoltam önmagam előtt, hogy Zouzouról a véres játék alatt teljesen megfeledkeztem. Annál határozottabban eltökéltem, hogy végre teljesítem állandó követelését, és isten neki, elébe teszem a rajzokat, amelyekre tulajdonjogi igényt tartott - Zaza képmásait Zouzou halántékfürtjeivel. Másnap még egyszer ebédre voltam hivatalos Zouzouékhoz. Az éjszakai zápor után beállott lehűlés indokolttá tette, hogy könnyű felöltőt vegyek magamra, annak belső zsebébe rejtettem el az összetekert lapokat. Hurtado is ott volt. Az asztalnál még a tegnap látottak körül forgott a társalgás, és hogy a professzornak kedvére tegyek, tovább érdeklődtem a levitézlett vallás felől, amelyhez lépcső vitt le a kereszténységből. Sokat nem tudott hozzátenni, de azt válaszolta, azok a rítusok nem is vitézlettek le olyan nagyon, mert az emberiség vallási szertartásai a nép körében mindenkor áldozati vértől, istenvértől gőzölögtek, és célozgatott rá, hogy a miseáldozat úrvacsorája és a tegnap esti véres ünnepi játék közt rejtett vonatkozások vannak. Én a háziasszony keblére pillantgattam, nem hullámzik-e történetesen.

Feketekávé után elköszöntem a hölgyektől, fönntartva magamnak, hogy ottlétem közeli utolsó napján még búcsúlátogatást teszek. A múzeumba visszatérő urak társaságában a siklón lementem a városba, ott tőlük is elbúcsúztam, kifejezve szívbéli reményemet, hogy a szerencse jóvoltából a jövőben viszontláthatjuk egymást. Úgy tettem, mintha a Savoy Palace felé indulnék, aztán jól körülnéztem. Sarkon fordultam, és a következő siklójárattal visszavitettem magam.

Tudtam, hogy a villa előtt a rácskapu nyitva van. Az időjárás reggel óta szelíd őszi napsütésre fordult. Donna Mária Pia ebben az órában sziesztázott. Bizonyosra vehettem, hogy Zouzout ott találom a hátsó kiskertben, ahová a ház oldala mellett kavicsos ösvény vezetett. Halk, sietős léptekkel mentem végig rajta. Egy kis gyepágy közepén dáliák és őszirózsák virítottak. A háttérben jobb kéz felől a megbeszélés szerinti oleanderbozót óvó félkörben vette körül a megjelölt padot. Ott ült a kedves teremtés, akit mostanában kissé árnyékba helyeztem, egészen úgy öltözve, ahogy első nap láttam; egyéni ízlése szerint laza szabású, kék csíkos ruháján ugyanazon kelméből való öv, az ujjak szegélyén keskeny csipkehímzés. Valami könyvet olvasott, s bár óvatos közeledésemet hallania kellett, nem pillantott fel, amíg csak ott nem álltam előtte. A szívem erősen vert.

- Á? - szólalt meg, s szétnyílt ajkait, akárcsak elefántcsontszín arcbőrét, valamivel halványabbnak láttam, mint egyébkor.

- Még itt?

- Ismét itt, Zouzou. Már lenn voltam a városban. Titokban visszajöttem, mert föltettem magamban, hogy beváltom az ígéretemet.

- Szép magától! - mondta. - A márki úr ráeszmélt a kötelességére; nem sietett vele. Ez a pad hovatovább afféle várakozópad lett.

Elszólta magát, az ajkába harapott.

- Csak nem képzelte - siettem válaszolni -, hogy hűtlen leszek a csodaszép körfolyosón történt megállapodásunkhoz! Szabad leülnöm maga mellé? Ez a pad itt a lugasban határozottan meghittebb, mint az a másik ott, a teniszpályán. Félek, hogy majd megint elhanyagolom a játékot, és elfelejtem, amit...

- Nos, odaát Meyer-Novaróéknak is csak lesz tán teniszpályájuk.

- Lehetséges. De az nem lenne ugyanaz. Nehezemre esik elbúcsúzni, Zouzou. Mélyen tisztelt papájának ott lenn már istenhozzádot mondtam. Mily érdekesen beszélt az imént az emberiség vallási szertartásairól! A tegnapi corrida - ennyit legalábbis mondhatok - fura benyomást tett rám.

- Nemigen néztem oda. Az ön figyelme is láthatóan megoszlott, mint legtöbbnyire. De térjünk a tárgyra, márki. Hol vannak a rajzaim?

- Itt - mondtam. - Maga akarta... Értse meg, ezek képzeletszülte alkotások, úgyszólván akaratlanul keletkeztek...

Átvette a kis csomó lapot, megnézte a legfelsőt. Zaza teste volt, szerelem sugallta rajz, ilyen vagy olyan helyzetben. A lapos fülbevalók egyeztek, még inkább a hajfürtök. Az arc kevésbé hasonlított, de mit számított itt az arc!

Ugyanoly feszesen ültem, mint Donna Mária Pia szokott, mindenre fölkészülve, mindenbe beletörődve s már előre megrendültem mindattól, ami következhet. Zouzou arca sötét pírba borult saját édes meztelenségének láttára. Fölugrott, riccs-raccs, keresztbe-hosszába összetépte a műalkotásokat, és a libbenő darabokat a levegőbe szórta. Persze, ennek mind így kellett történnie. De aminek nem kellett történnie, és mégis megtörtént, ez volt: egy pillanatig csüggedt arccal bámult a földön szanaszét heverő papírrongyokra, a következő pillanatban a szeme könnybe lábadt, visszahanyatlott a padra, két karját a nyakam köré kulcsolta, és mellemre rejtette lángoló arcát, apró lihegések közt, amelyek hangtalanok voltak, mégis hangot adtak minden elképzelhetőnek, mialatt - és ez volt a legmegindítóbb - ökölbe szorított kis keze, a bal ökle, folyvást ütemesen verdeste a vállamat. Megcsókoltam nyakamra simuló meztelen karját, száját magamhoz vontam, és csókoltam csókjaimat viszonzó ajkát, egészen úgy, ahogy megálmodtam volt, ahogy célul tűztem ki, amikor őt, az én Zazámat, először pillantottam meg a Rocio téren. Ki nem irigyel engem, ha ezeket a sorokat olvassa, ezekért az édes másodpercekért? És ki nem irigyli őt is, aki, ámbár kissé az öklével dobolva, megtért a szerelemhez? - De micsoda sorsfordulat következett most! Minő változása a szerencsének!

Zouzou hirtelen oldalt fordította a fejét, és kitépte magát ölelésünkből. A bokor és a pad előtt - előttünk - ott állt az édesanyja.

Némán, mintha csak ütés érte volna előbb még izzón egybeforrt ajkunkat, szótlanul néztük a fennkölt asszonyt, akinek nagy, déliesen sápadt, szigorú szájú, feszült orrcimpájú, összevont szemöldökű arca mellett borostyánfüggők himbálództak. Jobban mondva: csak én néztem föl rá; Zouzou a mellére szorította állát, és doboló kis öklével most már a padot verdeste, amelyen ültünk. De én, higgyék el nekem, kevésbé voltam fejbe verve az anya megjelenésétől, mint hinni lehetett volna. Mert hiszen, bármennyire váratlan volt, teljesen szükségszerűnek éreztem, mintha csak kívánságomra történt volna, és természetes zavaromba öröm vegyült.

- Madame - mondtam szertartásosan, fölemelkedve ültömből. - Sajnálom, hogy megzavartuk ebéd utáni pihenését. Ez itt úgyszólván véletlenségből történt, és teljesen az illem határai közt...

- Hallgasson! - parancsolt rám az úrnő csodálatosan mély zengésű, kissé déliesen rekedt hangján. És Zouzouhoz fordulva így szólt:

- Suzanna, fölmégy a szobádba, és ott maradsz, amíg nem szólítanak.

Aztán megint hozzám intézte a szót:

- Márki, beszédem van önnel. Kövessen!

Zouzou elfutott a pázsiton, amely nyilván a señora lépteinek zaját is tompította. Ez most a kavicsos útra tért, én pedig, szó szerint engedelmeskedve, "követtem" őt, vagyis nem mellette mentem, hanem kissé rézsút mögötte, így értünk a házba és a szalonba, ahonnét egy ajtó az ebédlőbe szolgált. A szemközti, félig nyitott ajtón túl egy meghittebb szoba látszott. A szigorú hölgy keze behúzta ezt az ajtót.

Pillantásunk találkozott. A señora nem volt csinos, de nagyon szép.

- Luiz - mondta -, most legelőször meg kellene kérdeznem, illik-e így viszonozni a portugál vendégszeretet. Hallgasson! Megtakarítom magamnak a kérdést és önnek a választ! Nem azért rendeltem ide, hogy alkalmat adjak önnek balga mentegetődzésre. Hiába is próbálná ezzel fölülmúlni cselekedeteinek balgaságát. Ez fölülmúlhatatlan, és az egyetlen, amit most tehet, és ami öntől elvárható, az, hogy hallgat, és érettebb egyénekre bízza sorsának intézését, akik majd helyes útra térítik el, a felelőtlen gyerekesség útjáról, amelyre ifjonti éretlenségében rátévedt. Alighanem ritkán származott gyógyíthatatlanabb gyerekesség és károsabb esztelenség abból, hogy ifjúság ifjúsággal társult. Mit gondolt ön magában? Mit akart azzal a gyermekkel? Rút hálátlansággal ostobaságot és zűrzavart hoz abba a házba, amely származására s más kellemes tulajdonságaira való tekintettel vendégszeretőn megnyílt ön előtt, s ahol rend, értelem és szilárd tervek uralkodnak. Suzanne előbb vagy utóbb, valószínűleg a közeljövőben, Dom Miguel felesége lesz, férjem érdemes asszisztenséé, ez Dom Antonio José kívánsága és akarata. Ezek után mérje fel, minő balgaságot követett el, amikor szerelmes mohóságában a gyerekesség útját választotta, és el akarta csavarni egy gyermek fejecskéjét. Választása és eljárása nem férfira, hanem éretlen tacskóra vall. Érett értelem dolga, hogy közbelépjen, mielőtt még késő. Egy beszélgetésünk során ön egyszer az érett kor jóságáról beszélt, mily jó, mondta, hogy nevén nevezi az ifjúságot. Hogy az érett korral való találkozásban valaki megtalálja a boldogságát, ahhoz persze férfilélek kell. Ha a kellemes ifjúság ilyen férfilelket mutatna, ahelyett, hogy a gyerekességben próbál szerencsét, akkor nem kellene nyakon öntött uszkár módjára elkullognia, nem kellene vigasztalanul világgá mennie...

- Mária! - kiáltottam.

Ő pedig hatalmasan fölujjongott:

- Hólé! Hehó! Ahé!

Ősmélyből áradó erők forgószele ragadott magával a kéj birodalmába. És viharosabban, mint az ibér véres játék közben, magasan hullámzott forró dédelgetéseim alatt a fejedelmi kebel.



TIZENEGYEDIK FEJEZET


 
 
0 komment , kategória:  THOMAS MANN EGY SZÉLHÁMOS VAL  
Címkék: foglalatoskodtak, lelkiismeretéhez, megkülönböztesse, engedelmeskedjék, türelmetlenségén, legmegragadóbbak, megengedhetetlen, meghosszabbítsuk, schimmelpreester, futószőnyegekkel, félreérthetetlen, levelezőlapokkal, csípőlendülettel, jelentékenyebben, legcsodálatosabb, legnevetségesebb, összefestékezett, gondolatmeneteim, liftszolgálattól, megszakításokkal, tanulmányozására, megaláztatásáról, virágosboltokról, növénylevelekkel, hotelvállalatnak, múzeumlátogatást, helytelenítettem, mellékösvényeken, legtitokzatosabb, természetellenes, életlehetőségtől, meghosszabbítása, alkalmatlankodni, csillagszerűsége, életkörülményeim, viszontláthattam, türelmes papírra, szellemi vállalkozáshoz, anyagot föltétlenül, kétely legfeljebb, természetadta tehetség, városkában mindenki, egyéni kellemnek, dolgot goutírozom, asszonyok kedvence, írói próbálkozásomban, legteljesebb őszinteséggel, szemérmetlenség vádjától, igazmondás talajából, istenáldotta tartományból, emberlakta föld, zord szelek, THOMAS MANN, SZÉLHÁMOS VALLOMÁSAI, LÁNYI VIKTOR, ELSŐ KÖNYV, ELSŐ FEJEZET, MÁSODIK FEJEZET, HARMADIK FEJEZET, NEGYEDIK FEJEZET, ÖTÖDIK FEJEZET, HATODIK FEJEZET, HETEDIK FEJEZET, NYOLCADIK FEJEZET, KILENCEDIK FEJEZET, Engelbert Krull, Berncastler Doktor, Château Margaux, Château Mouton Rotschild, Pallas Athéné, Elküldök Düsingért, Pityi Palkóé, Idáig Olympia Krullnak, Olympia Übel, MÁSODIK KÖNYV, Mert Chateau, Egyedül Übel, Hogy Chateau, Kereskedelmi Bankban, Kölnben Sally Meerschaum, Saint James, Albany Hotel, Saint Honoré, Isaak Stürzli, Loreley Penziónak, Loreley Penzió, Loreley Penzióból, Frankfurter Hof, Felülvizsgáló Bizottság, Mikor Szent Mihály, Monsieur Stürzlivel, Monsieur Stürzli, Nevem Kroull, Félix Kroull, Csak Sztankó, Otthon Frankfurtban, Albany Hotelben, Pierre Jean-Pierre, Madame Houpflé, Édes Diane, Diane Philibert, Diane Philibert-t, Monsieur Houpflé, HARMADIK KÖNYV, TIZEDIK FEJEZET, Diane Houpflé, Crédit Lyonnais-nál Armand Kroull, Albany Hotel-ben, Sarah Bernhardt Színház, Square St, Monsieur Mustafa, Monsieur Machatschek, Monsieur Cordonnier, Eleanor Twentymant, Lord Kilmarnockot, Mert Mrs, Lord Kilmarnockkal, Egyébként Aberdeen, Eleanor Twentyman, Gyűlölöm Mummyt, Lord Kilmarnock, Eleanor Twentymannel, Egyelőre Zaza, Faubourg Saint-Honoré, Louis Seize-komódjának, Opéra Comique-ban, Grand Hôtel, Opéra Comique-ba, Igazában Félix, Számomra Párizs, Chateau Lafitte-ot, Mademoiselle Zaza, Mademoiselle Zazával, Kedves Kroull, Buenos Airesben, Louis Venosta, Kedves Kroullom, Otthon Loulounak, Párizsból Klosmannról, Nevünk Armand, Petits Champs, Buenos Airesig, Maga Lisszabon, Egész Európában, Paulina Centurione, Professzor Kuckuck, Antonio José, Aristide Estompard, Contessa Centurione, Savoy Palace, Savoy Palace-ba, Madame Hüonnak, Madame Kuckuck, Miguel Hurtado, Mademoiselle Suzanne, Monsieur Hurtadót, Buenos Airesbe, Avenida Liberdadéval, Museu Sciê, Senor Hurtadót, Senor Hurtado, Jóságos Isten, Mademoiselle Zouzout, Maria Pia, Mária Pia, Venosta Zazája, Buenos Aires-i, Loulounak Zazáról, Kérem Felségedet, Votre Sainteté, Mademoiselle Zouzou, Hiszen Dom Antonio, Ránéztem Zouzoura, Joan Ferdinand, Votre Majesté, Campo Grandé, Szépművészeti Akadémia, Mindjárt Néróra, Felséges Uram, Vörös Oroszlán-rend, Vörös Oroszlánrenddel, Donna Mária Pia, Victoria Marquise, Kedves Louloum, Vörös Oroszlán-rendre, Vörös Oroszlán-rendjelemet, Elmondtam Zouzounak, Principe Real, Boldog Emánuel, Donna Mária Piához, Eszerint Emánuel, TIZENEGYEDIK FEJEZET, Hiszen Zaza, Luis Pedro, Campo Pequeno-arénában, Campo Pequeno, Campo Grandén,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
07.03. 11:03 Először ültetettek be rekeszizom-pacemakert Magyarországon
07.03. 11:03 KSH: áprilisban 517 millió euró volt a külkereskedelmi többlet
07.03. 10:43 Csaló adománygyűjtőket fogtak el Budapesten
07.03. 10:43 Jelentősen erősödött a forint a főbb devizákhoz képest délelőtt
07.03. 10:38 Rekordmagas az amerikai cégek adóssága
07.03. 10:16 A spanyol munkanélküliség 2,8 százalékkal csökkent júniusban
07.03. 10:16 Égett egy üzemcsarnok Pomázon
07.03. 10:05 Megkezdi az ÁSZ a Fidesz és a KDNP 2016-2017-es gazdálkodásának ütemezett e...
07.03. 10:02 KSH: 7,2 százalékkal emelkedett a kiskereskedelmi forgalom májusban
07.03. 10:01 Illegális bevándorlás - Századvég: szigorítják a német migrációs politikát
Tudjátok ?
Mi tűnik neked fel ezen a képen?
Mit láthatunk ezen a képen?
Tudtátok-e, hogy a CONTERGAN (a '60-as évek rém-gyógyszere) ÚJ ÉLETRE KEL A GYÓGYÍTÁSBAN?
Ha otthon szeretnék csapolt sört inni, akkor miket kellene beszereznem?
Mitől macska a macskaköves utca?
még több kérdés
Blog Címkék
Aktuális átigazolások  ***Csodálatos kép***  ***Csodálatos COLI Kép***  Égő gyertya  Isten szeretete  ***Csodálatos kép***  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  Gyönyörú virágok  Indiános kép  ]Szabó Gyuri bácsi úgy irtja a...  ***Csodálatos kép***  Tallóztam  ***Csodálatos INDIÁNOS Kép***  Még éreznem kell  Nem mindegy  Baráth Sándor Köröttem szitál...  ***Csodálatos Creation Kép***  Helló  nap  Borzasztó tragédia a foci v.b....  Vannak pillanatok  ***Csodálatos INDIÁNOS Kép***  Indiános sordísz  Indián hölgy gyermekével  ***Csodálatos INDIÁNOS Kép***  Szent Hedvig királynő 07.18  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  ***Csodálatos kép***  Kellemes hétvégét !  Gondolkozz el rajta, mikor azt...  Isten szeretete  Indián szerelmespár  ***Csodálatos kép***  ***Csodálatos kép***  Barátok egymás között  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  ***Csodálatos COLI Kép***  Hazám,hazám - Ídézetes kép  Pillangók  Keresztény versek - Vargha Ta...  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  Szép napot !  Helló  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  Kellemes szép napot!  Indián szerelmespár  Barackos csirkemell - recept  Nemzetközi találkozót tartotta...  Jó reggelt !  A mennyei Atyát választottam  Indiai hölgy  ***Csodálatos kép***  Indiános sordísz  Indiai szerelmespár  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  Kellemes szerdai napot  Jó reggelt !  Rózsa gyertyákkal  nap  Isten szeretete  Isten szeretete  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  Kávé  Szerencse bambusz  Isten szeretete  Nekem tapsolt  Baráth Sándor Köröttem szitál...  Gondolkozz el rajta, mikor azt...  ***Csodálatos kép***  Indián harcos  Love !  Aktuális átigazolások  Pillangók  Indiai hölgy és a farkasa  Megkönnyeztem  Aktuális átigazolások  Állatok barátsága  Kellemes hétvégét !  ***Csodálatos INDIÁNOS Kép***  Várakozás  Pillangók  Indiános sordísz  Szent Hedvig királynő 07.18  Indiános kép  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  Hordó  Régen látták egymást  A tisztítótűzből érkezett láto...  Bánatosan  Tallóztam  Isten terve a fájdalmadra  Tudd van egy gyertya a szívünk...  Indiános kép  Indiános kép  Csodálatos kép !  Jó reggelt  L. Gál Mária: Öregszem, Uram  esti kép  ***Csodálatos Creation Kép***  Barátok egymás között 
Bejegyzés Címkék
türelmes papírra, szellemi vállalkozáshoz, anyagot föltétlenül, kétely legfeljebb, természetadta tehetség, városkában mindenki, egyéni kellemnek, dolgot goutírozom, asszonyok kedvence, írói próbálkozásomban, legteljesebb őszinteséggel, szemérmetlenség vádjától, igazmondás talajából, istenáldotta tartományból, emberlakta föld, zord szelek, rajnai hegyvonulat, verőfényben boldogan, híres települések, nevét hallja, folyón föl-le, vidám Mainz, előkelő taunusi, emberi ötletesség, kerti vendéglőben, pocakja miatt, aranyszín bormártással, hűvös bolthajtások, magas állványok, föld alatti, csiklandós aranylé, halandók közt, fiúcska esze, palackok külsejére, sajtolt dugót, külön körpecsétet, potrohára pedig, szemfényvesztő kiállítással, sampányerét rendőrileg, hete arra, szervezetem máig, szigorú szót, hazai gyártmányokkal, villánk csinos, lejtős kertet, állványon üveggolyó, belső berendezésről, egyiken valódi, függönytartók alabárdok, ajtófélfák közt, ember átléphet, kezét mozdítaná, szélfogó ajtó, ajtó meglassúdva, élet című, családi otthon, eseményeknek elébe, legcsekélyebb buzgalmat, születéskor tanúsított, anyaöl sötétségét, napvilággal fölcserélni, emberek világába, legkülönfélébb nevek, magam számára, nappal minden, bennem lobogó, maga helyén, fejem ezen, alvásom ereje, valami idegen, gondviselés által, általánosságba való, kerti úton, folyosón ide-oda, felső ajkam, szemem részint, szolgálónak pedig, tényállás felől, bolondériámról valaki, császárt viszem, örök mókázó, kedvemben ilyenkor, lelki megrázkódtatás, fura játékot, felnőttek támogatását, reggel például, elhatározással ébredtem, ilyen játéknak, szörnyen terhes, képzeletben magam, városka többi, szépen formált, mutálás előtt, értelmet csalóka, ilyen külső, legnagyobb ügyeskedéssel, szememre vetni, igazsághoz híven, legfinomabb fából, emberi akarat, fejembe vettem, , ,
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák