Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2012-04-08 19:54:07, vasárnap
 
   
  AZ ELSŐ SZÁZ VERS



Az első, ehhez hasonló, gyűjteményt Szerb Antal állította össze. Azt
ajánlotta, hogy mások is próbálják összeszedni saját legfontosabb száz versüket. De jó lenne, ha mindenkinek volna száz verse! Ez az enyém. A lapszámozás hiánya szándékos. Nem megkeresni kell, hanem keresgélni. Talán éppen ma egy másik sor ragad meg.
Tartalom
1. Devecseri Gábor: Erdő
2. Madách Imre: Az ember tragédiája - részlet
3. François Villon: Apró képek balladája
4. Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
5. Kosztolányi Dezső: Litánia
6. Blaise Cendrars: Húsvét New Yorkban
7. Berzsenyi Dániel: Horác
8. Guillaume Apollinaire: Égöv
9. Ady Endre: A Gare de l'Est-en
10. Nagy László: Adjon az Isten
11. Nagy László: A város címere
12. William Shakespeare: Hamlet - részlet
13. Basó - egy haiku
14. Alan Ginsberg: Apollinaire sírjánál
15. Tóth Árpád: Őszi kérdés
16. József Attila: Nagyon fáj
17. József Attila: Medáliák
18. József Attila: A hetedik
19. József Attila: Reménytelenül
20. József Attila: A Dunánál
21. Ady Endre: A muszáj-Herkules
22. Ady Endre: Új vizeken járok
23. Ady Endre: Harc a Nagyúrral
24. Ovidius: A négy korszak
25. Weöres Sándor: Három emlékmű - Egry József
26. Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac - részlet
27. Artrhur Rimbaud: A meghökkentek
28. Paul Verlaine: Őszi chanson
29. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
30. Kölcsey Ferenc: Huszt
31. Quintus Horatius: Apollóhoz
32. Li Taj-Po: Őszi dal
33. Omar Khajjám (két négysoros)
34. Carmina Burana - Míg kocsmában...
35. Henri Michaux: A nagy háború
36. Henri Michaux: Foglalkozásom
37. Henri Michaux: Ecce homo
38. Arany János: A walesi bárdok
39. Kosztolányi Dezső: Marcus Aurelius
40. Kosztolányi Dezső: Már megtanultam
41. József Attila: Gyönyörűt láttam
42. József Attila: ,,Költőnk és Kora"
43. Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban
44. Szabó Lőrinc: Fák között
45. Radnóti Miklós: Pipacs
46. Guillaume Apollinaire: Kikericsek
47. Jean Cocteau: Mielőtt lemerülsz
48. Jean Cocteau: Az álomból...
49. Jean Cocteau: Az álom elkerül...
50. Guilaume Apollinaire: A búcsúzás
51. Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet
52. Arany János: Vörös Rébék
53. Nagy László: Ki viszi át a szerelmet
54. Nagy László: Vérugató tündér
55. Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év - Robbanások
56. Charles Baudelaire: Egy dög
57. Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
58. Catullus VII., V., LXXXV., LXX.
59. Guillaume Apollinaire: Egy szép vörösesszőkéhez
60. József Attila: Óda
61. James Joyce: Kamarazene II., XXXIII., XXXVI.
62. Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
63. Ady Endre: Hiába kísértesz hófehéren
64. Weöres Sándor: Pastorale
65. Edgar Allan Poe: A holló
66. André Breton: A szabad társulás
67. Federico García Lorca: Ballada az alvajáró cigánylányról
68. Anakreón: A nők... Zengtem ugyan...
69. Ovidius: A szerelem művészete (I. könyv, részlet)
70. Pilinszky János: Trapéz és korlát
71. Juhász Ferenc: Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre,
átoktalanul
72. William Shakespeare: LXXV. és LXVI. szonett
73. Cangjang Gyaco, a 6. dalai láma: 1, 13, 14, 18, 35, 49
74. Molnár Anna - ballada
75. Arany János: Családi kör
76. Celanói Tamás: Ének az utolsó ítéletről
77. Weöres Sándor: Valse triste
78. Ady Endre: A Halál rokona
79. Tóth Árpád: A Palace-ban...
80. Edgar Allan Poe: A Győztes Féreg
81. Jean Rousselot: A mentség
82. Dylan Thomas: Azok között, akiket meggyilkoltak a hajnali támadáskor,
volt egy százéves ember
83. Radnóti Miklós: Töredék
84. Pilinszky János: Kihűlt világ
85. Pilinszky János: Apokrif
86. Weöres Sándor: Ha majd testemre rög borul
87. Henri Michaux: A jövő
88. Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért
89. Rainer Maria Rilke: Halottmosás
90. John Keats: Ha rádöbbenek...
91. Arany János: Epilógus
92. Guillaume Apollinaire: Búcsú
93. Ady Endre: A ,,Dies irae"
94. Ady Endre: Élet helyett órák
95. Radnóti Miklós: Erőltetett menet
96. A Kaddis
97. Füst Milán: Öregség
98. József Attila: Kész a leltár
99. Johann Wolfgang Goethe: Über allen...
100. Kálnoky László: Aki bennem lakik

Devecseri Gábor: Erdő

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötét erdő jutott belém:
a születő halálnak tudata.
Sok ágbogával, árnyával növekszik;
s én hordozom - ha nem tetszik, ha tetszik -
Nem szarv, maszk, lópata,
kívülről leső rém ez a tudat:
erdő a szivem égboltja alatt;
susog szeliden, mert hálás nekem:
egy levele sem sarjad nélkülem.

Madách Imre: Az ember tragédiája - részlet

Ráfael Ki boldogságot árjadoztatsz,
A testet öntudatra hozva,
És bölcsességed részesévé
Egész világot felavatva:
Hozsánna néked, Jóság!
Az Úr S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?
Lucifer S mi tessék rajta? Hogy néhány anyag
Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
Néhány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi, és taszítja egymást,
Néhány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt
És megmarad a semleges salak. -
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. -
Te nagy konyhádba helyzéd embered
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt s magát istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? -
Aztán mi végre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e ilyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevűlhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem. -
Az Úr Csak hódolat illet meg, nem birálat.

Lucifer Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény.
De mindöröktől fogva élek én.

François Villon: Apró képek balladája

Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdiszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazda, ki cseléd,
Tudom, mily fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek, mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Ajánlás
Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Mult éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben.
Köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: ,,ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár mult, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve - szivem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, -
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Kosztolányi Dezső: Litánia

Az én koromban:
zörgött az egekben a gépek acélja.
Az én koromban:
nem tudta az emberiség, mi a célja.
Az én koromban:
beszéltek a falban a drótok, a lelkek.
Az én koromban:
vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.
Az én koromban:
öngyilkosok ezrei földre borultak.
Az én koromban:
méreggel aludtak el a nyomorultak.
Az én koromban:
kínpadra feküdtek az árva, beteg nők.
Az én koromban:
lélekbe kutattak a lélekelemzők.
Az én koromban:
mint koldusok álltak a sarkon az épek.
Az én koromban:
recsegtek a trónok, a bankok, a népek.
Az én koromban:
mily dal remegett, a velőkig üvöltő.
Az én koromban:
prózára szerelte a verset a költő.
Az én koromban:
mindannyian ó de magunkra maradtunk.
Az én koromban:
sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.
Az én koromban:
nem volt, ki szegény sziveket melegítsen.
Az én koromban:
álmatlanul ült arany-ágon az Isten.

Blaise Cendrars: Húsvét New Yorkban
Ágnesnak

Flecte ramos, arbor alta, tensa laxa viscera
Et rigor lentescat ille quem dedit nativitas
Ut superni membra Regis miti tendas stipite...
FORTUNAT: ,,Pange lingua"
Uram eljött a nap a Te neved napja
Halálodról olvastam egy régi könyvben lapozgatva.
És szorongattatásod és kínod szép szava
Sírt a könyvben mint édes monotonia.
Halálodról egy vén szerzetes szólt
A misekönyvben hová arany betűket rótt.
Térdén írta szép históriádat
Ájtatosan dolgozott, te inspiráltad.
Ruhája fehér, menedéke az oltár,
Hétfőtől vasárnapig lassan végezte dolgát.
Magánya küszöbén már az idő se rebben,
A Te képed fölé hajolt önfeledten.
A harangok felzúgtak este a toronyban
A jó szerzetes nem tudta, a szíve dobban
Vagy a Tiéd, Uram, vagy Atyád volt,
Aki a kolostor kapuján oly erősen dobolt.
Mint a szerzetes oly nyugtalan vagyok én ma
Valaki vár rám szomorú és néma
Vár az ajtó mögött, vár, hogy szólítsák
Te, az Úr, talán én - az Örökkévalóság.
Nem ismertelek Téged akkor - sem ma.
Mint gyermek sem imádkoztam soha,
Ma este mégis Rád gondolok, s ha látnál,
Lelkem gyászruhás özvegy kereszted lábánál;
Lelkem - akár Anyád - özvegy feketében
Könnytelen s reménytelen, mint a Carrière-festményen.
Minden Krisztust láttam a múzeumok falán,
De ma este, Uram, mellettem jársz talán.
Nagy léptekkel a város mélyére szállok,
Hátam hajlott, szívem fásult, lelkemben lángok.
Mint egy óriás nap, melled oly kitárt,
És kezed körülfogják remegő szikrák.
A házak ablakai mind-mind tele vérrel,
És mögötte a nők mint a virágok vérrel,
Furcsa hervadt rossz virágok, orchideák,
Felborult kelyhüket három sebedre nyitják.
Kiömlő véredből nem ittak ők soha.
Farukon csipke, ajkukon rúzs pirosa.
Golgotavirágok, mint gyertyák fehérek,
Legédesebb virágai a Boldog Szűz kertjének.
A kilencedik órában, ez az óra volt,
Mikor Fejed, Uram, a Szívedre hajolt.
Az óceán partján üldögélek,
És eszembe jut egy német ének,
Amely édes, egyszerű és igaz hangokon szól,
Szépséges szép szenvedő arcodról.
Siennában, egy templom kriptájában,
A falon, függöny mögött, ezt az arcot láttam.
Egy remetelakban - tán Burrié-Wladislasz volt,
Az ereklyetartón mint dombormű aranylott.
Homályos drágakövek szemeid helyett,
Térdelő parasztok csókolják szemeidet.
Veronika kendőjén ott a Te arcod,
Ezért Veronika a Te szent asszonyod.
Ez a falusi ereklye - így tartja az ó hit,
Minden beteget, minden gonoszt meggyógyít.
Az Úr ezer és ezer más csodát tett még,
De én nem láttam soha egyetlen jelét.
Uram, hit és jóság tőlem távol áll, lehet,
Ezért nem láthatom sugárzó Szépségedet.
Mégis, Uram, most veszélyes útra lépek,
Hogy lássam egy csiszolt drágakőben képed.
Add, Uram, hogy kezembe támasztott arcom
Ne bántsa többé szorongató aggodalom.
Add, Uram, hogy kezemet mely ajkamat támasztja
Ne nyaldossa vad reménytelenség habja.
Szomorú vagyok és beteg. Talán miattad.
Talán másvalaki miatt. Talán miattad.
Uram, a szegényekkel, akikért Életed áldoztad
Bezsúfolják, mint összeterelt barmokkal az ólat.
A horizonton jönnek nagy sötét bárkák,
A hidaknál torlódva terhüket kihányják.
Vannak itt olaszok, görögök, spanyolok.
Oroszok, bulgárok, perzsák és mongolok.
Cirkuszi vadak a délkörökön átalesnek.
Fekete húst dobnak nekik, mint az ebeknek.
Minden boldogságuk ez a mocskos étel.
Uram, légy irgalmas e szenvedő néppel.
Uram, a gettókban nyüzsög a zsidók hada.
Lengyelek ők, hazáját mind elhagyta.
Tudom, ők akarták a te Kínvallatásod;
De nem egészen rosszak, ezt magad is belátod.
Boltjaik rézlámpái alatt oly csüggedtek,
Öreg ruhát, fegyvert, könyvet adnak vesznek.
Rembrandt rongyaikat szívesen festette.
Én is mikroszkópra alkudtam ma este.
Jaj! Uram, Húsvét után nem leszel Te már itt!
Uram, védelmezd meg a barakkok zsidóit.
Uram, alázatos nők követtek a Golgotára,
Rejtőzködnek ők. Lebujok piszkos pamlagára
Férfiak nyomora teperi le őket.
Kutyák marcangolják e boldogtalan nőket,
Rumba fojtják romlottságuk, mely szétárad róluk.
Elájulok, Uram, ha olykor egymáshoz szólunk.
Ha Te lennék, Uram, szeretném a prostituáltakat.
Uram, vedd irgalmadba a prostituáltakat.
Uram, tolvajok, csavargók között élek,
Mélyén a mezítlábasok, orgazdák negyedének.
Kik veled voltak a Bitón, a latrokra emlékszem én,
Tudom kegyesen mosolyogsz e balszerencsén.
Uram, egyik kötelet akar s hurkot nyakára,
De ingyen nincsen kötél, husz sou az ára.
Vén bandita, okoskodik, akár egy filozófus.
Ópiumot kapsz, hogy mielőbb a paradicsomba juss.
Eszemben vannak az utcai zenészek is,
A vak hegedűs meg a félkarú verklis.
Az énekesnő, szalmakalapján papírrózsák;
Ők énekelnek majd, ha itt az Örökkévalóság.
Uram, adj nékik alamizsnát, ne csak a gázláng fényét,
Uram, adj alamizsnául garast, jó kövérkét.
Uram, hogy meghaltál, meghasadt a kárpit,
De senki nem mondja, hogy látott ott bármit.
Az utca éjszaka, mint egy nagy hasadás,
Arany és vér, tűz és szemét, semmi más.
Te kikorbácsoltad templomodból őket,
Kik gonosztettel verik most a járókelőket.
Eltűnt a szentélyből akkor a Csillag
Gonosz fényben most a kocsmák falán csillog,
Uram, a fényes Bank az a páncélszekrény,
Ahol a halálod csak megalvadt Vér.
Az utcák kihaltak és egyre sötétebbek
Mint aki berúgott, a járdán ténfergek.
Félek, a házak fala nagy árnyékot vet.
Félek. Nem merek megfordulni. Valaki követ.
Lépések koppannak mindegyre közelebb
Félek. Hirtelen megállok. Fejem szédeleg.
Rémisztő gazember pillant rám gonoszul,
Szeme villan, mint éles tőr, azután elvonul.
Uram, semmi sem változott mióta nem vagy Király
A Gonosz a Te Keresztedből mankót csinál.
Alattam egy butik lépcsője nyekergett,
S íme már itt ülök a csésze tea mellett.
Kínaiak, kiknek a háta is mosolyog,
Hajlongnak, és udvariasak, mint a majmok.
Vörösre mázolták ezt a kis vacakot,
Benne bambusszal keretezett furcsa nyomatok.
Ho-Kusai festett egy hegyet száz látszögből.
Milyen Arcod lenne kínai festőtől?...
Ez utóbbi ötlet mosolygásra késztet.
Skurcba vett testben látnám szenvedésed.
De gyötrelmed így még kegyetlenebb lenne,
Mintha téged nyugati festő festene le.
Elgörbült dárdák húsod fűrészelnék,
Fogók és fésűk idegeid tépnék,
Kaloda fogná be szorosan a nyakad,
Kiszakítanák körmöd és fogad,
Óriás fekete sárkányok rontanának Rád,
És a nyakadba mind-mind tüzet okád,
Kitépnék nyelvedet és a szemeidet,
Hegyes karóba húznák gyönge testedet.
Jaj, Uram, sok aljasságtól szenvednél újra,
Mert nincs ennél kegyetlenebb pozitura.
Vetettek volna disznóknak elibe,
Hogy belemarjanak hasadba, beleidbe.
Egyedül maradtam, mindenki elment,
Kinyújtóztam egy padon a fal mellett.
Uram, egy templomba akartam betérni,
De itt, Uram, harangot nem talál senki.
Néma harangok: - a régi harang hol van?
Hol a litániák s hol az édes dallam?
Hol vannak a hosszú misék s a nép éneke?
Hol a liturgiák s a szép zene?
Hol büszke papjaid, Uram, s apácáid?
Szenek vállán hol a fehér karing?
A paradicsomi gyönyört megsemmisíti a por,
Misztikus tűz a templomablakon már nem ragyog.
A hajnal nem jön s mélyén szűk zugoknak
Keresztrefeszített árnyak haldokolnak.
Ilyen tán éjjel a Golgota tükörképe,
Vörösen remeg bele minden a sötétbe.
A füst a lámpa alatt, mint fakult vászon,
Mely hullámzón csavarodik ágyékodon.
Olyan a magasból alácsüngő lámpa,
Mint Fejed, szomorú és halott és sárga.
Az ablakokon furcsa visszfény ragyog...
Félek - szomorú vagyok, Uram, mert oly szomorú vagyok.
,,Dic nobis, Maria, quid vidisti in via?
- Egyszerű fényt, gyöngéd hajnali lángot.
,,Dic nobis, Maria, quid vidisti in via?"
- Mint reszkető kezet, bódult ártatlanságot.
,,Dic nobis. Maria, quid vidisti in via?"
- Tavasz hírnökét, mely szívemben virágzott.
A hűvös hajnal szétfeslik, mint szemfedő,
A sok csupasz felhőkarcoló mind égre meredő.
A városokban őrült zajok visszhangoznak,
Vonatok zötykölnek, morognak, elrohannak.
A földalatti is dübörög és kattog.
A hidakat megrázkódtatják a vonatok.
A város remeg. Tűz, füst és ordítók,
Gőzhajók szirénázzák a halihót.
A tömeg aranyló verítékben fürdik
Tolakszik, a hosszú folyosón eltűnik.
Vibrál a cifra háztetőtömegben
A nap, a Te Arcod, köpéstől szennyezetten.
Uram, hazamegyek, fáradtan, egyedül, komoran...
Szobám kietlen, mint egy kripta...
Uram, lázas vagyok és nagyon magányos...
Ágyam hideg, akár a koporsó...
Uram, lehunyom szemem s a fogam vacog...
Nagyon egyedül vagyok. Fázom. Hívlak...
Szemem előtt százezer karika kering...
Nem, százezer asszony... Nem, százezer cselló...
Uram, boldogtalan óráimra gondolok...
Uram, a távozás óráira gondolok...
Már nem gondolok Rád. Már nem gondolok Rád.

Berzsenyi Dániel: Horác

Zúg immár Boreas a Kemenes fölött,
Zordon fergetegek rejtik el a napot,
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,
S minden bús telelésre dőlt.
Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:
Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort,
Villogjon fejeden balzsamos kenet,
Mellyet Bengala napja főz.
Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd
Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod
Boldog csillaga tündököl.
Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak.

Guillaume Apollinaire: Égöv

Végül is únod e régi világot csupa rom
Ó pásztorlány Eiffel torony a hidak nyája béget e hajnalon
Görög és római ókorban éltél s ebből elég ma néked
A gépkocsik is ódonak zörögve futnak itt elébed
Csupán a vallás az maradt csak máig új s el nem avúl soha
S oly egyszerű akár a repülők terén a gépek csarnoka
Európában csak te nem vagy antik ó kereszténység s hiába
A legmodernebb európai te vagy X. Pius pápa
S téged akit az ablakok figyelnek visszatart a szégyen hogy bemenj
Ma reggel egy templomba csöndesen s ott gyónni térdepelj
Katalógust prospektust olvasol s plakátokat mind hangosan dalolnak itt
Ímé a költészet ma reggel és prózának vedd az árusok hírlapjait
És itt a sok füzet mind bűnügyi kalanddal van teli 25 centime-ért
Nagy emberek arcképe bong s ezer cím döngicsél
Egy szép utcát láttam ép ma reggel de nevét már elfeledte én
Új volt a fényben fényes és kürtként harsant felém
Igazgatók s munkások sora s a sok szép gyors- és gépírólány
Hétfő reggeltől szombat estig négyszer is naponta erre jár
Háromszor búg fel reggel itt a vad szirénahang
Déltájban meg csaholni kezd egy megdühödt harang
A sok-sok hirdetmény a tarka táblák és egy fontos
Vad cégér a falon papagájmódra jajgat és rikoltoz
Oly bájos utca ez műhely van benne s gyár is
A Rue Aumont-Thiéville és az Avenue des Ternes között ringatja rejti Páris
Imé az ifjú utca és te nem vagy más csak egy fiúcska még
Anyád öltöztet és ruhád fehér és égi kék
Nagyon jámbor vagy és legrégibb pajtásod René Dalize is már imákat áhít
S nem vágytok mást csupán a Szentegyház csodáit
Kilenc óra a gáz tompítva kéken ég a hálótermen át kisurrantok ti ketten
És a kollégium kis templomában térdepeltek hajnalig meredten
Míg az imádandó ametiszt mélység forog tündökölve
Krisztus dicsfénye az s forog lobogva mindörökre
Liliom ő lelkünkben ápolt hófehér
És rőthaju fáklya melyet nem fojthat el a szél
Ez a fájdalmas szűz hamvaspiros és sápatag fia
Ez a csodás imákat bőven termő égi fa
Ez az öröklét és a becsület kettős bitója itt
Ez a hatágu csillag égi sápadt
Ez az Isten ki meghal pénteken s feltámad majd vasárnap
Ez a Krisztus ki égbe száll ahogy pilóta még soha
A világ magassági versenyének ő a bajnoka
Örök pupilla Krisztus
A századok húsz pillantása érti őrzi már
S madárrá változik e század és akárcsak Jézus égre száll
Az ördöghad fejét fölkapva most a bugyrokból utána bámul
S azt mondja hogy Simon mágust majmolja Júdeából
Ha széllel száll kiáltják szélhámos semmi más
S a fényes lebbenő körül tündéri surrogás
Thianai Apollonius Ikáros Énok Éliás
Lebegnek ott az első gép körül s mind csupa csillogás
El-elszakadnak tőle néha hogy szabadon szálljanak kiket röpít az Oltáriszentség
papok akik szállnak már örökké hogy a szent ostyát emeljék
A repülőgép végül is anélkül hogy bevonná szárnyait leszáll
És akkor megtelik az ég egy fecskeraj jön millió madár
Suhogva száll a sok bagoly holló és sólyom s íme rigó
Csapat jön Afrikából marabu íbisz és flamingó
S a költők és mesélők ünnepelte Roc-madár is erre szárnyal
Leszáll karmában Ádám nagy fejével az első koponyával
A láthatár szélén a sas kiáltozik rí
S Amerikából jő a sok kicsiny kolibri
Kínából pihik jöttek ép most karcsu mind s törékeny
Egy szárnyuk van csak s párosan röpülnek fenn az égen
És itt a jó galamb szeplőtlen lélek hófehér
Akit a lantmadár s nagypettyű pávahad kisér
A főnix ez a máglya mely saját magát szüli és újra támad
Tűzforró hamujával most egy percre elborítja itt a tájat
A szép szirének is otthagyják már a vad tengerszorost
És mind a hárman erre szállnak csábosan dalolva most
S a főnix a sasok s a kínai pihimadárraj
Pajtáskodnak ott fönn mindannyian a szálló gépmadárral
Most Párisban jársz s magánosan lépdelsz a vad tömegben
Az autóbuszok csordája görg eléd s bőg egyre vészesebben
És elszorítja torkod a csodás szerelmet féltő félelem
Mintha többé már soha nem szeretne senkisem
Ha a régmúlt időkben élsz már szerzetes vagy s őriz egy kolostor
S ti mind pirultok hogyha egy imát rebegtek s féltek a gonosztól
Kigúnyolod magad s nevetésed mint Pokol tüze úgy pattog szerte itt
E nevetés szikrái csillantják fel életed tavát s mélységeit
Bizony homályos múzeumban függő kép ez
S hogy közelebbről megnézd néha odalépdelsz
Párisban jársz ma és az asszonyok hada csapzott a vértől ó ne is emlékezz
Így történt míg a szépség ép lealkonyult és elfeledni ezt is épp elég lesz
Dicsfényes lángoló kövekbe fagyva szép Miasszonyunk rámnézett Chartres-ban
S Szent Szíved vére fönn a Montmartre-on elöntött míg a hajlékodban álltam
A boldogító szókra vágyom én s beteg vagyok már régen
E szerelemtől szenvedek s szégyenlem gyöngeségem
És fogvatart a kép álmatlan élsz miatta s folytonos settengő félelemben
Kísér e kép de néha mégis messze lebben
Most forró parton ülsz előtted a Földközi-tenger
Egész évben virágzó citromfák árnyéka rejt el
Barátaiddal kószálsz alattad leng a bárka
Egyik Mentonba tér haza egy majd Nizzába s kettő Turbiába
Irtózva nézzük látszanak a víz poliptól nyüzsgő mélyei
S halak úszkálnak lágy moszat között a Megváltó jelképei
Kis fogadó kertjében üldögélsz most Prága mellett
Egy rózsaszál az asztalon úgy érzed rólad minden bú lepergett
S míg félig készen hever itt előtted amit írsz a próza
Csak nézed egy kicsiny bogárt hogy altat szivén a rózsa
Döbbenten látod Szent Vid ó agátjain az arcod pontos mását
Sosem felejted már e nap halálos mély szomorúságát
Lázárhoz vagy hasonló itt kit meggyötört a nap
A nagy zsidónegyed órái mind ellenkező irányba forganak
S hátrálsz te is az életedbe vissza lassan s andalogva
Fülelsz a mély kocsmák ölén zengő cseh dallamokra
Ha mégy épp fölfelé a Hradzsin útjain s az alkonyat kilobban
Ímé Marseille-ben vagy körötted zöld görögdinnyék halomba
Ímé Coblenzban vagy az Óriáshoz címzett szállodában
Ímé Rómában ülsz fölötted egy japáni naspolyafa ága
Ímé most Amsterdamban vagy egy lánnyal akit szépnek látsz pedig szegényke
csúnya
Egy leydeni diákkal kell majd összeházasodnia s előre únja
Latinul bérelnek szobákat ott Cubicula locanda
Már három napja éltem ott mikor Goudába mentem én emlékszem három napra
Párisban állsz a vizsgálóbiró előtt
Letartóztatnak s elvezetnek ím mint egy gonosztevőt
Oly sokfelé utaztál fájdalom s öröm kisért falukon városokon át
Mielőtt észrevetted volna vad korod s a rettentő hazugságok sorát
Húsz és harminc éves korodban szerelemtől szenvedtél ziláltan
Úgy éltem mint egy eszelős időmet elprédáltam
Nem merek jobb kezemre nézni már és minden pillanatban csak zokognék
Teérted és miattam kit szeretsz és mindazért mi rémit s bennem hánytorog még
E megriadt kivándorlókat nézed itt szemükből könny pereg
Istenben bíznak ők s imát motyognak míg az asszonyok mellét szopják az éhes
kisdedek
Nehéz szaguk betölti a Gare Saint-Lazare nagy várótermeit
Mint a háromkirályok bíznak csillagukban s mindenük e hit
Remélik hogy sok pénzt keresnek majd ó kába terv Argentinában
S vagyonnal térnek majd haza a vágyott óhazába
Vörös dunnát vonszol magával egy család ahogy ti is viszitek szívetek
E dunna éppen oly valószínűtlen mint az álmaink
S a bús kivándorlók közül néhányan végül itt maradnak
A Rue des Rosiers vagy a Rue des Écouffes szűk odvain szerényen megtapadnak
És gyakran látom este őket levegőznek kint a házak mellett
Mint a sakktáblák bábui csak néha lépnek egyet-egyet
Sok köztük a zsidó az asszonyok parókát hordanak
Kis boltok nyirkos mélyén ülnek vérszegényen s hallgatag.
Megállsz egy alja bár előtt egy pult előtt mit síkos lé mocsok véd
A szerencsétlenek között megiszol két sou-ért egy gyatra kávét
Egy vendéglőben nézel este szét
E nők nem rosszak itt de mindegyiknek súlyos gond a lét
Így hát mind még a legcsúnyább is gyötri kedvesét
Egy rendőr lánya ő a messzi Jersey-ből
Kezén amit nem láttam még sosem kérges repedt a bőr
Hasán a forradás oly végtelen nagy szánalomra indít
Most egy borzalmasan mosolygó lányhoz hajlok s megalázom szájamat
Egyedül vagy közelg a reggel
A tejesek kannája kondul már az utcán
Az éjjel búcsút int akár egy szép Metíva
Ez Ferdine a hamis vagy tán Lea ki néz utánad ríva
És úgy iszod akár az életed e lángoló szeszet te
Akár a pálinkát iszod az életed te
Gyalog akarsz ma hazatérni mégy Auteuil felé
Hogy végül is aludni térj oceániai s guineai bálványaid közé.
Egy másik hit s másféle forma Krisztusai ők
Alacsonyrendű Krisztusok homályos hitre térítők
Ég veled Ég veled
Véresnyaku nap

Ady Endre: A Gare de l'Est-en

Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.
Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dobog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.
Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e?
Vagy a svájci hegyek?
Holnap fehérebb én leszek, én,
Téli sírkertek szele jő,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temető.
Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, Isten veled.
Az én hűtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás felséges Öröm.
Dalolj, dalolj, tovább.
Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.
Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég
Óh, küldi már felém.
Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.
Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.
Megölnek s nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.
Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer húllna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.
Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.
Nagy László: A város címere
Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bujdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot,
galamb a fészke kovás ganaját
elúnta, megutálta
s a csendtől megőrült harangok
bongni akarnak, noha lángban,
hát majd viaszvirágként
megolvadnak a fennkölt harangok,
bronz-dizentéria befolyja
a köveket, forró falakat -
s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vízzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek - s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona,
óriás fekete-bársony denevér,
duhogó lágy kupolák a szárnyai,
szőrgatyás lábain óriás
görkorcsolyáit előrerúgva
leszáll a városra, s megvakulunk,
megvakul a naptár, a történelem,
szerelmeim, a hosszú sörény,
aranyfüggönye csípőtöknek
pernyévé zsugorodik,
s pokol tudója, magam is
tördelve kezeimet álmélkodom:
nem hittem volna soha,
nem hittem volna soha:
hogy ti szűzek az ágyatokban
hideg fegyverrel feküsztök, soha:
hogy ti kölykök a tejfogatok
hirtelen kipotyog s iszonyatos
gyöngyvirág nyílik a kövezeten -
végzetes vízszintesekkel
elkészül a város címere újra,
cirkalma lesz a füst és fohász,
mert eljön a fekete katona,
eljön a fekete katona.

William Shakespeare: Hamlet - részlet
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait,
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni - elszunnyadni - semmi több,
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő,
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? - Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől - a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó - le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? - Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti,
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti ,,tett" nevét.
Basó
Megnézem jobban -
Nazuna virágzik
A sövényoldalban.

Alain Ginsberg: Apollinaire sírjánál
...voici le temps
Où connaitra l'avenir
Sans mourir de connaissance
I.
Elmentem a Père Lachaise-be fölkeresni Apollinaire földi maradványait
azon a napon, amikor az Egyesült Államok Elnöke megjelent Franciaországban
a nagy államfői konferencián
egyszóval jöhet a repülőtér és Orly kékje tavasztól fénylik a levegő Párizs fölött
Eisenhower iderepül az amerikai sírkertből
és a Père Lachaise békák lakta sírjai fölött áttetszőn lebeg a csalóka köd mint a
marihuana füstje
Peter Orlovsky meg én lassan baktattunk a Père Lachaise-en át mindketten tudtuk hogy meg fogunk halmi
így aztán finoman fogtuk egymás mulandó kezét a városhoz hasonló apró öröklétben
utak és utcatáblák szirtek és dombok és névtábla minden házon
az Űrbe költözött nevezetes Francia elveszett címét kerestük
hogy lerójuk hódolatunk zsenge bűnét elhagyatott menhire előtt és Caligrammeja fölé helyezzem mulandó Amerikai Üvöltésemet
olvasson csak a sorok között a költő röntgenszemével
ahogy csoda folytán saját halála versét olvasta ki a Szajna hullámaiból
remélem valami megvadult kispap majd a síromra helyezi pamfletjét hogy elolvasson engem az Isten a menny hideg éjszakáin
nyoma sincs már a kezünknek azon a helyen a kezem itt firkál egy párizsi szobában a Cité le Coeur-ön
Ó William micsoda kemény fejed volt micsoda halálod
összejártam az egész temetőt és képtelen voltam megtalálni a sírodat
mit akartál fantasztikusan bepólyált koponyájú a verseiddel
Ó fennkölten büdös halálfej mi történt veled hogy semmit sem mondasz és az
aztán minden csak nem válasz
Nem vezethetsz autót a hatlábnyi sírban noha a mindenség elég nagy mauzóleum akármihez
a mindenség sírkert és én egyedül járkálok benne föl-alá
és tudom hogy Apollinaire ugyanezen az utcán járt 50 évvel ezelőtt
tébolya rögtön befordul a sarkon és Genet is jön velünk könyveket lopni
a Nyugat már megint háborúzik és ugyan kinek a tündökletes öngyilkossága teszi majd rendbe az ügyeket
Guillaume Guillaume hogy irigylem a hírnevedet Amerika Irodalmának juttatott adományaidat
Égövedet hosszúra nyúlt őrült soraiban a halálról való hülye dumával
kelj ki a sírból és kiálts be elmém ajtaján
bocsáss ki új képsorokat óceániai haikukat égszínkék moszkvai taxikat és néger
Buddha-szobrokat
könyörögj érettem hajdani létezésed gramofonlemezén
hosszan kitartott szomorú hangon és a minden ízében édes zene kísérete
szomorú és elnagyolt legyen mint az Első Világháború
megettem a kék répákat amiket a sírodból küldtél föl nekem és Van Gogh fülét
meg Artaud eszelős szédítő-gyökerét
és sétálni akarok New York utcáin a francia költészet fekete köpenyében
társalgást rögtönözve veled Párizsban a Père Lachaise-ben
és majdani költeményt mely ihletét a sírodba vérző fényből meríti
II.
Itt Párizsban a te vendéged vagyok Ó baráti árny
Max Jacob hiányzó keze
a fiatal Picasso hordoz engem egy mediterrán esőben
személyesen vettem részt Rousseau ó-vörös díszvacsoráján megettem a hegedű-
jét
a Bateau Lavoir nagy összejöveteleiről nem tesznek említést Algéria szövegkönyvei
Tzara a Bois de Boulogne-ban a kakukkoló géppuskák alkímiáját magyarázza
zokog miközben svédre fordít engem
elegánsan lila nyakkendőbe és fekete nadrágba öltözve
arcától elálló édes bársony szakálla mint az Anarchia falairól lecsüngő moha
örökösen arról beszélt hogy mennyit veszekedtek André Bretonnal
akinek egy napon segített megnyírni arany bajuszát
a vén Blaise Cendrars a dolgozószobájában fogadott és fáradtan beszélt Szibéria
végtelen távolságairól
Jacques Vaché meghívott magához hogy tekintsem meg rettenetes pisztolygyűjteményét
a szegény Cocteau a hajdan csodálatos Radiguet miatt búslakodott legutolsó
gondolatánál elájultam
Rigaut-nak ajánlólevele volt a Halálhoz
és Gide a telefont dicsérte meg a többi említésre méltó találmányt
alapjában véve egyetértettünk bár ő levendulaszínű alsóneműkről pletykált
noha teleitta magát Whitman füveivel és ármánykodott ellene minden szerelmes
aki csak nevén nevezte Coloradót
Amerika hercegei akik srapnellal és baseballal megrakodva érkeztek ide
Ó Guillaume a világ olyan egyszerű harcolni olyan egyszerűnek látszott
tudtad-e hogy a nagy politikai klasszikusok meg fogják támadni a
Montparnasse-t
anélkül hogy egyetlen prófétikus babérággal is álcáznák a homlokukat
anélkül hogy egyetlen zöld ütemet is őriznének a párnájuk alatt
egyetlen levél is maradna háborúikból - Majakovszkij megjött és lázadt
III.
Visszajöttem leültem egy sírra és csiszolatlan menhiredre meredtem
a szikár gránittömb akár egy befejezetlen fallosz
egy feszület két verset olvaszt a kőbe a kőlapon a Coeur Renversé
meg az Habitez-vous comme moi A ces prodiges que j'annonce Guillaume
Apollinaire de Kostrowitsky
valaki egy százszorszéppel teli lekváros üveget tett ide meg egy gépírónő 5 dollár 10 centes szürrealista kerámia rózsáját
boldog kis sír teli virággal és fölfordult szív
egy szépszál mohos fa alatt hol kígyózó törzzsel ültem
nyári ágak és levelek ernyőzik a menhirt és senki sincs ott
Et quelle voix sinistre ulule Guillaume qu'es-tu devenu
legközelebbi szomszédja egy fa
alatta a keresztbe rakott csontok kupaca és talán a megsárgult koponya
és a Szeszek kinyomtatott versei a zsebemben és hangja a múzeumban
Egyszerre csak középkorú léptek a kavicson
egy ember rábámul a nevedre és tovább indul a krematórium épülete felé
ugyanúgy gördül felhőin át az ég ahogy a mediterrán napok a Riviérán a háború
alatt
iszákos Apollo szerelmeskedik alkalmi ópiumevő magához vette a fényt
Valakinek csak kellett érezni az iszonyatot a St. Germainben amikor kidőlt kö-
zülük Jacob és Picasso köhögése a sötétben
a letekert kötés és a koponya az ágyon elernyedt tömzsi ujjai a titok és az egyé-
niség elveszett
harang kondul a toronyban lenn az utcán madarak csicseregnek a gesztenyefá-
kon
a Bremont család alszik közelükben Krisztus függ nagymellűek él kívánatosak
sírboltjukban
ölemben cigaretta füstölög és füsttel meg lánggal tölti meg a könyvlapot
egy hangya fut végig bársonyzekémen a fa melynek nekidülök lassan növekszik
cserjék és ágak a sírokon át a magasba selymes pókháló csillog a grániton
Itt vagyok eltemetve és sírom mellett egy fa alatt ülök.
Tóth Árpád: Őszi kérdés
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert visz már Szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?
József Attila: Nagyon fáj
Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz úgy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
míg el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk, a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva.
Mint a gyerek
kezében a csörgő csereg
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom
hisz kitaszít
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultura
úgy hull le róla, mint ruha
másról a boldog szerelemben -
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiúk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
és sírjátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sírjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy huzzatok igát,
herélnek, ríjjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjátok rá? Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, míg él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
József Attila: Medáliák
1
Elefánt voltam, jámbor és szegény,
hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsimogattam a holdat, a napot,
és fölnyújtottam ajkukhoz a fát,
a zöld cincért, a kovát, -
most lelkem: ember - mennyem odavan,
szörnyű fülekkel legyezem magam -
2
Porszem mászik gyenge harmaton,
lukas nadrágom kézzel takarom,
a kis kanász ríva öleli át
kővé varázsolt tarka malacát -
zöld füst az ég és lassan elpirul,
csöngess, a csöngés tompa tóra hull,
jéglapba fagyva tejfehér a virág,
elvált levélen lebeg a világ -
3
Totyog, totyog a piócahalász,
bámul, bámul a sovány kanász,
lebeg, lebeg a tó fölött a gém,
gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény -
egy fáradt alma függ fejem felett,
a hernyó rágott szívéig szemet,
kinéz hát rajta és mindent belát,
virág volt ez a vers, almavirág -
4
Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad
a cselédlány könnye a kovászba hull,
ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
hazatalálsz még, szedd a lábodat -
füstölgő szemek világítanak -
5
Disznó, de akin jáspis a csülök,
fábul faragott istenen ülök,
hejh bársony gyász, a tejen tűnj elő!
meghalok s mázsás szakállam kinő.
S ha megrándul még bőröm, az egek,
hátamról minden hasamra pereg,
hemzsegnek majd az apró zsírosok,
a csillagok, kis fehér kukacok -
6
Ragyog a zöld gyík - sorsom keresi,
zörget a búza: magvát kiveti,
rámnéz a tó, ha belé kő esett, -
s a sírók sóhajtotta fellegek,
a háborúkkal hívott hajnalok,
ugró napok és rezgő csillagok
körülkóvályogják nyugodt fejem.
Világizzása hőmérsékletem -
7
A küszöbön vashabú vödör, -
szeresd a lányt, ki mezítláb söpör,
a szennyes lé lapulva árad el,
tajtékja fölgyűrt karján szárad el -
én is bádoghabokba horpadok,
de kélnek csengő és szabad habok
s végigcsattognak tengerek lován
a lépcsőházak villogó fogán -
8
Borostyánkőbe fagy be az ügyész,
fekete frakkban guggolva kinéz,
meredten nézi, hogy mi féltve föd,
cirógat, áld a fény, a szél, a köd, -
befut a rózsa, amint rothadok,
pihévé szednek hűvös kócsagok
és őszi esték melege leszek,
hogy ne lúdbőrzzenek az öregek -
9
Barátommal egy ágyban lakom,
nem is lesz hervadó liliomom,
nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
ölni szeretnék, mint mindannyian
s míg gőggel fortyog a bab és sziszeg,
főzelékszínű szemmel nézitek,
hogy széles ajkam lázba rezgve ring
s fecskék etetnek bogárral megint -
10
Szakállam sercenj, reccsenj, kunkorodj,
boronaként a vetésen vonódj -
az ég fölött, mint lent a fellegek,
egy cirógatás gazdátlan lebeg
s e hűvös varázs húzva, szeliden,
szakállamon majd egykor megpihen
s vörös fonatján bütykömig csorog
jó ízzel-gőzzel, mint a gyógyborok -
11
Huszonhárom király sétál,
jáspiskorona fejükben,
sárga dinnyét edegélnek,
új hold süt a balkezükben.
Huszonhárom kölyök császkál,
csámpás sityak a fejükben,
görögdinnyét szürcsölőznek,
új nap lángol jobbkezükben.
12
Az eltaposott orrú fekete,
a sárga, kinek kékebb az ege,
a rézbőrű, kinn megfagyott a vér
és lidércként rugódozó fehér -
József Attila: A hetedik
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, ki előtalál.
Egy, ki kezdi szabadnapját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szívet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy!
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy!
József Attila: Reménytelenül
Lassan, tűnődve
Az ember végül homokos
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban...
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó -
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam -
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szivem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék -
József Attila: A Dunánál
I
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs, nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
szüntelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
II
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
III
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. ,,Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már,
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami holt, van:
a sok nemzetség, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
...Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk és nem is kevés.
Ady Endre: A muszáj-Herkules
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen híg fejűek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S neki hajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal.
S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
Ady Endre: Új vizeken járok
Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj hajóm,
Ne félj hajóm: rajtad a Holnap hőse.
Szállani, szállani, szállani egyre
Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
Röpülj hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.
Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.
Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek, vagy a kocsma gőze:
Röpülj hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
Ady Endre: Harc a Nagyúrral
Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten,
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
,,Nézd meg, ki vagyok" (súgtam néki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
,,Add az aranyod, aranyod.
Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad."
,,A te szívedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szívem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább."
,,Az én yachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár én reám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind én reám vár, Én reám."
,,Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zürzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed."
Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok a habok.
És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este mult ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.

Ovidius: A négy korszak

Első volt az aranykor. Kényszer meg nem alázta,
Törvények nélkül és önként élt becsületben.
Megtorlás senkit nem ijesztett, nem fenyegettek
Érctáblák senkit, bírája előtt nem esengett
Félve, remegve a nép és mégis biztosan éltek.
Akkor büszke fenyő még nem szállott le az ősi
Hegycsúcsról, hogy fürge hajóként fusson a vízre,
A hazain kívül más partot senki nem ismert.
Nem volt trombita még, kürt sem volt, kard se, sisak se,
Hadseregek sem voltak, mégis békevilágban,
Boldogan és tétlen henyeségben folytak az évek.
Az anyaföld szűz testét még nem tépte fel ásó,
Szántás nélkül, bőven adott mindent, ami kellett.
Volt eleség elegendő s nem folyt érte verejték,
Gazdag terhük alatt roskadtak a fák, a hegyoldal
Telve szamócával, szedret kínáltak a bokrok,
Makkot hullattak Jupiter szent fái, a tölgyek.
El nem múlt a tavasz, mag nélkül nőtt ki virága
És gyengéd zefírek langy szellővel simogatták.
A bevetetlen föld ontotta szünetlen a termést
És ígéretesen ringott a kalász a mezőkön,
Tej folyt vagy nektár csobogott a folyókban, a fákról
Méz pergett: Saturnus volt még úr a világon.
Egyszer csak Jupiter atyját a pokolra betette
S elfoglalta helyét. Vele megszületett az ezüstkor.
Rosszabb, mint az arany, jobb mégis sokkal a réznél.
Ekkor szűnt meg a régi, örök tavasz is, Jupiternek
Úgy tetszett, hogy az esztendő négy részre szakadjon:
Nyárra bizonytalan ősz, zord télre arasznyi tavasz jött.
Már ezután hol a nyár tikkasztó vad heve perzselt,
Hol meg jégcsapokon kopogott a tél fagyos ujja.
Kellett egy biztos menedék: eleinte az ember
Barlangokba vonult s vesszőből fonta az ajtót.
Ekkor nyíltak először a földön hosszu barázdák,
Ekkor nyögtek a járom alatt legelőször az ökrök.
Harmadik a rézkorszak volt, nyersebb az ezüstnél.
Könnyebben ragadott átkos fegyvert, de azért még
Ez nem volt bűnös. Vad vasból volt az utolsó.
Egy-kettőre betört minden gazság e silányabb
Korba: a tisztesség, hűség és tiszta szemérem
Elmenekült s a helyükbe nyomult a durva erőszak,
A pénzvágy, a csalás, az intrika és a gonoszság.
A szeleket sem ismerték még, s már a vitorla
Duzzadt, útnak eredtek a szálfák messzi hegyekről
És haragos habokon kezdtek táncolni kevélyen.
Isten földje közös volt addig, akárcsak a napfény
S a levegő: földmérő jött felmérni arasszal,
A termés, a gyümölcs, mit a földanya önmaga gyűjtött,
Nem volt többet elég és méhéig lehatoltak
Kincseiért, miket a szörnyű Styx árnya takart el.
Ezzel a romlás eszközeit felszínre vetették:
A káros vas, a gyilkos arany napfényre kerültek,
Vélük a háború, mely mindkettőt kedveli s átkos
Csörgő fegyvereit véres kézzel veri össze.
Rablásból éltek, félt gazdájátul a vendég,
Vejétől az após, testvér üldözte a testvért,
Várta, kivánta mohón a fiú jó apja halálát.
Hitves a hitvese élete ellen tört s a kegyetlen
Mostoha lányainak kotyvasztott iszonyu mérget.
Meghalt a szeretet. Az égi lakókkal a véres
Földről még az igazság istennője is eltünt.

Weöres Sándor: Három emlékmű - Egry József

fönn egy nagy semmi
lenn egy nagy semmi
köztük a kusza eleven semmi
a vájt égből zuhatagban
piros sárga szilánk pattan
a táj tarka teknőjébe
dől a sugár szakadatlan
tűzben elsűllyed a tó
szikráz a domb-kaptató
vonul a nádas izgatottan
csónak fekszik
az űrrel szemben
messzeséget teremt a madár
kék eget feszítve szét
fénybe-mossa termetét
aztán elolvad az ember
Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac - részlet
Nos, hát mit tegyek?
Tán pártfogót keressek valahol,
Hogy kapzsi szájjal rátapadva jól,
Mint élőfához a kúszó növény:
Nap-nap után zsírját kiszívjam én,
S ne ön-erőmből menjek föl, de gazság
Segítsen és kapaszkodó ravaszság?
Nem, köszönöm! - Vagy a piacra álljak
S a bankároknak verset dedikáljak,
Mint annyi más? Ugrándozzak vigan
Miniszterek előszobáiban
Nevettetvén Ő Excellenciáját,
Amíg fanyar mosolyra vonja száját?
Talán beteggé dőzsöljem magam?
Bókoljak, míg megfájdul a nyakam
És piszkos lesz a térdem? Szép szemek
Vágyán örökké a gerincemet
Puhítsam folyvást? Símogassak kecskét
A jobb kezemmel s káposztafejecskét
Öntözzek a balommal? - Köszönöm!
Dicsérjek mást, mert bőven visszajön
A másra szórt hízelgés? Legyek gőggel tele,
Egy ici-pici körnek apró nagy embere?
Ha nincs elől hely, surranjak be hátul?
Hajózzam a ritornell tengerén,
S kapjon szelet vitorlám, a szerény,
Ájuldozó agg hölgyek sóhajátul?
Nem, köszönöm! - Avagy tán holmi vad
Korhely buták közt, kik zsinatjukat
Csapszékben tartják, én legyek a pápa?
Nem, köszönöm! - Egyetlen gyönge, kába
Szonettel menjek tányérozni hírt?
Talentumot ne lássak soha másban,
Csak a hülyékben? Égjek forró lázban,
Hogy rólam Iksz vagy Ypszilon mit írt?
Számítsak, féljek, kunyoráljak, sírjak,
És ahelyett, hogy egy jó verset írjak,
Menjek vizitbe mélán, hogy egypár ostoba
Esetleg rám szavazzon: Nem, nem, nem, nem, soha!
Más kell nekem!... A hegy-völgy, a vadon,
Ahol bolyongok vígan, szabadon!
Édes magány, ahol kedvemre élek,
Dalolgatok, ábrándozom, remélek...
Fejembe vágva tollas süvegem
Kalandozom, ha úgy tetszik nekem...
Egy semmiségért véres harcra szállok.
Verekszem érte, vagy - verset csinálok!
Fantáziám a holdban egyre fordul,
És könyvet írok róla, semmi másért,
Csak a bolondos, kedves utazásért!
Azt írom csak, ami szívemből csordul,
És így szólok magamhoz: Légy szerény!
Elégedjél meg a gyümölccsel, fával,
Magad-ültette rózsa illatával,
Mely ott lebeg kis kertecskéd terén! -
Ha van nagy ritkán diadalban részem,
Azt én vívtam ki, az enyém egészen,
Cézárnak abból mit sem adok át,
És büszkén hordom tettem tudatát!
Egy szóval: csúszó inda-szerepet
Nem vállalok halálomig!... Lehet:
Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem,
De egyedül növök, ha már magasra nem!

Arthur Rimbaud: A meghökkentek

Feketéllőn, hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában
faruk kerek,
öt kicsi, térden leskelődve,
nézi, hogy készít a Pék szőke,
nagy kenyeret.
Látják, hogy fehér karja éppen
szakít egyet a szürke pépen
s láng-lukba tol.
Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyú Pék régi
kis dalt dudol.
Az ölmeleg piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
egy se mozog.
Majd, mikor lakomára készen
a cipót kiveszik a résen,
s a füstfogott
gerendák alatt a befröcskölt
cipók fölzengenek, s a prücskök
a padlaton,
hogy életet lehell e langy luk -
lelküket elbűvöli rongyuk
alatt nagyon.
Úgy nézik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények
mind, amikor
bedörmögnek a résen s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
rúdjára forr,
midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek az égi csarnok
fényére mind,
hogy nadrágjuk szétrepedezget
s a téli szélbe csüngve reszket
rajtuk az ing.

Paul Verlaine: Őszi chanson

Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Mig éjfél
Kong, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.
Ó, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan
pattogtatott ,,vigyázz!"-ban,
,,tűz"-ben, dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,
ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányban
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
s abban,
megállt a kapualjban;
hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy régi istened sem;
ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorában,
mint légy a borban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak,
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;
vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérő rácsban;
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,
beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,
néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,
hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék,
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél, s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort,
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Quintus Horatius: Apollóhoz

Mit vár Apollo csarnoka ünnepén,
mit kér a költő, míg neki most-kiforrt
bort tölt Bizony nem dús vetését
Sardiniának, a dús-ölűnek,
nem is napégett földű Calabria
szép nyájait, nem ind aranyat s ivort,
nem is mezőt, melyet harapdál
Liris, a halk, csevegő folyócska.
Cales-i késsel messe a szőlejét,
ki oly szerencsés, s így a kereskedő
igyék, ha dús, aranypohárból
szír füszerért becserélt remek bort,
hisz isteneknek kedves, a tengeren
évente három-négy utat is tehet
büntetlen. Én olajjal élek,
engem a mályva, saláta táplál.
Élvezzem azt, mim van, s ne legyek beteg,
Létó-fi, ezt add, s kérlek, agyam legyen
ép, és öregkorban se kelljen
csúfosan és citerátlan élnem.

Li Taj-Po: Őszi dal

Ősz fürtöm háromezer öl,
bánatom éppoly messze ér.
Fénylő tükrömbe, nem tudom,
honnét került az őszi dér?

Omar Khajjám

Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.
Egy kézben Koránnal, másban pohárral,
hol hívővel tartok, hol a pogánnyal.
Kék kristálygömb magába foglal engem:
sem hitetlennel, sem mohamedánnal.

Carmina Burana - Míg kocsmában...

Míg kocsmában jól időzünk,
föld bajával nem törődünk,
kockát, kártyát kevergetünk,
ugyan nekiveselkedünk.
Mit csinálunk a kocsmában?
pénz nyit pincét általában,
ez kérdésünk magva éppen,
hallgassátok, elbeszélem.
Ím, ez játszik, ím, az iszik,
amaz erkölcstelenkedik.
Aki játékban időzik,
annak olyik levetkőzik,
a másik jól felöltözik,
zsákja pénzzel töltekezik.
Senki sem fél itt haláltól,
Bacchust tétként vetni bátor,
azaz: borért melyik fizet?
Így iszik a diáksereg:
Egyszer dutyiban ülőkért,
majd háromszor az élőkért,
négyszer a hívő seregért,
ötször a halott hívekért,
hatszor könnyű némberekért,
nyolcszor bűnös barátokért,
kilencszer rossz csuhásokért,
tízszer a haragosokért,
tizenegyszer hajósokért,
tizenkétszer vezeklőkért,
tizenháromszor ölőkért,
császárért s pápáért végül
iszik bárki nyakló nélkül.
Iszik pénzes, iszik dolgos,
iszik csuhás, iszik zsoldos,
iszik szolga, iszik dajka,
iszik tolvaj, iszik szajha,
iszik emez, iszik amaz,
iszik derék, iszik pimasz,
iszik szőke, iszik barna,
iszik tudós, iszik balga,
iszik szegény, iszik beteg,
iszik aggastyán és gyerek,
iszik főpap, iszik dékán,
iszik hugom, néném, bátyám,
iszik apám, iszik anyám,
iszik minden egyáltalán,
iszik száz és iszik ezer,
egész világ nyakal, vedel.
Bizony hatszáz pénz is kevés,
mikor jól megy a vedelés,
és a borban korlát nélkül
vígan minden összebékül.
Minket rágnak minden népek,
mért maradunk mind szegények;
aki ránk néz görbe szemmel,
nem is lehet igaz ember.
Henri Michaux: A nagy háború
A világ ellen undoszkol és umparál,
És rágózza és répázza, míg itt a drál,
Pratálja és libucolja és baruflázza az ulláit,
Tokárja és marmolja,
Manázsozza hátra hót és hótra hát,
Végül ekorkobalassza.
A másik hezitál, eszpüdrinál, deferál, eltorzul és dugába dől.
Nemsokára vége lesz neki,
Befoltozza és körülmargózza magát... de hiába,
A karika lehullt, pedig annyit gurult.
Abrah! Abrah! Abrah!
A láb elesett!
A kar eltörött!
A vér elfolyott!
Keress, keress, keress,
Nagy titok van a hasa fazekában,
Boszorkák köröskörül, sírtok zsebkendőitekbe;
Bámulunk, bámulunk, bámulunk,
Benneteket figyelünk,
Mindenki keresi, mi is, hol a Nagy Titok.
Henri Michaux: Foglalkozásom
Ritkán láthatok valakit, hogy meg ne verjem.
Mások jobban szeretik a benső monológot. Én nem. Én inkább verekszem.
Vannak, kik leülnek szemközt velem a vendéglőben és mit se szólnak,
csak várakoznak, mert kieszelték, hogy ők enni akarnak.
Egyik éppen itt van.
Én megragadom, tokk.
Megint megragadom, tokk.
Fölakasztom a fogasra.
Leakasztom.
Megint fölakasztom.
Megint leakasztom.
Az asztalra teszem, szorítom és
megfojtom.
Bepiszkítom, lerondítom.
Még mindig él.
Kimosom, mángorlom (már ideges vagyok, végezni kell vele)
dögönyözöm, facsarom,
összenyomom, egy pohárba tolom,
akárki lássa, földre csorgatom,
és szólok a pincérnek: ,,Adjon tisztább poharat."
De rosszul érzem magam, kifizetem a számlát és megyek.
Henri Michaux: Ecce homo
Mit tettél élteddel, királyi étel?
Láttam az embert.
De nem úgy láttam az embert, mint a sirályt, aki száll habbal a hasán a bizonytalan tenger felett.
Láttam az embert, amint silány fáklyával, görnyedve keresgél. Komoly volt,
mint az ugró bolha, de ugrása mértékletes és kimért.
Dómjának toronycsúcsa lágy volt, ő maga gondba roskadt.
Nem hallottam az embert szánalomtól nedves szemmel szólni a kígyóhoz,
mely halálra marja: ,,Bár csak embernek születnél újjá és olvasnád a Védát!" De
hallottam az embert, mint súlyos szekeret, robogása eltipor élőt és holtat, és
nem fordul vissza.
Orra felkunkorodott, mint a viking-hajóké, de nem kémlelte az istenek-lakta
eget; a gyanús eget kémlelte, ahonnan minden pillanatban kegyetlen gépek törhetnek elő, hatalmas bombahordozók.
Több volt a ránca, mint a szeme, több volt a szakálla, mint a bőre, több sár tapadt rája, mint öltözéke, de a sisakja mindig kemény volt.
Háborúja óriási, előőrsökkel, hátvédekkel, előzményekkel, következményekkel. Gyorsan haladt az ember, gyorsan haladt az ágyúgolyó. Az ágyúgolyónak
nincs otthona. Mégis siet.
Nem láttam pihenni a mesés kincsű embert, hogy vajjon el tud-e aludni minden este, jótékony fáradtságának ölében.
Láttam ügyködni és kapkodni. Nevetésből és idegekből épült homlokzata
felmagasult, de hazudott. Lábnyoma kacskaringós. Valódi gyermekei a gondjai.
A Nap már régóta nem forog a Föld körül. Épp ellenkezőleg.
És ráadásul a majomtól kell származni.
Továbbra is mocorgott, mint égő láng, de a fagy torzója folyton ott lappangott
a bőre alatt.
Nem láttam az embert, aki embernek számít. Láttam: ,,Itt megtöretik az ember." Itt megtöretik, ott megfésültetik, és mindig szolgál. Megtapossák, mint az
utat, és mindig szolgál.
Nem láttam az embert magábamélyedve, csodálatos lényéről elmélkedve. De
láttam az embert magábasüppedve, mint egy krokodilt, mikor üvegszemmel lesi
a közelgő zsákmányt; valóban várta is, jól-védetten a hosszú puska végén. De
az ágyúgolyók, köréje-zuhogva, mégvédettebbek voltak. Végükön süveg, melyet különösen tanulmányoztak, keménysége, könyörtelen keménysége miatt.
Nem láttam az embert, hogy maga köré hintené a boldog élet tudását. De láttam az embert, mint kitűnő harci kétmotorost, hogy hinti az erőszakot és szerencsétlenséget.
Mikor megismertem, több mint százezer éves volt és könnyedén körülkerülte
a Földet. De még nem tanulta meg, hogy jó szomszéd legyen.
Közöttük helyi igazságok, nemzeti igazságok járták. Az igazi emberrel még
nem találkoztam.
Mégis, jól szolgálnak a reflexei, s alapjában véve majdnem ártatlan: az egyik
meggyújt egy cigarettát, a másik meggyújt egy olajtartályhajót.
Nem láttam az embert benső létének síkján és platóin körözni, de láttam,
ahogy az atomokat, vagy a vízgőzt munkába fogta; láttam, hogy atomparányokat bombázott, melyek talán nem is léteznek, és hogy nagyítóval vizsgálta saját gyomrát, veséjét, csontvázát, keresgélte önmagát foszlányparányokban, kutya-reflexekben.
Nem hallottam énekét az embernek, énekét a világok átélésének, énekét a
csillagköröknek, a végtelennek, énekét az örök készenlétnek.
De hallottam énekét, mint röhejt, mint görcsöt.

Arany János: A walesi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin a fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mind
Megannyi puszta sír.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.
Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt,
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh,
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem,
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senki sem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak,
Orcáikon mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik -
Ajtó megöl fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg,
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
,,Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz, aki él:
Király, te tetted ezt!"
Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha, lágyabb ének kell nekünk,
S belép egy ifju bárd.
,,Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé,
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik,
Kobzán a dal magára vall,
S ez ige hallatik:
,,Elhullt csatában a derék -
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd."
Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Szolgái szétszáguldanak,
Ország-szerint, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -
S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován,
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend, légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
,,Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.
Kosztolányi Dezső: Marcus Aurelius
Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.
Bronzfejű cézár,
aranyszakállú,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol
s én állok előtted.
Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegtől visszahuzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.
Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges irótárs,
együtt a sziv és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyarú földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt reszketve, de higgadt
lépttel megy a sírhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve, mi barbár
mindazt, mi hazugság.
Semmi, ami barbár,
nem kel soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe silányok,
kik csalva csalatva egy jelre lehullnak
s úgy fintorog arcuk,
mint a bolondé.
Csak a bátor, a büszke, az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medusa-valóság kő-iszonyatját
s szól: ,,ez van", ,,ez nincsen",
,,ez itt az igazság", ,,ez itt a hamisság"
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomorúság.
Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, híg dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
újra felöltöm
s járok mosolyogva
tanulva a tűrést,
a hosszú alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakított császári palástom.
Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedves cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannón
halmok alól s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.

Kosztolányi Dezső: Már megtanultam

Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyban hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.
Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve, dultan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.
Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.
Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el a fiadnak.

József Attila: Gyönyörűt láttam

Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.
Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Így oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.
Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
,,Kikapcsolja a villanyom" -
ez zúgott bennem, mint a tenger.
A kés ott volt az asztalon
- éppen a ceruzám hegyeztem -
ha ezt az embert leszurom,
tudom, mindennel kiegyeztem.
El voltam keseredve. Hát
minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát,
hanem másfajta háború ez.
Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedvesség.
Jogállamban a pénz a fegyver.
A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.
Így okoskodtam s jónapot
kívánva elhúzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.

József Attila: ,,Költőnk és Kora"

Íme, itt a költeményem.
Ez a második sora.
K betűkkel szól keményen,
címe: ,,Költőnk és Kora".
Úgy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora...
Úgy szállong a semmi benne,
mint valami: a világ
a táguló űrben lengve
jövőjének nekivág;
ahogy zúg a lomb, a tenger,
ahogy vonítanak éjjel
a kutyák...
Én a széken, az a földön
és a Föld a Nap alatt,
a naprendszer meg a börtön
csillagzatokkal halad -
mindenség a semmiségbe,
mint fordítva, bennem épp e
gondolat...
Űr a lelkem. Az anyához,
a nagy Űrhöz szállna, fönn.
Mint léggömböt kosarához,
a testemhez kötözöm.
Nem való ez, nem is álom,
úgy nevezik, szublimálom
ösztönöm...
Jöjj, barátom, jöjj és nézz szét.
E világban dolgozol
s benned dolgozik a részvét.
Hiába hazudozol.
Hadd most azt el, hadd most azt el.
Nézd az esti fényt az esttel
mint oszol...
Piros vérben áll a tarló,
s ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyúl.
Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
,,Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók,
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggatták,
Hogy majd belőle csinos könyv legyen,
Számon kívül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársainak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ.
Népboldogító eszmék vértanúi,
Ők mind a többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rossz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rossz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oly fényes emlék a sár fiait
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes emlék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon,
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez ,,ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden cseppjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély süllyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

Szabó Lőrinc: Fák között

Barátaim, szép szálfák s nemes erdők,
láztalan érés szenvedélytelen
gyermekei, kik mozdulatlanúl
s rejtett szemetekkel vizsgáljátok a
sűrűitekben járó idegent,
a féreg-embert, óh, fogadjatok
testvéretekké!... Én megvetem a
véres kapkodást, a kéjenc, falánk,
izgága húst, a hangos, lázas és
erőszakos életet s magamat:
igazi hazám a kristályok és sejtek világa, az alakzatok
rendje s zenéje, és nem közönyös
szemmel nézem a forgó évszakok
mindig különböző és mégis-egy,
örökké ártatlan szépségeit.
Én ismerem a ti nyelveteket;
előző életemben én is azt
beszéltem, és ha felejtettem is,
tudom, hol a Föld jós köldöke, és
nagy hallgatása ma is ismerős.
Közétek vágyom, - óh, fogadjatok
testvéretekké: jobb s más életet
keres, aki hozzátok menekűl:
nem gyávaság vezeti: tudja, hogy
minden fűszál csábító intelem,
mult és jövő, és isten közele:
tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa,
mint a véré, és mégsem üres álom.

Radnóti Miklós: Pipacs

Az asszonyom pipacsot lát
és füttyent nekem az úton át
s hogy visszafüttyentek, lehajol.
Két ujja végigcsúszik a szár
szőrén s a fű közt megáll. És már
kezében lángol a lenge virág.
Újra füttyentek; füttyömbe boldog
madár füttye vág s ő mosolyog:
Pipacspirossal zendüljön a világ!
Guillaume Apollinaire: Kikericsek
Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
legelget a tehén
s lassan megmérgeződik
kikericsek virítnak kékek és lilák
álmos szemed olyan mint itt ez a virág
mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
s szemedtől életem lassan megmérgeződik
Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
letépik a virágot mely anya s leány is
és színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
e halni készülő nagy rétet mindörökre
Jean Cocteau: Mielőtt lemerülsz...
Mielőtt lemerülsz az álom mély vizébe,
Habozol tétován;
Félsz, hogy utánad én is leszállok a mélybe,
És ugyanoda tán?
Ne félj; mert álmaink nem egyformák: ha álmom
Engem pihentet el,
Téged káprázata a gyermekkori tájon
Holt társakkal kever;
Bejárod a mezőt, erdőket és tanyákat
S kedves ösvényemet;
Míg a mély ködön át, melybe magad te zártad,
Én soha nem megyek.
Jó volna képeit bebarangolva egyszer
Álmodban lakni már!
Csak az aggasztana, hogy a nap újra felkel
És sarkadig kitár.
Jean Cocteau: Az álomból...
Az álomból mikor félig már fölmerülsz te
S lépjéből kivonod lelked darabjait,
Igazat s tetszetős koholmányt összeszűrve,
S mozognak e halált leküzdve tagjaid,
A thrák dalnok bolond szörnyei rémlenek fel,
Mik nem hagyták el őt talán, hogy távozott.
Így vágyom látni, mint követi döbbenettel
Álmodnak állata idekünn is nyomod.
Leleplezném, kiket bűvölsz egy óra hosszat,
Míg tehetetlenül heversz oldalamon,
Amikor visszatérsz, s mikor kérdőre foglak,
S amikor így felelsz: Sohasem álmodom.
Jean Cocteau: Az álom elkerül...
Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
A nyakamon pihen;
Mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el
S elaltat hirtelen.
Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!
Van szörnyűbb félelem?
Egy nap nem hallom majd a szivedet s nem lebben
Lélegzeted velem.
E félénk nagy madár, ki most az álomé lett
Majd fészkéből kikel?
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred
S négy lábbal nyúlik el?
Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer,
Egy reggel megszakad?
Az útam építő védangyal nékem ezzel
Könnyíti sorsomat.
Könnyű e szinte már testemből nőtt nehéz fej
S mindig is könnyű volt,
Megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel,
Pedig kakas rikolt.
Most más világban él e fej, hol más a törvény
És más az értelem,
Fogódzik álmaim sötét vizébe dőlvén,
Távol s mégis velem.
Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,
Míg szád is álmodik,
A finom fújtatót melled kis műhelyében,
Egész halálomig.

Guilaume Apollinaire: A búcsúzás

Sírásuk szállt csak vészesebben
S az arcuk volt megtört fehér
Mint tisztaszirmu hó ha lebben
Vagy két kezed A sok levél
Csókomra hullt a rőt ligetben

Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak,
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövenyes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatot díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszú-himmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek múlását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Arany János: Vörös Rébék
,,Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -"
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!
Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess, madár!
Pörge Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
,,Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár."
Rebi néni mondja: kár!
Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
,,Nesze lányom! e mézes bor
Erősítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni kár!"
- ,,Hadd jöjjön hát a kasznár."
Hess, madár!
Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már;
Künn egy varju mondja: kár!
Hess, madár!
,,Asszony, ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket -
Ne! a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked."
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
,,Hess, madár!"
Híre terjed a helységben:
,,Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!"
Rebi lelke nem vón' kár:
De, mint varju, visszajár.
Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess, madár!
Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte,
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: ,,megállj, görög!"
Varju mind' kiséri: ,,kár!...
Fennakadsz te, szép betyár!"
,,Hess, madár!"
,,Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam."
Fekete volt, mint bogár:
Asszony ott sír: ,,mégis kár!
Hess, madár!"
Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjuból a másikba
Száll a lelke vég' nekül,
Kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csipőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Nagy László: Vérugató tündér
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Fehér vagy mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.
Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
Véren, zuzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár - kérdem magamban.
Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.
Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.
Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.
Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.
Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.
A szesz kék tüzein keresztül
idegeim lármája zendül.
Alkohol nincs ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.
Mintha a szél fujna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.
Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium s virágod.
Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.
Csak elmész, elzengnek a szárnyak
s marad a vérhomály utánad.
Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.
A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a Semmibe a tested.
Hiszek s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!
Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!
Nappalom éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt igéred!
Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!
Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év - Robbanások

Hasonlattá vált minden, amikor,
repeső hit s vágy, bűnön, szégyenen
győzve megnyíltál, s szökőkút-szivem
számból a szádba ömlött, majd, komor
csöndben, mint aki halált ostromol
s életet akar, tűz-vér-részegen
kapuidat keresve hirtelen
érezte, hogy már befelé hatol,
szived felé, oly hús-barlangon át,
melynek selymét csak jelezte a szád,
őrjítő selymét, selyemcsók-falát:
gondolatunk még egymásért kiáltott -
és robbanások, némák, óriások
rázták, keverték bennünk a világot.

Charles Baudelaire: Egy dög

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyú dög
nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
elénk, gunyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.
S e gőgös vázra mint nyiladzó virágra
nézett alá az ég szeme,
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.
A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapúlva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
lakmározhat a tetemen.
- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek,
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku, nékem
más kell már: Semmiért egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb,
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok,
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét, és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet,
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom,
ne szólj, ne sírj, a bonthatatlan
börtönt ne lásd,
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Catullus

VII.
Kérded, Lesbia, csókot adni hányszor
kívánok, hogy elég legyen s beteljek.
Hány porszem van a pusztaságban, izzó
Jósló Jupiter és az ősi Battus
szent sírhalma között, a szilfon-dús
Cyrene mezején? Fejünk fölött hány
csillag látja a néma éjszakában
megbúvó szeretők lopott szerelmét?
Annyi csókot akar neked Catullus
adni, annyi elég szegény bolondnak:
megszámlálni kiváncsiak ne tudják,
sem megrontani semmilyen gonosz nyelv.
V.
Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást,
és a mord öregek fecsegjenek csak,
egy garasra se tartsuk ümmögésük.
Eltűnvén a nap, újra felragyoghat:
egyszer tűnik a kurta fény szemünkből
s álmunkból sosem ébredünk utána.
Adj hát csókokat, ezret, újra százat.
Aztán majd, ha sok ezreket cseréltünk,
számuk összezavarjuk, elfelejtjük:
egy gonosz se legyen, ki tudva számát
csókjainknak, irígyen árthat értük!
LXXXV.
Gyűlölök és szeretek. S hogy mért teszem? Én se tudom, hidd.
Bennem történik, s kínja keresztrefeszít.
LXX.
Mondja szerelmem, hogy férjéül kit sem akarna
inkább, mint engem, kérje akár Jupiter!
Mondja: de azt, mit a vágyakozó szeretőnek a nő mond,
írd a szelekbe, futó víz puha habjaira.

Guillaume Apollinaire: Egy szép vörösesszőkéhez

Ímé ember vagyok megfontolt és okos
Már ismerem az életet s halált mindazt mit ismerhet ki élt
Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelmi szenvedély
Ki elhitte már eszméit néha-néha
Sok nyelvet ismert és mindenfelé
Sok tájon át utazgatott
Járt háborúban s látta a Gyalogság és Tüzérség harcait
Fejsebet kapott meglékelték míg kloroformtól részegen aludt
S a szörnyű küzdelemben elvesztette legjobb társait
Mindezt tudom az újról s régiről amit ezekről így egy ember egymagában tudhat
És anélkül hogy feldúlna ma ez a köztünk
S értünk zajló harc barátaim
Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját
A Kaland s a Rend pörpatvarát
Ti akiknek a szája Isten szájához hasonló
E száj maga a rend
Legyetek elnézők ha minket összemértek
Azokkal akik ápolják és folytatják e rendet
Mi a kalandot kergetjük mindenfelé
Nem ellenetek harcolunk mi
Csak az óriási s furcsa birtokokra vágyunk
Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk
Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott szinek
Ezernyi súlytalan lebegő látomás
S ezekből kell valóságot teremtenünk
Fel akarjuk kutatni a jóság tájait hatalmas ország s minden hallgat ott
Ímé az idő is amit kergetni s visszacsalni éppen úgy lehet
Irgalmazzatok nekünk mi folyton a jövő s a végtelen határain
Harcolunk az emberek helyett
Irgalom tévedéseinkért a bűneinkért irgalom
Ímé megjő a nyár e perzselő vad három hónap
S mint a tavasz halott immár az ifjúságom
Az izzó Értelem évadja ez ó lángoló Nap
S én vágyom
Lesem a formát édes és előkelő
Az értelem csábítgat véle hogy kövessem
Mint mágnes a vasat magához von ma engem
Jön és a haja lebben
Csodás vörösesszőke nő
Haja arany mi lenne más
Szép hosszantartó villanás
Vagy láng mely lobot vet kevélyen
A rózsán hogyha hervad épen
Nevessetek hát rajtam emberek
Mindenhol mind nevessetek de főképpen ti itt
Mert annyi mindent nem merek elmondani ma néktek
S nem hallgatnátok meg ha tán elmondanám ma néktek
Ó irgalmazzatok nekem.

József Attila: Óda
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
níg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűit sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségük susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság,
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok
úgy hullanak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált - Kit kétezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
ti egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6

(Melléklet)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

James Joyce: Kamarazene
(2)
Az alkonyégi ametiszt
Mind mélyebb kékbe hull,
Az utca fáin át fakó
Zöld lámpák lángja gyúl.
Dal szól a régi zongorán,
Derűs, nyugodt, meleg,
A sárga billentyűk fölött
A kis fej megremeg.
Sóvár, ijedt szem űzi még
Az álmok dallamát -
Az alkony éji kékbe hull
Az ametiszten át.
(33)
E barna tájon, merre multunk
Oly lágyan zsongta dalmát,
Kószálunk majd, s kart karba nyújtunk,
Két régi, megbékélt barát.
Szerelmünk vidám volt, ezért
Ne bánkódj most, hogy véget ért.
Harkály kopog amott a fán,
Sárga mezén vörös szegély,
Árvaságunk körül vidám
Füttyel süvít az esti szél.
A lomb - egy sóhajt sem lehel,
Ha int az év, hogy hullni kell.
Nem, nem hangzik fülünkbe már
A körtánc és a réti dal!
Egy csók még, s ha az est leszáll,
Mi is válunk bús búcsuval.
Ne bánkódj, édes, semmiért -
Az év, az év nyomunkba ért.
(36)
Hallom, egy hadsereg most partraszáll,
A paripák robogva gázolnak a habokban,
Mögöttük hetykén, éjszín páncélban áll
Egy-egy hajtó, eldobva gyeplőt, csak korbácsuk
csattan.
Harci üvöltésük az éjbe bőgve
Dörgő röhejbe fullad, s én álmomban felnyögök.
De széttépik álmom éjét, mint a villám,
S hangjuk szívemre hullva mint üllőn cseng,
bong, dübög.
Jönnek, s nagy zöld hajuk rázzák győzelmesen,
Jönnek s üvöltve vágtatnak a part körül.
Így elcsüggedtél, ó, balga szivem?
Kedves, kedves, kedves, mért hagytál íly
egyedül?

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csendé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Ady Endre: Hiába kísértesz hófehéren
Én beszennyezlek. Én beszennyezlek
A leghavasabb, legszebb éjen:
Hiába kísértesz hófehéren.
Színem elé parancsolom majd
Fehér köntösös szűzi árnyad,
Saját lelkemből fölcibállak.
Hiába libeg félve, fázva:
Telefröccsentem tintalével,
Vérrel, gennyel, könnyel, epével.
Hiába reszket, hiába reszket:
Befoltozom gyanuval, váddal,
Bepaskolom mérges csalánnal.
S míg libeg búsan, szerelemben,
Én kikacagom kósza árnyad,
Felé fúvok: menj, elbocsátlak.
Weöres Sándor: Pastorale
Bőrödre zöld fényt lop a félhomály
s két szemgolyód egészen elsötétül.
Lehelleted a vállgödrömbe szédül,
nyakamra száll a pilleszárnyu száj.
A szíved lüktetése szíven üt,
feszes indák fonódnak derekamra,
te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
élő koporsó, átfogsz mindenütt.
Oldalam bordás tengerpartja mellett
hogyan hullámzik a hasad, a melled!
Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.
Megindulnak félelmes áramok,
mint fellegárnyas föld felé a villám.
Aztán burkot von a könny a pupillán.

Edgar Allan Poe: A holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
Vendég lesz az, így tünődtem, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?
Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantom rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad, s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng, és bíborán bús selymü zengés,
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszony suhogva jár -,
Rémült szívem izgatottan lüktetett, s én csititottam:
Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S ,,Uram", kezdtem, ,,avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm, és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: ,,Lenóra!" - halk, sovár,
Hangon én búgtam: ,,Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott, s más semmi már!"
S hogy szobámba visszatértem, s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: ,,Persze, biztosan csak megzörrent a rácsosablak,
No, te csak, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam, s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt, és fennhordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt, s mint kit helye vár -,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -,
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon, ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -,
S szóltam: ,,Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plutói mély, vad ár?"
S szólt a Holló: ,,Sohamár".
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: ,,Sohamár".
S fenn a csöndes szobron ülve, az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: ,,Majd csak elmegy, meszziszáll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: ,,Sohamár!"
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -
,,Úgy lesz", szóltam, ,,ennyit tud csak, s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jaj szót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: ,,Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott, s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgjak: ,,Soha már"?
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja -, soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrüjén látatlan égnek
Füstölők, s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál,
,,Bús szív", búgtam, ,,ím a szent Ég szállt le Hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt, és önt nepenthét, s felejtést ád e pohár,
Idd, óh, idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: ,,Soha már!"
,,Látnok!" nyögtem, ,,szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -,
Van... van balzsam Gileádban?... mondd meg -, lelkem esdve vár..."
S szólt a Holló: ,,Soha már!"
,,Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, ,,menj, madár vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plutói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: ,,Soha már!"
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtó, sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rájaomló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen -, soha már!

André Breton: A szabad társulás

Asszonyom haja rőzsetűz
Gondolatai forró villámok
Alakja homokóra
Asszonyom alakja tigrisfogak közé került vidra
Asszonyom szája a végső nagyságrendű csillagok kokárdája és bokrétája
Fogai fehér földön fehéregerek nyomai
Nyelv ámbra és dörzsölt üveg
Asszonyom nyelve tőrrel átszúrt ostya
Nyelve szemnyitó-hunyó baba
Nyelve hihetetlen kő
Asszonyom szempillái gyerek-írás rúdjai
Szemöldöke fecskefészek szegélye
Asszonyom halántéka melegház tetőcserepe
És ablaküvegen pára
Asszonyom válla pezsgő
És delfinfejű forrás a tükör alatt
Asszonyom csuklója gyufaszál
Asszonyom ujja véletlenség és kör ász
Ujja learatott széna
Asszonyom hónalja menyét és bükkmakk
Szent Iván éjén
Fagyalbokor és csigahéj
Karja tengerhab és gát
És gabonának s malomnak keveréke
Asszonyom combja rakéta
Mozgása óraszerkezet és kétségbeesés
Asszonyom bokája bodzabél
Asszonyom lába iniciálé
Lába kulcsköteg és részeg hajóácsok
Asszonyom nyaka hántolatlan árpa
Asszonyom torka aranyvölgy
És zuhatag ágyában találka
Keble éj
Asszonyom keble tengeri vakond túrása
Asszonyom keble rubin szakadék
Keble harmatos rózsa rémképe
Asszonyom hasa a napok-éjek kitárt legyezője
Hasa óriási köröm
Asszonyom háta fölfelé menekülő madár
Háta kéneső
Háta sugár
Tarkója görgő szikla és áztatott kréta
És pohár hullása melyből ittak éppen
Asszonyom csipője hajócska
Csipője ragyogás és nyílvessző tolla
És fehér páva tollainak szára
Rejtett ringással
Asszonyom tompora homokkő és cement
Asszonyom tompora hattyu háta
Asszonyom tompora tavasz
Öle gladiolusz
Asszonyom öle csomagolnivaló és csőrösemlős
Asszonyom öle moszat és ódon cukorkák
Asszonyom öle tükör
Asszonyom szeme csupa könny
Szeme ibolyaszinü falitábla és mágnestű
Asszonyom szeme szavanna
Asszonyom szeme víz fegyházi ital
Asszonyom szeme folyton fejsze alatti fa
Szeme vízszintes lég- és tűzszintes

Federico García Lorca: Ballada az alvó cigánylányról

Zöld szeretlek! Zöld, aranyzöld!
Zöld szelek! S ti mély zöld ágak!
Tenger tükrén hajó siklik
s ló vág neki a hegyhátnak.
A könyöklőn, derekáig
árnyba fonva, leány mereng,
zöld a húsa, haja fürtje,
szemében hűs ezüst a csend.
Zöld, aranyzöld, úgy szeretlek!
A cigány-hold fényén sejlik
a táj, s minden csak őt nézi,
de ő nem nézhet már semmit.
*
Zöld, szeretlek! Zöld, aranyzöld!
Zuzmarából szőtt csillagok
közt az árnyak hala surran
s hozza már a pirkadatot.
A fügefa érdes ággal
csiszolja a futó szelet
és a hegyek, mind vadmacskák,
sziklás karmot meresztenek.
De ki jön hát? S honnan jönne?
Ő csak ott áll a hegy csucsán,
zöld a húsa, haja fürtje.
S álma sósvíz, tengerhullám.
*
- Komámuram, elcserélném
a házaddal jó lovamat,
add a nyergemért a tükröd,
késemért a pokrócodat.
Nézd, a cabrai hágótól
hull a vérem s tűzzel éget...
- Hej legénykém, ha lehetne,
megkötném az egyességet.
De már nem vagyok, ki voltam,
s a házam se nekem nyílik...
- Komámuram, úgy szeretnék
ágyban halni, ahogy illik.
Patyolatos lepedőjű,
jó vaságyban, hogyha lehet.
Nézd e mellemtől torkomig
felhasított, égő sebet!...
- Háromszáz fekete rózsát
bont az inged fehér vászna,
öved körül dúsan duzzad
sötét véred nyirkos árja.
De már nem vagyok, ki voltam,
s a házam se nekem nyílik...
- Hadd menjek veled legalább
a sziklába vesző csúcsig,
engedd, lépjek akár csak a
csúcsok zöldes peremére,
hol a holdsütötte sziklán
zúgva hull a víz a mélybe.
*
Nekivágnak az ösvénynek,
indulnak már a hegyhátra,
vérnyomok jelzik az útat,
könny-nyomokat hagynak hátra.
Bádogtetők rezge fénye
csupa csillanó kis lámpa,
s megsebzi a hajnal ujját
ezer ablak villanása.
*
Zöld, szeretlek! Zöld, aranyzöld!
Zöld szelek! S ti mély zöld ágak!
Mentek, mentek fel a hegynek.
Nyúlós szelek illatának
furcsa fodormenta íze
keveredett az inyükre.
- Komámuram, mondd hát, hol van
bús leányod, álmok tükre?
- Hej, de régen várt már téged,
jöttöd mennyit, mennyit várta,
hűs szemével, szén-hajával
a holdas, zöld éjszakában!
*
A medence tükör-arcán
a cigánylány libegve leng.
Zöld a húsa, haja fürtje,
két szemén hűs ezüst a csend.
Hold-jégcsapon ringatózik
a víz felett alvó teste.
Az éjszaka oly meghitt lett,
mint egy kihalt kis terecske.
Részeg csendőrök döngették
a kaput itt minden este.
*
Zöld, szeretlek! Zöld, aranyzöld!
Zöld szelek! S ti mély zöld ágak!
Tenger tükrén fut a hajó.
Ló vág neki a hegyhátnak.

Anakreón

A nők azt mondogatják
Anakreón, öreg vagy:
tekints tükörbe, nézd csak:
hajadnak fürtje hol van,
a homlokod kopasz már.
S én nem tudom, van-é még
hajam, vagy messzepártolt,
csak ezt: a vének annál
inkább való gyönyörben
mulatni, mentül inkább
közel van már a végzet.
*
Zengtem ugyan sokszor, de azért kikiáltom a sírból:
rajta, vidítson a bor; elfed amúgyis a por.
Ovidius: A szerelem művészete (I. könyv - részlet)
Csókkal ügyes bókot tarkítani csak ostoba nem mer,
Vedd el erővel, amit szépszerivel nem ad ő.
Lesz, ki szabódik majd, otromba suhancnak is elmond.
Mégsem akar mást, mint hogy te kerülj fölibe.
Arra ügyelj csak, hogy finom ajka ne fájjon a csóktól
S hírbe ne hozzon, hogy parlagi módra szeretsz.
Aki a csókig elért s nem képes elérni a többit,
Arra se méltó, mit kapnia már sikerült.
Mennyi hiányzott a csóktól a beteljesedésig?
Jaj, csak ügyetlenség volt, nem is illem a gát.
Használj bátran erőszakot is: csak kedves a lánynak:
Szívesen ad, de öröm neki, ha adnia kell.
Boldog a nő, ha erős kar készteti őt szerelemre
És a merészségnek, mint piperének örül.
Hogyha azon szűzen menekül, ki magát odaszánta,
Arca derűt színlel bár, fanyalogva megy el.
Phoebe erőszakkal lett asszony, akárcsak a nénje,
Rablójához epedt mégis a két kirabolt.
Ismeretes rege bár, de nem árt elmondanom ismét,
Haemoni férjét mint nyerte a scyrosi lány.
Már a nagy istennő, ki az Ida tövében az almát
Kapta, megadta a gyászdíjat a győzelemért.
Agg Priamus menye is megjött már messze honából,
Trójai asszony lett már a görög feleség.
Sértett férjének mindenki letette az esküt,
Mert mit ez egy fájlalt, fájt valamennyinek az.
Anyja szaván megesett szívvel rejtette Achilles
Férfiú voltát bő asszonyi köntös alá.
Mit teszel, Aecides? Nem a rokka előtt a te helyed,
Hírt teneked Pallas más tudománya szerez.
Mit keres itt a kosár? Pajzs illik a férfi kezébe;
Fonhat-e, mely Hectort szúrja le majdan, a jobb?
Vesd babrás fonalakba csavart orsódat a sutba,
Pelion-adta rudat dobj te a harc mezején.
Ám a királyi leány, vele egy nyoszolyába kerülvén,
Éji kalandjából látta az ifjú nemét.
Illik ugyan hinnünk, hogy erővel győzte a lányt le,
Ámde az is szívesen hagyta legyőzni magát.
Gyakran mondta: ,,Maradj!" mikor az már útnak is indult,
Mert keze rokka helyett éles acélt ragadott.
Hol marad itt az erőszak? Deidamia, megejtő
Szóval a csábítót vissza miért epeded?
Úgy bizony, elsőnek restell belefogni sok ügybe
Mit szívesen tűr el, ha kezdi, a nő.

Pilinszky János: Trapéz és korlát

Sötéten hátat fordítasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!
Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
repűlsz tovább, emelkedsz
a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Juhász Ferenc: Vers négy hangra,

jajgatásra és könyörgésre,
átoktalanul
Csillag fordul arany-csecsekkel, sisteregve
vadnyulak szőre száll, tövis-szegények könnye dér,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
hogy képzeled, az istenért!
Csillag forog, szemgolyók forognak dermedt üregükben csikorogva,
tébolyúlt szemgolyók, kristály-oltárokkal, ezüst-páfrányokkal szimatolva,
arany-bölénycsordákkal zokogva, részeg csődör-istenekkel nyihogva,
tajtékzó csillagok forognak, gőzzel oltva a nem-lét hidegét,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
hogy képzeled, az istenért!
A megőszült, kiszáradt-húsú, bütykös-bokájú füvecskék csülök-szakálla dér,
a mályvák szügye-szakálla, a nádtorsok tarkó-gyapja dér,
fehér halál a bógáncsok patája, a krumpliszárak redve,
fehér penész szállt hattyúként a buzogány-fejekre,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
hogy képzeled, az istenért!
Arany-lánc fonja át, meg át, tekeredve
az ezüst-orrszarvú homlokát, szügyét,
kék orrcimpája göngyölgeti fekete szalagokban a vért,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
hogy képzeled, az istenért!
A föld, a föld átereszti húsán zajtalanúl a vért,
s az rászárad a frissen-szántott, alkonyuló rögökre,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
hogy képzeled, az istenért!
Vacog a semmi, mint egy meztelen kis állat,
nem nyüszíthet, nem nyöszöröghet, nem bömbölhet, nem kiabálhat,
elkékült bőrén gennyedző fognyomok,
a mérgezett-szélű, fölpüffedt-peremű csillagok,
csak mi sírhatunk, halandóbb részei a semminek,
akiket a lét kitett,
mint egynapos, vak kutyakölyköket
a könyörtelen gazda a csontosodó hidegre
és mászkálnak rogyadozva a forró hasért, piros csöcsért,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
hogy képzeled, az istenért!
Ó, ez a téli délután, ó, ez a téli éjszaka,
mint keményített inggallér oly fehér,
sejtjeim alján a megüllepedett növényi-rothadás szaga,
s mint keményített inggallér oly fehér,
nő a magány az értelemben,
jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem,
hogy képzeled, az istenért!
Mint beszáradt tojásban a töppedt-hártyás sárgája-fehérje,
atomjaim belső-falára rátapad terméketlen magányom minden éje,
s a támadt űrt nem tölti ki a boldogság holdas meséje,
s a félig-üres héj ropog, megreped, mint tojás a fagyon,
a nélküled-hidegben megropog dermedő atomom,
ó, ne büntess engem így magamért,
hisz én már a holnap hajnalát derengem,
jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem,
hogy képzeled, az istenért!
Ráhúztam napjaimra az alázat szörnyű titkát,
mint holtra inget, fehér harisnyát,
s vesszője, ágyék-gyapja ott érik kitakartan,
mint telt gyümölcs, nagy fehér hernyóval félig eltakartan,
a nem-lét fáján, a halál derétől megfenyítve,
mint nagy telt gyümölcs, eres húsában fonnyadásra intve,
míg lecsapja baltáival a szigor, a fehér.
Jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
hogy képzeled, az istenért!
A köd vattája a holt ősz megnyúlt, zöld orrlikában,
álla deres tarlók kendőivel felkötve keményen,
az alkony zöld szemhéját az égre húzza szilárdan
a nap, az isten fillére, csak az én reményem.
Köd, köd, dög-rétek, hulla-tarlók, kukoricaszár-siralmak,
babérfák állnak őrt pikkelyes-sután
azok fölött, akik már másodszor meg se halnak,
síró szarvasok futnak a holt réteken át,
dohányszínű őzek sírnak anya után,
mint minden eleven,
a kristálycukorral beszórt, rothadó sebeken,
a piros-emlőjű láz szoptatja sok mohó fiát,
a nappalok köhögnek, kék csillag-tüszőkkel az éjszakák,
álom-virág nyílik nyálkás kancsókkal a szívekre,
emberevő-virágok tátognak forogva, nyeldekelve a vért,
jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,
hogy képzeled, az istenért!
Azért, mert tél van, tél van, kis szivem,
azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen,
azért, mert tél van, tél van, kis szivem,
azért, mert tél van, szebb a lehetetlen.
Majd elkotródnak roggyant hadai, vézna
kancáira fölszállnak mosolygó hullafoltok,
majd sírnak vedlett csontos lovai, a horda
nyakában nyílvesszőkkel rohan, a föloldott.
A Boldog-Nyíl majd átlövi Roppant-Lovát a télnek,
s az fölénekel őszen, térdre-rogyva.
Boldogok, akik a haláltól félve-félnek,
s amíg élnek, nem élnek nyögve, iszonyodva!
Biztos-Dárdáját majd a Kéz a tél fehér szügyébe vágja,
s az elzuhan robogva, elveszetten
és remegő lágy virágot hajt a Halálos-Dárda,
illatos füvet a gyantás, mély sebekben.
Azért, mert tél van, tél van, kis szivem,
azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen,
azért, mert tél van, tél van, kis szivem,
azért, mert tél van, szép a lehetetlen!
Mégis, mégis vallani kell a reményt,
a Végső-Lehetetlent, a Tűz-Tisztát reméljük,
nem, nem lehet, hogy sorsunk a halál boltos kimérje!
Júlia szép leány, egykoron kiméne
Búzavirág-szedni a búzamezőbe,
Búzavirág-szedni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magát ott mulatni.
Te beforrt-torkú virág, vas-nyelvű pacsirta,
te fekete hárfa, néma kis aranyhal,
te megrettent-szívű, mélytenger-csillaga,
ó, te átoktalan, miket énekelsz te?
Föl is föltekinte a magos egekbe,
Egy szép gyalog-ösvény hát ott jődögél le,
Azon ereszkedik fodor fehér bárány,
A napot, s a holdat szarva között hozván,
A fényes csillagot a homlokán hozta,
Két szép arany-perec, aj, a két szarvába,
Aj, a két oldalán két szép égő gyertya,
Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta.
Ne mondd, ne mondd, elkékül már az ajkam,
megláttam én a fényes fehér bárányt,
beteljesült a Csillag sorsa rajtam,
a fájdalomból vonok én szivárványt.
Mint égitest, ragyogva fenn, ha úszik,
sajgó részeimből a fájdalom világít,
a szótlan űr, mint köd, atomjaimban kúszik,
s feszít a kín a Nagy-Fellobbanásig.
Beteljesült az ember sorsa rajtam,
nagy kés forog szivemben énekelve,
izzó kés pörög az őssel-dús talajban,
vassal füstölve, hússal sisteregve.
Nem játszom én, csak jajgatok, szegénykém,
nem jajgatok, csak égek veled-árván,
míg lobban utolsót a szép, nehéz-fény,
s porlik fény-fátyol, vér-permet, csönd-szivárvány.
Szóval mondja neki fodor fehér bárány:
- Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány!
Mert most esett híjja szűzek seregének,
Ha eljönnél velem, én oda vinnélek,
A mennyei karba, a szent szűzek közé,
Hogy betelnék veled azok kegyes rendje,
A mennyei kulcsot adnám a kezedbe,
Első kakas-szókor téged megkérnélek,
Harmad kakas-szókor téged elvinnélek. -
Jaj istenem, anyám! Én már mit beszélek,
ha eljönnél velem, én oda vinnélek,
ha eljönnél velem, számból etetnélek,
mint galamb a fiát, szépen etetnélek,
hidegülő lábad pokrócba tekerném,
gyönge-eres vállad szájammal lehelném,
a hajad, a hajad nevetve megmosnám,
te meg hideg vízzel súrolnád lapockám,
én meg befűtenék, citromot szereznék,
egész nap loholnék, sohasem pihennék.
Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már,
mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak?
Csupa seb vagyok, anyám, csupa zúzódás, csupa elveszettség,
árva madár, árva csillag, árva seb vagyok én.
Mint a szomszéd bankigazgató cselédje, magam ágyazok,
vetem meg este, vetem be reggel ágyam,
kenyeret veszek, lakbért fizetek, kitakarítok
és hangosan beszélek a sercegő magányban.
Kinyitom a szekrényt, aztán becsukom, befűtenék,
de kályhám hidegebb, mint a hullák keze vasárnap,
rám senkise vigyáz, csak a fegyelem, de az nem elég,
sokasodnak homlokom mögött, sokasodnak az árnyak.
Szobámba Páfrányok, Saurusok telepednek mocorogva,
zizegnek éjszaka, néznek torz, ősi szörny-fejükkel,
meteorok ütődnek csavargó-lázzal homlokomba,
álmok itatnak, páncélos emlősgyíkok gyűrüsen rengő gazdag csecsükkel.
Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már,
mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak?
Jaj anyám, árva vagyok, mama fáj, nagyon fáj, mama hidd el,
simíts álmot szememre megkövesedett, elgörbült, sárga kezeiddel.
Kezed sárga, mint a gyertya-láng, mint a gólyahír szirma,
mint kopasztott tyúkok olyan, mint libák csőre, talpa,
mint aranyozott faszobrok, régi levelezőlapok, mint piros halak,
mint kopott tetők, a kezeid, istenem téged is elhagytak.
Sirass, anyám, sirass, éltemben hadd haljam,
Hadd haljam éltemben, hogy siratsz holtomban!
Sirass, anyám, sirass, sirasd meg fiadat,
hadd halljam éltemben, hogy tudsz te siratni!
Ó, anyák, ha szültök, miért nem örömre,
miért csak bánatra vagytok sokasodni?
- Leányom, leányom! Virágos kertembe
Első raj méhemnek gyönge lépecskéje,
Gyönge lépecskének sárguló viasza,
Sárga viaszának földön-futó füstje,
Földön-futó füstje, s mennybe-ható lángja!
Sirass, anyám, sirass, élve is sirathatsz,
sirass, amíg élek, aztán megtagadhatsz,
sirass, anyám, sirass, ne mondd, hogy hiába,
hadd boruljon az ég súlyos ércbe, füstbe.
Mennyig-ható lángok, föld-szaggató kések,
mennytől-földig futó fényes repedések,
rabló fehér bárány, kitől szivem retteg,
bundádon a csillag hemzseg, mint a tetvek,
mint a halak húsát a pikkely borítja
a te alakodat csillag palástolja,
te Ragyogó-Rabló, Ájtatos-Rühesség,
szédületes-fenntről ballagó Ékesség,
te Fölcicomázott-Ravatal, mohó Dög,
arany-perec szarvú, rút-pofájú Ördög,
Fekete-Kos, aki lerohansz makogva,
álarcul a napot és a holdat hozva,
Szikrázó-Bűn, tüskés, véres kopoltyúkkal
szörcsögő, s ember-húst nyeldeklő kövér Hal,
Telhetetlen-Átok, Settenkedő-Hívás,
Rejtelmes-Szó, csalfa, Édes-Báránysírás,
te, a mi-szívünket Gyertyával-Kormozó,
Teljességet-Dúló, Hiányokat-Hozó,
én csak téged látlak fényesen ballagni,
napfény-füves égi úton leszaladni,
holdas éji-ösvény a jöttöd mutatja,
gyötrelmes álmomban ott táncolsz mulatva,
napjaim-ösvényén lépegetsz fehéren,
ágyam elé állsz és vakulok a fényben,
mint hegyi ösvényen botorkáló lámpa
ereszkedsz le lassan minden éjszakámba.
Vedd le róla, vedd le igéző-szemedet,
ne nyisd ki előtte bájoló-torkodat
széles-lángú csillag!
Menj vissza az égi ösvényen sietve,
oltsd ki fényeidet, gyertyádat fújd el
fodor fehér bárány!
Jobb neked, jobb neked az égi pázsiton,
jobb neked, jobb neked szagos égi füvet
vígan legelészni!
Jobb neked, jobb neked göndör felhők fészkén,
az égi-akolban, bütyöktelen szalmán
telten heverészni!
Ne kívánjátok őt sók, gyökerek, éhes anyagok,
ne kívánjátok őt nedvek, elbizakodott rovarok,
pici férgek, föld hurkái: lárvák, zümmögő motorok: bogarak,
lágy gépezetek, áttetsző, finom anyagból fakadó ollók, kések, fürészek,
ne kívánjátok őt hinárok, nyálkák, baktériumok, falánk létezők,
kozmikus-világok, mikrokozmoszok, fölismert, s ismeretlen erők!
Parány-szivetek, hormonotok, idegrendszeretek, törvényetek
ha nem is érti, megérzi tán, hogy nem lehet
megosztozni a nekem-szánt magányon.
Csöpp agyatok, izmotok-szövevénye, szívókátok, eleven-anyagotok,
az összetartozás-igénye, nyelvetlen-szájatok, fogsorotok,
testetek finom véredénye, az alakulás-tüze, a sejtfalak reménye
megsejti tán emberi, veletek mégis rokon-szivemet
és megsajnálja iszonyú hiányom.
Csillag-pályák, a mindenség tüdői, virágok nemzőszerve,
ércek-tengelye, rovarok puha szervei köré idomult váza,
ti könnyezni-nem-tudó bogár-szemek,
mohóságotok ne gyalázza
nehéz reményem, ha már nem érti meg!
Ó, én nem tudok élni ilyen elveszetten!
Mint aki kocsmába tér be elkeseredetten
és leissza magát a sárga földig,
s fölzokog és egyre érdesebben
lelkét a gyarló emlékek kitöltik,
s hirtelen pohara fölszáll, telve vérrel,
s a göthös, vas-orrú szódásüveg,
s az abrosz, az asztal, a szék viaskodik a térrel,
s a zenekar forogva a földről föllebeg,
nyüszít a hegedűs sárga kenyere, mint földrengéskor a kutyák,
a trombitás délben-szidolozott trombitával repül, mint arkangyal,
s rikoltva a részeg a semminek nekivág,
s lát paradicsom-színű madarakat zuhogni nagy zsivajjal,
lát fürtökben ördögöket csimpaszkodni a füst ágain,
csimbókos-mellű, csupasz-gyökerű ördögöket bakzani a homályban,
ördögöket vihogni a szétfolyt-arcú pincérek árnyain,
s mérget érez a kölnizett mű-ibolyában:
előttem a dolgok sokszor elszabadulnak,
széthull a rendjük, szilárd kapcsolatuk nem szítja fegyelem,
az összetartozó-világ kapcsai meglazulnak,
sátánok üzekednek, osztozva sebhedt szívemen,
fölszáll egy templomtorony a csillagos kakassal,
mint kő-nyílvessző, s belefúródik a holdba,
beszövi a zaj növényzete, amit agyam tapasztal,
s oldalamon megnyílik vért csurgatva éjeimben a borda,
lődörgök a csillagok között, mint szöcske fényszálról-fényszálra ugorva.
De a szétzüllött világot, mint nyájat, mégis födél alá terelem,
kutyám a hit, az lökdösi a dolgok oldalát csaholva,
s zizegve összeáll eggyé az atom, a részek csordája megint,
nem, nem bír a káosz, nem bír a káosz velem.
Engem a te szemed mindig kijózanít,
s föltáplál, mint kiéhezettet, mit szorongva adsz, a szerelem.
Valaki jár a kertembe,
Fekete galamb képibe
Szedi virágomnak szinét,
Rozmaringomnak tetejét.
Miért beszélsz te, kis szivem, miért, miért beszélsz a fekete galambról?
Sötét madár, rabló madár, elszállt kacagva, gyászban fosztogatni.
Miért beszélsz te, kis szivem, miért, miért beszélsz a fekete galambról?
Fegyver dördült, s a virágnak, rozmaringnak kellett vérben fölfakadni.
Valaki jár a kertembe,
Fekete hattyú képibe,
Töri zöldemet karmával,
Arany-pikkelyes csizmával.
Bennem, mint növényben, az élet úgy kering szivecském,
mint növény a sejtjeit, csipkés szárát, kagylós tornyait, izomzatát,
zöld-íveit, törékeny boltjait, pihés ernyőzetét kibontja,
bennem így rakódik gyönyörű reménnyé szüntelen a halhatatlan-élet,
belőlem végtelenűl lombozik nagy-virágú, termékeny szívverésed,
csókjaid kihajtanak gondjaim ág-szövevényén dupla-sziromba,
hiába csúszik, ugrik, repűl felém, hiába rág,
nagy életem hiába tépi csőrivel, hiába zsongja
nagy életem a sok szörnyeteg, rágcsáló, korcs nyomorúlt,
hernyó, ki hideg takonyba ágyazott szőrét fölborzolva nyal-fal,
s viszik tapadó-talpas, tömpe oszlopai, síró halál-lepke,
mérget izzadó páncélos rovar, gyilkos-szarvú, cincogó-csápú pusztulás,
madárcsőrű-kancák, nyihogó-tündérek, izzó-mellrózsájú halak,
kidülledt-szemű bendők, arany-fogsorú púpok, sivár madarak,
aranyozott-begyű dögevő, fejnélkül-görgő szemgolyók, lábat-eresztett fülek,
toppantós-csizmájú kacor-királyok, csörgős-farkú egerek,
márványasztalokra tapadó, leselkedő, alattomos polipok, akik elúsznak
olykor nedves szemekkel, nyolc-karú lebegéssel neon-plakátok zöld ritmusá-
ban.
Szivecském tisztán remegünk a bűnük nehéz forgatagában.
Valaki jár a kertembe,
Fekete sólyom képibe,
Súlyos, mint az arany-serleg,
Térdig nyomja be a földet,
Arany-sarkantyúval vágja,
Sírva rikoltoz magába,
Vér szökik lépte nyomába.
A fekete sólymot nyíl járta át,
virágba borúlt a kertem újra szépen,
illatozik a jácint, rozmaring,
mint a mindenség az isten tenyerében.
Virágaim csak te öntözheted,
szíved fölé csak te tűzheted,
te egyetlen a létezők között,
a lét hemzsegő áradatában,
a növénybe, állatba, csillagba, nőkbe öltözött
szenvedés hömpölygő vonulatában,
te egyetlen, akit a teremtés kiváltott,
hogy formáljon eggyé, kizárólagossá,
s hogy bebizonyítsd nekem a világot
tett álmodóvá, széppé és okossá,
te egyetlen, aki beépítheted,
mint üres földeket a munkások sürögve,
hogy raksz bele hidakat, utakat, épületeket,
a csöndet is sürgésre ösztönözve,
aki betöltheted emberi hiányom.
Te egyetlen, aki beszőheted,
mint sejtet a mozgás, veled-egy magányom.
Te egyetlen, akivel okosan megértem,
hogy a halállal csak két egy tud szembeszegülni,
hogy önmagában élni még nem érdem,
ha a szívnek nincs kihez menekülni.
Te egyetlen, akivel megtanultam,
hogy a létezők mind személyiségek,
s nem hűlnek holtként egymásra-hulltan,
de egymáshoz köti őket a szerelem, s az érdek.
Hogy nem dermedt dolgok halmaza a lét,
mely deresen egymást nyomja, fogja,
mint lebombázott város-törmelék.
Az éhség a dolgokat egymásba-fonja.
S a világ így, párosúlt-hiányok
összessége, egymásra-utalt vágyakozás,
csillag és ember, halak és lángok
lüktető lánca, rab-fönnmaradás.
Még elmondom, hogy vesztemet hozod,
szép rabságomat, ha föloldozod.
Ha a nem-létnek csúnyán eladod magad,
az én létem is a halál kutató-hálójába akad,
mint lapos tengermélyi halacska,
aki ott él a lenti nagyváros-éji ragyogásban ügyefogyottan,
mint lábasba-ütött tojás, remegőn-puhán, mégis összefogottan,
virágzó polipok, forgó méla hydrák társadalmában,
s tud ragyogni is, fölgyúlni elektromos-lázban.
A csönd ágán, mint piros cseresznye lebeg,
míg zizegnek körötte zöld hal-levelek
és boldog is talán, de ha kiemelik
fogsora között kidönti belső-részeit,
zsírosan, eresen bugyogva
tódul ki száján a tüdeje, a gyomra.
Ha elmúlásod engem levegőre dobna,
rab-ágadról leszakítana,
aki vagyok ágad boldog foglya,
aki vagyok jövendőd hona,
kimúlnék, mint az a kis halacska,
aki magát kínban kifordítja,
mert nem tudok én magamban remélni,
önmagamért se halni, se élni.

William Shakespeare: LXXV. és LXV. szonett

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál:
az Érdem itt koldusnak született
és hitvány Semmiségre pompa vár
és árulás sujt minden szent Hitet
és Becsületet rút gyanu aláz
és szűz Erényt a gaz tiporni kész
és Tökéletest korcs utód gyaláz
és Érc-erőt ront béna vezetés
és Észre láncot doktor Balga vet
és Hatalom előtt néma a Szó
és Egyszerű kap Együgyű nevet
és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!
Cangjang-gyaco, a 6. dalai láma (1, 13, 14, 18 49 35)
Kelet felől, hegy ormáról, fehér fényben támad a hold.
Egy hajadon ékes arca felsugárzik emlékemben.
A tussal rajzolt betűket a vízcseppek elmoshatják.
Le sem írt jelet a szívből senki, semmi ki nem mossa.
A papírra nyomott pecsét meg nem szólal, nem ér semmit.
Kérlek, hűséged pecsétjét mind a kettőnk lelkébe üsd.
Mesterem, a láma arcát sosem tudom felidézni.
A te arcod nem idézem, mégis fényben, tisztán látom.
Ismerem jól gyenge testét, lelke röptét föl nem mérem.
Pedig porba rajzolt ábrán mérhetem a csillagpályát.
Tán nem anya szült a földre, barackfa ágán nyílottál.
Gyorsabban száll el szerelmed hulló barackfavirágnál.

Molnár Anna

- Jere velem, Molnár Anna!
Rengetegre, hosszu útra!
- Nem mehetek, Ajgó Márton!
Vagyon nekem hütös társam,
Hütös társam, jámbor uram,
Karon ülő kicsi fiam.
Addig hítta, addig csalta,
Lóra kapta s elrabolta.
Elindulnak, mennek, mennek,
Hosszu utnak, rengetegnek;
Találtak egy burkos fára,
Leűltek az árnyékába.
- Molnár Anna, édes kincsem!
Nézz egy kicsit a fejembe.
Addig nézett a fejibe,
Míg elaludt az ölibe';
Föltekintett feje föli,
Burkos fának ága közi,
Hát ott vagyon hat szép leány
Fölakasztva egymásután;
Aj! gondolá ő magába',
A hetedik én leszek ma,
Könny szemiből kicsordula
Ajgó Márton orczájára.
- Mér' sírsz, mér' sírsz Molnár Anna!
- Nem sírok én Ajgó Márton!
Harmat vagyon a faágon,
A hullott le az orczádra.
- Hogy' hullana harmat mostan,
Mikor épen álló dél van...
Készűlj, készűlj Molnár Anna,
Indulj föl a burkos fára!
- Nem megyek én Ajgó Márton,
Nem szoktam én mászni fákon,
Mutass példát, menj előre,
Megtanólom majdég tőlled.
Ajgó Márton fölindula,
Éles kardja visszahulla.
- Add föl, add föl Molnár Anna!
- Mingyárt, mingyárt jó katona.
Úgy fölhajtá éles kardját,
Ketté csapá gyenge nyakát.
- Úgy kell néked Ajgó Márton.
Mér' csaltál ki a házamtól!
Fölöltözék gunyájába,
Talpig vörös angliába,
Fölfordula jó lovára,
Elvágtatott hazájába.
Ott megállott kapujába',
Békiáltott udvarába:
- Aluszol-e jámbor gazda?
- Nem aluszom, jó katona!
- Adsz-e szállást éjtszakára?
- Nem adhatok jó katona:
Elhagyott a feleségem,
Síró gyermek tűzhelyemen.
- Attól ugyan adhatsz szállást,
Hallottam én gyermeksírást.
- No ha úgy van, jere bé hát,
Eltöltünk itt egy éjtszakát.
- Hallod-e te jámbor gazda!
Van-e jó bor a faluba'?
Ha van jó bor a faluba',
Hozz egy kupát vacsorára.
- Aj, a jó bor messze vagyon,
S a gyermekem kire hagyom?
- Mig az apja oda járna,
Én viselek gondot rája.
S hogy elmenjen, alig várja;
S míg a gazda borért jára,
Kigombolá dolományát,
Megszoptatta síró fiát,
Megszoptatta, megcsókolta,
S a tűzhelyen elaltatta.
Hogy az apja megérkezik,
Sírást nem hall, csudálkozik,
A gyermek tán azér' hallgat,
Hogy a háznál idegen van.
Leűltek a vacsorához,
S szól a vendég a gazdához:
- Hallod-e te jámbor gazda,
Egyet kérdek, felelj rea:
Feleséged ha még élne,
S élve hozzád hazajőne,
Megszidnád-e, megvernéd-e?
Még éltibe' fölvetnéd-e?
- Meg se szidnám, meg se verném,
Még éltibe' föl se vetném.
Nem leve rest Molnár Anna:
Kigombolta dolományát,
S megcsókolta jámbor urát.
Arany János: Családi kör
Este van, este van: ki-ki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag a cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.
Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.
Egy eladó lány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb - a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héjú borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.
A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tüzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik, nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.
Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl.
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kínálják erősen káposzta-levéllel.
A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.
Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerű étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: ,,Gyer közelebb, édes!"
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.
De vajon ki zörget? ,,Néz ki, fiam, Sára:
Valami szegény kér helyet éjszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgyis, sok bezárt kilincsen!"
Visszajő a lányka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
,,Isten áldja meg a kendtek ételét is
(Így végzi a szót), meg az emberét is."
Köszöni a gazda: ,,Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van, azalatt, míg esznek,
Természete már ez a magyar embereknek.
De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak -
Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.
Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját, amíg hazaére.
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.
Este van este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

Celanoi Tamás: Ének az utolsó ítéletről

Ama nap, a harag napja,
e világot lángba dobja:
Dávid és Szibilla mondja.
Mily irtózat fog az lenni,
ha a Bíró el fog jönni
mindent híven számbavenni.
Harsonának szörnyű hangja
hull a millió sírhantra
kit-kit a Trón elé hajtva.
Hökken Halál és Természet
ahogy a Teremtés ébred
felelni a Vádló-széknek.
Az írott könyv elhozatik
melyben minden foglaltatik
kiből végzés formáltatik.
S ha Bíró leül ottan,
ami csak lappang, kipattan,
misem marad megtorlatlan.
Én szegény ott mit beszéljek,
milyen pártfogókat kérjek,
hol még a szentek is félnek?
Nagy Király kit retteg minden,
de a jót megváltod ingyen,
kegyek kútja, válts meg engem!
Rólam, Jézus, emlékezzél,
akiért a földre jöttél,
veszni aznap ne engedjél.
Engem fáradtál keresve,
értem szálltál a Keresztre:
annyi munkád kárba esne!
Igaz bosszú Mérlelője,
bocsánatod add előre,
míg a Számadás nem jőne!
Fölnyögök bús vádlott módján,
bűntudattól pirul orcám,
úgy könyörgök, Uram, nézz rám!
Ki Magdolnát föloldottad,
és a latrot meghallgattad:
nekem is e reményt adtad.
Nem méltó az én kérésem;
de Te jó vagy, tedd kegyesen,
hogy örök tűz ne égessen.
Bárányaid közt helyezz el,
bakok közé ne rekessz el:
jobbod felől várjon kész hely!
Vesd a gonoszt kárhozatra,
a vad lángnak általadva;
engem végy a hív csapatba!
Esdve és ölelve térded,
hamuvá tört szívvel kérlek:
őrizz, hogy jó véget érjek!

Weöres Sándor: Valse triste

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
Ady Endre: A Halál rokona
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák
Kísértetes, intő hívását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borús:
A világot.
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Tóth Árpád: A Palace-ban...

Hát újra itt. Őszi hegyek közt,
Újra rosszkedvűn, betegen,
Köhécselni a többiek közt,
Míg szél üvölt a szirteken.
Akik szeretnek, messze vannak,
Akit szeretek, messze van -
Mondogatom tompán magamnak,
Míg hallgatom: a rengetegnek
Fenyőbordái hogy recsegnek,
Mert ölelgeti óriás
Karjaival az Elmulás.
Elnyújtózom a fekvőszéken,
Akárcsak egy kezdő halott,
S nézem az októberi égen
A két korai csillagot:
Balról arany lángok riadnak,
Fenséggel gyúl ki Jupiter,
Míg jobbról bájjal tűzi fel
Ametiszt-fátyolát Nyugatnak
Vénusz, az éteri hetéra...
Ó, boldog plánéták! mit ér a
Földi ember csöpp élete,
Amelynek rossz kín a fele?
Örök szépségek hirnöke -
De lehet-e repülni annak,
Ki teste rabszolgája lett,
Kinek már mindenekfelett
Csak ,,hő"-i és ,,kiló"-i vannak,
S ki csak csomó rút vegyi bomlás?
Jaj!...sóhajba vesző káromlás
Dühe ráng romló testemen...
Az istenit!...jaj, istenem!...
De szól a gong. A vacsorára
- Legfőbb szertartás itt - gyerünk!
Illatszert kenek koponyámra,
Rendben a nyakkendő, az üng?
Feszülten ül ki-ki helyére,
A Vigaszt lessük...s torz, derűs
Shimmybe kezd egy hegedűs;
Dekadens és szőke fejére
A hölgyek gyúlt mosolyt dobálnak;
A nagy terem zajos lokálnak
Fonák és fájó párja lesz:
Az esti lázak bárja ez!
Vigaszt!... mindegy, bölcset, bolondot,
Csak kínom szebbre fesse át -
Imádságot vagy vad kalandot,
Egy angyalt vagy egy bestiát!
Vagy csak annyit, hogy míg a liften
Szép asszonyok szállnak velem,
Eldadog lassan hirtelen:
...Kérem...én...most...meghalok itten...
Legyenek jók...isten nevében...
Simítsák meg az arcom szépen...
Anyásan...lágyan...ha lehet...
S tiszteltetem az életet...

Edgar Allan Poe: A Győztes Féreg

Micsoda gála-éj!
A végső, elmagányosodott
években, könnybefúlva, mély
fátyolban, szárnyas angyalok
nézik a félelem és
remény drámáját, míg valami
orkeszter a szín mögött a mesés
szférákat zengeti.
Istenszerű bábok hada
mormolja a szöveget,
és röpdös ide-oda -
kulisszatoló, nagy szörnyetegek
parancsa szerint, kik a kép körül
láthatatlan, legyezik a halk
szinpad éjébe keselyű-
szárnyukkal a Jaj-t!
Ezt a tarka játékot - óh,
ezt sose felejtik el!
A Fantomot, melyet a mohó
csapat úgy űz és amely
tűnik s jön, ahogy a jelenetek,
és mindig visszatér, -
a cselekményben sok az Őrület,
s még több a Bűn, s a Vér.
De ím, árny ráng, kúszik elő
a díszletek mögűl!
Vérvörös féreg, egyre nő,
s a szinészgomolyra dűl!
Ráng! - ráng! -: hol ide, hol oda kap,
harap, s harapása halál:
zokogó angyalhad előtt nyeli a
puha hust a szörnyű száj.
A lámpák - oltva mind!
Elmúlt a szenvedés.
Leviharzik, födni a színt,
a függöny - a sírlepel - és
sápadtan kelnek az angyalok,
fátyluk vetik, összenéznek:
- ,,E tragédia címe az Ember
és hőse a Győztes Féreg."
Jean Rousselot: A mentség
Tébolyaim története túl hosszú volna. De vajon nem egyazon téboly volt-e
mind? Csapkodtam szárnyaimmal; vízkesztyűt húztam, meg női harisnyát; há-
tamra csatoltam a kínvallatás szíjait; gyárszirénaként üvöltöztem délben; csó-
koltam a kínvallatás szíjait; csókoltam hitvány tárgyat meg halott húst; mint elaggott tábori ágy, vetettem magam az üvegcserépre; komótosan harapdáltam
szívem; utcai árverésen kótyavetyéltem el gyerekkorom; napokig majmoltam a
kő magatartásformáit...
Hát még?
Tébolyaim története túl hosszú volna. De vajon nem egyazon téboly volt-e
mind? Fogadj el engem, édes madár! fogadj el, tárt erdő! fogadj el asszony, ki
nem vagy más, mint szokatlanabb énem! fogadj el, föld! fogadj el, tömeg! fogadj el, Uram (igen, azt mondtam: Uram)! fogadj el, bárki légy! Fogadj körödbe; mondd, hogy hasonlítok reád; mondd, hogy mindez véget ér: e pokoli menhely, e nyári bentlakás, e salakos kültelek. Fogadj el, s tégy velem, amit akarsz.
Nem bírok tovább egymagamban beszélni; homlokom az ablaküveghez szorítani; nem érteni, amit e mozgó ajkak mondanak; nem az a férfi lenni, akit megvernek, nem az a nő, kit megmotoznak; elevenen lenni eltemetve önmagamban,
képtelenül arra, hogy behatoljak a kovakőbe, a faháncsba, a Másikba.
Folytatjuk.
Reménytelenül.

Dylan Thomas: Azok között,
akiket meggyilkoltak a hajnali táma dáskor,
volt egy százéves ember
Mikor a háborúra reggel köszönt
Felöltözött és kilépett és meghalt.
A robbanás feltörte a zárakat,
Ott hol szeretett a szétvert kőre esett
Gyászt ültettek a lemészárolt földbe.
Kürtöld szét az utcán hogy megállt a Nap
És szemgödréből nő ki a rügy s a tűz
Mikor a kihullt kulcsok megcsörrentek.
Ősz szíve láncai közt ne kutass tovább.
Égi mentők dongják körül a sebet
Hogy csörrenjen az ásó a csontra váró.
Ó de csontját a többivel ne keverd,
A reggel a kor szárnyán repül tova
És száz gólya ül a Nap jobbkezére.
Radnóti Miklós: Töredék
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal újra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

Pilinszky János: Kihűlt világ
E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.
Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem,
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.
Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.
A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.
Kihűlt világ ez, senkiföldje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.

Pilinszky János: Apokrif
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem! Év az évre,
de nem lankadtam mondani
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
Árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok,
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Weöres Sándor: Ha majd testemre rög borul
Ha majd testemre rög borul,
tán szótlanul
beszél hozzám az Úr,
tán szótlanul beszél hozzám az Úr
a sorson messze túl -
És apró lángom énekel
és így felel:
,,Híven végezni el
mit rám bizol: sem távol, sem közel
más vágyam nincs nekem.
Ha ezzel szolgálnám javad:
a poklokat,
nem-múló kínokat,
mikor tüdő, verőér, szív ugat,
mind-mind lelkemre add,
Ahol házadtól elszakadt
léptem haladt:
a te fény-járt utad?
vagy sárkány-vágta ösvény, ferde, vad?
- de ládd szándékomat.
Vágyam csak ez - más semmi sem:
hűségesen
munkálni műveden,
ahogy parány-erőmmel érthetem.
És mást ne adj nekem."

Henri Michaux: A jövő

Mikor a mahák,
Mikor a mahák,
A morotvák,
A mocsolyák,
Mikor a mahahahák,
A mahahaborrák,
A mahamehebehetegek,
A mamatrihahák,
A holdragondragárdák,
A honkukarakonkuák,
A hordanaplupák pürü para pürü-ből,
A törzskönyvezett szörnykoponyák,
A penészek, a pestisek, a porlások,
Az üszkösödések, a marakodások, a fulladások,
A revesek, a dögök, a dögletesek,
Mikor a méz kővé vált,
A vérvesztő jéggát,
A Krisztust hamar visszaváltó megőrült izraeliták,
Az Akropolisz, a káposztafejjé változó kaszárnyák,
A pillantások, e denevérek, vagy drótsövények, szegesládák,
Új kezek tengerdagálya,
Más csigolyák szélmalomból eszkábálva,
Az öröm nedve tűzzé válva,
A simogatások sajgó rombolása, az összetartozó testrészek kardpárbajozása,
A vörösen simogató homok a parton szórakozókra ólomként rácsapódva,
A langyos nyelvek, izgatott bolyongók, késsé, vagy durva kaviccsá válva,
A folyamok tündöklő morajlása, papagáj- és gőzkalapácsvadonná válva,
Mikor az Iszonyú-Kérlelhetetlen, kiáradva végül,
Ránehezíti ezer büdös fenekét e zárt, rejtett és szinte szegreakasztott világra,
Forogva, forogva önmaga körül és sosem szabadulva önmagától,
Mikor a Létnek végső ága, a szenvedés iszonyu éle egyedül él, folyton csiszolódva,
Mind-élesebben s tűrhetetlenebbül... és körülötte a konok
Semmi hátrál előle, mint a pánik...
Ó! Baj! Baj!
Ó! Űr!
Ó! Tér! Tagolatlan Tér! Ó!
Tér!
Tér!

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bizom.
De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
tűz, víz, ég s föld s minden istenek
szeressétek, akiket szeretek.
Rainer Maria Rilke: Halottmosás
Már megszokták őt. De amikor át-
hozták a konyhalámpát, mely ijedten
lobbant a léghuzatban, ismeretlen
volt az ismeretlen. Mosták nyakát,
s mert mit se tudtak sorsáról, helyette
egy másikat koholtak nyomban ott,
s mosták tovább. Egyik nő elköhögte
magát, s a nagy ecetes-szivacsot
az arcon hagyta. Tétlenkedve állt ott
a másik is. Cseppek hulltak kopogva
a kemény keféből, s a görcsbe rántott
iszonyú kéz közben tudatni vágyott
a ház népével: elapadt a szomja.
S tudatta is. A nők, köhintve kurtát,
most nekiláttak, mint a meglepettek,
a munkának, s bárgyú tapétaminták
közt, mint hálóban, kígyózott, tekergett,
rángott kettőjük görnyedt árnyalakja,
míg túl nem estek a halottmosáson.
Csupasz ablakon nézett be az álom
nélküli éj. S egy névtelen az ágyon
feküdt pőrén, tisztán, parancsot adva.
John Keats: Ha rádöbbenek...
Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,
mielőtt agyam termését behordtam,
mielőtt, mint dús csűrök a magot,
megőrzöm magam tornyos könyvhalomban;
ha nézem a csillagos éjszaka
arcán a nagy mese jelképeit
s érzem, hogy őket lerajzolni a
varázskezű sors nem soká segít;
ha azt érzem - te tűnő árny, te szép! -
hogy már nem látlak viszont, s hogy soha
nem önti belém tündér erejét
a gondtalan csók - akkor, akkor a
mindenség partján állok, eltünődve,
s hír s szerelem semmivé omlik össze.

Arany János: Epilógus

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon'...
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy' áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Ada címet, bár nem kértem,
S több a hírnév, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna kedvem vágya.
Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?
Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.
Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe'-szerbe',
S hány reményem hagyott cserbe'!...
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.
Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, végső:
Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

Guillaume Apollinaire: Búcsú

Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod
Ady Endre: A ,,Dies irae"
Szakitni minden földi jókkal,
Kiabálni: le a bírókkal,
Le a Halállal, ki a csókkal,
Nem birkózni a birkozókkal,
El a tettekkel, csitt a szókkal,
De vitatkozni a valókkal
S fölhördülni egy sunyi bókkal.
Ha mégis csak megtart az Élet,
De szép volna ez néha szépnek.
De én már mégis így maradtam,
Fél-élő, de egy szakadatlan
S megférhetetlen síri katlan.
Sokan sirnak majd még miattam
S elsiratják, amit sirattam.
Alkonyulnak, mire virradtam
S igazaimat majd riadtan
Érzik majd egy véres piacban,
Hova befutottak ínatlan:
Sokan sirnak majd még miattam,
S akkor szabad csak nekem menni.
Ady Endre: Élet helyett órák
1. Énekek éneke így énekellek:
Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
Időben-pénz, háboru, béke
S egy teljes asszony szíve szivem mellett,
Legszebb ágyamban szerelmek nem dultak,
Legjobb köntösim selymei fakultak
S legjobb vágyaim a szívembe fultak.
2. Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
Hatvan királynő termeit lezártam:
Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
És íme, árva Libiánus-fa ágyam,
Ezüst, erős oszlopai remegnek,
Gyűretlenek a bársony, puha leplek
S homálya van az arany-mennyezetnek.
3. Kinek az innye olyan édességes,
Nem jött el az én mátkám s esteleg már,
A messzi csillag miért olyan fényes?
Miért fut el a csillag és a mátka?
A hervadt ajak miért olyan éhes?
Az én mátkám nem jön, hiába várom,
Fussatok nők, termeitek kitárom,
Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom.
4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
Pótlásnak és feledésnek, ha kaptam
S eláltatott hőse az akarásnak
Most itt állok akaratlan, dermedtje
Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rám-szórták,
Elkábítottak olcsó mandragórák
S az Élet helyett nem jöttek csak órák.

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán,
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, -
de hisz lehet talán még? a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

A KADDIS (A Szent)

Jitgádál v jitkádás s'mé rábá b'álmá di v'rá chiruté;
v'jámlich málchuté b'chájéjchon uvjoméichon uvchájéj d'chol bét Jiszráél,
báágálá uviz'mán káriv, v'imru ámén.
Jihé s'mé rábá m'vorách l'olám ul'álméj álmájá.
Jibárách v'jistábách v'jitpáár v'jitromám v'jitnászé v'jithádár v'jitále v'jithálál
s'mé d'kudsá b'rich hu, l'élá min kol bir'chátá v'sirátá, tusb'chátá v'nechemátá,
dáámirán b'álmá, v'imru ámén.
J'hé s'lámá rábá min s'májá, v'chájim álénu v'ál kol Jiszráél, v'imru ámén.
Osze sálom bimromáv, hu jáásze sálom álénu v'ál kol Jiszráél, v'imru ámén.
Magasztaltassék és szenteltesség meg nagy Neve a világban, amelyet akarata
szerint Ő teremtett. Alapítsa meg birodalmát életedben és idődben, Izrael egész
házának életében, mihamarabb, nemsokára; s mondjuk: Ámén!
Legyen áldott nagy Neve örökkön-örökké!
Legyen áldott, dicsért, magasztalt, fennkölt, dicshimnuszba foglalt, becses, rajongott és dicsőített az Egyetlen Szent Neve, áldassék, kivel nem ér fel semmi
áldás, himnusz, dicsének és dal a világon; s mondjuk: Ámén!
Áradjon béke az égből életünkre és egész Izraelre, s mondjuk: Ámén!
Ki békét teremt az egekben, hozzon békét ránk és egész Izraelre, s mondjuk:
Ámén!

Füst Milán: Öregség

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az
annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?
S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe
bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is
neki, de a holdnak...
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott
boldogság mindenkor a neve...
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol
a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!
Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, - ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. - Ámde az Istenség
Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger...
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna...
S aztán elment persze, - csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még
nagyobb figyelem....
S a feje körül tompa derengés.

József Attila: Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljék a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát,
Okos urak között játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

Johann Wolfgang Goethe: Über allen...

Über allen Gipfeln
Ist Ruh.
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einem Hauch,
Die Vögelein schweigen in Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.

Kálnoky László: Aki bennem lakik

A leghitványabb kavics is
felragyog néha, mint a drágakő
ha napfény érinti meg. Az ismeretlen
lény, aki bennem hallgat,
néha megszólal. Sorokat mond,
olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni,
máskor csak kisegít egy-két szó erejéig,
mikor elakadok. Nem tudhatom,
férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme.
Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.
Mikor még fiatal voltam és erős,
sokszor nem hajlottam szavára,
sőt letorkoltam, mint valami mihaszna
okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb.
Hiába vagyok gyenge és öreg,
megdolgoztat kegyetlenül.
Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett.
De így a jó! Különben
haszontalanná válnék életem. Napot napra
morzsolnék, és nem látnám meg soha
azokat az ismeretlen világokat,
amiket ő tár elém karjának
egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.
Ő, aki általam van,
ő, aki nélkül nem lennék több
lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról.
 
 
0 komment , kategória:   AZ ELSŐ SZÁZ VERS   
Címkék: elbúcsúztattalak, visszafüttyentek, kényszerképzetek, barackfavirágnál, tűrhetetlenebbül, agyvérszegénység, honkukarakonkuák, körülkóvályogják, visszakövetelvén, olajtartályhajót, bölénycsordákkal, szorongattatásod, szoborszemeiddel, franciaországban, idegrendszeretek, kristálycukorral, szerencsétlenek, lélekvándorlása, szenvedélytelen, szinészgomolyra, elmagányosodott, gramofonlemezén, csillagzatokkal, százszorszéppel, végigcsattognak, röntgenszemével, csillagköröknek, szétszáguldanak, gyárszirénaként, vízszintesekkel, törzskönyvezett, prostituáltakat, okvetetlenkedőt, magasztaltassék, kardpárbajozása, vörösesszőkéhez, lapszámozás hiánya, ember tragédiája, város címere, négy korszak, nagy háború, walesi bárdok, álom elkerül, szép vörösesszőkéhez, szabad társulás, alvajáró cigánylányról, szerelem művészete, utolsó ítéletről, hajnali támadáskor, százéves ember, emberélet útjának, nagy sötét, Szerb Antal, Devecseri Gábor, Madách Imre, François Villon, Kosztolányi Dezső, Blaise Cendrars, Húsvét New Yorkban, Berzsenyi Dániel, Guillaume Apollinaire, Nagy László, William Shakespeare, Alan Ginsberg, Tóth Árpád, József Attila, Weöres Sándor, Egry József, Edmond Rostand, Artrhur Rimbaud, Paul Verlaine, Illyés Gyula, Kölcsey Ferenc, Omar Khajjám, Carmina Burana, Henri Michaux, Arany János, Marcus Aurelius, Vörösmarty Mihály, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Jean Cocteau, Guilaume Apollinaire, Vörös Rébék, Charles Baudelaire, Catullus VII, James Joyce, Kamarazene II, Edgar Allan Poe, André Breton, Federico García Lorca, Pilinszky János, Juhász Ferenc, Cangjang Gyaco, Molnár Anna, Celanói Tamás, Győztes Féreg, Jean Rousselot, Dylan Thomas, Rainer Maria Rilke, John Keats, Füst Milán, Johann Wolfgang Goethe, Kálnoky László, Ráfael Ki, Lucifer, Lucifer Nem, Minden Krisztust, Boldog Szűz, Mikor Fejed, Ezért Veronika, Milyen Arcod, Mint Fejed, Mellyet Bengala, René Dalize, Thianai Apollonius Ikáros Énok Éliás, Most Párisban, Szent Szíved, Egyik Mentonba, Szent Vid, Gare Saint-Lazare, Alacsonyrendű Krisztusok, Alain Ginsberg, Egyesült Államok Elnöke, Peter Orlovsky, Amerikai Üvöltésemet, Guillaume Guillaume, Amerika Irodalmának, Első Világháború, Bateau Lavoir, André Bretonnal, Jacques Vaché, Coeur Renversé, Dőltömre Tökmag Jankók, Nevettetvén Excellenciáját, Arthur Rimbaud, Nagy Titok, Parancsol Eduárd, Pörge Dani, Szegény Dani, Jósló Jupiter, Roppant Holló, Zord Holló, Szent Iván, Szobámba Páfrányok, Ajgó Márton, Celanoi Tamás, Hökken Halál, Nagy Király, Ametiszt-fátyolát Nyugatnak, Látja Isten, Tagolatlan Tér, Egyetlen Szent Neve,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
12.16. 08:41 Koszovó felállította a Szerbiával folytatandó párbeszédet vezető csoportot
12.16. 07:50 Tarlós: az ellenzéki előválasztás egy blöff
12.16. 07:31 PM-államtitkár: egyszerű, és jó választással kifizetődő a bankszámlaváltás
12.16. 07:30 Heti makronaptár - Kamatdöntés, kereseti adatok jönnek a jövő héten
12.16. 07:05 Karácsony - Szakmaközi szervezet: elég hal lesz az ünnepekre
12.16. 07:04 Rétvári: 35 százalékkal csökkent az öngyilkosságok száma 2010 óta
12.16. 07:04 Jónak lenni jó! - Ma van a közmédia jótékonysági műsorfolyama
12.16. 07:04 Csökkenő forgalomban emelkedett a BUX a héten
12.16. 07:04 Rövidpályás úszó-vb - Telegdy 15., Földházi 19. 200 méter háton
12.15. 23:12 Négy nemzet bajnokság - Legjobb magyarként második lett a Janovszkaja, Luká...
Tudjátok ?
Szerintetek lesznek jó karácsonyi filmek a TV-ben?
Lesz eredménye a tüntetésnek ?
Mennyi ideig élhet egy benti macska?
Mennyire káros a szervezetre a dohányzás?
Milyen sorozatokat lenne érdemes néznem?
még több kérdés
Blog Címkék
Gyerekek el fáradtak a nagy já...  A magyarok programja a rövid p...  Esős este  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Az engedelmesség és a mások h...  Első dolgozat  Boldog szülinapot a ma ünneplő...  Facebookon kaptam Krisztinátó...  Elmesélem hogy szeretlek  elmaradás - huszonegyedik nap  Első dolgozat  Szèp napot kívánok  Az engedelmesség és a mások h...  Kereszten  Esős nap  Liliomok  Őszi képek - csendélettel  Három idő van  Köszöntő  Film Vírusos faktor  Ha szeretet nincsen benned  Klasszikus  Png nő  Vizsga  Facebookon kaptam  Természetbölcselet orosz honba...  Megszületett  Az ég piros virága: szeretet  Esős nap  Posertube  Facebookon kaptam  Őszi képek - csendélettel  Facebookon kaptam  Őszi képek - csendélettel  Png nő  Kellemes délutánt  Szèp virág  Elaludt a lámpa  Sexy nő  Negyven felé  Délutáni kávézás  A skót könyvei  Ha szeretet nincsen benned  Az ég piros virága: szeretet  Szentírás  Kereszten  Karácsonyi csengők  Vasutas gyerek az iskolában  Esős este  Szép napot  Esős este  Elaludt a lámpa  Csőd  Érdekesség  Hóemberek PNG  Matekórán  Gangaji: A szeretet, melyet mi...  Gyerekek nyári öröme  Cserepes gerberák  Posertube  Facebookon kaptam  Kellemes délutánt kívánok!  Hogy is van ez  Png nő  Vizsga  Ránctalanító egyszerűen - otth...  Érdekesség  Elmesélem hogy szeretlek  Facebookon kaptam  Érdekesség  Hajléktalan lány  Angyalok a város felett  Mai cuki  Böröczki Mihály : Békesség  Őrangyal a város felett  Kicsi angyal imája  Hóemberek PNG  Facebookon kaptam  2018.December 12., szerdai Nap...  Ünnepeltek, akik kivetették a ...  Masnik díszítéshez PNG  A magyarok programja a rövid p...  Klasszikus  Pici nyuszik  Szentírás  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Szülinapra  Boldogok és áldottak vagytok!  Érdekesség  Facebookon kaptam  Megérkezett!  Sexy nő  Előzetes - Karácsonyi kép  Guadalupei Boldogságos Szűz Má...  Facebookon kaptam  Az engedelmesség és a mások h...  Lundák  A csillagjegyek 
Bejegyzés Címkék
lapszámozás hiánya, ember tragédiája, város címere, négy korszak, nagy háború, walesi bárdok, álom elkerül, szép vörösesszőkéhez, szabad társulás, alvajáró cigánylányról, szerelem művészete, utolsó ítéletről, hajnali támadáskor, százéves ember, emberélet útjának, nagy sötét, születő halálnak, szivem égboltja, testet öntudatra, semleges salak, egész teremtés, rossz gépezetbe, összhangzó értelem, urak nyakdiszét, cseh mért, férgek megesznek, családi fészek, szájakon lágy, ablakon kinézek, emberek feldöntve, mindennapos agyvérszegénység, keltőóra átketyeg, alvóra szól, anyám paplanja, langyos őszi, hideget előzi, szárny suhant, messze kéklő, tiszta békét, álomnál csendesebben, arra ringó, farsangosan lángoló, boldogságtól föl-fölkiabáltam, nagy ismeretlen, gépek acélja, velőkig üvöltő, régi könyvben, könyvben mint, misekönyvben hová, harangok felzúgtak, szíve dobban, kolostor kapuján, ajtó mögött, múzeumok falán, város mélyére, házak ablakai, virágok vérrel, kilencedik órában, óceán partján, német ének, templom kriptájában, arcot láttam, ereklyetartón mint, falusi ereklye, csiszolt drágakőben, horizonton jönnek, hidaknál torlódva, délkörökön átalesnek, mocskos étel, gettókban nyüzsög, zsidók hada, barakkok zsidóit, latrokra emlékszem, paradicsomba juss, utcai zenészek, félkarú verklis, gázláng fényét, utca éjszaka, nagy hasadás, szentélyből akkor, kocsmák falán, fényes Bank, halálod csak, utcák kihaltak, járdán ténfergek, házak fala, butik lépcsője, hegyet száz, nyakadba mind-mind, templomba akartam, régi harang, édes dallam, hosszú misék, szép zene, fehér karing, paradicsomi gyönyört, lámpa alatt, magasból alácsüngő, ablakokon furcsa, hűvös hajnal, városokban őrült, , ,
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák