|
2019-09-20 07:06:35, péntek
|
| |
| |
|
|
| |
ÖREG PINCE
A darazsak egy öreg pince padlásán laktak, és tolvajok voltak, de ezt nem tudták. Az ember nevezte így őket, mert a darazsak mindenféle gyümölcsöt ettek, de elsősorban szőlőt, hiszen ezért laktak a pince padlásán. A pince a szőlőben volt, két kis szobával, hiszen e nélkül padlása sem lehetett volna. A szoba előtti térségben üres hordók voltak, kádak, kármentő, tőtikék és egyéb szüretelési szerszámok, amelyeknek olyan szaguk volt, mintha örökké szüret lenne a világon, bár ez - sajnos! - nincs így. Végül a pincéhez pince is tartozott, egyszóval: tökéletes pince volt.
De a darazsak ezt sem tudták.
Szúrni azonban remekül tudtak, építkezésük pedig tökéletes volt. A méhekkel nem tartottak rokonságot - pedig rokonok voltak -, de ez az emberek között is előfordul.
Ettek tehát nagy csendben a padláson, ahol nem zavarta őket senki - ez nem is lett volna tanácsos -, és akkora fészket építettek maguknak, mint egy óriás sonka, amelyben tízezer kis szoba van. A padláson mindig homály volt, enyhe, édes viaszszag, s a darazsak állandó zsongása úgy hallatszott, mintha ez az illat szülte volna - nem tudom, mikor -, és nem is hallgat már el soha. Melegben melegebb volt a mérges viasz lélegzése, de ilyenkor szinte zúgott a darazsak ezer gordonkája, míg ha megdermedtek kint a fák, s a tőkék úgy lapultak a hó alatt, mint a nyulak, a meleg muzsika is bezárkózott a meleg fészekbe, és szinte nem is lehetett hallani. A hideg azonban sose ártott meg nekik, mert a fészek tízezer sejtje megőrizte a meleget, de a padláson nem is volt soha nagyon meleg vagy nagyon hideg, mert nádteteje volt, melyet hiába süt a nap, vagy szorongat a fagy, nem ereszti át egyiket sem.
Így élt a darázsderekú, sárga csíkos nép látszólag muzsikáló semmittevésben, valóságban azonban szorgalmas munkában, a maguk hasznára. Mert igaz az, hogy az embernek semmi hasznot nem tettek. Meglopták a cseresznyét, az édes körtét, a ringlót, a kint felejtett húst is, de mindez csak várakozás volt a szőlőre, amelynek érését gondosan figyelték, hogy lecsaphassanak rá, mint a kirakott cukorra vagy a bábosok mézes süteményére. Közben megrabolták a méheket is - néha meg is ölték -, és nagy hozzáértéssel vadásztak a legyekre, amelyeket úgy kaptak el a levegőben, mint a sólyom a verebeket.
Ebben az időben azonban még nem lehetett látni nagyobb darázsgyülekezetet, csak a fészek körül, amelyet egyre építettek, nevelték a fiatalságot, és tömték élelemmel.
Egyszer azután megváltozott a dolgok rendje, megváltozott kint minden, de bent a nádtető alatt ekkor sem változott semmi.
Szokatlanul elcsendesedett a határ.
A szőlőbogyók földje sárgára enyhült, a diók burka meghasadt, a telt hasú szilvák a földet nézték, és csend lett a tőkék között, mintha a nagy levelek valami titokról hallgattak volna.
Az öreg diófák elengedtek egy-egy levelet, éjszakánként ködöt ásított a világ, és nappal ezüst pókhálók utaztak dél felé, mint a vándormadarak, akiknek útjelző szólongatása olyan fájdalmas volt, mint maga á búcsúzás.
A virágok megfakultak az út mellett, a kukorica sasos levele úgy suttogott egész éjjel, mintha tolvajok jártak volna benne, a pásztortüzek füstje tétován lengett, és keserű volt, mint a tegnapi mámor, a lapályokon lila virágát hintette el a kikerics, és a patak menti nyárfán varjú károgott, de hogy mit, azt csak egy másik varjú tudta volna megmondani.
A károgás elszállt a tájon, s a nyárfáról peregni kezdtek a levelek, pedig nem volt szél.
A szőlőhegyen néha emberek jártak, hordók kongtak, kinyíltak az öreg pinceajtók, s a délutáni nap aranyos ragyogása megsimogatta a vén falakat, s emlékeket keltett szárnyra, amelyeknek mustárszaguk volt, mint a régi szüreteknek.
A darazsak megrezegtették szárnyaikat.
- Készül valami... készül valami - zengték a kis hegedűk -, érik a cukor, és édesség szaga van a világnak.
- Most már csak eső ne legyen - mondta egy kis öregember, akinek egyik zsebében most is metszőolló volt, a másikban pedig kötözőháncs, pedig ezekre most már nem volt semmi szükség, hiszen a metszésnek és kötözésnek is régen elmúlt az ideje. - Most már csak eső ne legyen...
Nem is lett!
De az éjszakák hűvösek lettek, s a palacsintaképű hold úgy járt az égen, mintha az egész világ az ő szőlőskertje lenne, s éppen most nézné, hogy milyen lesz a termés.
A csillagok szeme szigorúbb lett, mintha fölöslegesnek tartanák a földi csillagokat: a pásztortüzeket, a patakok némán siettek, mintha valami sürgős üzenetet vittek volna, s az egész égen áthajolt a Tejút csodálatos, fénylő selyempántlikája.
Eső azonban nem lett, s a nappalok még olyan melegek voltak, mintha a nagy búbos kemencében még élő lenne a nyári parázs, és megérkeztek a seregélyek is, mert szüretszaga volt a világnak, s a seregélyek naptárjában (amelyet a begyükben őriznek) pontosan fel volt jegyezve a szőlőérés ideje.
De ekkor már idei rókakölykök ugatták meg a holdat, amíg csak eszükbe nem jutott, hogy éhesek, s hogy ilyenkor az éhség ellen legjobb a kiadós szőlőkúra.
És másnap mérgesebben szóltak a darázshegedűk:
- Lopják a szőlőt! Lopják az édességet... - És körülzúgták a megrágott fürtöket, amelyeknek édes illata úgy lengett a tőkék között, mint az ígéret ideje.
A kis öregember figyelmesen megnézte a fürtök körül rajzó darazsakat s rókanyomokat.
- Fene ezt a bitang rókát, hát itt mindenki szüretel? A seregélyek is, rókák is, darazsak is. Nem várok!
És leszüretelt.
A darazsak minden puttonyt lekísértek, minden kosarat, minden fürtöt. Megkóstolták a mustot, és amikor a csősz odacsapott a kalapjával, megcsípték a csősz fülét. A nevezetes fül estére emlékezetes nagyra nőtt, de ez már nem segített, mert reggelre, mire a darazsak kialudtak a mámort, üres volt a szőlő. Tegnap még éjszaka is szóltak a hegedűk, s a darazsak kissé későn ébredtek, de azonnal kirepültek egy kis utómulatságra, a tőkéken azonban nem maradt egyetlen biling, a fákon egyetlen szilva. A pinceajtó zárva volt, a vén diófáról lekoppant egy-egy szem dió, és a holt leveleket a hűvös szél olyan csendesen ringatta le a földre, mint a koporsót a sírba.
A darazsak már nem voltak mámorosak, és nem voltak mérgesek se.
- Mi ez - kérdezték szomorúan -, mi ez?
A szél fellendült a fa koronájába, és szelíden megpendítette az ágakat.
- Ősz... - zendültek meg az ágak. - Ősz! - susogtak a levelek, és a darazsak hegedűi is búcsúzóan zsongtak fel, egyhangúan, mintha semmit sem mondtak volna, pedig mindent megmondták:
- Ősz... ősz... ősz...
Fekete István: Tarka rét
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szüret |
|
|
|
Címkék: selyempántlikája, elcsendesedett, megrezegtették, lecsaphassanak, palacsintaképű, semmittevésben, pásztortüzeket, fölöslegesnek, hozzáértéssel, darázshegedűk, vándormadarak, utómulatságra, megpendítette, szólongatása, pásztortüzek, megkóstolták, szőlőskertje, rókanyomokat, éjszakánként, megdermedtek, mustárszaguk, megsimogatta, darázsderekú, megváltozott, csillagokat, cseresznyét, süteményére, kötözőháncs, leszüretelt, megrabolták, bezárkózott, szüretelési, naptárjában, mérgesebben, szüretszaga, körülzúgták, öreg pince, ember nevezte, darazsak mindenféle, pince padlásán, szőlőben volt, szoba előtti, pincéhez pince, emberek között, óriás sonka, padláson mindig, darazsak állandó, illat szülte, mérges viasz, darazsak ezer, meleg muzsika, meleg fészekbe, ÖREG PINCE, Fekete István,
|
|
Offline
