Regisztráció  Belépés
bubamama.blog.xfree.hu
" A fény, csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." Hamvas Béla : A láthatatlan történet. Dr Buttyán Kornélné
1937.04.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
B.Molnár M.: A Kanyar II. rész
  2011-06-26 20:26:25, vasárnap
 
   
  B.Molnár M.: A KANYAR...II. rész


EGY RÉGI-RÉGI SZERELEM TÖRTÉNETE:
MARINKA BALLADÁJA...

Régen is szerettek, régen is szenvedtek, és a szerelembe, már akkor is, - bele lehetett halni.
Igen.
Ha szerelemről van szó, csak úgy, egyszerűen, ... - nekem, legelőször Marinka, és az ő gyönyörű, halálosan szép, háborús szerelmének története ugrik be az emlékezetembe.
Marinka története, - a falumból.
Életemben, akkor hallottam először a szerelemről, - meg annak, halálos szövődményeiről.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

Gyerekkoromban, soha nem hallottam arról, hogy a faluban, ki szerelmes, kibe. Erről, - nem beszéltek az emberek.
Csak Marinkáról, és Bezetáról hallottam, hogy ők, - szerelmesek.
Ez, - egy különleges szerelem volt.
Alig hiszem, hogy a falunkban sokan akadtak, akik tudták, hogy az égen, - a napon, holdon és a csillagokon kívül, léteznek még más bolygók is.
Bezeta azonban, - Marinka szerelme, - onnan jött. Biztos, hogy onnan jött, azt, mindenki tudta.
Télen, nyáron, mindig jött, lehetett számítani rá.
Egy más világból, vagy egy másik világból jött. Messziről,...- az biztos, de nem lehetett pontosan tudni, hogy honnan. Senki nem tudta, senki nem ismerte őt.
A bolond lányhoz járt, - aki akkor, nem volt még bolond. Ő pedig, várta.
Bezeta gyakran járt ide, - majdnem minden héten, - mégse ismerte soha, senki. Talán még Marinka se.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

A faluban először azt mondták, Bezeta pilóta volt. Aztán azt, hogy egy herceg, álruhában. Majd azt, hogy családja van, - felesége, meg gyerekei, végül pedig azt, hogy Bezeta, csak egy szélhámos volt. Biztosat, senki sem tudott.
Ismertem Marinkát, - és láttam párszor messziről Bezetát is, - igazából azonban akkor, egyikük se keltette fel az érdeklődésemet. Kislány voltam még.
Hanem az autó...- Az autó! Aaaaz, - igen, sokszor nézegettem Bezeta autóját, sőt, meg is tapogattam, - Gyönyörködve, és irigykedve.
Senki sem tudta, hogy Bezeta kicsoda, valóban pilóta, valóban herceg, - esetleg, mégis szélhámos, vagy kém. Pedig közel 20 évig járt a faluba, a gyönyörű fiatal lányhoz, tündérszép Marinkához. Mégse tudta senki.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

Bezeta,"titokban" járt, - és tilosban járt, de mindenki szemeláttára. Nem érdekelte, hogy látja-e valaki, - nem törődött vele.
Amint beért a faluba az autójával, azonnal elkezdett dudálni, mire mindenki kiszaladt az utcára, aki csak otthon volt. Nézték a piros autót, és Bezetát, aki száguldott a szerelméhez.
Alighanem, mi is kiszaladtunk volna megnézni az autót, mert annyira szép volt! Igen, - és még a biciklinél is sokkal gyorsabban ment, ha akart. Igen. Meg még a papa motorjánál is sokkal gyorsabban ment, ha akart. Igen.
Mi, - csak azért nem szaladtunk ki megnézni, mert messze volt tőlünk az utca. Mire az utcához értünk volna, addigra már az autó sehol se lett volna. Ezért, mi ki se szaladtunk.
Csak én, - mert én gyorsan tudtam futni.
Marinka is mindig kiszaladt. Azonnal kiszaladt, ahogy meghallotta, a dudaszót.
Ezt azonban Bezeta nem is gondolhatta, - mert ő végig, az egész falun keresztül, folyton-folyvást dudált, megállás nélkül, hogy Marinka, biztosan meghallja, - ...és biztosan ott legyen a kapuban.
Hát, meghallotta. Meg. És várta őt. Mindig várta.
Hűségesen várta.
Éveken, évtizedeken keresztül várta. Akkor is, - amikor nem jött többé.
Mert, - egyszercsak nem jött többé. Igen.
Az volt a baj. Az.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

A lányt akkoriban még, Prosinger Marinkának hívták, és olyan volt, mint egy tündérlány a mesében.
Akkor még nem volt bús, és nem volt bolond.
Amikor pedig belehalt a reménytelen szomorúságba, meg a szerelembe, és a falu eltemettette, - a fejfáján ez állt:
Búslinger Mári.
Mert akkor már bús volt. Akkor már nem Marinka volt, - nem. Nem az a Marinka volt, - nem ugyanaz. Bús volt.
Amikor Bezeta nem jött, - Marinka bánatos lett, majd bús, - de még sokáig nem volt bolond.
Megtört a szemefénye, összezárta a száját, és többé nem nevetett. Elveszett, eltűnt a tündérlány. Elszállt.
Bús volt már. Bús.
Hirtelen, megöregedett, előreesett a válla, és megváltozott a tartása.
Bárhol volt is, messze nézett,...- már nemcsak a szikláról, már mindig, mindenhonnan messze nézett.
Amikor a szerelem elkezdődött, Marinkát, a falu nem szólta meg, - pedig ez a nyíltan vállalt kapcsolat, a faluban nem volt divat. Marinkát szerették, és a kapcsolatát elfogadták..
Marinka a falu kedvence volt, a falu napsugara és gyönyörűsége. Szép volt, sugárzóan szép volt, és nagyon vidám Mindig, mindig nevetett, - nevetve ébredt, és nevetett egész nap.
S mert mindig, mindenki, visszanevetett, - Marinka, boldog volt.
A nevetése, mintha ragályos lett volna, mert mindenki átvette tőle, - majd tovább is adta a mosolyt és a nevetést.
Marinkával reggel találkozni nagy szerencse volt, - mert az, bearanyozta a napot.. Aki ránézett, annak azonnal messze futott a szomorúsága.
Olyan volt, mint egy szép szőke, vidám, lenvirág szemű, aranyhajú tündérlány.
Boldog volt otthon a szüleivel, - messzire hallatszott házuktól a csengő kacagása. Boldog volt a faluban, mert visszanevetett az egész falu, és boldog volt, mert szerették őt.
Bizonyára boldog volt Bezetával is, mert visszhangzott a domboldal a nevetésüktől, ha arra jártak. És, gyakran jártak arra.
Volt ott egy hatalmas, szürke, mohával benőtt szikla, odajártak. Azon a hatalmas, magas sziklán ültek, - s mert messzire lehetett onnan látni, - hát, messze néztek. Át a falu felett, túl a völgyön, és túl a nagy vízen, -...ameddig a szem ellát.
Messze néztek, boldogan.
Szépek voltak, fiatalok, és boldogok.
Sokáig voltak azok. Sugárzóan szépek, fiatalok, és sugárzóan boldogok.
Marinka, boldog gyerek, majd boldog fiatal lány volt. Tündérszép fiatal lány. Aztán, újabb 20 évig, megint boldog volt, mert az égig érő szerelemmel találkozott.
Boldog volt hát, és csak nevetett, nevetett, - messzire hallatszott mindig a nevetése.
Aztán, kitört a háború,...és elhallgatott Marinka. Messzire futott tőle a boldogság.
Eltűnt, és örökre elhallgatott a nevetése, aztán elfogyott a mosolya is, - és fátyolos lett a szeme a könnyektől.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

Bezeta nem jött. Vagy nem jöhetett. Bezetáról, - nem volt semmi hír. Bezeta, talán már nem is élt, - azt mondta a falu.
Marinka azonban várt. Reménykedve várt.
Még sokáig, reménykedve várt.
Eltemette apját, anyját, egyedül maradt, - aztán a kutyája is meghalt, - és senkije sem volt már. De várt.
Csak ült és várt. Ült egy sziklán, nézte az utat, és várt. Reménykedve várt.
Sokáig, - reménykedve várt.
Aztán egyszer, a remény is elfogyott már. Akkor már csak várt. Akkor már csak várt, és hallgatott,...várt és hallgatott.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, - ült csendesen, és várt.
Reggeltől estig ült a sziklán, le nem vette szemét az útról, - és várt.
Sokáig várt.
Ha valaki megkérdezte tőle, miért ül a sziklán, - mért nem megy már haza, ő azt válaszolta:
-,,Nem lehet. Nem mehetek el. Itt kell várnom. Jön a Bezeta a piros autóval, és akkor elröpülünk..."-
Mindig várt, télen, nyáron, éjjel és nappal, boldogtalanul, - éveken át.
Sokáig várt.
Az élete egyetlen biztos pontja a várakozás volt. Semmi más.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, ült csendesen, és várt.
20 évig várt. Húsz, hosszú évig várt.
Nem volt már fiatal. Szomorú volt. Bús volt. A lelke is messze szállt. Nem volt már élete, - és nem volt más élete, - csak a várakozás.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, ült csendesen, és várt. Sírt, és várt. Sírt, és várt.
Sokáig sírt, és sokáig várt.
Megromlott a látása, meggörnyedt a tartása, - de elment a sziklához.
Ült és várt.
Mert az élete egyetlen biztos pontja a várakozás volt.
Az volt az élete, az lett az élete, a várakozás, a reménytelen várakozás. Nem volt már senkije, semmije, csak a várakozás.
Ült és várt.
Ült és várt.
Sokáig várt.
Nem sírt már. Elapadtak a könnyei rég. Már csak a teste volt itt, a lelke rég messze szállt.
Egy téli éjszakán aztán, - Marinka leszédült a szikláról, és megfagyott a hóban. A Tündérlány, messze szállt.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús Marinka,...- Szegény, bús, Marinka...-

Bezeta, nem jött a piros autóval. Remény sem volt már. Marinka, meglengette a szárnyait, - és egyedül röpült el. Leszédült a szikláról és megfagyott.
20 év szerelemért, 20 év boldogtalansággal, - és az életével fizetett.
Szegény szép tündérlány, túl sokat fizetett.
Túl sokat fizetett.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús, Marinka,...Szegény, bús, Marinka...-

( - Ma, elszoruló szívvel gondolok vissza rá,...- arra, hogy mivé lett Marinka, s mivé lett az ígéretes élete? Hová lett a szép tündérleány? Hová??...-
Mert,... - szép a szerelem, szép, igen, - de szabad-e ekkora árat fizetni érte? Szabad-e?...- )

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús Marinka,...Szegény, bús, Marinka...-

Sok évvel aztán a háború után, érkezett egy idős, elegáns úr a faluba, elegáns kísérettel. Igaz, - nem piros autóval jött, hanem feketével.
Az úrnak, nem voltak lábai, műlábakon vonszolta magát, és nem voltak karjai. A vállát, és a derekát fogták, úgy emelték ki az autóból.
Marinkát kereste, - a tündérlányt.
A pappal beszélt, aki elvezette őket a sziklához, - a Mári sziklájához.
Az elegáns úr, ott elküldte a kíséretét, és ráborult a sziklára...-

-...de késő volt, késő volt már, - az élet elszállt.
Világszép tündérlány már messze járt...-

( Itt kellene megírnom, a magam balladáját is. A szerelemről. Egy varázslatosan szép szerelemről. Vagy inkább egy varázslatosan szép álomról. Találkoztam egyszer valakivel, és többé sosem felejtettem el.
Nem viszonozta az érzéseimet, nem tudott róla, de ha tudott volna, talán akkor sem. Most itt állok egyedül, örökre magányosan, a szakadék legszélén. Elmúlt, elszállt az életem, - csak a szerelem nem. )



SZERELEM?....HÁZASSÁG ?....

"A házasság a legjobb recept arra, hogy két ember örökre megutálja egymást!".
( Arthur Schopenhauer )

Hajdanában, - általában úgy kötöttek házasságot, hogy a jól megválasztott társsal, jó ideig, - jegyben jártak. A jegyben járás, - még nem jelentette azt, hogy véglegesen és mindörökre elkötelezték magukat egymás iránt.
A jegyességet, bármikor fel lehetett bontani, - de nagyon jó volt arra, hogy jobban megismerjék egymást, és legyen lehetőségük végiggondolni, vagy komolyan elgondolkodni azon, - hogy valóban együtt akarnak-e élni, házasságban is? Vagy képesek-e rá?
Mert a házasság, komoly dolog, és az akkori erkölcsi szabályok szerint, felbonthatatlan volt, - és örökre szólt. ( Lehetőleg...) Még akkor is, - ha nem működött mindig tökéletesen.
A házastársak, többet tűrtek, néztek el, - és bocsátottak meg egymásnak, mint manapság.
Régen, - nem dúlták fel egy család életét azért, hogy az apuka szabadon félre kefélhessen, - de azért sem, ha anyukának támadt volna kedve világgá futni valamilyen okból.
A család, - az család. Az volt a legfontosabb.
A házasság pedig, a családalapításra kötött szövetség volt, - nem pedig egy szimpla törvényes engedély, - a szabadon kefélésre.
Valószínűleg, nem működött mindig, mindegyik tökéletesen. Mégis, sokkal teatósabbak voltak a régiek, mint a mai házasságok.
Akkor, volt rá esély, hogy a házasságok, - életre szólóak. Ma pedig, - egyre kevesebb. Manapság az a legnagyobb probléma, hogy elfelejtünk alkalmazkodni, - vagy nem is akarunk.
Ma, - nincs bemutatás, nincs jegyesség.
Ma, - ott ismerkednek a fiatalok, - és az egyre fiatalabbak, akiknek még a tojáshéj is a fenekükön van, - ahol tudnak.
Nem igen beszélgetnek, se alkalom nincs rá, se idő, - csak együtt-járnak, - nincs jegyben-járás, - azt se tudják, mi az.
"Együtt járnak", - amíg kedvük van hozzá. Utána meg, - minek? Már, - máshoz van kedvük, - és mással járnak együtt..

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Annyit azért hozzátennék, hogy a párválasztás és a szerelem, az két különböző dolog, - nem ugyanaz
Amikor, felnőtt koromban elgondolkodtam rajta, - már annyi mindent láttam, hallottam róla, és tapasztaltam magam is, hogy majdnem biztos voltam benne, - hogy a szerelem, és a házasság, nem igen eshetnek össze.
Szerelem?...és...Házasság? Ugyan, ...-
Nem igen eshetnek össze. Vagy, csak ritkán.
Ha mégis, -...egy idő után akkor is elmúlik a szerelem, ...- vagy akár a házasság is.
Talán, csak a beteljesületlen szerelem más.
Az, - változatlan marad. Sőt, egyre szebb lesz, - egyre tökéletesebb. A beteljesületlen szerelem, szinte megdicsőül az évek múlásával.
Még annál is szebb lesz, mint amilyen ,,szerelem-korában" valójában volt.
Örök, szép, hibátlan, - tiszta emlék marad.
Nem mocskolja be semmi, - és sohasem veszít az értékéből, és fontosságából.
Időnként, visszarévedünk, visszamenekülünk az emlékéhez, hogy felmelegítsük a didergő lelkünket.
( Különösképpen akkor kaparjuk elő rohanvást, amikor éppen összerúgtuk a port a házastársunkkal, vagy az éppen aktuális szerelmünkkel. )
Abban a szerelemben, ami ugye soha nem jött össze, - minden benne van, ami valaha benne volt, - sőt, még az is, ami soha nem volt benne, csak beleképzeltük.
A beteljesületlen szerelem örök. Nem múlik el, - és nem változik sohasem. Bármikor vissza lehet térni az emlékéhez.
Nagy kincs. Már, - ha van.
Nem olyan, mint egy megunt házasság, vagy egy kihűlt kapcsolat.
Nem.
A beteljesületlen szerelemnek, - felbecsülhetetlen értéke van.

Nekem is volt egy ilyen, - ...egy, gyerekkori szerelmem.
Miskának hívták, és imádtuk egymást. Egészen addig, amíg az élet, mindkettőnket, elsodort.
Fiatal felnőttként nagyon távol az otthonunktól, a véletlen még egyszer összehozott minket pár percre, egy távoli idegen városban.
Miska gyönyörű szép felnőtt lett, - azonnal rácsodálkoztam, és a szívem azonnal felismerte.
Mindketten a más-más irányba induló autóbuszhoz tartottunk. Csaknem összeütköztünk. Nekem nem volt csomagom, ő pedig az övét elejtette.
Mit sem változtunk, a régiek voltunk.
Miska kitárta a karját, én meg belehullottam. Keservesen sírtam, Ő pedig némán, szorosan ölelt.
Váratlan és megrázó volt ez a találkozás.
Nem hiszem, hogy beszélgettünk, csak öleltük egymást, - de ebben az ölelésben minden benne volt. Az egész elmulasztott életünk.
Aztán indult az autóbuszunk.
Szívemnek lelkemnek a másik fele volt, - de soha többé nem találkoztunk.
Nem csókoltuk meg egymást soha életünkben, egyetlen egyszer sem, - mégis, azt mondom, hogy ez volt a legszebb, legteljesebb szerelem az életemben.
Tiszta, érzelem teli, romlatlan, -...és tartós. Mondhatnám, örök.
Egész életemben úgy éreztem valahányszor gondoltam rá, hogy csak füttyentenie kellene és én, bárhonnan azonnal repülnék hozzá, fénysebességgel.
Talán még ma is ugyanazt tenném, ha tehetném.
Hallottam még egyszer Miskáról, - messzire került otthonról, tanult ember lett belőle, doktori címmel, tudományos fokozattal. Magas pozícióba került és külföldön él. Természetesen megházasodott, ahogy én is, és szép családja volt, - ahogy nekem is.
Ó, drága Miska,...- Talán egy korábbi életünkben már ismertük és szerettük egymást. És egy későbbi életünkben, - reménykedem benne, - talán majd újra találkozunk.
Ha nem lehettem ebben az életben a társa, - akkor, majd a következőben leszek az. Gondoltam.
Hiszek az Istenben, -...a lélek élete örök. Azt mondják.
Hát, ha ez igaz, - akkor majd találkozunk. Én, kivárom, - és várni fogom.

SZERELEM?...hát, nem is tudom...

Fiatal lány koromban, sem sokat hallottam a szerelemről, - nemcsak gyerekkoromban. Nem volt ez téma, a családban.
A szerelem, általában két ember legbensőbb magánügye, - nem tartozik másra, és nem kell beszélni róla. Nem a mi dolgunk.
De, - nem, is nagyon érdekelt a szerelem.
Engem inkább, - a lovak érdekeltek.
Amikor, pedig Alival összeházasodtunk, - szerelemről szó sem volt. Mégis, - nagyon sokat, nagyon sok szépet kaptam attól a házasságtól, és Alitól.
Hogy Ő, annak idején, mit várhatott a nagyhirtelen, csupán az akkori, kényszerítő körülmények hatására megkötött házasságunktól, azt nem tudom, csak remélem, hogy megkapta.
Én, olyan társat szerettem volna, aki becsületes, megbízható,
akinek szíve van, lelke van, szeretni képes, - és akit én is képes vagyok
szeretni.
Akiben vakon megbízhatok, aki soha el nem hagy, - s akit én
soha el nem hagyok. Aki, soha rám nem emeli a kezét, - mint ahogy én
sem őrá, - sohasem.
Ali, ilyen volt, és szerettem őt. Nem tudom mikor kezdődött a szerelem, de azóta, szünet nélkül, egyvégből tartott, egészen Ali haláláig.
Azt mondják, - a szerelem egy csoda. Én pedig, - megkaptam
ezt a csodát, Alitól. Hogy Ali is megkapta, - azt, csak reméltem, és remélem.
A szerelem, különös, felemelő, magával ragadó érzés.
Amikor Ali megcsókolt, - mintha egy másik világba kerültem volna. A lábam reszketni kezdett, és megesküdtem volna rá, hogy édes muzsikát hallok.
Egy csoda volt a szerelem, - igen.
Ezért a csodáért, hogy örökké megmaradjon, - sok mindent megtesz az ember a későbbiekben is. Hajlandó kompromisszumokra, lemondásra, - és időnként még a hallgatásra is.
A csoda fontos, a csoda érték, - a csodát, nem szabad elveszíteni. A csodára vigyázni kell.
A csoda, - egy életre szóló ígéret. Őrizni kell, - óvni kell, védeni kell.
( Hogy aztán, valójában ez az érzés meddig tartott volna ki, - vagy mi meddig tartottunk volna ki emellett az érzés mellett, normális körülmények között, az sosem derült ki, - Ali korai halála miatt. )
Szerettem Alit, igen, - és ő is szeretett.
Ásó, kapa, nagyharang. Ilyen volt ez a kapcsolat, - és a házasságunk is.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Azt azonban, sohasem értettem meg, hogy az a csoda, amit én ilyennek ismertem meg, másnak, másféle lehet, - de az is csoda. Csak, - másképpen kell nézni.
Sajnos, sohasem jöttem rá arra, -... hogy hogyan.
Olyan, amilyen, - de csoda. Igen.
Ilyen ,,csoda" volt a Fannikáé is, aki hiába erősítette, - nem hittem el neki.
Fannika, rokonom volt, az ,,ángyom" lánya, tehát nekem, ,,néném", - a férjét pedig ,,sógoromnak" szólítottam, - bár nem hiszem, hogy igazában a sógorom volt.
Alig hiszem, hogy ma, ,,tartanak" még ilyen kapcsolatokat. Akkor azonban, tartottuk, - nagyon is.
Ha Fánikáékra gondolok, - nekem, azonnal a pokol villan be róluk. Egy igazi, valódi földi pokol, mindenféle csoda nélkül.
Az a pokol, amit 60 éven keresztül, egymás mellett éltek meg.
Én, - nem értettem meg őket akkor, és ma sem értem..
Mindennap veszekedtek, és mindennap kibékültek. Mindenen veszekedtek, - teljesen jelentéktelen dolgokon is. Magukból kikelve ordítoztak egymással.
Ilyenkor repültek az edények, borultak a bútorok, és szárnyra keltek a bögrék, de akár a hokedli is, ha az volt közelebb. Időnként pedig, - sajnos, a néném is röpült.
Fájt ez nekem, - nem bírtam látni.
Én, nem tudtam volna vállalni egy ilyen házasságot, az biztos, - ahogy megérteni se tudtam soha.
Amikor, megkérdeztem erről a nénémet, - nem voltunk már fiatalok.
- Fáni, miért?!!...Miért?!!...Miért tékozoltad el így az életed?...-
Meghökkentő választ adott.
Eltűnődött egy kicsit, - szinte elálmodozott, - aztán, azt mondta:
- Van neked fogalmad arról, hogy milyen csodálatos érzés, ágyban kibékülni?...-
Nem, nem volt. Persze, hogy nem volt, - ezért hát sohasem tudtam őt megérteni.
- Ágyban kibékülni?...- Én, - le se feküdtem volna, haraggal a szívemben.
Mint ahogy le se feküdtem volna olyan emberrel, - aki úgy megbántott, vagy úgy kiklopfolt, mint ahogy a férje őt.
Napi rendszerességgel bántották és ütlegelték egymást, aztán az ágyban békültek ki.
Ma már azt gondolom, hogy az egész életük, egy gusztustalan szexuális előjáték volt, - ...az ágyban békülés előtt.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Fánika, hirtelen ment férjhez, meggondolatlanul.
A rossz választása miatt pedig, kisiklott az élete, és nem tudott, nem volt képes többé változtatni rajta.
Viselte.
Hol örömmel, hol megalázva, hol boldogan, hol sírva, - hol reménytelenül. Viselte, egy életen át.
Hogy a néném mit evett a férjén, - azt elgondolni se tudom.
Egy goromba, csúf ember volt, fakó-szőke hajjal, cikázó tekintettel, hegyes állal, kiálló pofacsontokkal, romló, és ronda fogakkal, - ami egy lónak se állna jól, nemhogy egy embernek.
Ráadásul, állandóan bagózott, egyik cigiről a másikra gyújtott, - és büdös volt, mint a rosseb.
Hát, hogy mit evett rajta? Fogalmam sincs róla, - máig se tudom.
Ahogy minden ember más, - nyilván a szerelmük is, a kapcsolatuk is, meg a házasságuk is más, - gondoltam később. Annyiféle lehet, ahány ember, - és nyilván, olyan is.
Ha erre gondolok, legelőször, szüleim házassága ugrik be, - amivel ugye, mindig, minden rendben volt. Aztán meg a Fánikáéké, amivel soha semmi nem volt rendben, - de mégis együtt maradtak egész életükben.
Nekem, úgy tűnt, eltékozolták az életüket, - bár, ezt csak ők tudhatják, - és szinte elpusztították egymást.
Megölték a saját lelküket, sárba taposták emberi mivoltukat, emberi méltóságukat, - ha volt nekik valaha is, egyáltalán, - és tönkretették az imádott gyerekük életét. Legfőképpen ezt nem tudtam elfogadni, - és megbocsátani.
Szerettem az unokaöcsémet.
Messzire kellett volna futniuk egymás közeléből, - a gyereküktől pedig pláne.
Ha Fánikáékra gondoltam, azonnal, sok minden eszembe jutott. Sajnáltam őt. Sajnáltam, hogy elpazarolta az életét
Amíg lány volt, tiszta volt és szép, mint egy madonna, - kedves, mosolygós, és halk szavú.
Miután férjhez ment, - megváltozott.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

A háború után, Fánika nem jött vissza abból a faluból, ahová a szülei az oroszok elől menekítették. Hirtelen, és váratlanul, - pánikszerű gyorsasággal hozzáment egy erdészhez., - bár mindenki óvta tőle.
Az erdésznek, nagyon rossz híre volt. Hirtelenharagú, durva, goromba, nagyképű embernek ismerték.
Az a hír járta, hogy kíméletlen, karrierista, - felfelé nyal, lefelé tapos. A beosztottai utálták, és rengeteg ellensége volt.
Később ez, beigazolódott.
Mégis, - hiába próbálta bárki visszatartani a nénémet, - nem lehetett. Nem hagyta magát. Makacs volt, mint egy öszvér, - nem hallgatott senkire, nem fogadott szót.
Ment a saját feje után.
Nem emlékszem az esküvőjükre, - lehet, hogy nem is hívtak meg bennünket, - alighanem csak összecsapták az egészet, mert kézhez kapták a ,,sógorom" áthelyezését. Semmire sem volt idő, - azonnal menni kellett.
Hogy hová is kerültek, az, csak később derült ki, - de akkor nem volt már választási lehetőségük.
Végül, - sokáig maradtak ott. Abban a rettenetes, abban az elátkozott házban, ahol - később megtudták, hogy közvetlenül az érkezésük előtt pár hónappal, - lemészároltak egy erdészcsaládot, a vendégeikkel együtt.
Hét embert öltek meg összesen.
Oroszok voltak, - és sokan voltak Egy magyar asszony vezette, és bujtotta fel őket. Az az asszony, aki korábban az erdész szeretője volt, - és akinek az erdész elmondta a titkát. Vagyis, - csak egy részét. A legfontosabbat, sohasem mondta el.
A titok, - a kincs volt.
Az a kincs, amit az erdész, - a sógorom elődje, - elrejtett.
Közvetlenül a háború előtt, amikor bizonytalanná vált a helyzet, rábízta egy család az összes vagyonát, - aranyban, drágakőben, ékszerekben, - és megígérték neki, ha valaha visszajönnek, meghálálják.
Az erdész, gondosan elrejtette, és nem mondta meg senkinek, sem a feleségének, sem a szertőjének, - hogy hová. Tartotta a titkot.
A szerencsétlen család azonban, nem jött vissza a háború után.
A szerelem elmúlt, a kapcsolat kihűlt, az asszony, az erdész szeretője pedig, - meg akarta szerezni az elrejtett kincset.
De, - hiába kérte, hiába könyörgött, hiába zsarolta, hiába fenyegette az erdészt, - az, nem nyúlt hozzá a más vagyonához.
Lerázta, elutasította az asszonyt.
Őrizte a kincset, és hallgatott. Várta a tulajdonost.
Ezt követően jött aztán feldühödve, a mohó, kapzsi, bosszúálló szerető az oroszokkal, - és egy este berontottak az erdészházba.
Azonban, hiába volt minden fenyegetés, - az erdész hallgatott.
Akkor kezdődött a mészárlás. Megölték az erdészt, a feleségét, a két gyereküket, - és három vendégüket, akik a disznóvágásra érkeztek hozzájuk.
Egyhalomban ölték meg őket, abban a szobasarokban, - ahová bemenekültek. A vérük, még évekkel később is, - nedves időben, barnás foltként előjött a fehérre meszelt falon, és a szoba padlóján.
Nem lehetett tudni, hogy pontosan mi történt akkor.
Állítólag a gonosz asszony, a felbujtó, az erdőn keresztül, - ami még lezáratlan határ volt, - a gyilkosság után, azonnal Ausztriába menekült. Az oroszok pedig hallgattak.
A borzalmas gyilkosság, így, - örökre büntetlen maradt.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Ez a véres szoba, ez a szörnyű emlékeket őrző szoba, - ez volt a Fánikáék hálószobája.
Én is ott aludtam, olyankor, amikor náluk voltam vendégségben, - mivel csak két szoba volt, és a másikban a sógorom szülei aludtak.
Annál a falnál aludtam, a sezlonon.
Pont ott.
Igaz, - nem tudtam mi az a barna folt, a sokszor átmeszelt fehér falon.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Amikor Fánika férjhezment, - ahelyett, hogy tanult, és orvos lett volna, mint korábban tervezte, - anyám, rémülten kérdezte a nagynénémet:
- De, miért? Istenem, miért,... miért?... -
- Azért, mert viszket a feneke...- mondta nemes egyszerűséggel Kati néni. Alighanem, - neki volt igaza.
Fánika, 18 éves volt, - lehet, hogy tényleg viszketett a feneke. De, ma, - már sokkal fiatalabbaknak is viszket, mégse mennek férjhez a hetedik osztályból, - emiatt.
Ahogy megesküdtek, azonnal elköltöztek a nyugati határ mellé, ahová a sógoromat helyezték, - Csesztreg és Szatta közelébe, - valahová az erdőbe. A vadonba
Mert az volt. Vadon. Tényleg az
A legközelebbi falu körülbelül 6 km. - re lehetett, a másik pedig, úgy 8 km. - re, toronyiránt a legrövidebb úton, árkon-bokron, és a sűrű erdőn keresztül. Az úton, - a köves úton pedig, még annál is messzebb volt.

Fánika, kedves, és jó rokon volt, szerettem, - a sógoromat azonban nem.
Ő, az első perctől kezdve, úgy ahogy volt, taszított.
Amikor először találkoztunk, és meglátott, azonnal felkapott, - erős, nagymarha ember volt, - és a legnagyobb rémületemre, meg anyám rémületére, ahogy felkapott, feldobott a mennyekbe. Szálltam hát,...- de nem tudott elkapni, és hatalmasat estem.
Úgy megütöttem magamat, hogy azt hittem, többet sose kelek fel. Anyám, - sírva kanalazott össze.
Tele voltam zúzódásokkal, a nyelvemet is megharaptam, - a sírást pedig nem bírtam abbahagyni. Miközben hüppögtem, - még csuklottam is az ijedtségtől.

Mindez, akkor történt, - amikor Zalabaksáról, ameddig elvitt bennünket a vonat, - egy bazi nagy csomaggal gyalog mentünk hozzájuk, látogatóba, Szattáig, - és vittük nekik a nászajándékot.
Majd onnan, még annál is tovább, az erdészlakig, és halálos fáradtan, elcsigázottan, éhesen, szomjasan megérkeztünk, - vagy inkább beestünk, az erdészházba.
Halálos fáradtak voltunk. Igen.
A sógorom, amikor meghívta szüleimet, - pontosan azt írta:
,,Szatta, ott van mindjárt, Zalabaksa mellett, addig kell jönni a vonattal, ott kell leszállni, aztán gyalog tovább, nincs messze..."-
Ez, ugye, - nem volt igaz.
Ez, barokkos túlzás volt, de anyám elhitte, hogy tényleg, ott van mellette. Tényleg elhitte, hogy nincs messze,...- Zalabaksától pedig, Szatta, legalább 30 km-re lehetett.
Térképünk nem volt, - nem tudhattuk.
Mi, hittünk neki. Igen. Zalabaksáig mentünk, ott leszálltunk a vonatról. Igen. Aztán, - csak néztünk, mint a moziban, - Szatta, a világ végén volt, és nem volt mivel tovább menni.
Álltunk tanácstalanul, mert akit megkérdeztünk, azok közül senki se tudta megmondani, hogy merre van a szattai-erdészlak. Nem is hallottak róla.
Végül, bementünk az ottani erdészethez, és ott, - bár teljesen elképedtek azon, hogy oda akarunk menni, - éppen oda! - útba igazítottak bennünket.
Később kiderült, hogy miért csodálkoztak azon, hogy oda, - éppen oda!...- akarunk menni.
Nem sokkal korábban történt a szörnyű gyilkosság, - amikor megölték az erdészcsaládot, a vendégeikkel együtt. Akkor azonban, amikor elindultunk, - senki sem mondta el.
Ott álltunk hát, ...- tovább kellett volna menni, de nem volt mivel.
Vonat, busz, vagy egyéb lehetőség, nem volt,...- sőt, egyáltalán semmi nem volt, csak a két lábunk.
Végül, nekivágtunk gyalog, méghozzá igencsak szaporán, a tikkasztó hőségben, - mert még az éjszaka leszállta előtt oda akartunk érni. Oda kellett érnünk.
Hát, - gyalogoltunk, ahogy csak bírtunk. Kapkodtuk a kis virgácsainkat a mamámmal.
Közben pedig, azon imádkoztunk, hogy valahogy össze ne találkozzunk az oroszokkal, - mert akkor ki tudja, mi minden történhet.
Sok rosszat lehetett hallani.
Ezért, ha meghallottuk egy autó zúgását, azonnal hasravágtuk magunkat az út mellett, - vagy elbújtunk a bokorban.
A magyaroknak, - nem voltak autóik. Az egy-két teherutó, amit hallottunk elmenni a közelünkben, - de nem láttunk, mert fel se mertünk nézni, - csakis orosz teherautó lehetett.
Amikor elment, felmertük magunkat a földről, újra elindultunk, és mentünk tovább.
Csak mentünk. Csak mentünk. Szünet nélkül mentünk, gyalogoltunk tovább. Nem igen tartottunk pihenőt. Nem volt rá idő.
Nem is igen beszélgettünk, mert annyira fáradtak voltunk.
Csak mentünk. Csak mentünk.
Harminc kilométer, egy 9 éves, beteges, vézna gyereknek, és egy 46 éves, nagyon törékeny, szintén nagyon vézna, tartatlan asszonynak, hatalmas csomaggal, - nagyon hosszú út. Nagyon nagy távolság.
Annyira elfáradtunk útközben, hogy - sírtunk. Mást nem tehettünk.
Szegény drága édesanyám azonban, nemigen bírta nézni, - hogy sírok. Többször is felajánlotta, hogy ölbevesz, - és engem is cipel, nemcsak a csomagot.
Tudom, hogy megtette volna, ha belehal, akkor is, - de én nem fogadtam el. Ő is alig vonszolta magát.
Talán, ott lehetett volna hagyni a csomagot. Talán, - igen. Azonban, tudtam, hogy mi van benne. A nászajándék.
Legfőképpen azért mentünk, hogy azt elvigyük.
A nagyon értékes nászajándék, - régi, szép családi örökség volt. Nem lehetett azt otthagyni, - ebek harmincadjára.
Hát, vittük tovább, és mentünk tovább. Csak mentünk tovább. Tettük, - egyik lábunkat a másik után.
Mentünk, Szattáig.
Onnan meg, - tovább, az erdészházhoz.

Amikor végre megérkeztünk, már el se hittük, hogy ott vagyunk, és azt se, - hogy vége van a gyaloglásnak.
Égig nyúló vörösfenyők között, egy hatalmas tisztásra értünk, ahol magas fenyődeszka kerítéssel körülvett, takaros kis ház állt. Az erdészlak.
Csak álltunk, - és bámultuk a házat.
Már azt hittük, álmodunk, vagy csak a képzeletünk játszik velünk. De nem. Tényleg megérkeztünk.
Az volt az erdészlak. A szattai - erdészlak.
Aztán megláttuk, hogy a kapuban vár ránk az egész család. Csak a picike nem. Ő, - még aludt. Nagyon kicsi volt, - és nagyon koraszülött.
A ,,sógorom" szülei, - egy megtört, a sérvétől szinte földig hajló nagyon szép arcú, kedves, fehérbajuszos öregember állt a kapuban, mellette egy erőteljes, magabiztos, kövér öregasszony, kitárt karral, szívélyesen, - és mögöttük, kissé hátrahúzódva Fánika néném, meg a férje álltak.
Én mindenkihez barátságos voltam, - de a ,,sógorom", valahogy nem fogott meg. Az első pillanattól kezdve idegenkedtem tőle. Igaz, - nem véletlenül.
Már, a látványa is taszított, meg a túlzott szívélyessége, elbújtam Anyám háta mögé
Azt gondoltam, nem örül nekünk, csak tetteti, - és ez, valószínűleg így volt.
( Nem kellett volna nekünk ilyen rokon, - az a helyzet. Nem kellett volna, - de már késő volt. )

Azonnal felkapott, amint meglátott, és ,,hopppálá!!" felkiáltással, feldobott a mennyekbe. Fel az égbe, igen, de nem tudott elkapni, és hatalmasat estem. Úgy megütöttem magamat, hogy azt hittem, sose kelek fel többé. Igen.
Szólni se tudtam, csak sírva fakadtam. Aztán, - anyám is.
A nyelvemet, esés közben megharaptam, vérzett, - és kiborultam. Sírtam, hüppögtem, aztán csuklani kezdtem.
Teljesen elcsigázottak, éhesek és szomjasak, halálosan fáradtak voltunk, - aztán, még ez is.
Szép kis fogadtatás, mondhatom.
Ha tudtam volna, - a rosseb se jött volna ide rokonlátogatóba. De, - nem tudtam.
Hát, ezek után, persze, nem fogadtam szívembe a sógoromat, - csak a szüleit. Ők, jó emberek voltak.
Aztán, úgy alakult, hogy a sógoromat, később sem, - és sohasem kedveltem meg. Csupáncsak viselkedtem, hogy ezzel elkerüljem a bajt.
A sógorom, sajnos, nem tanult a koppanásaimból, és az ügyetlenkedéseiből. Később is, teljesen váratlanul felkapott, és feldobott, hiába tiltakoztam, ő, - hoppalázott. A francba!
Nem mindig estem le, igaz. Nem mindig, de ha leestem, csak nevetett rajtam. Szinte élvezte a félelmemet, és a riadalmamat.
Egyszer azonban betelt a pohár.
Elfutott a méreg, - megelégeltem már a felkapkodást és a dobálózást. Magamból kikelve, két marékkal elkaptam a haját, teljes erőmből megráztam, és ráordítottam a sógoromra:
- Azonnal tegyen le Árpád bácsi, mert kupán vágom! -
Szó nélkül letett. Halálkomolyan mondtam, - és úgy is gondoltam.
Aztán, úgy alakult, - hogy egyszer ezt, meg is tettem. Igen. De tényleg.
Tényleg kupán vágtam, ahogyan csak bírtam, - de nem emiatt.
Édesanyám, - nem is tudom, hogyan tehette ezt velem, de biztos jó szándékkal, ott hagyott a nénéméknél, ,,hadd iperedjek",...- azzal, hogy majd jön értem, pontosan megírja, hogy mikor.
Ott maradtam hát, - és néhány napig, nem is volt semmi baj.
Utána azonban, elhűlve láttam, hogy micsoda élet az, amibe Fánika keveredett, a saját szabad akaratából, - és most ráadásul én is.
Nem szerettem ott lenni, nem szerettem velük lenni. Utáltam a veszekedéseiket.
Aztán, - már őket is.
Az elején azt hittem, hogy a cirkusz után, majd egy-két napig csend lesz, és béke. De nem, - mindennap volt valami, amin összekaptak, - majd belelendültek.
Így aztán, én, már attól is rettegni kezdtem, ha görbén néztek egymásra.
Alig vártam, hogy hazamehessek, és örökre elfelejthessem a szattai-erdészlakot, Fánikástól, hoppalástól, sógorostól.
Csak a picike unokaöcsémmel voltam szívesen, - akit nagyon szerettem, - és a sógorom szüleivel, akik kedves emberek voltak.
Menekültem volna, haza, haza, haza... - vittem volna a nénémet is a gyerekével együtt, el innen, el innen,...- de nem hagyta magát.
Hiába próbáltam, - nem lehetett rábeszélni.
Utáltam azt a légkört, amiben éltek, - és amiben, valójában, nem is lehetett élni.
Mindenki, mindenkivel, veszekedett, - naponta.
Veszekedtek a sógorom szülei, - egymással. Veszekedtek a sógorommal, - és természetesen, veszekedtek a menyükkel is, - aki csak csendben forrongott, de nem beszélt vissza. Akkor még.
Akkor még, - nem.
De veszekedett a néném és a sógorom is, - természetesen, - harsányan, hangosan, iszonyatosan, - ütve, vágva egymást. Olyan volt ez köztük, mint egy élet-halál harc, - napról-napra.
Senkire sem voltak tekintettel ilyenkor, még a pici gyerekükre sem, aki, mindent látott, mindent hallott, - és nemcsak akkor, hanem később is.
Rettenetes volt. Igen, rettenetes.
És az a szegény gyerek, - így nőtt fel. Nem hiszem, hogy ezeket a családi cirkuszokat, valaha is el tudta felejteni, - de azt sem , hogy képes volt őket feldolgozni. Mint ahogy, én sem. Időnként, ma is előjönnek a rémálmaimban.
Először, egyszer-kétszer, a veszekedésektől halálra rémülve, kirohantam az erdőbe és csak futottam, futottam, - a világból szerettem volna kifutni, hogy ne lássam, ne halljam őket, - majd hasra vágódva jól kisírtam magamat.
Egyszer, elloptam, kimentettem a gyereket is a rácsos ablakon keresztül, és rohantam vele az erdőbe, hogy ne lássa, ne hallja a szüleit. Ne ijedjen meg, ne sírjon szegény.
Vagy, - nehogy éppen őt vágják a falhoz, vagy egymáshoz.
Akkor, sokáig voltunk kint az erdőben, de nem hiányoztunk.
Már sötétedett, amikor visszamentünk, - mégis, senki se vette észre, hogy nem vagyunk a házban. Senki sem keresett bennünket.
- Így nem lehet élni,... - gondoltam, és Fánikát hibáztattam.
El kellett volna mennie rég, - haza az anyjához, - de ő nem akart elmenni.
Egyszer azonban mégis, majdnem sikerült rábeszélni.
Majdnem.
Akkor éppen, puskával kergette a sógorom, de valahogy kimenekült előle az erdőbe. Ott pedig, elbújt.
Sokáig kerestem, és amikor ráakadtam, azt mondta:
- Jól van, elég volt. Hazamegyünk, ha kihozod a gyerekemet, mert ezzel az állattal nem hagyom itt...-
Tudtam, hogy kihozom. Azonnal indultam érte.
A sógorom, puskával a kezében ült a konyhában a hálószobaajtó előtt, - és őrizte a gyereket. Ezért, azonnal sarkonfordultam, és megkerülve a házat, a rácsos ablakon keresztül hoztam ki, - miközben remegve imádkoztam, hogy csak meg ne nyikkanjon, meg ne nyikkanjon, szegény, - mert akkor nekünk annyi. A sőgorom, nyomban lepuskáz bennünket.
Amikor a kisgyereket a néném kezébe adtam, azt mondta:
- Jól van, de ruha is kell neki, meg pelenka...-
Visszamentem hát, - hoztam azt is, ugyanúgy.
Amikor a kezébe adtam, akkor azt mondta:
- Jól van, de nekem is kell valami ruha, - pongyolában nem mehetek...-
Megértettem.
Hoztam neki ruhát, - azt is, ugyanúgy, - miközben vacogtam a félelemtől és továbbra is imádkoztam, hogy a sógorom meg ne lásson, - mert akkor nekem annyi. Nyomban lepuskáz.
Aztán, - sikerült.
A néném kezébe adtam a ruhát, sőt a cipőt is, amit szintén kihoztam, nehogy visszaküldjön érte.
Akkor pedig azt mondta:
- Pénz nélkül nem lehet. Pénz nélkül, nem utazhatunk. Kérjél kölcsön, Csesztregen, a lelkésznétől...-
Megértettem. Elmentem, és kértem.
Futottam 8 kilométert, árkon-bokron át, a sűrű erdőn keresztül, - szélsebességgel. Majd vissza, ugyanúgy.
Elmondtam a lelkésznének, amit lehetett, - azt, hogy a sógorom agyon akarja lőni a nénémet, meg a gyerekét, most is ott ül a konyhában, egy puskával a kezében. És, mi itt akarjuk hagyni. Haza akarunk menni a szüleinkhez, ezen nyomban...-
A lelkészné, szinte halálraváltan hallgatott, - azonnal adott 20.- Ft. - ot, ami akkor, igen nagy pénz volt. Rohantam vissza a nénémhez a pénzzel, - megintcsak szélsebesen.
Amikor visszaértem, - a földbe gyökereztem.
A gyerek, a bokor mellett rúg-kapált és torkaszakadtából ordított, - de senki se figyelt rá, senki sem törődött vele.
A nénémék önfeledten csókolóztak, - a puska pedig, ott feküdt mellettük a földön.
Akkor, feladtam. Egészen, és végleg.
Aki nem akar megmenekülni, - azt nem lehet megmenteni. A fene essen bele.
Mérges voltam. Utáltam a nénémet, aki bolondot csinált belőlem, - teljesen hülyére vett.
Felkaptam a gyereket, hogy bevigyem a házba.
Útközben még, - mérgemben - teljes erőmből belerúgtam a sógorom puskájába, ami, hatalmas durranással elsült.
- A francba!!!....A fene se hitte volna!...-
Majdnem seggreestem ijedtemben, a sógorom meg akkorát ugrott, hogy azt hittem elszáll, vagy a fán köt ki, - de nem.
Sajnos, nem.
Egy pillanatig dermedten álltam, - aztán, mégegyszer belerúgtam. Hátha!
De nem. Akkor sem.
Akkor már semmi, - csak a néném sikított, a sógorom továbbra is a földön maradt, nem szállt el. Kár.
Aztán, már nem törődtem velük, - öleltem a gyereket, és vittem be a házba a nagymamának.
A nénémék abbahagyták ugyan a csókolózást, de sokáig nem kerültek elő.
Befelé a házig, a gyerekkori mondókát mondogattam, egymás után, legalább hússzor, hogy vigasztaljam magamat.
- ,,Nincs esze, hun vegye, patikában nem tartják, bódba meg nem árujják, ... nincs esze, hun vegye, .. nincs esze, hun vegye,... nincs esze, ..."-
Feladtam. Igen.
Másnap pedig, ugyancsak futva, visszavittem a kölcsönkért pénzt a lelkésznének. Aki, igencsak csodálkozott, - én pedig egyszerűen elsírtam magamat.
Akkor az ölébe vett, - elkezdte simogatni az arcomat, és törölgetni a könnyeimet. Miután jól kisírtam magam a kebelén, megnyugodtam, és futva indultam visszafelé.
Az élet pedig, - ugyanúgy ment tovább.
Sokszor sírtam még, de már csak a kisöcsémet sirattam.
Ha veszekedtek, azonnal kirohantam az erdőbe, ha tudtam, vittem a gyereket is. Ilyenkor, a sűrű erdő volt a menedék.
Amikor visszamentem, - mindig, minden rendben volt. Nyalták-falták egymást, - mintha semmi sem történt volna.
Én, - ezen, teljesen kiakadtam továbbra is.
Nemcsak megbotránkoztam, - de a gyomrom is le-fel, meg fel-le liftezett. Soha sehol nem láttam ilyesmit, felfordult tőle a gyomrom.
Azonban, - nem szóltam.
Nem az én dolgom volt.
Az élet pedig, - ment tovább. Igen. Ráadásul így ment tovább.
Mindennap veszekedtek, - aztán, mindennap, látványosan kibékültek.
Egy idő után, - bár megszokni sohasem lehetett, - nem törődtem velük.
- Üssék egymást. Üssék csak. Üssék agyon egymást, nem érdekel, nem bánom. Én meg utána hazaviszem a gyereket mihozzánk, - aztán a Fánika anyja, vagy a mamám és a papám majd felnevelik. Jobb lesz neki,...-
Egyszer, - egy különösen hatalmas veszekedés, és pofozkodás alkalmával azonban, úgy éreztem, mégiscsak tennem kell valamit.
Azonnal tennem kell valamit! Méghozzá azon nyomban. Leginkább rögvest. Különben, nagy baj lesz.
És, - megtettem.
A sógorom, miközben a sikoltozó nénémet a gyerekkel együtt a falhoz vágta, azt ordította, hogy ,,máma innen, senki se megy ki élve, mindenkit agyonlő..." - és azzal, kulcsra zárta a konyhaajtót.
Egy lélek az ajtón, - se ki, se be. Még én se. A kulcsot, zsebre tette.
Belém vágott akkor rémület, - ezt, nem engedhettem. Tudtam, hogy tennem kell valamit.
Sógorom szülei, a sarokba húzódva, ültek, és összeborulva sírtak, fel se néztek.
Én viszont, mellettük, a résnyire nyitva álló, takarásban lévő, hálószoba ajtón, a veszekedés hevében kiosontam.
Nem rám figyeltek.
Sietve másztam ki a rácsos ablakon, majd lábujjhegyen visszalopakodtam a bejárati ajtón, a konyha előtti előszobáig. Ott volt a fegyverállvány. Tele fegyverrel.
10-12 puska lehetett akkor rajta, meg a kések, lőszerek, sógorom teljes fegyvergyűjteménye, - és a legfőbb büszkesége.
Mellesleg, - másra, nem is igen lehetett büszke.
Egy Esterházy hercegtől kapta, amikor végzett. Úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére.
Ezt, ezeket kellett megszereznem, és eltüntetnem.
Hát, szép halkan, nagyon óvatosan leakasztottam őket a helyükről, - és kettesével, futva cipeltem ki a ház végében lévő krumpliföldre, - majd sietve betuszkoltam a dús levelű burgonyabokrok alá, és betakartam földdel.
Tudtam, - ha nincs puska, a sógorom, nem tud lőni. Hát, eltüntettem mindet.
Aztán, eltüntettem a több doboz lőszert is, ami szintén a fegyverállványon volt, majd, - biztos, ami biztos, - a vadászkéseket is.
Gondosan betakargattam mindent a puha erdei földdel. Hát, nem volt semmi, - mondhatom! Beleizzadtam.
- Na megállj te tetves kurvapecér!... - gondoltam, - Na megállj,... most lőjél...-
Hogy a tetves kurvapecér mi lehet, azt nem pontosan tudtam, - de, hogy nagyon csúnya, és nem szabad mondani, azt igen.
Ezért, - gondolatban - gyakorta mondogattam neki. Már akkor is, ha csak ránéztem, vagy ha eszembe jutott.
Miután eltüntettem a fegyvereket, kimentem az erdőbe, és szokás szerint, hasra vágtam magamat. Sírtam, mint a záporeső. Patakokban folytak a könnyeim, de még akkor is azt mondogattam, hogy
- Na megállj te tetves kurvapecér!...Na megállj,... te itt aztán nem lődözöl, legfeljebb a seggeddel!...-
Miután jól kisírtam magam, visszamentem.
Csend fogadott, amikor beléptem a házba, - és ettől, halálosan megrémültem. Biztos voltam benne, hogy a sógorom kitalált valamit, - beváltotta a fenyegetését, és megölt mindenkit.
Észnélkül rontottam be a konyhába, - de a legnagyobb megdöbbenésemre, most is minden rendben volt.
Már, kibékültek, - és csendben nyalták-falták egymást a konyha közepén.
Az öregek, nem voltak ott. Nyilván, mint mindig, - a saját szobájukba vonulva, sírtak.
Nem szóltam a fegyverekről. Hallgattam, mint a sír.
Nem akartam magamra vonni a sógorom haragját, - de nem is bíztam meg benne.
Ő azonban, nem tudta, hogy eltüntettem a puskákat. Nem vette észre, - mert nem ment ki aznap a házból, és nem láthatta az üres fegyverállványt.
Pillanatnyilag, úgy tűnt, nem akar lődözni. Mással volt elfoglalva. Továbbra is, nyalták-falták egymást, - majd kora délután visszavonultak a hálószobájukba.
Később váratlanul megdördült az ég, - és hatalmas vihar kerekedett. Dörgött, csapkodott, csattogott, villámlott, és mintha dézsából öntötték volna, - szakadt az eső. Úgy, mintha sohasem akarna megállni.
Jó időben, bóklásztam volna ilyenkor az erdőn, - de most nem lehetett. Bementem, hát az öregekhez, - ők, mindig nagyon kedvesek voltak hozzám.
Nagymamának, nagypapának hívtam őket, és tényleg olyanok voltak, mintha azok lettek volna. Soha, egy percig nem éreztették velem, hogy teher vagyok a nyakukon, - pedig kizárólag ők törődtek velem, nem a nénémék.
Először, beszélgettünk egy kicsit, aztán a nagypapa olvasni, majd mesélni kezdett, és eltelt a délután, csendben, nyugalomban.
Jól éreztem magamat velük.
A nagymama kötögetett, néha felnézett, és ránk mosolygott, később pedig zsíros kenyeret hozott be, - és planta teát. Megvacsoráztatott.
Sötét volt már, amikor elköszöntem tőlük, és megöleltem őket.
Aztán, elmentem mosakodni, - majd szép halkan, lábujjhegyen beóvakodtam a nénémék szobájába. Mivelhogy ott volt az ágyam. Több szoba ugyanis nem volt.
Hogy ágy?... Hát, az túlzás. Annak éppen, nem volt nevezhető.
A nénémék ágyának végénél, - szorosan a barnafoltos véres falnál, - egy rongyos, lukas sezlon állt, szanaszét csúszott rúgókkal.
Mozdulni se lehetett rajta. Mindegyik rugó bökte a fenekemet, vagy az oldalamat, és recsegett, ropogott, ha megmozdultam.
Azon, - azon a sezlonon aludtam.
Már, amikor lehetett. Mert nem mindig lehetett.
Akkor azonban, a rengeteg izgalom után véletlenül, és kivételesen, - éppen csönd volt. Így, azonnal elaludtam.
Arra ébredtem fel, hogy veszekednek. Megint veszekednek, és egyre hangosabban veszekednek. Már, nem bírtam őket elviselni.
- A fene essen a sógoromba! A fene essen bele!!...Tetves kurvapecér, a fene essen bele! - gondoltam.
Aztán a fejemre húztam a dunyhát, és bedugtam a fülemet, - mást nem tehettem. Sokáig hallottam őket. Amikor mégiscsak elcsendesedtek, - elaludtam.
Hajnalban azonban, ismét felriadtam. A néném nyögéseire ébredtem, meg a sógorom morgására, és arra, hogy a néném, - alig kap levegőt.
Tudtam, hogy baj van! Tudtam, hogy nagy baj van!
Tudtam!
Tudtam, hogy tennem kell valamit! Méghozzá rögvest!
Azonnal felugrottam. És akkor megláttam, hogy a sógorom, teljesen lebirkózta a nénémet, és alighanem fojtogatja, azért nem kap levegőt, egy csöppöt se.
Azonnal, felkaptam az éjjeliszekrényről a félliteres, vastag porcelánbögrét, és teljes erőmből kupánvágtam a sógoromat. Aztán, hogy biztos legyen, - mégegyszer, ahogy csak bírtam.
Ez, használt.
Azonnal leszédült a nénémről, és csend lett.
Igen.
A néném túlélte, végre levegőhöz jutott, sógorom pedig hallgatott, mint a sír.
Keményen, megbiccentetten a fejemet.
- Ne, ez az,... te kurvapecér!...-
Aztán, visszamentem az ágyamba. Elégedett voltam magammal, és az események alakulásával, - újra elaludtam.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Sok évvel később, amikor már felnőtt voltam, - Fánika elmesélte, hogy nagyon sokáig, minden közeledésük egymáshoz, - röhögőgörcsbe fulladt.
Ha mégis sikerült, akkor a sógorom, még közben is felnézett időnként, hogy - nem áll-e ott valaki az ágy mellett, porcelánbögrével.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Hát, nem tudom, nem tudom, én, szerettem Alit, - és ő is szeretett. Ásó, kapa, nagyharang.
Igen. Ilyen volt ez a kapcsolat, - ez az érzés. De úgy, ahogy Fánikáék, szerették egymást, úgy, mi nem, - és, úgy ahogy ők, - mi, nem is tudtunk volna élni.
Ma pedig azt gondolom, - hogy minden érzés más. A szeretet is sokféle, és a szerelem is sokféle lehet.
Olyannak azonban, amilyen Fánikáéké volt, - olyannak, nem szabadna lennie.
Nem hiszem hogy abban, volt egy szikrányi szerelem, vagy egy szikrányi szeretet is. Az a kapcsolat, valami másról szólt.
Akkor pedig?...-
Akkor pedig mi volt?
Miért kellett így végigélni az életüket?
Hiába töprengtem, - sohasem jöttem rá.

_________________________________________________________

Elég különös, máig elcsodálkozom rajta, - (... de ilyen a sors, vagy az isteni gondviselés, nem is tudom...- ) azzal, hogy akkor, kivittem és eldugdostam a sógorom fegyvereit, - alighanem megmentettem az életét.
A francba!
Lehet, ha mindent előre láttam volna, - azt, hogy mennyit gyötörte egész életében a nénémet, aki azonban mégse hagyta el, - a francba!... - és hogy hogyan tette tönkre az unokaöcsémet, akit különösen nagyon szerettem, -... igen, ha előre tudtam volna, ha előre láttam volna, talán nem teszem.
Másnap reggel ugyanis, - miután kiütöttem a sógoromat a porcelánbögrével, - nem sokkal később, szinte ránk törték az ajtót. Idegenek rontottak a szobába.
Ordibáltak, - és kirángatták a sógoromat az ágyából.
Sokan voltak. Katonák, rendőrök, puskával, - és civilek.
Csak egyetlen ismerős volt köztük, - az az erdész, aki beosztottja volt a sógoromnak, és feljelentette őt, fegyverrejtegetésért.
Komolyan vették akkor ezt. Nagyon komolyan. Halálkomolyan.
Statáriális bíróság döntött ilyen ügyekben, méghozzá azonnal, - s az ítélet, általában halál volt, fegyverrejtegetésért.
- Hol vannak a fegyverek?!...Hol vannak?!! Azonnal mondja meg!...- ordított valaki a sógoromat ráncigálva.
Ő pedig falfehéren és nagyon halkan, azonnal bevallotta:
- Ott vannak kinn a fegyverállványon...-
Kirohantak akkor, majd vissza. A sógorom, irtózatos nagy pofont kapott.
- Nincs ott semmi, mondja meg,...vallja be, hol vannak?!!!...-
- Kint vannak a fegyverállványon...- nyögte.
Újabb pofon következett. A sógoromnak eleredt az orravére, és mindent összekent vele, a néném sikoltozni kezdett, a gyerek, torkaszakadtából bömbölt, - de túl ordítozták.
- Ne hazudozzon, - úgyis megtaláljuk!!!
A sógorom bambán, értetlenül nézett.
Aztán, már nem szóltak, - azonnal hozzáláttak a kereséshez. Felforgattak mindent. Először a házat, a pincétől a padlásig, - de nem találtak semmit.
Aztán az istállókat, a pajtát, és ólakat vizsgálták át, - minden elképzelhető helyet megnéztek, de semmi.
Aztán jött az udvar, - feltúrták a szénaboglyát, szétterítették a szalmakazalt, majd fölásták a krumplisvermet, - mert abban éppen friss volt a homok. Nagyon gyanús volt az, - nagyon. De nem volt benne semmi.
Mindent megnéztek, igen, - de a krumpliföld, ami ott volt a ház végében, az nem jutott eszükbe.
Nem voltak fegyverek, - pedig, váratlanul jöttek, senki se számított rá, - és az erdész váltig állította, hogy tegnap délben, még, tele volt az állvány puskával, meg lőszerrel.
Ő, a saját két szemével látta. Istenbizony nem hazudik, - mondta, - Itt kell lennie. Itt kell valahol lennie...-
Valóban, ott kellett volna lennie, - de nem volt ott.
Akkor azonban, már nem hittek az erdésznek. Mindenhol keresték, mindent felforgattak, - de nem találtak semmit. Az erdész tehát nem mondott igazat.
Végül, együtt vitték el mind a kettőt, a sógoromat, meg a feljelentőt, - miután a házkutatást sötétedésre befejezték.
Engem, - szerencsére nem kérdeztek.
Egy nyeszlett, fejletlen, - nyakigláb, csúf kislány voltam. Nem sok vizet zavartam. Rám se nézett senki.
Fánika akkor, 2 napig sírt éjjel-nappal. Azt mondta, - ő, abba, hogy a sógoromat elvitték, ő abba, biztos, hogy belehal. Nem tud nélküle élni.
Nem szóltam, - gondoltam, ő tudja. Az ő dolga.
Nem baj. Nem érdekel engem. Akkor majd, ha belehalt, - én, hazaviszem a gyereket, mihozzánk. A picike unokaöcsémet, aki olyan aranyos. Akit úgy szeretek.
Persze, az öregek is sírtak. Nem lehetett tudni, hogy a fiúk, visszajön-e még valaha. Látják-e még életükben?
Hát, - visszajött. Vissza. Két nappal később elengedték.
Az erdész azonban, a hatóság félrevezetése miatt, és rágalmazás miatt, hosszú büntetést kapott, - őt nem engedték haza.
Sógorom, - olyan volt, mint máskor.
Nem tanult a történtekből. Ahogy hazaért, ordítva faggatta a nénémet, hogy hová a francba rejtette el a fegyvereket? Mondja meg azonnal, különben agyonüti.
Aztán, ugyanúgy, ordítva rángatta, és kérdezte a szüleit is, - de azok se tudták.
Engem pedig, nem kérdezett, - de ha kérdezett volna, akkor se mondtam volna meg.
Aztán, - láss csodát! - betoppant a mamám, és hazamentünk, - anélkül, hogy megmondtam volna, hol vannak a puskák. A sógorom francos puskái.
Otthon se mondtam semmit, - tartottam tőle, hogy a szüleim esetleg sajnálni fogják azokat a drága szép fegyvereket.
Hallgattam azért is, mert nem mondhattam el, amit láttam. Azt, hogy a nénémnek és a gyerekének, milyen pokoli élete van.
Azt, neki kellett volna elmondania, nem nekem, - de ő nem mondta el.
Így aztán, hallgattam arról, hogy eldugtam mindent a fegyverállványról, azért, - nehogy a sógorom lepuskázza a családját.
A puskák, még sokáig nyugodtak békében a finom erdei földben, sárban is, vízben is, - mert csak krumpli szedés idején kerültek elő. Mindenki legnagyobb meglepetésére, - teljesen váratlanul, - és igencsak leamortizálódott állapotban.
- Hogy a jóistenbe kerültek oda?!!!... Hogy a jóistenbe?!!!...- Ordított, és tajtékzott a sógorom újra.
Aztán, azonnal kezelésbe vette, és rendbe hozta, majd, jól eldugta őket.
Azonban, - nem tanult a korábban történtekből. Mert ő, - sohasem tanult semmiből.
Amikor áthelyezték egy másik erdészethez, - a kuka sógorom ismét kirakta a lőszereit, puskáit, és vadászkéseit a fegyverállványra, az előszobában. Bárki, aki belépett, láthatta.
Drága, értékes, szép fegyverek voltak. Büszke volt rá. Mutogatni akarta őket, dicsekedni akart vele.
Persze, - ismét feljelentették, mert itt is volt azonnal ellensége.
Természetesen, ismét elvitték, - mostmár volt bizonyíték is, ott voltak a fegyverek, azonnal lefoglalták őket.
Addigra azonban, nem volt már statárium, és addigra a sógorom, aki jól tudott helyezkedni, már párttitkár is volt, - nemcsak erdészetvezető.
A testvére pedig, valamelyik minisztériumban dolgozott magas beosztásban. Voltak kapcsolatai.
Őhozzá fordult a néném, - és ő, valóban mindent megtett az öccséért.
Így aztán, a sógorom, - megint megúszta. Hamar szabadult.
Fél évet kapott, de csak egy hónapot ült, - aztán hazaengedték. A féltett puskáit azonban, - hála Istennek! - végleg elkobozták.
Amikor hazatért, ott folytatta az életét, ahol abbahagyta, - jól elpáholta Fánikát.


LUJZI...

Lujzi, - a drága Lujzi!....- volt az az iskolatársam, akivel szinte állandóan, világraszóló, és örökké tartó nagy haragban voltunk.
Ahhoz képest pár perc múlva, - már, meglehetősen kibékültünk. Lujzi, - nem tudott haragudni.
Sőt, - akkor még - én sem.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Állítólag, minden férfi kipróbálja az "egyszer használatos" nőket. Nem tudom, - lehet, hogy így van.
Lujzi viszont, felnőtt korában, a sorozatos csalódásai után, - az egyszer használatos férfiakat próbálta ki. Sok öröme azonban nem volt benne.
Keresett valamit, - de soha senkiben sem találta meg.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Egyszer, amikor kint voltunk Marikáéknál Szentendrén, Lujzi hosszan, és elmerülve nézte az eget a rozzant nyugágyból.
Sokáig csendben volt, - ami nála ritkán fordult elő.
- Szerelem...- sóhajtotta végül, lehunyt szemmel és mély áhítattal, aztán még cuppantott is hozzá párat - Istenem, szerelem, ...szerelem. Szeretem a szerelmet... -
Mi pedig Marikával, néztünk, mint a moziban, - először megnyúlt ábrázattal, aztán meg csodálkozva.
- Szeresd csak, - mondta végül Marika, - nem baj, nem tilos, szabad vagy. Azt csinálsz, amit akarsz. A te dolgod. Élj.....,,Carpe diem !,, - ragadd meg a napot, és ragadd meg a pillanatot, - mondá Péter,...anno, ugye?...Nem tilos...-
Lujzinál, - mindig volt szerelem. Sosem volt hiánycikk, és nagy lehet a baj, ha most nincsen.
Pörgött az agyam ezerrel, hogy ugyan, mi baj lehet nála, - de, azonnal megnyugtatott bennünket.
-...Semmi gond, - mondta, - most nem vagyok szerelmes, most éppen nem, nincs senkim, na. Nincs kedvem hozzá. Azért, semmi más oka nincs...-
Persze, nem hittünk neki, hiszen, mindig szerelmes volt, és mindig másba, amióta csak ismertük, - ...és persze, régóta, ismertük.
- Jólvan na. Jól van. Most csak járok valakivel. Éppencsak járok. Semmi más. Szerelemről szó sincs. Rájöttem, hogy a szerelem, nem az agyban játszódik, és nem is a szívben, hanem sokkal lejjebb. Na. Ez van. Ez a helyzet. Most, nincs kedvem hozzá. Most csak hülyülök. Különben, a főnököm az illető. Róla van szó. Együtt dolgozunk....-
Mindenki azt hiszi az üzletben, hogy időnként össze is fekszünk, de ez nem igaz. Csak hülyülünk. Szerelemről, meg összefekvésről szó sincs. Részemről nem is lesz. Az az igazság.
Azt nem mondom, hogy férjhez mennék hozzá, de jól megvagyunk. Igen. Különben jópofa alak, mindennap megkéri a kezemet, méghozzá halálkomolyan. De nem baj, én mindennap nemet mondok, halálkomolyan, és hülyülünk tovább...-
Na, ez meglepett bennünket, szemünket, szánkat eltátottuk. Aztán meg aggódtunk. Több okból is.
- Hogy-hogy nincs senkije? Hogy-hogy nem szerelmes? Hogy-hogy csak jár valakivel? És, - hogyhogy nem fekszenek össze? Csak nincs valami baja?
Lujzi, szerelmes természetű, - valami baj lehet, ha nincs se szerelem, se összefekvés.
Hamar megmagyarázta, nem köntörfalazott, - nem komplikálta a dolgokat.
- Minek? Nincs kedvem hozzá. Azért. Nem érek rá. Nem érdekel senki, és semmi. Az összefekvés se. Különben is, az egész, csak egy cafatka hús, semmi más. Nem kell. Most, nem. Érzelmileg pedig sosem bonyolódom bele. Van más dolgom is. Cafat kis hús, igen. Hát, kell az nekem? Ugyan már...- Különben is, - megérdemlek már egy kis nyugalmat vagy csak a síron túl?...Mindig kerestem valamit, mindig, - de sosem találtam mást, csak egy kis cafatka húst. Elfáradtam. Rá se bírok nézni a férfiakra...-
De hiába mondta, nem hittük el.

Lujzi, 2 évvel lejjebb járt az iskolában, mint mi, és nagyon eleven kislány volt, - vidám, életrevaló, ahogy most is az. Inkább csak fiú pajtásai voltak, lányokkal nem igen barátkozott, de velünk kivételt tett.. Aztán, felnőtt korában is ilyen maradt. Csak a fiúkkal szeret barátkozni, - azonban velünk kivételt tett most is.
Velünk, azért áll szóba, - mondta, - mert szeret bennünket. Jól esett ezt hallani, - hiszen, mi is szerettük őt. Egy helyen nőttek a gyökereink, szinte összetartozunk. Mi is szerettük őt, - igen.
- Volt egy-két fiú az életemben, - mondta egyszer Lujzi, - igen, talán hét-nyolc is, esetleg több. Nem tudom, nem számoltam őket, nem is emlékszem rájuk. Kit érdekel? Meg persze, voltak férjeim is, de hogy mi francnak? Nem tudom. Csak úgy hozzám vágta őket az Isten, ... - most azonban nincs, és azt mondom, jobb is, hogy nincs. Nem kell. Szabad vagyok, mint a madár, és az jó. Az a legjobb. Teszem a dolgomat.
Az élet rövid. Az embernek, nincs vesztegetni való ideje. A kis cafatka meg összejön, amikor csak akarom...- mondta.
Neki volt igaza. Az élet rövid.
Marika mesélte egyszer, hogy a fiút, a fiukat, a férjeket, akit Lujzi megunt, azonnal, tétovázás nélkül, - cizellált irodalmi finomsággal - elküldte, a jó büdös francba. Nem hagyta, hogy kötődjenek hozzá, vagy ráragadjanak. Nem akarta pazarolni az idejét.
- Te mit gondolsz? - kérdezte - Lehet, hogy neki van igaza?...-
Nem tudtam eldönteni.
Járt az agyam ezerrel, de nem tudtam eldönteni.
- Lujzi, megéri a pénzét, az biztos, - tette még hozzá Marika - de én kedvelem őt, nagyon kedvelem. Őszinte, jó pofa, és életrevaló....-
Természetesen, én is kedveltem, sőt szerettem. Egy helyről jöttünk. Összetartottunk, - sőt, összetartoztunk.
Különben, elvesztünk volna egyedül a nagyváros dzsungelében, ahol csak egymásra számíthattunk, - és egymáson kívül, nekünk senkink se volt.


LUJZI HÁZASSÁGAI...

Ősi kínai bölcsesség szerint: ,,egy pár, az nem két fél, - hanem két egész!"...
Az egyik ilyen, - a másik meg olyan. Nehezen lesz belőlük, egy test, és egy lélek, - akárki akármit mond.
Vagy soha nem is lesz, ugye? Marad, az eredeti felállás, - mindenki megőrzi önmagát. Mindenki, - olyan, amilyen, de egy, és egész, és különleges.
Lujzi is az volt, - és megőrizte önmagát.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Szentendrén voltunk Marikánál egész hétvégén. Jó volt nála, - szinte, otthon voltunk ott, - és jó volt együtt.
Nyár volt, tűzött a nap, - jólesett hűsölni a patak partján, az öreg diófa alatt. Csend volt, bódító virágillat, - petúnia és estike, - és persze, madárcsicsergés, meg tücsökzene. Hajnalonként pedig, még egy harkály is kopácsolt valamelyik fán. Sőt, - alighanem a fáskamra ajtaján is. Mindig arra ébredtem.
Jó volt ott, szép volt ott, - és csodálatos volt együtt lenni. Igen.
Vasárnap délután azonban, váratlanul megszólalt Marika csipogója, és azonnal el kellett mennie.
Egyedül maradtunk Lujzival.
Kivittünk két nyugágyat a diófa alá, - és egy darabig, hallgattuk a csendet. Aztán, teljes részletességgel elmeséltem neki, hogy mi minden történt Marikával. Nem voltak titkaink egymás előtt.
Lujzi, teljesen le volt döbbenve.
- Aztaleborult!...- nyögte - azta! ... de, nem értem, hogy miért most? Miért éppen most? Miért pont most borult a bili?....Hiszen, legalább 15 éves házasok, nem?...-
- Eddig csak gyanakodott, azért...-
- Na ja, gyanakodott,.... Marikát, különben se értem. Minek kellett ez neki? Minek? Ez a Péter olyan ronda, hogy még az ördög is sírva menekülne előle, ha meglátná.
- Mindenkinek más a szép...-
- Hát nem tudom, meg akkor még csalfa is, ugye? Csalfa!? Nahát, ... ezt nem is értem, ki a franc fekszik le vele? Ezzel?...Egy ilyen szar alakkal...- Különben, Barikának a legelső alkalommal utána kellett
volna járnia, akkor nem pazarolta volna el a fiatalságát erre a szar alakra.
- Na, ja....-
- Hát tudod Lisztes, többek között ezért nem vagyok én híve a házasságnak, - útálom a csalást, meg a hazugságot, meg a színházat, és egyre inkább azon a véleményen vagyok, hogy az esküvő meg a fogadkozások feleslegesek. Amíg az ember jól érzi magát valakivel, addig jó, - ha meg nem, akkor úgyis szétmennek. Nincs papír. Nem kell. Nincs herce-hurca. Kész, vége.
- Nem hiszem, hogy igazad van Lujzi, lehet jó is a házasság. Én magam körül, látok jó házasságokat, és nagyon jónak érzem a magamét is. Jól érzem magamat benne.
- Na ja, - mert te a pénzhez mentél férjhez.
- Nem Lujzi, nem, nincs igazad, mi szeretjük egymást a férjemmel.
- Ne mondd nekem, úgy se hiszem el.
- Pedig így van.
- Jó, hagyjuk a francba, akkor is útálom a házasságot. Nincs jó házasság, - még a szüleimé se volt az...-
- Az enyémeké igen...-
- Ja, te mindig különleges voltál...-
- Talán éppen ettől...-
- Akkor is, én akkor is házasság ellenes vagyok. Csalások, hazugságok, stb. stb. meglehet, hogy a szerelemről, és magunkról, olyan dolgokat akarunk elhitetni egymással, - amelyek valójában nem is léteznek. Színház az egész, én mondom neked. Színház, egy életen át. Talán még az ágyban is. Hát nem, én erre nem vagyok hajlandó. Nem kell nekem házasság.
Én, nem vállaltam volna Barika helyében sem, meg a te helyedben sem. Útálom a házasságot, meg a kötöttséget. Nekem, egyébként is, legjobb a kapcsolatmentes szex. Csak szex, semmi más. Semmi komplikáció. Csak egy darab kis husi. Semmi érzelem, semmi kötődés. Csak egy darab kis husi, igen. Egy cafatka. Elég ennyi...-
Csak pilláztam, csak pilláztam, - és meg voltam botránkozva, - de őszintén. Az én tudásom azonban a házasságról, szerelemről, Lujzié mellett, - csak harmatos volt.
Lujzi véleménye pedig, - megfellebbezhetetlen. Sok mindent hallott, a kozmetikában, - ahol a nők kedvükre kipanaszkodták magukat, - sok mindent látott, és sok mindent tapasztalt is.
Nem akartam vitát nyitni.
- Különben, hidd el, - a legtöbb férfi is így van a házassággal. Egy darabig lelkesedik, aztán szabadulni szeretne, - mert képtelen hosszú ideig kitartani egy kis luk mellett, amit választott...-
- Jaj, ...ne mondjad, ne mondjad, ne légy közönséges, Lujzi...-
- Deee, de így van, hidd el...-
- Neem, ..nem hiszem el, nem lehet általánosítani...-
- Deee...-
- Ne menjünk bele, minden házasság más...-
- Lehet, de én akkor se akarok házasságot. Rég rájöttem arra, hogy az nekem túl sok, hogy egy életen át alkalmazkodjak valakihez. Minek?...és miért én? Mért nem ő?...Nekem ez nem való. Én, ezt nem akarom. Nem.
Sokat dolgozom, és eleget keresek ahhoz, hogy úgy éljek, ahogy én akarok. -
Hallgattunk egy sort.
- Jól van Lujzi, jól van, a te dolgod, - csillapítottam, - de ebben a pillanatban senki se akar téged házasságra kényszeríteni...-
Lujzi nem válaszolt, elmerülten nézegette a hatalmas diófa legtetejét, aztán meg a nagy lábujját.
Azt, kiváltképpen sokáig, és minden oldalról.
- Persze, nem mindig volt így. Igaz. - mondta végül, - Volt egy férjem, aki belerondított az életembe. Mocskosul belerondított. Ha most tenné, hát beleverném az orrát, abba a szarba, amibe engem belerángatott. Aztán volt egy másik is, de, az se volt jobb az elsőnél, összetörte a szívemet-lelkemet, és kifosztott a vagyonomból. A harmadikról meg, ne is beszéljünk...- őmellette többet sírtam, mint ettem, ...-
Az, hogy az ellentétek vonzzák egymást, az egy nagy hazugság, egy szar, hidd el, - nem igaz. Hosszútávon nem működik. Persze, amikor rokon-lélekkel akartam házasodni, az se volt jobb. Az is szar volt.
Soha többet nem megyek bele ilyen hülyeségbe. Soha többet. Semmi jó nincs a házasságban, legfeljebb az eleje,...aztán elvagyunk valahogy a közepén, - a vége meg pokoli rossz. Szar. Az a helyzet. Francnak se kell házasság. A francnak se. Minek?...Jobb egyedül. Igen....-
Eltöprengett egy darabig, - meg én is, - aztán folytatta.
- Ha az első, nagyon rövid ideig tartó házasságomra gondolok, meg a férjemre, legelőször egy kocsma jut eszembe róla, mind a mai napig. Legtöbbször egy kocsma jut eszembe. - nevetett - hát, nem muris, vagy nem borzasztó?... Érted, te ezt? Egy kocsma, igen.
A Krúdy-kocsma...- mert, azt szerette legjobban a világon.
Szívesen járt kocsmába, legfőképpen azért, - sőt csakis azért, - mert kocsma volt, és ott voltak a haverjai. Nem a barátok, - nem. Barátai nem voltak, csak haverok.
Különben mindegy volt, hogy milyen a kocsma, - akár Krúdy, akár nem. Teljesen mindegy. A kocsma volt a lényeg, meg a haverok.
Nem az, hogy milyen, vagy hol van? Mert az, - lényegében teljesen mindegy volt.
Mindig el kellett kísérnem, - nem azért, mert szerette, ha vele vagyok, - ( mivel, egy idő után, már az is mindegy volt, )... - hanem azért, hogy legyen valaki, aki hazaviszi a kocsit, meg őt, ha már úgy döntött, hogy haza akar menni, mivelhogy rohanvást hajnalodik.
( Ki a fene érti ezt? Neki, mindennap, ,,rohanvást" hajnalodott...! - azt mondta.) Kellett akkor valaki, aki hazaszállítja, - mert járni már nem igen tudott.
A Férjem volt, hát hazavittem, - de minden alkalommal megesküdtem magamnak, hogy most utoljára. Igen. Legutoljára.
Aztán, másnap újra megesküdtem, meg harmadnap is, - később pedig alig mertem emiatt tükörbe nézni, - de biztosan tudtam, hogy egyszer úgyis vége lesz.... Gondoltad volna? Aztán, - tényleg vége lett.
Már nem mentem el érte, - és egyáltalán nem érdekelt, ha nem jött haza. Semmi közünk nem volt egymáshoz. A végén, már nem is beszélgettünk
Egy jó kapcsolatban lehet beszélgetni, lehet vitatkozni, akár veszekedni is, - de nem szabad haragudni. Mi pedig, régóta nem beszélgettünk, - csak haragudtunk. Nem is tudom, hogyan jutottunk el idáig, - de vége volt.
Kiszerettem belőle. A külseje már nem vonzott, - ,,belseje" pedig, talán nem is volt. Nem tudom.
Utólag azonban azt gondolom, - még az is lehet, hogy volt lelke, - igen,- csakhogy pokoli mélyen lehetett, mert sose került elő. Igaz, - nem is tettem erőfeszítéseket, hogy megkeressem.
Különben, a vidám fickó, aki a férjem lett, - a Cégemnél dolgozott, - méghozzá, sokkal régebben, mint én. Ott ismertem meg. A Cég azonban nagy volt, ritkán futottunk össze. Akkor még könyvelő voltam, nem kozmetikus.
Először, szinte észre se vettem, később azonban, - nagyon is. Nem a ,,szépsége" tűnt fel, persze, pedig, az se volt semmi, - hanem a vidámsága.
Nemcsak a szeme-szája, de talán még a füle is nevetett. Azt, hogy csinos is, - csak jóval később vettem észre.
A vidámsága, valamiféle mágikus hatással volt rám. Igaz, ami igaz, olyan nagy szükségem volt rá. Akkoriban haltak meg a szüleim, - magamra maradtam, és esténként, szinte belefulladtam a könnyekbe, meg a szomorúságba. Te ezt, nem is értheted, neked vannak testvéreid, és élnek a szüleid.
Amikor az ember szülei meghalnak, akkor válik igazán felnőtté. Valami, teljesen és véglegesen lezárul, valami teljesen és véglegesen elvész az életéből. De, te ezt, nem tudhatod. Irigyellek.
Különben, elég furcsán ismerkedtünk meg. Egy idő után, feltűnt hogy nagy érdeklődéssel bámult ugyan rám, - de sohase köszönt. Újra, és újra meglepődtem ezen, - hiszen, köszönni kell. Az, nem kerül pénzbe.
Egyszer, a forgóajtóban szinte összeütköztünk, majd egymás mellé kerültünk. Ő az egyik lukba, én meg a másikba. Akkor se köszönt.
Kilépve aztán, elkapta a karomat:
- Meg tudná mondani, hogy hány óra van? - kérdezte, bizalmas vigyorral.
- Meg tudnám, ha akarnám...- mondtam, kissé hetykén.
Aztán, elhúztam a karomat, és tovább léptem.
Nem igazán értette.
Jött utánam a páter-noszterig, közben, mondta a szövegét, de nem figyeltem rá, - aztán belépett utánam. Igazából a frászt hozta rám.
Felfele bámultam, hogy ne kelljen ránézni, de ő nem adta fel. Tovább kocogtatta az óráját, és újra megkérdezte:
- Meg tudná mondani?...-
- Meg, de nem akarom....-
Most se értette.
Jött az emelet, én kiléptem, ő továbbment. Aztán, sokáig nem találkoztunk, de nem hiányzott.
( Bár, igaz ami igaz, nagyon szépen tudott mosolyogni, és olyan szép szeme volt, de olyan szép szeme volt, ...Istenem, ...- meg olyan szép fiú volt. Igen.)
Aztán, sokáig nem láttam.
Már majdnem teljesen elfeledkeztem róla, amikor a körúton, - talpig nyakkendőben, széles, magabiztos vigyorral, - váratlanul szembejött velem. Sőt, - egyenesen felém tartott.
A frászt hozta rám, - mint mindig, - de nem vette észre.
Csak vigyorgott, és vigyorgott. Majd, a villamos csilingelését, meg utcazajt is túlordítva feltette a szokott kérdést:
- Meg tudná mondani?...-
- Meg, de nem akarom...-
Meglepődött, - ahogy mindig meglepődött.
Sóbálvánnyá változva állt előttem, és lehervadt arcáról a mosoly, meg a vigyor is. Nem értette. Most se értette.
- Se köszön, se semmi,... se legyen szíves....- gondoltam - aztán nagy ívben kikerültem, és otthagytam. Akkor se adta fel.
Mi az neki? Az én ellenállásom? Ugyan már?...Ugyan! Zsebkendőjének a négy sarkában is elhordja. Aztán, - elhordta. Tényleg elhordta. Magam se hittem. Mire felocsúdtam, - már a férjem volt.
Éppen az enyém. Pont az enyém, - és nem másé. Elég nagy baj volt ez, - lehet mondani, - de csak később döbbentem rá.
Sok minden miatt azonban, -...ezen a helyzeten, akkor már nem lehetett változtatni. Legalábbis, azt hittem.
Hallgattam hát, és tettem a dolgomat. Tettem, amit lehetett. Tűrtem, amíg bírtam.
Éltünk, - állítólag boldogan,...én pedig tartottam a számat. Mert, csak ezt lehetett tenni. Csakis ezt. Be kell fogni, na, - az a helyzet. Igen.
- Tökéletes kapcsolat nem volt, nincs, - és talán nem is lesz soha!...- gondoltam.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

( Amikor az ember még nagyon fiatal, abban az álomvilágban él, hogy ha eljön az ideje, találkozik a lángoló szerelemmel, aztán majd ez a lángoló szerelem, kitart egész életében.
Pedighát,... nem így van.
A szerelem előbb utóbb elmúlik, - még akkor is, ha az örökkévalóság ígéretével indult.
Tökéletes partner persze nincs, csak legfeljebb olyan, akit el lehet fogadni, és szeretni lehet az összes hibájával együtt.

Ha azonos értékrendű, egymásnak kölcsönösen adni tudó emberek kerülnek össze egy kapcsolatban, vagy házasságban, - jó esély van arra, hogy egy szeretetteljes szövetség váltsa fel az elillant szerelmet, - s jó esély van arra is, hogy ez a szövetség megmaradjon. Akármeddig, megmaradjon.
A legértékesebb kapcsolat, és szövetség az, - és sokan csinálják így, - amikor nagy elszántsággal, közösen építik fel a közös életüket, vállalva minden kockázatot, minden áldozatot, éveket rászánva erre az életükből. )

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

- Tökéletes kapcsolat, - folytatta Lujzi, - nem volt, nincs, és talán nem is lesz soha!...- gondoltam, amikor a lábam időnként már leért a földre. Semmi kétség, - azóta ez, sokszor bebizonyosodott, -... birkatürelmem volt. Sokáig tűrtem.
Sokáig nem mertem tenni semmit, csak tervezgettem, - és drukkoltam ezerrel, hogy sikerüljön!
Amikor először láttam a férjemet becsípve, és dülöngélve, - azt hittem lepadlózok, ijedtemben. Mégis, - idejében elkaptam, nehogy elessen, és megüsse magát szegény. A fene essen bele!.Később azonban már nem. Nem mindig sikerült elkapnom.
Sőt, az idő múlásával, már csak egyre ritkábban. Nem kaptam el, nem, - hagytam, hogy elessen. Essen el, egye a fene. Olyankor persze ő padlózott le.
Az elején, még sajnáltam őt egy kicsit, később azonban, nem. Sőt.
Tetszett nekem, amint éppen dobott egy hátast, és utána sokáig, moccanni se tudott, mukkanni se mert, - majd szép lassan oldalt fordult, aztán hasra, és nagyokat nyögve közelről nézegette, majd két karjával megölelte a járdát.
Nem sürgettem.
Nézegesse csak. Ölelgesse csak. Én, ráértem. Engedtem, hogy kedvére gyönyörködjön benne.
Nagyon reggel volt, sőt inkább hajnal.
Ott feküdt a jégen, vagy a hóban, vagy a porban, vagy a pocsolyában újra, meg újra, - és én, pár pillanatnyi döbbenet után, általában két percig nevettem rajta, megállíthatatlanul.
Majd újra, és újra.
Aztán, később, - már nevetni se tudtam. Közömbösen néztem. Gusztustalan volt, bárgyú, piszkos. Alkohol szagú, büdös.
Undorodtam tőle.
A hülyesége, gátlástalansága, felelőtlensége pedig, egyre jobban - csípte a szememet.
A szerelem, ha volt is, - rég elmúlt, még az emlékét se őrzöm.
,,A szerelem, különben is olyan, mint egy kád forró víz, - nyakig elmerülsz benne, - aztán szép lassan kihűl."...Nem?
Mit gondolsz? -
Ma már pontosan tudom, hogy mekkorát tévedtem, amikor hozzámentem egy kocsmázó szépfiúhoz. Nem kellett volna.
Nem kell mindenkivel házasságot kötni, ha szeretnénk eltölteni vele egy estét. Esetleg egy szép estét, vagy egy éjszakát, ugye? Egyetlenegyet, - ami bőven elég lett volna.
Én meg, ezt tettem. Olyan hülye voltam, hogy hozzámentem.
Mire észre tértem, már a férjem volt, igen. Hát, jól kupán kellett volna vernem magamat, azért, hogy feleségül mentem hozzá.
Sok minden miatt azonban, -...ezen nem lehetett változtatni. Legfőképpen a lakás miatt. Legalábbis, akkor, azt hittem, - aztán mégis változtattam, - elköltöztettem őt egy albérletbe. Béreltem neki egy szobát, és kirúgtam. Siccc...-
- Nem volt könnyű, mondhatom, - de vele se volt könnyű, - sőt a végén, nagyon nehéz volt, elviselhetetlen.
De visszatérve a házasságra, addig csináltam, amíg bírtam. Egy idő után, mindig felmertem a földről, vagy a járdáról a férjemet, - pedig, semmi kedvem nem volt hozzá.
Miközben éppen felmertem, én összeszorított szájjal hallgattam, és nyögtem, - ő hangosan káromkodott. Mert, - mindig káromkodott. Többszörösen összetett káromkodásaival volt tele a kocsma, az utca, a járda, a kocsi, a ház, - meg az életem. Micsoda élet volt az, Istenem!
Voltak persze nagy fogadkozásai, meg ígérgetései, - de nem hittem neki. Nem is lehetett. Akkor se hittem, ha teljesen véletlenül, valamiben nagyritkán igazat mondott. Mert, azért ilyen is volt.
Egyszercsak, változott a helyzet, - meg én is. Már nem lebegtem, ...nem, - már leért a lábam a földre.
Egy idő után, alighanem terhére lehettem a mulatozásaiban, mert nem kellett többé elkísérnem, nem tartott rá igényt, - csak haza kellett hoznom, amikor telefonált. Ha egyáltalán tudott még telefonálni.
Ha nem tudott, - akkor a pincér telefonált helyette.
Aztán, kezdődött minden előröl.
Lepadlózott, -... én meg hagytam. Többször is.
Hadd ölelgesse csak a járdát, ha annyira szereti. De, - már nem volt kedvem nevetni rajta. Inkább utálkoztam, méghozzá egyre jobban.
A fénykorában is hányatott kapcsolatunk, - nekem, akkor már nem jelentett semmit. Rövid volt, - és vége volt.
Egy felismerés változtatott meg mindent. Egy reggel, amikor felkeltem, - leért a lábam a földre, ...és, nem volt már köd, se rózsaszínű, se másmilyen. Én, - én voltam. Bizony. Én voltam újra.
Kihúztam magamat, és a kávém is sokkal jobban esett, mint máskor. Én kerestem az árát, nem függtem senkitől, és nem szorultam senkire. Szabad voltam. Semmi más nem történt.
Hirtelen eszembe jutott, amit apám valaha mondott:
- ,, A szar ember, az szar ember, mindig is az marad. Sohasem változik meg, hiába is mondja "...- Pontosan tudtam, hogy ez így van. Aki disznó, - az, az is marad.
Én pedig, nem akartam egy disznóval együtt élni. Rózsaszín ködben lebegve sem. Meg halványlilában sem.
Elgondolkodtam, - ...mit keres ez a disznó itt nálam? Mit keres az én ágyamban? Mit keres?...Mit?
Fénysebességgel döntöttem akkor. Kerestem neki albérletet, összepakoltam a cuccait, és kirúgtam őt az életemből, meg a lakásomból is.
Alighanem ez volt a legboldogabb pillanat, rövid házasságunk alatt.
A döntésemet sose bántam meg, - és semmiféle sírás és térden állva könyörgés ellenére, többé nem fogadtam vissza.
Egyszer se. Egy percre se. Nem fogott meg a könnyzápor, elég volt belőle, - nem érdekelt. Elváltunk.
Nem tiltakozott. Elment. Elment örökre. Neki is jobb volt így, meg nekem is.
Amikor elváltunk, végre, egészen szabad lettem, - és ő is. Dicséretére legyen mondva, - amikor látta, hogy tényleg vége, - áthelyeztette magát az ország másik végébe, és soha többé nem láttam, - bár, hallottam még róla.
A vidám fickó, építész volt. Jó építész. Kiváló építész. Jót tett neki a válás. Kénytelen volta saját lábára állni, és szép pályát futott be.
Külföldre szökött, - szabad lett, és sikeres. Nagyon sikeres. Azt hallottam róla, hogy végigutazta, és végigitta a földgolyót. Tehát, minden bizonnyal, szép, jó, és mámoros élete lehetett!
Hogy haverokkal, vagy nélkülük, azt nem tudom. Arról, nem hallottam.
A válás után, bizakodó voltam, összeszedett.
- Mindegy, hogy mi lesz. Állok elébe annak, ami jön, - gondoltam, - majdcsak megbirkózom vele valahogy. Őt pedig, fényképen se lássam többé. Hát, úgy lett.
Elszállt a rózsaszínű köd, - és kisütött újra a napsugár. Elváltunk, igen, - és sose bántam meg. Új életet kezdtem, és habzsoltam ezt az új életet, meg a férfiakat. Volt persze, hogy pofára estem, jó nagyot méghozzá. De nem baj.
Egyszer, amikor felmentem egy fiúhoz, aki nagyon tetszett, azonnal megmondtam neki őszintén, hogy csak ennyi. Egy este, és kész. Nem több. Az meg azonnal kirugdosott a lakásából, meg az életéből, mint egy bolhás kutyát. Véletlenül, tisztességes volt. Ki hitte volna? Ilyennel még nem is találkoztam. Nna, akkor meglepődtem, igen, és többé aztán nem voltam őszinte senkihez..
Az élet pedig ment tovább. Meg én is.
Tanultam keményen. Utána lettem kozmetikus. És innen már tudod. Össze kellett hoznom az üzletet. Semmi más nem érdekelt, csak az. Az üzlet. De sikerült, láttad.
Nem volt könnyű, nem. Egy időre megcsömörlöttem mindentől, és mindenkitől, még a munkától is, pedig szerettem dolgozni. Azt hittem, majd egyre könnyebb lesz. De, nem lett az. Sajnos, nem.
Hajszoltam magamat. A férfiakra pedig akkoriban, rá se tudtam nézni.
- ,,Már látom a fényt az alagút végén, - csak tudnám, hogy miért dudál?" - idéztem magamnak sokszor a régi viccet.
Sajnos, nem igen találtam ki az alagútból. Aztán, nem sokkal később találkoztam valakivel, és akkor azt éreztem, hogy:
- affrancba,....afffrancba, ... végem van. Miaffranc ez?...Aztán újra, meg újra, ...meg újra, ugyanazt éreztem. Jó volt. Szerelmes voltam.
Szerettem ezt érezni, ...- ezt a lázat, ezt a forróságot, ezt a vágyat, ezt a szomjúságot.
Az az igazság, szeretem most is, és sikerül is mindig, újra, meg újra. Mostanra, teljesen magamra találtam.
Tudnék még mesélni neked, olyan dolgokat, de olyan dolgokat, ...csakhogy te attól hanyatt-homlok menekülnél...-


ÚTVESZTŐK...

Egy másik napon, amikor - hárman lányok, - ismét a kertben napoztunk, és szerelemről, csalódásról, könnyekről, kalandokról, kanyarokról, és útvesztőkről beszélgettünk, - csak általánosságban persze, - ...( csakis úgy, Csakis!...)
Ágota, a fiatal, szép szomszédlány dobott be egy vallomást. Mi pedig, Lujzival, - egyre dermedtebben hallgattuk.
- Nekem is volt egy kanyarom,...- mondta Ágota - ... de kijöttem belőle. Kijöttem szerencsére.
Érettségi után el akartam menni otthonról mindenképpen, és a magam életét akartam élni. Úgy, ahogy én akarom. Azt gondoltam, éppen ideje már, el kell mennem, igen, - de Anyu nem engedett.
Így aztán hirtelen elhatározással, eljöttem otthonról. Egy szó nélkül, búcsú nélkül kifordultam a házból.
Háááát,... - akkor jött a kanyar. Igen.
Mondhatom, éppencsak túléltem valahogy. Azt se tudom, hogyan.
Se pénzem, se munkám nem volt. Vasból volt a fejem.
Szinte azonnal megbántam, már visszamentem volna Anyuhoz, de szégyelltem magamat.
Úgy tűnt, - vonzom a bajt, mert akárhová mentem is, a baj, mindig megtalált, utolért. Akármit próbáltam is, valahogy semmi se sikerült. Semmi nem jött össze.
Nem volt képesítésem, szakmám, gyakorlatom, csak egy gimnáziumi érettségim. Tovább kellett volna tanulnom, igen, - de nem akartam. Aztán, valahogy találtam mégis állást, majd albérletet is, - és akkor, visszamentem Anyuhoz, aki nem haragudott rám, és odaadta minden cuccomat.
Sírt ugyan, hogy újból eljövök, de örült, hogy élek, mert már azt hitte, sose lát többé.
Hát, a kanyarnak, ott volt vége.
Azt, sajnos, nem sejthettem, hogy mi jön utána, mert sohasem lehet látni, hogy mi van a kanyaron túl,...vagy ki van a kanyaron túl?...-
Hát, nekem a férjem volt ott, ragyogó tekintettel mosolygósan. Ismeritek őt, ugye? Ellenállhatatlan volt. Igen. Meséltem már róla. Nagyon szépfiú volt, igen, most is az, - lehet mondani, - és gyönyörű szeme volt.... Igen. Hát, Ó volt a kanyaron túl.
Mostmár azt mondom, bár ne ő lett volna, - de, Ő volt. Ő volt a kanyaron túl. Igen.
Anyu, nem örült neki, de házasság lett belőle, szinte azonnal. Legfőképpen persze, az albérlet miatt. Bár ne lett volna.
Aztán meg, bele is szerettem. Olyan szép szeme volt. Igen. Mondtam már, ugye? Nagyon szép szeme volt.
Megszerettem, - pedig annyi rosszat mondtak róla, de annyit, hogy el se tudnám sorolni, meg el se hinnétek.
Sok rosszat mondtak róla, igen, de, nem hittem el.
Még azt is mondták, hogy szép, szép, de a férfitól nagyon messze van. Olyan meleg, hogy a tenyerében megsülne a gesztenye.
Aztán, ez igaz volt, - de én, nem hittem el mégse.
Azt gondoltam, rosszak az emberek. Gonoszok. De, tényleg. Aztán meg, ha a férjem ragyogó szemét láttam, minden mást elfelejtettem, és mindent megbocsátottam neki. Azonnal elolvadtam, ha rám nézett, de ha a bárgyú, elsötétült tekintetét láttam, amikor részeg volt, ugye, ami gyakran előfordult, - akkor, ész nélkül menekültem. Futottam, amerre láttam. Muszáj volt, mert ütött. Szó nélkül ütött. Amekkorát csak bírt.
Hát, ez van most is, éppen. Menekülök. Éppen menekülök.
Különben, bevallom, már rég nem látom őt szépnek. Pláne ilyenkor. Nem tudom, hogy mit ettem rajta? Mit is ehettem? Egy gerinctelen féreg volt, egy részeges disznó. Egy állat., de olyan szép ember volt, és most is az.
Sokszor megvert, és sokszor megrugdosott. Kitépte a hajamat, és fojtogatott. Egyszer meg kilógatott az ablakon. Igen. A harmadik emeletről. Mégis visszamentem hozzá.
Hittem neki újra, - és újra megbocsátottam.
Egy darabig minden olyan szép volt, meg olyan jó is. A kibékülés. A szex. Igen. A szex, az, leírhatatlan volt olyankor, amikor kibékültünk.
Utána meg kezdődött minden előröl. Mint most is.
Mert most is menekülök éppen. Igen. Megint.
Egyszer, úgyis ez lesz a vesztem, meglátjátok. Ez. Tudom én. Érzem én. Ez a rohadék, egyszer agyonüt....- mondta könnyes szemmel.
Aztán, - sírva fakadt.
Mi meg, - szó nélkül vele tartottunk.
Aztán, úgy lett. Az lett a veszte.
Egyszer, - tényleg úgy alakult, hogy már nem tudott elmenekülni a férje elől.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Az biztos, hogy egy elszabadult, dühöngő fenevadat, - nem igen lehet megfékezni, vagy visszataszigálni a ketrecébe. Egy részeg állatot pedig pláne nem.
A jól látható jelek szerint, mindig Ágota került ki vesztesen a küzdelemből.
Sokszor menekült hozzánk, és sokszor láttam őt a szeme alatt hatalmas monoklival, vagy dagadt és felrepedt szájjal. Esetleg mindkettővel.
Az a rohadék férje, néha csaknem agyonverte, - de sohasem panaszkodott többé.
Nem tudott változtatni.
Nem az esze vezérelte, - nem arról volt híres, - hanem a hiszékenységéről.
Kanyar? Hát nem is tudom.
Ha az volt, - ő soha többé nem jött ki belőle.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Egy időre elutaztunk a férjemmel, - és nem hallottam Ágotáról.
Jó fél évvel később találkoztam vele újra, - és nem ismertem meg, - úgy tűnt ő se engem.
Csupán árnyéka volt a régi önmagának.
Az édesanyja vezetgette, - Ő köszönt rám.
Ágota, féloldalasan mozgott, sántikálva ment, és az édesanyja kezét fogta, abba kapaszkodott.
Meg akartam ölelni, de elhúzódott, - és hiába köszöntem neki, nem fogadta el.
A szeme fénytelen volt, a tekintete üres, - arca kifejezéstelen.
Már, - nem az az Ágota volt, akit ismertem.

- Visszament a férjéhez, - mondta az anyja, végtelen szomorúsággal, - mindennap csalogatta a lányomat az a rohadék, nem hagyott bennünket békén. Ígért mindent, ez meg itt, ez a szerencsétlen, elhitte. De hiába, mert a vőm, nem tudott megváltozni. Kutyából, nem lesz szalonna, igaz?
Soha nem tartotta meg a szavát, szar ember volt. Ivott, mint a gödény, olyankor pedig dühöngött. Nem tudta, mit csinál. Hát ez lett belőle.
Őrjöngve verte, ütötte, rúgta a lányomat. Eltörte a kezét, a bordáit, és szétrúgta a fejét. A lányom agy embóliát kapott. Csoda, hogy él. Fél oldalára lebénult, és örökre nyomorék marad, - de él. Legalább él. Beszélni se tud rendesen, meg enni se, de él. Nézzen rá, - nem olyan, mint volt, ugye?.
Nem tudom mi lesz vele, meg velünk, nem tudom, Jajistenem, nem tudom, de legalább él...-

- Azt mondják, ,,minden csapásban, van egy áldás" - gondoltam, - de hiába keresem, - én ebben nem találom. Az, ebből, - kimaradt.
Később aztán eszembe jutott, amit Ágota, korábban mesélt, - hogy a szülei házasságával is baj volt, amióta az eszét tudja. Csakhogy az édesanyja, - a végtelenségig tűrt.
Ágota elmesélte, hogy náluk, - gyerekkorában is, - repültek a tárgyak, fazekak lábasok, húsvágó bárd, vagy sámli, hokedli, - ami éppen az apja kezébe akadt.
Ha pedig az anyja menekülni próbált, az apja azonnal utána eredt, - ásóval, kapával, gereblyével, vasvillával, vagy éppen duplaszéles szívlapáttal.
S ha elérte, - akkor csak az Isten irgalmazott az anyjának, - az apja nem.
Mégis, amikor a férje meghalt, - bár egy percre se kívánta vissza, és nem sok könnyet hullajtott utána, - azt mondogatta, ,,jó ember volt az uram, Isten nyugtassa, jó ember volt..."
Én pedig azt gondolom, megérdemelné az ura, hogy a pokolig kergessék őt, húsvágó bárddal, vasvillával, és duplaszéles szívlapáttal.
--------------------------------------------------------------------------------- ----

- Kanyar?...Kanyar?...
És eeez volt az a vidám fickó, a kanyar után, eeez?... A részeges kőműves, - akiről Ágota mesélt?...
Az, akit szeretett, imádott, majd, akitől félt, rettegett? Az, akivel olyan mennyei volt a kibékülés? Az, aki elől menekülnie kellett? Ez volt az a vidám fickó?
Ez, a részeges kőműves, ez, aki örökre megnyomorította?
Megsirattam Ágotát.
Aztán, megsirattuk Lujzival is. Később pedig Marikával. Segíteni azonban, sajnos nem tudtunk. Tehetetlenek voltunk.
Később, igencsak elgondolkoztam azon, hogy mivé lesz a szerelem? Meg, - hová lesz?
Aztán pedig azon is, - hogy mivé tesz a szerelem.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

Jó fél évvel később találkoztam Ágota édesanyjával újra, - és alig ismertem meg szegényt. .
Lefogyott, - csak lötyögött rajta a ruha.
Dagadt, és kisírt volt a szeme, és az arca össze-vissza volt karmolva.
Nem mertem megkérdezni tőle, hogy mi baj van, mi történt vele, - de nem is kellett, mert azonnal kibuggyant belőle a panasz.
- Látja? Látja mi tett velem?
- A veje?
- Nem, dehogyis, ... nem az volt, hanem a lányom. Az én édes lányom. Aaaz. Gondolja el.
Nem tudom mi lesz, nem tudom. Egy darabig, szelíd volt, ez a szerencsétlen, mint egy galamb. Aztán, csak elkezdődtek a bajok.
Nem gondoltam volna, nem mondták ezt énnekem.
Egyszercsak, egy napon elkezdett üvölteni, mintha ölnék, - és üvöltött egész nap, amíg csak be nem rekedt. Akkor hagyta abba, amikor elment a hangja. Még jó, hogy családi házban lakunk, különben a szomszédok, már régen kiutáltak volna bennünket. Ott tipródtam körülötte, és nyugtattam volna, de nem lehetett. Nem hagyta magát. Aztán csak ráesett az ágyára, és addig sírt, amíg el nem aludt.
Ezután egy darabig nem volt baj, megint szelíd volt és csendes, tényleg nem volt vele semmi baj. Már ugye azon kívül, ami volt, mert az ugye, volt.
Hanem, utána! Egy reggel üvöltve ébredt, belerúgott a macskába, aztán nekiesett a bútoroknak, fölburogatott mindent, és belerúgott mindenbe, ami elejbe került. Aztán lesöpörte a virágokat az ablakból, meg a könyveket, vázákat, díszeket a polcról. Tört, zúzott, és ordított.
Hiába rimánkodtam neki, hogy ne csináld, lányom, ne csináld, - nem hallgatott rám, de én azért csak rimánkodtam, csak rimánkodtam tovább, és akkor hirtelen ellenem fordult. Hát, ne tudja meg, mit csinált, és mit éreztem.
Először belerúgott a lábomba, aztán elkapta a fejemet, és a képembe üvöltött. Én meg csak csillapítottam volna ugye, de nem lehetett. Nekem esett, ellenem fordult. Teljesen megvadult. Kitépte a hajamat, kitekerte a kezemet, és végigszántotta az arcomat a körmeivel. Olyan erő volt benne, mint egy állatban. Féltem tőle. Igen.
Nem tudom, meddig bírom én ezt, nem tudom.
Bárcsak elvenne már az Isten, - nem élet ez nekem. Nem. Nem élet. Most bevitték éppen, de nem sokáig tartják benn, mindig hazaengedik a nyakamra. Aztán kezdődik minden, előröl.
Nem tudom, meddig bírom, nem tudom. De meglátja, egyszer baj lesz belőle. Megöl ez engem, meglátja. Vagy én őt, meglátja...-

Dermedten hallgattam, aztán megöleltem, és együtt sírdogáltunk. Nagyon sajnáltam.
Nem igen tudtam mit mondani. Sírva ment tovább. Meg, én is.
Végül, - nem tudom, mi lett velük. Egy időre elköltöztünk Svájcba, - és soha többé nem hallottam róluk, - bár, sokszor gondoltam rájuk.
Ágota, belerokkant a szerelembe, az anyja pedig abba, hogy a lánya belerokkant.
Remélem azonban, hogy Ágota férje megbűnhődik ezért.
Remélem, - hogy már forralják neki a vizet a pokolban, ahová kerül!
Odavaló.


MÁS ÚTVESZTŐK...

Hirtelen, eszembe jutott, egy történet, egy másik részeges emberről.
Nagyon régen volt, - fiatal lány voltam akkor, - de sosem felejtettem el.
Az élet, - a korábban nagyon békés pusztán, ahol akkoriban, a háború után, laktunk, - zajlott.
Egyszerre, minden megváltozott. A káosz, hamar eluralkodott.. Nemcsak a mi életünk borult fel, hanem másoké is.
Az emberek - a hirtelen változások után, amikor elvitték a vezető szakembereket, és katonákat hoztak helyettük, idegesek lettek, elvesztették a biztonság érzetüket, nemcsak a munkahelyen, hanem otthon is.
A munkahelyi fegyelem megszűnt, - szabad volt a lógás, és az italozás is. A katonák, velük ittak, haverkodtak. Lehet, hogy csak provokáció volt, - de nem tudták.
Összedobták a pénzt, és annyit ittak, amennyi beléjük fért.
Családok élete borult fel emiatt.
Már, csak kevesen maradtak a régi dolgozók közül, - az újakat pedig nem ismertük. Marikát azonban, aki régóta a tejcsarnokban dolgozott, mindenki ismerte, - én is. Vidám, dolgos, kedves teremtés volt. Tűzrőlpattant.
A férje, sajnos, régebben is ivott, nemcsak most, - de nem ennyire, és nem a munkahelyén. Ali, nem tűrte volna el.
Aztán a ,,Helyettes" mellett, Marika férje már nemcsak ivott, hanem vedelt.
Napról-napra részegen tért haza, ilyenkor, azonnal kötekedni kezdett, és szinte naponta megverte a feleségét.
Megunta ezt Marika. Változtatott a szokásaikon.
Kedves lett a férjéhez, otthon is megkínálta borral. ,,ráitatott", - a férje szüleitől hozott kemény, noha-borral, - és addig itatta, amíg a férje le nem esett székről.
Amikor leesett, - jól elverte a sodrófával. Aztán otthagyta ahol volt.
A férje reggel az asztal alatt ébredt, maga alá csinálva persze, - és fájt minden porcikája. Fájt a feje, kóválygott, hányingere volt, - minden bizonnyal, az eszméletlen mennyiségű noha bortól, - és alig bírt a lábán megállni.
Hosszú ideig ment ez a műsor, - a verés pedig egyre inkább eldurvult, mindkettőjüknél.
A férj, idővel azonban rájött, hogy az italozás után, másnap mindig megbetegszik. Mindig rosszul van, alig tud mozogni, és megőrül a fejfájástól. Ezért, - nem tehetett mást, - leszokott az italról, önként. ( A pavlovi reflex, ugye?...)
Ezt követően, - miután leszokott az italról, - azonnal jobban érezte magát. Minden rendbejött, az italra pedig, rá se bírt többé nézni.
Jól éltek ez után, - rendben, csendben, békességben.
A jóvilágnak azonban egyszer vége szakadt, mert az a szerencsétlen Marika, elfecsegte a férjének, hogy amikor részeg volt, mindig megverte. El lehet képzelni, hogy mi történt ez után.
A férj felhördült, majd éktelen haragra gerjedt, és annyira feldühödött, hogy nemcsak megverte, hanem össze-vissza rugdosta a feleségét, - aki súlyos sérülésekkel, kórházba került.
Nem békültek ki ez után, elváltak. Az asszony, nem jött vissza a pusztára. A férj pedig folytatta a régi életét. Inni kezdett újra.
Belegondolok, ...- ha Marika, tudta volna tartani a száját...nem jutnak idáig, - de, nem tudta.
Hát, - vannak szomorú dolgok.
Azonban olyan sok szomorúság, annyi tragédia lenne elkerülhető, ha a férfiak tudnák, hogy a poharat mikor kell letenni, és mikor kell az ivást végleg abbahagyni, - vagy legalább azt, hogy mikor kell megállni. De nem tudják.
S az is jó lenne, - sok cifra veszekedés lenne elkerülhető, - ha az asszonyok, tartani tudnák a szájukat. De, nem tudják.
Pedig, a békesség alapja az, hogy az egyik, - legalább az egyik, mindig fogja be.
Egyedül nem lehet veszekedni.
Valaha, - tudta ezt minden asszony, és minden lány. Ma, nem.
Ma azt tudja mindenki, hogy joga van kinyitni a száját, - aztán ha az éppen nem beszámítható állapotban lévő férj, szájon vágja, - akkor, amíg a sebet nyalogatja, van ideje elgondolkozni azon, hogy nem lett volna-e jobb, ha a jogai ellenére, - a békesség érdekében - mégis inkább tartja. Tartja a száját.
Ha, a vitathatatlan jogai ellenére, mégis inkább hallgat.


LUJZI MESÉL...

- Persze, ha visszaemlékszel Lisztes, a faluban is voltak goromba dolgok, goromba emberek, sőt még asszonyok is. Miket műveltek, Istenem, időnként, ezen, meg ezeken csámcsogott az egész falu, - nem is szeretek rágondolni.
Pokoli lehetett egy ilyen családban gyereknek lenni, - de nekik az volt a természetes, és talán nem is tudták, hogy másképpen is lehet élni, sosem panaszkodtak.
Nálatok, biztos nem volt családi cirkusz, nálunk se volt, szerencsére, - de volt ám, ahol volt. Igazi cirkusz volt, igen.
A falu, nem igen avatkozott bele ezekbe a dolgokba, - még ha megakadályozhatta volna a tragédiákat, akkor se. Inkább csak, kíváncsian várták a fejleményeket.
Utána meg, csámcsogtak rajta, hogy...lám, ..lám...-.
Nnna, ...ja, ilyenek az emberek. Emlékszel te a bolond asszonyra?
- Milyen bolond asszonyra?
- Hát a Stréner nénire...-
- A Stréner nénire emlékszem, igen, - de az, nem volt bolond.
- Dehogyisnem.
- Nem hiszem. Amikor elmentünk, egészséges, szép fiatalasszony volt, emlékszem rá, igen, persze, nem volt annak semmi baja.
- Ja, az lehet. Akkor,...akkor még, - de később, igen. Ütötte-verte a férje, mert nem szült neki gyereket. Az a szegény asszony, az meg csak sírt, meg rítt, meg tűrt, meg hallgatott, - és senkinek se panaszkodott soha. Aztán, végül, belebolondult.
Sokan, sajnálták az asszonyt a faluban, de senki se tett semmit. Bár, ha belegondolok, nem is tudom, hogy mit lehetett volna tenni. Vagy, kinek kellett volna tennie valamit, - amíg még lehetett.
A bírót, ilyesmi nem érdekelte, a jegyzőt sem. Csendőr, - vagy később rendőr, ugye, nem volt a faluban.
Amikor elment a református paphoz, aki ugye szintén részeges volt, és ugyanúgy verte, sőt, még csalta is a feleségét a tanító feleségével, - és semmivel se volt különb ember, mint a Stréner bácsi, - az azt mondta neki, hogy ,,hát lányom, ahogy kötözködtetek majd úgy ódozkodjatok"...-
Nahát, tanács ez? Vagy segítség? Szerinted? ...Ugye, hogy nem?
De, a helyzet, akkor se lett volna sokkal jobb, ha katolikus az a szegény asszony, - mivelhogy a katolikus pap se volt hiteles ember a faluban.
Az ugye, mindenkit megbotránkoztatva, a postáskisasszonynak udvarolt évekig, aztán pedig, váratlanul meglógott az iskolaigazgató feleségével, aki 2 gyereket hagyott ott miatta, meg még az anyját is. Tudtad?...Nem?...Hát, milyen ember az ilyen?
- Ja, jaj, ...- állj meg Lujzi, állj meg, innen már nem tudlak követni. Ezekről a dolgokról nekem fogalmam sem volt, sohasem hallottam róluk. Imádtam azt a falut, meg azokat az embereket...-
- Mert akkor, már elmentetek a faluból, mire ezek a dolgok történtek,...de így volt, hidd el. A háború után felborult a rend, és mintha mindenki megbolondult volna olyan dolgok történtek ott, ami addig, még soha ...-
- Istenem...-
- Na, ja, a háború előtt, - az egy másik világ volt, - mégis, azt gondolom, azért, akkor is lehettek gondok, csak nem ilyenek.
- Én, nem tudom...-
- Visszatérve a Stréner nénire, egyszercsak mégis megtörtént vele a csoda. Mindenki legnagyobb ámulatára egyszercsak úgy maradt, és gömbölyödni kezdett. Na, dagadt ám a férje kebele, verte a mellét, - de onnantól aztán nem bántotta az asszonyt. Egy újjal se nyúlt többé hozzá.
Mivel azonban beteges volt az asszony, elkerült a faluból, hazament a szüleihez, és a városban szült.
Aztán, amikor megszületett a kis Stréner, a gyönyörű fiúcska, akkor, visszament a férjéhez, a gyerekkel együtt, - pedig, talán, nem kellett volna, de ezt ugye nem tudhatta.
Az biztos, hogy egy darabig, nem volt semmi baj. Nem ivott a Stréner bácsi. Imádta a fiúcskát, és semmi más nem érdekelte, még a kocsma se, - csak a fiúcska.
Igen, egy darabig, biztos, hogy nem lehetett semmi baj. Stréner bácsi büszkén mutogatta, meg sétáltatta a fiát, aztán büszkén vitte óvodába, majd ugyanolyan büszkén, az iskolába is.
A gyerek, nemcsak kedves, barátságos, hanem nagyon szép kisfiú volt.
Való igaz.
Már akkor találgatták az emberek, hogy egy olyan ronda potrohos, durva kinézetű, részeges embernek, hogyan lehet ilyen gyönyörű, jól sikerült gyereke? Hogyan?
Végül, azt mondták, - az anyja szép, az biztos. Nyilván őrá, vagy az ő családjára ütött.
A falu aztán elcsendesedett, és nem foglalkoztak velük tovább. Volt
más. Mások. Minden csoda, csak 3 napig tart.
Már középiskolás volt a fiú, amikor történt vele valami. Nagyon
súlyos baleset érte, kórházba vitték, és azonnali vérátömlesztésre volt szüksége. A különleges, ritka vércsoportja miatt kézenfekvő volt, hogy az éppen ott lévő szülőktől kértek vért.
Sajnos azonban, az orvosok meglepetésére, - egyikük vére sem volt
alkalmas a fiú számára, - és ezt meg is mondták nekik.
A gyereknek, így, végül Bp.- ről hoztak vérplazmát, - állítólag
rohamkocsival. Azonban, az sem segített, - a gyereket nem lehetett
megmenteni. Meghalt.
Innentől vált pokollá Strénerék élete.
Stréner bácsi előbb-utóbb felfogta, hogy ha az ő vére nem jó, meg a
feleségéé sem, - akkor, nyilvánvalóan nem ők a szülei a gyereknek, hanem más. Valaki más. Tibike, nem az ő gyerekük.
De akkor, honnan szerezte az asszony?... Elcserélték a kórházban, vagy mi? Lelencből vette? Vagy mi? De hogyan mesterkedte ezt össze?
Nem jött rá.
Pedig, talán megbocsátotta volna neki még azt is, hogy lelenc, vagy
állami, vagy akármi, - hiszen, annyira szerette Tibikét.
Aztán, valaki felvilágosította, - hogy nem arról van itt szó. Nem, - hanem, kutya van a kertben.
- Méghogy?. .Méghogy?...-
Na, - ezt, nem tudta megbocsátani Stréner bácsi.
Nem kérdezett semmit, csak fogta a nyeles lapátot, és megkereste az asszonyt. Agyon akarta ütni, azon nyomban, - és majdnem sikerült is neki.
A bánattól amúgyis teljesen összetört asszony, néhány csapás, meg rúgás után, eszméletlenül terült el a földön, - de a férje még akkor is, ott is, tovább ütötte és rúgta. Végül a szomszédok kiszedték a keze
közül, amikor már nem bírták nézni. Orvost hívtak, aki azonnal kórházba vitette.
Amikor nagy sokára hazakerült, - mert ide jött haza, ( - hová is
mehetett volna?... - akkor, már nem olyan volt, mint régen. Hogyan is lehetett volna olyan, ugye? Hogyan?
Hazajött, mert nem volt más választása. A szülei akkor már nem éltek.
Hazajött, és továbbra is rendben tartotta a házat. Mindennap főzött, mosott az urára, - de nem szólt hozzá, nem ült le vele egy asztalhoz, és nem hált vele többé.
Estefelé, amikor minden dolgát elvégezte, fogta a kis kosárkáját, - ami be volt takarva egy kockás konyharuhával, - és elindult hazafelé, a saját kis birtoka felé.
Csak egy pince-présház volt, előtte egy kerekes-kúttal, ami nagy
kincs volt abban a magasságban, - meg egy kis szőlő-gyümölcsös.
Ez volt az összes vagyona. Nem volt nagy, - de az övé volt. Az ő saját birtoka, - amit a szüleitől örökölt.
Az övé volt. Ott, nem bánthatta, nem verhette, nem rúghatta, és nem
zavarhatta őt senki.
Nem is hagyta volna. Már, nem. Felkészült a védekezésre. A keze ügyében, akárhol volt, akárhová ment, a kis kosárkában a kockás szalvéta alatt, mindig ott lapult a kezéhez álló, jó kis balta. Egész évben azzal vágott fát. Megtanulta használni.
Nem félt. Ura volt a baltának
Így teltek az évek, - telek, nyarak, - és így múlt az életük.
Az asszony, idővel, annyira magába zuhant, hogy már a falut is
kikerülte, - hogy soha ne találkozzon senkivel. Ne kelljen köszönni,
ne kelljen beszélni, - és neki se köszönjön senki.
Bolond volt, tisztára bolond, - ami nem csoda, - azt mondták.
És, akkor történt, - akkor.
Egy reggel, amikor a közös házhoz ment, érintetlenül találta a férje vacsoráját az asztalon.
Mintha pofonvágták volna, úgy érte ez a látvány. Hát, már a főztjét se
eszi meg? Annyira utálja? Még főztjét is, azt is,... azt is utálja?
Elhatározta, hogy most aztán beszél vele. Most aztán megmondja neki.
Mert, - most aztán elég volt. Most aztán elég.
Keresni kezdte a férjét, - aztán meg is találta. A mérge pedig közben, nem párolgott el.
A férje, ágyban volt még. Ezen, annyira feldühödött, hogy azonnal ordítani kezdett, amint meglátta.
- Maga itt döglik? Magának nincs dóga? És maga nem eszi meg az én főztömet, a vacsoráját? Nem? Maga annyira utál engem, hogy
az se kell? Hát hallja meg, én is utálom magát, mindig is utáltam,
soha nem kellett maga nekem? Mást szerettem én, nem magát. Na, mit
szól erre? Semmit?!...Semmit?!!!...Hát, mostmár nem is fog, én mondom magának, mert én magát megölöm...-
Aztán, hirtelen, kikapta a kis baltát a kosárkából, és teljes erejéből
fél kézzel, belevágta a férje fejébe.
Aztán, - benne is hagyta.
Egy pillanatig csak állt és nézte, hogy mit csinált, - Istenem! Mit csinált!!!...- majd, elejtette a kosárkáját, elfogta az irtózat, és menekülni kezdett. Megiramodott a házból kifelé, fel, fel, fel a hegyre, az ő birtokára.
Futott, futott, - ahogyan csak bírt, lélekszakadva.
Amikor felért, nem sokat spekulált, nem teketóriázott, tudta mit tett, és tudta, hogy az, amit tett, az, - megbocsáthatatlan.
Már ott állt a hegy tetején a háza előtt, a mély kútnál, - és egy pillanatig se habozott. Ugrott.
Nem sikoltott, - de ha sikoltott volna, akkor se hallotta volna senki.
Másnap aztán megtalálták a férjét, és megállapították, hogy halott volt, amikor belevágták a fejébe a baltát.
Megállt a szíve, - azt mondták. Vagy, megrepedt, - azt is mondták.
A bánattól, méghozzá, ...ugye? A Tibikéért...-
Később, keresni kezdték az asszonyt, hogy értesítsék a férje haláláról, - de nem találták. .
Aztán, amikor megtalálták, - akkor már késő volt.
A falut, - megdöbbentette a tragédia. Talán tehettek volna értük valamit, - de nem tettek.
Oda se figyeltek rájuk.


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Címkék: rendszerességgel, fegyverállványon, torkaszakadtából, családalapításra, leamortizálódott, hiszékenységéről, fegyverállványra, visszataszigálni, felvilágosította, ellenállhatatlan, vérátömlesztésre, visszalopakodtam, porcelánbögrével, meggondolatlanul, visszamenekülünk, összeházasodtunk, visszaemlékszel, kapcsolatmentes, megbiccentetten, szövődményeiről, fénysebességgel, felbonthatatlan, általánosságban, veszekedéseiket, gátlástalansága, megbotránkoztam, beteljesületlen, fegyverállványt, megdöbbenésemre, elviselhetetlen, erőfeszítéseket, káromkodásaival, rokonlátogatóba, részletességgel, megcsömörlöttem, megnyomorította, különleges szerelem, falunkban sokan, csillagokon kívül, másik világból, bolond lányhoz, faluban először, szélhámos volt, gyönyörű fiatal, piros autót, papa motorjánál, utcához értünk, autó sehol, egész falun, lányt akkoriban, reménytelen szomorúságba, falu eltemettette, Molnár, Kanyar II, RÉGI-RÉGI SZERELEM TÖRTÉNETE, MARINKA BALLADÁJA…, Szegény Marinka…, Csak Marinkáról, Prosinger Marinkának, Amikor Bezeta, Arthur Schopenhauer, Hogy, Hogy Ali, Amikor Ali, Marikáéknál Szentendrén, LUJZI HÁZASSÁGAI…, LUJZI MESÉL…,
Új komment
Név:
E-mail cím: ( csak a blog tulajdonosa látja )
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
08.18. 12:03 Augusztus 20. - Megnyílt a Magyar ízek utcája
08.18. 11:59 A taxist és az utasát is előállították a rendőrök
08.18. 11:59 Cincinnati tenisztorna - Babosék párosa a negyeddöntőben búcsúzott
08.18. 11:58 Kulturális maratonnal emlékeznek Szigetvár hőseire a helyi fúvósok
08.18. 11:57 Augusztus 20. - Budapest több kerületében forgalomkorlátozások lesznek
08.18. 11:57 Hitelminősítés - Leminősítette Törökországot a Standard & Poor's és a Moody...
08.18. 11:57 Hitelminősítés - Megerősítette pozitív kilátással a magyar államadós-besoro...
08.18. 11:57 Hitelminősítés - MNB: a Fitch augusztusban, az S&P jövő év elején minősíthe...
08.18. 11:56 Cincinnati tenisztorna - Babosék párosa negyeddöntős
08.18. 11:56 Hitelminősítés - Elemzők: csalódást keltő a felminősítés elmaradása
Tudjátok ?
Hát nem szégyön, amikor a személyi testőrnek is le köll vennie a cipőjét a hindu szent hely...
Találkoztál-e már kisüléssel a szökőkútnál?
Mi a megfejtés nr. 69 ?
Visszautasítanál-e 9 MILLIÁRD FORINT vagyonértékű ÖRÖKSÉGET, ha csak azt tudnád: nem teherm...
Hol lehet kapni kontyfésűt, ami a blogon van?
még több kérdés
Blog Címkék
Evezés a naplementében  Kiss Tamás  Szuhanics Albert - Naplemen...  Facebookon kaptam  Ferenc pápa: Isten a teljes em...  Kellemes hétvégét !  Ha az ember  Csodás napot  Szólíts apának! /örökbefogadá...  Ha az ember  Rózsák  Jó reggelt , szép napot  Szép napot  ***Csodálatos kép***  2018. augusztus 17., pénteki ...  Jó reggelt , szép napot  Kellemes délutáni pihenést  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Nagy István Attila  Nyitány  Ludi Delfino  Csodálatos naplemente  Minden este megnézem a napleme...  Napsütéses szép reggelt  Ha összevissza  Jó éjszakát  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Elkísértük utolsó útjára Szepe...  Reményünk oka: Isten igazmondó...  Facebookon kaptam  Donald Zolan képe  Kellemes hétvégét  Sárosi Árpád :Felhők  Nő - kékben  Facebookon kaptam  Ludi Delfino  Napsütéses szép reggelt  Nyári kép  Homoszexualitás  Szép napot  Jó éjszakát  Ragyogóan szép napot kívánok!  Szent Mise a Boldogságos Szűz ...  Zsoltárok 103, 11-12  Napsütéses szép reggelt  Nő - kékben  Kellemes hétvégét !  Olyan világ  Kékvirág  Jobb nem vagyok, mint annyi so...  Bódás János: Valahol ki van je...  Facebookon kaptam  Homoszexualitás  Dsida Jenő:Naplemente  2018. augusztus 16., csütörtök...  Jobb nem vagyok, mint annyi so...  Ludi Delfino  Erdei ház  Talán úgy kellene élnünk ...  Szuhanics Albert: Csillagokban...  Nyári kép  Ludi Delfino  Jó reggelt !  2018. augusztus 17., pénteki ...  Kamarás Klára  Szép napot  Vizi sellő  Ludi Delfino  Áldja meg az Isten ...  Ludi Delfino  Ludi Delfino  Áldja meg az Isten ...  Csodás nyarat kívánok!  Napi áhítat- Valóban testvér?  Miért kell  44 éve született Egerszegi Kri...  Jó éjszakát  Cseh Tamás: Somogy megye kellő...  Igazi szeretet  Nő - kékben  Trump és a klímaegyezmény.  Egy kapcsolat  Trump és a klímaegyezmény.  Villám  Szent Mise a Boldogságos Szűz ...  Poesis  Nő - kékben  Augusztus 17. Péntek  ***Csodálatos kép***  Szexi nő  takaritas...  Facebookon kaptam  Kellemes délutáni pihenést  A nyugdíij összege a folyószám...  Kellemes délutáni időtöltést  2018. augusztus 16., csütörtök...  Margaréta  Jó reggelt , szép napot 
Bejegyzés Címkék
különleges szerelem, falunkban sokan, csillagokon kívül, másik világból, bolond lányhoz, faluban először, szélhámos volt, gyönyörű fiatal, piros autót, papa motorjánál, utcához értünk, autó sehol, egész falun, lányt akkoriban, reménytelen szomorúságba, falu eltemettette, szerelem elkezdődött, nyíltan vállalt, kapcsolatát elfogadták, falu kedvence, falu napsugara, szép szőke, csengő kacagása, egész falu, falu felett, nagy vízen, szem ellát, piros autóval, várakozás volt, élete egyetlen, reménytelen várakozás, teste volt, téli éjszakán, életével fizetett, ígéretes élete, szép tündérleány, háború után, derekát fogták, pappal beszélt, élet elszállt, magam balladáját, varázslatosan szép, szakadék legszélén, legjobb recept, jegyben járás, akkori erkölcsi, család életét, apuka szabadon, házasság pedig, családalapításra kötött, szimpla törvényes, szabadon kefélésre, egyre fiatalabbak, beteljesületlen szerelem, évek múlásával, didergő lelkünket, éppen aktuális, megunt házasság, kihűlt kapcsolat, beteljesületlen szerelemnek, távoli idegen, szívem azonnal, más-más irányba, övét elejtette, régiek voltunk, ölelésben minden, egész elmulasztott, másik fele, korábbi életünkben, későbbi életünkben, következőben leszek, lélek élete, lovak érdekeltek, másik világba, lábam reszketni, csoda fontos, csoda érték, csodára vigyázni, életre szóló, érzés mellett, sosem derült, férjét pedig, sógorom volt, pokol villan, volt közelebb, ilyen házasságot, ágyban békültek, egész életük, gusztustalan szexuális, ágyban békülés, rossz választása, másikra gyújtott, saját lelküket, imádott gyerekük, gyereküktől pedig, oroszok elől, beosztottai utálták, saját feje, elátkozott házban, érkezésük előtt, vendégeikkel együtt, , ,
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 5 db bejegyzés
Összes: 350 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 41
  • e Hét: 82
  • e Hónap: 831
  • e Év: 23050
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.