|
2018-07-18 17:00:51, szerda
|
| |
| |
ÉDES GYÖNYÖRŰSÉG
Klasszikus orosz költők versei
A. Ahmatova: DALOCSKA
Szerelemről dalolgatok
Fényes délelőtt,
Kiskertemben a laboda
Már magasra nőtt.
Kitépdesem, eldobálom,
Megbocsát nekem,
A sövénynél kislány áll ott
Sír keservesen.
Iszonyú a jajgatása,
Nyűgös panasza,
Fülledt, fojtó szagot áraszt
Rám a laboda.
Ily' gonosz az ajándékom,
Kő a kenyerem,
Fölöttem csupán az égbolt,
S hangod van velem.
1911.
A. Ahmatova: HÁZ A HÓBAN
Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.
Fordította: Rab Zsuzsa
A. Ahmatova: NINCS A SZÍV A SZÍVHEZ KÖTVE TÁN
Nincs a szív a szívhez kötve tán,
Ha akarod, jobb, ha mész,
Boldogság itt arra vár csupán,
Aki elszánt, s útra kész.
Szót se szólok, s nem rimánkodom,
Boldogság rám nem talál. 
Csók se kell, bú ül a vállamon,
Majd megcsókol a halál.
Szívem szörnyű kínokban búsong,
Fehér téllel élve már.
De mitől vagy te, mitől vagy te, mondd,
Jobb a választottamnál.
1911.
A. Ahmatova: SZERELEM
Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,
violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda...
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.
Hegedű húrján sír-nevet...
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először-látott mosolyban.
ANNYENSZKIJ: TAVASZI ROMÁNC
Nem győzött még folyónk talán,
De kék jegét már felszakítja,
Nem olvad még az ég se, ám
Hó-serlegét a nap kiitta.
Ajtód nyitod, s a szíveden
Elsuhanó szoknyák zizegnek...
Még nem szeretsz, de higgy nekem,
Már lehetetlen nem szeretned.
Viktor Bokov: VÁROSSZÉLEN
Karcsú kócsag, cellofánköpenyben,
álldogál a kislány, villamost vár.
Ostromolja sűrű-sűrű zápor -
bánja is ő! Nem haragszik érte.
A köd-füstös városszélen végig
szólogatják acél-donjuanok.
Két toronydaru siet utána:
- Megengeded, kislány? elkísérünk!
S közrefogják
és eldicsekednek:
- Ezt a háza, nézd, én építettem!
- Én meg, látod, azt a kulturházat!
Nevet a lány:
- Pompás fiúk vagyok! -
Aztán gyorsan befordul a sarkon,
visszaint még, hogy:
- Tovább ne gyertek! -
Áll a két toronydaru magában.
két özvegy legény. A lány meg lépdel,
csapja sűrű-sűrű-sűrű zápor.
Fénylik cellofános karcsúsága,
fénylik pilláin ezüst esőgyöngy,
fénylik homlokán a tisztaság.
Afanaszij Fet: RÉGI PARK
A kései virág halál felé alél,
és csüggedezve vár az első zúzmarára,
börzsönypirosra vált a juharfalevél,
a rózsa elvirult, el a bükköny virága.
Sápadt hajnal ragyog komor fenyők felett,
madarat nem vidít, hűvös sugara halvány.
Csak a pirók neszez, egyhangún füttyöget,
s fújja a cinke is, évődő cérnahangján.
Ódon lugas borong meredek dombtetőn.
A lépcső őre két törött mancsú oroszlán.
Kőbe vésett irás, alig böngészhetőn,
elfeledett nevek hírét sodorja hozzám.
Lenézek. Mint tömör, függőleges falak,
a tájat megmeredt fenyőfaormok őrzik. 
Lábamnál vízmosott hegyi ösvény szalad,
mint sárga, nagy kigyó, a mélybe tekerőzik.
A tépett fellegek közül a nap kitör,
sugara, mint a nyíl, villanva száll a völgybe.
Látni, hogy felbuzog a tiszta tótükör,
színén pisztráng cikáz, ezüstben tündökölve.
Sehol lépés nesze. Kószálok egyedül.
Lelkemben csüggedés, fáradtság a szememben.
Ott, túl a fenyvesen, mint kupola, feszül
a tenger, hűvösen, egykedvű-rezzenetlen.
Rajta vitorla, mint fehér sirály, ragyog,
úgy sejlik, elmerül, de ott suhan a kékben,
az ég-víz domború határán imbolyog,
s elolvad, mint pihés felhő nyoma az égen.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Ivanov: DÉMON
Ölelj, szoríts fehér karoddal,
Kóborlás volt csak életem...
Ó, álmom! Lázas csókjaiddal
Te új világot adsz nekem.
Vad szenvedélyedben kísért egy
Tavasz sosemvolt bánata,
S úgy tündököl, mint messzi fények,
És zeng, mint zurna lágy dala.
Füstszín-lila hegyekbe hoztam,
Hogy lássad, halljad, csüggeteg
Szemeim, ajkamat, s karomnak
Törött indája hogy lebeg.
S hegyormi alkonyat tüzében,
Széttárva kéklő szárnyamat,
Álmodva Tamaráról véled,
Elvesztettem hatalmamat...
S álmodom - távoli aulban,
Eget ostromló csúcs alatt,
Látom, amint a mennybe lobban
Vágyakozón, a fátyladat.
Ott szétterül s táncol zokogva,
Por száll föl és a zurnahang...
A vőlegény nem ér nyomodba!
A csecsen ólom biztosabb.
1910
Ivanov: ELMENTÉL
Elmentél, s én a sivatagban
Lábnyomaidat csókolom.
De gőgös büszke szót az ajkam
Nem ejt ki többé már, tudom.
Abból, mi történt, mit se bánva,
Megértettem magaslatod:
Igen. Te a Galileám vagy,
S én fel nem támadt Krisztusod.
S becézzen bárki másnak ujja,
Gyalázzon bármi szóbeszéd:
Az Ember Fia már nem tudja,
Hová is hajthatná fejét.
Jeszenyin: ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK
Aranyos levelek kavarognak
rózsás vizű őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.
Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.
Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
Puha fürtű juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.
Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szívem.
Jó volna a fűzfalevelekkel
elringani néma vizen,
holdként csavarogni a réten,
hol széna a jó szagú ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy,
hol a vágy?
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Jeszenyin: ARANYLIK, ŐSZÜL
Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.
Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.
Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.
Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.
Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkőző fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.
S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.
/Rab Zsuzsa fordítása/
Jeszenyin: BOKRAINK KÖZT
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát. 
Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Rab Zsuzsa
Szergej Jeszenyin: Bokraink között
Link
Jeszenyin: ÉBEN ÉJ
Ében éj, kerül az álom,
a patakhoz ballagok.
Holdfény villódzik az áron,
vet rá sugár-szallagot.
Fönn a dombon, nyírfa-gyertya
hold-ezüstben áll, mereng.
Jöjj ki, szívem, jöjj ki, mert a
guszla hívó hangja zeng.
Lány-szépséged megigézett, 
gyönyörködöm, ámulok -
hogyha táncba megyek véled,
leszakítom fátyolod.
Elviszlek: a hegy tövében
selyemfüves, zöld csalit
jól elrejt az ében éjben
pipacs-piros hajnalig.
Urbán Eszter
Jeszenyin: FOLYÓ PARTJÁN
Folyó partján, öböl szélén zúg a nád,
zúgó nádnak szép lány sírja bánatát.
Hullám jósol asszonysorsot, szomorút:
szétzilálja az aranka-koszorút.
Jaj, tavaszra ifjú asszony hogy legyen?
Fél - az erdő rossz jelekkel ráüzen.
Borzong rágott háncsu nyírfa jóslatán:
egér hemzseg majd urának udvarán.
Bokros ló majd elragadja kocsiját,
tűzhely-szellem nyűvi-tépi a haját.
Tömjénszagot ontanak a fenyvesek,
orkán jajgat temetési éneket.
Folyó partján, öböl szélén lány zokog,
szemfedőjét csipkézik a lágy habok.
(Rab Zsuzsa)
Jeszenyin: GYERE DRÁGA, ÜLJ LE MELLÉM...
Gyere drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.
Jaj, fürt, dérütötte, csüngő
vegyült hajam aranyába,
jöttél, mint szilaj léhűtő
egyetlenegy megváltása.
Otthonom elhagytam régen,
hol virítnak rétek, kertek,
városi keserű hírben
hittem magam elveszettnek.
Akartam, hogy szívem vére
elfojtana nyarat, rétet.
Ahol békák zenéjére
vad-kamasz költővé érett.
Ablak előtt ősz van újra, 
juhar, hársfa bekopogtat,
mancsos ágai bebújva
keresnek sok távozottat.
Rég nincsenek e világon,
Hold süt sírok keresztjére,
éjbe jelöli sugárzón:
mi is jövünk vendégségbe.
Mi is, leélve a búkat
költözünk ama berekbe.
Mind a rögös, görbe útak
gyönyört öntnek elevenbe.
Így hát drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.
1923
Erdődi Gábor
Jeszenyin: HOL AZ ÖRÖK TITOK SZUNNYAD
Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.
Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.
Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött. 
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.
Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.
Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.
Rab Zsuzsa fordítása
Jeszenyin: NEM SIRATLAK
Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.
Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belém mar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyárfaligetek.
Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége, 
szemem fénye, érzés-áradat?
Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.
Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghaltunk bele.
/Rab Zsuzsa fordítása/
Jeszenyin: NEM SZERETSZ
Nem szeretsz már szánalom sincs benned.
Rútnak látsz? Ó, azt is elhiszem.
Ha nem nézel, szíved még fölenged,
lankadt kezed vállamon pihen.
Szegény csorbaszívű, én tehozzád
se gyöngéd, se durva nem vagyok.
De sok szájra tapadt már meleg szád!
Emlékeznek rád szemek, karok.
Szertemállott árnyak rég az éjben,
s benned is húnyóban már a tűz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.
Mélyein félig lehúnyt szemednek
egy-egy arc dereng, kísért a múlt.
De hát nagyon magam sem szeretlek,
vesztett szépség csábít, ködbefúlt.
Sors keze? Csak lázas, könnyü játék.
lángok lepketánca, jól tudom. 
Találkoztunk? Véletlen ajándék.
Mosolygós-nyugodtan búcsuzom.
Elindulsz majd útadon, s már mégy is
visszacsalni, ami elszaladt.
Ó, csak hamvas lelkeket ne érints!
Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!
Egyszer majd, kisutca sötétjében,
másnak hazudsz szenvedélyeket.
Arra kószálok magamban éppen,
s találkozunk újra, meglehet.
Közelebb bújsz társadhoz riadtan,
biccentesz, és fázón megremegsz.
"Jóestét" - csak ennyit mondasz halkan.
"Jóestét, miss" - mondom. S ennyi lesz,
s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hűs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel, halott szerelem?
Rab Zsuzsa
Szergej Jeszenyin:: ŐSZ
Csönd lepi borókás partok meredélyét.
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.
Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.
Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.
Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.
(Weöres Sándor fordítása)
Jeszenyin: TÁNYA SZÉP VOLT
Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.
A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,
cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.
Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:
"Ég veled, kis boldogságom! - mert én mással esküszöm."
Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,
mérges kígyóként gyürűzik hajfonatja a nyakán.
"Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény.
Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!"
S szól a harang... nem imára - esküvőre hívogat,
megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.
Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.
Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.
Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp...
Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
Fordította: Jobbágy Károly
Jeszenyin: VÁDLÓN NE KUTASS A SZÍVEMBEN
Vádlón ne kutass a szivemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.
Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel
s ragadoz hollócsemetét.
De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.
Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene: 
arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.
Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra - ki tudja? - hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.
Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szeliden.
Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.
Weöres Sándor
[
J. Jevtusenko: BŰVÖLŐ
Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyattfeküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül, 
gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
elméd mire gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg a mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s - álmomban, s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám
és őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.
J. Jevtusenko: EMLÉKSZEM MÉG
Emlékszem még - tanum rá az isten -,
néma sikoly voltam nélküled.
Mégis mindent, mindent elfeledtem,
amikor találkoztam veled.
Kamasztestem égette a nyár még,
kamaszlelkem borzongott bele?
Férfiarcom didergette árnyék
mint a halál előérzete?
Visszakönyörögni lehetetlen,
eltünik mi voltunk általa:
elfeled, mit én is elfeledtem,
ez a dolgok örök bosszuja.
Semminek se mondom azt, hogy éledj!
Suttogom csak kérelem helyett:
hogy is válhatnánk el, hogyha még egy
percre sem találkoztam veled?
(Veress Miklós fordítása)
J. Jevtusenko: KÖSZÖNÖM
Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.
Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.
Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.
Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.
Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.
Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!
Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.
Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.
Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Jevtusenko: A HULLÁMBÓL KISZÁLLT AZ IFJÚ NŐ
A hullámból kiszállt az ifjú nő,
csodálkozó szemmel nézett körül.
Csupa fiatalság volt és erő,
jött diadalmasan, fesztelenül.
Vonalain figyeltem, hogy suhan,
zajjal dominóztak a part felett,
sötét hajából, lengve magasan,
nagy, fehér liliom emelkedett.
A játszók meglepetten felnevettek:
?Nini, csoda-liliom! Igazán!?
Bíbor-piros vitorlák díszelegnek
a kékszínű, nedves fürdőruhán.
Kivillogott a szép fogak fehérje,
a sárga part felé ment szótlanul, 
s hallatszott: lesült bőréről a fövenybe
a lefutó sok csepp zizzenve hull.
Az élet elfut jó és rossz napokban,
a porló évet nem maraszthatom,
de én már most tudom határozottan,
mit látok majd halálos ágyamon.
Lesznek szent és bölcs percek életemben.
Lesz sok-sok bánat és sok-sok öröm.
De akkor az a nő lesz majd szememben,
ahogy kiszáll a vízből s szembe jön.
(Áprily Lajos fordítása)
Lermontov: JÓSLAT
Fekete év jön, rémségek kora,
a porba hull a cári korona,
feledi a tömeg bálványait,
és halállal és vérrel töltözik.
Az ártatlan nőt és kisdedet
a letiport törvény nem óvja meg.
Bűzlő hullákból dögvész kel, komor
falvakon át sötéten kóborol,
a szomorú viskóba bekiált,
ínség szaggatja a szegény hazát.
Tűzfény vereslik hányódó habon,
s egy óriás jön azon a napon,
s te megismered őt, s tudod, miért
tart a kezében villogó acélt.
Jaj lesz neked! Hiába sírsz neki,
jajgatásodat ő csak neveti.
S oly rettentő s borús egész maga,
mint köpenye s felséges homloka.
/Ford.: Lator László/
Lermontov: A KOLDUS
Magányos koldus álldogál
A szent kolostor ajtajában:
Irgalmat esdekelve vár
Vacogva, éhen, rongyruhába.
Csak egy darab kenyér, amit
Könyörgő szemmel egyre kérne -
S hideg követ tett valaki
Kinyújtott reszkető kezébe.
Így vártam én szíved szavát
Könnyek közt, vágyaktól gyötörve,
S te legszebb álmom megcsalád,
Magamra hagytál mindörökre.
/Ford.: Galgóczy Árpád/
Mihail Lermontov: MOST A SZÍV
Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!
Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem
arcomon? 
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
újra szítod lángodat.
Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.
(Kálnoky László fordítása)
Lermontov: A NÁDSZÁL
A gyors folyócska partján
Vidám halász pihent,
S a szélben sűrü nádas
Ringott előtte lent.
Egy száraz karcsú nádat
Levágott és kifúrt,
Alul befogta végét,
Felül meg belefujt.
És ekkor, mintha élne,
Megszólalt ím a nád -
Olyan volt, mintha ember
S szél hangját hallanád.
Búsan dalolt a nádszál:
"Eressz el, kérlek én!
Gyötörsz csak, kínozol csak,
Te szép halászlegény!"
Szerelmet kért, - hiába,
S mivel nem fogta fel,
Még pénzt kínált cserébe, -
Én azt sem vettem el:
Elpusztított az álnok,
Szívembe tört döfött,
S itt ásta el a testem
A partszegély mögött.
Lány voltam én is egykor,
Virágzó szép leány,
Sötét börtönbe zárva
Nevelt fel mostohám.
Sok forró könnyet ontott
Két ártatlan szemem,
S idő előtt halálom
Kívántam szüntelen.
Kegyetlen mostohámnak
Volt egy kedvenc fia,
Széplányok csábitója,
Gonosz haramia.
Egy este erre jártunk,
S a gyér homályon át
A kék vizet figyeltük
S az alkony bíborát.
S most ím, egy sűrü nádas
Susog sírom felett,
Az őrzi néma búmat
És ifjú lelkemet.
Halászom, szép halászom,
Hagyj békét hát nekem,
Segítni úgyse tudnál,
És nem tudsz sírni sem.
/Ford.: Galgóczy Árpád/
Ogarjov: ÉJJEL
Álmomban újra láttam önt...
Rég andalít szívem magánya,
Nem is vártam, hogy drága árnya
Elém libbenve rám köszönt.
Szelíd arcát miért idézzem?
Miért van az, hogy lusta vérem
Kínzó erővel éli át
A múlt kínját és mámorát?
Ma már nem hoz gyönyört a bájuk,
Elmúltak, nincs szükség reájuk...
De hogyha visszaálmodom
Az elcsitult dalt, fáj az emlék,
Felébred, megsajdul szivem még,
És elfeledni nem tudom...
/Ford.: Galgóczy Árpád/
.jpg)
Puskin: ANYEGIN
Részlet
Hihet-e hát a szív? Szerethet?
Ki nem csal meg s nem ámit el?
Ki nézi úgy a szót s a tettet,
Hogy mértékünkkel mérlegel?
Van-e, ki rágalmat ne szórjon,
Ki hozzánk dédelgetve szóljon,
Ki véd, ha vétkesek vagyunk,
Kit soha meg nem unhatunk?
Te, délibábok hajszolója,
Ködkép után magad ne vesd,
Te csak magad, magad szeresd,
Regényem tisztelt olvasója!
Méltóbb annál nincs senki sem,
És kedvesebb sincs, azt hiszem.
Puskin: ANYEGIN - TATJANA LEVELE ANYEGINHEZ
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el,hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
Amig titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudunk jöttén örülni.
Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek.
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyékalakban
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisérőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem... 
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást-
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bizom: a sorsom van kezében...
32
Piheg, sóhajt, nincs vége-hossza,
S kezében a levél remeg;
A nyelvén rózsaszínű ostya:
Tikkadt száj nem olvasztja meg.
Fejecskéjét meghajtja árván,
A könnyű ing gyönyörü vállán
Lesiklik, s báját felfedi...
De lám, már-már alig veti
Fényét a hold. Ködölve, lassan
Dereng a völgy, még tétováz.
Az ér ezüst már; a kanász
Falut serkentő kürtje harsan.
Megvirrad. Minden ébredez.
Tatjanát nem érdekli ez.
33
Nem lát napkeltét, friss vidéket.
Csak félrebillent fejjel ül,
Levelére nem nyom pecsétet,
Úgy eltűnődik, elmerül.
Ajtó nyílik halkan, s a dajka,
Ősz Filipjoevna lép be rajta,
Tálcán teát hoz: - Tubicám!
Ideje lesz felkelni ám!
Mi az? fenn vagy már, szép leányom?
Te hajnallal kelő madár!
Az este aggódtam! De már
Jól vagy, istennek hála, látom!
Az esti búból: semmi nyom
Az arcod: mint a mákszirom. -
34
,,Ó, nyanya, Tedd meg drága lélek..."
- No mit? Parancsolj, gyermekem. -
,,Nehogy azt hidd... rólam... de kérlek...
Látod... Jaj, tedd meg ezt nekem!"
- Tanúm az Úr, szívembe láthat. -
,,Küldd el titokban, unokádat
Any..: Any... a szomszédhoz, levél...
De meghagyod, hogy nem beszél.
S arról, hogy én, Tatjana, küldtem,
Egy szót sem szól, meg nem nevez..."
- Kihez menjen, kedves, kihez?
Lásd, mostanában meghülyültem.
Itt sok szomszéd van, jó hugom,
Még felsorolni sem tudom. -
35
,,Milyen értetlen vagy ma, néne!"
- A vénülés, drágám, a kor,
Elmémnek megtompult az éle.
De jól vágott valamikor:
Az uraság egy félszavára... -
,,Elég ebből, nyanyácska, mára,
Tompult elméd sem érdekel,
Csak a levél, ezt küldjük el,
Anyeginhoz." - Értem beszéded,
Ne haragudj rám, csillagom,
Butuska lettem én nagyon!
Hogy elsápadt megint a képed! -
,,Nyanyám, ugyan hagyd, semmiség.
Unokád nem mehetne még?"
36
Nincs válasz, s már leszállt az este.
Reggel jött s az sem hozta el,
Korán öltözve várta, leste
S belesápadt: mikor felel?
Jön Olga ifjú tisztelője,
S a ház úrnője kérdi tőle:
,,Hol jár barátja, kedvesem?
Hűtlen lett hozzánk teljesen."
Pirul Tatjana, reszket, olvad.
- Azt mondta, eljön biztosan,
Ma még - szólt Lenszkij. - Dolga van:
Tán levelekre válaszolgat. -
Szemét hősnőnk fel nem veti.
Lenszkij nem feddést szánt neki?
Áprily Lajos
Puskin: ANYEGIN LEVELE TATJÁNÁHOZ
Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke, nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet,
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
- Bár untam - elveszítheti.
S közénk állt még egy gyászos óra...
Lenszkij bús áldozatja lett...
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett;
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhődtem érte!
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el...
Ez, ez a boldogság csodája! 
Ettől megfoszt a sors. Vakon
Vánszorgok, látását remélve,
Oly drága órám és napom -
S amit kimért a sors szeszélye,
Vesztem, pazarlom életem,
Mert súlya úgyis unt nekem.
Tudom: sok évre nem születtem,
De hogy toldozgassam korom,
Reggel hinnem kell rendületlen,
Hogy aznap látom, asszonyom...
Félek, szerény kérő szavakban
Szigorú szemmel mást se lát,
Csak gyűlölt cselt gyónás alakban -
Már hallom is feddő szavát.
Ha tudná, mit jelent epedve
Szomjazni, míg a vágy hevít,
Lobogni s hűs eszünk követve
Csitítni vérünk lángjait,
Vágyódni, hogy térdét öleljem,
Lábánál sírva vallani,
Kérést, gyónást, panaszt: a lelkem
Minden szavát kimondani -
S tüzem színlelt közönybe zárva
Fegyelmezni szemem, szavam,
Csevegve tettetni magam,
S vidám szemmel nézni magára!...
Mindegy. Szívemmel szállni szembe
Nincs több erőm már, lankadok;
Eldőlt: hatalmában vagyok,
Beletörődtem végzetembe.
Alekszandr Puskin: AZ ÉLET SZEKERÉN
Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.
Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
,,Hajts," - kiáltjuk - ,,az istenit!"
Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
,,Lassan!" - kiáltjuk - ,,hé, vigyázz!"
Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.
Szabó Lőrinc fordítása
Puskin: ÓH, NE KÉRDEZD...
Óh, ne kérdezd, vidám, baráti körben,
miért fog el oly sötét hangulat.
Szemem mért tüzel olyan meggyötörten,
s mért gyűlölöm az édes álmokat;
óh, ne kérdezd, lelkem mért hideg árnyék,
miért kerül kínokat, üdvöket,
s hogy miért nincs lány, kit szívembe zárnék...
nem szeret kétszer, aki szeretett;
aki üdvözült, nem üdvözül újra!
alig nyílt, hervad a legszebb szirom -
tavaszunkból, bár öröm koszorúzta,
csak egy vigasz maradt, a fájdalom.
(Fordította Szabó Lőrinc)
Puskin: SZERETTELEK!
Szerettelek! S szerelmem lángja
Szívemben tán még most is éget.
De fő előttem nyugodalmad:
Meg nem zavarlak soha téged.
Szerettelek! hajh, néma fájdalommal,
Kínok martalékául vetve;
Oly hőn, oly igazán szerettelek...
Bár valaha más úgy szeretne.
Puskin...
Nem, nem, nem tehetem, nem merem, nem tudom
Szerelem izgalmának kitenni most magam;
Nyugalmam szigorúan őrizni fogom,
Szívem nem lángolhat, nem feledhetem szavam;
Elég a szerelemből; mégis néhanap
Miért ne merülhetnék percnyi, csöppnyi vágyba,
Mikor véletlen itt előttem elhalad,
Egy tiszta, fiatal és mennyein szép lányka
Megy, majd eltűnik... Nem lehet hozzá kedvem,
Keservben csodálni őt édes vágyódással,
Tekintetemmel követni őt a csendben
S titokban áldani szerencse-boldogsággal,
Szívből kívánva neki minden földi jót,
Gondatlan pihenést, vidám lelkivilágot,
Mindent - szerencsét neki, akit választott,
És nőül veszi e tündér virágot.
1832
Rosztopcsina: A TALIZMÁN
Van egy talizmánom, mely szent nekem.
Vigyázok rá: benn' szívem minden álma,
Reményem célja, létem, lényegem,
Jövendőm záloga s a múlt reménye, vágya.
Ő nem rejtelmes zárak ékszere,
Nem gyűrű, mely meghitt szavakkal ékes,
Ő nem levél, szerelmes, szenvedélyes,
Nem emlékkönyv, amit kedves írt tele,
Nem kócsagtoll fehérlő széptevése,
Nem drága arckép két fedél alatt...
De nem tudnák nevén nevezni mégse,
Nem tudja senki féltett titkomat.
Nincs mámor, áhitat, mit úgy szeretnék,
Odaadnám érte vérem, életem:
E talizmán - maga az emlék,
A múlhatatlan szerelem!
/Ford.: Galgóczy Árpád/
Szimonov: VÁRJ REÁM
Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj ha tűz a nap,
várj ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök. 
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár -
... szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
,, Szerencsés legény.?
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklö csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerü titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.
Fjodor Tyutcsev: A SZÉP ŐSZI ESTÉBEN
A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
/Szabó Lőrinc fordítása/
Tyutcsev: SZILENCIUM!
Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd
érzéseid, álmaidat!
Mint fénylő csillagmiriád
szállhatnak a lelkeden át,
érkezve s tűnve, mint az éj:
csodáld őket és - ne beszélj!
Szív hol s kinek nyílhatna meg?
Ki értheti az életed?
Ki érthetné, ki vagy, mi vagy? 
Hazudik a kész gondolat!
Merítve sár a tiszta mély:
igyál belőle s - ne beszélj!
Tanulj magadban élni! Egy
világ töltheti be szíved,
álom, varázs, szent pillanat -
de külső zajra elriad
s megvakúl, ha nap fénye kél:
figyelj dalára s - ne beszélj!
Tyutcsev : TALÁLKOZTUNK...
Találkoztunk--s halott szivembe
Ön életet hozott,csodát:
A drága múlt jutott eszembe,
S szivem melegség járja át.
Mint késő csöndes őszidőben
Jön egy perc,s szinte hallani:
Tavasz libben felénk a légben,
S megrezdül bennünk valami,- 
Úgy költözött lelkembe újra
A rég nézem én gyönyörbe fúlva
A kedves szép vonásokat...
Csak állok néma kábulatbab,
Mint hosszú távollét után,---
S lám--egyre hallhatóbb a dallam,
Mely bennem el se halt talán...
Nem,nemcsak emlék rajától
Lett újra szép az életem,---
Ön most is épp úgy elvarázsol,
S én most is épp úgy szeretem!...
(Galgóczy Árpád forditása)
Tyutcsev: TÜZEL A NAP...
Tüzel a nap, tócsák ragyognak,
mosolyog, ujjong a világ;
zúgva, repesve mosakodnak
az ég kék vizében a fák.
Daloló fák! Vizek, kigyúlva!
A levegő lankad, eped.
Csoda mámor pezsdíti újra
a túláradó életet.
De e gyönyörű, fékevesztett
csodánál gyönyörűbb csoda
szenvedő és elfáradt lelked
meghatott, gyöngéd mosolya.
fordította: Szabó Lőrinc
Tyutcsev: UTOLSÓ SZERELEM
Ó, ha eljön öregkorunk,
Szerelmünk mélyebb s babonásabb...
Ragyogj, ragyogj hát, alkonyunk,
Végső szerelmünk fénye, áradj!
Az ég felére árny tapad,
Csupán Nyugat felé dereng az égbolt, -
Maradj, maradj még, esti nap,
Ne múljon el minden, mi szép volt!
Bár vérünk lanyhul szüntelen,
A szívünk éppen úgy szeret még...
Ó te, utolsó szerelem,
Te mámor és reménytelenség!
Tyutcsev: VÉGSŐ SZERELEM
Ha jön az élet alkonya,
lelkünk hány szép babonát melenget...
Ragyogj, ragyogj búcsú-sugara,
esthajnala a végső szerelemnek.
Árny nő az égbolt fele ívén,
s már csak nyugaton dereng a csodás nap,
várj még, várj még, óh, esti fény,
tarts még,tarts még édes varázslat!
Hűl bár a vér és szinte fagy,
szívemet ma is fiatalnak érzem.
Óh, végső szerelem, te vagy
örömöm és kétségbeesésem.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Vinokurov: Ő
Mellém ül enni: asztalon az étel,
Rám szól: egyél, és megadom magam.
Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,
Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
Vagy felveri a konyhát éneke...
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.
(Fordította: Rab Zsuzsa)
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Orosz költők |
|
|
|
Címkék: mozdonyfüttyökön, visszakönyörögni, önfeláldozásomat, börzsönypirosra, szenvedélyedben, választottamnál, útkanyarulatban, fűzfalevelekkel, panaszszavának, violaillatként, kétségbeesésem, szenvedélyeket, reménytelenség, elpusztulhatok, hanyattfeküdve, árnyékalakban, csipkebokorra, tekintetemmel, virágfürtjeit, hollócsemetét, megérdemeltem, csillagmiriád, rendületlenül, csatangolásra, asszonysorsot, visszaálmodom, nyárfaligetek, összezötykölt, folyamszegély, fénysugarától, lepkerajoknak, szertemállott, eldicsekednek, toldozgassam, szenvedélyes, elveszítheti, sövénynél kislány, havas temető, hóba rajzolsz, szívhez kötve, szíved elszorulva, először-látott mosolyban, köd-füstös városszélen, kései virág, első zúzmarára, rózsa elvirult, bükköny virága, pirók neszez, tájat megmeredt, mélybe tekerőzik, tépett fellegek, tiszta tótükör, ÉDES GYÖNYÖRŰSÉG, NINCS SZÍV SZÍVHEZ KÖTVE TÁN, TAVASZI ROMÁNC, Viktor Bokov, Afanaszij Fet, RÉGI PARK, Álmodva Tamaráról, Ember Fia, ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK, BOKRAINK KÖZT, Szergej Jeszenyin, ÉBEN ÉJ, Urbán Eszter, FOLYÓ PARTJÁN, GYERE DRÁGA, Erdődi Gábor, ÖRÖK TITOK SZUNNYAD, Weöres Sándor, TÁNYA SZÉP VOLT, Jobbágy Károly, VÁDLÓN NE KUTASS SZÍVEMBEN, EMLÉKSZEM MÉG, Veress Miklós, HULLÁMBÓL KISZÁLLT AZ IFJÚ NŐ, Áprily Lajos, Lator László, Galgóczy Árpád, Mihail Lermontov, MOST SZÍV, Kálnoky László, TATJANA LEVELE ANYEGINHEZ, Pirul Tatjana, ANYEGIN LEVELE TATJÁNÁHOZ, Alekszandr Puskin, ÉLET SZEKERÉN, Szabó Lőrinc, Fordította Szabó Lőrinc, VÁRJ REÁM, Fjodor Tyutcsev, SZÉP ŐSZI ESTÉBEN, TÜZEL NAP, UTOLSÓ SZERELEM, Csupán Nyugat, VÉGSŐ SZERELEM,
|
|
Offline
