Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Bodor Aladár
  2019-01-23 19:30:52, szerda
 
   
 




BODOR ALADÁR


Bodor Aladár (Alvinc, 1880. január 29. - Budapest, 1952. április 19.) író, újságíró, költő, gimnáziumi igazgató.

Költészete középpontjában a nemzet sorsa áll, 1908-ban a Nyugat első évfolyamában két verse is megjelent, annak jeléül, hogy együtt akar haladni az irodalmi megújulással. Ady zsenijének egyik első felismerője és hirdetője. Hatása kissé meg is érintette (Magyar dalos Szentgallenben, Az új Tisza), bár soha nem utánozta. Az említett két vers azt is mutatja, hogy saját úton járt a folyóirat költői közt. Mindkét versben a magyarság és a nyugati kultúra viszonya foglalkoztatta. Elismerte a nyugati élet és kultúra fölényét és varázsát, de épp ezért féltette tőle a magyarság nemzeti önérzetét.

MAGYAR VISSZHANG /Nem kell nekünk a más folyója.../ versét talán mindenki ismeri, de azt már kevesen tudják, hogy ő a szerzője.

Bodor András még ma is nem kívánatos személy. Versei a Neten is alig találhatók, elvétve a Vaterán található néhány korábbi műve.








AZ ÁRTATLANSÁG KÖNNYE


Az Ártatlanság bús panaszra
Állott az égi trón elé,
Sáros, tépett fátylát mutatva
Zokogva, sírva tördelé:

,,Uram, a földön nem birom már,
Gúnyolnak, űznek mindenütt,
Számomra már alig van oltár,
Majd mindenik rút sárba dűlt.

Hótiszta fátylamat letépik,
Étkembe mérget töltenek,
Nyílt szívem vérző közepéig
Tekintenek sóvár szemek.

A könnyeimből ázott földön
Csak szenvedés az életem,
Oh engedj újra visszajönnöm
Trónod mellé, én Istenem."

Így szólt az égi lány, esengve
Az Úr kezére ráborult
S könnyének egyik tiszta cseppje
Az áldást hintő kézre hullt.

És szólt az Ur: ,,Tekintsd leányom
E legtündöklőbb gyöngyszemet,
Ily drágagyöngy a nagyvilágon
Csupán ártatlan könny lehet.

A szenvedést ez édesítse,
E könny, szent kincsed, vigaszod,
Melyen keresztül föltekintve
Atyádat mindig láthatod."

Pápai Hírlap 1905.







A BEZÁRT TEMPLOM ELŐTT
1906 március 15-ikére


I.

Mondá Isten : "Legyen tavasz!"
S a mélységek s vizek fölött
Szent lelke széjjeláradott,
S a tél hatalma megtörött.
Jön március s Isten szavára
Teremtő láz gyúl fübe-fába,
És gyül a nép, hogy elmondhassák
Évi imádat, szent Szabadság.

II.

S parancsolá a fejedelem :
"Megtiltom, hogy tavasz legyen!
Megtiltom, hogy folyó s patak
Bilincseket szakgassanak!
Megtiltom minden fünek-fának,
Hogy illatozzék más királynak;
S megtiltom im, hogy kedves népem
Egy Szabadság-Istent dicsérjen!"

Mert bűn, amit ma fü-fa sug,
A napfény lázadó, hazug;
A sóhajtás a sziveken,
S a pír az arcon - bűn nekem!
Csodálatos és érthetetlen,
Valaki bujtogat szünetlen,
S hogy bút hozzon jámbor szivemre,
Föllázít fűt-fát rendre-rende..."

Hajh, fejedelem!... Csodálhatod,
Mi is csodáljuk bánatod,
Mi is sajnáljuk szivedet,
Hogy Istenünk' nem ismered.
Nézz, nézz Keletre: minden lázad,
Tilalmad ellen kél a század,
Föllázad minden rendre-rendre,
Mi Istenünk - te Istenedre!

Tavaszt ne érezzünk? - de halld:
Pacsirta mond lázítva dalt;
Megölheted, ha szól, - de már
Dalától lázban a határ,
A jég pajzsát széttörték, látod,
Parányi cseppek, lágy hullámok,
S szelíd napsugár csókos ajka,
Mind lázadóiddá avatja!

Ne ünnepeljünk? - ámde lásd:
Kizöldül a majthényi pást,
Míg egy füvét kitépheted:
Százmillió nő ellened,
Mint kivont kardok - rettegsz tőle?
Mi áldást olvasunk belőle...
Megtiltod, hogy ünneplőt öltsünk?
Nézd: zöld ünneplőt ölt a földünk!

Nézd: az erdő jő ellened,
Kalász lándzsája rád mered,
A szellő lázadást tanit,
Folyónk rád ontja gátjait;
A puszta visszatér pogánynak
S föltör, mit rég elhantolának,
Roppant oltár a Tisza-partra:
Germán térítők vére rajta!...

Lesz még ünnep! Már napja kél,
Lázító himnuszt zúg a szél;
Csak ember lesz miellenünk,
De Isten lázad föl velünk!...
... Bús szent viharban, menydörögve,
Úgy szállsz közénk a véres rögre,
S emelsz oltárt, melynél imádjunk,
Lázadó Isten: Szabadságunk!

Pápai Hirlap 1906










BÖLCSŐTŐL A SÍRIG


Embertől, társtól távol, a pusztán.
Bár senki se hallja, senki se látja,
Megfakad, mint az árva tücsökszó
A szegény legény dala-furulyája.
Mint a megvágott ujjnak vércsöppje.
Gyöngyözik tisztán, pirosan, búsan.
Ahogy a szív a seb piros ajkán
Fölküldi magából meleg ritmusban.

Pásztortüzeknél s fénytelen éjben
Kunyhókba, erdő- s nádas-homályba.
Vagy suba alatt dudorászva-rejtve
Vérzett, szólt mindig népünk nótája.
Mert mindig volt itt seb, aki fakadjon.
Vérző, sajgó szív, aki csorduljon,
S hajtott a vérünk pezsdülve-apadva,
Hajtott nótázni csengőn-halkulón.

Szívünkből csorgó meleg, piros vér,
Zengő finom vér bennünk a nóta,
Fény a szemünkben, tűz a csókunkban,
Szárny a lelkűnkön, ég felé bontva.
Tanított rá a Tisza-Duna-partunk
Hullámverése apadva-dagadva,
Búzánk ringása, lovunk sörénye,
Lányok ringása, anyánk siralma.

Ez a mi nótánk altatott-keltett
Szegény bölcsőnkben, anyánk ölében,
Ez a mi nótánk kisért játékba
Fűzfalovunkon drága vidéken,
Vele szálltuk be szülőföldünket


Kis fiúk-lányok összefogózva,
Hegyet és völgyet, kis patakunkat,
Ő volt az első barátság csókja.

Ő sírt az első szerelmes búnkban,
Ő kapatott az első borunkra,
Ő ríkatott a cigány vonóján
Az Ő nótáján el-elborulva.
Kisért a marsban, tüzelt a harcban.
Szent haragunkat égig lobogta,
Ő volt a kardunk villámló éle,
Egünk villáma: a magyar nóta!

Őt tanítgatjuk kis gyermekünknek
Ráhajolva a ringó bölcsőre,
Őt csókoljuk a kis magyar szájra,
Hogy a nótánkat tovább örökölje,
Ő kisér majd el végső utunkra,
Mikor ajkunkat a halál lefogta,
Akkor is fönn zeng, a sírunk fölött is,
Sírunkon is átlép a magyar nóta.

Meg ne halkuljon soha az ajka,
Meg ne lankadjon soha a szárnya,
Örökké szállva Tisza-Duna partját
Mint ősök lelke mindegyre járja,
Mint szent öröktűz, élesztve s égve,
Ahogy velünk száll évezredek óta :
Boldog jövőkre szárnyaljon örökre
A magyar nóta! A magyar nóta!

Szlovenszkói magyar írók antológiája 1936-1937







BÚCSÚPOHÁR


Fiuk! Ezt a búcsúpohárt értem ürítsétek,
E pár pohárt idehagyni isten úgyse' vétek,
Koczintsatok s köszöntsétek énrám ilyenképen:
Kinek e bor jól esik most: soká, soká éljen!

Hogy ily borús miért vagyok, ne is kérdezzétek,
Mert ha még elmondanám is, meg nem értenétek:
Messze volt egy lányka tőlem, itt volt bár mellettem,
Sohasem is volt az enyém, mégis elvesztettem . . .

Hejh az a lány!... Mit is mondtam? Nehogy elhigyjétek,
Nem szerettem, higyjétek el: részegen beszélek . . .
Föl a pohárt s a mint mondtam, értem ürítsétek;
- Tudom, ha lesz foganatja: nem sokáig élek!

kolozsvari_lapok_1899.







DUGÓHÚZÓMHOZ


Hosszú idő óta a sarokba hányva
Szegény dugóhúzóm ott búsul magába',
Mint a húszár, ha az obsitot kikapta:
Rongyos a ruhája, sok a rozsda rajta.

Rajta fonnyad még egy megaszalt dugócska,
Mint az emlékkönyvbe nyomorított rózsa,
Eltűnődik rajta hosszan; azon módon,
Ahogy én jobb napok emlékén tallózom.

Kedves dugóhúzóm, érdemes barátom,
Ne nézz rám oly fájón, olyan szemrehányón,
Érzem, hogy nézésed szívembe fúr mélyen,
Mint magad fúródtál a dugókba régen.

Régen... rég volt biz az érdemes barátom,
Hogy együtt virrasztánk hosszú éjszakákon
S mikor hajnal felé hazamentünk ketten,
A milyen derekad, oly egyenest mentem.

Emlékszel-e még a vidám czimborákra ?
Jut-e még eszedbe a kocsmáros lánya?
- Az a szőke kis lány, kit egykor véletlen
Megszúrtál egy kissé, mikor megöleltem.

... Akkor volt az! ...Hajh most más csillagok járnak,
Csillagtalan éje vagyon kruménámnak
S a borra, mióta elcseppentem tőle,
Rá sem ismernék tán, ha ajkamra jőne.

Vigasztalódjál hát érdemes barátom,
Jóra is fordúl még sorsunk e világon,
Tündökölni fogsz majd visszanyert fényedben:
Mihelyt egy lány megcsal, vagy megszeret engem.

kolozsvári_lapok_1899.







EGY KEDVES HÖLGYNEK


Oh hölgy, ki oly igen szerényen mondd,
Hogy hölgyi-hiuság nincs benned - s eképen
Tán hölgy se' vagy, im - kérésedre - Hozzád
Zeng lantom önkényt, - egy kért költeményben.

Hanem mit is daloljak oh hölgy, Rólad?
Szépségedet tán? - Ah megkéstem, - persze,
Mert már mutattad: egy hü imádódnak
Zengett már Rólad nyomatott szép verse.

Oh hölgy, ámbár ezúttal nincsen eszmém,
Rólad zengek, s ha kell még, hát még jönek
Terólad versek, jobbak is, ha szendén
Kérsz meg - s oroszlán-körmeim kinőnek.

Oh hölgy, ha majd hires poéta lészek,


- Én nem hiszem, hanem Te csak reméljed -
Hát akkor majd hasábos költemények
Zengnek Rólad s mindenki bámúl - Téged!

Oh hölgy, e versem mind Te hozzád zenge
S ha mégis rossznak, vagy kurtának véled,
Megkérem minden ismerősöm rendre,
Hogy versben valljon hő szerelmet - Néked. -

kolozsvari_lapok_1899







EGYMAGAMBAN...


Egymagamban heverészek hűvös erdőszélen,
Héjja madár csendesen ül egy fa tetejében,
Halkan búg a kis gilice, zokogva az aljon,
Vagy talán csak bús szívemnek zokogását hallom.

Héjja madár azért űlt fel a fa tetejébe,
Várja, hogy majd rácsaphat a kicsiny gilicére,
Héjja madár, úgysem éred be egy gilicével,
Jer inkább az én szívemre, ezt szakítsad széjjel.

kolozsvari_lapok_1899.







ELSŐ VALLOMÁSOM


Emlékezem... nem is történt oly régen,
Bajuszom akkor sarjadott talán,
Emlékezem egy barna lány nevével
Írtam be könyvem, minden oldalán,

E barna lány mily kedvesen mosolygott,
S velem mily kedvesen beszélgetett,
- S én szilárdul mindennap eltökéltem,
Hogy holnap megvallom szerelmemet.

Egy szép regényből összeválogatva,
Fölségesen kifőztem tervemet,
Szökésről, papról sem feledkezem meg
S pisztolygolyóról, - hogyha kinevet.

S mint a regényben, másnap alkonyatkor
A kis lugasban ültünk - ő meg én,
No most! - gondoltam s míg szivem vadul vert,
Nagy hősileg térdre ereszkedem.

De hajh, az asztal átkozott szögében
Kabátom véges-végig fölrepedt . . .
S mivel hogy ez nem volt meg a regényben,
Kiszállt fejemből az egész szerep.

S a nagy világ fölfordult és veszettül
Forogni kezdett bús fejem körül,
Úgy térdelék ott s hallám fájdalommal,
Hogy ő ezen nevetve mint örül.

S a hogy talpra álltam, a mint fölocsudtam,
így szólt hozzám nevetve kedvesen:
Lám, mért bukott oly szörnyű hévvel térdre,
Tán mert lehullt a hímező selyem ?

S én megradva mentő gondolatját,
Remegve szóltam : > Ugy van úgy, azért<...
De látva, milyen duzzogó lett érte,
Remélve vártam, hátha újra kérd ?! .

- Hát így maradt el első vallomásom,
- Mihez tán most se volna több eszem,
A lány nevét még őrzi könyvem lapja,
Arczát is őrzöm, - míg emlékezem.

Kolozsvári Egyetemi lapok. 1899.










ERDÉLY FELÉ


Te hű, meleg erdélyi földdarab,
Amellyé anyám szíve porladt széjjel,
Szívem feléd húz most, keres, tapad,
Mint csecsemőszáj anyamellre éjjel,
Mint delejtű a földsarok iránt,
Amely felé nagy törvény tűz irányt;
Te hívsz, anyám szívével örökölt
Erdélyi föld.

Álom, régi, súlyos, lidérces éjben,
Sóvárgó, bujtó nagy erdélyi álom,
Alvó harang Szent-Annató-fenéken,
Mely vészre kondul rémes éjszakánkon,
Álom, belőled ivott lelkem lávát,
Te ragadsz, hívsz és szívsz hadak útján át
Északifénybe gyúló éjszakákon,
Erdélyi álom.

Oh vér, sötét csöppekben most is hulló,
Erdélyi vér, énrajtam is te futsz át,
Halántékomban te zugsz, mint a dúló
Viharszél, mikor sodorja a pusztát.
Vér, kit gyülölség mar ki az erekbül,
Szavad az én eremben is fölzendül,
Hívsz, itt vagyok, én, tévedt, messzi ér,
Erdélyi vér.

Harc, harc, öröktül - végeszakadatlan,
Fajt fajra bujtó ős erdélyi harc,
Mit külön forral minden kis völgykatlan,
Minden tavasz, minden ház, minden arc,
Örökbe hagyva apáról fiúra,
Vágylak, várlak, kihíva és bosszulva,
Gyönyör lesz, ahogy izmaimba marsz,
Erdélyi harc.

Kés. Hirtelenebb, rövidebb a kardnál,
Közelebbi, bosszúlóbb, makacsabb,
Jó, vállaljuk, új harcban, ha ez használ,
Jőj kés, farkasfog, mely orvul harap!
Megmártom pengéd veszett eb nyálába
S megcsókolom, éjféli lesbe állva:
A fajtám védem! Jer új igaztevés:
Erdélyi kés!







ERDŐSZÉLEN...


Erdőszélen, szerteszórva
Legelész a tehéncsorda;
Egy-egy tinó keservesen
El-elbődűl s tovább megyen.
Fenn a pásztor a domb-élen
Színehagyott, bő szűrében,
Leszúrt botra támaszkodva
Áll, mint háztetőn a gólya.
Áll, mint szobor, oly mereven
S elmélkedik mélységesen.
Odébb hasal vén kutyája,
Lombán bámul gazdájára,
Néha rámordul mogorván
A légyre, mely űl az orrán.
Vakkant egyet - megszokásból,
Fáradtan a naplopástól;
Ugy gondolkozik magába :
Pihenhet már vén korára.
A tehenek elbolyongnak,
Ki a völgynek, ki a dombnak,
Némelyik az erdőszélre,
A másik a zöld vetésbe . . .
Fenn a pásztor, egymagába',
Látja őket s mégse látja,
Merően a botra bámul
S gondolkozik - a botjárul.

Kolozsvári Egyetemi Lapok. 1899.







ÉDESANYÁM


Kinek szeme ragyogott fönn
Bölcsőnk felett égi fényben?
Kinek hangja védett, kísért
Át a félős sötétségen?
Csókjával ki ébresztette
Szívemet, mint tavaszi fán
A rügyet a nap melegje, -
Édesanyám, édesanyám!

Ki vezette első léptem?
Ki csókolta első könnyem?
Kinek szeme kísért messze
Iskolába télidőben?.
Kezemet ki melengette?
Ingecskémet ki varrta rám?
Ki csent cukrot kis zsebembe?
Édesanyám, édesanyám!

Betegágyam őrizője
Ki volt lázas éjszakákon?
Ki hajolt rám mosolyogva:
Hogy szíve csak titkon fájjon?
Két kezemet összefogva
S puha karját fonva alám,
Ki tanított "Isten" szóra?
Édesanyám, édesanyám!

S most, hogy járok idegenben,
Kinek szíve jár itt velem,
Rám könnyez az esőcseppben,
Rám sóhajt a falevélen,
Megcsókol a fáradt éjben,
Melegít a hideg tanyán,
Megbocsát ha rosszul éltem!
Édesanyám, édesanyám!

Kinek neve legyen egykor
Legutolsó szó a számon?
Kinek képe boruljon rám
Lecsukódó szempillámon?
Isten elé majd ki visz el
Síron túl is vigyázva rám
Hétfájdalmú Mária szívvel?
Édesanyám, édesanyám!







FAJOK HARCA


Mi, akik a ködlő hegyekből jöttünk le,
Fájóbb szerelemmel szeretjük a népünk,
Fojtott tűz parazsa ég érte szemünkbe',
S nevére, mint titkon imádott leányért,
Lesütjük a szemünk s lángaborul képünk.

Én szülőfalum is hullámmarta szikla,
Százados őrhelyét még dacosan üli.
Századok üszke ég kicsiny kunyhóinkba,
Örökségbe hagyott imádságok s átkok,
Zord polgárháborúk alvó keselyűi.

Én bölcsőm fölött is remegett borús gond:
Jaj, ha ezt is egy nap havasok vad népe -
Nagyanyó sötéten : Nem! Ez lesz bosszulónk,
Szemem előtt leölt apámért, bátyámért!
Nőjj gyermek, s vérünkért vért végy majd cserébe!

Sötét gyermekálmok sivár zátony-élen!
Idegen néptenger hulláma köröttem . . .
Tüzes tajtékját hajh fölitta a vérem,
Zihálva füstölgő sötét lobogását
A vér gyülölségét én is örököltem!

Hajh, én se vagyok jobb, féltem a fajtámat,
Bús, kétségbeeső lázas szerelemmel,
S félek, hogy jő idő: vér a vérre lázad
S évezrekkel visszahanyatlik e század
S büszke fényes arca elborul szégyennel.

S ha jaj jönne idő, - mit nekem jog, törvény,
Csak azt érzem akkor: hiv a vér, hiv a föld!
S a mi vérünk védve, a más vérre törvén,
Mint dühödt vadállat, mint megsebzett isten
Sikoltom: öld, csak öld!!

Pápai Hirlap 1906







FEKETE ANGYAL


Ott ül a zongora kettős székén,
Senkisem látja, de látom még én,
Kéken
Fellegek úsznak az éjben.

Vissza se néz, de érzem, vár rám.
Vár maga mellé szótlan, árván
Ferdén
Vérszalag fut le a mellén.

Rapszódiát lapoz : "csóktól-vérig"
Remegve játszottuk, s nem volt végig,
Nem volt . . .
Sürgetve súgtam a tempót.

Letört a dallama, sírba tört le,
Magamat zihálva vágtam földre,
S mégsem! ...
Utána sietni késtem.

Sürgetett sokáig, vádolt, hívott,
Azután szelídült. Rejt egy titkot,
Árván
Őrzi a sírban a márvány.

Ámde, ha ily teli holdak égnek,
Hogyha az éjjelek ily vad kékek :
Följön,
Számot tart rám még e földön.

Ott ül a zongora kettős székén,
Vár, hogy a székire ülök még én
S szállva
Visz majd a rapszódiája.

Látom: a széken ülünk ketten,
Alszunk,
S feketén mosolyog ajkunk.

Szlovenszkói magyar írók antológiája 1937.







FÖLDI TÜZEK


Haldoklott egy pásztortűz künn a réten.
Kékült már a parázsok bíborajka,
Kik imént egymást marva édes kéjben
Egymásbúl lángot szívtak csókolgatva.

És sóhajtott a tűz: "Alig, hogy égtem,
S már halni kell, rámgázol a nagy éjjel,
Fényes láng szárnyamat a síró szélben
Szikrázó tűzpihénként fosztja széjjel.

A hamú hull, hull.. . érzem, meg kell fúlnom,
Oh megátkozlak tüzek fakasztója,
Hogy mért kellett e percnyi létre gyúlnom,
Melyért halállal büntetsz ölve, fojtva."

S a haldoló tűz jajátúl fölérez
A földi mélységekben egy csöpp láva,
És fölszivárog-kúszik testvéréhez,
Mint vércsöpp kúszik a seb ajakára.

"Ne zúgolódjál halandó, -így szólal -
Láttam tüzet, milljónyit, jobbat nálad,
Forróbb tüzet, szentebb, nagyobb álommal,
S hamvába halt mind, ki életre lázadt.

Mi hajdan megráztuk a lomha földet,
A reszkető eget megostromoltuk,
- S ma csak pár holt szirt regél az időknek
Sírkőként, hogy mi a titánok voltunk! "

... S ott lenn még forr a tüzek óceánja,
Új, születendő lelkek sok milljója,
S vak sorsa mindnek, hogy ujjongva s fájva
Halandó álmát egyszer ellobogja.

Mert fázik a föld: azért szül nászágyán
Tűz-fiakat, és elnyeli mind sorra,
így melegszik halandó tüzek álmán
A halandó tüzeknek fakasztója.

Pápai Hírlap 1907.







HALÁLHARANG SZÓL


Hol lesz, melyik lesz az a temető,
A mely rám vár, hogy testemet föloldja.
Napos oldal lesz, sós hullám, vagy máglya ?
- Már hajlok felé, ölelem titokba,
Jegyese vagyok, vár rám hűvös ágya.

Melyik lesz a fekete hamufátyol,
Mely szemem tükrét homálylyal befújja,
Mely hamut hint tükrös látásaimra.
- Mint bölcs hálós pók, simogat már ujja,
Fülembe suhog permetezve, ringva.

Hol a felejtő sírás, mely beföd majd,
Mely könnyem és mosolyom továbbadja
A könny s mosoly örök óczeánjáig?
- Már hallom, távol suttog derűs habja,
Tovább sírja-kaczagja milljó másik.

Hol a kapu az égen, egy kis kékség,
Hová álmom vitorlái befutnak,
- Pillám elréved, mint ernyedt vitorla,
Szemembe réved intése egy ujjnak,
Hívni fognak. Uram, készülök útnak.

Kihűlt szemhéjamat lezárni akkor
Egy rosz fillért tegyetek régi módra.
Te csukd le szent látásaim kapuját
Világjamult kispénz, szent tréfát mondva,
így fizessétek meg szememnek
Isten baljától mért örömét, buját.

Vasárnapi Ujság 1912.







HAJNALI KÖDBEN

Zlota-Lipa mentén, augusztus 15.


A vizes tarlón hanyatt egy legény,
Vén varjú kémli tört kóró hegyén.
Kár, kár, kár.

Ködharmattól ázott, szép még a teste,
De kékes, hűlt, a varjú már kileste.
Kár, kár, kár.

Karjában még utolsó mozdulatja,
A szuronyt még, a szuronyt szorongatja,
Kár, kár, kár.

A szája még egy torz végsőt nevet,
Édes mosoly tán: lám, légy lepte meg.
Kár, kár, kár.

Füle földúlt süket földdel teli,
A szeretője mit súgott neki?
Kár, kár, kár.

A haja szőke, vér olvad alatta,
Kihez simul majd, aki simogatta?
Kár, kár, kár.

A szeme kék, az eget keresi,
Varjú rárebben, kikezdi, eszi.
Kár, kár, kár.

Hej valahol, - ki a szemét szeretted,
Nem jól szeretted, ó nem jól szeretted!
Kár, kár, kár.

[Forrás: Élet, VII. évfolyam, 37. szám, 1915. szeptember 12.]







HOLDKELTE


Egy tüzvörös sáv még maradt az égen,
Kormos meleg felhők mind lejebb nyomják,
Az ég is lejjebb szállt; nagy, barna hársak
Mint házereszt, simítják csöndes boltját.

Most kél a hold, sápadt kisértet-arcán
Késett madár húz át a jegenyésnek,
A parton szótlan gyújt tüzet egy pásztor,
Sudár halvány-kék füst száll, száll az égnek.

Túl fáradt lovát itatja egy ember.
A hig ezüstre fuj a ló s úgy issza.
Hallom, hogy szürcsöl. . . majd méláz s szájárúl
A viz szikrázó gyémántként hull vissza.

Halkan loccsan a mély Körös. Vak tükrén
Homályos álmok ringanak, suhannak,
A vizbe csüng a parti füzek ága
S a fűz fölszívja álmait a habnak.

Ledűlök én is s a sötét, mély vizbe
Forró kezem lecsüngetem a gátrúl,
S teleszivódik álommal a lelkem. . . .
Csönd, nyugalom. Egy lépés a háláltúl.

Pápai Hirlap 1907.







HORTOBÁGY


Császárról szól a francia fiának,
Ó falát Róma büszkén mutogatja,
A mi gőgünk és csodánk a világnak:
A Hortobágy és ő szent arculatja.

Kirgiz homoktól Tiszáig, Dunáig:
Puszta; sárból ver falat a zsellérje,
Faggyazott ingben telet átpipázik,
S még Zápolyával dohog ma is Bécsre.

Ánglius vendég elébe terelnek
Itt avas csárdát, csikóst, bácsit, kendet,
Ki kuruc ámbár, lám mely jámbor, gyermek,
Csak tűr, s nyugati hívságokat megvet.

Nyugat: rohan lám vesztébe. De nálunk
Még botosispán s várjobbágyság járja,
S hogy kiskirály a földesuraságunk:
Büszkeség s öröm ez a Hortobágyra.

Hát Hortobágy. E ferde, szűk pillákon
Néha délibáb és felfordult tájak
Villóznak ... Ámde elködlik a mákony,
És marad minden, marad Hortobágynak.

Kell még tán az ily kis néznivalócska
Az autón járó messzi nagyvilágnak:
Ekétől szűz föld, Ázsia-szag, s ócska,
Préda cigánynép, míglen; kihalnának.

Széphalom évfolyam 1928







A HORTOBÁGYON


Hortobágyi puszta, álmodó szent Kelet!
Lelkem imádkozva ölelkezik veled,
Kipirul a képem,
Forró áhítatom, lelkem forró vére,
Megcsordúl pusztádnak kiégett fűvére
Szent áldozatképen.

Te vagy az utolsó kevély pogány-oltár,
Ki ős Ázsiából velünk vándoroltál
S megtagadtak végül,
Én meg az utolsó pogány-imádságot
Őrzöm, amint száz ős szivén át rám szállott
Ősi örökségül.

Őrzöm ősi puszták fényes délibábját,
Kelet idetévedt, elfelejtett álmát
Nyugat utján járva,
Mint a vaskoporsó őrzi meg keblében
Nagy királyunk büszke, szent álmát a mélyben,
Zajló folyamárba'.

Pápai Hirlap 1904.







ISTEN KARDJA


Oh Föld, oh Föld, drága termő,
Akiből nő fű és erdő,
Kiben jövőnk magja erjed,
Milyen termés nő most benned?
Mint a régi Isten papja,
Ki a földet kihallgatja,
Érzem én is odalentrül,
Ami ott lenn piheg, zsendül,
Fű alúl és föld alúl,
Túlnan csonton, síri mélyen,
Túl gyökéren, túl vízéren,
Ércek ágyán, s forró láván,
Hol égbe szív a szivárvány:
Ott zsendül most lázas földben,
Mint fölfakadt mag a rögben,
Dagad a föld szívszakadva,
Hogy megszülje, nekünk adja,
Ahogy a nép imádkozza,
Ahogy Isten határozza,
Eddig óvta, már akarja,
Nő már, nő az Isten kardja!

S egyszer a föld meghasad,
Isten kardja fölfakad,
Lángot vetve döbbenetbe,
Vért fakasztva, rettegtetve,
S hajnalán e forró napnak
Friss legények ráakadnak.
S ugyanakkor hajnaltájon
Ér valakit roppant álom,
S mire nap kél: hívő népe
Odatódul mind elébe,
Kardot hoznak: ismer rája,
Szétsújt a négy világtájra,
A Kárpátig mind így várják,
Szívszakadva hívják, áldják,
Catalaunig* mind borzongják,
Csak hadd sírják, mind átkozzák:
Mégis egy lesz mind ez ország!







JÖN A HAJNAL


Az éjszaka zsarnok uralma letűnt
Keleten közelit im a hajnal,
Üdvözlik a hőst a dalos madarak
Riadó, csengő csatadallal.

A hajnal a nap raggogó nyilait
Felszórja a marczona éjre,
Nézzétek az éj milyen halovány
Mint szökken elő szive vére !...

A hajnal az éjet amint megölé,
Felhőket fürdet a vérbe
S feltűzi e vérázott lobogót
Diadala jeléül az égre.

Kolozsvári Egyeti Lapok 1899.







KEZEK LÁTOGATÁSA


Mikor jó volna aludni, aludni,
Végén a napnak,
Távoli kezek homlokomra járnak,
Kezek tépnek, kezek simogatnak.

Jön köztük rossz kéz, keserű, kegyetlen,
Ki rám jár rontón,
Fojtogat s dermeszt balga gyönyörrel,
Vércseként rám csap, átmarkolja csontom.

S jön sebhez értő, kín látott kéz s hull rám
Béke és bánat,
Mint könny a szembe, virág a sirra,
Megérzek kettőt: téged és anyámat.

Jaj ez a kezek kisértet járása,
Égetve, oltva,
Homlokom tüzel s didereg s reggelre
Mind csak több redő gyűlt a homlokomra.

uj_egyetem_1910







A KÖLTŐ


A föld bűvös lázában szülte
S nagyon szerette; néki adta
Vére javát, legédesebbjét
S szerelmes keblén táplálgatta.

Hálátlan gyermek volt. A bűnös
Prométheüsz tüzének magva
Kicsirázott forró lelkében
S kisarjadt tűzvirágot hajtva.

Szentséges bűneit, végetlen
Szerelmét minden meggyülölte,
A föld megingott lábnyomától,
Az ember reszketett előtte.

Istennel pörbe szállt, őrjöngő
Hatalma új világra vágyott
S teremtett egy ,,legyen!" szavával
Képzelme szebb, boldog világot.

Megrémült a világ s bús szívvel
Hálátlan gyermekét megölte :
S ö elvivé szivének lángját
Mint lázadó csirát, a földbe.

Pápai Hirlap 1905.







A KÖLTŐ ÚTJA


Halott-szinű bús homok-óceán,
Csak a hiéna üvölt végig rajta,
Sápadva néz belé a karaván:
Ez a kárhozat dölyfös sivatagja.

Halandó még meg nem gázolta mélyét,
A rőt hullám hány nagy dacot kioltott!
Kiitta a merészek lelkét, vérét,
És partra hányt - pár hajótörött csontot.

S ihol egyszer csak jön egy dalos ember,
Batyuja sincs, könnyelműn úgy megyen,
Be sem süllyed nyomán a homoktenger,
Dalolva úgy jár-jár a tengeren!

A mord hiéna rászüköl kacagva,
Számum harapja, keselyű mardossa,
S ím csoda kél: hol keblét fölszaggatja,
Hull a szívéből, egyre hull a rózsa.

Amerre ment, útját jelöli rózsa,
Út támadt, átal a sivatagon,
Utána ezrek járják már dalolva,
Már meghódítva áll az ős vadon.

Ki törte át a sivatag homokját?
Nem kérdi már e boldog emberöltő!
- S ezrek közül csak egynek nem jut rózsa:
Ép ott haldoklik az útfélre rogyva:
A könnyelmű elvérzett szívű költő.

Pápai Hírlap, 1907.







LÁTOGATÁS


Úgy érzem néha, nálam jár a lelked.
Te messze tőlem még tán meg se sejted,
Hogy ábrándozva, szép fejed lehajtva,
Hozzám jöttél egy pillanatra.

Eljössz, fölvéve rózsaszínű ruhádat,
Szobámba rózsaszínű hajnal támad,
Tekintetes mosolyogva rámveted,
S kezembe simul a kezed.

S csak mintha halk imát vennék ajkamra,
Mint fecskeszárny a tó tükrét suhanva,
Érinti: hogyha száll a tó felett:
Megcsókolom a szemedet.

Aztán eltűnsz. S te nem tudod, nem sejted,
Hogy ábrándozva nálam járt a lelked,
Nem tudsz a csókról, csak azt érezed,
Hogy valamitől forró a szemed.

1906







LEVÉL KASSÁRA


Testvér, a hősibb sors tiéd volt
Ez embertelen emberöltőn,
Hozzád közelebb volt az égbolt
S csak mitőlünk zárt el a börtön.
Testvér, a jobb sors rád volt osztva
E' megpróbáló húsz esztendőn:
Mi csüngtünk itt múltba fogódzva,
De csüggtél te ott a jövendőn.

Testvér, te voltál kiválasztva
Hősi próbára, szenvedésre,
Az ostor zárán dók-válladra
A rovást mindennap rávéste.
Rád ült náladnál rosszabb ember,
De csak őt szennyezte a kék folt, -
Téged szolgává tett bűn s fegyver,
De szolgálásod Istené volt.

Mi itt, szégyelve vallom, Isten
Próbája alól menekültünk,
Istent nyaggattuk, hogy segítsen,
Csodát kért jerikói kürtünk,
De bűnt-bevallva nem áldoztunk,
Nincstelen testvért el nem láttunk,
Faltunk s mentettük kis úr-voltunk:
Magunké volt a szolgaságunk.

Jöjj testvér, tiéd volt e húsz év
Áldott pusztában-vándorlása,
És tiéd most a táruló rév,
A jövő, körmöddel kiásva.
Isten így ítélt: Vállad éle
Lőn mérleg, ott dőlt meg az átok
S nem titeket hoz nekünk révbe.
De minket csatol tihozzátok.

Jöjj testvér! Vezess jobb utunkra,
Taníts, ahogy te lépsz, úgy lépnem,
Felénk nyúlik most Isten ujja
Minden szegény s munkás kezében.
Aki magyar s csúf sorsban szenved,
Mind rádtekint s reménykedik,
Feltört térdednél átölellek:
Emelj föl hősi szívedig!

1938.







LITÁNIA


Fölöttébb sok a köszönni valóm
Amikért áldanom kell a kezedet,
Melybe apródad mályvaszín redőcskék
Megírták nekem a hűbérlevelet,
Mellyel végzetem megteljesedett.

Te adtál rám szép fekete palástul
Gazdag szövetű pompás bánatot,
Fehér újjal, csontig öltve a varrást,
Csuklyómra fehér keresztet adott
S én ajkkal érintem cipőcsattod.

Sötét szigorú rajongást adtál
Szemfedőfátylúl ajkamnak s szememnek,
Böjttel s ostorral sajtolom a testem.
S te szent gyászt tűztél fölébe szívemnek,
Mint egy szikrázó érdemrendet.

Ezért én a te hűséges lovagod,
Nevedet rejtő pecsétes zár lettem,
Nevedet rejti minden kardcsapásom,
Színedet hordom hitetlen tömegben,
Minden vércsöppöm neveddel ejtem.

Hordozom végiglen a te hűbéred,
Mint ó frigyláda, hittel teljesedve,
Hogy kezed által bűnbocsátást nyerjek,
Alázást tűrve, tisztulást szenvedve,
Amért ördöggel cimboráltam egyre.

S ha majd parázna szemem tükre megtört
S éltem szomorú béklyói lemállnak,
Elküldöm neked a keztyümet: Úrnőm,
íme hív voltam s végig szolgállak,
Most hát bocsáss a megáldó halálnak.

Kultúra 1912.







MAGYAR DALOS SZENT-GALLENBEN


A Tiszahátrul, kopár pusztákbul
Nyargalva jöttünk, friss széllel jöttünk,
Kakukfüves még lovunk sörénye,
Tiszai nóták kószálnak köztünk.
Hajtott a lélek erre nyugatra
Fölverni várost, gazdagot, fényest,
Látni csodákat, szikrázó pompát...
Nekünk nincs ilyen... Pajtás, dúld, égesd!

A Tiszaháton, kopár pusztákon
Nyugtalan lelkek csak kerekednek,
Lelkünket szívják, éjjel is hívják
Aranyos tornyok, szép puha selymek,
Új muzsikával vért megkavarni,
Inni Nyugatnak borát, az édest,
Ölelni fehér, pirosra gyúlt lányt,
Heverni selymen... Pajtás, dúld, égesd!

Tavasszal zsendül nyügös lelkekbül
Vért hajtva-bontva tar mezők szomja,
Szemünkben égnek forró éhségek,
Forró irigység zaklat titokba.
Durva az öklünk, csak összetörjük
E sok szép finom csudást, szépségest;
Bús büszkeségünk lett, hogy minden nép
Fél s gyűlöl minket... Pajtás, dúld, égesd!

Szent-Gallen tornya, le fogsz ma hullni!
Arany tető, fal, le kell ma égned!
Pusztább leszel ma a Hortobágynál
S csendül fölötted keleti ének,
Urad leszünk ma, lelked lefojtjuk,
Tort ülünk rajtad, kegyetlent, rémest,
Ma hadd örüljön a honi isten,
Egész Szent-Gallent oltárul égesd!

Huj! Égjen égve! Nótát melléje,
Tisza partjárul, puszta hazárul;
Szóljon zokogva bús magyar nóta,
Dícséret a mi üres pusztánkrul.
Dacos lelkünket keletre hajtsuk,
Huj, nyeljük el a bús irigységet...
Szent-Gallen, pompád, könyved, finom nőd
Rút idegen mind!... Pajtás, dúld, égesd!

Nyugati asszony rád ne tapadjon,
Lelked megbontja, véred megrontja,
Új, más a selyme, más a szerelme,
Lelked mindünnen nyugatra vonja.
Álmodozó lész a Tiszaparton,
S kívánsz örökre idegent, fényest,
Élsz gyalázatban, Nyugat reád ül...
Húnyd be a szemed s csak dúld, csak égesd!

Ha hazaértünk, ne ejts bámész szót
Pompára, fényre, lágy fehér szűzre,
Gúnyold meg azt, ki a Tiszaparton
Sóvárgón méláz a pásztortűzbe,
Nyugati átok kísérti lelkét!
Zavard! Átkot mond rá szörnyúségest!
Jaj, ha közénk jár Szent Gallen lelke!...
Otthon is, pajtás, csak dúld, csak égesd!










MAGYAR VISSZHANG


Nem kell nekünk a más folyója,
Nem kell nekünk a mások bérce,
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte.
Nem kell nekünk idegen égbolt,
Egy porszeme sem a világnak,
Csak az kell, ami a miénk volt...
Igazságot Magyarországnak!

Szép határunk nem is határ volt,
Hanem Isten ölelő karja.
Helyette most egy szörnyű gyászfolt
Sötétlik az árva magyarra.
De ezt a gyászkövet letesszük.
Hallók hallják, lássák, kik látnak,
Vérünkkel a földgömbre festjük:
Igazságot Magyarországnak!

Szavunk, imánk keljen visszhangra,
Mely zúgva, hullámozva árad,
Határ határnak továbbadja,
Nép a népnek, haza hazának.
Csillag olvassza fénysugárba,
Mely zengő világűrbe vágtat,
Egész Mindenség ezt kiáltsa:
IGAZSÁGOT MAGYARORSZÁGNAK!







MÁRCZIUS 15.


Üdvöz légy szent nap, feltámadás napja,
Emeld föl büszkén fénylő fejedet,
Tekints végig a legszebb haza földjén
S nézd, mint ünnepel a te nemzeted;
Tekints e nemzet hálaünnepére,
Az ősi kardra, melyet karja tart,
Hallgasd meg mílljók szíve dobbanását,
Lásd ünneplőben újra a magyart !

... Pusztulnak, halnak az öreg honvédek,
Kik látták azt a fényes, szent napot,
Két legszebb ország fényét esküvőjét,
Mely kettejükből egyet alkotott.
A szent Szabadság ősi oltáránál
Hangzott az eskü föl az ég felé,
Felszállt az égbe milljók hő imája
S az ég örömtől könnyezett belé.

Milyen nap volt az; félszázadév multán
Ha ilyen fényt ad, s ilyen szent hevet,
E távol múltnak egén ragyogó nap
Akkor mily forró s fényes lehetett !
S nem vérözönben üdvözlé e nemzet,
Nem tört az égre harczi riadó,
A szabadságot rég megérdemelte,
Nem kellett érte újra vér-adó.

... Pusztulnak, halnak az öreg honvédek,
Már csak kevés van köztük itt alant,
Térdük remeg már, vén fejük ezüstös,
A büszke sasból lett szelíd galamb;
Ámde ha arcuk régi sebhelyéhez
Szőtt az öregkor új meg új redőt,
Szívük a régi, épugy lelkesednek,
Mint egykor ifjak, félszázév előtt.

Csak hallgassátok csöndes áhítattal
A mit beszél a harczok gyermeke,
Hangja erőtlen, mégis ajakáról
Oly bűvölően szól a szép rege . . .
Regének látszik, pedig mind igaz volt,
Tanúk rá a beszélő sebhelyek,
Bűvös irási villogó kardoknak,
Mit viszonoztak bőven e kezek !

Regének látszik, hogy a pártos szívbe.
Az egyetértés égi lángja szállt,
Erőtlen agg és gyönge gyermek ifjú
Kardot fogott és védte a hazát !
Ha dalra kél a harcok Tyrteüszsze,
A zsarnokság dalára megremeg,
S ha ezrek hullnak el a szent csatában
Dalára új hadsergek termenek . . .

Aztán sötét kor, néma hallgatás jött,
Könnyekkel, kínnal hosszú éjszaka,
Szenvedt a nemzet néma fájdalommal,
Csak néha sírt fel a költők dala,
Kik egykor a babéron osztozának,
Remélve tűrtek, osztva bánatot . . .
S eljött a várt kor, jött a béke végre,
Habár magára hosszan váratott.

S ma, a hogy azóta, ötvenegyedikszer
Váltja tavasz föl a rideg telet,
ötvenegyedszer, nyíltan és örömmel
Üljük meg ezt a legszebb ünnepet;
Büszkén kiáltjuk széles e világnak,
Hogy nem fajúlt el s él még a magyar,
Hogy sziveinkbe költözött az érzés
A porló szivből, mit ma föld takar.

Magasztos, szent nap, feltámadás napja.
Zászlónkra Írjuk a te nevedet,
S bevéssük mélgen szivünk közepébe
Hogg lelkesítsen, adjon szent hevet;
Mig a te lángod lelkesíti szivünk',
Fényleni fog az ősi vér s a kard
S te lásd örökkön, hiven ünnepelve
És egyre boldogabban a magyart !

Kolozsvári Egyeti Lapok 1899.







MEZEI ÚT SZÉLÉN...


Mezei út szélén egymagában áll egy
Árva csipkerózsa,
Mintha itt jártában virágok tündére
Leejtette volna a poros útszélre,
S ott feledte volna.

A tavasszal is csak amúgy félig nyílt ki
Egynehány virága;
Csipkés leveleit a por mind belepte,
Ha harmat hull rája, csak sáros lesz tőle,
Madár sem száll rája.



Csüggedten lekonyul egy-két vézna ága
Az út mély porába,
Csak egy ág nyúlik az út fölé magasra,
Mint a hogy a koldus rosz kalapját tartja,
Alamizsnát várva.

Hiában könyörög, fonnyadt, kérő karját
Esdeklőn föltartva:
Hiában kéri. hogy kitépjék gyökerét;
Míg majd megszánja egy durva szekérkerék,
S átalgázol rajta.

kolozsvari_lapok_1899.







MÖGÉD NÉZEK


Mögéd nézek, nem rád, nem a szemedbe,
Ha csókollak is, akkor is mögéd,
Messzi réved szemem, mintha leskődné,
Távolról intő titok függönyét.

Távol mögédbe réved a várásom,
Várok egy mögéd rejtett valakit,
Egy asszonyt, aki benned van s távolban
Szemed mögött alussza álmait.

Öt várom, hogy fölébredjen, fölkeljen,
S merőn rám nézve induljon felém,
A távolon át úgy jöjjön vezérlő,
Hivó, szívó nézésemmel szemén.

S érkezzék meg az én ölelésembe
A csókom s lelkem közelségeig,
Érkezzék meg épen beléd s töltsön meg
A szívedig, álmodig, könnyedig.

Érkezzék meg, oh várom hivom, gyötröm,
Idézem és delejezem vakon,
Rajtad keresztül csókolok hozzáig,
Rajtad át nézem, mint egy ablakon.

Hivom, vésem belőled mint a szobrász
A márványból egy távol ideált,
Minden csókom tested márványán csengő
Véső csapás, mely feléje kiált.

Idézem... oh meg fog-e jönni végül?
Megérkezik-e, hogy az ajakad
Egy távol útról érkezőn, ujjongva
Egy nap az ő csókjával rám is szakad . . .

Idézem... Vagy tán úgy is kell meghalnom,
Hogy egy csók között csak halott leszek,
S kereső, váró, végtelenbe járó
Megtört szemem távol mögéd mered...

Kultúra 1912.







NIRVÁNA


A legpompázóbb fény honában
Születtél meg sötét, bús eszme,
Üres, kihalt tüzű szemedbe'
Lelket fagyasztó nagy homály van.

Sötét ország bús végtelenje,
Örök, megsemmisítő álom,
Napot nem váró éjszakádon
Hány lélek jár, nyugtot keresve!

S te enyhet adsz... Oh milyen enyhet
Az élő testű, bús léleknek,
Ha azt gyönyör s kéj összetépte!?.

Lelkem borzongással tekint rád
S kérném Istent, rendeljen inkább
Hosszú, tisztító szenvedésre!

kolozsvari lapok 1899.







ÖNTUDAT


Járok virággal pompázó mezőben,
Patak partján, árnyékos fák alatt,
Köröttem vadrózsák hajlonganak,
Dalos fecskék keringenek fölöttem.

Barátomnak érző hangon dicsérem
A bájos völgy szelid szépségeit
S elmondjuk, mert hogy oly szép minden itt,
A szín, alak s a dal összhangzó képben . . .

S egyszer csak szívem elszorúl s úgy érzem,
Hogy durva nézéssel kutat mélyében
Az öntudat vakító napsugára...

A múltba szállok... oh, mikor csak érzém,
S nem láthatám, mi van lelkemnek mélyén,
Oh gyermekkor édes tudatlansága! -

kolozsvari lapok 1899.







ÖRÖK VILÁGOSSÁG


Elszáll a szív önáltatása,
Az ábránd édes félhomálya
S hiú tudás kegyetlen fényén
Szivem magát árvának látja .

Az öntudat vakitó napja
Egy zugocskát sem hagy szivemnek,
Hogy ott bár egy pár kis virágát
Ápolja hitnek, szerelemnek.

Végetlen nappal ez. Lelkemből
Már-már minden virág kiégve.
Egy kóró marad koldusbotnak :
A nyomorultak büszkesége .

A Hét, 1900.







PACSIRTA SZÁLLT...


Pacsirta szállt a palánkra,
Be szomorú a nótája,
Megérzik a síró dalon,
Hogy valami bántja nagyon.

Volt idő, hogy nem értem meg,
Mi fájhat úgy kis szívének,
Rég volt már ez, nagyon régen,
Tudj' Isten, most úgy megértem! . . .

kolozsvari_lapok_1899.







A PESTI FIAM


Én még ittam a Marosból. Szememben
Benn páráll még havasunk ködös kékje,
Ismert sziklák, fenyvek őrt állnak bennem,
Ismert rét selyme zsong ujjam hegyébe.
... Téged itt síkok, városok dajkálnak,
Havasi kürt benned át nem rian,
Mások benned a vizek, ködök, árnyak,
Leszel eléggé majd az én fiam?

Sziklás ösvény nevelte a lépésem,
Úgy fogok lépni bárhol is, mindvégig,
Visszájára markolom föl a késem,
S az eltett bosszú bennem holtig vérzik.
Te síkon jársz, a lépést könnyen váltod,
Szád máskép ejt már pár szót, mint a szám,
Más nap süt itt, más lesz nappalod s álmod,
Az én fiam maradsz-e igazán?

Bennem még liheg menekültek éje,
A megszállt falunk, megtapodott sírok,
Negyvennyolc még: aggok könnyes beszéde,
Nekem nem: múzeum s történetírók.
Bennem még kiszórt hamvak kavarognak,
Csontjaimban égnek a századok,
Benned, óh fiam, ők mind halványodnak,
Jaj, lehetsz-e az, aki én vagyok?

Tán zengőbb, lengőbb zászlóként bomlasz ki,
De selymedből egy szentkép kifakul:
Hét vár, félhold... Benned meg fog szakadni
Erdély; Erdély a fiamból kimul!...
S fölborzolódva és halálra válva
Fogok egy nap búsan hökkenni rád,
Mint idegent szagló vad, ha meglátja
Idegen falka közt az ő fiát!..







PLETYKA


Tüskés-borzas vén kerítés
Könyököl a Tiszapartra,
Tegnap este a sötétben
Valaki átmászott rajta.

Átmászott a kerítésen,
Szép menyecske túlnan várta,
Messze hallszott a sötétben
Tüzes csókok csattanása.

Csakhogy aztán úgy történt, hogy
Más valaki is várt rája,
S messze hallszott a sötétben
Botütések csattanása.

Tiszaparti borsóifldön
Nagy verébzsinat beszélget,
Beszélik, hogy a kerítés
Megszokta az efféléket.

kolozsvari_lapok_1899.







SAISI FÁTYOL


Saisban jártam, én is jártam,
Az Isten fátylát én is láttam,
Láttam, csodáltam, megimádtam.

Az áldozatot, amit vittem,
Félig félvállon, félig szívben:
Félig gúnyoltam, félig hittem.

Fájó az út: Saisba menni,
Fájóbb félhittel rádöbbenni:
Mi van mögül: Isten, vagy semmi?

Mikor meztelen járt a lelkem
Gyermekszívvel minden szögletben
Görög meztelen istent leltem:

S most, igy, fátylas lélekkel járón
Istennek is csak fátylát látom,
S várom, hogy lebben, várom, várom.

S szőve fátylas könnyből és vágyból,
Bús őrületből, bűnből, lázból,
Mind sűrűbb a saisi fátyol.

Új Tavasz, 1926.







SOMLÓ


Fejem fölött mosolyg a nyári ég:
A végtelenség kék selyem ruhában.
Alattam évezrektől álmodozó
Kihűlt vulkán; köröttünk pusztaság van.

Magános vulkánkúp, nagy hallgató',
Úgy tornyosulsz roppant puszták fölébe,
Mint lelkünk elsimult emléki közt
Nagy elviharzott szenvedély emléke.

Te nagy beforrt seb, csöndes szív fölött,
Megérzed-é, hogy rajtad bolyg egy ember,
Lelke rádhajlik s lassan eltelik
Te nagy tüzedröl szóló sejtelemmel.

Fejem ráhajtom megfagyott lávádra
S nagy álmod fátyla rálebben szememre,
Kihamvadt vulkán! végső tüzszikrádat
Fölszívja szívem ittasan remegve.

Kihalt tüzek! Fölöttetek jár lábam!
Álmok parázsán járok tántorogva,
Vad szenvedély láváját issza ajkam
S kéngözt leheli rám izzó kráter torka.

Szemem véresre gyúl a lávatüztöl,
És látja lelkem kíntól részegen,
Hajh látom a minden tüzek törvényét,
Azóta, hogy tűz gyúlt Hóreb hegyen.

Mi, kik testéből vétettünk a földnek,
Lelke kinos tüzéből is kapunk,
És megrendülünk s széthasad a mellünk,
S vérrel éget kéjünk s kárhozatunk.

A föld izzó véres epéjét hányja,
Mi bűnnel áldunk s erényt vétkezünk,
Láván hajózunk s szétolvad iránytűnk,
Remegve áld vagy öl ittas kezünk.

És mivé lesz e tűz? A tűz virága
Elhervad tán, csirába visszatér?
A halhatatlan tűzből, hol Illés ég,
Csak egyszer jött el a tüzes szekér ?

Felelj kialvadt lávaszirt, felelj,
Te láttad az évezrek százait,
A föld szívének ömlő véreért
Csak örök intő emlékül vagy itt ?

Hát minden tűz csak ? Jaj, én föld anyám,
Leroskadok, mellem megtépem én . . .
... A részeg újra bután inni kér csak . . .
Megnyitom keblem: tüzet önts belém!

Mit bánom én, csak hadd fürössze ajkam,
Mint megélő vulkán ajakát, a láva;
Mit bánom én! ha üdvre, kárhozatra :
Csak éghessék el tüzek mámorába!

Pápai Hirlap, 1906.







A SZEMEM


Az én szemem, hiába, keserű szem,
Forrás, a mit oh százszor fölzavartak,
Hintettek már belé port, gazt és mérget,
S rátükrözött képe a zivatarnak.

Mint ivó forrás körül sok titkos nyom :
Körülfonja kis redők arabeszkje,
Bölcs, gúnyos irás, fejtörő talányok,
Kuszán áthúzva, megértve, megfejtve.

Oh forrás, annyi kusza alagútból,
Titkos utakról ajtója a földnek,
Emlékszel még a földindulásokra.
A kik odalenn vérzőn dübörögtek?

Oh forrás, emlékszel-e minden szomjra.
Mely rádhajolt s belegázolt habodba?
S hogy beléd kést és véres kezet mostak,
H hogy a Halál leplét rád hullajtottá . . .

Oh fanatizmus, vörös lobogású,
Gyűlölet forrón tajtékzó iszapja,
S szerelem édes, szent elborulása,
Mindig buzogva, sohasem apadva . . .

Oh földszülötte, égbenéző forrás,
Keserű szem te, égbűl földdé málló,
Torz csalfa tükör, mindent rnegsiratva.
Mindent torzító, búsan megtréfáló.

Oh föld és ég közt mindenek értője,
S megbocsátója búsan mindeneknek,
Száz évben egyszer nyiló roppant látás,
Oh aloéja a kinyílt szemeknek.

Egy kőfödéllel ha majd leborítnak,
Majd véssenek rád egy szemet lehunyva,
Mert minden látásból csak az álom volt,
Mit érdemes lesz végignézni újra.

Vasárnapi Ujság 1912.







SZERELEM


Nem is téged szeretlek;
Sem fátylas kacagásod,
Sem halk, finom sírásod,
Sem bús szemed nem vert meg,
Sem friss csókod nem vett meg.

Sem hideg megtiltásod,
Sem lázadt átadásod,
Sem macskatalpú titkod,
Min körmöd átszúrt itt-ott,
Alám vermet nem ásott,
Nem dajkált s nem vadított.

Nem vagy más lelkem mása ;
S kevés vagy hívságomnak,
Hogy az enyémnek mondnak;
Nem tebeléd van ásva
Kéjek s kínok forrása.

Én vagyok vérző kútja
Kéjnek, kínnak, delejnek,
Mely lelkem végigfutja.
Általam vagy. Ilyennek:
Kéjnek, kínnak, delejnek
Mind, mind én szültelek meg.

Én szültelek szentségnek
S nagyszerű rendbontónak;
Lopott tűzed, lopó nap,
Belőlem hullt rád, s fényed
Megtört prizmámon tört meg
Hétséges színzenének.

Benned magam öleltem
Magam lelkét csókoltam;
Ürügy voltál, hogy lelkem
Szent kétségbe esetten
S kéjjel eggyéforrottan
Gyűlöljön és szeressen.

Mint aki egy vércsöppjét
Újján tűvel kiszúrja,
Gyönyörködik rajt fájjal
S aztán önnön szájával
Magába issza újra.

Kultúra 1912.







A SZŰZ ESZME ELŐTT


Belebűvölve durva kőtuskóba
Elrejtve alszik
Az én álmom: az élet legszebb szobra.

A legkeményebb, hideg, halott márvány -
De benne piheg
Forró vérzajlás, lágy ívű szivárvány.

Hiv, zeng felém a köbül, kérve, várva,
Hogy én ássam ki,
Szabadítsam szépségét a világra.

Feszül a kőben víg, rohamos élet,
Majd hogy kilendül
A megszülető, kitöltetett lélek.

Lázas tíz ujjam belemar a kőbe,
Hogy tíz körmömmel
Markoljam elő, vájjam ki belőle.

Aztán megcsuklom : maradj ott benn álom
Elrejtve, szűzen
Gyalázat jőne rád a napvilágon.

Kezem, ha benned csak egy foltot ejtett:
El volnánk veszve . . .
Maradj álomnak. Igy még hiszek benned.

Békésmegyei közlöny, 1909.







TAVASZ ELŐTT JÁRÓ


Keleten, keleten tavaszra várnak,
Napfényt remélnek, melegre vágynak,
Ki-kicsődűlnek a faluvégre,
Minden új fecskének repesnek elébe.

Senkise sejti, senkise látja,
Távol jő a tavasz boldog királya,
Ki lesz koronás, biborpalástos,
Fölkent hódító, új igazságos.

Én csak hírnöke vagyok. Új heroldja.
Jelentem hírét én gyalog a porba,
részeg fennszóval, tántorogva mondom
Király fog jönni e fagyos porondon.

Ő üzen bennem, sok évvel előre,
Küld nyomot verni e csatakos földre,
Virágok magvát szétszórni elébe,
Jobbágyok lelkét parancsolni térdre.

Keserű végzet, szolgaságnak édes,
Testem föltörve, lelkem szomjú, éhes,
Parancsát hordom a jövendő Nagynak,
Én, forróláza ama nagy tavasznak.

Én, zord márczius első gyötrő láza,
Menyasszonyt kérek királyom nászára,
Én csak szerelmét hordom a szent csóknak,
Mely ki fog jutni majd a boldogoknak.

Én, tavaszelő, első bús álom,
Ki jajjal járok még alvó pusztákon,
Az ébredésnek ki csak kínját hordom,
Koraszülötten, korán is halódón.

Bennem csak forrás a hűs első harmat,
Fájnak a rügyek, kik másnak dagadnak,
Fájnak a rügyek lázas feszülésben,
Reszket az álmom sivatagos éjben.

S majd egy kintusázó éjen, forró csendben,
Rügyburkot áttépő forró ihletben
Kipattan szivem áloé-virága: -
S az reggel itt lesz a tavasz királya !

Virágra lép majd, áloé-virágra,
Lábához ömlik mind, mind a hozsánna!
- Rólam akkor majd ne kérdezzen senki,
Rég holtan fogok akkorra pihenni.


Vasárnapi Ujság 1909.







A TŰZHELY ELŐTT


Mért sír a tűzben, mért könnyez a fa?
Honnan a könnye? Honnan a szava?
Nem jó elégni, hővé s fénnyé válni?
Testvér-szememben tükörre találni?
Néz s kérdez szemem tükröző tava :
Mért sírt a tűzben, mért könnyez a fa?

Törvény volt egykor, hogy gyúljon vad lángra,
Tavaszi lázba, reszkető virágba,
S törvény most őszi hideg jöttére
Máglyára jutni, végig égni végre.
Koronás hős tölgy, vagy kis szőke nyírfa,
Mi fáj e sorsban, mért fogadni sírva ?

Fájnak tán messzi ősi gyökerek,
Mint anyjáért az elszakadt gyerek?
A paraszti föld : fekete kenyér?
Anyai tej : az édes keskeny ér?
A március fáj, meg a szédült május?
A vihar harci tánca s dörgő kántus ?

Testvér, a havas kékje fáj neked ?
Kitől elvágták vérző gyökered?
A Kárpát volt? A Maros-part? Az Olt?
E könny tán a sós tavak könnye volt ?
Akartál lenni dús bölcsők deszkája,
S lettél koporsó, emlékező máglya ?

És lettél volna ott egy iskolába
Titkon mosolygó zord fekete-tábla,
Hogy kicsi kezek tele írjanak
S égjenek beléd szép gyermekszavak :
S Mózes-táblaként hordjad legbelül,
Hogy : Isten áldd meg, s Rendületlenül.. .

Tán ott fölitta hajszál-gyökered
Mély sírokból a könnyes szíveket,
S amit a föld évgyűrűidbe írt,
Elhoztad, hogy itt lángolva kisírd
És rálobbantsd a szememre ide :
Gyökértelen, hogy' fogsz elégni te?!

. . .Sercen egy gyújtó ott fönn a falon,
Mene Tekelt gyújt ki egy hatalom,
Máglyára rakva én is immár égek,
Fulladva, füstben, zihálva az égnek,
S mellettem szól egy idegen szava :
Mért sír a tűzben, mért könnyez a fa?

Budapesti Szemle. 1938.







ÚJ SZÁNTÁS


Ereszd mélyebbre a csoroszlyát,
Szívig hasítson le a földbe !
Érezze a fekete mélység,
Hogy bővebb termést vártunk tőle.

Tavaly a szomjazó homokból
Csak büszke délibáb virágzott,
Nagyálmodó nép, haj be megcsalt
Keleti lomha, gyáva álmod !

Szívig hasíts a földbe, szántó,
S nemesebb mag kell majd e földbe :
Verejték, kínos, elszánt véres, -
Úgy fakad majd termés belőle !

Érzem, vágyak tüzes magvától
Fogamzik már a föld alattunk
S meg-megreszket vajúdó lázban . . .
Hej, lesz majd, lesz majd mit aratnunk !

Hallom, álmok foszló ködén túl
Hív, új szántásra hív a század,
S ott túl egy roppant aratásra
Verik, fenik már a kaszákat!

Vasárnapi Ujság, 1889.







ÚJ SZÖVETSÉG


... így szólt Isten: "Elfogadom váltságul
A mult bűnéért a magyar honvédet,
Eltöröm a vesszőt gyermekeiknek,
Emelkedjék föl a lesújtott élet . . .

Vérző magyar, kiterjesztem fölédbe
Védő karomat, míg e csontok érnek,
A Kárpátokig megváltott s megáldott
Hazád lesz itt, - túl rajta nem kísérlek.
A Duklától Rotundáig fehérlő
Csaba útján én őrködöm veled,
S a megbűnhődött múltért és jövőért
A víg esztendőt elhozom neked."

magyar_lelek 1942.

Töredék a költőnek Gyulai Ágost Háborús antológiájában, a világháború
idején megjelent verséből







AZ ÚJ TISZA


A Szajnábúl fölszállt az esti köd,
Lilás gyémántpor szitál a folyóba,
A part kőpáncélját sok kicsi hullám
Csókolja álmosan és mosolyogva.

Fönn a gót templom kőbordái közt
Apró piros ablakszemek csillannak,
Mesék guggolnak ki a gót ivekbe,
Beszélj folyó. Csüggedt vagyok, hallgatlak.

Bennem a kicsiny magyar Tisza habja
Lüktet csüggedten s tett nélkül sóvárog,
Nálunk szörnyű a tavasz áradása -
S aztán leszünk kizökkent víz, holt árok.

Nálunk halálos szomjbúl fakadoznak
A délibábok és a mocsárlázak, -
Itt a kő is kihajt, palota sarjad...
Beszélj Nagy Szajna, a kicsiny Tiszának.

Termő kőágyad párnáira fekszem,
Boldog nagy szived fenekébe nézek,
Megnyitom szivem, áradj bele új viz,
Uj kéjek, kinok, rejtett ihletések.

Kábít, ahogy tódúl az erekben
Feszítő, mély, illatos áradatja,
Kéjeivel s halottaival forrón
Hömpölyög bennem keresztül a Szajna.

Részeg pillámra uj rózsák hullongnak,
Mélyebb, telibb mámor támad agyamnak,
A Tisza vére tornyosúl, forr bennem,
Amint új vizek belészakadnak.

Fölkavarogva, sarát fölszaggatva
Szétmarja gátját, hab a habot marja,
Foganó kéjben s lázban jajgat bennem
Az új Tiszának forró zivatarja.

Uj magyar Tisza! Ugy-e lesz még tisztúlt
Áldott vized, termő partod, virágod,
Ki bennem is kéj s kin közt fogansz ujjá,
Ugye jön nagyszerű megújulásod!

Kábúltan, forrón heverek a parton.
Ajkam remeg, egy uj nagy szót keresve,
Agyamat izzó korona szorítja,
Lábam inog. És indulok, keletre.







ÜZENET


Egy ifjú ül ős rengetegnek szélén,
A melynek partja végtelenbe vész,
Halkan sóhajt az erdő szellőjével,
Révedt szemekkel végtelenbe néz.

Fáradt szeme és még fáradtabb lelke
Soká bolyong, de nyugtot nem talál,
Kitör szívének elfojtott panasza
S a röpke szó a fák bogára száll.

"Jaj, merre vagy? Feléd hová kiáltsak?
Ki ad felőled édes hírt nekem?
Ki mondja meg, vajjon gondolsz-e még rám
S hogy ég-e még szívedben szerelem?"

A fák bogán megrezzen a levélke,
Suttogva szól kis társának tovább
S a szót ez újra tovább-tovább adja,
Bezsongva az őserdő csarnokát.

A szó röpül, levélről száll levélre
S az őserdő túlsó partjához ér,
Hol elmélázva ül egy szőke lányka
S az ős erdőnek szerelméről beszél.

S a lombsátor ím megsuhan fölötte
S egy kis levél keringve száll alá . .
A lány ölébe, hol meghal, a sóhajt
A távol kedvestől hogy átadá.

kolozsvari_lapok_1899.







A VÁRADI LÓTUSZ


Valami léha keleti tündér
E langyos tónál kóborgott hajdan,
S zilált hajából ittas csók közben
Lehullt egy lótusz.

Sok ezer éve, hogy itt feledték
S kelet virága ma is virul,
Továbbálmodja Kelet pompáját
Büszkén, de árván.

Állnak körülte nyugat virági,
Reá mosolygnak, de meg nem értik,
S ő érthetetlen bús sóvárgással
Az égbe bámul.

Eget bámuló pogány szemében
Rég elfelejtett pogány oltárok,
Rég visszafojtott, kigunyolt lángok
Visszfénye reszket.

Kelet virága! Nézz a szemembe,
Oh engem is sok sok ezer éve
A kóbor tündér felejtett itten,
Emlékszel-e rám?







VÉRES ÁLDOZÁS


Isten, apáink bűnét sújtoló,
Isten, Ábrahám s Izsák istene,
Ura az ősi, véres áldozatnak,
Kinek az apák gyermekvért megadtak,
Hozzád kiáltnak, akik megtagadtak,
Ó Isten!

íme, mi állunk a te parancsodnak.
Amit kívánsz, mindent elődbe hoznak
Bánatos szemű, vert gyermekeid,
Megáldozunk, ahogy még soha senki,
Tudunk mindennek javát odavetni,
Termés zsengéjét, türetlen lovat,
Imát, virágot, kincset, álmokat,
A legdrágábbakat, fogadd, fogadd!

S ha az embernek maradtál a régi,
Ki kedvvel látja ó kövein égni
A vért, az áldozati ős italt,
Ha csak álmodtuk szelídebb törvényed,
Ha az vagy most is, ki Hórebre lépett
S kilenc tizedig ölette a népet:
Vedd hát íme, szemünk, behunyva adjuk,
Az oltárra habosán ki futtatjuk
Szomjan lesett parancsolatodért,
Az ereket mohó foggal fölrágva,
A koponyák tört edényét kirázva
S a szívekből kigyúrva - vedd: a vért

Vedd szép szerelmes vőlegények vérét.
Vénekből még sajnálható pár csöppet,
S anyák tört szívén ami vér kiröppent,
Mi öngyilkos mátkák szívén kiperdül,
És jut még széttaposott gyermekekbül,
Adjuk bőven, boldogan mosolyogva,
Egyetlen parancsodra.

Vedd, vedd nagy mellveréssel adjuk, adjuk,
Szent, ős patakját trónodig dagasztjuk,
Az égre süssön föl a vér zsarátja,
Reszkessen édes szagja orrcimpánkba,
Hozsánna
Változhatatlan földi törvényednek!

Vedd a vért, Vedd atyai tenyeredbe,
Mérd meg igazság-szolgáltató kedvbe,
Nézd, mily bő, édes, hűséges, pazar,
Nézd milyen gyermeteg, milyen magyar.
Leljen a véráldozat párolgása
- Hozsánna! -
Nálad irgalmas meghallgatásra.

Hozsánna néked mind mind e sok vérrel,
Ki mind eléd hull és megváltást kérlel,
Hogy csak még egyszer adassék bocsánat
A bűnös ősök hétbűnű fiának,
Hogy még ez egyszer maradjon nekünk
Ez ősi föld, hol fájt az életünk,
E megvert föld, felejtett ősi sírok,
Folyóvizek, füvek, szép ősi kínok,
Anyai szók, megszokott ős szokások,
Pár tiszaparti szép bús emberálmok -
Csak még egyszer . . .

Vérző Magyarország 1928.







VIHARMADÁR DALA


Jövök a mélyből. Az ébredő tenger
Lázas szive küldött föl sóhajképen,
Hogy itt fönn megjelentsem: mi fáj ott lenn,
S a csöpp a csöppnek mit suttog a mélyben ?

Anyám a tenger. Szivembe sötét vért
Tajtékos zord habjábul ö adott,
Lázadt hullám vonagló, dörgő ajka
Csókolt szárnyamba birkózó dacot.

Szerelmesem: az árboc lidérclángja,
E halálos szép tüztollú madár,
Álmom: bús sejtés a nagy zivatarról,
Dalom: jóslat, mit küld a tengerár.

Jaj, mért nem néma lettem! Szörnyű végzet
Rámrótta s kell dalolnom jóslatot
Sikoltó fájdalommal egy hajóról -
S e jóslásba, érzem, beléhalok.

Pápai Hirlap 1906









 
 
0 komment , kategória:  Bodor Aladár  
Címkék: pisztolygolyóról, ötvenegyedikszer, parancsolatodért, földindulásokra, szemfedőfátylúl, földesuraságunk, visszahanyatlik, magyarországnak, végeszakadatlan, pásztortüzeknél, szülőföldünket, foglalkoztatta, legdrágábbakat, megteljesedett, megostromoltuk, vigasztalódjál, szentgallenben, ötvenegyedszer, gyermekszívvel, antológiájában, összeválogatva, középpontjában, széjjeláradott, eggyéforrottan, változhatatlan, meghallgatásra, polgárháborúk, néznivalócska, gyermekszavak, belészakadnak, fölborzolódva, legédesebbjét, gyermekeiknek, halántékomban, szörnyúségest, legtündöklőbb, nemzet sorsa, irodalmi megújulással, folyóirat költői, nyugati kultúra, nyugati élet, magyarság nemzeti, könnyeimből ázott, áldást hintő, napfény lázadó, majthényi pást, füvét kitépheted, szellő lázadást, puszta visszatér, véres rögre, árva tücsökszó, szegény legény, Bodor Aladár, BODOR ALADÁR, MAGYAR VISSZHANG, Bodor András, ÁRTATLANSÁG KÖNNYE, Pápai Hírlap, BEZÁRT TEMPLOM ELŐTT, Mondá Isten, Hogy Istenünk, Lázadó Isten, Pápai Hirlap, BÖLCSŐTŐL SÍRIG, KEDVES HÖLGYNEK, Zengnek Rólad, ELSŐ VALLOMÁSOM, Kolozsvári Egyetemi, ERDÉLY FELÉ, Kolozsvári Egyetemi Lapok, Hétfájdalmú Mária, FAJOK HARCA, FEKETE ANGYAL, FÖLDI TÜZEK, HALÁLHARANG SZÓL, Vasárnapi Ujság, HAJNALI KÖDBEN, ISTEN KARDJA, Ahogy Isten, Kolozsvári Egyeti Lapok, KEZEK LÁTOGATÁSA, KÖLTŐ ÚTJA, LEVÉL KASSÁRA, MAGYAR DALOS SZENT-GALLENBEN, Inni Nyugatnak, Egész Szent-Gallent, Szent Gallen, Igazságot Magyarországnak, Hanem Isten, Egész Mindenség, IGAZSÁGOT MAGYARORSZÁGNAK, Zászlónkra Írjuk, MEZEI ÚT SZÉLÉN, MÖGÉD NÉZEK, ÖRÖK VILÁGOSSÁG, PACSIRTA SZÁLLT, PESTI FIAM, SAISI FÁTYOL, SZŰZ ESZME ELŐTT, TAVASZ ELŐTT JÁRÓ, TŰZHELY ELŐTT, Mene Tekelt, Budapesti Szemle, Duklától Rotundáig, Gyulai Ágost Háborús, Beszélj Nagy Szajna, VÁRADI LÓTUSZ, Továbbálmodja Kelet, VÉRES ÁLDOZÁS, Vérző Magyarország, VIHARMADÁR DALA,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
10.17. 19:32 Exim: 147 milliárd forintnyi kötelezettségvállalás 408 milliárd forintnyi b...
10.17. 19:31 Újabb náci lágerőrt állítottak bíróság elé Németországban
10.17. 19:22 Négy oktatási intézmény nyert az MVM okosbútor-pályázatán
10.17. 19:22 Devizapiac - Erősödött a forint
10.17. 19:11 Feltételezett dzsihadistákat ítéltek börtönre Grazban
10.17. 19:02 Junior cselgáncs-vb - Özbas Szofi aranyérmes
10.17. 19:02 Szabadon engedték mind az öt embert, aki kapcsolatban állt a párizsi késelő...
10.17. 19:01 Több mint hetven év után jövőre Franciaországban is ismét megjelenik kritik...
10.17. 18:52 Orbán Viktor: visegrádi partnereink készek ismét segíteni a magyar határvéd...
10.17. 18:51 A magyar gyermekirodalmat népszerűsíti Bukarestben a Balassi Intézet
Tudjátok ?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
Káros az alkohol ? Ha igen akkor mennyire ?
Kívánhatok kellemes ünnepeket?
még több kérdés
Blog Címkék
Őszi kép        Tantárgyak                Őszi kép  Szent József segítsége....  Boldog szülinapot a ma ünneplő...    Az Isten az Aki felövez engem ...  Egy nő gondolatai  A nő olyan, mint a gyöngy. Néh...      Natgeo Wild mai műsora  Facebookon kaptam      Png virág  Jaguár tulajdonságai      Piros rózsa      Tantárgyak    28. évközi hét szerda 10.16  Világ Győzelmes Királynője him...  Mai napi üzenet  Nélküled (dalszöveg)  Facebookon kaptam    Aranyosi Ervin: Szemetel az ős...    Nyírő József IDÉZETEK  Kellemes kávézást!  28. évközi hét szerda 10.16  Őszi kép  Nélküled (dalszöveg)  Facebookon kaptam  Szép őszi napot  Facebookon kaptam        Somlai Nikolett Rózsa: Páfrány      Bilingérezés    Ugrás a mélységbe  Istenáldottak Áldott legyen m...  Tantárgyak  A hölgy feketében  Facebookon kaptam  Sárga rózsa    Szép őszi napot , estét  Kellemes délutáni időtöltést    Nyírő József IDÉZETEK    Ferenc pápa: Az Isten előtti ö...  Gombák kosárban  Szabó M. Gita: Ugye eljössz  Facebookon kaptam      Facebookon kaptam  Minden évszaknak megvan a maga...      Kérdés    Png nő          Mai napi üzenet    A Tükör törvényei:  Szűzanyám - versben  Szabó M. Gita: Ugye eljössz  Facebookon kaptam      És lassan a színes levelek kav...    Meditáció     
Bejegyzés Címkék
nemzet sorsa, irodalmi megújulással, folyóirat költői, nyugati kultúra, nyugati élet, magyarság nemzeti, könnyeimből ázott, áldást hintő, napfény lázadó, majthényi pást, füvét kitépheted, szellő lázadást, puszta visszatér, véres rögre, árva tücsökszó, szegény legény, megvágott ujjnak, vérünk pezsdülve-apadva, első barátság, első szerelmes, első borunkra, cigány vonóján, kardunk villámló, magyar nóta, ringó bölcsőre, nótánkat tovább, halál lefogta, sírunk fölött, búcsúpohárt értem, lányka tőlem, mint mondtam, sarokba hányva, obsitot kikapta, rozsda rajta, megaszalt dugócska, emlékkönyvbe nyomorított, dugókba régen, érdemes barátom, milyen derekad, vidám czimborákra, kocsmáros lánya, lány megcsal, kért költeményben, kicsiny gilicére, barna lány, szép regényből, asztal átkozott, egész szerep, nagy világ, hogy talpra, mint fölocsudtam, hímező selyem, lány nevét, földsarok iránt, fajtám védem, tehenek elbolyongnak, zöld vetésbe, botra bámul, félős sötétségen, fáradt éjben, hideg tanyán, ködlő hegyekből, vérre lázad, zongora kettős, székire ülök, széken ülünk, pásztortűz künn, parázsok bíborajka, nagy éjjel, síró szélben, hamú hull, földi mélységekben, csöpp láva, lomha földet, reszkető eget, titánok voltunk, tüzek óceánja, halandó tüzeknek, fekete hamufátyol, felejtő sírás, rosz fillért, vizes tarlón, szuronyt szorongatja, torz végsőt, haja szőke, eget keresi, szemét szeretted, parton szótlan, mély Körös, vizbe csüng, parti füzek, francia fiának, autón járó, utolsó kevély, utolsó pogány-imádságot, vaskoporsó őrzi, régi Isten, földet kihallgatja, föld szívszakadva, föld meghasad, négy világtájra, , ,
2019.09 2019. Október 2019.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 11 db bejegyzés
e év: 216 db bejegyzés
Összes: 3852 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 566
  • e Hét: 5477
  • e Hónap: 19774
  • e Év: 338949
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.