Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Katerina Forest versei
  2019-11-04 20:30:00, hétfő
 
   
 










KATERINA FOREST VERSEI


Katerina Forest (1950. január 5. - )

Poet.hu

Link








ANYÁM!


Aggódó szemed tükrében nézem magam,
Csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Vajúdó éjszakádon, mikor világra hoztál,
A sötétségbe sikoltottál.
Majd fürösztöttél könnyeid vizében.

Elraboltalak és fogva tartottalak.
Már nem Te voltál önmagad,
Én voltam az életed.

Sose bántad.
Vigyáztad léptem, tanítgattál.
Ezer öleléssel
Nyugtattál.

Sírtál
Az örömtől.
Sírtál
A bánattól.
Sírtál éjszakákon át
A félelmeidtől.

Anyám.
Milyen erő lakik benned?
Miért nem vádolsz,
Kiáltasz,
Ha rossz voltam,
Miért nem küldtél örökre utamra?

Már tudom, már értem,
De már késő, már menthetetlen elhangzott
Sok sértő, bántó szó,
Lelki zsarolás, manipulálás,
Hazug szavak.

Anyám.
Te mindent elviseltél,
Lesütött szemmel tovább mentél.
A terhek, amik válladon feszültek,
Évek alatt egyre nehezültek.

Anyám!
Miért nem panaszkodtál,
Hogy nehéz már cipelned?

Már értem, de már késő,
Miért voltál ilyen elnéző
Hozzám, aki érdemtelen,
Hogy gyermeked legyen.

Hogy tudnám jóvátenni,
Végre megmutatni,
Hogy értem és érzem
A szeretetet!

Aggódó szemed tükrében nézem magam,
Csendes mosolyodban időtlen a múltam.
Anyám.







APÁM


Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.

Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.

Apám, mikor tenyeredbe emelted
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?

Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - Hallom, hogy hív.

Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt se ígérted meg,
hogy vigyázol onnan rám.

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
mint az ifjúságom.







ÁTUTAZÓ


Már változnak a fények,
másként ragyog a nap.
Reggel hűvös szél simogat,
jóleső érzés, csak álldogálsz,
körülötted harmatcsillogás.
Mintha jó lenne minden.
Mint egy szép mesevilág.
Te itt vagy már,
nem vagy átutazó.
De rád tör a külső zaj,
kesernyés illatok.
Csípi szemed a szmog,
a járda mellett szeméthalmok.
Belülről szól egy hang:
- Itthon vagyok.







Belső ÉN


Elhatározom mindennap,
Ez az utolsó.
Nem kiabálok, nem uszítok,
Nem adom ki meztelen tudatom,
Másoknak.
Bezárkózok.
Kit érdekel, mit gondolok miről
Hogy mi gyötör?
Talán az elme külön él?
Kényszerít, bolondít!
Mint az álomkóros felkelek,
Ujjaimból billentyűkre szöknek
Eltitkolt gondolataim.
Kinek írok?
Neked?
Ki vagy, hogy elmém parancsára
Megosztom veled
Eldugott világom rejtett kincseit?
Harcban állok a világgal,
És önmagammal.
Koldulom a napokat
Kevés mit kaptam.
Mire elég?
Festő vagyok,
Félig kész a kép, amit alkotok.
Sötét árnyak fedik a zöldellő tájat,
Ujjaim hegyében bizsereg a fény.
Kényszerít az, de ki?
Valaki, aki én vagyok,
Meg kell festenem
A felkelő napot.







CÉL NÉLKÜL


Felkelsz reggel, cél nélkül.
Bambán bámulod a kopott tapétát,
míg kortyolgatod az ízetlen kávét.
Percekig csak ülsz.
Később elindulsz, vonszolva magad,
a tükörben szembe nézel
önmagaddal.
Gyűrött arcodra vizet csorgatsz,
fésülöd kócos hajad.
Ordít a csend körülötted.
Asztalhoz ülsz, kezeddel
hanyagul félrelöksz egypár
kifizetetlen számlát.
Üres fejedben a gondolat benn reked,
blokkolod az érzéseket.
Régi szép idők, mikor dalolva keltél,
rohantál, hogy le ne késsed,
ezernyi teendődet,
a múlté már.
Nincs hova menni,
Nem vár senki.
Semmi ember lettél,
cél nélküli.
Feküdj vissza,
Sajnáld magad.
Várjad a csodát.
Hunyd be a szemed,
és nézz magadba.
Talán észreveszed:
a csoda
benned van!







CHEMTRAILS


Ma újra felszálltak a repülők, temetni a jövőt,
ezüst testükön csillan a napfény, övék az ég.
Lenn a völgyben patak csordogál, rajta mintát
fodroz a szél, hátán dallal repül tovább,
bukfencet vet benne a gyermekkacagás.
De nézz fel az égre, és keresd a varázst,
a nap fénylő sugarát, nézd a repülők után
a szürke homályt, mi elfedi szemed elől a
kék tengert, a földi kupolát. Nézd, amíg lehet.
Az óra vészesen ketyeg, s Te már látod a lényeget,
a haldokló természetet. Az életed lélekelem,
ha sorvad a test, jajdul a lélek, gyengül a kéz,
béna a lábad, tudatod viaszba mártva,
és csak nézed a repülőket, amik évtizedek
óta róják az utat, hogy gyengüljön a földi tudat.
Erőtlen kéz nem forgat kardot. Fölényes vigyorral
arcán, a csúszó-mászó polip prédára les, telhetetlen
gyomra mindig üres. Egy kis csend:

- Hallod a repülőket?...







DÉJA VU


Mintha jártam volna itt, ezen az úton,
botlik lábam, mint akkor a félre gördült köveken.
A távoli templomtorony ugyanott, és a korhadt
faág is szemembe csap, sírni szeretnék.
Az érzések szorítják szívem, hát igen,
emlékszem már mindenre.

Mintha két életem lett volna eddig, már
jártam itt, szaladtam, mint gyermek anyám elé,
és ott a deszkakerítés mögül mordult felém
a fehér házőrző kuvasz, s én futottam át
a túloldalra, az orgonák alá, sírni szeretnék,
mert emlékszem már mindenre.

A rozzant kapu is itt van, már láttam valamikor,
a kilincse vasból, a széltől nyikorogva
mozdul, hívogat, lépjek át rajta, vissza
a múltamba, ott vár egy másik világ.

Megyek hát az ösvényen, hol lábamhoz
simul a múlt virága, a bokrokról mézharmat fürdeti
arcom, s nézem a házat, az ajtó csipke függönyét,
ami lassan kúszik a térben, mögötte sziluettként
halott anyám integet felém... vár engem.

Már jártam itt, érzem ismerős minden,
sírni szeretnék, lepke lettem, szárnyaim
véresre verdesik lelkem. Már emlékszem
Mindenre.







EGY DALT DÚDOLOK


A pszichém megfoszt ma az álmaimtól,
tágra nyílt szemem a semmibe néz,
fejemből kigördül a tudat, előttem fetreng,
mint az utcasarki részeg, saját nedvében
mocskosan bűzlik, szégyellem sorsomat.

Megtörténik az, mitől reszketve féltem,
a sors az, mi arcul üt, kinevet, tehetetlen
ember vagyok már én is, árván, egyedül
a vinnyogó tömegben.

Talán egy rés, kicsinyke egérút, mi kivezet
a tébolyult világból, hol nincs már érv,
se józan logika, csak megalkuvás, semmi más.

Ringatom magam, és egy dalt dúdolok,
halott lelkeket simogatok, keresem
a gyermek mellé az anyát. Fáj nagyon.
Fáj nagyon! Nekem fáj, és már kiáltok,
hangosan, még hangosabban!

Állj meg! Csak egy pillanatra.
Rendhagyó, igaz, a hang, mi utolér?
Nézel vissza rám, hozzám visszalépsz. És már látod.
Ott lenn a völgyben a fák alatt a holtakat.

A lezáratlan koporsók fölött a fehér galambokat.
Nézd! Szememből vérgyöngyök gurulnak a földre.
Siratom életem, a teljesség már sohase jő` el,
itt vége van a létnek, a tűz felemészt.
De még vágyakozva nézem e csodás világot,
ahol fűszálakon bóbiskolnak az álmok.







EGY NAP


...ébredés, lassan kortyolt kávé, feszült remegés,
sírós kedély, telefon, most nem beszélek, omlik a tér,
és a tudat, de ne félj fiam, csak múló hangulat, mert
fáj a lét, és nincs jövő, zsibbad a kéz és a fej, mi enyém,
rabol tőlem az idő, feladatok sorban, ajtó előtt, nem,
nem tudom, de keresem, nem találom, jön az ellenőr, kéri,
romok a szobában, telefonálok, hol van? végre válasz, - nézd
az ajtóval szemben, szekrény, polc! sírok, remegek, bennem
a szteroid röhög, nemsoká múlik, jön a fájdalom, meg az orvos
...papírok, szívhang, szomorú mosoly, baj van, kérdés - mi lesz?
válasz soha, szepszis, vények, műtét megint. Kezek, kezeim,
isten veletek, még nem!... megyek, hallgatom, kinn a kertben
tavasz varázsol, dorombol Kormi, Balu énekel, egy méhecske
köröz, keres, talál... virágszirom. fenyő alatt hóvirág, bennem
képregény, valami átvált... minden kép remény.







EGYSZER VÉGET ÉR


Egyszer véget ér az álom,
jól tudom.
De addig hiszek és álmodom.
Egyszer véget ér az út,
amin megyek.
De míg látom a fényeket,
nem pihenek.
Egyszer magam maradok,
mert angyallá változol,
elmerülsz az ég kékjében.
Egyszer véget ér az álom,
felébredek.
Síró hajnalon kereslek:
- Hol vagy, kedvesem?







EGYSZER VÉGET ÉR


Amikor fáradt kezem
már mozdulni se tud,
Amikor elmémben
a tudat kihunyt,
Akkor leszek boldogtalan.

Míg érzem az illatot,
Míg idegszálon fut a remegés,
Puha a tapintás,
Nem érdekel az elmúlás.

Majd te is megtudod,
Megérzed a félelmet,
Ami úgy követ,
mint a vadász,
Árkon-bokron át,
A nyomodba jár.

Ujjaid görbülnek,
Hátad hajol,
Évgyűrűk szemed alatt.
A test, amiben éltél,
Elkopik, aszalódik.

Mint egy kócbaba,
Gyér hajad őszül,
Fogaid hullnak,
Erőd elhagy.

Akkor leszel csak boldogtalan,
Mikor szólít a munka,
De indulni nem tudsz.
Bezárva egy testben,
Befelé csorog a könnyed.

Tehetetlen közönnyel megalkuszol,
Mert nem lesz más választásod.
Ha hívő vagy, majd Istenben bízol,
Az Ő kegyelmében, szeretetében,
Hogy felemel magához,
Mert jó ember voltál, megérdemled.

Ha hitetlen félelembe zárulsz,
Tudod, ebből nincs kiút.
Imádkozom érted,
hogy béküljön lelked.

Hidd el, céllal éltél,
Minden megélt napod áldás.
Ha itt az idő, nyugodt szívvel készülj.
Mosolyogva kérd a sírót,
Ne hullassa könnyét.

Lelked könnyű selymét,
Angyalok öleljék.







EL INNEN


Az est ráborul a tájra,
koromfekete köpenye alatt
pihen a föld.
A sápadt hold fekszik a felhők
mögött.
Surran a tolvaj, halkan, észrevétlen
mordul a láncos kutya.
Zörög a haraszt,
reccsen az ág, félelem figyel a fán.
Fordulsz az ágyban,
az álom tovaszáll.
Nyitott ablakodban
könyököl a túlvilág.
Nyomsz egy híreket,
kergeted a szellemeket.
Bámulod a képeket.
Pusztítás, tüntetés, éhezés,
válság, ígérgetés.
Ülsz és várod a csodát.
A tolvaj ügyes,
viszi a pénzes ládikád.
Ész nélkül keresed a kulcsot,
hogy nyiss egy másik ajtót,
- El innen...







ENGEDETLENSÉG


Egy nap elhozza nekünk az Engedetlenséget,
akkor a birkaruhát te is farkasbőrre cseréled, nem
mész bégetve a vágóhídra, nem hallgatsz a vezérkos
kolompszavára, mikor az út mentén minden jelzőtábla
egyfelé mutat, te letérsz s járod a saját utad.
Nem küldöd fiad a harcmezőre, se fel a csillagfényes
égre, hogy ezüstmadár hátáról szórja rád a halált,
arra kéred csak, hallgassa ő is az idők szavát.
A történelem vesztese a balga ember, aki se
nyomorán, se halálán nem talált hibát, bólogatva
hitt a megváltó Hatalomban, de ez az idő most lejárt.
Századokon át sirattad a múltat, a véres torz időt,
mi ellen nem lázadtál soha, mert engedelmes
hittel születtél, alázatra neveltettél. De most
itt az idő, hogy kilépj a sorból, kimondd, hogy nem!
Nem engeded, hogy játék legyen az élet, hogy
meghaljon az, kit legjobban szeretsz, nem engeded
a Földön a káoszt, a félelmet, nem engeded a háborút!
Kezedbe ecsetet veszel, festékbe mártod, és visszafested az égre
a madarakat, és újrafested ezt a csúf Világot.







AZ ÉLET RENDJE


Az élet rendje,
Hogy születünk,
Sok vívódással felnövünk.

Én keresés,
Pénzkeresés,
Párkeresés,
Célkeresés,
Ez az élet rendje.

Nyomulunk,
Mindenkin taposunk
Karriert építünk.
Majd véletlen
Boldogságra lelünk.

Nem becsülünk.
Csontjainkra
Tapadó izmainkat
Szaggatjuk.

Lelkünket kiégetjük.
Zsigereinket
Savval maratjuk.
Ez az élet rendje.

Hiszünk, építünk.
Házat, társadalmat.
Bomlasztunk közösséget,
Családot.

Halálba megyünk.
Halálra születünk.
Ez az élet rendje.







AZ ÉRZELMEK TÉTOVA ÜZENETE


Az érzelmek tétova üzenete vár rád,
még nem hiszed el csak vágysz rá.
Szívedben oldódik a magány,
könnyebb minden akadály.
A szerelem rád talált.
Tanácsot kérsz:
- Mit tegyek, annyiszor csalódtam,
érdemes hinnem az illúziókban?
Én válaszolok:
- Igen.
Kevés ember az, kire rátalál a szerelem.
Megérdemled. Már itt az idő,
hogy az életben te legyél végre a nyerő.
- Igen.
A sorrend változik, első helyre
került egy ember,
akit a sors neked küldött.
Az egész az egység létrejött.
A többi nem fontos, megoldható,
irányítható.
Sétálsz a Duna parton éjszaka,
körülötted él, zakatol a város,
hűs szellő fázósan átöleli a vállad.
Arra gondolsz talán sikerül
megőrizni a boldogságot.







GENDER JÉZUS!


Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Ma Jézus megszületett.

Vitát nyit róla a sok agyhalott Senki,
ki is volt Ő, férfi vagy nő? Íme, itt az új gender lobbi!
Összegörnyedt pénzeszsákok tologatják a zsetont,
zsebünkből most forgatják ki a holnapot.
Minek nekünk szabadság, fény, és öntudat?
Az életünk a legvidámabb barakk,
hol fetrengve sír a lelkünk, a megalázó közönyben.

Ma Jézus megszületett!

A Félelem csúf, torzszülött gyermeke
benéz az ablakunkon, ajtónkhoz oson.
Csendben időz, majd ököllel rácsap, ordítva
követel, engedjük be, hisz hozzánk tartozik!
S mi lehajtott fejjel ajtót nyitunk neki.

Már Jézus megszületett!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Várjuk Jézust! Valahol már megszületett!







GRAVITÁCIÓ


Újra és újra látlak
álmaimban.
Kisfiús mosolyod, égszínkék szemed,
nézel rám, szemedben mély szomorúság.
Beszélsz hozzám...
De nem hallom a szót...
Kérlek segíts, hogy megértselek!
Próbálom,
mint a szájról olvasó,
de nem értem a gondolatod.
Lemondtam rólad,
elhagytalak.
Küzdeni szerelemért?
Nem az én formám.
amiben élek az szürke valóság.
Két lábbal taposom a földet,
a tudatom a gravitációm.
Mit gondolsz,
ilyen nehezékkel hogyan lehet,
a szerelem szárnyán repülni,
lebegni?
Csak álmaimban altatom,
fájó tudatom,
hogy hiányzol,
nagyon, nagyon.







GYERE VELEM


Gyere velem, vezetlek,
elviszlek innen,
ebből az álomvilágból.
Látod, lefelé megyünk.
Kiléptünk a csillogó világból.
A szürke köd ragacsa ránk száll,
gyomrod görcsben,
az éhség mardossa belül.
Ruhád fodrát letépi az ág,
csupasz karod felsebzik az indák.
Gyere velem, vezetlek.
Ez egy igaz világ,
ez vár rád.
Pihenjünk. Nézz előre és nézz hátra,
kell a meditáció.
Elmélyülten koncentrálj egy pontra.
Hallgasd a folyó síró hangját,
mikor vonszolja hátán a hordalékát.
Használj maszkot, hogy levegőt kapj,
tartalékold az erőd!
Szükséged lesz rá, ez egy új világ.
Azt mondod nem kérsz belőle?
Már késő, te alkottad meg,
kezdj benne új életet.







GYERMEK


Homokvárat épít a gyermek.
Kicsi kezével falakat emel,
magas tornyokat,
vízzel telt várárkokat.

Közben beszél, mit, miért és
kitől védi a benn lakót.
- Tudod, ott benn van az öcsém,
még kicsi, rá vigyázok.

De benn van, látod, a Morzsi kutya,
meg lovak, oroszlánok.
Benn van a nagymama,
meg anya.

De nemsokára
hazaér a messzi útról apa,
és akkor már nyugodtan
építhetek egy nagy hidat.

Kell a híd, hogy jöjjenek
vendégségbe a gyerekek.
Építek biztonságosat,
nem lesz senkinek baja.

Elgondolkodom.
Kezem mozdul, simogatom
kócos fejét:
"Íme, itt a jövő nemzedék."

Építs gyermek erős várat,
körbe erős várfalat!
Vigyázz arra, aki benn van,
mert tiéd a föld és a haza.

Kicsi gyermek, szálljon rád
minden magyar áldás!
Hogy felnőj és legyél hazád fia.

Védd meg és őrizd egy életen át
a magyarok öntudatát.
Míg felnősz, ígérjük mi vigyázunk rád!







HALÁLOS CSÓK


Mikor eljön a vég, csókot lehel szádra a halál.
Keserű nyála folyik lelkeden át.
Megbénít a tudat, pánik tör rád,
itt a földi lét vége,
gyöngyözik homlokod hideg verítéke,
átsuhan előtted életed filmje.
Imát mormolsz, könyörgőt,
kérsz még időt.
Csak annyit, ami elég, hogy búcsúzz,
még időt, hogy ne kísértsen a múlt.
Időt, csak keveset, a bocsánatokra,
az el nem mondott titkokra.
Időt, hogy lezárd az életed.
Lassan megadod magad,
arcod fehér márványa alatt
simul a lélek nyugalma.
Már átlépni készülsz.
Kezed simogatott sok szerető arcot,
elmondtál minden bocsánatot,
azt is, hogy köszönöd ezt a földi életet,
a sok szeretetet.
Szemed alól pillangókén száll
a másik világba a lelked,
az út előtted áll,
amin szikrázva fénylik millió szentjánosbogár.







HA MAJD MEGÖREGSZÜNK


Egyszer megöregszünk...
léptünk tétova lesz, bottal járunk.
Sokat időzünk a múlt emlékeiben,
visszapergetjük az időt...
valamit folyton keresünk:
egy mosolyt a múltból, elfoszlott
fényképeket... ha egyszer megöregszünk,
meghajlik az idő,
és derékba tör minden színes álmunk.
Magányra vágyunk, egy csendes zugra
árnyas fa alatt, hol velünk időzhet
a lélek. Nincs kérdés bennünk,
mindre választ kaptunk,
sírva nevetünk majd... ha megöregszünk.







HAMIS KARÁCSONY


Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.

Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem
már oly nagyra nőtt, hogy elsötétítette az eget,
s már elfogyott belőlem minden jó gondolat,
mik eddig segítettek fényre, résekre lelni.
Bezárult minden ajtó.

Műmosollyal készülök az ünnepekre, nincs
bennem alázat, se "Szeretlek Jézus". Míg asztalom
rojtjait igazgatom, giccses adventi koszorúmon
gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva sír a rózsafüzér.
Még félben rajta a "Hiszek egy Istenben" és
benne búvik az "Áldott legyen az Ő neve. Ámen".

Könnyeimen keresztül nézem a világot, hol
millió ember mormol egy imát, és csókolva
hamis bálványokat, törlik gyilkos fegyverekről
az ártatlanok vérét, fürödnek az öléstől mámorító
kéjben, s hirdetik, igaz hittel, ölnek Isten nevében.

A végítélet szörnye már tápászkodik kénköves
nyoszolyáján, szájából hamisság nyála csorog.
Rothadó bűzével könyököl az ünnepi asztalokon.

Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.







HAZAÉRTEM


Öreg kezed, anyám, tedd a kezembe,
hadd simogassam még egyszer meg.
Ülök melletted, nem beszélünk, csak
hallgatunk együtt egy régi zenét.
Szívemben bomlik lassan a fájdalom.
Hazaértem, már itt vagyok veled.

Messzire mentem, távoli vidéken
sok évig éltem, nélküled, anyám.
De minden nap gondoltam rád.
Higgy nekem, látod, hazaértem,
itt vagyok veled, fogom a kezed,
veled maradok, sose hagylak el.

Ma megkondult a harang, érces
hangja zengett a falu felett.
Fehér csipkében, selyempárnán
nyugszik a fejed.
Kezed imára kulcsoltad szíved
felett. Öreg arcod szépségére
csúszik a halotti lepel.

Már tudom, csak ezért éltél
nap nap után,
csak ezért sírtál sok éjszakán,
hogy hazatérjek.
Ezért volt minden szavad esdeklő,
hogy egy nap még megfoghasd a kezem,
érezzem, mennyire szeretsz.
Hogy tudjam meg az utolsó nap,
mindig rám gondoltál,
szíved szakadt a bánattól.

Harangzúgást messzi viszi a szél,
megértettem a lélek üzenetét,
a magány fájdalmas énekét.







HULLÓ FALEVELEK


Reggelre ledobta ruháját a barackfa
Aranybarna szőnyegen hevert,
A hajnali fagy körbe udvarolta
Riasztó lett, a tegnapi csoda kert,
Hervadó levelek, haldokló virágok.
Mit műveltél már megint, te télfutár,
Legalább hírmondót küldtél volna előre,
Hogy mentsük, amit lehet fedél alá.
Nem baj, mindig ezt csinálod,
Huncut szelekkel vetkőzteted a kertet,
Mint egy igazi pernahajder.
Fáznak a madarak, a kiscsibéim,
A későn kelők, reszketve bújnak
A szalma melegébe.
Elő a lombseprűt, gereblyét,
Dolgozzunk hát, tüntessük el a lehullott
Falevelet, a fagyott virágot.
Szeretem a telet, de csak így öregen,
Kinn leesik az első hó, fehéren, csillogón.
Lassan ünneplőbe öltözik a természet,
Tarka ruháját cseréli, fehérre.
Ünneplőbe öltözik a ház,
Ünneplőbe öltözik a lélek,
Hisz nemsoká itt a karácsony.
Gondolataim előre küldöm,
Pihenjen meg asztalom fehér abroszán,
Díszes terítéken, az ünnepi vacsorán.
Körbeültetem az asztal köré, akiket szeretek
Pohárköszöntőt mondok: a boldogság veletek!
Halk duruzsolás, hangos nevetés,
Kanálcsörgés, koccanó poharak zenéje.

Felijedek, hangos csengő szóra,
A postás csenget, szomorún átadja:
Gyásztávirat!
Reszkető kézzel bontom.
Az álom tovaszállt,
Mert az ünnepi asztalnál
Egy szék megint üres lesz már.







JÉZUS


A szürke templomi homályban,
hűvös lelki borzongásban
kezem imára kulcsolom én,
és csak nézem Jézust a feszületén,
amulett kezemben a rózsafüzér

Tömjén illattal jön az alkonyati fény,
áldozó asztalon, a kehely oldalán
csillanva időzik, csúszik át hozzám,
bennem eltűnik, kialszik.
Miért vagyok itt?

Nézlek Jézus, Téged, hogy szólj,
öleld át lelkem, ringass egy kicsit,
mert szükségem van rád.
Látod, vámpírok sikolya széttépik agyam,
szememből vérpatak folyik.

Elveszek nélküled, adjál hitet,
hogy legyőzzem önmagam démonjait.
Szemed szomorúan lesütöd,
nem üzensz, de megérint az időtlenséged.

Nyílik egy ajtó és belépsz rajta,
fényárban állsz, és szólsz hozzám.
- Ne tévesszen meg a keresztre feszítésem,
én benned vagyok, és most is benned vérzek.







JÉZUS JÖJJ VISSZA


Ha Jézus keresztjét most cipelné,
és vállára most venné az emberiség
összes bűnét, alatta összeroskadna félúton.
Könyörögne hozzánk, váltsuk meg lelkét,

hogy tisztuljon hite, van értelme,
hogy értünk gyarló emberekért halálba
menjen. Hogy vérző kezéből kiálló szögek
nem hiába folyatják drága, szent vérét.
Hogy lesz értelme a mennybemenetelnek,
a feltámadásnak, és vezetőnk legyen
újra, elvigyen bennünket a Kánaánba.

Szent Jézus, ez a nép már nem a
régi! Júdások tanítványai, hitszegők,
bűnösök, harácsolók, kizsákmányolók
erősebbek itt már, mint a hitben alázkodók.
Mégis, ne csüggedj. Jöjj vissza
hozzánk, állj az út végére, hirdesd az

igét, a szeretet erejét, Húsvét Ünnepén.
Letértünk az útról, mögöttünk omlik
a hegyoldal, kövek torlaszán át nincs
visszaút, csak egy új, ismeretlen világ,
mi előttünk áll. Adj reményt hozzá.

Tisztítsd meg lelkünk, bocsásd meg
bűnünk, mert nagy a mi vétkünk.







KARÁCSONY


Belépett a tél a völgybe,
zúgó fenyvesek közt jött le.
Lépte nyomán fagyott virág,
kővé dermedtek a fák.

Bolyhozta fehérre tó jegét,
ezüst jégkásával főzte levesét.
De csitt, ki sír az éjszakában,
a hósapkás kicsi házban?

Szélkezével kopog a tél
az ablak kristályos üvegén.
Benn egy didergő gyermeket lát,
ki sírva kérleli az anyját.

Valami nincs itt rendjén,
kavarta tovább a tél a hópihét,
majd besúgott az ajtó réseken
a tél egy csodás mesét.

Mesélt a télről, a havas tájról,
a vetést védelmező hó-paplanról.
Hogyha tavasz jön lába nyomában,
virágfüzér lesz a nyakában.

Mesélt a tél a karácsonyról,
a csodás, szent ünnepnapról.
Mikor ezüst szánkón jön télapó,
szeretet-zsákkal tele a szánkó.

A gyermek elalszik végre,
kicsi lelkében ott a béke.
Erdő mélyéről megrakott
szekeret húz két deres,

a házhoz érve prüszkölve megáll.
Az ablakon át az első napsugár
reggel a gyermekre rátalál.
Az anya mosolyog csendben,

benn már a boldogság tanyáz.
Kinn a tél zenél, orgonasíp a szél,
benn a házban gyermeknevetés,
velük a tavaszt váró remény.

Karácsonyfán imbolygó gyertyafény...







KARÁCSONY, GAZDASÁGI VÁLSÁGBAN


Félek, hogy itt van újra a Karácsony,
még egy pár hét, és vágyott ünnep
követelődzőn vigyorog rám.
Kérdezi kajánul, megvetted már
a beígért ajándékot, a vasalót, a kabátot,
a mikrót, a kenyérpirítót, meg minden mást,
mit Jézuskától vár a család?
Havas köpenyét arcomba rázza,
jeges csókját homlokomra nyomja,
engem meg a hideg ráz.
Leveleket írok, mindenkinek.
Rajzolok rájuk szíveket.
A szívek alá írok verseket.
Kedves családom, míg el nem felejtem,
az idén a gazdasági válságot kezeltem,
ezért átütemeztem a karácsonyt, nem
jut a költségvetésből semmire.
Csak egy maradt, az is szerényen,
gőzölgő leves mellé, az őszinteségem.
Fogadjátok, nagy-nagy szeretettel!
Talán jövőre, ha elmúlik a világvége,
A fentieket újra átértékelve,
Készülök a szeretet ünnepére.







KÉSEI TALÁLKOZÁS


Szemed lehunyod, pihensz
Egy hajtincs homlokodon
Elsimítja gondolatod
Olyan nyugodt az arcod
A mély ráncok szemed alatt
Kisimulnak
Pihenj kedvesem
Ülök melletted és őrizem
A csendet
Hogy ne zavarjon semmi
Egy kis békét hagyni
Zaklatott szívednek
Fáradt testednek
A külvilágtól elszigetelve
A csend csak a csend
Öleljen
Pihenj kedvesem.
A sors kegyes volt hozzám

Mikor a lelkem egyedül kóborolt
Magányos szívem
Mindig szomorú dalt dalolt
A sors téged nekem adott

Öreg voltam már a szerelemre
De felnőttem az igaz szeretetre
Mi kell már nekem?
A fiatalkori mámor?
Túlnőtte önmagát a vágy
Sokkal erősebb annál
Amíg élek, szükségem van rád.
Mert te vagy én, és én vagyok te
Külön - külön, semmi se.







KIHALÁS


A madár figyelve kémlelte
A ködös őszi eget,
Szárnyát szétnyitotta
Suhogtatta,
Próbálgatta erejét.
Ősi ösztön súgta:
Menni kell,
Itt az idő!
Aztán nekirugaszkodott,
Fel, egyre magasabbra.
Felhőkkel szállt,
Szelek szárnyán.
Mindegy, mi volt,
Vihar, sebes eső
Zúzmarás köd,
Mint egy robotrepülő,
Nem volt akadály.
Ezernyi kilométer után,
Végre ott a pihenő.
Mikor leszállt,
Elérte célját,
Kétségbeesett.
Ősi ösztön hozta,
De világát nem találta.
Kereste a régi költőhelyét,
Az otthagyott vidéket,
A virágzó rétet,
De a táj kiégett,
Virág helyett bomba tölcsérek.
Gyenge lábán alig állva
A madár csak siratta
Gyönyörű szép otthonát.
Tollát borzolva,
Halálát várta.







KILAKOLTATÁS


A végzés tegnap jött.
Lassan bontotta, a boríték zörgött,
Reszkető keze alatt.
Szédült, vegyél mély levegőt,
Mondogatta, közben olvasta
Halálos ítéletét.
Csak ült, mint a szobor,
A szó a fájdalom
Megfagyott.
- Anya mi baj?
Görbült a gyermek szája,
Ijedten nézte fakó szemét.
Mosolygott
- Semmi fiam, semmi,
Csak jött egy levél,
Azt írják holnapra pakoljunk,
El kell hagyni a házunk.
- Hová megyünk? - sírt csendben a fia
- Nem tudom, valahova.
- Isten majd megsegít!
Reggel csomagolt, lassan,
Vánszorogva.
Régi fényképek, bögrék,
Emlékek.
Már minden dobozban,
Már nem sírt, szeme száraz kút.
Az ajtóban emberek,
Mogorvák, csendesek,
A bútorok a székek,
Az emlékek,
A ház előtt a porban,
A ház ajtaja zárul.
A fiú anyjára könyörögve néz,
- Becsaptál engem,
Nincs is Isten!
Ha volna, itt lenne,
Segítene,
A bácsikat elkergetné!
Az anya görnyedt hátát,
A szégyen a földbe nyomta.
- Van Isten, fiam,
Csak messze van.







KÖZELÍT AZ ŐSZ


Az éjszakák már hűvösek,
nyitott ablakodban ül a csend.
Reggeli sétádon már nem vagy egyedül.
A fák lombja közül siklik a köd,
válladra ül.
Festi az ősz a tájat,
aranyra, barnára.
Ökörnyál száll a szél hátán,
ezüst fátyolként lebeg.
A nap szűrt fénye háztetőn pihen.
Hangos madárhad a villanydróton
gyülekezőt tart.
Már mindnyájan vándorútra készen.


Mindig ugyanez minden évben,
szinte percre pontosan.
Nincs változás.
Ugyanaz a kép, ugyanazok a hangok.
Csak te, te változol.
Hajadban ősz hajszál,
szemed tüze fakul,
már tompa fényben fürdik benned
az érzelem.
Ökölbe zárt kezedben már
nem búvik simogatás.
Az ősz közelíti hozzád
az elmúlást.







LEMONDÁS


Gyűrött arcodon mélyülő ráncok,
szemed fénye vörös folt.
Egy pontra figyelsz, már nem érdekelnek
a külsőségek.
Kiégett lelked hamvaiban keresgélsz
egy szikrát,
szétesett életed előtt állsz, és mint a régész,
újra restaurálsz.
Még hiszel.
Mindennap mondod az imát,
nyomod az életfilozófiát.
Még hiszel.
Erőlködve, hogy minden olyan, mint rég,
erős karodban ott a szenvedély.
De kimosta az agyad a bódulat
és újra és újra,
izmaidban görcsöl a vágy.
A lemondás.







LÉLEKSIRATÓ


Még élek, érzem, még ver a pulzusom,
még mozdul a karom,
de gyűrötten lóg bennem a lélek,
mint mosott rongy a drótkötélen.
Foldozom össze széteső hitem,
sírva illesztem darabjait össze.
De már porlik, marja az enyészet.
Nincs bennem már sejtelem, nem
érzem az ízét, meghalt a reményem.
Az életem mint zene, mit komponált
a sors, tévedésből rontott kottákon
gyakorolt, rajtam maradt, mint véres
konc, kísér, mint halottat a gyászzene.
Rossz napokra rossz éjjelek, izzadó kezek,
tágra nyílt, felriadó szemek, félelem.
Az elhagyás mély gödrében fekszem,
földlakók bújnak szemembe, testem
feszített háló a mélyben.







LILA KÖDBEN ÚSZIK A VÉGTELEN


Volt idő, mikor reménykedtem,
álmokat szőttem csendben.
Lelkemben egymás mellé raktam
mindent, mi kedves volt nekem.

De már nem álmodok, csak megy
az idő, néha utazok vele,
távoli, messzi csillagok közé,
ahol lila ködben úszik a végtelen.

Ott nincs múlt, jelen, se jövő.
Mit mondjak neked, fiam,
ha kérdessz egy reggelen,
hogy itt az idő, most már tied,

járni akarod az ösvényemet?
Választ ne várj, mert nem tudom.
Már régen nem megyek az úton,
amiben bíztam, hogy célba visz,

eltűnt előlem, semmivé lett.
Ott úszik fenn, ott a végtelenben.
Kijózanodtam az élet mámorából,
már semmi nem olyan, mint rég volt.

Én már látom a jövőt, a romokon a
véres lábnyomokat, mik előttem járnak.
Mégis csendben hallgatok. Higgyél
fiam, a jövő küldi feléd az égi zenét.







LÍRA FELSŐFOKON


Mint a szellemidézők
egymás kezét fogva,
egy ismeretlen erő
mozgat le föl.
Fehér papírra írott sorok,
túlvilági hangzatok
üzenetek, vád íratok,
csak úgy magától
mozdulok.
Nem diktál senki,
nem kényszerít,
csak az elmém
az siettet:
Még írj,
sok az üzenet!
Kinek írok én,
kit érdekel a
pesszimizmusom?
Éhező gyomrok
könnyes szemek,
otthontalan jövő,
szakadt gyökerek,
átkok, imák helyett.
Agresszív tudat,
mikor a szív ketté hasad.
A költészet a hit, a jövő,
a reményt ölelő,
álomképet ringató,
rímre bomló.
A magyarok öröksége,
fenséges szókincse,
huncut szójáték,
hangzatos szavak,
látod mit tudok?
Bonyolult effektusok:
"harmatcsepp ragyog,
a selyem fonalán,
bárányfelhő rajzol szíveket,
tó tükrében hableány"
Én nem ezt látom:
az égből savas eső marja a fákat,
tó vizében döglik a hal,
a sugárszint emelkedik,
születik a mutáns faj.
Nem vagyok, nem leszek érdekes,
ki kíváncsi rám,
ha mindig a valóságot
Írja a fehér lapra
líra idegen tudatom?







MAGÁNY


Rám süt-e a reggel első sugara,
ringat-e még anyám simogató karja,
lesz-e még kenyér elébem téve,
fázós életem tűz melegíti-e?
Hajnali harmatcsepp lábam nyomában,
lesz-e hol aludni, ha leszáll az este?
Találok-e gyöngyöt széles út porában?
Szeretetgyöngyöt, amik szétgurultak
eső verte úton, sárba bennragadtak.
Keserves életem
magányba temetem,
fakeresztre írom:
"Nincs nekem otthonom"










MAGYARORSZÁG


Hogy mondjam el neked,
Mit jelent e föld nekem?
Szavak szürkék, hiteltelenek.
Megpróbálom mégis, hunyd be szemed!
Vedd át tőlem a szeretet-képeket.
Hallgasd a patak surranó vizét,
Kristálytiszta leheletét.
Hegedűszó, virtuóz muzsika,
Erdő mélyén a madarak dala.
Síkvidék, szélfodrozta lankák,
Vizionált délibáb.
Hegycsúcsok, hamvas gerincek,


Mély ölükben ragyogó ércek.
Lenn a mélyben földalatti folyók,
Melyek feltörve, élethordozók.
Egy bölcső, melyben ring egy gyermek,
Kis falvakban reggeli kakasszó.
Hogy meséljem el a fel nem foghatót,
Ami előtt mindennap lelkem meghajol.
A föld, amire mindennap lépek.
A gyökerek belőlem a mélybe,
Gránitkövekbe kapaszkodnak,
Mert csak így élek.
A hazám ez a gyönyörű ország:
Magyarország.







MÁR FÁRADOK


Már fáradok, sokáig nem hittem el,
hogy ilyen nehéz lesz az élet.
Ha tehetem, elbúvok csendes árnyú fák alá,
nézem, hallgatom a mikrovilágot kívül, belül.
A levelet cipelő hangya erejét csodálom,
szeretném átvenni óriási terhét,
de a magamé is egyre nehezül.
Nem csak az öregség,
nemcsak a világ elől
menekülök,
hanem önmagam elől.
Talán belülről szóló hangtól
választ kapok,
a belső káoszból rendet teremtve
újra erős leszek.
A belső önmagamnak ezernyi kérdést
felteszek:
- Hol rontottam el?
- Ki vagyok én, miért születtem,
és egyáltalán, miért ilyen tébolyult a lelkem?
Nem látom tisztán az ösvényeket,
újra elkerül a megoldás, a felismerés.
mert az EGÓ uralkodik felettem:
- Te osztod a kártyát, dobd a lapokat!
- Kihívás az élet nem csak hangulat,
tiéd a világ birtokoljad!
Csak benn szól a lelkemben,
legbelül egy halk hegedű,
miért nem élem az életem







MEGPIHENNÉK


Ma itt, holnap ott.
Sodor az élet.
Nem magamtól megyek,
Visznek.
Soha sincs otthon,
Rólad álmodom,
Érzem, meg nem találom.
Forró vérem hajt,
Dacol akaratom
Büszke roma vérem,
Hozza a bajt.
Megpihennék már ölelő kezedben,
De elrontottam mindent,
Már nem szeretsz engem.
Könnyeid fátylán át,
Simogattál,
Utamra engedtél.
Féltél,
Hogy rossz vagyok,
Soha meg nem javulok.
Ha tudnád, hogy tévedtél,
Mert szenvedek, félek,
Büszkeségem,
Kőbe vésett engem.
Kemény sorok,
Hogy bűnözőként halok.
Megpihennék már ölelő kezedben,
De elrontottam mindent.
Sötét éjszakában,
Sírok utánad.







MEGVILÁGOSODÁS


Már nem félek.
A görcs oldódik.
Már értékeltem.
Elfogadtam a múltam,
már nyugodtan
várom a holnapokat.
Az este nem rémiszt,
sem az álmok.
Már nem sikolt az alvó tudatom.
Már nem félek.
Letisztultak a képek.
Minden reggel kinyitom ablakom
és megköszönöm,
hogy ezen a földön élek.
Megköszönöm
a felhőknek az esőt,
a napnak a meleget,
a fa árnyékát dicsérem.
Megköszönöm,
hogy szeretetben élek,
hogy aurámban fénylik a hit,
hogy látok mindent,
azt is, mi rejtve van.
Már más szemmel nézem
a világot.
Én már nem félek.
De téged féltelek.







MÉG ITT VAGYOK


Hogy elszaladtak az órák, napok, évek.
Siratom a múló időmet.
Ősz hajamról kopik a festék, szemem tüze
nem ragyog úgy, mint rég.
Szemem alatt az évgyűrűk mutatják,
közeleg a nagy utazás.
De még itt vagyok.
Javítgatok, mint egy ezermester,
foltozgatom a sok üres napot,
mit szeleburdi létem hátrahagyott.
Már okos fejemmel tudom a megoldást,
hogyan kezeljek minden problémát.
Nyúlnék vissza a múltba, hogy változzon
minden félresikerült napom.
De nem tudok.
Talán leírom, hogy olvasd el, felejts,
és bocsáss meg mindenért,
a bántó szóért, a fájdalmakért,
miattam átsírt éjszakákért.
Bölcsé tett az élet, mégse segít rajtam,
nem hozza vissza a visszahozhatatlant.
Már nem kifelé figyelek, önmagamban élek,
szelíd ráncaimba temetnek az évek.







MÉG LÁTLAK TÉGED


Még látlak téged, még nem halványult az emlék,
mintha tegnap lenne, s Te csomóra kötöd a kendőd,
kötényed zsebébe magokat raksz, indulsz a kertbe,
mert itt a tavasz, siettet ezernyi teendőd, nem időzöl,
nem érsz rá beszélni velem, mész a gyalogúton át
az almafák alatt, róluk sziromeső hullik rád.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is hallom, hogy
perlekedsz a kotlóssal, aki csibéivel világgá indult,
nem törődve ezernyi veszéllyel, de te hajtod
ki a bozótosból, csak mondod neki a szentenciát.
Nem érted meg a kotlós szabadság iránti vágyát.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is hallom, érezlek is,
itt benn a szívemben, mert kiszakadtam belőled,
de egy erős kötél megmaradt örökre, nem szakítja
a sír, ahová elmentél görbebotoddal kopogva,
végérvényesen árvaként itt hagyva engem, aki
még most is csak keres, hogy állj végre meg, mert
fontos beszédem van veled, még el kell mondanom
valamit Neked, Édesanyám.
Tíz éve már, hogy itt hagytál, tíz éve várom, hogy
meghallgassál. Még látlak Téged, hangod is hallom,
még érezlek...







MÉG NEM HAGYHATSZ EL


Még döbbenten álltam s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
Még éreztelek.
Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem, ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled velem?
A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már benn ordított, mint bölcsőben síró gyermek,
követeltelek - még nem hagyhatsz magamra, még ezernyi perc,
ami még közös, még ezernyi mosoly, simogatás,
várj kicsit még, várj, még elmondom neked,
tegnap akartam, hogy mennyire szeretlek.
Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
benne fürödtek a halálmadarak.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben szállt a lelked be rajta.
Már tudtam, hogy odaát vagy.

Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapokon a bevésett nevet,
születtél, meghaltál, örök emlékezet.
De tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot hozok, mint más, minden évben,
aztán mosollyal arcomon elsétálok Veled.







MIKOR A NAP ELSIRATJA


Mikor a nap elsiratja az utolsó bíborkönnyét,
és az estben elring kicsit még a tó vizén,
könyörtelenül jön mögötte a sötétség,
a hűvös, esti szélben újra didereg lelkem.

Próbálok küzdeni, mesében élni,
álmodni újra, mint rég, nézni
önmagam tükörképét, keresni
egy pontot, honnan újra kezdhetném
szétszaggatott, boldog napjaim.

Mit építek nappal, széthullik estére,
önámításból kudarcok hullnak,
hamis üveggolyók pattogva gurulnak,
és újra és újra jön a fájó érzés,
az üresség, a kínzó egyedüllét.

Pedig zsong körülöttem a világ,
zajok simulnak hozzám, érzem
illatát a létnek, valaki köszön, valaki elmegy,
valaki folyton hozzám beszél, és nekem
mégis befelé hullik könnyem, mert
vigasztalhatatlanul hiányzol nekem.

Üldögélek kicsit, bolyongok a múltban,
nem engedlek el, megidézlek újra:
- Ülj mellém, Kedves, hadd nézzelek!
A száguldás megáll, az idő lelassul
egy pillanatra, a perc megreked,
és érzem eljöttél, itt ülsz velem.

Szemed sugarából a hold ezüstje hullik,
szád mosolyából halk zene szól, már
érzem a bennem lévő remegést, Te
hozzám fordulsz és szólsz: - Miért
nem felejtesz el örökre engem?
Sok éve már, hogy elhagytalak és
járom a végtelen, égi utamat.
Engedj el engem!

Megpróbálom elmondani neked,
hogy ne kérj tőlem lehetetlent.
Ha elfeledlek, meghal vele az érzés,
a soha nem múló, igaz szerelem.

Miért szeretsz? - kérdesz újból.
Én csak suttogok: nem tudom.
Nem az szeret, kit látol.
A lelkem belül, az szeret.







MIKULÁS


Ej, Mikulás, Mikulás,
Mondjad már, mire vársz?!
Fésüld ki a szakállad,
Fényesítsd ki a csizmádat.
Hosszú út áll előtted,
Kis unokám vár téged.
El ne felejtsd a csengőszót,
Meg a Mikulás-jelszót!
Az se baj, ha elviszed,
Megmutatod az útleveled.
Mert az én unokám okos ám,
Nem jó minden jött-ment Mikulás.
Ha már így megalkudtunk,
Itt van minden, ami kell.
Vigyed, itt a lista:
Egy dobozban szeretet,
A másikban vegyesen
Játék, cukor meg egy kis vágyódás:
Mikor láthatom az unokám?
Mikulás, Mikulás,
Én is várok ám
Egy kis csomagot ezüstpapírban.
El ne cseréld
Az unokám szeretetét!







MIRE VÁRSZ


Még most is erőlködsz a semmin,
pedig a ma minden reményt elvitt,
vitte az álmaid, a mindig változót,
sosem volt akaratod, lebénított.
Mire vársz?
Mikor meséltem neked esténként,
melléd ülve egy végtelen sorsmesét,
mindig kinevettél, rémeket látsz,
azt mondtad nekem... és lazán
és fölényesen rágyújtottál.
Most mire vársz?
A lendület megtört, a kedved halott,
a lelked soha senkire nem hallgatott.
Nehezen veszed a levegőt, de még
nevetsz, gurul a tablettára a sör...
- Még kéne egy rövid, vodka talán,
felejtőnek, menj, hagyj engem, anyám!
Mire vársz?
Belül, magamban megértelek, mert
az élet, mint a hordalékot partra vetett.
Próbáltál menni, társakat lelni,
gyenge hiteddel kapaszkodni valakibe.
De mindig feladtad.
Most mire vársz?







MIT ÉR AZ EMBER


Mit ér az ember, ha nincs hajléka,
ha csak a kemény föld derékalja,
takarója nagykabátja, feje alja
daróctáska, mondd mit ér?

Mit ér az ember, ha nincs asztala,
min ott a mindennapi elemózsia,
csak annyi mi elég, ne haljon éhen,
de ha nincs... mondd, mit ér?

Mit ér az ember, ha nincs szerelme,
ha sivár minden naplemente,
nem tépi érzelem szívét ezerfelé,
nem ölel karja, mondd, mit ér?

Mit ér az ember, ha nincs célja,
se hite, ha álmodni se akar
egy szebb világot, hol háza van,
fekhelye, szerelme, asztala,
mondd, mit ér?







A MÚLT


Egy nap útra keltél, rám hagytad a múltad,
és kisszobádban mindet összeraktad.
A féltve őrzött bögrét, szakadt láncot,
az ünneplő ruhádról leszakadt gombot.

Azt mondtad, vége, elmúlt a gyerekkor,
két lábon állsz ezután, mint a kőszobor.
Fújhat hideg szél, eshet felhőszakadás,
ne féltselek, már régen felnőtté váltál.

Sírtál egy kicsit, színleg, vagy igazán,
nem éreztem belül az elválás fájdalmát.
Nyikorgó kapu lépted után döngött,
mindent itt hagytál magad mögött.

Csak nézem a fényképed, mosolygós
szemed. Kész nő lettél, csak a lelked
gyerek, ott benn egy játszó kobold,
aki tündérmesékben bennrekedt.

Láttalak Téged véletlenül a minap.
Utcasarkon vártad a remény sugarát,
hajadon nem volt glória, se parfüm,
szemed szürkén bámult és tétován.

Kopott melegítőd, lyukas cipőd
átázva dacolta a zord múló időt.
Lehajtott fejjel álltál egyedül,
még most se értem, miért menekülsz?
Pedig mondtad:

Tiszta lapokkal, új életet kezdek.
Lerázom magamról a múltamat,
elfelejtek mindent, amikért sírtam,
a meggyalázott gyermekkoromat.

Nem hitted el nekem, pedig szóltam:
Múlt nélkül nincs jövő, nincs jelen.
Talán itthon jártál ott, gondolatban,
a rám hagyott múltad rakosgattad
vissza az üresen hagyott polcaidra.







NAPLEMENTE


A nap óriás vörös gömbje a horizontra ért
ringott még kicsit a tó vizén,
játszott a faleveleken, pasztellt festett, majd
szürkét, utána maradt a sötétség.

Naplemente, mindennap csodálom, az ég
üzen felém, új nap jön holnap,
vele együtt egy új remény.

Mi lesz akkor, ha zárt szemem nyitni nem
tudom, hiába minden erőfeszítés,
ha eljön értem az örök naplemente,
és nem virrad a reggel?







NŐNAPRA


Néha az emlékek szépülnek,
Elvesznek fájó rezdülések,
Ilyen ez a nap is.
Csak szépre gondolok.
A nőkre, a termékeny istennőkre.
A nőkre, akik hordozzák tenyerükben
Az otthont melegítő lángot,
Hordozzák szívükben
A bocsánatot.
Akik tudnak alázattal szeretni,
A gyermekeikért halálba menni.
Ez a nap róluk szól.
Indulj el, hozz nekik virágot,
Ezernyi rózsaszálat.
Kedves mosolyt kapsz, ölelést.
Talán könnyek szöknek a szemébe,
De nem a rózsáktól, hidd el.
A szemedből áradó fénytől,
A szeretettől.
Mert a nők nem várnak csodát,
Se luxusautót, királyi palotát.
Ők közkatonák.
Nekik a legnagyobb ajándék,
A szívből jövő szeretet.
Soha ne tévesszenek meg
a külsőségek.
Mert a nőnek ezernyi arca van.
Démoni, tudós, határozott,
Kemény, vagy lágyan ringató.
De belülről mind ugyanaz,
ott benn egy tigrisanya van.







OTTHONRA VÁGYOM


Mikor azt mondod,
Haza mész, Te tudod hová.
Mikor én mondom,
Csak megyek valahová.
Otthon,
Gondolatban eljátszom vele.
Van szobám,
Kincses fiókom,
Legóm,
Íróasztalom, székem,
Tiszta huzatú ágyam,
Számítógépem.
A konyha felől illatok szállnak,
Halkan szól a rádió.
Anyám hangja messziről szól,
- Vacsora, vacsora!
Kopognak az ajtón,
- Bemehetek?
- Ne gyere, még kell egy kis magány,
Szükségem van rá,
Otthonra vágyom!
Álmodom!







ÖRÖK EMLÉKEZET


"Az évek jöttek, mentek," észrevétlen,
elsuhant mellettem több évtized, de
nem törődtem a múló idővel. Velem voltál.
Melegített a szemedben izzó parázs.
De egy nap fátyolt húzott az ég az arcára,
az ébredő magány hozzám simult, rám
tekerte köldökzsinórját, és fájdalmam
megszülte a hiányt.
Egészen összetörtem, kis apró cserepekké
váltam, min gyöngyözve sírt a hajnal,
az est, és az idő már vánszorogva
lépdelt a poros utakon, amin szétgurultak
lelkem összes igazgyöngyei.
Valahol elmaradtál tőlem, valamikor. Még
daloltam, hangosan nevettem, pedig már
te nem voltál sehol.
A boldogság ott ült ma is egy ócska padon
kinn a parkban, a régi helyen. Melléültem,
vártam, talán mint rég, átölel. Hallottam, hogy mesél
a szél, a neved suttogta fülembe szüntelen.
Lábamhoz simult egy rozsdás falevél,
min elfakult minden nyárszínű ér.
Sétálok az őszi fák alatt. Érzem, itt lépkedsz velem.
Nem nézek fel, de megérint az illatod, kezed
selyme bújó ujjaid hegyén. Bolondság
ez az érzés, mégis jó, önámítás az örökké
létezésed, mi majd egészen végigkísér.
Az idő lelassul, kitisztulnak a képek,
meg megállok néha, ha látom a szépséged.
Szívemben nyugszik a csend,
régi emlékeimben.
"Élsz és uralkodol örökkön. Amen."







PERZSELŐ NAP /GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS/


Nyári napnak forró sugara
most pusztítani jött.
Amerre jár, lépte alatt
a föld felperzselődött.
Hajnal hűvösében nyíló virágot
körbe csókolja,
kiszívja nedvét, a földbe tapossa.
Mező zöld pázsitját kiszárította,
szalma, kóró lett, kietlen puszta
a haldokló bogarak oltára.
Vízért sír a madár lassú reptében,
közben szikrát gyújt a nap
a kiszáradt völgyben.
Ég már a bozót, sikolt a természet,
füstben fuldokol, vár rá az enyészet.
Fekete felhők tornyosulnak,
végre itt az eső!
De helyette jön egy gonosz,
világrengető,
pusztító szélvihar.
Villámok cikáznak, az ég remeg.
Lenn a tűzörvényben meghal a természet.
Összekulcsolt kézzel sok tehetetlen ember
nem szab gátat a globális felmelegedésnek.
Csak anyóka sírdogál,
könnye patakká vált,
benne élesztgeti, reszkető kezével
simogatja kiszáradt virágát.







RÉMÁLMAIM -


Ma újra álmodtam rólad.
A kertben ültél a zöld mezőn,
Melletted elborult kosarad,
Szétgurult a sok pirosló alma.
Elmerülten, figyeltél engem.
Kisgyerekként, gurultam a füvön,
Ugráltam, énekeltem.
Neked tetszelegtem.
Mosolyogtál, nagyokat kacagtál.
Vigyázz, el ne ess,
Lassabban gyermekem!

Fönn az égen sötét felhők gyűltek,
Ijedten nézted az eget.
Hirtelen orkán erejű szél
Mutogatta erejét.
Falevelek hullottak, a kosár is repült,
Felkaptál, hogy velem a házba menekülj.
Léptél, de nem haladtál,
Görnyedtél, hajoltál
Magadhoz szorítottál.

Az ajtó csak távolodott,
Már sötét volt,
A hideg eső csontjainkig hatolt,
Sikoltva öleltelek magamhoz!

Ma újra álmodtam rólad,
Tudom, holnap is fogok.
Mikor felébredek,
Gyűrött párnámon sírok.
Rémálmaim meddig kísértetek?







RINGASD EL MAGAD


Mesélj magadnak egy mesét,
Álmodj magadnak egy jó érzést,
Ringasd el magad
Egy szép világba!
Egy kristálytiszta palotába.
Nehéz szőnyegen mezítláb sétálj,
Rózsaszirommal telt heverőn hálj!


Mit ér az élet,
Ha nem tudsz álmodni?
Önámítás, azt mondod,
Miben lehet már hinni?
Majd te megmondod?
Az élet nem álom,
Tudom,
Rideg valóság.
Ha nem öltözteted fel a szíved,
Mindennap,
Nem véded magad,
Kemény öntudattal,
Látni fogják, milyen gyenge,
Sebezhető vagy.
Szemedben könnyek ülnek,
Belül szorít a bánat.
Kívül mosolyogsz,
Tudod, hogy álszent vagy.
Mikor a néma csend köréd von
Védelmező hálót,
Elsírsz minden könnyet,
Ami tengerré vált benned.
Jó lenne magadhoz ölelni azt, akire vágyol,
Helyette újra álmodol,
egy hamis világot.
Mi emberek színjátékot játszunk,
Osztott szerepeinkbe lassan belehalunk.
Nekünk szabad madár a lelkünk,
Ami fényéveket repül!
Repül?
Erős vasláncokkal kalitkába zárva,
Szárnyaszegetten
Kuporog csendesen.

Mesélj magadnak, egy mesét,
Álmodj magadnak egy jó érzést,
Ringasd el magad
Egy szép világba!
Egy kristálytiszta palotába.
Nehéz szőnyegen mezítláb sétálj,
Rózsaszirommal telt heverőn hálj!
Az álmod kísérjen egy életen át,
Hogy elviseld, amit hoz a rideg valóság.







SEGÍTS!


Csalódtál már életedben úgy isten igazán?
Érezted-e egyszer is, hogy romokban a világ,
mit gondos kézzel építgettél,
álomképpel szövögettél
nap-nap után?
Volt-e már olyan pillanatod, hogy benned
patakká vált a könnyed,
kerülted az embereket,
magányos farkassá váltál?
Ki vicsorít a szelíd simogatásra,
és érzelmeit börtönbe zárta?
Ha nem, hát nézz rám
és segíts, kinyitni a zárkám!
Már évek óta keresem a kulcsát,
mit önmagam dobtam feneketlen kútba,
mert olyan nagyot csalódtam ebben a világban.







SÍR SZÉLÉN ÁLLOK


Sír szélén állok, hol van a bánat?
Anyám, nem sírok utánad.
Csak itt benn szorít a csend,
mert elhagytál engem,
elszállt a lelked.

Tudom, hogy rossz voltam,
tékozló gyermek,
de az anyák
mindig szeretnek.
Te miért voltál kivétel?

Talán miattam,
mert rossz voltam?
Részeg éjszakákon,
a halállal háltál,
vártál egy szebb világot?

Előttem a kihantolt sír,
vastag sodrott kötélen,
eresztik a mélybe,
koporsóban nyugvó
halott testedet.

Ha tehetném, sírnék,
de nincsen könnyem.
Kiáltani kéne,
síró temetőben
vigye a szél.

- Gyűlöllek anyám.
mert nem szerettél!

Kezemből hullik a föld pora
szórom a koporsódra,
koppan a tölgyfán.
Évtizedek hozzák
szívem bocsánatát.

/A szerző nem önmagáról írta, de ott volt, mikor a nevelt lánya 9 évesen egy könnyet sem ejtett az anyja temetésén/







SZENILITÁS


Az élet mellettem elrohant,
futtában belém kapott, megmart.
Néha, hogy ne érezzek, altatott,
kikapcsolta a tudatom.
Sodort magával, mindennap
ajándékozott.
Nekem adott ezernyi tapasztalatot.
Megérintett szelíd érzelmekkel,
majd korbáccsal ütött, hátha belehalok.
Túléltem, itt vagyok.
Bölcsebb lettem,
vagy csak öregebb, akire
rárakódott sok évtized?
Kövületként egymáson sorban
préselte jellemem kemény akaratba?
Csakis akaratba!
Megtanított, hogy erős legyek,
világot nyitott benne az értelem,
utat mutatott a sötét éjszakában,
vakon vezetett, mégis láttam.
Most mégis úgy érzem, valami nincs rendben.
Nem jó, hogy bölccsé öregedtem.
Mert elérnek hozzám a nyomorgó lelkek.
Fáj, ha látom a gyengeséget,
zavar, ha hallgatok sok értelmetlen beszédet.
Sokkol a naivitás, a farokbehúzós szolgaság.
Az élet rohan, nem pihen,
hoz végre majd egy kis szenilitást,
és én végre nyugalmat lelek.







A SZÉP ÚJ VILÁG


A fák levelén vörös folt izzik, jajdul
az erdő, reccsenve tör le az ág, búsul
lenn a földön, a porban a sok kiszikkadt virág.

A meleg szélben ring a vízen egy árva
csónak, korhadt fájához simul, ütődik,
koppan a mélyből kivetett, bűzös halraj.
Zörren a parton egy üres sörös doboz,
mint zászló leng a száraz ágakon egy
sárguló papír, rajta üzenet - Siess,
vár téged a szép Új Világ!

Még zizzen a csend, és súgja a reményt
a magány, hogy indulj, míg lehet,
ne késlekedj. Fáradtan kelsz, sötét
a világ, botladozó lábad akad, földre
rogysz. Kiáltasz: Hiába indulok, nincs hová!
Nincs már hová.

Megnyugszol végre, nézel az égre,
keresed rég nem látott csillagod.
A sötétség ölel, az ég alja bíbor,
olvadsz a létbe, a lelked üszkösen
kering a szélben, szemed lehunyod.
A reményt örökre feladod.







SZÓ


A szó a legnagyobb hatalom.
Ami ha erős, a földre nyom.
Ércesen szól, reszketsz tőle,
úgy fáj, mintha ütés érne.

Hízelgőn, ha szól a szó,
teljesen elolvadsz, adsz
érte házat, vagyont, csak
hallgathasd a csábítót.

A szó, ha lágy, tőle nyugszol,
csendjében lassan elalszol.
A szó, ha tüzes, érzéki,
szíved boldogsággal teli.

A szó a legnagyobb, hidd el,
vele nem ér fel semmi sem.
Vele győzhetsz, vívhatsz csatát,
nyerhetsz szerelmet, halált.







TAVASZVÁRÓ


Kinn a szél söpör az udvaron,
fagyott falevelet zörgetve sodor.
Bennem is csillámló jégcsapok
kristályosodnak, fagynak.
Kis depressziómat ringatom,
hátha magamra hagynak,
tél végi morcos rezdüléseim.
Nyújtózkodva a tavaszra várok,
öltöztetem a lelkem
sokszínű virágba,
mező illatába.







TENYEREMRE VESZLEK


Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd, milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ábránd
volt, miben magad ringatod,
nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő, összetört magányt.
Nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
szembenézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja,
a kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára, ne a Pláza cicomába,
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott, a csillogó kirakat üvegén.

Álomvilágod szemed sötét
függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán,
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől Te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul.
A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom írva és szóval az imám.
Talán egyszer elér hozzád,
hogy a jövő, mi szembe jön
veled, könyörtelen!







UTOLSÓ SÓHAJ


Pihennék én egy árnyas lombú fa alatt,
egy sziklafal tövén, melyen szikrát szór a nap,
egy érből csordulna lábamhoz gyöngyözve,
csillogón a kövek nedve, mintha lelkem könnyezne.
Mennék én úttalan utakon, naptól hevült homokban
taposnám életem keservét, bár elhagynám
lelkem kínzó, nehéz terheit, mik, mint a paraziták,
belülről gyökereznek, fojtanak, végül megölnek.

Kérnék én időt a Sorstól, haladékot, csak egy napot,
mielőtt végleg itthagyom a földet, hogy rendezzem
szétzilált életem. Majd, mint koldus lépnék ki innen,
mezítelen testtel, sóhajom fürdetné a hajnali fény.

Számban még a keserű nyál csordul, hányni tudnék
ettől a mocskos világtól. Léptem már könnyül, érzem,
nem húz vissza semmi. Szétfeszít mégis...
Egy érzés. Mely taszít, és vonz. Nem akarom, és mégis
vágyom az elhagyni készülő világom!
Még egyszer, várj, még egy pillanatra, visszafordulok.

És nézem a volt világom, az úttalan utakat,
a homoksivatagot, mely őrzi még súlyos lábnyomomat.
Látom a szürke felhőket, a bíbor aljú eget,
látom a temetetlen testek felett a sikoltó lelkeket.

- Én ember voltam mindig, érző és szerető,
én nem ezt akartam, higgyétek el nekem...







ÚJ ÉV


Kinn a kutyám szíve vadul kalapál,
utcán robbannak a petárdák.
Nem baj, Balu, vége lesz az éjnek,
a részegek nyugovóra térnek.

Egy nagy felhajtás ez a búcsúztató,
fogadalmak csokra folyóba való.
Mindenki ígér, és esküszik,
hogy jövőre jobb emberré válik.

Ígérem én is, hogy jobb leszek,
Minden figyelmem a családnak
szentelem, kerülöm a stresszt,
egészségesen élek, ígérem.

De jön az éjfél, vele az újév,
átgördült kerék egy nyomba tér,
semmi nem változik, csak a ráncok,
arcomon a könnyes árkok.







VALAMI FURCSA ŐSZ TÖRT BE HOZZÁNK


Más ez az ősz, furcsa érzés, ahogy érkezett
kopogtatás nélkül, nyitja az ajtónk, hirtelen
hűvös lett az est. Hideg lett a lelkem tőle idebent.
Valami változott, más minden, nem készült
fel senki és semmi, hogy pihenni térjen.

Zaklatott gondolataink ébren figyelnek minden
neszre, álmaink bennünk rekedtek, talán örökre.
Félve figyeljük egymás arcát, töröljük könnyeinket,
meleg, táncoló lángokról képzelgünk, de jéghegyekbe
ütközünk. Az eső mossa az utca kövét, pocsolyákban

fürdik a tudat, nem fénylik már drágagyöngyként
a jövőnk. Az őszi eső végigsöpör a tájon, végig az egész
világon. Elidőzik a nyomor lakta sátortáborokon,
mikben halk ima száll fel az égig, hazug mesékben
fetreng ott benn a lét, vágyak, sóhajok várják a szebb jövőt.
Valami furcsa ősz tört be hozzánk, mély sóhajokkal

forgunk bűntudatunk kemény nyoszolyáján,
csak a vérhold vigyorog ránk a kinti sötét éjből.
Valami furcsa ősz ez, Istenverte ősz, ami után
ki tudja, milyen gonosz idegenként süvít be a tél.







VÁGYOM A VILÁGOD


Korgó hassal,
összekucorodva
rongyok közé bújva,
álmodom.
Vágyom a világod.
Van apám, van anyám,
de minek?
Apám sárga ujjai közt felszedett
csikk füstölög,
szemhéja közt
leves gőzölög.
Anyám sápadt, rekedt,
kezében
kannás bor remeg.
Nejlon szatyrában kenyérhéj,
kukából kiszedett.
Vágyom a világod.
Álmodom.
Mosolyról, szép szemekről,
puha ágyról, illatokról,
esti meséről,
meghitt vacsoráról.
Vágyom a világod.
Talán eltévedtem,
rossz helyen vagyok.
Ez nem az én világom.
Nyújtod a kezed,
hogy elviszel,
szemedben könnyek,
átölelsz.
Ugye rám mindörökre vigyázol?
A te világod,
már az én világom?







VÁRATLAN AJÁNDÉK


Vastag a hótakaró, mint a paplan,
tetejére kérget vont a hideg szél.
Kristályragyogás a nap csillaga,
tündököl rajta ezer sziporka.

A kis falu már nem látszik a hótól,
elzárt útjain elakadt a hókotró.
Jön a karácsony, mindenki boldog,
a faluban csendül a harangszó.

Fázós emberek sora indul,
templomába az Istennek,
megköszönje a Szentléleknek,
hogy Jézus megszületett.

Csak anyó és apó nem megy sehova.
Pattogó tűz mellett hallgatnak.
Szobájukat se díszíti karácsonyfa.
A megváltót várják már napról napra,
vigye őket a Mennyek országába.

Nincs már öröm az életükben,
csendben gondolnak gyermekükre,
ki elment tőlük messze idegenbe.
Apó figyel, kinn a hó ropog.

Lépéseket hall, közeleg valaki.
Nehezen kel, már a kilincset fogja
szíve kalapál, már bent kiállt
a lélek, hogy megjött, akit várt,
az elveszett szeretett gyermek.

Az ajtó tárul, a hideg betódul,
hólepte ruhában ott a mosolygós család.
Könnyeik patakját egymásba folyatják,
nem kell a szó, elcsukló a sírás.

Örömkönnyek hullnak,
öleli egymást a síró család.
Ekkor lép előre egy törékeny kisleány.
Fia szól - Ő az unokád, elhoztam hozzád.

Kinn nagy pelyhekben újra hullt a hó,
benn már boldog volt apó és anyó.
Karácsony elhozta ajándékát,
varázsolt nevetést, könnyet,
fenyőillatú szobát, szeretetet.

A templomban még zeng az ének,
Köszönöm Uram, hálás vagyok néked.







ZÚZMARA


Zúzmara lepte ágakon,
A szél pihen a fákon.
Lassan burkol a köd.
Csikorgón beköszön
A hideg a kabátom
Rése között.
A hó ropog a lábam alatt,
Fázom.
Meleg leheletem,
Körbeússza az arcom.
Fátyolos ködként követ.
De nem sietek.
Lassú sétámon
Lélekben átölelem,
jégbe fagyott környezetem.
Zúzmara festi fehérre,
Meleg sálam, szempillámat.
Nem zavar, hogy lassan eggyé leszek
a hólepte fákkal.
A lélegzetem lassul,
Bennem a gondolat
Letisztul.
Fázós hideg lelkem
Lassan felenged,
Szememből a könnyek
megfagyva leperegnek.










 
 
0 komment , kategória:  Katerina Forest   
Címkék: nekirugaszkodott, szeretetgyöngyöt, kristályragyogás, szárnyaszegetten, felmelegedésnek, drágagyöngyként, kristályosodnak, elhalványította, visszapergetjük, harmatcsillogás, felperzselődött, fáradhatatlanul, szentjánosbogár, köldökzsinórját, engedetlenséget, költségvetésből, homoksivatagot, szétszaggatott, kristálytiszta, megvilágosodás, gyöngyfélelmem, sátortáborokon, gyermeknevetés, visszafordulok, pesszimizmusom, összekucorodva, kizsákmányolók, gyermekkacagás, rózsaszirommal, gyermekkoromat, pohárköszöntőt, tündérmesékben, semmittevésben, életfilozófiát, engedetlenség, templomtorony, sötétségbe sikoltottál, szelíd esti, régi álmot, szép mesevilág, járda mellett, elme külön, álomkóros felkelek, zöldellő tájat, felkelő napot, kopott tapétát, ízetlen kávét, tükörben szembe, csend körülötted, gondolat benn, völgyben patak, repülők után, Katerina Forest, KATERINA FOREST VERSEI, Belső ÉN, DÉJA VU, DALT DÚDOLOK, EGYSZER VÉGET ÉR, ÉLET RENDJE, ÉRZELMEK TÉTOVA ÜZENETE, GENDER JÉZUS, Várjuk Jézust, GYERE VELEM, HALÁLOS CSÓK, MAJD MEGÖREGSZÜNK, HAMIS KARÁCSONY, Szeretlek Jézus, HULLÓ FALEVELEK, Nézlek Jézus, JÉZUS JÖJJ VISSZA, Szent Jézus, Húsvét Ünnepén, GAZDASÁGI VÁLSÁGBAN, KÉSEI TALÁLKOZÁS, KÖZELÍT AZ ŐSZ, LILA KÖDBEN ÚSZIK VÉGTELEN, LÍRA FELSŐFOKON, LÁTLAK TÉGED, HAGYHATSZ EL, MIKOR NAP ELSIRATJA, MIRE VÁRSZ, Láttalak Téged, OTTHONRA VÁGYOM, ÖRÖK EMLÉKEZET, PERZSELŐ NAP, GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS, RINGASD EL MAGAD, SZÉLÉN ÁLLOK, SZÉP ÚJ VILÁG, TENYEREMRE VESZLEK, UTOLSÓ SÓHAJ, VALAMI FURCSA ŐSZ TÖRT BE HOZZÁNK, VÁGYOM VILÁGOD, VÁRATLAN AJÁNDÉK, Köszönöm Uram,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
11.19. 17:32 Elemzők: maradnak a laza monetáris kondíciók
11.19. 16:52 Curling Eb - A magyar női csapat jó hajrával bizonyult jobbnak a törököknél
11.19. 16:42 Kajak-Kenu Pontot és csónakházat adtak át Baján
11.19. 16:42 Három magyar kastély a HHE díjazottjai között
11.19. 16:23 Börtönbüntetést kapott egy óvoda felrobbantásával fenyegetőző férfi
11.19. 16:22 Krónika 9. rész (honvédelmi törvények)
11.19. 16:22 Szijjártó: meg kell büntetni az Iszlám Államhoz csatlakozó külföldi harcoso...
11.19. 16:13 ITM: fokozottan ellenőrzik a webáruházakat az év végi ünnepi időszakban
11.19. 16:12 Krónika 8. rész (vagyongazdálkodás)
11.19. 16:12 Turnéra készül a Mötley Crüe
Tudjátok ?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
Káros az alkohol ? Ha igen akkor mennyire ?
még több kérdés
Blog Címkék
Kirándulás Jászberénybe - Sajá...  Őszi kép  Gámentzy Eduárd: Kérés  Ferenc pápa homíliája: 11.17  Bűnbánat  Vibro-gimnasztika  Szép új hetet  Naplemente  Szép őszi napot  Bűnbánat és bűnbocsánat  A csend világa - vízalatti fel...  Őszi kép  Szerencse nyuszi  Facebookon kaptam Krisztina...  Bánki Éva - Hát hogymint vagyt...  Facebookon kaptam  Bűnbánat és bűnbocsánat  Eljön az idő, mikor az ember c...  Őszi dekoráció  Hálaadás  Igazi szeretet  Gera Zoltán  Bűnbánat és bűnbocsánat  Isteni irgalom  Igazi szeretet  Kellemes, szép hétvégét!  Szép őszi napot  Gerberák  Facebookon kaptam Erzsikétől  Gerbera  Szepes Mária: A gyógyító öröm  Igazi szeretet  Őszi kép  Facebookon kaptam  Csokor vázában  Nem tudhatod soha . . .  Kellemes délutánt!  Téli reggel  Facebookon kaptam  Jó reggelt , szép napot  Naplemente  Jó éjszakát  Nagyanyó kötöget  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Csokor vázában  Nem tudhatod soha . . .  Ferenc pápa homíliája: 11.17  Bűn és büntetés  Szép estét  Szép új hetet  Gyurkovics Tibor - Mi lesz vel...  Bánki Éva - Hát hogymint vagyt...  Gyurkovics Tibor - Mi lesz vel...  Kristina Calu - A bánat Széle...  Facebookon kaptam  Bűnbánat és bűnbocsánat  Őszi montázs  Gerberák  Jászberény - Olvasó Boldogassz...  Kellemes délutánt!  Gera Zoltán  Jó reggelt , szép napot  Igazi szeretet  Facebookon kaptam  Virágzás  33. évközi hét hétfő 11.18  Gerberák  Gera Zoltán  Hálaadás  Szentség és boldogság  Vidám szép őszi napot!  Útravaló – 2019. novembe...  Facebookon kaptam  Bűnbánat és bűnbocsánat  Kellemes, szép napot!  Png virág  (Cím nélkül)  Őszi kép  Jászberény - Olvasó Boldogassz...  Útravaló – 2019. novembe...  Vidám, szép napot  Változol .....  A csend világa - vízalatti fel...  Naplemente  Einstein  Útravaló – 2019. novembe...  Facebookon kaptam  Isteni irgalom  Boldog szülinapot a ma ünneplő...  Jézus  Kívánság életem őszére  Pilinszky János - Miféle földa...  Png virág  Eljön az idő, mikor az ember c...  Kellemes kora estét!  Őszi kép  Facebookon kaptam  Szemüveges  Kristina Calu - A bánat Széle... 
Bejegyzés Címkék
sötétségbe sikoltottál, szelíd esti, régi álmot, szép mesevilág, járda mellett, elme külön, álomkóros felkelek, zöldellő tájat, felkelő napot, kopott tapétát, ízetlen kávét, tükörben szembe, csend körülötted, gondolat benn, völgyben patak, repülők után, szürke homályt, földi kupolát, haldokló természetet, életed lélekelem, földi tudat, csúszó-mászó polip, félre gördült, távoli templomtorony, érzések szorítják, deszkakerítés mögül, fehér házőrző, rozzant kapu, kilincse vasból, széltől nyikorogva, másik világ, múlt virága, bokrokról mézharmat, ajtó csipke, pszichém megfoszt, utcasarki részeg, vinnyogó tömegben, tébolyult világból, dalt dúdolok, gyermek mellé, lezáratlan koporsók, fehér galambokat, ajtóval szemben, szteroid röhög, tudat kihunyt, sápadt hold, láncos kutya, álom tovaszáll, tolvaj ügyes, pénzes ládikád, másik ajtót, saját utad, idők szavát, történelem vesztese, balga ember, megváltó Hatalomban, véres torz, csúf Világot, élet rendje, érzelmek tétova, sorrend változik, sors neked, egység létrejött, utca kövén, legvidámabb barakk, megalázó közönyben, szájról olvasó, szürke valóság, szerelem szárnyán, csillogó világból, éhség mardossa, igaz világ, folyó síró, benn lakót, messzi útról, nagy hidat, jövő nemzedék, magyarok öntudatát, lélek nyugalma, földi életet, másik világba, múlt emlékeiben, csendes zugra, lelkemből áradó, sarokba dobva, ártatlanok vérét, öléstől mámorító, végítélet szörnye, ünnepi asztalokon, régi zenét, falu felett, halotti lepel, lélek üzenetét, magány fájdalmas, hajnali fagy, tegnapi csoda, igazi pernahajder, későn kelők, szalma melegébe, fagyott virágot, ünnepi vacsorán, , ,
2019.10 2019. November 2019.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 14 db bejegyzés
e év: 236 db bejegyzés
Összes: 3866 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1759
  • e Hét: 4796
  • e Hónap: 25391
  • e Év: 375822
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.