Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Pásztor Piroska versei
  2019-12-17 20:00:07, kedd
 
   
 










PÁSZTOR PIROSKA VERSEI




Pásztor Piroska (Gyöngyös, 1954. augusztus 8. - )


Pásztor Piroska versei elé

A költő első alkalommal jelentkezik önálló kötettel, bár számtalan antológiában és az Interneten is találkozhatott már verseivel az olvasó. A Kételyek című versválogatásban átfogó képet kapunk költői és emberi életútjáról.

Szülőföldem szomszédságában a "Mátra kapujában", Gyöngyösön született, a ma Abasáron élő szerző, Pásztor Piroska egyszerűen bonyolult személyiség. Költői képei nem feltűnőek, nem túlírottak, a köznapi beszédben megszokott kifejezéseket, szófordulatokat használ, ezek mégsem hatnak sablonosak, elcsépeltnek, mert sorai mélyről jövőek, lélekre hatóak. Álom és valóság, a hétköznapi ember problémái és a lét nagy filozófiai kérdései egyaránt foglalkoztatják. Művészi hitvallását több versében is megfogalmazza. (Ha tollat fogsz, Írj!)

Polgári foglakozását tekintve esztergályosnak tanult, és évtizedeken át dolgozott ebben a nem éppen nőknek való munkakörben. Eredeti szakmájához fűződő ragaszkodását versben is megfogalmazta. (Drehás vers)

Műveit olvasva elsősorban a költő személyiségének sokrétűsége szembetűnő. A magányos, a szeretetre éhes, a bátor, a gyáva, a szabadságra vágyó lázadó, a sorsát elfogadó, az önmagával küzdő középkorú asszony, az anya, a nagymama vívódásai, félelmei, örömei jelennek meg soraiban, csakúgy, mint az Istenhez fohászkodó és az Istent megtagadó emberé. (Imádság helyett, Majd ha szólít)

Életének egyik legfontosabb eseménye unokájának születése, a nagymamai szeretet érzése. Így ír erről az Erdőt járunk c. versében: "milyen jó, hogy van kis unokád! / Bizony jó, hogy itt vagy te nekem, / s piciny kezed foghatja kezem."

Természeti képeit a Mátraalja lankái és szépséges tájai ihletik, érzékeny lelkét megérinti a nappal és az éjszaka varázsa, az évszakok váltakozásának természeti szépségei, a Hold, a víz, a Föld, a levegő, a fák, a virágok titokzatossága. (Az éjszaka csendje, A vén akác)

A szerelem és a csalódás érzését is több versében megfogalmazza. (Te ne jöjj el! Gondolsz-e rám?)

Csaknem egy emberöltő történéseit öleli át költészete: felbukkannak a gyermekkor fájó és megható emlékei, csakúgy, mint felnőttként átélt életeseményei. (Elillanó álmaim, Emlékképek, Otthontalanul)

Kötetének címadó verse (Kételyek) híven tükrözi költészetének mondanivalóját, az Ember folytonos igazságkeresését, lázadását és megalkuvását: "De most itt vagyok, így jó nekem, / valaki súgta, zárd be magad, / nem értették a kétkedésem, / védtelen voltam, céltábla csak."

E kötetben minden versszerető ember találhat szívéhez közel álló verset, akár a mélyről jövő nagy gondolatokat szereti inkább, akár a játékosabb, könnyedebb hangvételű költeményeket.



Pásztor Piroska: Kételyek - versek

Link








AKÁR A FÉNY


Reggel van és csípős hideg,
jégvirág nyit ablakomon,
kávét főzök, illata leng,
már hozzád száll gondolatom.

Vajon éjjel hogy aludtál,
álmod szép volt, békés, nyugodt,
megfordult itt titkon talán,
mert az enyém nálad forgott.

Elképzelem, velem volnál,
és kávéznánk így, kócosan,
lopva nézném ott a szádnál,
az imádott kis ráncokat.

Nem tudom, hogy mi tart vissza,
mért nem mondom neked százszor,
ezerszer el, halkan súgva,
akár a fény, úgy hiányzol.







ALKONYAT


Az alkonyat lobogva lángol,
ég a földdel e tűzben összeér,
egy harang kondul messzi távol,
a bágyadt nap is nyugovóra tér.

Pihen a nyár, a parti fűzfa,
a kalász álomba ringja fejét,
a táj némaságba omolva
a kormos éjnek adja át helyét.

A Hold, az ezüstből vert sarló,
egy Földet őrző büszke nőszemély,
ámulva nézem én halandó,
fenséges, csupa titok, szenvedély.

Ülök és bámulok rá némán,
nem vár szót, és nem vár mozdulatot,
lenge szél harmat ízű szárnyán,
ragyogni hív ezernyi csillagot.







ALSZIK A TERMÉSZET


A sűrű hóesés
fákra paplant rakott,
a bágyadt napsugár
nyaldos egy jégcsapot.
Vakító selyemként
mindent befed a hó,
néhol virít egy-két
égő csipkebogyó.
Kökénybokor álmosan
hullatja kék szemét,


ágaira fázósan
zúzmara von csipkét.
Picinyke kismadár,
bokor rejtekében,
fázósan toporog,
didereg a szélben.
Alszik a természet,
szunnyad téli álmot,
kipihen egy évet,
s bont majd hóvirágot.







ÁTÖLEL A CSEND


Ismét egyedül vagyok, csend ölel át,
a hallgatás pókja szövi sűrű hálóját,
szívembe magány vert tanyát,
űzném, de konok daccal védi otthonát.
Nem akar tőlem elmenni, miért is menne,
ilyen jó helye ugyan máshol lenne?
Megkap itt mindent, bőven könnyeket,
fájdalmat, sóhajtást, keserűséget.
Sötét erdő e szív, ritkán jut ide fény,
az is gyenge, fáradt, illanó remény;
börtön ez, mit magam, magamnak emeltem,
ajtót, ablakot tenni rá, felejtettem.
Az ész egyre korhol, szid, ne csináld,


ne edd magad, felejtsd hát!
De a szív folyton kér, vágyik rád,
zúgolódva követeli mézédes jussát.
Ha harc, hát legyen harc - szól az ész,
s érveket érvekre sorakoztat,
támad a szív, egy kedves arcot idéz,
egy illatot, apró meghitt pillanatokat.
Dúl a harc, magammal harcolok,
ádáz csatám, csendes ütközetem vívom,
hogy ezt meddig bírom, nem tudom.
Félek! Magamtól! Attól hogy feladom!







ÁLMODOM


Álmom egy apró,
csendes szoba,
szerény bútor,
még tévé sem kell,
nem érdekel a politika.
Pár szép virág,
polc könyvekkel,
egy kiscica
doromboló szeretettel.
Nem vágyom kaviárra,
jó nekem a pirítós,
cukrászda sem csábít,
megteszi az alma,
a friss, ropogós.
Ajándékot nem várok,
elég pár őszinte szó,
békén hagyó türelem,
nyugalmat adó.
Megvirradt.
Ébreszt a kakasszó.







BERAGYOG A FÉNY


Mint jelzőtűz, ha jő az éjszaka,
mely világít a vaksötét pusztán,
úgy ragyogott két szemed lángja rám,
már tudtam, fénylik veled majd a ma.

Rég úgy bolyongtam, mint kósza szellem,
kinek hazája nyirkos, vaksötét,
elfogadni nem tudja új helyét,
visszatér, hisz dolga végezetlen.

Lelkem szúrta sok-sok tüske, bogáncs,
és nem találtam helyt e világban,
rabbá lettem sértett önmagamban,
bántott a szó és szorított a rács.

Most veled újra tágul a világ,
kulcsot adtál, cellám zárja kattan,
beragyog a fény, tárul az ablak,
börtönöm kövén nyílik a virág.







BÉKLYÓBAN


Bennem már csitulnak a szavak,
csengő rímek, fájdalmas jajok,
bár itt-ott parázslik a salak,
rég kihunyt tüzem, lelkem vacog.

Hiába égtem, jég vett körbe,
közöny, irigység, képmutatás,
ha belenéztem a tükörbe,
hamis, csaló volt a látomás.

Nem lehettem több, okosabb sem,
csak gyarló ember, mint bárki más,
folyton repülni vágyó lelkem
elcsábított, s jött a szárnyalás.

Le kell szállnom, lent az otthonom,
vár engem a rideg valóság,
papírom, tollam hát eldobom,
mert útszélén nem nőnek csodák.







BIZTATVA


Hozzám bújtál, mint egy apró gyermek,
ki sötétségtől folyton fél, retteg,
arcodra ültek gondteli évek,
de én ifjúnak láttalak, szépnek.

Gyertya pislákolt, halkan sercegett,
s így incselkedett: ugye nem mered?
Remegés futott át a gyomromon,
csábító voltál, lázítón finom.

Szeretetre és rád voltam éhes,
nem számított az sem, sós vagy édes,
kóstolni vágytam és harapni ott,
hol tűnő idő ránca bujdosott.

Ellenállni már neked nem tudtam,
szállni akartam, égni karodban,
felgyúlt a láng, pattogott a szikra,
mentségemül: biztatott a gyertya.







CINKOS MOSOLY


Az a cinkos mosoly,
amit felém küldtél,
szemed izzó tüze,
mit belém égettél.
Egy apró mozdulat,
a titkot sejtető,
az a hozzád húzó
oly sejtelmes erő.
Kérlek fogj erősen,
el ne engedj soha,
örökké kell nekem
szád cinkos mosolya.







EGY ÉJ NÉLKÜLED


Ismét elszökött egy éj nélküled,
tovaosont álmos bokrok alatt,
fűillatot hagyva maga után,
eldugta a parázs csillagokat.
Szobámba szökken egy hűs fuvallat,
fenyő gyöngye édes gyantaillat,
rád gondolok, szép-e a reggeled,
de jó volna felébredni veled.
Egy huncut fénypamacs körbetáncol,
hiányod éber álmokhoz láncol,
mert álmodni is jó arról nagyon,
hogy bársonytakaród a sóhajom.







EGY GYERMEK PANASZA


Olyan sanyarú a sorsom,
egész nap csak gondolkodom,
mért haragszik rám az anyám,
én semmit sem csináltam ám!
Munkám az pár éve nincsen,
melót nem hoz senki nekem,
én pedig úgy igyekezek,
de nyolcvanért fel nem kelek.
Anyám sűrűn éjszakázik,
fűteni kell, replikázik,
és nem értem mért aggódik,
jön a tavasz megoldódik.
Állandóan mérgeskedik,
ha azt kérem, adj egy cigit,
ebéd után ha elalszom,
ne csörögjön azt elvárom.
Nem is tudom hogy képzeli,


éjjel meló, nappal robot,
sokszor már észre sem veszi,
hűtőbe rak mosnivalót.
Nem értem hogy mért kesereg,
hamarosan nyugdíjba megy,
remélem futja a keret,
hogy tud majd venni kenyeret.
Eltévézek én naphosszat,
nem csinálok semmi rosszat,
magammal én jól elvagyok,
hisz még alig harminc vagyok







EGY RÉGI KARÁCSONY
Keresztapám emlékére


Karácsony délután keresztapám
- dolgos kezében az ünnepi hám -
kivezette a pej lovát, Rárót,
majd befogta a jókora szánkót,
és a gyereksereg örömére,
felültetett minket tetejére.
Puha plédek, báránybőr alattunk,
mert vigyázott ránk, hogy meg ne fagyjunk.
A levegőben cserdült ostora,
jó lovát meg nem ütötte soha!
Ugrott a Ráró, röppent a szánkó,
a patkók alatt ropogott a hó.
Kipirult arccal, vígan sikongva
hallgattuk a pici csengő dalát,
s a ló tudta, nekünk ez muzsika,
csak rázta, rázta büszkén a nyakát.
Míg az égről csentünk pár csillagot,
szemünkben ünnepi fény ragyogott.
Otthon már a fenyő pompában állt,
zöld ágán fellobbant a gyertyafény,
ámuló szemekkel néztük a fát,
illatozott a mézes sütemény,
lázasan kutattunk ajándékot,
ki babát, ki hős ólomkatonát.

Akkor még hittük, létezik csoda,
van Jézuska és csintalan ördög,
és hogy él az a kaucsuk baba,
- bár horpadt fejű - mit máig őrzök.
Ma már, őszülő fejjel, jól tudom,
mit a gyerekszív nem érthet soha,
hogy ebben a régi karácsonyban,
az ember volt a legnagyobb csoda.







ELKÍSÉRNÉL?


Ha sorsom elém gáncsot vetne,
és bukdácsolnék lenn a porban,
kezed a földről felemelne,
adnád hited, hogy újra bízzam.

Ha kíntól eltorzulna arcom,
úgy néznél-e rám, mint régen,
s ha feladom és vesztem harcom,
elűznéd-e a rettegésem?

Ha kint csend ülne, néma homály,
bent peregne végső filmem,
s mi földi minden messzire száll,
elkísérnél a fényig engem?







ELMÚLT A NYÁR


Itt van az ősz, eljött ismét,
tájra észrevétlen ráborul,
a lombokra rozsdás levél,
fáradt, kósza fény simul.
Rózsa hervad, megfakul,
bársonyos szirma lehull,
de még lehullva is szép,
él, s illatozik pazarul.
Párát lehel a tájra az este,
hűvöset hagyva a reggelnek,
égen gyúló csillagfényre
fátyol kendőt tereget.
A Hold korán beköszön,
trónján bágyadtan szendereg
a Nap bíborvörös párnái közt,
takarónak magára húz egy felleget.
Ősz van! Elmúlt a szikrázó nyár,
lángruháját felöltve már úton jár,
batyujában perzselő melegét elrejtve
távolról int, viszlát, itt, jövőre.










EMLÉK A NYÁR


Tó vizében száz levélhajó,
utolsó útjuk lágy, ringató,
fodrai közt, mint a bús szirén,
megcsillan a fáradt, kósza fény.

A parti fűz ruhája hervad,
lombja alatt elkorhadt a pad,
a szél csörög ritka ágbogán,
vágtázik a vihar, paripán.

Ősz van, most a nyár pihenni tér,
a harmatot felváltja a dér,
köszönnek a hulló levelek,
a ködben ázó hideg reggelnek.

Fájó elmúlás vacog, remeg,
tornyosul a szürke förgeteg,
őszi szélben megborzong a rét,
emlék őrzi forró nyár ízét.







EMLÉKEZÜNK


Minden csupa-csupa hófehér virág,
s mintha mécsesből állna az egész világ,
lobogva világít a sok-sok gyertya,
elment lelkek szeretetének lángja.
Szülő, nagyszülő, gyermek, testvér,
lelkük most hozzánk visszatér,
körülállják mind az emlékező lángot,
itt vannak, látják ők a sok virágot.
Gyertyafüst száll őszülő hajunkba,
akár nagyszüleink keze, simogatva,
lecseppenő viasz mintha könnyük lenne,
összes fájdalmuk, szeretetük belerejtve.
Lelkük a miénkkel ismét összeér,
régi szép emlékeket velünk újraél.
Merengünk fájón, lelkünkből száll sóhaj,
imát mondunk értük alázatos szóval,
emlékezünk, legördülnek könnyeink,
hiányoztok nagyon, elment szeretteink.







EMLÉKKÉPEK


Jó lenne patak fölé hajolni,
s látni benne régi önmagam,
majd kortyolni hűs vizét tenyérből,
mint régen, ifjan és boldogan.

Várni a cserebogaras tavaszt,
érezve ibolya illatát,
nézni azt a csintalan kis kamaszt,
kinek szíve száz csodára várt.

Ahogy láncot fűzött kutyatejből,
s a Nap táncot járt sötét haján,
érett epret csent a pap kertjéből,
s hintázott az öreg almafán.

Ha szőlőt érlelt a szép kora ősz,
megdézsmálta mézes bogyóját,
aztán kicselezve az öreg csőszt,
szedte lábát árkon-bokron át.

A tél, ha fagyot hozott, vacogót,
csodálta a kályha szikráit,
összetörte az ajándék szánkót,
és félte mamája szavait.

Most, hogy a patak fölé hajoltam,
s egy megfáradt arc néz vissza rám,
az a kérdés motoszkál agyamban:
megismerne most a nagymamám?




-


ENGEDD!


Engedd, hogy a nyomodban járjak,
követlek téged, akár az árnyék,
s ha föléd vetülnének árnyak,
elűzöm, ne érjen bántó szándék.

Nem is hallod, oly halkan járok,
én leszek a csended, mely körbefon,
kék égre festett szivárványok,
és a sóhajtás fáradt alkonyon.

A vén akácfa mézillata,
amelybe sokszor boldogan merülsz,
vagy puha párnád pihetolla,
ha pihenő álomba szenderülsz.

Hadd járjak a nyomodban, engedd,
nem kell nekem más, semmit sem kérek,
mert érted vagyok és melletted,
hisz tudnod kell, csak miattad élek.







EPILÓGUS


Tegnapba fúló átkos percek
halottak, mélyre temetettek,
elrágták a férgek, porladnak.
Ne átkozz!
Szavaid nyila ne sebezzen,
céltáblád rajtam ne lehessen,
rejtelemmé váltak a szavak.
Ne sajnálj!
Már nem kínoz vágyam, nem gyötör,
nem űzi el álmom, nem pöröl
velem a megfáradt gondolat.
Ne remélj!
nem kutatlak, nem hívlak többé,
bűnöm meggyóntam, változz köddé,
én megbocsátalak magamnak.







ERDŐT JÁRUNK


Erdőt járunk kicsi Petra s én,
hátizsákban víz, finom kenyér,
pókhálót lát, felkiált: mama,
félek póktól, szaladjunk haza!

Mosolygok: hogy gondolod te lány,
hát nem gombászni jöttünk ily korán?
Nincs is gomba, csak sok kidőlt fa,
ugye mama, a vihar csinálta?

Gyenge volt, és kitörte a szél,
ne a fát nézd, gombát keressél!
Pillangót lát, kinyújtva keze,
máris hangzik csengő éneke.

Kis kosárba gyűlik a sok kincs,
jókedvének vége-hossza nincs,
fenyőtoboz, makk, száraz levél,
mindent megnéz, és folyton beszél.

Fa tövénél két barna kalap,
kicsi ugrik: megtaláltalak!
Simogatja gomba bársonyát:
anya ebből főz ma vacsorát.

Érzed milyen friss a levegő,
ettől lesz a jó erős tüdő,
madár füttye lágyan simogat,
az erdő, majd meglásd, hívogat.

Ballagunk, csak ballagunk tovább:
milyen jó, hogy van kis unokád!
Bizony jó, hogy itt vagy te nekem,
s piciny kezed foghatja kezem.







ESTE


Kormos, sötét este fogott közre
a sötétség illata lágyan fon körbe
a téren sötét, furcsa árnyak
lelkemet ráncolják furcsa vágyak

Ujjammal őszülő hajamba túrok
a csend zenél, mint hárfán a húrok
a csendzene fülembe csendül
és én érzem, hogy nem vagyok egyedül

Ó! A csend, ő az én vigaszom
a lelkem nagyon fáj, ettől talán megnyugszom
a csend zenéje, és a sötétség
botcsinálta költőnek, békesség

Az ég alján lassan kúszik a fény
Pirkad! Tücsök is ébred, s zenél
ülök a teraszon és nézem én
a felkelő nap pirosló köntösét

Más ilyenkor ébred, boldogan, pihenten
mert szeretett, s szerették, álmodott szépeket
én hallgattam a csendet, néztem furcsa árnyakat
mert már álmodni sem merek, csak űzöm a vágyakat

Ahogy a kertben sem egyforma a csemete
úgy Istennek is van eltévedt gyermeke
remélem a tévelygőt is szereti
s ha szereti, tovább már nem bünteti







AZ ÉJSZAKA CSENDJE


Fáradt csendet szitál a méla est,
a szél sem rezdül, enyhet adni rest,
az éj oson, kormot fúj a tájra,
csillag még nem gyúlt, a Hold is oly árva.
Jó ez a csend, ez a hűs nyugalom,
már fényszemek nyílnak a házakon.
Pihen a test, és pihen a lélek,
csak távolról hallik egy bús ének.
Sejtelmes erdő mélyén piciny tó,
nádasból nem hallatszik békaszó,
vizébe csüng egy szomjas fűzfaág,
fátylát teríti rá a némaság.
Sötét tükörként fénylő habokban
a fáradt Hold megmártózik halkan,
keskeny sarlóját benne ringatva,
hosszú út csillagporát lemossa.

Pásztor Piroska Az éjszaka csendje

Link








AZ ÉJSZAKA KÉPEI


Fáradtan ring a tó vize,
tükrében álmos csillagok,
a lágyan hajló parti nád,
halkan bús altatót susog.

A zsombékban egy récepár,
vigyázza a pici fészket,
mert fák között épp róka jár,
kölykének visz eleséget.

Lombok közül bagoly huhog,
egérre fáj éles csőre,
sárgán izzó szeme villog,
és lecsap a neszezőre.

Az éj terül, halkan oson,
puha lábán kormos bocskor,
szerteszét hint békét, nyugtot,
aludj, álmodj, csendes otthon!







AZ ÉN CSENDEM


Az én csendem az álmodó csend,
alvó erdő mély éji csendje,
hol titokzatos ezüst köd leng,
s lepel alatt pihen az elme.

Az én csendem a dübörgő csend,
verembe ásott szavak csendje,
bár néha-néha kitörni kész,
ám sosincs olyan bátor, merész.

Az én csendem a zokogó csend,
egy megtört lélek fájó csendje,
ki kínját ajtó mögé rejtve,
hallgatag, pedig üvöltene.







ÉVSZAKOK


Olvad a hó és olvad az álom,
eltűnik már a langy puhaság,
napsugár táncol, siklik az ágon,
enged a fagy, a tél tova száll.

Hóvirág kelyhe hófehér csengő,
virít a földön a zöld üdeség,


pattan a rügy, most jöhet a mámor,
szép tavasz váltja a tél hidegét.

Virágsziromban méhecske zümmög,
gyűjti a nektárt sok pici száj,
szilvafa ágán hófehér bársony
érleli gyümölcs friss zamatát.

*

Libbenő szélben lebben a szoknya,
fiúk ajkáról vágy dala száll,
nyílik a szív is, csók szava csattan,
zeng az egekbe a sok kacagás.

Szikkad a széna, érik a búza,
elkezdődik a víg aratás,


perzsel nap heve, izzik a róna,
szárad a föld és tikkad a nyáj.

Érik a körte, dús leve csurran,
mézízű dinnyén nagy hasadás,
zsendül a szőlő, zeng a hegyoldal,
égő tüzében tombol a nyár.

*

Ősszel az erdő rozsdavörösben,
hullik a fáról a barna levél,
érik a csipke, szép szeme izzik,
tölgyfa leszórja a makk csemetét.

Bús szavú szél fúj, rázza a fákat,
kerget egy felhőt az ég peremén,


érett a szőlő, hegy leve csurran,
forralja borának vérvörösét.

Hűvös a reggel, csípős az éjjel,
kövérre hízva a medve család,
száraz avarban kis nyuszi zizzen,
télire ássa a mély odúját.

*

Fázik az erdő, jég a patakban,
hó ölel mindent, dér a virág,
támad a szél is, hízik a jégcsap,
fagy tömlöcében dermed a nád.

Tó jege duzzad parttól a partig,
korcsolya siklik, reppen a szán,


jég a tükör most, nap szeme fénylik,
szórja a szikrát a hűs puhaság.

Benn a szobában tűz fénye lobban,
pattog a szikra, éled a láng,
füstje elillan, illata itt van
halkan duruzsol a szamovár.







FELEMELTÉL


Segíts nekem a múltat feledni,
sok gyötrő álmom hulljon szerteszét,
taníts meg, hogy kell a fényben járni,
és hallgatni az erdő lágy neszét.

Mikor susog az üde falevél,
s a kis patakom titkokat csobog,
ha zsenge füvön siklik majd a szél,
éled a lelkem, habár még dadog.

Kínomért majd ad a sors cserébe
egy hű szívet, mely énértem dobog,
s a kis kápolna hűs rejtekébe'
gyertyát gyújtok, és úgy imádkozom.

Segítettél múltamat feledni,
s megláttad, rajtam ott a titkos jel,
tőlem már el nem veheti senki
az érzést, amely emberré emel.







FELTÖRTED A SZÍVEM


Mikor szemed rám tévedt,
nem kérdeztél, s nem kértél,
kezed gyöngéden megérintett,
feltörted szívem kérgét.
Gyógyír és balzsam lettél,
egy némult dalban dallam,
festő palettáján szín,
egy mozdulat a táncban.
Kérlek, maradj mellettem,
kérdésre te légy a felelet,
szürke már többé ne lehessen,
mit Isten színesnek teremtett!







FÉLTELEK


Nem értelek, hinni miért nehéz,
hogy féltelek, s nem enged el a kéz.
Mosolygok, de mögötte ott a félelem,
és ez azt jelenti, hogy fontos vagy nekem.
Maradj meg nekem, hagyd nálam fényedet,
varázsold színessé a szürkeségeket!
Lopj borús egemre pirkadó reményt,
add kölcsön a Napnak szemeid tüzét!
Akard, rabod s őröd egyben én leszek,
kitárt tenyeredbe pici kulcsot teszek.







FÉLTŐN


Olyan féltőn szerettelek,
sóhajtással öleltelek,
vágytam rád
fázón, dideregve,
esti imádságban
téged könyörögve.
Szemed bársonyára
rásimult a lelkem,
hangod dallamára
tüzes lett a vérem.
Szemeidben mára
kihunytak a fények,
kárhozik a lelkem,
ima nélkül élek.







FOHÁSZ


Uram!
Hol a bőséged,
ha éhezik a gyermek,
féltő kéz nem ad ételt,
csak legyeket kerget?
Uram!
Hol a te irgalmad,
ha a vétlent bünteted,
és a gazdag nyer jutalmat,
bár sokszor, nagyot vétkezett?
Uram!
Miért engeded,
hogy ki kért, s hívott téged,
szörnyű fájdalmában, káromolja neved,
mert a könnyű halál kegyelmét,
tőle elveszed?
Uram!
Te, aki hirdeted,
ki kővel dob, dobd vissza kenyérrel,
valóban ne tudnád,
már nem lesz kenyér,
mindenütt kő terem.
Uram!
A jóságot, mondd,
hol lelem
A fán,
mit ültettem,
miért csak tövis terem?
Uram!
Te, aki látod a gondolatot,
nem akarhatod,
hogy tovább vívjam magammal,
ezt az értelmetlen harcot.
Meggyengültem, elvész hitem.
Most mégis arra kérlek,
Uram,
irgalmazz nekem!







A FOTÓS


Árgus szemmel figyelni a napot,
hogy elkaphasd a legszebb pillanatot.
Türelmesen várni egy aprócska madárra,
hogy csőrében legyen az étekül szánt lárva.
Nézni az erdőt, hogy mikor töri át a fény,
figyelni virágot, harmatos kéklő kökényt,
meglátni, ha hegy felölti páraköntösét,
hogy megmutathasd a természet szépségét.







GESZTENYEFA VIRÁGA


Gesztenyefa ezer gyertyát gyújtott,
szirmait ringatta a langyos szél,
ültünk a vásott erdei padon,
s a kezem félve a kezedhez ért.
Sűrű csend volt, béke és nyugalom,
hallgattuk a fa susogó neszét,
te nem is gondoltad, mennyi mindent
mesél nekem rólad a lenge szél.
Friss illatával körbefon lágyan,
gyengéden cirógatja arcomat,
halkan félve súgja, vigyázzak rád,
simítsam szíveden a ráncokat.
Egy csacska rigó önfeledt dala
törte át a varázs néma csendjét,
a gesztenye pedig hajadba szórta
gyertyáinak bársonyszirmú könnyét.







GONDOLSZ-E RÁM?


Ha fáradt csendben fürdik a táj,
s az égen alkony ver tanyát,
szobádban sápadt félhomály,
gondolsz-e rám?

Ha egy csillag ablakodon bekandikál,
a hold ezüst hálót von reád,
halkan súgva jó éjszakát,
gondolsz-e rám?

Ha cirógat a napsugár,
a szél hajadban táncot jár,
vízcseppben ott a szivárvány,
gondolsz-e rám?

Ha a természet szép ölén,
ámulsz színei özönén,
hallod az erdő lágy szavát,
gondolsz-e rám?

Ha gondtól roppan a vállad,
s nincs féltő, vigyázó társad,
mikor az élet nagyon fáj,
Mondd,
gondolsz-e rám?!







GYERTYACSONK


Reggel, amikor a hajnal hasad,
mikor a szív s nem az ész vezet,
szeretnék én lenni a Nap!
ki kinyitja két szemed.

Szeretnék déli harangszó lenni!
mely messziről megsimogat,
hűs vizű kis csobolyó!
ki vizével oltja szomjadat.

Szeretnék én gyertya lenni!
vággyal teli, fülledt éjszakán,
meggyújtanál, s folyton égni,
őrizni álmod otthonát.

Meggyújtottál! s elolvadtam
puha viasszá lettem én,
nem őrizhetem már álmodat,
hisz már csonkig égtem rég.







GYÖTRŐ ÉJ


Gyötrő az éj
kínzó a kép
fognám a kezed
de kezed helyett
a tenyeremből
sűrű csend
csorog







GYŰLÖLET NÉLKÜL


Sosem az a lényeg
milyen lett a sorsunk,
döntő az, ahogyan
harcainkat vívjuk.
Egymást nem gyűlölve,
nem is cselezgetve,
szükséges csatára
szemtől-szembe menve.
Kenyerünk ne legyen
bosszú és intrika,
többet ér mindenkor
a józan ész szava.
Ha célt így sem érünk,
megérthetjük talán,
mind porszemek vagyunk,
az idő saruján.







HA BELELÁTNÁL A SZÍVEMBE...


Ha belelátnál a szívembe
csak üszkös romokat látnál benne,
egy belőled épült torony romjait
egy széttört álom rideg darabjait.
Darabok! mégis rád emlékeztetnek,
az emlékek pedig fájnak, égnek.


Az emlék! tudod hogy fáj?
ez a szív csupa tüske, csupa seb már.
Maga voltál nekem a boldogság,
és most minden elveszett,
az érzés ami eddig éltetett,
megölt, szénné égetett.







HA SZERETNÉL


Ha szeretnél miénk lenne az örök végtelen,
kéz a kézben sétálnánk az égi tengeren,
holdsugárból, csillagporból raknánk fekhelyet,
párnát tömnénk sűrű csendből, puhát, selymeset.
Ezer virág illatából szőnénk lepleket,
fázós estén ezzel vonnánk be testünket,
fenyőmaggal szórnánk utunk, hogy illatos legyen,
rigófüttyből írnánk dalunk, hogy jókedvünk legyen.
Bérc tetején kicsavarnánk bárányfelleget,
könnyeiből mosdó vizet szednénk, hűvöset,
miénk lenne minden amit elképzelhetünk,
napfény ragyogná be egész életünk.







HA TOLLAT FOGSZ...




Ha tollat fogsz, arra ügyelj,
hogy őszintén írj és tisztán,
nagy alázattal, s jól figyelj,
mert lelkedet nyújtod tálcán.

Sose más vezesse kezed,
irányt magadnak te mutass,
igazul szóljon intelmed,
jövőt nézz, múltban úgy kutass!

Tudd, milyen a láz, szenvedély
és a csalódás a sorsban,
vonzzon a csúcs, a meredély,
s ha az kell, fetrengj a porban!

Sződd a képzelet fonalát,
álmod merész, szabad legyen,
és ha látnál szegényt, árvát,
tétlen onnan tovább ne menj!

Ha tollat fogsz, láttass valót,
szavak gyöngyét lánccá fűzd fel,
békét üzenj, megnyugtatót,
hangod szívekhez érjen el!







HATVAN LETTEM
József Attila: Születésnapomra c. versének ihletésére


Hogy ki vagyok, most elmondom,
habár félek hogy elrontom,
sután,
bután.
Arcomon már ezernyi ránc,
nem hoz lázba a kacsa tánc,
biz ám,
lazán.
Hajam ősz lett és gurulok,
magammal jól boldogulok,
hébe,
hóba.
Kedvencem a túrós csusza,
minden süti, mákos guba,
krémmel,
mézzel.
Vasat, fával nem szeretem,
kapáljon más én helyettem,
nyögök,
török.
Esztergáltam sok éjszaka,
nappal nyúzott család baja,
nehéz,
merész.
Hogy ki vagyok, anya, mama,
írok, mert ez szívem szava,
gyógyszer,
kényszer.
Egy amatőr tollforgató,
kinek úgy fáj a bántó szó,
éle,
kéne?







HAZUDJ!


Hazudj, kérlek, hazudj még nekem,
valld meg, most is fáj hiányom,
hazudj, és én újra elhiszem,
szánd meg nyüszítő magányom!
Hazudj, kérlek, hazudj még nekem,
mondd, hogy üzentél a széllel,
s a bohó nem súgta meg nekem,
ezért volt néma az éjjel.

Hazudj, kérlek, hazudj még nekem,
csak annyit, kellek neked még,
halkan mondd ki azt: tévedtem,
s megbocsátok, ugyanúgy, mint rég.







HÁRSFAILLATBAN


Hozzád mentem, tudtam, hogy rám vársz,
illatos vággyal hintett be a hárs.
Bárányfelhők úsztak fenn az égen,
rég vártam erre, de milyen régen!
Soká hallgattunk, közénk ült a csend,
csak az illat szállt, levél sem rezzent,
a lombok közt víg madár dalolt,
s mindennek édes hársillata volt.
Mint riadt madár, bújt el a szívem,
a sokatmondó, sűrű csend közé,
magamban kővárat építettem,
a kimondatlan szavaid köré.
Nem hittem, valaha lesz még ilyen,
ily tiszta, őszinte, mély érzelem,
hogy a sors téged utamba sodort,
szándékos, vagy csupán véletlen volt,
nem tudom én, és nem is kérdezem,
jó hogy lettél, jó hogy itt vagy nekem.
Árad belőled a féltő jóság,
s illatozik, mint fán a hársvirág.







A HEGYTETŐN


Ülök a Sárhegy tetején,
egy viharverte fapadon,
nézem ahogy a völgyre
lágyan lecsorog az alkony.
Mily békés, nyugodt
a hegyhez simuló táj,
a szendergő csipkebokrok,
az ezüstpénzeit rezgető nyár.
Az alábukó Nap
egy büszke jegenyére
vörös fátylat terít,
majd eltűnik, s máris az est
csalogatja csillagok ezreit.
Fények gyúlnak, s világolnak,
mint száz és száz
szentjánosbogár,
büszke a lelkem,
hogy itt élhetek,
kedves vagy nekem,
Abasár.







HOGYAN TUDNÁM ELMONDANI...


Hogyan tudnám elmondani,
mit jelentesz te nekem,
halk szavaim nem hallani -
elmeséli hát szemem.
Zöld fűként ringsz szemeimben,
rajta gyöngy a harmatcsepp,
tavaszi szép barkaág,
ha ébred, jő a kikelet.
Búzában égő pipacs vagy,
s illatozó hársfaág,
nyári szélben lengedező,
szelíd harangvirág.
Őszi erdő tarka színe,
dermedő, vacogó rét,
friss hó, mely sziporkázza
a szivárvány színét.
Nézz jó mélyen szemeimbe,
te ragyogsz ott, senki más;
sóvárgó lelkemben tűz vagy,
és szapora dobbanás.







HOLDVILÁGNÁL




Kéklő holdvilágnál, bíbor alkonyon
csodáltam arcod, a két erős kezed,
a gondolatra elszorult a gyomrom;
talán nem sokáig láthatom szemed.

Éreztem, már nem tarthat nagyon soká,
mert ami jó volt elvette az élet,
tudod, követtelek volna bárhová,
a pokolba is, ha ez az ítélet.

Én poklot jártam itt fent, s már nélküled
máglyán égtem, te rögök közt pihentél,
sokszor cseréltem volna helyet veled,
de álmaimban nekem így üzentél:

Ne, ne tedd! Élvezd, mit az élet adhat;
a langyos szellőt, a patakcsobogást,
meglásd, érkezik egy csodás pillanat,
majd új szerelemtől kapsz feloldozást.

Évek múltán jött a megváltó tavasz,
egy szempár parázslott mély tüzével rám,
Ámor pedig huncut és bizony ravasz,
lőtt, ne kíntól égj, légy boldog és vidám!







AZ IGAVONÓ DALA


Gerinced roppantja a szegénység,
féltett büszkeséged zálogban rég,
fűtetlen szobádban vacog a nincs,
szép szó gyógyítana, de ritka kincs.

Alázkodj, ha túl akarod élni,
légy szolga, hisz a kényszer ezt kéri.
Élni akarsz? Ne hallj, ne szólj, ne láss,


hogy merre lépj, akad útmutatás.

Kapzsi kézbe került gyeplő, ostor,
rajtad csattan, sebed nehezen forr,
te tudod, mit nem tud a hatalom,
a szekér úgy megy, ha húz a barom.







ÍRJ!


Gyökértelen fának nincs virága,
világtalannak nem vakít a nap,
süket sem figyel madár dalára,
és üres szívvel írni nem szabad.

Ha látod, hogy rügyezik az erdő
dalold csak meg a szép tavasz jelét,
langyos szél zenéje lágy keringő,
oszd meg mással is halk üzenetét!

Fájdalomtól sajdul meg a lelked,
vagy vágy tüzétől hevül és elég,
írd ki magadból mind, ezt a tüzet,
írj ki mindent, azt mi rossz, azt mi szép!







ITT HAGYOM


Délceg fák, ti hűséges társaim,
most simítsátok meg ősz fürtjeim,
fáradt vagyok, nehéz a mozdulat,
nem bírja már e váll a gondokat.

El kéne mennem innen tova,
nem vár engem békés, nyugodt szoba,
csak a magam építette börtön,
ahol szótlan napjaimat töltöm.

Észre sem veszem, már az este int,
a sápatag Hold féltőn rám tekint,
így szól: tudod az élet mostoha,
közelít már az árnyak otthona.

Elindulok, nézik a csillagok,
amit nekik magamból itt hagyok,
pár tétova, megfáradt lábnyomot,
s a lelkem, mi folyton csak álmodott.







JÁTSZMA UTÁN


Még várom azt a koppanást,
lépteid zenéjét az úton,
ösztönösen a kilincsre nézek,
hátha te lépsz be az ajtón.
Most is asztalon a kártya,
érintetlenül, szerteszórva,
hamutálban csikk, almacsutka,
üres poháron ujjad nyoma.
Nem akarom még elpakolni,
jólesik ez az összevisszaság,
húzok egy lapot,
vigyorgó Jolly,
eldobom: veled sem nyertem csatát.
Kifogyott a mécsesből a kanóc,
rendet kéne tenni - poros a polc,
ledőlök, már úgyis mindegy,
emlékeimtől megvéd a pokróc.(?)
Dúdolok, mint a gyermek, ki fél,
valami nyikorog, tompán, monoton,
fejemben kong: kopp, kopp, kopp,
egy nyitott ablakot verdes a szél.







JELTELENÜL


Talán e helyen, ahol most állok,
egy katonának csontja porladt el,
elnyelte egy temetetlen árok,
rajta búsan csak hűvös szél neszel.

Menetelt ő, bőszen tört előre,
harcolj a hazádért, szíve súgta,
vágyott már egy sokkal szebb jövőre,
küzdött létért és álmodott haza.

Az ütemet korgó gyomra verte,
rongyát tépázta süvöltve a szél,
vérző sebét friss hó kötözte be,
elesett korán, élete delén.

Hiába várta vissza családja,
hiába mondott imát kedvese,
a föld zárta örökre magába,
bár harcolt bátran, győzzön nemzete.

Mennyi ifjú halt érted szabadság,
mennyi vért adott ez a kicsiny nép,
hány sírhelyen nem lobognak gyertyák,
mert nincs kereszt, és nincsen rajta név.







JŐJJ VELEM


Kérlek, jöjj velem, jöjj hegyemre fel,
hol sóhajodra víg madár felel,
lábad elé simul a tarka völgy
és vár egy zord szelek cibálta tölgy.

Kérlek, jöjj velem, sétálj fel velem,
lásd minden titok, minden sejtelem,
zenélnek fák szélfútta ágai,
mint messzi falum bús harangjai.

Kérlek, jöjj velem, sétálj fel velem,
a tisztás füvén lépdelj csendesen,
csukd be szemed és hallgasd. mit üzen
a fűszál, mely a hajadban pihen.

Kérlek, jöjj velem, sétálj fel velem,
s megérted azt, hogy nekem mit jelent,
egy vadvirágból kötött szép csokor,
s a mézselyem kötényű sombokor.

Kérlek, jöjj velem, sétálj fel velem,
hol nem bánt az élet, nincs gyötrelem,
ott nyugalom ül, csend s béke honol,
és akkor végleg hozzám tartozol.







KÉRDÉSEK A HOLDHOZ


Hűvös a tavaszi éjszaka,
szél suhan át a lombokon
arcom az ég felé tartva,
a néma Holdat faggatom.

"Merre jártál kedves vándor,
láttál szépet, száz csodát,
tenger tükre megmutatta
arcod fénylő sarlóját?
Láttál vándort sűrű erdőn,
ki mint sötét árny kóborolt,
reményt adó sugaraddal
kivezetted a bozótból?
Hívtad őt egy kis tisztásra


kipihenni fáradt sorsát,
szórtál fényt bús életére,
mutattad vezércsillagát?
Borús lelke ha megbékélt,
és harmat lemosta arcát,
csaltad őt egy ösvény felé,
hogy találja meg otthonát?"

Én kérdem, s ő válaszol,
fényével így üzen: Figyelj jól!
Változtass a rossz dolgokon,
uralkodj a sorsodon!







A KÉT JÓ BARÁT


A parkban álmos szél kering
sírja bús dalát,
kedvesét keresi hasztalan
nem leli otthonát.

Szegődj társamul szélbarát,
egy az utunk, azt hiszem
bolyongjunk együtt kettesben,
már nekem sincs kedvesem.

Csobogó patakhoz érnek el,
a két fáradt jó barát
hűs vízben lemosni készülnek
hosszú út porát.

Ne zavarjatok! engem most,
két fáradt barát
kedvesem várom én csendesen
hallom már robaját.

Összenéznek cinkosan,
álljunk hát tova!
A patak hálásan csacsogja
köszönöm, két cimbora.

Mennek ők ismét csendesen,
rajtuk hosszú út pora
szemükben csillog a szerelem,
ajkukon fájdalom dala.







KÉT KÉZ


Fagy van és csikorgó hideg,
dorombol a kályha halkan,
kezedben a csésze remeg,
s eltűnődsz a félhomályban.
Dohogsz: Ugyan miért tettem,
hisz nekem éppúgy fáj a nincs,
büszke voltam, megvetettem,
már nem mozdul meg a kilincs.
Fotel rejti el a tested,
tekinteted falra téved,
rajta egy kép, s az a két kéz,
mi már össze sosem érhet.







KI VAGYOK?


Ki vagyok, azt nem tudom,
árva levél lombokon,
fűszál a rét dús gyepén,
kismadár, fák rejtekén.

Ki vagyok, azt nem tudom,
zúgó vihar, hegyfokon,
tajték, vad folyó vizén,
háló fogta bús szirén.

Ki vagyok, azt nem tudom,
Néma hang, szép dallamon,
kopott szín, élet képén,
megtudom létem végén.

Ki vagyok, azt nem tudom,
csendes dalom dúdolom,
színezem a képemet,
cipelem a terheket.







LEPKELÁNY


Virágillatú nyári estén,
tücskök hada húz halk melódiát,
kis szobámban gyertya ég,
s egy lepkét bevonz a láng.

Járja táncát körülötte,
vonzza a fény, a ragyogás,
de ő még nem tudja amit én,
a fény mögött ott az elmúlás.

Kis lepke menj onnan! szólok,
szárnyad veszi a láng,
de késő, szárnyát szegve esik le,
és vége is talán.

Te tudtad, te tudtad! - sír,
miért nem figyelmeztél rám?
Későn szóltál, s most elpusztulok
a láng oltárán.

Tudom mit érez!
Engem is vonzott két szép gyertyaláng,
közelébe mentem és úgy jártam mint ő,
A buta kis lepke lány.







MAGAMNÁL FELEJTLEK


Magamnál felejtlek,
legyél velem mindig,
reggelente láthasd,
szemem mire nyílik.
Vagy hordlak zsebemben,
megérinthesselek,
nem duglak el mégsem,
szemembe fényezlek.
Fülembe is bújhatsz,
hallhasd tüzes zeném,
mit a vérem dobol,
amit lelkem zenél.
Vérembe merítlek,
érezd, száguld, lüktet,
ha fáradsz, pihenni
a szívembe térj meg!
Egy pici kamrában,
hidd el, jó lesz neked,
féltő, óvó zugban
kapsz örök rejteket.







MÁMOROS TAVASZ


Tavaszi fénysugár táncot jár a fákon,
nyomán fehér fátyol terül szét a tájon.
Langyos szél bujkál az ébredő fák között,
a természet smaragd ruhába öltözött.

Dombtetőről látszik lanka üde zöldje,
sárga virágtenger a kinyíló repce.
Szorgos méhek raja begyűjti a nektárt,
mézbe fonva tavasz ízét és illatát.

Lepkék kergetőznek, úgy élik nászukat,
tóban békafiú épp szerenádot ad.
Egy tücsök hegedül, húz vidám nótákat,
boldogan kacag rá fentről a fényes Nap.

Gesztenye lomjában megbújik egy rejtek,
piciny tojást őriz pihe-puha fészek.
Pacsirta a párját hívja, száll éneke,
tavasz van, vidám dal, a mámor ideje.







MÁR NEM SZÓLÍTLAK


Emlékek magját most szerteszórom,
mint nyílt virág, mit elhervaszt a Nap,
érintésedre már rég nem vágyom,
csak a szélre, mi szirmot légbe kap.

Lépteink nyomát benőtte a gyom,
elfeledtek a vén gesztenyefák,
bár egy-egy emlék csüng az ágakon,
hozzám jó a sors, megnyugvást kínált.

Már nem szólítlak, a jelre várva,
fagyott lelkemben kiolvadt a szó,
s hogy hallik hangom, a fénynek hála,
féltőn átkarolt és így élni jó!







MEGJÖTT A TÉL


Megjött a tél, esik a hó,
hűs ruhája szikrázó,
fák ágain sziporkázó,
vattacukor-takaró.

Léptem alatt ropog a tél,
körülölel fagyos hideg,
kabát alá bújik a szél,
kiűzni a meleget.

A friss hóban egy pár lábnyom,
magam járom utamat,
így oldom fel nagy magányom,
a természet megnyugtat.

Szeretem e téli álmot,
testem ugyan didereg,
de őrzöm magamban a lángot,
szívemben van szeretet.







MEGLOPNI CSAK...


Meglopni csak azt lehet,
kinek vannak kincsei,
és nem azt,
kinek polcokon
sorakoznak nincsei.

Töpörödött évekbe
aszalódott szavak,
megkeseredett ízek,
penészedő gondolat.
Mit meghagyott a falánk idő,
a hiába szórt intelem
éle szétvágta a mát,
s szabdalja a holnapot.
Mondd, mit akarsz,
mit akarsz lopni még?
Önzésed koldulásra ítélt.

Meglopni csak azt lehet,
kinek vannak kincsei,
és nem azt,
kinek polcokon
sorakoznak nincsei.







MÉG AKKOR IS


Nekem akkor is szép voltál,
ha párnád összegyűrte arcod,
s kócosan rám mosolyogtál,
vidáman kezdve egy új napot.

Nekem akkor is szép voltál,
ha munka pora arcodra ült,
s a fáradtság ráncainál,
egy izzadtságcsepp alágördült.

Nekem akkor is szép voltál,
tudom, ezt úgysem hiszed nekem,
ha rám nagyon haragudtál,
a szikráid, azt is szerettem.

Nekem akkor is szép voltál,
ha távolba néztél merengve,
talán másról ábrándoztál,
én néztelek, titkod fürkészve.

Mikor már tudtam a valót,
hogy tőlem rég eltávolodtál,
s kimondtad azt a szörnyű szót,
még akkor is, úgy is szép voltál.







MÉG KISÉRT A MÚLT


A múlt néha még kísért,
veled töltött idő hiánya,
üresen kongó éjszakából,
a felébredés némasága.
A ráeszmélés rideg ténye,
hogy egyedül maradtam,
szélviharként döntött le,
de bíztam, s megmaradtam.
Reméltem, csitul, majd elmúlik,
az idő eloltja a tüzet,
s többé fel nem izzik,
végleg elfelejtelek.
Az éjszakák békések lettek,
reggel ismét beköszön a fény,
az ég is azúrkék lett,
s újból simogat a szél.
Ne neheztelj, nem az én hibám,
s velem olyat sose tégy,
hogy gyűlölet váltsa fel,
az emlékeim helyét.










MOSOLY


Ki híd alatt tengeti életét,
szegény, de még jó ember lehet.
Nem tudni, mi az előzmény,
mi kisiklat egy életet.
Segítőn nyújtsd a két kezed,
ragadd meg, aki elesett.
Egy mosoly is lehet segítség,
elcsépelt, üres szavak helyett.
Ha csak mosolyt adtál, s nem kenyeret,
biztatást, felcsillanó reményeket,
te megtetted, mi tőled telhetett.
Jellemed mércéje az akarat, a tett.







MOST NAGYON KÉNE


Most nagyon kéne, hogy szeress,
gyermekké lettem, aki retteg,
mosolyod kell, hogy rám nevess,
fülembe súgj, és úgy ölelj meg!

Most nagyon kéne, hogy szeress,
befonnak az éjsötét árnyak,
fogd a kezem, messze vezess,
ne engedd azt, hogy körbe járjak!

Most nagyon kéne, hogy szeress,
vacognak a bent rekedt szavak,
gyújts tüzet, izzíts, melengess,
magamban újfent bízni tudjak.

Most nagyon kéne, hogy szeress,
hit helyett hitet kapsz cserébe,
s még akkor is nagyon szeress,
ha csend fogad örök kegyébe.







NEM VÁGYOM ÉN


Nem vágyom én semmi másra,
csak arra, valaki engem is várna.
Vigasztalna, ha szomorúak a napok,
s velem örülne ha boldog vagyok.
Kinek ha szép szemébe néznék,
hallanám szívem dobbanó zenéjét.


Ki elfogad annak aki vagyok,
alázatos szolga, zsarnok, akarnok.
Lehűtene ha forró lázban égnék,
s ha hűlnék, kérne, gyere égj még.
Úgy tudna engem szeretni, mint én őt,
érte elviselném pokol tüzét, a jégesőt.







NE TAGADJ LE...


Ne tagadj le! Ne adj el engem a feledésnek,
hisz egyszer még valamit érhetek
ha nem is sokat, eltűnt pillanatokat,
múló emlékeket, apró cserepeket.

Ha majd végigsiklasz tovatűnő életeden,
egy apró emlék még jól jöhet,
hisz minden emlék egy darab élet,
töredék, de letagadni nem lehet.

Majd gyengén, öregen, egy fa alatt ülve
ráncos kezeidben apró cserépdarabok,
fáradt szemeidbe talán fényt csal,
hogy egy apró cserép én vagyok.

S ha ez a cserép visszavezet a múltba,
talán újra élsz egy-egy boldog percet,
az öreg fának halkan elmesélheted,
bizony, egyszer régen ilyen is megesett.







NÉLKÜLED


Már csak ütött-kopott, málló falak,
mik belőlem nélküled maradtak,
s falak között szívem,
mint néma koldus jár.
Mankóját lába elé dobva,
reszkető kezében koszos kalapja,
elmúlt idők garasait siratja,
s könyörögve vár.
Adj hangot, fényt, s hitet nekem!
Hisz oly régóta éhezem,
mióta nem vagy velem,
véges lett a végtelen.







NYÁR


Libbenő szélben lebben a szoknya,
fiúk ajkáról vágy dala száll,
nyílik a szív is, csók szava csattan,
száll az egekbe sok kacagás.

Szikkad a széna, érik a búza,
elkezdődik a víg aratás,


perzsel nap heve, izzik a róna,
szárad a föld és tikkad a nyáj.

Érik a körte dús leve csurran,
mézízű dinnyén nagy hasadás,
zsendül a szőlő, zeng a hegyoldal,
égő tüzében tombol a nyár.







NYÁRUTÓ


Kopik az erdő smaragd ruhája,
földön hűs pára terül,
múló emlék csak a nyár izzása,
fákra színvarázs feszül.

Ahol selymes volt és zöld a fű,
illatos széna szárad,
napsugár arcán a múló derű,
megfakul, őszbe sápad.

Valami titkot súg a néma éj,
figyelj, a nyárnak vége,
ősz teríti rá rozsdaszőnyegét,
a fáradt nyári rétre.







OTTHONTALANUL


Vajon otthon-e az otthon,
vagy lakhelyed csak e ház,
hol nyugalmad eldugva,
egy félreeső polcon?
Hiába vannak javaid,
tárgyak sora,
csak kötelességed lehet,
jogod soha.
Kegyesen engedik, dolgozz,
türelmesen várják,
helyettük gondolkozz.
Nincs dicséret, nem jut szép szó,
amit szeretnél, sosem jó.
Az, hogy verselgetsz, szerintük
szégyentelen dolog,
s megbotránkoznak,
hogyha ezt vállalod.
Bár tudod, többet érsz,
értékesebb vagy mint ők,
mégis bánt, e buta, oktalan gőg.
S hogy kinevetnek?
nevessenek,
hidegen hagy, nem érdekelnek,
Igazi otthonod a hófehér papír,
melyre fájó lelked
dőlt betűket ír.







ÖSVÉNY


Bozótos erdő ösvényén
rőt avar csörgő szőnyegén,
fáradt vándor
koptatja bocskorát.

Szemében furcsa tűz lobog,
űzi őt rejtett utakon,
megy, csak megy az avaron,
kísérője a néma holdvilág.

Kopott tarisznyáját vállán hordja,
tarisznyában minden gondja,
köpenyén múltjának összes foltja,
mégis büszkén, egyenesen jár.

Eldugja a múlt éveket,
megkeresi a fényeket,
vágyik látni a kék eget,
szeretne boldog lenni még.







ŐRIZLEK


Szépek voltak a fényes esték,
csillagok izzó csókunk lesték,
s szégyellvén a kíváncsiskodást,
rájuk borult egy felhőpalást.
Ablakon szivárgó néma csend,
félve hátrált sóhajunk nyomán,
a mécses egy utolsót sercent:
semmi lettem ily nagy láng után.

Őrzöm közös éjszakák ízét,
lélegzeted most is átölel,
ha jön a tél, zord és vaksötét,
s hozzád űz az emlék, ne küldj el!







ŐRZIK A FÁK


Ma arra jártam, arra vitt az utam,
hol régen oly sokat megfordultam,
ahol a fenyők sötét árnyként,
védőőrként a házra ráborulnak.

Megálltam! Szívem nagyot dobbant,
amikor ablakodban fény lobbant.
Sokáig álltam, s néztem az ablakot,
reménykedtem, talán meglátok egy kedves alakot.

Vajon mit csinálsz, eszedbe jutok talán?
Szerettem volna benézni szobád ablakán.
Balga egy gondolat! -
észrevétlen oda a holdsugár sem juthat.

Mit nem adnék, ha ott lehetnék! - szállt a sóhaj,
s egy könnycsepp az arcomon leszaladt.
Álltam és csak vártam, s hogy mire,
válaszom nem akadt.

Percek voltak, vagy hosszú órák,
magam sem tudom már,
az égen ezer mécses, az ablak sötét,
te rég alszol már.

Vajon ha tudod, hogy ott vagyok,
kinéznél, kijönnél, szóltál volna tán?
Ha mást nem is, csak annyit,
nincs neked már itt semmid! Menj hát!

Pedig tévedsz!
Nagyon is sok van!
Az álmom, a szívem, a nyugalmam,
Mind itt őrzik a fák!







ŐSZI GONDOLATOK


Barátságtalan szél fúj,
a tél illatát hozza,
félve inal előle,
a fák levetett lombja.
Meggyengült a Nap tüze,
beköszön az ősz korán,
borzas lett a tó vize,
a nyár emlék már csupán.
Magam ülök a parton,
nézem a sötét vizet,
tollat ringat álmosan,
mely lebegve integet.
Gazdája nincs, messze jár,
itt hagyta árván, búsan,
visszatér-e, az talány,
hontalan, mint jómagam.







ŐSZI MELANKÓLIA


Még csüng a fákon
csókjaink elhagyott selyme,
az ágon száraz levélből
vet párnát az éj.
Ahogy hozott az ősz,
úgy el is vitt téged,
mégis kedves nekem,
pedig meggyötört,
mint fát a levél,
ha ringva hagyja el.
Eltűntél
a szelek szárnyán,
akár a köd
a szeplőfoltos réten,
bár néha egy emlék
felém suhan,
fellellek egy illatban,
vagy ha léptem alatt
csörög az avar,
múltam erdejében.







ŐSZI SÉTA




Kószálok, gyűrött lelkem simítani vágyom,
fáradt léptem roppan száradt avarágyon.
Hűvös őszi szél hűti lázas arcomat,
feledni vágyom, feledni édes arcodat.
Őszi erdőtől várok én megnyugvást,
pedig az ősz hozta nekem a búcsúzást.
Haragudnom kéne, de nem teszem,
rovom csak magányos utam csendesen.
Ég felé emelt tenyerembe hull egy árva levél,
nem akar földet érni - nálam jobb helyet remél.
Hogy lenne itt jobb helyed, te kis hűtelen?
Jég lakozik itt, már én is dermedem.
Jobb lesz neked: lent várnak testvéreid,
hamar jön a hó, s majd puhán beterít.
Szállj csak, menj utadra, kis levél,
ringasson még kicsit a hűvös őszi szél.
Fuvallat jő, s ő gyorsan tovalibben,
meggondolta: menni akar, s én elengedem!







A PARKBAN


Sétáltam egy árnyas parkban,
elfáradtam, egy padon helyet foglaltam,
velem szemben ült egy idős pár,
koruk úgy nyolcvan felé járt.
A néni őszhajú, madárcsontú, szerény,
a bácsi haja a kalap alatt ősz, gyér,
fáradt szemével a néni ráncos arcát simogatta,
reszkető, eres kezével, apró kezét szorongatta.
Oly szépen szólt, fáradt vagy galambocskám?
szívem elszorult e szép szavak hallatán,
jó volt nézni mindkettőjüket,
még jó hogy takart a napszemüveg.
Lehet hogy sértésnek vették volna tán,
miért néz egy idegen így ránk?
pedig csak jó volt látni, hogy szeretik egymást,
megöregedve is őrzik ifjúságuk hajnalát.
Az idő csak bőrükre varrt sűrű ráncot,
ők még mindig egymásban látják az egész világot,
elszégyelltem magam, mit kíváncsiskodom?
de ritkán látni ilyet, egy parkbéli padon.







A PATAK ÁLMA


Hegy tövében, kis barlangban,
bővizű forrás fakad,
apró érré alakulva
a felszínre tör utat.
Ráköszön a kéklő égre,
napsugárra rákacsint,
szelíd dombok bokrai közt
lankás völgybe letekint.
Csodálkozik sok mindenen,
álmélkodik a színeken,
és már odalenn a völgyben,
patak csobog csendesen.
Kíváncsian folydogálva
egy kis malomhoz ér,
hol épp őröl dudorászva
egy szép molnárlegény.
"Segíts nekem kis pajtásom,
hajtsd a malmom kerekét,
őröljünk meg jó sok búzát,
hogy sülhessen friss kenyér!"
"Persze-persze, hogyne molnár,
hajtom én kis malmodat,
látod immár széles lettem,
vizem is jól felduzzadt."
Munka után rohan tova,
vele tart pár cimbora,
sásnak-nádnak, halacskáknak
lett ő védő otthona.
Továbbfolyik hömpölyögve,
és hajók szelik habjait,
büszke szíve dédelgeti
nagyratörő álmait.
Tenger az ő kívánsága,
oda hívja, űzi vágya,
belefolyni, eggyé válni,
habjaival ölelkezni,
Tarajos hullámot vetni,
haragos, majd szelíd lenni,
simogatni a homokot,
ostromolni sziklát, nagyot.
Zúgás hallik. Ó Istenem!
"Megérkeztem tengerem!"
Elérte végre vágyait,
ám elvesztette álmait.

Pásztor Piroska: A patak álma...Zene: -And I Love You So

Link








POKOL ÉS MENNYORSZÁG


Szeretni akarsz engem?
Merésznek kell lenned,
mert mindent elveszek,
s neked adok mindent.
Béklyót kötök a szívedre,
szerelembilincsbe verlek,
hűvös szelek szárnyán
szabadon engedlek.
Együtt szállunk a pokolra
szenvedni kénköves tűzben,
repülünk a mennyországba,
ragyogni tündöklő fényben.
Tűzzé válok, megperzsellek,
hagylak égő lázban,
enyhülés is magam leszek,
eső a forróságban.
Nos, elszántad magad,
vállalod e sorsot,
akarod a mennyországot,
tűröd majd a poklot?







RÁMA


Sötét, csillagos éjszaka,
a széllel száll vágyam szava.
Hozzád már csak álmom vezet,
nem valóság, a képzelet.
Fantáziám csapongva száll,
az ajtódban némán megáll.
Dolgozol, s én nézlek téged,
mit takarhat merengésed?
Majd ledőlsz, becsukod szemed,
álomképed milyen lehet?
Belőlem mi maradt mára,
talán egy ásító ráma?
S képem, mi ott volt, színesen,
elmosta az ősz, hűvösen.
Pillád mögé nem láthatok,
hisz esendő ember vagyok.







RINGASS EL!


Vártam rád sokat, eljöttél értem,
nyújtom két karom, kérlek, ölelj át,
mint puha moha a fa derekát,
szeress magamért, fogadj el engem!

Sebzett vad vagyok, vérzik a lelkem,
amit egy szempár tőrrel döfött át,
hagyta szenvedni, nézte tusáját,
hozz erős gyolcsot, kötözd be sebem!

Ha féltőn szeretsz, sírsz hűs könnyeket,
mely lemossa bús életem porát,
megtisztulok majd, s újjászületek.

Mint apró gyermek, rád nyitom szemem,
várom hogy ringass, zengd szívem dalát,
jövőm te leszel, érted lélegzem.







SORS


Távol a várostól elhagyott tanya áll,
ember nem jár erre, ide a madár száll,
dudvás, sűrűn benőtt a régi gyalogút,
pajkos szél ringatja a rozoga kaput.
Itt roskadt magába a nádfedeles ház,
őrködik felette egy hűséges akác.
Roggyant, görbe falak, esőtől lemállva,
ablakai vakon pislognak a tájra.
Gémeskút karjával az égre integet,
rég nem húzott ő fel friss, hűsítő vizet.
A szétrepedt vályú szomjazva kiszáradt,
repedéseiben zöld fű vetett ágyat.
Foghíjas kerítés nem védi a házat,
az enyészet, a csend uralja a tájat.
Nem volt mindig ilyen, lélegzett, virágzott,
ablakai előtt muskátli pompázott.
Gondosan nyírt füvén apró, boldog gyermek
csilingelő hangja verte fel a csendet.
A nagyszülők egy nap végleg elköszöntek,
égi ablakukba muskátlit ültettek.
A gyermek is felnőtt, messze vitte vágya,
s könnyes szemmel gondol a kicsiny tanyára.







SÓHAJ


Ismét erdőn köszönt rám a néma alkony,
szívemen fájó emlékek suhannak át,
sétálok, s fák pőre lombjait faggatom, -
jársz-e erre, hallgatni erdő halk szavát?
S ha igen, elmeséli ő neked titkon,
hogy van valaki, ki oly sokszor idejár?
Nem panaszkodik, s néha már mosolyog,
de szeme nem rejtheti szíve fájdalmát.
Úgy tesz ő, mint aki boldog, nagyon boldog,
szorgoskodik, hisz végeznie kell dolgát,
pedig egész lénye kedveséért zokog,
mégis tagadja égő, kínzó bánatát.
Sírni már nem tud, könnye régen elfogyott,
csak vergődik, mint kalitkába zárt madár,
járja az erdőt, bízva, ott az oltalom,
halkan sóhajt, s visszasóhajtanak a fák.







SZAKADÉK


Melléd szegődtem,
nem ételért,
nem védő lakért,
pár jó szóért,
szeretetért.
Hálásan lestem
mozdulatod,
alázattal fogadtam
gazda voltod.
De jött egy másik,
büszke pedigrés,
s köztünk szakadékká
tágult a
hajszálnyi rés.
Hidat verni rá
lehetetlen,
így lettem ismét
szeretetlen.







SZENVEDÉLYEK


Őszintén bevallom,
sajnos, bagózom,
drága, bűzös szenvedély,
bizony jól tudom.
A piát néha megiszom,
de beteg vagyok tőle,
épp ezért hanyagolom,
meg aztán érintve vagyok,
járgányügyi fronton.
Ámor párszor eltalált,
de ő is velem öregedett,
és már keze is remegett,
- s persze nem tett szemüveget -
kilődözte a szememet.
Ám most jön, ami megmaradt,
mitől sok kiló felszaladt,
süti és minden édes,
diós tészta, túrós rétes.
Akár hiszed, akár nem,
- most, hogy e szösszeményt írom -
éjjel egyet mutat a mobilom,
de nem akarok felkelni,
mert akkor enni kell és bagózni.







SZERETEM AZ ŐSZT


Szeretem az őszt,
a fák lágyan ringó levelét,
ahogy megcsillannak a fűben,
a kibomló barna gesztenyék.

Szeretem az őszt,
ha elpirul, izzik a csipke,
az égett avar fanyar füstjét,
habár könnyeket csal szemembe.

Szeretem az őszt,
panaszát a szomorú szélnek
a vonuló, szürke felleget,
zord szavát a közelgő télnek.







SZERETETKOLDUS


Már gyermekként megaláztak,
a lelkemre nem vigyáztak,
ennivalót ugyan adtak,
de meg nem simogattak.
Csoda ha sérült a lelkem,
ha szeretetkoldus lettem?
alamizsnával is beértem,
morzsáimat szedegettem.
DE!
Alamizsnát ne adjon többé senki sem,
ha kenyér nem jut, morzsa sem kell nekem,
kenyér nélkül is élhet az ember,
igaz éhesen, de emelt fejjel!







A SZERETET ÜNNEPE


A karácsony
számára is ünnep,
bár fényt csak
a kirakatban lát,
plázája a szeméttelep,
meleget a hű kutyája ád.
A bádogviskót
dohos rongyok fedik,
de ma ő is frissen túrt
ünneplőbe öltözik.
Elindul, követi barátja,
szakállára lassan
deret sző a pára.
Míg más ilyenkor
pulykát eszik,
ő kukák mélyére túr,
büszkeségét rég elásta,
a korgó gyomor nagy úr.
Kincsre lel,
egy tömött szatyor,
kidobott étel,
s fél üveg bor.
Mosolyog,
lám, figyel rá az Isten,
otthontalannak
jobb dolga nincsen.
Zsákmányát
a padon ülve nézi,
első dolga jó pajtása
éhségét elűzni.
A hűséges eb magánya
harcos őre,
neki csak ő van,
s az olcsó lőre.
Most boldog,
így is szép ez az ünnep,
a fél üveg borral,
s szelíd tekintetű
kutyapuszival.







SZÜLETENDŐ UNOKÁMNAK


Kis unokám ha megszületel
szemem fénye, üdvössége,
szívem gyöngye, kicsi kincse
az leszel majd te nekem.
Megmutatok majd minden szépet, s jót
réten szálldosó pillangót
fogunk majd halat, rákot,
lefütyüljük a világot.
Erdőben mi gombát szedünk,
málnától lesz piros kezünk,
jók leszünk mint angyalok,
és rosszak mint kis koboldok
Megnézzük a mókuskákat,
fák ágain hogy ugrálnak,
vidáman kukucskálva
bámulunk a kis rókákra.
Nagy az udvar majd focizunk
ha nagyobb leszel pingpongozunk
jó nagyokat hahotázunk,
sártócsába tapicskálunk.
Meghallgatjuk kicsi fecskék
édes kedves csicsergését,
megfigyeljük a zöld fűben
kicsi szöcskék szökdelését.
Télen hóembert gyurkászunk,
domboldalról leszánkázunk
a jégen csúszkálunk
hideg télben sem fázunk.
Kicsi cinke ha megéhezne
diót teszünk etetőbe
tanulunk majd mondókákat,
énekelünk szép nótákat.
Nekem nem volt nagymamám,
mesét sem mondott az anyám,
én ezret mondok neked,
csak boldognak lássalak téged,
két karommal átölellek,
szívemen melengetlek,
csak szülessél meg
Kérlek!







TAVASZ


Olvad a hó és olvad az álom,
eltűnik már a langy puhaság,
napsugár táncol siklik az ágon,
enged a fagy a tél tovaszáll.

Hóvirág kelyhe hófehér csengő,
virít a földön zöld üdeség,
pattan a rügy most, jöhet a mámor,
szép tavasz váltja tél hidegét.

Virágsziromban méhecske zümmög,
gyűjti a nektárt sok pici száj,
szilvafa ágán hófehér bársony,
érleli gyümölcs friss zamatát.







TE NE JÖJJ EL!


Ha itt a végső út,
az utolsó állomás,
hinni talán késő,
hogy lesz feltámadás.
Ha a rög kongva koppan,
semmit sem szeretnék jobban,
mint azt, hogy Te ne, ne jöjj el,
ne állj felettem szemedben könnyel!
Tégy úgy, mintha még élnék,
ha mégis visszanéznék,
mosolyogni lássalak,
ahogy várod jöttömet,
nem bírnám látni fájó tekinteted.
Várd, hogy nyíljon az ajtó,
simítsd ki, ha gyűrött a takaró,
forralj vizet, főzz illatos teát,
locsold meg a szomjazó orchideát!
Nézd a tévét, kedvenc filmedre várva,
hátad mögött legyen egy puha párna,
ha bemondják az időjárás híreit,
bökj az üres fotelra:
látod, ott már havazik.
Ha megborzongsz, tudd, én ölellek,
szerelmem fon köréd hűvös leplet,
beszélj hozzám, még meg is feddhetsz:
ej, ej te csibész, mit ijesztgetsz!







TE VAGY...


Ha nem visz lábam,
helyettem lépsz,
ha sebem vérzik,
rá friss gyolcsot tépsz.
Ha didergek, fázom,
a zúzmarát lelkemről
tekinteted űzi el,
és eltűröd azt is,
amit más nem tűrne el.
Ha kerül az álom,
te megérzed azt, és jössz,
feledtetve a valót,
kedves szóval vonsz rám
puha, meleg takarót.
Ha kínoz az élet,
s már feladni látszom,
Te vagy, ki visszahúz,
s itt tart e világon.
Te vagy, ki nekem
mindent megérsz,
te vagy, ki csak adsz,
és sosem kérsz.







TÉGED NÉZLEK


Téged nézlek, s elmerengek,
mi leszel majd, ha nagy leszel,
költő, egy érzékeny lélek,
vagy a számtan mi érdekel?
Vajon akkor én még élek,
láthatlak majd tán nagynak is,
nem tudom, de azt remélem,
nem felejted el nagymamit.
Itt szenderegsz most mellettem,
alszol, csak a pillád rebben,
talán már ott fent szálldogálsz
habos-bodros fellegekben.
Tudod, mindig attól félek,
hogy letörik álmod szárnya,
merész vágyad beborítja
önzés sűrű, sötét fátyla.
Aludj kicsi, álmodj szépet,
álmod legyen boldog, szabad,
ami mindig csak tiéd lesz
képzeleted és álmod az.







TÉL


Fázik az erdő, jég a patakban,
hó ölel mindent, dér a virág,
támad a szél is, hízik a jégcsap,
fagy tömlöcében dermed a nád.

Tó jege duzzad parttól a partig,
korcsolya siklik, reppen a szán,
jég a tükör most, nap szeme fénylik,
szórja a szikrát hűs puhaság.

Benn a szobában tűz fénye lobban,
pattog a szikra, éled a láng,
füstje elillan, illata itt van,
halkan duruzsol a szamovár.







UTOLSÓ ÖLELÉS


Áprilisi éjszaka volt,
kint a sötétség vert tanyát,
már épp aludni készültem,
zörgették szobám ajtaját.
Az álom elszállt nyomban,
ugrottam, megyek már, megyek,
tudtam jól, hogy ez te lehetsz,
csak te ismerted a jelet.
Boldogan indultam
ajtót nyitni neked,
de senki nem állt ott,
rám csak a sötétség meredt.
Megdermedtem .
Szívemet valami furcsa,
különös érzés járta át,
csak bámultam bénán
a sötétség szájánál.
Hűvös szél vont körbe,
éreztem a síri hideget,
tudtam, hogy Te jöttél,
elhoztad utolsó ölelésedet.







VIGYÁZZ RÁ!


Mamámról álmodtam, itt volt,
oly törékeny, csendes, szerény,
a ruháján most sincs egy folt,
vakít rajta a friss kötény.

Jéghideg víztől ujjai
bütykösre és nagyra nőttek,
holló hajának szálai
holdezüstbe szenderültek.

Hamar hét szép gyermeket szült,
ám kegyetlen volt az élet,
meg igazán akkor őszült,
mikor vesztett erős férjet.

Simogató, kedves szava
most is itt cseng a fülemben,


mázolt szoba fűillata
átlibben az éji csenden.

Kemence sut, tűz melege,
a ropogós, piros kenyér,
aszalt szilvát nyújtó keze,
akkor még nem tudtam mit ér.

A kemence régen kihűlt,
elkorhadt a vén szilvafa,
enyészet a házra terült,
nem száll fel kenyér illata.

Vigyázd te föld e két kezet,
ölelgesd meg, óvd a testét,
dolgozott, fázott eleget,
őrizd őt, és örök helyét!







VISSZAJÖVÖK


Ha véget ér a földi lét,
és mennem kell, szólít a hang,
nem harcolok, követem én,
nem félek, nincs bennem harag.

Ha sötét lesz és túl hideg,
visszajövök ide néhanap,
nem látjátok, ki ténfereg,
lélek leszek csak, nem anyag.

Ellebegek és megnézem,
tavamnak hogy fénylik vize,
elmerengve idézem fel,
milyen volt az élet íze.

Régi fűzfa hűs rejtekén
megbújik még egy kedves pad,
dús lombok közt a kósza szél,
enyhet ugyan most kinek ad?

Észrevétlen újra látom
gyermekem és kis unokám,
szeretettel simogatom
göndör fürtű szőke haját.

És bizton, hogy ők boldogok,
szépen élik a napjaik,
már nem bánom, hogy nem vagyok
húsvér ember, ki könnyezik.







ZÁPOR




Félve bújik a Nap egy sziklaszirt mögé,
bősz felhők csapata siklik a hegy fölé.
A villám széthasít egy szürke felleget,
kinyíló gyomrából hűs könnyeső pereg.

Egy odvas fa alatt merengve bámulok,
hajamba tép a szél, arcomba víz csurog.
Bújj elő fénysugár, űzd el a felleget,
szárítsd meg arcomat, fesd kékre az eget!









 
 
0 komment , kategória:  Pásztor Piroska  
Címkék: visszasóhajtanak, megérinthesselek, igazságkeresését, versválogatásban, szomszédságában, születésnapomra, személyiségének, szentjánosbogár, esztergályosnak, megbotránkoznak, szófordulatokat, foglalkoztatják, rozsdaszőnyegét, kíváncsiskodást, szeretetkoldus, mondanivalóját, bárányfelleget, otthontalannak, virágsziromban, bársonytakaród, rozsdavörösben, elképzelhetünk, találkozhatott, váltakozásának, hársfaillatban, vezércsillagát, izzadtságcsepp, mindkettőjüket, kíváncsiskodom, összevisszaság, titokzatossága, patakcsobogást, csillagfényre, megbocsátalak, ragaszkodását, életeseményei, költő első, köznapi beszédben, hétköznapi ember, költő személyiségének, szeretetre éhes, szabadságra vágyó, sorsát elfogadó, önmagával küzdő, nagymama vívódásai, nagymamai szeretet, éjszaka varázsa, évszakok váltakozásának, virágok titokzatossága, éjszaka csendje, csalódás érzését, emberöltő történéseit, Pásztor Piroska, PÁSZTOR PIROSKA VERSEI, AKÁR FÉNY, ALSZIK TERMÉSZET, ÁTÖLEL CSEND, BERAGYOG FÉNY, CINKOS MOSOLY, GYERMEK PANASZA, RÉGI KARÁCSONY, ELMÚLT NYÁR, EMLÉK NYÁR, ERDŐT JÁRUNK, ÉJSZAKA CSENDJE, Pásztor Piroska Az, ÉJSZAKA KÉPEI, FELTÖRTED SZÍVEM, GESZTENYEFA VIRÁGA, GONDOLSZ-E RÁM, GYÖTRŐ ÉJ, GYŰLÖLET NÉLKÜL, BELELÁTNÁL SZÍVEMBE, TOLLAT FOGSZ, HATVAN LETTEM, József Attila, HOGYAN TUDNÁM ELMONDANI, IGAVONÓ DALA, JÁTSZMA UTÁN, JŐJJ VELEM, KÉRDÉSEK HOLDHOZ, MAGAMNÁL FELEJTLEK, MÁMOROS TAVASZ, MEGJÖTT TÉL, MEGLOPNI CSAK, AKKOR IS, KISÉRT MÚLT, MOST NAGYON KÉNE, VÁGYOM ÉN, TAGADJ LE, ŐRZIK FÁK, ŐSZI GONDOLATOK, ŐSZI MELANKÓLIA, ŐSZI SÉTA, PATAK ÁLMA, Love You So, POKOL ÉS MENNYORSZÁG, RINGASS EL, SZERETEM AZ ŐSZT, SZERETET ÜNNEPE, SZÜLETENDŐ UNOKÁMNAK, JÖJJ EL, TÉGED NÉZLEK, UTOLSÓ ÖLELÉS, VIGYÁZZ RÁ,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
02.17. 11:22 Három magyar birkózó három érmet nyert a kubai kötöttfogású versenyen
02.17. 11:21 A munkaerőpiaci reformprogramról tanácskoztak Veszprémben
02.17. 11:11 Férfi kosárlabda Eb-selejtező - Ivkovics: mindkét februári meccsen nyerni a...
02.17. 11:11 Több mint száz nemzetközi esemény az idei hazai sportnaptárban
02.17. 11:01 Két kilónyi amfetamint szállított autójában egy férfi Vas megyében
02.17. 11:01 Évértékelő - Dömötör Csaba: éles a választóvonal a klímavédelemről való gon...
02.17. 10:31 Koronavírus - Peking a március elejére tervezett parlamenti ülésszak elhala...
02.17. 10:21 Szíria - Tömegsírra bukkantak Kelet-Gútánál
02.17. 10:01 Újra használható a viharban megrongálódott sportcsarnok Törökszentmiklóson
02.17. 10:01 Idén is élőben követhető a gemenci fekete gólyák élete
Tudjátok ?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
Káros az alkohol ? Ha igen akkor mennyire ?
még több kérdés
Blog Címkék
Sørvágsvatn – a F...  Posertube  Boncsér Árpád szobrászművész m...  Facebookon kaptam  Útravaló – 2020. február...  Szék a vízparton  Papszentelés Esztergomban  Boncsér Árpád szobrászművész m...  Minden igazi életben  Szèp napot  Szék a vízparton  Facebookon kaptam  Ágai Ágnes : Szó, ami szó  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Állati.......  Kovács Gergely érsek Gyulafehé...  Facebookon kaptam  Karikatúra  Engedelmességben - békében gaz...  Hordozd a békét  Sirályok  Nem csak azért vagy felelős, a...  Facebookon kaptam  Szeretet  Rózsa csokrok vázában  Szabó M. Gita: Én még hittem ...  Egyszer eljön majd a pillanat,...  Jégtörő  Sirás  A munkakönyv  Boncsér Árpád szobrászművész m...  Facebookon kaptam  Posertube  Jegesmedve és a kutya  Évközi 7. vasárnap Csaba testv...  Évközi 7. vasárnap szentmise 0...  Facebookon kaptam  Sűrű hóesés  Tedd rá  Boncsér Árpád munkája  Butola Zoltán - Eső Után  Virág csendélet  Útravaló – 2020. február...  Szegfű pohárban  Posertube  Nem csak azért vagy felelős, a...  Png kutyák  Hó cica  Február vége felé  Facebookon kaptam  az egészséget és az időt nem ...  Engem csak a konyak érdekel......  Mai harmónia kártyám  Igaz barátok  Facebookon kaptam  Imádat és dicsőítés  Tulipánok  Nő rózsákkal  Facebookon kaptam  Esztergom Bazilika főoltár kép  Nő rózsákkal  A legnagyobb feladatunk  Az élet örök  Cicus és a kutyus  Bagoly és a kisliba  kommunizmusaldozatai.kormany.h...  Évközi 7. vasárnap 02.23  Én is meghallottam  az egészséget és az időt nem ...  Png cica  Butola Zoltán - Eső Után  Boncsér Gergely és Bordás Barb...  Facebookon kaptam  Papszentelés Esztergomban  17. szonett - Pablo Neruda  Cicus és a kutyus  Kovács Sándor - Tavaszt hoz a ...  17. szonett - Pablo Neruda  Beismerem  Posertube  Alvó kutyusok  A reggelem  Évközi 7. vasárnap 02.23  Alvó kutyusok  Png rózsa csokor  Facebookon kaptam  Rózsa csokor  Karácsony Benő idézet  Angyalom  Png alma  Facebookon kaptam  Engem csak a konyak érdekel......  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Tedd rá  Tévtanítás  A legnagyobb feladatunk  Gondolat........  Jön a mikulás 
Bejegyzés Címkék
költő első, köznapi beszédben, hétköznapi ember, költő személyiségének, szeretetre éhes, szabadságra vágyó, sorsát elfogadó, önmagával küzdő, nagymama vívódásai, nagymamai szeretet, éjszaka varázsa, évszakok váltakozásának, virágok titokzatossága, éjszaka csendje, csalódás érzését, emberöltő történéseit, gyermekkor fájó, mélyről jövő, enyém nálad, alkonyat lobogva, harang kondul, parti fűzfa, kalász álomba, kormos éjnek, ezüstből vert, sűrű hóesés, bágyadt napsugár, hallgatás pókja, szív folyton, kedves arcot, vaksötét pusztán, rideg valóság, apró gyermek, apró mozdulat, titkot sejtető, parázs csillagokat, huncut fénypamacs, tavasz megoldódik, jókora szánkót, gyereksereg örömére, levegőben cserdült, patkók alatt, pici csengő, égről csentünk, fenyő pompában, mézes sütemény, régi karácsonyban, ember volt, legnagyobb csoda, földről felemelne, fényig engem, lombokra rozsdás, szikrázó nyár, szél csörög, nyár pihenni, harmatot felváltja, hulló levelek, szürke förgeteg, egész világ, sok-sok gyertya, emlékező lángot, miénkkel ismét, cserebogaras tavaszt, öreg almafán, szép kora, öreg csőszt, kályha szikráit, ajándék szánkót, patak fölé, nyomodban járjak, sóhajtás fáradt, megfáradt gondolat, vihar csinálta, sötétség illata, téren sötét, csend zenél, csendzene fülembe, lelkem nagyon, csend zenéje, szomjas fűzfaág, fáradt Hold, lágyan hajló, pici fészket, álmodó csend, dübörgő csend, zokogó csend, megtört lélek, langy puhaság, zöld üdeség, erdő rozsdavörösben, barna levél, makk csemetét, medve család, mély odúját, tükör most, múltat feledni, fényben járni, erdő lágy, sors cserébe, némult dalban, vétlent bünteted, , ,
2020.01 2020. Február 2020.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
242526272829 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 18 db bejegyzés
e év: 42 db bejegyzés
Összes: 3883 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 194
  • e Hét: 1227
  • e Hónap: 33563
  • e Év: 112782
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.