Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Kosztolányi Dezső versei
  2020-03-11 20:00:43, szerda
 
 







KOSZTOLÁNYI DEZSŐ VERSEI


Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső, teljes nevén: Kosztolányi Dezső István Izabella (Szabadka, 1885. március 29. - Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze, a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja. Csáth Géza unokatestvére.

Vannak versolvasó emberek, akik a magyar költészet gazdag egészéből Kosztolányi Dezsőt szeretik legjobban; még olyan is akad, aki azt állítja, hogy ő a legnagyobb magyar költő. Vannak azután mások, akik azt mondják, hogy Kosztolányi költészete csupán egy szín a Nyugat-nemzedék pompás skáláján, de Kosztolányi prózája a magyar regény- és novellairodalomnak legalábbis az egyik csúcsa. Ismét mások elámulnak a nagy szorgalmú műfordítón, aki a világirodalom évezredeiből százszámra és kötetszámra ontotta a bravúros, óriás nyelvtechnikájú - bár nem túlságosan hűséges - magyar változatokat. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy kitűnő és mindig érdekes esszéíró, lebilincselően csevegő újságíró - akkor mindenképpen meg kell állapítani, hogy ha rajongói olykor túloznak is, egy igen jelentékeny és nagyon vonzó irodalmi nagy alakkal állunk szemben, aki nagyon is alkalmas arra, hogy bizonyos pillanatokban kedvenc költője vagy írója legyen az olvasó embernek



Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei

Link


Link










AKARSZ-E JÁTSZANI?


A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,


hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?


Kosztolányi Dezső: AKARSZ-E JÁTSZANI? - Básti Juli

Link











ALFÖLD


A gyorsvonat az Alföldön fut át,
s az utasok a zörgő ablakokból
bámulva nézik, mint egy új csudát.

Egy nádkúp, egy kút tűnik föl csak olykor,
itt-ott egy árva, tikkadó kazal.
A búza habja szikrát hányva mormol.

Az élet alszik, mindent tűz aszal,
a gulya tétlenül delelve ődöng,
távolba búsul egy vén, puszta fal.

Kék, sárga színben ég a hevülő föld,
egy ócska, kis sip álmosan huhog,
és nincs a rónán sehol üditő zöld.

Fáradtan álldogálnak a juhok,
a délibáb poros mezőn suhanva
köddé fakul, és eltünik utóbb.

A rozsvetés közt s a sötét ugarba
olykor elballag egy szikár legény,
izmos, erős és szikkadt arca barna.

Vad, idegen tűz villan a szemén.
Majd jő egy karcsú és sovány magyar ló,
s horkanva nyargal el, mint tünemény.

Alszik a törpe tengeri, a tarló,
a zöld mocsár teng, távol eb ugat,
sátorfa mellett álmodik az alvó.

Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat.
E vérvirágos föld ma is a régi,
az ősök itt kinyújtják karjukat.

A szörnyü harcok marcona vitézi
őrzik ma is a múltak csarnokit,
vén váruk árnypallosuk éle védi.

S a föld is Ázsiáról álmodik.

1907







AZ ALKONYATHOZ


Szivem szivéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szívünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
Ó alkonyat!

Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószivű nő
Ó alkonyat!

Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újolag
S hull, hull a szikra árnyaidra
Ó alkonyat!

Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
Ó alkonyat!

1905







AZ ALVÓ


Mily néma, langyos undor ráng az ajkán,
míly túlvilági-furcsa és komoly.
Elérhetetlen bányákban kutat tán?
Ilyen egy alvó, keleti szobor.

Az ősi álom ez, mely a halálnál,
az éjjelnél is titkosabb titok.
Valaki itt van, s a túlpartra átszáll,
itt van, s a fénynek hátat fordított.

Mostan pedig beszélnek tán felőle.
Villámvonaton szállanak előre,
s ordítva zeng a földi tánc, a dal.

De ő az éj s halál eleven szobra,
úgy fekszik itten felmagasztosodva,
s az ágya csendes, fehér ravatal.

1910







ARCKÉP


A palaszürke égben áll.
Hull rá a hó, az esti hó.
Nehéz, meleg ruháitól
oly vastag, mint egy eszkimó.

Kunyhóba faggyúgyertya ég.
A szalma benn a térdig ér.
Cigaretták. Csajkába rum.
A földön rongyok, vatta, vér.

Körötte hó, hó, egyre hó,
erdők, hegyek, tábortüzek.
Rövidlátó szegény szemén
csillámló, éles szemüveg.

Egy női aranyóralánc
lóg a zsebéből. Hajdanán
üvegszekrényünk dísze volt.
Nászára kapta az anyám.

Ezüst órája oly kopott.
Még a nagyapja vette meg.
Negyvennyolcban ővéle volt
s azt tiktakolja: "Isaszeg".

Az óra nem feledte el,
bár sok év szállt felette el.
Hallgatja ő is csendesen.
Ő sem, ő sem feledte el.

Hallgatja elhagyott szíve
s a hóban valami forog.
Ágyúk ugatnak mérgesen,
veszett, dühös komondorok.

Egy-egy halott fölé hajol.
Itt a ravatal pár fa-léc.
Egy messze hang hahóz neki
és szalutál egy szanitéc.

Sovány kis arca halovány,
de oly nyugodt, de oly setét,
ki tudja, megfordulna-e,
ha kimondanám a nevét?

Közönyös, furcsa, idegen.
Előtte köd, utána köd.
Csak néz és ezt gondolja tán:
ezerkilencszáztizenöt.

1915. január 3.







AUGUSZTUSI REGGEL


Kékül az ég, az éjjel haldokol,
pihennek a házak még csendben alva,
de már lángtól vörös az égnek alja,
és égni kezd az óriás pokol.

Az ember ébred - a láng sustorog -
fájdalmasan liheg, kikél az ágyból,
beteg a fénytől, nincs nyugalma, lángol,
fejét paskolják a lángostorok.

És nő a fényár, zúg a virradat,
a tűzpokol harsog, dübörg, dagad,
az árva ember fetreng benne főve.

Véres sarokkal, bőszen ront előre,
és este elnyúlik az ugaron,
mint egy agyonhajszolt, véres barom.







AZON AZ ÉJJEL


Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.

Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.







AZ ÁPRILISI DÉLUTÁNON


Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égből
hull a napfény és hull a zápor.

Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap.
Vékony, ezüst esőfonálon
dévaj angyalkák citeráznak.

Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két ősi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.







ÁLOM


Álmodtam, álmodtam
távol Ázsiáról,
messze Ázsiáról,
ragyogó napfényben,
dicsőségben fürdő
magyarok honáról.

Oh, hogy felébredtem,
könnyel telt meg szemem,
mert fájt látni nekem,
a sötétség után
milyen fényes dicsőség
ragyogott mindenen.

Hogy odaszállt lelkem,
mennyországba' jártam,
mert hazámat láttam,
fénylő dicsőségben
s nem hitvány, görnyedő
rút rabszolgaságban.

Láttam őseimet,
kacagány volt rajtuk,
villogott szép kardjuk,
hogy az ütközetbe
rohantak, dübörgött
a parlag alattok.

Láttam őseimet,
láttam eget rázó,
villámot szikrázó
nyilokat, ahol csak
jártak, a csatatér
piros vérben ázó.

Hallám a kürtöknek
kiváló fúvását,
a mének futását,
hej szegény hazámban
ily képeknek dehogy
lelhetni most mását.

Oh, hogy felébredtem
és sírva fakadok,
oh mért nem hagytatok
az álom ölében,
édes feledésben
oh mért nem hagytatok.

Álmodni, álmodni
messze Ázsiával,
távol Ázsiával,
ragyogó napfényben,
dicsőségben fürdő
magyarok honával.







BESZÉLŐ BOLDOGSÁG


Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vas-ajtain dörömböl,

most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből.







BOLDOG, SZOMORÚ DAL


Van már kenyerem, borom is van
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is
telefonom, úti bőröndöm
van jó-szivű jót-akaróm is
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép
részegje a ködnek, a könnynek
ha néha magam köszönök még
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany
tárcám van igaz színezüstből
tollam, ceruzám vigan illan
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem
langy téa beteg idegeimnek
ha járok a bús Budapesten
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen
gyötrődve, halálba hanyatlón
úgy ásom a kincset a mélyen
a kincset, a régit, a padlón
mint lázbeteg, aki föleszmél
álmát hüvelyezve, zavartan
kezem kotorászva keresgél
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
s már nem vagyok otthon az égben.










BÜSZKÉN VALLOM, HOGY MAGYAR VAGYOK...


Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,
És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.

Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok,
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.

Óvjátok édesen az édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar,
s a Nagyvilág nem érti a szavát.

Kosztolányi: Büszkén vallom, hogy Magyar vagyok

Link








DÉLUTÁNI MEDITÁCIÓ


Milyen lesz a halál,
vajon rossz lesz-e, jó,
ez a végső, komoly
nagy-nagy szenzáció?
Lehet, hogy semmi lesz,
egy sárga délután
elalszik szivarom
s kinyílik néma szám.
Lehet, hogy furcsa lesz,
reámtör rémesen,
hogy belekancsulok
s kocsonyává esem.
Lehet, hogy enyhe lesz,
úgy, ahogy áhitom
s átzúgok rajta, mint
a vasuti hidon,
mint mély vizek felett,
hogy a testem pihen
a hálófülke lágy,
párnázott mélyiben.
Lehet, hogy egyszerű,
csöndeskés és sivár.
Azt mondják: ez nem ő.
Azt mondják: ez a sár.
Lehet, hogy szörnyü lesz,
mint puskadurranás,
fülembe lárma zúg
s nem hallja senki más.
Nagy dinamit-robaj,
velőkig felható,
állkapcát tépdeső,
babonás puskaszó.
Csodás, iszonytató,
iszonytató csodás,
vörös és fekete
utolsó felvonás.
Oly messze még e zaj
s előre reszketek,
mint vad szcéna előtt
színházban a gyerek.
Oly távol még e zaj
oly messze, kívülem,
szeretném hirtelen
befogni a fülem.







CSENDES, ÜNNEPI ÓDA AZ ÉLETHEZ


Nagy vagy, te föld, te víz, te tűz az égen,
mellettetek olyan kicsiny vagyok
s te élet, mely sötéten felkomorlasz,
mindenkinél nagyobb,

nagyobb, veszélyesebb, iszonyú torlasz,
mely kőkeményen az utunkban áll
s keményebb árnyakat borítsz fölébe,
mint a kemény halál.

Hiába bújok el a föld ölébe,
magas toronyba, léptem követed
és szenvedést adsz, terhes aranyalmát,
követ adsz, köveket,

és mindig érzem láncaid hatalmát,
hogy élni nagyszerű és szomorú,
egy néma száj nekem egy néma harcdal,
sors és bús háború.

E sekély korban bús-tragikus arccal
vallom, hogy nagy vagy és mindig tudom,
a kávéházban és a villamosban,
a lármás körúton,

és féltve viszlek a tömegbe mostan,
hol száz idegen szem mered felém
és gonddal nézek minden elmenőre:
ó, életem, enyém.
Golyózáporban haladok előre,
ki minden tűzzel, karddal ismerős
s úgy csókolódzom és dőlök a sírba,
mint bátor, büszke hős.

1912







CSÖNDES, TISZTA VERS


Nincs semmim, így megyek magamban,
Tip-top szelíden, csendesen,
S ha éjjel bántanak a rablók,
Kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt,
Olyan-olyan szegény vagyok,
Mint a kisded első fürdetőjén,
S mint a teknőn a halott.

De tart a föld ez az enyém még,
Feszül az ég fejem felett,
S kitárom az örök egeknek,
Örök - mezítlen testemet.







EGYEDÜL


Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sápadottan fekszem itt alant.

A föld szorít s fölém végtelenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.







EGY KÉZRE VÁGYOM


Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok,
s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha, ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell - nincs kéz a világon
mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra,
s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?







EGYRE KÖZELEBB


És egyre-egyre közelebb
megyek feléd, halál,
s már ki se ejtem nevedet.

Ifjan beh sokszor hívtalak,
s lázam hűsíteni
fejemre raktam a havad.

Most már sírokra sem ülök,
mosolygok lankatag,
míg fáradok és szürkülök.

Híredre lelkem nem riad,
nem vagy már szörnyű sem:
apa vagy és én a fiad.

Oly egy veled e meggyötört
szív és e mellkosár,
mint egy veled a rög s a föld.

Ó a halál az, aki vén,
s koporsó-érc ragyog
jégszín haján, bús ajkívén.

És egyre-egyre közelebb
megyek feléd, halál,
s már ki se ejtem nevedet.







ELÉGIA


Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.
Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú,
ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra,
hánykódás a zavarban, melynek nincs soha vége.
Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, akik szeretnek,
elhagynak a barátok, elhagynak a remények,
csak mi maradunk itten, a tenger időben,
ébredve, elaludva, munkálkodó szívünkkel,
gondolkodó velőnkkel, folytatva robotunkat.
Miénk az izmok acélja, a pénz, az egészség,
csupán az élet nem, mert már sokat éltünk,
s ismétlés az egész, ismétlés lomha unalma.
Lélektelen kézzel kanalazzuk az ételt,
hörpintjük poharunkat. Ismerjük az ízek özönjét,
a nők száját is, kik fényes selyemingben,
mint gyors, tétova lángok lobognak a homályban,
és sírnak megkoszorúzva karjukkal az ágyat,
hogy hajnalban keserves válásra üt az óra.
Ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ,
tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását,
s azt a pillanatot, hogy kora délutánon
végigfut a körúton az ősz és tépi a ponyvát,
s gyászba borul a zúgó kávéház körülöttünk.
Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket,
a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot.
Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt,
csak a bánat van, s az higgadtan, de keményen
fújja goromba dalát. Dicsérd azt a parancsot,
mely idején golyót küld ifjú szivedbe,
s átkozd, százszor-ezerszer átkozd meg a sebész-kést,
mely elránt a haláltól s itt hagy hosszan a földön,
lábbadva, halaványon, hegesedő reménnyel.
Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.







EPIGRAMMA


1

Ó, hogy gyűlölném én a nőket,
mert ellenem cselt cselre szőttek,
de él egy nő, kitől baj, átok
nem szállt reám, akit szerettem,
aki szeret most is szünetlen:
érette mindnek megbocsájtok,
s a vétkezőt is áldanám;
e nő: anyám.

2

Nem egy szememre hányja nékem,
hogy változik a véleményem,
s gunyolva szólt: “Te gyönge bolygó,
te könnyü, csélcsap napraforgó."
Szólok: “Szapuljatok ti, hajrá."
Úgyis csupán a balga hajt rá,
én azt felelem, jó bolondok,
forgok, de csak a napra forgok.

1906







ESTE, ESTE...


Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.







ESTI KORNÉL ÉNEKE - Részlet


"...Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert - isten engem - én is,
én is csak addig élek.
Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi szinben,
légy mint a semmi,
te minden."







ÉLETRE-HALÁLRA


Mint aki búcsúzik, beszélni
akarok.

Itt éltem én, vér véretekből,
magyarok.

Mint akit égő szókra gyújt föl
a halál.

Szájam kigyulladt viziókat
kiabál.

Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.

Kuckóba, sáncba, rongyba, harcos
feletek.

Mi volt ez? A szívembe harsog
az egész.

Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz.

Sírtam miatta én is, én is,
beh korán.

Én is zokogtam hosszú, véres
lakomán.

Éreztem a semmit, a szégyen-
maratást.

De láttam egykor kánaáni
aratást.

Kerek eget, mely egy családot
ölel át.

Parasztleányok hercegnői
derekát.

Bő dáridót, mely könnyeinkbe
belefúl.

Ifjú erőt, bűnt tékozolni
pazarul.

Mégis mindent, ami tiétek,
szeretek.

Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék
eretek.

Úr-kedvetek, amelynek párja
nem akad.

Öreg, nehézkes, régi-ízű
szavakat.

Ábrándomat, mely életemre
sebet üt.

Hajnal felé a múltba rívó
hegedűt.

A délibáb vizében úszó
gabonát.

Tükröztetett kastélyt, ezüstlő
habon át.

Halottjaim csontját a földben,
halavány,

matróna-arccal, mélyen alvó
nagyanyám.

Rokontalan, sívó magányom
egyedül.

A hosszú őszt, mely visszanézve
menekül.

Jaj, életem engem bilincsbe
veretett.

Élő bilincs, forró bilincs, te
szeretet.

Bilincsbe jár mindig a tiszta
szerelem.

Ember-jussom testvér-bilincsben
perelem.

Haraptam ezt és kincsre vágytam,
ami nincs.

Csókoltam is, mert álom, áldás
e bilincs.

Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott,

Arany János bűvös szavával
mulatott.

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem.

Holtomban is csak erre járok,
keleten.

Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm.

De szép, vidám, vad áldomás volt
köszönöm.







ÉNEK A SEMMIRŐL


Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.

Annál, mi van, a semmi ősebb,
még énnekem is ismerősebb,
rossz sem lehet, mivel erősebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merő seb.

Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szűk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bő, közömbös.

Én is öröktől ebbe voltam,
a semmiségre ráomoltan,
míg nem javultam és romoltam,
tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:
eltünni és feküdni holtan.

Ha félsz, a másvilágba írj át,
verd a halottak néma sírját,
tudd meg konok nyugalmuk írját,
de nem felelnek, úgy felelnek,
bírjuk mi is, ha ők kibírják.

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
Mi volt a mi bajunk korábban,
hogy nem jártunk a föld porában?
Mi fájt szivednek és szivemnek
Caesar, Napoleon korában?

1933







ÉNEK A TAVASZ ELÉ




Kelj bársonylombú, halk lehelletű,
borús tavasz a völgyön és hegyen,
hogy majd ha eljön az idő, legyen
a sebre fű.

Tavaszi erdő, jó szorosra fond
sűrű, sötét lombod hálózatát,
hogy majd ha éjjel elbúvunk alád,
födjön a lomb.

Kegyes Természet, szánd meg a magyart,
adj néki ágyat, sátoros vadont,
nőjön a sebre ír, a búra lomb,
s a sírra hant...







ÉN FELESÉGEM, JÓ ÉS DRÁGA-DRÁGA
(RÉSZLET)


Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költő kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ő is - szegény - busongón.







ÉN MINDIG TEMETEK


Én mindíg temetek.
Temetem a tegnapomat,
s azt, ami most van, a fénykarikát, mi
táncol a tollamon, míg szivem szavára
eleven lehemmel lélekzem e verset.
Temetem a jót, a rosszat, örökké,
régi ruháimat, régi világomat,
fiam játékait, pólyáját, mit a moly
rág a padlás zugán, elhangzott szavakat,
élőket, holtakat,
vissza sose térő, még élő lázakat,
mindent, ami rohan, illan körülöttem.
Annyi bánatom van, amennyi örömem.
Annyi halottam van, ahány pillanatom.
Kertemben nyílnak, hervadnak a rózsák.
Én mindíg temetek.







FEJTÖRŐ FELNŐTTEKNEK


Tudod-e, ez mi?
Jó torna eszednek:
asztalt terítenek,
asztalt leszednek.

Haladnak az utcán,
feküsznek az ágyon,
mint pille cikázik
fejükben az álom.

Karjuk követ, ércet
izzadva vonszol,
sürgöny fut az éjben,
vad telefon szól.

És csönget az ajtón
az orvos, a lázas
szerelmes, a postás,
a koldus, a gázas.

Fejjel nekimennek
a hetyke tavasznak,
harcolnak azértis,
ordítva szavaznak.

Bölcsőt tologatnak,
megcsendül egy ének,
már vége a dalnak,
bámulnak a vének.

Csókok ligetében
örvény köde nyildos,
és ölnek, ölelnek,
te drága, te gyilkos.

Nem látni a végét
a hosszu menetnek.
Kacagnak-e ottan,
vagy talán temetnek?

Egy kis vidámság,
sok-sok sohajtás.
Sejted-e már mi,
pedzed-e, pajtás?

Nincs nála nagyobb jó,
mert ez a kincs.
Úgy hívják: élet.
Értelme nincs.







A FEKETE ASSZONYHOZ


1

Virágos arcú lányseregbe
búsan, lefátyolozva jársz,
feltűnsz, mint egy éjszínü lepke
s megáll a tánc.

S könny hull vidám szemünkre újra,
ajkunkra ráfagy a kacaj
s kitör szivünkből hörgve, zúgva
egy tompa jaj.

2

Te vagy az éjjel és az örvény,
a kárhozat és a mennyország,
mostan lesujtasz, porba lökvén,
majd felemelsz újból tehozzád.

Költészetem izzik terajtad
pokoli pompában, setéten,
rubinpiros, parázsos ajkad,
mivel iszod éjjente vérem.

Ifjú szivem fehér világát
liliom-arcaidra loptad
s szén-fürtödön borongva száll át
éjféle néma bánatomnak.

Most félve, kérve száll tehozzád
síró szavával e szelíd dal...
Verd lelkem bús aranykobozzát
hajlékony, forró ujjaiddal.

3

A zöldselyem diványon ültél,
ahogy szobádba bevetődtem,
langyos tavasz volt ott - kivül tél -
rózsás parázs égett előttem.

Mint egy viharcsapott verébfi
omoltam a te lábaidhoz,
mert tudtam, a te szíved érti
költőszivem, s sebére írt hoz.

Melengető, égő öledben
aléltan, álmosan zokogtam,
kigyúlt a képem, lángra keltem
s könnyezve hallgattál te ottan.

S elmondtam, ó, rejtélyes asszony,
mit szenvedtem titkon miattad,
s bozontos főm és lázas arcom
aztán sokáig símogattad.

4

Ez a búcsúzás éjszakája!
A szél cibálja ablakunkat,
a hó fehér csomókba hullik,
a lámpalángok mind kihúnynak.

A mi tüzünk is hamvadoz már,
szád is hideg és hallgatag ma,
s fakó, sötét, mint a kialvó
kráter tüzes, lángfüstös ajka.

Légy áldva a csókért, a kínért,
légy áldva, hogy lelkem gyötörted,
te sápatag, gonosz cherubja
a szenvedésnek és gyönyörnek.

Most menni kell. Nyujtsd csókra ajkad.
Hadd öljem a kínt mind reája.
Ó, fojts meg, ölj meg, semmisíts meg...
Ez a búcsúzás éjszakája.

1906







FELESÉGEMNEK...


Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
"Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegzetet."







FOHÁSZ





Vers, vers, ne hagyj el.
Csak most maradj még.
Maradj, maradj itt.
Voltál te nékem kamasz-dicsőség,
szívdobogtató, vad kokain,
mitől megbandzsult részeg pupillám.
De légy ma minden, élet helyett élet,
mert már a téli holdfény inog a háztetőkön,
szél dudorász az utcacsatornán
s úgy összeszűkül a világ köröttem,
úgy fintorognak rám a viszolygó tárgyak,
mint hajdan csecsemőkoromban,
amikor a sötétbe hagytak,
rémek között s kimentek a szobából.

/1928/







HAJNALI CSÓK


Mikor a gyertyánk üszkösen ég már
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk
s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyíló jégharmatú rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszitója
a csók, a csók,
a hajnali csók.

1908










HAJNALI RÉSZEGSÉG


Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség - Latinovits Zoltán előadásában

Link











HALOTTI BESZÉD


Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
,,Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: ,,Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: ,,Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.


Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Link








HATALMAS ŐSZ


Hatalmas ősz.
Reám leheltél, s érzem, egyre érzem,
hogy nagyra nősz.

Te jó, te nagy,
ami akartam lenni, régen, egykor,
most az te vagy.

Igaz, egész,
mely önnön-magát bátran koronázza
s az éjbe néz.

Azt hittem én,
gőgös és hervadó virág leszek csak,
szép és szegény.

Bús szemű bölcs
itt állok, ember, karomon a gyermek,
a lágy gyümölcs.

A kar, a kar,
egy ember ága, lombos és gyümölcsös,
mit is akar?

A sors vagyok,
a méz, a tűz, a könny, a szív, az élet.
Mondd, ki nagyobb?

Vágytam vakon,
és ami vágyam itt-ott megmaradt még,
eléd rakom.

Arany-idő,
vigasztaló, mosollyal szomorító,
kibékítő.

Hatalmas ősz.
Reám leheltél, s érzem, egyre érzem,
hogy nagyra nősz.







HITVES


Még hozzád vágyik egyre a beteg szív,
és úgy követlek mint sötét detektív,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.

De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved,
és ami jön, az oly hűs és komorló,
mint a koporsó.







HOLDSUGÁR SZONÁTA


Álmodó hold...
Éjbe lengő néma lámpa,
alvajárók, bús bolondok,
tolvajok barátja.
Vaksi fényed
újra éled,
mint gyermekkoromban,
hogy a hanton
- síri fantom -
százszor elbolyongtam.
Napsütésbe, déli tűzben
ábránd-lepkét sosem űztem.
Te voltál barátom,
álmodóknak éji napja,
gyöngy-naszád, bús karcsu sajka,
céltalan, vak álom.

Most vezess te...
és hogy útam meg ne lássák,
vesd rám gyötrő szerelmemnek
fekete palástját.
Lengj előttem,
fönn a ködben,
hisz te elvezethetsz,
szent delejtű,
fecske lelkű
ifjú kedvesemhez,
ő a holdsugár kisasszony,
ugy-e hivogat panaszlón
ablakának árnyán?
Félig csendesen merengő
éjszemű szelíd istennő,
félig vad cigánylány...







A HOSSZÚ, HOSSZÚ, HOSSZÚ ÉJSZAKÁN


A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja - percre perc enyész -
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.







A HÚGOMAT A BÁNAT ELJEGYEZTE


A húgomat a bánat eljegyezte
és most csak ül, szelíden, csöndben ül
virágai közt, mindig egyedül.
Ő is virág. Hervadt virág a lelke.
A húgomat a bánat eljegyezte.

Az ablakunk mellett csak vár szegény,
a szenvedés hajol szíve fölé
s ha rózsa nyílik ki, nem az övé.

Csöndes, komoly hajfürtje a fején
szegényesen búsong - fakulva s árván -
mint holt leányé, a koporsópárnán.

És néz. Szelíden, békült, tiszta szemmel.
Zokogni nem tud és nevetni nem mer.
De, hogyha nem lát a szobába senkit
és elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit,
siratja bús, koszorútlan fejét
és hogyha körülömli a setét,
a könnye vén csipkék közt hulldogál
s a szíve, jaj, mint megrepedt pohár -
gyémántpohár - babonásan csilingel,
mert valaki játszott e tiszta szívvel,
széttörte s most olyan a sóhaja,
hogy néha, ha az én szobámba téved,
rémült imákat suttogok az éjnek
s nem alszom el az éjszaka.
Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt
hogy éled újra szüntelen a nap -
bús, sárga nap - s hogy száll a lomha este.

És vár.
Mivel a bánat eljegyezte.

1909



. . .




ILONA




Lenge lány,
aki sző,
holdvilág
mosolya:
ezt mondja
a neved,
Ilona,
Ilona.

Lelkembe
hallgatag
dalolom,
lallala,
dajkálom
a neved
lallázva,
Ilona.

Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.

Müezzin
zümmög így:
"La illah
il' Allah",
mint ahogy
zengem én,
Ilona,
Ilona.

Arra, hol
feltűn és
eltűn a
fény hona,
fény felé,
éj felé,
Ilona,
Ilona.

Balgatag
álmaim
elzilált
lim-loma,
távoli,
szellemi
lant-zene,
Ilona.

Ó az i
kelleme,
ó az l
dallama,
mint ódon
ballada,
úgy sóhajt,
Ilona.

Csupa l,
csupa i,
csupa o,
csupa a,
csupa tej,
csupa kéj,
csupa jaj,
Ilona.

És nekem
szín is ez,
halovány
kék-lila,
halovány
anilin
ibolya,
Ilona.

Vigasság,
fájdalom,
nem múlik
el soha,
s balzsam is
mennyei
lanolin,
Ilona.

Elmúló
életem
hajnala,
alkonya,
halkuló,
nem múló
hallali,
Ilona.

Lankatag
angyalok
aléló
sikolya.
Ilona,
Ilona,
Ilona,
Ilona.


Kosztolányi Dezső: Ilona /Szacsvay László/

Link








INTÉS AZ ÖREGEBBEK TISZTELETÉRE


Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,
akár utcaseprők, akár miniszterek.
Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,
mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.
De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is
évek veszedelmén törékeny szívverésteket
ezen az embernek ellenséges földgolyón
s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,
hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson
gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel
s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,
míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva,
mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,
egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják,
hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek
méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.







A JÁTÉK


Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.










KARÁCSONY


Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve...
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.







KEDVES


Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy







KÉK VIRÁGOK KÖZT


Hogy búsan a vonatra szálltam,
lenn volt az éji szürkület,
és a sötét mezőkre nézve,
szóltam: "Mi rossz tenélküled."

Nappal van... A vasút a rétet
ujjongó kedvvel futja át,
friss illat árad messze-messze,
körül virágzó tarkaság.

A szélbe kék virágok ingnak,
s én tőlük félve kérdezem:
"Kék lányszemek, kéklő virágok,
felkelt-e már hű kedvesem?"

A kék virágok integetnek:
"Most kel fel épp hű kedvesed,
rád gondol és a szíve úgy fáj,
szemei könnytől nedvesek!"







A KIS KUTYA


Mégis a legszebb állat.
Magasba trónol fönn a vánkoson,
csodálva nézem sokszor órahosszat
és fürge szívverését számolom.
Ha álmodik csontokról és ebédről,
gondolkozom, milyen a kutya-álom?
Milyen lehet az élete, az álma
ezen a vad és végtelen világon?
Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja
s virgonc szemem kerüli futva-félve.
Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
És firtatom: nem szeret ugye senki
s buksi fejét búsan térdemre ejti.
És szólítom: menjünk a kertbe ki
s lengő fülét lassan leengedi.
Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
és mélabúsan önmagába mélyed.
Vagy kérdezem: fáj, ugye fáj az élet?
s reám borul, akár egy drága testvér.
És nógatom: szólj a kutyavilágról,
hol testvérkéd, apuskád messze él
és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
Száját feszítem és mégsem beszél.
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír és sír...Szegény kis kutya sír.
Úgy élünk együtt, két kis idegen,
valahol messze, mese-szigeten.







KÖD ELŐTTEM, KÖD UTÁNAM


Akkor sötét volt minden ablak
és hallgatott a hegedű.
Azon a télen nem mulattak,
a lég fagyos volt, keserű,
maró, fagyos és keserű.
Isten-kívánó vágy üzött,
szemembe füst és köd csapott
s alig szórták a csillagok
vörös tüzök.

Nagy, fekete palástba jártam
a rémriasztó éjszakán.
Nyomomban a köd-tarka árnyban
riadva koppant a magány,
decemberi, hideg magány.
Bámultak a bezárt kapuk,
az ablakon lidérc gyanánt
cikázott a kék csájaláng
és kialudt.

A szél ijesztve vihorászott,
fütyültek a víg jégmanók,
köd-lányok jártak fürge táncot,
csupán az égbolt hallgatott.
Sötéten, árván hallgatott.
Lenn vártak éhes emberek,
mikor jön el az új csoda
s a fagytól az út vándora
megdermedett.

S jött ködpalástban a köd-isten,
egy csúf kis fát tűzött elém,
szakálla lógott kúsza tincsben
s eléje hemperedtem én,
eléje gémberedtem én.
Kék ajkam bús imára nyílt
és surranó árnyak között
imádtam az örök ködöt
s a sírt, a sírt.

Én felzokogtam, felnevettem,
kitárult a ködös titok:
ott voltak a fán kusza rendben
az elkopott arany diók,
a bús, üres ezüst diók,
szines gyertyák tüzes bele,
rút sárga lánc, kigyófarok,
mind oly kopott, olyan balog.
És fekete.

Piros papír-ördög vigyorgott,
didergett a gallyon a dér
s hörögve sírtam összeomlott,
halványuló fény-álmamér,
elsápadó fény-álmamér.
Hiába kérdtem istenem,
miért az átkozó kacaj,
szivem hűlt vér volt, csupa jaj
és förtelem.

Az ördög rámöltötte nyelvét,
s röhögve mondta: este lett,
örökre este - s szörnyü emlék -
meghaltak mind az istenek,
a fénykoszorús istenek.
Fáztam. Azt hittem, álmodom.
És eltemettem önmagam
egy fekete, csillagtalan
karácsonyon...

1907










KÖNYÖRGÉS AZ ITT MARADOTTAKHOZ


Ha meghalok majd, mélyre ássatok,
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.

Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzikés fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.

Önváddal és mérgekkel olykoron,
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.

Vétkeztem itt, s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szűnős-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-bűntelen.

De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
Nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszítasz,
aki hajlandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépítsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva magbocsátó mosolyát,
ezüstté bűvől minden pocsolyát.







LÁSD, KISFIAM...



Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,
ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazértis,
a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
egy kis verőfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
és a baljában ott van a halál.







LÉGY ÁLDOTT, RÉGI HELY


Légy áldott, régi hely,
légy áldott, régi ház,
légy áldott, régi tej,
légy áldott, régi láz.

Légy áldott, régi zaj,
légy áldott, régi csend,
mely mint egy messzi jaj,
álmomba visszacseng.

Légy áldott, régi hó,
légy áldott, régi hő,
te szívemet nyitó,
te lelkem épitő.

Légy áldott, régi bor,
légy áldott, régi seb,
a véres és bibor
csóknál is édesebb.

Légy áldott, régi lant
új búra régi ír,
kigyúló régi hant,
kinyíló égi sír.







A MAGYAR ROMOKON


Jaj, merre menjek?
Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?

Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?

Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?

Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kígyózzak?
Jaj, hogy harapjak?

Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a múltam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?







MÁJUS


Május.
Szív és torok hogy fuldokol.
Isten fölöttem és az ég
s lenn a fényes pokol.


Egy éneket,
hatalmasat és lüktető-vadat,
neked.

Térdig rózsában és övig a fűben
kacagni,
egészségesen, egyszerűen.

Szeszélyt
dadog a szájam, és ifjú foggal harapnám
a vad veszélyt.

Nem félek én,
mert hogyha meghalok, ezerszer élek én,
és szép a sorsom,
és szép, ezerszer szép az én koporsóm.

Én.
Hazug a rím, nem leszek soha
vén.

Ettem.
Virágot, mézet, lángokat.
Szerettem.

Úsztam.
Az elmúló folyón örök barázdát
húztam
s fülem körül - még egyre hallani -
csörgött a hajnali
folyó.

Vizes hajamra lángoló
csókot dobott a nyár,
és - hallali -
nem múl el soha már.

Hallod?
Hogy zengenek a messze-messze halmok,
s a szép
és mély zenét,
mely csöndbe simul szívünk láza mellé,
mint hogyha benne most is hullám csobogna
s a nyugtalan folyó emelné.

A parton
a boldogságomat magasba tartom
atléta-kézzel és fejem
könnyű ábrándra fektetem.
Így dalolok, egészen és betelten,
amíg az élet záporozva hull rám,
s a lelkem
viszi a hullám.







MÁR MEGTANULTAM


Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.

Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve, dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.

Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.

Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el fiadnak.

(1935)







MÁR NÉHA GONDOLOK A SZERELEMRE


Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?

Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.

Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.

Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.







MÉRGEK LITÁNIÁJA


Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
csendben susognak hozzám, mint a sír.
Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
akár a gyémánt, a rubin s zafir.

Az ópium volt első ideálom,
az álom, az én altató arám;
csak rám lehell és az enyém, mi drága,
enyém lesz Kína, Tibet és Japán.

Lihegve néztem ódon patikában
az atropin megcsillanó levét.
Bús kedvesünk szemébe álmokat lop
s sötét szeme az éjnél feketébb.

Szeretem a tápláló s gyilkos arzén-t,
mert vézna arcunk tőle gömbölyül
és éltető rózsás lehelletére
az élet és a halál leng körül.

Fejfájasztó homályos délutánon
az antipyrin-hez esedezünk.
Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül
és óriási lesz pici kezünk.

A koffein komoly, nyugodt barátunk,
mélységek kútja, bölcsek itala.
A veronál vén gyermekek dadája,
a morfium az örök éjszaka.

A nikotin zavart füstfellegében
keleti lázak fátyola remeg.
Az alkohol gyógyítja életünket,
ezt a fekélyes, óriás sebet.

Hogy integetnek, hívnak és üzennek,
ha bánatoktól bong a beteg éj:
az éjjeliszekrényünkön alusznak
és hallgatásuk is zokog, zenél.

Simák, szelídek s szörnyű gyilkosok mind,
olyan kicsik és mégis oly nagyok.
Oly mozdulatlanok. S fakó ölükben
egy túlvilági lángvihar ragyog.

Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
Komor nevük imába foglalom.
Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
mint átkomat és örök bánatom.

1909







MÉZ


A fájdalmam oly érett, mint a méz már
és bölcs és mély és terhes száz titokkal
és minden kincseket magába foglal
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tűnő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.
Ó lankák, ó virágok messze tája,
ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon
s ó könny, te élet mély esszenciája,
megölt virágok méze, fájdalom.

1912







MI VAN MÉG ITT?


Egy kis fürdőhely is.
Szegényes, kedves és titokzatos.
Kies liget. A levegője friss.
Láncot csörget az öreg csónakos
és ladikot bocsát a néma tóra.
Tánccal, zenével hív az esti óra
s hajnalba már - csiklandozós nagyon -
új zene veri furcsa ablakom.
Oly idegen az ágy, a gyertya, szék,
repedt tükör. A függöny furcsakék.
Távol a fák között egy tarka bolt áll,
messzire fénylik ferde bábuja.
Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
Vörös karbolpor rossz kanálisoknál.
Kiérdemült, olcsó romantika.

De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt.
Az erdő fáj. Ledobja koszorúit
s üres lesz a sok ócska kalyiba.
A tó, a tó is őszi ködbe búvik
és döng a szúnyog az ablakszitán,
picike, véres, cincogó cigány.
A nyár kísért. Munkálkodik a pók,
a kikötőbe pállnak a hajók,
s a fürdőházba kikukucskál árván
a rozoga zuhanyból egy szivárvány.
Az esti parkon kertel a halál.
A tó körül láz, békanyál...

És azután a híves, holdas esték.
Itten nyaral az ínség és betegség
alélt napon, vénasszonyok nyarán.
Sok béna aggot párnaszékbe tolnak
s tengő raja a vénkisasszonyoknak
az árva nyártól búcsúzik talán.
Az őszi vendéglőn szegény idillek.
Egy álmos úr. Előtte sör, szalámi.
A sánta pincér piszkos frakkban illeg
s a kutya nem győz a falatra várni.
Késői évad. A szobák is olcsók.
Egy bús öreg motozgat este itt
a part körül és megmeri a korsót
s a tóból télre gyógyulást merít.

A tó, a tó! az eleven poézis,
fölötte az ég - s összefoly a két víz -
egymásbaolvad - tág gyerekszemekkel
föl-fölmeredve nézem néma reggel.
A tó, a tó! a messzeség! hahó,
a messzeségbe elvisz egy hajó,
ó, álom, áldás, szívdobogtató
tündéri titkok tükre, tiszta tó,
tündéri tó! Az ég is mint a tó,
kék habja oly sejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó,
tovább libegő, lenge ladikot.

1910







A NYÁR


A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.

Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.

S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.

Zokogva már hülő keblére fekszem
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...







NYÁR, NYÁR, NYÁR


Karinthy Frigyesnek, úri-magának,
az embernyi embernek,
de kicsit talán a Kálomistának is küldöm,
azzal az instanciával,
hogy ne átallaná elolvasni
ezt a nekem-kedves poémát,
minden irányban.
Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár még, egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ez ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.







NYÁRUTÓ


Mint egy szegény, sebesült katona,
a piszkos ősz járkál a mély aranyban,
a sebkötőit is letépi halkan
s csorogni kezd a vére bíbora.
Olyan alélt, hogy semmit se akar,
a napba bámul búsan és fehéren,
mellén a sok-sok vitézségi érem
rég kialudt, halott szivet takar.
Egy kőre dől s már-már aludni vágyna
álomtalan álmot egy régi ágyba,
de nincsen út, mely arra vinne már,
szívében kínok és fájdalmak üszke
s még hallja, amint fújja-fújja büszke
aranykürtjét a nyár, a messze nyár










OLY JÓ ÉBREDNI


Oly jó ébredni.
Álmom mesze szédül,
s a tegnapi szobát már láthatom,
ha fuldokolva - az álom vizébül -
a paplanomra nyújtom a karom.
Ez itt a part már.

Ah, de szép, de szép volt
az ébredés csiklandva, tétován,
a mosdótálban a közeli égbolt,
a zongorázás a másik szobán.

Tündéri reggel. A sötét szalonba
apuska zongorázik andalogva.
Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.

Úgy hallgatom az ajtó hasadékán
s állok a hangok közt kis ingben, némán,
mint hajnali gyöngyvirágok között."







ŐSZI REGGELI


Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez , részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek felém.







PILLE

-


Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre
szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét,
mely most erre röpül, egymásra ájult,
őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát
a méz örömével, szárnyait veregetve
ragyog a napban s úgy táncol hátra-előre
mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,
a multra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan
és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.







PLATO OLVASÁSA KÖZBEN


1

Való-e a világ körültem
vagy tán az álom a való,
s e napsugáros, kékes űrben
a durva hajsza a csaló?

Akkor tün el igaz világunk,
ha reggelenként ébredünk,
s akkor igaz valónkba látunk,
ha álmokat néz húnyt szemünk?

E vad tülekvés-e az élet,
vagy az csak egy álcás halál,
gyötrött valónk csak akkor éled,
ha silány rög porba száll?

Hol a hely, mely titkunkat ója,
az égben, az ó sírokon,
s az ember, e bolygó lakója
az éjjel, a földdel rokon?

2

Az élet oly csodás, tünékeny,
száll mint az omlatag homok,
felleg, derű jár fönn az égen,
az alkotást váltják romok.

Hajunk ma éjszin, mint a holló,
holnapra ősz, s a sors ledönt,
minden csodálatos, leomló,
mit hordoz hátán itt e föld.

Estente meghalunk az ágyba,
s reggelre már mások vagyunk.
Mind változunk zokogva, vágyva
és nem találjuk - önmagunk.

Ezer titok közt fázva, gyúlva
botlunk, bukunk mindannyian.
Mind látomány lenn, ami durva,
s a láthatatlan az, mi van.







SÉTA A VÁROSON KÍVÜL, VIDÉKEN


Egy-két lépés, elfogy az aszfalt
és a mező
terít a földre gazdag asztalt.

Itt csönd van. E diófa bólong
s halkan regél
az avar és a sárguló lomb.

Az mondja, mély, mély, mély, a bánat,
örök-igaz,
mint a hegyek és mint az árnyak.

A rózsa váltja koszorúját, -
de egy marad:
az élet és a szomorúság.

Én már kacagtam s győzve-győztem,
most leülök
a sárga fejedelmi őszben.

Sok nyár és sok lány nevetett rám.
Lassan kihull
kezemből égő cigarettám.

Üres kezekkel mit akarjak?
Csak sírni jó.
Fejem fölött köd, csúnya varjak.

A szívem semmire se vágyik
és ríkatom
az őszi bánat furulyáit.

1912







SÖTÉT, NEHÉZ TAVASZI ÉG


Sötét, nehéz tavaszi ég,
viharba járó, tintakék,

és neked viszek koszorút,
te mindeneknél szomorúbb

bús gerjedés, bús temetés,
oly fullatag, olyan nehéz,

hogy lehull érett koponyám
a gyászod lila vánkosán,

és én is a tavasz vagyok,
fiatal, búskomor papod.

A sírban elrohad a hús,
de te azt mondod, nyílni bús,

bús küzdeni, bús kezdeni,
időt és lelket veszteni.

A lelkem még oly fiatal,
de látja, hol a ravatal,

s bár gerjedő és bár merő
súlyos-bús, mint te, szent erő,

és hallgatag és tiszta-új,
a kincse roppant mázsasúly,

roskadtan a jövőbe néz,
s mint a tavasz, sötét, nehéz.







SZEGÉNY ANYÁM CSAK EGY DALT ZONGORÁZIK


Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.
Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
és megbicsaklik elefántcsont ujja
a fekete-fehér elefántcsonton.
És elfelejti, próbálgatja egyre,
és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
mert szállni tudna, szállni és röpülni,
de visszahúzza újra ezer emlék.
Ezt zongorázta kisleány-korában,
s mikor apuskával egymást szerették.
Ezt próbálgatta, amikor születtem,
és megtanulta, elfeledte csendben.
Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek.
Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
E dalban az ő ifjusága halt el,
s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.







SZEGÉNYEK

 
Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
mert gazdag vagy s feledékeny.
 
Ugy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
újságjaid a gyorsvonatok hálófülkéiben
s robogsz tovább,
köszönve ennek, mosolyogva emerre,
igen szórakozottan.
 
De a szegények még most is tudják,
mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
hogy végigmentél a budai utcán
s megsimogattad szőke kisfiuk fejét,
ki azóta
ott porlad a tabáni temetőben.
 
Óvják ők azt, ami élet,
félreteszik, amit csak megérintett,
mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
cigarettát tartottak valaha mások.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek tehelyetted is
és nem felejtenek.
 
1924







SZENTBESZÉD


Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,
forró sugárban,
most járok itt a sápadt, bús fagyok
fenyérein
és fölordítok: hol vagyok?

Testvéreim.

Volt egy kutyám
s nem vertem ki, mikor haragos éjjel
a hóvihar acsarkodott a széllel,
csunyán.
S mikor beteg lett,
köré sereglett
a bánatom, a gondom.
Fölkeltem, hogy reá tekintsek,
úgy néztem, mint egy árva kincset.
Egész éjszaka virrasztottam otthon.

Aztán vásott és buta lázban
nem madarásztam,
mert szántam a madárfiókot, a picinykét.

Vígan kaszáló,
zöld, könnyü háló
zacskójával nem fogtam soha pillét.
Sohase ültem lesve régi cser-tőn,
vörös vadat nem űztem havas erdőn.
Kikerültem a gyíkok napos árkát.
El nem tapostam
a réteken a szentjános-bogárkát.

Mostan
elmondom nektek, emberek,
Csak ezt, csak ezt - könnyezzetek.

1915







SZEPTEMBERI ÁHITAT


Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hivő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kivánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

-

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszu út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.

-

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is,
jaj hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliába.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret
s az ámulattól szinte égig érek.

-

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

-

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

1935










SZEPTEMBER ELEJÉN


A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Darius
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranyjelmezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.







SZERELEM


Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, ígéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

1924







SZERENÁD


A kormos égből lágy fehérség
szitálja le ezüst porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégse hallható,
mert zsongva, súgva és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem zordon árnyat
egy hófehér szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mint angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csöndes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!







SZERETET


Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

Kosztolányi Dezső Szeretet /László Zita/

Link








TALÁLKOZÓ


Kihűlt az égbolt és leszállt az éjjel.
A kert alélva, csendesen susog,
ébrednek a virágok szerteszéjjel,
bólonganak a méla ciprusok.

Én is kinézek, lámpámat kioltva,
már nem piros az égnek széle sem.
Sóhajtozó rezgés kel a fasorba:
jön csillagos, sötét szerelmesem.

Az én arám a méla éjszaka...
Oly lopva surran, úgy susog szava,
mert ő is a nap árva számüzöttje.

Lábújjhegyen várom, s keblére dőlve
átfogjuk egymást csendben, én meg ő,
mint két hűséges, régi szerető.







TÉLI ALKONY


Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.







TITKOS JELENÉSEK


1

Nehéz fejem némán lecsügged.
A szívem is alig dobog.
Most siratom az életünket,

az eltünőt, a lángolót.

Egyik nap úgy fut, mint a másik
s csak nézzük egymást én s az éj,
éjféltől hajnalhasadásig.

Az ablakom homálya mély.

Tízezer éve itt virrasztok,
ennen-magamba zsibbadok
s már meg sem értem künn a harcot.

Köröttem árnyak s angyalok.

Mi lesz velem? Csak néha érzem
az életet velőmbe fent,
egy óriási lendületben.

Aztán megint éj. Béke. Csend.

2

Már senkisem tud majd felőlem
és egymagamba gyászolok,
vak szemmel és fogyó erőben.

Nem sejti senkisem, hogy éltem,
csak én tudom, az átkozott,
s sírásom is elvész az éjben.

Már-már tükörbe sem tekintek,
ködkép leszek, bizonytalan
árnyéka tűnő éveimnek.

És elfelejtem önmagam...

1909







UNALOM


Lelkem éjén rossz malom
zakatol: az unalom.
Régi, rozzant rossz malom
és úgy hívják: unalom.
Régi, rozzant kereke
álmos is és fekete,
a garatja végtelen
s a búzája életem,
elhagyott és végtelen,
tompa-csöndes életem.
Lisztje: semmi, szárnya: éj,
csönd: zúgása, árnya: mély.
S nézem egyre - árva tiszt -
hogy szitál a lomha liszt.
Az időm azzal ölöm,
ezt a semmit őrölöm,
árva molnár, őrölöm
s lisztem nem bú, nem öröm,
színtelen köd, csunya lom,
fájó semmi: unalom.

1913







ÚJ POÉTA PANASZA A RÉGI HOLDHOZ


Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben
és kérdezte: emlékszel-e még?
Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
húrozottan rezdült az azúr,
hipnotizált pilláim lehunytam
s borzongott idegem és a múltam,
mint holdfényben a zongorahúr.

Ottan ültem esti toalettbe,
búsan ringatott a kerti szék
s éreztem szájamban émelyegve
a pezsgő s a nyúl kövér ízét.
Gondoltam hanyatló életemre,
messze volt már s olyan furcsa volt.
Messze rémlett, messze, mint egy álom,
üvegablakon, diákszobákon
és fölöttem ugyanaz a hold.

Rokkant álmodó, zavart szemekkel
néztem, amíg továbbvágtatott,
mint aszfalton, délben a vakember
vak szemével nézi a napot.
Cinikusan, hitetlen szemekkel
néztem őt és nem láttam meg őt.
De szelíden rámhajolt és átfont,
altatódalt hintett, éji mákonyt
és derengett szemeim előtt.

Csak még egyszer nyúlhatnék feléje,
tárt kezekkel, álmaim fokán
és imádnám - ó Kelet regéje -
álmok éji napját, egy pogány.
Csak még egyszer szállhatnék feléje,
nyűtt szerszámmal, züllött csillagász,
látnám, koponyákon hogy világol,
innék szörnyű varázsitalából
s fásult csontom fűtené a láz.

Messze estem, jaj de messze estem
tőle s attól, ami életem.
Vonszolom unottan lomha testem
s mint vadállatot, úgy etetem.
Mostan eljő még s azt mondja: élek.
Holt hitem fényével öntözöm.
S a testvértelen magányban elleng,
elmegy ő is, ahogy minden elment
és megtépem sírva köntösöm.

1911







ÜLLŐI-ÚTI FÁK


Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát
higyjék örök az ifjúság
Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.







ÜRES ERDŐBEN


Üres narancserdőn merengve
járok,s a léptem hangja kong.
Sárgult levélraj vág szemembe.
Vihar cibálja a vadont.

Magam vagyok s megyek tovább,csak
a fákon át az estbíbor
borús közönnyel vet nehányat
hamvas,fakó rózsáiból.

S én csak megyek a kínkeresztre,
a vak homályba mélyedek
temetkező helyet keresve,
temetni álmot ,életet.

Hajlonganak a néma,tar fák,
nő az avar és a homály,
mint hogyha vesztemet akarnák,
fönn hűs,ezüst köd szálldogál.

S én csendesen zokogni kezdek,
szorítgatom a fegyverem,
és álmodom a nagy,méla estet,
mely rám suhan már nesztelen.

S avart söpör felém az árok,
szorít a csöndes pusztaság,
fölöttem egy nagy varjú károg,
s gúnyolva szól:"Jó éjszakát !"







VÁGYÓDÁS


Ha majd a sok hazugság véget ér!
S te megszeretsz szilaj szerelmemér',
ha nem lesz szíved már, hogy megtagadj
s pirosra gyullad arcodon a fagy
s forró tüzes vér-rózsa nyíl reája;
aranyhajad fojtó Niagarája
elönti sápadt főm s fejem felett
örök tavaszt ragyog rám két szemed
és átfog két kar, perzselő, fehér...
Ha majd a sok hazugság véget ér!!

1907 (?)







VERS EGY LEÁNYRÓL, AKIVEL ÉJFÉL UTÁN TALÁLKOZTAM


Éjfél után a Duna hídja
ó jaj, be könnyes, be setét.
Éjfél után a Duna hídján
egy néma lány jár szerteszét.
Ki ő? mi ő? kérdeztem én is,
de ő nem tudta a nevét.

Csak csendesen vállamra hajlott.
Sohase láttam ily szemet.
Olyan szomorgó, oly mosolygó,
félig sírt, félig nevetett.
A haldokló galamb tekint így,
vagy a kétéves kisgyerek.

A szívemet kezébe vette,
csókolta és nevetve hítt.
Labdázott véle, földre dobta -
ó szív, te vérző, gyenge szív! -
Aztán belétemette arcát
és letörölte könnyeit.

Mondtam neki: "Kis vízi ördög!" -
Reátapadt a hűs ruha.
Karján örökre útrakészen
ringott szegényes batyuja.
Vizes hajába csillag égett,
mert várta, várta a Duna.

Éjféltől hajnalig imádtam.
A szánkon vacogott a csók.
Köd hullt. A nedves éjszakában
lassan dalolva ballagott.
És sírt. És sírtam én is, én is,
és sírtak fönn a csillagok.







VÉGRENDELET


Odaadom a gyomromat,
emésszetek,
odaadom a szememet,
hogy nézzetek,
odaadom az izmaim,
akarjatok,
odaadom a fogaim,
hogy marjatok,
odaadom a füleim
és lessetek,
oda a lábaim, hogy el
ne essetek.
Odaadom a szájam is,
hogy egyetek.
Odaadom ruháim is
s a kegyetek.
Odaadom a szívem is,
mely boldog hűtlen - híven is,
de a fejem, az én fejem,
azt hagyjátok meg énnekem,
a hajamat, amely selyem
s királyi, koronás fejem!!!

1925







IDÉZETEK



















Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra,
az elkészült az életre is.

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai


A Természet azokba, akiket nagyra szán, többnyire egy hiányt, egy
elégtelenséget olt, hogy azzal viaskodva fejlődjenek. Ez a rugója
kitűnőségüknek. Az igazi nagyság nem adottság, hanem egy
nyugtalan emberfölötti vágy.

Kosztolányi Dezső: Múzsa


Alig akad olyan árnyalat, melyet hajlékony, rugalmas, gazdag nyelvünkön
ma nem fejezhetnénk ki.

Kosztolányi Dezső


Az igazi szeretet szerény. Az igazi szeretet félreáll, elhagyja azt, akit boldogít, hadd lebegjen a lelke szabadon, hadd röpüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendeltetett. Ez a szeretet nem óhajt ellenszolgáltatást. Ez a szeretet elegendő önmagának, és ezért végtelen.
Ez a szeretet tudja, hogy semmi sem a mi tulajdonunk, sem mások teste, sem mások lelke, még saját gyermekeink lelke sem.

Kosztolányi Dezső: Kínai kancsó: Ali c. elbeszélés


Nem dobog már a szív, mely a jóság tükre volt,
Ajka nem szól többé, mert bezárt, néma, holt.
Megállott a két kéz, mely mindig csak adott,
Soha semmit nem kért és el nem fogadott.

Nem dobog már a szív, mely jóság tükre volt,
Ajka sem szól többé, mert lezárt, holt,
Megállott a kéz, mely csak adott,
soha semmit nem kért, és el nem fogadott.


Link











 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső   
Címkék: kereskedősegédek, agyvérszegénység, nemeskosztolányi, felmagasztosodva, csecsemőkoromban, üvegszekrényünk, továbbvágtatott, hajnalhasadásig, nyelvtechnikájú, gyermekkoromban, rabszolgaságban, negyvennyolcban, tüdőgyulladáson, márványerkélyre, gyerekszemekkel, angyalpárnáknak, kétségbeesésem, kimondhatatlan, hátratekintesz, kitűnőségüknek, parasztleányok, elégtelenséget, megbocsássatok, gyermekkoromba, lebilincselően, füstfellegében, aranyjelmezébe, szívverésteket, elefántcsonton, varázsitalából, krisztinaváros, szappanbuborék, villanyfénynél, sebforradástól, koporsópárnán, megteremtelek, magyar költészet, legnagyobb magyar, magyar regény-, egyik csúcsa, nagy szorgalmú, világirodalom évezredeiből, igen jelentékeny, olvasó embernek, sötétbe menni, asztalfőre ülni, körúton járkál, ablakunk alatt, zörgő ablakokból, búza habja, élet alszik, gulya tétlenül, Kosztolányi Dezső, KOSZTOLÁNYI DEZSŐ VERSEI, Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső, Kosztolányi Dezső István Izabella, Csáth Géza, Kosztolányi Dezsőt, AKARSZ-E JÁTSZANI, Básti Juli, AUGUSZTUSI REGGEL, AZON AZ ÉJJEL, ÁPRILISI DÉLUTÁNON, BESZÉLŐ BOLDOGSÁG, SZOMORÚ DAL, BÜSZKÉN VALLOM, HOGY MAGYAR VAGYOK, DÉLUTÁNI MEDITÁCIÓ, ÜNNEPI ÓDA AZ ÉLETHEZ, TISZTA VERS, KÉZRE VÁGYOM, EGYRE KÖZELEBB, ESTI KORNÉL ÉNEKE, Arany János, ÉNEK SEMMIRŐL, ÉNEK TAVASZ ELÉ, Kegyes Természet, MINDIG TEMETEK, FEJTÖRŐ FELNŐTTEKNEK, FEKETE ASSZONYHOZ, HAJNALI CSÓK, HAJNALI RÉSZEGSÉG, Latinovits Zoltán, HALOTTI BESZÉD, HATALMAS ŐSZ, HOLDSUGÁR SZONÁTA, HOSSZÚ ÉJSZAKÁN, HÚGOMAT BÁNAT ELJEGYEZTE, Szacsvay László, INTÉS AZ ÖREGEBBEK TISZTELETÉRE, VIRÁGOK KÖZT, KÖNYÖRGÉS AZ ITT MARADOTTAKHOZ, LÉGY ÁLDOTT, RÉGI HELY, MAGYAR ROMOKON, NÉHA GONDOLOK SZERELEMRE, MÉRGEK LITÁNIÁJA, Karinthy Frigyesnek, ŐSZI REGGELI, PLATO OLVASÁSA KÖZBEN, SÉTA VÁROSON KÍVÜL, NEHÉZ TAVASZI ÉG, SZEGÉNY ANYÁM CSAK EGY DALT ZONGORÁZIK, SZEPTEMBERI ÁHITAT, SZEPTEMBER ELEJÉN, Kosztolányi Dezső Szeretet, László Zita, TÉLI ALKONY, TITKOS JELENÉSEK, POÉTA PANASZA RÉGI HOLDHOZ, ÜLLŐI-ÚTI FÁK, ÜRES ERDŐBEN, VERS EGY LEÁNYRÓL, AKIVEL ÉJFÉL UTÁN TALÁLKOZTAM, Esti Kornél,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Tudjátok ?
Belétünk a Sárkány évébe, béke vagy nagyobb háború vár ránk?
Még zöld a chili paprikám, ha beviszem a lakásba tovább fejlődik?
Tényleg hasznos gyógynövény a csalán?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
még több kérdés
Blog Címkék
Facebookon kaptam  Graffiti bölcsesség  Alvó baby  Alvó baby  Nagyon furcsa szeretni valaki...  Szép estét kedves látogatóimna...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Rács mögé  Facebookon kaptam  A tavasz nem csak önmagában sz...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam Krisztinától  Facebookon kaptam  Apu  Leereszkedés és olvadás  Paul David Tripp Március 26  Facebookon kaptam  Húsvéti üdvözlet !  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Apu  Facebookon kaptam  Zilahy Lajos - A régi ház küsz...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Sadhguru idézet  Jézus amikor fölment a hegyre,...  Agárdi Gábor gondolata  Aki belekortyol  Facebookon kaptam  A haj állapotának javítása egy...  Alvó baby  Amikor még kicsi voltál...  Jó éjszakát  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Az időszakos böjt és a vérnyom...  Facebookon kaptam  Márciuzs 24.  Facebookon kaptam  Paul David Tripp Március 27  Facebookon kaptam  Mire jók ?  Az a nap, amelyik nevetés nélk...  Facebookon kaptam  Ha nyitott vagy  Jó éjszakát  Nárcisz  Sadhguru idézet  Facebookon kaptam  Leereszkedés és olvadás  Márciuzs 24.  J. Donald Walters  Leereszkedés és olvadás  Kosztolányi Dezső: A komédiás ...  Facebookon kaptam  A tavasz nem csak önmagában sz...  Sonka vásár  Karinthy Frigyes: Almafa  Facebookon kaptam  Szép estét  Szép álmokat!  Nagy Feró megmondta?  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Paul David Tripp Március 26  képre írva  Facebookon kaptam  Nem azt látja  Facebookon kaptam Cs Ildikótól  Aki belekortyol  Alvó baby  Színház az egész világ,  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Az izmaink nem csak testmozgás...  Paul David Tripp Március 25  Egy imádság Ágoston Vallomások...  Facebookon kaptam  2004-es kivégzés után  Alvó kutyák  Esti kép  Paul David Tripp Március 27  Egy hét kihagyás  Most - segíts meg Mária ,  Facebookon kaptam  Manna OWell tollából  Facebookon kaptam  képre írva  J. Donald Walters  Az időszakos böjt és a vérnyom...  Amikor Jézusnak gondjai voltak...  Facebookon kaptam Cs Ildikótól  Facebookon kaptam  Az időszakos böjt és a vérnyom...  A nagy természet  Jó éjszakát 
Bejegyzés Címkék
magyar költészet, legnagyobb magyar, magyar regény-, egyik csúcsa, nagy szorgalmú, világirodalom évezredeiből, igen jelentékeny, olvasó embernek, sötétbe menni, asztalfőre ülni, körúton járkál, ablakunk alatt, zörgő ablakokból, búza habja, élet alszik, gulya tétlenül, hevülő föld, rónán sehol, délibáb poros, rozsvetés közt, sötét ugarba, szikár legény, törpe tengeri, zöld mocsár, szörnyü harcok, múltak csarnokit, harmatos mezőn, fény újolag, szikra árnyaidra, szenvedésem ellohad, túlpartra átszáll, fénynek hátat, földi tánc, ágya csendes, palaszürke égben, szalma benn, földön rongyok, nagyapja vette, hóban valami, messze hang, éjjel haldokol, égnek alja, óriás pokol, ember ébred, láng sustorog, tűzpokol harsog, árva ember, órák összevissza, kapunk alatt, fülledt szavak, borzasztó homályba, öreg mosónék, földúlt szobán, néma angyal, áprilisi délutánon, sötétség után, parlag alattok, mének futását, álom ölében, semminek beszélek, vadember mellkasába, halál vas-ajtain, kertre rogyó, egykori köd-kép, régi katona, szeme borul, árva gyermek, versailles-i kertek, édes álmát, szegény beteg, sárga délután, vasuti hidon, testem pihen, hálófülke lágy, kemény halál, föld ölébe, néma száj, néma harcdal, lármás körúton, tömegbe mostan, rablók sírnak, kisded első, örök egeknek, lombok ezre, ismeretlen mélybe, tiszta égtül, ősfélelem legyűr, föld szorít, végtelenbe nyúló, lámpa mellett, szívek alkuján, magányos ődöngő, kezed kell, kézre vágyom, klarinétok legélesebb, tenger időben, izmok acélja, ízek özönjét, nyár ragyogását, zúgó kávéház, nagyszerű sorsot, , ,
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 69 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 204
  • e Hét: 8441
  • e Hónap: 35064
  • e Év: 172436
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.