|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 9
|
|
|
|
|
|
2018-10-01 23:13:24, hétfő
|
| |
| |
Tóth Árpád: OKTÓBER
A levegő hideg, kék és merev,
S sziszegve metszi éles cirpelés,
Mint bánya mélyén a kék érceret
A zengő fúró. Már a fény kevés.
A sötét ég tisztára van seperve,
A láthatár fakó vonal, üres, -
Vízszintes közönyét ezüst s veres
Tornyok nem gyujtják fel már. Komor este.
Október. Pompa és szín nincs tovább.
Ó, mikor még arany fény lihegett,
S tömör bíbor és roskadó brokát
Fedte a kéjes, ájult ligetet...
Már meztelen az erdő. Végesvégig
A züllött úton roncs, bú és szemét.
Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét
Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.
Ősz, fáradt isten! - csendes és unott,
Kinek halavány ujjaid közül
Arany hullt, s már aranyaid unod,
Szeretsz-e? - lelkem hozzád menekül.
Szemed sárga, hűvös nézését küldd le
A szívemig a hervadt végtelenből,
Ím hozzád búsan és keserűn leng föl
Eltűnődésem lassú tömjénfüstje...
Mért élek én - s boldog mért nem vagyok?
Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó
Magány? - és máskor mégis mért sajog
Magányért lelkem? Ó, lélek, te forró
Tropikus homok! mért hajtasz virágot:
Gyönyörű vágyat s jaj, gyökértelent?
Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend
Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...
Ó, ez a vak, szeszélyes földi élet
Adott-e kincset, mely ma is enyém?
Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett,
Nem halt el róla szomorún a fény?
Mily szent iramban nyargalnak a lázak,
S mily sánta mind a beteljesedés...
Ez hát az élet-lecke? - e kevés
Bölcsesség? - ez a lemondó alázat?...
És mégis, míg elnézem csendesen
A vízesést, mely mint roppant szalag,
Ezüst gépszíj egy örök kereken,
Az esti sziklán zúgva leszalad,
- Kitárja újra reszketőn, sután
Kelyhét a vágy, a lélek bús virága,
Az árva, bíbor kelyhet minden drága
Nagyszerűségek napfénye után...
És fáj az elmúlás... mint egykor, régen,
Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök,
Ebéd után, kora őszi sötétben
Ültem az elhagyott asztal mögött:
Szomorkodtak a félbehagyott étkek...
Poharak alján tompa tűz... a torta
A halvány tálcán búsan bújt csoportba...
S egyszerre, furcsán, szememben könny égett...
1916
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK - TÓTH ÁRPÁD |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-09-25 17:29:14, kedd
|
| |
| |
Tóth Árpád: ŐSZ
Kábultan füsttől s éji zajtól
A nedves karikákat néztem,
Miket a pohár talpa rajzol
A márványos, hűs asztalszélen.
Az utcára kék fény omolt ki,
Künn lucskos, setét kocsik álltak,
Ó, egy illatos, puha vállat
Oly jó lett volna megcsókolni...
Mentem... Magányos utcák vártak
És hervadt fák. Egy régi téren
Állt egy alak, vénhedt és fáradt;
Botjára dőlt; csendben kitértem.
Botja olyan volt, mint egy thyrsus,
Fekete szárát körülfonták
Aszú venyigék s lankadt rózsák.
És csendesen utánam indult.
A sarkon késő zene zengett,
Szomorúan s tétován megálltam.
Ő jött, a sok bús rózsa lengett,
S reszketve megfogta a vállam:
"Kedves fiam, vezess el engem
A lányomhoz, a városaljba...
Fütyölhetsz is... mért mennénk csendben?
Hisz Anni meghalt, úgyse hallja...
De lásd, kitudtam ám a módját:
Vén szilfaágból botot nyestem,
Rá ó venyigét s késő rózsát.
S most kimegyünk hozzá mi ketten.
Erős, édes, illatos élet
Hármas imáját elmormoljuk,
Botunk háromszor megsuhantjuk,
És Anni, meglásd, újra éled..."
S elindultunk a halk esőben,
Az út üres telkekre tért ki,
Nagy őszi éjben, őszi csöndben
Mentünk távol sírok felé mi.
Mentünk elalvó bús ütemmel
Megbolygatni egy csendes ágyat:
Egy ifjúember, aki fáradt
És egy megőrült öregember...
1909
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK - TÓTH ÁRPÁD |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-09-25 17:24:35, kedd
|
| |
| |
Tóth Árpád: A PARKBAN
Halk hangon sírdogálnak a szelek,
Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák,
Fakó aranyvonal a holdszelet,
S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát
A sápadt hajnal, s halkan közeleg.
Megcsobbanó, híg sárban gázolok,
S az őszi kertben messzenézni félek,
Elhervadt ajkam csendesen zokog,
S érzem édes ízét tört, sűrü vérnek;
Az ágakon gyászlobogó lobog.
Egyszerre édes, lázas képeket
Látok kialvó szemmel, késő vággyal,
Hallok szelíd, lágy menüetteket,
S halk, surranó, selyembevont bokákkal
Az Élet a bús fák közt ellebeg..
1908
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK - TÓTH ÁRPÁD |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-09-25 17:20:00, kedd
|
| |
| |
Tóth Árpád:
A vén ligetben
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebtén suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rám nézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily kolduson
Mért hívtuk egymást ide, mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy, mennie kell, s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán, le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár.
1908 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK - TÓTH ÁRPÁD |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-09-24 20:46:54, hétfő
|
| |
| |
Tóth Árpád: Őszi alkonyat
Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszint fen szét,
Ó most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.
Ó most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyulván
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít s nehéz főm félrebillen...
S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok
És ébred a szivemben egy-egy bús, régi emlék
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...
Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyu talpa moccan
Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...
És hanyatt terülök a fűben s csendesen
Tünődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva
Mint dombos homlokom s csillognak e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK - TÓTH ÁRPÁD |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-09-24 20:44:23, hétfő
|
| |
| |
Tóth Árpád:
Lélektől lélekig
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
1923 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK - TÓTH ÁRPÁD |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-09-24 20:39:14, hétfő
|
| |
| |
Tóth Árpád : Erdőben
Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.
Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek éterén
Átszűrt, ájultfinom neszét.
Ó csend beszéde, szent csillagbeszéd!
S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámzó, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.
Jó így csendesen nézni a fákat
Érezni a derűt, mely mindent áthat
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar
S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.
Oly jó így egyszer mélyen örűlni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törűlni,
Aztán lehúnyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán,
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK - TÓTH ÁRPÁD |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-09-24 19:48:12, hétfő
|
| |
| |
Tóth Árpád : Örök tavaszban járnék...
Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna
Puháján új levél görbül már szelíden,
Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,
S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma...
Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelű szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...
Reggeltől estélig a friss erdőbe járnék,
Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dúdolgat,
Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,
S kék csipkével beszegné az utakat az árnyék...
Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,
Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,
Ballagó bogarat kék párjához terelnék,
S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...
Olvasnék eltűnődve, mily titkos, furcsa műszer
A költők tolla, mely amíg betűket rajzol,
A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól:
Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...
S elfáradnék, s nem kéne zsongító mérgű vegyszer,
Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,
S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,
Milyen lesz, amelyik hozzám szökik le egyszer...
S ocsúdva, messzi néznék a kék fátylú oromra,
Jön-e már kedvesem, s mivel várjam, s hogyan?
Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,
Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?
Ó, jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,
Be keserű utánad az árva lélek íze,
Elég már... csak aranyfüst az álmok dőre dísze,
S a józanult agy újra hűs kétszerkettőt számol...
Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,
A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem
Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren
Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény...
Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat,
Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, -
Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjű hársfa
Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK - TÓTH ÁRPÁD |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-09-24 19:45:52, hétfő
|
| |
| |
TÓTH ÁRPÁD:Szeretnék átölelni...
Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz szíven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is piros betűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptű papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK - TÓTH ÁRPÁD |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 9
|
|
|
|
2021. Május
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | |
| 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | |
| 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | |
| 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | |
| 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | |
| 31 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
18977 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1320
- e Hét: 2991
- e Hónap: 13344
- e Év: 72597
|
|
|
Offline
