|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 2
|
|
|
|
|
|
2023-05-17 21:22:56, szerda
|
| |
| |
Hálaadás
Könnyű kérni, s mind elvenni
Mit mohón kíván emberi szempár,
És az az önző kövület szítja csak a tüzet,
Belülről irányítva, mindent elnyomva lüktet,
Így árad belőle tudatlanul gőgje az embernek,
Ki büszkén lépdel az utcasarkon ide s tova,
Nem tudja, hogy ősi természete hajtja rosszra.
Szabadság után sóvárgó lelkülete,
Gátja csupán, de nem becsülete,
Tévítélet bántó szele szirtek felé tereli,
Vak lévén észre sem veheti közelgő végét,
S a veszély végét ígérő út,
Így válik valós végzetévé,
És lesz a szabadság harcosa a rabság gyermekévé.
Hiába a nagy haszon, művészien mesterkélt miliő,
Hű szolgaként az idő sejtenként emészti fel a főt,
Ki mindenek fölé emeltetett, ám alázatra restelkedett,
S a bíborba bohón burkolt "én" lassan már csak szén,
Sőt por, visszatér a földbe, melyből vétetett, s immár tétetett,
Hálátlanság szelleme járja be s át a kincseket,
Mindhiába; ebből magával semmit se vihetett.
Köszön a kapó, a fogadó fél, udvariasság színterén,
Kötelez az illem, tanítja egy nemzedék,
S így szürkül üres szóismétléssé a hálajelzés.
Hiszen közhelyekkel körülvéve hálálkodni ki nem képes...
Súlytalan szavak hagyják el az ajkat,
Hidegen is érnek hallgatói fülbe,
Ám a szív érintetlen marad, nem puhul a léte.
A hála nem csupán valami tátogás visszhangja,
Nem egy fagyos csók az arcra,
Egy viszonzást indikáló kényszerszülemény,
Nem egy keserédesen felszálló moraj,
Nem csak egy félmosoly s lassú bólogatás,
Hirtelen kiötlött hitetlen regeminta,
A hála lelki látás, ébredés s azon túl is észlelés.
Ébredés az éjsötétből a leleplező hajnalra,
Észlelés az érzékszervi határvonal túlföldjén,
Mert legfőbb hálára nem a szem birodalma indíthat,
Ez múló, időszakos teret enged látni,
Ám a lélek tükrének kegyelem kvarckristályai
Túlmutatnak az áttetsző, törésre váró lemezen,
Felfedik mi örök, mi igaz, s mi szükséges.
Lelki látás által fonódik össze a kéz,
Kegyelem erejében csuklik össze a térd,
S megértve minden érték tiszta súlyát,
Hálára indul a makacs szív a Mindenható eleibe.
Remeg már a szív hálával telve, életre, értelemre,
Megtérésre, barátokra, családra, s Istenre mutatva,
És mindarra a naponkénti gyönyörre, mit csak az Ő keze adhat.
Kovács Ábel
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kovács Ábel írásai |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2021-05-12 22:12:28, szerda
|
| |
| |
Az állomás
Írta: Kovács Ábel
Daisuke elbóbiskolva üldögélt a bambuszszerkezetű, rattanból szőtt ülőrésszel rendelkező kis
széken, melyet még a fiáék ajándékoztak neki 80. születésnapjára. Pár éve mindennapjai
részének számított az ebéd utáni 1-2 órás pihenés, akár alvás, ha azt igényelte a szervezete. Ilyen
alkalmakkor azonban, amikor fia családostól meglátogatta, és nála töltöttek néhány napot,
boldogan feladta a jól megszokott délutáni pihenőket, hogy több időt töltsön velük. Ezúttal sem
úgy tervezte, hogy lepihen, ám alighogy leült a székébe, valami ellenállhatatlan fáradtság fogta
el, s vonta lassanként az álom birodalmába. Még mielőtt ez bekövetkezhetett volna, berohant a
nappaliba Sachiko, Daisuke három unokájából a legkisebb. A 7. életévét nemrég betöltő Sachiko
egy bekeretezett képet fogott a kezében, azzal szaladt nagypapája elé.
- Nagypapa, nagypapa, mi ez a kép? - kérdezte Sachi nagy izgalommal szorongatva a
nem túl nagy, de nem is túl kisméretű képet.
- Mutasd csak ide - vonta magához Sachit Daisuke.
Sachiko átnyújtotta a képet nagypapájának. A bekeretezett képen - ami bár fotónak tűnt,
festmény volt valójában - egy lerobbant, teljesen használhatatlannak látszódó vasútállomás állt,
ahol egyetlen ember sem járt már, csak a Nap sugarai néztek be az alkony érkeztével,
kíváncsiságuk szomját enyhítve, hogy vajon van-e még élet ezen a katasztrófa súlytotta helyen.
Ahogy meglátta a képet Daisuke, arcvonásai először, egy pillanatra gondterheltté váltak, ám
rögtön utána hálát tükröző felületté szépültek. Az öröm és bánat elválaszthatatlan kötelékében
születő emlékek felidézésének kísérlete látszott lezajlani elméjében.
- Rég láttam utoljára ezt a képet. Már évek óta azt hittem, hogy örökre elveszett. Hol
találtad? - kérdezte Daisuke elérzékenyülve.
- Kinn a raktárban volt az egyik szakadt, poros doboz alján - válaszolta a sikerélménytől
felélénkült Sachi.- És én már azt hittem, hogy soha nem látom viszont... Mi is lenne velem nélküled,
Sachiko? - dicsérte unokáját Daisuke mosolyogva, ráncoktól szabdalt kezét gyengéden
végigsimítva Sachiko ónixfekete haján.
- Gyere, ülj az ölembe, és elmesélem a festmény történetét, ha szeretnéd - szólalt meg
rövid gondolkodás után Daisuke.
- Igen, igen, nagyon szeretném - ugrált örömében Sachi, majd óvatosan, fordítva
nagypapája ölébe ült. Apró fejecskéjét mellkasára hajtotta, kezeivel átölelte, amennyire tudta,
szemeit pedig lehunyta, mintha így készült volna arra, hogy elképzelje mindazt, amit nagyapja
mesélni fog neki.
- Tudod, Sachi, amikor én születtem, még 1929-ben, béke volt Japánban. Igaz, nem
voltunk gazdagok. A szüleimnek minden nap keményen kellett dolgozniuk azért, hogy ne
éhezzünk, hogy legyen mibe öltözzünk, és hogy iskolába mehessünk mind a heten. De minden
nehézséggel együtt elfogadtuk a sorsunkat, és megtanultunk örülni az apró dolgoknak. Én
kezdetben sokat rosszalkodtam, állandóan valami csínytevésen járt az eszem, az iskolában a
nagyobbak után mentem, azt gondoltam, hogy én is olyan ügyes és erős vagyok, mint ők.
Próbáltam utánozni őket, és persze mivel szinte mindenki gazdagabb volt nálunk, elvártam, hogy
én is megkapjam azokat a dolgokat a szüleimtől, mint amit ők kaptak a szüleiktől.
Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott, amikor a bátyám beteg lett, és nem gyógyult
meg. Én lettem a legidősebb gyermek a családban, rám hárult a felelősség, hogy gondoskodjak a
többiekről. Eleinte nem volt könnyű megváltoznom, nem is ment... Egy alkalommal elfutottam
otthonról, és egy napon át a közeli erdőben bolyongtam, míg végül hazatértem. A szüleim
azonban soha nem voltak kiabáltak ránk, soha nem mutatták ki, hogy dühösek lennének, soha
nem is büntettek meg. Amikor azonban láttam szemükben a mérhetetlen csalódottságot és
gyászt, 10 évesen elhatároztam, hogy ezután minden másképp lesz. Besegítek a szüleimnek ott,
ahol tudok, szorgalmasan tanulok az iskolában, vigyázok a testvéreimre, amikor kell,
megpróbálok olyan lenni, mint amilyen Fuji, a bátyám volt. Nem tudtam, hogy mire vállalkozok,
csak azt tudtam, hogy meg kell tennem, mert ha nem veszem fel azt a terhet, amit ő cipelt, a
szüleim nem fogják bírni azt a sok otthoni munkát is. Így hát lassacskán elkezdtem felnőni,
gyorsabban, mint ahogy 9 évesen képzeltem.12 éves voltam már, 1941 decemberében jártunk, amikor megtudtuk, hogy az amerikaiak hadat
üzentek nekünk. Eleinte nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget a dolognak, otthon,
Matsuyamán, mindenki, akit csak ismertünk - velünk együtt - biztos volt abban, hogy meg
fogjuk nyerni a háborút. Engem az első villámcsapás - nem igazi, csak amolyan rossz
meglepetés - akkor ért, amikor apát behívták a hadseregbe, ő pedig búcsút vett tőlünk, és
kötelességének eleget téve, elment, hogy harcoljon az amerikaiak ellen. Biztosra vettem, hogy
pár hónap, és viszontlátjuk, de amikor az anyukám szemébe néztem, azt láttam, hogy aggódik, s
így én is elbizonytalanodtam.
Nem sokkal, miután apa elment, elkezdtem dolgozni egy gyárban, ahol sok más hozzám hasonló
fiúval és lánnyal együtt töltényeket gyártottunk a háborúhoz. Nem kaptam sok pénzt a munkáért,
sőt, szinte semmit, de nem bántam. Inkább egyfajta kötelezettségként, szolgálatként, hazafias
tettként tekintettem a munkára, mintsem pénzszerzési lehetőségként. Persze az a kevéske pénz
jól fogott otthon, azzal is segíthettem anyát és a testvéreimet. Azokban az években sokat
foglalkoztam velük, vigyáztam rájuk, tanítottam őket, játszottam velük, igyekeztem azt tenni,
amit apám tett volna, ha otthon lett volna. Egyetlen unalmas és üres pillanatra sem tudok
visszaemlékezni.
A testvéreim közül életkor szerint utánam Akihiko következett, aki két évvel volt kisebb nálam.
Akihiko mindig is okosabb volt nálam. Noha két évvel fiatalabb volt, 10 évesen már volt, amiben
ő segített - míg én az irodalomban és a történelemben jeleskedtem, addig ő sokkal jobban értette
a matematikát és a nyelveket. Akkoriban már tudtam, vagy legalábbis bíztam benne, hogy ő lesz
az első a családunkban, sőt a felmenőink között is, aki bejut egy egyetemre és el is végzi azt.
Akihiko után két évvel született, Eiko, a legidősebb húgom. Eiko már első iskolai évétől a
legnépszerűbb gyermek volt az osztályában. Ha egyszer elhatározott valamit, azt véghez is vitte,
nem félt senkitől és semmitől, és mindig őszintén kimondta, amit gondolt. Az iskolában még a
fiúk között sem ismertem senkit, aki nála nyíltabb és szilárdabb kiállású lett volna. Olykor még
nekem kellett figyelmeztetnem, hogy fogja vissza magát. Sok mindenben különböztünk, mégis
vele jöttem ki a legjobban; mindketten felnéztünk a másikra, én bátorságát és határozottságát
csodáltam, ő pedig mindent elmondott nekem, amit másnak nem tudott. Eiko után Yuriko
következett, a második húgom, aki hét évvel volt fiatalabb nálam. Yuriko, amikor nem kinn
játszadozott, szinte mindig rajzolt vagy festett, és mindig hozzám jött, hogy megmutassa azalkotásait. Már 5 évesen szebben rajzolt mindegyikünknél a családban. Utoljára, kilenc évvel
utánam, Mieko és Misumi, az ikrek születtek. Így lett végül négy lány- és egy fiútestvérem.
Ahogy te, úgy ők is mindig azt várták, hogy meséljek nekik, sok történetet kellett kitaláljak, vagy
felolvassak valamilyen könyvből.
Többnyire szívesen vigyáztam a testvéreimre, és segítettem nekik mindenben, amiben tudtam, de
a munka, az iskola és az otthoni munka nagyon kimerítettek, és magamban már eltökélten vártam
a pillanatot, amikor bevonulhatok a hadseregbe. 1941-ben ehhez csak három évet kellett várjak,
hiszen a háborús helyzetre való tekintettel már 15 évesen be lehetett vonulni a seregbe.
Dolgoztam tehát, a gyárban és otthon, rendszertelenül iskolába jártam, közben pedig vártam.
Vártam apát és vártam, hogy én is küzdhessek a hazámért.
1944. szeptember 7-én, a tizenötödik születésnapomon, pár óra leforgása alatt minden
megváltozott.
Még 1944 augusztusában, anya egyetlen testvére meghívta magához az egész családot. Anya
elsőre határozottan elutasította a meghívást, azt mondva, hogy sok dolga van, nekünk iskolába
kell járnunk, ráadásul pénze sincs az utazásra. Miután azonban anya testvére azt mondta
anyának, hogy kifizeti az utat oda-vissza, majd sokáig győzködte még, hogy milyen jót fog tenni
neki és a testvéreimnek is egy kis környezetváltás, anya csak elfogadta a meghívást. Én voltam
az egyetlen a családból, aki nem mehettem, mivel ha egy hétig nem jelentem volna meg a
gyárban, elbocsátottak volna, amit semmiképp sem akartam. Anya megértett, és tudta, hogy
megleszek magamra, majdnem tizenötévesen már minden szükséges otthoni munkát el tudtam
végezni. A születésnapom előtt egy héttel elment hát anya az összes testvéremmel együtt a nem
túl távoli Saijóba.
Kikísértem őket a vonatállomásra, ahol búcsút vettünk egymástól. Az volt az első alkalom, hogy
apa nélkül utazott a család, és az első alkalom életemben, hogy egyedül maradtam. A mai napig
emlékszem anya meggyötört, mégis békét, bizakodást és lankadatlan örömöt árasztó tekintetére,
és a búcsúszavaira, melyek úgy vésődtek elmémbe, mint a legigazabb ige. Miután átölelt, a
szemembe nézett, s soha nem látott könnyeit visszatartva azt mondva nekem: ,,Büszke vagyok
rád, Daisuke, elsősorban nem azért, ahogyan bátyád, majd apád helyébe léptél, nem azért,
amilyen szorgalmasan, fáradhatatlanul dolgoztál és tanultál, s nem is azért, ahogy az elmúlt
években mindig zokszó nélkül segítettél nekem és testvéreidnek, hanem mert te, te vagy, a fiam,minden földi kincset túlragyogó isteni ajándék. Ugyanolyan örömre és hálára indító istenkép
voltál, amikor először karjaimba vettelek, mint amikor gyerekként elfutottál otthonról, és mint
most, amikor testvéreidnek nemcsak példamutató bátyjuk, hanem apjuk helyett apjukká lettél.
Nem számít, merre visz az utad, fiam, mert ha el is kell válnunk, úgy, ahogy egykor karjaimban
hordoztalak, úgy hordozlak szívem ölén." Már nem is emlékszem, mikor sírtam utoljára, kis
gyermek lehettem, de akkor, ott, utoljára, sírva leheltem csókot anyám homlokára, majd öleltem
át a testvéreimet, és integettem nekik, miközben a reggeli vonat lassan elhagyta a pályaudvart.
Tudtam - hiszen megígérte anyám -, hogy pontosan egy hét múlva, a születésnapomra
visszaérnek, hogy otthon, együtt ünnepelhessük meg tizenötödik születésnapomat. Minden
tökéletesen eltervezettnek tűnt, és mégis... Anyám érzelmes búcsúja és a vonat indulása után az
ablaküvegen áthatoló tekintetéből áradó baljós jövőkép félelemmel és bizonytalansággal töltött
el, s akaratlanul is Fuji arca villant be egy pillanatra. De ahogy eltűnt a vonat a látóhatáron,
összeszedtem magam, letöröltem könnyeimet, és szilárd léptekkel, bizakodón indultam az
iskolába.
Lassabban, mint máskor, de csak eltelt az az egy hét. Szeptember 7-én egy hűvös, szeles és kissé
borús csütörtökre ébredtem. Az volt a tervem, hogy a megszokott módon kora reggel bemegyek
az iskolába, majd az utolsó óra előtt, pontban délben átmegyek a gyárba, ahol pontosan délután
hatig dolgozok, majd rohanok az állomásra, hogy odaérjek, még mielőtt beérne délután 18:15
körül a járat, amivel anyáéknak érkezniük kell. Semmi különös nem történt sem az iskolában,
sem a gyárban, minden a megszokott rendben zajlott, és mivel nagyon vártam már anyát és a
testvéreimet, az a pár óra észrevétlenül elröpült. A gyárban a szalagsor mellett állva izgatottan
lestem az órát, nehogy egy perccel is tovább maradjak, mint ameddig a munkaidőm tart, hiszen
még a végén elkések az állomásról.
17:58-at ütött az óra, amikor az egyik munkás odajött hozzám, és azt mondta, hogy az igazgató
hívat. Elsőre nagyon meglepődtem, hiszen korábban soha nem beszéltem az igazgatóval, sőt, a
legtöbb munkás úgy élte le akkoriban az életét, hogy a részlegvezetőjénél magasabb pozícióban
lévő személlyel soha nem beszélhetett. ,,Talán valamit rosszul csináltam, amiért elbocsátást
érdemlek." - gondoltam. ,,Talán túlóráznom kell." ,,Talán előléptetést kapok." - pörögtek a
lehetőségek elmémben. Gyorsan elhessegettem azonban ezeket a gondolatokat, miután eszembe
jutott, hogy ha nem enged el azonnal az igazgató, elkések az állomásról. Szó nélkül elmenni,mégsem mehettem, ahogy az is tiszteletlenség lett volna, ha megkérem, engedjen el, mert
sietnem kell. Kénytelen voltam tehát bemenni az irodájába, és végighallgatni. Egészen hihetetlen
meglepetésben részesültem, amikor kijelentette, hogy az eredményességet és munkaidőt
részletező jelentések alapján, a részlegen én végeztem a legjobb munkát az elmúlt évben, amiért
úgy döntött, megérdemlem, hogy megduplázza a béremet. Kezet rázott velem, én pedig annyira
meglepődtem, hirtelen még meghajolni is elfelejtettem, aztán gyorsan észbe kaptam,
megköszöntem az elismerését és a béremelést, meghajoltam, majd e jó hírtől szárnyra kapva
célegyenest rohantam az állomásra. Az örömtől repesve, alig vártam, hogy megosszam a
többiekkel a jó hírt.
A gyárból kifelé menet az órára pillantva sejtettem, bármennyire sietek, néhány percet késni
fogok, de azért igyekeztem, amennyire csak tudtam. Nem akartam megvárakoztatni anyáékat.
Félúton lehetettem nagyjából, amikor váratlanul megszólaltak a légiriadó szirénái. Egyszer már
hallottam azt a hangot, nem sokkal apa bevonulása után, akkor azonban csak teszt-jelleggel szólt.
Röviddel utána a város vezetői biztosították a lakosságot, hogy Matsuyama teljesen biztonságos
hely, és nem kell attól tartani, hogy az amerikaiak lebombázzák a várost, hiszen stratégiailag
nem fontos terület. Erre emlékezve, amikor aznap meghallottam a szirénákat, azzal nyugtattam
magam, hogy biztosan egy újabb tesztriadó, és nincs mitől tartani. Mindenesetre, a hanghatásra
reflexszerűen megszaporáztam lépteimet, mégsem lett volna szerencsés, ha a katonai rendőrség
kirendelt emberei elcsípnek, amikor mindenki mással együtt nekem is az óvóhelyen lett volna a
helyem.
A távolban már megpillantottam a pályaudvar főépületét, amikor a semmiből vakító fényű
robbanások szívszaggató visszhangját hallottam mindenfelől. Olyan érzésem támadt, mintha
körülöttem minden irányból egyszerre érte volna pusztító csapás a városunkat, s mintha minden a
szemem előtt vált volna porrá, csak én maradtam ott állva, az időbe fagyva, akár egy például
szolgáló emlékoszlop. A sokkhatás, mely pár másodpercig levett a lábamról, gyorsan tovatűnt, s
noha szörnyen zúgott a fülem, minden sejtem egyetlen célra fókuszált - elérni az állomásra. A
robbanások közben tovább folytatódtak, futás közben egy-egy bomba olyan közel csapódott be,
hogy a szétrepülő törmelékek több helyen felsértették a bőrömet. De én csak futottam és
futottam, nem törődve a körülöttem kialakuló káosszal. Ziháltan, levegő után kapkodva végre
elértem az állomást.Későn érkeztem. Minden romokban állt. A peronok burkolatja széttöredezett, a sínek több helyen
felszakadtak, az ott állomásozó vagonok a felismerhetetlenségig széthullottak és összeégtek. A
tetőszerkezet nagy része szintén megsemmisült, a falak helyenként teljesen darabjaikra hullottak,
s mindent egy elviselhetetlenül maró szag hatott át, a hatalmas füst miatt pedig alig lehetett látni
valamit. Elővettem zsebkendőmet, az arcomra kötöttem, s úgy próbáltam utat találni a füstben, a
romok és emberi testek között, közben anyám és testvéreim nevét kiáltva, noha a hangzavarban
még a saját hangomat sem hallottam. A tovább folytatódó robbanáshangok gyereksírással,
idegen nevek kiáltásával, fájdalmas nyöszörgéssel, hörgéssel és kétségbeesett, már-már
embertelen üvöltéssel vegyültek. Nem láttam, hova lépek, sőt, már azt se, hogy hol is vagyok
pontosan az állomáson belül, csak kerestem és kiáltoztam, remélve, hogy rábukkanok arra a
szerelvényre, amelyen anyáék kellett érkezzenek. Olykor valami szilárdabb, máskor puhább
felületet éreztem lábam alatt, s időnként önkéntelenül is elnézést kértem a talán még élő, vagy
már élettelen testektől, amelyeken áthaladhattam.
Nem tudom hogyan, de végül, egy örökkévalóságnak érződő keresés után, pár méterre tőlem
megpillantottam a Saijóból érkező szerelvény egyik kocsiját. Aztán ahogy alaposabban
megvizsgáltam a kocsit, rájöttem, hogy megszámlálhatatlanul sok darabra robbant szét, s annyira
összeégett, hogy nem tudtam megállapítani, ült-e benne valaki, vagy ha igen, a kocsi mely
részének elégett maradványa lehet. A felfedezésnek köszönhetően újult erővel folytattam a
keresést, és hamarosan rá is bukkantam a második, majd a harmadik és sorjában az összes
kocsira. Volt, amelyik viszonylag felismerhető állapotban maradt meg, a legtöbb viszont inkább
nézett ki egy romhalmaznak, mintsem egy egykor emberi kéz által precízen megtervezett
eszköznek. Nem tudtam, hogy a családom melyik kocsiban ült, így igyekeztem alaposan átnézni
mindegyiket. Életjelet azonban egyikben sem találtam.
,,Biztos már a robbanás előtt kiszálltak a vonatból, s most ugyanúgy engem keresnek, mint én
őket." - gondoltam magamban, meg lévén győződve arról, hogy valahol az állomásnak már alig
nevezhető létesítmény-maradványok között bolyonganak ők is, engem keresve. Úgy döntöttem
tehát, hogy tanácsosabb ott hagyni a kocsimaradványokat, és más helyen folytatni a keresést.
Amikor azonban épp elhaladtam az utolsó kocsimaradvány mellett, a peronon, a biztonságos
távolságot jelző sárga csíkon belül egy szoborként álldogáló, 6-7 évesnek látszó kislányra lettem
figyelmes, aki ártatlan, szüntelen kémlelő szemeivel, rövid, jobb oldalt hajcsattal félrecsatolthajával és jobb kezében fogott füzetével teljesen valójában Yurikóra emlékeztetett, bár láttam,
hogy nem ő az. Egy pillanatot sem akartam elvesztegetni a keresésben, mégis valami
ellenállhatatlan erő megállított, és arra késztetett, hogy a keresést felfüggesztve, odamenjek a
kislányhoz. Kis arcát sűrű por és törmelékréteg fedte, jobb fülén egy csúnya seb éktelenkedett,
melyből folyt a vér, ám ő nem zokogott, még csak szomorúnak vagy kétségbeesettnek sem
látszott, csak ott állt - a füsttől köhögve -, akár egy megszentelt ereklye, sárga, tsubaki és ume
virágos ruhácskájában az egyetlen színfolt lévén, amelyet nem nyelt el a színfosztó szürkeség.
- Hogy hívnak? - szólítottam meg.
Rám nézett, de nem felelt, majd valamerre az egykori bejárat felé tekintett.
- Hallod, amit mondok? Hol vannak a szüleid? - kérdeztem újra, próbálva megtörni a
jeget.
- Anya azt mondta, itt várjak, amíg megveszi a jegyeket, és ne álljak szóba senkivel -
felelt végül rövid habozás után, miközben szégyenlősen ruhácskáját igazgatta.
- Figyelj csak, én is az anyukámat keresem. A nagy füstben lehet, hogy eltévedtek, ezért
nem találnak. Gyere, keressünk együtt, úgy biztosan hamarabb megtaláljuk mindkettőnk
anyukáját - így biztattam.
Nem vitt rá a lélek, hogy egyedül hagyjam szegénykét, ott a fojtogató füstben, de kényszeríteni
se kényszeríthettem, hogy velem tartson. Láttam, hogy habozik, nem tudja, hogy mit tegyen.
Lehajoltam hozzá, a szemébe néztem, és rámosolyogtam.
- Gyere, ígérem, nem lesz baj - mondtam neki szelíden, majd kézen fogtam, és miután
láttam, hogy nem rémült meg, és nem húzta el kezét, tovább folytattam a keresést, immár az ő
társaságában.
Órákon át keresgéltünk a romok között, de nem jártunk sikerrel. Annyira a keresésre figyeltem,
hogy észre se vettem, közben már besötétedett, külső fényforrás hiányában pedig hasztalan lett
volna a további próbálkozás, ezért a kislányhoz fordultam.
- Lakik a közelben valaki más, akihez mehetnél? Apukád? Nagyszüleid? Valamilyen
rokonod? - kérdeztem tőle.Tagadóan megrázta a fejét. Úgy döntöttem, elviszem a rendőrőrsre, ott majd eldöntik, mi legyen
vele. Útközben, az esti hűvös levegő hatására lassan magamhoz tértem, és a rendőrőrs felé tartva
megdöbbenve figyeltem az utcákat és az épületeket. Azt gondoltam magamban: ,,Én ezt a várost
nem ismerem". Minden lángokban állt, a pár órával azelőtt még büszkén díszelgő városháza
összehányt fa- és kőhalomnak látszott. A gyárnak hűlt helye volt, mintha elköltöztették volna. Az
iskola mellett képtelen voltam elmenni, megálltam, s mindenestől befogadtam a látványt. Ledőlt
kapui szabad bejárást biztosítottak a keserédes emlékek dicső honának emlékmaradványaiba. Por
és hamu, a szél által felkapott, s elragadott, szakadt és égett lapok, könyvtöredékek, szék- és
paddarabok, milliónyi, meleg, ám borzongató fényben fürdőző üvegszemcse kavarogtak és
keveredtek, s váltak eggyé a természettel, mintha mindig is a természet részét képezték volna. A
kislány elengedte a kezem, s néhány kődarab alól egy alig ép lapot szabadított ki. Kis kezeivel,
amennyire tudta, megtisztította a mocsoktól, majd átnyújtotta nekem. A megégett lapon csak egy
rövid részlet volt olvasható, Victor Hugotól, egy híres francia írótól: ,,Szeress! Szolgálj! Segíts!
Küzdj! Szenvedj!" - int a lélek". Miután elolvastam, kiengedtem kezemből, hagytam, hadd vigye
tovább a szél. Hosszú évekbe telt, míg elkezdtem megérteni és tudatosan megélni Hugo szavait.
Kézen fogtam a kislányt, és továbbmentem vele, míg végül elértünk a rendőrőrsre, legalábbis
arra a helyre, amit egykor rendőrőrsként ismertem, csakhogy egy részleges táblán kívül semmi
nem jelezte, hogy milyen épület is állt ott. A kislányra néztem, ő pedig énrám.
- Gyere, hazamegyünk - szaladt ki a számon az értelmetlen mondat, hiszen a mi
otthonunk nem az ő otthona volt, azt pedig nem tudhattam, hogy áll-e még az otthonunk.
Állt még az otthonunk. Körülötte, a szomszédban, fadarabokból, törmelékekből és pozdorja-
porból összeálló házmaradványok éktelenkedtek, csak a miénk állt szilárdan és rettenthetetlenül,
akár az utolsó makacs bambusz egy cunami idején. Beléptünk házunk előterébe. Elláttam a
sebeit, majd inni adtam neki.
- Most, hogy már nem vagyok idegen, igazán elárulhatod a neved - szóltam a
kislányhoz.
- Kiyo vagyok, Kiyo Tanaka - felelte magabiztos, mégis szelíd és lágy hangon.
- Örülök a találkozásnak, Kiyo. Éhes vagy? - kérdeztem.
- Igen - felelte habozás nélkül. Szeméről is leolvasható volt, hogy jó ideje nem evett már.Hazaérve rajtam is erőt vett az éhségérzet, körülnéztem hát a konyhában, hátha találok valami
rizset. Találtam is, s végül onigirit készítettem umeboshival, aminek elkészítését még anyától
lestem el jó pár éve. Evés közben, ahogy éhsége falatonként enyhült, feloldódott lassan Kiyo, s
már sokkal szabadabban válaszolt kérdéseimre. Noha kisebbnek tűnt, megtudtam, hogy
valójában csak kilenc éves. A Matsuyamától nyugatra található Ozuban lakott édesanyjával, a
városunkba pedig csak aznapra jöttek, hogy elintézzenek valamit. Fél napnál többet soha nem
töltött a városban, ráadásul senkit sem ismert ott. Miután jól laktunk, ideje volt lefeküdni. Úgy
döntöttem, hogy alszok egy keveset, majd következő nap kora reggel, a Nap első sugaraival
felkelek, és visszamegyek az állomásra, hogy tovább folytassam a keresést. Mélyen legbelül még
mindig nem adtam fel a reményt.
A lányok szobájából, Yuriko szekrényéből kivettem néhány tiszta ruhát, amelyekről aztán
kiderült, hogy kisebb növése miatt pontosan illettek Kiyora. Miután meggyőződtem arról, hogy
már semmire sincs szüksége, jó éjszakát kívántunk egymásnak, majd magára hagytam a
hugicáim szobájában. Elmosogattam az edényeket, majd végre, dél óta először igazán
felszusszantam. A fürdő falára felszögezett tükörbe néztem, s egy idegen arc tekintett vissza rám.
Rövid hajamat törmelékes por és száraz levéldarabok borították, arcom ijesztően koszos volt,
feketés foltok, égésnyomok és több helyen vágások csúfították. Önkéntelenül is elmosolyodtam,
arra gondolva, hogy ha anyám látna, lehet, fel sem ismerne. Megmosakodtam, új ruhákat vettem
fel, majd az Akihikoval közös szobámba vonultam. Agyam fáradhatatlan gépezetként lefekvés
után is tovább zakatolt, felsorolva megannyi keresési módot és lehetőséget a következő napra.
Aztán egyszer csak leállt a gépezet, de pihenésemet rémálmok nehezítették.
Ahogy aznap éjszaka elhatároztam, másnap úgy is tettem. A hajnal első sugarainak megjelenése
előtt felkeltem, amikor pedig felbukkantak már készen álltam, hogy elinduljak felderítőutamra.
Csak azzal nem számoltam, hogy Kiyo is fenn lesz. Indulni készültem, amikor felöltözve kilépett
a lányok szobájából.
- Kiyo, hát te miért vagy fenn ilyen korán? Menj vissza aludni - mondtam neki
zavarodottan.
- Veled megyek - felelte egy szent nyugalmával.Nem tartottam jó ötletnek magammal vinni, tudtam, hogy miatta lassabban haladhatok, ráadásul
folyton rajta kell tartanom az egyik szememet, de nem volt se időm, se kedvem vitába szállni
vele, így hát kézen fogtam, és sietve az állomásra indultam vele. Amikor odaértünk,
meglepetésemre az egyik közelben állomásozó század tisztjei már ott voltak a helyszínen; a
közkatonák a tisztekkel és a város életben maradt lakósaival közösen túlélők után kutattak. Az
egykori bejáratot eltorlaszoló roncsoknál feltartóztatott a mentőakciót felügyelő, rangidős tiszt.
Hiába mondtam, hogy a családunkat keressük, hiába szálltam vitába vele, s mutatkoztam
makacsabbnak, mint valaha, nem engedett tovább, Kiyo kezét fogva pedig nem futhattam el
mellette. Leültünk a pályaudvar előtt álló, félig még ép padra. Várakoztunk. Idővel újabb katonai
járművek érkeztek, a nap végére százával munkálkodtak a katonák és a közemberek, s nagyjából
félóránként egy újabb és újabb letakart testet hoztak ki az állomásról, s helyeztek egyik, s másik
katonai terepjáró platójára. De orvos egyetlen hordágy mellett sem haladt sürgetőn, aki időnként
felbukkant az állomásról, az is leszegett fejjel, elcsüggedten, ólomnehéz léptekkel ment a
terepjárókhoz. Csak az egyik idősebb, szemüveget és eléggé megviselt fehér köpenyt viselő
orvos nézett ránk, amikor elhaladt mellettünk. Szeméből vörösre festett nemzetünk homályba
borult gyászképe nézett vissza rám.
Napokig tartott minden test megtalálása és elszállítása, hetekig az állomás megtisztítása a
romoktól. Közben egyre több segítő, orvos és katona érkezett a környező városokból, amelyeket
nem ért bombázás. Ételt és ruhát osztogattak, sürgősségi központokat állították fel a sebesültek
ellátására és a szükséges műtétek elvégzésére. Egyetlen családtagja vagy rokona sem jött
Kiyoért, amikor pedig a felnőttek megkérdezték, azt hazudtam, hogy testvérek vagyunk, nem
akartam, hogy berakják valami árvaházba, ahol senki nem figyelne rá. Minden egyes nap
visszamentünk az állomásra, leültünk ugyanarra a padfoszlányra, s néztük, hogyan dolgoznak a
felnőttek. Gondolataimban, ha százszor nem, egyszer sem futtattam végig, hogy mi történt volna,
ha anyáékkal megyek Saijóba. Hinni akartam abban, hogy ha velük lettem volna,
megmenthettem volna őket, vagy legalább egyik testvérkémet.
Három hét elteltével végre elmentek a katonák, és már senki nem akadályozott meg abban, hogy
szétnézzünk a lepusztult helyen. Tudtam, hogy már senkit nem fogunk ott találni. Nem is
maradtunk sokáig. Épp lemenőben volt a Nap, amikor távoztunk.Pár nappal később Kiyo ezzel a festménnyel állt elém. Kiderült, hogy otthon már évek óta festett,
Yuriko fiókjában pedig megtalálta húgom ecsetjeit, festékjeit, sőt, még egy használható, kis
festővászont is. Oly mélyre temetkeztem saját gondolataimban, hogy egészen addig nem vettem
észre, milyen isteni tehetséggel rendelkezett. Ecsetvonásaiban Yurikot láttam megelevenedni, s a
lemenő Nap sugaraitól megszépült, lepusztult, kihalt, mégis reményhordozó peron képe,
szemeim négy hete elapadt forrásait egyszeriben, ellenállhatatlanul hívta életre. A
legtehetségesebb festőművész vagy a legélesebb szemű fényképész sem lett volna képes
mélyrehatóbban és átélhetőbben megörökíteni azt a pillanatot.
Pár héttel később néhány hivatali személy eljött Kiyoért, és magukkal vitték. Az utána következő
tizenhat évben az utolsó megmaradt rokonánál, a nagymamájánál élt. Én pedig amint tudtam,
bekereteztettem a képet, és az ágyam mellé tettem, hogy rátekintve, soha ne felejtsem el azt a
napot és hetet.
- Látod, Sachi, a képen egyetlen személy sincs, és mégis, minden egyes,
gyermekkoromban igazán fontos személy hiánya beleivódott ebbe a képbe. Nincs rajta sem az
anyukám, sem az apukám, sem a testvérkéim, de a szellemük mégis örökre egybefonódott ezzel
a képpel. Amikor erre a képre nézek, eszembe jut anyám, apám - aki soha nem tért vissza a
háborúból -, testvéreim, és Kiyo, akivel soha nem találkoztál, de már akkor nagyon várt és
szeretett, amikor még meg sem születtél.
- Az hogy lehet, nagypapa? - kérdezte kíváncsian Sachiko.
- A nagymamád tudta, hogy hamarosan meg fogsz születni, Sachi, és születésed híre
boldoggá és békéssé tette utolsó napjait, de Isten úgy döntött, nem várhat meg téged, elég neki a
tudat, hogy meg fogsz születni, s isteni lényed hosszú ideig beragyogja és megörvendezteti
minden téged ismerő szívét, ahogy az övét is.
- Nagypapa, találkozhatok valaha a nagymamával, hogy megmondjam, én is szeretem? -
kérdezte ártatlan naivitással Sachiko.
Daisuke megviselt szeméből egy kósza könnycsepp folyt alá, s vált mennyei ígéret jelévé Sachi
fejékén, a megszentelt szeretet bizonyosságát hordozva magában. Hálacsókot lehelt unokája
fejére.- Igen... egyszer... majd... mindannyian együtt leszünk, de addig is, ígérd meg, hogy
élni fogsz, szeretve minden növényt és állatot és embert, és a láthatatlan, de szívünkben lakozó
Istent - szólt szelíd, de határozott hangon Daisuke.
- Rendben, nagypapa - felelte Sachi, majd kiszállt nagyapja öléből -, most kimegyek
játszani Akikoval - és már rohant is jó barátjához, a kis shiba inuhoz, akit nagyapjától kapott
ajándékba.
Óvatosan, s nehézkesen, Daisuke is felállt székéből, s a nappali ajtajához sétált, ahonnan
szemügyre vehette, hogyan játszik Sachi Akikoval az udvaron. A Nap lemenőben volt, néhány
sötét felhő határolta az eget, de a sárgás-narancssárgás színezetű fénynyalábok mindegyiken
túlragyogtak. Daisuke az arcán érezte a Nap melegét. Unokájára nézett, majd az égre, s magában
ezt mondta:
- Köszönöm. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kovács Ábel írásai |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 2
|
|
|
|
2021. Június
| | |
|
|
| ma: |
6 db bejegyzés |
| e hónap: |
178 db bejegyzés |
| e év: |
2303 db bejegyzés |
| Összes: |
35916 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1834
- e Hét: 10546
- e Hónap: 22421
- e Év: 210223
|
|
|
Offline
