Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Vona Erzsébet Cecília
  2018-12-10 20:00:48, hétfő
 
 







VONA ERZSÉBET CECÍLIA


Falun születtem, itt is éltem le az eddigi életem. Sok keserűségen mentem át, és volt egy, amit már nem bírtam elviselni, nem bírtam túllépni rajta. Ekkor kezdtem el leírni a bánatom, keserűségem, majd nem tudom mi oknál fogva, de versbe formáltam. Azóta írok, már nem csak a jó vagy rossz érzéseimről, hanem az életről, a természetről is. Szeretném ezt megosztani az emberekkel.

Érzelmek-, szerelem-, tájak-, természet- versben.

"Ha újra kezdhetném
Csak egy egyszerű, átlagos nő vagyok, aki felnevelte gyermekeit, segítette Őket a felnőtté válásban. Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni a nélkülözhetetlent, feledni az elfeledhetetlent. Sokszor cselekedtem indulatból, okoztam csalódást és csalódtam olyanokban, akiktől sohasem vártam volna. Öleltem, hogy védelmet nyújtsak és nevettem, mikor már nem bírtam tovább. Szerettem és talán szerettek. Repkedtem a boldogságtól, de volt, hogy fejjel mentem a falnak."

Vona Erzsébet Cecília








ÁLMODTUNK EGY ÖREGKORT

Férjem emlékére


Álmodtunk egy öregkort, csodásat, szépet,
Ám a kegyetlen valóság mindent széjjeltépett.
Hosszú útra mentél, honnan nincs visszatérés,
Fel, a mennybe vitt, Téged az utolsó lépés.

Annyira fáj, mit érzek, hogy el sem mondhatom,
Nem láthatlak többé, s a hangod sem hallhatom.
Gyermekeink szíve sokszor most is utánad sajog,
Szereteted, törődésed nékik már nem adhatod.

Mardos kín, hogy meg nem menthettelek,
Amikor elmentél, nem foghattam kezed.
Ágyadnál nem állhattam bánón, megtörten,
Sajnálom, hogy kérésed magamtól ellöktem.

Egész házasságunk alatt szívből szerettelek,
Ha dolgozni mentél, akkor is kerestelek.
Hiába érezlek még, itt, legbelül élénken,
Kezem nyújtanám feléd, esdőn, félénken.

Nem érlek már el, tőlünk örökre elmentél,
Reméljük odaát csöndes békességre leltél.
Nem adhatok csókot mosolygós arcodra,
Már csak virágot vihetek csöndes sírodra.

Csoda volt, hogy éltél, minket mindig szerettél,
Nem haltál meg, boldog álomba szenderültél.
Szeretetünk kísérjen egész utadon végig,
Hogy voltál nekünk, hálánk jusson el az Égig.

Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet,
Ám a kegyetlen valóság mindent széjjeltépett.
Kívánom, hogy legyen álmodon örök béke,
Egyszer találkozunk majd, fenn, az öröklétbe.







ÁRVA KARÁCSONY ESTE

Emlékeimből


Gyermekkori fényes Karácsony este,
Apró, érző szívem csak a Fenyőfát leste.
Néztem, Nekem a kis Jézus mit hoz,
Hisz Lelkem vágyakozó örömet hordoz.

Néztem, néztem, könnytől csillogó szemmel,
Nem értettem, a szeretet Rám miért nem lel.
Nem hozott Nekem szeretetet, sem békét,
Szüleim azt egész évben igen szűken mérték.

Apám s Anyám mellett árva gyerek voltam,
Szülői szeretet borába soha nem kóstoltam.
Drága nagyszülőm volt, ki vidámságot adott,
Karácsonykor finom kaláccsal csalogatott.

Náluk találtam meg a Szeretetet, Békét,
Minden évben Karácsonyi Csillag fényét.
Felnőttem, Nagyszüleim sosem feledem,
Fénylő Karácsonykor Náluk volt Életem.







BÚCSÚZOM

Hazugságok után


Most búcsúzom, elmegyek,
Nem fájdítom tovább szívemet.
Voltam vidám, kedves, beszédes,
De ez mind-mind már mellékes.

Ezentúl ne vesd meg, kérlek,
A másik felé az őszinteséget!
Mondd meg az igazat másnak,
Hogy elfogadjanak Társnak!

Elköszönök Tőled, Isten Veled,
Minden jót kívánok Neked!
Legyen sikeres, boldog élted,
Legyen jobb, mint reméled!

Utoljára Neked azt kívánom,
Teljesüljön minden álom!
Légy boldog, és vidám ember,
S őrizd meg emlékem szeretettel!







BÚZAVIRÁG PÁZSIT


Nyári tarlók Búzavirága,
Lágy szellő kéklő varázsa.
Zöldellő, végtelen rétek,
Hol él ezernyi, apró Lélek.

Búzavirág vakító kéksége
Lopja magát szíved mélyébe.
Aranyló búzamező kalásza,
Nevet mosolyogva a Világra.

Réten tarka virágok sokasága,
Szívet melengető látványa.
Nap sugarában sütkéreznek,
Örömet adva szívnek, léleknek.

Szellő szárnyán üzennek Néked,
Lásd, mily csodás ez az Élet.
Ringó, hajladozó fűszálak,
Otthont adnak minden virágnak.

Körülöttük futkos bogarak hada,
Futásuk kíséri virágok illata.
Szeretetre, boldogságra lázít,
Hatalmas, kéklő búzavirágpázsit.







CSENDBE ZÁRT MAGÁNY


Ablakomnál szomorúan, egyedül állok,
Lassan, lassan elhagynak már az álmok.
Szemedbe néztem, forgott a világ Velem,
Nem maradt más, csak a magány Nekem.

Meghalt a remény, s vele halt a lélek,
Egyszer sajnálni fogod, mi semmivé lett.
Hallgat a csend, fájón üvölt a sötétség,
Nincs már más Velem, csak a kétség.

Egyedül fekszem ágyamban ezután,
Várom a holnapot, kétkedve, tétován.
Eszembe jutnak elfutó, elhaló évek,
Ha nincs bennem szeretet, semmit sem érek!

Féktelen indulat olykor, ha elragad,
Csillapodj, Embernek megmaradj!
Ne torzítson sem harag, sem gyűlölet,
Szemem sugarában égjen báj, bűvölet.

Hiába, boldogság Nekem nem terem,
Táncolok csak egyre, kivont kardéleken.
Csillagokat nézem, magányos éjszakán,
Eszembe jut, boldog sosem voltam talán.

Testem, lelkem mardossa fájdalom,
Szeretetlenség az, mi most is fáj nagyon.
De az Élet egyszer véget ér, jó, ha ezt tudom,
Bánatom eldobom, ehhez igazítom holnapom!







A CSÖNDDEL ÜZENEM


Angyalszárnyon száll az idő,
Emlékeimben a múlt jön elő.
Rég volt, mikor fiatal voltam,
Az öregkorra nem gondoltam.

Nevettem vidáman, boldogan,
Éltem, mint mások oly sokan.
Tanultam, gyermekeim neveltem,
Ami rossz volt, könnyen feledtem.

De jött az idő, nehéz lett az Élet,
A fiatalsággal elmúltak az évek.
A gyermekek már rég felnőttek,
Életem lassan letelik, felhős lett.

Jöttek a problémák, gondok,
Senkit nem érdekelt, amit mondok.
Egyedül maradtam, némán, csendben,
Lassan elhalt a remény, meghal a lelkem.

A csönddel üzenem utoljára Néktek,
Gondoljátok meg jól, hogyan éltek!
Minden léptetek gondosan óvjátok,
Ne legyen majd magányos órátok.

Gondoljatok az eljövő öregségre,
Mert a fiatalságnak egyszer vége.
Az öreg már csak a magánynak kell,
Bánhatod, ami elmúlt, ezerszer.







EGY ŐSZINTE SZERELEM EMLÉKÉRE


Ülök a csendben, hallom a hangodat,
A tükörbe nézek, de nem látom arcomat.
Durva szavak, csak ennyi, ami maradt,
Egy keserű emlék, pár múló pillanat.
Szememből lehullik egy-egy apró könnycsepp,
Tudom, hogy nélküled minden sokkal könnyebb!
De belül, szívemet széttépte a bánat,
Még sincs egy jajszó, mely elhagyja a számat.
Te elmentél, nekem senki sem maradt,
Hagytad, hogy átmarják szívemet a durva szavak.
Itt hagytál más nőért, fájó szívvel, árván,
Nem érdekelt, milyen kín az, ami vár rám.
Te nem láttad mit is éltem át,
Lelkem egyetlen szerelmes szóra várt.
Hogy kiemelj ebből a sötét veremből,
Mondhassam, Te vagy a megmentőm.

Szerettem volna azt érezni, hogy szeretsz,
Kezemmel fogni újra a két kezed.
Reménykedve néztem szét a szobámban,
Arcodat keresve az esti homályban.

De érzem, tudom nincs több remény,
Többé, Te már nem vagy az enyém.
Hiányod széttörte fájó szívemet, lelkemet,
Most már tudom, őszintén hiába szerettelek:

ELVESZTETTELEK! ...







ERDEI SÉTA


Távolban látszik a Mátra csúcsa,
Bandukolva mászok fel a csúcsra.
Köröttem ezernyi bogár ciripel,
Kéklő égen madarak hada csivitel.

A levegő áll fülledten, mozdulatlan,
Nap sugara égetőn tűz, szakadatlan.
Lombokon a szél nem vágtat,
Esőre a táj még sokáig várhat.

Bárányfelhők kúsznak az égen,
Őzek fürödnek hűs patak vizében.
Szarvas bandukol sűrű bokron át,
Büszkén hordja hatágú koronáját.

Muflonok is ballagnak a vízre,
Csíkos vadmalacok a gombaízre.
Hatalmas kövön fürge gyík delel,
Szarvas bőgésére őz sután felel.

Közöttük ugrálnak selymes őzikék,
Sziklafal ezer év emlékét őrzi rég.
Apró pók siklik víz csillogó tükrén,
Mellette kúszik szelíden a napfény.

Fénylő kövek bújnak a víztükör alján,
Patak oldalában hajladozik a páfrány.
Kis patakot bokor ága óvja, takarja,
Ruhája most dús, zöld, rozsdabarna.

Hegyek orma az égre, magasba tör,
Engem magányom kínja gyötör.
Sziklák között zúg, fut a patak,
Erdő mélyén bús lelkem szabad.







AZ ERDŐ CSENDJE


Csendesen susog az erdő,
Nem mozog más, csak a szellő.
Madarak trillázó éneke száll,
A fákon áttör a napsugár.

Csendben lengedeznek az ágak,
Nézem, nézem a szél tépte fákat.
Lombjuk táncoltatják halkan,
Táncukhoz madarak éneke a dallam.

Lenn a füvek halkan zizegnek,
Benne apró, fürge rovarok sietnek.
Dolgukat végzik, mozognak serényen,
Élelemért dolgoznak keményen.

A bokor egyszerre megzörren,
Előbújik egy nyuszika csöndben.
Orrát felemeli, szimatol a légben,
Találgatja, vajon van-e veszélyben.

Majd elindul bokorból bokorba,
Utána kicsinyei ugrálgatnak sorba.
Nézem őket az apró, ugrónépet,
Milyen csodákra is képes az Élet.

De amott valami halk zörejt hallat,
Egy őz kecsesen, óvatosan ballag.
Fejét felemelve lépked büszkén,
Gond nélkül átgázol a sok tüskén.

Hallgatok, élvezem a csendet,
Nézem, ahogy az ág előttem rezgett.
Lelkemben béke, nyugalom árad,
Nézem, nézem az ezeréves fákat.







ESŐBEN


Fekszem némán, csendben az ágyon,
Ablakon át csak a zuhogó esőt látom.
Esőcseppek hullnak függönyként sorba,
Már nem lehet rajzolni semmit a porba.

Fák az esőben büszkén állnak,
Lelkemben társ után indulnak a vágyak.
Mennének ők érte, de vajon merre,
Nincs, ki választ adjon vágyaimnak erre.

Egyedül nézem az esőcseppek táncát,
Ledobhatom egyszer a magányom láncát?
Cseppek gyöngyként ragyognak az ablakon,
Gyöngyök zenéjét, pattogását hallgatom.

Dallamukból az Élet üteme árad,
Frissülést, hűs levegőt hozva a mának.
Vadgalamb vígan száll fenn a légben,
Társát keresve, merre szállhat éppen.

Fák leveleik nyújtogatják az égnek,
Meleg után tiszta levegőt remélnek.
Virágok szirmukat tárják ki sorban,
Madarak kucorognak zöld bokorban.

Fűszál is kihúzta büszkén magát,
Szeretné növésben megelőzni a fát.
Friss esőtől ő is új erőre éled,
Mert víz nélkül a fűszál sem élhet.

Csendben hallgatom az eső koppanását,
Érzem, magányos szívem dobbanását.
Szürke esőfelhők lassan tovaszállnak,
Lelkemben újból elcsitulnak a vágyak.







ELFÁRADT SZÍV


Elfáradt szívemet átadom,
Ha jössz Velem utamon.
Átadom annak, aki szereti,
Hű szívemnek gondját viseli.

Dobog ő száguldva, ha izgul,
Meg-megáll, majd újra elindul.
Dobog, és őszintén szeret,
Várja remegve jöttödet.

Vigyázd hát jól, ha megkapod,
Szebbé teszi majd a holnapod.
Cserébe csak azt az egyet kérem,
Öleld magadhoz, hogy ne féljen!










EZ AZ ÉLET
/Sok helyen ismeretlen szerzővel jelzik, de van aki Vona Erzsébetnek tulajdonítja/


Figyelj, kicsi drága lélek,
Elmondom, hogy mi az élet!
Semmiből hagyd nagyra nőni,
Sírva a világra jönni!
Lassan járni, óvakodva,
Anya kézre támaszkodva.
Az ABC - s könyvet bújni,
Tudás harsonáját fújni,
Nagy kalandok után futni,
Hazug csókot megtanulni.
Aztán feledni gyorsan,
Majd szeretni halálosan.
De az ember mégsem boldog,
Gyötrik őt ezer gondok.
Lassan járni, óvakodva
De már botra támaszkodva.
A csipkés szemfödelet várni,
Szép lassan a sírba szállni.
Ne sírj kicsi drága lélek,
Hidd el nekem: ez az élet!

***

"Figyelj drága, kicsi lélek, elmondom neked mi az élet!
Semmitől nagyra nőni, sírva a világra jönni.
Lassan járva, óvakodva, anyakézbe támaszkodva.
Az ABC könyvet bújva, a tudás harsonáját fújva.
Nagy kalandok utána menni, hazug csókot megízlelni.
Aztán feledni gyorsan, majd szeretni halálosan.
De az ember mégsem boldog, gyötrik őt ezer gondok.
Majd újból lassan járni, óvakodva, de már botra támaszkodva.
Csipkés szemfedelet kapni, s egy szép őszi estén meghalni.
Ne sírj drága, kicsi lélek, de hidd el nekem: ez az élet."







FŰHÁRFA


Hajnali csendben susognak füvek,
Ég aljára felkelő Nap rakott tüzet.
Zöld pázsit hajló leveleit szellő járja,
Harmat gyöngyöket rakott a virágra.

Szél száguld tova, el messzi tájra,
Fuvallatára halkan szólal fűhárfa.
Csendben dalolja mezők énekét,
Suttogja a nyár ezernyi emlékét.

Széjjelfoszlik a köd néma csendben,
Madarak ébrednek, szárnyuk rebben.
Fiókák kezdik nyitogatni csőrük,
Egy napon szép madár lesz belőlük.

Fácán kiáltoz, köszönti a hajnalt,
Csőrével csipeget, reggelije papsajt.
Lepkék ébrednek, szállnak ágról ágra,
Napsugár mosolyog minden kis virágra.

Csiga kúszik, araszol egy levélen,
Ökörnyál tekereg fölötte a légben.
Nyuszika is ébred, vackát elhagyja,
Hegyezi fülét, fűhárfát hallgatja.







GONDOLATOK


"Hagyd abba, add fel, hisz nincs esély",
Ezt hallom már, s hiszem, nincs remény.
"Túl sok minden szól már ellened,
Itt nyerni, hidd el, Néked nem lehet."

Felidézem, mit átéltem az Élet versenyén,
Merengek a múlt, s emlékeim tengerén.
Olykor lehorgasztom búsan fejem,
Jóra, rosszra egyként emlékezem.

A jó emlékképe mégis reményt sugall,
Lelkemben megszólal egy gyönyörű dal.
Újjászületni érzem azt a régi kisleányt,
Ki szerette volna kiűzni lelkéből a magányt.

Még jól emlékezem minden szépre, jóra,
Mit nagymamám mondott, a féltő szóra.
Még sokszor elborít a néma csüggedés,
De tudom, a rossz után jön az újjászületés.

Az Életben a jó, a rossz, egyaránt megtalál,
Hogy merre menjek, a döntés Reám vár.
Tettem rosszat, mit már tudom, nem szabad,
De szívem szól, kelj fel, menj, járd a jó utadat.

Tedd jóvá, mit elrontott tetted, szavad,
Mutasd a jót, mutasd az igaz Önmagad!
Bízz, hogy van még számodra remény,
Ne csüggedj, menj, menj az Élet tengerén!







GONDOLSZ-E RÁM?


Mikor este kigyúlnak a fények,
Fenn a Tejút csillagjai égnek,
A horizonton hulló csillag száll,
Szobádba besüt a holdsugár,....
Mondd, gondolsz-e rám?

Ha a hajnallal új nap éled,
Ablakodból az utcát nézed,
Odakinn beköszönt a nyár,
Ha Rád már senki sem vár,...
Mondd, gondolsz-e rám?

A széllel a vágyaid szállnak,
Nem élsz már csak a mának,
Nem tudod, mit hoz a holnap,
Most ott, de később hol vagy,...
Mondd, gondolsz-e rám?

Nincs, aki megfogja kezed,
Ki a magányból kivezet,
Kinek nevét halkan suttogod,
Nincs, ki elűzné minden bánatod,...
Mondd, gondolsz-e rám?

Az életed egyedül, üresen éled,
Ha már senkit nem érdekel a léted
Ha kínzóan fáj a magány,
Egyedül fekszel minden éjszakán,...
Kérlek, akkor gondolj majd rám!







HA ÚJRA KEZDHETNÉM
. . . . . .




Ha sikerülne, az időben visszamennék,
Gyermekkoromba, mi ma már csak emlék.
Újra kezdeném megélni az egészet,
Megragadni, el nem engedni minden szépet.

Még azelőttre, mikor nem volt gondom,
Mikor szárnyaimat épp hogy kibontom.
Amikor nagymamám szívből mosolyog rám,
Büszkén mondja, Ő az Én kis unokám.

Hallani újra szavát, ha valamit elrontottam,
Tudni jót akar, szeretettel, megfontoltan.
Aki egyetlen unokáját a jóra nevelte,
Hisz a csepp lányt más úgyse szerette.

Apámnak, anyámnak nehéz volt az élet,
Fölöslegesnek tartották a gyermeki létet.
Idejük az alkohol naponta elrabolta,
Ugyan már, a gyerekre neki legyen gondja?

Kedves öcsémet, ki utánam született,
Ború, szomorúság, kegyetlenség övezett.
Ki tőlem haló porában a Gábor nevet kapta,
Sosem tudhatta meg, milyen Isten meleg napja.

Nagymamám, nagypapám, ki szívből szeretett,
Ők mutatták meg, mi az igazi szeretet.
Ők adták nekem az EMBERI létem,
Nélkülük életem s éveim nem reméltem.

Boldogságot, gyermekkort nekem Ők adtak,
Tiszta, igaz utat nekem Ők mutattak.
Szeretetre, jóra nevelgették lelkem,
Őszinte emberré ők formáltak Engem.

Hálával gondolok minden nap reájuk,
Legyen nyugodt, békés most az álmuk.
Isten áldása legyen velük fenn az égben,
Végső nyugalmuk leljék meg az öröklétben!







HIÁNYZOL


Amikor este kigyúlnak a fények,
Szemem az ég csillagjaira réved.
Gondolatim messze szállnak a széllel,
Vágyam versenyt fut a reménnyel.
Hiányzol...

Éjjel, párnámon, elkerül az álom,
A testemmel a Te testedre vágyom.
Nem találom helyem a létben
Szívem zakatol, keresne a sötétben.
Hiányzol...

Szól a kakas, ébren talál a hajnal,
Madarak éneke száll a felkelő nappal.
Esőcseppek zörögnek az ablakomon,
Merre, hol jársz, azon gondolkodom.
Hiányzol...

Napközben gondolataim messze szállnak,
Próbálom elkerülni, de rám törnek a vágyak.
Kereslek, kutatlak egész nap Téged,
Vajon mért nehezíti szerelmünk az Élet?
Hiányzol...

Leveleid olvasgatom, nézegetem némán,
Szomorú boldogság tör ilyenkor Énrám.
Szeretnélek erősen két karomba zárni,
Ölelni, csókolni, nem mindig csak várni.
Hiányzol...

Eljön az idő, talán Veled leszek egyszer,
Két karomba zárlak, ölellek ezerszer.
Csókod édesíti majd meg a szám,
Akkor tudom, az Ég meghallgatta Imám.
Hiányzol...

Este, mikor Hold süt az ablakokra,
Testünk összefonódik izzón, vágyakozva.
Vágyaink lassan felszállnak az égbe,
Akkor magányunknak mindörökre vége.

De addig minden percben HIÁNYZOL!







HONTALAN

Ma Magyarországon


Budapesten, a Fővárosban vagyok,
Azt veszem észre, hogy rohanok.
Nem tudom, merre, hová, mióta,
Fülemet megüti egy édes-bús nóta.

Földön ülve muzsikál a mester,
Hontalan, mondták rá ezerszer.
E hazában nincs számára hely,
Aluljárók, utcák porában hever.

Muzsikál naphosszat, pénzt remélve,
Legalább egyszer ehessen, estére.
Emberek hada mellette fut, rohan,
Észre sem veszik, van, ki boldogtalan.

Nem tudja, meddig kell még vacognia,
Télben, nyárban búsan dalolnia.
Mikor kiáltják végre a nevét,
Ki mutatja meg jó meleg helyét?

Az aluljáróban kigyúlnak a fények,
Ő már rég semmit sem remélhet.
Csak fekszik, behunyja szemét,
Réges-rég közömbös Neki a lét.

Csak fekszik, nem szól, nem kiabál,
Csöndben csak az elmúlásra vár.
Kinn alszik nyárban, hideg télben,
Egyszer megpihen az Öröklétben.







KEDVESEMNEK


Rád gondolok, vajon merre vagy,
Sóhajtom érted, s vágyam nagy.
Ha olykor gyötört is engem az Élet,
Tudtam jössz, szívből vártalak Téged.

Ha Veled voltam, szinte álmodtam,
Szívem, lelkem úszott a mámorban.
Két testben míly egyforma lélek,
Kik egymás nélkül, nehezen élnek.

Mint sűrű ködből előtűnő napfény,
Először szavalt édes-bús költemény.
Álmomban hittem, mellettem állsz,
Karom ölelésére, forró csókra vársz.

Hullámzó tenger kék vizén a holdfény,
Azzá lettél nekem, s hittem van remény.
Minden vágyam volt együtt lenni Veled,
Csókolni forrón a szád, nézni a szemed.

Érezni két karod boldog ölelését,
Látni kedves, vidám arcod nevetését.
Szeretni Téged, úgy ahogy csak lehet,
Mindent érted tenni, s mindig csak Veled.

Magányomban már csend honol mindenütt,
Égen ezernyi Csillag, Hold, s a Nap se süt.
Hisz nélküled mit ér az elhangzó szó,
Amely már nem a Kedvestől hallható.

Mit érnek az órák, mit érnek a percek,
S mit érnek a napok, ha nélküled telnek.
Eddig újra kezdtem, ha tévedtem,
Volt, hogy menekültem, ha vétkeztem.

Most csend uralja már kínzó életem,
Nem maradt más, csak a végtelen.
Szertefoszlott, gyönyörű álomkép,
Fáj, hogy mégsem volt az olyan szép.







KÖSZÖNTSD AZ ÉLETET


Mikor azt hiszed, csak Téged bánt az Élet,
Lásd azokat, akik az utca porában élnek.
Ha fáj, amikor a szerelmed mással látod,
Gondolj a vakra, ki sosem lát Napvilágot.

Ha azt hiszed, mindig ver Téged a Sors,
Nézd a sántát, ki soha nem lesz gyors.
Mikor az emberek durván kiabálnak Rád,
A süket sosem hallhatja az Élet dallamát.

Azt hiszed, csak Téged vesznek akadályok körül,
Nézd, ki nem tud járni, arcán mégis mosoly derül.
Ha azt hiszed, Téged soha, senki nem szeret,
Nézd az árvát, ki könnyes szemmel vár szeretetet.

Nem kapsz időt, hogy begyógyuljanak a sebek?
Öleld át féltőn, kit szeretsz, amíg megteheted.
Ha egyszer, hirtelen, ölelés, szó nélkül távozik el,
Hívó szavadra, könnyedre többé már nem felel.

Hát, ne panaszkodj, sokkal rosszabb is lehetne,
Ne sírva töltsd el napjaid, mindig csak nevetve.
Köszönd, mit a Sorstól kaptál, tárd az Égre kezedet,
Köszöntsd hát Életed, utadon vezéreljen Szeretet!







LELKI TÁRSAM


Jajgat a szívem, jajgat a lelkem,
Minden fáj, amit érzek itt benn.
Megtalálom a lelki társam,
Kire mindig, mindig vártam?

Tiéd legyen, ha úgy kívánod.
Leszünk mi majd boldogok,
Ha a két szív együtt dobog.
Ketten szőjjük akkor tovább,

Életünk maradék fonalát.
Mondhassam végre, megtaláltam,
Kire mindig, mindig vágytam.
Kivel együtt megyek bátran,

Tovább, az élet viharában.
Vagyok térben, messzeségben,
Reád várva, álmodozom éppen.
Talán egyszer erre jársz,

Akkor engem, végre megtalálsz.
Egy szál rózsát hozz Nekem,
Hogy boldog legyen életem.
Szívemet majd megtalálod,







LIDÉRCES ÁLOM


Síri csendben kúsznak előre az árnyak,
Kinyúlnak, hiszik, hogy Téged várlak.
Zavarom, kergetem gondolatomból Őket,
Tudják meg végre, szabadulok Tőled.

Meneküljenek a fénytől, emléktől,
Mert szabadulnék Én is a létedtől.
De mégis jönnek, kúsznak nesztelenül,
Szívem, lelkem gyötörve kegyetlenül.

Hát maradj veszteg, lidérces álom,
Vedd észre, Ő már nem az Én párom.
Bandukolok kószán, képek között,
Tudom, hogy az emléke fáj, de örök.

Rendezem magamban az összevisszaságot,
Próbálom megérteni ezt a Világot.
Lidérces álmaim begyűröm egy fiókba,
Nem akarok emlékezni, csak a jóra.

Tovább lépek, rossz emlékeim feledem,
Mert szeretném, ha boldog lenne életem.
Lidérces álmom tűnj el te most csendben,
Legyen álomban, s életben újra minden rendben.







MAGASLESEN


Szállnak a lepkék, zöldell a rét,
Fűben ugrándoznak az őzikék.
Előttem egy időverte, egyenes,
Fából ácsolt, hatalmas magasles.

Létra fokán lassan, tétován haladok,
Remélve, hogy zajt most nem csapok.
Padon apró bogarak mozgó hada,
Lentről áramlik tarka virágok illata.

Dongó döngicsél, száll a rés felé,
Madarak repülnek az égre, felfelé.
Fészekben egy kakukk dala szólal,
Pintyőke trillázó éneke a szólam.

Élvezem a csendet, a Nap fényét,
Csodálom a táj tiszta szépségét.
Természet, nyugalom, s béke,
Csak az ég dörgése szakítja félbe.

Szürke égbolton szállnak vadludak,
Lentről szamárkóró mutatja az utat.
Távolról harangvirág bólogat kéken,
Fű és eső illata száll fenn a légben.

Jön a szürke felhő, az ég dörög,
Szakadék búvik a hegyek között.
Fecskék repülnek, bogárra vadásznak,
Tarka madarak fellegekkel szállnak.

Lesről keresem, kutatom a szépet,
Eső fátyolán száll az ezerarcú Élet.
Magas fák lombjukkal bólogatnak,
Zümmög sok bogár, majd elhallgat.

Az égen hirtelen villámok cikáznak,
Friss levegőt hozva a vadvirágnak.
Hajladozó csipkebokor rózsadíszében,
Fácánok fürödnek patak vizében.

Fajdkakas dürrög, udvarol a tyúknak,
Hegyek orma fölött, fellegek kúsznak.
Kuckómról az eső minden port lever,
Pacsirta énekére a cinke vígan felel.

Fák árnyékában, muflonok pihennek,
Vadgerlék az ágon, vígan nevetnek.
Vadmalacot az öreg kan morogva hívja,
Engem hazavezet a szivárvány hídja.







MESÉL A CSEND


Szálló pillangó mezőn, réten át
Élvezi röptében Nap sugarát.
Száll magasan, légben fenn,
Idelenn halkan mesél a csend.

Madarak fenn, a szélben szállnak,
Velük száll csendben a vágyam.
Röptükkel a szél cikázva üzent,
Szárnyukkal halkan mesél a csend.

Fűszálak susognak langy melegben,
Virágok szirma meg-meglebben.
Bogarak hada rohangál odalent,
Rohanásukkal róluk mesél a csend.

Erdőben a fák halkan susognak,
Találgatnak, mit hoz a holnap.
Sziklákon ezer év emléke pihen,
Emlékeiről halkan mesél a csend.

Idő homokóráján életem fut, rohan,
Élem napjaim csendben, magányosan.
Álmodom, álomvilágban járok bent,
Üzent a hold, s mesél róla a csend.







MIÉRT FÁJ...


Miért fáj, ha a szemedbe nézek,
Szemed tüzében fájón égek,
Ha vadul, izzón csókol a szád,
Ajkam tétován mosolyog rád...

Miért fáj, ha ölellek Téged,
Ha két karom derekadra téved,
Melletted fekszem minden éjszakán,
Csak forgolódom álmatlanul, sután...

Miért fáj, ha nem vagy Velem,
Ha minden percben Rád emlékezem,
Esténként, ha nélküled alszom el,
Ha hívó szómra senki nem felel...

Miért fáj, ha gondolok Rád,
Ha vágyom, ölelj végre át,
Ha hiába várom, fogd a kezem...
... Mondd, miért fáj ez Nekem?







MOST IS...


Hiányzol, mint fának télen a levél,
A hidegtől megdermed, de még él.
Mint a hegy ormának a fehér hó,
Ami nyáron soha nem látható.

Mint tollnak a papírra a tinta,
Hisz nélküle senki nem írna.
Mint a zenésznek a kotta,
Nélküle dalt nem alkotna.

Hiányzol, mint csigának a háza,
S Ő keresi azt, az esőben ázva.
Mint madárnak a meleg fészke,
Hová repülhet pihenni estére.

Mint fűszálnak a sok – sok bogár,
Nélkülük a mező sivár volna és kopár.
Mint növénynek a langy meleg eső,
Mely nélkül a virágok bimbója se nő.

Hiányzol, mint mókusnak a mogyoró,
Amit télen feltörni, enni volna jó.
Mint rózsának a sok erős tüske,
Mert a szépségével arra büszke.

Mint költőnek az éltet adó ihlet,
Nélküle egyik vers sem lelhet rímet.
Mint háznak a fényt árasztó ablak,
Ha nincs, a szobák sötétben maradnak.

Hiányzol, mint testnek a törődés,
Becézés, simogató, gyöngéd ölelés.
Mint léleknek a kedves, szerelmes szó,
Mit Tőled örökké hallanom volna jó.

Mint szemed izzó, boldog pillantása,
Szavaid lelket melengető varázsa.
Mely suttogja a fülembe szüntelen,
Téged örökké szeretlek, Kedvesem!"







NEM TUDOM...


Nem tudom, mi az, mit most érzek,
Szemednek sugara perzsel, megéget.
Elönt a forróság, pezseg a vérem,
Szívem torkomban dobog, érzem.

Melegség járja át egész lényem,
Lassan elégek, megszűnik létem.
De mélyen ott legbelül valami éled,
Testem kívánja ölelésed, s Téged.

Mikor arcod meglátom kedvesem,
A vágy tüzében teljesen elveszem.
Tombol a vérem, sebesen rohan,
Karom ölelne Téged, mámorosan.

Nem tudom, mi ez, mért tombol a vér,
Szám csókra nyílik, várja, hozzá érj.
Szomjúság, gyötri piros ajkaimat,
Tűz emészti testem, s vágyaimat.

De jaj, messze vagy, kiáltok érted,
Míg élek, szeretnélek, ölelnélek téged.
A távolság konokul közénk áll, elválaszt,
Szívem reménykedve várja a választ.

Jer, kedves enyhítsd végre vágyam,
Ne legyen üres többé az ágyam.
Űz feléd az érzés, sóvárogva, kéjen,
Hiányzol, bocsássa meg az Ég Nékem.

Éjjel ágyamban a kispárnám ölelve,
Álmodom csak, félig szenderegve.
Két karodban tartasz, ölelsz, lágyan,
Álmomban beteljesül végre a vágyam.







NE TITKOLD EL


Soha ne titkold el, mi szívedben él,
Nem kell, hogy szebb, jobb legyél.
Nem hatnak Rám gyönyörű szavak,
Mutasd a valód, add csupán Önmagad.

Ne higgy annak, ki csalfán Rád nevet,
Aki esküszóval mondja, csak Téged szeret.
Keresd, ki Reád néz szenvedőn, s némán,
Ki őszintén szeret, Ő ért meg csak igazán.

Ha olykor mégis gyötör majd az élet,
Azért most még örülj a jónak s a szépnek.
Szívedben csendüljön fel mindig egy ének,
Hidd, van, aki tiszta szívvel imád Téged!

Ha könnyes szemed, csókra szomjazik szád,
Ne félj, bárhol vagyok, mindig gondolok rád.
Ha mindenki elhagy, és már senki sem szeret,
Én akkor is ott leszek majd, mindig Veled.

Ha simogató pillantásod érzem arcomon,
Hidd el, tudom, most ismét csak álmodom.
Most izzik testem, forrón száguld a vérem,
Szerelmedet térden állva mégsem kérem!

S bár szívem érted ég, koldulni büszke még,
Egyszer összefut majd a kezdet és a vég.
Ha majd szívünk egyszerre összedobban,
Fájdalmunk a múlt sűrű ködébe roppan.

Addig érezd, lélekben ott vagyok Neked,
Nézem két szemed, hallgatom lélegzeted.
Lágyan megsimogatlak, csókkal érintelek,
Füledbe súgom, hogy nagyon jó Veled!







ÖTVEN FELETT


Azt hiszed, delelő után alkony következik?
Tévedsz, a verőfényes délután közbe esik!
Világ szépségei Neked még felragyognak,
Ismeretlent a holnap ígéri szebbnek, jobbnak.

Azt hiszed, a virág ősszel örökre múlik el?
De télben megpihen, tavasszal új életre kel!
Észrevétlen, hangtalan nem éghetsz el,
Gyertyacsonk is nagy lánggal lobban fel!

Nem kell várnod, itt a napfényes délután.
Minden évszak, pihenést hoz ezután.
Életed lángja égjen, sokára lobbanjon el!
Holnapok ígérete üdítsen naponta fel.

Ültettél fákat, neveltél sok embervirágot,
Próbáltad jóra bírni, jobbá tenni a világot.
Ha kiáltott a baj, siettél, hogy szűnjön,
Saját fájdalmad mindig kisebbnek tűnjön.

Emberi szívekhez építettél sima utat,
Lelkeddel kövezted ki rajta a hidat.
Dolgoztál értelmes, emberibb életért.
Pihenj most, csupán csak önmagadért!

Pihenj, dalolj, örülj, válts más nézetet,
Éld tovább most már a saját Életed.
Nyugvó napnak is van még fénye, ereje,
Életednek ez a pihentető, nyugodt deleje.

Ne várd még létednek komor alkonyát,
Hisz át kell élned még száz csodát!
Örülj minden napnak, szépnek, jónak,
Sok örömet tartogat még Neked a holnap.







ŐRIZD A KEDVESED


Nincs olyan ember, ki mindig vidám,
Sosem hibázik hosszú élte viharán.
Ha megbántják, szívében nem lesz tüske,
Ki a kapott gúnyra, bántó szóra büszke.

Nincs, aki a rossztól mindig új életre kel,
Minden gondra, rosszra csak nevetve felel.
Nem érzi bántó szavak, gúnyos nevetések élét,
Aki ismeri saját fájó gondjainak végét.

Nincs, ki gondtól, bajtól sosem hervad el,
Bánatában is mindig mindenre vígan felel.
Ki nem érzi a kínzó bút, a mogorva bánatot,
Mit tán régóta magában, fájón hordozott.

Nincs, ki mindazért szívből rád nevet,
Ha eldobod a neki mondott ígéreted.
Számít rád, Te egy intésre magára hagyod,
Másokkal legyen vidám, boldog a napod.

Te sem szereted, ha az adott szó elmarad,
Ha vársz reá, de szíved magányos marad.
Ha elfeledi egy szóra a néked tett ígéretet,
Mikor Ő szomorú, mondd, mért jó ez Neked?

Te sem vagy vidám, ha gúnyolják életed,
Annak örülsz, ha van, ki a bajban Rád nevet.
Ha van, ki simogat, csöndben rád mosolyog,
Mosolyával, jó szóval becézve űzi el bánatod.

Ne bántsd, ha szereted, hisz nincs rá okod,
Őszintén mondd meg, ha mégsem Őt akarod.
Állj mellé, simogasd Őt, vigasztaló szavakkal,
Segítsd úgy, mint elvárnád, tennéd önmagaddal.

Öleld, hisz többet ér mint egy falat kenyér,
Vigasztald, becézd, tedd érte, tedd önmagadért.
Ne nevesd, ne zavard el, ha arca bánattól vacog,
Ha mégis ezt teszed, elhagy, s Te megbánhatod,

Hát Őrizd Kedvesed, míg láthatod,
Két kezét kezedbe óvón foghatod.
Mert ha nem lesz már Tiéd, bánhatod,
Minden bús napodért magad okolhatod!







SUTTOGNAK A FÁK


Suttognak, mesélnek a fák,
Lombjuk halkan ringatják
Mesélnek az elsuhanó szélről,
Sok-sok elmúlt, régi emlékről.

Mesélnek a fénylő, meleg napról,
A múltról, az eljövő holnapról.
Suttognak minden jóról, szépről,
Halkan beszélnek a reményről.

Szebb jövőről, melyre nem süt fény,
Lelkemben már nincs rá remény.
Szívemet mardossa a bánat,
Mily keveset hagyhatok a mának.

Dolgoztam, szerettem, reméltem,
De lassan-lassan elmúlik a létem.
Olykor hibáztam, rosszat is tettem,
Hiszem, mégis csak a jó élt bennem.

Törődtem másokkal, nevettem,
Sokszor, sokat bántottak Engem.
Kihasználtak, nem szerettek,
Mint egy lomot, úgy elvetettek.

Nem haragszom ezért rájuk,
Hallgassa meg az Ég imájuk.
Legyen övék Szeretet és Béke,
Legyen gondjaiknak örökre vége!







TANÍTANAK A FÁK


Tanítanak a fák, hogyan kell élni,
Erősnek lenni, semmitől sem félni.
Hogy szülessek újjá minden nappal,
Hogyan küzdjek meg nagy viharral.

Miként hullajtsam le fáradt hajtásaim,
Ne törjenek le gyönge, ifjú ágaim.
Friss virágaim hogyan ragyogjanak,
Szeretettel ölelve vígan daloljanak.

Ne törjenek meg zúgó, vad szelek,
Sose fedjenek el zord fellegek.
Napfénylő tűzben ragyogva éljek,
Zúgó viharoktól sohase féljek.

Tanítanak, hogy legyen tartásom,
Ne essen seb egyetlen hajtáson.
Vessem meg mélyen gyökerem,
Álljak minden harcot töretlen.

Türelemmel viseljem szél zúgását,
Várjam rossz idők lassú múlását.
Télen, nyáron, ősszel és tavasszal,
Tüzesen, együtt a búcsúzó Nappal.







TANULHATNÉK


Tanulhatnék a vadvirágtól,
Élni hogyan lehet akárhol.
Kitartónak lenni, meglátni a szépet,
Nem törődni azzal, elfutnak az évek.

Tudni, mi a szeretet mélysége,
Hisz ez az élet igazi szépsége.
Szeretni szívből, őszintén, tisztán,
Átmenni könnyedén az élet adta vizsgán.

Tanulhatnék szállni a széltől,
Le nem mondani a reményről.
Érteni szavát a hajnali csendnek,
Hogy minden nappal újjászülessek.

Könnyedén szállni, lebegni a létben,
Nem elbújni, s félni a sötétben.
Tudni azt, hogy szívből szeretnek,
Szememben boldogság könnyei rezegnek.

Tanulhatnék a ragyogó naptól,
Nem félni az eljövő holnaptól.
Vidáman, boldogan felnézni az égre,
Hinni azt, egyszer beérek a révbe.

Nem a szomorú magánynak élni,
Szívből szeretni, viszonzást remélni.
S ha a szívben szerelem vágya lángol,
Megtalálni társam: legyen Ő bárhol.







VOLTAM, VAGYOK, LESZEK


Voltam nevető, vidám kisleány,
Ki kacagva ment az Élet viharán.
Nem számított akadály, gondok
- Aki szeretettel mindent megoldott.

Kit szülei igazán sosem szerettek,
Vele nem játszottak, nem nevettek.
Nem gondozták, nem ápolták lelkét,
Örömüket inkább az alkoholban lelték.

Ki mégis csak a jót, a szépet kereste,
Mert drága nagyszülője erre nevelte.
Kit madár dala, szellő susogása vidította,
Simogató Nap arany sugara lelkét tisztította.

Vagyok, ki gyermekeit már felnevelte,
Évek múltán gyermekét, férjét eltemette.
Megtörten, fáradtan találtak rám gondok,
Tiszta szívvel, igazán sosem voltam boldog.

Dolgoztam, szerettem, gondot nem kerestem,
Mégis mindig szomorúságra, nehézségre leltem.
Harcoltam minden nappal, gonddal, magánnyal,
Időért hadakoztam néhányszor a kaszással.

Próbáltam rendezni, mit tettem elrontott,
Belőle segítségül sorsom volt, mit megoldott.
Testem, lelkem betegen viszi tovább létem
- Eljön majd az idő, mikor utam végére értem.

Leszek majd, ki szabadon száll a széllel,
Odafenn versenyt repül tarka lepkékkel.
Ne jöjj el sírva, zokogva majdan síromig,
Hisz nem fekszem ott, nem alszom itt.

Testem elhamvad, lelkem átöleli a vadon,
Tél hidegén gyémánt leszek fénylő havon.
Nyár melegével köszöntlek majd szendén,
Szelíd esőcske leszek halványuló őszi estén.

Erdő mélyén szétszórt, szélfútta porom.
Ezer felhő között, fenn a légben lakom.
Hát síromnál, kérlek, sírva meg ne állj,
Nem vagyok ott, hisz nincs is halál.









 
 
0 komment , kategória:  Vona Erzsébet Cecilia  
Vona Erzsébet Cecília: Ötven felett
  2012-10-12 19:49:15, péntek
 
 










Vona Erzsébet Cecília: ÖTVEN FELETT


Azt hiszed, delelő után alkony következik?
Tévedsz, a verőfényes délután közbe esik!
Világ szépségei Neked még felragyognak,
Ismeretlent a holnap ígéri szebbnek, jobbnak.

Azt hiszed, a virág ősszel örökre múlik el?
De télben megpihen, tavasszal új életre kel!
Észrevétlen, hangtalan nem éghetsz el,
Gyertyacsonk is nagy lánggal lobban fel!

Nem kell várnod, itt a napfényes délután.
Minden évszak, pihenést hoz ezután.
Életed lángja égjen, sokára lobbanjon el!
Holnapok ígérete üdítsen naponta fel.

Ültettél fákat, neveltél sok embervirágot,
Próbáltad jóra bírni, jobbá tenni a világot.
Ha kiáltott a baj, siettél, hogy szűnjön,
Saját fájdalmad mindig kisebbnek tűnjön.

Emberi szívekhez építettél sima utat,
Lelkeddel kövezted ki rajta a hidat.
Dolgoztál értelmes, emberibb életért.
Pihenj most, csupán csak önmagadért!

Pihenj, dalolj, örülj, válts más nézetet,
Éld tovább most már a saját Életed.
Nyugvó napnak is van még fénye, ereje,
Életednek ez a pihentető, nyugodt deleje.

Ne várd még létednek komor alkonyát,
Hisz át kell élned még száz csodát!
Örülj minden napnak, szépnek, jónak,
Sok örömet tartogat még Neked a holnap.













 
 
0 komment , kategória:  Vona Erzsébet Cecilia  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2021.06 2021. Július 2021.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 37 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 8237
  • e Hónap: 34860
  • e Év: 172232
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.