|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 3
|
|
|
|
|
|
2020-02-19 18:48:05, szerda
|
| |
| |
Rju Mongin:
Rim Dzse,a hívatlan vendég koreai mese
Ismeretes, hogy Rim Dzse kiváló nevelést kapott és igazi szonbi volt. Egyszer azonban, ifjúkorában a következő eset történt meg vele. A barátjával sétált az utcán, amikor észrevette, hogy egy bizonyos miniszter házában nagy lakoma van éppen. Rim Dzse nem volt ismeretségben a házigazdával, mégcsak nem is látta soha. Hirtelen így szólt a barátjához:
- Régóta ismerem a házigazdát. Nem lehet csak úgy elmenni a háza előtt! Nem akarsz bejönni velem együtt?
- Dehogynem! - felelte a cimborája.
- Akkor várj egy kicsit itt, a kapu előtt! Először megnézem, elférünk-e még!
Míg barátja a kapu előtt álldogált, Rim Dzse bement, üdvözölte a házigazdát, majd anélkül, hogy a többiekhez egy szót is szólt volna, leült a hosszú asztal legszélére. Amikor a boroskancsó már négyszer vagy ötször járt körbe, az egyik vendég odaszólt a házigazdának:
- Ki az ott, a barátod?
- Nem -, válaszolta az, és ő is súgva kérdezte: - Netán a te barátod volna? Te hívtad meg?
- Nem, nem -, felelte a másik.
Így aztán a vendégek egymást között sugdolózva kiderítették, hogy az újonnan jött személy egy idegen, akit nem ismer senki. Csak néztek egymásra meglepetten, végül nevetésben törtek ki. Akkor Rim Dzse megszólalt:
- Uraim! Önök most rajtam nevetnek, de van kint egy ember, aki még nálam is viccesebb helyzetben van. Már régóta kint vár a kapu előtt, maga elé képzeli a sok finomságot meg innivalót, s arról álmodozik, hogy hamarosan része lesz ebben a sok földi jóban!
Ezekre a szavakra a házigazda és a vendégek csak úgy dőltek a kacagástól. Hasonló történetek jutottak eszükbe, s rövidesen rájöttek, hogy az, aki megtréfálta őket, nem lehet más, mint a híres szonbi, Rim Dzse. Behívták hát a cimboráját is, és késő éjjelig mulattak együtt. A jóbarát, akit oly hosszan várakoztattak a kapu előtt, soha nem tudta meg, hogy Rim Dzse tulajdonképpen becsapta őt.
Osváth Gábor fordítása
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Koreai művek magyarra fordítva |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-08-31 19:16:06, szombat
|
| |
| |
AZ ÖT BARÁT
(Szidzso-versek)
Koreaiból fordította: Osváth Gábor
I. Az öt barát
Ének az öt barátról (O-u-ga)
Azt kérded, hány barátom van:
a víz, a fenyő, a bambusz, a szikla;
S mikor a hold keleten feljő,
a kedves hold: ő az ötödik.
Ez elég. Ehhez az öthöz
hozzátenni kit lehet?
(A víz)
A felhőt fehérnek mondják,
de gyakran megfeketedik;
A szél is, hol viharzik,
hol szélcsend-moccanatlan.
Csak a víz, egyedül a víz
változatlan: folyik egyre.
(A fenyő)
Tavasszal rügyek fakadnak,
ősszel meg a levél lehull.
Ó fenyő, hogyan dacolhatsz
a hóval, a fagy lehével?
Már tudom: hosszú gyökereid
pokolig hatolnak.
(A bambusz)
Nem is fa igazából,
bokornál mégis nagyobb.
Mitől lett olyan egyenes,
miért oly tiszta belül?
Szeretem: egyenes és tiszta,
mert színe zöld, télen is az.
(A szikla)
A virág miért nyílik,
s hervad el olyan gyorsan?
A fűszál miért lesz zöld,
s szárad el őszutóra?
Egy marad örök-állandó:
csak a szikla, csak a kő.
(A hold)
Felhőn úszó fehér teste,
fényét veti mindenekre;
Más fénysugár képes lenne
egész éjjel ezüstözni?
Amit lát, arról nem fecseg:
velem maradsz, hold-barátom?
Jun Szondo
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Koreai művek magyarra fordítva |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-05-13 17:43:17, hétfő
|
| |
| |
Pak Vanszo
Nagymama és a nagyorrú katonák
(Kü szalbolhetton nal-üi halmikkot)
A Dalle nevű falucskában jóravaló, tisztességes emberek éltek.
Az égi rendelések szerint világéletükben látástól vakulásig dolgoztak a megélhetésért, és mindig betartották azokat a szabályokat, melyeket minden emberi lénynek be kellene tartania függetlenül attól, hogy ezt számon kérik-e tőlük vagy sem.
Az ágyúdörej a hegyek ölén megbúvó ártatlan falucskába is elhatolt. Az egész környéken heves harcok dúltak, de ezt a települést valahogy elkerülte a pusztítás: sohasem váltak hadszíntérré, repülőgépek sem támadták. Csak hallomásból értesültek arról, hogy másutt a házak egy szempillantás alatt romhalmazzá, az ott játszadozó gyerekek pedig húscafatokká váltak.
A falubeliek szilárdan hitték, hogy szerencséjük a Dalle-hegy szellemétől ered, akinek a tiszteletére Holdújévkor a hegyen emelt oltárnál áldozatot mutattak be.
Bár anyagi kár nemigen érte őket, a halottak száma náluk sem volt kisebb, mint a szomszédos falvakban, amelyeken többször is átgázolt a front, és ahol bombáztak is. Ennek oka az volt, hogy valahányszor Dalle a hadiszerencse jóvoltából gazdát cserélt, megindultak a kivégzések. Az emberek eszelős buzgalommal jelentgették fel korábbi sorstársaikat.
Időközben a férfiak egy része önkéntesként csatlakozott a köztársasági sereghez, másokat a kommunisták soroztak be, voltak, akik délre menekültek, és voltak olyanok is, akiket északra hurcoltak fogolyként.
A lakosok száma így kevesebb, mint a felére csökkent. Azok, akik elmentek, mind férfiak voltak, és csak nők maradtak a faluban. Hadiözvegyek, szalmaözvegyek, hajadon lányok és vénasszonyok. A csecsszopókon kívül nem maradt férfiember egy sem. Még a járni tudó kisfiúkat is magukkal vitték a délre menekülő apák, nagybácsik vagy más rokonok.
A falubeliek a férfinépet felsőbbrendű lényeknek tartották, hiszen az ő kötelességük volt a család, a nemzetség továbbörökítése, a nők dolga pedig e fennkölt lények oltalmazása volt. Még ha minden más hagyomány és erkölcs vesztett is korábbi értékéből, a nőknek ezt a misszióját az idők múlásával egyre időszerűbbnek és teljes mértékben természetesnek vélték.
Amióta asszonyok maradtak csak a faluban, végük szakadt a feljelentéseknek és ezzel párhuzamosan az öldökléseknek is. A kivégzési parancsok mindig a faluvégi elemi iskolából érkeztek. Attól függően, hogy a köztársasági hadsereg vagy a néphadsereg birtokolta az épületet, hol a kommunistaként, hol a reakciósként bevádolt férfiakat vitték oda, s lőtték agyon.
Mostanára az asszonyoknak teljesen mindegy volt, hogy ki az úr a faluban. Nem maradt már agyonlőni vagy elhurcolni való férfi egy sem, és elfogyott a rekvirálható holmi is. Azt természetesen jól az eszükbe vésték: semmi jó nem származik abból, ha az iskolaépület ismét gazdát cserél. Igazából már csak egyetlen dolog érdekelte őket igazán: hogyan maradjanak életben, amíg beköszönt a béke, és hazatérnek a férfiak.
A tavasz még messze volt, de a csűr üresen állt minden udvaron. A közigazgatás sem működött, bár az iskolába megint befészkelte magát valamelyik hadsereg.
Egy nap villámsebesen terjedt el a faluban, hogy az oda került katonák most se nem a köztársaságiak, se nem a kommunisták, hanem a "nagyorrú amerikaiak".
Hamarosan őgyelgő jenkik tűntek fel a házak előtt, bekukkantottak minden kerítés mögé és rágógumijukat csattogtatva kérdezgették:
- Szeksi have, yes? Szeksi have, yes?
Valahányszor egy nőre akadtak, ezzel a felemás nyelvezettel szólítgatták le szörnyűséges mozdulatok kíséretében. A rémült asszonyok elrejtőztek a házak mélyén. Reszkettek. A nagyorrú idegenek arcáról sugárzó csupasz kéjvágy valósággal megbénította őket.
A nagyorrúak minden bizonnyal olyan prostituáltak után kutattak, akik külföldi katonákra szakosodtak, de a kicsiny Dallében nem akadt egyetlen sem.
Rémület uralta el a falut. Egyik nő sem mert otthon maradni, este valamennyien a község legnagyobb házában gyűltek össze, nemcsak a ház mérete miatt, hanem azért is, mert ott lakott a legidősebb, legtekintélyesebb öregasszony. Bár ezekben a zavaros időkben megtörtént, hogy a férfiak egymásnak estek, mégis ez a falucska, akárcsak a többi is a környéken, végső soron egy összetartó nemzetséget alkotott.
Ahogy az este az éjfél felé közeledett, a nagyorrúak kiabálása: - Szeksi have, yes? Szeksi have, yes? - egyre sürgetőbb és fenyegetőbb hangszínt öltött, olyan volt szinte, mint a tüzelő állatok vonyítása.
A fehérnép körülülte az öregasszonyt, és egész éjszaka virrasztottak, reszketve a félelemtől. A nagyorrúak a következő napon sem mutatták semmi jelét annak, hogy távoznának.
Ismét beesteledett. A katonák körbekóvályogták a falut, verték a kapukat és állatias mohósággal ismételgették: - Szeksi have, yes? Szeksi have, yes?
- Attól tartok, ma sem lesz nyugodt éjszakám! - szólalt meg a legidősebb reszelős hangon.
- Inkább leharapom a nyelvemet és meghalok, de engemet nem becstelenítenek meg - mondta eltökélten az a menyecske, akinek az esküvője után néhány nappal tört ki a háború, és a férje röviddel rá önkéntesként bevonult.
- Én is inkább meghalok, felkötöm magamat a gerendára!
- Én is, még ha kútba is kell ugranom!
Mindegyikük kinyilvánította abbéli szándékát, hogy inkább meghal. Mindegyikük szenvedélyesen, nagy hévvel erősködött, nehogy azzal gyanúsítsák, hogy a lelke legmélyén kívánja a nagyorrúak erőszaktételét.
A vénasszony halványan elmosolyodott. - Elég volt a fecsegés a halálról, fiatalok vagytok, még előttetek az élet.
A kiáltozás: Hello, Szekszi have, yes? Szekszi have, yes? - egyre közeledett.
- Úgy lesz jó, ha én játszom el az áldozat szerepét - mondta a nagyanyó lassan, megfontoltan.
- Öreganyánk?
A lányok és asszonyok, akik előbb kőszobrokon látható magasztos arccal fogadkoztak, hogy életük árán is megvédik tisztességüket, most hirtelen alig tudták visszafojtani nevetésüket.
- Gyerünk Okhi, kerítsd elő a szépítőszereidet! - A vénasszony nem tréfált, nagyon is komoly volt. Eladósorban levő unokájának szólt, akinek a vőlegénye katona volt.
- Vénségére elment az esze öreganyámnak? - kérdezte az unoka felháborodottan, szemrehányó tekintettel.
- Még nem vagyok bolond. Eredj és hozzad, amit mondtam! - hangjában megkérdőjelezhetetlen tekintély érződött.
Békésebb időkben, amikor legnagyobb ünnepükön a hegy istenének áldozatot mutattak be, a férfiak disznót, az asszonyok rizslepényt sütöttek. Az öreganyó felügyelte a női munkálatokat, és mindig egy szempillantás alatt meg tudta állapítani, kinek van éppen havibaja, vagy ki hált a férjével előző éjszaka: őket nyomban elzavarta messzire. Azokban a percekben egész lénye megfellebbezhetetlen tekintélyt sugárzott, mintha a falu biztonsága és jóléte egyes egyedül tőle függne az előttük álló esztendőben.
A most körötte ülő fiatalabbak mind látták őt akkor. A szobára ünnepélyes csend telepedett.
Egy középkorú asszony mégis megkockáztatott egy megjegyzést:
- Nagyanyám, nemes lelkű gondolat, hogy megvédi ezeket a fiatal teremtéseket. De gondolkozzon! A nagyorrú amerikaiak nem vakok. A szépítőszerek nem rejtik el a ráncokat!
Alig tudta visszafojtani feltörő nevetését, így voltak ezzel a többiek is.
- Ne fecséreljétek az időt, hozzátok gyorsan a szépítőszereket! - a vénasszony emelt hangon kiadott parancsa elnémította az ellenkezőket.
Okhi előhozta szépítőszeres ládikáját, a nők szeme ösztönösen felcsillant a kíváncsiságtól. Ezek a kozmetikumok Okhi esküvőjére kellettek, teljes volt a készlet, ha nem is a legdrágábbak közül.
- Kend szét ezeket az arcomon! - tolta oda az öregasszony a ládikát annak a fiatalasszonynak, aki tehetős család sarjaként a háború előtt mindig csinosan járt és festette is magát.
- Ó, milyen lehetetlen ötlet! - az asszonyka egy pillanatig habozott.
- Talán magadat szeretnéd kifesteni? - kérdezte gonoszkodva az öreg.
- Tényleg megbolondult! - tiltakozott a másik, és gyakorlott kezekkel hozzálátott a vén arc csinosításához.
- Mi nem tudjuk megállapítani a nagyorrú népség életkorát ránézésére, igaz? Ők is hasonlóképp lehetnek mivelünk. Az életkor fajtánként változik. És ennek a dolognak sötétben kell megtörténnie, bárhol és bármikor is legyen. Igen, a sötét megoltalmaz - úgy tűnt, az öregasszony inkább önmagát győzködi és nem a hallgatóságát.
Az arc csinosítása befejeződött. Megnézte magát a tükörben és elégedetten mosolygott. Ami azt illeti, nem is mosoly volt ez igazából, hanem egy erőltetett, kacérságot imitáló vigyor, ami a körülötte levőket valóságos rémülettel töltötte el.
A "Szeksi have, yes?" ordibálás a ház kapujához ért. A nagyorrú férfiak hangja, és ahogy dörömböltek, az asszonyokba fojtotta a szót.
- Okhi, add kölcsön a ruhádat is!
A vénasszony felvette unokája földig érő piros szoknyáját és sárga blúzát. A fejére színes, csíkozott kendőt kötött.
A "Szeksi have, yes?" már annyira követelő volt, hogy szinte beszakította a szobaajtót.
- Kész vagyok, eredj és nyiss ajtót! - utasított az öregasszony.
Egyikük félrehúzta a tekintélyes reteszt. Az ajtó szélesre tárult. A lányok és asszonyok a rémület és szégyenérzet elegyével összerázkódtak, mint akik nem tudják visszatartani vizeletüket, és a sötétbe húzódtak, hogy a jövevények ne vegyék észre őket.
Csak a kifestett vénség állt az elemlámpa fényében. Egy termetes, nagyorrú katona odalépett, karjába emelte és kivitte a házból.
- Come on!
Kiáltására a többi amerikai is előkerült. A dzsip nem messze állt. A vénasszony egész úton ott lapult a nagyorrú katona ölében, pehelykönnyű és engedékeny volt, mint egy csecsemő.
Az elemi iskola nem volt messze, Az egész épület koromsötétbe burkolózott, de ahogy a katonák kinyitották az ajtót, a benti erős fény szinte vakított. Ezzel együtt vad, jókedvű nevetés harsant fel. Az öregasszony valószínűtlenül aprónak tűnt az óriás karjában, arcát mindkét kezével eltakarta.
Rádobták az ágyra. Összeszedte minden lelkierejét és ujjai között szétnézett a szobában. Azt próbálta kifürkészni, hány nagyorrú katonát kell kielégítenie. Szerencsére öt-hat katonánál többet nem tudott összeszámolni.
A nagydarab katona, aki behozta, elkezdte vetkőztetni. Az öregasszony kétségbeesett. Tudta, hogy a nyugatiak barbárok és nem tisztelik Konfuciusz és Menciusz erényre intő tanait, de azt sohasem hitte volna, hogy ezt a dolgot nappali világosságot árasztó lámpafényben is lehet művelni. Az ő házaséletük a férjével még hatvan éves koruk után is harmonikus volt, hét gyereket nemzettek, de egyszer sem csinálták lámpafénynél. A legerősebb fény a holdvilág volt, ami a papírral fedett ablakukon beszűrődött.
A vénasszony kétségbeesetten próbálta magán tartani a ruhadarabokat. Már nem ügyelt arra, hogy arcát elfödje, de az óriás karjában olyan tehetetlen volt, mint egy újszülött. A katona úgy hántotta le a ruhadarabokat, mint a kukorica csuhéját szokás. Bizonyára akkor fogják eloltani a lámpát, mikor az alsónemű kerül sorra - gondolta. De nem! Töpörödött, vénségtől összeaszott teste feltárult a napnál is erősebb lámpafényben.
Melle, amely hét gyereket szoptatott, rá volt tapadva a bordáira. Hasa, amelyet a sok terhesség ráncai és barázdái hasítottak, olyan volt, mint a kiszáradt folyómeder. Felhagyott az ellenkezéssel, és arcát eltakarva zokogni kezdett. Az alsóneműk utolsója még rajta volt kopár dombokat idéző lapos csípőjén. Ha azt is lerántják róla, és legintimebb testrésze is a könyörtelen lámpafény elé tárul, akkor nem lesz más választása, mint elharapni a nyelvét és véget vetni életének - gondolta -, de milyen nehéz lehet az öngyilkosságnak ez a módja.
Abban reménykedett, hogy a nagyorrú katonák agyonlövik, még mielőtt lekerülne róla az utolsó ruhadarab, hiszen már észre kellett venniük, hogy becsapta őket.
Hirtelen viharos nevetést hallott. Nyomorúságos és kétségbeesett állapotában is úgy tűnt neki, hogy még soha nem hallott ilyen szívből jövő, jóízű kacagást.
A háború előtt volt részük bőven a rosszban, de azért akadtak vidám órák is. De bármennyire is harsány jókedvre ingerlő volt a helyzet, az ő nevetésük mélyén mindig ott bujkált egy csipetnyi szomorúság, akár a másnaposság mellékíze. Talán csak a csecsemők tudtak olyan őszinte örömmel, önfeledten nevetni, ahogy ezek az idegen katonák hahotáztak most.
Még ebben a szánalomra méltó állapotában is megpróbált arcát takaró ujjai közül kilesni. A nagyorrú katonák a földön fetrengtek a röhögéstől.
Csak ő volt a szobában, meg az amerikaiak, a szoba maga sivár volt, és sehol semmi, ami jókedvre ingerelne. De a nevetés olyannyira elvadult, hogy az öregasszony még keservesebb sírásra fakadt.
A hangzavar nagy nehezen elült, az egyik katona kiemelte az ágyból és ráadta a holmijait egyiket a másik után. Miután felöltöztette, kivezették a sötét udvarra. A szíve összeszorult a félelemtől. Bizonyára agyonlövik a kerítésen túl - gondolta.
A katonák beültették a dzsipbe. Aztán nehéz csomagokat is tettek a kocsiba. Visszavitték oda, ahonnét elhozták, és lepakolták a csomagokat is.
A vénasszony elképedve bámult. A katonák cuppogtattak ajkaikkal, az evés egyezményes jeleként ujjukat a szájukhoz emelték és a szállítmányra mutattak:
- Mama, hamm-hamm, oké? Hamm-hamm, oké?
A nagyorrúak visszaültek a dzsipbe és elrobogtak az iskola felé.
Az érkező autó zajára a lányok és asszonyok a kapu elé tódultak. Az öregasszony királynői mozdulattal intett, hogy hordják be a katonák által hátrahagyott csomagokat.
Minden csomagban ennivaló volt. Konzervgyümölcs, konzervhús, liszt, tejpor, fűszerfélék, édesség, ezüstpapírba burkolt csokoládé. A nők lélegzetvisszafojtva, elragadtatással bámultak.
Elsőként a matróna eszmélt föl, és az életkorához illő méltóságteljes modort ismét magára öltötte. Nyugodt hangon előadta a vele esett éjszakai kalandot és így összegezte a tapasztalatait:
- Az, hogy élve térhettem vissza és még ajándékot is kaptam, annak köszönhető, hogy a katonák amerikaiak voltak. Ha japánok lettek volna, abban a pillanatban agyonlőnek, amikor rájönnek, hogy becsaptam őket. Igen, azok habozás megöltek volna. Ha meg oroszok lettek volna, ők rám másztak volna akkor is, ha látják, vén vagyok. Gerjedelmükben agyonnyomtak volna, nem is kellett volna agyonlőniük utána.
A lányok és asszonyok helyeslően bólogattak, és keserűen sóhajtoztak.
Természetesen sem az öregasszony, sem a többi nő nem járt még más országban, és soha életükben nem találkoztak külföldivel. Ez volt az első ilyen élményük.
Mindazonáltal az öregasszony megingathatatlan bizonyossággal nyilatkozott, és az összes jelenlévő teljes mértékben egyetértett vele. Helytálló volt-e, amit mondott, vagy sem? A dolgok megértésének ösztönös képessége megvan mindenkiben, aki itt, ezen a tájon él.
(1977)
Osváth Gábor fordítása
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Koreai művek magyarra fordítva |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 3
|
|
|
|
2021. Augusztus
| | |
|
|
| ma: |
9 db bejegyzés |
| e hónap: |
181 db bejegyzés |
| e év: |
1996 db bejegyzés |
| Összes: |
10033 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1136
- e Hét: 2991
- e Hónap: 6741
- e Év: 75661
|
|
|
Online
