|
2016-01-22 19:00:13, péntek
|
| |
| |
MÓRA FERENC
Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. - Szeged, 1934. február 8.) író, újságíró, muzeológus. Apja foltozó szűcslegény, majd mester, anyja kenyérsütő asszony volt. Tanulmányait - a család szegénysége miatt - nehéz körülmények között végezte.
Móra Ferenc a magyar próza mestere, aki a gyerekekhez, fiatalokhoz és a felnőttekhez is tudott szólni - ékes magyar nyelven, gördülékeny, megkapó stílusban, természetes hangnemben.
Móra Ferenc, akinek szinte minden sor írása azt a célt szolgálta, hogy közelebb hozza a tanya népét a városi emberhez, értelmileg messze kiemelkedik nemcsak saját osztályából, hanem a magyar írói világból is. Az írás mellett könyvtár- és múzeumigazgató. A kortársak szerint ténykedése idején Európában nincsen olyan múzeum, ahol a feliratokra annyi gondot és leleményességet fordítottak volna, mint az övében.
Mórának talán a hűség a leguralkodóbb erkölcsi sajátossága. Hűség a maga kis és nagy családjához, azokhoz, akiktől származott és akik tőle származtak, hű ahhoz a városhoz, amely először adott neki kenyeret és hű ahhoz az olvasóközönséghez, amely előtt először kaptak nyilvánosságot írásai.
Móra Ferenc életében is a legnépszerűbb magyar írók közé tartozott; nyolcvankét évvel a halála után még mindig az; nyilván így marad a jövőben is. Móra Ferenc könyveit jó olvasni: az olvasó gyönyörködik, néha együtt izgul a hősökkel, közben mosolyog, bár érzi, hogy tragédiákról van szó. Az olvasó szívébe zárja az írót. Ha az irodalmi érték a szeretetreméltóság - márpedig ez is irodalmi érték lehet -, akkor Móra Ferenc helye a legelsők között van. És talán nincs is még egy író, akinél annyira elválaszthatatlan egységben jelenik meg a derűs szelídség és a meg nem alkuvó, kemény férfiasság. És amúgy egész mellékesen, alighanem ő a legnagyobb magyar ifjúsági író.
"Homoki palánta volt, akár az akác, de a koronája belenőtt az európai kultúra egébe. Termő erejét a hazai talajból szívta és ami rajta lombosodott, azt pazar kedvében lerázta magáról, megint elszórta a szegedi földön."
Herczeg Ferenc
Hiszek abban az állandó szociális erőben, amely az emberiség történelmének zűrzavarában állandóan azon dolgozott, hogy a céltalanságból rendet, a zavarból szépséget, a kegyetlenségből emberséget, az erőszakból szeretetet hozzon ki. Hiszek abban a cselekvő emberi jóakaratban, amely a fejlődésnek csakolyan hajtóereje, mint a szerelem vagy az éhség, s amely ha néha elbújt is, ha néha megbénultnak látszott is, mégis csak évszázadról évszázadra javított az életen, s ha sántikálva, ha botorkálva, ha visszacsúszva is, mégiscsak előbbre vitte az emberiséget...
A napokban olvastam, hogy a természet ereje, amelyre nézve az emberek szenvedései csakoly közömbösek, mint a földi bolhákéi, valahol új kontinenst készül kiemelni az óceán vízsivatagaiból. Egyelőre még a körvonalak sem látszanak, csak a jégárak örvénylése, a vizek remegése a fölcsapó füst és a kavargó pára, a mélységek morgása és harsogása mutatja, hogy a kozmosz rettentő görcsökben vajúdik. Abból a kontinensből amivel most az emberiség és benne a magyarság vajúdik, egyenlőre szintén csak a füstöket és lángokat látjuk, a morgást és harsogást halljuk, a recsegést és a reszketést érezzük...
A komor hegytorlaszok, amely közöttünk és a végleges kialakulás közt állnak, valóban komorak és valóban ijesztőek, de egy-egy repedésükön átkéklik az ég, és átzöldellik a jövendő napsütötte vetése. És a hegytorlaszokról ki fog derülni, hogy málló káprázatok voltak, mint a felhők az igazság, valóság és maradandóság az ami mögöttük van: az ég kékje és a mező zöldje. Erre szegezzük szemünket minden förgetegben, ezt hozzuk közelebb szuggesztív vággyal és azt vágjuk az arcába minden ijesztő rémnek: Hiszek az emberben!
Móra Ferenc
ANYA
Éjfél felé hozták a sürgönyt,
Hét éles tőr volt hét szava:
- Anyánkat megöli a szive
Reggelre. Jöjj haza!
Zordon, zimankós éjszakában
Zúgva repült a gyorsvonat,
De még szárnnyal se érheté be
Gyötrelmes vágyamat.
A kisajtóban nagyzokogva
A szomszédasszony fogadott:
- Már harmadnapja a galambom
Egy hangot se adott!
A tornác oszlopának dőlve
Csöndesen sirdogált apám:
- Hiába biztatom. Nem érti.
Nem ismer már reám.
Az ajtóban hugom borult rám:
- Elkéstél már. Se hall, se lát,
Alig lélegzik. Tán azóta
A szive is megállt.
S amikor ágyához rohantam
S előtte térdre hulltam - ó,
Kezét fejemre tette s ajkán
Suttogva kélt a szó:
- Szaladj csak... Julkám... a padlásra...
Hozz egy... kötés... lugast neki...
De válogass... Ferink... tudod jól,
Csak a... ropogóst... szereti...
(1910)
ANYÁNAK
Álmomban az éjszaka
aranykertben jártam.
Aranykertben aranyfán
aranyrigót láttam.
Aranyrigó énekét
a szívembe zártam.
Ahány levél lengedez
szélringatta ágon,
ahány harmatcsepp ragyog
fűszálon, virágon
Édesanyám, fejedre
annyi áldás szálljon.
APÁM
Kis temetőnkben tudok egy zugot:
Az öreg remekes szűcs nyugszik ott.
Híres, amit varrt, ködmön és suba,
Neve sokáig él a faluba.
Magam is sokat elemlegetem,
Számon mosollyal, könnyel lelkemen,
S ilyenkor ifjú bimbóm, gyermekem
Szívemre melegebben ölelem.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut
A szeles éj, amelyen elaludt
S valahányszor hörögve sír a szél,
Mindig azt gondolom, hogy ő beszél.
Az öreg műhelyt sírja vissza tán,
Fáj a sötétség néki s a magány,
A hideg ellen hallat tán panaszt -
Mi fáj a holtnak, isten tudja azt.
Ám megjött a tél tegnap délelőtt,
Beszitálta hóval a temetőt,
S az öreg szűcs már nem panaszkodik,
Az öreg szűcs már szépet álmodik.
A hó fehér, selymes, sűrű, puha,
Úgy takarja be, mint meleg suba
S a télizöld, mely hegyig belevész,
Az rajta zöld irhábul a szegés.
AMIKOR A FÖLDÖN...
Amikor a földön
Gyermekek zokognak,
Az ég angyalkái
Mind elszomorodnak.
Vidám kacajuknak
Megszegül a szárnya,
Felhőt borítanak
Az ég ablakára,
Bánatos szemükből
Könnyek harmatoznak,
Amikor a földön
Gyermekek zokognak.
Amikor a földön
Gyermekek nevetnek,
Nagy az öröm kéklő
Mezején a mennynek.
Jókedvű angyalkák
Le-lekukucskálnak,
Fellegek nyílásán
Csókokat dobálnak,
Szivárványszalagból
Csokrot kötögetnek,
Amikor a földön
Gyermekek nevetnek.
ARANYKOPORSÓ - Részlet /Idézet/
Köszönöm, hogy te vagy.
Az órát köszönöm,
Amelyben fényül nyert e
Világtalan világ,
Köszönöm, hogy kezed
Kinyújtottad felém,
S árnyául elfogadtál sugárzó
életednek...
A CINEGE CIPŐJE
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra, 
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.
Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!
Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.
Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.
Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"
- egyre csak azt hajtja.
A CINEGEKIRÁLY
Nekem kisgyerek koromban volt egy rossz szokásom, téli mulatságom: a cinegefogás. Persze nekem nem az orrom fogta a cinegét, mint a mostani gyerekeknek. Sütni való tökből csináltam a cinegefogót, kitettem a kerítés tetejére, s estefelé már rendesen benne jajveszékelt a szegény kis fogoly:
- Nyit-ni-kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!
Ilyenkor én mindig a két tenyerem közé csuktam a fekete sapkás kis madarat, s vittem lelkendezve az öreg udvarosunkhoz.
- Nézze, Matyi bácsi, milyen cinegém van nekem!
- Milyen ugyan? - neszelt ki Matyi bácsi a nagy báránybőr sapkából, aztán kelletlenül legyintett a kezével. - No, ezért kár volt azt a szép nagy tököt elprédálni. Ez csak olyan parasztcinege. A cinegekirályt kellene megfogni, gyerekem. Az hozza a szerencsét a házhoz.
No, erre én úgy elszomorodtam, hogy tüstént kiröpítettem a markomból a cinegét.
- Küncsücsü, küncsücsü, küncsücsü! - kiabálta vissza hálásan a sövény ágai közül, de engem ugyan meg nem vigasztalt vele. Nekem eszem-lelkem csak a cinegekirályon volt már akkor.
- Hát aztán milyen az a cinegekirály? - faggattam Matyi bácsit. - Van neki koronája is?
- Van ám, szolgám! Kék koronája, rózsaszín palástja, fehér mellénye, piros csizmája van a cinegekirálynak. De legkönnyebben megismered a fekete bársonyszakálláról. A kerek világon egy madárnak sincs olyan!
Attól fogva aztán mindig lestem én a cinegekirályt, de sohase került elő. Hallani se hallott róla senki, csak Matyi bácsi. Az édesapám meg is pirongatta érte, hogy mit ámít ilyen mesékkel.
- Nem mese az, uram - erősítgette az öreg. - Láttam én egyszer még a fészkén is a nádasban. Még a szavát is hallottam. Azt mondta, hogy: csitt, csitt!
- Álmodta kend azt, bátya - nevetett apám, s magam se hittem többet a cinegekirályban.
No, hát azért is megjött egyszer a cinegekirály. Tél vége felé járt az idő, s én a nyitott ablaknál álldogáltam, mikor egyszer csak látom, hogy valami hosszúfarkú madárkára csapódik rá a cinegefogóm ajtaja.
- Jaj, tán a cinegekirály! - dobbant nagyot a szívem, s hajadonfővel szaladtam ki az udvarra.
Az volt az, csakugyan. Kék a feje, fehér a melle, rózsaszín a háta, fekete bársony a szakálla. Szakasztott olyan, amilyennek a Matyi bácsi mondta. Még a szava is az.
- Csitt, csitt! - nézett rám ijedten az aranyszínű szemecskéjével, ahogy a markomba vettem. De nem haragosan mondta ezt, hanem nagyon félénken. Úgy, hogy megfájósodott bele a szívem, és egyszerre szétnyitottam a markomat.
- Eredj haza, cinegekirály, az országodba!
A madárka kirebbent a kezemből, de nem surrant el mindjárt. Körülrepkedett háromszor-négyszer, mintha mondani akarna valamit.
- Csin, csin, csin - csengett a hangja, mint valami kis ezüstcsengő.
Engem hirtelen végigborzongatott a hideg. Szaladtam be a szobába, s aközben arra gondoltam, amit Matyi bácsi mondott: "No, nem tudom, nem szalajtottam-e el a szerencsémet?"
El biz azt. Átfázatott a hűvös esti szél, míg a cinegekirállyal barátkoztam. Másnap ágynak estem, harmadnap elővett a láz, s attól fogva hetekig nem tudtam magamról semmit.
Csak arra emlékszem, hogy egyszer fölnyitottam a szememet, nagy fekete madár gubbaszkodott az ágyam végiben. Olyanforma volt, mint a holló, s ahogy a szemét rám szegezte, dideregni kezdtem.
- Jaj, kergessétek el! - sikoltottam el magamat.
Nagy riadalom támadt erre a szobában. Az édesapám, az édesanyám, a kis húgom, a doktor bácsi - mind a madarat hajszolta. Nem ért semmit. A madár fölröppent, keringett fölöttem, s mikor leszállt, közelebb volt hozzám, mint azelőtt. Utoljára már a fejemnél ült a csúf fekete madár. Éreztem, hogy ott van, de látni nem láttam, mert a szememet nem mertem kinyitni. S akkor egyszerre valami halk csittegés hallik a szobában:
- Csitt, csitt, csitt, csitt!
- Hiszen ez a cinegekirály! - nyitottam ki a szememet bátorságra kapva.
Az volt az csakugyan, de alig lehetett ráismerni. A szeme égett, mint a tűz, a szakálla lobogott, mint a zászló, égnek meredt minden tolla, s kis csőre csattogott, mint valami kard.
- Csitt, csitt, csitt, csitt! - vágott a fejéhez haragosan a nagy fekete madárnak.
- Segítsetek neki! - néztem könyörögve apámékra, de meg se moccant senki. Ültek mereven mindnyájan, és kisírt szemmel néztek maguk elé.
De nem is kellett segítség az én cinegekirályomnak. Sürgött-forgott, cikázott, mint a villám, a nagy otromba madár körül, amely hiába kapkodott utána. Utoljára nagyot koppantott a fejére, arra fölrebbent a nagy, lomha madár, károgott egy keserveset, és kilebbent az ablakon.
- Csin, csin, csin, csin - csilingelt utána diadalmasan a cinegekirály ezüstcsengettyűje. Én pedig felültem az ágyban, és elnevettem magamat.
- Elment, elment a csúf jószág!
Szüleim sírva-nevetve borultak rám, és boldogan kérdezték:
- Ki ment el, gyermekem? Hiszen nem volt itt senki.
- Hát az a nagy fekete madár. Kikergette ez a kis cinegekirály, ni! - mutattam rá a madaramra, aki a szekrény szélére szállt pihenni.
- Nini, észre se vettük - tekintett oda az édesapám. - Bizonyosan az előbb repült be, mikor szellőztettünk. Nagyon helyes kis madár, szakállas cinegének hívják.
Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy az a cinegekirály, és tudtam, hogy az kergette el mellőlem a halál fekete madarát.
A CSÓKAI CSÓKA
Csókai csókának
Mi jutott eszébe?
Föl szeretett volna
Öltözni fehérbe.
Unta szegény jámbor,
Hogy ő télen-nyáron,
Örökkön-örökké
Feketében járjon.
Ahogy így tűnődik
Ághegyen a csóka,
Arra ballag éppen
Csalavér, a róka.
Attól kér tanácsot,
Mit kellene tenni,
Hófehér galambbá
Hogy kellene lenni.
"Nincsen annál könnyebb -
Neveti a róka -
Fürödj meg a hóban,
Te fekete csóka!
Olyan fehér galamb
Lesz rögtön belőled,
Hogy magam sem tudom,
Mit higgyek felőled.
Nagyeszű rókának
Szót fogad a csóka,
Nagy vigan leugrik
Az ágról a hóba.
Az orra hegye se
Látszik ki belőle,
Kérdi is a rókát,
Mit hisz most felőle?
"Azt hiszem, galamb vagy" -
Csípte meg a róka,
S csapott nagy ozsonnát
Belőle a hóba.
Róka csípte csóka,
Csóka csípte róka -
Így lett fehér galamb
A csókai csóka.
A DIDERGŐ KIRÁLY
Mese, mese, mátka, pillangós batárba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába,
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
- Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fujtak minden ablak alatt:
Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
- Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!
Bukfenc-vetegetve jön elő a bolond,
Cseng-peng, kong-bong rajta a sok aranykolomp,
Mókázna a jámbor, serdűl, perdűl, fordul,
De a király rája haragosan mordul:
- Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.
- Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyujtass be csak, komám - nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok aranykolomp.
Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt!
- Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya,
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
- Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!
Nyöszörög a fűtő: - Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hivatni az udvari ácsot!
Nekibúsul erre a didergő király.
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
- Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amig erdőt láttok,
Kandallóm kihülni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr-bundába:
- Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!
Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fürész, balta, horog -
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdők zengő muzsikása:
- Ejnye de rossz bácsi vagy te, király bácsi!
Megfordul a király: - Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, sohase láttalak.
Mért haragszol reám? sohse bántottalak! -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
- Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik:
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?
Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszive harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szivének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
- Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Biborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyemfőkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője! -
Most meg már a kis lány mondta azt, hogy: ácsi,
Mégis csak jó bácsi vagy te, király bácsi!
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
- Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!
Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márványtéglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
- Asztalt terigetni, ökröt sütögetni.
Fussatok a hordót csapra ütögetni!
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem - nagy meseországban...
ESTE
Este van, este van,
édesapa fáradt -
aranyhajú lányom,
te bonts nekem ágyat.
Szelíden te simítsd
puhára a vánkost,
ágyam szélire is,
te ülj ide mármost.
Homlokomon a bú
nagyon elborongott,
kicsi száddal róla
leheld el a gondot.
Virágfejecskédet
hajtsd szívem fölébe,
nevess éjszakára
csillagot beléje.
Mesélj is majd egyet
szegény apukádnak,
úgy mintha mesélnél
a hajasbabának:
"Volt egy szegény ember
nagy Meseországban,
nem volt mása csak egy
aranyhajú lánya..."
ÉNEK A BÚZAMEZŐKRŐL - részlet
Otthon, az én hazámban, szikkadt és száraz a föld, nem álmodik a paradicsomról, és elérhetetlen magasságban boltozódik fölötte a félénken kékülő ég. Otthon, az én hazámban nem virágzanak kaméliafák, nem nevezik el a tereket a megváltásról, és nincsenek megváltott emberek, akik kacagva csókolódzanak az élettel, - csak lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberek vannak.
Otthon, az én hazámban csak a búzamezők mernek még harsogón zöldülni, a szélesen kiterített bársonyszobrok a teremtő Isten asztalán, betakarói és elsimogatói a sebeknek, amiket ember ekéje vágott a földeken és Isten ekéje az embereken.
Otthon, az én hazámban,az alvó akácok, a kipattant szemű jegenyék alatt, az aranyszőke vadvizek mentén ma nagy ünnepük van a lehajtott fejű, szomorú és fáradt embereknek. A pusztai harang szavára előbogárzanak a piros cserepes házakból és nádtetejes viskókból a Ferencek és Mátyások, az Etelek és Rozák, kézen fogják a Péterkéket és Marikákat, és föláradt homokon, tocsogós semlyékeken keresztül lassan topognak a szűzmáriakék és szentjózsefsárga lobogók után a búzamezők koszorújában, lehajtott fejjel, szomorúan és fáradtan.
...Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.
Itthon, az én hazámban, az aranyszemű homokon, ahol a végét dúdoltam el az éneknek, amely nem lehet másforma, mint az énekese, fürjröptű és vadgalamb-melódiájú, - mi van itt az én hazámban, amiről érdemes éneket mondani?
Az aranyszemű homok, amely majd a nyáron beleömleszti aranyát a búzaszembe, az őszön a szőlőszembe? De az énekesnek már most is megtermi a búzavirágot, a pipitért, a pipacsot, a szarkalábat, amik első pajtásai voltak tipegő gyerek korában és amikről ma is azt hiszi, amit akkor gondolt: hogy ezekkel a Ferencek és Etelek szíve küld föl üzeneteket a föld alól.
Igen, a föld, bölcsője és koporsója Ferencnek és Etelnek, Rozának és Mátyásnak, - a föld megmarad, és őróla dúdolom én ezt az éneket.
ÉVFORDULÓN
Gyere, édes feleségem,
Simogasd meg a hajam -
Több fehér szál van már benne,
Mint amennyi barna van!
Tarkulok, mint deres őszön
A kifosztott almafa -
Pedig még a kapuban áll
Életemnek tavasza.
Ó, de nincs mért visszahivnom!
Adta, amit adhatott:
Bút, borongást bő kezekkel,
Fukarabban a napot!
Ó, de nem baj, hogy szeszélye
Behavazta szöghajam:
Csak a tiéd, az maradjon,
Mint a szived, szinarany!
Csak maradj te, aki eddig:
Gondtalan kis gerlice,
Ki nem hallja, hogy mi jajgat
Bent az erdő mélyibe.
Csak maradj te, aki eddig:
Játszi napsugár, amely
Örvényén a mély vizeknek
Mosolyogva siklik el.
Ó, ne nézd te, lent a mélyben
Mily sötét a forgatag:
Te csak azt lásd, fent a színen
Mily szelíd és lágy a hab!
Ó, ne nézd, az erdőmélynek
Mennyi fája összetört:
Te csak azt lásd, a te gallyad
Ma is milyen üde-zöld!
Gyere, édes feleségem,
Simogasd meg a hajam
S áldjon Isten annyiszor meg,
Mint amennyi szála van!
Csak ne tünődj soha rajta,
Szine, fénye hova lett -
Csak örülj, hogy együtt értünk
Hét nyarat és hét telet!
FECSKEHÍVOGATÓ 
Villásfarkú fecskemadár,
jaj de régen várunk!
Kis ibolya, szép hóvirág,
kinyílott már nálunk!
Fátyolszárnyú kis méhecskék
zúgva-döngve szállnak.
Cifra lepkék, kék legyecskék
ide-oda járnak.
Rózsa, rózsa, piros rózsa
nyitogatja kelyhét;
itt a tavasz, lessük, várjuk
A FURULYA
Tápiószele ma sem valami nagy faluja Pest-megyének, a szabadságharc idején pedig még kisebb volt. Nem a háza volt kevesebb, hanem a népe. Aki magabíró ember volt, az beállt honvédnak. Asszonyokon, gyerekeken, öreg embereken kívül senki se maradt otthon a bogárhátú házacskákban.
Annál nagyobb volt az ijedtség, mikor egy reggel azzal szaladtak haza a kanász-gyerekek a mezőről:
- Jön az ellenség! A vezérüknek rettentő nagy szakálla van. Úgy lobog a szélben, mint a zászló.
Az asszonyok jajveszékelve tördelték a kezüket s bizonyára már a jajgatásukkal elijesztik az ellenséget, ha az öreg bíró rájuk nem parancsol:
- Nem ürgeöntés lészen itt most, asszonyok, hanem harc, háború. Ki-ki vaslapátot, sulykot fogjon a kezébe, avval köszöntse a kisajtóban a németet.
Maga az öreg bíró is leakasztotta a szögrül a kaszát s kegyetlen haraggal vagdosta vele az orgonabokrokat, mikor egyszerre csak megharsant a trombita a faluvégen.
- Uccu, mákos! - rikkantotta el magát a bíró. - Hiszen ezek a mieink!
Nem németek voltak azok, hanem a Damjanich vörös sapkásai. Lobogó szakálló vezérük maga Damjanich tábornok. Útban voltak Bicske felé. Oda várták vacsorára az osztrákot s ugyan igyekeztek, hogy le ne maradjanak a nagy dinom-dánomról, ahol acélgombócokkal, karddal muzsikálnak.
Azaz csak igyekeztek volna, ha a szeleiek útjukat nem állják. De útjukat állták ám tyúkokkal, kaláccsal. A templom-tér zöld pázsitján terítettek nekik. Ott telepedett le maga a tábornok is egy fölfordított hordón, valami kőszentnek a lábánál. Ott fogadta a szeleieket, akik mindenféle ügyes-bajos dologban járultak eléje. A szelei bíró például arra kért engedelmet Damjanichtól, hogy odaadhassa az apai örökségét az osztráknak.
- Micsoda kelmednek az apai öröksége? - nézett nagyot Damjanich a különös kérésre.
- Német Andrásnak hívnak. De én mától fogva Magyar Andrásnak szeretném magamat hívatni.
Damjanich jót nevetett a furcsa ötleten s oda fordult egy öregasszonyhoz, aki már rég ott ácsorgott körülötte:
- Mi járatban van, szülém?
Az meg nem egyebet kívánt, mint hogy közelről megnézhetné, igaz-e az, hogy a Damjanich köpenyegét rostává lyuggatták már a golyók?
- Biz igaz, lelkem - mosolygott a tábornok s aporos kerek köpenyét szétterítette a földön. Csakugyan több volt azon a lyuk, mint a posztó.
Nem telt bele félóra, vagyont ért az a rossz köpenyeg. Teleszórták a szelei asszonyok nyakbavaló gyönggyel, ezüst fülbevalókkal, aranygyűrűkkel. Kinek mi drágasága volt, mind odahányta rakásra.
- A hazának adjuk, fegyverre, katonára!
Az öreg emberek ritkaságképpen tartogatott ezüst huszasokat, a gyermekek krajcárkákat dobáltak a köpenyegre.
- Van már hadi kincstárunk is - mosolygott a tábornok s érezte, hogy könnybelábad a szeme. S bizony, még sírva fakad a háborúk kemény hőse, ha egyszerre meg nem nevetteti valami.
Öreg vak koldus botorkált hozzája a templom sarka felől. Egyik kezében bot, avval tapogatta az utat. A szájában furulya, azt sikoltoztatta a másik kezével. Rongyos szűre sarkát egy lompos kutya ráncigálta előre, belekapaszkodva a fogával.
- Nini, az öreg Csiha be akar állni vörös sapkásnak - mondogatták a falubeliek.
A vak ember szomorúan mosolygott, kivette a szájából a furulyát és előrenyújtott kézzel megállott Damjanich előtt:
- Szegény koldus vagyok - kezdte halk, fájdalmas hangon, mire a tábornok egy ezüstpénzt dobott a tenyerébe.
- Isten megáldja kendet!
Az öreg Csiha fakó orcája tűzbe borult. Szétnyitotta a tenyerét s ujjai közül az ezüstpénz csengve hullott a köpönyegre. De most már a koldus hangja is úgy csengett, mint az ezüst.
- Nem alamizsnáért panaszkodtam, uram. Azért fáj a szegénységem, hogy én semmit sem adhatok a hazámnak. Legalább tábornok úrnak szeretnék valami emléket adni. Fogadja el tőlem a kutyámat. A Guruj kutyát.
Az emberek kacagtak, a Guruj kutya neve hallatára gyanakodva hegyezte a fülét, Damjanich maga is elmosolyodott:
- Jó ember, mit csinálna maga a kutyája nélkül? Én meg mit csinálnék vele a háborúban?
- Ő a legnagyobb kincsem. Jó szívvel adtam volna. Egyeben nincs - motyogta zavarodottan Csiha s kibotorkált az emberek közül. A Guruj kutya nem sértődött meg a visszautasításra, inkább örült neki. Víg csaholással ugrándozta körül a gazdáját.
A tábornok pedig fölkelt és körüljárta pihenő hadát. Ahogy kerül-fordul egyet, megint előtte áll a vak koldus.
- Tábornok úr - mondta reszkető hangon - legalább a botomat fogadja el. Nagyon szép bot. Farkasfej van a végire faragva.
Azzal odanyújtotta a farkasfejes botot, amit Damjanich szelíden hárított el magától.
- Nem fogadhatom el, jó öreg. Mire támaszkodnék azután, szegény világtalan? Nekem lesz mire támaszkodnom, míg élek: jó kardom.
Ráütött kardjára s a kardcsörrenésre a vak ember ijedten rezzent össze.
- Pedig oly szép farkasfej. Érzem a kezemmel, milyen szép lehet - botorkált odább szomorúan.
Hanem azért harmadszor is csak visszajött. Most már szinte sírva könyörgött:
- Tábornok úr, legalább a furulyámat fogadja el. Valódi kőrisfa. Csontnyaka van neki. A vége egy kicsit meg van hasadva, de ha összeszorítja az ember a kezével, nagyon szépen szól.
Abban a percben megdördült Bicske felől az ágyú. Damjanich kigyulladt arccal pattant a lovára. A furulyát siettében a dolmánya alá dugta, éppen a szíve fölé. S egy-két perc múlva már Bicske felé robogott serege élén. Vak Csiha boldogságtól ragyogó arccal integetett utána:
- Adjon neki szerencsét a magyarok istene!
Adott is. A bicskei csatában az ellenség golyója Damjanich tábornokot találta. A csaták hőse hátrazökkent a nyeregben. A másik percben már kirántott karddal vágtatott előre.
- Nincs baj, fiúk! - nyugtatta meg elsápadt tisztjeit. - Csak megütött az az ostoba golyó, de egyéb kárt nem csinálhatott. Megakadt valamiben.
Egy óra múlva vége volt a bicskei csatának. Az osztrák fűbe harapott, vagy elinalt, mint a nyúl. A piros sapkások kergették őket a tábori tüzek világánál egy darabon.
Maga Damjanich fáradtan heveredett le a tűz mellé. Ahogy ott könyököl, érzi, hogy valami töri az oldalát.
- Ugyan mi lehet ez? - gombolta ki nagy kíváncsian a dolmányát.
Vak Csiha furulyája volt. Csontnyaka széttörve, benne a megakadt golyó. Az mentette meg aznap a hadak oroszlánjának életét.
Móra Ferenc - A furulya / hangoskönyv
Link
HAJNALI DAL
Amint éjféli órán
Az álom szárnya ért:
Álmomba jaj, de jó volt,
Az isten tudja, mért.
Lezárt szemmel bolyongtam
Egy kertbe valahol,
Az isten tudja, merre,
Az isten tudja, hol.
Lezárt szemem szelíden
Csókolta valaki,
Az isten tudja, hányszor,
Az isten tudja, ki.
S ahányszor karja átfont,
Ahányszor csókja ért:
Mindég egy könnye hullott,
Az isten tudja, mért.
A HEGEDŰ
Gyerek voltam még,
Annak is aprócska.
Egyéb játékom
Nem volt, csak egy ócska,
Vén hegedű, mit
Poros nyugalomban
Leltem a lomban,
Valamely sarokban.
Az Isten tudja,
Ott ki felejtette,
Hol porlad a kéz,
Amely odatette:
De megörültem
Én neki felette,
Bár nem is sejtém,
Mire való vóna.
Mellette nyűtten
Hevere vonója.
Róluk a port biz
Le se törülgettem
Hanem azonnal
Szolgálatba vettem:
Lónak a hangszert,
Kardnak a nyirettyüt.
Mulattam vélük
Hol külön, hol együtt,
Mikor miképen
Kivánta a játék.
Az igaz célra
Rá mégse találék,
Bármi csapongó
A gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan
Félannyira lenne!)
Megesett olykor,
Persze akaratlan,
Hogy vonómmal a
Húrok közé kaptam:
Zörgött, csikorgott,
Kínosan sikongott,
De nem kedveltem
Ezt a fura hangot.
Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
Hozzánk egy vándor
Egyszerre betoppan.
Orcája sápadt,
A ruhája tépve,
Nem mertem nézni
Ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
A hegedűt nézi,
Csak nézi, nézi
S kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
Lefujja porát,
Megpengeti halkan 
A húrok sorát,
Aztán szilajan
Álla alá kapja,
A tépett vonót
A húrokra csapja,
És húzza, húzza
Egyre tüzesebben.
Sohse hallottam,
Ilyet életemben!
Olyan volt, mintha
Röpitne hinta
És rengve-ringva
Szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe
S kristályteremekbe
Az angyalok serge
Játszna velem.
Aztán olyan volt,
Mintha anyám
Ringatna lágyan
Szelid karán
S már szenderegtem
Lassú dalán,
Mikor a vándor
Ment, ahogy jött: lopva,
Hegedűm dobva
Szótlan a sarokba.
Én meg sieték,
Lázban dideregve,
Csuda-hegedűm
Zárni a szivemre.
Esengtem neki,
Kezem összetéve
(Ki nem volt gyerek,
Kinevethet érte):
Hogy jöjjön elő a
Tündér, aki benne
Lakik s az elébb
Szivem telezengte!
Csak jöjjön elő
Fátyolköntösében,
Ahogy tanultam
A dajkamesében,
Csak jöjjön elő
A drága, a fényes
S ami az enyém,
Minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
Rimánkodtam egyre...
S még szorosabban
Szoritom szivemre.
A fa nyöszörgött,
Mintha lelke lenne:
Megtudom mindjárt,
Hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
Szerszámot kerestem:
A hegedűnek
Húrjait leszedtem,
Fájának vésőm
Neki feszitettem
S csak ahogy széttört
Apró darabokra,
Néztem zokogva
A drága romokra.
Ó, de nem a kárt,
Nem a játék vesztit:
Sirattam azt, hogy
Nem találtam semmit...
Azóta eljárt
Az idő felettem,
Nemcsak megnőttem,
Hanem ez egyben,
Meg is öregedtem:
Hiába tanultam,
Meg nem javultam,
Máig se okultam.
Ma is, ami szép
Akad az utamba,
Lelket keresek
Gyerekésszel abba,
Mindig apróra
Bontogatom.
S a semmit mindig
Megsiratom
KERTEM ALJÁN
Kertem alján
lombot ontva
vén akácfa vetkezik,
ablakomba
búcsút mondva
nyújtogatja ágkezit.
Ha szükellő
őszi szellő
simogatja sudarát,
gallya rebben,
halk zörejben
sírja vissza szép nyarát.
Puszta ágad
bármi bágyadt,
bármi búsan bólogat,
vén akácom,
e világon
nincsen nálad boldogabb!
Viharával,
nyomorával,
átaluszod a telet-
új virággal,
lombos ággal
kelteget a kikelet.
KÉT EGYTESTVÉR
Két egy testvér a könyű és a dal,
Soká vajúdó fájdalomnak ikre,
S ahogy kibuggyant, a megenyhülés
Veti színes sugárát mindegyikre.
S az a legfájóbb könnyem, amelyik
Csak fojtogat, de nem birom kisírni,
S az a legszebb dalom, amely csupán
Szivembe zsong, de nem birom megírni.
A KÍVÁNCSI HÓPELYHEK
A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
A KOLTÓI CIGÁNYLÁNY
Méla tücsök vagyok én
Gyalogösvény szélén -
Pacsirtákkal szállani,
Hogy merészelnék én?
Mig ők himnuszt zengnek az
Örökkévalóról,
Én e halk dalt cirpelem
Pila Anikóról.
Nem volt hattyú, hófehér,
Sem királyi kócsag,
A szerelem bújdosó
Gerlicéje volt csak.
Nyárest volt, hogy megpihent
A Petőfi vállán,
Piros rózsát kacagó
Fekete cigánylány.
Erdőd felül feketült
Haragos napszállat...
"Fellegeknél feketébb
Szivemen a bánat!
Várkisasszony habkeze
Teritette rája,
Gyere ide, kacagd szét,
Puszták rózsaszála!"
Puszták rózsaszála volt:
Nyomtalan lepergő.
Erdők gerlicéje volt:
Elhivta az erdő.
Felcikázó fénybogár:
Belehunyt az éjbe.
Rőzsé lobbant hegytetőn:
Hamva szállt a szélbe.
Soha mirtuszt nem viselt,
Se az özvegy fátylát:
De soha nem feledé
Vadgerlice-gyászát.
Ő a költő porait
Legtovább kereste -
Míg le nem szállt rája is
Az örök napeste.
Sirja halmát valahol
Vadszegfű benőtte,
Porló szive megeredt,
Rózsa lett belőle.
Hazajáró csalogány
Sokat sirt e síron -
Selyemkendőül reá
Én e dalt borítom.
KÖSZÖNÖM, HOGY TE VAGY
Köszönöm, hogy te vagy.
Az órát köszönöm,
Amelyben fényül nyert e
Világtalan világ,
Köszönöm, hogy kezed
Kinyújtottad felém,
S árnyául elfogadtál sugárzó
életednek...
Móra Ferenc: Aranykoporsó
A MAGYAROK ÚTRA KELNEK
Ötszáz esztendeje volt már, hogy a hunok elváltak a magyaroktól, és elindultak új hazát keresni. Ötszáz esztendő alatt a magyarok is megszaporodtak Szittyaországban, és elég erősnek érezték magukat arra, hogy Attila örökét meghódítsák.
Mielőtt elindultak volna a nagy útra, a nép öregjei, vezérei, táltosai összeültek tanácsot tartani.
Hét törzsből állt akkor a magyarság. Mindegyiknek megvolt a maga külön vezére, és egyik se avatkozott a másik dolgába. Bizony, ez nem volt jó olyan nemzetnek, amely harccal, háborúval akart új hazát szerezni.
A darumadarak is vezért választanak maguknak, mikor útra kelnek, mondták a nép bölcsei, nekünk is egy fejedelem kell, akinek mindenki szót fogadjon. - A hét törzs hét vezére közül Álmost választották meg a magyarok fejének, aki legöregebb és legbölcsebb volt köztük. A hét vezér aztán megvágta karját, és vérét egy serlegbe folyatta, annak jeléül, hogy amit fogadnak, vérükkel, életükkel is megvédelmezik.
Álmos aztán öregsége miatt fiára, Árpádra bízta a főhatalmat. Elindultak, s el is jutottak hegyeken, vizeken, ellenséges országokon keresztül, egészen addig a földig, amely Attiláé volt valaha. Lassú és sokáig tartó út volt ez. Elöl lovagoltak a fegyveres vitézek, utánuk következtek a négykerekű ökrös szekereken a nők és a gyermekek. Ezek között terelgették a szolgák az óriási nyájakat, marhákat, juhokat, amelyek tejjel és hússal látták el a vándorló népet.
Amely ország népe barátságosan fogadta őket, azon békességgel haladtak át, ahol ellenük szegültek, ott karddal nyitottak utat maguknak.
Így értek el a sok harc és hosszú pihenők közt a Vereckei-szorosig.
A rege szerint, mikor odáig értek, seregestül csaptak le rájuk a táborukat kísérő turulmadarak, s karmaikkal, csőrükkel vagdalkozva, kényszerítették őket, hogy ne kanyarodjanak észak felé, hanem a hegyszoroson át nyomuljanak be mai hazájukba. Árpád seregei Munkács váránál ereszkedtek le a síkra, ott tartottak pihenőt. Álmos itt meghalt, eltemették; Árpád fejedelem pedig megkezdte a honfoglalás nagy munkáját. Rendbe szedte seregét és népét, erről nevezték a helyet Munkácsnak.
MENYASSZONYOMNAK
Édes galambom, jut-e még eszedbe
Az a mosolygós nyári alkonyat,
Amikor szép fejed szivemre hajtva,
Elárulád te titkos álmodat?
Öt éve már s im én eljöttem érted
A régi szóval lázas ajkamon,
Te álmodod-e még a régi álmot,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
Koldús vagyok, a költöző rigónál
Egy árva fillérrel se gazdagabb,
Puha pompa és cifra szolganépség
Nem vár az ócska nádfödél alatt.
Csak két galamb búg rád a tiszta dúcból,
Pintyőke szól a jázminágakon
S csak én fogadlak egy könnyel szememben,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
Szépségednek se lesz sok bámulója,
Betakar holmi névtelen zugoly,
Hová nem hallik a világ morajja,
Síró kacaj és kacagó sikoly.
Ifjúságod nekem virítva hervad,
Mint vadszegfű sívó domboldalon,
Nem lesz, ki érted írigyeljen engem -
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
De nékem szentebb lészel, mint a szentek
És drágább lelkem üdvösséginél
S köréd szerelmem olyan glóriát fon,
Mint semmi gyémánt, semmi égi fény.
Virágait szépséged erdejének
Szivembül csendült dalba foglalom
S bár engem elfelednek, mindig élsz te -
Eljössz-e hozzám, édes angyalom? 
S hűséges szívednek jutalmaképpen
Mást néhány dalnál nem is adhatok,
Hiszen tudod, hogy napszámos szülémtől
Örökül én csak jókedvet kapok.
S amig majd engem tüske, kő kivérez,
Te sem pihensz ám bársonypamlagon -
Eljegyzett társa küszködéseimnek,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
De hogyha a nap szárnyait behúzva,
Kék tengerek vizében elpihen,
Ujult erővel én ölembe veszlek
S megnyúgoszunk a tüzhely enyhiben.
Szedve a boldogság virágait, míg
Álomba ringat lágyan két karom
S virrasztalak, mint fösvény drága kincsét -
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
S ha alkonyúló napja életünknek
A sírhalomnak szélein pihen,
Megifjulunk a csöndes, tiszta multnak
Ránk visszahulló fényin, enyhiben.
És együtt hagyjuk itt e szürke földet,
És együtt föd be jeltelen halom.
Madárdalos, selyemfűs, vadvirágos -
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
Édes galambom, jut-e még eszedbe
Az a mosolygós nyári alkonyat,
Amikor szép fejed szivemre hajtva,
Elárulád te titkos álmodat?
Öt éve már. S im én eljöttem érted
A régi szóval lázas ajkamon:
Te álmodod-e még a régi álmot,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
ÖREG EMBER, ÖREG FA
Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban, ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekes madárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott gyümölcsfákkal telis-tele volt az udvarunk.
Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a császárkörtefákkal meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én fám mégiscsak az öreg diófa volt. Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa, és hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.
Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindnyájáról tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt, s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.
- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc után, mint honvédtiszt.
Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.
- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.
- Mit, te?
- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.
- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.
De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna. Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:
- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?
És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik nagyapó.
- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban. Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagyúr ez a nagyapó. A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni. S a velőscsontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.
Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:
- Nagyapó szeretnék lenni.
- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.
- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.
Édesapám elkomolyodva nézett rám.
- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?
- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.
- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.
Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.
- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.
- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.
- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék.
- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.
- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?
Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.
- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.
Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.
- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.
- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban. Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már. Öreg fa nem haszonra való.
- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.
Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is, s ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam, mint az öreg diófát.
RÓZSÁK MELLÉ 
Ha én lehetnék az idő,
De jó is lenne néked!
Én téged, szépséges szivem,
Szépséged teljességiben
Jaj, hogy megőrzenélek!
Ha én lehetnék az idő,
Fejed fölött megállnák,
Hogy nyarad sohse múljon el, 
Hogy hozzád sohse jusson el
Az ősz, a tél, az árnyék.
Ha én lehetnék az idő,
Virág virágra kelne,
Ahol a lábad földet ér
S az örök ifjúságodér'
Mind téged írigyelne.
Ha én lehetnék az idő,
Ó, éltem rózsaszála,
Tisztán, fehéren és üdén
Röpítenélek által én
A halhatatlanságba!
A SZÁNKÓ
"Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzá foghatót. Fenékig befagyott a patak. A verebek megdermedve hullottak le a fákról. A háztetőkről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni.
Legkülönb mulatságunk mégiscsak a szánkázás volt. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja. Az ülése lószőr vánkos, beterítve bársonyposztóval. A lábtakarója bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra. Tán a kötele is selyemből volt.
Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be meg egy másik szegény gyereket, Favágó
Jánoskát.
Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Fújt a szél kegyetlen', sodorta a tetőkről az arcunkba a havat; de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kiserdőig; ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. Kati néni kutyája, a szegény Morzsa ott nyöszörgött a küszöbön.
- Megállj, Ferkó - mondta Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege! Az öregasszony bizonyosan alszik.
Belöktük az ajtót, Morzsa csaholva szaladt előre.
Kati néni ott gubbasztott a vackán elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
- Nem égett abban tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám; majd' megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment; csattogott-pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót. Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi
szánkónk, amelyikbe egyszer sem ültünk bele.
A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jólesik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jólesik jót tenni a szegényekkel.
A SZELEK
Szeretem nagyon a déli szelet,
Ha fák hegyén szökellve integet.
A természet pajkos suhanca ő,
Csupa vidámság és csupa erő,
Piros palástos herceg, jó barát,
Tisztára söpri az ég udvarát,
Ki danolgat rá derűt, meleget -
Szeretem nagyon a déli szelet.
A keleti szellőt is szeretem,
Ha elbeszélget szelíden velem.
A harmatos hajnal leánya ő,
Ablakot tárok néki, hogyha jő:
Megfrissül minden, mire rálehel,
A tar gallyon is virágot nevel,
Könnyem letörli, mint a lágy selyem -
A keleti szellőt is szeretem.
A nyugati szelet is szívlelem,
Ki sírdogál álmatlan éjeken,
A tengereknek méla vándorát,
Ki elterítve felhőfátyolát,
Aludni küldi a sok csillagot,
Megitat erdőt, rétet, patakot,
Szomjú virágot úton, útfélen -
A nyugati szelet is szívlelem.
De lelkem fázik, szívem szomorú,
Amikor észak zordon szele fú,
Röpködve bősz sűvöltözés között,
Mint óriás sas a világ fölött.
Olyankor egy repedt falú tanyán
Sokat didereg az édes anyám,
Pereg a könnye, szíve csupa bú,
Amikor észak zordon szele fú.
SZEPTEMBERI EMLÉK - Lásd Link
Link
SZERESD A GYERMEKET!
Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok közt vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva-
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.
Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan
S kitárja vidorán a mennyek ajtaját.
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.
Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán
az öröm kertje zsendül, 
Bimbónyi kis keze áldással van tele
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?
Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény,
Egyszerre könny, mosoly ragyog csillagszemén,
Ártatlan kis szívét az öröm megteli
S köszönetét, akár az esti fuvalom,
Mely félve játszadoz a harmatos gallyon,
Oly halkan rebegi.
Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt,
Ringasd el lágyam a szegény kis szenvedőt,
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit:
S míg te a gyermekek könnyét törölgeted,
Egy láthatatlan kéz a csillagok felett
Letörli vétkeid!
SZERETEM ÉN NAGYON...
Szeretem én nagyon
A bárányfelhőket,
Csöndes alkonyaton
El-elnézem őket,
Ahogy legelésznek
Mezején az égnek.
Mikor a nap hunytát
Siratja a harmat,
Terelgetik őket
Friss, fürge fuvalmak
Le a szemhatárba,
A kerek karámba.
Lassan ezüstgyapjuk
Violásra válik,
Néha egy-egy villám
Közibük cikázik,
Mintha ostor volna
Sugarakból fonva.
Mire besötétül,
Elalusznak szépen,
Álmuk a hű pásztor
Virrasztja az égen:
Telihold világa
Aranyos subába.
A SZERETET AZ ÉLET
Ha majd az ige bételik,
S az igért óra érkezik,
Az Örökkévaló szemén
Átalragyog egy röpke fény,
És a föltámadás igéivel
Az arkangyalnak jőni kell.
Az angyal szót fogad neki:
Aranyvesszővel megveri
Mohos sírhalmok oldalát,
És zengi ébresztő dalát:
Reggel van! Ujra nap süt! Emberek,
Ébredjetek, ébredjetek!
A hosszú rabság véget ér,
A földre újra visszatér
Az élet, s boldog vígalom
Zajátul zeng völgy és halom,
Hogy számüzetve elfut a halál,
S az angyalfecske egyre száll.
De sok-sok sírhalom felül
Tovább repül kedvetlenül,
Aranyvesszője nem suhog,
Ajka szomorún susog:
Nektek nincsen miért ébrednetek,
Mert senkit sem szerettetek!
A SZÍV . . . . . . . . . . . 
A szív a legfurcsább csavargó,
vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
de mindig kész van útra kélni,
ha nyílik rája alkalom.
A szív a legfurcsább csavargó,
a tolvaj-utat kedveli,
hiába tiltja tilalomfa,
nem hajt veszélyre, tilalomra,
még vakmerőbben megy neki.
A szív a legfurcsább csavargó,
minden lépése új talány:
onnan szalad, hol rája várnak, 
s hívatlanul oson be másnap
pár ragyogó szem ablakán.
A szív a legfurcsább csavargó,
ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
hívhatják vissza bár ezerszer,
nem látják többet sohase.
A szív a legfurcsább csavargó -
dölyfös kacajjal elszalad,
hogy megalázva, elgyötörve
visszalopódzék a küszöbre,
hol csupa dacból megszakad.
Móra Ferenc: A Szív /Sándor Mátyás film zene./
Link
Móra Ferenc: A Szív
ZENE: RICHARD CLAYDERMAN - MOONLIGHT SONATA
Link
Móra Ferenc: A Szív
Link
VAN MINDEN SZÍVNEK...
Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.
Hanem azért sokáig érezed
A fojtott sírást, halk lélegzetet
Átaltörni a titkos rejteken.
De valahára mégis csend leszen.
Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.
De egyszer aztán, egy ködös napon,
Ha fojtogat az életunalom,
Nem is tudod, hogyan, véletlenül
A pókhálós kulcs elibéd kerül.
Próbálod véle szíved rejtekét,
Örülsz neki, hogy fordul benne még-
Csak akkor kell sirnod keservesen,
Mikor már csak hamut lelsz odabenn.
A VÁSÁR 
Édesapám szűcsmester volt. Hat legénnyel, két inassal varrta a sok szép subát, tulipántos ködmönt. Én gyerekeszemmel föl nem tudtam érni, minek az a tenger sok suba, az a tömérdek ködmön. El nem bírjuk mi azt szaggatni, ha mindennap másikat veszünk is magunkra.
- Nem is nekünk készül az, fiam - okosított föl az édesapám.
- Hát ugyan kinek?
- Mindenkinek, akinek szüksége van rá. Akad ennek mindnyájának gazdája a vásárban. Azért megy az ember a vásárba, hogy túladjon azon, amije van, és vegyen helyette olyant, amije nincs.
Másnap reggel, mire kidörgöltem szememből az álmot, se egy árva subát, se egy fia ködmönt nem láttam a házunknál.
- Mind kivitték azt a vásárba még hajnalkor - mondta édesanyám. - Odakint van édesapád is, árulja. Gyerünk ki mi is, szerencsét próbálni.
Ki is mentünk, hanem én egy kicsit megcsalatkoztam a vásárban.
- Nini, édesanyám, hiszen ez a vásár csak olyan, mint a piac.
- Olyan, fiam. Csakhogy ahány száz ember van a piacon, annyi ezer ember van a vásárban. Mindenki abban bizakodik, hogy ahol ilyen sokan vannak, ott könnyebb adni-venni.
Csakugyan, annyi volt ott az ember, hogy csak úgy nyüzsgött, mint varjúsereg a mezőn. A mi városunk népének is kint sürgött-forgott kicsije-nagyja. A pajtásaim is mind itt hizlalták a szemüket. Ki az állatseregletes bódé előtt ácsorgott, ki a bicskahányást nézegette, ki meg a mézeskalácsos sátrak körül tátotta a száját. Legjobban irigyeltem Jani cimborámat: az a forgó komédiában lovagolt valami furcsa lovon, amelyiknek a farka helyén is feje volt. Odarikkantott nekem is nagy büszkén:
- Gyere, öcsém, huszárnak!
Előbb édesapámat kellett megkeresni. Alig találtuk meg a nagy sokadalomban, a sok mindenféle mesterember közt. Ott álltak hosszú sorban a rostások, a kádárok, a szappanosok; takácsok kínálták a hófehér vásznat, kalaposok a pörge kalapokat, csizmadiák a csikorgós csizmákat, szabók a sok szép ruhát.
Édesapám egy híján mind eladta már a sok subát, arra az egyre is éppen alkudott egy nagy bajuszú juhász. Valami szép pávaszemes, tulipántos, selyemmel kivarrott suba volt. Ahhoz való volt az ára is: kerek száz pengő.
- Így van ez - mondta a juhász, ahogy beleolvasgatta a pénzt az édesapám markába. - Az elébb huszonöt birkát adtam el száz pengőért, most meg öt birkának a bőréért oda a száz pengő.
- Az ám, atyámfia - azt mondja erre az édesapám -, csakhogy két hétig dolgoztam ám harmadmagammal azon az öt bőrön, míg suba lett belőlük. Ehol-e, még a fiam is segített benne. Ő nyögött helyettem, mikor nagyon elfáradtam a bőrtörésben.
- Nagyra nőj, öcsém - ütött a vállamra a juhász, s markomba nyomott egy szörnyen penészes krajcárt. - Végy rajta vásárfiát.
- Nini - nevetett édesapám -, hazakerült a krajcárom. Reggel kaptam a helypénzszedőtől, aztán itt a karimáján lekapartam róla a penészt: azt néztem, jó pénz-e.
- Jó ez, csak volna belőle egy tarisznyával - mondta a juhász -, én az előbb kaptam valami kovácslegénytől. Sajtot vett tőlem.
- No lám - csodálkozott édesapám -, pedig én egy bosnyáknak adtam reggel a penészes krajcárt, mikor botot vettem tőle.
Ilyen gyorsan forog a vásárban a pénz. Énnálam se ért rá megmelegedni a penészes krajcár. Lovat nem adtak érte, vettem rajta cukor-fütyülőt. S úgy mentem haza a vásárból, mint a gőzös: fütyülve.
ZENGŐ ABC
Aranyalma ághegyen.
Bari bég a zöld gyepen.
Cirmos cica egerész.
Csengős csikó heverész.
Dongó darázs döngicsél.
Esik eső, fúj a szél.
Füsti fecske ficsereg.
Gerle, galamb kesereg.
Gyom között gyors gyík szalad.
Harmatos hajnal hasad.
Itt van már a zivatar!
Jó az Isten, jót akar.
Kivirít a kikelet.
Leveles lesz a liget.
Lyukas fazék fekete.
Mese, mese, meskete...
Nádat a szél legyezi.
Nyúl a fülét hegyezi.
Orgonafán méhike.
Összerezzen őzike.
Patakparton pipitér.
Róka szava kicsit ér.
Suhog a sok sas madár.
Szilvafára szarka száll.
Tücsök tarlón hegedül.
Tyúk az árkon átrepül.
Uccu, csípd meg, hóha, hó!
Ürgét fogott a Sajó.
Vércse vijjog délelőtt.
Zörgetik a vasfedőt.
Zsindelyezik a tetőt.
CÍMTELEN KÖNYV - részlet Móra titkos szerelmes verseiből
/ "lám kiderül, hogy nem csak az írásba és régészetbe, hanem alkalomadtán más nők szoknyája alá is elbújt Móra" - Weiner Sennyey Tibor/
XI.
Hogy rokonok vagyunk, az bizonyos,
De olyan különös a rokonságunk,
Az Uristen maga se tudja tán,
Hogy mi egymással hogy is állunk.
Korom szerint apád lehetnék,
S ha húgomul nem védenélek,
Mikor nyakkendőimre gondolsz,
Tarthatnálak kis nénikémnek.
S a lapúbokrok a tanúk rá,
Hogy ma délben kis fiad lettem...
Kis szűzem, ebben az a legszebb,
Hogy más nem érti, csak mi ketten.
1932. VII. 2.
XIV.
Tücsökkirálynő, zöld szemű Titem,
Gavallér voltam hozzád, azt hiszem.
Főm ezüst koronáját neked adtam,
A Balatont a szemedre irattam,
A fecskéimet véled megfeleztem,
A rétpokrócot eléd teritettem,
Az ürgéim mind neked szalutáltak,
A gyíkjaim mind a farkukra álltak,
Szolgáid lettek a nap és szelek,
Vadgerlicék, fűszálak, levelek,
Egészen tétlen magam sem maradtam:
Szám piócáit kis melledre raktam,
Maradék eszem az öledbe tettem...
Tücsökkirálynő, mit nevetsz felettem?
XXI.
Asszony meg nem csalt soha engem,
Se untalan félre nem vetett, -
De én megöltem valamennyit,
Ki engem szeretett.
Volt, akit gyors statáriummal,
Volt, kit kinvallatás után,
Vérpadra vittem valamennyit
Szivem várudvarán.
Az egyikkel bürköt itattam,
Könnyeim méregitalát,
Másiknak fojtogató csókkal
Szivit haraptam át.
Kit így, kit úgy. A szerelemben
Egyiknek meg kell halnia.
S én öltem, nehogy énbelőlem
Legyen halál fia.
Kis Tit, aranyfény, bosszuálló,
Immár a hóhér van soron:
Most már te fogsz elhagyni engem,
Ártatlan gyilkosom!
XXXV.
Cimtelen könyv
Ez a kis könyv cimtelen,
Mint akinek szentelem.
Mid vagyok, te sem tudod:
Sem szeretőd, sem urad.
És te se vagy énnekem
Mindenemnél egyebem.
,,Akkor jó" ...Kis gyíkdalok,
Rejtektekbe fussatok!
S addig ott aludjatok,
A míg én meg nem halok.
S ki csak akkor jőjjetek,
Mikor én már nem leszek.
Ámde akkor sorra mind:
Ametiszt, smaragd, rubint!
Gyöngy, berill, topáz, zafir,
Vérrel irt sok kis papír!
Piros mise
Kis Tit, most én imádkozom:
Szerelmi olvasómat morzsolom.
*
Szentélyem a ránk zárt szobád,
Misézni vár szétnyilt ruhád.
Egészen el, irígy lepel,
Csodáimat mit rejted el?
Két büszke melled két havas orom:
Az üdvözlégyet arra csókolom.
A Miatyánkomtól se félj:
Szád attól nyitja szét a kéj.
Parázsló nyelvecskéd fülembe
Mint gyónás titkát úgy veszem be.
A hét főbűn, hét főerény:
Reszketnek ujjam hegyén.
Míg végre az aranykaszálón
Az igaz útat megtalálom:
Útmutatóm egy kis eperszem,
Csókommal arra rátelepszem.
Innét az út az égbe megy, -
Hallod-e, hogy sóhajt a hiszekegy?
Hiszek... forró kezed kutat, -
Meg is találja az Urat...
Vérünk virága a borunk,
Egymás kelyhéből áldozunk.
Villám cikázik a velőn keresztül,
Tört hangok örök orgonája zendül.
És feküszünk hosszan egymás szivén,
Megüdvözülvén a piros misén.
Link
MÓRA FERENC OLDALA - AHOL MINDENT MEGTALÁLSZ A KÖLTŐVEL KAPCSOLATBAN; KLIKK IDE!
Link
Móra Ferenc - Kincskereső kisködmön 6. fejezet / hangoskönyv
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Móra Ferenc |
|
|
|
|
|
Offline
