Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Váci Mihály versei
  2016-07-11 20:00:14, hétfő
 
 










VÁCI MIHÁLY VERSEI


Váci Mihály (Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. - Hanoi, 1970. április 16.) Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, műfordító. Kulturális delegáció tagjaként Vietnamban érte a halál.

Versei többségének maradandósága és a Kádár-rendszer ideje alatti, népszerűsége ellenére, Váci mára félig-meddig elfeledett, méltatlanul mellőzött költőnek tekinthető.

"Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!"
Váci Mihály








AZTÁN...


Emlékszel? Aztán milyen jó volt
Hozzád fordulni - és Te édes! -
Hogy doromboltál hogyha csókot
Súgtam égő füled tövéhez.
S alvás előtt egymás ölében
még fészkelődni, s megfordulva
fel-felkérdezni, félig ébren:
"Szeretsz? " "Szeretsz még?! " - újra, újra.
Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál szívemhez
és magadról megfeledkeztél







BÍZNI NEHÉZ ...


Bízni nehéz. Égnek a lámpák.
Hűs síneken döcög az éj.
Vándor repesz - szívünkhöz ér
a búcsú perce - már kiáltják.

Bízni nehéz! - kigördül szívem,
és súlyosabban, mint a gép.
Milyen holdak és milyen ég
felé viszik a sínek innen?

Te itt maradsz - én utazom.
Ki tudja mégis ki megy el?
S ki megy messzebbre az úton,
amelyen vissza sose lel?







CSAK EZT AZ UTAT EL NE HAGYJAM


A jegenye-fasoron által
az út velem a Napba szárnyal,
a Napba, mely az útnak végén
vörös tűzben vár a hegy élén.

A jegenyesor kivont szárnnyal
emel, repít a tájon által,
vörös Napba, mely a hegyélen
vár reám, hogy tüzét elérjem.

A jegenyék rajongó lázban
szállnak az egekre kitártan
és sóváran úgy énekelnek,
kell, hogy én is dalra keljek.

Kell, hogy én is énekeljek,
velük én is szárnyra keljek,
s a hervadó Napot elérjem,
míg át nem hajlik a hegyélen.

A hervadó Napot elérem,
ha át is hajlik a hegyélen,
s ha ma lehervad, holnap felkel,
ragyog reám kék1őbb egekkel.

Beragyog a Nap, merről felkel,
kísér, vezet tiszta egekkel,
s vár majd reám az alkonyatban,
csak ezt az utat el ne hagyjam.

Csak ezt az utat el ne hagyjam,
jegenyesort az alkonyatban,
mely küszöböktől hoz idáig,
s körül a Földön - visz hazáig!







DAL ÚTKÖZBEN


Felhő, felhő, szétszórt álom,
Száll a tűnő láthatáron,
Megyek a csikorgó úton,
Meddig, meddig, még nem tudom.

Megyek a csikorgó úton,
Meddig, meddig, még nem tudom.

Olyan a csend, olyan néma,
Hogy fel kell zokognom néha,
Olyan messzeségek, vágyak,
Nem is tudom, neki vágjak.

Olyan messzeségek, vágyak,
Nem is tudom, neki vágjak.







EGY-RANGÚ NÉP


Olyan kis ország a hazám,
- ha szívemre szorítanám:
átütne rajta szívverésem,
mint szivárgó vér a kötésen...







ESŐ


Esik az eső, - én helyettem
kérleli az utcakövet.
Esik az eső, - én helyettem
veri az ablaküveget.

Mintha én sírnék, sírdogálnék
ily országos fájdalmasan,
mintha én járnék be egy földrészt,
panaszkodnék hatalmasan.

Mintha én járnék kinn az utcán
az esernyők fölött szipogva,
én cirógatnám hazám földjét,
szétfutva minden keréknyomban.

Mintha én bújnék kazalba,
a boglyákba, nádereszekbe,
mintha én ivódnék a mélybe,
magok szívére kérezkedve.

Esik, mintha én indulnék el
járhatatlan utakra, sírni,
esik - akárha én akarnék
borongó felhővé kinyílni.

Esik - akárha én dobolnék
az ablakon, híreket hozva,
akárha sírásomban ázna
papírba vont sok égi rózsa.

Esik - akárha dudorásznék
egy dalt, amit mindenki ismer.
Esik, akárha én suttognám,
mit kimondani senki nem mer.







EZT! ITT! MOST! - részlet


Itt kell a napok hordalékából
kimosni életem maroknyi aranyát;

Váci Mihály: Ezt! Itt! Most! /Lukács Sándor/

Link








ÉS MI ÉLÜNK!


Élni, élni, élni, élni... - élni kell!
Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élni kell!

Élni kell, mikor kimondják: -"Rák!" - "Gümőkór!"
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják: - "Létszámfeletti!"
Élni kell, ha sziszegik: "Már nem szeretlek!"
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál: - "Későn jöttél!"
Élni kell, ha hirdetik: - "Életfogytiglan!"
Élni kell, ha dob pergeti: - "Golyó által!"
Élni kell még, élni kell még pár óráig!

Élni kell, bár tudjuk jól,hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: - nem lehet élni!

S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: - egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élünk, élünk!

Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük - nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!







FECSKE


Fecske, fecske, könnyű fecske,
lebegsz, lobogsz az egekbe,
súlytalan pehely!
A vihar nem tud leverni
téged, kit egy leheletnyi
sóhaj felemel.

Te vagy az első madárka,
mely a feldübörgő gyárra
először repül,
s ereszét, helyet keresve,
sáros csőrrel érintgetve
csókolod körül.

Áldott náderesz! Lakója,
ideköltözött alóla?!
Nézd! könnyel teli
szemmel fogad minden ember,
s a legféltőbb lehelettel
fészked béleli.

Régen partokon fészkeltél,
de mikor az ős vizeknél
cölöpház meredt,
eresze alá költöztél,
sejtve: a jövő idő mély
fészke az neked.

Most, hogy a nádereszaljat
elhagytad s itt választottad
fészked új helyét:
dalod zengi: már itt érzed
fészek óvó ezredévek
biztos melegét!







FOGADJATOK MAGATOK KÖZÉ


Visszajövök közétek újra.
Szorítsatok nekem helyet.
Hagyjatok valamiért élni,
ha magamért nem élhetek.

Közétek, elvegyülni vágyom,
hogy ne legyek boldogtalan,
s ha annak kell maradnom végül,
hát ne legyek az egymagam.

Közétek vágyom - érezhessem
példátokon, hogy el lehet
viselni, tűrni itt a földön
valahogy minden életet.

Míg itt volt - nem tudtam mire szánni
a két karom, erőm, hitem;
most alig ver: - legyen akármi,
csak megdobogtassa szívem!

Másokért él - mit is tehetne -,
ki magáért hasztalan élt,
s ki nem tud élni már magáért,
az meg tud halni másokért.

Éltem: - s ez halni megtanított.
De nektek nem kell a halott.
Már nem a célt keresem én, csak
valami irgalmas okot,

egy könyörületes, kegyelmes
ürügyet: - ezért szorítom
feltámaszkodó sorsotoknak
erős térdeit oly nagyon.







GYALOG SZERETTEM VOLNA JÖNNI


Gyalog szerettem volna jönni
a porral lepett füveken,
mezitláb,hogy frissen érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora,mikor megérkezem.

Gyalog szerettem volna jönni,
hogy érezzem: -a telt kalász,
a rét sok térdeplő füve
elém borul,el nem eresztve,
s lábam kérve kulcsolja át.

Gyalog szerettem volna jönni,
át a szorgalmas földeken,
mindenkinek által kiáltani,
mezsgén átlépőni, ezetrázni:
"Na és a munka ,hogy megyen?"

Gyalog menni az utcán végig,
előre köszönni ott.
Tornácon üldögélni,mint régen,
hogy mindenki arcomba nézzen,
s mondják:-"Semmi se változott!"

Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezitláb, hogy sirva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.










HA ELHAGYNÁL...


Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?







HA ÉRDEMES - HA NEM


Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
Érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj;
- a túloldal ne lássa
mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
lefödne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni
kínban azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen
nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.

Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
- vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül.

Mindez ma sem volt könnyű
- s nem lesz könnyű sosem
- de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes, - ha nem!







HA ITT NEM TALÁLSZ


Ha itt nem találsz, keress meg ott.
Újra kell kezdeni mindent,
minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet
és minden életet
kezünket mindenkinek
újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,


megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban
mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol.







HA RÁD GONDOLOK - VIRÁGZOM


Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? - rám szól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom, csak a te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyen-túli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.

Bezárt szárnyaid
bennem fájnak,
sírásaid
mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.

Bennem egy hegedű
érintetlenül,
- óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rád gondolok - virágzom.

Mi él, éltet,
Neked virít.
Kristályként bezár
sorsom magába,
s rózsaként kinyit.







HAZA, HOZZÁD, HÉT HÍDON ÁT!


Haza, Hozzád, hét hídon át!
Sietni síró síneken!
Utánad, ezer út után!
Fergetegek, fordulatok
fogatagából csak Feléd!
Tévelygésekből Rád találni.
roskadásban Téged remélni,
törtetésekből törekedni,
törötten is törődni Véled!
Kötöttségekből szabadulva
ragaszkodni megkötözötten!
Terméketlen gondok után
termő gondodról gondoskodni!
Hitegetések hálójából
kivetődni a hit partjára!
Küzdelmek gólyalábairól
leszállni és melletted járni,
keserű szájjal kedveskedni,
ökleimet kinyitni ölben,
bujkálás után Hozzád bújni,
és örök-éber életünkből
életre ébredni, éledni!
Roskadásban Téged remélni!

Tévelygésekből Rád találni!
Forgatagok, fordulatok
fergetegéből csak Feléd!
Utánad ezer út után!
Sietni síró síneken
haza, Hozzád, hét hídon át.

s rózsaként kinyit.







HŰSÉG


Ha szereted magad azért,
mert az enyém vagy,
becsülöd tisztaságodért,
mely nekem fényt ad;

ha akarod, hogy büszke légy
magadra s joggal,
s magadig naponként felérj
tiszta homlokoddal;

ha akarod, hogy az maradj,
ki vagy- szemedben,
s nyitott szemmel nézhess- magad
magaddal szembe;

Ha önmagadhoz hű maradsz:
- hű énhozzám is;
maradj mindig az, aki vagy,
s a szívem már hisz.







KETTESBEN ÖNMAGAMMAL


Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.

Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.







KÉNYSZERŰ GŐG - részlet


Biztass, hitess vagy áltass engem,
hogy jól csináltam, amit tettem.
Emeld fejem magasra itt
a kétségek hada felett,
vond fénybe vad csikorgó útjaim,
amelyeken vacogva elmegyek
félelmeim sziklái közt,
öklömben védve a szívem,
mikor a fényben feltűnő
partok felé a hidat keresem







KÉT SZÁRNY


Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égre szálló madár,
ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.

Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
- szárnyak lettünk egymással.







MERT EGYEDÜL...


Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
amiért élni érdemes, mert egyedül
a küszködés szép szele kifullad az égen.
Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
a szív nem dobban többé forró rózsát,
csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
a vér-erek sudár hárfáján elhal
a könnyű ujjal keltett zene bennünk.
Az arcunk, mint folyókon a holtak
zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén
s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel
üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve,
Mert egyedül a halál gyökér íze
olvad a szánkban - ó, mert egyedül
nem nyílik számunkra a déli égbolt,
amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.
Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
melynek földjébe keserű gyökérrel
foganni vágy csírátlan szívünk.








MÉG NEM ELÉG!


Nem elég megborzongni
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni
Fagyot is bírjon el,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.

Nem elég álmodozni,
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
Hogy milyen kor jön el;
Jövőnket? tudni kell!

Nem elég a célt látni;
Járható útja kell!
Nem elég útra kelni,
Az úton menni kell
Egyedül is! Elsőnek,
Elöl indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
Aki vezetni mer!

Nem elég a jóra vágyni:
A jót akarni kell!
És nem elég akarni:
De tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell:- az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: -az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
De seb és szenvedély,
Keresni, hogy miért élj,
Szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!
Több kell: - a nemzetért!
Nem elég: - a Hazáért
Több kell most: - népedért.
Nem elég: Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
Kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!







MÉG NEM KÉSŐ - részlet


Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön,
valami, valamikor, valahol...







MINDEN TEÉRTED


Minden Teérted, minden csak Tenéked.
Veled vitázik minden gondolat.
És mindenik csak tebelőled éled,
te vagy, kit szoroz, kivon, összead

az elme, - pontos összeg csak tevéled
lesz a világ: - tökéletes, ha vagy!
Míg észreveszel, látsz - csak addig élek:
benned, veled hiszem még harcomat.

Épülő sorsod világot megértet
velem - s milliók sorsára mutat:
szerelem bennem már csak érted ébred,

s csak tetőled kelhet bennem harag.
Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek:
így adva - csak tenéked magamat.







MINTHA


Ez a folyó itt mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna;
- az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.

Mintha élet lenne az élet,
éltetne is, míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.

Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.

És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz , mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél.

Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát!

A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.

Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.

Ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne.







MONDD, KEDVESEM, MILYEN A TENGER?


Mondd, Kedvesem, milyen,
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet
ölet sosem lel.
Milyen a part, ahol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány;
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
a szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőtt szárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennünk fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!







NEHÉZ A SZÍVÜNK


Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
Jobban kellene szeretni magunkat,
hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.

A szíveink egymásra zúzva hulltak,
eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
Sebeinkért szeretjük már a múltat;
és a jövőt: - lesz mit felemlegetnünk.

Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak

ütése alatt ragyog a szerelmünk.
Egymást szeressük már - ne csak magunkat
Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.







NÉLKÜLED


Elmúlnak így az estjeim
nélküled. csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
- szemem ki sem nyitom
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földbe ver:
le-lehullok, de sóhajom
utánad- felemel.
Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára akartál mondani.







OSZTANI MAGAD


Osztani magad: - hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni: - hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni - eső a homokra -
sivatagnyi reménytelen dologra
s ha nyár se lesz tőled - s a táj se zöldebb:
- kutakká gyűjt a mély: - soká isznak belőled!







ŐSZ


A fecske az égbe nyilalt,
mégis a szívbe hasít.
Az égen a kékszinű dal
könnyű búra tanít.

Zizzen. Valami közeleg,
s valami távolodik.
Szíved a hűs delejek
közt remeg, ingadozik.

Állsz suhogó szárnyak alatt,
szíved a tenyereden.
Sóhajtsz. - Hova állj, ha maradsz?
s ha mégy, milyen fény fele menj?







PIPACSOK A BÚZAMEZŐBEN


Búza, búzakalász!
véle szél hadonász:
hajlik, lengedezik,
amíg cseperedik.
Búza, búzakalász.

Színe még nem arany:
mint a fű, csak olyan.
Szerte búzamező
zöld színben repeső,
- színe még nem arany.

Amíg érik a mag,
lassan, jó nap alatt,
- könnyű kis pipacsok
szirma, lángja lobog,
amíg érik a mag.

Messze virítanak.
Lenge szirmaikat
rázva vérpirosan,
mag felett magasan,
messze virítanak.

Tőlük piros a táj!
- "Ime itt van a nyár!"
Őket nézegetik,
szép csokorba szedik.
Tőlük piros a táj.

A zöld búzamezők,
észrevétlenek ők!
De lehull a pipacs,
s felragyognak a nagy
érett búzamezők!







RÓLAD BESZÉLEK MINDIG


A teremtés sötét barázdái fájnak
énbennem s Te mélyükben percenkint megfogansz.

Merengéseim mély kútjából
fellebegsz
lengő
arany
veder
kristályosan és kék illatokkal,
s neved szomjas ajkamhoz ér.

A lombos idő gallyai homolkomba
verődnek, lehajlanak az ágak,
és minden napnak Te vagy a gyümölcse.

És én Terólad beszélek mindig
mindenkinek a lázas esteken,
komoly délutánokon - én csak Rólad beszélek,
Mert nem tudom kimondani neved.







SEMMI AZ EGÉSZ


Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorúan:
- Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.







SZÁZEZER ÚT


Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.
Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom.
És ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok.
Mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, a nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.
A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.
Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom







SZÁZHÚSZAT VERŐ SZÍV


Szolgált a szerelem - szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.

Jónást a cet: - magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott - de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

Dolgoztam - mint az akác-törzs a homokon -
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam - s a földre hajoltam
madarak lábanyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak - kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.

Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
És engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én - a tiszta lencse.

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem - de a sorsom
történelem és ezerévnyi!










SZEBB ÖRÖM


Szívem alatt ragyogsz.
A csillagok csipkéje remeg az ablakon.
Érzed? Ez itt a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.

Mondhatnám ezt is még: Ó, harmatos
alma a tested, s rá a fény havaz.
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
s hogy női test, izgató és igaz.

És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítsz forrón, sírva magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.







SZELÍDEN, MINT A SZÉL


Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak, s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítettem
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.







VALAMI NINCS SEHOL


Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jótevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- ,,Valahol! Valamikor! Valami!''
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...










VÉGÜL


Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! Úgy vágyik valakire,hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék.
Úgy menekül, kapaszkodik.
Csak az kell, hogy legalább a szive tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri,
hogy a szive ne is tessék.
Megszelidül a magánytól, s annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?


Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget,
csapásokat, ezüstös karácsony estét?
Egyedül felérni ésszel a múlást,
azt, ami van és azt, ami lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sir csak,
hogy valakit szeressen még, szeressen még.
Legye, aki megengedje:
rá gondolva tölthessen el egy estét.

Váczy Mihály: Végül

Link








VIGYÉL EL INNEN


Egész nap rád gondolok,
Vigyél el engem innen.
Emlékeink szénapadlásán
tedd fejem alá a karod.
Vigyél el - szavaid úgy ringatnak,
mintha vinne régi fiáker.
Csontomat összetörték,
megtaposták az arcom,
gázoltak a szemembe,
kioltották a homlokom,
letérdeltettek engem,
kaján dereseikre húztak,
kötöztek kalodába,
kutyámat elzavarták,
tereltek a terekre,
és legelték a lelkem.

Egész nap téged várlak,
a haragod is meggyógyít.
Szerettem volna kiáltozni,
orvoshoz elrohanni,
ha lenne még oly kocsma,
ha lenne még oly templom.
Szerettem volna sírni,
széjjelverni az arcuk,
a térdüket átfogni,
a kegyelmüket kérni,
géppuskát keríteni,
vagy egy templomi zászlót:
ügyészt, védőügyvédet,
papot, anyámat hívni:
menlevelet szerezni,
vallást, új hitet, törvényt,
érveket: - ne bántsuk egymást.
Nincs igazatok! - magyaráztam.
Nekem is igazam van! - kértem.
Befogtam a fülemet végül,
könyörgésem ne halljam.

Egész nap téged várlak.
Vigyél el engem innen.
Te tudsz helyet a Földön,
hol nélkülük is van élet.







VIRÁG


Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.

Állad remegve fogom kezembe,
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokomra: - Láss! És mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.

De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.













 
 
0 komment , kategória:  Váci Mihály   
Váci Mihály: Végül
  2015-01-27 21:30:40, kedd
 
 







Váci Mihály: VÉGÜL


Végül nem bán már az ember semmit,
semmit, csak szeressék!
Jaj! Úgy vágyik valakire,hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék.
Úgy menekül, kapaszkodik.
Csak az kell, hogy legalább a szive tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri,
hogy a szive ne is tessék.
Megszelidül a magánytól, s annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?


Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget,
csapásokat, ezüstös karácsony estét?
Egyedül felérni ésszel a múlást,
azt, ami van és azt, ami lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sir csak,
hogy valakit szeressen még, szeressen még.
Legye, aki megengedje:
rá gondolva tölthessen el egy estét.


Váczy Mihály: Végül

Link











 
 
0 komment , kategória:  Váci Mihály   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2021.08 2021. Szeptember 2021.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 36 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1796
  • e Hét: 8140
  • e Hónap: 34763
  • e Év: 172135
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.