Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Bodnár Éva - Hónapok
  2016-04-10 20:30:21, vasárnap
 
 




Bodnár Éva: Hónapok



JANUÁR




Zúzmara reszket a fákon,
kopog a januári reggel,
és vidám, farsangi hangulat
köszönt ránk a téli hideggel.



FEBRUÁR




Gyertyaszentelő Boldogasszony,
mutasd, a tavasz eljön-e?
Felébred végre, vagy árnyékát látva
hideget jósol a medve?
Gyertyaszentelő Boldogasszony,
vigyázd a csecsemők álmát!
Űzd el házunkból a gonoszt, a rosszat,
áldd meg az élőt, s halottainkat!



MÁRCIUS




Eső cseppen,
borzas rügy ül az ágon,
Lassan élednek a színek
a szürke tájon.
Néha még fagyos a reggel,
néha még hideg szél
csókol szájon,
de öreg harcos már a tél,
ereje fogytán - elalél...
Pilláin márciusi álom.



ÁPRILIS




Áprilisban rügy kipattan,
fürdik a rét zivatarban.
Egyszer derű, máskor ború:
Bolond, aki most szomorú!
Viszket már a földnek háta,
ekevasat nagyon várja.
Újra itthon fecske, gólya,
Tavasz igaz hírmondója.



MÁJUS




Ráismerünk színeiről,
ráismerünk illatáról,
fényben úszó tarka réten
virágot kötő kislányról.
Érezzük friss leheletét,
megújúlást hozó kedvét,
és az áldott meleg esőt
permetező szeretetét.



JÚNIUS





Szent Iván éjjelén égnek a tüzek,
parázson táncolnak fiatal szüzek.
Forró az éjszaka, forró a nappal,
táncot jár a Hold a csillagokkal.
Szent Iván tüzei nappal is égnek,
forró a június - viharok jönnek.
Iskolás öröme Péter-Pál napja,
Iskolatáskáját sarokba dobja...



JÚLIUS




Már tombol a nyár.
A Nap forró tűznyelve megéget,
a jószág is csak félve jár,
árnyékban keres menedéket.
A hőség maga rekkenő,
hadrendbe állva aratnak a gépek,
Csak húzza lábát az idő,
Lelassul minden élet.


AUGUSZTUS




Frissen kötözött szalmabálák,
letarolt földeken:
Augusztus képe ilyen.
Új kenyér kerül az asztalra,
új élet tüze lobban,
Hálát adunk mindezért:
Augusztusban...



SZEPTEMBER




Ó, milyen csodás hónap!
Színei letaglóznak.
Gazdag termésnek örül az ember,
mindezt elhozza a szeptember.


OKTÓBER





Október - hűvös szél, vad eső,
máskor meg aranyló őszidő.
Hordókban már a hegy leve,
érleli pincék hűvöse.
Lassan ritkuló lomb körül,
egyetlen magányos sas repül.
Nézi a tájat, s elmereng:
Odafönt jobb, vagy idelent?



NOVEMBER




Hideget üzen november,
megfakult színeiben bánat.
Túl sötét, túl morcos ahhoz,
hogy bármit is vidámnak lássak.
Pedig a Tél hírnöke ő,
zimankós reggelek kovácsa,
hol elárvult ereszek fölött a szél
fagyos sóhajú táncát járja.


DECEMBER




Tegnap még végigcsordult
egy-egy könnycsepp
az őszbe hajló lombok halmazán,
ma már fehéren csillog az avarban:
a Tél fagyos mosollyal szalutál.
Kopasz ágon didergő madárka...
Tán virágos rétről álmodik?
Vagy csupán az ablak fénye vonzza -
lágyan, simogatón melegít.
Szűzies a táj így hófehérben,
ünnepre készül a nagy világ.
Fenyőgallyon csillagszóró fénylik -
békés ez a karácsonyi kép. -
Boldogan harsog a gyerekhad:
Bár mindörökre megmaradna így!







HOGY MIT KÍVÁNOK NEKED AZ ÉV MINDEN NAPJÁRA?


Azt, hogy lássál,
Hogy a sötétben is lásd a fényt,
Hogy a háborgó világ ellenére is
béke lakjon a szívedben.
Hogy egyedül se legyél magányos,
Hogy tudjál örülni a vannak,
Hogy ne hazudj magadnak hamis örömöket,
Hogy megtaláld a kezdet tisztaságát,
Hogy ne sirasd az időt,
Hogy meglásd benne a végtelen lehetőségét,
Hogy a csendben,
a benned levő csendben
meghalljad a lelked szavát.
Bölcsességet kívánok,
sok-sok bölcsességet,
Hogy felismerd,
Hogyan helyes lépned,
Mit érdemes meglátnod,
Mit kell megtenned,
Mit kell szólnod,
Hova kell eljutnod.
Hogy soha semmit ne kelljen
megbánnod.

(ismeretlen)










 
 
0 komment , kategória:  Bodnár Éva  
Bodnár Éva
  2016-04-10 10:00:21, vasárnap
 
 





BODNÁR ÉVA


Bemutatkozás

Bodnár Éva vagyok. A Felvidéken élek egy Tisza parti településen. Számomra az olvasás a legszórakoztatóbb elfoglaltság. Már kisgyerekként is a könyvek voltak a legjobb barátaim. A betűk szerelmese vagyok. Általuk ismertem meg anyanyelvem gazdagságát, népi hagyományainkat, történelmünket. Aztán írni kezdtem... Először csak úgy, mint sokan mások - az asztalfióknak.

A versírás számomra az önkifejezés olyan eszköze, amelyet valamilyen belső kényszer irányít. Boldog vagyok, ha gondolataim, érzéseim másokban is visszhangra találnak.

Verseim, írásaim 2003-tól jelennek meg Szlovákia legrangosabb irodalmi lapjában, az Irodalmi Szemlében. 2006-ban az a megtiszteltetés ért, hogy a kárpátaljai Credo Verséneklő Együttes "Indián ének" című lemezére felkerülhetett két versem, Ivaskovics József megzenésítésében. Magyarországon több antológiában is jelentek meg verseim, míg 2010 decemberében végre kezemben tarthattam bemutatkozó kötetemet "Teher alatt a pálma ..." címmel, amely válogatás az elmúlt évek verseiből. Azóta számos újabb versem került megzenésítésre és 2011-ben megjelent közös lemezünk a Credo Együttessel, "Fohász a hazáért"címmel. A lemezen tizenöt megzenésített versem hallható.



Link








ARATÁS ELŐTT


Amerre nézek,
lágy fuvallat táncol
a búzafölddeken.
Itt állok előtted,
mindennapi kenyerünket
imában hordozó
szent termőföld.
És nézem pipacsokkal
tarkított végtelen
arcképed.
Magadban hordozod
a természet szavát,
az anyaföld színét
és illatát.
A termékenység
élő képe vagy...
Óh, mily boldog a test,
mely befogadja
gyümölcseit e földnek!
Kár, hogy nem ölelsz
még nagyobb teret,
hogy kaphasson belőled
minden éhes száj
egy falat kenyeret!
S nem torzítaná el
a látványt a tudat:
Míg egyik ember kenyérért
mond áldást,
addig a másik - bizony -
éhes marad!







ÁLOMVILÁGBAN


Vi­gyél ma­gad­dal álom
mes­­szi­re...
Hogy az élet se­be­it
el­fed­je az il­lú­zió.

Vi­gyél ma­gad­dal ak­kor is,


ha sen­ki nem kí­ván­csi ar­ra,
mi­lyen volt ott küz­de­ni,
hol az ál­mo­kat már
nem szok­ták ér­te­ni!







BETŰBE SZEDETT ÁLMOK


Ajkamon a szó:
...anyámat idézi.
Álmok szép világa,
Boldogsága ez.
Cifra képet festek,
Csupa sárgát, zöldet...
Délibábos hajnalt,
Erdőt, s hegyeket.

Érzem hűs illatát
Fenyőerdőidnek.
Garabonciásként
Gyalog érkezek.
Hiszem: megtalálom
Igaz boldogságom,
Így neked adhatom
Jobbik énemet.

Kell a boldogító,
Lélekmelegítő,
Mindörökké tartó
Nagy-nagy szerelem!
Nyugalom és béke,
Olyan, mint az égbe
Ólomsúllyal vésett
Örök életem.







BIZTATÁS


Mindig csak várni, hogy a dolgok eléd jönnek,
nem lehet.
Folyton azt lesni, mikor kapsz újabb
esélyeket,
Buta döntés: ne tedd!

Inkább lázadj fel, kelj ki önmagadból őrülten,
hogyha kell,
Ne mondhassák azt rólad, gyáva kolonca vagy
a sorsnak...
Vigyázz, mit miért teszel!

Vedd kezedbe a sorsod, hisz nem vagy
ostoba.
Ne hagyd, hogy elkábítson a vesztesek
mosolya.
Emberként élj, emberként harcolj!
Úgy, ahogy megálmodtad egykor







BŰNÖM, HA VAN...


Bűnöm, ha van...: Ne bántsatok!
Lelkemet tépi éles karmotok.
Belém hatoltok, mint a férgek...
Hagyjátok végre, hogy éljek!
Nem várok feloldozást!
Ha irgalom nincs bennetek -
Engedjetek... Csöndben megyek.
Nem viszek magammal mást,
csak tavasz-illatot, s egy szót: Boldogság!

Bűnöm, ha van, bocsássa meg az Isten!
Bocsássa meg, hogy tiltott gyümölcsöt ettem!
Ő tudja csak keserves harcomat!
Az önmagammal vívott csatát, kudarcokat...
Ó, mennyi szenvedésért jutott csekély öröm!
...de azt is megköszönöm!
Bocsássa meg az Isten, ha vétkeztem!
Bűnöm csak annyi, én csak annyit tettem,
Titokban bár, de szívből szerettem!







EGY PILLANAT VELED


Amikor simogató kezed felém mozdul,
csöndesen megnyílik a szívem,
és magába zárja érintésed,
ahogy becézel, ringatsz kedvesen.

Kizártuk az időt, a tér is csak annyi,
ahol most együtt vagy velem,
nem számít rajtunk kívül semmi,
csak a pillanat, mely örök s végtelen...







EGYÜTTÉRZÉS


Tisztelet jár az asszonyoknak!
Kik ha sírnak, csöndesen zokognak...
...és szeretnek, szülnek,
gyászolnak, temetnek.
Aztán meghalnak, majd
újra megszületnek!

Tisztelet jár az asszonyoknak!
Gyönge testben, igaz harcosoknak.
Bár nem írnak törvényt:
velük betartatják -
s cipelik a világ
összegyűjtött kínját!

Tisztelet jár az asszonyoknak!
Mindenütt, hol fegyverek ropognak.
Hol romba dől otthon,
sors csapása végett...
de mégsem szűnik meg
az asszonyi ének!

Tisztelet jár az asszonyoknak.
Sötét éjszakában álmot vigyázóknak.
Csöndben imádkoznak
összekulcsolt kézzel,
Bátran szembenézve
számtalan veszéllyel.

Tisztelet jár az asszonyoknak...
Mindazért, mit egész lényükben hordoznak!
Mert nélkülük sokkal
szegényebb a világ,
Adassék hát nekik
mindig egy szál virág...

...és tisztelet, mert olyan sokat adnak!
Még ha szívük fáj is: mindig mosolyognak!







ELMÉLKEDÉS


Előttem sorban a betűk...
- fehér papíron fekete sereg -
...egymáshoz illeszkednek úgy,
mint viharban az apró porszemek.

A betűk formálják a szót.
A szónak rendje van: üzen, tanít.
Ne tékozold el hát soha!
Becsüld erejét, színét, titkait.

Ne szaporítsd! Tanuld meg jól:
Aki bölcs, az alázattal beszél.
Nem tűr idegen díszeket,
de az ősi forráshoz visszatér.

S úgy merít belőle, mintha
áldozatra készülne Istennek,
Mert szent e kincsek tárháza,
hol anyánk szavai újra élnek.

Szavak... és még több gondolat,
bennük vágyaink valóra válnak,
És eltékozolt álmaink is
egyszer talán majd ránk találnak.








ELSŐ ÉVFORDULÓ


Szíven ütött a csend.
Idebent elém térdelt
a magány, s hiányod.
Többé már nem vársz
kedves mosolyoddal
az ajtóban állva...
Üres a ház - itt minden árva!
Emlékeim közt kutatok.
Keresem arcodat, hangod
lágy simogatását -
keresem az érzést,
ami minket összekapcsolt,
és a lelkemig átjárt.

Megérint a hidegbe burkolt
elmúlás..., s az éjszaka
fényei tűként tapogatják
végig a bőrömet.
Mégis várom jöttödet.
Várom, hogy felébredjek...
S rossz álomként dobjam ki
ezt az egészet...
Nem vagy már. Mintha
kitöröltek volna a létből,
az időből... Oly hirtelen,
oly kegyetlenül. Miközben
hallgat bennem a csend,
s a múltat siratom:
Hiányod fáj... Nagyon.







ELSŐ SZERELEM


Rám mo­soly­gott...
Ben­nem va­la­mi láng­ra lob­bant,
tü­zet fo­gott.

Sze­mé­be néz­tem...
Két­lem, hogy va­la­ha al­ko­tott
szeb­bet az Is­ten.

Meg­szó­lí­tott...
Hang­já­ban min­den ál­mom
ott sut­to­gott.
Mi ez a tűz?
Mi ez a kín­zó, min­dent el­söp­rő
ve­sze­de­lem?

Ölel­ke­zünk,
s a csil­la­gok azt súg­ják hal­kan:
,,A szerelem...







AZ ÉREM KÉT OLDALA


Itt most az út százfelé fut
szédült iramban,
Lassítok hát... Rohanj, világ!
Magam maradtam.

Kis pihenő - friss, jó erő -
kellene újra,
vagy délibáb: nap, fény, virág...
...és halleluja!

És tiszta szó, áldást osztó,
annak, ki várja,
hogy ez legyen a végtelen
remény országa.

De míg hamis vágyaink mind
elénk sietnek,
addig tudom, csak áhítom
a messzeséget.

Nehéz a szív, és egyre hív
a józan elme,
de oly kevés, ki arra kész:
szavát megértse.

Mert fut, rohan minduntalan,
jussát nem adja..
Míg a világ vesztes szobrát
ki nem faragja!







FÁJ


Valami rezdül,
valami lobban.
Valami mozdul,
valami koppan:
valami fáj...

A szavak jönnek:
ítélet szól.
Maroknyi hited
tűnőben valahol.
Valami fáj...

Vergődés furcsa
álmából ébredsz,
sima víztükörbe
bele sem nézhetsz -
valami fáj...

Megtépett lelked
sebein fátyol.
Itt az idő: most
búcsúzz a mától,
hogy többé ne fájjon,
ami MOST fáj!







FÁJÓ SZÍV


Előttem nehéz
füst kavarog,
Homályos az égbolt:
Magam vagyok.

Összetört szívem
minden vagyonom.
Darabjait neked
most átadom.







A FÁRADT SZÍV PANASZAI


Halkan, most halkan beszélj!
Csak az őrület szül vad hangokat...
Finoman érlelt, lágy szavakkal
öleljen át a pillanat!

Ne mondj semmit, csak nézz rám!
Talán szemed beszédesebb,
és mindent jobban megértek,
ha lelked tükrébe nézhetek.

Túl sok a zaj - belefáradtam.
Símogasd hát a lelkemet!
Most ez a túlhajszolt szív fáj úgy,
ahogy az égett, lüktető sebek.

Gyógyírt keresek, vigasztalást,
szépen ívelt dallamot, lágy muzsikát...
Valamit, amitől újra vonzó lesz
ez a forrongó, vad világ.







FOGADALOM


Túl fogom élni, nem adom fel!
Az élet nem kényeztetett el soha.
De nem is volt még hozzám
ennyire zord, ennyire mostoha.
Túl fogom élni, nem adom fel!
Sokáig vártam így is, azt hiszem.
De el nem dobom a keresztet:
Tovább cipelem...







FOHÁSZ A HAZÁÉRT


Uram!
Nézz le a magasból,
csodáld ezt a tájat!
Hol üde szellő borzol
minden kis fűszálat.
Hol erdőszélen
rőt vad kóborol,
s az éjszakában
ősi csend honol.
Ahol ez a nép
hazára talált,
de mégsem tudja
biztos otthonát.
És lassan-lassan
elfelejt már sírni.
Rég nem könyörög,
csak próbálja kibírni
mindazt, mit hosszú
századokon át cipel már,
mint öröklött rabigát.
Egyre tovább
nézd, Uram!
A folyóparti zöld
lombok alatt
egy percre megpihen
a gondolat -
szünetet tart a pergő idő.
És nincs eszme - sem hatalmi erő,
mely rád kötözné kényszerzubbonyát...
És hajtana egyre-egyre tovább.
Uram!
Mi megvívtunk sok csatát!
És ontottunk vért,
amikor úgy kellett,
mert ez a föld
el nem veszhetett!
Nézz le ránk - úgy kérünk
könyörögve,
hadd érezzük:
miénk lesz örökre!







FURCSA VALLOMÁS


Lehet, hogy taszítanak dolgok...
Sok minden, mit más fontosnak tart,
engem hidegen hagy.

Nem hat meg a felszíni csillogás,
nem érdekel a külcsín - az csak máz.
Attól a hideg is kiráz.

Nem vagyok népszerű? Na és!
Nem építek légvárakat,
nem gyűjtök csillogó aranyakat.

,,A tudás, hatalom" - olvastam valahol.
A szerénység: erény.
Kincseimet ezekben mérem én.

Vannak barátaim, kik jók és igazak.
Velük vagyok még gazdagabb.

Hogy mi a fontos? Az, hogy élek,
és van még, amin kacaghatok.
S ha elfogynak a vidám percek..?
Akkor meghalok.








HA...


Ha
van kiért,
és van hogyan...

Ha
életem nem
zord folyam...

Ha
létezem úgy,
ahogy jár...

Nem
fog ki rajtam
a halál(?).







HA ELFUTSZ HIRTELEN


Ha elfutsz hirtelen,
nem érzed majd többé
a tüzek melegét.
Fájdalommal ébredsz,
amikor rájössz,
hogy rosszul döntöttél.

Keserű a felismerés,
hogy sehol sincs
falak nélküli világ
Te hátra hagyva mindent
futsz, menekülsz -
Keresel új hazát.

Az új, az ismeretlen, mondd,
mivel csábított el?
Vagy azt hiszed, tényleg hiszed,
hogy máshol több leszel?!

A régi életed emlékeit
kidobni nem tudod.
Viszed magaddal a múltat,
mint tapadókorongot.

Menj hát! Keress, kutass:
Találd meg önmagad!
De szívedben tápláld tovább
a régi lángokat.

Figyeld a szellő mit susog,
mit üzennek a csillagok?
S ha újra érzed a tüzek melegét,
mondd ki halkan: "Itthon vagyok!"







HALKAN, MOST HALKAN...


Halkan, most halkan beszélj!
Csak az őrület szül vad hangokat...
Finoman érlelt, lágy szavakkal
öleljen át a pillanat!

Ne mondj semmit, csak nézz rám!
Talán szemed beszédesebb,
és mindent jobban megértek,
ha lelked tükrébe nézhetek.



Túl sok a zaj - belefáradtam.
Simogasd hát a lelkemet!
Most ez a túlhajszolt szív fáj úgy,
ahogy az égett, lüktető sebek.

Gyógyírt keresek, vigasztalást,
szépen ívelt dallamot, lágy muzsikát...
Valamit, amitől újra vonzó lesz
ez a forrongó, vad világ.







HAZAFELÉ

Hazafelé az úton,
a sötétség körbefon.
Felém nyújtja karját
egy-egy lehajló faág
hatalmas árnyékképe.
Érzem az illatát
otthonnak - hazának?
Vagy csak egy bérbe adott
tanyának? Mindegy.
Más itt a lényeg;
A csontig ható fájdalom,
amibe belesajdulsz,
mikor mindettől
megfosztva érzed magad!
Pedig a föld, min lépkedsz,
suttogva válaszol:
"Tiéd vagyok immár
ezeregyszáz éve,
bármit hozott is
évszázadok réme...!"
Otthon csak itt vagy,
ebben a hazában:
Valahol, Európában...







IN MEMORIAN 2004. december 5.


Ne mondd meg nekem odaát,
hogy ki vagyok, és hová tartozom.

Bízd rám a sorsom. Hogy hol a helyem,
én azt pontosan tudom.

Patakokban folyt, áradt az ígéret,
mígnem minden álmunk eltűnt, semmivé lett.

Mosolyogva meddig, meddig kell eltűrnünk,
hogy az asztal körül még mindig nincs helyünk?

Hogy a szülőanyánk megtűrtként tekint ránk,
és úgy bánik velünk, mint gonosz mostohánk?!

Ezeréves múltunklnak éppúgy része vagyunk,
ugyanúgy szenvedtünk, ugyanúgy zokogtunk,

mikor szíve vérzett drága nemzetünknek,
s megtépázott zászlók szanaszét hevertek.

Mikor szent földünket darabokra tépték,
és a hatalmasok mind tétlenül nézték!!!

De mi fel nem adtuk egyetlen percre sem,
pedig úgy éreztük: elhagyott az Isten.

Nyelvünket őrizzük, mint legdrágább kincset,
külhonban is tovább él a magyar nemzet.

De ha így sem kellünk néhány szószólónak,
akkor is maradunk igaz, hű magyarnak!


CREDO együttes: In memoriam 2004. december 5.

Link








KETTŐS LÉT


Két különböző
világban élünk.
Egyszerre éljük
dupla létünk.

Világosságra,
fényre vágyunk,
míg tétován
egy jelre várunk.

Megtanulunk
hazudni, csalni...
De mégis kit
fogunk becsapni?







LEGYEN KÖNNYŰ A FÖLD...
(Nővérem emlékére)


Itt vagyok, bár még fáj a szívem.
Darabjaimban összetörten,
de ismét szól dalom.

Nem hívok senkit vigasztalni.
Az én fájdalmam most csak annyi:
Örökre itt hagyott!

Tovalibbent búcsúszó nélkül.
Az ember feje beleszédül...
Tényleg csak ennyi volt?!

A halál orvul elragadta,
vitte-vitte a túlsó partra...
Vajon ki várta ott?

Isten ölelő karja védi,
angyalok hada elkíséri
az égi otthonba.

Ha nem hinném, hogy újra látom,
- persze, nem ezen a világon -
Szívem megszakadna.

Csillagos égen fénye lágyan
ragyog a téli éjszakában.
...én hullócsillagom!

Kísérje hát nyugalom, béke,
s mit nem nyújthatott földi léte,
adja meg Égi Hon!







LEHETSZ BÁRKI...


Lehetsz bárki - vággyal élsz.
Élhetsz bárhol - halni félsz.
Mondhatsz bármit: hazugság.
Olcsó kínok hazudják.

Mikor vakon ébredsz fel,
már csak a fényben hiszel.
Pőrén állsz a Nap alatt,
vágyod a lángsugarat.

Kagylóba zárod a lelked,
benne gyöngyöd elfelejted.
Így óvnád meg a reményt...?
Szeretet-vágy elemészt.

Hínártestű este vár,
körbevesz a rút halál.
Félelmed szívedre ül,
mindenki fut, menekül.

Lidércálmod nem ereszt,
túl nehéz lett a kereszt.
Testedben vagy földi rab.
így keresed önmagad.

Lehetsz bárki - vággyal élsz.
Élhetsz bárhol - halni félsz.
de ott, az Isten tenyerén,
együtt leszünk, te meg én.







A LÉLEK SÖTÉT ZSÁKUTCÁIBAN


Vesztes idő, béres számla,
angyalarcon kúszó lárva.

Sebzett szívnek mi az ára?
Talán remény? ...Mindhiába!

I.

Méregízű epe a számban.
Nyelem keserű nyálam.
Fáradt testemen átok.
Jót már hiába várok.
Setten sután egy árnyék.
Eltűnik hamar a szándék:
Győzni kell emelt fővel -
versenyezve múló idővel...!
Vagy töretlen akarattal
megbékélni önmagammal?!

II.

Porcelánmosolyú angyalt ha látok,
szívemről bilincsként hullik le az átok.
Elbújni szeretnék valahol távol,
távol a világ gonosz zajától.
Mégse találok nyugalmas helyet,
csupán újabb kínt megváltás helyett.
Angyalok! Porcelánmosolyú lények!
Ne hagyjatok magamra! ...Félek!

III.

Csúsztam, kapaszkodtam.
Amíg tudtam, amíg bírtam.
Mentem... Kezem ökölben.
Térdelő testem görcsben.
Nem néztem, nem láttam,
nem is hallottam semmit.
Nem hívtam magammal senkit.
Ne taposs, ne kínozz, ne gyötörj:
Menj el! Ezt, csak ezt zúgtam,
hallottam füleimmel. Vártam...
A remény fátyolként vált köddé:
lenn a sárban sírok mindörökké.
Felállnék, de megroggyan a lábam.
Szétfeszített karral zuhanok a mában.
Gyötör a gonosz, nap mint nap engem.
Húsomat tépi - nem csak az ingem.
Méregízű epe a számban.
Nyelem keserű nyálam...

IV.

Felébrednék... Ha ez rossz álom lenne,
eltűnnék, és többé senki nem keresne.
Vádolok, vádolnak... nem érdekel semmi.
Nem tudom, nem értem, mit kéne tenni?!
Félelem ölel át remegő karral,
félelmem szembenéz zord önmagammal.
Mindig csak adtam - semmit sem kaptam.
Lelkemet teljesen lecsupaszítottam.
Vigaszt ha kerestem, bőven megfizettem!
Árva sorsomnak áldozata lettem.

V.

Honnan merítsek erőt, ha nincsen
se vigasz, se remény, se földi kincsem?
Minden, mi rám talált, lehúz a mélybe,
sárgaszemű szörnyek pokoltüzébe...
Fel kellene állni, immár sokadjára,
sírva is nevetni az egész világra.
Felébredni újra, elhagyni az álmot,
és szemétbe dobni mindent, ami bántott.
Mindent és mindenkit újra számba venni:
Óh, Uram, adj erőt, hogy meg tudjam tenni!







LELKI PRÓBA


Arccal
a föld felé fordulva,
száraz leveleken
lépked a lábam.
Fut a képzeletem,
szárnyal a vágyam,
túl a csillagokon,
magasabb szférában.
Leírhatatlan szépség:
integető Angyal.
Felém közeledik,
mosolyog, marasztal.
Kilépnék önmagamból -
látni, hol hibáztam.
Mikor vitt rossz irányba
tétova lábam?
Eltűnnék, s nézném
aranypiros arccal,
- idelent bűnös (!),
odafent angyal (?) -
hogy miért születtem,
mit kell jobbá tennem?
Tanultam-e, vagy
mindent elfeledtem...?
Arccal a föld felé -
lélekben az égig...
Az angyal hűs keze
simogat, megérint.
Nem szól, de a szeme
kérdezi suttogva:
Meddig rakod még
a keresztet magadra?!
Ha tovább cipeled...
- nem váltod meg magad -
...összetörsz alatta!










MAGÁNYOSAN


Tavasz van - mondanád,
de hó szitál...
Jó kedved odalett.
S hogy elmerengj a táj felett:
kedved sincs már.
Sietve mész, s ha hazaérsz,
melegségre vágysz.
Jó lenne most egy ölelés,


egy csésze forró tea...
De üres a szoba.
Nem vár senki.
Az illatos ital sem tud már érdekelni.
Komor valósággá válik egy régi álom szőtte kép.
S ez épp elég, hogy elmerengj a táj felett,
mely tavaszból télbe fordult.
És észre sem veszed:
Könnyed kicsordult







MAGYAR SZÓ


Ó, te drága, ősi magyar szó,
lelkemet tápláló, simogató dallam.
Körülölelsz, mint egy puha takaró,
míg ízlelgetlek, kóstolgatlak halkan.
Hogy is felednélek? Hisz anyámtól
kapott drága vagy te is!
Keblemre szorítva őrizlek, védlek...
ha hangom elcsuklik, akkor is.


CREDO együttes: Magyar szó

Link











MEGIGÉZVE
/ Szerelem/


Barna szemed mély tengerében
csillámló sárga lángocskák,
melyeknek perzselése édes.
Bennük találok menedéket.
Tekintetem mágnesként vonzza,
figyelmem nem terjed ki másra:
szívem torkomban kalapál.
Meghalnék érted, hogyha hagynád,
de élnem kell, hogy velem élhess!







NE KÉRDEZD...


Ne kérdezd, mennyi vágyat
zúzott bennem össze a bánat!
Ne kérdezz erről sohasem!
Szegény lankadó ifjúságom
úgy tűnik el, mint egy álom...
A kort már észre sem veszem!







NAGYMAMA KÖSZÖNTÉSE


Redőzött arcát nézem egyre,
Puha kézfeje csupa ér.
Sokat próbált, meghajlott teste
Most pihen a karosszék ölén.

Te kicsi asszony: bölcsesség
Kinyílt virága,
Legdrágább nekem itt e Földön.
Minden szavadat féltve őrzöm!

Ajkaidon imát rebegve,
Indultál megvívni harcodat.
Panasszal hozzá fordultál...
Csak az Isten tudta kínodat!

Neki tártad ki lelked titkát,
S rajzolt föléd szent glóriát,
Ősz fejedre, szorgos kezedre
Áldó kegyelme zálogát.

Most itt ülsz fáradt, pilledt testtel,
-Válladra csúszott fejkendőd -
és oly jó, hogy vagy, Nagymama!
Te drága, dolgos és türelmes...
Éltessen az Egek Ura!







NYUGODJ BÉKÉBEN KOLONICS!


Kihunyt egy újabb gyertya lángja.
Itt a Földön nem lobog tovább.
Fénye a nagyvilágot körbejárta,
betöltve sorsát, most hazatalált.

Egy új világot hódít ő már,
égi vizekbe merül a lapát...
Siklik a hajó - angyal vigyázza,
s rajzol elé öt színes karikát.

Földön véget ért a verseny.
Az égi játékok még várnak rád.
Ezentúl ott vagy minden küzdelemben:
Ragyogó csillag - olimpiai láng!







OLYAN AZ EMBER...


Olyan az ember, mint a szél: amikor szeret, simogat.
De jaj, mikor haragszik! Tombolva tépi szét a lombokat.

Máskor olyan az ember, mint a víz: lágy csobogása andalít.
De zúgó árjától el nem menekülhetsz, mert elpusztít.

Amikor sötét éj az ember: kiszámíthatatlan, gőgös és buta.
Hiába gyújtanál már fényt ott, ahol győzött az éjszaka.

De van kiút a sötétségből: amikor Napközelbe érsz...
Arany fényében lelked megérzi - jó az út, amin hazatérsz.







OPTIMISTA DAL


Van még mit keresnünk.
Minden kis fűszálban,
ott az életünk.

Van még titok, mi izgató:
ránk borul majd úgy,
mint egy takaró.

Van miért élni, szeretni,
s a reménytelent is
le lehet küzdeni.

Van jó a kudarcokban is:
magára talál a lélek,
erősödik a hit.

Van jó szándék, ha kell.
A szükségben az ember
másokért is felel.

S ha van benned alázat,
hitesd el, hogy ránk még
jobb idők is várnak.







ŐRIZD MEG!


Amikor az álmok
mind eltűntek,
az emlékekre
vigyázz, kérlek,
meg ne kopjanak!

Úgy hozzák el
biztos menedéked,
ahogy lángra lobban
a csontszáraz alom:
pillanat alatt.

Alázattal gondolj
a múltra, az időre,
mely begyógyítja
a szívben lüktető
fájó sebeket,

de soha ne sürgesd!
Várj sorodra.
Az idő magát
fel nem emészti,
el nem veszítheted.

A régi emlékek -
tarka kövek,
mozaik darabok.
Színükben rejlik
az igazság.

Őrizd meg őket
mint értékes kincset,
mint írott könyvet,
hogy még sokan
olvashassák!







ŐSZ


Az ősz színes, tarka képlet,
nem vártuk ezt a szürkeséget,
napfényes álom kell nekünk.

Örökké tartó kacagással
táncolnánk meleg napsugárral,
mert tompa ködben elveszünk.

Nehéz szívvel mondom ki halkan:
Elmúlt a nyár..., s e zord viharban
mi egymás mellett elmegyünk!







RAKPARTI ALKONY


Újra megfogtál, Te csodás folyó,
partodon ácsorogni oly andalító.
Messze-távoli helyekről
hömpölyögve érkezel,
selymes-csillámló redőiden
rengeteg a teher.
Te mégis oly fennségesen folysz alá,
Utadat nem állja semmilyen akadály.
Két partodat megannyi kar,
íves hidak hada át meg átkarolja.
Lépcsőiden halk, csendes csobbanás,
rakparti-alkony-álmodozás.
Újra megfogtál, Te csodás folyó
partodon ácsorogni oly andalító...







SZERELEM SZÓL


Kezedet fogom,
nem engedlek el.
Erős a vágyam,
de rád még várni kell.

Selymes fűszálak
érintenek,
erdei ösvényen
megyek veled.

Amikor nézlek,
meglódul szívem:
csodálatos érzés
a szerelem.







SZERELMES SÓHAJ


Ahogy felém fordulsz,
szemedben megcsillan a vágy.
Lágy susogássá halkul
a szívdobogás,
majd viharos robajjal
tépi a mellkast.
Érintésed nyomán
szívemben az érzés
újra meg újra feléled:
Halálos vétek
nem szeretni téged!







SZÜLŐFÖLD


Emlékeimben úgy él ez a táj,
mint az imádság,
mely örökérvényű.
A szülőföld - ahol az sem fáj,
hogy az élet után
elmúlás jön... és halál...

A föld, a rög, az ősi gyökerek,
ahol szerettél és szerettelek.
Ahol dacoltam a reménytelennel,
de jobb hazáról nem akartam hallani..
Nem tudtam menni, új ruhába bújni,
magamat valaki másnak vallani:
Mert mégis-mégis ideköt valami.


CREDO együttes: Szülőföld - Bodnár Éva verse, Ivaskovics József zenéje

Link








TAVASZI ÓDA


Lágyan, zümmögőn ébreszt
a márciusi szél,
s első gondolatom: te vagy
Kedvesem.
Áttetsző foltként
terjed szét a fény,
harmatcseppekkel
gyöngyözve a reggelt...
Én sietek hozzád.
Elnyúló lépteim kopogása
eltűnik az ébredés zajában.
Nem hátrálok,
hisz vágyódom utánad.







TE...


Úgy vágyom rád,
hogy szétszakít a vágy.
Keresnélek, ha tudnám,
hogy merre jársz?

De gyáva módon
magamba roskadok.
Boldogtalan és
magányos vagyok.

Tudom, valahol
ott vagy, létezel.
Várom a percet,
mikor megérkezel.

Te, akire vártam,
oly sok éven át.
Te, akiért szívem
szüntelenül fájt.

Akinek szerelme
gyógyír lelkemre,
nem is lehet senki,
egyedül csak TE.







TEHER ALATT A PÁLMA...


Mint szírten lakó kis virág,
Mely kő alól nyújtja nyakát,
Vagyunk mi is.

Kapaszkodunk és harcolunk,
Ez a föld itt az otthonunk
és sírunk is...

Száz éve élünk kő alatt,
De hitünk és nyelvünk megmaradt:
Visszük tovább.

Nem jár érte elismerés,
Csak rúgnak belénk, s azzal kész -
Itt is, mint odaát.

Mert mindig van, ki tüzet szít,
Rombolást választ, nem épít,
Nem tisztel népet - sem hazát...

Azt akarom, hogy észre vedd,
Az a kis virág odafent
Most én vagyok.

Őrizzük hát együtt a fényt,
Ne hagyjuk veszni a reményt,
míg csöndesen

pompázik arcunkon a nyár.
S ha hullik szirom, törik szár:
Jöjj, kedvesem...!

Ölelj, ahogy ölel a szél,
Tudjam, hogy biztos tovább él
A GYÖKEREM!







TITOKBAN VÁGYNI


Kezed felém nyúl, hozzám ér.
Kezem kezedhez el nem ér.

Karod ölelne karomba vágyakat.
Karom remegve várja, de... nem szabad!

Szemed keresi titokban két szemem.
Benne ígéret - végtelen szerelem.

Szemem lelkednek tükrében elmerül,
tudom, sohasem leszek már egyedül.

Hangod életre kelti az álmokat,
lágyan megérint..., aztán megsimogat...

Hangomat te is hallani akarod,
némán üzenem: csakis tiéd vagyok!

Szívemben lángol ezernyi érzelem,
szíved ott pihen szerelmes szívemen.

Karom ölelne karodba vágyakat,
karod remegve várja... Még nem szabad!







ÜZENET


A föld, amely otthont ad,
ápol, szeret, s majd egykor
befogad, nem lehet más,
csak otthonom és szülőhazám:
a csodás Felvidék.
...és ha el kellene mennem
anyám sírját hátra hagyva,
a lelkem is összetörne,
a szívem is megszakadna.







VÁRLAK


Fáradt aranyba burkolt az alkonyat,
lágy esti szellő simogat.
Ülök a kerti padon, s hallgatom,
hogy kúszik az árnyék a falon.

Ahogy fakulnak lassan a színek,
nyugalmat, békét hoz az est.
Szürkül a táj. Millió csillag
apró lámpásként ragyog.

Kerek arccal mosolyog a Hold:
Boldog vagyok.
Csupasz karomat kendőmmel eltakarom.
Nyugalom száll meg ott kinn, a padon.

Valaki lassan közelít felém... Nem mozdulok.
Szememben esti fény és csillagok lángja ragyog.

Ránk lát a Hold, s Te kezedet nyújtod felém.
Az esti fény - mind semmiség
a lánghoz képest, ami bennünk ég!







VELED VAGYOK


Halk mámor - felhők fenn az égen.
Feléd kiáltok édes, s érzem:
szoros a kapocs szíveinken.
Már ne várd a hajnalt magányban.
Veled vagyok tűzforró nyárban,
havat szitáló fagyos télben:
Veled vagyok a mindenségben,







VIHARBAN


Tán­col a szél.
Gyűrt fa­le­vél,
las­san kö­röz­ve
föl­det ér.

Az őszi táj
vi­har­ra vár.
Fé­lel­me­tes
ha­rag­ja már.

Az ég sze­me
hol fe­ke­te,
hol ke­se­rűn zöld,
mint az epe.

Már esik is,
és vet­ke­zik
az őszi lomb.
Itt van megint

és ránk te­kint
a szür­ke táj
Bár a lel­künk
ta­vasz­ra vár.

















 
 
0 komment , kategória:  Bodnár Éva  
Őrizd meg!
  2010-09-16 21:28:20, csütörtök
 
 




Bodnár Éva: ŐRIZD MEG!

Amikor az álmok
mind eltűntek,
az emlékekre
vigyázz, kérlek,
meg ne kopjanak!

Úgy hozzák el
biztos menedéked,
ahogy lángra lobban
a csontszáraz alom:
pillanat alatt.

Alázattal gondolj
a múltra, az időre,
mely begyógyítja
a szívben lüktető
fájó sebeket,

de soha ne sürgesd!
Várj sorodra.
Az idő magát
fel nem emészti,
el nem veszítheted.

A régi emlékek -
tarka kövek,
mozaik darabok.
Színükben rejlik
az igazság.

Őrizd meg őket
mint értékes kincset,
mint írott könyvet,
hogy még sokan
olvashassák!






 
 
0 komment , kategória:  Bodnár Éva  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2021.08 2021. Szeptember 2021.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 36 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1893
  • e Hét: 8237
  • e Hónap: 34860
  • e Év: 172232
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.