Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Orbán Hajnalka versei
  2020-10-15 21:00:04, csütörtök
 
 







ORBÁN HAJNALKA VERSEI


Versei

Link







ÁLARCOK . . . .




Farsang van. Álarcok táncolnak.
Ha vége van majd, akkor a porba hullnak.
De az igazi álarc sosem esik le.
Eleinte még figyeled lesik e,
és néha még leveszed.
Hogy rajtad van, később már észre sem veszed.
Nyomorú életed, szomorú végzeted ez az álarc.
Örökös szomorúság, végtelen harc.







BÁRCSAK




Bárcsak kenyér volnál!
Megennélek.
Még a morzsáid is nagy becsben lennének!
Bárcsak víz volnál!
Meginnálak!
Még a szélét is megcsókolnám a pohárnak!
Ha föld volnál elültetném magam,
s ha kiszáradnál se hallanád jajszavam.
Ha ég volnál, én szél lennék,
s minden felhőt elfújnék,
s hogy mindig veled lehessek,
befognék egy felleget,
ráülnék a szélére,
s fent maradnék örökre!







ISTENEM


Tetszeni akarok Istennek.
Amikor a felhők mennek, szivárványban,
jégesőben, végtelen nagy szeretetben,
amikor fáj, vagy amikor jó, amikor leesik a szűztiszta hó,
Te Uram mindig velem, mindig fogod Te a kezem,
s ha hajóm süllyedne is olykor,
Te mindig lenyúlsz, mindig jókor,
szeretlek téged Istenem, maradj kérlek mindig velem.







MÁSHOL ÉBREDNI


Szeretnék valahol máshol ébredni. Egészen messze.
Halványkék égbolt alatt, mélyvörös szerelembe.
Amit érzek, nehezen elmondható.
Tudom, hogy szeret engem a Mindenható.
Hűs felhők közé álmodom magam,
lehullik onnan önvádló szavam,
megyek, ameddig csak menni tudok,
talán valahova el is jutok, szél cibálta létem egy darabkáját,
itt hagyom, mint egy barát a száját.
Kövér kövek foglyaként ülök, lassan teljesen megőrülök.
Félelmeim sokasága, kijut már már az utcára.
Nem tudom, hogy merre menjek, de azt igen,
hogy szeressek, egy másik világban ébredve,
hó tiszta, fekete szerelembe, nincs már múlt,
sem jövő, jelen sincs, csak álomszövő szépséges vágy,
pihepuha, kőkemény ágy, szirtaki rózsa, elhervadt egy szóra,
ütni kéne vagy simogatni, a labdát elgurítani,
és játszani, játszani úgy, ahogy csak gyerekként lehet.
Amikor nézed azt a hazugan őszinte szemet, várod,
hogy a labda pattan, várod kint a rab szabadban,
hulló falevelek között, egy pici lepke meg is szökött,
nem törődve semmi mással, dacolva a vad világgal,
mindent feladva, felszállt a magasba,
fel a felhők tetejéig, hol hideg szelek már nem érik,
feljebb repült, sokkal feljebb, hol megnyílnak a tiszta egek,
föl, ahol már nem bánthatják, oda,
hol már nem láthatják, vakon repült, már nem látott,
a fénylő napig felszállott, és érezte magát nagyon szabadnak,
amikor nekirepült ő a napnak.







MENEDÉK


Magas hegyek oltalmában kóbor őzek élnek,
erdő sűrűjében ezer veszély, mégsem félnek.
Folyó partján a táj kecsesen elcsendesedik,
anyai ölelésben kis gida cseperedik.

Aprócska nyomai ellepik az alvó avart,
pajkos játszadozásával megtöri a kanyart.
Széles árkok mentén járva sete-sután ugrik,
ékes cserjék közepén bájosan, fürgén kúszik.

Rozsdavörös szőrzetén még szürke foltok vannak,
a tél múlásával ez lesz dísze az őz vadnak.
Farának kötényén a tükör még alig látszik,
minden este, még anyja menedékére vágyik.

Cserjék tövében viháncol, megfürdik a Nappal,
bokrok virágain át, így táncol a holnappal.
Rügyek között válogat, még gyenge a gyomra,
inkább kijár legelészni a gyeptakaróra.

Éjjel aztán moha között ábrándozva pihen,
jövőt sző magának anyja öleléseiben.
Megálmodta már sokszor, s majd egyszer arra ébred
menedéke lesz ő is apró csemetéjének.













ŐSZI TÁJKÉP


Harang zúg,
messze száll a hangja,
fekete varjú lépked az avarba,


vén tölgyfa búcsúzik a nyártól,
levele, mint szálló lepke válik el a fától.







SOKAT VAGYOK EGYEDÜL


Sokat vagyok egyedül.
Sokat.
Ülök bent, a sötét szobában,
mélységes mély, őrült magányba,
keresnélek, de ma már fáradt vagyok,
az álmok szárnyán elutazok,
sétálok egyet a felhőkkel,
a nagy áttörés ma sem jött el,
holnap is ugyanúgy kelek,
hogy még egy nap,
mint az elmúlt ezer, nélküled.










TE


Hóhérom vagy.
Véremet akarod.
Fogaddal húsomat szaggatod.
Miért teszed ezt velem?
Csendben kifolyik a szemem.
Ne bánts engem, már nincs miért.
Meghaltam a semmiért.
Kotort árkot, majd mélyen szántott,
akit szem még sose látott, bennem: a magány.
Tudom, hogy élsz, egyszer láthatlak majd talán,
tekerjünk még egyet életünk fonalán,
vigyél el innen, élni akarok!
A madarak mind szabadok.
Ha nem jössz értem,
hamarosan meghalok.













  
 
0 komment , kategória:  Orbán Balázs&Orbán Hajnalka   
Orbán Balázs
  2016-10-10 20:20:24, hétfő
 
 







ORBÁN BALÁZS


Báró lengyelfalvi Orbán Balázs (Lengyelfalva, 1829 - Budapest, 1890.) író, néprajzi gyűjtő, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja

1829. február 3-án született az Udvarhely megyei Székelylengyelfalván Orbán Balázs író, tudós, néprajzi gyüjtő, és politikus, akit az utókor a "legnagyobb székelyként" tart számon. Apja Orbán János huszárkapitány, anyja Knechtel Eugénia pedig egy konstantinápolyi kereskedő leánya volt. Tanulmányait a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban kezdte, majd ugyancsak ebben a városban, a református kollégiumban folytatta. Később - tanulmányai félbehagyásával - szüleivel együtt Konstantinápolyba utazott, ahol hosszan elhúzódó örökösödési perük volt. Ez idő alatt kalandos keleti utazásokon vett részt, bejárta Palesztínát, Törökországot, Egyiptomot és Görögországot.

Később visszatért Erdélybe, és Szejkefürdőn lett gazdálkodó, jegyző, képviselő. Írói munkáját a többkötetes Utazás Keleten című munkájával kezdte. Fő műve a hat kötetből álló A Székelyföld leírása című forrásmunka. 1872-től országgyűlési képviselő volt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. 1882-ben Kriza Jánossal, Benedek Elekkel és Sebesi Jóbbal együtt állították össze a Magyar Népköltési Gyűjtemény Székelyfölddel foglalkozó fejezetét.
1876-ban és 1890-ben alapítványt hozott létre a szegény sorsú diákok megsegítésére. Jövedelmét - család híján - az erdélyi közművelődési egyletre hagyta, Szejkefürdőt is csak azzal a feltétellel örökölhette az öccse, ha évi 200 forintot az EMKÉ-nek adományoz.
Budapesten halt meg, de kívánságára Szejkefürdőn temették el, ahol az arcképével ellátott sírkő és a felvezető székelykapuk őrzik emlékét.

Miután a telepen található családi kripta 1908-ban tönkrement, Orbán Balázst az úgynevezett Borvízoldalban újra eltemették. Egy földcsuszamlás alkalmával azonban rövidesen ez a kripta is összedőlt, ezért 1921-ben újabb temetésre került sor. Ez a sír egy ideig jeltelen volt, végül Haáz Rezső rajztanár tervei alapján 1932-ben elkészült az új síremlék. A második világháború után a sírkert gyors pusztulásnak indult, végül 1969-ben néhány lelkes udvarhelyi tanár mentette meg. Ekkor készült a ma is látható emlékmű, melyhez tíz székelykapun áthaladva juthatunk fel. A síremlékhez legközelebb álló kaput Orbán Balázs kapujának nevezik, mert eredetileg szejkefürdői nyári lakának, az úgynevezett Kossuth-laknak a bejárata előtt állott. Sírján két kopjafa áll.







Ki volt Orbán Balázs?
Emlékezés a legnagyobb székelyre

Link







ADJ EGY PERCET


Adj egy percet a csendnek,
Végre üvölthessen benned,
Tanítsa jó modorral,
Hogy kell embernek lenned!

Adj egy percet csendnek
S ne másnak: az embernek
Ősi szálait fondd újra
Kemény szövetté:a lelket!

Adj egy percet a csendnek
És hallgasd, hogyan serceg
Benned hangja, fájón
A tűnődő őrületnek...







ALKONYAT UTÁN


Köd szállt a vállamra - esti Pirkadat,
S az árnyak mind a föld alá folytak;
Borgőzös illata volt a Holdnak,
Míg türkiz-zölden villant az ég alatt.

Álmos, tiszta lebegés volt a kert,
Bokrok ringatták zizegő gyümölcsüket
És a tompa föld sötétségtől volt süket,
Melyet vészes démonhad ünnepelt.

Régi, hatalmas álmokra gondoltam
S lábam alatt gurultak el a porban
Fetrengő, elejtett emlékeim.

Halkan indultam, könnyesen, merengve.
S az alkony múltán azt kérdeztem egyre:
,,Figyeli-e Valaki lépteim?"







ÁLMODÓK


Hangod, mint az angyaloké: néma nesz.
Suhanás éjszakák dermedt csendjén.
Titkos dallam, melytől minden néma lesz
A csillaghullástól bűvölt estén.

Varázsvessződdel intesz nyugovóra
S az alvót bársonyodba fekteted.
S míg a hajnalt el nem üti az óra,
A végtelen csengőit csengeted.

De amint a Nap horizontra ébred
És testünkből elillan szenvedélyed,
A szörnyű zajnak vetsz oda minket.

S az alkony jöttén milliónyi árva
Foglalja neved reszketeg imába:
,,Gyógyítsd meg vérző sebeinket...!"







BÁNAT


Az udvar nem énekel már.
Minek is dalolnia?
Szenes, füstös, sötét a táj,
Mint egy tört elégia.

Az utcán tán egy lámpa ég még
És ott macska surran át.
Földi bánat tompa fényét
Tükrözi a holdvilág.

Kutyám, fejét felemelve
Vonyít, sír a ködös kertbe
S mellette hűvös szellő szalad.

Reményem vesztve állok itt:
Az ember, ki imádkozik
S kelteget elhamvadt Holtakat.







BORZONGÁS


Borzongj hát újra, legyél fanyar s legyél édes,
Szüless a szédületes szerelembe te!
Simulj, mint ahogy szél simul a falevélhez,
Légy matéria s önmagad kísértete!
Az utcán úgy futkoss, mint hogyha bolond lennél
S fogadd el gyermekednek az őrületet,
Ácsingózz vacogó foggal a végtelennél
S mosolyogj, ha már lehűtötték szívedet!
Borzongj hát újra és a komolyságot hagyd el,
De légy komoly, ha tőled nem várja senki
És ha magányos vagy netán, varázsolj s egyszer
Próbáld még lelked erdőit felfedezni!
Borzongj hát újra s légy megint költő s költemény,
Légy egy Világ s építs Világot magadban,
Légy lefektetett fundámentum, a kőkemény,
Szavak közti űr s betűkben halhatatlan!
Borzongj hát végül és mosolyogj a semminek,
Hol Valaki van s hol te valaki voltál
S nyugtasd meg Őt, hogy nem halt meg és hogy elhiszed
Az Életet, te őrült bűnbánati Zsoltár!







CRESENDO


Indulok. De még vissza-vissza nézek
És ami volt, halkan lepereg bennem.
Indulok, de még vissza-vissza nézek
A borús, őszi csendben.

Lépek és vár a messze-messze távol.
A tájon villan a közelgő hideg.
Lépek és vár a messze-messze távol,
Indulok a semminek.

Futkosom, de már fönn az alkony égen
Varjak tépik szét estévé a napot.
Futkosom, de már fönn az alkony égen
Bontják az alkonyatot.

Rohanok, kiáltok és rémes lesz a táj,
Mint a farkasok vérben forgó szeme.
Rohanok, kiáltok, zúgó éj kiabál.
S én megőrülök vele.







A CSEND HARCOSA


Engem csöndre nevelt az élet,
Én mindig csendes voltam
És ha mással harcolnom kellett.
Önmagammal harcoltam.
Én nem néztem a jót, a rosszat -
Sokszor elbántak velem.
S tudtam, hogy ocsmány a bűn, de
Ocsmányabb az, aki bűntelen.
Én kárhozott vagyok, ki bűnét
Szenvedi és ismeri,
Súlyos vétkekkel terhes, hogy majd
Megbocsássanak neki.
Én nem hiszek a tisztaságban,
Mert nincsen tiszta ember,
De tisztelem azt, kit az élet
Felitat küzdelemmel.
Szeretem, ki megtörtségétől
Rogyva fekszik és hallgat
S az utolsó szó jogán magához
Ragadja majd a hatalmat.
Mert szemében örök szikra ég,
Szeme tükrözi az eget,
Benne szikrázik a messzeség,
Mely kibontja a fényeket.
Mert kit csöndre nevelt az élet,
Annak hosszú s könnyes az út.
S ha minden csatát el is veszít,
Ő nyeri meg a háborút!







ELALVÁS ELŐTT


Zizeg az esti emlékezés.
Elnyúlik s halkan rám telepszik.
Kis állatok. Lomha neszezés.
A kékes köd a fűre fekszik.

Kedvesem most otthon álmodik.
Megálmodja, hogy én ott vagyok.
És oly kedvesen imádkozik,
Mint a kitárt szárnyú angyalok.

Békés az este, de a magány
Már torkomba kap és megragad.
Mágus a hold! - szobám ablakán
Benéz s duzzasztja az árnyakat.

A régi szekrény meg-megreccsen
A mély sötét folyója alatt.
Szellemek járnak. S hogy meg ne sejtsem
Kihordja a zajt a léghuzat.

Kint a kertben dermedt bogarak
Sóhaja rezgeti a fákat.
Alszom. A vágyak is alszanak.
A hold kerek felhőkbe sápad.







EMÍLIA
/G.L. festménye/
Gulácsy Lajos emlékére!


Képzeletemnek partját elérve
Tévedtem Na'Conxypan erdejébe
S csillapodtak már a fények akkor
A szerteszét folyó alkonyatkor.

Bolondos és álom-ábrándos kép
Vonta és lebegtette az estét
S a délceg és suttogó fák alatt
Kigyúltak a Szentjánosbogarak.

És a kavicsos ösvényre térve
Hallottam, mintha egy nő beszélne
És a varázslatos fátyolon át
Őt pillantottam meg, Emíliát.

Szeméből csillant szelíd tünde-fény,
Hajként borús eget hordott fején
És oly biztos volt a váll és a nyak,
Miként művészi vonalak nyugszanak...!

S szólt - éteri hangja lágyan csengett:
,,Vándor! Nem tudod, hogy ki teremtett?
Nem tudod, hogy milyen szerelem
Festette a világra végzetem?

Ki hozta létre bágyadt-ragyogó,
Örök szépségem? Milyen Alkotó?
És ha nem tudod, mutass valakit,
Aki elmondja, hogy ő hol lakik?"

Kérdőn nézett rám e bájos angyal,
Ám én nem bírtam el a szavakkal
S ahogy álltunk, álltunk ott mi ketten,
A varázstükrömet elővettem.

Belenézett s a tükör lángot vetett,
Körberagyogott minden éjeket
S Na'Conxypan összes furcsa lénye
Felfigyelt a vörös-sárga fényre:

,,Istenedet, ki egykor teremtett,
Kívül ne keresd, hisz ott él benned,
Ne bolyongj többé erdőn és hegyen,
A Teremtő nyugszik szépségeden!

Íme hát most a Titkot feloldom,
Túl minden csillagon és a Holdon,
Túl óceánokon és tengeren
E tüzet mindenekben elvetem.

És add tovább másnak is te vándor,
Ha idetéved más is egy más világból:
Ember, ki alkotóját keresi, hát
Idézze meg alkonyatkor Emíliát...!"







HAJNAL


Lelkem oda száll most, hol derengő
Tájakon szél babrálja a lengő
Ágakat

S az éjben, vattás felhők sűrűjén
Nagy vízesésként terül szét a fény
S átszakad:

Tengerré duzzad a láthatáron
És felzendül úgy, akárha álom
Zengene

S látom, hogy hajók úsznak a habbal,
Miket a part fele vonz egy angyal
Kék szeme.

És nemsokára, ha partot érnek,
Felhangzik a víg matrózi ének
S megremeg;

A szirten sirályok hűs dala száll
S szerte a parton - mintha a halál
Halna meg...







HOLDVARÁZS


Neszelnek az ágak
S csuhás árny-alakok
Lépdelnek hamvasan;

Csitt! Jajj, hatalmasan
Felém kúsznak a csillagok.

Tüneményként oson,
Kavarodik a lég
S csókra nyitja ajkát,

Mint gyermek, ki dajkát
Hív s óhajtja az éteri zenét.

A föld keccsel mozdul
S az apró porszemek
Rendbe igazodnak:

Ím, felül a szentek,
Alant a holtak vacognak.







IMPRESSZIÓ


Ámulva festem az alkony színeit.
Lassan a tudattalanba hull a nap.
De még a horizont korall-díszeit
Körbefogja egy szétfolyó pillanat.

S ábrándokba merülve alig látom
A perc-óceán szeszélye merre vitt.
S ,,Evoé!" - köszöntöm, túl e látomáson
A virágokat: színek papjait.

S hol a fényes sávok már tovatűnnek,
Az esthajnal libeg aranyalmaként.
Lassan az ábrándok is elmerülnek
S fátyolosan a hold hinti szét a fényt...







KÉTSOROS


Nem szeretnék olyan kicsinyes lenni, mint a nagyok,
Olyan, mint akik sokat beszélnek, mert hallgatagok.







MAGÁNY


A Végtelent akartam leírni,
De kiesett kezemből a toll:
Elnémított engem a fájdalom,
Amely bennem bujdokol.

...Mint félredobott könyvet a por,
A szürke napok ellepnek lassan.
Szívem száraz kút. Nincs vizem, hogy a
Világot megsirassam.

Csak megyek, magam se tudom merre.
Száz út van. Egynek sincsen vége.
S borzaszt az útjelző tekintetek
Rezzenéstelensége.

Hisz itt senki nem szól. Mindenki csak
Önnön éjszakájába mered.
S félnek. A sugárzó Fénytől félnek,
Miként a kísértetek...

A Végtelent akartam leírni,
De kiesett kezemből a toll:
Elnémított engem a fájdalom,
Amely bennem bujdokol.







MENEDÉK


Ami másnak csak az ostor:
Nekem a csend a monostor.

Kerestem a boldogságot -
Mindig magasabbra hágott.

Kerestem a Holdban, Napban
S vigaszként a tüzet kaptam.

Égetett és óriás zajjal
Borzongatott meg a Hajnal.

Ihletet adott, hogy ami
Szép, azt tudjam csak vallani.

És akkor éledt fel a mű -
A bonyolult: oly egyszerű!

Mert ami másnak az ostor:
Nekem a csend a monostor!







PÁRHUZAMOSAN
Verlaine emlékének


Különös táj a lelked s ha leszáll az est
Kiolvadnak szemedből a hűvös ércek
S a két Írisz életre kel, mint két külön test,
Hol angyalok táncolna és lidércek.

Bohókás parketté válik szemed tükre
És csodálkozva le-le tekint rád a hold,
Nimfák dalolnak, de néha énekükbe
Belerondít egynéhány virgonc, csúf kobold.

Aztán démonok jelennek meg és a
Mulatság pillanatnyi zűrzavarba csap,
De unják, hogy a fény dalod indítéka
S vihogó fintorokkal tovahajtanak.

Így hát végül a menny győzedelmeskedik
S szemöldököd ívén bál pompája ragyog
S e kastély barokk-termében ropják reggelig
A tündék s a feléledt márvány angyalok.

- De hajnalodik s ők hazamennek lassan
És te fáradtan gubbasztasz és tétován.
Feltekintesz. Eltűntek a magasban.
És remegve nyúlsz koszos poharad után.







SEB


És megszokottá lett a fény, a hang, az árnyék,
Jégeső veri lelkünket, mely oly rideg,
És csak egy seb az, ami fölszakad és fáj még,
Amit nem sóhajthatok el senkinek,

Mert halkabb lett már a csók, mint a bilincs-csörgés
És lám, őrjöngve vicsorít ránk az új tan,
Melynek lételeme a tánc és az ücsörgés,
Míg a káosz tüzén hamvad el a múltam.

Ez vagyunk mi. Vad démonai önmagunknak,
Akik vakon, tombolóbb poklok felé futnak,
Hol feni már újabb izmusát az Ördög.

S míg lázálmunk fennen reszket a magas égen,
Nyújtózkodom, hogy az istenemet elérjem -
De tövisbe nyúlok mindig.

S felüvöltök.







SZÉKELYFÖLD


Azon büszke havas aljához jutánk, mely a székelyek hét század előtti dicsőségében tündököl; óriási gúla ez, melyet nagyszerű harczok dicsőitésével hozott kapcsolatba a történelem nemtője; nagyszerű emlékkő az, mely nagy idők nagy tetteinek örökitésére nyerte dicssugár-övezte elnevezését. A sziklacsúcsokat körülgyűrüző lomberdő egy óriási cserkoszorú, mely a székelyek hősiessége felett minden évbe
n megújuló babérfüzért fon, mert valójában minden székely büszke önérzettel tekinthet a Székelykő égre meredő csúcsaira, hisz annak sziklalapjáról az ősök dicsőségét olvashatja le; a hajnalpír minden reggel megaranyozza azon csodás szépségű sziklaormokat, melyek Aranyosszék keletkezésének büszke talapzatát képezik; a lenyugvó nap minden estve onnan terjeszti szét búcsú sugárözönét az Aranyos vidék szép tájaira; az onnan ellebbenő szellő nagy tetteket susog, s azért nem ok nélküli a székelynek azon lelkesedése, mit mindig érez, midőn a Székelykőre emeli szemeit. S vajon én, ki e tájnak múltja felett szemlélődöm, s ki a mellett, mint székely, mélyen érzem mindazt, mi e nemzetnek örömet, fájdalmat okoz, ellent tudhatnék-e állani azon vágynak, hogy a Székelykőt mely a távolból annyiszor gyönyörködtette szemeimet - közelről is ismerni törekedjem? Vajon meg tudnám-e magamtól tagadni a felemelő érzet azon jutalmát, mit éreznie kell minden honfinak, midőn az ősök nagy tettei által szentesitett talajra lép? Nem! ily igaztalan önmagam iránt nem lehetek. Megmászom azért a büszke ormot, hogy a dicsőség azon csekély osztályrészét, mely rám is, mint a nemzet egyik legigénytelenebb s érdemtelenebb tagjára háramlik, birtokomba vehessem, ösztöndíjjul arra nézve, hogy a jövőben arra magamat érdemesithessem; leoldom a mindennapiság saruit, midőn a Székelykő díszkőzetekkel ékes ormai felé haladok, azért, hogy ott önmagam is élvezzek, de azért is, hogy azt, mi a múlt nagyság emlékeként ott fennmaradt, egybegyűjtve, - a feledékenység ködéből kiemeljem."

Orbán Balázs (Lengyelfalva, 1830. február 3.







SZOMORÚSÁG
(Con Dolore...)


Érzem és hallom azt a hangot,
Mely felsebzi a homlokom.
Azt a hangot érzem és hallom,
Mely átsuhan a dombokon.

S lépteimet vigyázón ejtem
Mély nyomaim hátrahagyva,
Vigyázón ejtem lépteimet
A kihűlő alkonyatba.

S követ engem e hang, e sikoly,
A föld örök reszketése
E hang, e sikoly követ engem
Zordan rengő messzeségbe.

Sírás fojtogat s szomorkodva
Tekintek szét, mit látok itt,
Tájam köd lepi s szomorkodva,
Halkan motyogok valamit.

S vállamra hajtom a fejemet,
Hol emlékeim ragyognak,
Fejemet a vállamra hajtom
S bólintok a csillagoknak.







VALLOMÁS A TÁVOLLEVŐNEK


Elmondanám neked, hogy mennyire vágyom,
Vágyom hallani egy szép fagott hangját.
Hallani vágyom testemnek sercegését,
Amikor alkonyi lángok megrohanják.
Hallani akarom a Nap felkelését
S tapintani a még nem létező formát:
Formát melyet vékony fényekből összerak
Megőriz a táj s világot őrző szemed.
Melyben - erre vágyom - szállnak majd madarak
És elcsicsergik, hogy mindig szerettelek.







  
 
0 komment , kategória:  Orbán Balázs&Orbán Hajnalka   
Orbán Balázs: Adj egy percet
  2014-01-15 21:40:03, szerda
 
 




Orbán Balázs: Adj egy percet

Adj egy percet a csendnek,
Végre üvölthessen benned,
Tanítsa jó modorral,
Hogy kell embernek lenned!

Adj egy percet csendnek
S ne másnak:az embernek
Ősi szálait fondd újra
Kemény szövetté:a lelket!

Adj egy percet a csendnek
És hallgasd,hogyan serceg
Benned hangja,fájón
A tünődő őrületnek...


A csend a dalom

Link









  
 
0 komment , kategória:  Orbán Balázs&Orbán Hajnalka   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2021.08 2021. Szeptember 2021.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 36 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4840 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1173
  • e Hét: 12251
  • e Hónap: 34739
  • e Év: 212614
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.