Nagy Ilona versei,Nagy Ilona,Adjon az Isten,Nagy László, - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Albert Einstein,Albert Einstein,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika (,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Balázs Sándor Turza /B.A.S.A.,Bálintffy Etelka,,

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom

Blogom,

Képtáram

Képtáram,

Videótáram

Videótáram,

Ismerőseim

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Fecsegj

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 4

Nagy Ilona versei

2023-12-05 21:00:20, kedd

	NAGY ILONA VERSEI "Az ember olyan, mint a gyémánt. Képes mindaddig megbújni a szürke tömegben, amíg valaki felszínre nem hozza belőle a csillogást." Nagy Ilona Versei Link Nagy Ilona költő, ,,pirospipacs" néven publikál Link A MÁSIK PARTON... A másik parton minden perc szebb lehet... Még lépted nyomán is csillagok fénylenek, ezüst hullámokon elringat a vén hold... Mindent mások kapnak, ami az enyém volt. A másik parton nem fáznak a szívek... Vidámak a lányok, fürgébbek a vének, mosolyod szétszórja zsemleszín melegét... Szerető kezed, már nem nekem menedék. A másik parton álmok teljesülnek... Könnyebb ott a lépted, nem fájnak az évek, ezüstös hajadon a holdfény cikázik... Arcodat kutatom, szemem könnyben ázik. A másik parton mind örökké éltek... Megfáradt szemedben csillognak a fények, ott a boldogságod már végtelenig tart... Apu, ugye létezik a másik part?! A PILLANAT... A pillanat az semmi más, fénysugár, tán látomás, egy hangfoszlány, villanás, csak rezzenésnyi dobbanás. Pilleszárnyon szállt idő, felvillanó csöppnyi kő, alabástrom ragyogás, tiszta gyémánt... csillogás. Ködbe rejtett mély varázs, kósza felhő-csobbanás, káprázatos képzelet, hiszed mégis... létezett! Apró csoda, gyöngyvirág, hálón ringó képvilág, tökéletes... és számtalan, ám tova szökik... hangtalan. A SZÍV CSAK EGYSZER HAL MEG... Ha lopni kéne most a vén időtől, én megtenném, ha néked adhatom, mert megtöltöd majd minden apró percem, ha szíved dobbanását hallhatom. Majd félreteszek minden áldott órát, mely rólad szólt és veled kacagott. S ha azt kérdezed: Minek a sok limlom? Nem engedem a sok kincskacatot...! Mosolyodat, s kifliívét szádon, hangodnak bársonyos nugát melegét, testillatodat, itt a gyűrött ágyon, s a csillagodat... életem egét. Az órán csendben körbejár a tiktak, most kergetem a vánszorgó időt, úgy mondják tán... a szív csak egyszer hal meg, ha nem talál... s ha elvesztette Őt. A VILÁG PEREMÉN... Csak ültem a világ peremén, s lógattam lábam a semmibe, konokul hittem, amit látok, azt nem veheti el senki se. Mert enyémek a fehér sziklák, s végtelen, azúrkék tengerek, miattam nyílnak a virágok, és harmatosak a reggelek. Engem símogat minden dallam, s az éjjel szikrázó fényei, a színek varázsos világa, s a föld mélybe rejtett kincsei. Csak magaménak tudtam végig, de kiderült, nem is létezik, lebegő cérnaszálak voltak, és elszakadt mára mindegyik. Elvesztettem, nem is volt enyém, s hiszem azt, hogy mégis létezem, most ülök a világ peremén... s a semmimet újra keresem. ADJ NEKEM EGY PERCET... Sosem kértem semmit, most is semmiséget, küldj egy sort, egy verset, egy ringató mesét, talán csak egy dalt, vagy játszd az én zenémet, keveset adj inkább, és annak is felét, színezd úgy az alkonyt, ahogy még nem láttam, dúdold velem együtt a holnap énekét, fogd a kezem, vigyél, merre sosem jártam, hadd nézzem meg veled milyen a más vidék, járjunk kerek erdőt, olyan lányregényest, ahol pillangókba szédül bele a rét, lopjunk piros almát, abból süssünk rétest, szaladjuk még körbe a világ tetejét, kergessünk csillagot, holddal tekergőset, fessünk kis madarat... Tudod milyet? Kéket, és ha minden meglesz, adj nekem egy percet, s addig ne vedd vissza, addig ne, míg élek... AMIKOR SZERETLEK mottó: "Ki a szerelemért még nem halt meg, az soha nem élt..." Amikor szeretlek... kinyílik minden virág a télben is, s neked adom azt is, mi nincs, dög leszek, ledér, és izgató, s leolvad a bércekről az évezredes hó. Amikor szeretlek... rianásként fut végig a vágy a hátamon, lángra lobbanok fogvacogtató hajnalon, viharban is vitorlát bont bennem a vágyhajó, és elakad ajkamon a legszentebb szó. Amikor szeretlek... hozzád bújva belehalok csendesen, cseppként olvadok, mint jégcsap a nyári gleccseren. Amikor szeretlek... minden vagyok, és vétkezem, de most nem vagyok semmi sem, mert mióta nem szeretlek... csak létezem. ARANYALKONY... Óaranyba fordul át az alkony, s a falevelek barnán fénylenek, megérint, mint sóhajtás a sarkon de meglehet, hogy mégis tévedek, épp olyan, mint egykor volt a réten a konyakszínben ringó délibáb, s felette, a fénysimított égen még álmodtuk a legszebb szívcsodát, felrobbantak szikrái a Napnak, bár kezünk még a fűben matatott, gyantasárga tűzgömbök rohantak, s egy aranyecset húzott szalagot. Merengve az égperemre nézek, s úgy leírnám a legszebb mondatot! De - bennem - már tompulnak a fények, és ritkábbak az aranyalkonyok... ÁLMODNI SZERETNÉK...! Álmodni szeretnék én is...! mint ahogy más ember álmodik, kergetni színes pillangókat, s hagyni, hogy ringasson egy ladik. Vagy üveggolyókkal játszani, s hajtogatni papírhajót, hanyatt feküdni künn a réten, s hallgatni, hogy mit súg a Hold. Elaludni erdők rejtekében...! barlangok titkával... s álmodni...! soha meg nem lelt, mézédes csodákkal. Benne lennél az álmomban...! s nem tehetnél ellene, mert nem árulnám el sosem, csak magammal vinnélek messzire. Át... tarka, virágzó réteken, s a suttogó erdők felett... hol a csergedező kispatakban tisztára mosnám szívemet. Hallgatnám mesédet, s csak nézném kristályként csillogó szemed... megfognám két kezed, s azzal cirógatnám... megtépázott lelkemet. De mindhiába...! álmodni én már nem tudok, csak kutatok a sok kacat között, amit az életem rám rakott. Találok sok színes, tarka rongyot, s poros, vacak emlékeket... keresem, de nem lelem meg azt... amit szeretek. Ki tudna reám álmot szórni...? hinteni sok színes csodát...? vagy csillagporral elvarázsolni...? minden egyes éjszakát. Ki tud összefogni szétesett szárnyat...? amit a vihar szertevitt... s öszecsomózni arnyafonállal...? egy széthullot élet romjait. Megfoltozni egy olyan kabátot...? mely toprongyosra elszakadt, s újra kergetni azt az álmot...? amit az éjjel elragad. Megint csak rám köszönt a reggel... s halványan szórja fényeit, becsukom ismét a ládikát, mert nem leltem meg kincseit... ÁTÖLEL... Lángrózsáktól pattog a parapet, fülemben duruzsol a dal, - ringató semmi ez - de nem zavar. Nincs bennem se rossz, se jó, - pihen a gondolat - holnap tovább boncolom, de ma nem fojtogat. Látod? Mily kevés kell nekem, - beérem azzal is - ha nem bánt semmi sem, - tán egy kicsit hamis - mégis úgy alszom el, hogy testemhez, lelkemhez, a hideg, - ma - már nem érhet el, mert - paplanom - melege átölel. BOLDOGGÁ HAZUDVA... Most sem kérdezett, de mondtam-mondtam: Nézd, szép a tó! - pedig csak tócsa volt -, a szürkeségbe szivárványt hazudtam, hogy arcára lopjak egy csöpp mosolyt. Átsétáltunk a rózsakerten - elszáradt bimbók - sziromszemét -, lelkét puha gyolcsba tekertem, hogy ne tépje bánata szerteszét. Így járok régóta a másik felemmel, pro és kontra - nippek és kórlapok -, a múltat színezem át a jelennel, s a szomorúbbnak gyakorta hazudok... Megvagyunk. Unottabb, s vidámabbik énem; és ha a fáradtabb nemet kapott, - mielőtt újból csüggedni érzem - megint egy hatalmas igent rajzolok, és a két fél - nem lehet két irány -, így lesz egésszé, összefonódva, mint a tűzfalon tekergő vén lián, egyetlen önmagam; boldoggá hazudva... BÚCSÚZIK A NYÁR... Már gyöngyfénysugarakkal búcsúzik a nyár... a meleg gólyafészek ismét árva lett, aranyát zsákolja a sárguló határ, s leveleket pingál egy ősz színű ecset. Ma még bőkezűen osztogatja kincsét, forró szél kotor a kiszáradt tereken, olykor csak megoldja, majd leveti ingét, aztán majd elszáguld szellőkerekeken. Nem kéri a hajnal hűvös ölelését, a gyümölcsérlelő ősz párakönnyeit, ám hogy újabb évig ne hiányold létét, lángcsókját bőrödön emlékként hagyja itt. CSAK ÖLELJ ÁT...! Csak ölelj át...! Tedd meg csak a máért, hogy ne bánthasson a vaksötét, csak annyira ölelj, hogy érezzem karodnak biztonságos melegét... Ölelj csak úgy, ahogy a fészket az ágak, mikor a viharba beleremegnek a védtelen madárszárnyak, csak addig ölelj, míg az ég sötét, talán csak a semmiért, vagy azért, hogy ne halljam amikor a szél a lombok alját süvítve töri szét... Csak ölelj át...! Csak a máért, csak úgy, csak azért, csak önmagamért... CSEND ÜL ... Mondani akartam, hogy ébredt a nap, sugárban lopózott lombos fák alatt, és a langyos eső csendben csengetett, levelekre pottyant, kicsit reszketett, s azt is, hogy a rigó magányosan várt, aztán padra ugrott, nagy körökben járt, s hogy az orgonákon megcsillant a csepp, és a gyöngyvirágnak sok testvére lett, és a víz hozott egy édes illatot, de a kopasz ágon galamb gubbasztott... Mondani akartam. De most nem tudom, mert épp ez a nagy csend ül a vállamon... CSENDHANGOM (részlet) Az első ölelés baráti volt, de finom, és biztonságot adó, olyan, amiben maradni lenne jó, amíg csak lehet. Bele szerette volna fészkelni magát, mint egy gólya, vagy belebújni, ahogy egy hatalmas jegesmackó hófehér bundájába. Vágyott megsimogatni a férfi arcát, beletúrni ősz hajába, megcsókolni érzékien vagy vadul, őrülten, s nem törődni azzal, hogy mit illik, mit nem. Számára a férfi olyan lett, aki mélybe húz, s az egekig emel, megerősít, majd elgyengít. Aki magával röpít, akiért érdemes nőnek lenni, mert édesen fájó, és fájdalmasan édes. Magával sodor, és elvisz, akiért jó felébredni, s akitől édes az elalvás. Testében, és lelkében, felébredt valami elfelejtett érzés... EGY PILLANAT... A pillanat az semmi más, fénysugár, tán látomás, egy hangfoszlány, villanás, csak rezzenésnyi dobbanás, Pilleszárnyon szállt az idő, felvillanó csöppnyi kő, alabástromragyogás, tiszta gyémánt... csillogás. Ködbe rejtett mély varázs, kósza felhőcsobbanás, káprázatos képzelet, hiszed mégis... Létezett! Apró csoda, gyöngyvirág, hálón ringó képvilág, tökéletes és számtalan, ám tova szökik... hangtalan. EGYETLEN LÉPÉSRE... Az autó mellett sebesen suhan a táj, szól a zene, s együtt énekelünk a dallal. Váratlanul megcsillan a szememen egy szivárvány... s a látkép lassan kezd elmosódni. Érzem... sőt tudom, hogy a dalnak semmi köze hozzám... mégis némán gördülnek le arcomon a könnycseppek... s lassan visszapereg bennem az idő. Az esti szellő szelíden cirógatja arcom, s hallom, amint a szívem hangosan kalapál. Számban érzem még a só ízét, s testemben a víz erejét. Látom a kikötőben ringatózó hajók lassú románcát, és a hullámok táncát. Csodálom a tengervíznek szilva, és mazarinkék sötétjét... amellyel fogadott, és a napfényben csillogó, tüzkizkék, turmalinzöld víztükröt... amivel elköszönt tőlem. Talpam alatt a tengerfenéknek süppedő kavicságya, s testemet szelíden ringatja a hűvös víz. Az esti part szikrázó fényei, a galambvérpiros... a neonzöld... és a nápolyisárga, mind itt cikáznak még a szemem előtt... s visszatükröződve megduplázódnak, a hatalmas, ringó kékségen. Hajladoznak a pálmafák a sétányon, s kacéran integetnek, az égig érő... toszkánzöld tujáknak. Hallom puha lépteinket a sikátorokban, s ahogy halkan sóhajtanak talpunk alatt a sétány törtfehér, megkopott kövei. A lenyugvó Nap kardinálpirosan ráborul a vízfelszínre, s utolsó sugarai úgy pattognak vissza az ég aljára, mint a csillagszóró gyöngyei... aztán lassú méltósággal eltűnik a sziget mögött. Bámulva nézem a kasmírkék éjjeli égboltot, ahol magányosan ragyog egy hatalmas, kovaszürkén fénylő csillag... Mégis hiányzik valami... ami bizonyára ott rejtőzött mindvégig a hosszú sziget mögött. Igen...! talán a szigetre haragszom... mert eltakarta előlem a végtelent... pedig egyetlen lépésre voltam csupán... ELENGEDTELEK... Elengedtelek... mint fényt a csillagok, s nem tudlak követni, mert erőm elhagyott. Úgy engedtelek el... mint csend a sóhajom, könnyekbe fojtottan, tűzpiros hajnalon. Elengedtelek... mint ma a tegnapot, tulipán a szirmát, mit porba hullatott. Úgy engedetelek el... mint levele a fát, alája terítve szeretet paplanát. Elengedtelek... mint árnyék a Napot, nehogy eltakarja, inkább utat hagyott. Úgy engedtelek el... mint csodás pillanat, magamba zárva, mint ládikát a lakat. Elengedtelek... mint éjszakát a csend, hogy elgurult gyöngyként csillogjon a rend. Kérlek hát ne félj...! van még ki Rád vigyáz, hiszen csak én engedtelek el... senki más. ELGURULT A CSEND... Valami elveszett, itt hagyott, valahogy megkoptak a csillagok. Üresen konganak nappalok, ködbe süppednek hajnalok. Némán csillognak harmatok, valami eltűnt... elfogyott. Keresem a szót, nem lelem, csak a csend beszél szüntelen, de hiába mondja...! Nem hiszem...! Hiszen csak eltörött a pillanat, s a szó is csak elszakadt, nem történt hát semmi sem, csak elgurult a csend... velem. ELHADARTAM Ahogy andalogtam, úgy dalolt a máma, fülembe hasított, mint véső a hársba... Mégis jól van ez így, ne légy telhetetlen... Hisz annyi semmit már rég összeszereztem, hogy most azt sem tudom, merre szórhatnám el, mert valaki most is száz irányból figyel, nehogy rosszat tegyek. Pedig oly jó lenne, éppúgy, mint gyerekként - a kis szemtelenje - sohasem hallgatott másoknak szavára, felmászott bizony a legmagasabb fára, hiába intették. - Vigyázz, túl veszélyes! - ez a mondat mára már kissé sekélyes - Hisz az élet olyan, mint a forró láva, megéget, szétfolyok, lezuhanok - már ma - aztán kapaszkodom, nehogy eleresszen, ki tudja felállni lesz-e többé merszem, hogy sziklára álljak, s elkapjak egy felhőt, - régen le is hoztam, de fal nélkül eldőlt - télen lopott jegem, mára mind elolvadt, s tegnap azt ígértem magamnak, majd holnap... Nem kell minden napból nagy dolgot csinálni, valakinek kell itt a csúcs mellett is állni, nincs is hozzá kedvem, hagyom a csudába, eggyel szaporodik énemnek hibája... ELMÚLT... A pillanat már rég nem él, csak papírfecnit fúj a szél. Távol a hang, egy arc beszél... s lassan eloson az éj. Álomkép volt, vad tánc csupán, sok eltékozolt délután, mely ködbe vész most oly sután... mosolyog a Nap... bután. Ott üres pad, itt hideg kő, langy, kihűlt kávé, zord idő. Silány szavak, vacak jelen, szerte foszló érzelem... Csak szilánkok, törött pohár, asztal felett a csend szitál, régi tegnap, széthullt a kép... egy emlék most a múltba lép. EMBER VAGY! EMBER VAGY! Picinyke a világmindenségben, mégis... egy apró csoda. A galaxis méreteihez képest akkora vagy, mint egy bolha az elefánton... vagy még kisebb... talán nincs is méret, amely kifejezné kicsinységedet. Ha leszámítjuk a csillagokat és a láthatatlan mindenséget, akkor is nehéz elképzelni, hogy egyáltalán létezni tudsz. De ÉLSZ, és BOLDOGULSZ. Lehetsz akármilyen apró a téged körülvevő hatalmas világban, akkor is te vagy az erősebb. Nem azért mert tényleg legyőzhetetlen vagy, hanem azért, mert mindent kibírsz. Átéled a hatalmas hurrikánokat, homokviharokat, földrengéseket, bírod a hideget és a forróságot, tudsz élni szeretetben, gyűlöletben és félelemben. Egyszerűen CSODA VAGY! Egy olyan csoda, amit soha, senki nem fog megfejteni. Megszülettél és megküzdesz bármivel... mint a sárkány Tündérország kapujában. Egyedül és hihetetlen bátorsággal. Éppen ezért, sokkal TÖBB VAGY MINDENNÉL. Nézd, a galaxisban kóborló égitestek hatalmas méreteit! Nem kerülhetnek közel hozzád, mert meg van szabva a pályájuk, és arról sosem térhetnek le. Vagy a csillagokat! Ők mindent látnak ugyan, de sosem fognak téged elérni, mert nincs kezük. Lásd az óceánokat! Hatalmasok és erősek, de nem juthatnak el hozzád, mert nincs lábuk. A hegyeket! Amelyek mindenek felett állnak, magasan és délcegen, de nem tudnak lejönni melléd a völgybe, mert oda vannak "betonozva". Vagy figyeld a növényeket! Oly csodálatosan szépek, de nem szólíthatnak meg, mert nem tudnak beszélni. Végül gondolj az állatokra! Járni tudnak, ezért bárhová mehetnek a világon, ráadásul beszélnek is... de nem Veled, mert nem tudnak a Te szavaiddal szólni. Ugye most érted, hogy miért TE vagy a LEGNAGYOBB, és mitől vagy UTÁNOZHATATLAN? Éppen attól, hogy picinyke vagy... de megfejthetetlen, kemény vagy... de törékeny, erős vagy... de gyengéd... egy helyben élsz... mégis bárhová eljuthatsz. Ha néha úgy éreznéd, hogy nem találod helyed a világban, akkor csak gondolj arra, hogy nem is lehetnél jobb helyen! Mert Te, egy csodálatos "találmány " VAGY. EMELJÉTEK MAGASRA ŐT... /Bódi László Cipő emlékére/ Nyíljatok meg sötét felhők, esőt sírjatok, engedjetek fel az égre még egy Csillagot, elfáradt az út porában, hadd fürödjön holdsugárban ott, hol cseng szó, s örök fenn a hó... Emeljétek magasra Őt, fényes csillagok, fehér ingét gyolcsból varrja csillagujjatok, őrizzétek a világnak, szabad szárnyú Kismadárnak, hol játszik a szél, s csak a csend beszél... ENNYI FÉRT EGY DALBAN... Mondják, úgy is lehet szerelemről írni, amikor csak élsz - hogy ki lehessen bírni - csak képzelet kell hozzá, hogy majd, te meg én, egymásra találunk - de ez már nagyregény - mint szavakból strófa, bomlik ki egy érzés, - egyikünk sem tudja, lesz-e benne féltés - mégis új értelmet nyit bennünk majd Ámor, nemek szerepéről, párok pamlagáról, éppúgy, mint dalokban annyiszor megírták, lesznek benne lágyabb, és izgatóbb strófák, visszatérő refrén, felvillanó képek, olyan lesz az egész, mint egy szép idézet, pereg a filmkocka, összeakad lábunk, sóhajok röpködnek csitítva a vágyunk, bűvös erotika, szívig csengő dallam, - tovább nem is mondom -, ennyi fért egy dalban... EROTIKA ÉS CITROMILLAT... Fáradtan ért haza munkából, pihenni vágyott. Végignyújtózott a kanapén, s behunyta szemeit pihenetetőül. Tudta, hogy nem fog aludni, csak egy csöppet lazítani akart mielőtt tovább gyűri a napot. A tájat vastagon és melegen borította be a gyapotfehér hópaplan. A fák ágai megadóan roskadoztak a hatalmas hótömeg alatt. A déli napfény még szikrázott, és huncutul csillogott a hóbuckákon. A hegyek úgy álltak körben mint a cukorsüvegek, a völgy pedig közibük fészkelte magát, s meglapult... mint a tojások a fonott szakajtóban. Csodálatos kilátás nyílt a háztól a környező vidékre, s a mókusok vidáman bohóckodtak a fenyőtobozok között. Amikor beléptek a házba, csikorgó deszkapadló, kockás takaró, s egy meghitt szoba fogadta őket. A férfi ledobta a táskákat, és a kandalló melletti farakásból, rövid idő alatt barátságos meleget varázsolt a házba. A tűz ropogva pattogott, s a lángok táncolva csókolták a kandalló koromfekete gyomrát. A nő mindvégig csodálattal nézte a férfit. Karakteres arcát, őszülő haját, erős kezeit, cinkos mosolyát, s azt a csodaszép szempárt, melyet annyira szeretett. A délutáni sétán úgy fogták egymás kezét mint két kisgyermek. Hógolyóztak és fekvőangyalokat csináltak a hóban, s nagyokat nevettek. A fákról időnként hatalmas hópárnák pottyannak a nyakukba, de nem bánták. Estefelé megnyílt felettük a Tiziankék égbolt, és milliónyi, álomfehér hópille szállingózott alá. Sapkájukon táncot jártak a hópelyhek, és arcuk pirospozsgás volt a hidegtől. A vacsora otthonról csomagolt volt finomra átmelegítve. Az asztalon két piros gyertyaszál szórta sejtelmesen fényeit, mellette egyetlen fenyőág, naranccsal és mosolygó almával. A szobában enyhe fahéj, szegfűszeg és narancsillat kóborolt. Kezükben két pöttyös bögrét szorongattak, melyekben finoman gőzölgött a forraltbor. A kanapén ülve hallgatták a zenét, s csendben nézték a tüzet. A kandallóban alazinvörös lángok csókolóztak őrülten, s lávavörösen izzottak fel a parazsak. Ekkor egyszerre elindult a két száj egymás felé, s furcsa vágy égett szemükben. A finom csók gyengéd ölelésben zárult. A nő elgyengült, a férfi megremegett... s apró ruharabok huppantak hangtalanul a datolyabarna padlóra. Úgy fonódtak egymásra mint két kígyó. Csak izgatott lehelletük vibrált át a szoba langy melegén, miközben a gyertyák pislákoló lángja, szégyenkezve rajzolta karikáit a mennyezetre. A forróság lassan végigfolyt az ereikben, testük és lelkük egybeforrt, mint az ólomkatonák a kemencében. Egyszerre hullámoztak, mint hajók a kikötőben... lebegtek, mint a tollpihék a tavaszi szellő szárnyán... elmerültek, mint tengerben a kagylók... s magukba zárták a csodát, mint kagyló az igazgyöngyöt. Az apró ablakon pironkodó arccal kukucskált be az Esthajnalcsillag, s a kandalló csilivörös fényei mélységes csendben lopóztak át a kicsiny szobán, amikor a nyikorgó fapadló hangosan felsóhajtott... Megcsörrent a telefonja, mire lassan kinyitotta szemét, s tétován nyúlt a készülék után. Pár perc múlva kinézett az ablakon. Hó sehol, kandallója nincs, egyedül van... és messze még az ünnep. A lakásban citromillatot érzett, melyet egy vacak illatósító hintett szerteszét. Elindult a konyha felé, hogy főzzön egy teát, s közben jót mosolygott. No persze!... erotika, és citromillat.. EVEZZ CSAK TOVÁBB...! Láttad már ahogyan a köd messzire viszi a közelséget, és elnyeli a tájat...? vagy miként megcsillan a hó a napsütötte hegyek kéklő ormán...? Ott voltál amikor a völgy kivirágzott...? esetleg emlékszel a napkeltére a tengernél, midőn a vízből lassan kiemelkedett, mint egy izzó gömb. S a napnyugtára a dombok között emlékszel, hogyan tűnt el a fénye egy teljes éjszakára? Tetszett ahogyan a szivárvány átölelte a láthatárt, vagy mikor megcsillantak a tó vizén a napsugarak? Hallottad már a nádas susogását, vagy láttál vizimadarakat egyszerre felrepülni? Megfogtad már szemeddel a teliholdat a folyó felett ezüst palástjában, vagy a milliónyi csillag vakító fényét? Érezted a forróságot mezítelen talpaddal a homokon... és arcodon a Nap gyengéd simogatását? Halgattad a madarak énekét, vagy az esőcseppek koppanását az ablakpárkányon...? a vízesés moraját, meg a folyók zúgását? Álltál már szakadó esőben arcodat az ég felé fordítva, s hallottad a szél suhogását amikor a fák lombjait összekócolja? Ijedtél már meg a jég rianásától, és csodáltad a jégvirág csillogását az éjszakában? Sétáltál világító lampionok alatt a városi forgatagban, és a neonfények áradatában? Gyalogoltál sötét erdei utakon, amikor csak a szentjánosbogarak világítottak? Süppedtél már térdigérő ropogós hóba, és siklottál valaha is a hűs havon? Vagy izzadtál rekkenő melegben a betonjárdán... s mentél végtelen utakon? Hűsöltél-e forró nyári napon a fák lomjai alatt... szedtél-e hatalmas csokor mezei virágot? Féltél-e az ég dörejétől, és a villámok cikázásától... és estél-e ámulatba félelmetesen szép viharfelhőktől? Megcsodáltad már a táncoló északi fényt a hófödte táj felett...? s figyelted, ahogyan a szél felborzolta a víz felszínét? Hagytad már, hogy lágyan elringasson egy folyó? Láttad a homokdűnéket a sivatagban, és a korallok vakító fehér csipkeruháját az óceánban? Érezted orrodban a fű finom illatát... figyelted a lassan kibonló virágszirmokat? Fényképeztél le szemeddel egyetlen esőcseppet, vagy állítottál meg pillanatot azért... hogy tovább élhess a csodában? Szerettél volna szállni a sasokkal...? s néztél magas hegytetőről szakadékba... és féltél már rettenetesen félhomályban? Száguldoztál-e végtelen utakon...? másztál-e meredek sziklafalra? Indultál-e el valaha világgá, hogy elmenj oda, ahol már semmi nincs... azért, hogy megnézd a világszélét, és lelógasd a lábad a semmibe? Vagy szerettél volna egyszer is a fecskékkel délre szállni, és sajnáltad-e a kóborkutyát, esetleg féltetted-e a macskát a háztetőn...? netán engedtél szabadon kalitkába zárt madarat ? Engedted valaha is, hogy igazán szeressenek... s szerettél már úgy, ahogyan szeretnél? Ugye életedben, vagy gondolataidban, mindezt megtetted már...? és pontosan emlékszel mindenre. Mennyi szép emlék, és még mennyi lesz, ha nem csukod be a szemedet... és nem zárod be a szívedet... vagyis... ha nem húzod be az evezőket. Evezz csak tovább bátran...! végtelen vizeken... EZER CSILLA RAGYOG... Hűvös volt az éjjel, csak lámpafényt lopott, de a kasmír égen sok csillag ragyogott. Régen én is hittem, hogy mindegyik enyém, ma már félve nézem, hisz nem az én mesém. Talán ott rejtőzik gyöngyszürke csillagom, a kagylóezüstös, pontyszürke pamlagon. Ám fénye oly gyenge, mint harmat a levélen, senki sem láthatja, megbújik szerényen. Ily sok csillag között eltéved az ember, vakító fényekre reá nézni nem mer. Most mégis elhiszem, s én is csillag vagyok, EZ MÉG NEM AZ ŐSZ... Ez még nem az az ősz, amit én szeretek, csak rozsdakeretet kaptak a levelek... Majd amikor a fák bronzselyemben állnak, lázvörös levelek intenek a tájnak, mert a galagonya beérik a bokron, s konyakszínű alkony bukik át a dombon, az lesz az én őszöm. Amikor az jön el, rókarozsda sálam vígan nyakon ölel, s míg a rőt levelek avarrá potyognak, két pár cipő koppan, s mikor andalognak meghitt páracsendek lepik be a kertet, és a sovány napfény barnákat ölelget, talpuk alá bújik az elfáradt levél, keringőzik a szél, hosszú őszről mesél, és a hajnal pírja gyöngyharmatot lel... Ez még nem az az ősz, de nekem olyan kell! EZÜSTSZERELEM... Néha, azt sem tudom, honnan jön a bánat... csak érkezik, mint szél a lombokon, alattomos vendég - mégis mellbe támad - s máris tenyerembe hajtom homlokom. Mint egy árnyék, mikor rávetül a kincsre, - előbb még e két szem csillogott - ráleheli kezét a kilincsre, s minden szépet odakint hagyott. Látod, azt sem tudom, honnan jön a bánat... - de érzem, hogy a szívemen köröz - egy pillanat és mindent körbezárhat, ha nem figyelek, máris rögtönöz. Ő erős, én végtelenül gyenge, - talán az egyedül, az támad hirtelen - repülj tövismadár, menj szívemtől messze...! Végre hadd győzhessen, egy ezüstszerelem...! ÉNEK AZ ESŐBEN... Kora hajnal volt, amikor ébresztőt zenélt a telefonja. Ekkor még néhány percre beburkolta magát a paplan melegségébe, mint egy dacos kisgyerek. Mikor meghallotta az eső koppanását az erkélyen... ugrás, ki az ágyból...! fedetlen combjain libabőr szaladgált, de még ezt is finomnak érezte. Kávészürcsölés, fotelba gombócolt lábakkal... ábrándozás, hunyorgó szemek, halk zene, gyors készülődés. Néhány szó a tükörrel... Ügyes vagy, friss, üde és kívánatos...! mondta a képnek, mint minden reggel, hogy dícsérettel kezdje a napot. Futólépésekkel le a harmadikról, és máris a sétányon ballagott. Lassan lépdelt, hogy élvezni tudja az üde illatot, és az eső árasztotta nyugalmat. Az égbolt nem volt haragos, csak halvány, diplomatakék, mely néhány helyen átcsapott ametisztlilába. Igaz, homályossá tette a sűrű esőfüggöny, mely kristálytiszta fátyolvízesésként bukott alá. Élvezte, ahogyan koppantak a cseppek az esernyőjén... mert zenéjük volt. Pedig egyszerűen csak esett. Lágyan és finoman szaladtak szét a vízkörök a járda tócsáiban, éppen úgy... mint a vízipókos mesében. A levegő frissfűillatú volt, a fákon levél sem rezdült... Esett, és tisztította a város porát... átmosva a madárfészkeket. Szépen, csendesen egymásra hulltak a vízcseppek. A fűszálakon és a virágokon úgy egyensúlyoztak, mint a pillanatfelvételeken. A fákról áttetszőn és csillogósan, hatalmas könnycseppként lógtak a semmibe, aztán néha potty... aláhulltak. Egész nap folyamatosan szívta magába az eső teremtette friss levegőt, a nyitott irodaablaknak hála. Érezte, hogy teste egyre könnyebb lesz, és tüdejét átjárja a hűs tisztaság. Szerette... hazafelé jövet pedig, egyenesen imádta...! mert eszébe jutott Gene Kelly, s már hallotta is a fülében a dalt... andalogva, visszafogott léptekkel jött a járdán... hogy minél később érjen haza. Vállán forgatta pepita esernyőjét, és halkan dudorászott. Óvatosan körülnézett, aztán tapicskolva lépett... majd egy hirtelen mozdulattal félrerántotta esernyőjét, s fedetlen arcát az ég felé fordította. Egy férfi épp kilépett az egyik lépcsőházból, és meglepett mosollyal nézett rá. Ekkor aprót rántott táncos vállán, aztán huncutul, és finoman megperdült. Arcán cinkos mosoly, fülében isteni dallam... titkos, ütemesen ringó lépések... néha egy szélesebb táncmozdulat az esernyővel... miközben finom esőcseppek hulltak, vidám mosolyára. ÉRINTS MEG...! Érints meg lágyan...! mint harmatcsepp a szirmokat, csordogálj le rajtam...! mint hegygerincen a patak. Találj meg csendben....! mint csillagfény a kincseket, simogass végig...! mint tengervíz a szirteket. Csak úgy ringass el...! mint kószaszél az ágakat, suttogj majd halkan...! esztelen, őrült vágyakat. Kápráztass el úgy...! mint szivárvány a kék eget, mutasd meg nékem...! a legcsillogóbb gyöngyöket. Takarj mint a köd...! a legrejtettebb tájakat, s égess el lassan...! mint rőzseláng a parazsat. FELHŐFEHÉREN, TINTAKÉKEN... Kéne valami könnyű álom, átbarangolni héthatáron, táncolni százszor... Nem. Ezerszer. Úgy szeretni, hogy ne felejts el, kéne valami őrült álom, szivárványcsúszdán, óceánon, alámerülni hajnalfényben, felhőfehéren, tintakéken, feszülni pitypangvitorlának, esőernyőzni - fojt a zsák-lak, a többit holnap kitalálom -, s valóság lesz egy édes álom... FELSZAKADT ÉRZÉS... Ringató dallamot sodor az est, mielőtt szívem aludni tér, s a bokrok tövére szalagot fest holdsugárral, a bús déli szél. Csillag hátára ugrik egy sóhaj, égre rajzolva viszi az éj... lelkemet mossa millió óhaj, s temetett múltam is visszatér. Fű ciripel a nyáresti csendben, távoli tűztől csillan a tó, gitár hang száll át éteri percen, halk zene kél, és hallik a szó. Vonat robog a pataknak hídján, kattan a sín, és sír az ütem, árny suhan átall lomb koronáján, álmomat mégis messze viszem. Aludni csábít gyolcspuha ágyam, paplan melege sírva takar, makacsul viszi messzire vágyam, ám lelkem békét, s csendet akar... Levelek ringnak lágy, esti szélben, csepp gurul elfáradt arcomon, felszakadt érzés hallgat az éjben, lakat ül néma sóhajomon... FÉLÁLOMBAN... Néha félálomban még arra gondolok, hogy úgy ébredek egyszer, mint a boldogok, de most hosszú csendben hallgatnak a fák, talán ők is épp azt és épp úgy álmodják, s míg a hajnal pírja belepi az ágyat, belerezdítenek minden száraz ágat, s hol egy kóbor szívkép vágyakat ölel, a kelő napsugár pirulva bújik el, lassan eltaposva az álmok otthonát, maga mögé gyűri a szomjas éjszakát. Aztán a pillanat szerényen elfakul, mégis visszavillan, és marad makacsul, mert úgy volna szép ringva, mint két falevél, mit egymáshoz sodort egy áldott őszi szél, sosem félve attól, hogy egyszer elmegyek... Igen, így akarom. - De látod, ébredek. FÉNYCSAVARGÓ Még mindig fognám s tartanám a fény pillangó testét lágy tenyeremen, s egy szárnycsapásra sorsom köpenyén, hogy az csak lenge fénykabát legyen, s amikor lopva arcomra tapad, feléledek és önzőn létezem, szorítom miként zsákmányát a vad, ám egyre kúszik, s üres a kezem, mert csalafinta, kóbor fény csupán, egy csavargó ki fenn jár a hegyen, beszökik reggel, s elmegy délután, s mire elhinném, túl van mindenen. FOJTVA FONJA ÁT... Fojtva fonja át a csend a fákat, dermedten áll a karcsú nyírfasor, dércsipkébe öltöztek az ágak, a hajnal mégis lomha, búskomor, ködruhában fullad meg a város, és mocskos szürkén lapít fenn az ég, a plexifal sem szűz-jégvirágos, az arcomon a hideg keze tép, deres homály rázza fel az álmot, egy jeges magány húz a parkon át, roppan egy ág, ledob egy faháncsot, a reccsenése dérhúsokba vág, földre hullva szétporlad szerényen, mint bepiszkított, összetört csoda, nagyot kondul lassú szívverésem, valami tisztaság veszett oda... FONTOS VOLTÁL... Mondd...! Mikor ér véget a múlt, s hol kezdődik a jelen... mert a tegnap még bennem él, s a holnapot nem lelem. Mondd...! Merre tűnik el a fény, mely áttör az ablakon... s fukszia színű hajnalon, meglapul az ágyamon. Mondd...! Hová lett a tiszta víz, mi csermelyként tovafolyt... csak néhány kavicsot hagyott, melyet az ár elsodort. Mondd...! Mikor ér véget a múlt, s hol kezdődik a jelen... mert a tegnap még bennem él, túl fontos voltál... nekem. GURULÓ GYÖNGYÖK... Életünk tudója mi szerint válogat... kinek ad kincseket és boldog napokat? Vajon hogyan méri, hogy ki, mit érdemel... s ha én is jó vagyok, hozzám mért nem jön el? Mivel tud mindenki többet érdemelni... s miért nem mer egyszer, engem felemelni? Hogyha sorban állok, hogy nem jutok oda... ki tudja, hogy néha miért ily mostoha? Ha mégis odaérsz... előbb, mint ahogy én... ugye kérsz nekem is? Hadd legyen majd enyém! Mondd...! Adok cserébe elveszett álmokat, lekésett szivárványt, ellobbant lángokat. Szétesett szavakon megfagyott lényeget, elolvadt jéghegyen átgördült fényeket. Csillogó reménynek elfoszlott fátyolát, szívem dallamától elnémult zongorát. S ha mindez nem elég, viheti láncaim, bilincsbe veretve átadom vágyaim. Guruló gyöngyöket, gyémántfény könnyeket, csak küldjön érette...! két szerető kezet. GYOLCSBA CSAVARTA... Ma tavaszillatú lett a világ... Vagy orrom csalt talán? Meglehet, de pézsmabarnán napoztak a fák, és hancúrozott a sok gyerek. Madárdalra pirkadt a hajnal, sóhajtva ébredt a pázsitunk, levetni készül elnyűtt ruháját, a földig omló fűzsorunk. Bézsmeleg mosolyom gyolcsba csavarta, arcomra osont, a napmeleg, szökik már lassan, a szürkénfázós... Hallod? Toporog a kikelet. HAJNAL HASAD... Szinte minden nap látom a Hajnalt, amint leveti csipkeköntösét, és gyengéden, sirályszürke hajjal, öleli a tér álmos emberét. Hangtalan oson, s oly észrevétlen, mégis, most itt érzem a bőrömön, s tudom, hogy ti még alusztok éppen, de nekem léptem... már a hűs kövön. Szeretem a Hajnalt mikor ébred, mert láthatom sejtelmes arcait, mikor a Nap még fák között lépked, aludni küldve az éj hangjait. Kristályharmatát széthinti végre, páfrányzöldben szunnyadó lombokon, s oxidvörössel festi az égre, most új nap kél az alvó bokrokon. A tinta égnek, lenkékre mossa libatollmeleg csillagpaplanát, s barit felhőket húz a magasba, hogy űzzék a királykék éjszakát. Dalol, suttog, s csengettyű hangokon, most felcsókol szendergő arcokat... s a patakban, sófehér habokon, egy csipketiszta... új Hajnal hasad. HARMATCSEPP... Tudod... én már nem félek, csak tiszavirágként élek. Nem fáj semmi, nincs talány, egy szív sajog még néha tán... s éjre éj jön... nap után. Vagyok... tán egy gondolat, egy csöppnyi kő a part alatt, mint álomkép létezem... kezem nem fogja senki sem, harmatcsepp az életem. Élek... mint egy kis levél, csak lebegve az életér' kapaszkodom lét után... mit elsodor egy szél bután, s éjre éj jön... nap után. HAVAS ÉJBEN... Széjjelgurultak a gyöngyök, fulladnak a hangok, némaságra ítéltettek berozsdállt harangok, ma mégis mind újra csendül megtörve a csendet, kisfalukban, városokban ünnepet hirdetnek... Csipkés havon apró lábak örömmel totyognak, Mackó kutya farkcsóválva örül a dolognak, égből pottyant fehér holmi bűvöli el őket, hidegével megcsipkedi a kis nevetőket. Apu szólít, gyertek, kincsem, s karjába kap menten, odabenn a kis Jézuska nektek csenget, szentem. Gyertyalángok csókolják az aranyszínű cukrot, kis karácsony, nagy karácsony... anyu könnybe csuklott. Fenyőillat, ezüst dió, káprázatos fények, apró masnik, színes doboz, mit rejthetnek... Nézd meg! Hajas babát, meséskönyvet takarnak az ágak, csillagszórók varázsporral hintik a szobánkat. (Havas éjben csengő csendül, ló patája koppan, két csöpp gyermek édes álma hisz az angyalokban...) Megint csillognak a gyöngyök, csengőt hallok, halkan, szívem egyik apró csücskén karácsonyi dal van. HAVAZIK... Úgy lepi be ismét a földet, mint a pókháló a kincseket, és hattyúfehér gyolcsruhába öltöztet szénbarna tincseket. Szitálva hull reccsenő jégre, csillan a tavon a holdsugár, csend-dallamot hoznak a hangok, csipkefehéren roppan a táj. HIÁNYOZNI FOGOK... Tudod, ami nem volt, úgyis visszafáj majd - ha elcsitulnak az értetlen nemek -, öböl kell a dölyfös, duzzadó dagálynak, hogy fodorrá nőjön... Hát kerestelek. Arra, ahol a fák égperemre nyúlnak, visszhangot sírnak a kietlen hegyek, források apadnak és erednek újak életsziklák között... Ott kerestelek. Dideregve álltam jeges szélviharban, - ha erre fújna majd, el ne vétselek - ősznek avarában körömmel kapartam, hogy nyomodra leljek... Úgy kerestelek. Szomjazóan kies, kérges pusztaságról felhőkkel, utakkal üzentem neked, és teli torokkal ordítottam gátról, hogy biztosra halljad... Még kerestelek. Mára elfáradtam. Szélmalomharc-szándék. Lehet, azt sem tudnám, hogy szeresselek. Talán keresel most, vagy valahol vársz még... Hiányozni fogok... Nem kerestelek. Nagy Ilona: Hiányozni fogok Link HÍV A VÉGTELEN... Látod? Már lángol mögöttünk a múlt, lávavörös parazsát szétfújja a szél, hamu alatt tűnik el a gránitszürke út, s a jövőnkről egy távoli csillagkép mesél. Csábító sugarát lábunk elé hinti, csilingelő hangon hív a végtelen, achát-fény mutatja, hogy merre kell menni, át - a kovaszürke csillagtengeren. Óvatosan lépjünk! Nehogy elhamvadjon, vagy összegyűrjük fehér csipkeköntösét! Vigyázzunk, hogy minden sértetlen maradjon, hadd ontsa szívünkre kemence melegét! A verset ihlette: http://youtu.be/cZjnpNrAtOs Link ITT LESZEK... Opál-kék égbolton hajnalcsillag ragyog, s ontja kovaszürkén felém a dallamot. Achát fénye pihen szememen szüntelen, s lassan végigpásztáz érzékeny testemen. Titkos fénynyalábok érintik lelkemet, lágyan, mint a fátyol, s a szívem megremeg. Ezertitkú éjjel, szórd csipkés álmodat, hintsd a földön végig tollfehér fátyladat! Ábrándos éjeken osztogasd kincsedet, s ha mindenkinek lesz ... ne feledd! Itt leszek... JÁTSSZ MÉG...! Mikor elhiszed azt, hogy üres a csend, és süket a nagyvilág, mert szakad a film vagy ugrik a kocka, s nem pereg tovább, vagy nem tudsz képeket festeni, csak a színeket kergeted, lehet elvesztetted a lényeget, s nem találsz rímeket... Akkor is mutasd meg azt, hogy létezel...! és csak veled fordul a Föld... s ha nem hívnak akkor is érkezel, csak... "a hangszered össze ne törd...! Akkor is játssz még...! mikor senki sem érti, hogy minek is játszol még. " JÉGVIRÁG Bezárta bimbóit hangtalan, csillogott fehéren, hamvasan, nem volt illatos, kábító... csak gyolcsfehér, mint a hó. Vakított mint a gleccserek, egyre nőtt, mint a kisgyerek, megrajzolt apró bokrokat, csipkézett álomszép fodrokat. Gyengéden nyitotta szirmait, üvegre karcolva titkait... leolvadt némán, csendesen, s eltűnt a téllel... teljesen. Ha egyszer mégis visszatér, megismered, mert cinkfehér, nem volt más, csak egy jégvirág, de benne volt a fél világ. JOBBRA HÚZOK MEGINT... Hiába mondanád, hogy ne jobbra menjek, ha lábam arra visz, mit szívem követhet, mert sosem hallgattam féltve intő szóra, pedig mindig óvott - talán jobb lett volna -, ám a kíváncsiság, a vándorakarat halomra döntötte a bástyafalakat, de mögöttük mindig kitárult a világ, ott a csendből hang lett, a szűkből pedig tág. Sűrűn járt utakon csak kevés látható, hisz a nádas mögül érdekesebb a tó - még a madarak is szebben csiripeltek, ha a csapásközti bogáncsosból lested -, és a nap is úgy kel vidám kakasszóra, dehogyis érdekli, mit mutat az óra, szürkületkor lesz az estike illatos, sehol sincs leírva, mit szabad, mi tilos, esőre nő a fű, s a hold néha kerek - olyan voltam mindig, mint egy fenegyerek -, úgy indulok most is, hirtelen ötlettel, csupán szívkövetve, oda is, hol nincs hely, nem vár népünnepély, idegennek látnak, hátat fordítok a népszerű világnak, s míg a balkanyarban sokan sorakoznak, jobbra húzok megint... KELL... Kristályvízcsepp kell a szikkadó pataknak, árva pillangónak a virág-szőtte rét, hatalmas puszta a vágtató lovaknak, szárnyaló sólyomnak a végtelen vidék. Ahogy hullámoknak kell a parti szikla, hogy lecsillapíthassák tengerük dühét, viharnak a dörgés, villámnak a szikra, sivatagnak homok, s szél-kotorta dűnék. Szavannának zápor, áldozat a vadnak, gyengének védelem, erősnek a gyenge... úgy kell a nyugalom minden - őrült - napnak, mint szeretet balzsam - megrepedt - szívekre. KELLENÉL... Csak kellenél... mint kiszáradt fának az abszintzöld levél, szomjazó virágnak vízcsepp az életér' ezüst eső tikkadó földekér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint a nyári nap a mézízű cseppekér' a bő vizű folyók végtelen tengerér' örömök a szomorú percekér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint megkopott hangszer elárvult dallamér' felcsengő húrok a némuló hangokér' melegség megfagyott pillanatér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint gólyapárnak egy fészek a gyermekér' ringó búzatáblák aranyló magvakér' ahogy mai nap kell a holnapér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint papírsárkánynak ringató Kószaszél, árva pillanatnak remény az évekér' Te Vacak Boldogság...! minden napér' úgy kellenél...! KIÁLLSZ-E ÉRTÜNK... Ó, mondd, ember, te, ki ott a ,,magasban" dolgozol, íróasztalon akta had, s törvényeket hozol, vajh' látod-e a munkást is, ki béréért szakad, s egy év alatt annyit se kap, mint más egy hó' alatt, esőben ázik, marja Nap, csípi bőrét a fagy, súlyokba görnyed rongy derék, és fájós láb dagad, látod-e az öreget is, ki lassan meggebed, pihenne, de nem lehet, tán nem érdemeli meg... És látod-e a fiatalt feladni terveit, álmodik otthont, gyermeket, de sajnos nem telik, s azt, ki segélyből tündököl, mert neki jár a pénz, dolgozni pedig... Ennyiért? - Ugyan, hisz az nehéz. S ha építed az országot, vajon kinek teszed, nekem-e, s a szegényeknek, vagy másoknak veszed? Csillog az új templomtorony, lépcsőjén ott a kín, anya törölné könnyeit, belül zokogva sír, és ott a sok föld parlagon, ahol csak nő a gaz, ki vásárolta gazdagon, most haszonnal vajaz. És látod-e a gyermeket, ki sóvárogva néz, bizony neki is kellene a hús, csoki s a méz, és érted-e a táj szavát, hallod-e mit üzen, mert itt talált e nép hazát, és ősünk itt pihen, s hagyod-e, hogy a szívedet egy érzés járja át, félrelökve az érdeket, s mit idegen kiált, tudod-e, hogy egy tollvonás az mély húsokba vág, s hagyod-e élni nemzeted, hogy ne halld jajszavát, őrzöd-e úgy, mint kincsedet, e nép értékeit, kiállsz-e értünk bárkivel? Ó, mondd, e földön, itt... KINYÚJTOTT KEZEKKEL... Emlékszel? Vártalak... napmeleg kinyújtott kezekkel, s titokban reméltem, majd egyszer megfogod, és úgy csúsztatod át kezedet kezembe, hogy nappal felébredjenek a csillagok. Azt akartam, hogy beleremegjen a csend, amikor tenyerünk szeretve összeér, s olyan meleg legyen majd köröttünk a perc, mint kemencéből frissen kibúvó kenyér. Hogy ölébe vonja lágy szellő a fákat, mert ujjunk összefonódva pihenni tér, s üstökös csóva szakítsa át az árnyat, mikor egymásra simul két nyitott tenyér. Emlékszem... Vártalak... s tusfeketébe fordult az ég, lassan a kezem is elkezdett remegni, ujjaim oly fagyosra hűltek, mint a jég, s csak arcomat tudtam kezembe temetni... KI VISZI MAJD ÁT... Ha lesz miért, talán elhiszem még, hogy élve-élni mégis érdemes, mert a nincshez kevés ha kék az ég, kell a tányérba több is, mint leves, bár munka van, de bére éhező, a test, a lélek mind beleszakad, s fogytán van már a régenvolt erő, legtöbbször sajgás, fájdalom marad, s oly egyszerű, de ész nem érti meg, hogyan, s vajon miért hogy így vagyunk eltiportan, s a léc már megremeg, s ha lezuhan, a porba hullhatunk, s míg fenn a ,,krém", alatta semmi sincs mi feltárhatna egy szebb holnapot, lakatra zár az utolsó kilincs, és benn a csendben én is ott vagyok, sokan vagyunk, sokan, de a kevés az nagybetűt ír, s osztja a lapot... Hol az ember, s hová a józan ész, ki viszi majd át ezt a sok vakot... De Te még látsz, s még én is itt vagyok. LELKEDBEN SZŐTT... A boldogság nem kék-madár, mi elhullajtja tollait, nem is sziget és nem határ, tenger sem mossa partjait. Egy lelkedben szőtt gyöngyfonál, sziklát repesztő csöppnyi ér, valahol ott kezdődik el amikor tíz ujj összeér... és nem tovább, csak addig él, míg ég-hideg a föld-meleggel az óceánnál egybekél... * * * - a boldogság egy firka tán, mit buta szíved odafest, pókhálógyöngy az est falán, csalós, csillogós semmi ez - LESZEK NEKED... Leszek a csended, mely fátyolként omlik, egy hang, ami csilingel szíveden, s virágszirom, mi bimbóvá bomlik, és méhecske leszek kerteden. Hajnalpír, amely ébreszti arcod, s harmatcsepp, ki megfürösztelek, fül, aki meghallja elcsukló hangod, s leszek, ki szó nélkül megértelek. Kavics leszek a kavargó árban, kristályvízcsepp szomjazó ajkadon, ringató hullám megunt szobádban, s madárdal, megfáradt hajnalon. Süppedő homok a kietlen parton, esti szellő, ki lágyan simogat, örökzöld dallam egy elnémult hangon, tű, ami bevarrja a foltokat. Meleg kabát, hogy ne fázz a télben, hűsítő árnyék, ha ég a Nap, avar, a megkergült őszi szélben, s puhára vetem meg ágyadat. Tücsök leszek a nyáresti csendben, gyengéden Rád hajló fűzfaág, csobogó patak egy kietlen kertben, rohanó folyó, mely visz tovább. Vajjá válok majd minden kenyéren, s úgy olvadok, mint a jégcsapok, ízes leszek, mint só az ebédben, s miattam várod majd a holnapot. Nem leszek más, csak ami vagyok, nem adok semmit, hisz nincs nekem, de visszaadhatok mindent, mit kapok, s leszek tükörkép a szíveden... LÉLEKIG... Terád gondoltam este még, mikor a nap már elpihent, szemed tüze még bennem ég, s a pillanat, mit lopva csent, kezed féltését éreztem, a biztonságot, mit adott, tudom, talán csak vétkezem, s lehet semmit sem hagytam ott, csupán az óra csendje volt, de oly gyengéden átölelt, ahogy a szürkületbe folyt és megfestett egy égi jelt, belém ivódott csendesen, s hiszem, mégiscsak létezik szerelem, túl az ikszeken, egészen mélyen, lélekig... MAJD ELFELEJTI, Ő IS... Most annyira távoli bennem a múlt, csak egy nagy kő dobban elárvult szívemen, künn sötétre váltott a jéghideg út, s jégvirág nyílik az ablakon, s idebenn. Már fájni sem tud, csak fázik a gondolat. Kiért, s miért kell tovább élni még, embernek maradni - csak sírás fojtogat - holnap hogyan tovább, dolgozni, vajon miért? Semmit sem érsz ember, hát ilyen az uniód, - az a legfontosabb, hogyan tojik a tyúk - hogyha éhen döglesz, örököl az utód, s majd elfelejti, ő is, mi is az a haza. MA MÉG... Ma még selyemszellő borzolja a fákat, és a törzsek között opálfény cikáz, de majd őszaranyba öltöznek az ágak, sovány napsugárban fürdőzik a ház. Ma még andalít az utca langyos csendje, kövek között virul néhány kisvirág, darázssárga szirmok, gyíkzöld levelecske, - későnyári kép -, napoznak a csigák. Ma még várom, hogy majd tobzódnak a színek, gyolcsfelhőn landol a kora őszi kék, hosszú, meleg évszak - a hidegtől félek -, száraz bogyózöldben vegetál a rét. Ma még ábrándozva megyek át a téren, hajamba szédül a langyos déli szél, nem hallom, nem látom, és mégis érzem mintha csak hinnék valamiben, ma még... MEDDIG TART AZ ÜNNEP? Mondd, a te szívedben meddig tart az ünnep? S vajon mi lesz majd az ébredés után? Mikor eltűnnek a csillogós csilingek, s szürke hétköznap lóg életed falán. Gyertyák pislákolnak, mosolyt rajzol arcod, ünnepi dallomok érintik lelkedet. Mi lesz, hogyha ismét szakadnak a hangok, s ha újra fázik benned a régenvolt gyerek? Elveszett rongybabák, színes meséskönyvek, vadsasként szárnyaló merész álmaid... Hová rejted majd a kicsorduló könnyed és selyemszalagokról leszakadt vágyaid? Mégis, megváltóként érkezik az ünnep, mint ölelő kezek száz ellökő után, mert fiaid az ajtón nyomják a kilincset, s boldogan bukdácsolsz át cipőik kupacán. Felszárítja szemed csillagfényű ködjét, gyémánt lesz a kavics mely zsebedben pihen... Már tudod, oly mindegy meddig tart az ünnep, hiszen itthon vannak, s te máris szereted. MEGBÚJNÉK A SZÍVEDEN... Lapulnék mint tök a fűben, s álmodnám az életet... de rájöttem... semmim sincsen, s nem adhatok kincseket. Gyűjtögetnék mint a méhek, édest nektárt, ízeket, muszlinkékkel befesthetném felettünk a kék eget. Adhatnám a rétnek selymét, széllelkócolt, zöld zugát, gyöngyharmatos hajnaloknak pilleszárnyú sóhaját. Tervezetlen életemben, s meg nem rajzolt éveken... simulnék... mint kéz a kézben, s megbújnék a szíveden... MEGŐRÜLT A SZÉL... Azt hiszem, ma megőrült a szél, kotort, kavart, vitte a mocskokat, jajongva repült a rozsdamart levél, s nem találta párját a fák alatt. Kapaszkodtam én is - magamba tán -, mert sehol sincs a tíz-ujj- összeér... Ketten siettek, úgy bújt a lány, s a férfi szólt. Kedvesem, ne félj! Ordítanék, de csak repül a sál, kabátom alatt felsikít a szél, kócolt hajamba beletúr a fáj... s könnycsepp repül tovább a semmiér'. MEGRÉSZEGÜLTEN... Talán csak szaladni kinn a réten, a madárdalos, kacér tavaszban, s érezni azt - mit olyan rég nem - hogy veled vagyok, és nem magamban... Makacsul elhinni, miénk az élet, pitypang-sárgába bódult örömmel, s amikor kezem kezedbe téved, bolondul szédülni, virágkörökkel... Beleharapni a mámoros mába, megrészegülten, illatba zuhanva, föld felett lebegni, s nem vágyni másra, mintha örökké így is maradna... MESÉLJ... Mesélj, milyen ébredni reggel, ha párnádon érzed illatát, és megtalálod a napmeleggel együtt, ahogy a fény a fát, s amikor féltőn int utánad, ha messze mész el, ha nem leszel, szemén látszik-e mint őrli bánat hiányodért... s ha érkezel, tenyere selyme ad-e csendet, kondul-e szívedben dalharang, érzed, ő az, kit neked teremtett... s tudod hogy halsz, ha elmarad az érted él, a veled fekszik, s hogy kérdésedre ráfelel, kell-e nélküle egyetlen percig bármi is, vagy csak létezel. hogy forrásod ő, vagy ékszered, tán vezércsillagod fényúton, milyen az együtt, ketten, a veled mesélj, milyen, mert nem tudom... MÉG A GYERTYALÁNGOK IS... Most elbújt a Nap, ott a felhők felett, eső szitál, a szél jajgatva megy, arcomra könnyeket lehel a fagy... Értetek sírok, akikért még a gyertyalángok is földig hajlanak... MÚLT-BOLYGÓ Esni fog. Nem baj, akkor is hazamegyek. Már érzem a falevelek különös illatát, és azt az esőét is, amit most nem tudok leírni, csak azt, hogy vízillatot hoz a levegő. A fű zöldje most haragos, mint a házfalra felfutó vadszőlő tavasszal. A téren még dúslombúak a fák, kövérek és húsosak a levelek. Mentazöldek, mint a borostyán a kerítésen. Nem tudom, milyen fák ezek, de lombformájukat tekintve hasonlítanak a pálmákra. A főtér kövei nedvesek a reggeli harmattól, és van valami végtelen nyugalom ebben a napfénynélküli szakban. A buszon sokan ismernek. - Anyudékhoz mégy, Icukám? - kérdi Marika néni. Hirtelen válaszolni sem tudok, mert egy gombóc gurul a torkomra... - Iiiigen, illetveee megnézem, hogy a háznál minden rendben van e - dadogom ki végül. Ekkor többen is rám mosolyognak, én pedig gyorsan felnézek a felhőkre, hogy ne sírjam el magam. Azok velünk rohannak. Lenn az égperemen a gyapjas bárányok, felettük hatalmas vattacukrok és egy kimagasló, hófedte hegyorom. Az égbolt még mindig iszapszürke, de néhány foltban már megjelent a nefelejcskék, tökéletes kontúrt adva a felhők kócsagfehérjének. Mégis esni fog. A kerttel kezdem. Már a dió is potyog... Végtelen ez a csend. Csak a diók koccannak egymáshoz a piciny faládikában, miközben szedegetem őket. Senki sem szól hozzám, hogy előbb ezt, aztán majd úgy... Hiányzik. Néha még koppan egy-egy dió a földön, de már a Tappancs kutya sem focizik velük. Ő még a Mama előtt ment el... Már mindenki hiányzik. Mégis... itthon vagyok. Felismerem a levelek csilingelését a szélben, és szeretem a kerekes kút vizét is. Most felhúzok egy vödörrel, és két pohárral is iszom belőle. Jólesik. Ekkor váratlanul felragyog a Nap, én pedig körbeforgok a seprűvel és megtáncoltatom a leveleket. Persze a felhők is velem forognak. Úgy, mint gyerekkoromban. Olyan az egész, mint a mesékben. Az égbolt habos, hihetetlenül kék és káprázatosan fehér. A napsugarak átcsillognak a lombokon, körbecsókolják a kavargó faleveleket, én pedig énekelni kezdek. ,,Odaérsz, ahol eleven a múlt... nincs még rá szó, milyen az a múlt-bolygó..." Hát én tudom. Ilyen. MÚLTIDŐ... Kati úgy döntött, elmegy egy olyan vidékre, ahol másképpen zöldül a fű, és aranyló búzatáblákat ringat a szél. Oda, ahol a gólya merészen sétál a fűben... és héják köröznek a levegőben. Hol teraszon ülve láthat legalább hegyeket, dombokat, lankákat... ahol az úttest hullámzik... s minden kanyar után más tájra érkezik. Amerre az erdő titkokat rejt, az őzikék számára kedvező ligeteket, a szarvasoknak tisztásokat, s az apró állatoknak biztonságot nyújt a bozótosban, és a fák ölelte sűrűben. Ahol néhány négyzetméteren, legalább 15 féle mezeivirág nyílik, s a búza kalászba szökken. Más a levegő... mert tele van a zöld növények bódító illatával... s másképpen fújja a haját is a szél. S valóban... itt erősebben hajladoztak a fák, talán még a felhők is másként kergették egymást. Virágzott a tavirózsa, és békalencse ringatózott a víz felszínén. A tőkésrécék versenyt úsznak a csatornában. Susogott a nádas, és a madarak éneke kánonban hallatszott... a fák pedig, egyszerűen maguktól nőttek. A holdfény olyan távolságot világított be, hogy szabad is szemmel láthatta az éjjel mozgó állatokat . Itt még a csendnek is más volt a hangja, megnyugtató, és mély... de soha nem volt üres. Meghallotta a fűben mocorgó bogarakat, és az udvaron átrepülő madarak szárnyainak suhogását. A hatalmas fű szinte simogatta sportcipője talpát, és zenélve suhant végig nadrágja szárán. Az érintetlen természet, ahol nem csak nézett, de látott is... és minden pillanatban mást, mert nem győzte kapkodni a fejét, vajon merről jön a hang, és honnan érkezik a látvány. Mert egy ilyen helyen szélesebben nyugszik le a Nap... tágasabb az éjjeli égbolt... óriási a Hold... és hatalmas a láthatár. A vendéglátó Gábor volt, s olyan helyekre vitte, ahol ő is, valamikor még fiatalon járt, ezért gyakorta mondogatta. -Tudod Katikám, az fáj legjobban, hogy már mindenről múltidőben beszélek. A Nap még napraforgósárgán ragyogott, amikor a parthoz értek. A férfi tekintete a nefelejcskék vízen túlra, a messzi távolba merült. Nem szólt, csak nézte a hullámokon csillogó szikrákat. Egy idő után, a két hófehér hattyút kezdte figyelni, a parti köveknél. Már reggel óta alig szólt, csendjébe burkolózva várta a búcsú pillanatát. - Kérlek nézz rám, még itt vagyok! - kérlelte Kati mosolyogva. - Még igen. - felelte Gábor, s feléje fordult. - Katikám, tudod milyen az a vidám szomorúság? - Nem tudom. - felelte a nő, s tanácstalanul nézett a férfira. - Kérlek fényképezd le a hattyúkat, s ha tudsz, akkor írj majd arról, hogy milyen a vidám szomorúság! Ekkor lágyan markába zárta Kati kezét, megsimogatta, és tovább nézte a hattyúkat szótlanul. Néhány óra múlva, az állomáson elbúcsúztak. Milyen az a csend, amikor azért nem beszélsz mert elfogyott a szó? Biztosan létezik valahol... de most nincs kedved megkeresni, hiszen megszólalni sem tudsz. Csak nézel a távolba, és szemedben a szomorúság fényei csillognak... mert valami fáj... olyasmi, ami régen elmúlt, és az is... amely éppen most ér véget. Nem vagy rosszkedvű, csak szomorú... s közben érzed, hogy ezt most nem kell tagadni. Pedig kellemesen éled meg a mai napot is... s tán éppen ez a csendes boldogság segít ahhoz, hogy a szomorúságodat megéld. Tudod, hogy szólni, nevetni, mosolyogni, átölelni kellene... és azt mondani... Jó volt Veled...! de nem megy. Mert a gombóc a torkodba, a szomorúság pedig a szívedbe szorult. Hogyan lehetsz egyszerre szomorú és boldog?... vagyis milyen a boldog, vidám, szomorúság? Talán amikor annak örülsz amit megéltél, de közben már sajnálod azt, hogy elmúlt... boldog vagy éppen... mégis arra gondolsz, hogy ennek is hamarosan vége. Néhány nap volt csupán, amikor ott jártál ismét, ahol fiatalon. Megrohantak az emlékek, és nem tudod őket elengedni... s az fáj legjobban, hogy már mindenről múltidőben kell beszélned. Igen, emiatt ült rá szívedre a szomorúság. Arcod még mosolyra rándul, szemedben még csillog a szeretet, még megfogod a kezét, és megszorítod... mert akarod, hogy tudja... hiányozni fog...! De most nem is az a baj, hogy ez a vonat elmegy... hanem az... amit már régen magával vitt. Ráadásul úgy, hogy téged meg sem kérdezett, akarod-e...? engeded-e...? egyszerűen csak elrohant vele. Hogyan tudsz szomorú lenni, amikor még itt van a perc, amely melengeti a szívedet...? mégis elengeded...! s lassan tovaúszik benned minden... mint a vízen a hattyú. Ekkor rádöbbensz, hogy már ez is múltidő... NÁLAD NÉLKÜL... Most virul a tűzliliom, a szerelem legszebbik virága, narancsszínbe ájul tőle az a kopott, szürkeléptű járda. Felnyúlik a derekamig karcsútestű, kecses-vékony szára, hozzám hajol, belém szédül, talán még a szívemet is vájja. Szirmain a parázsbársony úgy éget, hogy nem merem már nézni, tűzliliom - sajnálom, de most tanulok nálad nélkül élni... NE...! Ne vigyél el! Végtelen hosszú utakon csak gyere velem ha én azt akarom egy ködszőtte, homályos hajnalon. Ne köss meg! Ne láncolj magadhoz csak fogd a kezem amikor attól félek, hogy az ingoványban elesem. Ne segíts sírni! Csak engedd, hogy gyáván megtegyem mikor azt érzem, hogy nagyon kell nekem. Ne takarj be! Ha fázni akarok csak főzz egy meleg teát s ha azt látod, hogy rögtön megfagyok legyen egy meleg ágy. Ne szólj rám! Amikor sárban fetrengek csak vigyél haza, s fürdess meg hófehér habokban hadd legyek laza. Ne vigyázz álmaimra! Csak ne engedd, hogy elvigyen egy koromsötét árny egy vacogtató, jéghideg éjjelen. Ne adj nekem semmit...! mit pénzért megvehetsz, de kérek mindenből mi szívedben, s lelkedben leledz'. Amikor csillog a szemem csak tartsd szemed tükrét nekem, hogy láthassam mit üzen szívednek a fény, - velem. Ne szoríts! Ha fulladok, csak ölelj magadhoz lágyan, hogy érezzem a biztonságot s ne legyen jéghideg, - az ágyam. Aztán szoríts...! Nagyon erősen, annyira, hogy beleremegjek. S ne engedd meg nekem soha...! hogy nélküled messze menjek... NEM ADOM FEL... Még nem adom fel, a napon maradok - hiába löknek, mert éppen zavarok -, hisz itt nyílik virág fenn a bérceken, s domboldalról futó tágas réteken. Az árnyékok súlya sokkal nehezebb, nyirkosarcú földje nem ad meleget, a napoldal csendje mindig nyugtatóbb, lágyhullámú hangok vezetik a szót. Bent a sűrűben az út is elveszik, riadtak a lelkek - egymást keresik- , kint csillog a patak, álmodik a tó, szerelemszirmokat ringat a folyó. Ott a túloldalon fáj az ébredés, mert a sötétben a sok is oly kevés, engedd, hogy a napfényt sose hagyjam el, s nem adom fel addig, amíg átölel. NEM FÁJ SEMMI,SEMMIÉR... Már nem az fáj, hogy te nem, csak az, hogy senki, senki más nem vette észre sohasem felszín alatt a ragyogást. Ó, az se fáj, á, dehogy, hogy nap nyugszik, hisz újra kel, csak az, hogy meleg színe fogy, s már nem érzem, ha átölel. Már az se fáj, fogy az év, hiszen mi elmúlt, nem veled, csupán csak az, hogy nincs kiért élni egy másabb életet. És az se fáj, semmi sincs, csak megkarcol a lesz-e még, ha mégis várna némi ,,kincs" én itt leszek, ha lesz miért. Már nem is fáj. Fájt, tudod? De messze fújta már a szél, most új év oszt majd új lapot, és nem fáj semmi, semmiér... NEM VOLTÁL... Nem voltál itt, mikor bakancsomban tapostam a szűzfehér havon, s nem jöttél, pedig sikítva beroppant a jég... a sekélyre fagyott patakon. Nem szívtad be, a ház előtt kibomló lila orgonák illatát, s nem voltál, mikor rózsaszín szirmoktól fürödtek... a sétányon a fák. Nem hallgattál itt nyáresti csendet, s fűből kibúvó tücsökzenét, nem láthattad, a tiszaparti rétnek pirosan hullámzó pipacstengerét. Nem tudod milyen a kérészek tánca a kenderszínű, vén Tiszán, nem nézted gerlepár fészkét ledobva, a földön... vihar sújtotta fán. Nem láttad velem, az őszi éjnek avarba pottyanó csillagát, s a ködrejtett hajnaloknak sem kéred bokorban moccanó, monoton zaját. Nem nézted az elárvult fecskefészket... nem voltál... nem vagy... hát hagyom, s az őszi szél... zizegő faleveleket kupaccá formál a balkonon. NYÁRBÚCSÚ Láttam ahogy indul, de még visszaint, mosolyától pirosabb lett a pad, vállán általvetett hosszú ujjú ing jelezte felém, tovább nem marad. Majd elsétált a kitaposott nyomon sovány melegét húzva a gyepen, s fülembe súgta, jön már a rokon - hogy bánatomból csöppnyit elvegyen. Úgy ment, mint nincstelen, se zsák se csomag, körötte szelet dúdoltak a fák, aztán, minként egy láthatatlan vonat úgy robogott tova, a semmin át. ÖLEMBE LOPTA... Ölembe lopta magát a csend, és némán peregnek ujjaim, künn már szürkületre vált a rend a fák umbra-barna ágain. Porvirágokat sodor a szél, titkokat boncol a félhomály, az ablakon kottahang zenél, s bogár-sötétbe fordul a táj. Tán sántít a szó, és torz a kép, mit leírni bizony nem lehet, hisz nem értheted, mért fájt a rég, s hogyan visz tovább a nélküled. Lámpások gyúlnak a házsoron, idebenn nyugalom hangja cseng, ajkamra apró mosoly oson, ölembe lopta magát a csend. ÖRÖK SZERELEM... Gyerekkoromban azt gondoltam, hogy a Nap estére elfárad és hazaindul, mint az apukák a munkából. Ez a Naplemente időszaka, s számomra a legszebb napszak. Mindenki elvégezte munkáját és jöhet a nyugalom, a meghitt családi este. Már akkor is tudtam, hogy a Föld nem lapos... mégis úgy tűnt, hogy a Nap gyengéden rásimul a Földre, s ez az érzés a mai napig megmaradt bennem. Számomra a Naplemente az egymáshoz való megérkezést... a szerelmet... és az erotikát jelképezi. A Nap azóta is minden este elcsábítja a Földet, majd lágyan ráborul, tüzesen magához öleli, s néhány perc múlva elvesznek egymásban. Teszik ezt oly diszkréten... hogy éppen csak sejtetni engedik számunkra a románcot, mert ez nem a külvilágnak szól, csak kettőjüknek... mégis több millióan nézik naponta végig a szerelmi előjátékot... az örök szerelem játékát. Alkonyatkor a Nap megfürdik a Szivárvány utolsó cseppjeiben, s felveszi ünneplő ruháját. Narancsvörösben, krómpirosban, organzakékben és orgonalilában pompázik. Csupa nyugalom... nem irritáló... nem vakít... nem égetnek már a sugarai. Igézően néz a Földre, s könnyed tánclépésekkel tangóra hívja. Szemében a vágy tüze csillog, sugarait szélesre nyitja... és gyengéden ölelésre tárja. A Föld szemérmesen és odaadóan vár, csalánzöld gyepruhában és jázmin illattal. Avarbarna teste erotikát sejtet, s meleget ont. Már érzi a Nap hevét, s mélyében felizzanak a rózsavörös parazsak. A Nap lassacskán megérinti a Földet, s lágyan végigcirógatja lankáit... a Föld pedig egyre szorosabban vonja magához. Ilyenkor a felhők lelassulnak, a völgyek elcsendesülnek, s a színek elhalványulnak... már csak a virágok onják bódító illatukat. Az Estiszellő éppen portyára indul, s andalító dallamát titkon még rájuk borítja... mint egy hatalmas vattapaplant. Ekkor a Nap mégegyszer felizzik... a Föld átforrósodik... s érzéki csókjukból apró, színes szikrák pattognak vissza az ég aljára. A Nap már nem ballag tovább... s egy pillanatra a Föld is megszűnik forogni... mert számukra itt megáll az idő... s már nem is érdekli őket, hogy mit csinálnak az éjjeli égbolton... a Hold... és a csillagok. ÓLOMSZÍNŰ NAPNYUGTÁBAN... Metsző-hideg szél borzolja, a vacogó fákat, úgy dobják le lombjukat, mint tündérek a fátylat. Könnyzáporként hullanak a levelek a földre, betakarják mély kérgeit avarszín mezőkbe. Ólomszínű napnyugtában didereg a város, komor lett az őszi világ, megkopott és sáros. Gomblukakon huzat fütyül, bomlanak a sálak, árnyék-szürke háztetőkön vadgalambok fáznak. Szantálvörös lombkorona könnyezik a széltől, dohánybarna ágait is óvná most az égtől. Sunyin jön a viharfelhő, földig lóg a lába, s rázúdítja haragját a meggörnyedő fákra. ŐSZ (NAPTÁR) 2013. október 19. Ma éjjel földet ért az ősz, járdára hullt a sok szirom, királysárga és barna-őz levelét csokorba fogom. 2013. október 29. Ma délben táncot járt az ősz, keringőzött a parkon át, hitte, hogy ő lesz, aki győz, s hajamba fonta dallamát. 2013. november 11. Ma reggel könnyezett az ősz, nyakamba gyűrte sálamat, rozsdába fúló rongy dizőz megölte végleg a nyarat. 2013. november 12. Ma éjjel zokogott az ősz, köd mosott minden ablakot, s a holdkaréj - az égi csősz - ezüst fájdalmat csurgatott. 2013. november 13. Ma kicsit belehalt az ősz, hogy színpompája elveszett, kihűlt a csend - a Nap se főz -, kopasz ágakon reszketett. 2013. november 18. Éjjel az ősz is álmodott, melyen az útja messze vitt, s reggel egy mondatot hagyott: ,,Jövőre, veled, ugyanitt." PEREGSZEM... Néha úgy folyik át a kezemen az idő, ahogy homokszem szökik a szitaszöveten, nem látom hol a volt és merre a jövő, figyelem a távolt, de már nem követem. Látod, elvesztek a régen-volt hitek, a tegnap elaludt, a holnap messze még, a nincsből nem adhatok - nem kell senkinek - és a van oly ritka, amilyen távoli a rég... PIPACS... Vadvirág mely csábító, skarlátvörös, lázító... mégis gyengyéd, mint a szél, ő a színével beszél. Künn a réten oly vidám, ha arra jársz délután, átölel a tengere... élvezettel dőlsz bele. Vigyázz rá...! hisz védtelen, kisvirág egy tengeren, kelyhe mint a tiszta tó, andalító... ringató. Csak szemednek vágya ő, olyan, mint egy drága nő, nézed szirma bársonyát, innád szára harmatát. Ha letéped belehal, szirma pereg, mint a fal, némán sír, mint rossz kolomp, árva pipacs..., kis bolond! RONGYSZÍV... Valahol ott vesztettem el a sarkon túli fák alatt, azon az esős korareggel, mikor a sár is rám ragadt. Vagy csak a víz vitte messze, ahogy megáradt a folyó, lemosta, letette keresztbe, s belőle duzzadt ki a tó. Talán a nyár volt a bűnös, meg az a gyilkos nagykanyar, mitől a meleg olyan hűvös, és minden új szív megzavar. Lehet a vándor vitte messze, mikor a tücsök még zenélt, aztán az ősz is összekente, s akkor a télben már nem élt. Ha tudnám hol veszhetett el, és összeraknám... Nézd, dobol! Talán még megdobbanna egyszer egy vacak rongyszív, valahol... ŐSZT RAJZOLOK... Tudod, ha festhetek egyetlenegy percet, akkor őszt rajzolok színes fák alatt, amiben a napfény levelet ölelget, és még szalmasárgán ébred fel a Nap, lábam alá avart, olyan zizzenőset, melyben süncsaládok álmot alszanak, arany lombesőt a kéregbarna földnek, mi megvédi majd a vattahó alatt, harmatlepte gyepre bazsalikom zöldet, hogy a rőt levelek jobban látsszanak, fák alá terítőt, tarka-avarszőttet, amin napsugarak festőt játszanak, színes levelekből vidám asztalcsokrot, álmodó sétányra barna gesztenyét, fák alatt lapuló galagonyabokrot, levélejtőernyőt, madárberkenyét, őszi szélkeringőt, levelekkel pergőt, piros padra fényt, magam mellé téged, körénk csendet rejtő, szantálvörös erdőt... ha megfesthetek egyetlenegy képet. SZÍNES RONGY AZ ÉLET... Mikor szemeidben a könny is jéggé válik, sírni sem tudsz, arcod mégis gyöngyben ázik, csak folyik le némán és úszik hangtalan, mint a folyó melyiknek felszíne fagyva van. Ha arra ébredsz, hogy a hajnal sunyin mászik, s szétziláld lelked már cafatokban látszik, sehol sem találod azt a rohadt zoknit... és a szivárvány is lassan köddé foszlik. Hiába néznek rád a felhők kacéran, nem mégy velük mert szívedben csak jég van. Kacsingathat a Nap, mégsem veszed észre, hiszen nem rád ragyog csak a szomszéd részre. S a sirály-fehér hó is csak vakítja szemed, pedig úgy szereted... most észre sem veszed. S ha a rádióban téged hív egy dallam, csak mosolyogsz rajta... na nehogymá halljam! Dúdol telefonod, valaki hiányol, de nem nyúlsz utána... nem kérsz ma a bájból. Színes rongy az élet, s szerteszéjjel szakad, nincs már benne kincs sem, s rég nincs rajta lakat. Széttaposott cipő lett a lelked mára... s ezer varjú ült ki a magas kopasz fára. Lelked darabjai hevernek a földön, le sem hajolsz értük, átlépsz rajtuk önzőn. Felnézel egy képre, mely lóg szobád falán... ezt meg kéne néznem...! nem is tudom...? talán... SZÍVEMMEL HALLOM... Egy pár sétál a parkon át, két egymáshoz illő kabát, sombokron szürke gerle pár... tíz ujj két kezet egybezár. Rügyet fakasztó délután, napfény ragyog léptük nyomán, őszülő haj, fáradt kezek... oly vidámak, mint két gyerek. Sugárzó arcok, fél szavak, melyeket ki sem mondanak, útjuk már együtt végtelen... lelkükbe vésett szerelem. Belém simul a gondolat, szívemmel hallom hangjukat, mindkettőjüket ismerem... mi vagyunk azok... kedvesem. SZOROSAN ÖSSZEBÚJVA... A magas fák csúcsára ébenfekete varjak ültek ki, már koradélelőtt. Nagy hó lesz... jegyezték meg többen is. Késő estére járt az idő, s a város népe már nyugovóra tért, mikor munkából hazafelé indultam. Szeretem az éjszaka fényeit, szinte szikrázik ilyenkor a város. Fények cikáznak, sejtelmesen megvilágítva a tereket, utcákat és a templomtornyokat. S olyan mély a csend, hogy hallható válik a macskaköveken koppanó léptek zaja. Felettem csillagnélküli... sejtelmes homály. Lassan megnyílik az égbolt... és sűrűcsipkés hófüggönyét gyengéden a városra ereszti. Milliónyi hópihe szállingózik alá, s tétova keringőt jár az éjjeli csendben. Szénfekete bakancsom is pomponos bálicipellővé változik örömében. A város karácsonyfáján széncinegék ugrándoznak, s vidáman villogtatják pitypangsárga begyüket. Az ódon várost pillanatok alatt takarja be, a tollfehér, puha hópaplan. Mindössze húsz perc, s megváltozik körülöttem a világ, kristálytiszta és szűzies lesz. Csak a fehér egyszerű szépsége... és a mélységes nyugalom. Lassan lépdelek, hogy élvezzem a hó puha bársonyát... és ne törjem meg a csodát. A kopár fák gyapotfehér prémruhába öltöztetik elgémberedett ágaikat, s a fűszálak megadóan tűnnek el a hó alatt. Az ünnepi pávazöld fényárban, némán táncolnak a hópelyhek. Hangtalanul huppannak a földre, s válogatás nélkül borítanak be mindent, hatalmas vattatakarót képezve a tájon. A végeláthatatlan fehérlepel lassacskán mindent befed. A Tél ilyenkor olyan, mint egy tiszta szerelem, mert egyetlen paplan alatt fekszik az egész világ... szorosan összebújva... TÁNCOLT A NŐ Teste úgy hajlott mint a nád, csipője mozgott és riszált, vitte a dallam messzire... nem is gondolt már senkire. Csak ropta a táncot, lebegett, melle rintott és remegett, kígyózott karcsú dereka... mint egy kéjjel telt éjszaka. Szólt a lágy zene és dob, csipőjén pénzkendőt ringatott, kincsei csörögtek ott alant... kelyhébe ezernyi vágy zuhant. Hasizma rándult nesztelen, mezítláb volt és szertelen, ölében ringott száz csoda, s táncolt... ezeregy éjszaka. TEÉRTED REMEGNI... Nézd, hogy gyilkolja a szél a fákat... - hol tavasszal még fészket ringatott - most porhóba fulladnak a száraz ágak, fájós törzsük jajgatva ropog. Sehol egy madárdal, vagy szikrányi élet, a kegyetlen vihar csak kotorva tép... - arra gondolok, mennyire vérzett - sodorja magával az utolsó reményt. Nem emlékszem arra, milyen volt szeretni, - csak rémlik, hogy ragyogtak a csillagok - megfakult bennem a teérted remegni... - akkor is vihar volt - mégis itt vagyok. TUDOD KISFIAM... Ki úgy ringatott gyakorta nevetve, hogy aggódott benne minden mozdulat, mindig betakart gondosan, melegre, s nagy plüss mackóért rótta a boltokat, de olyan is volt, hogy mégsem adhatott... tudod Kisfiam... az én vagyok. Lemosta kis kezedről a mocskokat, s engedte, hogy Te légy a büszke bajnok, értette összes ki nem mondott szavad, és minden sóhajtásodat meghallott, magasra emelt, hogy megfogd a Napot... tudod Kisfiam... az én vagyok. Ki minden nap mosolyogva dolgozott, de a párnájába sírta könnyeit, Titeket mégis szeretve gondozott, és soha nem mondta el félelmeit, mert azt akarta, hogy sose sírjatok... tudod Kisfiam... az én vagyok. Ki szeretetébe fonta testedet, mert éppen bántott szomorú tegnapod, mikor a reményt hiába kerested, s azt hitted, hogy már mindenki elhagyott, valaki akkor ott volt... s erőt adott, tudod Kisfiam... az én vagyok. Ki megdorgált, és gyakran noszogatott, és bosszantott sokat. - Jaj ne anyuka! Megint eltörted azt a vacak csapot, de most nincs időm, kérlek ne várj haza! S szomorún hagyta, hogy elrohanjatok... tudod Kisfiam... az én vagyok. Ki egyszer mégis elmegy nagyon messze, oda, ahol csak csillagok fénylenek, tudod akkor sem lesz majd semmi veszve, csak nem foghatja meg többé már kezed, ám megérinti szíved minden este... tudod Kisfiam... az én leszek. TUDOM, HOGY ELJÖSSZ... Látod, már várom; ébred az álom, vattacukorrá foslik az ég, lucskos csizmámat sarokba vágom, tél szele száguldj, ennyi elég... törne a földből fényre virágom, duzzad a hagyma, nap fele húz, fázik a kertem - édenit vágyom, mert ez a szürke betegre nyúz, hasad a háncs, a fák ere táncol, szikkad az ázott őszi levél, lomból az élet újra kitárul, bizsergő szívem tavaszt remél, ébred a pinty is, bújik a jácint, ibolya szédül át a kövön, szárad a vén föld, a szomszéd is átint... tudom, hogy eljössz, s megköszönöm. ÚGY KÉNE SZERETNI... Egyszer mindenkinek úgy kéne szeretni, mint alkonyát a Föld, forrását a tó, tisztán, nem hazudva, odaadón tenni - ne válhasson soha hamissá a jó, gyengéden, mint a fény simítja a földet szerényen virágzó dombok oldalán, égve, ahogy tűzcsók fellegekbe törhet, s elhamvadni benne, mint a gyertyaláng, őrülten, miként szél csavarja a fákat, gondolkodás nélkül, ahogy tép a szó, várni nappalokat, vágyni éjszakákat, amíg édes vizét viszi a folyó, sosem félni a mát, akarni holnapot, épp csak egymásért, önzetlenül - lenni lélek-csupaszon - mert önmagad adhatod: legalább egyszer úgy kéne szeretni... ÚTON VAGYOK... Most is valahol úton vagyok... Megyek, s időnként nagyon fáradt a lábam. Feltörte már a sok cipő, melyeknek talpát rongyosra koptattam. Hová megyek...? Ki tudja, de megyek, mert valahol biztosan vár még rám valami. Mennyi úton jártam már... hegyre fel, völgybe le, végig a gesztenyesoron, a liget fái alatt, s át, a síkság unalmas útjain... Néha tennem kellett egy-két kanyart, és olyan is volt amikor a fékre léptem, hogy megálljak, vagy visszaforduljak. Időnként rátapostam a gázpedálra, hogy el ne késsek... Mégis, oly sokszor késtem le fontos dolgokat, és egyszerűen nem vettem észre, az útszélén szétszóródott papírfecniket. Előfordult, hogy virág helyett bogáncsokat szedtem, melyek véresre szaggatták tenyeremet. Néha persze bekötözte valaki, de legtöbbször csak lassan gyógyuló, heges seb maradt a helyén. Sokszor égette vörösre a bőrömet a nyári nap, és szárította ki a kegyetlen szél. Cserepes volt a szám a láztól, és bedagadtak a szemeim a könnyektől. Fájtak a vállaim a rárakodott terhek súlyától, és amikor lehajoltam, előfordult, hogy nem tudtam felegyenesedni. De úton vagyok... Tudom, hogy tovább forog a föld, és egyszer megpillantom majd azt a holdat, amelyiket keresem. Akkor majd újra hazaérek, és azt mondom... Itthon vagyok...! Addig pedig csak lépegetek, előre és hátra, s várom azt a hajnalt, amelyik rám vetíti fuksziaszínű bíborát... Még a régi úton járok, de vettem új cipőt, esernyőt, és viharkabátot. Egyszer majd, újra hazatalálok... VAJON KI GYÓNJA MEG ... Tudod, ott a felhő rásimul a hegyre, és a fenyők zöldje talán égig ér, párát lehel a föld, megbújik a medve, sólyom száll feletted, körözve kísér. Forrás tör a mélyből, patak zúg a völgyben, kaszáló fennsíkon hízik a tehén, birkanyáj hömpölyög kövérre nőtt körben, és a felhők színe vakít, cinkfehér. Széles a szivárvány, messze hall' az ének, elszokott fülednek ízes a beszéd, hitetlen szívedbe visszatér az élet, s megérted a régről íródott mesét. Kristálytisztán csordul testvéreid könnye, lépted nyomán a föld sírva visszaremeg, benne rejlik múltunk minden kis göröngye... Trianon bűneit vajon ki gyónja meg... VACAK 2 CENTIMÉTER... Talán harminc lehettem, amikor naponta órákig az alábbi dalt hallgattam, miközben vezetni tanultam egy Zsigulin. Ha nincs ez a dal, talán sosem tanulok meg vezetni. Az oktató első alkalommal megkérdezte, mit tudok az autókról. - Tudom, hogy van rajta kormány és kerekek, s belülről több pedál.- mondtam határozottan. - No megint kifogtam!- s annyira nevetett, hogy a könnyei is potyogtak. Első alkalommal esőben és sötétben, hátra slalonozást adott feladatul... csöppet utáltam is érte. Mit csöppet...? inkább mocskosul...! No akkor úgy éreztem, hogy sosem fogok autót vezetni. Szinte semmit sem láttam, és a nyakam hihetetlenülk megfájdult. Amikor ötödször mondta, hogy kezd újra...! kiugrottam a kocsiból, rácsaptam az ajtót, és pukkancs módjára kiabáltam. - Tudod mit, csináld meg Te! Én nem hátra, hanem előre akarok haladni az autóval! Az oktató laza srác volt, hátra döntötte az ülését, és kellemesnek egyáltalán nem nevezhető hangján énekelni kezdte, a kocsi magnóján üvöltő dalt. "Trabanton szállni élvezet, gyorsabban száll mint a képzelet..." Érdekes, de valahogy onnantól tudtam, hogy menni fog ez nekem. Ennek ellenére folyamatosan azt gondoltam, hogy nem is figyel arra mit művelek. Olyan szinten feküdt el a kocsi jobb ülésében, hogy néha már attól féltem egyszerűen eltűnik az alsó fertályon. Igazából rá sem mertem nézni, hiszen mereven és görcsösen, kizárólag az útra figyeltem. Tehát sok volt a dolgom, s emiatt csak a hangját hallottam, és kocsiablakba felrakott hatalmas lábait láttam... miközben a dobhártyám majd berepedt, a kocsiban dübörgő zenétől, és az énekétől. " Trabanton szállni élvezet..." és ez így ment minden alkalommal. Amikor a negyedik napon négyesben, nyikorgó kerekekkel vettem be a kanyart a város közepén lévő kereszteződésben, akkor rám kiabált. - Állj meg azonnal! Kiugrott az autóból és kacagva ordított, miközben karjait szélesre tárta. - Mi a fenének vagyok én melletted...? úgy vezetsz mintha a Forma 1-en lennél! Leveszem a tanuló táblát mielőtt kiröhögnek... és mehetünk rallyzni. Onnantól tudtam, hogy figyel... és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy enyém a világ. Élveztem, hogy egyre szélesebb lett szememben a sáv... amiben eleinte azt hittem el sem férek. Lassacskán látni kezdtem már az út szélét is, és egyre tágult a láthatár. Már nem kellett erősen koncentrálnom ahhoz, hogy a lábaim biztosan a jó pedált támadják meg, és arra sem, hogy indulásnál ne fulladjak le. No ez volt az egyetlen olyan esemény egyébként, amire mindig abba hagyta az éneklést, és azt kiáltotta. - Könyörgöm, ne öld meg az autómat! Egyébként végignevettük és énekeltük az órákat. Aztán jött egy őrült nap, amikor felmentünk Budapestre, s aznap 16 órát vezettem. Hegyi úton le és fel, beállások két kocsi közé, meredek lejtőkön, kézifékről indulás, úgy... hogy ne csússzak vissza 2 cm-nél többet. Parkolások ott, ahová egy hering sem fért volna be. Centizni kellett, hiszen nem fogadta el, ha 2 centivel kintebb lógott a kocsi fara, vagy orra. Olyankor mindig morogtam. - Tuuuudom, már megint 2 cm. Közben sávváltások, és a buzdítása egyfolytában. - Lépj a gázra kislány...! tedd be az orrod ha van 2 centi...! mert különben itt alszunk. Persze gyorsan rájöttem, hogy szándékosan keresi azokat a helyeket, melyekkel tépázhatja az idegeimet... no meg a vacak 2 centiméterével. Ezen a napon talán ötvenszer is említette, s gondoltam is magamban... mi a francot számít az a nyavalyás 2 cm? Ma már tudom mennyit jelent... ha van, vagy ha kellene... de nincs. Olyankor, amikor nem férek bele az éppen ügyeletes nadrágomba... vagy ennyivel csúszom le az ajtók záródását a megállóban... esetleg nem érem el a kezedet. Ha hiányzik 2 cm, akkor az ember semmit nem ér el. Nem férsz be...! nem tudsz elsuhanni mellette...! nem éred el...! nem tudod elkapni...! vagy nem tudod megfogni...! mert az a vacak 2 centiméter még mindig hihetetlenül sok... amikor éppen annyi hiányzik az életedből. VALAHOL EGY EMBER FELSÍR... Lehet ma csak sírni kéne, pusztuljon a bánat, riadjon csak meg a világ, hagyjuk a csodákat, úgy zokogni, hogy a föld is megremegjen félve, patakárnyi víz zubogjon elvesztett mesékre! Semmi sem vagy, csak egy ember, nem számít, kilöknek, úgy dolgoztál, meggebedtél, s nincs kenyered többet, nincs már munka, nincs még nyugdíj, de ők még alusznak, valahol egy ember felsír, vége a rébusznak. Halkan mondod, semmit sem ér egy apró sajnálom, ujjad remeg, hangod csuklik, görbület a szádon. Nézed ahogy elmegy csendben, jó munkát kívánva, tudod, ma csak sírni kéne, de úgysincs hatása... VALAHOL ELVESZTETTELEK... Talán írhatnék most ezerszínű nyárról, mint csitri kislány, örökké álmodó, de már csak régmúltak halk hattyúdalától ring a ladikom. Lassul a vén folyó... Pedig a felhők még bolondul szaladnak, s tán találkoznak is olykor félúton, ahol nádasokban szerelmek susogtak kacéran vöröslő, buja alkonyon. Hisz most is aranyban ring a búzatábla, a papírsárkány nevetve égig ér, s a réti fűben virágillatba zárva egy kacagó szellő új álmot ígér. A tücskök még mindig vígan ciripelnek, mikor csendbe izzad hanyatlón a nap, mézédes gyümölcsöt érlelnek a kertek, s porcelánrózsaszín szegfűcsokrokat. Látod, írhatnék most ezerszínű nyárról, hogy milyen is lehetne mostan, veled, de ez is csak egy kósza sóhaj a mából, mert egyszer valahol elvesztettelek... VALAMI HIÁNYZIK... Amikor a fájdalom az arcodra feszül, s a kín ezer karmával kaparnád a falat, senki sem segíthet - neked fáj egyedül - süket csendet dönget minden hívó szavad, mert a magány, mint a megveszett vadállat, szétmarcangol, szétrág, tombol a romokon, de nem körülötted él és nem benned lázad, - csak épp minden napod annyira monoton - senkitől sem kapod, mégis nálad motoz, nem látod, nem hallod, nincs tátongó sebed, de bekattint egy zárat - lakattal zárt doboz - pedig csak egy érzés, ami annyit jelent; valami hiányzik... VANNAK SZÍVEK... A Szív ott feküdt magányosan az utcán, a jéghideg, eső áztatta, csillogó macskaköveken. Fázott és remegett, nyirkos volt az egész teste. Jégkristályként megfagyott könnycseppek borították be... hanyagul... és ridegen. Elhagyták?... vagy elveszítették?... senki sem tudta. Kamráin régi sebek, repedések, szorítások nyomai látszottak. Széttépett ereiből cseppekben bugyogott a borostyán vörös vér... s lassan hatalmas tócsát képezett a járda közepén. Pedig hűséges és dolgos... féltő és gondoskodó... egyszerűen szerető szív. - mondták az emberek akik felismerték. A többi járókelő pedig csak sajnálta... milyen kár!... egy élettől duzzadó Szív, s mégis utcára került. Talán azért maradt egyedül, mert nem kellett senkinek, s gazdája sem bírta tovább cipelni. Bizonyára nyomta... szúrta... és időnként sajogva feszítette szét mellkasát. Ezért megvált tőle, s kidobta... mint egy kóbor kutyát. Elhatározta, hogy ezentúl ésszel él... és nem szívből. Hogy végleg hagyta-e el?... azt senki sem tudja, talán még ő sem. Most ott fekszik árván és elhagyottan... még gyengéden dobog ugyan, de már nem küzd, s egyre fárad. Azt mondják, hogy még így is gyönyörű. Hatalmas, élettől duzzadó, és lávavörösen csillog az éjszaka koromfekete sötétjében... de félő, hogy lassan kíhűl majd, mint a vulkán hamutengere... s osztrigaszürke rideg kővé válik. Ha arra sétálnál, kérlek nézz a lábad elé!... s vigyázva lépj!... nehogy rátaposs! Inkább emeld fel!... féltőn... óvón... és szeretettel!... ha mégsem tennéd, akkor csak kerüld ki óvatosan!... hátha túléli. "A szív törékeny műszer. Ezért is óvjuk olyan erőteljesen, ezért adjuk oda olyan ritkán, és ezért jelent olyan sokat, ha mégis megtesszük. Vannak szívek, amelyek törékenyebbek másoknál. Valahogy tisztábbak. Mint a kristály az üvegek között, de még összetörve is gyönyörűek." (Everwood) VÁRUNK... Várunk... egy véletlen percet, egy órát, egy napot, hogy előbújjon valami a domb mögül, történjen velünk olyan, ami nem szokott, vagy megtaláljunk egyetlent, a sok közül. Várunk... hogy megmozduljon az, ami mozdulatlan, mikor lelkünkön a fárasztó csend megül, mint a tenger mossa partját lankadatlan, s meglelt kincseivel sötét mélybe merül. Várunk... mert az utcák kövei hangosan nyögnek, és alszik a por a szúrágta polcokon, hegytetőre vágyunk, hogy láthassunk többet, s virágot keresünk lehervadt lombokon. Várunk... hogy a föld, még egy nagyot forduljon velünk, s megnézhessük mi van a túlsó oldalon, s tán egy újabb csodát mutasson majd nekünk, a még ismeretlen, abszintzöld partokon. Várunk... egy újabb hetet, egy hónapot, egy évet, mert nem hisszük el, hogy az, már rég elfogyott, kiradíroznánk olykor az összes képet, hisz festékük fénye, már ócskán megkopott. VÉGÉN SEMMI... Olykor az élet már hullatja levelét, pedig mily jó lenne legalább fele még annak az egésznek, amit csak ellopott unott órák között... Galádul elfogyott. Hogy rohan a világ... Zavarodott, kering, miként a viharban egy szakadt ujjú ing mi nem kell senkinek. Foszlott lett, ócska rongy, sorsútján felnőtt már ezernyi poronty, s a fák is vénülnek... Aprócska csemeték voltak, de maholnap kandalló eleség, aztán szürke hamu, mit a szélbe szórnak, vajon mit hagyunk meg az utókornak... Mivé lett, ami volt, hol a ma valója, minek hozott minket akkortájt a gólya hogyha lábunk alatt szétporlad az út, s a végén semmi sincs... Csak egy alagút. VIGYÁZZ MAGADRA... Vigyázz magadra még, nélküled nem megyek, de ne kérd tőlem, hogy ezután jobb legyek, ne fordíts vissza, mert hasít a fájdalom, - ha dühösen fájsz belém, azt is vállalom -, bírd ki még valahogy, tudom, nehéz velem, nem baj, ha tékozolsz, tombolsz - te esztelen -, csak kérlek meg ne csalj, ha néha másra fájsz, örök bolond vagyok, több ilyet nem találsz... Vigyázz magadra még, talán nincs semmi baj, bár sosem kérdezem mi bánt, mi fáj, mi mar, tiéd a kínom is, s olykor a félelem, szakadj, ha úgy muszáj, görcsölj - te védtelen -, aztán simulj belém, nyugodj - te nyugtalan -, meglásd majd lesz miért, bár nem lesz gondtalan, nélkülem nem mehetsz és nincs ki elvigyen, vigyázz magadra még... Vigyázz ránk csöpp szívem! VISSZATÜKRÖZÖM... Most olyat adj nekem, mit még senkinek, talp alá simuló, friss szagú füvet, tó tükrén álmosan ringó csónakot, szirmokon remegő gyenge harmatot. Add a partok csendjét, fűzfa illatát, nádas susogását, pacsirták dalát, és én megígérem, magammal viszem, s ha neked majd elfogy, visszapergetem. Azt is add, mi fáj, és nehezen viszed - csendpillanatodban szunnyadó tüzed, és hogy ne érezd, ha fogytán az öröm, mindazt, amit adtál, visszatükrözöm... Az illusztrációként felhasznált kép Nagy Ilona festménye. VOLT EGY SZERELEM... Úgy fakultál bennem, hogy észre sem vettem, mert az örök fényű, tűzlángú csillagok elhamvadnak mind a lassú napmelegben, s helyükre lépnek a bíborszín hajnalok. Mikor a napkelte harmat-fonta csendben, sötét házfalakra aranybarnát ragyog, illatfelhőn úszó tavaszi ligetben üres a hiányod, többé már nem sajog. Nincs oly erős fény, mely ne hullna a földre, s mikor sugara már elgyengül idelenn, mélység nyeli el, mint bánatot a könnye, így hal meg az egyszer volt..., volt egy szerelem. VOLTAM, VAGYOK... Voltam csöppnyi szőke tündér - apu kis virága - hercegnő, s egy apró kincsér' harcoltam - hiába - aztán bohóc lettem volna - tapsviharban élni - bátor, erős, életmentő - sose kelljen félni - élsportoló, olimpikon - büszke rám egy nemzet - de az évek elszaladtak - nem lettem, Ők lettek - nem csillogok a Tejúton - nem látnak a nagyok - most éppen egy golyóbison kóborolok. Vagyok... VOLT ÉS NEM VOLT ... Megint sunnyogva szökik el a nyár, megcirógatva néhány vén padot, a fák közötti csenden körbejár, s visszatekint, a gyepen mit hagyott. Sovány melege még meg- megsimít, szembehazudva minden csillagot, visz pipacsot és sárga gólyahírt, mézszín kalászból fésült színpadot. Oly gyenge már... A folyó is sekély, bár békalencsék ringnak a vizén, és üde zöldben él a partszegély, de kövein már megvakul a fény. Keringőt szédül egy kénszínű levél, hisz táncpartnere csak az ősz lehet, itt egy tüske, ott egy kerge szél, volt és nem volt emlékeket temet... ZÚZMARA... Néztem a kopasz fát, és sajnáltam. Mennyire fekete, és semmi nincs rajta ami megvédené a zord időjárástól. Magányos, és számkivetett. Ott állt egyedül, sajnálatraméltón,... szinte könyörgött, hogy meglegítse meg valaki,... vagy egyszerűen csak szóljanak hozzá. Kicsit távolabb egy karcsúbb fa állt, szürkén, és fázósan, de szeliden, és csendben viselte a hideg telet. Olajbarna törzsük fáradtan kapaszkodott a földbe, dohánybarna ágaik pedig kopaszan meredtek az ég felé, miközben a fagyos pára csillogott rajtuk. Ők most csak téli álmot alszanak, mint a nagy barnamedvék, akik bebújnak a hideg tél elől meleg kuckójukba, és minden szomorúságot átalszanak. Amikor elszenderülnek még vidám a Föld, és mire felébrednek ujjá éled. A fáknak is ezt kell tenniük, aludniuk kell. Maradnak hát, és tűrik, hogy viharok tépjék ágaikat, s hideg karcolja törzsüket. Színüket elvette az Ősz, és meg kell várniuk a Tavaszt, hogy újból fellélegezhessenek. Addig bizonyára arra gondolnak, hogy megint szép lesz majd minden,... mert lesz meleg, és napsütés,... rügyfakadás, és virágözön, énekesmadarak, és gerlék serege. Az éjjel, mégis mintha csoda történt volna. Reggelre a fákon, milliónyi, fátyolfehér, aprócska jégcsap bújt egymáshoz, és vakító, gyapotfehér hócsipke takarta be őket. A zúzmara szirmai olyanok voltak, mint a piciny hegycsúcsok szorosan összebújva. Egyszínű csoda, mégis hihetetlenül szép. A fehérnek egyszerű, vakító szépsége. Mint a régi horgolt terítők, amit a nagymamák mindig gyolcsfehérre mostak, és keményre vasaltak, mert ünneplő volt, éppúgy,... mint a ma reggeli utca. A zúzmara olyan, mint a tündérek megfagyott sóhaja, melyek elszálltak az éjszakában, de közben találkoztak Jégapó hideg lehelletével, s ezért csak fagyos kiáltás lehetett belőlük. Ekkor megálltak dermedten a levegőben, s utolsó erejükkel a növényekre feküdtek, szorosan, egymásba bújva. Ma reggelre egy törékeny, de gyönyörű táj fogadott,... láthattam a természet sóhajokban megfagyott szívét, s a két kopasz fa mosolygott rám...

0 komment , kategória: Nagy László & Ilona

Nagy Ilona

2016-09-22 20:20:48, csütörtök

	NAGY ILONA Nagy Ilona /pirospipacs/ költő, ,,pirospipacs" néven publikál "Az ember olyan, mint a gyémánt. Képes mindaddig megbújni a szürke tömegben, amíg valaki felszínre nem hozza belőle a csillogást." Nagy Ilona Link Link ADJ NEKEM EGY PERCET... Sosem kértem semmit, most is semmiséget, küldj egy sort, egy verset, egy ringató mesét, talán csak egy dalt, vagy játszd az én zenémet, keveset adj inkább, és annak is felét, színezd úgy az alkonyt, ahogy még nem láttam, dúdold velem együtt a holnap énekét, fogd a kezem, vigyél, merre sosem jártam, hadd nézzem meg veled milyen a más vidék, járjunk kerek erdőt, olyan lányregényest, ahol pillangókba szédül bele a rét, lopjunk piros almát, abból süssünk rétest, szaladjuk még körbe a világ tetejét, kergessünk csillagot, holddal tekergőset, fessünk kis madarat... Tudod milyet? Kéket, és ha minden meglesz, adj nekem egy percet, s addig ne vedd vissza, addig ne, míg élek... ÁLMODNI SZERETNÉK...! Álmodni szeretnék én is...! mint ahogy más ember álmodik, kergetni színes pillangókat, s hagyni, hogy ringasson egy ladik. Vagy üveggolyókkal játszani, s hajtogatni papírhajót, hanyatt feküdni künn a réten, s hallgatni, hogy mit súg a Hold. Elaludni erdők rejtekében...! barlangok titkával... s álmodni...! soha meg nem lelt, mézédes csodákkal. Benne lennél az álmomban...! s nem tehetnél ellene, mert nem árulnám el sosem, csak magammal vinnélek messzire. Át... tarka, virágzó réteken, s a suttogó erdők felett... hol a csergedező kispatakban tisztára mosnám szívemet. Hallgatnám mesédet, s csak nézném kristályként csillogó szemed... megfognám két kezed, s azzal cirógatnám... megtépázott lelkemet. De mindhiába...! álmodni én már nem tudok, csak kutatok a sok kacat között, amit az életem rám rakott. Találok sok színes, tarka rongyot, s poros, vacak emlékeket... keresem, de nem lelem meg azt... amit szeretek. Ki tudna reám álmot szórni...? hinteni sok színes csodát...? vagy csillagporral elvarázsolni...? minden egyes éjszakát. Ki tud összefogni szétesett szárnyat...? amit a vihar szertevitt... s öszecsomózni arnyafonállal...? egy széthullot élet romjait. Megfoltozni egy olyan kabátot...? mely toprongyosra elszakadt, s újra kergetni azt az álmot...? amit az éjjel elragad. Megint csak rám köszönt a reggel... s halványan szórja fényeit, becsukom ismét a ládikát, mert nem leltem meg kincseit... BÚCSÚZIK A NYÁR... Már gyöngyfénysugarakkal búcsúzik a nyár... a meleg gólyafészek ismét árva lett, aranyát zsákolja a sárguló határ, s leveleket pingál egy ősz színű ecset. Ma még bőkezűen osztogatja kincsét, forró szél kotor a kiszáradt tereken, olykor csak megoldja, majd leveti ingét, aztán majd elszáguld szellőkerekeken. Nem kéri a hajnal hűvös ölelését, a gyümölcsérlelő ősz párakönnyeit, ám hogy újabb évig ne hiányold létét, lángcsókját bőrödön emlékként hagyja itt. CSAK ÖLELJ ÁT...! Csak ölelj át...! Tedd meg csak a máért, hogy ne bánthasson a vaksötét, csak annyira ölelj, hogy érezzem karodnak biztonságos melegét... Ölelj csak úgy, ahogy a fészket az ágak, mikor a viharba beleremegnek a védtelen madárszárnyak, csak addig ölelj, míg az ég sötét, talán csak a semmiért, vagy azért, hogy ne halljam amikor a szél a lombok alját süvítve töri szét... Csak ölelj át...! Csak a máért, csak úgy, csak azért, csak önmagamért... CSEND ÜL ... Mondani akartam, hogy ébredt a nap, sugárban lopózott lombos fák alatt, és a langyos eső csendben csengetett, levelekre pottyant, kicsit reszketett, s azt is, hogy a rigó magányosan várt, aztán padra ugrott, nagy körökben járt, s hogy az orgonákon megcsillant a csepp, és a gyöngyvirágnak sok testvére lett, és a víz hozott egy édes illatot, de a kopasz ágon galamb gubbasztott... Mondani akartam. De most nem tudom, mert épp ez a nagy csend ül a vállamon... CSENDHANGOM (részlet) Az első ölelés baráti volt, de finom, és biztonságot adó, olyan, amiben maradni lenne jó, amíg csak lehet. Bele szerette volna fészkelni magát, mint egy gólya, vagy belebújni, ahogy egy hatalmas jegesmackó hófehér bundájába. Vágyott megsimogatni a férfi arcát, beletúrni ősz hajába, megcsókolni érzékien vagy vadul, őrülten, s nem törődni azzal, hogy mit illik, mit nem. Számára a férfi olyan lett, aki mélybe húz, s az egekig emel, megerősít, majd elgyengít. Aki magával röpít, akiért érdemes nőnek lenni, mert édesen fájó, és fájdalmasan édes. Magával sodor, és elvisz, akiért jó felébredni, s akitől édes az elalvás. Testében, és lelkében, felébredt valami elfelejtett érzés... ELENGEDTELEK... Elengedtelek... mint fényt a csillagok, s nem tudlak követni, mert erőm elhagyott. Úgy engedtelek el... mint csend a sóhajom, könnyekbe fojtottan, tűzpiros hajnalon. Elengedtelek... mint ma a tegnapot, tulipán a szirmát, mit porba hullatott. Úgy engedetelek el... mint levele a fát, alája terítve szeretet paplanát. Elengedtelek... mint árnyék a Napot, nehogy eltakarja, inkább utat hagyott. Úgy engedtelek el... mint csodás pillanat, magamba zárva, mint ládikát a lakat. Elengedtelek... mint éjszakát a csend, hogy elgurult gyöngyként csillogjon a rend. Kérlek hát ne félj...! van még ki Rád vigyáz, hiszen csak én engedtelek el... senki más. EGY PILLANAT... A pillanat az semmi más, fénysugár, tán látomás, egy hangfoszlány, villanás, csak rezzenésnyi dobbanás, Pilleszárnyon szállt az idő, felvillanó csöppnyi kő, alabástromragyogás, tiszta gyémánt... csillogás. Ködbe rejtett mély varázs, kósza felhőcsobbanás, káprázatos képzelet, hiszed mégis... Létezett! Apró csoda, gyöngyvirág, hálón ringó képvilág, tökéletes és számtalan, ám tova szökik... hangtalan. EGYETLEN LÉPÉSRE... Az autó mellett sebesen suhan a táj, szól a zene, s együtt énekelünk a dallal. Váratlanul megcsillan a szememen egy szivárvány... s a látkép lassan kezd elmosódni. Érzem... sőt tudom, hogy a dalnak semmi köze hozzám... mégis némán gördülnek le arcomon a könnycseppek... s lassan visszapereg bennem az idő. Az esti szellő szelíden cirógatja arcom, s hallom, amint a szívem hangosan kalapál. Számban érzem még a só ízét, s testemben a víz erejét. Látom a kikötőben ringatózó hajók lassú románcát, és a hullámok táncát. Csodálom a tengervíznek szilva, és mazarinkék sötétjét... amellyel fogadott, és a napfényben csillogó, tüzkizkék, turmalinzöld víztükröt... amivel elköszönt tőlem. Talpam alatt a tengerfenéknek süppedő kavicságya, s testemet szelíden ringatja a hűvös víz. Az esti part szikrázó fényei, a galambvérpiros... a neonzöld... és a nápolyisárga, mind itt cikáznak még a szemem előtt... s visszatükröződve megduplázódnak, a hatalmas, ringó kékségen. Hajladoznak a pálmafák a sétányon, s kacéran integetnek, az égig érő... toszkánzöld tujáknak. Hallom puha lépteinket a sikátorokban, s ahogy halkan sóhajtanak talpunk alatt a sétány törtfehér, megkopott kövei. A lenyugvó Nap kardinálpirosan ráborul a vízfelszínre, s utolsó sugarai úgy pattognak vissza az ég aljára, mint a csillagszóró gyöngyei... aztán lassú méltósággal eltűnik a sziget mögött. Bámulva nézem a kasmírkék éjjeli égboltot, ahol magányosan ragyog egy hatalmas, kovaszürkén fénylő csillag... Mégis hiányzik valami... ami bizonyára ott rejtőzött mindvégig a hosszú sziget mögött. Igen...! talán a szigetre haragszom... mert eltakarta előlem a végtelent... pedig egyetlen lépésre voltam csupán... ÉRINTS MEG...! Érints meg lágyan...! mint harmatcsepp a szirmokat, csordogálj le rajtam...! mint hegygerincen a patak. Találj meg csendben....! mint csillagfény a kincseket, simogass végig...! mint tengervíz a szirteket. Csak úgy ringass el...! mint kószaszél az ágakat, suttogj majd halkan...! esztelen, őrült vágyakat. Kápráztass el úgy...! mint szivárvány a kék eget, mutasd meg nékem...! a legcsillogóbb gyöngyöket. Takarj mint a köd...! a legrejtettebb tájakat, s égess el lassan...! mint rőzseláng a parazsat. FELSZAKADT ÉRZÉS... Ringató dallamot sodor az est, mielőtt szívem aludni tér, s a bokrok tövére szalagot fest holdsugárral, a bús déli szél. Csillag hátára ugrik egy sóhaj, égre rajzolva viszi az éj... lelkemet mossa millió óhaj, s temetett múltam is visszatér. Fű ciripel a nyáresti csendben, távoli tűztől csillan a tó, gitár hang száll át éteri percen, halk zene kél, és hallik a szó. Vonat robog a pataknak hídján, kattan a sín, és sír az ütem, árny suhan átall lomb koronáján, álmomat mégis messze viszem. Aludni csábít gyolcspuha ágyam, paplan melege sírva takar, makacsul viszi messzire vágyam, ám lelkem békét, s csendet akar... Levelek ringnak lágy, esti szélben, csepp gurul elfáradt arcomon, felszakadt érzés hallgat az éjben, lakat ül néma sóhajomon... HARMATCSEPP... Tudod... én már nem félek, csak tiszavirágként élek. Nem fáj semmi, nincs talány, egy szív sajog még néha tán... s éjre éj jön... nap után. Vagyok... tán egy gondolat, egy csöppnyi kő a part alatt, mint álomkép létezem... kezem nem fogja senki sem, harmatcsepp az életem. Élek... mint egy kis levél, csak lebegve az életér' kapaszkodom lét után... mit elsodor egy szél bután, s éjre éj jön... nap után. HIÁNYOZNI FOGOK... Tudod, ami nem volt, úgyis visszafáj majd - ha elcsitulnak az értetlen nemek -, öböl kell a dölyfös, duzzadó dagálynak, hogy fodorrá nőjön... Hát kerestelek. Arra, ahol a fák égperemre nyúlnak, visszhangot sírnak a kietlen hegyek, források apadnak és erednek újak életsziklák között... Ott kerestelek. Dideregve álltam jeges szélviharban, - ha erre fújna majd, el ne vétselek - ősznek avarában körömmel kapartam, hogy nyomodra leljek... Úgy kerestelek. Szomjazóan kies, kérges pusztaságról felhőkkel, utakkal üzentem neked, és teli torokkal ordítottam gátról, hogy biztosra halljad... Még kerestelek. Mára elfáradtam. Szélmalomharc-szándék. Lehet, azt sem tudnám, hogy szeresselek. Talán keresel most, vagy valahol vársz még... Hiányozni fogok... Nem kerestelek. KELLENÉL... Csak kellenél... mint kiszáradt fának az abszintzöld levél, szomjazó virágnak vízcsepp az életér' ezüst eső tikkadó földekér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint a nyári nap a mézízű cseppekér' a bő vizű folyók végtelen tengerér' örömök a szomorú percekér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint megkopott hangszer elárvult dallamér' felcsengő húrok a némuló hangokér' melegség megfagyott pillanatér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint gólyapárnak egy fészek a gyermekér' ringó búzatáblák aranyló magvakér' ahogy mai nap kell a holnapér' úgy kellenél... Csak kellenél... mint papírsárkánynak ringató Kószaszél, árva pillanatnak remény az évekér' Te Vacak Boldogság...! minden napér' úgy kellenél...! KINYÚJTOTT KEZEKKEL... Emlékszel? Vártalak... napmeleg kinyújtott kezekkel, s titokban reméltem, majd egyszer megfogod, és úgy csúsztatod át kezedet kezembe, hogy nappal felébredjenek a csillagok. Azt akartam, hogy beleremegjen a csend, amikor tenyerünk szeretve összeér, s olyan meleg legyen majd köröttünk a perc, mint kemencéből frissen kibúvó kenyér. Hogy ölébe vonja lágy szellő a fákat, mert ujjunk összefonódva pihenni tér, s üstökös csóva szakítsa át az árnyat, mikor egymásra simul két nyitott tenyér. Emlékszem... Vártalak... s tusfeketébe fordult az ég, lassan a kezem is elkezdett remegni, ujjaim oly fagyosra hűltek, mint a jég, s csak arcomat tudtam kezembe temetni... A MÁSAIK PARTON... A másik parton minden perc szebb lehet... Még lépted nyomán is csillagok fénylenek, ezüst hullámokon elringat a vén hold... Mindent mások kapnak, ami az enyém volt. A másik parton nem fáznak a szívek... Vidámak a lányok, fürgébbek a vének, mosolyod szétszórja zsemleszín melegét... Szerető kezed, már nem nekem menedék. A másik parton álmok teljesülnek... Könnyebb ott a lépted, nem fájnak az évek, ezüstös hajadon a holdfény cikázik... Arcodat kutatom, szemem könnyben ázik. A másik parton mind örökké éltek... Megfáradt szemedben csillognak a fények, ott a boldogságod már végtelenig tart... Apu, ugye létezik a másik part?! MEGŐRÜLT A SZÉL... Azt hiszem, ma megőrült a szél, kotort, kavart, vitte a mocskokat, jajongva repült a rozsdamart levél, s nem találta párját a fák alatt. Kapaszkodtam én is - magamba tán -, mert sehol sincs a tíz-ujj- összeér... Ketten siettek, úgy bújt a lány, s a férfi szólt. Kedvesem, ne félj! Ordítanék, de csak repül a sál, kabátom alatt felsikít a szél, kócolt hajamba beletúr a fáj... s könnycsepp repül tovább a semmiér'. MESÉLJ... Mesélj, milyen ébredni reggel, ha párnádon érzed illatát, és megtalálod a napmeleggel együtt, ahogy a fény a fát, s amikor féltőn int utánad, ha messze mész el, ha nem leszel, szemén látszik-e mint őrli bánat hiányodért... s ha érkezel, tenyere selyme ad-e csendet, kondul-e szívedben dalharang, érzed, ő az, kit neked teremtett... s tudod hogy halsz, ha elmarad az érted él, a veled fekszik, s hogy kérdésedre ráfelel, kell-e nélküle egyetlen percig bármi is, vagy csak létezel. hogy forrásod ő, vagy ékszered, tán vezércsillagod fényúton, milyen az együtt, ketten, a veled mesélj, milyen, mert nem tudom... MÚLT-BOLYGÓ Esni fog. Nem baj, akkor is hazamegyek. Már érzem a falevelek különös illatát, és azt az esőét is, amit most nem tudok leírni, csak azt, hogy vízillatot hoz a levegő. A fű zöldje most haragos, mint a házfalra felfutó vadszőlő tavasszal. A téren még dúslombúak a fák, kövérek és húsosak a levelek. Mentazöldek, mint a borostyán a kerítésen. Nem tudom, milyen fák ezek, de lombformájukat tekintve hasonlítanak a pálmákra. A főtér kövei nedvesek a reggeli harmattól, és van valami végtelen nyugalom ebben a napfénynélküli szakban. A buszon sokan ismernek. - Anyudékhoz mégy, Icukám? - kérdi Marika néni. Hirtelen válaszolni sem tudok, mert egy gombóc gurul a torkomra... - Iiiigen, illetveee megnézem, hogy a háznál minden rendben van e - dadogom ki végül. Ekkor többen is rám mosolyognak, én pedig gyorsan felnézek a felhőkre, hogy ne sírjam el magam. Azok velünk rohannak. Lenn az égperemen a gyapjas bárányok, felettük hatalmas vattacukrok és egy kimagasló, hófedte hegyorom. Az égbolt még mindig iszapszürke, de néhány foltban már megjelent a nefelejcskék, tökéletes kontúrt adva a felhők kócsagfehérjének. Mégis esni fog. A kerttel kezdem. Már a dió is potyog... Végtelen ez a csend. Csak a diók koccannak egymáshoz a piciny faládikában, miközben szedegetem őket. Senki sem szól hozzám, hogy előbb ezt, aztán majd úgy... Hiányzik. Néha még koppan egy-egy dió a földön, de már a Tappancs kutya sem focizik velük. Ő még a Mama előtt ment el... Már mindenki hiányzik. Mégis... itthon vagyok. Felismerem a levelek csilingelését a szélben, és szeretem a kerekes kút vizét is. Most felhúzok egy vödörrel, és két pohárral is iszom belőle. Jólesik. Ekkor váratlanul felragyog a Nap, én pedig körbeforgok a seprűvel és megtáncoltatom a leveleket. Persze a felhők is velem forognak. Úgy, mint gyerekkoromban. Olyan az egész, mint a mesékben. Az égbolt habos, hihetetlenül kék és káprázatosan fehér. A napsugarak átcsillognak a lombokon, körbecsókolják a kavargó faleveleket, én pedig énekelni kezdek. ,,Odaérsz, ahol eleven a múlt... nincs még rá szó, milyen az a múlt-bolygó..." Hát én tudom. Ilyen. NYÁRBÚCSÚ Láttam ahogy indul, de még visszaint, mosolyától pirosabb lett a pad, vállán általvetett hosszú ujjú ing jelezte felém, tovább nem marad. Majd elsétált a kitaposott nyomon sovány melegét húzva a gyepen, s fülembe súgta, jön már a rokon - hogy bánatomból csöppnyit elvegyen. Úgy ment, mint nincstelen, se zsák se csomag, körötte szelet dúdoltak a fák, aztán, minként egy láthatatlan vonat úgy robogott tova, a semmin át. PEREGSZEM... Néha úgy folyik át a kezemen az idő, ahogy homokszem szökik a szitaszöveten, nem látom hol a volt és merre a jövő, figyelem a távolt, de már nem követem. Látod, elvesztek a régen-volt hitek, a tegnap elaludt, a holnap messze még, a nincsből nem adhatok - nem kell senkinek - és a van oly ritka, amilyen távoli a rég... RONGYSZÍV... Valahol ott vesztettem el a sarkon túli fák alatt, azon az esős korareggel, mikor a sár is rám ragadt. Vagy csak a víz vitte messze, ahogy megáradt a folyó, lemosta, letette keresztbe, s belőle duzzadt ki a tó. Talán a nyár volt a bűnös, meg az a gyilkos nagykanyar, mitől a meleg olyan hűvös, és minden új szív megzavar. Lehet a vándor vitte messze, mikor a tücsök még zenélt, aztán az ősz is összekente, s akkor a télben már nem élt. Ha tudnám hol veszhetett el, és összeraknám... Nézd, dobol! Talán még megdobbanna egyszer egy vacak rongyszív, valahol... ŐSZT RAJZOLOK... Tudod, ha festhetek egyetlenegy percet, akkor őszt rajzolok színes fák alatt, amiben a napfény levelet ölelget, és még szalmasárgán ébred fel a Nap, lábam alá avart, olyan zizzenőset, melyben süncsaládok álmot alszanak, arany lombesőt a kéregbarna földnek, mi megvédi majd a vattahó alatt, harmatlepte gyepre bazsalikom zöldet, hogy a rőt levelek jobban látsszanak, fák alá terítőt, tarka-avarszőttet, amin napsugarak festőt játszanak, színes levelekből vidám asztalcsokrot, álmodó sétányra barna gesztenyét, fák alatt lapuló galagonyabokrot, levélejtőernyőt, madárberkenyét, őszi szélkeringőt, levelekkel pergőt, piros padra fényt, magam mellé téged, körénk csendet rejtő, szantálvörös erdőt... ha megfesthetek egyetlenegy képet. TEÉRTED REMEGNI... Nézd, hogy gyilkolja a szél a fákat... - hol tavasszal még fészket ringatott - most porhóba fulladnak a száraz ágak, fájós törzsük jajgatva ropog. Sehol egy madárdal, vagy szikrányi élet, a kegyetlen vihar csak kotorva tép... - arra gondolok, mennyire vérzett - sodorja magával az utolsó reményt. Nem emlékszem arra, milyen volt szeretni, - csak rémlik, hogy ragyogtak a csillagok - megfakult bennem a teérted remegni... - akkor is vihar volt - mégis itt vagyok. TUDOM, HOGY ELJÖSSZ... Látod, már várom; ébred az álom, vattacukorrá foslik az ég, lucskos csizmámat sarokba vágom, tél szele száguldj, ennyi elég... törne a földből fényre virágom, duzzad a hagyma, nap fele húz, fázik a kertem - édenit vágyom, mert ez a szürke betegre nyúz, hasad a háncs, a fák ere táncol, szikkad az ázott őszi levél, lomból az élet újra kitárul, bizsergő szívem tavaszt remél, ébred a pinty is, bújik a jácint, ibolya szédül át a kövön, szárad a vén föld, a szomszéd is átint... tudom, hogy eljössz, s megköszönöm. ÚGY KÉNE SZERETNI... Egyszer mindenkinek úgy kéne szeretni, mint alkonyát a Föld, forrását a tó, tisztán, nem hazudva, odaadón tenni - ne válhasson soha hamissá a jó, gyengéden, mint a fény simítja a földet szerényen virágzó dombok oldalán, égve, ahogy tűzcsók fellegekbe törhet, s elhamvadni benne, mint a gyertyaláng, őrülten, miként szél csavarja a fákat, gondolkodás nélkül, ahogy tép a szó, várni nappalokat, vágyni éjszakákat, amíg édes vizét viszi a folyó, sosem félni a mát, akarni holnapot, épp csak egymásért, önzetlenül - lenni lélek-csupaszon - mert önmagad adhatod: legalább egyszer úgy kéne szeretni... ÚTON VAGYOK... Most is valahol úton vagyok... Megyek, s időnként nagyon fáradt a lábam. Feltörte már a sok cipő, melyeknek talpát rongyosra koptattam. Hová megyek...? Ki tudja, de megyek, mert valahol biztosan vár még rám valami. Mennyi úton jártam már... hegyre fel, völgybe le, végig a gesztenyesoron, a liget fái alatt, s át, a síkság unalmas útjain... Néha tennem kellett egy-két kanyart, és olyan is volt amikor a fékre léptem, hogy megálljak, vagy visszaforduljak. Időnként rátapostam a gázpedálra, hogy el ne késsek... Mégis, oly sokszor késtem le fontos dolgokat, és egyszerűen nem vettem észre, az útszélén szétszóródott papírfecniket. Előfordult, hogy virág helyett bogáncsokat szedtem, melyek véresre szaggatták tenyeremet. Néha persze bekötözte valaki, de legtöbbször csak lassan gyógyuló, heges seb maradt a helyén. Sokszor égette vörösre a bőrömet a nyári nap, és szárította ki a kegyetlen szél. Cserepes volt a szám a láztól, és bedagadtak a szemeim a könnyektől. Fájtak a vállaim a rárakodott terhek súlyától, és amikor lehajoltam, előfordult, hogy nem tudtam felegyenesedni. De úton vagyok... Tudom, hogy tovább forog a föld, és egyszer megpillantom majd azt a holdat, amelyiket keresem. Akkor majd újra hazaérek, és azt mondom... Itthon vagyok...! Addig pedig csak lépegetek, előre és hátra, s várom azt a hajnalt, amelyik rám vetíti fuksziaszínű bíborát... Még a régi úton járok, de vettem új cipőt, esernyőt, és viharkabátot. Egyszer majd, újra hazatalálok... VAJON KI GYÓNJA MEG ... Tudod, ott a felhő rásimul a hegyre, és a fenyők zöldje talán égig ér, párát lehel a föld, megbújik a medve, sólyom száll feletted, körözve kísér. Forrás tör a mélyből, patak zúg a völgyben, kaszáló fennsíkon hízik a tehén, birkanyáj hömpölyög kövérre nőtt körben, és a felhők színe vakít, cinkfehér. Széles a szivárvány, messze hall' az ének, elszokott fülednek ízes a beszéd, hitetlen szívedbe visszatér az élet, s megérted a régről íródott mesét. Kristálytisztán csordul testvéreid könnye, lépted nyomán a föld sírva visszaremeg, benne rejlik múltunk minden kis göröngye... Trianon bűneit vajon ki gyónja meg... VALAMI HIÁNYZIK... Amikor a fájdalom az arcodra feszül, s a kín ezer karmával kaparnád a falat, senki sem segíthet - neked fáj egyedül - süket csendet dönget minden hívó szavad, mert a magány, mint a megveszett vadállat, szétmarcangol, szétrág, tombol a romokon, de nem körülötted él és nem benned lázad, - csak épp minden napod annyira monoton - senkitől sem kapod, mégis nálad motoz, nem látod, nem hallod, nincs tátongó sebed, de bekattint egy zárat - lakattal zárt doboz - pedig csak egy érzés, ami annyit jelent; valami hiányzik... VÁRUNK... Várunk... egy véletlen percet, egy órát, egy napot, hogy előbújjon valami a domb mögül, történjen velünk olyan, ami nem szokott, vagy megtaláljunk egyetlent, a sok közül. Várunk... hogy megmozduljon az, ami mozdulatlan, mikor lelkünkön a fárasztó csend megül, mint a tenger mossa partját lankadatlan, s meglelt kincseivel sötét mélybe merül. Várunk... mert az utcák kövei hangosan nyögnek, és alszik a por a szúrágta polcokon, hegytetőre vágyunk, hogy láthassunk többet, s virágot keresünk lehervadt lombokon. Várunk... hogy a föld, még egy nagyot forduljon velünk, s megnézhessük mi van a túlsó oldalon, s tán egy újabb csodát mutasson majd nekünk, a még ismeretlen, abszintzöld partokon. Várunk... egy újabb hetet, egy hónapot, egy évet, mert nem hisszük el, hogy az, már rég elfogyott, kiradíroznánk olykor az összes képet, hisz festékük fénye, már ócskán megkopott. VOLT EGY SZERELEM... Úgy fakultál bennem, hogy észre sem vettem, mert az örök fényű, tűzlángú csillagok elhamvadnak mind a lassú napmelegben, s helyükre lépnek a bíborszín hajnalok. Mikor a napkelte harmat-fonta csendben, sötét házfalakra aranybarnát ragyog, illatfelhőn úszó tavaszi ligetben üres a hiányod, többé már nem sajog. Nincs oly erős fény, mely ne hullna a földre, s mikor sugara már elgyengül idelenn, mélység nyeli el, mint bánatot a könnye, így hal meg az egyszer volt..., volt egy szerelem. VOLT ÉS NEM VOLT ... Megint sunnyogva szökik el a nyár, megcirógatva néhány vén padot, a fák közötti csenden körbejár, s visszatekint, a gyepen mit hagyott. Sovány melege még meg- megsimít, szembehazudva minden csillagot, visz pipacsot és sárga gólyahírt, mézszín kalászból fésült színpadot. Oly gyenge már... A folyó is sekély, bár békalencsék ringnak a vizén, és üde zöldben él a partszegély, de kövein már megvakul a fény. Keringőt szédül egy kénszínű levél, hisz táncpartnere csak az ősz lehet, itt egy tüske, ott egy kerge szél, volt és nem volt emlékeket temet...

0 komment , kategória: Nagy László & Ilona

Adjon az Isten

2016-09-21 22:50:47, szerda

	Nagy László: ADJON AZ ISTEN Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne düljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet -- nekem a kérés nagy szégyen, adjon ugyis, ha nem kérem. Kormorán - Nagy László - Adjon az Isten Link

0 komment , kategória: Nagy László & Ilona

Nagy László

2016-09-20 20:59:59, kedd

	NAGY LÁSZLÓ VERSEI Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. - Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja, Szécsi Margit (1928-1990) költőnő férje. "Nagy Lacinak különös fénye volt. Az arcának, a tekintetének, a mosolygásának, a mozdulatainak. Ezt a fényt a feje feletti glória adta, aranyozta be vele lényét. Mint a szentekét. Mert Nagy László szent ember volt. Egyetlen mindmáig, akinek a nevét az írószövetségi választólapon szavazáskor nem húzta át senki. Ha valaki népi író-költő volt valaha is ebben az országban, hát Nagy László az volt. De én soha urbánusabb, entellektüelebb lélekkel nem találkoztam, mint ő. Lám, milyen jól megfér egyazon testben kétfajta lélek: és hogy a kétlelkűség is lehet egy, sőt három is lehet egy; miként az Atya, a Fiú, a Szentlélek is egy az Igazisten képében..." (Végh Antal) Link ADJON AZ ISTEN Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne düljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet -- nekem a kérés nagy szégyen, adjon ugyis, ha nem kérem. AKAROM... Akarok, szemeid tüzében égni. Akarok, orcád mosolyából kapni. Akarok sétálni fák alatt, bőröd illatát érezni, És NEM! Nem akarok, nélküled létezni. Akarom, végigjárni utam, mi nekem lett szánva, Mert te is ott vagy az úton, karjaid kitárva. Leborulok lábaid elé, csak szemeim emelem arcod felé, Nincs ember, ki gyönyörű emlékeim elvehetné. Akarok minden percet, mit tőled kaphatok, Nálad nélkül, lélekben is koldus vagyok. Hajótörött vagyok a tengeren, Vízbe dobott palackba nem írtam semmit, csak bánatomat leheltem. Ha valaki egyszer megtalálja, s kinyitja, Hallja a szívem, mi kettészakadt, mert hiányodat nem bírta. Miközben büszke és boldog vagyok, hogy megismertelek, Lelkembe jeges karmok karcolnak jeleket. Mélyen felszántva húznak árkokat, Te belevetsz egy magot, mely kikelve, megmutatja arcodat. Kínoz a félelem, hogy véget ér, Nem teljesül, mit szívem remél. Mit adhatnék én neked, mit más nem adhat meg? Cifra palotát, díszes ruhákat nem, csak a szívemet. Egy szívet, mely nélküled nem egész, De ha mégis kell neked, elkísér, bármerre mész. Míg, nem láttalak, nem fájt, hogy egyedül vagyok, Úgy tettem, mint ki még nem látta a ragyogó napot. Csukott szemmel jártam egy ragyogó világban, Melyet akkor vettem észre, mikor rád találtam. Őszi erdő is kívülről szép, de mégis haldoklik, aludni készül, Mit mutatok fel, ha holnap nálam pihen meg a halál, mit hagyok emlékül? Mint a vizét vesztett patak, mint félrerúgott kő, Úgy érzem magam, s hiányod is egyre nő. Halott lelkemről lehull a szemfedél, Mikor újra láthatlak, a te lelked is bennem él. ÁLOM ÉS VALÓSÁG Egy angyal szállt most le a földre, Csodálatos, égi tünemény, Szívem hevesen dobog tőle, Otthont talált benne, lobogó tűz és remény. Álmaim, idegenek kezében összeszorítva, A feléd vezető út rózsaszirommal borítva. Vajon benned is hangok szólnak? Képzelem csupán, vagy higgyem valónak? Egy csoda, mit együtt élünk át, Hol leomlik, átszakad minden gát. Fogom kezed, nézem mosolyod, Boldogságom élteti, minden sóhajod. Térdelek előtted, szemedet nézem, Benne a fényt és a tüzet érzem, Ne gondold, hogy elmúlt már, Most kezdődik, az élet vár! Legyél, Anyám, szeretőm, kedvesem, gyermekem, Lábaid elé borulva, életem kezedbe helyezem. Mint festett kép, ragyogsz előttem, Álmaimból elém léptél, boldoggá lett létem. Ez nem vak szerelem, hisz mindent látok, Látlak téged, a szép világot, Hajnali ködben egy fa alá állunk, Megszületik, egybeforr a legszebb álmunk. Mire várunk? Mire még? Ezt a fényt nem fedheti sötét. Álmaimban is érzem bőröd illatát. Köszönöm a teremtőnek, átélhetem ezt a csodát. Várok rád, akár, míg életem tart, Nélküled, üres és lakatlan a part. De érzem, jön egy hajó és felvesz, Létemhez, mint levegő, ugyanúgy kellesz! Te vagy nekem a fény, a ragyogás az élet, Minden percem, bár tölthetném véled! Látni vágyom mosolyod, simítani ragyogó hajad, Ne adj nekem semmit, csakis önmagad. Lépj olyan útra, mely elvezet hozzám, Menjünk együtt a végtelenbe, hol senki nem szól ránk. Hol nem számít más, csak mit érzünk, Szeretnék veled...addig, míg élünk. BÁNATOT VÁLTUNK Bánatot váltunk szerelemre, apadj le szívem ijedelme, ne esedezz holdatlan estért, világossággal jön, ki megtért. Akit oly sokszor megdaloltál viharból jövő liliomszál, piros liliom, nem fehérlő, letörni nem tudta a ménkő. Tekintetemtől megszelídül, szívzuhogástól földre szédül, szemeit ájultan behúnyja, szeretni kell újra, meg újra. BALATONPARTON Balatonparton a nádi világban megbújtam egyszer, s csodaszépet láttam: bóbitás nádon nádiveréb-fészket, sásbokor alján kis vizicsibéket. Vadruca moccant, topogott a vízre, barna liléit vízi útra vitte. Senki se látta, csak magam csodáltam, ott a vízpartján még sokáig álltam. Játszott a nádas széllel és derűvel, s hazaindultam nádihegedűvel. CSONTVÁRY Ő: a bábeli magasba emelt fej, gigászi vörös szemgolyó a kételyek fölött, világnagy vásznon ecset- és üstökös-egység, ágyúzzák lentről a köznapi méretek, kicsi királyok, erőtlenek és nevetségesek, mert ISTEN SZÖRNYETEGE, emberkék végzete ő, temérdek sugár-erő, transzformált őrület, kapcsolják rá uraim a várost: a lámpa mind kigyúl, egyszeri csoda, a Nap fia ő, aki agyára fölveszi koronának a lángoló Kárpátokat! Rágalom, hogy a szoba sarkába a százszor kifőzött teahalomra buktatja el a halál - északról délre zuhan, elrúgva úgy a mediánt, hogy billen a láthatár, minden egyensúly fölborul, rágalom, hogy Tivadar festőt a cicái kikezdik, máig is oroszlánok vesződnek izmaival! Vigyázat, itt jön, mint féreg nélküli dicsőség, hús-valósága csak emlék, arra már szüksége nincs. Átörökítve magát a világ velő-kötegébe, lett magaslati hó, szűziség, lombzene, bilincstelen, agyaras hegyi folyó, azúr vadkanok rohama, új látomás a rónán, délibáb-rontó vihar, tűnődve is őrlő jelenés, lidérc a tükörben, fehéren rémlő bika, aki márvány és patyolat. Figyelem! beszél az elárvult aszkéta mester, sivatag korban új szépség, szakálla rostolt acél, keze a nagy korszakok lapjait fordítja kínba, Mona Lisa arany méhe már villámló görcs és aszály. Rikolthat a művész az égen kén s kobalt páváiból, törvény, hogy cédrussá váljon a milliógyökű magány. Itt áll, mennydörgő teteje a csillagoknak hinta, termi magának a kínt örökre, fejünknek a szédületet. Kép : Csontváry Kosztka Tivadar : A magányos cédrus CSÖND VAN Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja, fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred. Fölötte tépett ruca-pihe tétova repked s piheg, ha ráakad egy bóbitára. Távol a bazalt-hegy is süket-néma, minthacsak mára hűlt volna le benne a láva, s letagadná, hogy kövein a bort danolászva itta a jó katona, víg poéta. Ráfeszült hidegen a csönd a tájra, hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva. Vadmadár éles riogása fölveri néha, szárnyával megpofozza, de hiába. Baktat a tehervonat, tűz a csokra, mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek, s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek, tűntével fölépülnek mégnagyobbra. Szoborrá alkot ez a téli szemle, menj haza gyorsan, hívogatnak otthoni fények. Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked, tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme. Gyönyörködj s dalaid is megerednek, álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből, lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl: álma a hóbarekedt szekereknek. DIÓVERÉS Elsuhogott az a füttyös sárgarigó délre. Sárgul az árva diófa zöld terebélye. Levelek lengnek, akár a színarany rigó-szárnyak, elszállnak ők is a szélben puszta határnak. Áll a diófa, és érett kincsei válnak tőle: szellő ha bántja az ágat, buknak a földre. Szaporább kopogás, csörgés támad, ha jön az ember, s bottal az ágak bogára boldogan ráver. Földre, fejekre, kosárba kopog a dió-zápor, burkos dióra a gyermek kővel kopácsol. Már, mintha álmodnék, hallom zaját a jó örömnek, darálók forognak, diós mozsarak döngnek. Fagyban és nagy havazásban meg kell maradnunk jónak s tisztának is, hogy örüljünk csörgő diónak. Majd csorgó hó levén ring a picike dió-csónak, s lomb zöldül újra a füttyös sárgarigónak. EGYEDÜL Jaj április, te április, ló-lábak, tüzek, trombiták, szalagok, buja tekervények, virulnak taknyos kis remények, a hóhérnak is nyit virág. Jaj április, te április, szívemen ez a marok hó, mintha csöngetne valaki, nyitom - üres a folyosó, megcsaltad lélegzetemet, nem vagy te test, csak képzelet, csontod a fény, húsod az álom, ó, halhatatlan rosszaságom! ÉN IS DRÁGA, TE IS DRÁGA Én is drága, te is drága, Egyetlen fa két virága. Minek nézünk mégis másra, Én is drága, te is drága? Nem egymásra, mindig másra, Én is drága, te is drága. AZ ÉN SZÍVEM Az én szívem játszik, ingemen átlátszik, másik szívvel tündérkedik hajnalhasadásig. Születtem, felnőttem durva gaz-erdőben, virág vagyok, attól félek: csalán lesz belőlem. Szaporodik évem fényben, égdörgésben, ecetért kell elcserélni minden édességem. GONDOLTAM EGY ÁLMOT Gondolatok és álmok útjába állok, Érezem, nem lehet, nem teljesülhet, mire vágyok. Szép és tiszta érzés, mit ezer sóhaj kísér, Egy csodás emlék, mely még mindig, szívemben él. Álmomban egy angyalt láttam, Sötét, de csillagokkal teli éjszakában, Magával vitt egy pillanatra, Folyóparton leültünk egy üres padra. Térdelek előtted szemedet nézem, Felállni nem tudok, gyenge vagyok, érzem. Megfogom kezed, lágy csókkal illetem, Boldog vagyok, értelmet nyert életem. Ezer kéz húzna el tőled, koldusként kidobva, De nem tudnak, e történet meg lett valahol írva. Égi dallam kisér minden gondolatom, Sóhajtásod, jutalmazza gyengéd mozdulatom. Még soha nem volt vágy kel útra lelkemben, Elfoglaltad számodra fenntartott helyet, szívemben. Tiszta szemed, s lágy mosolyod megigéz, Boldogság fut végig azon, ki reád néz. Törött üvegcserép döfi át dobogó szívem, Millió gondolat repül, mint színpadi színen, Ahol a közönség vért látni óhajt, Senki meg nem hallva egy fájdalmas sóhajt. Százszor jutva el legmélyebbre, Ezerszer is veled a mennybe, Kopár pusztaság, mit szívem nélküled érez, Az üvegtüskét kihúzva lassan el is vérez. Egy világító torony mi, hajóknak utat mutat, Számomra semmi, nem marad más, csak a tudat. Várom, hogy újra elnyomjon az álom, Addig helyem nem találom, e világon... HIÁNY Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány, Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány. Egyszer repülök, madárként szállok az égbe, Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe. Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok, Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok. De nélküled kietlen tájon találom magam, Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam. Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén, Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén. Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska, Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka. Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad, Fényesen világít, lesz saját holdad. Üstökösként repül át az égen, Ha velem vagy, az maga az éden. Akkor ezer virág nyílik a réten, Fény gyúlik a mély sötétben. Nincs fagy, hideg, fájdalom, Valóra válik, miről álmodom. Arra kérlek, maradj még soká, Repítelek, elviszlek bárhová, Csak hiányodat nem bírja szívem, Megszakad, és elveszítem hitem. HIMNUSZ MINDEN IDŐBEN Te szivárvány - szemöldökű, Napvilág lánya, lángölű, Dárdának gyémánt köszörű, Gyönyörűm, te segíts engem! Te fülemülék pásztora, Sugarak déli lantosa, Legelső márvány-palota, Gyönyörűm, te segíts engem! Siralomvölgyi datolya, Festmények rejtett mosolya, Templomi arany-kupola, Gyönyörűm, te segíts engem! Díjra korbácsolt versenyló, Lázadásokban lobogó, Csillag, dutyiba pillantó, Gyönyörűm, te segíts engem! Harctéri sebek doktora, Hazátlanoknak otthona, Mézes bor, édes babona, Gyönyörűm, te segíts engem! Piaci csarnok álmosa, Nyomorúságnak táncosa, Szilveszter-éji harsona, Gyönyörűm, te segíts engem! Béta-sugárban reszkető, Sok-fejű kölyket elvető, Tengerek habján csörtető, Gyönyörűm, te segíts engem! Minden időben ismerős, Mindig reménnyel viselős, Bájokkal isteni erős, Gyönyörűm, te segíts engem! Öröktől belémkaroló, Vánkosra velem hajoló, Varjakat döggé daloló, Gyönyörűm, te segíts engem! Jog hogyha van: az én jogom, Enyém itt minden hatalom, Fölveszem kardom, sisakom, Gyönyörűm, te segíts engem! Felragyog az én udvarom, Megdicsőül a vér s korom, Galambok búgnak vállamon, Gyönyörűm, ha segítsz engem! ITTHON VAGYOK Csípős szélben jöttem, bolond idő volt, a Somló-hegy ködben hóval villogott. Zúgott szálas erdő ibolyák fölött, vadvizekben felhő, bibic fürdött. Lenyargaltunk gyorsan domboldalakon, átdobogtunk lassan deszka-hidakon. Állt a láthatárra kék csákós torony, kertünk alatt nyárfa nyújtózott nagyon. Láttam a ház vedlett mész-pikkelyeit, sár-udvara tetszett, régen jártam itt. Megláttam anyámat, kormot seprűzött elrepült a bánat szeles fák között. JÁRTAM ÉN KOROMBAN, HÓBAN Jártam én koromban, hóban, húzott az álom. Mást kerestem s mellém te álltál, kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom. Húszévem elveszett, s érzem, te lész a vígasz. Mord kültelken, hol a füst szárnyal, szádról szóló harmonikáddal föl-fölvidítasz. Engem a szépség, a vígság csodásan éltet. Érte égek, hogy megmaradjak, bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak kócból a mézet. Köröttem kúsza az élet, kúsza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel állig, akkor én a haláloságyig belédfogódzom. KISCSIKÓ SIRATÓ Fehér volt az anyád, te meg fekete, anyádat elásták, de te nem tudtad, lefeküdtem melléd, simogattalak, sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó, puha volt a füled, mint a kisnyulé, nyakadon a csengő piros szalagon, de te nem csengettél, bársony-kiscsikó, szívedet hallhattam, alig dobogott, tartottam orrodhoz gyenge tollpihét, tollpihén a lelked alig remegett, sirattalak téged, bársony-kiscsikó, nem kellett már neked a dudlis üveg, inkább földhöz verted halántékodat, tejfoggal haraptad piros nyelvedet, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, bőrödet lehúzták, szárítják napon, sírodat megásták a meggyfák alá, gyönge a te csontod, mint a babáké, a hajnali harmat széjjel őröli, bőrödből csinálnak fekete sipkát, drága bőrtarisznyát borosüvegeknek, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, a gyenge lucernát nyulak csipkedik, ott ficánkolsz te a csillagok között, onnan megrugdosod az én szivemet, minden reményünket befödi a hó, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó. KI VISZI ÁT A SZERELMET Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra! Nagy László: Ki viszi át a szerelmet? (Latinovits) zenével Link KIVÜL NAP SÜT Kívül nap süt, ágak kigyúlnak, égre meresztett gyűrűs ujjak, most esküsznek életre, gyümölcsre, hó hull, virágpor zúdul, őrült szélben keveredik össze. Nem olvasztok neked havat, hogy abba mosd barna hajad, nem hajolsz le szivárványos gőzbe. Nyakadat se borotválom, attól félek, hogy levágom: Jaj nekem, jaj nekünk, belehalunk, mert nem szeretünk, elvérzik örökre minden álom, örökké fenn bolyong nagy magányod s elvetemült fekete árvaságom. KRIZANTÉM Fehér vagy, mint a habcsomó, nehéz vagy, mint a bánat, sokasodnak a csattogó, vicsorgó őszi á-rnyak. Krizantém, havas zivatar készül, s a föld lesz ágyad, isten haragja betakar, és vége a világnak. LILIOM-DAL Télen sírtál te vékony liliom, torkodig felért a hó. Aranyfoltos pázsiton, liliom, hajladozni ugye jó! Tünemények előtted játszanak: fény s levelek sűrűi, sárgarigó szárnya ha föllebeg, delelő nap átsüti. Alkonyatkor öldöklő angyalok táncolnak a tűzfalon. Alkonyatkor bújj hozzám, liliom: vállam árnya: oltalom. MÁJUSFÁK Hajnalban állnak már vitézül, szökik az égről a felhő, haragos fejükön vigyázva szallagot ingat a szellő. Ünnepi ruhádat vedd elő, danolhatsz, fütyülhetsz békén, rögökön kapavas ne csengjen, gyáron se füstöl a kémény. Mióta a mezők nyugodtak, s nem ragyog fű között töltény, azóta viruló ünnep ez, minekünk eleven törvény. Pernyévé égett a papiros, amire tilalmat írtak, májusfát magasat állítunk, szegfűink szabadon nyílnak. Májusfák suhogják magasan az ember szabadult kedvét, tövükben a táncot ne járják sarkantyus csizmájú medvék. MÁJUS HAVA Május hava, de szomorú, Bakonyból fújnak vad szelek, zsákokkal befödött hasú tehenet rétre vezetek. Már abrakot, szénát se kap, de kell a tej, sokan vagyunk, tej nélkül nem teljes a nap, rózsánk beborul, nincs dalunk. Hideg van, fázna két kezem, de nem akarom, szép a dac, ha világra jött, hát ne legyen az ember kényes kiskukac. Mohó a szegény kis tehén, majd záporoz meleg teje, hajlongva azt figyelem én, rózsaszín tőgye dagad-e? Harmat-szemekkel égbelát a rég, a fű ágaskodik, a lányok itt fölrántanák a féltett szoknyát szívükig. Távol egy torony didereg, itt én őrködök hidegen, fölrepül bárányfellegek gyapjára kék leheletem. MŰVEM A TAVASZ Gondoltál- e a tömör virág-szobrokra, az akarat műveire, márga vörös hegyoldalak izzó alakjaira, alma virág Mózeseire, kökény fák habzó méneseire, a duzzadt aranyeső Léda-ölére ahogy renget Ady-hajú árnyat! Gondoltál-e a verő eres tavaszi nászra mikor beborított engem a világ hava s torlódó paplanon árvult el erős kezem? Gondoltál- e a tömör virág szobrokra mikor hó emberhez féltékenyen adtalak férjhez, s násznagynak hívtál érces varjakat, zúzós csókákat koszorúslánynak lakodalmadba hol fúvóka szélben hóesés a te fátylad s bánat-süteménnyel, ólom nehéz bánat-borral torkodig eltelsz elhagyott szerelmem a télben! Nem jött el hozzám, én indultam el a Virághoz vízszintesen, kúszva-úszva hóba zuhant zászlaimon át, a tuskóvá dermedt sasokon: tegnapi lelkesítőkön, szétdurrant szívű tölgyeken át, szilánkon, kormon, át csipke bokron hol jég bohóc a lángoló isten, kúsztam a vérrel-fölpumpált nagy hold alatt, halottak házain át, a pléh-tepsik tél-sikolyában egyenest ama síkon az elképzelt Virág iránt - Ki látta az éjben a vér izzadó tusakodást? Mikor a krónikások hasukig sipkában ültek, ki látta homlokom harcát üstökösével a télnek! Jég csillag-fejébe az élet rózsája fagyasztva volt, uszálya havába mint hulla az édeni kékség, s míg vívta belőlem mesebeli habomat, epémet, végzet-lassan a szörnyet dög kertig fejem elnyomta. Virág, nem is voltál, nem nyíltál, kínom a tanú, én alkottalak téged, az én művem ez a tavasz, legyen vigasz, ha érte jövendő napjaim is előre megtizedelve - hát megtalált szerelmem, gyere, a zimankó görcséből feloldozlak, ökleidet kinyitja egyetlen csókom, viruljon a teljes világ, ahol csak erek beszélnek, s boldogul minden vércsepp, ahol riadalom nincs, de bölcső a szerelem álma, álljunk ki az arany szélcsendbe a nagy víz fölé, hallgatag tükre fölé a tömör virág szobroknak, ahol szétsugarazva megkettőzi magát a gyönyör, s zajtalan fejre áll előtted, mókázik a boldog tavasz, itt magasság, mélység nekem töretlen azonosul s tükréből tűzzel igéz gyönyörűen domború szíved! NYÁRI ÉNEK Vígan jött meg, szóval se mondta, hogy fáradt, csak elszunnyadt szépen. Végignézem: gyönyörű, gyönyörűbb lesz, ha megújul erőben. Parázs-szívem nem nyugszik, égeti mellem, de föl nem ébresztem. Fájna ám, ha álomba merevült arcát rámvetné ijedten. Békülj szellő, alszik az elfáradt asszony, az én boldogítóm. Légy te szellő szerényebb, lélegzetemet én is lehalkítom. Ó, CSODÁLATOS JÉGVIRÁG Ó, csodálatos jégvirág, táncolva megdermedt leány, fátyolos, csipke-kombinés, napvilágomnak ablakán. Csillag-kripta a két szeme, kialudtak a csillagok, lángudvarukba éjjelre meghíva nem ballaghatok. Ó, csodálatos jégvirág, mi lesz így velem s teveled? Ha rádlehelek: tovatűnsz, ha megbűvölsz: megdermedek. ŐSSZEL Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény! Állok a kökényes halom tetején. Cigarettám füstje vékony lobogás, merengek, míg végig sajog a parázs. Vörös erdőkön át idekéklenek sötéten a vaskos rendeki hegyek. S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon: égi fényt az égre szór a Balaton. Két szemem bogára mégis itt időz közel a mezőben, korán jött az ősz. Embernek, madárnak ami drága volt: levelenként földre pilléz már a lomb. Termő növényeknek sorsa már betölt, nedvek elapadnak, elpihen a föld, lesüllyed az ég is, de az én szívem most akar teremni, azért nem pihen. Serényedem egyre, így vagyok erős, csak gyümölcsözésben lehetek én hős, olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl, az én szelíd szívem nem fél semmitől. ŐSZ VAN ÚJRA Ősz van újra, lehervad a környék, fenn a dombháton sövények zöldjét elönti halálos pirosság. De szöllő és körte édesebbek, állatok hízva vérmesednek, a rétet jóllakva tapossák. Megmérhetetlen verejték elfolyt, ez a nyár mégis gyönyörűszép volt, gyümölcsöt nevelő szerelem. Sürög az ember nekigyürkőzve, kincseit hordja pincébe, csűrbe, s mosolya ragyog e kincseken. Majd altató fény szitál az égbül, erdő és mező pihenni készül, suhogó ruháját leveti. Én nem alhatom át ifjuságom, deres és havas lenne az álom, a halál az alvót szereti. SÓLYOM-ÉNEK Ó, szállj le ide sólyom, ó, szállj le ide sólyom, csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom, csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom. Te sólyom, aranycsőrű, te sólyom, aranycsőrű te sárga, sárga, sárarany körmű, te sárga, sárga, sárarany körmű. Hasítsd fel selyemingem, hasítsd fel selyemingem csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem, csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem. Ha élek, veled éljek, ha élek, veled éljek, ha égek, égek, égjek el érted, ha égek, égek, égjek el érted. SZÁRNYAK ZENÉJE Dobognak, tündöklenek, érnek a teremtmények. Ösz fele fordult arccal pirulnak tudatlan lázban, még nyár van. Idesodródtam, aranyba, hőbe, ide az áldott mezőbe. Semmi bajom, csak más a tekintetem, s néha a szívem fölé téved kezem. Nem érdekes. Tüzes a föld, levegő, éden s pokol az ingem. Idegeimben zeneszó jár. Tudom, hogy törvény szerint betölti sorsát minden. Gyötrelmes és gyönyörű ez a nyár. Csupa sujtás az ég, dicsőség-sugarat hány özönnel a nap, szurony-él minden irány, madár is belevakul. De alul állkapcsát szörnyen kitárva nyeli a homokbánya a hőt. Nyelve: a csillámos út szélesedik, tüzesen a fűre tolult. Eperfa bódul, szemereg barna vére, elvárásul. Árva fa, árva bokor ön-árnyékába bújna, gyötrődik zajtalanul. Dolgozik minden, nincs kegyelem. Fény zaklatja a földet, szűköl a táj, de terem. Rozs, búza, árpa levágva megindul, kukorica izgul, sajog a tarló virága, millió méh fuvaroz, az ég, meg a méz arany-háza zajos. Almafa piros koloncot nevel, a szilvafa kéket, páncélosodnak a magvak, ha nedvek apadnak. A gének találnak fészket. Megőrzi magát az élet. Ropogás, bongás, küllők kerepelése — nem a lemondás érik, lerogyni nem szabad élve. Gép tüzesül, forrón futnak a szijjak — a ló homlokán eresen lüktet a csillag. Szakad az ember veséje, de az űrt álma belengi, muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyelem. Ez itt a szárnyak zenéje, ne feledd. Soha nem feledem. SZÍVEM ÖRÖKÖS ÉTELED Szívem örökös ételed, pünkösdirózsás életed. Eső, hóharmat ránkszakadt, gőzölgünk vörös fák alatt. Az égi gyöngy hideg, rideg, hajról bokáig lecsereg. Minket az ősz hiába ver, hevünket nem hűtheti el. Lehetünk térdig sárosak, tüzesen vagyunk párosak. SZERELEM EMLÉKE Szerelem emléke, viráglámpa tabáni tulipánfa világíts belső éjszakánkba mert szívünk megvakult beborult, elvadult kitörve édes vonzalomból átkozott csillagként csak rombol tördeli párját szeretőjére halált gondol viráglámpa tabáni tulipánfa ragyogd be szívünk éjszakáját! SZÉLLEL SODORT Széllel sodort levelek, elsodródok veletek. Deres mezőn szent egek, kibékülnék veletek. Nem tüzesít szerelem, ami elmúlt feledem. Délnek elszállt mosolyom, gyászosakat álmodom. Fehér mezőn kék egek szétbárdoltok engemet. TAVASZI DAL Pártom te kardos angyalom öledben én sem alhatom tüzes csikódat ellopom kényesek kertjét tipratom. Nem kötöztök le gazdagok foszló aranyos madzagok szegények fejét emelem ballagj utánam szerelem. Oly undok ma a búsulás mint sötét csuha- hurcolás és oly szép ma az öröm mint leányokon a piros ing. A TAVASZRÓL Az ember természete olyan, hogy mind a négy évszakban megleli a kedveset, a szépet, de természeténél fogva a telet hamar megunja, mert klímánkban a tél egyáltalán nem mondható humánusnak, drámaian fehér és fekete, az embert nagyon is kifárasztja - ezért lehet nálunk a tavasz a megváltás és a forradalom örök jelképe. Egyéni megújulásunk is reményteljesebb, ha a hullámzó füveket, vetéseket látjuk, meg a sokszínű lepke- és madártüneményeket a tapsoló levelek közt. Szenvedélyes, teremtő évszak a tavasz, igája is édes. Gyermekkoromban a tavaszok a legboldogabbak. Ha csak néhány szín villan fel előttem: a zöld, a sárga, a piros, máris látom az aranyosan zsibongó kislibákat a zöldben, a mezítlábas versenyfutásokat, a piros szalagos kiscsikót, aki holtfáradtra szaladgálja magát a szabadban, s kezdetben fél még leheverni a szokatlan fűre, segítek neki: behajlítom a térdeit, melléje fekszem, szuszogunk boldogan, mint a testvérek. Pápai diák koromban kimentem a város szélire festeni. Tornyokat, jegenyéket, hömpölygő fehér felhőket festek: ábrándokat. Pihentetni magam hanyatt fekszem. a zöld réti úton, a felhők ingyen-cirkuszát ámulom-bámulom, s közben átlép fölöttem egy sárga szoknyás cigánylány. Máig se tudom, hogy valóság volt-e vagy álom. Legelső pesti tavaszom 1947-ben sütött rám. Népi kollégisták voltunk. Ott éltünk egy majdnem-rom épületben a Ligettel szemben. A tél nagyon meggyötört bennünket. Rosszul záródó ajtó, papírablak, repedezett fal, tüzelő semmi. Majd jön a tavasz, biztattuk magunkat, s jött is, mint a mi országot és világot megváltó akaratunk szimbóluma. Lélekben erősek voltunk, de testben gyengécskék. Emlékeztek-e, barátaim, mi volt a mi vitaminunk? Bekötött szemmel haraptuk az óriás vöröshagymákat, mint az aranyalmát. Szép volt a tavasz, mi is igyekeztünk, hogy szépek legyünk. A lányok segítettek, vasalták, foltozták szerény kis ruháinkat, fölvarrták ingünkre a gombot. Emlékeztek, milyen boldogan készültünk az Ünnepre és a szerelemre? TE SEM VAGY FEHÉREBB Érzem halántékom kék ütőerének ugrálását, belső dörgését a vérnek. Kint levél se csattan, a világ elhallgat, vadmadár a szívem, valakiért jajgat. Bolygó szemeimmel keseredek érted, ideszívlak hozzám, gyújtva megidézlek. Én lélegzek benned, élsz bennem, te bátor, vagyunk mi egymásnak fölvirágzott sátor. Te sem vagy fehérebb, te sem vagy ártatlan, édes elszánásban nem vagyok páratlan. Szerelem, arannyal befújt hársfa-teknő, rengess minket, födj be tüzes bárányfelhő! TŰZ Tűz te gyönyörű, dobogó, csillag-erejű te fűtsd be a mozdonyt halálra, hajszold, hogy fekete magánya ne legyen néki teher, tűz te gyönyörű, ihlet, mindenség-gyökerű, virágozz a vérző madárban, égesd hogy a sorsot kimondja, nem a hamuvá izzó csontja, virrasztó igéje kell, tűz te gyönyörű, jegeken győztes-örömű, ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra lélekben szakállasodva, hűlve latoló józanságban, ahol áru és árulás van, öltöztess tündér-pirosba, röptess az örök tilosba, jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, tűz! ÜSTÖKÖS TÜNDÖKÖL Márciusi fények, havazó zegernye, éles böjti szelek, mit zúgtok fejembe! megőrült a világ, tajtékos a szája s valahol vér csörög fűre, ibolyára. Pirosra dagadnak zöld vesszőn a bimbók, korhadt fán véresre megérnek a ringlók. Üstökös tündököl, hallik suhogása, vérhörpölő fejét hajtja vértócsákra.

0 komment , kategória: Nagy László & Ilona

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 4

2021.11

2021. December

2022.01

Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas


		1	2	3	4	5

6	7	8	9	10	11	12

13	14	15	16	17	18	19

20	21	22	23	24	25	26

27	28	29	30	31

Blog kereső

Bejegyzések
ma:	0 db bejegyzés
e hónap:	11 db bejegyzés
e év:	320 db bejegyzés
Összes:	4843 db bejegyzés

Kategóriák

Keresés

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum

Látogatók száma

Ma: 0
e Hét: 5222
e Hónap: 45043
e Év: 222918

Szótár

Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.