|
2020-08-18 21:30:19, kedd
|
| |
| |
KOTSY KRISZTINA VERSEI
2006 óta tevékenykedik dalszövegíróként a magyar könnyűzenei szférában,2013-ban születtek az első angol nyelvűek. A kezdetektől-mostanáig több olyan alkotás dalszövegét jegyzi, amelyek országos slágerek lettek. Az élet Észak-Amerikába szólította évekkel ezelőtt, így jelenleg Kanadában éli mindennapjait és a távolság ellenére folyamatosan dolgozik hazai projekteken.
A dalszövegek mellett verseket, novellákat, rövid történeteket, és meséket is ír...
Kotsy Krisztina: "mindig jóval több ötletem van, mint amennyit képes vagyok megvalósítani."
Link
ALTATÓ 
Lassan veti ágyát a Napnak a Hold,
Ilyen csendes este tán sohase volt.
Alszik a város és pihen a táj,
A csillagok égnek, daluk messze száll...
Leszórták a földre az álmok hűs porát,
Simogatva őrzik az emberek árnyát.
De reggel, mikor ébredsz, s a Nap teríti szárnyát,
A csillagok tovatűnnek, s árnyékod itt hagyják...
Aludj hát csendben, hunyd le szép szemed,
Vigyázok rád én is, és fogom kis kezed...Í
Igy alszunk mi mindig, a kis Csillag és én,
Összebújva ketten, mint az álom és az éj...
ÁLOM
Előttem a jövő, az úttalan út,
Mögöttem a múlt... a biztos alagút.
Nézek a távolba... sehol egy híd,
A végtelen tátong, a semmibe hív...
Bámulom a csendben a mások lábnyomát,
S a szél rám teríti múltam fátyolát.
Elalszom lassan, az emlékek között...
És repülök messze... minden... mindenki fölött...
BÚCSÚ
Susog a lomb, ha levele összeér,
Szellő játszik rajta, mint kedvenc hangszerén.
Ülök a fűben, s e lágy dallam elér,
Fülembe mászik, így költözik belém.
Képzeletem messzire szárnyal egy madárral,
S szemével látom: hát ez lesz a virággal...
Elhervad, és lassan a fűbe hajtja fejét,
Csókot hint a földre, majd lehunyja szemét...
Lassan hozzám bújik a Föld minden hangja,
Csodát ad, de érte a lelkemet akarja...
Küzdök én, ha kell! ...míg van bennem erő...
Tán halhatatlan leszek, talán - a jövő...
Betakar a csillagos ég, s míg halkan zúg a lelkem,
Ringat a csend, s a magányban a végzet szorít engem.
Tűnik az álom, a szivárvány, és minden tarka kép...
S nem emlékszem többre, másra: csak jó volt és szép...
CSAK ENNYIT AKAROK...
Lógni egy ágon, mint egy száraz falevél...
S ha rezzen... Zuhanni lassan a mélybe,
Lapulni csendben a Földön,
Szívéhez közel érve.
Majd cseppenni akarok...
Mint az eső, kinek búcsút int az ég,
Szövetséget köt a széllel,
Hisz tenger-anyja várja rég...
És sírni akarok akkor...
Ahogy még senki se sírt,
Hogy túlcsorduljon a tenger,
És elmosson - rosszat és kínt.
Majd ordítani akarok és félni, mint egy bárány,
Ki az oroszlán előtt reszket...
Szemébe néz, s érzi - nincs tovább...
De végül, az oroszlán enged!
Majd aludni akarok...
Csendben...
Csak feküdni és nézni a végtelent,
S tudni: velem együtt a világ is megpihent...
Majd ébredni akarok lassan,
Mikor az álom száll az éjre,
Ahogy a szellő suhan halkan,
S a hajnalt hozza félve.
És szállani akarok majdan,
Ahogy a dallam száll a dalban,
Mint egy pihe a szélben, ki az eget elérve súgja:
Csak ennyit akartam...
De élni akarok addig, míg van, ki fülembe súgja:
"Nem kell félned!"
De hangja túl csendes... Elhalkult már...
Vége... Csak ennyi az élet...
ELÉG
Lábam a földön...
Az időmet töltöm.
Csak múljon az élet,
Mit robotban élek...
Elég e korból!
A modern rabszolgasorsból,
Hol a munkának bére
Más kiszívott vére...Í
Igy múlnak az évek,
A holnapnak élek
Értelem nélkül...
De meguntam végül
A szüntelen hajszát,
Hogymás látja hasznát
A robotnak...
Hm. Kopognak.
Megjöttek értem.
Egy másik énem
Kopogtat.
Vége a robotnak!
Lépek a színről,
Helyembe a hírből
Ismert másik érkezik,
És harccal kérkedik.
A keresztem leteszem,
És elhiszem Minden szavát.
Egy új élet szagát
Hozza.
Látom és érzem,I
deje lépnem!
Átveszem helyem.
Az idő már nekem
Dolgozik. Ébred
Az életem. A vérem
Nem szívja már a hatalom.
Látom mennyi alkalom
Talált eddig tétlenül...
Most fény derül
Rá, a szó helyébe hogyan léphet
A tett!
Ismeretlen érzés.
Vadít a kérdés,
Hogy eddig hol jártam?!
Tán csodára vártam...
Az idő most itt van,
A kezemben halkan
Kattog az óra.
Erre várt a perc... évezredek óta...
ESTE
Nincsen e világon az időnek gátja,
Fel sem fogjuk, úgy úszik a perceknek árja.
De van még, hogy az ember a pillanatnak él,
S e percekről majdan sok szépet mesél...
Vendéget várok. Megérkezett, végre!
Bekopogott lágyan, én mosolyogtam félve...
Szememre csókot fújt, s a gyertyalángot leste,
Mellém ült az ágyra, és átölelt az Este.
Egy üveggolyót adott, a kezembe tette,
S életemet akkor a csoda körüllengte.
Ámulatom nagy volt, mély álomba estem...
De reggel lett gyorsan... s én könnyekre keltem.
Az ébredés nehéz volt, a szép álmot elvette,
A kis gyertyát az éjjel semmivé tette.
Meghatódva láttam... hát itt járt az Este!
S a kincset - az üveggolyót - nálam felejtette...
ÉN
Ha ébred az élet, és láng lesz a szikra,
Megszületünk, s a kapu tárva-nyitva.
Mégis, ha látjuk, az élet mily rövid,
A végtelenhez mérjük múló perceink.
Érezzük akkor, az ember mit sem ér...
Ha barátunk nincsen, elvisz a szél!
Egyedül jöttem, s mennem is így kell,
De barátra szívem - igazra - nem lel.
Hát vigyél csak Szél... Sodorj, ha tudsz...
Vagy viszlek én! Így mire jutsz?!
Az időm véges, de sorsomat vállalom,
S ember csak egy van, ki kezébe adhatom.
Ha barát kell, az nekem,
Tőle bármit megkapok...
Az övé mindenem,
S ez egyetlen - ÉN vagyok!
HADD LEGYEK ÉN
Hadd legyek az ébredés, ki álmaidat lopkodja,
A szemed, mi oly lassan nyílik s a színeket kibontja,
A fény, mi téged ölel reggel, s a hajadhoz ér,
Az arcod, melyet vízzel érint az a két tenyér.
Hadd legyek a szárnyad, hogy együtt repülj velem,
A tiszta ég, hogy a te napod mindig derűs legyen.
A szél legyek, hogy szépeket súghassak füledbe,
S egy porszem, mitől könny szökik csillogó szemedbe.
Az árnyékod, mely éjjel is rád vigyázva pihen,
A homály, ha eltűnni vágysz, mert mindenki figyel.
Hadd legyek a párnád, melyre hajtod fejed,
S az ajtód, melyen túl egy igaz álmod lehet...
Benne legyek hatalmas fa, mi hajt, és fel, az égig nő,
Folyó, mi a tengerbe visz, vagy hegyet tartó apró kő.
Szitakötő, kinek hátán egy más világba szállhatsz,
Buborék a tenger alján, melyből mindent láthatsz.
A forrás, melyhez vad és vándor békességben inni kél,
Titok legyek, ami tőled sírig tartó csendet kér...
Legyek a szó, mi halkan csendül, mikor ajkad engedi,
A hajnal, mely az éj sötétjét egy nagy zsákba kergeti.
A levegő, mi éltet, s te magadba szívsz,
Az első érzés - hogyha ébredsz, mit szívedbe hívsz.
Hadd legyek az életed, hisz mindenben ott vagyok,
Add nekem e két világod - az éjjeled és nappalod.
Hadd legyek az ajándékod, mit soha ki nem bontasz,
Hópehely a tenyeredben, mit az meg nem olvaszt,
Boldog ember - a legboldogabb itt a föld kerekén,
Csillag szemed, könnyel telve, hadd legyek én...
HA DÖNTENI KELL...
Kerget az élet, és sodor az ár...
Türelem nincsen. Hát hol a határ?!
Elfutok innen... A bajok elől.
Nyugalmam nincsen a jövőm felől...
Mindenem ellopták, vitték a színeket...
És cserébe mit kaptam?! Egy üres életet...
A szívemben nincsenek könnypatakok,
A lelkem azt súgja: itt nem maradok!!
De mit tegyen az ember, ha dönteni kell...
Hát rosszul választ mindig: a szívre figyel...
HA FOGOD A KEZEM
Szívem dobban,
Tűz fellobban izzik gyertya lángja,
Szemed tükre
Csak csillog egyre...
Pillantásom várja.
Zsibbad ajkam,
Csók elcsattan,
Pillám nyomban zárul,
Fogod kezem s az enyém felel...
Az érintés elárul...
Titkom nincsen,
Sem rejtett kincsem...
S mi volt, már eléd tettem,
Vágyam szárnyal,
Te ölelsz lágyan,
Nyugalmam megleltem...
Ha fogod kezem,
Az érzés emel,
És összeköt egy álom...
Szívem nyitva,
Ha csókod nyitja,
A csodát benned látom...
Az örök élet,
Egy szép ígéret...
Már nem kell, mert vagy nekem,
A szemünk csillan,
A perc elillan,
Szerelem, fogd még kezem!
HŰSÉG
Szememből a könnyek kibújnak,
A hűség a szavakba fagy...
Szívemben más érzések dúlnak,
Az éj sötétje sápadt álmot ad.
Lelkem átrohan a tájon,
Gondolatom gyorsuló patak,
Arcodat már a semmiben látom,
Az érzés új, de velem marad...
Vesszen a szerelmed örökre!
Szívem tükre eltörött...
Valód a hűséget megölte...
Megláttam az álarcod mögött!
És vesszen minden közös álom,
Helyükön a kihűlt falak,
Már csak a saját utamat látom,
S álmodok magamnak újakat!
Lassan kitárom a lelkem,
Ha így lehetek gazdagabb,
És élek csak magamhoz híven,
Bennem a hűség hallgatag.
S ha majd a sors a tenyerébe vesz,
Az utolsó szó torkomon akad...
Egy új esélytől az ember tisztább lesz,
Ha szíve addig meg nem szakad..
LÉLEKDAL 
Zene szól a bőröm alatt, a véremmel zakatol,
Pattan egy húr, s dallam sikít a szívemben valahol.
Repít a szó, az érzés furcsa: ajándék és fájdalom,
Szépen szól, de keserűség ül most az én vállamon.
Sóhaj szárnyán, pillák árnyán pihen meg az alkalom,
Életre kelt, de mi haszna, ha nincs kinek elmondanom...
Magamnak hát, énekelek, s egyre csak azt hallgatom,
Lélekdal száll mindenfelé, odakinn az alkonyon...
Megint másét játsza a szél, s megérint a hangja,
Megdöbbent, hogy nem érdekel, csak a magad gondja...
Mire jó, ha elrohanunk, senkire se nézve,
S a széllel sírva rákezdünk - a saját zenénkre...
Nem törődve semmivel, most begyűjt sok-sok lelket,
A munka fontos, s egy új esély még neked kellhet...
Mégis mikor rádzuhan, s nem kérdez már semmit,
Újra érzed: elveszett vagy - mert nem érdekelsz... senkit...
De van még esély, s a szívedben, ha új dallam ébred,
Dörömböl a bőröd alatt, s vágyad újraéled...
Kell, hogy lássad, mennyit érsz ma, így szebb lesz a holnapod,
Lélekdalod harsogd hát el, s mást nem is kell mondanod!
MINDEN
Ha az Ég s a Föld megremeg,
Ha Élet s Halál egymás kezét fogva rám nevet,
Ha a Víz s a Tűz egymáshoz bújnak,
S az Égből a csillagok lehullnak,
Szívemben lángok gyúlnak.
A szerelem égető, forró tüzével fogok várni Rád,
S őrzöm a titkot, a mesét, a csodát.
A szerelmet, mit csak Te adhatsz nekem,
Hisz Te vagy az egyetlen. A Mindenem!
Ha Rád gondolok,
Te vagy a Szivárvány az égen,
A Hold a csillagok fölött,
A Napsugár a fényben,
A Boldogság az érzések között.
De én egy homokszem vagyok a sivatagban,
Eltévedt árny fényes nappal.
Csepp vagyok az óceánban,
S parázs vagyok a Tűz házában.
Engedd, hogy így szeresselek,
S veled legyek, ha kezed az eget érinti meg... 
Mert nélküled nem lehetek boldog!
Nem ér semmit a kincs, a csoda,
Ha nem süt Nap az égen,
A földet Szivárvány nem öleli át,
A Hold nem kel fel az éjjel,
A Tűzből csak hamu marad,
S eltűnik a láng...
Lassan eljön az a nap,
Mikor az elhagyott világba visszatér az élet,
A lárma és csend megfér egymás mellett.
Mikor ünnep lesz a dallam,
S angyalok zenélnek,
Mikor béke lesz a Földön,
S a vének a múltról mesélnek.
Akkor megújul a világ,
A szívek összeérnek,
S boldog leszek én,
Hogy szerethetlek Téged!
MIRE JÓ
Mire jó, ha bántod lelkem?! Csak gyötrelem, hogy szeretlek...
Szüntelenül vádolsz engem, így örökre temetlek!
Szép volt sok perc, s a múltunkat én egyre csak fájlalom,
Hogy mi elmúlt, így ért véget... Itt nyugszik, de fáj nagyon.
A teher alatt, mit tőled kaptam, roskadozva lépek,
Erőm nincsen - így ment minden. Elmúltak az évek...
Most mégis, mintha hiány volna, mi körülöttem lengedez,
De nincs jó indok... S a magány ma engem újra felfedez.
Megleszek így, én akartam, de bennem él a fájdalom,
Hogy elmúlt végleg, s fejed többé nem nyugszik a vállamon..
MÚLIK A NYÁR
Az utolsó napjai így múlnak el a nyárnak:
Alattomos, hűvös esők az utcákon hálnak.
Még felváltják szép nappalok, emlékeket szülnek,
És ezek a csodás képek a szívemre ülnek.
Borús napok egymást váltják fénylő, hűs habokkal,
Vízbe ugró gyereksereg nagy vidáman csobban.
Innen nézem, s visszatérek messzi múlt ölébe,
Ugrok én is, fürdök mégis a tó hűs vizébe´...
Vízparti, szép csendes estén, virágillat szállhat,
A méhek még korán kelnek, a szirmokba másznak.
Mossa eső, viszi a szél, szép szagát a nyárnak,
Pihenek most - így könnyedén, a munka még várhat...
Felmászom egy magas fára, figyelem a tájat,
Lepkerajok szálldogálnak, láttam én vagy százat...
S a bárányok, felhők között, ide-oda járnak,
Közel a Nap, s a melegből ők is vízbe vágynak...
Zöldben úszó rét, és rajta: színes-tarka virágágy,
Fürkészem az esős fényben az elnyúló szivárványt.
Könnyes az ég, s bánatát leönti a nagy melegre,
Issza a föld, nagyot kortyol, s madár dalol nevetve.
Kanyarog az út is velem, s néha meg-megállok,
Visszanézek, meddig érek, hogyha lassan járok...
A melegben, tikkadt fejjel az elmúlást látom,
Délibábos csendes estén, ha magányra vágyom.
Szemem színe az őszt hozza, tükrében a sejtelem,
Ilyen nyár, mondd, lesz-e újra? Jövőnk csupa rejtelem...
Némán elszáll minden nappal, mint szavak a szélben,
Ez a nyár is elment, látod... De jobb volt, mint kértem...
NYÁR
Rózsaszínű meleg estén vonaglik az öreg Nap,
Háta sajdul, egyet fordul, új erőre reggel kap.
Izzad a föld, szíve most a tél havára vágyik,
Itt lesz hamar, s téli estén nyármeleget áhít.
Napsugár a sziklák között, a lábam a homokban,
Váram épül, el nem készül... turkálok a romokban...
Szemem rebben, sík tengeren végtelenbe kúszik,
Tekintetem kis ladikja bús távolba úszik.
Némán ülök a part mentén, egy virág velem ásít,
Illatuk még orromban van, szépségük elkábít.
Messziről jön visszhang felém: hajó ordít benne...
Távoli, szép régi emlék: vizek hű szerelme...
Sellőlányok tenger mélyén lágy éneket zúgnak,
Partravetett kagylók hangján a fülembe súgnak.
Eső cseppen, szellő lebben: égi könnyek, sóhajok,
S felbúgnak a félhomályban nyársirató szólamok.
Múlik a szép, nyárszínű fény, csillognak a hűs habok,
Megszólalnak egymás után virágszirmú halk dalok.
Indulok már, s az est csendjét a hátamra vettem,
A rózsaszínű tenger-csodát szívembe rejtettem...
RAGYOG A SZÍVEM
Láttam egy felhőt
szépen, csendben felnőtt
Fogtam egy ernyőt,
hátha bőrig ázom így, egyedül
Várj, már tisztul az ég és nevetek rég
Minden szép lett
Nézd, ennyi elég
Hát majd integess, ha jössz felém
Ragyog a szívem, mint a nap
Sohase voltam boldogabb
Hagyom, hogy elringasd magad
Zene szól a szíved alatt
Tudok egy titkot,
látszik egy régi út a kertben
Színesebb itt-ott
A fák alatt pihent meg a szél csendben
Már tiszta az ég és nevetek rég
Minden szép lett
Nézd, ennyi elég
Hát majd integess, ha jössz felém
Ragyog a szívem, mint a nap
Sohase voltam boldogabb
Lehet az élet gyorsvonat
Siess hát, hogy le ne maradj
Ragyog a szívem, mint a nap
Mikor egy dallam simogat
Hagyom, hogy elringasd magad
Zene szól a szíved alatt
Már tiszta az ég és nevetek rég
Minden szép lett 
Nézd, ennyi elég
Hát majd integess, ha jössz felém
Ragyog a szívem, mint a nap
Sohase voltam boldogabb
Lehet az élet gyorsvonat
Siess hát, hogy le ne maradj
Ragyog a szívem, mint a nap
Sohase voltam boldogabb
Hagyom, hogy elringasd magad
Zene szól a szíved alatt
Ragyog a szívem, mint a nap
Mikor egy dallam simogat
Hagyom, hogy elringasd magad
Zene szól a szíved alatt
Már tiszta az ég és nevetek rég
Minden szép lett
Nézd, ennyi elég
Hát majd integess, ha jössz felém
Ragyog a szívem, mint a nap
Sohase voltam boldogabb
Hagyom, hogy elringasd magad
Zene szól a szíved alatt
Ragyog a szívem, mint a nap
Sohase voltam boldogabb...
Mohamed Fatima - Ragyog a szívem
Link
REMÉNY
Harmat az ágyam, ha fűben ébredek,
Felhő a szárnyam, ha égben repkedek...
Virág a lelkem és szirma a szél,
Közel van a távol, és szememben a fény.
Szívemen az álom, ha rámtalál az éj,
Arcomon az érzés, ha vágyam égig ér.
Kezemben a jövő, s a múlt a hátamon,
Egy paripa bennem, s egy sas a vállamon.
Börtön az életem, s én kitörni félek,
Vastagok a falak... itt mégis élek...
Vigyáz rám egy farkas, de tőle messze járok,
Képzeletem szalad, mégis visszavágyok...
Csillagot -magam előtt- milliónyit láttam,
Holdon ülve tengerükbe lógattam a lábam.
Most innen nézem, hol lehetnek, merrefele járnak,
A rácsok mögött az évszakok sorra tovaszállnak...
Szomorú, ha könnyeimet keserűnek érzem,
Ha paripám vágtatni kezd, kitörni készen...
Nem bírja a börtönt, mely bánt, és fogva tart,
Indulni készül, s lelkem fejet hajt...
Ülök a hátán, megyünk innen el...
Vigyázó homályt ránk az éj lehel.
Eltűnünk a ködben, vár minket a fény,
Elkísér a csend, a nyugalom, s a szél...
SZABADSÁG
Sétál a hajnal a kerteken át,
Kézenfogva - együtt. Tán senki se lát...
De tanúnk a víz - a zúgó patak,
A virág a réten, s a kismadarak.
Könnyű a lelkem, börtönöm ottmaradt,
Repülünk lágyan, itt nincsenek falak...
A szabadság oly édes, a szívem megszakad,
Lennék én a meder... hol zúg egy kis patak...
ÚT . . . . . 
Álmomban bátran a jövőmbe nézek,
Előttem a világ. Ismeretlen képek.
Magába szippant, én kábultan lépek,
És ijedten kérdem:
Hol az út? - Félek!
Sötét van, de látok.
Lépkedek előre,
Visszamenni félek...
Hát megyek, baktatok.
A jövőbe?
Magam vagyok,
A csend bújik bennem.
Ó, bárcsak érteném!
Tudnám, honnan lettem...
Hát eltévedtem?
Megint egyedül kell...
A szél siet mellettem. Ki lenne más?
Valaki - helyettem?
Könnyezem.
Tán felébredtem...?
Még álmodom. És félek,
Mert válasz nincs, csak érdek.
Az út hol lehet? - Keresem...
Míg hajt a lelkem,
Kergetem. Túl az álmokon, át egy életen...
VALAKI 
A csend a képzeleted rabja,
S közben tiéd a természet minden hangja.
Csak Te hallod meg a léptet,
Ahogy egy kis hangya a fűben lépked,
És elröpül feletted egy tarka lepkeraj,
Te csak ámulsz milyen szépek...
Szebbek, mint tavaly.
Nézd, a vadludak hogy szállnak fent az égen,
Csak hozzád jönnek vissza...
Hozzád, minden évben.
Halld meg a szerelmet a vidám madárdalban,
S minden hívó hangra suttogj vissza halkan.
Vajon kinek járja a Királynő a méhek kecses táncát?
S kinek építi a Nap a legszebb szivárványát?
Kinek susog a lomb, és kié minden virág?
A Tiéd minden... A Tiéd a VILÁG!
Érted forog a Föld,
És Neked ragyog a Nap,
Hogy érezd, mennyit érsz,
S tudd, Te VALAKI vagy!
VIHAR 
Szikrát szór az égnek
A fénytől színes kékje,
Esőcseppek hullnak a lábam elé...
Végre!
Vállam fölött egy kék felhő
A hűvös széllel táncra kel,
De a tánc a halálba hív,
S a kis felhő megfelel...
Az ágon egy falevél
Könnyes szemmel megrezzen,
Majd lehull csendben...
S a fa alatt a vízágyon megpihen...
Egy madárka dalra kel,
De torkán megáll hangja,
Elsápadva bújik el,
Mert itt az ég haragja...
Együtt nézzük,
Az út porába az eső milyen képet fest...
Tán minket rajzol...
Nem tudom.
A víz csurog az arcomon...
Egy ázott lepke vállamra száll,
A fejemet felkapom...
A díszem lett ő, oly szép velem,
De félek mégis - fogd a kezem!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kotsy Krisztina |
|
|
|
|
|
Online
