Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
Farkas Éva versei
  2019-10-20 22:00:10, vasárnap
 
 




FARKAS ÉVA VERSEI




"Középiskolás koromban szerettem meg a verseket. Kiváló irodalom tanárom volt, aki gyakran tartott iskolán kívül is előadásokat, ahol mi, diákok mutattuk be az adott költő verseit. Így azután rengeteg verset megtanultam és szerencsére még nagyon sokra emlékszem is.
Később a versek olvasása szinte napi igény lett számomra. Kedvenc költőmet talán meg sem tudnám nevezni, legkedvesebb verseimből viszont nagyon sok van. Számomra a vers megszínesíti az életet, felerősíti a boldogság érzését és segít a fájdalom feloldásában.
Diákkoromban több verset írtam, később egyre kevesebb idő jutott rá, de azért néha egy-egy verset papírra vetettem.
Az utolsó tíz évben éreztem, hogy le kell írni az érzéseimet, gondolataimat, legalább magamnak. Amikor ,,hallottam" a verset, gyorsan leírtam, azután jól elraktam valamerre a papírt. Nem voltak rendszerezve, nem voltak egy helyen, csak éppen ,,megszülettek".
2008-ban kezdtem hozzá, hogy rendszerezzem őket és megmutassak belőlük néhányat a nyilvánosságnak is."

/Farkas Éva /


Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

/Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének/








ALTATÓ


Bársonyos az éj kabátja,
Csillagok rajzolva rája.
Rád terítem szép szelíden,
Hogy gyönyörű álmod legyen.

Nőjön két hófehér szárnyad,
Az repítse minden vágyad.
S ha találsz egy rejtett kincset,
Őrizd, hogy el ne veszítsed.

Álmodj egy új, szebb világot,
Nézd a nyíló vadvirágot,
Szél cibálja, orkán rázza,
Mégis nevet a világra.

Ha jön majd a kedves hajnal,
Felébreszt egy vidám dallal,
Csókot lehel szempilládra
S megfürdet a napsugárba.

Így kezdődjön el az új nap,
Bízzál, hogy jobb lesz a holnap!
Költözzön szívedbe béke,
Az útnak még nincsen vége.







AMIKOR ELFOGYNAK A SZAVAK


Amikor elfogynak a szavak,
közénk feszül a hallgatás.
Egymás felé mégsem indulunk,
hiába mar a néma vágy.
Konokul várjuk minden este,
hogy egy szótól a fény kigyúl,
Kezünk egymást mégsem keresve
mint csüggedt madárszárny, lehull.
Temetjük inkább emlékeink,
két kézzel ásva sírt nekik,
S ha ujjunkból a vér kiserken,
csak betapasztjuk sebeink.
Ám egyszer majd egy sötét estén,
sikolt, jajdul a hallgatás,
Az emlékek sírból feljönnek
megtalálnak, bármerre jársz..
Akkor mégis szólnod kell nekik,
mert kínzón, vádlón kérdezik:
Miért nem próbálsz meg beszélni,
hiszen a hallgatás nem segít.







AUGUSZTUSI ÉJ


Fekete madárszárnyakon jött az este,
Vastag köpenyét az égre terítette.
Varázsolt is rá sok- sok fénylő csillagot,
Fejünk felett a Göncöl szekér ragyogott.

Ültünk a tóparton csillaghullást várva,
Teljesüljön szívünk minden titkos vágya.
Mondják, aki meglát egy hullócsillagot,
Kívánhat valamit, amit meg nem kapott.

Talán ugyanazt kívántuk mind a ketten,
Mikor a csillag lehullt egy bűvös percben.
És a holdfényes augusztusi éjszakát,
Virágok édes, vad illata lengte át.







ÁLARC NÉLKÜL


Menni készültem, befejezni végre,
Felejteni mindent, amit csak lehet,
Hiszen az egész csak egyszerű eset,
Könnyet sem érdemes ejteni érte.

A megfelelő szavakat kerestem,
Amik majd ütnek, megsebeznek, fájnak,
Amik elhitetik, téged nem várlak,
És tőlük én leszek sebezhetetlen.

Ekkor szívem emlékeimhez tévedt,
Magam előtt láttam kedves arcodat,
Mi lesz velem, ha józanságban élek,

És önmagammal vívok vad harcokat?
Nélküled fénytelen lenne az élet,
Előtted én levetem álarcomat.







ÁLOMVILÁG


Álmodtam egy világot magamnak,
Világom fényes, tiszta és meleg.
Virágok nyílnak minden faágon,
És boldogok erre az emberek.

Álmodtam egy világot magamnak,
Ahol nem fáj a szív, és nincs hiány,
Könny helyett mosoly ül minden arcon,
És ismeretlen szó ott a magány.

Álmodtam egy világot magamnak,
Hol megfogják a kinyújtott kezet,
Hol igaz barátok a barátok,
S a legfontosabb szó a szeretet.

Álmodtam egy világot magamnak,
Hol őszinte az érzés, s a szavak.
Ahol mindenki egy nyelven beszél,
És tetteket szül az akarat.

Álmodtam egy világot magamnak,
De az éjszaka lassan véget ér.
Az álmok nappal nem folytatódnak,
Ősz van, és nemsokára itt a tél.







ÁTALAKULÁS


Mikor az érzés emlékké válik,
Talán már nem fáj a szívünk nagyon.
Olyan ez, mint őszi délutánon,
Sápadt napfényben ülni egy padon.

Érezzük, hogy valami hiányzik,
De már nem fontos nekünk, ami nincs,
Lehet, tévedtünk, mikor azt hittük,
Mit megleltünk az egy drága kincs.

Már nem keressük a kifogást sem,
Bár néha-néha mondunk szavakat,
Tudjuk mindketten, ha nem is mondjuk,
A szívünkben már nincsen akarat.

Hogy mit vesztettünk? Nem is kutatjuk,
Hiszen így élni már kényelmesebb.
Az sem okoz bajt, hogy az életük
A legfontosabbal lett kevesebb.

Naponta áltatjuk önmagunkat,
Szüntelen magunknak is hazudunk,
Őszintén szembe nézni egymással,
Nem akarunk, ezért nem is tudunk.

Nem várunk inkább semmit és senkit,
Akarjuk hinni, hogy ez jó nekünk,
Álomtalanok az éjszakáink,
Mikor behunyjuk éjjel a szemünk.

Majd egyszer, egy ködös délutánon,
Ha titkon lelkünkbe betévedünk,
Rájövünk tán, hogy nagyot hibáztunk,
S látjuk, milyen szürke lett életünk.

Akkor már messze leszünk egymástól,
Idegen állomás, ahol állunk.
Emlékké alakult minden érzés,
Egymáshoz mi már el nem találunk.







BECÉZŐ SZAVAK


Szavak, ti felfűzött gyöngyök,
Veletek írok, beszélek.
Belőletek lesz a mondat,
S a könyv, amiből mesélek.

Szavak, miket anyám tanított,
Amiket kimondott apám.
Rég volt - de a messzeségből,
Mintha még ma is hallanám.

Szavak, amik jó hírt hoztak,
S okoztak sokszor bánatot.
Amiknek értelme lassan,
A múlt idővel megkopott.

Szavak, amiket kimondtunk,


Mennyi szín, érzés, gondolat.
S a ki nem mondott szavaink,
Sok elmulasztott pillanat.

Szavak, ti tudtok sebezni,
És tudtok adni örömet.
Tőletek függ, hogy mosolygok,
Vagy törölgetem könnyemet.

Szavak, ti lágyan simogatók,
Amiktől ledőlnek falak,
Hogy szeretlek benneteket!
Ti drága, becéző szavak.







CSAK EGY DÉLUTÁN


Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,
Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.
Nem kérdezek, és most te se beszélj,
Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.

A hétköznapok kínjai után,
Legyen szép ünnep ez a délután.
Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,
Csak ez a csendes, néma kézfogás.

Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,
Milyen gyorsan múlt az én ünnepem.
Valóság volt? Lehet, álom csupán,
Hogy a miénk volt egy egész délután.

/A vers a YouTube-n Jókai Mór verseként is szerepel. A szerző irt a verse megzenésítőjének . Megtiszteltetés számára, hogy Jókai Mór versnek gondolják, de a verset ő írta. Állitólag valamelyik Jókai Mór próza-és versmondó versenyen ezzel a verssel indult valaki. Néhány embernek tetszett és feltette a blogjára, de arra már nem figyelt, hogy a versenyen nem Jókai Mór verseit mondják. Ebből adódhat szerinte a félreértés, amit a videó készítője majd helyesbít./


Farkas Éva: Csak egy délután MIHI 2017 - Videó

Link








CSAK EGY KÖNNYCSEPP


Csak egy fénylő könnycsepp vagyok,
Lehullok szád szegletére,
S érzed a tenger sós csókját,
Ha veszel nyelved hegyére.

Mint a párás hajnali fény,
Felcsillanok majd tebenned,
Hogy örökre megmaradjak,
Szívedbe kell rejtened engem.

Amíg elértem tehozzád,
Nagy utat kellett megtennem,
S most itt állok, rád találtam,
Ölelj hát magadhoz engem.

Csak mi ketten kellünk hozzá,
Hogy a szép mindig szép legyen,
Az öröm öröm maradjon,
S reánk hulljon a kegyelem.







CSAK EGY PILLANATRA


Engedj be szíved csarnokába,
csak egy pillanatra legalább,
hogy egyszer szétnézhessek benne,
s úgy menjek majd utamra tovább.

Látni szeretném, hogy e terem,
mitől olyan hidegen fehér,
miért nincs benne szín és élet,
szivárványhíd, mely a földig ér.

Miért a némaság és a csend,
hisz szólhatnának lágy dallamok,
és sok puha kéz simogatna,
ha szállnának itt az angyalok.

Engedj be szíved csarnokába,
csak egy pillanatra legalább,
hogy ablakot tárjak a fénynek,
aztán lassan indulok tovább.







CSAK ENNYI VOLT?


Szememet vakítja a fény,
A világ egy sokszínű folt,
Az úton egyszer szembe jöttél,
Nem álltál meg - csak ennyi volt?

A gitáron pattan a húr,
Lassan bezár sok kicsi bolt,
Soha búsabban nem ment le nap,
Tovább mentél, csak ennyi volt?

Sóhajokba kapaszkodunk,
Ránk hajol festett hajú Hold,
Hidegen nézi, hogy az idő
Gyorsan szalad, s csak ennyi volt?

Egyszer, legalább magadért kiálts!
Csak ennyi volt? Miért csak ennyi volt?







CSAK NÉHÁNY ÓRA KELL


A hétköznapok rohanásában,
Legyen számodra néhány óra,
Mikor szívedet betakarja,
A béke puha, álomtakarója.

Hunyd be a szemed, és pihenj meg,
Hallgasd, ahogy a csend mesél,
S amit szeretettel, szívből adnak,
Elfogadni azt soha ne félj.

Tanuld meg: lehet ébren álmodni,
Fényeset, szépet, ezer csodát.
Hagyd, hogy kihulló könnyed lemossa,
Fájdalmas múlt útjának porát.

Életünk sokszínű tarka függöny,
Sötét a bú, s az öröm fehér.
Az ember, mert így van megteremtve,
Ösztönösen is folyton remél.

Nem is tudjuk tán, de mindig várunk,
Sokszor talán csak néhány szóra.
Barátra, szívre, egy kis mosolyra,
Hogy jusson ránk is néhány óra.

Nem gyenge az, aki mer szeretni,
S választ sok kérdésre nem keres.
Szemünkkel nem látjuk, mi a fontos,
A lényeghez a szívünk vezet.







CSENDBEN


Most itt állok némán teelőtted,
Kívüled nekem már semmim nincsen,
Féltőn, és szeretve rejtegetlek,
Te lettél utolsó, drága kincsem.

Nem vagy enyém, csak a magadé vagy,
Mégis lelkemnek társa, bennem élsz.
Magammal viszlek a végtelenbe,
Ahol már soha többé el nem érsz.

Legyél a csendem, mely körül ölel,
Ne halljak mást, csak a Te szavadat,
Csitítsd dobbanó félelmeimet,
Enyhítsd léteddel a fájdalmakat.

Nélküled szürkék a mindennapok,
A rossz is jóra változik veled,
Csendben, mozdulatlanul pihenni
Engedj, ne szólj most, csak add a kezed.







EGY BARÁTSÁG MARGÓJÁRA


Most menj utadra, elengedem kezed,
Többé nem kérlek, nem hívlak, nem várlak.
Ne nézz vissza, ne szólj, ne integess,
Könnyem fátyolán át már úgysem látlak.

Álmodtalak, reménysugaram voltál,
Hogy érted, miattad élnem érdemes.
Gyermeki hittel, tebenned bízva adtam,
Ezerszer összetört, fájó szívemet.

Csak jó szót kértem, egy szelíd kézfogást,
Néha kis erőt, ami talán segít.
Oly sokszor vártam néhány békés órát,
Amikor megoszthatjuk szívünk titkait.

Most csend van bennem, a fájdalom csendje,
Színes álmaimból semmi nem maradt.
Hát menj, hazudj tovább másnak, s magadnak,
Amíg voltál, szívemben tartottalak.







EGY NYÁR VELED


Örök időktől ismerlek tán,
Benne voltál te minden nyárban,
Csak nem tudtam, hogy te ölelsz át
A reám ragyogó napsugárban.

Esti szellő kezeddel simít,
Hajamba borzol, játszik velem,
Néha a szívem gyorsabban ver,
Lehet, hogy ez már a szerelem?

A természet, mint nagy puha ágy,
Hívogat, csábít pihenésre,
Maradj most itt mellettem kedves,
Majd jön a hajnal ébresztése.

Megfürdünk együtt a kék tóban,
Felmelegszünk a napsütésben,
És olvasunk ezer csodáról,
Egymás ragyogó két szemében.







EGY RÖPKE PILLANAT


Tétova mozdulat volt,
Ahogy feléd nyújtottam kezem.
Egy eltévedt fénysugár,
Vakította el nyitott szemem.

Egy röpke pillanatig,
Minden fényes, meleg és fehér,
Mosoly és égi béke...
De az álom hamar véget ér.

Kezem félúton megállt,
És szépen, szelíden búcsút int.
Borús földünkre a nap,
Már vastag felhők mögül tekint.







EGY VIDÁM DÉLUTÁN


A víg szél csak kacagott,
Elfújta a bánatot.
Mosolyog a napsugár,
Sütkérezik a bogár.

Felhő száll a hegy felett,
A szikláknak integet.
Illatozik a virág,
Olyan szép ma a világ!

Csörgedezik a patak,
Fickándoznak a halak.
Libeg színes pillangó,
Leesett egy zöld dió.

Trillázik a kismadár,
Puha fészke párra vár.
Integet egy lombos ág,
Versenyeznek a csigák.

Suttognak a levelek,
Ha rám nézel, nevetek.
Átölel a két karod,
Maradok, ha akarod.







ELENGEDLEK




Ne várj, ha menned kell, hát indulj!
Szépen, szelíden elengedlek.
Nem kötözlek többé magamhoz,
De tudnod kell, nagyon szeretlek.

Rejtem magam, hogy reám találj,
Ha hiányom egyszer fáj nagyon,
A jöttödre várok akkor is,
Ha már soha nem lesz alkalom.

Kedves, el kell búcsúznod tőlem,
Ne félj, én biztosan nem sírok,
Nem maradt könnyem, már semmim sincs,
Mindig csak a szépre gondolok.

Ölelj hát némán, utoljára,
Mert búcsút venni csak így lehet,
Hogy megmaradj, én versbe véslek,
S te magaddal viszed szívemet.

Így őrizlek meg önmagamnak,
Magamba zárlak, már nem félek,
Fölém hajolnak fáradt esték,
Elvesznék, ha elvesztenélek.

Egyszer, egy csillagfényes estén,
Szól egy dal, távoli zongorán,
Ha meghallod, tán emlékezel,
S hull egy könnycsepp is talán, talán...







EMLÉKKÉ SZELÍDÜLT FÁJDALOM VAGY


Emlékké szelídült fájdalom vagy,
befejezetlen, édes álom,
a hajnalt takaró ködfelhő,
mely átlebeg a láthatáron.

Ki nem irtható dús sövény vagy,
átöleled szívemnek kertjét,
vihartól óvod virágait,
árnyékot adsz, ha megpihennék.

Szivárvány, mely éggel köt össze,
könnyes mosoly, öröm és bánat,
életemben te a fény voltál,
s most eltakarnak sötét árnyak.

Az enyém voltál, édes valóság,
tudom, várni kell, és megtalállak!







EPILÓGUS


A zenebohóc vidáman kacagott,
Hangszerein friss dallamokat játszott.
Felemás cipőjében csetlett-botlott,
Kifestett arcán csak a jókedv látszott.

A cirkusz porondján szikráztak a fények,
A közönség tapsolt, jól szórakozott.
Nem tudta, hogy a festett álarc mögött
Egy szenvedő ember szórakoztatott.

A manézsban már kihunytak a fények,
Üresek lettek a tömött széksorok.
S valahol hátul a függönyök mögött
Egy festetlen arcú bohóc zokogott.

Levett magáról minden színes jelmezt,
És elnémultak a vidám hangszerek.
Indulni kéne, de üres az otthon,
Mert nem várja többé, akit szeretett.

Vidám bohócként játszunk minden este,
Mosolyt hazudunk, mikor szívünk szakad.
Lehet, holnap talán minket siratnak,
Ha víg kacajunkból semmi nem marad.







ÉLETED KÖNYVE


Van egy nagy, színes könyv valahol,
Melyet talán az angyalok vezetnek.
Tartalmat a te életed ad,
Minden oldalnak, minden fejezetnek.

Gyermekkorod színe a fehér,
Mert ártatlanul jöttél le a földre.
A szívedben meggyújtott gyertya,
Ragyog, fénylik, ott belül mindörökre.

Tarka és színes az ifjúság,
Sok piros betű a boldog szerelem.
Kék a jóság, arany az öröm,
Zöld a reménység, a béke, türelem.

A szenvedés betűje lila,
Komor és fekete színe a gyásznak.
Az üres lapok sorakoznak,
És mind-mind a te életedre várnak.

Lehetnek itt olyan oldalak,
Amelyeket szürke betűkkel írtak.
Mikor megbántottál másokat,
És ezért még az angyalok is sírtak.

A megbánás ezüstös fénye,
Minden szürke oldalon átragyog.
S a szeretet, mit adsz magadból,
Könyvedben a legfőbb, legnagyobb dolog!







ÉLETRE ÍTÉLVE


Képedre aranyport szórt az idő,
Arcodat mégis oly tisztán látom.
Színes emlékeink nem fakulnak,
Csak véget ért egy gyönyörű álom.

Hiányod izzó parázsként éget
Életre ítélve vagyok nélküled.
Mióta nem vagy, csak félig élek,
Mert magaddal vitted fél szívemet.

Lényed belém karcolták az évek,
Halott szerelmünk összedöntött oltár.
Melyen hervadt virágok siratják,
Hogy nem vagy, és nem leszel, csak voltál.

Közös életünk ma már csak emlék,
A tegnapokban még felfedezlek.
Hangok nélkül, némán beszélgetünk,
Mert bennem élsz, s még mindig szeretlek.

A fájdalom parttalan óceán,
S döbbent csendek kiáltanak bennem.
Elmentél, már soha nem talállak,
És az úton egyedül kell mennem.







ÉLNI ÍGY IS LEHET


Élni így is lehet, hogy minden megváltozott,
Értelmüket vesztették tegnapi mondatok.
Kinyújtott kezem szép lassan visszahúzom,
Próbálok józan lenni, csak néha álmodom.

Élni így is lehet, hogy megcsaltak a szavak,
Mozdulatlanná dermedt minden mozdulat.
Lezuhantak a tépett szárnyú illúziók,
S elsüllyedtek, mint tört árbocú kis hajók.

Élni így is lehet, hogy már nem vagy sehol,
Útjaink eltértek, elágaztak valahol.
Barátság volt ez? Már magam sem tudom,
Lehet, csak egy álom tavaszi hajnalon.

Élni így is lehet, de néha fáj még nagyon,
Hogy nem jársz álmaimban, tavaszi hajnalon.







FALAK NÉLKÜL


Ne félj kedves a boldogságtól,
Akadnak őszinte szavak,
Engedd, hogy elvarázsoljon,
Néha-néha egy pillanat.

Egy puha kéznek érintése,
Kezedben soká megmarad,
S ha megosztod a gondjaid,
Neked majd kevesebb marad.

Arcodra mosolyokat rajzol,
Melegíthet a gondolat,
Hogy soha nem vagy egyedül,
Mert megtaláltad társadat.

Jó, amikor nem kell keresni,
A mondatokat, szavakat.
Egy pilleszárny simogatás,
Lebonthatja a falakat.







FÁSULTAN


Észrevétlen teltek el az évek,
Sötét hajadba ősz szál is vegyül,
Ritkán sétálsz, a lépted sietős,
S ha sétálsz néha, azt is egyedül.

Vágyaidat mélyen eltemetted,
Pedig ott belül vannak vágyaid,
Ha villannak színes álomképek,
Lecsendesíted belső hangjaid.

Függöny mögül nézel ki a fényre,
Félsz, a napsugár biztos elvakít,
A közönynek álarcát felöltve,
Nyugalmasan tengeted napjaid.

Fekszel az ágyon, nem akarsz semmit,
Mert a semmit el nem veszítheted,
Nem alszol, csak színleled az alvást,
Így nem lesz kérdés, nem lesz felelet.

Naponta húsodba vág a muszáj,
S mégsem emeled fel a szavadat,
Vezekelsz meg nem történt bűnökért,
S közben magad ítéled el magad.

Megszokásból csókolsz, ölelsz, szeretsz,
De szívedig már semmi el nem ér,
S asztalodon megszokott az étel,
Meleg a sör, és száraz a kenyér.

Kelj fel, adj még egy esélyt magadnak!
Életed meg nem ismételheted,
Azt, amit egyszer elszalasztottál,
Lehet, hogy soha meg nem teheted.

Ne félj, ha úgy esik jól, kiabálj,
Lépj ki a fényre, tárd ki a karod,
Űzd el magadból a fásult csendet,
Vár az élet, ha te is akarod!










FELHŐ SZÉLÉN ÜLDÖGÉLEK


Felhő szélén üldögélek,
Megmártózom a kék égben,
Csillagokat fényesítek,
Ragyogjanak a sötétben.

Szél hajtja a vitorlámat,
Fut velem a felhő hajó,
Szabad vagyok, és oly könnyű,
Ha nem álom, így volna jó.

Friss harmatból kortyolgatok,
Szárítkozom napsütésben,
Még elfáradni sem lehet,
Az édes semmittevésben.

Ma mindenen csak mosolygok,
Mintha lelkem égbe szállna,
Ilyen, mikor teljesülhet,
Szívem apró, titkos vágya.







HADD LEGYEK...


Hadd legyek a titkod,
kapaszkodód, reményed.
Hétköznapi gondjaid,
ha torkodig felérnek.
Legyek ma én az ünnep!

Hadd legyek neked én,
az ecset és a tinta.
Ami a valóságot
majd színesre átírja.
Legyek faladon a kép!

Hadd legyek néha én,
álmatlan éjjel álom.
Frissítő hajnali szél,
átsuhanva szobádon.
Legyek én az enyhülés!

Hadd legyek a hajnal,
az éji álmok vége.
A derűs nap kezdete,
indulás ki a fénybe.
Legyek én egy új kezdet!

Hadd legyek a béke,
egy sziget, ahol pihensz.
Ahol önmagad lehetsz,
és ahol beszél a csend.
S mesélek neked én is!







HAJSZÁLGYÖKEREKKEL


Hajszálgyökerekkel kötlek magamhoz,
Rád csomózok téphetetlen szálakat,
Belopózom szívednek rejtekébe,
Felolvasztom tebenned önmagamat.

Ott áramlok majd a vérköreidben,
S minden szívdobbanásban benne leszek,
Észrevétlen kísérlek el utadra,
Mert nélküled már biztosan elveszek.

Vártalak bús, konok várakozással,
Amíg nem voltál, csak a csend jött velem.
Most már mindörökre magammal viszlek,
Lobogó láng leszel sötét éjjelen.

Mosolyt csalok szájadnak szögletébe,
Szemeidről letörlöm a könnyeket,
Szeretlek izzó, tiszta szeretéssel,
Ahogyan embert csak szeretni lehet.

Mikor nem szólsz hozzám, én is hallgatok,
És a csendben is szeretlek szüntelen.
Világok születnek, és porig égnek,
Mert az is bűnhődik, aki bűntelen.

Kapaszkodva kis hajszálgyökerekkel,
Mélyen a szívedbe növöm be magam,
Veled lélegzem, szemeden át látok,
Így veszítem el tebenned önmagam.







HA TÜNDÉR LEHETNÉK


Ha én tündér volnék,
Gyakran varázsolnék,
Csupa jót azoknak,
Akiket szeretek.

Ha tündér lehetnék,
Sokszor énekelnék,
Mindig letörölném
A hulló könnyeket.

Ha én tündér volnék,
Vigasztalást vinnék,
És felvidítanám
A bús embereket.

Ha tündér lehetnék,
Esténként mesélnék,


És csókkal zárnám le
A fáradt szemeket.

Ha én tündér volnék,
Közeledben élnék,
Hogy mindig vigyázzam
Összes lépésedet.

Ha tündér lehetnék,
Arany fényben égnék,
És felolvasztanám
A hideg szíveket.

Ha én tündér volnék,
Talán varázsolnék,
Néha magamnak is
Egy kis szeretetet.







HIÁNYZOL


Hiányod néha olyan hatalmas,
Hogy jégvirágok nyílnak a szívembe.
Fagyott világban, reszketve élek,
Keresni kell, minek van értelme?

Ilyenkor elfog a szomorúság,
Nem mondom ki, mégis nagyon félek.
Mennyit bír elviselni az ember?
Mennyire maradt erős a lélek?

A nyugtalan, rövid éjszakákon,
Már az álmaim is elkerülnek.
Ébren álmodott apró vágyaim,
Lassan-lassan sorra összedőlnek.

Már azt sem tudom, mire is várok?
S akire várok, tényleg létezik?
Hosszú útról, ezer kitérővel,
Egyszer mégiscsak hozzám érkezik?

Háborgó, viharos tengerekről,
Kikötőbe ér a kicsiny gálya,
És rajta a legnagyobb ajándék,
A boldogság szűrt eszenciája.

Állok a parton, két karom tárva,
S a jégvirágok mind tovatűnnek.
Egymáshoz simuló arcainkon,
Összevegyülnek megváltó könnyek.







ITT JÁRT A TAVASZ


Mint könnyű lábú, víg kamasz,
Beszökött hozzánk a tavasz.
Pörgött, táncolt, jó kedve volt,
S amerre járt, madár dalolt.

Friss szél borzolta a fákat,
Megrázta az alvó ágat.
Eolhárfán lágy dalt zengett,
Felverve a téli csendet.

Mosolygó szikrát szórt a nap,
Felébredtek a bogarak.
A hangyaboly életre kelt,
Fenyőpintynek rigó felelt.

Jég börtönből forrás szökött,
Ereszből hólé csöpögött.
Havas ágát fenyő rázta,
Fehér port szórt a világra.

Fűzfa gondolt a barkára,
A tölgy az új makkocskákra.
Fűben, fában élet mozdult,
De a zord tél mégsem indult.

Ránézett a víg tavaszra,
S nem derült mosolyra arca.
Szemöldökét összevonta,
Hónak zsákját megnyitotta.

A nap elé függönyt húzott,
Sugár azon át nem jutott.
Fagyot lehelt fűre, fára,
Hangyákra és bogárkákra.

A víg tavasz tovafutott,
Egy titkot azért megsúgott:
Nemsokára visszatérek,
És a tél szemébe nézek!







JANUÁRI SÉTA


Fehér palást van a fenyőkön,
Águk hajlik, majdnem földet ér,
Talpaink alatt ropog a hó,
Ágakról ránk szórja kósza szél.

Az erdő útjai eltűntek,
Rajtuk puha, vastag takaró.
Nyugalom van itt, csend és béke,
Messze menni, veled volna jó.

Varázslatos ma ez az erdő,
Némán beszélgetnek itt a fák.
Talán épp rólunk, s mosolyognak,
Mert érzik, hogy szép lett a világ.

Kezem a kezedbe bújtatom,
Elfogynak lassan mind a szavak,
Talán el sem kell azt mondanom,
Mily régóta, téged vártalak.

Hány tél és hány víg nyár szaladt el,
Borús ősz és virágos tavasz,
Az idő soha vissza nem jön,
Még sincsen a szívemben panasz.

Itt vagy végre, karod átölel,
Tested melegéből adsz nekem,
Már nem fázom, béke van bennem,
Álmok erdején sétálsz velem.

Szívednek dobbanását érzem,
Szívem szíveddel együtt dobog,
A néma erdő most megszólal,
A fák azt súgják, ők boldogok.







JÁTÉK MINDÖRÖKKÉ


Szeretnék mindig játszani,
Mosolyogva, nevetve, szállni.
Álmokat kergetve élni,
Kék madárra naponta várni.

Szeretnék mindig játszani,
Karom a fény felé kitárni.
Könnyű piheként lebegve,
Újra vidám gyermekké válni.

Szeretnék mindig játszani,
És nem kételkedni semmiben.
Távolba nézni hegytetőn,
Elveszteni, mi fáj idebent.

Szeretnék mindig játszani,
Tündérmesét hallgatni este.
Ezüst holdfényben fürödve
Hinni, hogy még semmi nincs veszve.

Szeretnék mindig játszani,
Álomszerelmet, ezer csodát,
S naponta százszor köszönni,
Hogy az érzés egyszer megtalált.

Szeretnék mindig játszani,
Átjátszani ezt az életet,
S úgy menni el egy messze útra,
Hogy játszottam, amíg lehetett.







KETTŐS MEGVÁLTÁS


Mikor romokba dőlt körülöttem minden,
Egy nap fölém hajolt, s átölelt az Isten.
Szelíd volt és szótlan, hófehér ruhában,
Arcán halvány mosoly, s megfogta a vállam.

Felemelt a földről, ahová lerogytam,
A bánatok útján idáig jutottam.
Akkor megéreztem: sosem leszek árva,
Amíg az ő karja felém van kitárva.



Tőlem akár mindent elvehet az élet,
Ha itt lesz az idő, Hozzá hazatérek.
Most még talpra állok, így leszek én méltó,
Terhem, hogy átveszi irgalmas Megváltó.

Folytatom az utam, új erőt merítve,
A kettős megváltást Uram, megköszönve!







KÜLÖNÖS SZERELEM


Bánatban fogant, különös szerelem,
Mélységes, mint sötétkék gleccsertavak,
Melyeknek vize átlátszó és tiszta,
S a víztükörben a hegyek látszanak.

Fenséges és örök ez a hallgatás,
De van, akinek a csend hangja zenél,
S az őrt álló fenyőfák neki sírnak,
Ha közéjük szalad az északi szél.

A hegyek csúcsait a zápor mossa,
Omlik a kő, és lezuhan a mélybe,
Mégis állnak ott, dacos némaságban,
Mert aki szeret, belehal a télbe.







A KÜLSŐ KÖRÖN


Simogató kezemmel eltüntetném
homlokod egyre mélyülő redőit,
elűzném a kételkedést belőled,
legyőzve félelmek gátló erőit,
feszíteném a rácsokat, amiket
lassan-lassan önmagad köré fontál,
megszokás állóvizét felkavarva
tükröt tartanék, lásd meg, aki voltál!
Emlékezzél minden régi, szép vágyra,
fájjanak beteljesületlen álmok,
ettől majd megteszed az első lépést,
hogy felfedezz egy szebb, másik világot.
Melegemmel olvasztanám a jeget,
amikor szomjas vagy, majd megitatlak,
ha elfáradnál, nálam megpihenhetsz,
hogy el ne csüggedj, én mindig biztatlak.
A külső körön mindig hosszabb az út,
göröngyösebb, és nehezebb a pálya,
de a célba te innen is befuthatsz,
s léphetsz a dobogó felső fokára.







LEHETNÉL, DE NEM VAGY


Féltem az érzést, egyszer megfakul,
Értelmüket vesztik majd a szavak,
Szürke lesz minden, ami most arany,
És nem lesz több varázsos pillanat.

Félek, hogy egy napon úgy ébredek,
Már magam előtt sem mentegetlek,
Érzem, ebbe kicsit belehalok,
Mégis, szép szelíden elengedlek.

A sok be nem tartott kis ígéret,
Lelkemen ütött mély sebeket,
Jobban fáj ez, mint a test kínja,
Naponta öli a reményeket.

Ki nem mondott szóval kötsz magadhoz,
Nem felelsz, pedig pontosan érted,
Magamat vesztve miért harcolok,
Naponta veled, ellened, érted.

Kezem tétován kezed kereste,
Segíts nekem, s hadd segíthessek én,
Mert egymás nélkül mi csak szenvedünk,
Kínlódunk, magányos zárkánk ölén.

Mennyire akartalak szeretni!
Szívemből adni azt, ami maradt.
Puszta kezemmel is lebontanám,
A szögesdrótot és a kőfalat.

Széttört álmok cserepei között,
Mindent megtartani, hogy akartál,
Sikolt és jajdul bennem a kérdés:
Önmagadból, mondd, mikor is adnál?

Lehetnél, de nem vagy! Még várjalak?
Csak néhány lépés kellene tenned.
Elfogy lassan az élet, s a napok,
Mint szétszakadt gyöngyök leperegnek.







LEHETTÜNK VOLNA...


Lehettünk volna kis híd,
mely áthajlik patak felett,
egymásba kulcsolt kezünk,
megtartaná a terheket.

Lehettünk volna felhő,
lebegve a föld felett,
szikrákat szóró kristály,
melyre a fénylő nap nevet.

Lehettünk volna gyermek,
őszinte, tiszta, álmodó,
sziklákat mosó tenger,
örvénylő, zúgó, vad folyó.

Lehettünk volna csillag,
üveggolyó, színes virág,
játékos tettestársak,
ketten, egy kicsit más világ.

Lehettünk volna mondat,
messzire szálló üzenet,
őszinte, igaz barátok,
egymást szerető emberek.

Lehettünk volna minden,
ha megőrizzük a kincset.
Holtunkig fogjuk viselni,
ezt a fájdalom bilincset.







LELKEMBŐL LELKEDIG


Néha nagyon közel vagyok hozzád,
Úgy olvaslak, mint felnyitott könyvet.
Érzem ki nem mondott félelmeid,
S titkaidtól nekem se lesz könnyebb

Máskor fényévekre kerülsz tőlem,
csigaházadba újra visszabújsz,
Kimért leszel, hűvös és túl józan,
Köröttünk áll szürke falként a múlt

Azt mondtad egyszer: bár segíthetnél,
De soha nem hitted el, hogy tudok.
Ezért oly hosszú, és nehéz az út,
Míg lelkemből lelkedig eljutok.

Repülni, szállni, újra tanulhatsz,
Néha ad még esélyt az élet.
Ha jó barátként kezem megfognád,
Megmenthetnél, s én megmenthetnélek.

Farkas Éva: Lelkemből lelkedig / Zene: Kenny G : Ritmo y romance

Link








LEPKE


Nyitott tenyeremre,
Rászállott egy lepke.
Szárnyait próbálja:
Repülhet-e messze?

Kertem virágai
Tarkán illatoznak.
Nem gondolnak arra,
Jön-e vihar holnap?

Ujjaim behajtom
Belül van a lepke,
Érzem, ahogy teste
Vergődik kezembe.



Ha tudná, nem bántom,
Talán nem is félne,
Boldogan maradna
Kezem melegébe.

Kinyújtom ujjaim,
Nézem, ahogy elszáll,
Virágszirmok között,
Új otthonra talál.

Bár tudnék repülni,
Úgy, mint ez a lepke,
Örömmel megbújnék
Védő tenyeredbe.







MAGAMNAK RAJZOLTALAK


Messze jársz, csak az álmok érnek el,
találgatom, valóban létezel?
Vagy csak magamban teremtettelek,
szabadon hagyva képzeletemet...

Rajzoltam neked szemet, alakot,
s arcodra mosolyt, amely rám ragyog.
Lelked kiszíneztem csodaszépen,
akartam, az enyém légy egészen.

Velem oszd meg minden gondod, bajod,
érezd mindig, hogy melletted vagyok.
Fogd meg kezem, hogy már ne féljek,
tárd ki ajtód, hogy hozzád betérjek.

Leülhessek temelléd egy székre,
s azt kívánjam, sosem legyen vége.
Legyen rá néha-néha alkalom,
hogy eljátszd nekem a kedves dalom.

S ha mégis könnyes lesz a két szemem,
töröld le azt, s maradj kicsit velem.
Messze jársz, tán soha nem érlek el,
itt ez a kép, tudom, hogy létezel.







A MAGÁNY MÉLYSÉGÉBEN


Ha egyszer, egy bús, magányos estén,
Úgy érzed, hogy nem bírod már tovább.
Összeszorítanak rideg falak,
Nincs tér, levegő, szűk lett a szobád,

Tudod, semmit nem segít a sírás,
És elfogynak lassan a könnyeid.
A saját bőrödbe vájva érzed,
A nincs, a semmi, éles karmait.

Elindulnál, de nincsen már hová,
Az utcán minden sötét és hideg.
A házakban kihunytak a fények,
És alusznak a boldog emberek.

Tegyél fel egy régi, kedves lemezt,
És csukd be lassan, lassan a szemed.
Emlékezz, s magadat is becsapva
Fogd meg kezeddel a másik kezed.










MAGÁNYOS VADVIRÁGOK


Magányos vadvirágok vagyunk mi,
Erdők rejtekében külön virulunk,
Mégis, ha lágyan fúj az esti szellő,
Szépen, szelíden összehajolunk.

Másnap reggel újra nézzük egymást,
Kutató szemmel, távolságot tartva,
Külön indákon futva, tekeregve,
Egymásra várva, egymást akarva.

Nem hasonlítunk kerti virágra,


Édes illatokkal nem illatozunk,
Egyedül nyílunk, de itt belül tudjuk,
Egymás nélkül mi már elhervadunk.

Elbúcsúzunk szépen, ha jön az ősz,
Egymást átkarolva összeborulunk,
A fehér hótakaró alatt csendben,
Egy örök, szép tavaszról álmodunk.







MEGÉRKEZETT A TÉL


Korán sötétedik, a tél már közeleg,
A fákról lehulltak a színes levelek
Kopasz ágak között szilaj szél fütyörész,
Csak szívem érzi még nyarak igézetét.

Lépéseim alatt felnyögött az avar,
Arcod homályba vész, a távolság takar,
Sötét fellegekből lassan lehull a hó,
Meleg tenyeredbe bebújni volna jó.

Árvaságom telét megosztani veled,
A fényre kilépni, ameddig még lehet.
Nevetni, hogy hajunk hótól lesz hófehér,
S kilesni, hogy itt van, megérkezett a tél.







MEGÚJULÁS


Lelkem kíntól feszített vásznára
rajzoljál egy tavaszi képet.
Napfény-sárga és arany ragyogás
takarjon minden szürkeséget.

Fesd rá a képre lelkednek minden
szunnyadó, eltemetett vágyát.
Naponta hullámzó érzéseid,
erőt próbáló madárszárnyát.

Könnyű kézzel fogd az ecsetet,
most ne gondolkozz, inkább érezz.
Így juthatsz el - legyen akár álom,
akár valóság - a kép lényegéhez.

Felejtsd el most a komor színeket,
az örök megújulást lássad.
Így segíthetünk sebzett emberek,
szeretetből, szívből egymásnak.

Minden tétova kis mozdulatunk,
elevenedjen meg a térben.
Fekete bánat, mint a kohóban,
olvadjon aranyba egészen.

Képed csillogó meleg fényei,
itt fognak majd ragyogni bennem.
A varázsló ecsetvonásától
felvidul, kisimul a lelkem.







MELEGET ADJ


Meleget adj, erőt, életet,
Világíts, mint a pásztortüzek
Őszidőben, hegyek oldalán,
Felejtsd el azt a szót, hogy talán.

Merjél szeretni, égj és lobogj,
Futóhomok ne légy sohasem.
Melyet minden szél elvisz hamar,
Te szabad légy, ki mer, és akar.

Döntsd el, hogy neked mi a fontos,
Vállald, és mindig csak azt akard.
Értelme csupán ennek lehet,
Mert ez teszi széppé életed.

Híd legyél, mely átvisz a folyón,
Hű társ, akire számíthatok,
Biztos út, mely a célhoz vezet,
Köztünk a szó csak igen lehet.







MI A BOLDOGSÁG?


Hogy mi a boldogság? Most elmesélem,
Ha ideülsz mellém, szótlanul, szépen.
Hunyd be a szemed, ne gondolj semmire,
Figyelj a lelkednek rezdülésire.

A boldogság ott mélyen, tebenned van,
Most szunnyad éppen, némán és hangtalan.
Jelre vár, hogy kinyíljon, mint a virág,
Ébredő fény, melytől más lesz a világ.

Boldogság, amikor másnak adni tudsz,
Ha békét hozol, nem szörnyű háborút.
Nem mérlegelsz, segítsz, ha valaki kér,
Megosztod, ha asztalodon van kenyér.

Mersz szeretni, hagyod, hogy szeressenek,
Letörlöd az érted hullott könnyeket.
Bízol, nyílt szívvel várod az új csodát,
Egy versben, egy dalban, ott a boldogság

A boldogságért néha szenvedni kell,
Egyszer eljön, vedd hát észre, jól figyelj!
Engedned kell, hogy szívedet mossa át,
S kezedet megfogja egy igaz barát.

Ne félj attól, hogy most talán sírni kell,
Szívedből lassan eltűnik a teher.
Hallgasd szívverésed friss, új dallamát,
Kicsiny csoda, de ez már a boldogság.


Farkas Éva: Mi a boldogság - Videó

Link


Link








MINDENKINEK FÁJ


Mindenkinek fáj valami,
Sebeket rejtünk magunkban,
S enyhülést keresve járunk,
E sűrű élet-vadonban.

Mindenki hordoz magában,
Ezerszer megtépett álmot,
Melyet úgy őriz szívében,
Mint a lepréselt virágot.

Mindenkit lassan átitat,
Csalódások ölő mérge,
Bús éjszakák után ébred,
A holnap fakó reggelére.

Mindenkit szoríthat olykor,
A magány nehéz bilincse,
Ha elvesztette, aki volt,
Élete egyetlen kincse.

Mindenkinek fáj valami,
A jóvátehetetlen vétkek,
Az el nem hangzott mondatok,
Botlások és tévedések.

Fáj a halványodó emlék,
A test lassú gyengülése,
Kihűlő csókok, szerelmek,
Szívünk lelassult verése.

Mennyire kívántuk mindig,
Felejtsünk! Könnyebb legyen már!
Egyszer az kezd el fájni mégis,
Hogy vége, és semmi nem fáj.







MITŐL FÉLSZ?


Állhatsz szikrázó napfényben,
ha szemedet zárva tartod
sötét lesz, nem ér el a fény.
Élhetsz jólétben, gazdagon,
ha félsz valakit szeretni,
magányos maradsz, és szegény.

Érzést és álmot megölve,
- ha áltatod is önmagad -
napról-napra megalkuszol.
Boldogságra gondolsz titkon,
érte nem, inkább ellene,
a sorsoddal hadakozol.

Mitől félsz? Már tudsz repülni,
s szívedben újra ott a dal.
Énekeld hát, hogy meghallják
e süket és konok földön,
ahogy ujjongva hirdeted,
a szeretet diadalát.







MOSOLYOGJ!


Van, amit nagyon szeretnék,
Sokszor ezért is harcolok,
Hogy a kedved derűs legyen
Mosolyogj!

Munkában, ha megfáradtál,
S vár még rád számtalan dolog,
Ne gondolj most kicsit rájuk,
Mosolyogj!

Mikor életed útjain,
Elveszíted a jó nyomot,
Térképet rajzolok neked.
Mosolyogj!

Hűs kezemmel megenyhítem,
Láztól oly forró homlokod.
Mesélek, míg el nem alszol.
Mosolyogj!

Néha, mikor szomorú vagy,
Szemedben kristály könny ragyog,
Nézz rám, s könnyed fátylán át
Mosolyogj!

Egyszer vége minden télnek,
Jönnek a szép, tavasz napok.
Többé már nem kell mondani







MOST TUDOM


Most tudom, mennyire szerettelek,
Mióta nem vagy már velem.
Az évek egymás után telnek,
S nem múlik el az érzelem.

A tárgyak, mik velem maradtak,
Melyeket látott még szemed,
Magukba szívtak, és mindörökké
Őrzik velem emlékedet.

Egy nyakkendő a szekrényedben,
A köntösöd a fogason,
Levelek, könyvek, régi zsebkés,
S utolsó képed a falon.

Néha az illatod is érzem,
És ilyenkor azt képzelem,
Megyek az utcán, úgy, mint régen,
S egyszer csak jössz szembe velem.

Lehunyt pilláim mögött látlak,
Hiszen már csak bennem élsz.
A tegnapok emlékeivel,
Minden utamra elkísérsz.

Hogy hiányzol a napjaimból!
Fájdalom út vezet hozzád,
És könnyeimmel öntözöm meg,
Azt az egy szál piros rózsát.

Férjem emlékére.







NEM TUDHATOM


Mennyi időnk van még? Nem tudhatom,
Kevesebb, mint amennyi kellene.
S, hogy ez a kevés mire lesz elég,
Mélyen őrzi a titkok erdeje.

Van-e elég időnk kivárni,
Hogy szívtől szívig érjenek szavak?
Lesz-e kitartás, erő, türelem,
A jót meglátó, igaz akarat.

Őrizzük-e jól a gyenge ágat,
Ami szívünkben virágba borult?
Vagy hagyjuk, hogy fagyos kezével,
Minden virágunk megölje a múlt.

Kifeszített szöges drótjainkba,
Sebeket szerezve beakadunk.
Tétován nyújtjuk ki kezünket,
S magunkból, egymásnak, félve adunk.

Fényévekre vagyunk még egymástól,
De már tudjuk, hogy élünk, létezünk.
S ha csillagunk jó irányba száguld,
Egyszer, talán még összeérhetünk.







NYITOTT SZÍVVEL


Az embert keresem szüntelen,
Kiben az Isten képe ragyog.
Fénylő szemébe belenézve,
A földre szállnak a csillagok.

Nyitott szívvel szeretnék élni,
Hinni csodában, szépben, jóban.
Megérni, hogy bízni lehet még
A kimondott emberi szóban.

A békét keresem szüntelen,
Belefáradva minden harcba,
Szeretnék ébren is álmodni


És mosolyt csalni minden arcra.

Letörölni egyetlen könnyet,
Néha-néha egy jó szót szólni.
Szeretetből elpazarolni,
Felém nyújtott kezet megfogni.

Egy embert szeretnék találni,
Aki megérzi, mire vágyom.
Felé nyújtott kezem megfogja,
Mert Ő az én igaz barátom.







ŐRIZNÉLEK


Őriznélek, de eltűnsz, mint a víz,
Amely ujjaim között folyik el,
Szomjasan nézem pergő cseppjeit,
Amikor hívlak, senki nem felel.

Bátor lennék, ha kezemet fognád
A keskeny hídon, szakadék felett,
A mélybe nem, csak az égre néznék,
És terád bíznám az életemet.

Álmokból szőtt színes takarómat
Rád teríteném, amikor fázol,
S nem törődnék a múló idővel,
Míg puha lépteid neszét várom.

Vakít a nap, szememet behunyom,
Talán a fények miatt könnyezem?
Kezem rideg falakba ütközik,
Pilláim mögött rád emlékezem.

Minden nap örökre elbúcsúzom,
Mégis várlak, mert nélküled félek,
Magamba zárva magamtól óvlak,
Amikor félek, átölelnélek.

Ha elmegyek a csillagok közé,
Egy nyári este nézz az égre fel,
Hozzám az idő fog elvezetni,
Sápadt csillagsugaram lesz a jel.







AZ ŐSZ ELÉ


Lassan a szép nyárnak vége,
Egy nap az ősz is érkezik.
Lehullik a rózsa szirma,
Az idő megy, s te nem vagy itt.

Elfáradtam, sokat késel,
Lehet, az utat keresed,
Ablakomba gyertyát gyújtok,
Fénye talán ide vezet.

Csendesen lépj be az ajtón,
Lehet, hogy éppen álmodom.
S álmaimban mondom neked,
Oly régen várlak angyalom.

Érzem, a nyárnak már vége,
S veled az ősz is érkezik.
Csend van, most nem kell sietni,
A Hold is alszik egy kicsit.







AZ ŐSZ SZÍNEI


Akkor szeretem azt őszt,
Mikor a nap még fent ragyog.
Sápadt arany sugarába,
Néha betakarózhatok.

Már el nem vakít a fénye,
Mégis pillám mögül nézem,
Ahogy a nap csókja lángol,
Sok reszkető falevélen.

Ecsetjét színekbe mártja,
Piros, sárga, rozsda, barna,
Ezer árnyalat pompázik
Ágon, és puha avarban.

A kósza szél, ha erre jár,
Megrázza sorban a fákat.
Egyre több festett levélke
Mond búcsút ringató ágnak.

Kergetőznek még a szélben,
És talán éppen boldogok.
Hiszen szabadon repülni,
Számukra is oly jó dolog.

Ám a pajkos szél elillan,
A víg repülés véget ér.
Karját nyújtja avar szőnyeg
Belehullik a sok levél.

Szorosan ölelik egymást,
Így lesz a szőnyeg csodaszép.
Gyengéden betakargatják,
A fák minden gyökerét.

S ha fáznak is a kopasz ágak,
Él minden fában a remény.
A zord telet is kibírja,
S rügy fakad tavasz idején.







PUHA TOLLÚ KISMADARAM


Fészkedből kiestél valahol,
Amikor megtaláltalak.
Csapzottan,remegve lapultál,
Egy nedves bokor alatt.

Lassan, szelíden nyúltam feléd,
Megmenteni akartalak.
A kertben kóbor macskák járnak,
Elkapnak a bokor alatt.

Erőd már nem volt menekülni,
Két kezembebújtattalak.
Leheletemmel szárítottam
Csapzott, nedves tollaidat.

Elteltek gyorsan a hónapok,
Próbálgatod szárnyaidat.
Látom, ahogy indulni készülsz,
Vár a szabad madárcsapat.

Megsimogatom puha tollad,
Egy kicsit még itt tartalak.
Érzem, ahogy dobog kis szíved,
Szép, erős szárnyaid alatt.

Repülj, szállj, drága kismadaram,
Szárnyad elbír, az út szabad!
Ha egyszer újra erre jársz majd,
Én itt leszek, hogy várjalak.







RAGYOGÁS


Lelkem legmélyén őrzöm a ragyogást,
Összevegyítettem ezernyi szépségből,
Pirkadatkor a nap bágyadt sugarából,
Ívelő szivárvány halovány színéből.

Gyűjtöttem harmatból, virág illatából,
Tavakon csillogó aranyhíd fényéből,
Vízcseppen megtörő kristályos tükörből,
Sápadt holdsugárral világító éjből.

Ezer emlékből, mosolyból és könnyből,
Virágokból, fából, mindenből, mit láttam.
Amit meg akartam tartani magamnak,
Csukott szempilláim börtönébe zártam.

Adtam hozzá érzést szívem melegéből,
Kristálytiszta könnyet, tiszta égbolt kékjét,
Szeretetből sokat, jóságot és hitet,
Megértést, türelmet és a szelíd békét.

Ha értenénk a szót, s megbíznánk egymásban,
És a közös nyelvünk a szeretet volna,
Több lenne a mosoly, kevesebb a bánat,
Minden ember lelke fényesen ragyogna.







SOHA NEM KÉSŐ


Tedd el szépen most azt a tükröt,
Magadat fénylő szememben nézd,
Ne bánjad, hogy sötét hajadba,
Ezüst szálakat festett egy kéz.

Az arcodon futó ráncokat,
Ne számlálgasd meg minden este,
Gyengéd kezemmel elsimítom,
A tekintetedet keresve.

Hajtsd a vállamra a fejedet,
Elmondok majd egy régi mesét,
Arról a lányról, és fiúról,
Akik mi voltunk nem is oly rég.

Talán, ha akkor futunk össze,
Elmentünk volna egymás mellett,
De sorsunkban így volt megírva,
Hogy egyszer találkoznunk kellett.

Rakjuk hát ki nehéz zsákunkból,
Múltunk minden fájdalmát, könnyét,
És könnyű szívvel keressük meg,
Életünk késői szerelmét.

Soha nem késő rátalálni,
Emberszívben rejlő csodára,
S az ifjúság szép emlékével,
Várni egy újabb boldogságra.







SOROMPÓK


Országút, tikkasztó meleg,
Sor, türelmetlen emberek.
Várnak a távolba nézve,
Jön-e már a vonat végre.

Határ, útlevél, vámosok,
Párhuzamos kocsisorok.
Álmos közöny, ők ráérnek,
Majd a sor végére érnek.

Őszi erdő, kirándulás,
Térkép, jelölt cél, kacagás.
Kanyar, magánterület tábla,
S az út sorompóval zárva.

Rozsdás lakat, kulcsa sehol,
Túloldalon kutya lohol.
Mászunk, akadályt legyőzve,
A kutya csirkét kap ebédre.

Nagyváros, mindketten itt élünk,
Egymáshoz mégis soká érünk.
Közöttünk is sorompók állnak,
Melyek mind felnyitásra várnak.

Szívedet záró lakat kulcsa,
Elrejtve fájó tegnapokba.
Talán érdemes megkeresni,
A sorompókat felengedni.

Az utak így szabaddá válnak,
Bús tegnap helyet ad a mának.
A falak sorba leomolnak,
S a dalok már csak rólunk szólnak.







SÖTÉT ERDŐBEN


Sűrű, sötét erdőben járok,
A fenyők szinte az égig érnek.
Gőgösen nyúlnak a magasba,
Takarják színét az ég kékjének.

Oly hűvös és kihalt itt minden,
Bús némaság gubbaszt deres ágon.
Fázom, a kegyetlen téli szél
Cibál, s csontig hatol át ruhámon.

Azt hiszem végleg eltévedtem,
Nem maradt már erőm továbbmenni.
Fáradt vagyok, itt megpihenek,
Fagykarjával átölel a semmi.

Megölelek egy fenyőtörzset,
Testem melegét néki átadva,
Dermedt tűlevelein csillan,
Jéggé fagyott könnycseppként a gyanta.

Az emlékek rengetegéből,
Még előtűnik egy boldog álom.
S egy sebet ütő, fájó, miért?
A választ tán soha nem találom.







SZEPTEMBERI KÖNYÖRGÉS


Adj nekem verset Istenem,
mely a szívemben megterem,
s ha óceán a fájdalom,
vitorlást adj, mi száll habon,
vitorlához adj jó szelet,
asztalomra friss kenyeret,
egy térképet, ami mutat,
helyes irányt és jó utat,
az úton hű barátokat,
akik megértik szavamat,
s legyen egy, aki nekem,
a legszebb ajándék legyen.







A SZERETET VIRÁGAI


Vannak virágok, mik a szívben teremnek,
Közönséges kertben meg nem gyökereznek,
Azoknak pompáznak, kik szeretik őket,
Ápolják, gondozzák a felnövekvőket.

Vannak virágok, mik a lelkünkben nyílnak,
Velünk növekednek, majd velünk elmúlnak.
Szeretetünk napja sugárzik reájuk,
Ezért olyan színes a sziromruhájuk.

Az én szívemben kis versvirágok nyílnak,
Mikor boldog vagyok, csodamód virulnak,
Néha a fájdalom elhervasztja őket,
De túlélik mégis a nehéz időket.

Virágaimból most szedtem néhány szálat,
Itt vannak kezemben, és reátok várnak.
Olvassátok őket szívvel, szeretettel,
Hisz nektek üzenek minden virág-verssel.







SZERETNÉK MINDIG JÁTSZANI...


Szeretnék mindig játszani,
mosolyogva, nevetve szállni.
Álmokat kergetve élni,
kék madárra naponta várni.
Szeretnék mindig játszani,
karom a fény felé kitárni.
Könnyű piheként lebegve,
újra vidám gyermekké válni.
Szeretnék mindig játszani,
és nem kételkedni semmiben.
Távolba nézni hegytetőn,
elveszteni, mi fáj idebent.
Szeretnék mindig játszani,
tündérmesét hallgatni este.
Ezüst holdfényben fürödve hinni,
hogy még semmi nincs veszve.
Szeretnék mindig játszani,
álomszerelmet, ezer csodát,
s naponta százszor köszönni,
hogy az érzés egyszer megtalált.
Szeretnék mindig játszani,
átjátszani ezt az életet,
s úgy menni el egy messze útra,
hogy játszottam, amíg lehetett.







SZERETNI SOKFÉLEKÉPP LEHET


Szeretni sokféleképp lehet,
Fontos, hogy add a szívedet.
Ne kutasd, mi van, s miért,
Adj egészet is semmiért.

Szeretni sokféleképp lehet,
Álom, valóság, képzelet...
De mindegyikben benne vagy,
S nem adhatsz mást, mint önmagad.

Szeretni sokféleképp lehet,
Élőt, holtat, emlékeket.
Örökké tartó tűz legyen,
Mely átragyog az életen.

Szeretni egyféleképp szabad,
Jobban szeresd, mint önmagad!







SZIKLASZERELEM


Fent a magasban a sziklára
Takarót borított a moha.
Elválaszthatatlan egységként,
Ölelkeztek összetapadva.

A zuhogó eső s az orkán,
Tépte, cibálta, verte őket,
De ők álltak összefonódva,
Nem érezve a zord időket.

Egy nap óriási földrengés
Rázta meg a szunnyadó tájat,
A hegy rázkódott megremegett,
És felkiáltott a sziklának:

Kettészakadtunk, fogni nem tudlak,
Le fogtok zuhanni a mélybe,
De sziklatested tán segíthet,
Hogy a moha mégis túlélje!

Együtt zuhantak, mind a ketten,
Egymást ölelve, utoljára.
S a szikla széthullott pora,
Takarót borított a mohára.







SZÍVEMBEN HORDOZLAK...


Szívemben hordozlak, velem maradsz,
Akkor is, ha oly távol, messze vagy.
Álmainkban minden út összeér,
Egymásba simul két meleg tenyér.

Szívedben hordozol, veled vagyok,
Napjaidba derűt, mosolyt lopok.
S, ha az álom egyszer majd véget ér,
Az emlék örökké szívünkben él.







TANULD MEG


Tanuld meg, lehet ébren álmodni,
Fényeset, szépet, ezer csodát.
Hagyd, hogy kihulló könnyed lemossa,
Fájdalmas múlt útjának porát.

Életünk sokszínű tarka függöny,
Sötét a bú, s az öröm fehér.
Az ember, mert így van megteremtve,
Ösztönösen is folyton remél.

Nem is tudjuk tán, de mindig várunk,
Sokszor talán csak néhány szóra.
Barátra, szívre, egy kis mosolyra,
Hogy jusson ránk is néhány óra.

Nem gyenge az, aki mer szeretni,
S választ sok kérdésre nem keres.
Szemünkkel nem látjuk, mi a fontos,
A lényeghez a szívünk vezet.







TAVASZI TALÁLKOZÁS


Kezedben orgona legyen,
Amikor szembe jössz velem.
Bódító, édes illatár,
Lila virágján napsugár.

Szemedben fénylő mosolyok,
Zengjenek tavaszi dalok.
A tél is eltűnt hirtelen,
Csak feléd kell most intenem.

Virágzó ágak hajlanak,
Rügyek pattannak, bomlanak,
Két erős karod átölel,
Nem kell a szó, a szív felel.

Örökké tartson ez a nap,
Daloljanak a madarak.
Vártam rád hosszú éjeken,
Gyönyörű, édes szerelem.







TAVASZI ÜZENET


Az aranyeső kibontotta szirmát,
Virágok aranyozzák kertedet.
Füledbe sóhajt a szél, neked szól,
Ez a szelíd, bús, tavasz üzenet.

Aki szomjas, a friss vízre vágyik,
Még a pusztában is keres kutat.
Az ember, ha fáj neki az élet,
Próbál találni egy könnyebb utat.

Egy darabig még él benne remény,
És néha boldogságról álmodik.
Mosolyról, tavaszról, barátságról,
Majd szép lassan, mindről leszokik.

Már nem kérek és nem is álmodok
Az új tavasznak fázós hajnalán.
Nincs csoda, és nem történik semmi,
Az évszakok változnak meg csupán.

A napok majd gyorsan elrohannak,
Új nyomot nem hagynak szívemen.
Lett volna még egy kevés időm,
De lassan elhamvad a tűz idebenn.

Az ígéret olyan, mint a méreg,
Elpusztul tőle maradék remény.
S a szép tavasz-álom olyan marad,
Mint egy befejezetlen költemény.







TAVASZVÁRÓ


Felejteni soha nem tudnál már,
Lelkedbe égettem létezésem pecsétjét.
Titkon beköltöztem gondolataidba,
Ahonnan előhívhatsz, ha szükséged van rám.

Elfelejteni már én sem tudlak.
Felejteném veled a napsugár érintését.
Átmennék az út árnyékos oldalára,
Fázósan összehúzva nyitott kabátomat.

Megosztottuk egymással gondjaink,
Oly gyakran fellángoló, pusztító tüzét.
Gondolataink szálló madár rajának
Ablakunk kitártuk, hogy megpihenhessenek.

Gyönyörű nyomokat hagyva szíveinkben,
Várjuk a mézillatú, napfényes tavaszt.







TITKOS ÜZLET


Amikor már a köd felszáll a völgyből,
A nap kibújik a felhőtakaróból,
S forrón simogatja a sziklák oldalát,
Akkor szeretnék találkozni veled.

Kézen fogva, felmegyünk majd a hegyre,
És a magasból lenézve megkeressük
Eltelt életünk minden ismerős helyét,
És útjaink szabálytalan vonalát.

Addigra eldöntöd, mit is szeretnél.
Tovább foltozgatni szürke tegnapoknak
Darabokra szakadt, kifakult ruháit?
Árnyékba megbújni, hogy ne lássalak?

Naponta alkudozni vágyaiddal,
Amik úgy törnek elő, mint zúgó patak?
S széttépni mindent, ami megmaradt még,
Azt a keveset, és mégis olyan sokat?

Rossz üzletet kötve, egy tál lencséért
Elcserélni az örök üdvösségedet?
S hagyni, hogy szárnyaid, amik elbírnának,
Mert nem repülsz, lassan elsorvadjanak?

Vagy lassan, tétován kinyújtod kezed,
Arcod a fény felé fordítod, hunyorogsz,
De élesebben látsz, mint eddig bármikor,
Mert e percben csak a szíveddel nézel.

Többé már tőled semmit nem kérdezek.
Titkos üzletem veled most megkötöttem.
Mert megmentettük azt, ami még menthető,
Fent a hegytetőn, a magas ég alatt.







ÚGY SZERETNÉK HOZZÁD ÉRNI


Keressük még a szavakat,
mit is merjünk kimondani,
s mit zárjunk magunkba még,
de ki nem mondott szavainkban,
már ígéretek tüze ég.

Mint gyermek, járni tanulunk,
egyensúlyt vesztve kapaszkodunk,
múltunkba és megszokásba,
de már naponta érezzük,
hogy szükségünk van egymásra.

Csodálkozó szemekkel
figyeljük még önmagunkat,
s magunkon egymás hatalmát,
már nem kételkedünk, merjük
élni szívünk boldog álmát.

Hagyjuk, hogy a fény betöltsön
bennünk minden kicsiny helyet,
s félelmeinket elvigye
a langyos júliusi szél,
tőlünk távol, jó messzire.

Akkor majd úgy találkozunk,
hogy nem kell semmit mondani,
a szavak bennünk virágoznak.
Úgy szeretnék hozzád érni,
ahogy az ártatlanok imádkoznak.







VÁRAKOZÁS


Karácsony jön, emberek,
Tárjátok ki szívetek!
Hely legyen bent jó meleg,
Fogadni a gyermeket.

Nekünk, értünk születik,
Felénk tárja kezeit.
Szívünkben, ha él a hit,
Remény lángja melegít.

Körülfog a szeretet,
Áthatja az ünnepet.
Tárjátok ki szívetek,
A béke jön, emberek.







VIRÁGOT ÜLTESS


Ne üss sebeket, inkább ültess virágot,
Válts valóra legalább néhány álmot,
Engedd lelkedbe a szeretet melegét,
Akard, hogy elmúljon a rossz, a sötét.

Ne öld meg az érzést, mely életet kapott,
Örülj, az ajándék pont neked jutott.
Nézz reám, végre már veled szemben állok
Erre a percre nagyon régen várok.

Ne félj, hisz jól tudod, miattad jöttem én,
Hallani tőled, hogy lehet még remény.
Szép szelíden megfogni most a két kezed,
És bízni tebenned, amíg még lehet.

Ne feledd, e perc kezdet és a vég lehet,
Soha nem múlik el, ha nem engeded.
Örök, szép emléke akkor is simogat,
Ha már nem leszek más, csak egy gondolat.

Ne menj, miattad annyi könnyet sírtam én,
Itt ül most is egy a szemem szögletén,
Nézd, most mosolygok rád, és könnyeimen át,
Figyelem szemednek barna bársonyát.

Nézlek, és most végre kicsit boldog vagyok,
Talán valóság és nem csak álmodok.
Az erőt hoztam neked, és úgy adom át,
Mint szívem dobbanó, édes dallamát.







ZIZEGVE SÍRNAK A FÁK


Csupasz faágak zizegve sírnak,
Reszketnek a zord, reggeli szélben.
Fázós ujjaikat égre nyújtják,
Egy kis enyhülést, meleget kérve.

Oly védtelen ez a síró erdő,
Mert fa a fát át nem ölelheti.
Tűrnie kell földbe gyökerezve,
Hogy a kemény tél odavág neki.

Egy varázsütésre eláll a szél,
Nagy pelyhekben kezd hullani a hó.
A meztelen faágakat puhán,
Befedi vastag, fehér takaró.

Csodálatos e változó tájkép,
Az ég dunyhája talán kiszakadt.
A hófehér, szelíd puhaságban,
Rügyek álmodnak pikkelyek alatt.

Szüntelen apró csodákra várunk,
Hogy világunk fessék hófehérre,
Mert embersorsunk úgy változik meg,
Ha rálelünk egymás melegére.










 
 
0 komment , kategória:  Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre  
Farkas Árpád
  2019-07-18 21:00:19, csütörtök
 
 







FARKAS ÁRPÁD


Farkas Árpád (Siménfalva, 1944. április 3. -) Kossuth-díjas erdélyi magyar író, költő, műfordító. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005


Farkas Árpád Válogatott versek


Link








ANYÁM


Esengett: maradjak. Útra kellett kelnem.
Hagyott egy darabka kéklő eget bennem.
Kifeszítettem és merre vitt az utam,
jó hazai földből belé Földet gyúrtam.
Benépesítettem tájakkal, arcokkal,
csikó tekintetű szomjas csillagokkal,
áldottak hitekkel, álmokkal az esték,
néha elringattak, néha vérem vették,
s megtértem csikorgó bolygómmal végtére,
görgetem, pörgetem: derüljön a fényre,
anyám is hadd lássa...
Szólítja is fiát:
,,Eredj, lelkem, hozz egy ölnyi aprított fát."







BALLADÁCSKA


Havasi szép, fehér alkony,
szürkülödő gyermekasszony
szoknyáján kuporgó
csibe-csillagok.
Felsüt a hold, átvilágít
kicsi ingén, idelátszik:
kilenc gyémánt veseköve
felragyog.

Jobbra hajlik: kökényágra.
Balra hajlik: zuhanásba,
temető a férfi ágya
már neki.

Ő szüli a csillagokat,
makk héjából bölcsőt farag,
s rengeti.

Érte esők esedeznek,
lombos erdők fenyvesednek,
nincsen álma, nincs hazája,
csak ez a kis balladácska.







BÉKESSÉGET


Békességet az ingen innen,
s szabadjon kissé bennebb hinnem -:
bordák közé!, hol szívkopoltyúk
tátognak, miként kóborolt tyúk
vágott nyaka a kés utáni
levegőért esd délutáni
sanda, méla mészárláskor,
s hogy máskor jön el az a más kor,
midőn én szelíd szeppentségem,
riadalomban földön-égen,
félőn hívén, hogy -: alvó bomba,
fölcsavarodik toronygombra,
konzervdobozra, málló rönkre,
oltván ,,kanócát" mindörökre -;
s hiába jönne még oly téboly,
melyben az éltünk mélán szétfoly-
ik! - dadogván, szemmel verve
sem épül meg az ember verme,
s unokáim egy másik nyelvben
nem ismerik a semleges nem
nemét, csak igenét, tanát...
...... ........... ........... .........
e békességes robbanást
szabadjon kissé bennebb hinnem
rólam lemálló minden ingen -







BORDAL


Esztelneken csurog a must,
vörösén hatvan évem átdereng,
oly direkttermőn éltem én,
megpattant belé halánték, szem.

Hatvan esztendőm folyik el
szakállán vén időnek, falunak,
aláfolynak bíbor pörök,
szemét csípdesik vadludak.

Halottak napja. Sír a tök
s a berbécs alatt a parázs.
Megremegnek a temetők,
jönnek a mustra holt anyák.

Ne igyál, fiam, mi iszunk
mustot most, az angyalát!
Halottak táncolják körül
az udvart és a vén szobát.

Anyánk, nagyapánk, eleink
fénye egy szőlőszemben felragyog,
s hatalmas időprés alatt
folyik a most s a must.

S megjön az ezredes. Inni a lét.
Szőlőszemek villogásán
látni, hogy hatalmas
tét volt a lét.

Hatvan esztendő. Elszelelt.
Csurog a must.
Anyámhoz, asszonyomhoz bújnék.
Most. De most.







BŰVÖLŐ /ŐSZI SZÉL/


Fújj, szél! - indulj most át a kerten,
sziszegve, napraforgók lámpái alatt.
Kúszik felém az éjben a krumpliinda szára,
ne hagyd, hogy megkötözzön nyíló álmokat.

Skihűltnyaraktüzévelacsipkebokrotgyújtsdfel,
a kökényízű éjben izzon már föl a som,
csattogó vadvizeknek magánya égre keljen
belőlem nyíló csöndes, denevér-szárnyakon.

És simogasd az öklöt, amelyen álla nyugszik
a tűnődő parasztnak - eres, megfáradott.
Mint magvaváló szilvát, úgy bontsa ki most is
a hajnalok gyomrából a lüktető napot.

Szél, ó, szél, ne hagyd, hogy puha kóca
a nyugalomnak befonjon mindent, ami él -
Süvíts át rajtam, s röpíts fel a Holdba,
te puha-vad és szelíd őszi szél.







CSAK CSEND NE LEGYEN


Hallgatag hajnalok tömbjéből kipattanó
vékonyka hangok, áradjatok a rétek
csillám partjain, csendüljetek
margaréták tányérain a zümmögő virradatban;
hársak, hangoló utak xilofonjai,
szólaljatok, ha végighúzza rajtatok
rózsaszínű ujját a reggel.

Kutak, ó, kerekes, gémes kutak,
nyikorogjatok; vödrök, a mélység
csobbanó ingereinek bólogassatok:
cserepek, ti csip-csup cserepek
az álmaim felett,
csattogó szárnyak legyetek,
fölröpítsetek!

Harsogjatok leffegő fenőkövek a kaszaéleken,
tömpe üllők a kalapács alatt

...embereim, ó esengve kérlek,
adjatok nekem egy cséplőgépet,
zümmögjön nekem,
vonítson nekem!
csak csend ne legyen!
csak csend ne legyen!

Mert itt a csendnek csönd az ára,
mint boglyák alján a nyirok; sárga,
a gondolat benne illó, vékony,
mint futóhomokon a keréknyom.

Aki itt él, az mind így éljen:
lobos idegekkel fogózva a szélben,
ne hagyja, hogy a lomha nyugság
gyapjas juhai elringassák.

Legyen fenséges kínnal boldog,
álmait tartsa vaskenyéren,
ne várja, míg a hullafoltok
kiütköznek rajtuk kéken.

Hát így élek. Én ébresztem a hajnali
szelet, én röptetem szét a csillagok
piros katicabogárkáit, küldöm morajos,
hosszú útjára a hangot.
Delejes, vad zuhogást akarok,
a munka robajló ritmusai ropogtassanak,
ők vegyék ormós tenyerükre
ormótlan álmaimat.







CSIKORGÓ


A szerelem bennem hánykolódik.
Halkan! - csak észre ne vegyed!
Úgy tűnik néki: megalázták,
s most súrolja bent a mellemet.

Mert belém ölelted azt a férfit,
ki egykor téged megölelt.
Cipője sarka kopog bennem
folyton, míg melletted megyek.

És velem van boltban s piacon,
és fát vág és verset ír velem.
Föléd hajolunk - én nézlek hosszan.
S ő megcsókol téged csöndesen.

Mert idegen bennem az a férfi,
mint fogaim közt a nyers homok,
a párbeszédekben sziszeg némán,
és hallgatásunkban csikorog.

Az éj markában mellém fekszik,
hasonlítunk, mint két dió.
Az éj markában megfeszülünk -:
melyik az összeroppanó?

S már hiába minden nyakas mentség,
e csikorgás őröl, eltemet.
A szerelem sír a csontjaimban.
Halkan! - Csak észre ne vegyed...







DÚDOLÓ


Havazás lennék, lengőű áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.







EGYSZERŰ


Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.

Mennyi bigottság, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.

A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra les a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.

S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.

Ha éhes voltam, ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.

Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország.
(1992).







ERDEI HÁZ


Ablaka levélrésnyi ég,
páfrány a zsalugátere,
nagy madár szárnya a tető,
megunja, s elröpül vele;
dörömbölnek a padlaton
alulról holtak, hűlt szerelmek,
minek mindég bolyonganunk:
nyughassanak, kik elpihentek,
áfonya s ménta lengje be
emlékek foszló illatát,
s szürcsölgessünk az elmúltakkal
aranylón illanó teát.
Nincs-ház ez, persze. Álmodom.
Szelek pörgetnek, évek,
de ha nem lesz majd otthonom,
s szállást keres az ének,
jó lesz majd benne laknom.







ERDÉLYI ASSZONYOK


Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább 150 év
behódolást kérnek s vért.
Drága Báthory Annák, Bethlen Katák,
honnan hadban elvesző férfiben ennyi élet,
ha már széltörte napraforgószártól is
megrendül, s keres - ezredvégen -
szívzuhatagos költőket százötven éves
kukoricásokban?
Annák, borissza férfiaké,
Tündérkertünk s kelet minden fűszer-
számával fűtötte konyhátok vérünk;
Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyű
véretek hevíté kandallóit Erdély
rideg kővárainak, tárt szellem-óvó szárnyat
elpárolgó melege fölé.
S ontotta méhetek Kárpát-medencébe a magyart!
De most már elég.
Ezeréves vén vagyok, nevemben némi
Árpád-házi kondezcsíkkal, esengve kérlek,
hagyjatok megpihennem.
Legalább száz esztendőre előre
megtermékenyítettelek benneteket,
szüljetek szorgalmatosan,
s neveljétek föl a kis bitangokat!
Ha Nap-korszak jő, hőelszívóakká,
ha jégkorszak, jég hátán is megélhetőekké!
Asszonyaim, erdélyi asszonyok,
Cigány szeretők, örök fél-, negyed-
zsidók, örmények, szászok, románok, magyar
utódokat szülő székely-magyar asszonyok,
hódoltam eleget, sokasodjatok!

Hüvelyklábujjamon lyukas a zokni,
lehúzom, kitérdelt nadrágom levetem,
borítsa mezítelenségemet barna, vörös, szőke
vízesészuhatag hajatok,
s legyenek áldottak
lassú, kereső útra induló ujjbegyeitek,
míg ezerévek húrjain játszva
örökkévalóvá zendítik a pillanatot.

Asszonyok, drága, Kárpát-medencét benépesítő
erdélyi asszonyok,
a világ öt égtájáról ideér,
borzongat csókotok -
De ezer év, százötven, sőt már ötvenöt év is sok.
Annyi vész után hódítanék még,
de már csak hódolok -







ESZMÉLET


Én azt hiszem, egy hajnalon
egész az erdőig sétálnak fel
a kaszálókról mind a fák.
Ha már az ember is megroppan tőle,
hogyan bírhatnák éppen ők
a farkasordító magányt?

Voltam úgy: kongó
konzervdobozként tengtem,
s dobáltak huzatos terek.
Ha villamoson asszonymellhez
ért a testem,
megperzselte az ingemet;
s mivel még hittem:
minden
rajtam kívüleső dolog megaláz,
kiült arcomon a zörgő,
szalmasárga láz.

S lám, hiába kong tokos
makacsság a törvények között,
kikönyökölnek belőlem
a legemberibb ösztönök;
balhit szétmálik,
meghal az önzés,
s vele porlik el a kín.
Nem nőhetek fel céltalan
a roskatag magányon,
miként a körmök nőnek meg
a holtak ujjain -

S míg megalvadna testemben a vér,
kell legyen szavam, mert
lehet:
nem néztétek meg jól
a parti fűzeket,
a vízrehajló sokszáz
csókos csobbanást,
sem azt, hogy mért sírnak
a szélben
a kaszálókon mind a fák...







ÉNEK


Élni kell, ugye,
gyönyörüm!
kötélen repked az ing.
Ropog a levegő köröttünk:
Nőnek a gyermekeink.

Ők írják dalunk is maholnap;
Megfagy az ing odakint.
Karjával integet ő -
Voltam ki voltam
Szószaporító korban
Írógép-billegető.

Élni kell, ugye, gyönyörűm,
Szigorú télben az ing.
Ropog a levegő köröttünk.
Nőnek a gyermekeink.







FEHÉRBEN


A hegyek alatt alszanak a falvak,
ráncos kis öklüket szájukba veszik.
Bajszukon sás susorász,
fölöttük fagy sarabolgat,
hajukat havak lengetik.

Halántékukról fölröppen egy-egy erdő
s mindig csak pernye, mi visszahull.
Fejük alatt a sárga ég: a rőt törek
zizeg, tapodják kis betlehemesek,
de jászoltalanul.

Aludjatok csak kiterítve, szépen.
A szuszogást majd gondozza a szél.
A fájdalom pirosa úgyis észrevétlen
üt át, mint gézen a vér.










FEHÉREGYHÁZA, 1849


Látod, Sándor, úgy szopja koponyádat
e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek;
mélyében fojtott forradalmak hálnak,
s gondolja, addig is még
eljátszik Veled.

Fogai között forgat. Tört cseresznyeszárak,
merednek mennybe fénylő csontjaid,
csupán az inged hófehér világa
rothad a mélyben, férgeket vakít.

Bolond egy föld ez, látod. Örül, hogy
veled játszhat. S csak tépi magát: szeret-nem szeret?
Erdély hegyei közt a kósza árnyak:
meg-meglazuló idegrendszered.

Hálónk. Vergődünk benne némán.
S szavaid is, a cikkanó halak,
nőnek az álmok morzsa-maradékán,
s szunnyad a nép villámos ég alatt.

Ne bántsad érte, Sándor,
elég kín így is az, hogy szomorú
fű nő Segesvárnál, a koponyádból,
s még dúl a mélyben az a háború.







FEKETE KARÁCSONY


Hó ha hullana, lefutna orcájáról e földnek,
annyira hevültek ma körül a szívek. Ártatlan
tekintetek szaladnak az égre -: Jézus meg-
született?; valóban megszületett volna Jézus?
Templomaikban papok, törekként zizegő egek
alján költők ámítanának alázatra hajló főt és
szívet - de már nincs mit, nincs kit.
A tavalyi véres karácsony heve, színe-fehérje
odalett március lefutó vizeivel, felitta
június heve, s itt áll térdig-derékig adventben
egy becsapott nép, üres tenyérrel -: ha jössz,
színed előtt állok, Uram! S nincs az Úrnak ma
színe, van néki csupán színeváltozása.
Becsapottan, nyomorba zúzódottan még felhányódna
a lélek, de kifosztva legszentebb tartalmaiból
vagy elalszik léte partjain, vagy felhorgad.
S lám, feltüremlik.
Fölkorbácsolt dühe szilaját csak ez a karácsonyra
szóló áhitat szereli le néhány tétova percre,
midőn az üres tenyér zsibongásával simít végig
szerettei arcán, csaknem bocsánatkérően -:
dolgoztam én, viaskodtam én e szeretetért,
s csupán ennyi maradt belőle - rándul hát
ökölbe az a kéz, s a maradék reménnyel el-
röppen egy lőttlábú angyal.
Hűlt helyén gyermekek maradnak, gyanútlanul
faggatódzó gyermekek -: holnap mit eszünk, Uram?
Fekete karácsony jött ránk, vergődünk
zúzott angyalszárnyain, veséjét, máját
tépjük -: esszük magunkat, fiam!

1990. december 24.







HAZATÉRÉS


A szülőföld ölébe felkap.
Csucsujgat: megjöttél szentem,
zavartan kabátgombommal
babrál, s kicsit meglepetten
tapogatja ki azt az egykori
gyermeket bennem.

Neki ad enni. Nógatja: játsszék!
Kóré-muzsikával duruzsolgat.
Örök anyai kérelemmel
adná kezébe csörgőnek a Holdat.

Ó, hogy menne is a gyermek
játszani, játszani - végre!
Rajzosra söpört udvarokban
pitykét röpítni az égre,
hintázni vaskérgű fákon,
csengő füvekre leborulni,
hunyóban,
titkos pincemélyen
pici lányokkal összebújni...

...késő. Elmúltak mind,
amik voltak.
Nagyapám féltő térdein is
nyirkos gyökerek lovagolnak.

S mégis, minden konok
ködökön átég
valami nyugtalan,
vékonycsontú játék.

Az űz és az hív megtérni rendre,
apró pofonokat osztó
óvó szerelemre,
dérrel, derűvel
mindig fényre állni,
szívdobogásnyi csöndben
ismét eggyéválni,
ó, hogy csitítatlan nőne föl az égig,
ahol csak a szelek
hűs csókjai érik -!







HATÁRÁTKELÉS


Fut a vonat vélem loppal,
s az árdéli teleholddal
gurul anyám rozskenyere
bor-pirosra kerekedve;
utánunk a tűzszikrákat
apám szórja; ceruzámat
hegyzi éppen halbicskával:
világítsunk a világgal!
Jácint-szemű kisleányom
hintázik a holdvilágon,
sírdogáló kiskendőjét
én asszonyom lengeti.

Fut a vonat, krumpliföldek
partján ringó kicsi őzek,
bokrok, dombok, fenyves-ország,
piros-pettyes-csipros-orcák
tejet ivó szuszogása,
kétmillió arcnak ránca,
sorsnak konca - és kölönce
jő velem a bal zsebemben
dohányporral elkeverten,
anyaföldem - minden kincsem
és koloncom - menekítem:
nosza rajta, ha tudjátok,
vámoljátok, vámosok!







A HÉT TÖRPE


Egymásra rakva
virágok, kések;
megyek az ősznek,
megyek a télnek.
Félholtra álmodott,
őrizett jonhom
késeknek érzem,
virágnak mondom.

Semmiből építnem,
mértékkel hinnem -
hét törpe éber
az idegeimben.
Ácsolják mosolyom,
düheim pányván,
szikrázik szívemben
hét pici csákány.

Sebaj, ha kitetszik:
göcög az ének,
foga fehérje
Hófehérkének...
Kimarjult szemmel
ne kéne látnom
kincsekkel való
elároklásom!

Dolgos tüdőmet
többel, jobbal,
szálló madarat
síppal, dobbal,
késeket virágok,
virágot a kések...
Megyek az ősznek,
megyek a télnek.







HÓ AZ ALPOKBAN


Fehér ingek gyönge vászna
ropog fönn az éjszakába,
mintha sóhajtásom Holdra
szálló törött szárnya volna,
mintha vándormadár lelke
akadt volna fönn remegve.
Hej, hiába keltem útra
Óperencián is túlra:
oberEns-en, Inn-en innen
nincs egy hitvány váltóingem.
Európa hídján állok,
körben ingben a világok:
Amerika rátűrkőzve,
Ázsiába törülközve,
piroslik Afrika bőre,
világít az inge tőle -;
------------
csuda egy híd, hatalmas is,
kutya vizel alatta is!
Fehér ingek gyönge vászna,
kitettek a holdvilágra,
süti szemem a Mindenség,
s mielőtt még megvakulnék,
nekivágok Hannibállal
hatvankilenc elefánttal!

Innsbruck, 1969. október 20.







HÓFÚVÁS


A havazás nagy körhintáin szállnak,
szédülnek a szélben a falvak,
porzik az égre a poroszka út.

Gyufaszál lobban
a hegyszorosokban,
s a hét kicsi törpe
rőt lobogója ránk
szabadult.

Kapja a szél, s már indigó éjben
szórja havát szanaszét.
Szilvalekvár tetején viríthat
így a penész!

S gyűl a fehérség bűne már bennem:
pelyhek galoppja a
mellkason át.
Hamari tej gyűl a csecsemőmellben
ilyen idejekorán.

Fut, fut a hó, a kis hegyiló
bokája benne meleg.
Élni a hó alatt is lehet jó,
de csattogó szélben érdemesebb.







A HÓ SZAGA


Ujjaim fehér árnya végigsiklik a tájon -:
üvegesedik fűszál; körme alá fú a répaszedő.
Kutyák köhögnek valami távoli vackon,
fölherren itt is, ott is egy csókasereg.

Gőzölgő nyájak nyelik a ködöt a sípoló
tüdejű őszben, vastagodik, melegít a trágya szaga.
Csordultig telt türelemmel az arcok
nézik az ingó-lengő, ötágú holdfényt,
s hirtelen
tenyérnyi
fény gyúl egy távoli csúcson,
nyers fuvallat kél -
s kitágult orrlikkal, tülekedőn
fölágaskodnak mind, mind,
föl------------------
amerről idecsap
veszély és tisztaság szaga -
a HÓ!







AZ ISZONY ELLEN


Jól nézünk ki immár:
- plötty! -
s marokra fog rögtön a borzalom.
Pedig csak egy árva vízcsöpp
préselte át magát a csapon.

Egy nyikkanás - s a házat
csillagok közé röpíti föl - a sokk...
Összerándul odabent az ember,
s elharapja
a puliszkavágó madzagot.

Hányik az asszony. Kezét hasára
fonja s számolja a perceket:
egy... három... öt...
Lassan félőrült már az a gyermek
az ujjak rácsai mögött.

Csak én, a kihajtott ingű
naiv kölyök,
megyek, hadat toborzok az iszonyok ellen -
s megütközök.

Hé! ami csók van a világon,
idegyűljetek! Önfeledt ölelések,
simogatások, legyetek hadaim!
Ti, kiknek idegeit föltekerik a gépek,
ne hagyjátok, hogy arcotokon
sötét foltokban üssön ki a kín!

Hé! kézszorítások ezer éven át
összekuporgatott melege!
Nem érzitek? Egy naprendszerbéli bolygót
lehetne üzemeltetni vele!

S ti csak néztek: mért kiabálok?
Hangomtól átrándul rajtatok az iszonyat.
Nincs mit tennem, megadom magam.
Hatalmasabb.










JEL


Szél veri ezt az erdőt,
csont-fái világítanak.
Kifuttak belőle mind,
gyanakvón kerülik megint
az óvatos vadak.

Õsz ez. Zabáló, vad!
Még rág a csontokon...
Hallom a halk
ujjperec-roppanásokat
a torkomon.

S hunyorral, mint ki íjat ajz
- fogat foghoz szorít -,
horgas ujjal feszítem le
torkomról ujjait,

s kékké feszülten, reszketeg
könyörgöm: most, míg még lehet,
én barmaim, most fussatok!
Meneküljetek!







KATARZIS


A tüzet ki gyújtotta meg bennem?
Csontjaim között már zöld tüzek sírnak,
foszforos suhogás hasogatja testem.
A tüzet, a tüzet...
- én nem ezt akartam,
mikor magamat csontig kitakartam,
mikor révülten rendre belém szálltak
öröklétre vágyón a mulandó tárgyak,
mikor a Holdat is meleg számba vettem:
borzongó, hűs fénye bennem melegedjen,
a világot vágytam homok-szomjúzással,
nem elégni benne lassú lobogással.

Immár füvek zúgnak bennem,
töredezett dárdák,
csorbuló életüket
idegeimbe vágják,
levelek suhognak
húsomban, mint a penge,
barna rozsda hull
az éles levelekre,
csatorna karokkal
zörögnek a házak; -
minden ellenem kél,
legbelülről támad:
ha már magamba engedtem a kinti világot,
füvet, fát - mi öröklétre vágyott,
ha már látomások gyűrüzése éltet,
mért nem pólyálgatom azt az öröklétet?
Ezért a kín,
a benti világ ezért lázad.

Huszonegy esztendőm nem bírja felinni e lázat.
Bolydult egyensúllyal e korban mit kell tennem?
Jaj, a tüzet ki gyújtotta meg bennem?
*
Ó, édesanyám, nézzed, nézzél:
már a férfikor dereng föl
vézna testemben
a szomjas, vad tüzekből.
Csupacsont a lábam,
mit éles dróton rángat,
timsóval dörzsöli
fölsebezett számat,
tüzelő homlokom
hûvös falhoz nyomja,
sós veríték csordul
rólam patakokban.

Maszatos kölyökként ismét hozzád bújnék,
virág-tenyeredbe halkan lesimulnék,
csitítsál, pólyálgass kenyérízű szókba,
szirom-ujjaiddal simíts mellkasomba,
füveim fegyelmezd az
örökzöld rendbe,
gyöngyharmatot hintsél
éles levelekre,
házaimat tereld
feszes sorba bennem,
az álmaim lakják,
nekik építettem.
*
Tűz, tűz, gyönyörű,
mellkasban lobogó liliom-máglya.
Füst, füst, keserű,
anyáink szétmálló hatalma, álma.
Égnek a rétek,
vaserdők égnek,
füveknek, fáknak serceg a zsírja.
Gyermekkor csengő-nagy rétje
toporgó táltosát esengő tenyerű lángokkal hívja,
utólszor hívja.

Tűz, tűz, gyönyörű,
nem ég el vasfű,
se vasfa.
Szilajon rándul a világ,
szelídül acélosabbra.
Tűz, tűz, gyönyörű,
mellkasban lobogó lángok.
Szemüregemig lobognak:
pirosló, hajnalló egekre látok.







KORA TAVASZ


Ugye lehökken majd a hó a hegyekről, s a lét
fehérbe göngyölt, szuszogó romjai kiderülnek;
lecsusszan majd a hó a tájról, s kitakartan
lüktet egy falevélre rozsdállt, idefeledt
őszi álom, s a hó alatt való szemét kupacai -
lib-lob - ugye majd tovatűnnek? S ha hámlani
kezd ez a téli világ, kitekerődzve a fagy
patyolat gézeiből, majd csak kibuggyan igazi
arca, ha lassú földkérgi fagyokat ütnek át
konok mag-kobakok; s hogyha leszottyan az
ágról a hóprém, dús nehezék, rügy-fejét
emeli, föl!, föl!, a fagyönggyel terhes ág is?
Míg a napra kicsordul a föld zöld vére; a fû
s a vetés, ugye nem lepi el aláhabzó hólé
a földjeinket? Mert szigorú télre vad tavaszok,
nyarak s zord őszök jöhetnek,
de férfierők is fűtik e földet, hőtől-
hótól vacogó évszakait,
s kiengedi markából a fagy
iderekedt énekes madarai torkát, ugye?







LÁNYOK A TANYÁN


Holdbéli kutyaugatás, hó: fehér suttogás
áramlik, iramlik, örvénylik a tanyán.
Ó, lányok,
mint a befőttet, ide
eltett a szükség télire,
szalicil-hó hull, bőrötökre simul
puhán.

Romlatlanjaim, ti - ugye iszonyúak az éjek?
Az első szerelmek jönnek, sorra mindenik
idetéved -
kapar a küszöbön, matat a kilincsen,
s - reccs! - leng a szélben
a palánk...

Egy simogatás kéne csak;
fölvarrni hulló álmokat
vagy egy inggombot
legalább - -







LOVAS


Fölmárványlanak téli éjszakák,
kutyák ugatják horkanó lovad,
galoppal, trappal vágsz az éjen át,
mely behavazza ifjúságodat.

Sovány gebe, csonton-csont hegyiló
patkója alatt sírdogál a hó,
sörényét rázza, úgy tündérkedik
szertezilálni ifjú éveid.

Micsoda táltos! Parazsat evett
elhagyott tűzhelyen; s szalad veled
otthont keresni végre, négy falat!
S föllelni forró ifjúságodat.

Lehet, hogy majd a távol pislogó
fényei előtt elhalkul a hó,
de sohasem a fagy, a fehérfogú tél,
a fölmárványló néma szenvedély!







MAGYARORSZÁG


Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.

Mennyi bigottság, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.

A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra les a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.

S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.

Ha éhes voltam, ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.

Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország.







A NEVETÉSED


A pici ezüst harangokat ki rejtette el benned?
Mikor születik s meddig bolyonghat
bordáid alatt az a kicsi meleg szél,
mely csengve az ezüst harangokhoz ér?

Folyók is csoboghatnak benned.
Szemedben smaragd erdőkre, hegyekre látni.
De milyen derűvel lehetnek áldottak a mélyben a rétek,
honnan felém csordulnak most a nevetésed
fehér margarétái?

Mert féllábon ugráló, rövidnadrágos
víg kölyök vagyok én ilyenkor.
Belebokszolok a levegő puha gyomrába
és csilingelő vaskarikákat kergetek,
vagy biciklicsengővel csengetek -
Szétrebbentem a parkokban a szerelmeseket.

Mind, mind gyűljenek össze az öröm
porcelán ragyogású kupolái alatt,
igyák beláthatatlan tiszta mélyekből
felbuggyanó ezüst hangjaidat.
Kalászok csengését,
hegyek ébredését, erdők örvénylését
érezzék ők is, amikor nevetsz,
s a hangodból felzúgó
nagy, zöld vízeséseket.

Zuhogj, zuhogj, édes áradat.
Mosd le bőrömről a sót,
szemem alól sötét árnyékaimat.
Napi fáradtságok görcseit
oldd ki bennem, ha lehet -

Halálig őrzi tisztaságom
a nevetésedet.







NYITOTT ÉGBOLT


Eluntam a Balkán mocskát
Európába rángató vonatokat,
eluntam határátkelőitek vizeldéiben
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő
s falba verődő kobakokat,
el kis motyóim dúlását, eluntam
bizony, heréim közül bőröm alá
is felbizsergő, motozó ujjatokat.
Rodin pózában ülök
félszázada a honi klozeton,
rettegjetek, én még maradok,
de indulnak fiaink, átrágják
magukat a parajdi sóhegyeken,
iszonyú szomjasak lesznek, mire
odaérnek, felisznak benneteket!
Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint percenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam,
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredem

1990







AZ ÖRÖK HÓ HATÁRA


(,,...Mert Farkas Árpádként beszéltem,
Irgalom számomra ne legyen!
Tömöm e verset puskacsőbe
És szétloccsantom a fejem."
Vári Fábián László: E földről)


A puskacső, ha tömve verssel, hallgat,
fojthatod virággal, nem sül el;
nem robbantasz virág-vers forradalmat
űzött szíved vad billentyűivel.

A puskacsőt térden ketté kell törni,
s marad markodban fém- és fahusáng,
modern-mód magunk keccsel öldökölni
segít a bősz Balkán-orángután.

Tort ülni, lám csak, végül eljövének
új idők vadjai, s már szilaj gizgazok
úszulnak torkodra - sikolt az ének,
amivel maradsz - s én is maradok

az örök hó határán, itt. Hát: fennebb!
Mint kit Isten jól már nem lakat,
s mint kivel csak Szaharát etettek,
országhatárt falok -: vadhavat

emésztek - messzeséget! Béna angyalok
tudják így magukat mennybe-enni,
fegyvertelen csak fönnebb, merre csúcs ragyog -,
még akkor is, ha nincs odafönt semmi.







ÖZÖNVÍZ


Ropog a kert, a bokrokat
forgatja már a sárga lé,
mohón a hídlásba harap,
zúdul a csűrkapun elé.

Fölkapja Illés szekerét
sarjústól; s fölpuffadt lovak,
döglött malacok ázalék-
naszádja nő az ár alatt.

Főzőtök-bálnák, paripák
törik a házat, rengetik,
lemarják jobbágykék falát,
a pince torkig megtelik!

Nézi a székely, könny csurog
bajszára, reszket, úgy kacag:
,,Vigyed, uram, a házat is,
vigyed, ami még itt maradt!

Vigyed az asszonyt, kölyköket,
a böjtöket, az éjszakát,
vigyed a gólyafészkeket,
lássunk világot legalább!"

Dühöng az ár, s az ég alól
rongy falvak úsznak mennybe fel.
A bárka késik valahol,
a víz, a víz csak énekel.







SIMOGATÁS


Ha a szavak bennünk néha elégnek,
tovább süt,
simogat,
duruzsol
a kéz.

Halk áramlásban nyugalom lakik.
Kibontja ujjaim -
tenyerem szirmait,
s míg arcodat puhán
átlengi valami virág -
átveszi kezem minden hangulatát.

Az eddig tapintott dolgok
most bőröm alatt égnek,
az eddig simogatott arcok
most arcodhoz érnek,
s mert eddig embert is bántott már e kéz,
- most arcodhoz ér, s önmagába néz.

Ha már a szavak bennünk néha elégnek,
nagyon kell érezd,
hogy süt,
simogat,
duruzsol
a kéz.







SZEMPILLAERDŐ


Tisztásaidon én nyugszom meg,
én alszom itt, fáradt, minden
hadakból megtérő királyfi,
míg őzeid halántékomat nyalogatják,
vállamra szállnak madaraid,
hozzám szelídülnek vadjaid,
legyen hát áldott e rejtegető,
parányi derű,
és árnyat ne vess énrám,
susogj, lélegezz fölöttem,
és simogass új ébredésre. hadra,
szempillaerdő.







SZÍVÜNK SZÉP SZERELME


Hevült a nyár már Esztelneken,
mikor én kedves asztalnokom
szólott: egyél, igyál, kihűl az elme
e nagy melegben, s szívünk szép szerelme.

S én faltam. Környező hegyek karéját,
szerelmek bensejét és hántott héját
tábortűzön sütöttem, s lángok nyelve
suttogta: nő még szívem szép szerelme.

Elfogyhatatlanul, csak nő, csak nő,
lángszoknyája támad a forgatagban,
hamu alatti parázsnak is lelke,
onnan szór szikrát szívünk szép szerelme.

Férfit, nőt elveszni annyit láttam
alkalmi szerelmek nagy ájulatában,
hogyha kis patakán átkel, s nem is olyan szende,
mégiscsak ő lett szívem szép szerelme.

Van néki biztos olyan inge,
melybe szívem is beleférne,
ingtépő engedetlen lázban
lüktetnénk együtt a szívdobogásban,
hasogatván magunkról gúnyát, kelmét,
kitakarván szívünk szép szerelmét.







SZŐLŐSZEM


Egy szőlőszemet itt felejt a szél is.
Áttetsző-könnyű szőlőszem vagyok.
Bőrömön fény gyúl, legbelülről mégis
arcomat mossák hűvös záporok.
S borzongó, szomjas ujjak jönnek értem,
nyirkos magányon szétfoszlik, ahol
kiforr a némán erjedő nagy éjben
a csönd, a szó, a béke és a bor.







TARTALÉKAINK


Elgereblyézzük a hamurakást,
almát sütünk a maradék parázson s tököt.
Krumplit vermelünk, szelíden szuszogó homokba
rejtjük a murkot, a szilvalekvár fortyogó
krátereit eloltjuk, szalicilért szalasztunk
a boltba; fölöttünk celofán-ég zörög.
Gyermekeinknek kenyeret kenünk még az idei
zsírból, lábukra flanellharisnyát húzunk,
s megmagyarázzuk, hogy tél jön.
Tél jön.







TÁNC


Augusztus halk tisztásain,
hol násza volt, a szél
hűs áramán a nyír s a nyár
már lassú táncra kél.

Karjai közt kék lengeteg
lebeg, s a szerelem
átszikrázik, még átremeg
a levélréseken.

E ringásban még hinni kell,
míg áll e néma bál -
a fák mögött, a tánc mögött
már párolog a Nyár.







ÚJÉVKÖSZÖNTŐ


Szép vagy, mint a fehér fenyő,
hótól tiszta, fátyolos,
szép menyasszony, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Ne légy te arannyal zengő,
ezüst fénytől mámoros,
búvópatak, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Bolyhos, szelíd bárányfelhő,
mint a búza, mint a rozs,
kenyerünkhöz, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Jöjjön hozzánk el az erdő,
mikor hideg záporoz,
pásztortüzes újesztendő,
békét, békességet hozz.

Krumpliföldünk áldja eső,
fű se legyen árva, rossz,
a házunkba, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Tisztaság légy és levegő,
áldott hó álmainkhoz,
légy a hazánk, újesztendő,
s békét, békességet hozz!







VADÁSZAT


Ezt az erdőt megtartjuk, barátom!
Fent, idefent szabadon, mélyen
lélegzik a tisztás, emelget;
lábhoz eresztett puskával állunk be
fának, hajunk a Holdra lobog.
Szürkület után Európa s Ázsia
fényei arcunkba közelről sütnek,
térdünkig érnek a suttogó árnyak,
ágroppanások, vadmorranások,
térdünkig csak, barátom.
Valahol itt legelészget a Csodaszarvas;
eltunyul, agancsa hull,
hogyha nem űzik.
Hol vannak hát a hajtók, barátom?!
Puffadjon vörösbe arcuk,
pattanjon szemgolyójuk,
s hadd fújják, csak fújják
itt körben
azokat a kürtöket!







VÁNDOR


Bizony majd egyszer én is elmegyek,
vénen talán, ha szívinfarktus, rák,
a kegyes májcirózis s egyéb nyavalyák
nem jönnek értem - csak e lengeteg,
léptem vigyázó hársfarengeteg.

Mezítláb mennék - óvnak is nagyon:
talpégető az út e századvégen át;
nyûtt bakancsom vállamon átdobom,
megrághatják botom az útszéli kutyák,
a könnyû félszeknek is ott a horgasin,
s árnyékként elkísérnek ellenségeim.

Voltam, ki voltam: végekről való
konok és büszke fajta, aki verebet
s kőszáli sast tenyérből etetett,
aki bátran gázolt a Semmibe,
bár bakancsában dobogott szíve
.
A lábbelit, azt persze vinni kell;
bár nem megyünk messzire - csak kikel
belőle s hazaszáll egy seregélycsapat,
míg kapcám szárítom a Hold alatt.

De hitemet s háznépem nem hagyom:
egy bakancs-szegnyi csóré csillagon
tüzet rakok, s felhunyorognak, ím,
fényére az én ivadékaim.







VÉRES HAVAK


Havat ettem az éjjel, fuldoklón,
véres havat. Mondtátok, színezi majd
a torkomból feltörő vinnyogásokat;
ez itt a Duna jege, foncsora nincs még,
csak színe a földieperé, s az ott,
ki fej nélkül úszkál, pisztácia.
Nem ilyen ötórai teára hívtál,
kurva madonnám, s tálalni Dél-Európát
nem ily lavórban. Ez itt egy szerb láb,
ott horvát kar, magyar
szemgolyó. Nem ily békére vágytunk
hetvenegy nyarán, midőn Csurgón
harsogattuk fogunk közt a vérpiros
dinnyét annyian, furcsa nevűek,
nem ily Duna-medencét,
rég kidöglött palicsi tóval, eszéki
halászlét sok vérvörös laskával,
ott, hol volt még hely, ,,hol fölolvashatol".
Rom már csak a vers és a város: s hullabűz!
Dicső avangardjaim, ím, időtök eljöve!
Nyelv, mint kocsonyábavaló,
kitépve immár. Nem kell rágódni többé
,,modern" emberi beszéden!
Géppuskák makogják dalaitokat.
Csak a szegények, legyenek parasztok,
költők, némulni nem tudó színészek,
kik hanyatt vágódnak most, tudják,
mily szertartás szerint temettetnek el.
Lázasan, a legmélyebb alázattal
nyelem a véres havat, torkom fölsebzi
egy-egy csontszilánk, de nem az fojtogat.
Nyugat kellett nekünk, Új-Bizáncban?
Tessék, itt a friss hó, terítve kés-villa-géppisztoly,
villásreggelizzetek e pimaszul áruló-becsapó
tág és szép Európa ege alatt!










 
 
0 komment , kategória:  Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre  
Farkas Imre versei
  2019-02-14 20:30:42, csütörtök
 
 










FARKAS IMRE VERSEI


Farkas Imre (írói álneve: R. Cassim, Debrecen, 1879. május 1. - Budapest, 1976. március 25.) magyar költő, operettíró, zeneszerző. Már fiatalon írt nagy sikernek örvendő érzelmes dalokat. Az Ady-ellenes körök kihasználták népszerűségét.

Írt még operetteket, daljátékokat, zenét is szerzett hozzájuk, melyeket a Népszínház, a Király Színház, Fővárosi Operettszínház és a Budai Színkör mutatta be. Operettek: Pünkösdi rózsa (1920); Rózsika lelkem (1922); Túl a nagy Krivánon (1924); Királyné rózsája (1925); Májusi muzsika (1925); versei: Tűnő évek 1905-1908 (Bp., 1909); Melódia (Bp., 1920); Összegyűjtött költeményei (Bp., 1921); Virágzó fák (Bp., 1923); Városliget (Bp., 1940).

Farkas Imre szerelmi verskötetét rokonszenvvel fogadta a korabeli sajtó és a közönség is. A történet maga nem új: az elvesztett kedves mindig szívfáj­dalmat okoz. A magára maradt szerelem pedig a legtöbbször ékes rímekben mondja el fájdalmát. Azután idővel s az önbizalom erősbödésével tán begyógyul a seb is. Az emlék persze megmarad és él: fájó öröm az. Öröm, mert ideig-óráig a lány szerelmet mutatott; fájdalom, mert vége lett. A keret tehát eléggé ismeretes: hűtlen leány, csalódott ifjú poéta.


Nevét mégis sokan nóta szövegiróként és nótaszerzőként ismerik, ezek Szól a nóta cimmel 1-22 füzetben jelentek meg:

Link



Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki...
/... ahogy én vártalak, nem várt úgy még senki - a híres nóta keletkezésének története Kellér Dezső tolmácsolásában. Figyelem: kabarétréfa!/

Link








,,Van nekem egy kedves, jó barátom. A barátságon kívül egy közös malőr is összefűz bennünket: mind a ketten poéták vagyunk. Ő könnyebben hordja ezt a terhet mégis, mint én. Csengő-bongó, olykor pikáns, de mindig kedves, szellemes verseivel az asszonyok s lányok poétája."

(Ady Endre: Álom-ária)


"Ezen a drága magyar földön egy-két dalom tudom, hogy élni fog!"

- Sírfelirata - Farkasréti temető









AZ ÁLMATLANSÁG ÉJSZAKÁIN


Az álmatlanság éjszakáin
Dalokba foglalom neved.
Ilyenkor megnyugvás derül el
Bús, meggyötört szivem felett.

Ilyenkor jössz meglátogatni
Kibontott hajjal, hallgatag.
Ilyenkor szinte átkarollak
És csókolom az ajkadat.

Ezer virág virit köröttünk
s az éj mosolygó, kéjtele -
Az álmatlanság éjszakája
A dőre álmok éjjele.







BORUS PERCZEK


Hogy irjak én dalt? Fázva, megtörötten
Hogy kezdjek szines, tarkálló mesét,
Mikor elborit mindent körülöttem
Ez a nyomasztó, ólmos szürkeség?
Hogy énekeljek tavaszi pompáról,
Szerelemről, nyiló virágról... igy
Amikor ez a nedves, ködös fátyol
Köröttem mindent, mindent elborit?

Hogy irjak hozzád vidám, szárnyaló dalt
Sötét szemű, hullámos haju lány
Mikor a lelkem vágyva, félve sóhajt
Egy édes, tiszta ideál után
S mikor te is olyan vagy mint a többi...?
Leroskadok gyáván a féluton.
Az, ki az egész lelkemet betölti
Tovább keresni, nem, már nem tudom.

Némuljon el a dal hát mindörökre
És törjön össze ez az ócska toll.
Hogy ezzel tán a szivem törik össze...?
Az én szivem. Nem tudják meg sehol.
Mért vonszolják hosszu időkön által
A dalok összetépett szárnyukat,
Mért várjak addig, amig lassu gyásszal
Kivész lelkemből minden hangulat...?







BÚCSÚPOHÁR


Hófelhő száll Pest felett -
Szívem immár este lett.

Elnézem az ablakomból,
Ott lenn mindent hogy belombol

A kristályos szűz dara
A szikrázó zúzmara.

Egy-két lámpa lángja néz föl
Lengő-rezgő szürkeségből.

A jégpántos vén folyam
Vert rőt ezüst. Most olyan.

Csúszós télben, zúgós éjben
Egykor régen én is éltem.

Halkkal, könnyű lakktopánba,
Dallal, ami akkor járta.

Zajjal, ami ujjongás volt,
Jajjal, ami boldogság volt.

Piros ablakok alatt
Úgy tiportam a havat.

Hidak ívén, kocsik mélyén,
Régi bástyák kőszegélyén.

Báli termek kékes árnyán,
Márvány páholyok homályán

Csók és eskü mennyi várt rám -
Az se baj, hogy elmaradt.

Csörgő emlékszánkó cseng itt
Haj, még ki mulatott ennyit?

Nem bántam meg semmit-semmit,
Minden jajból dal fakadt.

Szép virágos régi Pestem,
Jégvirágos téli esten

Rádköszöntöm önfeledten
Ezt a búcsúpoharat!







DAL


Itt bolyongok a nyírfás hegytetőn.
Ködös homály borong a völgyeken.
Bolyongok elhagyatottan, szenvedőn,
A fejemet meghajtom csöndesen
És könnyezem.

Ha meghalok szerelmesem miattad,
A sírom itt, a hegytetőn legyen.
Itt, hol az első, forró csókot adtad,
S hol azt a csókot mostan csöndesen
Megkönnyezem.







DAL


Jelentéktelen vallomások -
Egy csomó szines semmiség,
Titok, melyet mindenki sejt már
- De oly édes titkolni még.

Pillanat, melyben akaratlan
Egymásba simul a kezünk.
Tekintet - édes, hosszu - melyre
Szivünk mélyén megreszketünk.

Csók, amely ott ég a nekem szánt
Hervadó jázmin levelen -
Ti azt mondjátok rá: gyerekség,
Mi ugy hivjuk, hogy: szerelem










DIÁKSZERELEM


Ezek az ódon, kőkockás falak!
Ezek a kihalt, akácfás terek!
Itt voltál te mosolygó kisleány,
Itt voltam én apró diákgyerek.

Ott lebbent meg kis kék karton ruhád
A mohbelepte boltivek alatt,
S tanúi, hogy mennyit lestem terád,
Ezek az ódon, kőkockás falak.

Te fölnéztél, én köszöntöttelek,
Lestem alakod, amint tovavész . . .
Néha leejtettél egy ibolyát
És én fölvettem. Ez volt az egész.

Amikor aztán leborult az éj,
Mikor a többi kis diák tanul,
Az első bús, szerelmes dalokat
Én eldaloltam öntudatlanul.

Karomra hajtva izzó homlokom,
Álmodtam rólad. Igy talált az éj.
Ez volt az első forró szerelem
És az utolsó tiszta szenvedély,

. . . Kihűlt szívvel, csalódva, szomorún
Itt járok újra. A lelkem beteg.
A virágos fák és a vén falak
Régi barát gyanánt köszöntenek.

És ugy szeretném elsiratni most
Mindazt, ami örökre ittmaradt
Az ódon, kőkockás falak között,
A mohbelepte boltivek alatt.

A vágyódást, a hitet, a reményt,
Amelyet többé már nem érezek . . .
A szerelmet, az igazit, az elsőt,
Mely a legtisztább s a legédesebb.







DÚS HAJADBAN...


Dús hajadban
Fehér rózsa,
Úgy vittek a
Kézfogóra.

Összeadtak,
Megeskettek.
Csak a hangod
Remegett meg.

Csak azt súgtad:
Mindörökre...
Csak a szívem
Törted össze.







AZ ELSŐ VERS


Tóth Pali verset írt. A versben
Lángolt a forró érzelem.
Csillag, virág volt benne bőven
S a címe ez volt: Édesem.
Sötét képek, bús lángolások
Viharzottak a versen át -
Tóth Pali verset írt. A nagy hír
Fölverte a főiskolát.

Bonckés alá vette a verset
Az önképzőkör csakhamar.
Kisült róla - minek tagadjam? -
Hogy értelmetlen hangzavar.
Sehol egy rím, sehol egy metszet,
Egy eszme, vagy egy hangulat...
Kétszáz diák és nyolc tanár
Mind egy szegény költőn mulat.

Szegény kis vers! Bizony, szomorú
Csillagzat alatt született
Megjelent a helybeli lapban
Egy szerkesztői üzenet.
És az üzenet hangja sértő
És bántó vala módfelett:
,,T. P. úr! Az Istenre kérjük
Ne írjon többé verseket."

Odaát, a lányiskolában
Nagy titokban, kis asztalán
Szétteríti Tóth Pali versét
Egy piruló, kékszemű lány.
Olvassa... elolvassa százszor,
Könnycsepp csillan meg a szemén
S azt suttogja: Ez a világon
A leggyönyörűbb költemény...







ELŰZHETSZ, ÉDES


Elűzhetsz édes, megtagadhatsz,
Szép csöndesen megyek odább.
Nem ostromollak könnyeimmel,
Ajkamról nem fog érni vád.

Ám belőlem valami mégis
Követni fog egy életen -
Az én szomorú, az én keserves,
Az én szerelmes énekem .

. . . És ha majd mindkettőnket egykor
A sírnak örök éje föd
S a temetőre szemfedőként
Leszáll az őszi nedves köd.

Megcsendül majd fölötted újra
Bús, csillagtalan éjeken
Az én szomorú, az én keserves,
Az én szerelmes énekem.







ELVÁLÁS


Hagyd a csókot, a suttogást.
Hidd el, csak fáj most nekem ez,
Emeld föl bátran a fejed,
Nézz rám. Úgy-e már nem szeretsz?

Míg oda voltam, belopózott
A lelkedbe valaki más.
Szívedbe látok. Ne tagadd,
De ne félj. Hisz' nem vagy hibás.

Én is másnak a kebeléről
Szakítottalak el, tudom,
Ifjú vagy, szép vagy. Miért is jönnél
Velem a megszokott úton.

Az emlékek ne bántsanak.
Semmire sem emlékezem,
Nem vagy külömb a többinél.
Látom. De ez a végzetem . . .

Csókolj meg. Így. Ahogyan szoktad
Hunyd le még csodás kék szemed . . .
S most búcsúzzunk fölemelt fővel,
Őszinte szóval. Ég veled.










1915 JANUÁR

Linsingen:


Nohát - ilyet sohase láttam.
Kik ezek a golyók záporában?
Jégzajlásban, hóförgetegben
Törnek előre rendületlen.
Egyforma kedvvel, ma mint holnap
Csak verekednek és csak dalolnak.
Mi az a mámor
Ami setét szemükbe lángol?
A föld szíve szinte megdobban
Itt, a kárpáti havasokban -
Soha ilyen vad bátorságot
Ilyen nemes, szent haragot,
Kik ezek? Ördögök?
Kik ezek? Istenek?

Szurmay: Magyarok.







ÉDES APÁM


Egy vén katonáról mondok mesét nektek,
Ki most tőlem távol.
Egy vén katonáról, egy öreg huszárról,
Az édes apámról.

Hej, délceg vitéz volt. Kis gyermekkoromba
- Emlékezem rája, -
Büszkélkedve néztem, amikor fölpattant
Jó Rigó lovára.

Büszkélkedve néztem s gyermekszívem mélyén
Színes ábránd támadt:
Huszár leszek én is, méltó követője
Az édes apámnak!

...Katona se lettem, sőt verselni kezdtem
Álmokért hevülve.
Dohogott az öreg, mire vetemedett,
Nemhogy lóra ülne.

Nemhogy huszár lenne, mint az édes apja,
Ugyan hogy nem átall
Foglalkozni azzal a sok léhasággal,
A versfaragással.

...De mikor megjelent egy-egy költeményem,
Ha senki se látta,
Csillogó szemekkel, reszkető kezekkel
A lapból kivágta.

Olvasta, olvasta, tán könnye is perdült
A fakó papírra,
S megmutatta titkon egy-egy ismerősnek:
Az a ,,kölyök" írta...







ÉJSZAKA


Éjszaka. Homály borong a szobámban.
Perczeg a lámpa. Végre kiég.
Szívem, - te szegény, te bolond, dobogó szív
Meddig fogsz érzeni, vérzeni még?

Mért nem hamvad ki a láng, amely éget,
Mint a hogy a lámpa lángja kiég?
Hiszen a szőke leány, a ki végett
Kínlódva dobogsz, sohse lesz a tiéd!







AZ ÉJSZAKÁBAN


Lázban reszketve, halott halaványan
Gondolok álmodott, sejtett csókra
Az éjszakában.

Nyughatlan, rajongó szívemre szállnak
Forró, sohase teljesülő vágyak
Az éjszakában.

Köröttem csönd, ijesztő némaság van -
S én dalt hallok s szívet dobogni érzek
Az éjszakában.







ÉNEK A SZEPESSÉGRŐL


Füstös-mohos óratorony.
Platánok az utcasoron.
Boltívek az út felett.
Nyájas derü, halk szivesség:
Ez a szép, magyar Szepesség,
Hogy az Isten áldja meg!

Szíve olyan, mint a vidék:
A hegyet hó teriti még
S tátrai szél rezgi át.
De a lankás-kékes völgyben
Pompáznak a lombok zölden
S tarkán nyilik a virág.

Öreg lantom ujra csendül
Boldogságrul, szerelemrül,
Régen álmodott rege.
Vén Biedermeyer-szobákba
Föllobogó szivek álma,
Drága virágünnepe.

Öreg lantos deres fővel
Ide vágyik, ide jő el,
Lelkét emlék rezgi át,
S tudom, hogy e pillanatban
Ott jár véle meghatottan
Sok vén szepesi diák.

Szőke lányok, barna médik
Zsörtölődő öreg nénik,
Csupa mosoly, szeretet,
Nyájas derü, halk szivesség:
Ez a szép magyar Szepesség,
Hogy az Isten áldja meg!







A FAKIR


A sietségnél jobban szeretem
A lassan-járást, s inkább mégis állok
Vagy leülök és semmitsem csinálok.
De minek üljek, hogyha fekhetem.

Elnyujtózom. És hogyha jönnek álmok,
Az álmokat is messze kergetem,
Mert álomtalan álom kell nekem,
A semmiségben mindent föltalálok.

Nincs a földön nagyobb kincs, mint a Nincsen
S ki előre néz, vissza mért tekintsen,
Ha rá a végnek végtelenje vár?

A küzködésnél jobb az ámulás,
A születésnél jobb az elmulás
S az életben a legszebb a halál.







FÉNYSUGÁR AZ ÉJBEN


Visszanézek a házatokra még,
Világos folt a sötét éjszakában -
Csönd van. Az ablakodban lámpa ég.

Vad felhők szállnak tolongva, rohanva -
Kocsim befúródik az éjszakába.
Az éjszakába. A bizonytalanba.

Át a sötéten még felém ragyog
Szemed, a jóságos, a megbocsájtó -
Nem látok abban mást, csak bánatot.

S a szívem gyötrő önvád lepi meg:
Mért keresztezem én a csöndes utad?
Miért rabolom én meg a hited?

Mért súgom a füledbe, hogy imádlak?
Én, - tétova, bús, lázas embere
Egy hiu, lármás, idegen világnak?

Szavam hazugság. A szerelmem átok.
Megtagadom amire esküszöm
És eldobom a letépett virágot.

Ma mámorosan borulok elébed
Holnap kaczagok, - elfelejtelek
S másvalakit sodor elém az Élet!

Ott élek hol örök izgalom ég!
S te itt. Bokrok közt. Templom közelében.
Visszanézek a házatokra még...

És aggódva, reszketve , féltve, áldva
Ragyog, sugárzik messziről felém
A fényes sáv a sötét éjszakába.







HAJDAN...


Hajdan, ha jött szines alkonyat
S végigderengett a vizek felett,
Virággal ékitvén a lantomat
Dobogó szivvel daloltam neked.

S a lemenő nap sugárözönében
Hol kék virágtól himes volt a part,
A mohos, vörös sziklafal tövében
Behunyt szemekkel hallgatád a dalt.

Vége van. Egy hur megpattant a lanton.
Fonnyadt virágot visz a szél tova.
A régi vágyról ah, a régi hangon
Nem fogok én dalolni már soha.







HAJNALI DAL


Emlékezem rátok szépszemű nők,
Ragyogó, kaczagó, könnyelmű nők,
Muzsika mellett hajlani pírban
Értetek hányszor zokogva sírtam
Ti édes, ti karcsú, gyönyörű nők.

Rabotok voltam egy életen át
Imádtam rajtatok a drága ruhát
Piros szátokon a hazug szókat,
Bolondul hittem a fizetett csóknak
Oh ti édes, karcsú, gyönyörű nők.

Nékem is nyilott egy fehér virág....
Rajta már közönnyel gázoltam át,
Semmit sem értem el, semmit se várok....
De mily gyönyörűséggel emlékezem rátok
Ti édes, ti karcsú gyönyörű nők.







HALDOKLÁS


Az anya szólt:
>Fiam az arcod, forró lázban ég.<
A fiú szólt:
>A haja szőke volt, a szeme kék.<

Az anya szólt:
>Oh, nézz rám, a szivemet ne gyötörd.<
A fiu szólt:
>Hazudott, megcsalt, elhagyott, megölt.<

Az anya szólt:
>Fiam, hát már nem ösmersz én reám?<
A fiú szólt:
>Imádkozz érte, édes, jó anyám.<







HA MEGHALOK . . .


Ha meghalok majd - szinte látom -
Csöndes lesz kis legény tanyám.
Nincs szeretőm, nincs barátom,
Ki könnyet hullatna reám.

És mondják szerte majd a házban
A férfiak s az asszonyok:
Odafönn a padlásszobában
A szegény versiró - halott.

Cikket is irnak rólam itt ott:
Nyomorgott és dalokat irt -
S a szobaasszony majd kisöpri
A sok, telefirkált papirt.

Ahol ösmertek, mondogatják:
No most már megnyugszik szegény.
Hisz annyi dőre vágyat, álmot
Hordott a szive rejtekén.

. . . S a lány, akihez eldaloltam
Annyi jorró, szerelmi dalt,
Egy pillanatra elmélázik
Sőt, talán még jöl is sóhajt.

A koporsóm után se jön majd
Senki búsongva, könnyezőn,
Ha csak nem néhány fejcsóváló -
Hoppon maradt hitelezőm.

Valaki fog sajnálni mégis -
Az én hűséges kis kutyám,
Érzi szegény majd, hogy még rosszabb -
Sorja lesz neki ezután.







A HOSSZÚ ASZTAL EGYIK VÉGÉN . . .


A hosszú asztal egyik végén
Vidám dalt húzott a cigány.
Fejecskéjét meg-meg bólintva
Úgy merengett a muzsikán.
Oly vidám volt körötte minden,
Hangulattal a lég tele
És mégcsak hogy felém se tévedt
Édes szelíd tekintete.

A hosszú asztal másik végén
Jóval gyöngébb a lámpafény.
Mindenki által elhagyatva
Ott ültem egymagamban én.
A víg, szerelmes, játszi nóta
Búbánatról beszélt nekem
S egy régóta szőtt édes álmot
Temetni kezdtem csöndesen...







IDEGEN SÍR


Bedőlt kis sírhalom... tenger virág rajta.
Nyíló sok virágot öregasszony hordja.
Egy jó öregasszony minden este-reggel,
Fohászkodó szóval, ájtatos lélekkel.

"Kinek hordja néni ezt a sok virágot?
A legkedvesebbje hideg sírba szállott?
Talán a férjének, fiának a sírja,
Hogy így ápolgatja elgondozza sírva?
Kinek adták ezt a korhadt kis keresztet?"

Szól az öregasszony a hangja is reszket:
"Nem tudom, nem tudom, hogy kinek a sírja,
Vén már a keresztje név nincsen rá írva,
Ami volt, az idő mind lehordta róla..."

"Miért ápolja hát ilyen féltve, óva?"
Valamikor hajdan, valamikor régen
Volt egy szép, volt egy jó, derék fiam nékem.
És elvitték messze idegen országba,
Idegen országba nagy háborúságba
Buzgón imádkoztam napról-napra érte
Idegen országból nem jött haza többet.
A vére pirosra festette a földet,
Bús trombita-szóval ott el is temették,
Messze más hazában hideg sírba tették.
Hátha ott valaki nagy messzi országba
Virágokat ültet jeltelen sírjára.
Hátha valakinek a résztvevő könnye
Hull ott is, arra a drága, szent göröngyre
S ápolgatják, úgy, mint én ezt a sírt itten...
Áldja meg a porát a jóságos Isten."







IDYLL


Liza kisasszony szöghajába
Tűzött egykor virágokat,
És udvarolt egy ifjú néki,
Egy hajporos, finom lovag.
De a papa . . . meg a rokonság . . .
- Egyhangú apró kis regény,
Szóval: Lizából vén leány lett.
S a János úrból agglegény.

Találkoznak a széles utczán,
János lovag bókol, köszön.
Tovatipegnek, lépegetnek,
A léptük koppan a kövön.
Liza kisasszony ósdi, csipkés
Mantilleja a szélben lobog,
János úron lapos czilinder
S a kezében ébenfa bot.

A gyerek valamennyi vásott
- Nevetik a két öreget.
János lovag a botját fogja:
Lurkók, gyertek csak közelebb !
Liza kisasszony csillapítja:
Most ne lennének pajkosok ?
S a tollas legyezőn keresztül
A gyerekhadra mosolyog.

A ligetben, az öreg fák közt,
Törött, mohos tölgyfapadon
János úr a Himfyből olvas -
A párja ül hallgatagon.
S midőn az est bíborpalástja
A nagy fák közé bevonul,
Liza kisasszony jojszakát mond
S mélyen meghajlik János úr.

Egy nap János úr elmaradt.
Másnap szintén. S harmadnap este
Liza kisasszony a lakásán
- Oh, egek ura ! - felkereste.
Száraz virággal felékített,
Színes rokokkó kép alatt,
Keskeny, szegényes nyoszolyáján
Épp haldoklott János lovag.

A csipke mantilleon, a ritkás
Fakó csipke-virágokat
Áldó, tétova két kezével
Megérinti János lovag.
A ligetben, az öreg fák közt
Ragyogva fölbukkan a hold
S első-utolsó, hosszú csókban
Az ajkuk végre összeforrt.







JÓ VOLNA MÉG EGYSZER...


Jó volna még egyszer
Kisdiáknak lenni,
Miskolcon, Kassán át
Szepességre menni.
Diákkamarában
Álmodozni ébren
Cicerót, Tacitust
Leégetni szépen
Az első vallomást
Elrebegni halkan,
Mindent eldalolni
Egy most támadt dalban.

Jó volna még egyszer
Búsan útra kelni
"Ballag már..." vasútnál
Halkan énekelni.
Betyárbútor-faláda
Befér minden holmi
Szőke kis cipzer-lányt
Sirva megcsókolni
Jó volna még egyszer!

Jó volna még egyszer
- Se gond, se baj semmi -
Ifjú nótás kedvvel
Kolozsvárra menni.
Vén színházban meghallgatni
Vén Szentgyörgyi bátyát.
Juratus év. Egyetem,
Új hely, új barátság!
Mátyás-szobor körül
Ott járni, kereken
Elhinni a legszebb
Szót, azt, hogy: szeretem.
Pongrác Lajit, Csikait
Hallgatni mélázón
(Jön Fráter Lóránd ur
Jön Szamosújvárról,
Hogy este nótázzon).
Jogi könyvek fedelére
Csengő rímet róni,
Házsongárdnak tetejébe
Kislányt megcsókolni
Jó volna még egyszer
Nóta, virág, álom,
Minden ami szép volt
Kincses Kolozsváron

Jó volna még egyszer
Elmenni ragyogva
A csodavárosba
A magyar Pozsonyba.
Virágok völgyéből
Hozni a virágot,
Egy gyönyörű leánynak,
Akit úgy imádok!
Kékes esthomályban
Lámpa fénye mellett
(Künn a Dunán tutajosok
Magyar nótát énelkelnek).
Mihály-kapu öreg
Boltivei alatt.
Jó vón tudni, hogy ő
A jobbomon halad.
Megkérem: örökre
Mellettem maradjon
Könny van a szemében -
Azt mondja: menyasszony.
Hej, szép könnyes bánat,
Szenvedés, virágos -
Hej gyönyörü multam -
Drága Pozsony város!

Jó volna még egyszer
Csillogó szemekkel
Szép levelet irni,
Ha a tündér multat
Mesékbe fakultat
Vissza tudnám hivni.
Jó volna csak egyszer,
Ha valóra válna
Vén fiu szívének
Szivárványos álma.
Jó volna még egyszer -
Nem kéne más semmi,
Csak még egyszer irni,
Még egyszer izenni,
Mégegyszer mondani
Halkan érzéstelten
Mint az imádságot:
Édesanyám, lelkem!...







JÓZANSÁG


Ugy, csak hazudd a könyeket!
Majd én hazudom a mosolygást
Mig szivem mélyén könyezek -
Csak csaljuk egymást, csaljuk, folyvást.

Fogsz te azon kaczagni még,
Hogy most a könyed árja folyt
S én meg fogom siratni még
Százszor - tudom - ezt a mosolyt.







KATONATEMETÉS


Egy katona meghalt. Jó fiú volt szegény.
Jókedvű, mulatós, víg falusi legény.
Dalos volt a kedve, dalos volt az ajka,
Meghalt... a szenvedés meg se látszott rajta.

A kapitány úrhoz özvegy asszony megyen,
Most jött falujából nagy, ponyvás szekeren.
Meghalt a gyermekem... adják vissza nékem
Hadd nyugodjék otthon, a szülőföldjében.

Szólt a kapitány úr: ,,Mért vinné el néni?
Szebb temetése lesz itt minálunk néki.
Ékesen, díszesen kivonul a század,
Szép a temetése a magyar huszárnak.

Bús katonazene lesz a siratója,
Meghajlik az ezred büszke lobogója,
Koszorút is tesznek fejfa tetejébe,
A magyar huszárnak szép a temetése."

Öreg asszony felel s megreszket a hangja:
,,Ismerősebb néki a falunk harangja.
Jobban megsajnálják, jobban megsiratják,
Még a temetőt is ismerősök lakják.

Koszorút is kap majd mezei virágból,
Könnyet is egy kedves, szőke kis leánytól.
Tudom azt a könnyet ott lenn is megérzi
S édesebb lesz akkor a nyugovás néki."







A KIS KADÉT


Szerelmes volt a kis kadét
Szerelmes volt szegény - nagyon.
Gyakran felejté ott szemét
Az átellenes ablakon.

És egyszer éjjeli zenét
Ablak alatt amint adott,
Elmulasztá a kis kadét
Az éjjeli gyakorlatot.

Rögtön raportra rendelék
S kiált az ezredes nagyot:
,,Miért mulasztá el, kadét,
Az éjjeli gyakorlatot?"

Felelt a kedves kis kadét
S a hangja meg-megremegett;
,,Ezredes úr, már rég, de rég
Egy szőke kis lányt szeretek.

Az irodával vis-á-vis
Egy virágos kis ablakon,
Ottan szokott kihajlani
Az én szép, szőke angyalom.

Ha ezredes úr elmegyen,
Már én azonnal ott vagyok
S nézem hosszan, szerelmesen
Az átellenes ablakot.

Húzattam tegnap éjjelen
S könnyeztem hozzá, óh nagyon...
Ezért nem voltam én jelen
Az éjjeli gyakorlaton."

És meglepé az ezredest
Egy édes emlék, régi dal,
Eszébe jut sok kedves est.
Ő is volt egyszer fiatal.

Hány éve már... tudj' azt az ég,
- Tűnődik édes álmokon -
Igen, volt ő is kis kadét,
Szerelmes volt ő is nagyon.

Hogy megfútták a trombitát
S a svadron büszkén elhaladt,
Meg-megtáncoltató lovát
Egy zöldzsalus ablak alatt.

S egy zöldzsalus ablak alatt
Szerenádot ő is adott...
Ő is mulasztott e miatt
Sok éjjeli gyakorlatot.

S büntetni kell ilyesmiért,
A regula kívánja ezt.
Remegve áll a kis kadét
Szólni hallja az ezredest.

Az őrnek szól rosszkedvűen:
,,A kadét büntetést kapott,
Elmulasztá könnyelműen
Az éjjeli gyakorlatot.

És lecsukhatják már ma őt,
Kap három éjet és napot!
...Csukják az irodába őt
S hagyják nyitva az ablakot!"







LEGENDA


Nagypéntek volt. Tavasz. Az ágon
Szép virággá bomlott a bimbó.
Csöndesség ült a nagy világon,
Áhitatos, elandalitó.
Imakönyvvel, kettős sorokba
Haladt egy ifju lánycsapat.
Mély, ünnepélyes hangulat
Nehezedett a kis városra.
A templom ajtaja kitárva.
A gyász sötétlő szövetén
Átcsillogott a gyertyafény -
Harang nem kondult est-imára.
Üvegkoporsójában, áldó
Kezein tátongó sebekkel,
Szeliden lecsukott szemekkel
Fekszik a Megváltó.
Künn a napfény küzd a homálylyal.
A szines ablakokon által
Százféle sugárkévét szór a
Félhomályban imádkozókra.
A kis város apraja-nagyja
Ma ájtatosan ide járul,
Buzgó fohász tör a magasba
A hivő lelkek ajakárul.
Szürke felhőkben száll a tömjén.
A templom áhitatos csöndjén
Áttör a csengettyű szava
És a nyomában halk ima,
A vigasztaló, az egyetlen:
Mi atyánk, ki vagy a menyekben...

Az alkonyat estébe olvad,
Hazatér az imádkozó had
Megkönnyebbülten, csöndesen.
A gyertyákat lassan kioltják,
Fonnyadni kezdenek a rózsák
S amoda lenn a völgyeken
Hüs esti szél kibontja szárnyát...
A templom ajtaját bezárják.
Nyugaton még az ég világos -
De már az ódon szürke város
Lámpái sorra gyulanak.
Némán, komoran, hallgatag
Borul a csönd a nagy templomra.

Kendőjét kebelén összevonva,
A széltől lebegő ruhába
A vadgesztenyefák alatt
Közelg egy karcsu lány alak.
A csipkeverő Marikája:
Támolyog a templomajtóig,
Keze imára kulcsolódik
S könytelen sirásba kitörve
Leroskad a hideg lépcsőre:

"Uram, szenvedő Jézusom,
Én nagyot vétettem, tudom.
Nem én vagyok a bünös...hidd meg.
Te láttad...kisértésbe vittek.
Oly bóditó ez a tavasz,
Oly szép, oly sugaras.
A réten sok-sok virág nyit,
Az égen csillagfény világit.
Az ember lelke oly nehéz lesz
És a csók...a csók olyan édes.
Az erdőn jártam...átkaroltak,
Csókkal zárták le a szemem.
Mit tudtam én, mit hoz a holnap?
Átengedtem magam a csóknak
Bolondosan, szerelmesen.
Óh én szenvedő Krisztusom
Tudom mi vár rám itt, tudom.
Öreg szülém keserves könye,
A gunynak, szitoknak özönje.
Nincs helyem templomodban sem -
Virágaim a porba hulltak
És elsirathatom a multat
Egy hosszu emberéleten.
Uram, én nem vagyok hibás,
A szivem vitt rá, senki más,
A szavam esdekelt, sóhajtott,
De a szivem karjába hajtott...
Itt, néma templomod előtt
Mer csak fohászt rebegni ajkam,
Az elkárhozót, szenvedőt
Óh szándd meg! könyörülj meg rajtam!"

S im...a templom ajtója nyilik,
Fényesség támad a szent sírig.
Szelid mosolylyal, szótlanul
Lebegve közelg az Úr.
Minthogyha csak a légbe járna,
Sugárból szőve a ruhája,
A feje körül fényözön,
Megáll a templomküszöbön
S halk ige kél az ajakán:
"Ne rettenj meg szegény leány,
Minden vétked a szerelem.
A szivednek vagy a martirja
És bünöd nincs másutt fölirva
Csupán a rózsalevelen" - -

A sápadt leányt kézen fogja
És bevezeti a templomba. - - -

Odabenn ragyog minden immár,
Tűz fényben uszik mind a csillár.
Ilyen fényt nem látott soha
Ez a vén templom...tétován
Halad az Úr után a lány
S im bugni kezd az orgona.
Köröttük felhő gomolyog,
Ezer kis angyal mosolyog.
Az Úr jobbjával fölmutat,
Csillagfény jelzi az utat...
Lép a lány virágról-virágra,
Mosolyog...a karját kitárja.
Leomló fürtjei körül
Valami csodás fény derül,
Az arczán szent öröm sugárzik -
Kettéhasad a templomkárpit
S ő lebeg, lebeg fölfelé
A kavargó felhők fölé...

...Másnap, midőn a templomot
Reggel miséhez kitárták
A szent sirnál halva találták
A csipkeverő Marikáját.







LEVÉL


>Édes fiam, hogy érezed magad?
Nem hagyta még el szívedet a hit?
Nem vagy beteg ? Van-e meleg szobád?
Nem csaltak-é meg fényes álmaid?
Miért nem írsz, ha pár rövidke sort is?
Aggódva lessük itt mindannyian -
Hideg a tél, metsző a levegője,
Vigyázz magadra édes kis fiam <

>Apád egy kissé gyönge, beleges,
A régi bajt még nem heverte ki.
Ha rólad van szó, mindég mosolyog,
Te vagy a legfőbb öröme neki.
Ha jön egy versed, elolvassa százszor
A nővérednek uj ruhája van,
Tudod, nagy újság az ilyesmi nálunk -
Vigyázz a pénzre, édes kis fiam.<

>Egymás között ugy elemlegetünk,
Kivált ha jő a hűvös este szárnya.
Mit csinál Imre ? Van-e most neki
Meleg szobája, meleg vacsorája.
Ilyenkor aztán elborong a lelkünk
S terád emlékszünk hosszan, szótalan . . .
Megyek feküdni . . . imádkozni érted . . .
Isten megáldjon, édes kis fiam.<




-





LÍRA


Az illatos kis selyemkendőt,
Míg kacagott a bálterem,
Ott hordoztam, némán, kesergőn,
Szomorú, büszke szívemen.

Az illatos kis selyemkendőt,
Mely az én gyászom fátyola,
Itt esküszöm, bizonyos célra
Én nem használom, nem, soha!

1907







LYRA I-III.

I.

Terjeng az alkonyi ború,
Sugár tűz át a könnyű függönyön -
Fáradt vagyok és szomorú.

A czéltalan, mindennapi robot
Úgy kimerített ma, akárcsak tegnap,
De már nem lázongok, nem zokogok.

Oh, hogy unom e régi képeket,
A zongorát, a mindig lecsukottat. . .
Tudtam egykor rajt' sok víg éneket.

A falon száradt babérkoszorú . . .
Már felé kúszik, homályba takarja
Ez a terjengő alkonyi ború.

Nincs senki, a ki szóljon hozzám,
Magam vagyok, oly igen egyedül
Néhány dal kisér, néhány emlék-foszlány.

És hirtelen, szomorún, önfeledten,
Egy asszony mosolyára gondolok.

Oh, hogy szerettem !

II.

Haldokló szirmokra irtam
Az én szivem történetét,
A szél fölkapta és vitte,
Ragadta szerteszét.

A szirmok lehulltak, oda borultak
A lábaid elébe,
Fehér czipőcskéd rájuk tapodott . . .
S nem vetted észre !

III.

Vendégség van tinálatok,
Csupa vígság a házatok.
Lenn járok az utczasorba -
Lehallik egy öreg nóta.

Ezt a nótát én daloltam,
A mikor még boldog voltam,
Néked irtam, rólad irtam -
A lelkemet belesírtam.

Hejh, csak ép ezt ne dalolnád.
Ezt a szegény öreg nótát,
Tán a könnyem se omolna
Ide lenn az utczasorba.







LYRA...


1.

Egy ifju bolyong a hegyek magasán.
Kezében a lantja -
lépve a hur,
Várja hogy eljő -
S szótalanul
Kebelére borul
A lány, az édes, a kékszemű lány.

Pedig a lány csapodár, valahány.
Mindenik csókja egy
Könybe kerül,
Ölel és elhágy
Hűtelenül -
S szüntelenül
Várja az ifju a hegy magasán.

2.

Dús hajfonat, lebontva szépen.
Szőke fej, mely a vállamhoz tapad,
Csodás, rejtelmes, tiszta kék szem,
Amely lezárul csókjaim alatt.

Sziv, mely a leghűbb, arcz, a legszebb,
Ajak, amelyen elhalkul a szó,
Kis kéz, melg az enyémbe reszket . . .
Van-e boldogság ehhez fogható?


3.

Mikor ajakadról
Elröppent az eskü,
Nem hallotta senki, csak a fehér szegfű,
Csak a piros szegfű.

Ha tavaszszal újra
Kivirit a kerted,
Milyen arczczal mégy el fehér szegfű mellett,
Piros szegfű mellett ?

4.

Kifáradtam a küzdelembe,
Lépésem lassú, roskatag.
Az érzés, mely hevité lelkem,
Az ábránd, melyről énekeltem
S a vágy - valahol elmaradt.

Nyit még virág, süt még a napfény,
De dal szivemben nem fakad.
Te is csak néha jutsz eszembe . . .
Kifáradtam a küzdelembe,
Lépésem lassú, roskatag.

5.

Még nemrég zokogtam -
Már csak könyezek.
A dal egyre halkabb,
Egyre csöndesebb.

A dal egyre halkabb,
Egyre szomorúbb,
Valakinek kötik már a
Mirtuszkoszorut . . .







LYRA


1.

Hajdan, ha jött a színes alkonyat,
S végigderengett a vizek felett,
Virággal ékítvén a lantomat
Dobogó szívvel daloltam neked.

S a lemenő nap sugárözönében
Hol kék virágtól színes volt a part,
A mohos, vörös sziklafal tövében
Behunyt szemekkel hallgatád a dalt.

Vége van. Egy húr megpattant a lanton,
Fonnyadt virágot visz a szél tova.
A régi vágyról ah, a régi hangon
Nem tudok már dalolni én soha.

2.

Dús hajadban
Fehér rózsa,
Úgy vittek a
Kézfogóra.

Összeadtak,
Megeskettek,
Csak a hangod
Remegett meg.

Csak azt súgtad:
Mindörökre .. .
Csak a szívem
Törted össze.

3.

>Túl a hegyen van a fény, van a pompa,
Itt hiú az álom, ott szép a valóság.
Oh jer oda . . .. elviszlek én a karomba,
Hidd el, nekünk ott is teremnek a rózsák.<

>Túl a hegyen zajos, lázas az élet,
Elvész a dal ott, el a hű szerelem,
Itt vágyom örökre bolyongani véled
A völgybe lenn s fönn a sötét hegyeken.<

4.

Nem hat el ide a város zajából
Semmi, de semmi. .
Újság az is, ha fecske száll tetőnkre
Itt megpihenni.

Újság az is, ha nyitni kezd a jázmin
S köd ül a rét felett,
De legnagyobb újság az, hogyha néha
Te írsz egy levelet...

5.

Ah, nem az fáj, hogy csalódtam tebenned,
Hogy hazug volt a csók, a szerelem.
A szívem most még bárhogy is vonaglik,
Érzem, hogy nemsoká kiheverem.

Tovább megyek és fölveszem a harczot,
És nem kereslek majd minden virágban.
Elmosódott bús álom lesz az arczod
S a két szemed, amelyet úgy imádtam.

Csak az bánt, hogy ezután engem is majd
A kétkedés nagy éjjele fogad
S hogy véled együtt el kell majd temetni
Ezernyi színes, boldog álmomat.









LYRA


1.

Rácsókoltam egy hervadó virágra
Az éri hangtalan vallomásomat.
Borús szerelmem, nyitó rózsaszálam
Ezt a virágot oh fogadd, fogadd.

Van egy kis csontfedelű imakönyved,
Benne a szent szűz képe . . . oda tedd :
Úgy sem volt még e szótlan vallomásnál
Imádság soha tisztább, soha szebb.

2.

Te víg vagy s téged mindenki szeret,
Én bús vagyok és elhagyott.
Te csak a boldogságot ismered,
Én csak a bánatot.

Kaczagva mulatsz te a bálokon,
Én szűk szobának vagyok bús lakója, -
Őrültség az, hogy rólad álmodom.
De nem tehetek róla.

3.

Van egy kis kékruhás leány,
Akinek a szeme sötét.
Ezer tavasz lehelte rá
Minden báját, költészetét.

Olyan törékeny és fehér
Mint az oltár fölött a kép,
Bólint felé minden virág
Amerre jár, amerre lép.

Kérditek, hogy mi a bajom ?
Mért hogy szemem könnyektől ég ?
- Mert van egy kékruhás leány,
Akinek a szeme sötét .. .

4.

Nem akarlak én a karomba zárni
S csókolni szenvedélylyel ajkadat,
Csak igy kívánlak messziről imádni,
Ilyen csöndesen, ilyen hallgatag.

Ne csapjon meg a szenvedély lehe,
Ne tudd meg még: a mámor mit jelent -
Maradj az álmok halvány gyermeke,
Maradj tovább is ilyen tiszta, szent.

5.

Megálltam ott, hol rózsák nyillanak még,
A parton, melyet a víz árja mos.
Ha most a lábaidhoz borulhatnék
Te hü, te jó, te szent, te bánatos !

És fölnézhetnék hozzád esdve, óva,
Hozzád, ki maga vagy a tisztaság ! . .
Alkonyat. Mély csönd. A szél messze szórja
A hervadó virágok illatát.

6.

Mikor elváltam tőled, alkonyult már.
Átreszketett a völgyön a tavasz.
Szemedbe néztem, vállamra borultál...
Nem az volt a mi végbúcsúnk, nem az.

Most ősz van .. . A mezőkön őszi sejtés,
Csillog a dér a hulló levelen . . .
Ez a mi búcsúnk, ez a bús felejtés,
Ez a bánatos, múló szerelem.

7.

A szenvedélyből, szenvedésből
Immár egy szikra sem maradt.
A láng, mely hevíté titokban
Éveken át lelkem - kilobbant,
Kihamvasztá egy pillanat.

Egy pillanat. .. bús józanságát
Helyre nem hozza semmi már .. .
Azt mondják: végre észretértem,
Azt hiszik: szép, nyugodt az éltem . . .
S csak én tudom milyen sivár.







MÁMOR


Szomorú városban sötétszemű asszony -
Meséljetek róla.

Nyit-é a hajában rózsa, fehér rózsa?
Beszéljetek róla.

Gyönggyel varrott övét megbontja, megoldja?
Meséljetek róla.

Mondjatok el mindent. Tépjétek a lelkem -
Illessétek váddal gyönyörű habtestét,
Szidjátok a lelkét. Gondoljatok engem!

Mondjátok hazugnak, bűnökbe esettnek.
Kinek a csókjáért arannyal fizetnek
És hittel fizetnek. És hittel fizetnek.

Aztán mondjátok meg, merre ment, hova tért...
Hadd csókoljam föl ott a port,
Hová a lába ért...







MESE


Volt egyszer egy ember
Egy megtépett ember.
Szeretett egy asszonyt
Égő szerelemmel.
Gyanakodott rája
Aggódva vigyázta,
Föllobogó szemmel . . .
Volt egyszer egy ember.

Gyötörte, zaklatta
Kín volt a szerelme
Fakgatta, hogy hű-e ?
Kételkedett benne
Nem tehetett róla
Hiszen oly aggódva
Oly nagy szerelemmel
Szerette az ember.

Az asszony nevetett
Azután meg sírt is.
Megpróbálta úgy is,
Megpróbálta így is -
Csak vergődtek búsan
Örökös borúban
A kékszemű asszony
S a szomorú ember.

Talán most ölelik,
Talán most csókolják.
Eh, ha halált hoz is,
Jobb a bizonyosság
Oh, a csókos szájja -
Más is megkívánja . . .
Csalfa minden asszony,
Hát még ez az asszony !

S kezdődik a mese:
Aranyos ruhába
Egy parányi tündér
Kaczag a szobába :
>Felhőlovon jöttem
Napsugár a kengyel. . .
Eljöttem tehozzád
Te szomorú ember.<

>Falakon sétálok.
Kulcslyukon becsúszok.
Meglesem a titkon
Lopva adott csókot.
Megszántalak téged,
S ím, megmondom neked,
Hol jár most az asszony
A kékszemű asszony.<

Ijedt borzalommal,
Szörnyű félelemmel
Lecsapott öklével
A szomorú ember.
Elterült a tündér
Elnémult az ajka,
Az az áruló szó
Nem lebbent el rajta.

Jött haza az asszony,
Várta még az ember.
A szomorú ember
Izzó gyötrelemmel.
Merre voltál, merre ?
>Erre voltam, erre . . . <
Hazudott az asszony
Mosolygott az ember.

És tovább kérdezte
Kínozta, ríkatta.
Gondolatát leste,
Álmait firtatta.
Tovább élt mellette
Gyáván behunyt szemmel
A szerelmes ember,
A szomorú ember.







MODERN ESKÜVŐ


Sáppadt a menyasszony. Haragos daccal
Még a másiknak a csókjára gondol.
Hosszú a szertartás. Fáradt a férfi -
Nem tud hová lenni az unalomtól.

A férfi szíve már régen kiégett -
Kiélt pénzsóvár, üres léha ember -
A lány szivében titkolt szenvédelyek
Szeret valakit bűnös szerelemmel.

S az orgona búg. A zsolozsma száll.
Napfény ömlik el a Maria-képen -
A pap imát mond s összeadja őket
Az isten szent nevében ...







OH, HOGY IRIGYELLEK...


Oh, hogy irigyellek én titeket
Koldustanyák vidám királyai,
Akiket csak egy álom hiteget -
A tündöklő magasba szállani.

Az csak az élet, a ti éltetek...!
Lepkeszárnyalós nem nehéz robot.
Rongyosak vagytok, avagy éhesek?
Mindegy. - Ti vagytok csak a boldogok.

Nincs gond, amely lenyűgöz és leköt.
Szabadok vagytok. Ma itt, holnap ott.
Nem föd bé ez a nyirkos, szürke köd -
Hisz minden fény fölöttetek ragyog.

A köny, amely pillátokon fakad
Lelketek mélyén dalba ömlik folyvást.
Könyetek ezer új könyet fakaszt,
S a jókedvetek jókedvű mosolygást.

A ti mosolytok, a ti vergődéstek
Kincs, - mert édes dalokat ád nekünk -
Adósaitok vagyunk mind tinéktek,
Adósok, akik nem fizethetünk.

...Az én lelkemben csak szomoruság van.
Az én lelkem fárasztó robot.
Oh, hogyha egyszer én is vigan, bátran
Megragadhatnám a vándorbotot!

Ha letépve a lánczokat magamról
Lehetnék vidám, koldus és szabad,
S járnék dalolva, mig az ócska lanton
Az utolsó zengő húr megszakad...!







OTTHON


A nagy téren ott az öreg templom.
Körötte a vadgesztenyefák.
A vén harang is a régi hangon
Kongatja az Ave Mariát.
A templomtér csak olyan mint régen.
Olyan kihalt, olyan néptelen.
A vén, félkaru gesztenyeárus
Ott áll még az utcaszögleten.

Az utczákon most is azok járnak,
Akik egykoron, három év előtt.
Nagy csoportban most is erre jönnek
Hat órakor a csipkeverők.
Az utszélen garmadába hordták
A csillogó gránátköveket...
Bizony itten minden csak a régi,
Épp hogy három évvel öregebb.

Eljutok egy keskeny sárga házhoz,
Ahol egyszer lakott egy leány.
Lefüggönyözött, három keskeny ablak
Szomoruan tekint vissza rám.
Szinte várom, hogy mint egykor...akkor
Kinyissák az egyik ablakot...
Azután az eszembe jut minden
S szép csöndesen odább ballagok.







ÖNVÁD


Tépd meg ruhádat. Átkozz meg ezerszer.
Legyen az átkod tűz és kárhozat;
Vesd a szememre minden őrültségem
És minden bűnös hazugságomat!

Sirass meg szívettépő zokogással,
Ahogy még nem sírt megtört szívü lány,
Hogy könnybe boruljon minden szem érted
És váddal és dühvel nézzen én reám.

Vess meg! Kaczagj ki, szilaj kaczagással,
Amely hangos panaszba, jajba ful . . .
Csak így ne nézz rám! Ilyen szomorúan.
Ilyen szelíden. Ilyen szótlanul.







ŐSZI RÓZSA


Temetnek, temetnek, virágot temetnek,
Elhervadt virágját nyiló kikeletnek.
Halvány rózsaszirom, fehér őszi rózsa
Konyult le a sötét, gyászos koporsóba.

Tavaszát élte még s elhervadolt őszre,
Viszik ki, viszik ki széles temetőbe,
Széles temetőnek is a legszélére . . .
A temetőszélen sötét sir ölébe.

Beszélget a szellő sárguló haraszttal -
Huszárok jöttenek az elmúlt tavasszal
Kard az oldalukon, vállukon meg mente,
Mind szép magyar legény, szálas szép levente.

Nyalka huszárkáplár, suttogó a szója,
Hajtott rá, hajlott rá a legszebbik rózsa.
A lány megszerette, az meg hitegette
Elbúcsúzott tőle már ötödnap este:

Isten veled lelkem, szép falusi rózsa,
Válnunk kell hajnali bus trombitaszóra,
Idegen vidékre, mesze megy a század -
Bodrog vize mellől busulok utánnad.

Gyönyörű szép szemed csak eszembe leszen;
Piczi piros ajkad emlékembe veszem,
Ha tengeren túlra, nagymessze vinnének,
Még onnét is, rózsám visszajönnék érted.

Várja a lány, várja . . . minden áldott este
Az országút felé ugy néz, epekedve.
Holnap megjön bizton, szép pej lován titkon,
Éjfélbe, hajnalba csak itt terem, itthon.

Tudom én, várom én akármit is szólnak.
Ha nem jön meg már ma, majd csak megjön holnap,
Ha holnap nem, máskor - őszi hervadáskor, -
Ne mondjátok hogy nem, tudom én azt mástól.

Hervad már, fonnyad már virágos kis kertem.
Nyissa ki a zsalut édes anyám lelkem.
Lássak ki az útra, széles országútra -
Érzi lelkem hogy még boldog leszek újra!

Fehér őszi rózsát tegyenek hajamba,
Fényes, piros klárist szép fehér nyakamra,
Adják rám hószinü uj babos ruhámat
Hadd várjam ünnepi diszben a babámat.

Ottan jön, látom már fuvó paripáját,
Érttem jön, elviszi hűséges babáját.
Hah! a trombitaszó! Legyetek csak csendbe -
Hogy villog a kardja, hogy lobog a mente . . .

Szerte hűlt, szerte száll a levél, falevél,
Szálltában, röptiben mit susog, mit mesél?
Szedjetek leányok fehér őszi rózsát,
S tanuljatok meg egy temetési nótát.

Mert hiszen temetnek, virágot temetnek,
Elhervadt virágját nyiló kikeletnek -
Szomorún kongatják az öreg harangot,
. . . Siratva temetnek egy fehér galambot.







SÓHAJ


Mindennap egy bolondos álmodozással
Egy színes ábránddal leszek szegényebb.
Kimerülök az áldatlan tusában
Sóhajtva látom: küzdelem az élet.

Nehéz munkában, nagy viaskodásban
Szürkül a lelkem, fárad két kezem.
- Az én bús, örömtelen ifjúságom
Utolsó álma: Te vagy édesem...







RÓZSÁK


Az apám rózsát hozott az anyámnak,
Harmat rezeg a rózsalevelén.
Az anyám mosolyog, és szép szemében
Fölsugárzik a régi szerelem.
Visszaálmodják egy perczre a múltat;
Oh, szent szívüknek az emlékezet...
Fiatalok még . . . hisznek és szeretnek,
Bár a hajuk rég meg fehéredett

Elnézem őket titkon, szomorún.
Az életem örömtelen, sivár,
Nincs emlékem, mely boldog, tiszta volna...
Kételkedem . . . nem tudok hinni már.
Vége a dalnak és a szerelemnek,
Szívemben összetépve a remény . . .
Fehér hajú, két jó öreg szülém,
Ti vagytok a poéták és nem én!







RÓZSÁKAT KÖTÖTTEM


Rózsákat kötöttem
Szép, szines csokorba.
Rózsákat tettem egy
Mária szoborra.

Te reád gondoltam
Lelkem, kicsi lányom -
Ez volt az én minden
Minden imádságom.







TÉLI ÁLMOK


Itt járok magamban a hóban, a télben.
A kerten a pusztulás fellege ül.
Merengve, tünődve az álmon, a képen
Járok szomorun, búsan, egyedül.
Mély csend van az uton, csend a lugasban
Nem hajt a virág, nincs lomb, susogó,
Járok szomorun, dideregve s alattam
Zizegve, ropogva besüpped a hó.

Leszáll a szivemre az álom, az emlék.
...Már nincs körülöttem a hósivatag.
Kihajt a virág... Ah, van szerelem még!
És szól a madár is a lombok alatt.
Árnyas, susogó, nyíló ligetekben
Derűl a sugáros, a nappali fény
És járjuk az utakat szent szerelemben
S hiszem: az enyém vagy, örökre enyém.

Ezernyi virágszál nyilt körülöttünk
Ringva bólint mifelénk valahány.
Elröppen a felhő suhanva fölöttünk
Hallod a dalt remegő sohaján?
Napfény a virágot mosolyra fakasztja
Boldog sóhaj hagyja el a kebelem,
Ajkam odatéved barna hajadra,
Ez a tavasz, a gyönyör, a szerelem.

S karom mosolygva, gyönyörbe kitárom
Felém kaczag a szemed, az ajkad
De ime... szétröppen egyszerre az álom
S elém terül búsan a hósivatag.
Elmult a tavasz, a kerti lugasban
Elhangzott rég a gyönyörteli szó...
Járok szomorun, kimerülve s alattam
Zizegve, ropogva besüpped a hó.







TITKOLT SZERELEM


Az én rajongó, forró, nyughatatlan
Szerelmemet te soha meg nem érted.
Te megmaradsz üvegházi virágnak,
Rejtelmesnek, csodásnak, hófehérnek.
Sokszor vágy fog el - vad, eszeveszett -
Hogy megragadjam átlátszó kezed
S vigyelek magammal - szívemre vonva -
Uttalan utakon, a bizonytalanba.

De te vagy az erősebb, te a gyönge,
A csodálatos és a hófehér
Imádsággá válik a szenvedélyes,
Lángoló dal, mire hozzád elér.
S csókkal borítván lábaid nyomát,
Csak így imádlak szótlanul tovább.
Körülfog titkolt szerelmem remegve,
Mint a liliomot a gyászos este...







ÜVEGFESTMÉNY


Befuttatott, vén oszlopos ház,
Rezedás, ólmos ablakok.
Mögöttük egy csuf öreg asszony
S egy édes ifju lány lakott.
A vén ház rácsos kapuján,
Nagynéha, reggeli misére
Csattos imakönyvvel kezébe
Kijött az aranyhaju lány...

Ilyenkor lesett rá egy férfi -
Bátor, szerelmes dalia.
A lány ráösmert: ő az álmok
A mesék bus királyfia.
S a vén ház hátsó kapuján
Egyik homályos, csöndes éjjel
Szivében lázzal, szenvedéllyel
Kijött az arany haju lány...

Valahol zokognak...a völgyön
Nehéz harangszó rezeg át,
Az ólompántos ablakokban
Elfonnyadtak a rezedák...
Át a temető kapuján
Ezernyi rózsával befödve,
Fehéren, némán, mindörökre,
Most megy az arany haju lány...







VALLOMÁS


Mikor láttam, hogy jár utánam,
Hogy szeret, hogy imád,
Hogy hervad, mint a napsütésben
A szomjuzó virág,
Mikor láttam könnyet remegni
A szeme szögletén,
Mosolyogtam és elfordultam
És azt mondtam: szegény -

De mikor félve, öntudatlan
Kezdett szeretni mást
És halvány arcán észrevettem
Új bimbófakadást,
Mikor láttam, hogy mosolyog
S nem hal belé a szenvedésbe,
Lassan-lassan szeretni kezdtem ...
S most majd meghalok érte.







VÉGRENDELET


,,A tárcámban egy hervadt rózsaszál van,
Azt hagyjátok meg a szívem felett.
Ő adta azt egy őszi éjszakában
És azt hazudta hozzá, hogy szeret."







A VÉN CIGÁNY


Szellős kis viskóban fekszik a vén cigány,
Keskeny szalma-ágyon;
Fájdalommal telve, úgy zihál a melle -
Kerülgeti szemét a jótékony álom.

Keskeny szalma-ágyon haldoklik a cigány,
Hiányos a rongya -
Zokogva siratja, úgy búsul miatta
Szíve vérén nevelt két kicsi porontya.

Megmozdul az ajka, nehéz szó kél rajta,
Alig-alig rezdül,
Régi szép világról, tünde csillogásról,
Ragyogó teremről, tündérfényes estrül.

Barna cigányfiú - piros dolmány rajta -
Szomorú a nóta...
Cifra uraságok, fényes asszonyságok
Hallgatták... Nagy idő telt el már azóta.

Hogy volt az a nóta...? oly szép volt a szója,
Könny gyűlt a szemekbe...
Tilos nóta volt az, csak nagynéha szólt az:
Kossuth azt izente, nincs már regementje...

Haldoklik a cigány. Hegedűjét kéri,
Alig mozdul ajka...
Akaszd le a szegrül... a kopott húr rezdül,
Régi-régi nóta zendül íme rajta.

Úgy mozog az ujja, olyan szépen húzza,
Szeme fölvilágol,
Sírva sír a dallam, épp úgy szól mint hajdan
Ragyogó időkről, szép, szabad világról.

Megríkatja a húrt... megélénkül a múlt -
Száll a sok levente
Lobogó zászlóval, ajkukon a szóval,
Ajkukon a dallal: Kossuth azt izente!

Leborul az este s nótázásba kezdve
Elpihen a tábor.
Most pedig riadó... lobog a lobogó -
Viadal... diadal, győzedelmi mámor.

Húzta a seregnek... a dobok peregtek,
Lebegett a mente...
Kasza volt a kardjuk és a csatadaljuk
Ott zenget a húrján: Kossuth azt izente.

S ott a vészbe, tűzbe, húzta lelkesülve,
Húzta diadallal...
Húzta egy seregnek... be sokan elestek
Ajkukon a szóval, ajkukon a dallal!

...Keskeny szalmaágyon meghalt egy vén cigány
Hiányos a rongya,
Zokogva siratja, úgy búsul miatta
Szíve vérén nevelt két kicsi porontya.








 
 
0 komment , kategória:  Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre  
Farkas Anna
  2018-08-06 20:30:05, hétfő
 
 










FARKAS ANNA


Farkas Anna közgazdász, Szabadka /Születésnap:január 26/. Életét az irodalom és költészet szeretete egészíti ki, szabad utat adva érzelmeinek és szárnyaló gondolatainak.
Igyekszek azt tenni, ami a szívének kedves: mosolyt, szeretetet, megértést, törődést adni és kapni.
A becsületesség, őszinteség, szeretet és optimizmus az élete mozgató rugója.



Versei

Link








ANYÁK NAPJÁRA


Ezen a napon sír a lelkem,
jó Anyám nem ölelhetem.
Május első vasárnapján,
emlékezek a szív hangján.

Én hozzád vinném hálámat,
köszönetet rebegő imámat.
Égre rajzolom piros betűkkel,
a szívembe örök emlékekkel.



Imádkozok jóságos lelkedért,
kérlek az égből is óva figyeljél.
Féltő tekinteted érzem oly közel,
szíved szeretettel az égből is ölel.

Álmaim szárnyán repülök hozzád,
de csak egy rideg sírkő réved rám.
Színes szép virágom sírodra teszem,
s a zokogó szívem vérezve viszem.







ÁLLJ KI MAGADÉRT!


Nem hajótörött vagy, ki örül minden kikötőnek,
sem fuldokló, ki örül szalmaszálnak, fűnek,
vagy az elérhetetlennek tűnő távoli jövőnek.
Nem az vagy, ki a kisebb gondért, vagy
nagyobb bajért, nem harcol az igazáért.

Lehet, hogy a szív, belefáradt a tapasztalatokba,
a lélek, melyet az illúzióktól megfosztottak,
a tudás, melyet nem lobbant lángra a vágy
és már nem indít el útjára az erős akarat,
megtorpan és megáll, a terhek béklyója alatt...

Mikor a fény a felhők felett marad,
és megnyitja bezárult kapuit a Nap,
rajta büszkén besétál: tudás, szív, a lélek
és már mind-mind örömteli életet élnek.

Állj ki magadért, elveidért, vágyaidért!
Vedd elő határozott, magabiztos éned
és mutasd meg, mire is vagy képes.
Nem kérdéses, erős vagy és dicsőséges!







ÁLMAIMBAN


Ha itt az életben
téged nem láthatlak,
majd a felhők felett,
tudom, megtalállak.

Lidérces álmomban
utolérnek vágyak,
puha reménypárnán
mindhiába várlak.

Kajánul kacag a
lepedőt gyűrt magány
reményt megtagadva
a bánat hajnalán.

Hallgatom a csendben
szívem dobogását,
minden dobbanásban
lelkem zokogását.







BÁRSONYBA BURKOLVA


Lelkem bársonyba burkolva,
vár a változásra, szép szóra.
Hideg, sötét árnyak elszállnak,
új fények reményt árasztanak.

Kilépek a magány világából,
kezem megfogja egy vándor.
Fájó léleknek hiányzik az Ámor,
megnyugtató és szerető mámor.

Test küzd, lélek csendben vár,
hiszen süthet fénylő napsugár!
Lehullhat magánynak a leple,
kinyílhat a virágoknak kelyhe.

A szív félve néz ki a homályból,
vigaszt keres, mint részeg az italtól.
Maga dobban, mégsem magányos,
de társra vágyik, ha élete hiányos.







BIZALMAS SZÍVVEL


Elmélkedve életeden,
könnyíts lelkeden,
nyisd ki bezárt szíved,
ne övezzen titok téged.

Legyen valaki,
ki mindig megért,
kinek elmondhatod
mi fáj neked, s miért.

Ki nem hagyja,
hogy fáradt lelked
belülről bánat marja,
s feléd nyúl segítő karja.

Ha sértő szavak,
megbántottak fájnak,
új lappal kezd
és örülj a mának.

Kivel felhőtlenül,
boldogan nevetni tudsz,
neki majd szíved örül,
a rossz feledésbe merül.

Megértő társra,
hogyha rátalálsz,
fogadd őt kísérőnek,
örülj, mint drágakőnek!







BOLDOGSÁG KÚTJA


Létezik egy kút,
a boldogság kútja,
szeretettel várja,
kit hozzá visz útja.

Kútjának vize,
szüntelenül csobog,
szomjazók szíve,
boldogságtól dobog.

Ki belőle iszik,
az nem szomorkodik,
vidáman megy tovább,
hívja a délibáb.

A boldogság kútját
virág veszi körül,
vándor ki arra jár,
az életnek örül.

Csobogó tiszta víz
reménnyel van teli,
jámbornak gondját,
tova hessegeti.

Ha utad oda visz,
szíved újra hisz...
Igyál hűs vizéből,
az Élet nedűjéből!







BORÚRA DERŰ
(Boldogságra buzdító "B")


Borús őszi nap,
Bús hangulat.
Boruló áradat
Borúba hajtogat.

Borongós búra
Boruló bánat,
Borúba temet
Bánatos szívet.

Benneteket én
Békére, azontúl
Boldogságra
Bíztatlak mégis.

Bekötőutamat
Boldogsághoz
Belengik bárkái
Békés füzeknek.

Béklyóját viszem
Boldogtalan lelkemnek
Búval megszenvedve,
Boldogságot remélve.







BÚCSÚ AZ ÓÉVTŐL


Óévtől búcsúzunk jó és rossz emlékkel,
Újévbe lépünk be hittel szép reménnyel.
Boldogságot, bőséget adjon szegénynek,
Hitet és reményt elveszett csüggedőknek.
Mezőkre a Napsugár áldását ontja,
Termőföld a bőségnek hozamát hozza.
Gyerekek élete teljen sok mosollyal,
boldogságtól virulva, vidám kacajjal.
Szívekbe kigyúljon a szeretet fénye,
megértést ültessen lelkek sötétjébe.
Béke és boldogság szálljon a Világra,
Mint méhecske virágnak édes illatára.
Újév szeretetet s boldogságot hozzon,
jólét kosarából mindenkinek osszon!







CSAK EGY A SOK KÖZÜL


Egy vagyok a sok közül,
kinek lelke repesve örül,
ha másoknak szívét kitárja,
s reménnyel néz ki a világra.

Ki versben mondja el,
mit gondol, mit hisz el,
szép szót versben hint,
mindenkinek szeretettel int.

Öröm, szeretet világa ez,
ha elmondhatja mit érez,
segíteni boldogság nekem,
bánatra a gyógyírt teszem.

Bízni emberekben, a világban,
bízni a jövőben, hinni a mában.
Jótettünk ha célunkat elérte,
boldogan mondjuk: "Ez megérte!"







DALOS FÜLEMÜLE


Fülemüle vígan dalol
lenn a kertben, egy faágon,
emléket szül, szívet rabol,
s trillázik a némaságom.

Hallom már a hívó szavad,
messzeségből rezdülésed,
szél borzolja ezüst hajad,
úgy vágyom az ölelésed.

A szívemben szerelem vár,
karjaid közt megpihenek,
boldogságom felragyog már,
mint drágakőből ékszerek.

Drága, dalos fülemüle,
felébresztetted a szívem,
köszönöm, mert őnélküle,
szomorú az én életem.







EMLÉKEZÉS


Van-e a földön még őszinte igaz szerelem?
Nélküled már nem olyan semmi sem.
Régóta minden csak fájó emlék,
szívemnek nincsen menedék.

Többé nem hallom szerelmem elnémult szavát,
a szívemet szárnyaló álom-képzelet hatja át.
Hiányzik odaadó szeretet, derű gondoskodás
lélek nyugtató imádó szerető, s megnyugvás.

Az Élet, a lét, a boldogság mint igazi létezés,
kihunyó szép kék szemed fényével véget ért,
de lelkem mélyen szunnyadó szép emlékezés,
képzeletem ábrándos felhőjén hozzád elkísér.

Egymásra találva szívünkkel imádva szerettünk,
az időnek rohanó múlását mi észre sem vettük.
Nem tudtuk, fájdalmas elmúlás sietve bekopog,
szívünk szeretetben, többé együtt nem dobog.

Meleg, féltő szerelmed nem fáradt el soha,
mint melengető Napnak fénylő szép sugara,
most is érinti magányos lelkemet
óvva vigyázza minden léptemet.







ÉLETEM KÖNYVE


Életem könyvéből
kiszakadt egy lap,
repült az ég felé
felhőn fennakadt.

Az óvva megölelte
látva a fájó sebeket,
szomorú szeméből
a könny is megeredt.

Gyűrűzve vitte őt
tovább bősz vihar,
míg földre csapódott,
mint őszi rőt avar.

Akkor a napsugár
őt újra élesztette,
vérző sebeit most
lágyan bekötözte.

Könyvem lapjai újra
tiszták és fehérek,
az élet tolla írhat rá
új szebb meséket.







ÉLETEM ROMÁNCA


Emlékeim élnek sötét homályban,
elhaló létemnek rongyos zugában,
nyomomban vannak, hűn követő társak,
mint hírnökei a feltámadásnak.

Pedig temetni nem akarom őket,
szívem szegletében örökké élnek,
túllépve rajtuk újra visszanézek,
szürke árnyak közt ismét visszatérek.

Olykor görnyedő gondok nehezülnek,
létemre könnyes közönnyel feszülnek,
de perdülve csillan reményem tánca,
s újra felvillan életem románca.

Jöhetnek sápadt egyhangú hajnalok,
szívemben viruló fényes nappalok,
suttogó hanggal, halkan csengő dalban
felcsendül újra reménykeltő dallam.







ÉLD AZ ÉLETED


Éld az életed, a mai napot,
nem élheted a holnapot.
Most a mával törődj,
ne a múlton évődj!

A mát szebbé teszed,
ha az életet élvezed.
Régi gondok és új bajok,
idézői - felhős napok.

Mával törődj, légy vidám,
repülj szárnyas paripán!
Szép felé sodor az élet,
keserűség már nem éget.

Barátnak és másnak segíts,
kebleden csüggedőt melegíts.
Magányos nem leszel soha,
az élet sem lesz mostoha.

Őket látod majd boldognak,
akik tőled vigaszt kaptak.
Viszonozzák hálájukkal,
simogató szavaikkal.

Nevess, örülj, tárd ki lelked,
nyitott szívvel éld életed!
Boldogság útjára vezet a hit,
megleled az öröm útjait.







AZ ÉLET SZEKERE


Az élet olykor bolyongós,
sokszor bizony borongós.
Gyakran olyan változó,
mint szerencse - forgandó.

Néha napján jön a "pofon",
de azt se ne vedd zokon!
Borúra majd jön a derű,
ha a bánatod keserű...

Reánk zúdul élet-csapás,
sok a fájó eltávozás...
Így hullám-völgyben élünk,
de mindig csak remélünk.

Jönnek új és újabb életek,
születnek édes kisdedek.
Hoznak boldog, vidám éveket,
élvezzük, mint cseperednek.

Siet, pereg ez a rövid élet,
vegyük benne észre a szépet:
A felkelő bíborvörös Napot,
ha horizonton reánk ragyog.

Csörgedező patak tükrét,
fényben úszó sima vizét.
Kis madarak vidám dalát,
a pacsirta zengő hangját.

Érkeznek majd új napok,
hol nincsenek panaszok.
Változatos boldog évek,
hoznak nekünk annyi szépet.

Ha bennünk él a hit-remény,
az élet sem olyan kemény.
A bajunk csak egy vele,
gyorsan szalad a szekere!







FELJEGYZEM


Reszkető harmat csepp
reggeli napban
fürdik,
lelkemre simuló bánatot
bíztatva tovább
küldik.

Léptem arra vezet,
hol virágok
nyílnak,
fájó múltra szirmaik
lágy lepelt
szórnak.

Boldog derűs szemmel
nézek a nagy
világra,
találkozásunk emlékét
feljegyzem életem
falára.

Reményem megőrzi
fényben égő
fáklya
nem érhet már engem
szomorúság
vádja.

Esti sétámon elkísér
szenvedélyem
lángja,
selyembe burkolva,
testem körbe
járja.

Nyomomban jő halkan
árnyék, s tompa
nesz,
lágy esti illat engem,
az ölébe
vesz.

Érzem, kísér csendben,
szerelmet lehelő
szél,
megérinti érző szívem,
s reggel újból
kél.










A FIATALSÁG ÖRÖK


Annyi évet viszel
amennyinek látszol,
ám korodhoz téged
semmi sem láncol.

Tilos cserben hagyni,
azt, ki fiatalnak lát,
inkább megköszönni
s mondani hálát.

Ha szívünk fiatal
testünk is így vall,
nem fogad el többet
csak amit nem sokall.

Ha hiszünk a jóban,
nem látunk sötéten,
kitisztulva énünk,
nem lépdel sötétben.

Fiatal még szívünk
fiatal lesz lelkünk,
nem tépelődünk
nem is temetkezünk.

Amit elképzelünk
az történik velünk,
a pozitív gondolat
sorsunkra is kihat.

Lelkünk hisz és örül
nyílt világ vesz körül,
boldogság előtör,
elmúlás nem gyötör.







GYEREK NAP


Gyerek szív dobban, benne a szeretet,
vigyázzátok, őrizzétek féltve a gyermeket!

Ne hallgassatok eltántorító, kétkedő szóra,
hozzátok a gyermeket e napfényes világra.

Ha nehéz sors, akadályok, küzdelmek vannak,
Ők életünket gazdagítva, boldogságok hoznak.



Születendő gyermek jelenti az Élet szeretetet,
s boldogságra gyújt minden befogadó szívet.

Arcának hamvas bársonya, önfeledt kacaja,
szívünknek éltető világa, a lelkünket táplálja.

Gyermekeink születése Hazának szeretete,
jövőnk példaképe, s a Népnek büszkesége!







HOGY LÁTHASSALAK...


Becsukom szemeim, emlékeimben újra
láthassalak,
fájó gondolataimban, álmodva téged
várhassalak.
Múltunk vidám emlékei simogatják
lelkem,
behunyt szemeimből boldogság könnye
cseppen.
Lelkem bugyrában fény simítja fájdalmam
ráncait,
a reménynek érkező fénye, járja vidám
táncait.
Már árnyait látom sötét távoli fakuló
múltnak,
bennem ébredő szép boldog érzések
dúlnak.
Előtörnek szívemből trillázó vidám
énekhangok,
fásult lelkem lepik ébredő, éledő
virágszirmok.
Kétélű késnek pengéjén táncolnak
érzékeim,
bizonytalanság gyötrődő, szunnyadó
kételyein.
Szeretném, ha tovaszállna múltnak
varázsa,
szívemben kigyúlva égne jövőmnek
parázsa.
Majdan, villanó fénye lelkem kapujából
kinéz,
s értem nyúlna már két segítő, szerető
kéz.







HONTALAN KARÁCSONY VÁRÁSA
(egy költő története)


Advent vasárnapján sötét felhő mereng,
bús szeméből, hideg eső-csepp pereg.
Földet áztatva sok szegényt sirat,
kiket éhség gyötör és bánat.

Hontalan lelkében összetört remény,
kuporog rideg, romos rejtekhelyén.
Összehúzza magán gyűrött göncét,
süvítő szél átjárja testét.

Piszoktól feslő, elnyűtt kabátjára,
rávetődik az est sötét árnya.
Halántéka fáradtan lüktet,
imája lelkébe reményt ültet.

Volt neki csodás, boldog élete,
fényes jövő csillogott előtte,
de jött egy szörnyű fordulat,
s élete gyötrődésbe fulladt.

A kilátástalan félelem szívében nőtt,
pedig egykor csodás álmokat szőtt.
Életében remény-fény csillogott,
fertő bugyrában halkan zokogott.

Elbukva a csúcson, túl mélyre zuhant,
az agyán át, gondtalan élete suhant.
Fénytelen tekintete homályba réved,
gondolata régi otthonába téved.

Nincs többé meghitt ünneplés,
lázas Karácsonyra készülés.
Neki az Adventi vasárnapok,
most szívet tépő pillanatok.

Lesz-e még egyszer meleg otthona,
gondtalan élete boldog családja?
Szíve remegve torkában lüktet,
a kegyetlen sors miért büntet?

Szeretne a változásban, a jövőben hinni,
családdal boldogan együtt ünnepelni.
Csendben, csak fogni egymás kezét,
s megírni élete szörnyű történetét.

Az ereiben forró vér pezsegve dobol,
vágy a változásért szívében tombol.
Teste beleremeg, hideg eső bever,
elhagyottan, mocsokban hever.

Szeret álmodozni, múltat felidézni,
Istenhez könyörgő fohászt küld,
s szeme, a semmibe merül.







HÚSVÉT


Húsvét napját már mindenki várja,
nyuszika jön, ez sok gyerek álma.
Fészekben zöld fű, öröm a szívben,
díszes tojások, különböző színben.

Az ünnep boldogság fiúnak és lánynak,
örülnek nagyon a locsolkodásnak.
Illatos kölnivíz száll a levegőben,


de néha csak kúti víz az ivó vederben.

Lánynak, virágnak nem szabad hervadni,
a fiú megkérdezi: szabad-e locsolni?
Vicces versikét fog most mondani,
a lány arcára, vidám mosolyt csalni.

Húsvétkor mindenki boldog és örül,
az asztalra finomság, sonka, tojás kerül.
Piros arccal pajkos, nevető gyerekek,
friss fűvel igazi nyuszikát etetnek!







JÓGA-TÁBORI ÉLMÉNYEK


Jóga táborban vidám s boldog az élet,
hegy, erdő, völgy, nyújt ott nekünk szépet.
A napsugár, sűrű erdő tetején felragyog,
szívünkben a boldogság zakatol-dobog.

A hajnali kelés, mindenkinek nehéz,
meditálás, jóga, tai-chi, lelkünkbe benéz.
Kitárja a bánat, rossz emlék kapuit,
kisöpri mindazt, mi minket szomorít.

Hosszú asztalokon fehér terítő virít,
szem-szájnak ingere, hívogatva csábít.
Elképzelt diéta most szóba sem jöhet,
ha a pincér hozza a finom ételeket.

Nehéz ellenállni, pedig szeretnénk,
vagy legalábbis, csak a felét ennénk!
De ki bele kóstol, az mohón folytatja,
kilók lefaragása, őt már nem izgatja.

Jókedvű társaság ismerkedik, mesél,
szeretet, vidámság itt mindenkit elér!
Lombos fák alatt, pad-asztal hívogat,
ott töltünk emlékezetes, kedves órákat.

Tere-fere, kávé, fagyi, megnyitja érzékünk,
sokféle emberrel, egy húron pendülünk.
Jóga tábor hatása boldogság forrása,
lelkünk tisztulása, mint folyó sodrása.

Hegymászás élvezete sem idegen tőlünk,
gyakran kifullad, lelkünk s lélegzetünk.
Fenn a hegynek szellős, tágas tetején,
a folyóról szemünkbe csillan a verőfény.

A sok gyakorlat testünket-lelkünket formálja,
felejthetetlen élmény, ittlétünk hatása.
Újult erővel, tiszta tüdővel térünk otthonunkba,
jövőre is ezt a helyet, vesszük birtokunkba!










JÖVŐNK TITKAI


Életünk titkokat, reményeket
rejteget,
kérdő talányokat, félelmeket
fejteget.

Boldogságot keresve
ember felejt,
fények útján vágyunk
rabul ejt.

Csábosan csalogatnak
bálványaink,
kutatjuk semmibe-vesző
napjaink.

Távolban álmaink tűnnek
fel
szürke sorsot már fedi
lepel.

Boldog mosoly csillan,
arcunkon,


repülünk felé könnyű
szárnyainkon.

Szívünkben halljuk szférák
zenéjét,
elhisszük szavának álom
regéjét.

Már elmúlik izzó örök
gyötrelem,
sorsunk ha szeretünk nem
könyörtelen.

Látjuk előttünk a kitárult
világot,
utunkon szedhetünk színes
virágot.

Életünk reményeink útján
halad,
léptünk nyomában rózsa
fakad.










KÁPRÁZAT


Hamis remény, káprázat,
lelkemre telepedett,
nem vettem észre,
csak a vágy kergetett.

Boldogság felé
vettem utamat,
nem biztos, ott találom
vágyálmom, s múltamat.

Új életnek érzem
már frissítő zamatát,
holnap asztalára teszem
hitem szent imáját.

Hajt a belső tudat
az ismeretlen felé,
a virágzó kiutat
vajon megtalálom-é?

A boldogság fénye
jár csábos nász táncot,
félek hamis lénye
vágyálmot rám láncolt.

Fáradt érző szívem,
nem lehet összetört,
bágyadtan ébredek,
az élet meggyötört.

Érzem boldogságom,
fények jelzik az égből,
már tudom, több vagyok
a puszta való léttől.







KEDVESEMHEZ


Kutatlak kereslek kételyek között
kínos kegyetlen kárhozat kerülget
kívánságom különös kábító küldetés
Kedvesem

Kívánom ketten kellő keményen
kapaszkodjunk kivívott karizmánk
köddel kábított kegyes kényében
Kedvesem

Kaméleon kirajzolt köntösében
kolduskenyéren kitartóan kereslek
koromat koptatva kínjaim között
Kedvesem

Korán kelve kakaskukorékolás kísér
képzeletem kulcsával kezemben
kereslek kígyózó köröket kerülve
Kedvesem

Kalandos kutatásom kizárva
komoly küzdelmem keserű kenyerén
kezdeményezés kerget kételyek közt
Kedvesem

Közben kemény korál-zátonyra kerülök
kisírva két szemem keresem kedvesem
kósza kalandba kiásott kútba kerültem
Kedvesem

Kínok közt kergetve kórosan kereslek
kitárt kezekkel kutatva kivárlak kegyesen
Kedvesem

(Komolyágnélküli kiruccanásom "K"-kkal)







KIKELET


Szöcske szökken a bokron,
rigó rikkant az ágon.
Lepke pajkosan táncol,
majd megpihen egy virágon.

Fejét nyújtja mosolyogva,
sok kis virág szép csokorba.
Napsütés és méh zümmögés,
tél utáni felüdülés.

Fák éledeznek, örülnek,
kipattannak a rügyek.
Tavasz tündér ránevet,
már elzavarta a telet.

Varázsolt lágy zöld gyepet,
csodaszép kék felleget.
A gyerekek örülnek,
megérkezett a Kikelet!







A KISFIÚ MEG AZ ÜRES VIRÁGCSERÉP


Bölcs királynak, gyermeke nem lévén,
határozott, egyet örökbe fogad tüstént.
Becsületes gyermeket kívánt magának,
ki kellett találni: -hogy higgyen szavának?

Az őszintesége majd gyorsan ki is derül,
ha furfangos ötlete bejön, -sikerül.
Mert a hazugságot ő bizony megtudja,
a sok kis virágcserép neki elárulja...

Szolgáinak a király magvakat osztott ki,
fiúknak, lányoknak szép virágot nevelni.
"Ki legszebb virágot növeszti belőle nekem,
ígérem ő lesz, az én fogadott gyermekem!"

"Minden gyerek becsületes őszinte legyen,
és a kapott magokból virágot neveljen!"
A sok nebuló buzgón, lázasan igyekezett,
magvakból, cserepekbe szép virágot keltett.

A gyermek sereg keble büszkeségtől dagadt,
mert a sok magocska már virágra fakadt.
Egy fiúcska nagyon szomorú-bánatos lett,
virága nem csírázott, még csak ki sem kelt!

Anyja tanácsára új, jobb földbe ültette,
várta az eredményt, de örömét nem lelte.
Teltek a napok, hetek, mégsem fejlődtek,
mit szól majd a király, gyerekek, s felnőttek?

Felvirradt a nagy nap, a király most elindult,
sok-sok gyerek a virággal, az utcára tódult.
Cserepekben szebbnél szebb ékesen virult,
feléjük a király elismeréssel mégsem indult.

Rosszkedvvel ment tovább, nem örült sikerüknek,
egyszer csak meglátta, egy fiúcska búsan pityergett.
Neki nem sikerült, szívére nagy szomorúság borult,
mert az ő virág cserepében most semmi sem virult...

Amint ott álldogált a fiú, csüggedten az utcán,
végre mosoly derült föl, nagy bölcs király arcán!
Miért sírsz gyermek? Mi történt a te virágoddal?
Kérdezte meg tőle, tettetett kíváncsisággal...

Ekkor a gyermek szipogva bánatát elmondta:
Ő mindent megpróbált, de a sikert hiába várta!
A magot gondosan locsolta, még át is ültette,
mégsem nőtt virág, valami figyelmét elkerülte.

A király őt felkapta, örömmel, boldogan kiáltotta:
"Itt van ő, kit gyermekemmé most örökbe fogadok,
vállalta a kockázatot, őszinte volt és nem hazudott!
Mindenki főtt magokat kapott, ki sem csírázhatott!"

"Hazug ember, gyermek, elém soha ne álljon!
Tőlem elismerést, segítséget, jó szót sose várjon!
Fontos, -gyermekem becsületes, igaz szavú legyen,
az ország érdeke, hogy ő mindig csakis jót tegyen!"







KÖNNYEINK ÉRTETEK


Temető csendjében lehullt levél zizeg,
az emlékeimet szép csokorban viszem
szomorú a lelkem, Tiértetek zokog,
tőletek elszakadni sohasem fogok.

Mindig megőrizlek Titeket szívemben,
látlak borúban és ragyogó napfényben
akkor is, ha arcom örömtől sugárzik,
vagy ha a keserű könnyeimtől ázik.

Nyugodjatok békében angyalok között,
nézzetek le ránk a kéklő felhők fölött,
ha egykor elfogynak könnyeink értetek,
eljövünk, szíveink együtt pihenjenek.










A LÁDIKÓ


Az Élet iskoláját Tanító
tanította,
diákjait mindig a jóra
buzdította.
Osztályát ellátta gyakran
tanácsokkal,
miként megbirkózni lelkükben
haraggal.
Megosztotta velük élet
tapasztalatát,
hogyan találják meg lelküknek
nyugalmát.
Diákokhoz így szólt a Tanító
tana,
mely lelkükből gyűlöletet, bőszt
kiirtana:
"Kikre haraggal gondolsz, nem tudsz
megbocsájtani,
nevükkel egy ládikóba barackot kell
rakni.
A ládikót magaddal mindenhova
vigyed,
bármerre is jársz, azt soha le ne
tegyed!"
Tellt is a ládikó sok barackkal s
névvel,
kire miért neheztelnek sorolták
hévvel.
Nagyon súlyos lett már, fáradtan
cipelték,
a rothadó gyümölccsel lelküket
terhelték.
Haragnak, gyűlöletnek az lett a
vége,
tanultak a szóból s így lett lelki
béke.
Rádöbbentek, ha megbocsájtók
lesznek,
teher nélkül élve szebb életre
lelnek.







LÉLEK TÜKRE


Ha belenézünk a lélek tükrébe,
magunkat látjuk százféle színbe\'.
Látunk boldogságot, önfeledt örömet,
jő máskor csüggedés, bánatos döbbenet.

Szeretet varázsa lelkünkben ég,
boldogság övezett nem is olyan rég.
Éreztünk bársonyos simogató csodát,
az élet mámoros, bódító illatát.

A rohanó idő, felettünk mint ítélet,
"Damoklész" kardként, nincsen kímélet.
Szívünk mégis, örökké fiatal, törékeny,
elcsábul, s marad mindvégig hiszékeny.

Megértés, mosoly bennünket övez,
reménynek egén a fény utat kövez.
Hitet, szeretetet ha önzetlenül adunk,
őszinte szívet, s boldogságot kapunk.







LÉTÜNK


A jelenben élünk,
múltra emlékezünk,
de a jövő tiszta egére
szép dolgokat festünk.

Semmi sem késő,
mindig van mit tenni,
az élet csodás kincsét,
bölcseletet közzétenni.

Éljünk teremtő
munkával,
szomjazó
tudásvággyal,
becsülettel tegyünk,
álnokok ne legyünk.

Jövő csillaga sikert vet
ránk,
de lassan égjen
gyertyánk,
tudjunk gyorsan élni,
s vihart csillapítani.

Elmúlás meg nem
állítható,
idő rohanása
lelassítható,
életünk guruló
szekerét,
semmi sem szedi szét.

Rózsát, lágy bársonyos
szirma,
lelkünket a remény
fiatalítja.
Fontos, hogy a mában
élünk,
ám a holnaptól sem
félünk.







OK ÉS CÉL


Az Életet ne nyűgnek vegyed,
rójad le érte hálával a kegyet!
Isten nekünk ajándékba adta,
boldog legyen, mindenki ki kapta!

Oka lehet, hogy Földre teremtél,
csak teljesítsd a célt, amiért jöttél!
Feladatunk, sok lehet itt még,
eldőlt sorsunk mi-értje már rég!

A kétkezi -erőt fejt, a tanító tanít,
a Hold csak világít, de a Nap vakít!
Nem kell keresni mindennek az okát,
meg kell találni a "reménység fokát"!







ÖSSZETARTÓ ERŐ


Jó jónak lenni,
népünkért tenni,
összetartó erőt,
hidat kovácsolni.

Jó jónak lenni,
szeretetre nevelni,
minden gyermeknek,
boldogságban élni.

Jó jónak lenni,
népet összefogni,
magyarul álmodni,
egymást segíteni.

Jó jónak lenni,
hazát, iskolát építeni,
szegényt felkarolva,
magyarul tanulni.

Jó jónak lenni,
nemzetet megőrizni,
lelkes öntudatot
szívekbe ültetni.

Jó jónak lenni,
Hazát szeretni,
identitásért kiállva,
esendőkért lehajolni.

Jó jónak lenni,
büszkének maradni,
merje Kárpát medencei,
magyarságát vállalni.

Jó jónak lenni,
Istennek megköszönni,
hogy van, ki küldetésben
népéért az igét hirdeti.







A PILLANGÓ


A pici pillangó kapálódzni kezdett,
de a kis nyílás sehogy sem eresztett.
Jó lenne kibújni a selyemgubóból,
a világot látni, élvezni a jóból.

Egy daliás ifjú éppen arra tartott,
készséggel azonnal segítséget nyújtott.
Látta, hogy a helyzet bizony elég vészes,
hogy a kis pillangó kibújni nem képes.

Fogott egy ollót, nagyobb lyukat vágott,
hogy a kicsike jobban, lássa a világot.
Szegény kis pillangót ez ugyan meglepte,
ki is bújt rajta, de örömét nem lelte.

Gyenge kis szárnya és teste összeaszott,
pedig segítséggel könnyen, a világra jutott.
A fiú csak várta mikor duzzad szárnya,
majd boldogan indul, repül a világba.

Szegény ifjú, most csalódott nagyot
mert a kis lepke össze zsugorodott.
Rádöbbent, mi az élet erő próbája:
nehézségek megoldása a siker koronája.

A lepke kis élete sem törik szilánkra,
ha egyedül küzdi ki magát a világra.
A feladatot, harcot egyedül kell vívni,
célunkat, vágyunkat így tudjuk elérni!







PILLE SZÁRNYON


Hegedülő csendnek,
vidám lesz a húrja,
mert eljött a tavasz,
s szerelmet hint újra.

Majd pillangók hada,
ha nász táncát járja,
szárnyaikon repülök,
szívem szíved várja.

Öröm palástban járok,
tavasz kacajra várok,
vidám dallam csendül,
lágy szellő sem rezdül.

Belopódzik hozzá a fény,
égi, tündéri tünemény,
új csalfa szép remény
csillogó tavaszi ígérvény.







PIRKADAT


Hajnal van, ébren
fekszem ágyamon,
bronzvörös napkorong
néz be ablakomon.

Besurranó halk szellő
lágyan simogatja arcom,
magamba vívom
remény-teljes harcom.

Az égről pajkosan,
rám izzó fény csillan,
lelkem beleremeg,
talán el nem illan?

A boldogság fénye
még ránk ragyoghat,
a jövő reménye
szerelemre gyúlhat.







PLÁTÓI TŰZ
Van ilyen


Érzelmeknek lángja váratlanul érhet,
mit tehet a szív, ha lobbanásra ébred?
Plátói tüze ég telve szeretettel,
erős vonzódása boldog képzelettel.

Ilyen szerelem is nagyot tud lobbanni,
mint kitörő vulkán, remegőn robbanni.
Sokáig loboghat lángoló tüzével,
elfojtható könnyek áztató cseppjével.

Felmerülő kétely szívet összezúzza,
rezdülésük mégis egymás felé húzza.
Ha együtt dobbanásuk egymásra talál,
összefonja őket láthatatlan fonál.







RÜGY FAKADÁS


Tűnő árnyak, sápadt fény szakadás
márciusi tavaszi égő rügy fakadás.
Szikrák, új vágyak ébredése
friss tavaszi álmok kelése.

Szívekből kiűzve fásult üresség,
felkelő napnak csillogó fényével,
nyíló érzések új reményével
nappali boldogság szülessék.

Újjáéledő, ébredő lelkekben,
gondolatba zárt szerető imádat,
szerelmed éltető ereiben,
kitárult szívekből kiűzött kárhozat.

Kinyíló érzelmek bezárt szirma
hullámzó álmokban ringó varázsa,
szívnek nincsen többé tipró kínja
csak a szerelem bódító parázsa.







SZERETET KÖNNYEIM


Ha még egyszer elmondhatnám Neked:
szívemből szeretlek!
Ha még egyszer elmondhatnám azt, hogy:
sohasem feledlek!
Ha még egyszer megölelhetnélek,
szívem megremegne,
Ha még egyszer lágyan megtehetném,
sok jót megköszönne.
Ha még egyszer örülhetnénk együtt


illatos tavasznak,
Ha még egyszer virágaid Nekünk
kertedben nyílnának,
Istenhez küldeném Hálaimám
rebegő ajkakkal,
s ki nekünk életet adtál, Hozzád,
fájó alázattal.
Szeretetkönnyeim Anyák Napján,
Teérted hullanak.







SZERETNÉK... LENNI


Szeretnék Esőcsepp lenni,
szád szegletén megpiheni,
mindennap üzenetet küldenék,
szívem dobbanásának zenéjét.

Szeretnék Hópihe lenni,
szép hajadon megragadni,
füledbe lágy dallamot súgnék,
árnyékot csak neked vetnék.

Szeretnék Szellő lenni,
arcodat bársonyossá tenni,
szívedet örökre rabul ejteném,
s ellene Te semmit sem tehetnél.

Szeretnék Csillag lenni,
fényemmel hozzád bújni,
ajkam simogatva suttogna,
hideg kőszíved tőle felolvadna.

Szeretnék Holdvilág lenni,
éjjelente Neked kedveskedni,
bíbor fényemmel téged altatnálak,
hajnalban búcsúcsókkal elhagynálak.

Szeretnék Napsugár lenni,
ablakod reggel beragyogni,
egész tested én lázba hoznám,
melegséggel mindig elárasztanám.

Szeretnék Köddé válni,
derengő hajnalokon téged várni,
sajgó szívem sohasem védekezzen,
fájdalommal rád sosem emlékezzen.







SZERETNÉM, HA OLYAT MEGÉLNÉK


Szeretném, ha olyat megélnék,
hogy valakinek árnyéka lehetnék.
Én már nem járnék egyedül a világba,
mert képzeletem mindig hozzá szállna.

Előttem majdan csak az Ő képe lebegne,
szívem érte zakatolna soha sem pihenne.
Éjemben-nappalomban szeretetben élnék,
s magánytól lelkemben, akkor sose félnék.

Teljes lényemmel én mindig Őt szeretném,
fájdalmát, bánatát csókommal törölném.
Titkát vagy múltját soha sem kutatnám,
élnék mi kettőnknek, míg világ a világ.

Én akkor egy boldog ember vagyok,
ha adhatok és persze, ha kapok,
az életben boldogság a fény,
nélküle kevés a remény.







SZERETNI ÉS SZERETVE LENNI


A szív egy vidám csalogány,
ki bentről énekli álmai dalát.
Nem tűri, ha rátör a magány,
reménykedve boldogságra vár.

Szeretetre-vágyakozva lüktet,
valakit keres, olykor elcsügged.
Keresi, kire mindig felnézhet,
Őt, kiben bízni mindenkor lehet.

Ki kérés nélkül is érte tehet,
kit szó nélkül is érteni lehet.
Ki fellobbant szikrát, románcot,
kivel tovább viheti a lángot.







A SZÍV HA ELINDUL...


Mit tegyen a szív,
ha hódítani indul,
s a nagy szerelembe
majdnem bele pusztul?

Nem szimpatikus soha,
túlzott nyílt vonzódás,
ha valakit szeretsz,
jó a tartózkodás.

Titok kell övezze
szíved rejtett zugát,
jobb ha csak sugall,
nem jó, ha nyíltan vall.

Kell izzó pillantás
sejtelmes villanás,
árulkodó vonzódás,
szunnyadó kihívás.

Csábítás ha sejtelmes,
vonzódás lesz rejtelmes.
Ha ismert már a történet,
nem vonz oda figyelmet.

Ne légy soha nyitott könyv,
attól jöhet a forró könny.
Becsukva tarts oldalakat,
had forgassa a lapokat.

Réssel nyisd meg kapudat,
óvva vigyázd váradat.
Kit hozzád küld a tudat,
kopogtassa az ajtódat!







A SZÍV REJTELMEI


A szívnek sokszor az kell,
ki közömbös, rá se figyel.
Ki után kell rohanni, futni,
kit nem lehet meghódítani.

Az ilyen rögös módszer,
bánatot hozó kényszer.
Nem gyógyíthat sebet,
csinál nagyobb heget.

Sorsa lehet csodálatos,
ha társának is kívánatos.
Az elutasítás mindig fáj,
így történni nem muszáj.

Néha későn veszi észre,
rálépett a csúszós jégre.
Nem látja meg, kit keres,
ki utána vágyódva repes.

Az Élet vonatára felszállni
ha mégis majd eszébe jut,
lehet, hogy az állomásról,
az addigra már kifut.

Így magányos marad,
az idő rohanva szalad,
de végül is ha változtat,
ő nem lesz már áldozat!







SZOMORÚ LEVÉL


Elillanó hosszú forró nyár,
fák közt őszi szél fújdogál.
Zöld korona vidám lombja,
arany, szomorú táncát ropja.

Orcáján fájdalom pírja ül,
most betegen elszenderül.
Talpak alatt zizzenve roppan,
bánatos szíve könnyezve dobban.

Utolsó leheletének bús zaja,
mikor szülő ága őt ledobja.
Majd puha hó rőt testét takarja,
de addig csak süvítő szél kavarja.






SZÜLETÉSNAPODRA

Évi lányomnak:


Nevessen rád a nap,
fénylő sugarával,
napjaid teljenek,
boldog ragyogással.

Utadon vezessen
a szeretet és hit,
bánat elkerülje
mindennapjaid.

Családod siker
és boldogság érje,
egész életedet
szerencse kísérje!

Isten éltesen,
szerencse védjen,
balszerencse téged
soha el ne érjen!

Szeretettel: Édesanyád.







TAVASZI ÉBREDÉS


Lágy tavaszi bársonyos ébredés,
izzó, csillanó, ébredő vágy kevés.
Csábosan hívogató kósza remény,
a szíved hiába ébred szegény.

Fáradt, gyötrődő álmodó éjszaka,
megjött a virágzó tavasz évszaka.
Pirkadatnak izzó csábító varázsa,
s szívre boruló mámoros hatása.

Ébredő vágyálom buzgó ereiben,
szívben pulzáló forró cseppjeiben,
árulkodó szerelem kínálja kincsét,
nincs többé bódító mámoros ínség.

Félelem hangja elnémul gőg gitáron ,
mikor remény sugár izzik fénylő ágon,
a megtört szív kinéz félve rejtekéből,
szerelem lépteit hallva messzeségből.

Tündöklő napnak a fény hegedűjén,
a besurranó remény vigad szegény.
Vágyaink legördülő harmatcseppje,
boldogságot rajzol a szívre ecsetje.







A TAVASZ TÁVOLODIK


A nap halványsárga őszi fénye
már bátortalanul szűrődik át
a sötétbe fordult borús felhőn,
látom, hogy elszántan megmarkolja
a homokóra minden lepergő
homokszemét, ahogy mindig szokta,
ahogy ezután mindig is fogja.

Mikor a gesztenyefák ágain
még zöldellő, kövér rügyek ültek,
tavasz ígéretei suhanva
már tovatűnő álmokat szültek
észrevétlenül múltba fordulva.

Az emlékek mára már megnőttek,
árnyékuk hosszúra rajzolódott,
közös ifjúságunkból kiléptek,
jövő egére homály torlódott...
fuvolaszó dallama tünékeny,
távolról hallatszik a ligetből,
hív a régi szerelem emléke.

A hívó dallam olykor lángra gyújt,
nincs sok idő már utána menni,
néha eszünkbe jut, az idő fut,
a tavasz is egyre távolodik,
az életért nem kárpótol semmi.







TAVASZVÁRÓ


A ma tüskéi,
holnapra virágok lesznek,
a kaktuszok szúrós levelei
tavasszal mindig így tesznek!

Élvezzük a változást,
szívünkben csodás a varázs.
Téli hangulat s bánat már elül,
ha virágokon napsugár hegedül.

Ma még tél dere fedi az ágakat,
holnapra kikelet éleszti a fákat.
Kibújik rügyező, ébredő fa-levél,
simogatja bársonyos tavaszi szél.

Színes virág nap felé kandikál,
ciripel fészkében az énekes madár.
Szív megnyitja a boldogság kapuját,
élvezi a tavasz mámoros illatát.







ÚJÉVKOR


Óév ballag már, a mából most kiszáll,
de még reménykedik, hogy őt el nem feledik.

De senki sem bánja, mert a jobbat várja,
most újat hívogat, új remény simogat.

Sok szív kitárul, ha régi év bezárul,
köszöntővel koccint, a búra ma rákoppint.

Az Új év hívogat, szép reményt csillogtat,
régiből rossz elmúlhat, csak a szép maradhat.










ÚT A BOLDOGSÁG FELÉ


Virággal meghintett út visz
a boldogság felé,
trillázó pillangók sietnek
táncolva elénk.
Vágyaink húrján játszanak
pajkosan,
szíved hárfáján színtisztán
pontosan.
Színes virág kelyhek virulnak
csokorban,
illatoznak mézédes mámoros
bokorban.
Hab felhők az égen elnyúlva
kúsznak,
boldogság falára szép köntöst
húznak.
Szellő balzsamával kipirult
orcája,
az élet vidám dalát ujjongva
járja.
Csillagfényes útról letérni
tilos,
a szerénység kútjából inni
ildomos.
Reménynek hűs vize ébreszt fel
téged,
csodás remegését lelkedben is
érzed.







VAJDASÁGI MEZŐK FELETT


Vajdasági mezők felett
("A csitári hegyek alatt"
- dal ihletett)

Vajdasági mezők felett
szépen kisütött a nap.
Kis erdei zöld fák alatt,
vártál s én meg láttalak.

Boldogságom ragyogott!
Ifjú szívem dobogott.
Lelkem tele szeretettel,
mindig rólad álmodott.

Egybe keltünk vidáman!
Életünk telt boldogan.
Azt gondoltuk a mi sorsunk,
mindig elválasztótlan...

Boldogságunk ragyogott!
Ifjú szívünk dobogott.
Lelkünk tele szeretettel,
mindig együtt álmodott.

Kis erdei zöld fák most is,
mindig téged keresnek.
De múló idők alkonyával
a dér mindent tönkre tett.

Elvitte az életed!
Magam lettem nélküled.
Szép éveink sorozata,
őrzi emlékeidet.







VELED ÉBRED


Álmaimnak játéka vagy nekem
Veled reményteli az életem
bánatban is mindig Téged látlak
fénylő csillaga vagy boldogságnak

Lágyan simítom gondod ráncait
vérhullámom trillázza táncait
fejem békésen válladra hajtom
csüggedésem múltra felakasztom

Életem vihara elenyészik
léted a lelkemen heverészik
meleg napsugár ontja rám fényét
kihűlt szívemnek olvasztja létét

Veled ébred az Élet értelme
virágos útra vezet érzelmem
bánat és magányszirmok lehullnak
reményvirágok akkor kinyílnak







A VERS


A vers épít, megszépít milliónyi
álmot,
lényünkre terít fénylő, ezüstös
palástot.
Elmondhatjuk véle bánatunk
örömünk,
minden gondolatunk, sokszínű
érzésünk.
Lehet vers sejtető, halk szavú
titokzatos,
lelkekbe hatoló, harsány, vagy
hangzatos.
Lehet mondandója vontatott
beszélő,
rím nélküli sorok, néha csak
mesélő.
Az olvasó érti, mit akar
mondani,
nem kell a lényegét kutatni,
keresni.
Ha rébuszokban szólva fejtörő
játék,
elveszti hatását a születendő
érték.
Soraival álmokat, rejtett titkot
vallasz,
megszületik összefüggő gondolat
halmaz.
Történetet, érzéseket, élményeket
közöl,
s lelkünket táplálja szivárvány virág
özön.
Oldja bennünk, ébredő bánatunk,
kételyünk,
s boldogabb világban élünk,
létezünk.
Vers kristályos tükre az ember
lelkének,
hála az érzésért a mindenható
Teremtőnek.







VOLTAM ÉS MARADOK


Ha szükség volt rá, olykor lázadó,
erőszakos-parancs szót, soha elfogadó!
Segítséget esendőknek nyújtó,
igazak harcát, bátran harcoló!

Nem voltam soha megalkuvó,
érdemtelenül kegy, vagy becsvágyó.
A sorba azért, soha be nem álltam,
mert attól magamnak jót vártam !

Becsülettel harcolni -ez a nézetem,
jóért és bókért sose hízelegtem...
Kiérdemelt, igaz elismerés fűtött,
szerencse jött, -ha az "órám ütött."

Nem kellett soha, senki júdás csókja,
hamis embereknek a kétszínű bókja!
Őszinte szívem, én magamba viszem,
jó út felé terel, mindig -igaz hitem!










 
 
0 komment , kategória:  Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre  
Farkas Éva
  2018-03-06 20:15:53, kedd
 
 




FARKAS ÉVA


Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak, ...








AMIKOR ELFOGYNAK A SZAVAK


Amikor elfogynak a szavak,
közénk feszül a hallgatás.
Egymás felé mégsem indulunk,
hiába mar a néma vágy.

Konokul várjuk minden este,
hogy egy szótól a fény kigyúl,
Kezünk egymást mégsem keresve
mint csüggedt madárszárny, lehull.

Temetjük inkább emlékeink,
két kézzel ásva sírt nekik,
S ha ujjunkból a vér kiserken,
csak betapasztjuk sebeink.

Ám egyszer majd egy sötét estén,
sikolt, jajdul a hallgatás,
Az emlékek sírból feljönnek
megtalálnak, bármerre jársz..

Akkor mégis szólnod kell nekik,
mert kínzón, vádlón kérdezik:
Miért nem próbálsz meg beszélni,
hiszen a hallgatás nem segít.







ÁLARC NÉLKÜL


Menni készültem, befejezni végre,
Felejteni mindent, amit csak lehet,
Hiszen az egész csak egyszerű eset,
Könnyet sem érdemes ejteni érte.

A megfelelő szavakat kerestem,
Amik majd ütnek, megsebeznek, fájnak,
Amik elhitetik, téged nem várlak,
És tőlük én leszek sebezhetetlen.

Ekkor szívem emlékeimhez tévedt,
Magam előtt láttam kedves arcodat,
Mi lesz velem, ha józanságban élek,

És önmagammal vívok vad harcokat?
Nélküled fénytelen lenne az élet,
Előtted én levetem álarcomat.







ÁLOMVILÁG


Álmodtam egy világot magamnak,
Világom fényes, tiszta és meleg.
Virágok nyílnak minden faágon,
És boldogok erre az emberek.

Álmodtam egy világot magamnak,
Ahol nem fáj a szív, és nincs hiány,
Könny helyett mosoly ül minden arcon,
És ismeretlen szó ott a magány.

Álmodtam egy világot magamnak,
Hol megfogják a kinyújtott kezet,
Hol igaz barátok a barátok,
S a legfontosabb szó a szeretet.

Álmodtam egy világot magamnak,
Hol őszinte az érzés, s a szavak.
Ahol mindenki egy nyelven beszél,
És tetteket szül az akarat.

Álmodtam egy világot magamnak,
De az éjszaka lassan véget ér.
Az álmok nappal nem folytatódnak,
Ősz van, és nemsokára itt a tél.







ÁTALAKULÁS


Mikor az érzés emlékké válik,
Talán már nem fáj a szívünk nagyon.
Olyan ez, mint őszi délutánon,
Sápadt napfényben ülni egy padon.

Érezzük, hogy valami hiányzik,
De már nem fontos nekünk, ami nincs,
Lehet, tévedtünk, mikor azt hittük,
Mit megleltünk az egy drága kincs.

Már nem keressük a kifogást sem,
Bár néha-néha mondunk szavakat,
Tudjuk mindketten, ha nem is mondjuk,
A szívünkben már nincsen akarat.

Hogy mit vesztettünk? Nem is kutatjuk,
Hiszen így élni már kényelmesebb.
Az sem okoz bajt, hogy az életük
A legfontosabbal lett kevesebb.

Naponta áltatjuk önmagunkat,
Szüntelen magunknak is hazudunk,
Őszintén szembe nézni egymással,
Nem akarunk, ezért nem is tudunk.

Nem várunk inkább semmit és senkit,
Akarjuk hinni, hogy ez jó nekünk,
Álomtalanok az éjszakáin,
Mikor behunyjuk éjjel a szemünk.

Majd egyszer, egy ködös délutánon,
Ha titkon lelkünkbe betévedünk,
Rájövünk tán, hogy nagyot hibáztunk,
S látjuk, milyen szürke lett életünk.

Akkor már messze leszünk egymástól,
Idegen állomás, ahol állunk.
Emlékké alakult minden érzés,
Egymáshoz mi már el nem találunk.







BECÉZŐ SZAVAK


Szavak, ti felfűzött gyöngyök,
Veletek írok, beszélek.
Belőletek lesz a mondat,
S a könyv, amiből mesélek.

Szavak, miket anyám tanított,
Amiket kimondott apám.
Rég volt - de a messzeségből,
Mintha még ma is hallanám.

Szavak, amik jó hírt hoztak,
S okoztak sokszor bánatot.
Amiknek értelme lassan,
A múlt idővel megkopott.

Szavak, amiket kimondtunk,


Mennyi szín, érzés, gondolat.
S a ki nem mondott szavaink,
Sok elmulasztott pillanat.

Szavak, ti tudtok sebezni,
És tudtok adni örömet.
Tőletek függ, hogy mosolygok,
Vagy törölgetem könnyemet.

Szavak, ti lágyan simogatók,
Amiktől ledőlnek falak,
Hogy szeretlek benneteket!
Ti drága, becéző szavak.







CSAK EGY DÉLUTÁN


Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,
Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.
Nem kérdezek, és most te se beszélj,
Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.

A hétköznapok kínjai után,
Legyen szép ünnep ez a délután.
Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,
Csak ez a csendes, néma kézfogás.

Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,
Milyen gyorsan múlt az én ünnepem.
Valóság volt? Lehet, álom csupán,
Hogy a miénk volt egy egész délután.







CSAK EGY KÖNNYCSEPP


Csak egy fénylő könnycsepp vagyok,
Lehullok szád szegletére,
S érzed a tenger sós csókját,
Ha veszel nyelved hegyére.

Mint a párás hajnali fény,
Felcsillanok majd tebenned,
Hogy örökre megmaradjak,
Szívedbe kell rejtened engem.

Amíg elértem tehozzád,
Nagy utat kellett megtennem,
S most itt állok, rád találtam,
Ölelj hát magadhoz engem.

Csak mi ketten kellünk hozzá,
Hogy a szép mindig szép legyen,
Az öröm öröm maradjon,
S reánk hulljon a kegyelem.







CSAK EGY PILLANATRA


Engedj be szíved csarnokába,
csak egy pillanatra legalább,
hogy egyszer szétnézhessek benne,
s úgy menjek majd utamra tovább.

Látni szeretném, hogy e terem,
mitől olyan hidegen fehér,
miért nincs benne szín és élet,
szivárványhíd, mely a földig ér.

Miért a némaság és a csend,
hisz szólhatnának lágy dallamok,
és sok puha kéz simogatna,
ha szállnának itt az angyalok.

Engedj be szíved csarnokába,
csak egy pillanatra legalább,
hogy ablakot tárjak a fénynek,
aztán lassan indulok tovább.







CSAK NÉHÁNY ÓRA KELL


A hétköznapok rohanásában,
Legyen számodra néhány óra,
Mikor szívedet betakarja,
A béke puha, álomtakarója.

Hunyd be a szemed, és pihenj meg,
Hallgasd, ahogy a csend mesél,
S amit szeretettel, szívből adnak,
Elfogadni azt soha ne félj.

Tanuld meg: lehet ébren álmodni,
Fényeset, szépet, ezer csodát.
Hagyd, hogy kihulló könnyed lemossa,
Fájdalmas múlt útjának porát.

Életünk sokszínű tarka függöny,
Sötét a bú, s az öröm fehér.
Az ember, mert így van megteremtve,
Ösztönösen is folyton remél.

Nem is tudjuk tán, de mindig várunk,
Sokszor talán csak néhány szóra.
Barátra, szívre, egy kis mosolyra,
Hogy jusson ránk is néhány óra.

Nem gyenge az, aki mer szeretni,
S választ sok kérdésre nem keres.
Szemünkkel nem látjuk, mi a fontos,
A lényeghez a szívünk vezet.










CSENDBEN


Most itt állok némán teelőtted,
Kívüled nekem már semmim nincsen,
Féltőn, és szeretve rejtegetlek,
Te lettél utolsó, drága kincsem.

Nem vagy enyém, csak a magadé vagy,
Mégis lelkemnek társa, bennem élsz.
Magammal viszlek a végtelenbe,
Ahol már soha többé el nem érsz.

Legyél a csendem, mely körül ölel,
Ne halljak mást, csak a Te szavadat,
Csitítsd dobbanó félelmeimet,
Enyhítsd léteddel a fájdalmakat.

Nélküled szürkék a mindennapok,
A rossz is jóra változik veled,
Csendben, mozdulatlanul pihenni
Engedj, ne szólj most, csak add a kezed.







EGY BARÁTSÁG MARGÓJÁRA


Most menj utadra, elengedem kezed,
Többé nem kérlek, nem hívlak, nem várlak.
Ne nézz vissza, ne szólj, ne integess,
Könnyem fátyolán át már úgysem látlak.

Álmodtalak, reménysugaram voltál,
Hogy érted, miattad élnem érdemes.
Gyermeki hittel, tebenned bízva adtam,
Ezerszer összetört, fájó szívemet.

Csak jó szót kértem, egy szelíd kézfogást,
Néha kis erőt, ami talán segít.
Oly sokszor vártam néhány békés órát,
Amikor megoszthatjuk szívünk titkait.

Most csend van bennem, a fájdalom csendje,
Színes álmaimból semmi nem maradt.
Hát menj, hazudj tovább másnak, s magadnak,
Amíg voltál, szívemben tartottalak.







EGY RÖPKE PILLANAT


Tétova mozdulat volt,
Ahogy feléd nyújtottam kezem.
Egy eltévedt fénysugár,
Vakította el nyitott szemem.

Egy röpke pillanatig,
Minden fényes, meleg és fehér,
Mosoly és égi béke...
De az álom hamar véget ér.

Kezem félúton megállt,
És szépen, szelíden búcsút int.
Borús földünkre a nap,
Már vastag felhők mögül tekint.







ELENGEDLEK




Ne várj, ha menned kell, hát indulj!
Szépen, szelíden elengedlek.
Nem kötözlek többé magamhoz,
De tudnod kell, nagyon szeretlek.

Rejtem magam, hogy reám találj,
Ha hiányom egyszer fáj nagyon,
A jöttödre várok akkor is,
Ha már soha nem lesz alkalom.

Kedves, el kell búcsúznod tőlem,
Ne félj, én biztosan nem sírok,
Nem maradt könnyem, már semmim sincs,
Mindig csak a szépre gondolok.

Ölelj hát némán, utoljára,
Mert búcsút venni csak így lehet,
Hogy megmaradj, én versbe véslek,
S te magaddal viszed szívemet.

Így őrizlek meg önmagamnak,
Magamba zárlak, már nem félek,
Fölém hajolnak fáradt esték,
Elvesznék, ha elvesztenélek.

Egyszer, egy csillagfényes estén,
Szól egy dal, távoli zongorán,
Ha meghallod, tán emlékezel,
S hull egy könnycsepp is talán, talán...







ÉLETED KÖNYVE


Van egy nagy, színes könyv valahol,
Melyet talán az angyalok vezetnek.
Tartalmat a te életed ad,
Minden oldalnak, minden fejezetnek.

Gyermekkorod színe a fehér,
Mert ártatlanul jöttél le a földre.
A szívedben meggyújtott gyertya,
Ragyog, fénylik, ott belül mindörökre.

Tarka és színes az ifjúság,
Sok piros betű a boldog szerelem.
Kék a jóság, arany az öröm,
Zöld a reménység, a béke, türelem.

A szenvedés betűje lila,
Komor és fekete színe a gyásznak.
Az üres lapok sorakoznak,
És mind-mind a te életedre várnak.

Lehetnek itt olyan oldalak,
Amelyeket szürke betűkkel írtak.
Mikor megbántottál másokat,
És ezért még az angyalok is sírtak.

A megbánás ezüstös fénye,
Minden szürke oldalon átragyog.
S a szeretet, mit adsz magadból,
Könyvedben a legfőbb, legnagyobb dolog!







FALAK NÉLKÜL


Ne félj, kedves, a boldogságtól,
Akadnak őszinte szavak,
Engedd, hogy elvarázsoljon,
Néha-néha egy pillanat.

Egy puha kéznek érintése,
Kezedben soká megmarad,
S ha megosztod a gondjaid,
Neked majd kevesebb marad.

Arcodra mosolyokat rajzol,
Melegíthet a gondolat,
Hogy soha nem vagy egyedül,
Mert megtaláltad társadat.

Jó, amikor nem kell keresni,
A mondatokat, szavakat.
Egy pilleszárny simogatás,
Lebonthatja a falakat.







FÁSULTAN


Észrevétlen teltek el az évek,
Sötét hajadba ősz szál is vegyül,
Ritkán sétálsz, a lépted sietős,
S ha sétálsz néha, azt is egyedül.

Vágyaidat mélyen eltemetted,
Pedig ott belül vannak vágyaid,
Ha villannak színes álomképek,
Lecsendesíted belső hangjaid.

Függöny mögül nézel ki a fényre,
Félsz, a napsugár biztos elvakít,
A közönynek álarcát felöltve,
Nyugalmasan tengeted napjaid.

Fekszel az ágyon, nem akarsz semmit,
Mert a semmit el nem veszítheted,
Nem alszol, csak színleled az alvást,
Így nem lesz kérdés, nem lesz felelet.

Naponta húsodba vág a muszáj,
S mégsem emeled fel a szavadat,
Vezekelsz meg nem történt bűnökért,
S közben magad ítéled el magad.

Megszokásból csókolsz, ölelsz, szeretsz,
De szívedig már semmi el nem ér,
S asztalodon megszokott az étel,
Meleg a sör, és száraz a kenyér.

Kelj fel, adj még egy esélyt magadnak!
Életed meg nem ismételheted,
Azt, amit egyszer elszalasztottál,
Lehet, hogy soha meg nem teheted.

Ne félj, ha úgy esik jól, kiabálj,
Lépj ki a fényre, tárd ki a karod,
Űzd el magadból a fásult csendet,
Vár az élet, ha te is akarod!







FELHŐ SZÉLÉN ÜLDÖGÉLEK


Felhő szélén üldögélek,
Megmártózom a kék égben,
Csillagokat fényesítek,
Ragyogjanak a sötétben.

Szél hajtja a vitorlámat,
Fut velem a felhő hajó,
Szabad vagyok, és oly könnyű,
Ha nem álom, így volna jó.

Friss harmatból kortyolgatok,
Szárítkozom napsütésben,
Még elfáradni sem lehet,
Az édes semmittevésben.

Ma mindenen csak mosolygok,
Mintha lelkem égbe szállna,
Ilyen, mikor teljesülhet,
Szívem apró, titkos vágya.







HADD LEGYEK...


Hadd legyek a titkod,
kapaszkodód, reményed.
Hétköznapi gondjaid,
ha torkodig felérnek.
Legyek ma én az ünnep!

Hadd legyek neked én,
az ecset és a tinta.
Ami a valóságot
majd színesre átírja.
Legyek faladon a kép!

Hadd legyek néha én,
álmatlan éjjel álom.
Frissítő hajnali szél,
átsuhanva szobádon.
Legyek én az enyhülés!

Hadd legyek a hajnal,
az éji álmok vége.
A derűs nap kezdete,
indulás ki a fénybe.
Legyek én egy új kezdet!

Hadd legyek a béke,
egy sziget, ahol pihensz.
Ahol önmagad lehetsz,
és ahol beszél a csend.
S mesélek neked én is!







HA ÉN TÜNDÉR VOLNÉK




Ha én tündér volnék,
Gyakran varázsolnék,
Csupa jót azoknak,
Akiket szeretek.

Ha tündér lehetnék,
Sokszor énekelnék,
Mindig letörölném,
A hulló könnyeket.

Ha én tündér volnék,
Vigasztalást vinnék,
És felvidítanám
A bús embereket.

Ha tündér lehetnék,
Esténként mesélnék,


És csókkal zárnám le
A fáradt szemeket.

Ha én tündér volnék,
Közeledben élnék,
Hogy mindig vigyázzam,
Összes lépésedet.

Ha tündér lehetnék,
Arany fényben égnék,
És felolvasztanám
A hideg szíveket.

Ha én tündér volnék,
Talán varázsolnék,
Néha magamnak is,
Egy kis szeretetet.







HIÁNYZOL


Hiányod néha olyan hatalmas,
Hogy jégvirágok nyílnak a szívembe,
Fagyott világban reszketve élek,
Keresni kell, minek van értelme?

Ilyenkor elfog a szomorúság,
Nem mondom ki, mégis nagyon félek.
Mennyit bír elviselni az ember?
Mennyire maradt erős a lélek?

A nyugtalan, rövid éjszakákon,
Már az álmaim is elkerülnek.
Ébren álmodott apró vágyaim,
Lassan-lassan sorra összedőlnek.

Már azt sem tudom, mire is várok?
S akire várok, tényleg létezik?
Hosszú útról, ezer kitérővel,
Egyszer mégiscsak hozzám érkezik?

Háborgó, viharos tengerekről,
Kikötőbe ér a kicsiny gálya,
És rajta a legnagyobb ,
A boldogság szűrt eszenciája.

Állok a parton, két karom tárva,
S a jégvirágok mind tovatűnnek.
Egymáshoz simuló arcainkon,
Összevegyülnek megváltó könnyek.










JANUÁRI SÉTA


Fehér palást van a fenyőkön,
Águk hajlik, majdnem földet ér,
Talpaink alatt ropog a hó,
Ágakról ránk szórja kósza szél.

Az erdő útjai eltűntek,
Rajtuk puha, vastag takaró.
Nyugalom van itt, csend és béke,
Messze menni, veled volna jó.

Varázslatos ma ez az erdő,
Némán beszélgetnek itt a fák.
Talán épp rólunk, s mosolyognak,
Mert érzik, hogy szép lett a világ.

Kezem a kezedbe bújtatom,
Elfogynak lassan mind a szavak,
Talán el sem kell azt mondanom,
Mily régóta, téged vártalak.

Hány tél és hány víg nyár szaladt el,
Borús ősz és virágos tavasz,
Az idő soha vissza nem jön,
Még sincsen a szívemben panasz.

Itt vagy végre, karod átölel,
Tested melegéből adsz nekem,
Már nem fázom, béke van bennem,
Álmok erdején sétálsz velem.

Szívednek dobbanását érzem,
Szívem szíveddel együtt dobog,
A néma erdő most megszólal,
A fák azt súgják, ők boldogok.







JÁTÉK MINDÖRÖKKÉ


Szeretnék mindig játszani,
Mosolyogva, nevetve, szállni.
Álmokat kergetve élni,
Kék madárra naponta várni.

Szeretnék mindig játszani,
Karom a fény felé kitárni.
Könnyű piheként lebegve,
Újra vidám gyermekké válni.

Szeretnék mindig játszani,
És nem kételkedni semmiben.
Távolba nézni hegytetőn,
Elveszteni, mi fáj idebent.

Szeretnék mindig játszani,
Tündérmesét hallgatni este.
Ezüst holdfényben fürödve
Hinni, hogy még semmi nincs veszve.

Szeretnék mindig játszani,
Álomszerelmet, ezer csodát,
S naponta százszor köszönni,
Hogy az érzés egyszer megtalált.

Szeretnék mindig játszani,
Átjátszani ezt az életet,
S úgy menni el egy messze útra,
Hogy játszottam, amíg lehetett.







KETTŐS MEGVÁLTÁS


Mikor romokba dőlt körülöttem minden,
Egy nap fölém hajolt, s átölelt az Isten.
Szelíd volt és szótlan, hófehér ruhában,
Arcán halvány mosoly, s megfogta a vállam.

Felemelt a földről, ahová lerogytam,
A bánatok útján idáig jutottam.
Akkor megéreztem: sosem leszek árva,
Amíg az ő karja felém van kitárva.



Tőlem akár mindent elvehet az élet,
Ha itt lesz az idő, Hozzá hazatérek.
Most még talpra állok, így leszek én méltó,
Terhem, hogy átveszi irgalmas Megváltó.

Folytatom az utam, új erőt merítve,
A kettős megváltást Uram, megköszönve!







LEHETTÜNK VOLNA...


Lehettünk volna kis híd,
mely áthajlik patak felett,
egymásba kulcsolt kezünk,
megtartaná a terheket.

Lehettünk volna felhő,
lebegve a föld felett,
szikrákat szóró kristály,
melyre a fénylő nap nevet.

Lehettünk volna gyermek,
őszinte, tiszta, álmodó,
sziklákat mosó tenger,
örvénylő, zúgó, vad folyó.

Lehettünk volna csillag,
üveggolyó, színes virág,
játékos tettestársak,
ketten, egy kicsit más világ.

Lehettünk volna mondat,
messzire szálló üzenet,
őszinte, igaz barátok,
egymást szerető emberek.

Lehettünk volna minden,
ha megőrizzük a kincset.
Holtunkig fogjuk viselni,
ezt a fájdalom bilincset.







LELKEMBŐL LELKEDIG


Néha nagyon közel vagyok hozzád,
Úgy olvaslak, mint felnyitott könyvet.
Érzem ki nem mondott félelmeid,
S titkaidtól nekem sem lesz könnyebb.

Máskor fényévekre kerülsz tőlem,
Csigaházadba újra visszabújsz,
Kimért leszel, hűvös és túl józan,
Közöttünk áll szürke falként a múlt.

Azt mondtad egyszer: bár segíthetnél,
De soha nem hitted el, hogy tudok.
Ezért oly hosszú és nehéz az út,
Míg lelkemből lelkedig eljutok.

Repülni, szállni, újra tanulhatsz,
Néha ad még egy esélyt az élet.
Ha jó barátként kezem megfognád,
Megmenthetnél, s én megmenthetnélek.







LEPKE


Nyitott tenyeremre,
Rászállott egy lepke.
Szárnyait próbálja:
Repülhet-e messze?

Kertem virágai
Tarkán illatoznak.
Nem gondolnak arra,
Jön-e vihar holnap?

Ujjaim behajtom
Belül van a lepke,
Érzem, ahogy teste
Vergődik kezembe.



Ha tudná, nem bántom,
Talán nem is félne,
Boldogan maradna
Kezem melegébe.

Kinyújtom ujjaim,
Nézem, ahogy elszáll,
Virágszirmok között,
Új otthonra talál.

Bár tudnék repülni,
Úgy, mint ez a lepke,
Örömmel megbújnék
Védő tenyeredbe.







A MAGÁNY MÉLYSÉGÉBEN


Ha egyszer, egy bús, magányos estén,
Úgy érzed, hogy nem bírod már tovább.
Összeszorítanak rideg falak,
Nincs tér, levegő, szűk lett a szobád,

Tudod, semmit nem segít a sírás,
És elfogynak lassan a könnyeid.
A saját bőrödbe vájva érzed,
A nincs, a semmi, éles karmait.

Elindulnál, de nincsen már hová,
Az utcán minden sötét és hideg.
A házakban kihunytak a fények,
És alusznak a boldog emberek.

Tegyél fel egy régi, kedves lemezt,
És csukd be lassan, lassan a szemed.
Emlékezz, s magadat is becsapva
Fogd meg kezeddel a másik kezed.







MAGÁNYOS VIRÁGOK


Magányos vadvirágok vagyunk mi
Erdők rejtekében külön virulunk
Mégis, ha lágyan fúj az esti szellő
Szépen, szelíden összehajolunk

Másnap reggel újra nézzük egymást
Kutató szemmel, távolságot tartva
Külön indákon futva, tekeregve
Egymásra várva, egymást akarva

Nem hasonlítunk kerti virágra
Édes illatokkal nem illatozunk
Egyedül nyílunk, de itt belül tudjuk
Egymás nélkül, mi már elhervadunk

Elbúcsúzunk szépen, ha jön az ősz
Egymást átkarolva összeborulunk
A fehér hótakaró alatt csendben
Egy örök, szép TAVASZRÓL álmodunk!!!







MEGÚJULÁS


Lelkem kíntól feszített vásznára
rajzoljál egy tavaszi képet.
Napfény-sárga és arany ragyogás
takarjon minden szürkeséget.

Fesd rá a képre lelkednek minden
szunnyadó, eltemetett vágyát.
Naponta hullámzó érzéseid,
erőt próbáló madárszárnyát.

Könnyű kézzel fogd az ecsetet,
most ne gondolkozz, inkább érezz.
Így juthatsz el - legyen akár álom,
akár valóság - a kép lényegéhez.

Felejtsd el most a komor színeket,
az örök megújulást lássad.
Így segíthetünk sebzett emberek,
szeretetből, szívből egymásnak.

Minden tétova kis mozdulatunk,
elevenedjen meg a térben.
Fekete bánat, mint a kohóban,
olvadjon aranyba egészen.

Képed csillogó meleg fényei,
itt fognak majd ragyogni bennem.
A varázsló ecsetvonásától
felvidul, kisimul a lelkem.







MI A BOLDOGSÁG?


Hogy mi a boldogság? Most elmesélem,
Ha ideülsz mellém, szótlanul, szépen.
Hunyd be a szemed, ne gondolj semmire,
Figyelj a lelkednek rezdülésire.

A boldogság ott mélyen, tebenned van,
Most szunnyad éppen, némán és hangtalan.
Jelre vár, hogy kinyíljon, mint a virág,
Ébredő fény, melytől más lesz a világ.

Boldogság, amikor másnak adni tudsz,
Ha békét hozol, nem szörnyű háborút.
Nem mérlegelsz, segítsz, ha valaki kér,
Megosztod, ha asztalodon van kenyér.

Mersz szeretni, hagyod, hogy szeressenek,
Letörlöd az érted hullott könnyeket.
Bízol, nyílt szívvel várod az új csodát,
Egy versben, egy dalban, ott a boldogság

A boldogságért néha szenvedni kell,
Egyszer eljön, vedd hát észre, jól figyelj!
Engedned kell, hogy szívedet mossa át,
S kezedet megfogja egy igaz barát.

Ne félj attól, hogy most talán sírni kell,
Szívedből lassan eltűnik a teher.
Hallgasd szívverésed friss, új dallamát,
Kicsiny csoda, de ez már a boldogság.


Farkas Éva: Mi a boldogság

Link








MOSOLYOGJ!


Van, amit nagyon szeretnék,
Sokszor ezért is harcolok,
Hogy a kedved derűs legyen
Mosolyogj!

Munkában, ha megfáradtál,
S vár még rád számtalan dolog,
Ne gondolj most kicsit rájuk,
Mosolyogj!

Mikor életed útjain,
Elveszíted a jó nyomot,
Térképet rajzolok neked.
Mosolyogj!

Hűs kezemmel megenyhítem,
Láztól oly forró homlokod.
Mesélek, míg el nem alszol.
Mosolyogj!

Néha, mikor szomorú vagy,
Szemedben kristály könny ragyog,
Nézz rám, s könnyed fátyolán át
Mosolyogj!

Egyszer vége minden télnek,
Jönnek a szép, tavasz napok.
Többé már nem kell mondani,
Mosolyogj!







MOST TUDOM


Most tudom, mennyire szerettelek,
Mióta nem vagy már velem.
Az évek egymás után telnek,
S nem múlik el az érzelem.

A tárgyak, mik velem maradtak,
Melyeket látott még szemed,
Magukba szívtak, és mindörökké
Őrzik velem emlékedet.

Egy nyakkendő a szekrényedben,
A köntösöd a fogason,
Levelek, könyvek, régi zsebkés,
S utolsó képed a falon.

Néha az illatod is érzem,
És ilyenkor azt képzelem,
Megyek az utcán, úgy, mint régen,
S egyszer csak jössz szembe velem.

Lehunyt pilláim mögött látlak,
Hiszen már csak bennem élsz.
A tegnapok emlékeivel,
Minden utamra elkísérsz.

Hogy hiányzol a napjaimból!
Fájdalom út vezet hozzád,
És könnyeimmel öntözöm meg,
Azt az egy szál piros rózsát.

Férjem emlékére.







NYITOTT SZÍVVEL


Az embert keresem szüntelen,
Kiben az Isten képe ragyog.
Fénylő szemébe belenézve,
A földre szállnak a csillagok.

Nyitott szemmel szeretnék élni
Hinni csodában ,szépben, jóban
Megérni, hogy bízni lehet még
A kimondott emberi szóban.

A békét keresem szüntelen,
Belefáradva minden harcba,
Szeretnék ébren is álmodni


És mosolyt csalni minden arcra.

Letörölni egyetlen könnyet,
Néha-néha egy jó szót szólni.
Szeretetből elpazarolni,
Felém nyújtott kezet megfogni.

Egy embert szeretnék találni,
Aki megérzi, mire vágyom.
Felé nyújtott kezem megfogja,
Mert Ő az én igaz barátom.







PUHA TOLLÚ KISMADARAM


Fészkedből kiestél valahol,
Amikor megtaláltalak.
Csapzottan, remegve lapultál,
Egy nedves bokor alatt.

Lassan, szelíden nyúltam feléd,
Megmenteni akartalak.
A kertben kóbor macskák járnak,
Elkapnak a bokor alatt.

Erőd már nem volt menekülni,
Két kezembe bújtattalak.
Leheletemmel szárítottam
Csapzott, nedves tollaidat.

Elteltek gyorsan a hónapok,
Próbálgatod szárnyaidat.
Látom, ahogy indulni készülsz,
Vár a szabad madárcsapat.

Megsimogatom puha tollad,
Egy kicsit még itt tartalak.
Érzem, ahogy dobog kis szíved,
Szép, erős szárnyaid alatt.

Repülj, szállj, drága kismadaram,
Szárnyad elbír, az út szabad!
Ha egyszer újra erre jársz majd,
Én itt leszek, hogy várjalak.







RAGYOGÁS


Lelkem legmélyén őrzöm a ragyogást,
Összevegyítettem ezernyi szépségből,
Pirkadatkor a nap bágyadt sugarából,
Ívelő szivárvány halovány színéből.

Gyűjtöttem harmatból, virág illatából,
Tavakon csillogó aranyhíd fényéből,
Vízcseppen megtörő kristályos tükörből,
Sápadt holdsugárral világító éjből.

Ezer emlékből, mosolyból és könnyből,
Virágokból, fából, mindenből, mit láttam.
Amit meg akartam tartani magamnak,
Csukott szempilláim börtönébe zártam.

Adtam hozzá érzést szívem melegéből,
Kristálytiszta könnyet, tiszta égbolt kékjét,
Szeretetből sokat, jóságot és hitet,
Megértést, türelmet és a szelíd békét.

Ha értenénk a szót, s megbíznánk egymásban,
És a közös nyelvünk a szeretet volna,
Több lenne a mosoly, kevesebb a bánat,
Minden ember lelke fényesen ragyogna.







SÖTÉT ERDŐBEN


Sűrű, sötét erdőben járok,
A fenyők szinte az égig érnek.
Gőgösen nyúlnak a magasba,
Takarják színét az ég kékjének.

Oly hűvös és kihalt itt minden,
Bús némaság gubbaszt deres ágon.
Fázom, a kegyetlen téli szél
Cibál, s csontig hatol át ruhámon.

Azt hiszem végleg eltévedtem,
Nem maradt már erőm továbbmenni.
Fáradt vagyok, itt megpihenek,
Fagykarjával átölel a semmi.

Megölelek egy fenyőtörzset,
Testem melegét néki átadva,
Dermedt tűlevelein csillan,
Jéggé fagyott könnycseppként a gyanta.

Az emlékek rengetegéből,
Még előtűnik egy boldog álom.
S egy sebet ütő, fájó, miért?
A választ tán soha nem találom.







A SZERETET VIRÁGAI


Vannak virágok, mik a szívben teremnek,
Közönséges kertben meg nem gyökereznek,
Azoknak pompáznak, kik szeretik őket,
Ápolják, gondozzák a felnövekvőket.

Vannak virágok, mik a lelkünkben nyílnak,
Velünk növekednek, majd velünk elmúlnak.
Szeretetünk napja sugárzik reájuk,
Ezért olyan színes a sziromruhájuk.

Az én szívemben kis versvirágok nyílnak,
Mikor boldog vagyok, csodamód virulnak,
Néha a fájdalom elhervasztja őket,
De túlélik mégis a nehéz időket.

Virágaimból most szedtem néhány szálat,
Itt vannak kezemben, és reátok várnak.
Olvassátok őket szívvel, szeretettel,
Hisz nektek üzenek minden virág-verssel.







SZERETNI SOKFÉLEKÉPP LEHET


Szeretni sokféleképp lehet,
Fontos, hogy add a szívedet.
Ne kutasd, mi van, s miért,
Adj egészet is semmiért.

Szeretni sokféleképp lehet,
Álom, valóság, képzelet...
De mindegyikben benne vagy,
S nem adhatsz mást, mint önmagad.

Szeretni sokféleképp lehet,
Élőt, holtat, emlékeket.
Örökké tartó tűz legyen,
Mely átragyog az életen.

Szeretni egyféleképp szabad,
Jobban szeresd, mint önmagad!







SZÍVEMBEN HORDOZLAK


Szívemben hordozlak, velem maradsz,
Akkor is, ha oly távol, messze vagy.
Álmainkban minden út összeér,
Egymásba simul két meleg tenyér.

Szívedben hordozol, veled vagyok,
Napjaidba derűt, mosolyt lopok.
S, ha az álom egyszer majd véget ér,
Az emlék örökké szívünkben él.







TANULD MEG


Tanuld meg, lehet ébren álmodni,
Fényeset, szépet, ezer csodát.
Hagyd, hogy kihulló könnyed lemossa,
Fájdalmas múlt útjának porát.

Életünk sokszínű tarka függöny,
Sötét a bú, s az öröm fehér.
Az ember, mert így van megteremtve,
Ösztönösen is folyton remél.

Nem is tudjuk tán, de mindig várunk,
Sokszor talán csak néhány szóra.
Barátra, szívre, egy kis mosolyra,
Hogy jusson ránk is néhány óra.

Nem gyenge az, aki mer szeretni,
S választ sok kérdésre nem keres.
Szemünkkel nem látjuk, mi a fontos,
A lényeghez a szívünk vezet.







TAVASZI ÜZENET...


Az aranyeső kibontotta szirmát,
Virágok aranyozzák kertedet.
Füledbe sóhajt a szél, neked szól,
Ez a szelíd, bús, tavasz üzenet.

Aki szomjas, a friss vízre vágyik,
Még a pusztában is keres kutat.
Az ember, ha fáj neki az élet,
Próbál találni egy könnyebb utat.

Egy darabig még él benne remény,
És néha boldogságról álmodik.
Mosolyról, tavaszról, barátságról,
Majd szép lassan, mindről leszokik.

Már nem kérek és nem is álmodok
Az új tavasznak fázós hajnalán.
Nincs csoda, és nem történik semmi,
Az évszakok változnak meg csupán.
.
A napok majd gyorsan elrohannak,
Új nyomot nem hagynak szívemen.
Lett volna még egy kevés időm,
De lassan elhamvad a tűz idebenn.

Az ígéret olyan, mint a méreg,
Elpusztul tőle maradék remény.
S a szép tavasz-álom olyan marad,
Mint egy befejezetlen költemény.







TITKOS ÜZLET


Amikor már a köd felszáll a völgyből,
A nap kibújik a felhőtakaróból,
S forrón simogatja a sziklák oldalát,
Akkor szeretnék találkozni veled.

Kézen fogva, felmegyünk majd a hegyre,
És a magasból lenézve megkeressük
Eltelt életünk minden ismerős helyét,
És útjaink szabálytalan vonalát.

Addigra eldöntöd, mit is szeretnél.
Tovább foltozgatni szürke tegnapoknak
Darabokra szakadt, kifakult ruháit?
Árnyékba megbújni, hogy ne lássalak?

Naponta alkudozni vágyaiddal,
Amik úgy törnek elő, mint zúgó patak?
S széttépni mindent, ami megmaradt még,
Azt a keveset, és mégis olyan sokat?

Rossz üzletet kötve, egy tál lencséért
Elcserélni az örök üdvösségedet?
S hagyni, hogy szárnyaid, amik elbírnának,
Mert nem repülsz, lassan elsorvadjanak?

Vagy lassan, tétován kinyújtod kezed,
Arcod a fény felé fordítod, hunyorogsz,
De élesebben látsz, mint eddig bármikor,
Mert e percben csak a szíveddel nézel.

Többé már tőled semmit nem kérdezek.
Titkos üzletem veled most megkötöttem.
Mert megmentettük azt, ami még menthető,
Fent a hegytetőn, a magas ég alatt.







ÚGY SZERETNÉK HOZZÁD ÉRNI


Keressük még a szavakat,
mit is merjünk kimondani,
s mit zárjunk magunkba még,
de ki nem mondott szavainkban,
már ígéretek tüze ég.

Mint gyermek, járni tanulunk,
egyensúlyt vesztve kapaszkodunk,
múltunkba és megszokásba,
de már naponta érezzük,
hogy szükségünk van egymásra.

Csodálkozó szemekkel
figyeljük még önmagunkat,
s magunkon egymás hatalmát,
már nem kételkedünk, merjük
élni szívünk boldog álmát.

Hagyjuk, hogy a fény betöltsön
bennünk minden kicsiny helyet,
s félelmeinket elvigye
a langyos júliusi szél,
tőlünk távol, jó messzire.

Akkor majd úgy találkozunk,
hogy nem kell semmit mondani,
a szavak bennünk virágoznak.
Úgy szeretnék hozzád érni,
ahogy az ártatlanok imádkoznak.








 
 
0 komment , kategória:  Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre  
Farkas Árpád
  2016-05-21 21:00:13, szombat
 
 




FARKAS ÁRPÁD


Farkas Árpád (Siménfalva, 1944. április 3. -) erdélyi magyar író, költő, műfordító. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005).




>"




ANYÁM


Esengett:maradjak.Útra kellett kelnem.
Hagyott egy darabka kéklő eget bennem.
Kifeszítettem és merre vitt az utam,
jó hazai földből belé Földet gyúrtam.
Benépesítettem tájakkal,arcokkal,
csikó tekintetű szomjas csillagokkal,
áldottak hitekkel,álmokkal az esték,
néha elringattak,néha vérem vették,
s megtértem csikorgó bolygómmal végtére,
görgetem,pörgetem:derüljön a fényre,
anyám is hadd lássa...
S szólítja is fiát:

"Eredj,lelkem,hozz egy ölnyi aprított fát."







BALLADÁCSKA

Havasi szép, fehér alkony,
szürkülődő gyermekasszony
szoknyáján kuporgó
csibe-csillagok.
Felsüt a hold, átvilágít
kicsi ingén, idelátszik:
kilenc gyémánt veseköve
felragyog.

Jobbra hajlik: kökényágra.
Balra hajlik: zuhanásba,
temető a férfi ágya
már neki.

Ő szüli a csillagokat,
makk héjából bölcsőt farag,
s rengeti.

Érte esők esedeznek,
lombos erdők fenyvesednek,
nincsen álma, nincs hazája,
csak ez a kis balladácska.







BORDAL


Esztelneken csurog a must,
vörösén hatvan évem átdereng,
oly direkttermőn éltem én,
megpattant belé halánték, szem.

Hatvan esztendőm folyik el
szakállán vén időnek, falunak,
aláfolynak bíbor pörök,
szemét csípdesik vadludak.

Halottak napja. Sír a tök
s a berbécs alatt a parázs.
Megremegnek a temetők,
jönnek a mustra holt anyák.

Ne igyál, fiam, mi iszunk
mustot most, az angyalát!
Halottak táncolják körül
az udvart és a vén szobát.

Anyánk, nagyapánk, eleink
fénye egy szőlőszemben felragyog,
s hatalmas időprés alatt
folyik a most s a must.

S megjön az ezredes. Inni a lét.
Szőlőszemek villogásán
látni, hogy hatalmas
tét volt a lét.

Hatvan esztendő. Elszelelt.
Csurog a must.
Anyámhoz, asszonyomhoz bújnék.
Most. De most.







DÚDOLÓ


Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.







EGYSZERŰ


Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.

Mennyi bigottság, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.

A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra les a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.

S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.

Ha éhes voltam, ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.

Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország.
(1992).







ERDÉLYI ASSZONYOK


Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább százötven év
behódolást kérnek s vért.
Drága Báthory Annák, Bethlen Katák,
honnan hadban elvesző férfiben ennyi élet,
ha már széltörte napraforgószártól is
megrendül, s keres - ezredvégen -
szívzuhatagos költőket százötven éves
kukoricásokban?
Annák, borissza férfiaké,
Tündérkertünk s Kelet minden fűszer-
számával fűtötte konyhátok vérünk;
Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyű
véretek hevíté kandallóit Erdély
rideg kővárainak, tárt szellemóvó szárnyat
elpárolgó melege fölé.
S ontotta méhetek Kárpát-medencébe a magyart!
De most már elég.
Ezeréves vén vagyok, nevemben némi
Árpád-házi kondenzcsíkkal, esengve kérlek,
hagyjatok megpihennem.
Legalább száz esztendőre előre
megtermékenyítettelek benneteket,
szüljetek szorgalmasan,
s neveljétek föl a kis bitangokat!
Ha Nap-korszak jő, hőelszívóakká,
ha jégkorszak, jég hátán is megélhetőekké!
Asszonyaim, erdélyi asszonyok,
cigány szeretők, örök fél-, negyed-
zsidók, örmények, szászok, románok, magyar
utódokat szülő székely-magyar asszonyok,
hódoltam eleget, időtök eljöve!
Hüvelyklábujjamon lyukas a zokni,
lehúzom, kitérdelt nadrágom levetem,
borítsa mezítelenségemet barna, vörös, szőke
vízesészuhatag hajatok, s legyenek áldottak
lassú, kereső útra induló ujjbegyeitek,
míg ezerévek húrjain játszva
örökkévalóvá zendítik a pillanatot.
Asszonyok, drága, Kárpát-medencét benépesítő
erdélyi asszonyok,
a világ öt égtájáról ideér,
borzongat csókotok -
De ezer év, százötven, sőt már ötvenöt év is sok.
Annyi vész után hódítanék még,
de már csak néktek hódolok







FARKAS UTCA


Kőbölcsője e földnek,
Százados szellem
árva
csecsemőágya,
(Bélelni hűssé páfrány
susogott a diákban,
midőn álmokat ringatni
idejártam.)
Mezőség, Szilágy, hős Hunyad
S a távol
Székelyföld innen hajolt ki,
mint inggallér kabátból --
s körül terem
-- kőmarokkal szórt meg --
a történelem.
Bővül a voltak árnya;
nagy Bethlen-hófúvások,
Apáczai-tüzekkel
lobogó telek.
Hűvösen néz a Bástya
a mohó Házsongárdra --
mi győzött néha itt,
túl eltemettetett.
Jövök néha, hogy lenne,
ki György vitéz lovának
tenyérből cukrot ad.
Ideje volna végre
már kapni lándzsavégre,
s nemcsak bűvölgetni
ama sárkányokat!
körül tág jövőt renget,
türelmet, töredelmet
a Bölcső
s fölnő
új s új mene tekel --
(Esélyem bár ha volna,
hogy engem majdan róla
nevezzenek el!)







HATÁRÁTKELÉS


Fut a vonat vélem loppal,
s az árdéli teleholddal
gurul anyám rozskenyere
borpirosra kerekedve
utánunk a tűzszikrákat
apám szórja: ceruzámat
hegyzi éppen halbicskával:
világítsunk a világgal!
Jácint-szemű kisleányom
hintázik a holdvilágon,
sírdogáló kiskendőjét
én asszonyom lengeti.

Fut a vonat, krumpliföldek
partján ringó kicsi őzek,
bokrok, dombok, fenyves-ország,
piros-pettyes-csipros-orcák
tejet ivó szuszogása,
kétmillió arcnak ránca,
sorsnak konca - és kölönce
jő velem a bal zsebemben
dohányporral elkeverten,
anyaföldem - minden kincsem
és koloncom - menekítem:
nosza rajta, ha tudjátok,
vámoljátok, vámosok!







SIMOGATÁS


Ha a szavak bennünk néha elégnek,
tovább süt,
simogat,
duruzsol
a kéz.

Halk áramlásban nyugalom lakik.
Kibontja ujjaim -
tenyerem szirmait,
s míg arcodat puhán
átlengi valami virág -
átveszi kezem minden hangulatát.

Az eddig tapintott dolgok
most bőröm alatt égnek,
az eddig simogatott arcok
most arcodhoz érnek,
s mert eddig embert is bántott már e kéz,
- most arcodhoz ér, s önmagába néz.

Ha már a szavak bennünk néha elégnek,
nagyon kell érezd,
hogy süt,
simogat,
duruzsol
a kéz.







SZEMPILLAERDŐ


Tisztásaidon én nyugszom meg,
én alszom itt, fáradt, minden
hadakból megtérő királyfi,
míg őzeid halántékomat nyalogatják,
vállamra szállnak madaraid,
hozzám szelídülnek vadjaid,
legyen hát áldott e rejtegető,
parányi derű,
és árnyat ne vess énrám,
susogj, lélegezz fölöttem,
és simogass új ébredésre. hadra,
szempillaerdő.







SZÍVÜNK SZÉP SZERELME


Hevült a nyár már Esztelneken,
mikor én kedves asztalnokom
szólott: egyél, igyál, mert kihűl az elme
e nagy melegben, s szívünk szép szerelme.

S én faltam. Környező hegyek karéját,
szerelmek bensejét és hántott héját
tábortűzön sütöttem tovább, és lángok melege
suttogta: nő még szívem szép szerelme.

Elfogyhatatlanul, mert nő, csak nő,
lángszoknyája támad a forgatagban,
hamu alatti parázsnak is lelke,
szikrát onnan szór szívünk szép szerelme.

Férfit, nőt elveszni annyit láttam
alkalmi szerelmek nagy ájulatában,
hogyha kis patakán átkél, nem is olyan szende,
mégiscsak ő lett szívem szép szerelme.
Mert bordám s bokám is érte törtem,
s azt, mi kissé bennebb dobban,
törni nem hagytam, érti elme:
ő lett a szívem szép szerelme.

Van néki biztos olyan inge,
melybe szívem is beleférne,
ingtépő engedetlen lázban
lüktetnénk együtt a szívdobogásban,
hasogatván magunkról gúnyát, kelmét,
kitakarva szívünk szép szerelmét.







ÚJÉVKÖSZÖNTŐ


Szép vagy, mint a fehér fenyő,
hótól tiszta, fátyolos,
szép menyasszony, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Ne légy te arannyal zengő,
ezüst fénytől mámoros,
búvópatak, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Bolyhos, szelíd bárányfelhő,
mint a búza, mint a rozs,
kenyerünkhöz, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Jöjjön hozzánk el az erdő,
mikor hideg záporoz,
pásztortüzes újesztendő,
békét, békességet hozz.

Krumpliföldünk áldja eső,
fű se legyen árva, rossz,
a házunkba, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Tisztaság légy és levegő,
áldott hó álmainkhoz,
légy a hazánk, újesztendő,
s békét, békességet hozz!







 
 
0 komment , kategória:  Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2023.04 2023. Május 2023.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 24 db bejegyzés
e év: 251 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 988
  • e Hét: 9225
  • e Hónap: 35848
  • e Év: 173220
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.