Belépés
furaila.blog.xfree.hu
"Nem az a fontos, hogy milyen iskolákat végeztél, hogy mit dolgozol, hanem hogy milyen EMBER vagy!" BMI ******
2005.10.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/10 oldal   Bejegyzések száma: 96 
Na még egyszer...
  2006-12-29 12:55:39, péntek
 
  Na még egyszer az "Aprószentek zarándoklat"-ról

Részlet "Az a kicsi élet még reggel..." c. írásomból:

"- Miért? Lehet nekem egyáltalán gyerekem? Ez volt a harmadik, aki meghalt, mielőtt megszületett volna...
Ránéztem és kerestem a tekintetét, mert látni akartam mit érez!
Akkor vettem csak észre, hogy mennyire sápadt, szinte fehéres-szürke az arca. És, olyan szomorúság sugárzott a szeméből, mint annak a katonának, akinek először kellett, parancsszóra embert ölnie.
- Lehet, amennyit csak akar. De, most legalább két évig pihennie kell, hogy testileg, lelkileg fel tudjon készülni egy gyermek kihordására és a szülésre!

Amikor visszavittek a kórterembe, majd éhenhaltam... Szóltam az egyik ,,kisnővérnek", hogy nem tudna-e nekem valahonnan ennivalót keríteni. Nem tudott.
Aznap látogatási idő volt. Felhívtam férjemet a munkahelyén az előtérben lévő telefonon. Megkértem, hogy jöjjön be mindenképp, és hozzon nekem ennivalót.
Meg is érkezett már öt órakor az elsők között. Téliszalámis zsemlét hozott. Pillanatok alatt megettem, és csak utána kezdtem neki elmesélni, hogy:
- Kikapartak. Most, legalább két évig nem szabad teherbe esni.
Szomorúságnak nyomát sem láttam rajta. Mintha megkönnyebbült volna. Sőt! Megcsillant a szemében az a fény, amit akkor lehet a férfiak tekintetében meglátni, amikor eszükbe jut a szex. Ki is használtam az alkalmat. Odabújtam hozzá és provokáltam. Gyengédségre vágytam és ilyenkor, a szexuális vágy megjelenésével - bíztam benne - hogy végre, megkapom.

Amikor visszamentem a kórterembe, már ott volt az éjjeli szekrénykén a vacsorám. Azt is megettem és azt terveztem, hogy lezuhanyozok.
Közben, elérkezett az esti, hétórási szoptatás ideje. Behozták a kisbabákat. A kis feketepihés-fejűt letették az anyja mellé, aki csak nézte konokul, majd hátat fordított a picinek.

Soha nem tapasztalt bizsergést éreztem a mellemben.
Ezzel egy időben iszonyú görcsös, alhasi fájdalmaim lettek. A gyógyszeres nővértől kértem fájdalomcsillapítót.
- Milye fáj?
- A hasam.
Megnézte a kórlapom, és azt mondta:
- ,,Spontán vetélés" utáni méhösszehúzódásai vannak. Ezt nem lehet csillapítani, mert akkor nem tud a méhe visszahúzódni...
,,Tehát, igazam volt. Mégis terhes voltam!"
Hideg verejtéktől nedves testtel, a fájdalomtól elgyötörten, letettem a zuhanyozási szándékomról. Néztem a kisbabákat, főleg a kis fekete hajút és, mint két búvópatak megindult a könnyem...

Az egyik anyuka észrevette, hogy sírok és próbált vigasztalni. Erre, a kreol nő felém fordult és először a négy nap alatt megszólalt:
- Örüljön neki, hogy elment a gyereke! Bárcsak az enyém is elment volna!
Mondta, majd egy másik kismama legorombította:
- Hogy mondhat ilyet! Ne magából induljon ki!

Legszívesebben felkeltem volna és a mellemre vettem volna a kicsi fiút, hogy megszoptassam. Ahogy ezt végig gondoltam, valami nedvesség elárasztotta az egész hálóingemet. Megnéztem, hogy mi lehet az.
Hát, akkor látom, hogy ,,megindult" a tejem! Beindult a tejelválasztás! Lehet, hogy több voltam, mint három hónapos? Jól éreztem, hogy már mozog!

Ekkor jutott el a tudatomig, hogy az a kicsi élet, ami reggel még ott lüktetett bennem, most ott van széttrancsírozva valahol a többi ,,kaparék" között.
Majd megfulladtam az elfojtott sírástól.
Olyan köhögési rohamot kaptam, azt hittem megfulladok. Egész éjjel annyira fulladtam, hogy nem tudtam aludni. Asztmás rohamom volt, amit önhipnózissal próbáltam elmulasztani. Arra gondoltam, hogy csinos és fiatal vagyok és a lelkem mélyén éreztem, hogy az orvos igazat mondott: lehet még gyerekem!"
(Bóna Mária Ilona)

2 komment , kategória: Általános

Ballán Mária ( lambert@tvn.hu ) (#1) 2006-12-28 14:01:07

Megrikattál ezzel a gyönyörű és fájdalmas írással!Nekem is volt egy ilyen "élmény " az életemben,mai napig is szomorúsággal tölt el,de nem volt más választásom.Minden abortusz az élettől tagadja meg a parányi emberi lényt!Nézd meg a blogomban az utolsó bejegyzést,életzarándoklat lesz ma,a megölt magyar magzatok emlékére.Istenem bocsásd meg,nem tudják/tudjuk mit cselekednek/cselekszünk!!!!!!!

BMI ****** ( furaila@tvn.hu ) (#2) 2006-12-29 12:45:43

Igazad van Marika! Valóban nem tudtuk, de még most sem sokan tudják, hogy mit cselekednek! Én is most döbbentem rá a valóságra. A napokban találtam rá nonoyoyo blogjának videójában az Abortusz című videóra. Először csak belenéztem úgy futtában, de azután újra és újra megpraóbáltam végignézni, de közben rosszul lettem és sokadszori nekifutásra tudtam csak eljutni a végéhez. EZ RETTENETES! Suttogtam elfúlón a zokogástól. Törvényt kellene hozni arról, hogy a fogantatástól számítva legyen jogi személy, vagyis EMBER az emberi magzat!!!
A zarándoklatról sajnos későn értesültem. Akkor, amikor már nem tudtam volna odaérni. Ugyanis, valamikor a találkozó előtt egy- vagy másfél órával került föl a hírhálóra. A rádiót és a tv-t éppen nem hallgattam, mert csak így tudom kirekeszteni a nemzetet megrontó és tönkretevő politikusokról szóló híradásokat...
Elegem van belőlük!!!!!!!!!!


 
 
2 komment , kategória:  Általános  
"Kicsi, vagy kocsi?"
  2006-12-28 15:50:03, csütörtök
 
  ,,Kicsi, vagy kocsi?"
Részlet Dr. Téglásy Imre: ,,Magzat - az étlapon!" című írásából:

,,A 1970-es évekre jellemző, úgynevezett gulyáskommunizmus, vagyis a
magyar társadalomban megfigyelhető viszonylagos gazdasági jólét nagyrészt
annak a sajátos családtervezési gyakorlatnak volt köszönhető, amelynek
jegyében évente többszázezer magzatkorú gyermek nem jöhetett világra. E
hétköznapi magyar mentalitás a kicsi vagy kocsi? dilemmájában fejeződött ki,
vagyis a relatív gazdasági jólét fejében föl kellett áldozni a termékenységet: a
megfoganó-megszülető gyermeket. (1970-ben 200 000 abortuszt végeztek a
10 milliós Magyarországon.) Nem kétséges, hogy anyagi jólétünk levesét azóta
is a belé aprított magzatgyermekek húsával szaporítjuk."

*********

Mármint, hogy akkor olyan nagyon jól ment a ,,gulyásszocializmusban", hogy az emberek azért vetették el magzatjaikat, merthogy: "kicsi, vagy kocsi"!

Ez csak a rendszer kedvezményezettei körében volt igaz!!!!

A munkásasszonyoknak egészen egyszerűen nem volt más választásuk, ha meg
akartak élni! Ugyanis, a zömében, a textiliparban, három műszakban,
teljesítménybérben dolgozó szakmunkásnőknek a bérük az éhbérre sem volt
elegendő. Főnökeik, pedig úgy kezelték őket, amikor terhesek lettek,
mintha elárulták volna a gyárat! Volt ugyan minden gyárban egy állandó délelőttös ,műszakban üzemelő műhely az un. kismamáknak, de ahhoz, hogy valaki odakerüljön, be kellett mutatnia a terhes kiskönyvét és a körzeti nőgyógyászati rendelő nőgyógyászának erre vonatkozó javaslatát!!!
Mindezt (többek között) megírtam egy szociográfiában. Ezzel a szociográfiával a Magyar Írószövetség lapjától, a Magyar Naplótól középdíját nyertem 1998-ban.
BMI
*********
TUDÓSÍTÁS MAGYARORSZÁGRÓL az 1946- és 1996 közötti, lelketlen 50 évben történtekről
(Részletek: A fiatalasszony, Az alkoholista férj felesége és A "kismama")


A fiatalasszony

Katalin nagyon szerelmes volt, de nem lehetett a felesége egy katonatiszti főiskolásnak a kádári Magyarországon! Akkoriban káderlapok kötöttek házasságot káderlappal. Egy olyan, a hatalom szemében ellenségnek számító családból származó lánynak, mint ő, semmi esélye nem volt az életben maradásra, csak, ha rátalált egy jó káderlapra, akinél nem számított, hogy az övé, viszont elfogadhatatlan...
És akkor mi lesz a szerelemmel? Azzal az érzéssel, ami mindennél erősebben élt benne élete egyetlen és igaz szerelme iránt?
"Talán, ha megvárná őt kedvese, míg tisztárra mossa ő is azt a bizonyos, skarlátbetűs káderlapját?" - pislákolt benne a kis reménydsugár.
Sajnos, nem várhatott, el kellett szánnia magát arra, hogy férjhezmegy szerelem nélkül...

E sorsdöntő lépésre akkor szánta el magát, amikor a taszító tényezők olyan mértékben hatottak rá, hogy kiváltották nála a menekülési reflexet.
El, minél messzebb attól az "otthon" nevezetű helytől, ahol a gyökerüket vesztett, organikus műveltségüket(24.) megtagadó szüleinek létfontosságú menedék lett az az anyagi- és szellemi leépültség amiben éltek.
Amikor Katalin rájött, hogy nekik ez az évszázados visszalépés egzisztenciális életükben(25.): az életbenmaradás záloga - és hallani sem akartak más fajta életfelfogásról, életformáról - önként elmenekült a "szülői háztól".
Mihez kezdhetett egy állandó bejelentett budapesti lakcímmel rendelkező lány 1963-ban?
1./ Munkásszállón szállást nem kaphatott, mert az csak a vidékről toborzott munkáslányoknak járt.
2./ Albérlet után nézhetett, de mihelyt elmondta, hogy szülei Pesten élnek, csak képtelen velük egy fedél alatt lakni, azonnal egyértelmű elutasítás volt a válasz.
3./ Férjhezment.
4./ Kiállt a Rákóczi térre.
5./ Munkahelyi prostitúcióra adta a fejét (testét).
Bízó Katalinnak a harmadik lehetőséget kínálta föl a sors: B.J. TMK(26.)-lakatos személyében.
B.J. a szabolcsi alkoholista apától a fővárosba menekült fiatalember, az otthonteremtés lehetőségét remélve - a pesti lánnyal kötött házassággal - vélte élete jobbrafordulását. Katalin tudta, hogy B.J. nem egy "Tímár Mihály", de bízott benne, hogy mind a 20 életévével még azzá válhat...
Fiktív eltartási szerződéssel hamarosan hozzájutottak egy tanácsi- szoba-konyhás főbérlethez a főváros peremkerületében, Külkertesen.
Ettől kezdve, ha mindketten kizárólag az anyagi gyarapodást hajszolják, valószínű létrejöhetett volna közöttük egyfajta házastársi összhang.
B.J.-nét azonban nagyon bántotta, hogy a gimnáziumi tanulmányait a kétműszakra áttért munkahelye miatt abba kellett hagynia. Mielőtt ez bekövetkezett volna, megpróbálkozott egy állandó délelőttös munkarend szerint dolgozó üzem álláshirdetésére jelentkezéssel, amit elvállalt, tanult szakmáját föladva.
Előtte végig kellett csinálnia a kötelezően előírt, un "munka alkalmassági egészségügyi vizsgálatsort". Többek között a megalázó, diszkriminatív(27.) nőgyógyászati vizsgálatot is! Ott föltette a nőgyógyász a nagy kérdést, hogy: "Utolsó rendes menstruációja?"


(Hirtelen nem is tudta az igaz választ, mert olyan biológiai adottsággal rendelkezett, hogy ha túlzott fizikai és idegrendszeri terhelésnek volt kitéve - egészen egyszerűen szünetelt a ciklusa.) Éles villanással beléhasított a helyzet tragikussága és mondott egy héttel korábbi dátumot. Szerencséjére, mert akkor minden menstruációs kimaradást - pláne a húsz év körüli nőknél(!) - kizárólag terhességgel magyaráztak.
Egy esetleges terhesség azonban az új munkahely elvesztését jelenthette volna. Így aztán nem csoda, ha ezekben az években szinte futószalagon végezték az un terhesség-megszakításokat a kórházakban! A munkásnőknek nem sok segítséget adtak az egészségügyiek a védekezéshez. Végigrettegték ifjúságukat, legszebbnek mondott életszakaszukat. A férfiak, fiúgyerekek sem törődtek azzal, hogy teherbe esik-e az aktussal a lány, vagy asszony. Az ugyanis - ezekben a körökben kiváltképpen - a "nő gondja-baja" volt. Házasságon belül is "az asszonynak született gyereke" és nem a házaspárnak. Mintha csakis a nő tehetett volna a dologról! Erre válaszul elterjedt, főleg értelmiségi körökben, hogy a nők elkezdték kirekeszteni a férfiakat az apaságból, a szülői felelősségből, mert méltatlannak érezték a kényszerítés eszközét! Hogy ez ne váljon népszokássá, a "lakáspolitikával" úgy manipulálták a fiatalokat, hogy a "gyermekvállalás" és a hivatalos házassági anyakönyvi kivonat volt a feltétele a lakáshoz jutásnak, annak, hogy egyáltalán a lakásvásárlás jogát megszerezhessék. Ezek az "öröklakás" nevezetű börtöncellákra osztott, összkomfortos betonkalodák mégsem válhattak "igazi otthonná". Miért? Talán, mert az "igazi c s a l á d" hiányzott belőlük! Pedig a GYES (gyermekgondozási segély) intézménye is növelte a "szülési kedvet". Miért nem alakulhatott ki mégsem egy újfajta családkultusz? Talán azért, mert az ember értéke kimerült a munkahelyén betöltött státuszának értékében; mert a gyermeket vállaló nők valóságos "száműzöttek, árulók" lettek, mint munkaerők a "gyesre menéssel". Ugyanakkor le voltak kötelezve a segéllyel az államnak és intézményeinek! Ezen állami intézmények dolgozói, mint az államhatalom képviselői "kezelték" a szülőket, a "dolgozó nő"-i státuszukat elvesztett, anyasenkivé degradálódott gyeses kismamákat. /Elismerés és tisztelet azon pedagógusoknak, akik megértő szeretettel és sokszor a szülők helyett is törődtek a rájuk bízott kisgyerekekkel!/
A segélyből, viszont nem lehetett megélni, pláne nem gyerekkel, gyerekekkel! Kiszolgáltatottakká váltak férjeik számára is. Ezzel szemben a férfiak nem voltak büszkék arra, hogy feleségük, gyermekeik, azaz családjuk van akiről képesek gondoskodni. Miért? Azért, mert valójában nekik sem volt a főállásukban annyi jövedelmük, amelyből lehetséges lett volna egy 2-3 gyerekes család megélhetése, a "betondobozok" törlesztő részletének fizetése... A vállalati GMK-k létrehozása, ahol másodállásban - a családtól elvett "szabadidőben"- hozzá lehetett jutni a feleség hiányzó jövedelmének pótlásához, de a fusizással keresett pénzek sem oldották meg a problémát. Sőt! Pénzkereső robottá degradálta őket. Nem csoda, ha - mint valami szenvedő ember-áldozatok élték meg életük egyik legnagyszerűbb lehetőségét: a gyermekáldást!
"Ember -ugyanis- nem alkothat nagyobbat, mint embert!"
Sajnos ez a nemzedék nem volt képes lélekben is fölnőni a feladathoz, inkább elvált és újra házasodott, meg megint elvált...Erről napjaink hajléktalanjai többet tudnának mesélni!)


B.J.-nénél azonban mindent rendben találtak.
Szorongása az új munkahelyen nem múlt el, hanem tovább fokozódott. Három hónap próbaidőre vették föl.

A következő tanévben újra kezdte a gimnázium második osztályát. Mivel az új munkahelye sem támogatta a továbbtanulását, a tanulmányi szabadság sem illette meg.

A három hónap próbaidő leteltével, a külön erre az alkalomra földuzzasztott létszámot szétosztották a három műszakban üzemelő üzemrészek valamelyikében. B.J.-né a szárítóba került, a csoportnormában dolgozó egyik brigádba.

Hatalmas vizesbálába göngyölt törölközőket kellett a forró kalanderen(28.) kétszer-háromszor átengednie, míg meg nem száradtak. Az üzemrészben nem működött az egyetlen elszívó, mert elromlott és a századeleji berendezéshez nem kaptak alkatrészt. A nyári 30 fokos melegben az üzemen belül a - magas, vegyi appretúrás(29.) párát tartalmazó - levegő gyakran elérte az 50 fokot!

Soha nem keresett olyan jól, mint akkor, mert veszélyességi- és éjszakai pótlékkal próbálták ellensúlyozni az egészségtelen, embertelen körülményeket!
B.J-néék a házban, ahol laktak, elsőként vehettek teljes szobabútort, tv-t, hűtőszekrényt... B.J-né talán még soha nem volt olyan boldogtalan, mint ebben az időben, mert még soha nem volt annyira távol attól a természeti szépségtől ami kislánykorában a tanyán körülvette. Soha nem volt távolabb az orgonaszós, freskós templomi áhítattól, mint azokban az években! Sokszor, de nagyon sokszor(!) mondogatta magában: ,,...
Ó, zordon Szépség, mosolyogsz fölöttem
S hallgatva ülsz a dús Élet hegyén.
Egy ájult lelket hoztam. Az enyém
És fölajánlom Néked összetörten
..."(30.)

B.J-né ismét kimaradt a gimnáziumból...
A következő tanévben - önköltséges alapon - újból felvételizett egy iskolába, éspedig a dolgozók gyors- és gépíró iskolájába.
Sikeres felvételi után heti három alkalommal, a fizikai munkától elnehezült kézzel: gyors- és gépírást tanult.
Olyanokkal járt egy osztályba, akiket a munkahelyük iskolázott be. Járt nekik a törvények adta minden előny és juttatás. (Munkaidő-kedvezmény, munkahelyi gyakorlás, tanulmányi szabadság...)

B.J-nének megengedték, hogy délutános héten heti három alkalommal a délelőttös műszakban dolgozhatott, hogy délután résztvehessen a tanításon.
Meglehetősen kirívó volt abban a "közösségben" B.J.-né. A tanulási rögeszméje teljességgel elfogadhatatlan volt a szakképzetlen munkásnők között. A többgenerációs proletár életformában élő lányok, asszonyok - a "jól kereső, dolgozó nő" státuszától - magabiztos arroganciával(31.) kezelték B.J.-nét: kiközösítették.



Az alkoholista férj felesége

Férje egyre értetlenebb ellenszenvvel szemlélte ifjú felesége heroikus küzdelmét.
Megértő szóra talált a kocsmában. Miután minden cimbora fizetett egy kört(32.), így elérve a részegség állapotát - hazatámolyogva, ki-ki igazságot szolgáltatva, "kiosztotta a családot" - delériumos álomba zuhant.

B.J.-né zokszó nélkül tűrte a fizikai megpróbáltatásokat, miután hiába próbálkozott a szépszóval meggyőzés módszerével.
Hamar rájött, hogy a részeg állapottal férje elhatárolta magát, egyszersmind kirekesztette magát abból a világból amiben magánemberként élt. Mint munkaerő, (mert megtanították neki) tudta mi a dolga. De mihelyt magára maradt, mint első generációs "szocialista" férfiember, elbizonytalanodott...
(Egy apajogú (patriarchális) társadalomban szinte tudathasadásos állapotot idézett elő a nők olyan mértékű "egyenjogúsítása", a társadalmi munkamegosztásba való bevonása, mint amilyen agresszíven rövid idő alatt az végbement az 1950-es évektől kezdődően.)
B.J.-né tudta, hogy ez olyan probléma, amit egyedül nem tud megoldani, de azt is tudta, hogy a válás és egy másik férfiember - hasonló módon a presztízsvesztéstől(33.) alkoholistával való házasságkötés nem megoldás.
Beszerzett némi púdert, meg napszemüveget a kék-zöld foltok leplezésére.

És, rendületlenül továbbtanult, mert most már (csakazértis!) és egyre jobban: meggyőződésből hitte és a gyakorlatban is demonstrálni akarta, hogy csakis művelt szülők (anyák-apák) és más pedagógusok nevelhetnek művelt ifjakat a hazának!


A "kismama"

1967-ben B.J.-né - mert már annyira vágyott rá(!) - állapotos lett. Mint kultúrált, ifjú asszony - az első biztos jeleket észlelve jelentkezett a körzeti szakrendelésen. Miután minden kötelező vizsgálatot elvégeztetett, megkapta a "Terhes kiskönyv"-ét. (Az akkori szokások szerint ugyanúgy beleszakadhatott a munkába, családi kötelezettségekbe, tanulásba, mintha mi sem történt volna. "A terhesség nem betegség!" Szólt a szlogen.)
Naptár szerint már elmúlt félidős (négy és fél hónapos), amikor ismét jelentkezett a szakrendelésen, ahol - ránézésre és némi tapogatódzás után - megállapította a "szakorvos nőgyógyász", hogy: "Kicsi még ez a terhesség. Jöjjön vissza egy hónap múlva!" B.J.-né sírva, könyörögve érvelt, hogy már hetek óta érzi a magzat mozgását és gyakran görcsöl munka közben mikor cipeli a vizes bálákat! Szeretné ezt a gyereket! Szeretne vigyázni rá, de ehhez már nagyon kellene, hogy megkapja az orvosi javaslatot a könnyű munkára!

(Ugyanis: ahhoz, hogy valaki a kismama műszakra kerüljön, nem volt elég a terhességéről a Terhes kiskönyvben szereplő adat. A munkahelyen csakis a kettőt együtt tudták elfogadni, mert attól féltek, hogy ezzel valahol, valakik(?) visszaélnek! Minden többműszakos üzemben berendeztek egy un kismama részleget. Itt állandó délelőtt, napi nyolc órát, lazább teljesítménybérben dolgozva várták a leendő anyák a szülés időpontját. Ahogy akkoriban mondták: ,,a tehertől való megszabadulást!")

B.J.-nét másfél hét múlva a mentő vitte a szülészetre fenyegető vetélés tüneteivel. Egy VI. hónapos terhességnek megfelelő fejlettségű(!), halott magzatot szenvedett a világra. B.J.-né férjétől minden testi- lelki sértést, szenvedést el tudott viselni és meg tudott bocsájtani, de azt nem, hogy amikor közös gyermeküket várta nem állt mellé oltalmazón, igazi férfi, leendő apa módjára! Ekkor már biztos volt abban, hogy el fog válni.
(Bóna Mária Ilona)

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
...az a kicsi élet még reggel
  2006-12-28 13:04:16, csütörtök
 
  AZ A KICSI ÉLET MÉG REGGEL OTT LÜKTETETT BENNEM...
(Részlet a TIBORCA című regényemből)


Aznap látogatási nap volt a kórházban. Öt óra után felkeltem az ágyból, mert kínosan érintett az, ahogy a látogatók ünnepelve körülállták a kórteremben fekvő kismamákat.
Felkeltem és kisétáltam az előtérbe. Reménykedve gondoltam arra, hátha kihagy Nándi egy napot az iskolában. Bejön a kórházba megnézni, hogy vajon mi van a feleségével.
Nem jött.
Már letelt a hivatalos látogatási idő, amikor észrevettem, hogy a lengőajtón belép ismerős alakja. Annyira megörültem neki, hogy semmit nem mondtam el abból a sok kellemetlenségből, ami történt velem, és amivel valósággal megfenyegettek.
Kedves voltam és vidám, mert valóban örültem a látogatásának. Nem akartam a sok rosszal elijeszteni...
*

Másnap reggel nagy műgonddal ,,tettem bele" az első vizeletemet a pohárba. Tudtam, hogy legalább 24 órára van szükség ahhoz, hogy elvégezzék a tesztet. Aznap látogatás sem volt. Pihenésre, erőgyűjtésre használtam ezt a napot.

A következő napon azonban arra ébredtem, hogy a főnővér felvezeti a kartonomra az eredményt. Amikor elment, felkeltem és gyorsan megnéztem. ,,Negatív!" - Olvasom. Megszédültem. Alig tudtam visszamenni, hogy visszafeküdjek. Eldőltem, mint egy krumpliszsák. Nem volt erőm arra sem, hogy betakarjam magamat.
Kár, hogy akkor még nem tudtam imádkozni. Egyre csak olyan embereket keresgéltem az emlékezetemben, akihez lehetett, vagy lehetne a bajban fordulni. Senki nem jutott eszembe.
Akkor már tudtam, hogy senki nem tudja megmenteni a bennem fejlődő kicsi életet attól, hogy megöljék.

Nem kaptam reggelit. Ebből tudtam, hogy a műtétet végre fogják hajtani. A nagyvizit alatt úgy elmentek az ágyam előtt, hogy rám sem néztek és egy szót sem szóltak. Ott maradtam a nagy bizonytalanságban.

Már tudtam a műszak programját. Tudtam: mikor tartanak konzíliumot; mikor van ,,nagyüzem" a műtőben...

Próbáltam kitalálni, hogy mikor kerül rám a sor. Futószalagon jöttek-mentek a terhesség-megszakításosok a kórterem és a műtő között. Készenlétben voltam órákon keresztül. Aztán délben ebédet sem kaptam. Nagyon éhes voltam.
Olyan, rohamszerű éhségérzet tört rám, mint az elmúlt három hónap alatt általában, amikor nem ettem legalább négyóránként.

Lezajlott az egy-órai szoptatás is, ami elől a fekete hajú nő már előre elmenekült. Kisbabáját vissza is vitték a csecsemő osztályra. Úgy elkértem volna! Úgy megszoptattam volna!

Kettőtől négyig csendes-pihenő volt az osztályon. Ilyenkor én is aludtam egyet. Most is megpróbáltam, de annyira hangosan dobogott a szívem, hogy nem tudtam tőle, meg a mardosó gyomornedvektől sem elaludni.

Úgy, fél három körül bejött egy fiatalember, orvos-gyakornok, és megkérdezte a nevemet, meg ettem- ittam-e? Mondtam, hogy nem. Erre beadott egy injekciót. Körülbelül húsz perc múlva megjelent egy hordággyal, amire átrakott. Nem értettem miért bánnak úgy velem, mint egy beteggel. Magam is át tudtam volna feküdni. Lehet, hogy attól tartott: meg fogom tagadni az engedelmességet? Minden esetre ez bejött...
Csendes-pihenőben egyébként sem zavartam volna meg a kismamák nyugalmát!
- Ölelje át a nyakamat!
Mondta, miközben nagyon gyengéden, de határozottan felnyalábolva áttett a hordágyra. A folyóson végigtolt, majd a liften eggyel lentebb, vagy fentebb mentünk. Nem tudtam követni. Majd betolt egy kis műtőbe.
Ott már várt az osztályos orvos.

Az elmúlt napok során őt találtam a legszimpatikusabbnak az egész orvosi karban. Magas, jóképű, már egy kicsit deresedő hajú férfi volt. Nálam, körülbelül tíz évvel lehetett idősebb. Csendes, merengő típus. Olyan, akinek szívesen lettem volna a t á r s a akár a munkában, akár a magánéletben. Olyan, akire ,,fel tudtam volna nézni"!

A fiatalember át akart rakni egy olyan műtőasztalra, amelyiken megláttam azt a bizonyos lábtartó szerkezetet és előtte ott volt a vödör, amiben benne felejtették az előző véres ,,kaparékot".
Ettől a látványtól feltámadt az életösztönöm és leugrottam a hordágyról. Két kezemmel belekapaszkodtam az ajtókeretbe.
- Nem engedem, hogy kikaparják a kisbabámat! Már érzem a mozgását! Teljesen panaszmentes vagyok harmadik napja! Haza akarok menni!

Ekkor, egy melegséghullám öntötte el az egész testemet, majd rohamszerű, szülési fájást éreztem a méhem tájékán. Kivert a verejték. Valami meleg csorgott végig a combomon és a lábam szárán.
Az injekció!
Hasított belém a felismerés. Összeomlottam. Elengedtem az ajtókeretet és hagytam, hogy a fiatalember karjaiba vegyen. Végig ott ült mellettem, és amikor nagyon görcsöltem, simogatta a hasamat, fogta a kezemet, s egy vizes ruhával törölgette a homlokomat.
Beszélt hozzám, hogy ,,már nem fog sokáig tartani". De bizony sokáig tartott! Azzal magyarázták, hogy:
- ez kicsit hosszadalmasabb, de az injekció segít kitágulni, ettől érzi a görcsöket. Ez nem károsítja annyira a méhet és a méhszájat, mint a műszeres tágítás.

Sokáig tartott a tágítás. Közben, szülési fájásaim voltak. Majd éreztem a kaparókanál körkörös munkálkodását a méhem belső falán. Nagy, meleg darabok buggyantak ki belőlem és csobbantak bele a vödörbe.
A fiatalember elengedte a kezemet és felemelkedve előrehajolt, hogy megnézze. Elkaptam a pillantásukat, amint aggódva egymásra néztek.
- Nagyon vérzett?
- Nem egyáltalán nem véreztem!
- Mert teljesen üres a méhe...
Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézzek az orvosnak, aki annyira nyilvánvalóan hazudik.
A fiatalember gyengéden visszanyomta a fejemet. Visszaült és szinte vigasztalón simogatott. Láttam a szemében az őszinte szánalmat. És még valamit...

Amikor vége lett az egésznek, a fájásokkal együtt elmúlt a szorongásom is. Elmúlt, mert ismét ,,csak" önmagamért voltam felelős.
Megszűnt a ,,vemhes nőstény"-ekre jellemző - az állapotukkal együtt járó - kiszolgáltatottság érzése!
- Le tud szállni, vagy leemeljem?
Kérdezte a fiatalember. Köszönöm, nem kell. Megy ez nekem, hiszen világ életemben sportoltam.

Amint - könnyedséget színlelve - leszökkentem a kínpadról, odaálltam az orvos elé, hogy átadjam neki a hálapénzt. Már egyáltalán nem szerettem volna, ha ,,ilyen" társam lenne! Felnézni sem tudtam rá, hiába volt sokkal magasabb, mint én. És a hálapénzzel is inkább meg akartam alázni.
A leeresztett reluxás ablak előtt állt, háttal a szobának. Remegő kézzel éppen rágyújtott. A köntösöm zsebéből elővettem a borítékot és oda akartam neki adni.
- Főorvos úr! Köszönöm!
- Szó sem lehet róla! Tegye csak el majd arra az esetre, amikor szülni fog!
- Miért? Lehet nekem egyáltalán gyerekem? Ez volt a harmadik, aki meghalt, mielőtt megszületett volna...
Ránéztem és kerestem a tekintetét, mert látni akartam mit érez!
Akkor vettem csak észre, hogy mennyire sápadt, szinte fehéres-szürke az arca. És, olyan szomorúság sugárzott a szeméből, mint annak a katonának, akinek először kellett, parancsszóra embert ölnie.
- Lehet, amennyit csak akar. De, most legalább két évig pihennie kell, hogy testileg, lelkileg fel tudjon készülni egy gyermek kihordására és a szülésre!

Amikor visszavittek a kórterembe, majd éhenhaltam... Szóltam az egyik ,,kisnővérnek", hogy nem tudna-e nekem valahonnan ennivalót keríteni. Nem tudott.
Aznap látogatási idő volt. Felhívtam férjemet a munkahelyén az előtérben lévő telefonon. Megkértem, hogy jöjjön be mindenképp, és hozzon nekem ennivalót.
Meg is érkezett már öt órakor az elsők között. Téliszalámis zsemlét hozott. Pillanatok alatt megettem, és csak utána kezdtem neki elmesélni, hogy:
- Kikapartak. Most, legalább két évig nem szabad teherbe esni.
Szomorúságnak nyomát sem láttam rajta. Mintha megkönnyebbült volna. Sőt! Megcsillant a szemében az a fény, amit akkor lehet a férfiak tekintetében meglátni, amikor eszükbe jut a szex. Ki is használtam az alkalmat. Odabújtam hozzá és provokáltam. Gyengédségre vágytam és ilyenkor, a szexuális vágy megjelenésével - bíztam benne - hogy végre, megkapom.

Amikor visszamentem a kórterembe, már ott volt az éjjeli szekrénykén a vacsorám. Azt is megettem és azt terveztem, hogy lezuhanyozok.
Közben, elérkezett az esti, hétórási szoptatás ideje. Behozták a kisbabákat. A kis feketepihés-fejűt letették az anyja mellé, aki csak nézte konokul, majd hátat fordított a picinek.

Soha nem tapasztalt bizsergést éreztem a mellemben.
Ezzel egy időben iszonyú görcsös, alhasi fájdalmaim lettek. A gyógyszeres nővértől kértem fájdalomcsillapítót.
- Milye fáj?
- A hasam.
Megnézte a kórlapom, és azt mondta:
- ,,Spontán vetélés" utáni méhösszehúzódásai vannak. Ezt nem lehet csillapítani, mert akkor nem tud a méhe visszahúzódni...
,,Tehát, igazam volt. Mégis terhes voltam!"
Hideg verejtéktől nedves testtel, a fájdalomtól elgyötörten, letettem a zuhanyozási szándékomról. Néztem a kisbabákat, főleg a kis fekete hajút és, mint két búvópatak megindult a könnyem...

Az egyik anyuka észrevette, hogy sírok és próbált vigasztalni. Erre, a kreol nő felém fordult és először a négy nap alatt megszólalt:
- Örüljön neki, hogy elment a gyereke! Bárcsak az enyém is elment volna!
Mondta, majd egy másik kismama legorombította:
- Hogy mondhat ilyet! Ne magából induljon ki!

Legszívesebben felkeltem volna és a mellemre vettem volna a kicsi fiút, hogy megszoptassam. Ahogy ezt végig gondoltam, valami nedvesség elárasztotta az egész hálóingemet. Megnéztem, hogy mi lehet az.
Hát, akkor látom, hogy ,,megindult" a tejem! Beindult a tejelválasztás! Lehet, hogy több voltam, mint három hónapos? Jól éreztem, hogy már mozog!

Ekkor jutott el a tudatomig, hogy az a kicsi élet, ami reggel még ott lüktetett bennem, most ott van széttrancsírozva valahol a többi ,,kaparék" között.
Majd megfulladtam az elfojtott sírástól.
Olyan köhögési rohamot kaptam, azt hittem megfulladok. Egész éjjel annyira fulladtam, hogy nem tudtam aludni. Asztmás rohamom volt, amit önhipnózissal próbáltam elmulasztani. Arra gondoltam, hogy csinos és fiatal vagyok és a lelkem mélyén éreztem, hogy az orvos igazat mondott: lehet még gyerekem!
(Bóna Mária Ilona)
 
 
2 komment , kategória:  Általános  
nonoyoyo-blogja
  2006-12-28 12:45:43, csütörtök
 
  Nézd meg feltétlen a

http://nonoyoyo.blog.xfree.hu

-n található, "abortusz" című videóját!
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Magyarországi aprószentek
  2006-12-28 12:30:52, csütörtök
 
  SAJTÓKÖZLEMÉNY
azonnali közzétételre.
Sajtóreferens: dr. Téglásy Imre
telefon: 06 309 226 775
e-mail: alfa@alfaszovetseg.hu


6 milliónál több magzatgyermek jelképes temetésére kerül sor 2006. december
28-án, csütörtökön Budapesten.
A méhen belüli erőszak összes áldozatára emlékező rendezvényen mindenki
búcsúzhat, akinek akár elkövetőként, akár áldozatként, akár szemlélőként -
fáj az abortusz!

A "Gyülölni nem, szeretni csak." című rendezvény résztvevői keresztekre
erősített rózsákkal 14.45-kor indulnak a Szent Gellért térről a Szabadság
hídon át a törvényhozás épületét érintve a Margit hídra.
Itt többszáz rózsa folyóba ejtésével búcsúznak a Kárpát-medencei magyarságot
sújtó abortuszdiktatúra áldozataitól.
A gyászolók kérik a szülészeteket, hogy az abortuszmentes napok mozgalmához
eddig csatlakozott 21 kórház és klinika példája nyomán e gyásznapon
tartózkodjanak minden terhesség-megszakítástól.

Kérik magyar társadalmat az élet örömhírének szolgálatára.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Célkeresztben
  2006-12-28 09:51:02, csütörtök
 
  AKIT ÁRGUS SZEMEK KÖVETNEK, az CÉLKERESZTBEN éli életét

Milyen is az ilyen élet? Hát, ilyen:

(Kiegészítő megjegyzések a 2004. december 5-i népszavazás után)


Megtörtént az, amitől annyira tartottam: ,,eredménytelen lett a népszavazás"! Miért nem figyelt rám senki a ,,mieink" közül? Bezzeg, az ellenfelek nagyon is figyeltek!

Figyeltek és árgus szemekkel követték minden lépésemet! Majd, szorgalmasan jelentettek és - minden létező eszközt igénybe véve - intézkedtek!

Valószínű, hogy ilyen ,,intézkedés" következtében halt meg Csengey Dénes? Hiszen, nem is olyan régen, a Panoráma Világklub első, alakuló összejövetelén azt mondta nekem az egyik ismerősöm a Hagyományőrző Nyugdíjasok Egyesületétől (az MDF-en belül) hogy: - ,,Csak nehogy úgy járj, mint Csengey Dénes!".

Ezt, az után mondta, hogy visszaadta ezen írásom akkori első öt oldalát, miután elolvasta.


Nem sokkal később, amikor kiléptem az MDF-ből, a helyi alapszervezet akkori elnöknője közölte velem, ha nem hagyom abba a politizálást, meg az írást, akkor a Fidesz úgy el fog rabolni, hogy a családom soha az életben nem fog megtalálni! Volt már ilyen, nem te leszel az első!

Itt következhetne azon ,,eltérítéses hadműveletek" sora is, amely arra irányult, hogy ne tudjak elhelyezkedni. Itt, a telefoni beszélgetések lehallgatása alapján szerzett információkat arra használták, hogy ,,jóindulatúan" figyelmeztessék az illetőt, vagy az intézmény illetékesét arra a veszélyre, ami akkor érné őt és intézményét, ha engem alkalmazna. Vagy, a megbeszélt időpontot valaki lemondta telefonban és áttette egy másik időpontra a cég nevében. Majd, egy alkalommal elmentem az első időpontra is és akkor kiderült, hogy ők nem kértek meg arra senkit, hogy egy másik időpontra hívjanak be állásinterjúra...


A levélben megkeresett személyek, vagy intézmények sem jártak jobban, nehogy ,,nyilvánossághoz" juttathassanak! Nyomdák és újságok függesztették fel tevékenységüket, majd amikor ,,elmúlt a veszély" - azzal, hogy beletörődőn sorsomba, visszavonultam - ismét kaptak (állami) anyagi támogatást a megjelenésükhöz és tevékenységükhöz! (Például: Gyermekünk, Színes Iránytű, Tisztesség, Magyar Napló, a Kráter Műhely ,,PoLiSz"-a...) Nyomdák és kiadók tevékenységét bénította meg az, hogy feltörve és megbénítva számítógépes adatbázisát, nem tudták határidőre kiadni a megjelenésre váró műveket. (Alterra, Antológia...) Ha ez sem volt elég ahhoz, hogy elhatárolják magukat tőlem és írásaimtól, olyan ,,ellenőrzést" és felülvizsgálatot zúdítottak a nyakukba, hogy ideiglenesen (Lakitelek Alapítvány és Antológia Kiadó, stb...), vagy végleg fel kellett függeszteni tevékenységüket, mint például: a Magyar Újságírók Közössége által működtetett újságíró-iskolának. Így provokálták ki, hogy MÚK-tagságomat megszüntessem és a MÚK környékére se menjek...

A Demokrata újság V. ker. Sas utcai szerkesztősége is azt követően szűnt meg, amikor felkerestem őket a díjnyertes szociográfiámmal. Az is ,,érdekes", hogy ebben az épületben kapott később helyet az a pécsi egyetem Budapestre ,,kihelyezett" konzultációs vizsgaközpontja, amelyikben továbbtanultam és a tanulmányaim befejezését igazoló okmányt, az indexemet ,,eltüntette", majd a diplomavédéshez nem adta ki az abszolutóriumot! (Agárdi Péter javaslatára.)


De, még a Friderikusz Produkció is felfüggesztette tevékenységét, amikor egy hosszú társadalombíráló írással jelentkeztem az 1997. február 23-án kelt ,,Túlterhelt anyák" c. tervezett műsorba!


Ilyen volt pl. még az Éjjeli Menedék c. műsor is, mert a megszüntetés sorsára jutott, amikor az egyik felhívásukra megküldtem egy szociográfia-részletemet. (Mit csináltam 1980-as években?) Ebben, leírtam azokat a negatív diszkriminációkat, amelyekkel a továbbtanulásomat megakadályozták.


Természetesen, nem hiszem azt, hogy kizárólag miattam, hanem, mint elgondolkodtató egybeeséseket említem ezeket a történéseket


Voltak olyan személyek, akik meghaltak, miután kapcsolatba kerültek velem és írásaimmal! Ilyen személy O. Kovács Attila, aki a Napi Magyarország on-line kiadásának főszerkesztő helyettese volt, amikor autóbalesetben meghalt. Ő, ezt megelőzően a XX.-XXIII. kerületi PE-SO (Pesterzsébet-Soroksár) nevezetű, helyi- önkormányzati újságnak volt a főszerkesztője, míg a fideszes polgármester mellé MSZP-s kulturális alpolgármestert nem ,,ültetett" a megtévesztett népakarat.

Egy alkalommal elpanaszoltam Skribek Péternek - aki, akkor a kerületi MDF-nek volt az elnöke és tagja az önkormányzati képviselő testületnek - hogy nem válaszolnak a megkeresésemre olyan újságíró szerkesztők, akiket megkerestem az írásaimmal. Ilyen volt szegény O. Kovács Attila is, aki még ahhoz is hozzájárult - igaz, nagyon közvetve, hogy megírjam (minden gáncsoskodás ellenére) és határidőre leadjam 1998. március 31-én a ,,Felnőttképzés (oktatás), művelődés Budapest XXIII. kerületében" című szakdolgozatomat. Ugyanis, 1998-ig olyan hitelesen tudósított az O. Kovács Attila főszerkesztésével megjelent PE-SO, majd Soroksár különválását követően: Pesterzsébet c. folyóirat, hogy anyaggyűjtés céljára tökéletes információkkal szolgált a fenti téma megírásához!

Így, még időm sem volt arra, hogy azon szomorkodjak: hogy volt kollégám (Nyír u. Általános Iskola, Soroksár-Újtelep) az újsütetű szoci. kulturális alpolgármestere megtagadta tőlem a segítséget, amikor felkerestem adatgyűjtés céljából! Ugyanígy járt el a soroksári illetőségű oktatási bizottság vezetője is, miután telefoni beszélgetésünkkor megígérte a segítséget. Ezért, nem volt más választásom, mint elővenni a gondosan megőrzött újságokat és kiírni belőlük az információkat. Természetesen, mint lokálpatriótának és, mint az oktatásban dolgozónak, tapasztalati ismereteim is voltak az ,,adattáramban".

Amiért ez az elszigeteltség, mint diszkrimináció már az 1956-os forradalom leverését követően - tíz éves koromtól tart - folyamatosan (mint most is) leírtam tapasztalataimat, gondolataimat.

1998-ban nem kellett mást tennem, mint elővenni ezeket az írásokat és újraszerkesztve beilleszteni a dolgozatba!

Lehet, hogy Skribek Péter a Polgárőrség parancsnoka (Boross Péter bizalmasa) azt hitte, hogy O. Kovács Attila közvetlen segített nekem?


Lehet, hogy volt osztálytársam: Fa (Faludi) Miklós (aki első szerelmemnek, Horváth Józsefnek, a székesfehérvári honvédségi alakulat alezredesének, valamint a nagy hajós Fa Nándornak is unokatestvére volt) azért halt meg, mert az apja népi ülnök volt azon a tárgyaláson, ahol halálra ítélték Mansfeld Pétert és életfogytiglanra Bóna Rezső (Rudit)?

Persze, még a feltételezések is abszurdak egy kívülálló számára, de Horváth Józsefnek örökké fájt a feje apja múltja miatt. Végül is agyi ödémában halt meg 1991-ben, a Honvéd Kórházban.

Faludi Miklós a ,,halálba itta magát", miközben azon a pszichiátrián kezelték, mint szenvedélybeteget, amelyiknek fiatal vezető orvosát a hűvösvölgyi erdőben találták meg, holtan! Ez az orvos kezelte epilepsziás rohamai miatt egyik rokonomat. (Ez, a Dél-Pesti Jahn Ferenc Kórházban történt és lehet, hogy a mostani halott-eltüntetős botrányt azért pattantották ki, hogy a vizsgálódást elérve, hozzájussanak olyan információk dokumentumaihoz is, amelyekben a történések közötti összefüggésekre fény derülhetne! A Csepeli Kórház (melyben ,,Anyuka" és ,,Apuka" titokzatos combnyak- illetve combcsonttörését operálták) dokumentációjában való kutakodást az is ellehetetlenítheti, hogy ,,beolvasztották" a Jahn Ferenc Kórházba!)


,,Anyuka" ,,barátja", Kovács László, aki 1957-től ,,kísérte figyelemmel" a Bóna-család sorsát, sokkal sikeresebben tudta megbízatását teljesíteni! Ő, évtizedekig ,,jelentett" rólunk, életünk legintimebb történéseiről. Ez az ember, 1998-ban Anyuka halálát is arra használhatta, hogy egy ,,utolsót" alázzon rajtam! Ugyanis, apának nem volt annyi pénze, hogy eltemettesse feleségét. Nekem kellett ,,kölcsönért" kuncsorogni ennél a spionnál! Ez a Kovács László az, aki felötlött emlékezetemben 2004. október 23-án. Ekkor végignéztem az M1-en azt a filmfelvételt, amit egy angol újságíró készített és vágatlanul kijuttatott az országból 1956 karácsonya után. A kommentátor angolul beszélt, miközben olvasni lehetett a magyar feliratot. Azért nem tudtam kellő pontossággal megfigyelni azt, amikor a Köztársaság téri kazamatáknál hallgatóznak a felkelő forradalmárok, mert a feliratra koncentráltam, vagyis arra, hogy kellő gyorsasággal el tudjam olvasni.

Ezt követően azonban, a HÍR Tv-n megismételték ugyanezt a filmriportot, magyarul kommentálva az eseményeket. Pontosan meg tudtam figyelni, hogy amikor az aknába hajló ember csendre inti a tömeget, akkor a mikrofonba behallatszó zaj, ami a föld alól jött, egy működő géphez, vagy darálóhoz volt hasonló. Ekkor a levegőbe lőtt valaki, aki látszatra a lenti raboknak akart jelezni. Ezt követően a zaj megszűnt és akkor arra gondoltam, hogy a lövés, akár a zajkeltőt is figyelmeztethette?

Nem tudom, hogy miért, azonnal felötlött bennem egyik gyerekkori emlékképem. Kislánykoromat nagyszüleim tanyáján töltöttem és hirtelen a szecskavágó - amit kukorica-morzsolásra is át lehetett állítani - jutott eszembe.

Már akkor kezdtem érezni, hogy nagy bajban vagyok, amikor a rádió Vasárnapi Újság c. műsorában hallottam A HÚSDARÁLÓ c. színdarabról készült riportot! Eszembe jutott a TIBORCA (Adjátok vissza a gyökereimet!) c. regényem III. fejezetében az epizód, amelyikben leírom 1994. év őszének azon történetét, amikor a Pesti Feketedoboz a pincebörtönökről készített filmsorozatát vetítették a TV-ben, az 1-esen.

Pontosabban, a Köztársaság téri pincében forgattak, amikor váratlanul felbukkant ,,Laci bácsi"(Kovács László) és kijelentette, hogy: ,,A szóban-forgó épület alatti pincerendszerben soha, semmiféle rabokat nem tartottak..."


És még mindig nincs vége ennek az egész borzalomnak!

Mintha egy ,,halálosztó" járna a nyomomban... Például, megbeszéltük Rakovszky Józseffel, a SZÓZAT főszerkesztőjével, hogy megjelenteti az újságban Makkai Sándorról írt monográfiámat. Zokog a lelkem, mert azóta Rakovszky József is meghalt autóbalesetben!


Nem különben nagyon rossz érzésem van (túl a gyászon, a közelmúltban, szintén autóbalesetet szenvedett) Bubik István miatt is. Hozzá csak annyi közöm volt, hogy itt lakott a kerületben és évekig telekszomszédja volt a XX. ker. Szent Imre herceg utcában Bóna Ferenc nagybátyámnak. A művész halála előtt, látva a Hír Tv-beni riportot, elhatároztam: személyesen megkeresem az írásaimmal. Ezt, sajnos elmondtam otthon, pedig gyanítottam, hogy lehallgatnak bennünket! Nagyon felkavart azon kijelentése, hogy ,,hallgatni kellene az írókra, költőkre, mert ők előre látják a jövőt"!

- Bizony, én is ilyen író-ember lennék!! Mondtam a családomnak sajnálkozva. Még nagybátyám - aki visszaköltözött ide a közelbe, az Ábrahám Géza utcába - megszakította a kapcsolatot velem, mert fél! Ezt a menyétől tudom.

- Bubik István ugyanúgy ,,bogaras" volt, mint a XX. kerületi MSZP-s polgármester. Talán, még az autószerelőjük is megegyezett.

- Sz. Ákos polgármesterrel keresztezte sorsunk egymást háromszor is. Először, amikor egy iskolában dolgoztunk és az akkori napközis csoportom tanulóinak osztályfőnöknője - a vele való intim kapcsolatnak köszönhetően(?) - hatévi meddő házasság után áldott állapotba került és egy kislánynak adott életet. Én erről a kapcsolatról említést teszek a TIBORCA (Adjátok vissza a gyökereimet!) c. regényemben, de úgy, hogy még utalást sem teszek a kapcsolat intimitására. Csak példaként leírtam azt a karácsonyi történetet, amikor köszöntötték egymást és önfeledten táncoltak. Majd a ,,gyerekek átölelték őket és úgy táncoltak együtt, mint ahogy otthon: anya-apa és fürtökben a gyerekek". Akkor még nem is tudtam, hogy már babát vár a volt kolléganőm. (Emlékezzünk csak arra, ahogyan felháborodtak az MSZP-ek és hogyan gúnyolódtak D. Tamáson, amikor felvállalta házasságon kívül született gyermekét!!!

- Majd, másodszorra a szakdolgozatom kapcsán, és harmadszor, 2000-ben, a millenniumi országzászló átadáskor.

- Egyébként, Sz. Ákossal akárhányszor találkoztam a pesterzsébeti rendezvényeken, mindig elfehéredett, mint akinek kimegy a vér a fejéből és még a köszönésemet sem fogadta! Éreztem, ,,szemtanú" vagyok a szemében. Egy másik életének a ,,szemtanúja", amit nagyon nem szeretne, ha kiderülne! De nekem eszem ágában sem volt ,,lebuktatni" őt, mert arra az ártatlan kicsi lányra gondoltam, aki lehet, hogy neki köszönheti az életét! De én erről soha nem fogom tudni meggyőzni őt, mert magából indul ki és rólam is csak azt feltételezi, amit önmagáról. Végül is ezzel teremt olyan helyzetet, amikor - mint most is - beszélek erről a kapcsolatáról.


*2005. november 27-én meghalt Szüle Zsolt újságíró, aki a 80-as évek elején - közvetlen azután, hogy az Allende parki KISZ-lakótelepről visszaköltöztettem a családomat Bp. XX. kerületébe - becsöngetett hozzánk, hogy szeretne fényképeket készíteni gyermekeimről. Amiért átépítettük az öreg házat, nem volt pénzünk és szerettem volna lemondani. De ő nem tágított és azt sem mondta meg, honnan vette az ötletet, hogy pont minket fényképezzen? Aztán, megbeszéltünk egy időpontot, és amiért családi fotózást szerettem volna, vártuk férjemet haza. Órákig ott ült nálunk és hiába mondtam neki, hogy menjen el, mert nem szeretném az idejét igénybe venni.

Az volt az érzésem, hogy ő ,,mindent" (még olyasmit is, amit én a mai napig nem(!) tud rólunk, de nagyon hallgatag volt. Csak mosolygott és fotózta a gyerekeket. Amikor 2005. szeptemberében elkezdtem internetezni és feliratkoztam a polg.körös hírlevélre örömmel fedeztem föl a XVIII. Ker. polg körök valamelyik rendezvényén Szüle Zsolt nevét. Készültem arra, hogy elmegyek a programra, amikor jött a hír hirtelen haláláról.


Szeretném, ha ez a felsorolás véget érne! Szeretném, ha lelepleződnének a gyilkos spionok! Szeretném, ha tanúvédelmet kapnék, mint az elmúlt évtizedek társadalmi bűneseteit elszenvedő történések ,,Szemtanúja"! Szeretném, ha megszűnne az a fajta fenyegetettség, amiben felneveltem gyermekeimet, és amivel a mai napig együtt élek, élünk!!!

Bp. 2004. december 19. (Bóna Mária Ilona)


*Ezt a másolatot 2006.jun.12-én készítettem és Szüle Zsolt történetével kiegészítettem. BMI
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Aggódás
  2006-12-27 18:54:39, szerda
 
  Kiegészítő megjegyzések a 2004. december 5-i
népszavazás előtt


Igen, aggódom! De, nemcsak a volt ,,melósokért", hanem magunkért, a polgári demokráciát akarókért is!
Mert mi tudjuk nagyon jól, hogy mennyit kellett ,,ügyeskedni" azért, hogy a kontraszelekciót kijátszva, tovább tudjunk tanulni, és meg tudjuk tartani keresztény-nemzeti identitásunkat.

Aggódom, mert azt is tudom, hogy ,,nem voltunk elegen", ahhoz, hogy meg tudjuk tartani a hatalmat 1994-ben. Ebből következik, hogy 1994- és 1998 között, majd 2002-től ismét arra kényszerültünk, hogy ,,merjünk kicsik, elesettek és gyengék lenni", ahhoz, hogy a régi-új hatalmasok megkíméljenek minket a revanstól!

Aggódom, mert nemcsak az volt a gond velünk, hogy nem voltunk elegen!

A legnagyobb tévedésünk az volt, hogy nem ismertünk fel egy nagyon fontos társadalmi igazságot! Mégpedig, azt: hogy az 1980-as, 90-es évek munkássága, vagy ahogy fentebb említettem: melósai, nem azonosak azokkal a proletárokkal, akik 1945 után - a bolsevista-kommunista vezérek elhitették hogy - megvalósították a proletárdiktatúrát, hanem sokkal inkább azonosak azokkal, akiken megvalósult az!

Sokkal inkább azonosak:
- az otthonaikból elűzött kitelepítettekkel és utódaikkal;

- az államhatalom által, a ,,nép nevében" kisajátított üzleteikből-
műhelyeikből a gyárakba tereltekkel és utódaikkal;

- a saját földjeiken gazdálkodó parasztok erőszakos TSZ-esítésének
áldozataival és utódaikkal;

- a fogolytáborokban felejtett, II. világháborús honvédő katonákkal és utódaikkal;

- a málenkíj robotot túlélőkkel és utódaikkal;

- a recskihez hasonló büntető- átnevelő táborokat túlélőkkel és utódaikkal;

- az 1956-os forradalomban és szabadságharcban elesettek, bebörtönzöttek, kivégzettek és üldözöttek utódaival!


Egyre jobban aggódom, mert, ahogy teltek, múltak azok a bizonyos ,,rendszerváltoztató" évek, ennek a nagy-létszámú rétegnek semmilyen alternatívát nem tudtak kínálni!
Nem tudták tömegesen rehabilitálni őket.
Nem tudtak semmilyen eszközt (induló tőke és tudás formájában) felkínálni ahhoz, hogy ellehetetlenült helyzetükből kikerüljenek! Vagyis, nem tudták hozzásegíteni őket ahhoz, hogy ők is (rendszert)váltani tudjanak! Sőt!

Az 1990-es rendszerváltoztató politikusok is csak az induló tőkével rendelkező szakmunkások társadalmi elfogadhatóságát tudta biztosítani!

A dolgok ilyetén alakulása folytán bekövetkezett a legrosszabb: ezek az emberek visszaszavazták azokat a hatalomba, akik előtt nem kellett szégyellniük kicsinységüket, elesettségüket, gyengeségüket!!!

Ennek a tragédiáját írtam meg a nagyszüleim- és szüleim életéről készített néprajzi írásomban (,,Helytörténeti-néprajzi hagyományok Kunszentmiklóson...").
Akinek jut az otthon elkészített, szövegszerkesztett változatból, arra kérem -miután elolvasta - adja tovább! Tanuljunk belőle, hogy ne kövessük el újra és újra ugyanazt a hibát! Mert így nem jutunk előre soha!

Most is azon aggódhatunk, hogy a 2004. december 5-i népszavazáskor sem lesznek képesek belátni, hogy az IGEN-nel egy egész nemzetre- benne a saját felemelkedésükre is szavazhatnak!!!
Bp. 2004. november 29.
Bóna Mária Ilona
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
"mai politikai líra"
  2006-12-27 04:04:17, szerda
 
  Egy "mai politikai lira":: Siklósi András - Rendőrterror

Siklósi András - Rendőrterror
(2006. okt. 23. fájó emlékére)

A vadállat csak szükségből öl
ti viszont kéjjel gyűlölködve
Vipera könnygáz páncélököl
így jó a nép - félholtra verve

Talpig fegyverben állig pajzsban
rontottatok ránk ti rongy ebek
Hiába rítt a sok ártatlan
mert reccsent a csont s vérzett a seb

(A bűnözők szabadon járnak
Ellenük egy lépést se tesztek
Könnyedén szétlopják hazánkat
míg velünk telnek meg a sittek)

Ávós csőcselék gaz pribékek
zsarnok szolgái korrupt zsaruk
Fajtánk helyett idegent védtek
ezért lelketek pokolra jut

Pöffeszkedtek sátáni gőggel -
inkább fussatok s reszkessetek
Ha a nemzet dühében fölkel
senki se óvhat benneteket
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
2006. Karácsonyára
  2006-12-26 23:49:46, kedd
 
  2006. Karácsonyára


Tegnap harangoztak. Holnap harangoznak?

Mannon küldöttei nekünk még mit hoznak?

Lassan már harangunk és harangszónk sem lesz,

A kapzsik serege tőlünk mindent elvesz.



Mit készít még nekünk a sok gonosz vezér?

A magyar asztalán ne is legyen kenyér?

Marad-e hajléka, földje, iskolája?

Az árulók hada az ifjút se szánja.



Az idősb megszokta a nehéz napokat,

S a magyar jövőtől sem remél már sokat.

Csak az ifjakban van egyetlen reményünk, Kis Jézus segíts meg!

Már csak értük élünk. Ártatlan gyermekekért.

Most születő lelkekért!



Nagy Isten adj erőt, és ne hagyj kétséget,

Hogy átvészelhessük a ránk mért ínséget!

Térden állva kérünk, lásd meg szívünk vágyát:

Gyújtsd fel a szívekben a szeretet lángját!

Adhassunk példát csecsemők hadának,

A most születő Anyáknak!



2006. Advent
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Téli Napforduló
  2006-12-26 14:01:59, kedd
 
  Eleinknél a Téli Napforduló (Karácsony) a sötét uralma végének, a fény, a tűz újjászületésének ünnepe volt. Ezen kívül a Hétboldogasszony ünnepek is az évkör menetéhez, a természet rendjéhez, a tűz növekvő, vagy csökkenő erejéhez, hatásához igazodtak.

A karácsony az év tűzhöz leginkább kötődő jeles napja. A szó jelentése Téli Napforduló. kara = sötét, fekete, csony =változik, fordul.

A fenyő jelentése

Ekkor áll meg a sötét időszak növekedése és háromnapnyi ,,várakozás" után újjászületik a fény. Jézus születésének ünnepét is azért tették erre a napra a Niceai Zsinat döntésében, mert ő a keresztény világban a Fényhozó - bár hivatalos adat nincs születésének pontos idejéről.

A régiségben ifjú sólymokat reptettek e napon. A sólyom a közvetítő az égi világ és a földi világ között, Isten hírnöke. A karácsonyi ünnepkörhöz tartoztak a ma már korábbi, Luca napi szokások is - például a tűzcsiholás - hiszen a naptárreform előtt ez volt a Napforduló ideje (Luca = lux = fény), egybeesett Karácsonnyal. Ez volt az újév.

Február 2-a, gyertyaszentelő (tűzszentelő) boldogasszony ünnepe. A természet, a fák ébredésének ünnepe. Még láthatatlanul, de elindulnak a nedvek, az élet áramai. A régiségben ezen a napon előbb megáldották a tüzet, majd a kereszténnyé vált hagyományban a szentelt tűznél áldották meg a gyertyákat.


A karácsony másik jelképe a fenyő. A fenyő szóban megbújik egy üzenet, ami megmagyarázza, miért is ezt a fát tartjuk az ünnep legfényesebb jelképének. A fenyő személy. A szó valódi jelentése FÉNY Ő. A fenyő személyiséget ölt magára, az életfa felékesítve az év legsötétebb időszakában azt jelképezi, hogy a fény újra elérkezik a világba.

Karácsonyfa története

A fenyőfa eredetét Bálint Sándor népmondájában így írja le: Amikor Krisztus Urunk a földön járt, a gonosz emberek elől bujdosnia kellett. Az Úrnak ellenségei már nyomában voltak, maikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, azért ágai rejtették el Jézust, aki így meg is menekült.
Az Úr most megáldotta a fenyőfát: "Soha ne hullasd el a leveleidet. Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb és legszívósabb minden társad között, élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme, és emlékezetünkre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát."


A karácsony ma már mindannyiunknak az év egyik legnagyobb ünnepe, amely hosszú századok óta az egész világ számára ugyanazt jelenti, ugyanazokat a gondolatokat ébreszti az emberekben.
A fenyő már az emberiség őskorában is mágikus jelkép volt. Örökzöld ágai hirdették a téli napforduló ígéretét. Először az emberek borókát, fagyöngyöt, fenyőágat akasztottak fel otthonaikban a mestergerendákra. Már a rómaiak is ajándékoztak egymásnak zöld ágacskákat.

Az ősgermánok a fény tiszteletére mécsesekkel díszítették a fenyőágat. E szokásokkal rokon hazánkban a Borbála napi zöldág hajtatása. Később a zöld ágakat termékenységszimbólumokkal díszítették. /tojás, alma, dió, mogyoró/.


Habsburgok és az aszódi első karácsonyfa

A legtöbb német területen a karácsonyfának paradicsom volt a neve, hozzátartozott a középkori paradicsomjátékok kellékeihez. Az angyalhaj, a fémgyöngy, papírlánc, a bibliai kígyót idézi a bűnbeesés idejéből. A fa alá tett ajándékokat-ételeket a család eltávozott tagjainak szánták. Az első karácsonyfáról Sebastian Brant német író emlékezik meg, Strasbourgban a V. század végén.
A Habsburg uralkodók Bécsben 1824 táján fenyőfa alatt ünnepelték a szentestét, egymásnak ajándékot adva. Hazánkban Bécsből a magyar arisztokrácia példája nyomán terjedt el.
Az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvick Teréz állította Aszódon a XIX. század folyamán.

Az emberi életben az ünnepi alkalmaknak, szertartásoknak nagy a jelentősége. Az év legnagyobb ünnepe, melynek leggazdagabb tartalma van, az a karácsony. Igazi humanista tartalommal a keresztény vallás töltötte meg, a kis Jézus születésnapjának nyilvánította, mely a béke, szeretet erkölcsi parancsát jelenti mindnyájunk számára.
(Forrás: Harmonet, Sulinet, gondola)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     2/10 oldal   Bejegyzések száma: 96 
2006.11 2006. December 2007.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 96 db bejegyzés
e év: 270 db bejegyzés
Összes: 7719 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 211
  • e Hét: 834
  • e Hónap: 3960
  • e Év: 35690
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.