|
 2/5 oldal 
|
Bejegyzések száma: 44
|
|
|
|
|
|
2016-02-21 18:15:17, vasárnap
|
| |
| |
Vörösmarty Mihály: SZÉP ILONKA
1
A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat;
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.
A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah, de nem vad, könnyü kis pillangó,
S szép sugár lány, röpteként csapongó.
"Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyúgodóba jár."
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.
"Istenemre!" szóla felszökelve
A vadász: "ez már királyi vad!"
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Versenyeznek tündér kedvtelésért.
"Megvagy!" így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
"Megvagy!" így szól a vadász gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
A leány rab szép szem sugaránál.
2
Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdagsága,
S telt pohárnál űl az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.
S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könnyei hulltanak;
Most könyűi; vére hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.
"Húnyt vezérem ifju szép sugára"
Szól az ősz most "éljen a király!"
A vadásznak vér tolúl arcára
S még kupája illetetlen áll.
"Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek és kövesd apádat.
Mert apád én kétszer is lehetnék,
És ha ittam, az nincs cenkekért;
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:
"Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rossz s tehetetlen."
S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hivebben
Bámulá a lelkes idegent.
"Vajh ki ő, és merre van hazája?"
Gondolá, de nem mondotta szája.
"Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözülve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába,
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában."
Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi bíztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
"Emlékezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."
Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indul a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.
3
Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája,
Mert sok újat meglepetve lát.
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.
S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérbosszút a rossz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidul még szép Ilonka képe.
"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordúlt életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?"
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd szinében elhal.
S felrobognak hadvész ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák,
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: "Áldás életére!"
"Fény nevére, áldás életére!"
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva vissza zeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.
"A vadászhoz Mátyás udvarában,
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában,
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.
És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt:
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.
A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása liliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.
(1833)
Vörösmarty Mihály - Szép Ilonka - Bessenyei Ferenc
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Vörösmarty Mihály |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-02-21 10:01:42, vasárnap
|
| |
| |
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
Vörösmarty Mihály (Kápolnásnyék, 1800. december 1. - Pest, 1855. november 19.) magyar költő, író, ügyvéd, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja.
Költészete
Töprengő, kételkedő alkat, de ,,a benne égő tett- és haladásvágy akkor is áttöri végül e tragikus történelemszemlélet burkát, amikor minden érték megkérdőjelezésével, vagy éppen pusztulásával kell szembenéznie"
(Fenyő István)
Vörösmarty a magyar irodalom egyik nagy mítoszteremtője. Felhasznál régieket is (például a Zalán futásában), de ő maga is alkot ilyeneket (legfőképp a Csongor és Tündében): első költőnk, aki műveiben önálló szimbólumrendszert teremtett.
ALKU A TERMÉSZETTEL
Természet, ki mostohám vagy,
S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
Rólam elvonsz, bőven adsz,
Halljad egyszer bús fiadnak
Nyílt szivéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
Ami nyitja ajakát.
Nem kivánok gazdagságot,
Ékes arcot s termetet,
Bölcsességet, terjedő hírt,
Fényes udvart, fő nemet.
Nem kivánom; el van ez már
Osztva: nékem nem jutott;
Késtem, amidőn sok ember
Kincseidből részt hozott.
A lapos mennykő dühödve
Ki s be jár erszényemen,
Jégeső jött, sok barázdát
Szánta halvány képemen.
Bölcseségem könyveimmel
Búmban hamvvá égetém;
Hirre nem kap gyengeségem,
S amit ez nyújt; nem enyém.
Egy sötét gunyhó takarta
A szülőt: itt lettem én,
Itten élek; nincs nememben
Semmi nagy, nincs semmi fény.
És nem is kivánom én ezt,
Ámde halljad kértemet,
Vagy temess el romjaidba
S dúld halottá testemet:
Szépre szülve, szebbre nőve,
Egyszerűn és díszesen,
Mint kifejlő kellemében
A virág zöld réteken,
Dús kebellel, bájos arccal
Jár amott egy deli szűz:
Karja hószín, szeme villám,
Ajka rózsa, csókja tűz -
Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,
Mint én érező vagyok,
Csal, hitet, bár tudja, hogy csak
Érte élek és halok.
Mostohám! nem kell ez érzés;
Nálam úgy sincs egyebed;
Vedd el, add ezt is hivednek
S nála lészen mindened!
Börzsöny, 1822
ÁBRÁND
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!
AH NEM TUDLAK ELKERÜLNI...
Ah nem tudlak elkerűlni,
Mert szivemben vagy;
S szép, mint hajnal szép világa,
De - kegyetlen vagy.
A CSALFA LÁNY
Édesen a keserűt, keserűen mondod az édest:
Oh keser-édes lány! gyötrelem a te neved.
1833
ELŐSZÓ
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
Baracska, 1850 - 1851 telén, télutóján
EMLÉKKÖNYVBE
Szólj, gondolj, tégy jót
s minden szó, gondolat
és tett tiszta tükörként fog
visszamosolygani rád.
1839
ÉJ ÉS CSILLAG
Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
Fel kívánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
Fel kívánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
El kívánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.
FÓTI DAL
Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.
Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De ami a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi
Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
és remek?
Víg pohár közt édesebb a
Szerelem.
Ami benne keserű van,
Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
Ha szeretsz.
Érted csillog e pohár bor,
Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
Mint e szív;
Volna szívem, felszökelne
Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
Vagy bucsút.
Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv.
Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.
Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
Valamit.
No de se baj, máskép leszen
Ezután;
Szóval, tettel majd segítsünk
A hazán.
Ha az isten úgy akarja
Mint magunk,
Szennyet rajta és bitor bunt,
Nem hagyunk.
Rajta társak hát, igyunk egy
Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
Félre most:
A legszentebb --, legdicsőbbért
Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
Gazdag tort!
A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.
Lelje népe boldogságán
Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
Szent fejét!
Minden ember legyen ember
És magyar,
Akit e föld hord s egével
Betakar.
Egymást értve, boldogítva
Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
Szembe lép.
Ellenség vagy áruló, ki
Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte
Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
Hátadon!
S most hadd forrjon minden csep bor
Mint a vér,
Melyet hajdan frígyben ontott
Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
Felsiet,
úgy keresse óhajtásunk
Az eget.
Légyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
Temploma.
és ürítsük a hazáért
E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.
Érje áldás és szerencse
Mindenütt,
Ahol eddig véremészto
Seb fekütt.
Arca, mely az ősi bútól
Halavány,
Felderüljön, mint a napfény
Vész után.
Hű egyesség tartsa össze
Fiait,
Hogy leküzdje éjszak rémes
Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
Jog alatt.
S vér, veríték vagy halál az,
Mit kiván,
Áldozatként rakjuk azt le
Zsámolyán,
Hogy mondhassuk csend s viharban:
"Szent hazánk:
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk."
1842. október 5.
FÖLDI MENNY
,,Mennyet kell a földön is keresni,
Mennyet, a föld úgyis elveszendő,
Elveszendők, akik rajta élnek."
Elmenék én, és hiába jártam
Messze földön, a hegyek tetőin:
Nincsen ég a földön, nem találtam.
S ím, hogy elfáradva dombra dűlök,
Dombra Bodrog csendes árja partján,
Eljön a lány ifju kellemében,
És eget hoz tiszta kék szemében,
S oh ki hinné! üdvözűlt gyönyörrel
Lelkem ott űl szeme szép egében.
,,Ne fuss, lyányka, oh ne fuss előlem,
Vagy ha elfutsz, zárd be kék szemeidet,
Hogy belőlük lelkem el ne vesszen,
El ne vesszen, mint az árva gyermek
Akit mostohája messze űzött."
,,Fáradt ifju, távol föld lakója,
Nem jövék én lelked vesztésére,
Sem hogy futva elvigyem magammal,
Sem hogy zárva tartsam kék szememben,
Inkább vedd ki lelkedet szememből,
S hagyj, virágot szedni jöttem erre,
Van virág már, a tavasz közelget."
,,Nem, hamis te, el nem mégy előlem,
Nincs virág még, tél van a mezőkön.
Csak terajtad van tavasznak éke.
Én magam szedek majd ajkaidról
Harmatos szűz rózsát, szép virágot:
S lelkemet bár ott hagyom helyettek
Kék szemedben, kék szemeid egében."
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből 
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!
Sinkovits Imre-Gondolatok a könyvtárban
Link
A GUTTENBERG-ALBUMBA
Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.
1839
HARCI DAL
Azért, hogy a szabadság
Vérben füröszti zászlaját,
Azért, hogy szent nevére
Hálátlan és gaz vészt kiált,
Ne lássam, oh dicső hon!
Halványan arcodat,
Vagy drágán megfizessék
E halványságodat.
A sikra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat ujra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai.
A fondor hatalommal
Rabló, zsivány szövetkezett;
S a nép szivébe mérget,
Undok koholmányt ültetett.
S a nép, melyet szabaddá
Emeltél föl veled,
Most irtó háborút kezd
Oh nemzet, ellened.
A sikra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat ujra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai.
Alant apáink sirja
Itt minden rög, fűszál miénk:
Egy ezredéves harcban
Véráldozattal öntözénk.
Magyarok lelke áll őrt
Minden fűszál felett,
Magyarnak lelke, karja
Véd minden porszemet.
A sikra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat ujra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai.
Isten, világ itéljen!
Ha vétettünk is valaha,
Kiszenvedénk, s megadtuk
Embernek, ami ős joga.
Zászlónkon a szabadság
S függetlenség ragyog,
Vész és halál reá, ki
Ez ellen fegyvert fog.
A sikra magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat ujra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai!
HONSZERETET
Szeresd hazádat és ne mondd:
A néma szeretet
Szűz mint a lélek, melynek a
Nyelv még nem véthetett.
Tégy érte mindent: éltedet,
Ha kell, csekélybe vedd;
De a hazát könnyelmüen
Kockára ki ne tedd.
S nem csak dicsőké a haza;
A munkás pór, szegény,
Bár észrevétlen, dolgozik
A hon derűletén.
Tűrj érte mindent ami bánt,
Kínt, szégyent és halált;
De el ne szenvedd, el ne tűrd
Véred gyalázatát.
S ne csak veszélyben légy serény,
A béke vészesebb,
S melyet vág álmos népeken,
Gyógyíthatlanb a seb.
Gondold meg, mennyit érsz: eszed,
Szived, pénzed, karod,
S fukar légy, alkván a honért,
Ha azt feláldozod.
S midőn a legtöbb emberek
Csüggednek várni jót
Családjok -, társaik - s magokért,
Ha sorsok csalfa volt;
Midőn nem méltatott erény
És bűn, mely célt nem ér,
Kifárad újra küzdeni
A vágyott javakért;
Midőn a legbuzgóbb anya
Remény - s munkátalan,
S a veszni indult gyermekért
Csak sóhajtása van;
Te még, oh honfi, ébren állj,
Remélni, tenni hő,
Míg a honból, kin lelked függ,
Van egy darabka kő.
S midőn setét lesz a világ
És minden tűz kiég,
A honfiszívben fennmarad
Egy élő szikra még.
S hol honfi húnyt, e szikra ég
Fenn a sírhalmokon,
Bal századoknak éjin át
E lángban él a hon.
S kihűlt hamvából a dicső
Göröghon újra kél,
Felhozza régi hőseit
E szikra fényinél.
E szikra a hon napja lesz,
S hol fénye hőn ragyog,
Az élet a hon kebelén
Ujúlva feldobog.
És újra felvirúl a föld,
Amerre a szem néz,
És minden, aki rajta él,
Munkára tettre kész.
S a nemzet isten képe lesz,
Nemes, nagy és dicső,
Hatalma, üdve és neve
Az éggel mérkező.
Oh honfi, őrizd e tüzet
S ne félj, ha vész borúl:
E szikra fényt ad és hevet
S ég olthatatlanúl.
1843. szeptember 1. előtt
JÓSLAT
Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
Gyűlöltünk mint kuruc, tatár,
Bánkódtunk mint a puszta vár;
Ügyünk azért
Sikert nem ért.
Pedig neked virulnod kell, o hon,
Lelkünk kihalna hervadásodon.
Hát félre bú és gyűlölet!
Vagy bár gyűlöljünk szellemet,
Azt, mely közöttünk lakozott,
És eggyé lenni nem hagyott:
E gyűlölet
A szeretet.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Túl és innen sok késő századon.
A gyűlöletnél jobb a tett,
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mint apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Vagy szégyen rögzik minden fiadon.
Mi tilt jobbakká válnotok?
Ha eddig pazaroltatok,
S idő, ész, pénz elszóratott
Megvenni a gyalázatot.
Elég az ok
Javulnotok.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Bár bűneink felhőznek arcodon.
A verseny nyílt, a nemzet él,
Ha egy jobb tagja sem henyél,
Jut ember és kéz, munka, vér,
Mi volna az, mit el nem ér?
S legyen dicsőbb
Ki tettre főbb.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Ragyogva hírben büszkén, szabadon.
Itt még e föld, mély sírjaiból
Az elhunyt ősök lelke szól.
Munkát reá s szabad kezet;
Dicső kert lesz a sír felett,
Zöldelni fog
Bérc és homok.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Miért volnál az éggel oly rokon?
Mit a művészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán,
Adjuk meg e hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt.
Múlt és jövő
Így egybe nő.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Fölül időn és minden sorsokon.
Vagy nincs erőnk? Az nem lehet:
Ártunk egymásnak eleget.
Lesz költő, szónok és vezér,
És tudomány, mely eget ér;
De tisztelet
A gúny helyett!
Mert még neked virulnod kell, o hon,
A szellemek kincsével gazdagon.
Fut, fárad a sok idegen.
Miért? Hogy tápja meglegyen,
S mi tőlük várjuk a csodát,
Fölékesítni e hazát?
E jog nekünk
Szent örökünk.
És még neked virulnod kell, o hon,
Vérünknek lángja ég oltárodon.
Kié e hon, ha nem miénk?
Ha érte mindent megtevénk,
Ha tiszta kézzel áldozánk,
S lettünk, mi eddig nem valánk:
Nincs hatalom,
Melly visszanyom.
És még neked virulnod kell, o hon,
Mert Isten, ember virraszt pártodon.
(1847)
KESERŰ POHÁR
Bordal "Czilley s a Hunyadiak" szomorújátékból
Ha férfi lelkedet
Egy hölgyre föltevéd,
S az üdvösségedet
Könnyelműn tépi szét;
Hazug szemében hord mosolyt
És átkozott könyűt,
S míg az szivedbe vágyat olt,
Ez égő sebet üt;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
Ha, mint tenlelkeden,
Függél barátodon,
És nála titkaid:
Becsűlet és a hon,
S ő sima orgyilkos kezét
Befúrja szívedig,
Míg végre sorsod árulás
Által megdöntetik;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
Ha szent gondok között
Fáradtál honodért,
Vagy vészterhes csatán
Ontottál érte vért,
S az elcsábúltan megveti
Hű buzgóságodat,
S lesz aljas - , gyáva - és buták
Kezében áldozat;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
Ha fájó kebleden
A gondok férge rág,
S elhagytak hitlenűl
Szerencse és világ,
S az esdett hír, kéj s örömed
Mind megmérgezve van,
S remélni biztosabbakat
Késő vagy hasztalan;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
S ha bánat és a bor
Agyadban frígyre lép,
S lassanként földerűl
Az élet puszta kép,
Gondolj merészet és nagyot,
És tedd rá éltedet:
Nincs veszve bármi sors alatt
Ki el nem csüggedett.
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
De amig áll, és amig él,
Ront vagy javít, de nem henyél.
1843
KÉSŐ VÁGY
Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újólag
Már eltűnt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.
1839
A MAGÁNY
Ő az! e szív választotta
A legédesb lány,
Aki ott a sokaságban
Áll zöld part fokán.
Ő az! angyaljó szivének
Szép követjei,
Szerte járnak a seregben
Félénk szemei.
S mindenütt van, mindent eljár
Szeme, mint villám;
Egyre nem mer rátalálni,
Egyre, csak reám.
De ha távol elmaradt a
Zajló társaság,
És fölénk a szent magányban
Hajlik biztos ág;
Akkor nem titkolt örömmel
Nyílnak karjai,
Csókkal, édes szózatokkal
Ömlők ajkai.
Akkor, amit rég epedve
Vártam, meglelem:
Szép ölében álmodozni
Hágy a szerelem;
S éljük, míg az ér sietve
Űzi habjait,
Visszahozhatatlan órák
Boldogságait.
A MAGYAR KÖLTŐ
Jár számkiüzötten az árva fiú,
Dalt zengedez és dala oly szomorú,
Oly édes-epedve foly ajkairól,
Hogy szikla repedne hegy ormairól.
Zeng tetteket, a haza szebb idejét,
A régi csatákat, az ősi vezért,
S zeng rózsaszerelmet, a lányka haját,
A szép szemet, arcot, az ifju baját.
S míg a dal epedve foly ajkairúl,
Bús éjbe az arc, szeme könybe borúl.
"Jó gyermekem! a haza szebb idejét
- Elmúlt az örökre - ne zengjed.
Ah, ifju nem érez, a lányka nem ért,
És nincs koszorúja szerelmeidért:
Némuljon utána keserved.
Vagy zengj, de magadnak, örömtelenűl,
Hol vad sás az éjjeli bérceken űl,
S a bús dali bért
Tűzd árva fejedre, az árva babért." -
És így koszorútlan az ifju megyen,
Nem tudva hol napja, hol éje legyen,
S míg honja bolyongani hagyja, kihal
Bús éneke, tört szive lángjaival.
"Född, vad fa! örökre az ifju nevét,
Kőszikla! te zárd kebeledbe szivét
S tán csendes az álom az élet után,
Zengd álmait éjiden oh csalogány!"
Szól, s nyugszik azóta vad árnyak alatt,
Hol farkas üget le, az őzfi szalad,
S vészekkel üvöltve jön a nap elé,
Villámokat ontva megy ágya felé.
De feljön az ormokon a teli hold,
Csillagseregével az éjbe mosolyg:
Oh ifju! mi álmod az élet után?
Szép álmokat énekel a csalogány,
S már nem fut az őzfi, az ordas eláll,
S ott szendereg a vihar - álmainál.
1827
A MERENGŐHÖZ
(Laurának)
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör?
Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
1843
Vörösmarty Mihály: A merengőhöz
Link
MIT CSINÁLUNK?
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak és danolnak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy majd érte meglakolnak?
Van biz itt baj; de hiába
Enni csak kell az embernek;
S inni hogy ne kéne, ahol
Oly dicső borok teremnek;
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra.
Korhely-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, álmodoznak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy az álmok megszakadnak?
Van biz itt baj; de hiába,
Olyan édes álmodozni!
S néha tán jobb, mint fejünkkel
Faltörősdit játszadozni:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Álmos-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, gondolkoznak.
És miről az istenadták?
Hogy tán élni kén' a honnak!
Kár biz az; de már hiába,
Gondolatnak nincsen gátja,
És ha úgy van, amint mondják,
Gondolat a tettek bátyja:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Méla-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, hadakoznak.
Szörnyűség! - No nem kell félni,
Csak szavakkal kardlapoznak.
Kár a szóért; de hiába,
Szóból ért a magyar ember,
S gyakran a szó dolgokat szül,
Gyakran a szó éles fegyver:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Nyelves-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak s tán dolgoznak?
Félig-meddig: mert nem tudják,
Másnak lesz-e vagy magoknak.
Ennyi is kár; de hiába,
Munka jobb a koplalásnál,
S jobb az edzett kar, ha ép vagy,
Mint ha selymen sántikálnál.
És hogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Gyenge-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban?
Szőnek, fonnak és akarnak -
Tán vakarnak? semmi tréfa!
Posztó is kell a magyarnak.
Hát takács-e a magyar nép?
Nem szégyenli a vetéllőt?
Semmi baj! tán összefűzi,
Amit a sors egybe nem szőtt:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Gépi-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
És, pedig - mit is beszéltem?
A vadásznak jó a cserje;
A költő hadd álmodozzék;
A kovács a vasat verje.
Minden ember, amihez tud,
Ahhoz lásson télen, nyáron,
S a paraszt borbély helyében
Úr szakállát ne kaszáljon.
És hogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Aki hitvány,
Félre tőlünk, menjen hátra!
1844.
Ő
Mért nem vagy virágszál
Hogy letörhetnélek,
Lángoló szivemre
Boldogság jelének;
Mért nem égi csillag
Hogy nekem ragyognál,
Csendes éjfelenként
Andalgásaimnál;
Vagy mért nem vagy oltár
Melyen tiszta láng ég,
Hogy szent zsámolyodra
Letérdepelhetnék;
Mért nem drága szentkép,
Messze, mint világvég,
Hogy zarándokolva
Hozzád vándorolnék;
S addig esdekelném
Márványlábaidnál,
Mígnem szánakozva
Hozzám lehajolnál!
Mit mondék? virág vagy,
Nem nekem virágzó;
Csillag, legderültebb,
Nem nekem sugárzó;
Oltár vagy, holottan
Tiszta lángok égnek,
Drága és kegyes szent,
Boldogabb reménynek.
Ah nekem tövis jut
A szelíd virágból,
Csalfa, tűztelen fény
A csillagsugárból;
S míg szivemben égek
Oltár zsámolyánál,
A szent érzeketlen
Márványkép gyanánt áll.
1839
PUSZTA CSÁRDA
Ez a csárda nevezetes,
Gólya jár rá, nagy kelepes,
Ha én gólyamadár volnék,
Ilyen házra nem is szállnék.
Kidőlt, bedőlt az oldala,
Bele jár az istennyila,
A forgó szél dúdol rajta,
Boszorkánytánc van alatta.
Hej kivűl is, hej belűl is,
Ki van itthonn, ha beteg is?
Ki hoz nekem bort eleget,
Piros lánytól hókenyeret?
Puha kenyér eledelem,
Szomjam ellen borral telem,
S ha felindít a szerelem,
A szép leányt megölelem.
Hej de itt senki nem felel,
Csak az egy gólya kelepel:
Útra készül az is szegény,
Nem ülhet a ház tetején.
Gyerünk innen, fakó lovam!
Tisza innen nem messze van,
A Tiszában megitatok,
A Dunáig meg sem állok.
Isten hozzád, puszta szállás,
Gözűtanya, denevérház!
Hordjon el az őszi zápor,
Mért nincs benned egy ital bor.
1829
SZABAD SAJTÓ
Kelj fel rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts fel érzés! melly nyögél
Elfojtott, véző szív alatt.
Oh, jőjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot.
S a honra, melly soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.
1848
A SZEGÉNY ASSZONY KÖNYVE
Egy szegény nő, Isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban.
Gyásza nincsen, gyásza rég volt,
Még midőn jó férje megholt;
De ruhája mégis gyászol:
Szíve fél a tarkaságtól.
Dolga nincs, hogy volna dolga?
Kis ebédhez nem kell szolga.
S az ebédnél nincs vendége,
Csak a múlt idők emléke.
Aki maga néz a tálba,
Azt az étel nem táplálja:
Több annak a gondolatja,
Mint amennyi jó falatja.
Gondol vissza és előre
A sok jó és bal időre.
S félig étel, félig bánat:
Mindkettőbe belefárad.
Hejh, nem így volt hajdanában,
Míg nem járt özvegyruhában:
Tele kamra, tele pince
S mindig kézben a kilincse,
És szegénynek és boldognak
Udvar és ház nyitva voltak.
Vendéget nem kelle kérni:
Önként szoktak ők betérni,
Víz' dicsérni, bor' fecsélni,
És a gazdát nem kímélni.
A szegény, kit Isten küldött,
Ide gyakran beköszöntött,
És azon mit innen elvitt,
Lelkében nem tört meg a hit:
Nem hideg pénz, hideg arcok,
Eleség volt az ajándok.
És ha néha úgy történék,
Bár nagy ritkán, nem jött vendég,
Akkor sem lön üres a ház,
Bőven volt az istenáldás:
Jobbra, balra a sok gyermek
Játszottak és verekedtek,
S gondjaiért az anyának
Sok bajt, örömet adának.
Hajh azóta csak bút látott,
Hogy a gazda sírba szállott:
Gyermekei szétfutottak
Napkeletnek, napnyugotnak,
S a szegény nő elhagyatva
Úgy maradt, mint a szedett fa.
Az idő jár, s ő csak megvan,
Hol reményben, hol bánatban,
Szűken teng kis vagyonábul,
És ha néha sorsa fordul,
Gazdálkodni még most sem tud,
Ha neki van, másnak is jut:
Jobb időkből rossz szokása,
Hogy a könnyeket ne lássa,
Megfelezni kis kamráját,
S maga gyakran szükséget lát.
Most ott ül az asztal mellett,
Imakönyvében keresget.
Könyvét hívják Rózsáskertnek,
Melyben szent rózsák teremnek.
Régi, jó, de kopott jószág,
Melyet még csak a barátság
S egypár ernyedt szál tart össze,
Oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, és köhentve
Az öreg jó Sára lép be:
"Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyan csak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
Majd elvesztem, oly nagy a sár."
"Hát mi jót hoz, Sára néni?"
"Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jólesnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen Isten Igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az Isten nevében."
"Jó asszony, felelt az özvegy,
Könyvem nincs több, csak ez az egy,
De ha már úgy megkívánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével."
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.
Most a két jó öregasszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, reggel,
S ha van Isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiában.
1847.
A SZERELEMHEZ
Még egyszer, szerelem!
Érezzem lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat.
Add vissza búmnak, ah,
Lyánykám hajfodrait,
Csábító két szemét,
Mosolygó ajkait.
Hagyj andalogni még
A rózsás arcokon,
A tőlem elragadt
Oly égi bájakon;
Hogy majd ha száll a nap
S a csendes este jő,
A hold sugárinál
Derengvén a mező,
Epedve várjam őt
Szerelmi gond között,
Mint vártam egykoron,
Míg lángom üldözött.
És lássam a jövőt
Képzelmem szárnyain,
Mint volt nyiló kora
Legelső napjain;
És halljam őt, gyönyör
Hatván meg lelkemet,
Zengő ezüst szavát,
Ez egy szót hogy "szeret!"
S akkor ha megszakadt
A tündérszép alak,
Utána mély sohaj
S könyűim szálljanak.
Még egyszer add nekem
Érezni lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat,
S a puszta éveken,
Hol rózsa nem virúl,
Emléked, szerelem!
Legyen virágomúl.
A SZERELMES
Hasztalan van olvasásom,
nyugtot nem lelek;
munkátlan toll áll előttem
s puszta levelek.
Minden szónak kezdetében
szép neved ragyog;
ott van minden kis vonásnál
s rám felmosolyog.
Zaj, tolongás nem segíthet:
képed benne van;
a magány sem: képed ott is
üldöz úntalan.
Ah, nem tudlak elkerűlni,
mert szivemben vagy;
s szép, mint hajnal szép világa,
de - kegyetlen vagy.
A SZÉP VIRÁG
Mely vad az,mely zordon,aki
Szép virágot nem szeret?
Szép virág az én világom,
Az nyit bennem víg eret.
Ártatlanság tiszta színe,
Hófehér a levele
Szűz szerelemnek lakása
Rózsaszínű kebele,
És remény vidám sugára
Zöld tövének gyenge szára
Így virágzik ő nekem,
Éltem,álmom,mindenem.
Egy kis méh szelíd alakban
Járja szűntelen körét,
Ott repes,zeng víg örömben,
Nála tartja lakhelyét.
Este fekszik kis tövéhez
S róla képzi álmait,
Reggel ébred,s harmatával
Tölti mézes ajkait.
Délben szellőt csal reája.
S hűs vizet visz gyenge szája,
A dübörgő vész előtt
Kis bokorba rejti őt.
Oh ne vessétek szememre,
Napjaimnak társai,
Mintha hallgató szívemnek
Nem volnának vágyai.
Egy van! ah de a virító
Tájra messze elrepűlt;
Visszahínám,nem jöhet már,
A virághoz édesűlt.
A kis méh ez én egy vágyom,
Szög leányka szép virágom:
Mely vad az,ki nem szeret
Szép virágban ily kegyet?
SZÓZAT
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"
Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
1836.
Vörösmarty Mihály - Szózat
Link
Link
Szeleczky Zita - Szózat
Link
TÜKÖR
Tarka kendőd lobogása
Lelkem édes mulatása;
Csakhogy hajh a kendő alatt
Hamis a szív,mely kopogtat.
Barna szemed villanatja
Szívemet fölgyújtogatja;
Csakhogy a szem hamis követ,
Csal mikor sír,csal ha nevet.
Piros ajkad szólalása
Paradicsom megnyilása;
Csakhogy a szó kétélű szer,
Egyszer gyógyít,míg százszor ver.
Vajha orcád tűkör volna
Lelked abban képpé folyna,
S oly szép lennél,milyen igaz,
Vagy oly nem szép,milyen ravasz,
Akkor végre kimutatnád,
Olyan igen szép vagy-e hát?
Vagy szépséged,mint a hínár,
Veszedelmes mély fölött jár?
A TŰNŐDŐ...
Nyugszik a szél, csendes a hab,
De szívemben zaj vagyon:
Merre térjek, hol pihenjek?
Messze még a part nagyon.
Messze, mint a boldog élet
Visszafolyt jó napjai,
Melyeket még nem zavartak
Ifjúságom gondjai.
Nincsen már nekem vezérem,
Nincs hajómnak csillaga,
Mely felém a szép egekből
Oly szelíden ragyoga:
Hol körüle bájsugárral
Új reménység terjedett,
S szép szerelmem édes álma
Hajnalodva repdesett.
Víg, derült volt akkoron még
A magasban szép egem,
Itt is a víz tükörében
Víg derült volt az nekem.
Most setét, ha föltekintek,
Mert borultak szemeim:
Itt is a víz tükörében
Megzavarják könnyeim.
Kelj, te zúgó fergeteg, kelj,
Zúgd el e bús életet:
Úgyis ennyi veszteséggel
Kedvem gyászra vettetett.
Kelj, s az örvényes habokba
Szórd el égő csontomat,
Szórd, hogy a szánó leányka
Meg ne lelje síromat. -
Hasztalan! még csendes a hab,
De szívemben zaj vagyon:
Merre térjek? hol pihenjek?
Messze még a part nagyon.
AZ UNALOMHOZ
Holdvilág az arcod,
Kályha termeted,
Régi fejkötőtől
Boglyas a fejed.
Épen nem mondhatni,
Hogy szép dáma vagy,
Mégis tisztelőid
Száma vajmi nagy.
Válogatni nem tud
Tompa ízleted:
Aki hozzád hajlik,
Azt mind szereted.
A pimasz körökbe
Makkfilkózni jársz,
Lesben a vadásszal
Sült galambra vársz.
Régi duska társad
Minden jó uracs,
Kinek esze tálban
S szíve a kulacs.
S ami ellen annyi
Finnyás nőke küzd,
Téged el nem hajt a
Drága pipafüst:
Sőt, hol orrboszontva
Porzik a tobák,
S illatot, hiú fényt
Rejtenek a szobák,
Ott is ásitozva
Gyakran megjelensz,
S bűvös álomírral
Szájt, szemet befensz.
Sok kis és nagy úrnál
Ülsz te pamlagon,
Karjaidba dőlnek
Nő és hajadon.
S akik érdeketlen
Nézik a hazát,
S nyugton veszni hagynák
Legnagyobb fiát:
Kiknek embertársok
Jaja puszta hang,
Melyre nem csendűl meg
Lelkökben harang:
S aki a dologtól,
Könyvtől idegen:
Az mind édeleghet
Vaskos kebleden.
Sok munkás henyével
Írsz te verseket:
Hajdan így csináltak
Nálunk könyveket,
És mondták: ,, a téli
Est unalmiban
A magyar nemzetnek
E könyv írva van.
Olvasd el magyar nép,
S tartson meg az ég!"
Mert erő, egészség
Kell hozzá elég.
Íme, szép asszonyság,
Mily sok érdemed!
Ráadásúl hozzá
Adj még egy kegyet:
Valahára köztünk
Únd meg magadat,
S hord el más világra
Régi sátrodat.
Szállj, oh szállj el tőlünk
Túl a tengeren:
Nyűg elég marad még
E jó nemzeten.
A VÉN CIGÁNY
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vízen?
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban.
És keményen mint a jég verése,
Oda lett az emberek vetése —
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban?
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod, 
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de még se, — hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon.
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derűljön zordon homlokod.
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
(1854)
Vörösmarty Mihály - A vén cigány /Latinovits Zoltán/
Link
VIRÁG ÉS PILLANGÓ
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
A mezőnek én vagyok virága,
Kikeletnek zsenge ifjú ága.
S égek érted belső fájdalommal,
Mely szívemből könnyet és fohászt csal.
És fohászom illat a szelekben,
Gyenge harmat a könnyű szememben.
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
Egy kis ég van a könnyű cseppjében,
Lelkem száll az illat özönében.
Jer, fürödjél e könny-ég árjában,
Vagy szunnyadj el illat mámorában.
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
Egy rövid nap tüneménye létünk,
Elmúlik, míg örömet cseréltünk.
Éljük át e kort egy pillanatban,
Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan.
Jer, boríts el fényes szárnyaiddal,
Szidd ki lelkem mézes ajkaiddal;
És ha édes életed kifárad,
Szemfedőd lesz hervadó virágod.
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Vörösmarty Mihály |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-02-20 10:00:27, szombat
|
| |
| |
SZUHANICS ALBERT
Szuhanics Albert / Debrecen 1954 február 03. - /
Debrecenben születtem, ott lakom ma is. Főleg verseket írok, de a képzőművészet sem áll tőlem távol... Igyekszem a verseimet minél változatosabb témakörben megjelentetni. Szeretem a modern műveket, de nálam a klasszikus az etalon.
/Szuhanics Albert /
ÁLMODJÁL TAVASZ TÜNDÉRE!
Tavasznak tündére hol vagy,
Aluszol idők ölében?
Lombod hull, virágod hervad,
Őszutó bús örökében... Átadja lassan a télnek,
Meztelen ágát sok fának.
Földre hullt levelek égnek,
nyomai elnyűtt ruháknak... Rőt vörös avarra téved,
November bágyatag fénye.
Már a nap tél után réved,
Lassan az évnek is vége... Most aludj tavasz tündére,
Pihenjél, nyugodjál szépen!
Jössz még te tett mezejére,
Ha fénylő nap lesz majd az égen! Álmodjál rügyfakadásról,
Míg hó lepi karcsú fák ágát.
Egyszer csak lebben a fátyol,
S táncolod a tavasz táncát! Ajkadról fuvallat-sóhaj,
Lengi át a téli tájat.
Olvadást hoz ez az óhaj,
Reád még friss rügyek várnak. Addig is álmodjál szépet,
Fátyolba takarva, szendén.
Tavasznak varázsát gyűjtsed,
Illatos ligetek mentén...! Majdan a te időd eljön,
Felserkensz virág-ruhában.
Táncaid lejted a felhőn,
Szél szalad lábad nyomában. Két kézzel hinted a földre,
Kikelet friss ajándékát.
Minden kert kivirul tőle,
Kisepred tél hagyatékát! De addig is aludjál mélyen,
Semmi se zavarja álmod!
Álmodjál szépeket, kérlek,
Míg én álmodra vigyázok...!
AMIKOR ELJÖN AZ ISTEN
Amikor eljön az Isten
meghajlik előtte minden.
Meggyengül, érzi az erőt,
s leomlik lábai előtt...
Amikor eljön az Isten,
vágy többé senkiben sincsen.
Átjárja kegyelem árja,
s megtisztul, ha Istent látja.
Amikor itt van az Isten,
boldogság él szíveinkben.
Nincs többé hiány és bánat.
vágyaink már messze szálltak.
Amikor nincs Isten velünk,
nem kell hogy csüggedtek legyünk.
Ott van ő mindegyik szívben,
ne félj hát, bízz benne híven!
Amikor az Isten szólít,
lelkeket, szíveket gyógyít.
Nem ismersz fájdalmat, halált,
boldog vagy, mert ő rád talált!
Amikor az Isten hallgat,
keze..., tudd akkor van rajtad.
Áldását adja ő neked,
fényében élsz, hiszen szeret!
ÁLLAMISÁGUNK ÜNNEPE
Ím a nyarat koronázza augusztus hava.
Királyságot hirdet nekünk, mint a korona.
Magasztos király a nyárban, benne ős erő.
Áldása, mely harmatoz ránk, gyümölcsérlelő.
Államiságunk ünnepe, legnagyobb ünnep,
Ezer éves királyságunk, megtart bennünket.
Magyaroknak koronája, népünket jelenti,
Megszentelt tárgy, jogi személy, időknek feletti!
Azt hirdeti, országunknak léte földön, égen,
Örökkön az Istennél van, ahogy egykor régen.
Új kenyér az új búzából, szalagdíszben áll,
Piros-fehér-zöld e szalag, s éhezőkre vár.
Éhezzük mi szép és igaz, az emberi szót,
Magyar létnek biztonságát, és a földi jót.
Mivé lettünk, István király, tekints végre ránk!
Ugye zokogsz, fáj a szíved országod iránt!
Legyen bőség, jövőnk nekünk, legyen sok gyerek.
Legyen kenyér, legyen gyümölcs amit egyenek!
Legyen bor, békesség, búza, erény, szeretet,
Legyen munka, megbecsülés, s boldog emberek!
Ím augusztus üzenete, s huszadika vár.
Ünnepeljünk újra ismét, István a király!
Nemzedékről-nemzedékre mindig így legyen.
Áradjon ránk áldás, erő, bőség, kegyelem!
BOLDOGASSZONY ANYÁNK 
Boldogasszony Anyánk, tekints le az égből,
Őrizőn figyelj ránk, a mennyei székből!
Miként egy jó anya, úgy nézzél e népre,
Add, hogy fogyásunknak, végre legyen vége!
Szent István királyunk, egykor szent kezedbe,
Ajánlá országunk, esküdvén nevedre.
Óvó tekinteted járjon minket körül,
Mi boldogok leszünk, az Isten könyörül!
A Kárpátok ölén imád minden magyar,
Új zsoltárok zengnek hegyen, völgyön hamar!
Szent fiad örvendez, mi rossz, fordul jóra,
Ím visszatér Urunk, közeleg az óra!
Légy hát engedelmes, legyél töredelmes,
Legyél szerelmetes, szeretettel teljes!
Lelkedet mossad hát, patyolat tisztára,
Úgy várjál Uradra, Istened szavára!
Üdvözlégy Mária, Istennek szent anyja,
Királynőnk, magyarok Nagy-Boldogasszonya!
Apostol-királyink, országunk szentjei,
Előtted szolgálnak, míg létük mennyei.
Érdemük láthatják, angyalok az égben,
Koronánk üzenet, úgy ahogyan régen.
Szent és sérthetetlen ez az ország, s népe,
Legyen itt boldogság, bőség, örök béke!
EGYMÁSNAK TEREMTVE
Elég egy pillanat, egy ártatlan mosoly,
talán még úgy indul, hogy semmi nem komoly.
Összenéz két szempár, egymás tükörképe,
szívek vágya lobban őrült szenvedélyre.
Mint villám súlytana, úgy sütöd le szemed,
de érzed többé más, már nem is kell neked.
A pír az arcodon a legszebb üzenet,
szerelmes égő vágy oltatlan tüze ez.
Mint virágnak a fény, éltető nap heve
olyan a szerelmes pillantás kelleme.
A szívnek dobbanás, lüktetés az érnek,
ébren álmodóknak szép altató ének.
Mindezt egy pillanat hozhatja néked el,
meglátod hirtelen, ha még most nem hiszel.
Az idő-óceán egy cseppje ez csupán,
de semmi nem olyan számodra ezután.
Varázsos pillanat átfesti életed,
két égő szembogár újjászül tégedet.
Meghalsz a magánynak, feltámadsz pároson,
az éden kertjében új emberpár oson.
Rádöbbensz hirtelen, ímé ő a párod
az Isten tégedet, örökre megáldott!
Az igaz szerelem, ami nektek kijár
egymásnak teremtvén, idők partjainál!
EGYOLDALÚ SZERELEM
Mit ér a szív, ha nem szerethet,
Egy gyötrő álom, ó mit ér?
A könnyek árja nem vígasztal,
Oly fagyos az őszi szél...
Mit ér a vágy, ha csak tied,
És nincsen viszont vonzalom,
Ő nem szeret meg soha téged,
Már dér ül a lombokon...
Mit ér az érzés, ha csak fájdalom?
Az ő szívében nem gyúlt ki fény...
Árnyad megnyúl a házakon,
Lépted koppan az út kövén...
Mit ér a bánat, a szívet tépi csak,
S véresen hever a halott remény...
Mi nemrég üdén zöldellt, most a sárba hull...
Körötted mennyi eltiport levél...
Mit ér az élet, csak kín és gyötrelem,
Bánat, és csalódás jut neked...
Kihalt utcákon imbolyogsz,
Fenn a hideg Hold nevet...
EMBERNEK LENNI
Könnydús szemed rám emeled,
boldogságtól remeg kezed.
Szád szegletén halvány mosoly,
ábrándozom, ábrándozol...
Cudar világ, olyan nincsen,
csak jót teremthet az Isten!
S e világnak közepébe',
mi vagyunk a szeme fénye...
Mert mi a Nap és a Hold vagyunk,
emberképként, saját magunk.
Fénylő szemünk egy-egy csillag,
leheletünk virágillat.
Nő és férfi, férfi és nő,
a legelső, a legvégső.
Aranykapu is mi vagyunk,
meg kell nyitnunk saját magunk!
Lényünk szerelem tüzében,
fenntartjuk az örök fényben.
A sorsunk szeretni, szeretni,
mert legszebb, embernek lenni!
EMLÉK
Az idő sötét fátyolán át,
Halvány fények villannak fel,
Egy pillanatra csak,
Mint elmosódott árnyak,
S elolvadnak, mint hópehely.
Az évek mély árkot véstek,
S a szakadék egyre mélyebb.
Lenn, csak itt-ott égnek fények,
Rossz emlékek és a szépek,
Elmosódnak és kiégnek,
Elsüllyednek, ködbe vésznek.
S nem marad már semmi végleg...
Csak a te szép arcod nevet,
Nap-mosolyod, smaragd szemed
Minden ködön átragyog.
És felgyújtja a napot
Lelkem sötét kamráiban.
S hideg szívemen átrohan
A szerelem forró tüze.
Feloszlatva a ködöt
Egy régi szerelem örök
Emlékén.
ERDEI SÉTA
Szeretem az erdőt járni,
szeretem a fákat.
Sokszor el-el nézegetek
egy-egy lombos ágat.
Vár a rengetegnek mélye,
benne fények, árnyak.
Hallgatom az erdők csendjét, 
figyelem a fákat.
Mennyi, mennyi madár dalol,
megtörve a csendet.
Meg-meg állván lombok alatt,
ezen elmerengek.
Friss levegőt szippanthatok
árnyuk hűvösében.
Napsugárnak fénynyalábja
áthatol a légen.
Harmat ragyog pók hálóján,
csillan, mint az ékszer.
Szellő lebben, susog a fa 
sok-sok falevéllel.
Hallgatom a fák sóhaját,
nézem ágak táncát.
Ahogyan a lombjaikat
hívón felém tárják.
Puha avaron lépkedek,
míg tisztáshoz érek.
Ropognak a száraz gallyak,
ahogy rájuk lépek.
Mily egyszerű ajándéka,
természetnek, ennyi.
Ne habozzunk 
olykor-olykor
az erdőbe menni!
Feltöltődöm én ilyenkor,
mint dús, lombos ágak.
Szeretem az erdőt járni,
szeretem a fákat.
EZ AZ ŐSZ
Ez az ősz, de berondított,
minden szokást felborított,
amit a nyár nekünk adott,
s fékezi a kelő napot.
Ez az ősz hálátlan vendég,
hosszabbra nyújtja az estét,
hideg szelek fújdogálnak,
ajkunkon bús dalok járnak.
Ez az ősz most nem hiányzott,
lelkünk örök nyárra vágyott,
forró nyárra, fényes napra,
harangszóra, vidám papra.
Ez az ősz most igen hideg,
bezárja a nyíló szívet,
összehúzom a kabátom,
hisz borzongok, nagyon fázom.
Ez az ősz most mégis miénk,
bár nem kértük, "jöjj közelébb!"
hűségesen megérkezett,
és arra kér, "add a kezed!"
Ez az ősz most kedvünkben jár,
sárga-barna-rőt a határ,
gyümölcsöktől roskadt asztal,
s bágyadt napsugár vigasztal.
FALEVÉL KERINGŐ
Falevél keringőt játszik az ősz,
friss zenét komponál a csípős szél,
táncolva hull le a sárga levél...
merengőn bámulja rőt színű őz.
Október karmester pálcája int,
zizeg a gyönge ág, zörren avar,
őszi szél örvénylik, lombot kavar...
levéltánc kezdi a valcert megint. 
Keringőt táncol a sárga levél,
körbe száll, sodorja bús őszi szél,
bágyadt fénysugárból Strauss figyel...
Az erdő énekel, suttog zenél,
két lábam megmozdul, bús táncra kél,
hangulat s egy dallam messze visz el...
FELSAJDUL AZ ŐSZ...
Én nem mondom el senkinek,
hogy erre van a kis liget,
hol gyakran ültem egy padon,
sok hűvös, őszi alkonyon...
Én nem mondom el senkinek,
már rajtad kívül..., csak neked,
hogy felsajdul az ősz bennem,
ha nálad nélkül kell lennem...
Én nem mondom el senkinek,
a tavasz frissen elsiet,
míg forró széllel jő a nyár,
rád árva szívem nem talál...
Én nem mondom el senkinek,
az ősz sóhaja mily hideg,
de mégis forrón ég a vágy,
ha átkarollak, s csókod lágy...
Én nem mondom el, nem hiszik,
hogy ilyesmi még létezik,
egy pillantás, egy villanás,
az ősz ködében tűzvarázs...
Én nem mondom, azt hiszem,
de ránk talált a szerelem,
bár dér lepi sötét hajunk,
már új tavaszról álmodunk...
Én nem mondom el senkinek,
hogy merre van a kis liget,
hol gyakran ülünk egy padon,
sok boldog, őszi alkonyon...
A FÖLDI EMBER
E föld hordoz hátán engem,
amióta megszülettem.
Múlnak éjek, nappalok,
én földi ember vagyok!
Ajándék a friss levegő,
és az üde tiszta eső.
Én szennyezek, s rombolok,
hisz földi ember vagyok!
Beülök az autómba,
nyomom a gázt őrült módra.
Fekete füstöt hagyok,
én földi ember vagyok!
Sok-sok modern fegyvert gyártok,
atombombákat csinálok.
Baktérium- s vegyi fegyvert,
ezzel irthatok sok embert!
Van millió vegyi gyáram,
nylon-szatyor, s flakon nálam.
Eldobálom, hol vagyok,
én földi ember vagyok!
Majd ha jőnek nehéz felhők,
s hulldogálnak savas esők,
Szmog takarja a napot,
én földi ember vagyok!
Miért ver a sors így engem?
pedig mindig csak jót tettem!
Segítsetek jó angyalok,
én földi ember vagyok!
HADD MARADJAK...
Hadd maradjak melletted én hétfőn,
vigyázok rád az utcán, a lépcsőn.
Szép füledbe suttogom majd néked,
párosan szép, hidd el ez az élet!
Hadd maradjak melletted én kedden,
hiszen itt laksz szerelmes szívemben.
Kedden lesz jó majd kettesben lenni,
így mi közénk nem férkőzhet senki!
Hadd maradjak szerdán is te veled,
hogy megvalljam forró szerelmemet.
Csókot adok, százat is e napon,
ám a többit csütörtökre hagyom!
Hadd maradjak csütörtökön nálad,
átölelem finoman a vállad.
Ma jönnek el a sötét fellegek.
de ne búsulj, napsugarad leszek!
Hadd maradjak nálad én pénteken,
oly szomorú a kedvem én nekem.
Eső esik, kinn a világ szürke.
mért is mennénk ki a vizes fűre?
Hadd maradjak szombaton is veled,
sétálgatunk, s én fogom a kezed.
A ligetben vén fák adnak árnyat,
míg tűz a nap, s delelőre járhat...
Vasárnap is hadd maradjak veled,
együtt töltjük így az egész hetet.
Azért nézek reád ilyen kérdőn,
kezdhetnénk majd mindezt újra hétfőn?
HALÁLNAK HALÁLÁVAL...
Korhadt kereszt, süppedt sír,
egy árva holt ilyet bír.
Benőtte a gaz, a gyom,
mily lapos e sírhalom.
Ötven éves gazdája,
nem rég ment a halálba.
S másfél évtized alatt,
enyészeté lett e a hant.
Pedig most is élhetne,
lehetne ő Vén Endre.
Szép nyugdíjas évei
vígan telnének neki.
Hű nejével sétálna,
étterembe, színházba.
S unokákkal játszana,
velük dombra mászna ma.
Szurkolna a meccseken,
s hideg, téli esteken
Barátokkal borozna,
még cigit is orozna...
Ámde korán elhunyt ő,
sírján gyom és moha nő.
Elenyészett emléke
lám, hantjának is vége.
A sírkereszt szétesett,
nevének is vége lett.
Szegény pára mit vétett,
így ért dicstelen véget?
Nem tudja tán csak a szél,
de az hallgat, nem beszél.
Lehet, nem él rokona,
s nincs ki gyertyát gyújtana.
Csak a kósza holdsugár
fénye, ami rátalál.
A temető csendjében
nyugodjék ő békében!
HAJÓTÖRÖTT
Hajótörött,
az lettem én
a szerelem
kék tengerén.
Az otthonom
kopár sziget,
ott szenvedek
tenélküled.
Egy levelet
írok neked:
"Összetörted
a szívemet!"
Palackpostán
a vallomás,
nem nyithatja
fel senki más!
Viszi feléd
az óceán,
...időtlenül,
míg rád talál...
Nap mint nap a
könnyem pereg,
attól sósak
a tengerek.
Tudom, eljössz
egy szép napon,
és átölel
a két karom...
HÁROM NYUSZI
Locsolni megy három nyuszi,
Pista, Feri, Gyuszi,
Náluk van az illatos víz
és sok nyuszi puszi.
Három füles locsolni megy,
elő a tojással!
Locsoló verset mondanak,
nyuszimakogással.
Bár nem vagyok Tapsi Hapsi,
én is velük jöttem,
Hoztam finom, szagos vizet,
hadd locsoljunk többen! 
Locsolni jött három kis nyúl,
Pista, Gyuszi, Feri,
Negyediknek itt vagyok én,
nosza essünk neki!
Rózsavíz van a zsebemben,
megöntözlek téged.
Illatozzál, virágozzál,
mint a tarka rétek!
Adjál nekünk piros tojást,
három nyuszi kérte.
Ám de nekem italt is tölts,
csókot adok érte!
HEGEDŰSZÓ
Sír egy hegedű,
mint a fájó lélek.
Húrjain megrezzen
halál és az élet.
Szívbe markolóan,
sorsát gyászolóan,
Keserves, szárnyaló,
csupa magyar szólam. Sír egy hegedű,
könnyek nélkül jajgat,
Benne fájó sorsa,
minden hű magyarnak.
Átsuhan a hangja,
Tiszán, Dunán, Budán,
Mint egy langyos eső,
tikkasztó nap után. Sír egy hegedű,
sorsunkat sírja el,
Hozzá egy pacsirta,
fennkölten énekel.
Messze száll a hangja,
hallják a csillagok,
Még a fényes ég is
vélük együtt zokog. Könnytelen hegedű,
de az ég könnyel sír,
Száraz bánatára,
esőcsepp lőn az ír.
Sírjál hát, magas ég!
Sirassad a magyart,
Támassz tornyos felhőt,
vad szelet és vihart! Söpörd ki bánatunk,
ebből a világból,
Könnyeink töröld el,
hadd vigadjunk mától!
A síró hegedű
víg nótákat játsszon,
Hogy ríva vigadjunk,
e magyar valóságon...!
HOL VAN MAGYARORSZÁG?
Hol van Magyarország? Tudjátok e hol van?
Ott van a népdalban, a kiérlelt borban,
őseink sírhantján, vérrel szerzett rögben,
szőke Tisza partján, fénylő Bodrog-közben.
Tokajnak vesszőin, ringó délibábban,
ízes szavainkban, kenyér illatában,
kelő nap fényében, hűs árny rejtekében,
jövendőnk ott fénylik gyermekünk szemében.
Hol van Magyarország? Európa testén,
annak is szívében, életet teremtvén. 
Míg van magyar lélek, addig e szív dobog,
és e vén kontinens örökké élni fog!
Hol van Magyarország? Minden magyar szívben,
ünneplő lelkünkben, s a nemzeti színben.
Boldogságra lelünk az Isten tenyerén,
s jövőnk iránytűje, hit, becsület, remény!
Hol van Magyarország? Körülöttünk, s bennünk,
mert amíg mi élünk, országot teremtünk.
De ha időnk lejárt, s mi nyugszunk a porban,
azzal is mutatjuk, Magyarország hol van!
JÉGVIRÁGOK
Ablakomra szállt a pára,
mely reggelre megfagyott.
Hajnalfénynek pír-szavára,
jégvirágok álltak ott.
Természetnek ügyes keze,
csodaszépet alkotott.
Kelő nappal, fénykristályként
ragyogtak az ablakok.
Látod, a sok jégvirág most
mily fényárban csillogó?
Szemeidnek ez a látvány,
álomképként megható.
Olyan, mint egy katedrális,
színes ablak-képei.
Ám de mégis, fehér színben,
kristály-gyanánt fényteli.
Áldott pára, nemsokára
olvadoz ez égi kép.
Jó lenne ha holnap ismét
mindezt újra festenéd!
KITŰZÖM A KOKÁRDÁT
Kitűzöm a kokárdát,
fejemet feltartom.
Szívem fölött ott virít,
s felragyog az arcom!
Márciusi fényes nap
nevet a magyarra.
Tündököljön zászlónk fenn,
ma ő azt akarja!
Lobogtassad fényes szél,
lélek legyen benne!
Vigaszt öntsön, s új reményt 
fáradt szíveinkbe!
Az ősöknek szelleme
itt jár ma közöttünk.
"Ne féljetek magyarok,
jó hírekkel jöttünk!"
A Magyarok Istene
megsegíthet minket.
Csak új hittel töltsük meg
fáradt szíveinket!
Lobogjon a lobogónk,
virítson kokárdánk!
Legyen hű szívünk szabad,
s talpra áll az ország!
KÖLTŐSZILÁNKOK
Csokonai csónakban csókolta Lillát
lila ajkával fázósan dalolt egy trillát.
Fazekas fazeka korsó volt inkább,
s bort ivott belőle, nem pedig tintát.
Adynak adta magát az Adél, Léda lett belőle
inkább mint facér. De nem vált Ydává Ady
Endre, ki vén napjaira Csinszka szerelmese,
ám nem gyógyítja meg őt Csinszka szerelme se'.
Petőfi Sándorunk eltűnt a nagy ködben,
Morvai Ferenccel találkoztak csöndben.
Időt, s teret ugrott, közelben a Bajkál,
nem járhatott többé Júliának balján.
Ím József Attila, csak sínre ne lépne
vasútállomáson, lépne inkább félre!
Sok versével lennénk mi is gazdagabbak,
ha akkor lábai összegabalyodnak.
És még nem beszéltem jó Juhász Gyuláról,
nagy költő-csillagunk a Tisza partjáról,
halálos szerelem, bánat emésztette,
ki álmodó szemét Annára vetette.
S Babits Mihály szegény, kinek torka beteg,
sötét kór támadta, szenvedett eleget.
De ihlet szállta meg, írt még remek verset,
halála mezsgyéin, cipelvén nagy terhet.
Sorolhatnám tovább..., ifjan Toldi atyja,
öregen Őszikék csokrával meghatja
ábrándozó lelkünk, Margit-sziget árnyán,
míg pihent egy padon, a ligetet járván.
Ősz haja mint ezüst, fénylik tölgyek alatt,
fehér szakállas úr, vajon ki ez alak?
Vigyázz, a vaddisznó nem egy jámbor állat,
Zrínyi ezt mind tudta, ám jött a vadászat.
Felnyársalta legott egy fekete vadkan,
így vérzett el ifjan, s hány vers maradt lantban?
Csáth Géza fenomén, nem csak orvos, író,
ám mint morfinista, szenvedéllyel bíró.
Ifjan elvesztettük, mert méreg e vegyszer
ám minden művünknek végük szakad egyszer!
Nem tudjuk hogy melyik versünk az utolsó,
melyik lesz mementó, melyik marad torzó,
Csak az tudjuk egyszer kiürül e korzó...
S mind elmegyünk innen, műveink maradnak,
...maradnak öröknek..., maradnak igaznak!
LEGYÜNK ÖRÖKKÉ ÁLMODÓK
Az életünk egy nagy varázs,
káprázat a világ.
Csak szívünk tudja, mi igaz,
s hol a boldogság.
A látszat mindenkit becsap,
a felszín csillogás.
De lelkünk mélye mindent ért,
ott nincsen ámítás.
Rejtezik valahol bennünk
az igaz szeretet.
Onnan őrizőn figyel ránk,
a lelkiismeret.
A szívünk tudja válaszunk,
így minden egyszerű.
A kérdésünkre megoldás
van, mindig gyönyörű.
Amikor lelkünk oly szegény,
az mindent befogad.
Csak vágyteli szívünk remél
újabb álmokat.
Akinek vannak álmai
az élteti remény.
Legyünk örökkön álmodók,
az idők tengerén!
MAGYAR KARÁCSONY
Ha az éjek mélyre nyúlnak,
akkor születik az új nap.
Mikor földig hajol az ég,
megtestesül az istenség.
Csöndben pihennek a rétek,
magban nyugszik az új élet.
Szemeikbe álmot lehel
sok tündöklő csillagkehely.
Csodaszarvas fényléptekkel
a mennyei szérűn legel.
Kis falvakból tiszta imák
köszöntik az Isten fiát.
Kerecsenek szárnyán szállnak,
terelgetnek felhő-nyájat.
Összegyűl az ég serege,
lágyan hull le sok hópihe.
A Jóisten áldásait
két kezével szórja le itt.
Vetésre küld fehér havat,
betakarni a magvakat.
Lelkünk rakjuk patyolatba.
ha jő a születés napja!
Úgy várjuk mi a kisdedet,
Áldott Karácsony ünnepet!
MÁRCIUSNAK NEMZEDÉKE
Márciusnak nemzedéke,
legyen áldott az emléke!
Leborulva áldjuk őket,
az ifjan sírba kerülőket!
Könnyes imát mondjunk értük,
értünk ontották a vérük!
Hogy utókoruk legyen szabad,
értünk viseltek ők hadat.
Harcoltak ők a hazáért,
Istenért és szabadságért.
Szóljon értük most az imánk,
mely a mennybe értük kiállt!
Lengedezzél tavaszi szél,
igaz magyar mesét mesélj!
Süss fel fényes hajnali nap,
ébresztgessed az álmokat!
Élesztgesd a virágokat,
hadd díszítsék sírhantjukat!
Emlékezzünk rájuk úgy ma,
mintha utaznánk a múltba!
Ott ahol ősi fák állnak,
adjanak sírjaiknak árnyat!
Pihenjenek nyugalomban,
magyar földben, magyar honban!
Ez az ünnep magyar ünnep,
emeljük fel a fejünket!
Legyen méltó hőseinkhez,
Áldjuk a mi őseinket!
Elhangzik a Nemzeti dal,
mely szemünkbe könnyeket csal.
Együtt dobban a mi szívünk,
lelkünkben él az emlékük.
Felemelve szíveinket,
rebegjük szent neveiket!
Isten tartsa meg népünket,
Hogy maradjon örök ünnep!
Nemzetiszín zászló-erdő
lobogj fenn a szélben!
Add tudtára a világnak,
Övék minden érdem!
MÁRCIUS SZELLEME
Hűs fuvallat lengi át napunk,
márciusnak idusán vagyunk.
Visszatér egy szellem akkoron,
átsuhan vén pesti partokon.
Hűs fuvallat lengi át a tájt,
átérzünk ott mindent ami fájt.
Magyaroknak, sorsa mit hozott...?
közben mennyi álmunk megkopott.
"Talpra magyar!" - zengnek a szavak,
visszhangzanak az ősi falak.
Hol egykor, régen Petőfi szavalt,
újra halljuk a Nemzeti dalt!
Az ős szellem még szívünkben él,
mert a magyar mindig hisz, remél.
Lobogj zászlónk, talpra áll e nép,
és lesz jövőnk, ami újra szép!
Ne tűrjünk el soha rabigát,
úgy szeressük a magyar hazát!
Talpra magyar! - suttogja a szél,
van új tavasz és van új remény!
MEGÉRETT A RIBIZLI
Megérett a ribizli, ribizli,
a tanyámra gyere ki, gyere ki,
vegyél te fel bikinit, bikinit,
abban szedd a ribizlit, ribizlit,
Piri!
Menjünk ki a bokorhoz, bokorhoz,
arra kérlek, hogy dolgozz, hogy dolgozz,
míg szedem a ribizlit, ribizlit,
nézegetem a Pirit, a Pirit,
nini!
Jaj, de nagyon süt a nap, süt a nap,
ugye máris fáradt vagy, fáradt vagy,
vedd csak le a bikinid, bikinid,
heverésszünk egy kicsit, egy kicsit,
Piri!
Bújjunk össze Pirikém, Pirikém,
vágyom rád egy kicsit én, kicsit én,
megvár majd a ribizli, ribizli,
nem fog addig megszökni, megszökni,
hi-hi!
Ha pihentünk, rád Piri, rád Piri,
felkerül a bikini, bikini,
megtelik majd a láda, a láda,
holnap is lesz találka, találka,
Piri!
A MI HÁZUNK TETEJE
A mi házunk teteje
csillagporral van tele.
Szél tatarozza,
nap aranyozza,
nyári eső mind lemossa.
A szomszédos kertvégen
két rózsaszál nyílt nékem.
Az egyik Sári,
a másik Klári,
jaj, nem tudok választani!
Olyan nagy a bánatom,
kimondani nem tudom.
Az egyik angyal,
a másik kancsal,
mind a kettő megvigasztal.
A mi házunk eresze
zöld mohával van tele.
Szél tatarozza,
nap aranyozza,
öreg varjú lerugdossa...
MIKULÁSVÁRÁS
Nagyszakállú Télapó
a jöttödet várom.
Tudom hogy megérkezel,
csengő-bongó szánon!
Nagy pelyhekben hull a hó,
hóembert csináltunk.
A kertünkből integet,
el ne kerüld házunk!
A kis húgom nem alszik,
annyira vár téged. 
Mikulás-dalt énekel,
s verset tanult, szépet.
Megmondja a hóember,
szénből van a foga.
Ablakban vár kis cipőnk,
magam tettem oda!
Sok hópihe szálldogál,
a száncsengőt halljuk.
Nagy örömmel fogadnánk,
de már mélyen alszunk...
MINDEN EMBER BOLDOGSÁGRA VÁGYIK
Minden ember boldogságra vágyik,
ne hidd, hogy a király boldogabb,
mint a gyermek, aki porban játszik,
s ott szövöget könnyű álmokat.
A boldogság lakhat kis szobában,
aki tudós, lehet önfeledt.
Míg dolgozik, elmerülten kutat,
nem érzi a múló perceket.
Ki a drága műkincseket gyűjti,
örül neki, mint egy kisgyerek,
Ám ha kapsz egy szál virágot néha,
boldogabb te nálad nem lehet!
A természet lágy ölén pihenhetsz,
vagy hajózol tágas tengeren,
Már tiéd a boldogság érzése,
olyan lesz az, mint egy szerelem.
Önfeledt légy, s minden bánat elhagy!
A baj, a gond nem nyomja válladat.
Te benned a boldogság örök lesz,
nem ural sok fájó gondolat!
Minden ember boldogságra vágyik,
nem látja hogy itt van, benne él.
Szabad legyél, boldog, önfeledt,
s a boldogság tehozzád elér!
MINDENKINEK VAN ÁLMA
Mindenkinek van álma
Mindenkinek van álma,
álmaihoz van szárnya,
szárnyaihoz fényes ég,
vágyainak menedék.
Mindenkiben van szépség,
e szépség a reménység,
reményleni szebb jövőt,
szebb jövőt, minél előbb!
Mindenkiben van zene,
a zenének kelleme,
kellemének dallama,
mit visszhangként hallana.
Mindenkiben van ének,
énekek, mik oly szépek,
szépek, mint a csillagok,
mind a szemükben ragyog.
Mindenkinek van lelke,
lelkének van szerelme,
hol szerelmes szív dobog,
ott laknak a boldogok!
Mindenkiben van erény,
ez az erény hit, remény,
remény és a szeretet,
látod, mindez jár neked!
MINDIG MEGTALÁLSZ ENGEMET
Amikor fáradt vagy nagyon,
s nincsen már, aki felkeres,
mikor gond ül az arcodon,
mindig megtalálsz engemet!
Amikor szomorúság gyötör,
úgy kell a vigasz, mint a víz,
mikor a bánat súlya összetör,
akkor is mindig bennem bízz!
Amikor nincs ki meghallgat,
pedig beszélni kell neked,
melletted mindenki elballag,
gyere, keress meg engemet!
Amikor nem kell más, csak mosoly,
s mindenki rideg, mint a jég,
mikor mindenki túl komor,
akkor is hozzám gyere még!
Néha csak jó szó kellene,
valaki fogja meg kezed,
s nincs senki, kitől megkapod,
hívjál, én ott leszek veled!
Amikor váratlan öröm ér,
senki nincs, kivel megosztanád,
vagy talán rád tör egy szenvedély,
hadd legyek néked társaság!
Ha magány kínozna bús éjjelen,
vagy útra kelnél, de nincs kivel,
mindig számolhatsz énvelem,
veled megyek, ha menni kell!
Ha elvesztenéd mindened,
s már hited sem maradna meg,
ne feledj, számíthatsz énreám,
megtalálsz mindig engemet
MIT ADHATNÉK NEKED?
Mit adhatnék neked?
egy sétát délután,
a virágos mezőt
átandalogva tán.
Mit adhatnék neked?
egy árnyékos szobát,
hol megfogom kezed,
s egy rebegő imát.
Mit adhatnék ma még?
Csak kedves szavakat,
egy igéző mosolyt,
mely arcomon maradt.
Még neked adhatom,
szerelmes szívemet,
ahogyan nézek rád,
míg itt leszek veled.
S mit adhatsz te nekem?
Enyém a nagy világ,
ha mellettem maradsz,
így senki nem imád!
NE ADD ALÁBB!
Tied a nagy világ,
tied a cél.
Aki nem adja fel,
az célba ér!
Vár rád a végtelen,
a szárnyalás.
Küzdd le szorongást,
ne add alább!
Tied a boldogság,
a szerelem.
Az, ami átvezet
az életen...
Itt minden a tiéd,
a föld, a víz.
Alább te sose add,
magadban bízz!
Tiéd az értelem,
és minden kincs.
Ne hidd ha azt mondják,
számodra nincs!
Tiéd a jog, s erő,
minden tied.
Amit csak az igaz
ember hihet!
Tied a bátorság,
s a félelem...
Sosem vehet erőt
az emberen!
Ne érd be kevéssel,
ne add alább.
Ne alkudj senkivel
most már tovább!
Szeret az Istened,
ez a nagy kincs.
Mert ha ez nem lenne,
úgy semmid nincs!
NE FÉLJ!
Ne félj, hisz nincsen rá okod,
a jövőt úgy sem tudhatod.
Ne sírj, töröld meg szép szemed,
hisz jár a boldogság neked!
Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,
most állsz a szép napok előtt.
Ne félj, a jóban hinni kell,
ez már így magában siker!
Szeresd az életet nagyon,
nem baj, ha nem vár nagy vagyon.
Legyél te szerény, kis virág,
melynek viszi a szél az illatát!
Hited te el nem hagyhatod,
égből segítnek angyalok.
Minden öledbe hullik majd,
tudd meg, a vágy magja kihajt!
Kihajt, mint zsenge, kis növény,
övé a langy eső, s a fény...
Fa lesz, s a lombja égig ér,
ne félj, te mindig higgy, remélj!
NE KÉRDEZD MEG!
Ne kérdezd meg, szeretlek -e?
A kezedet tedd szívemre!
Érzed, érted hogyan dobban?
Szó nem mondja azt el jobban.
Ne kérjed, hogy mondjam neked,
Megvalljam a szerelmemet!
Nézzél bele két szemembe,
Tedd a kezed a kezembe!
Már nem kérded, ugye érzed,
Hogyan szeretlek én téged?
Ha már tudod, elsuttogom;
Te vagy nekem az angyalom.
Ne kérdezd meg, mert nem tudok...
Válaszolni, ajkam dadog.
Forró csókod megbénított,
Pillantásod elvakított.
Ha mégis megkérdeznél engem,
Megnémultam szerelmemben.
Úgy tudom csak bevallani,
Ha karomban foglak tartani.
Ölelj szorosan magadhoz,
Hogy ajkam érjen a nyakadhoz.
Halkan súgom majd füledbe,
Elvesztem a szerelembe!
NEMZETI ÜNNEP AUGUSZTUS 20.
Csordultig telt szíveinkben
ős reménynek hangja dobban.
Ezer éves szép hazánkban
hogyan élhetnénk mi jobban?
Kárpátoknak igazgyöngye,
Magyarország a mi földünk.
Teremje meg új kenyerünk,
s legyen borunk, mit kitöltünk!
Államiságunk ünnepén
a Szent jobbot körbe hordják.
Az időknek végeztéig
a mi hazánk, Magyarország!
Ott ahol zúg Duna, Tisza,
az új kenyér bőven terem.
Áldott földjén arany mezők,
nektár csöppen szőlőhegyen.
István király mindörökre
Máriára bízta földünk.
Patrónusunk Nagyasszonyunk,
nem veszi el senki tőlünk!
Gyermekáldás legyen számos!
Boldog párok, otthon, fedél...
Mi mást adhat magyar állam?
Azt hogy te itt otthon legyél!
Munka legyen, boldogulás,
család, Isten ege alatt.
Szent koronánk védelmezzél,
s magyar hazánk erős marad!
NE SZERESS NAGYON
Ne szeress nagyon, könnyedén szeress!
Csillogjon szemed, könnyek közt nevess!
Nyári délután fogod két kezem.
Árnyban hűsölünk, dalt dúdolsz nekem.
Karod rám fonod, forró vallomás. 
Összenevetünk, nem kell semmi más!
Tiéd szívem már, én ezt jól tudom.
Összetartozunk, ne szeress nagyon!
Sosem görcsösen, szeress könnyedén!
Miénk a jelen, így szeretlek én!
Holdas éjjelen, csillag-utakon.
Száll képzeletünk, ne szeress nagyon!
A NŐ ÖRÖK
Semmi sem örök, csak a nő,
iránta vágyam egyre nő.
Minden elmúlik, csak ő nem,
örökké csábít a nőnem.
Lám, ami létezik, változik,
alighogy érkezik, távozik.
Csak a nő örök, érzem én,
nőm iránt nő a szenvedély.
A vágyam felhevít, lelkesít,
minő nő az ki elveszít?
De ezt még én sem akarnám,
nő melletti lét a karmám.
Egyszer, ha testem elhagyom,
nő az utolsó sóhajom...
Ettől a szívem megdobban,
s felkelek feltámadottan!
De ha van mennyben női nem,
nyugodtan lehunyom szemem.
A lelkem égbe felmenő...,
vár reám mennyei istennő.
Ez ám a gyönyörű nirvána,
egy örök, angyali nő ágya!
Létezni csillagok körén,
Örökkön-örökké, nő ölén...
Álmomból mégis felébredek,
de jó, hogy itt vagyok veled!
Remegve fogom meg kezed,
imámba foglalom neved...!
NŐNAPI IGE
A mi sorsunk a férfi és a nő,
csak kéz a kézben elképzelhető.
Nincs gondolat, csak hódolat csupán,
míg puszit adunk lágyan és puhán.
A szívünkből jön nőnapi ige, 
én megpróbálom leírni ide.
Mi köszöntjük a nőket önfeledt,
és ejtünk közben hálakönnyeket.
Mert mindent-mindent nektek köszönünk,
az életünk, s a legtöbb örömünk!
A sors útja hol komoly, hol játék,
de ti véletek mindig ajándék...
A nőnapon legyetek boldogok, 
és várjanak rátok csak szép napok!
Én nem kívánok már más egyebet,
a szeretet maradjon veletek!
NŐNAPI SZONETT
Szellőknek szárnyain nőnapi dallam,
lebben a téren és megtalál minket.
Éteri könnyed az, slágerként ihlet,
fülembe mászik, s már dúdolom halkan...
Mint tarka lepke, ki virágra röppen,
köszöntőm úgy száll ma Nők napján, kedves.
Szívemből szól az, hisz két szemed nedves,
boldogság-könnycseppek gyöngyharmat ködben...
Nőnap van, március, ébred az élet,
asszonyaink ajkán lángcsókok égnek,
tavasztündér-varázs éj-ölelésük...
Mit mondjak néked ma, kedveset, szépet?
Szálljon most hozzád e dallam s az ének,
mialatt egymás hűs íriszét nézzük...
NYÁRUTÓ
A fákon ott a zöld levél,
még fű-illatot hord a szél.
Nincs semmi nyom, és semmi jel,
sompolygó őszünk mily közel.
Most még oly szép a nyárutó,
de sajnos minden átfutó.
Ím messze száll, vagy elszalad,
míg fájó szívünk itt marad.
Egy reggel kinyitjuk szemünk,
már őszi napra ébredünk.
Oly bágyatag a napsugár,
és kertünk rozsdabarna már.
A sárga levél hulldogál,
míg rája hideg köd szitál.
Gondolkodik fenn kicsit,
de végül lassan leesik...
Ám de most a nap nevetve,
könnyet szór a fellegekre.
Új fű serken zöld határban,
lubickoljunk még a nyárban!
OKTÓBER HAT
Bágyadt, őszi napnak fénye
tizenhárom névre néz le.
Tizenhárom vértanúra
emlékezzünk leborulva!
Mind fiai a halálnak,
túlerővel szembeszálltak.
Áldozat lett szent oltáron,
az aradi tizenhárom.
Szabadságért szálltak révbe,
jaj, a vérpad útjuk vége!
A szent ügyet meg nem bánták,
ők a hazát így szolgálták!
Értük párás ma a szemünk,
megvédték a becsületünk.
Patyolatként vitték égbe,
tették Istenünk kezébe...
Október hat fájó emlék,
becsületünk visszavették.
Megváltották drága áron,
az áldozat tizenhárom...
Hazánk egén bús csillagok,
örök fényben, ragyognak ott!
Vértanúság drága ára
száll a nemzet oltárára.
Fájdalmas nap, október hat,
a sorsunkra máig kihat...
Békesség legyen veletek,
örökkön áldjuk a nevetek!
OLYAN A SZILVESZTER
Olyan a Szilveszter, mint maga az élet,
elmúlik, letelik, temetünk óévet,
s köszöntjük az újat, örülünk mi neki,
hisz az újszülöttet mindenki szereti.
A remény záloga a mindenkor a jövő,
az elmúló évet várja a temető,
évre jönnek évek, így száll el az élet,
miközben reméljük a jót és a szépet.
Itt minden elmúlik, itt minden megújul,
jobb ha ezen senki ezentúl nem búsul,
ez a világ rendje, körforgás a létünk,
ezért Szilveszterkor táncoljunk, zenéljünk!
Vigadjunk, mert új év új reményt tartogat,
látunk megkönnyebbült, mosolygó arcokat,
futásunk futottuk, a célba beértünk,
megadta az óév, mit tőle reméltünk.
Így legyen megint csak, álljon fenn a világ!
Feladat, küzdelem, az ami vár miránk,
boldogulás adja a mi boldogságunk,
s emberség, szeretet, az amire vágyunk!
Új év minden percét áldja meg mi Urunk,
legyen békességünk, jó búzánk és borunk,
legyen örömkönnytől párás a mi szemünk,
ha majd az év végén jő új Szilveszterünk!
ÖTVEN ÉV FELETT
Ötven év felett, még közel vagy a nyárhoz,
bágyadt napsugár jár sárgult lombú fákhoz.
Dobban a szíved, egy régi dal nyomában,
ifjúság-varázs a vén nosztalgiában...
Ötven év felett, fél évszázad emléke,
háborgó lelked már legyőzte a béke.
A kis unokád ma néked minden kincsed,
felnőtt gyermeked, szeretve rád tekintget.
Ezüst éveken túl, hitvesed kezében
megnyugszik kezed... sok évtized tüzében.
Ötven év felett, már őszülő hajadban
sötét szál fakad... még van erő a napban!
Életed csodás az őszidő tüzében,
ötven év felett, még virul száz reményben!
PETŐFI SÁNDOR SZÜLETÉSNAPJÁRA
Volt egy ember, igaz költő,
ismeri öt emberöltő,
szavalja a felnőtt s gyermek,
azt a sok gyönyörű verset.
A magyar nép lelke benne
szólalt meg, mert úgy szerette,
mint a Magyarok Istenét,
az ő édes anyanyelvét.
Megtalálta jelölt helyét,
kiitta bús sorsa kelyhét,
megírta a sok költeményt,
nem adta fel a szent reményt.
Szabadságnak prófétája,
szerelmének méltó párja,
hazájának igaz híve,
nemzetéért fájt a szíve.
Bár letörtük a rabigát,
ellenünkre tört a világ,
elvesztette népünk harcát,
de megőrzi költőnk arcát.
RABOLD EL AZ ÉN SZÍVEMET
Rabold el az én szívemet,
mert az érted dobog.
Akkor lesz a szíved enyém,
úgy leszünk boldogok!
Rabold el az én szívemet,
hevesen, erővel.
Ne tétovázz, megtörténik
ez férfival, nővel!
Rabold el az én szívemet,
másképp neked adom.
Ám de inkább hevesen tedd,
én ezt úgy akarom!
Rabold el az én szívemet,
a kedvemért tedd meg.
Úgyis tudod hogy én téged
mennyire szeretlek!
A REMÉNY KERTJE
Ne hidd, hogy délibáb
a remény-sziluet,
Ne gondold, nem lehet
vágyad már te neked!
Minden, mi benned él,
olyan, mint elvetett
Csíra vagy kezdemény,
mely elrendeltetett.
Nem hal meg a remény,
csak néha szundikál.
Letenni őróla
és másban hinni kár!
Mindenkor mindenütt
reményed meglegyen!
Ő mindig átragyog
minden bú-fellegen.
Nem csal meg a remény,
hiszen, hol vágy terem.
Csak magát csalja meg
aki reménytelen!
Ne hagyd el eszedet,
emeld fel fejedet!
Ápold, mint kertedet
legszebb reményedet!
SZENT ISTVÁN ÜNNEPE
Az új kenyér ideje ma eljő,
nevet a nap, nincs az égen felhő.
Haja roppan, foszlós belű fajta
piros-fehér-zöld szalag van rajta...
Megszentelten fekszik az asztalon
a mi múltunk, s jövőnk benne vagyon.
Fáradságunk, eső, s a nap heve...
ebből van az életünk kenyere!
Az ég, a föld, s az ember dolgozik,
a nap, a szél, felhőket hordoz itt.
Isten s ember, ím egymásra talál,
s kenyeret ad a végtelen határ.
Ha kérdenéd, hogy ez milyen világ?
egy áldott föld, mit Kárpát ölel át!
A nagy király teremté államunk,
egy ország él azóta általunk.
Ó, Szent István, tiéd e nyári nap,
királyságod örök az ég alatt.
Magyarország állama oly szilárd,
ezer évet kősziklaként kiállt!
Az új kenyér, új élet záloga
nem őrli meg az idő vasfoga.
Augusztus húsz magyarok ünnepe,
velünk az Úr, s az ősök szelleme!
ÁMEN
A SZERELMED
A szerelmed rózsaszirom,
báj-illatú, zsengécske még,
gyöngyharmat hűs álmaimon,
derengő fény, hajnali ég.
A szerelmed vad-buja táj,
szoros, mint vén indák keze,
megkötöz, és már szinte fáj,
mint bús rabság igézete...
A szerelmed őrült vihar,
fákat tör ki vadóc nagyon,
tűz-sóhajod vágyat kavar,
szívtitok száll fényszárnyakon...
A szerelmed varázsital,
egy csábító szirén dala,
bűbáj és a létdiadal,
fényes égre nyíló ima...
A szerelmed szívdobogás,
ereinkben lüktető vér,
rejtekajtó, odaadás,
titkos varázs, örök remény...
SZÍVFÁJDALOM
Úgy fáj a szívem, doktor úr!
úgy hasogat, könnyezem.
Ami oly rég itt benn sajog,
egy elmúlt szerelem.
Emlék az, mely nem gyógyul be,
és néha felszakad.
Úgy fáj, úgy kínoz engemet,
nincsenek rá szavak!
Bár hajam őszbe vegyült már,
és szemem réveteg.
Még hajt a vágy, a tűz átjár,
felszítván lelkemet.
A szívem fáj, néha sajog,
és kínoz mélabú.
Emlék csupán, mely feljajdul
úgy fáj, oly szomorú.
Ó, doktor úr, én látom még,
mint lebben a haja.
Míg érzem mélyen, itt belül,
milyen volt illata...
És doktor úr, még néha én
úgy hallom szavát, mint rég.
Oly frissen, üdén, érzem azt,
hogy bennem él egy kép...
Ó válaszoljon doktor úr,
meggyógyulok-e én?
Ím, vágtat szívem, oly vadul,
hogy bírja még szegény?
Ha tavasz jő, s a kikelet,
én újra olyan leszek.
Mint örökifjú emberek,
fülig szerelmesek...
TANÍTS MEG URAM!
Taníts meg Uram boldognak lenni,
Tiszta szívemből, könnyen szeretni.
Szállván virágra, miként a lepkék,
Könnyen cikázva, ahogy a fecskék.
Taníts meg engem, tisztának lenni,
Vissza nem nézni, előre menni!
Letenni minden terhet és gondot,
Látni magamban a középpontot...
Taníts még nekem egyszerűséget,
Hogy megláthassam mindig a szépet.
Igazgyöngy legyen szellemi lényem
A hamis ékszert még meg sem nézzem!
Taníts meg engem nyugodtnak lenni,
Útra kelőktől, szép búcsút venni.
Túltenni magam, azon mi nem megy,
Erősebb szenved, okosabb enged...
Taníts meg engem szerelmet adni,
Nem szalmalángként, parázs maradni.
Embernek lenni, minden esetben,
Segítő erő legyen kezemben!
Hogyan tehessem? Taníts meg engem;
Új reményt adni csüggedelemben!
Mindig, mindenkor emberi szóra,
Könnyet törölni, hajlani jóra.
Taníts meg engem, tanító tettre,
Példás jellemre, hű szeretetre.
Víg mosolyt csalni bánatos arcra,
Taníts meg Uram, erre a harcra!
TE MÉG VÁGYSZ A BOLDOGSÁGRA
Te még vágysz a boldogságra,
ne érezd, hogy mindhiába!
Én várok rád, s szívem tiszta,
gyere vissza, gyere vissza!
Ha nem voltam hozzád kedves,
megbántam, lásd, pillám nedves.
Sós könnyeim bús föld issza,
gyere vissza, gyere vissza!
A bánatod hagyd most hátra,
térj vissza a kis szobánkba!
Minden úgy van, ahogy hagytad,
kitárva vár ajtó, ablak...
De a szívem jobban dobog,
s érzem, veled boldog vagyok,
ha éveim kéz a kézben
veled telnek, nyárban-télben.
Te még vágysz a boldogságra,
egy percig sem leszel árva,
szomjas ajkad csókom issza,
gyere vissza, gyere vissza!
TÉL
Egy hópehely az arcomra hull,
Újra itt a tél.
Sok könnyű pihe száll a földre,
Már minden fehér.
A faágakon maradt egy-két
Sárga falevél,
Az autóbusz mély nyomot hagy
Az úttest közepén.
Átöltözött a rét mi zöld volt, fehér már,
Szürke gúnyába bújt a látóhatár.
Hósapkát kap a fa, háztető, kerítés,
Eljött a nagy téli álomba merítés.
Kéményfüst imbolyog, messze... ott a város,
Fenn varjúhad károg, odatart az már most.
Boldog gyermeklárma, szánkózás, s más egyéb,
A havas fákon gubbaszt néhány fázós veréb.
A TÉL KEZE
A tél keze nézd nyúl felénk,
átlopódzott lassan elénk.
Az ujjai, kék jégcsapok,
sóhajai kemény fagyok.
Zúzmarát rak csupasz ágra,
deret szór fűre, virágra.
Így díszíti fel a határt,
cirógat sok fázós madárt.
Belenyúl a mély zsebébe,
hópelyheknek özönébe.
Hull az égből, reánk hinti,
Katalint is felköszönti.
Csendes éj, mily áhítatos,
léptem puha hóra tapos.
Szállingóznak a hópihék,
kis zsoltárok, fehér igék.
Azt súgja a tél fülembe,
térjek égi kegyelembe.
Amíg ő lesz a főpapunk,
hófehérek, tiszták vagyunk.
Hozván fehér terítéket,
szép estéket tálal néked.
Szeretetben, összebújva
álmodjuk a telet újra...
TÚL A SZILVESZTEREN
Elseje van, túl a Szilveszteren,
ez már új év, szinte el sem hiszem.
Az évszám még nem áll a kezemre,
néhányszor még elírom nevetve...
Minden csoda három napig tart csak,
s megszokássá válik rajtam, rajtad...
Én annyiszor váltottam már évet,
hogy lassan már öt tucathoz érek.
Itt érzem a pezsgő ízét számban,
s izzok még a szilveszteri lázban,
tüzelt bennem, elsején hajnalig,
parázsa még piroslik, de alig...
Ez az új év, annyi mindent hozhat,
bízzunk abban, többet, szebbet, jobbat!
Kívánom, hogy legyetek boldogok,
jó szerencse kísérje dolgotok!
UGYE SÍRSZ TE IS
Ugye sírsz te is
gyötrő éjszakán,
ugye szíved fáj
valaki után.
Ugye nem leled
sehol helyedet
ha ő nincs veled,
vágyad eltemet.
Szerelmes szíved
sebe nagyon fáj,
mert ő elhagyott
könnyes éjszakán.
Ugye sírsz te is
fázik lelked most,
ugye hogy a könny
minden kínt kimos.
Majd ha visszatér,
csókok özönét
könnyes ajkával
rajtad szórja szét.
Ezer csókot ad
bocsáss meg neki,
mert a boldogság
híját szenvedi.
Ugye sírsz te is,
ha álmod boldogság
örömkönnyeket,
mit forró szíved ád.
Ugye sírsz te is
hogyha sírni kell,
lelkünk könnyebbül,
s mindent elvisel.
VÁRTALAK NAGYON
Nagyon vártalak, éjjel, hajnalon,
Déli nap hevén, vártalak nagyon.
Arcom sápatag, ébren álmodom,
Bús tekintet ül, sápadt arcomon.
Napra nap jövend, kínoz a magány,
Nem ismer reám, aki erre jár.
Jöjj vissza hozzám, minél hamarabb,
Elemészt a bú, míg jövend napra nap.
Szívem reménytelt, más nem is lehet,
Hidd el senki nincs, nincs ki így szeret!
Ugye visszatérsz, énhozzám híven.
Éretted dobog, reménytelt szívem!
Nagyon vártalak, te vagy holnapom,
Holnap érkezel, immár jól tudom.
Hozzád simulok, ajkad csókolom,
ezzel mondom el, vártalak nagyon.
VIRÁGOSKERT
Egy rózsaszál, egy vallomás,
ezt adom neked.
Vörös rózsa, tűzpiros,
szerelmet jelent.
Kék ibolya, a szerénység,
szende, hamvas lány.
De rejteki lelke tüzes,
kínozza magány.
Margaréta, nap virága,
elmondja nekem.
Milyen édes nyár derekán,
minden szerelem.
A nárcisz a büszkeségé,
ne légy szolgalélek!
Emeld fel büszkén fejedet,
mert szeretlek téged.
A babér a koszorúé,
mit elnyerhet egy költő.
Kit szeretve olvasgat majd
sok-sok emberöltő.
A nefelejcs, emlékeztet,
mindenre, mi szép volt.
Hajad selyme, s a két szemed,
mint a kéklő égbolt.
Őszirózsa és krizantém,
érett kor virága.
Idő múlhat, de megmarad
szerelmünknek lángja.
A hóvirág reménységé,
minden télnek vége.
Készülünk nagy szerelemre,
s fénylő napsütésre.
Aranyeső, aranykapu,
évszakról-évszakra.
Átlépő sóvárgó télből,
szerelmes tavaszba.
Napraforgó, sárga arany,
tüköre a napnak.
Szerelemünk kiteljesedik,
amikor aratnak.
Az orgona csodás illat
május éji vágyban.
Andalogva sétálgatunk,
csodás éjszakában.
A liliom veszélyes, szép,
illata halálos.
Olyan, mint a szívszerelem,
ha nem jut viszonzáshoz.
Ápolgassad lelked kertjét,
ezt a mesés teret.
Hogy megőrizd illatozó,
csodás szerelmedet.
Hogy megőrizd illatozó,
csodás szerelmedet.
Hogy megőrizd illatozó,
csodás szerelmedet
Virágoskertje szivednek
világnak csodája.
S te vagy a lelkem kertjének
legszebbik virága.
ZARÁNDOKUTON...
Zarándokút melyet végig jársz,
közben lelki nyugalmat találsz.
Sokan mentek már itt előtted,
de most született szándék tetőled!
Zarándokút,Compostella vár,
végighaladsz Szent Jakab útján.
Míg az út porában elhalnak a léptek,
Megtisztul a lelked,lassan újjá éled ...
Elhagyva már sok rög,kis halom,
így kopik a nyűg is,mi volt válladon.
Tedd le terhed vándor,itt az égi fény,
mely vezérel téged,hogy igaz legyél!
Minden zarándoklat,búcsú,egy ima,
számos ösvényt jársz be,utad nem sima.
Áldozathozatal,mi istenednek jár.
Mária királynő,s Jézus a király!
Istened azonban szívedben terem,
szeretet és remény,hit és kegyelem.
Kitartás zarándok,rójad utadat,
míg eggyé válik véle,vándor tenmagad!
Szuhanics Albert Mindig megtalálsz.
Link
Link
Mindig számithatsz rám
Link
Szuhanics Albert: MAGDOLNA-napi köszöntö
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szuhanics Albert |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-02-19 19:00:42, péntek
|
| |
| |
118 EZER FORINT ITTHON AZ ÁTLAGNYUGDÍJ
Az öregségi nyugdíjasok tizede 70 ezer forintnál kevesebbet kap, 21 százalék viszont 150 ezernél is többet.
Magyarország népességének 28 százaléka, mintegy 2,7 millió ember kapott nyugdíjat, ellátást, járadékot vagy egyéb járandóságot tavaly januárban. Az ilyen kiadások 3478 milliárd forintot tettek ki 2014-ben, ami a GDP 10,9 százalékának felel meg - közölte a Központi Statisztikai Hivatal.
A nyugdíjrendszer által eltartottak száma a kilencvenes évek végétől folyamatosan csökken - kivéve 2008-at -, a 2012-es átalakítás óta az érintettek létszáma 190 ezer fővel lett kevesebb. A nyugdíjakra és ellátottakra fordított kiadások viszont 2010 óta folyamatosan emelkedtek.
A több mint kétmillió ellátott miatt a legnagyobb tételt az öregségi nyugdíjak jelentik, 2014-ben 2556 milliárd forintot.
Egy öregségi nyugdíjas átlagosan 118.439 forintot kapott 2015-ben, de a férfiak esetében ennél tízezerrel magasabb, míg a nőknél 6200 forinttal alacsonyabb az átlagos havi járandóság.
Területileg is nagyok az eltérések. A fővárosban több mint 140 ezer forint az öregségi nyugdíj átlagos összege, míg Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a 106 ezret sem éri el (lásd a térképet). Hasonlóképpen: Budapesten 36 százalék azok aránya, akik 150 ezer forintnál többet kapnak, míg a 90 ezer forint alatti összegben részesülőké 17 százalék. Békés, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Bács-Kiskun megyében épp fordított az arány: 12-13 százalék kap több mint 150 ezret, 90 ezer forint alatti ellátást pedig 37-39 százaléknak folyósítanak.
Megyénként igen eltérő az is, hogy a nyugdíjon és egyéb ellátásokon belül mekkora arányt képviselnek az egyes ellátási típusok. Az öregségi nyugdíjasok aránya Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nem éri el a 60 százalékot, miközben a megváltozott munkaképességűeknek járó ellátás csaknem 26 százalékos részt képvisel. Győr-Moson-Sopron megyében például 77 és 13 százalék ez a két arány, míg az országos átlag 74, illetve 15 százalék. Ezek a területi különbségek a korábbi évtizedek gazdasági és társadalmi folyamatainak következményei.
A megváltozott munkaképességűeknek járó rokkantsági vagy rehabilitációs ellátást, illetve járadékot 405 ezer embernek utaltak. Az ország felnőtt lakosságának 5 százaléka kapott ilyen ellátást, átlagosan 68 ezer forintot. Hozzátartozói nyugellátást - ide tartozik az özvegyi nyugdíj és az árvaellátás - 167 ezren kaptak, ennek összege átlagosan 55 ezer forint volt.
A 40 év jogosultsági idő alapján 122.253 nő élt a nyugdíjba vonulás lehetőségével 2015 elejéig, így az öregségi nyugdíjban részesülők 6 százaléka kapott ilyen címen ellátást, átlagosan 118 ezer forintot. Életkoron alapuló ellátást 81 ezren kaptak, átlagosan havi 152 ezer forintot.
A KSH kiadványa kitér a nyugdíjrendszer fenntarthatóságára is. Míg 2005-ben 100, 2014-ben már 122 idős, azaz 65 év fölötti jutott száz 14 év alattira. Az előrejelzések szerint 2060-ra az idősek száma kétszerese lesz a gyerekek számának. Ezzel együtt emelkedik az idős népesség eltartottsági rátája is: 2014-ben száz aktív korúra jutott 26 idős eltartásának terhe. Ez kettővel kevesebb, mint az uniós átlag, ám 2060-ra a mutató elérheti az 53-at, ami meghaladná az EU-tagországok átlagát.
A rendszer változásai
Az öregségi nyugdíjkorhatár a nőknél 2014-re 62,5 évre nőtt a korábbi 55-ről, 2022-re a férfiakkal egységesen 65 év lesz.
A nők életkortól függetlenül, negyvenéves munkaviszony után nyugdíjba vonulhatnak 2011 óta.
A korhatár előtti nyugdíjakat 2012-ben felváltották az életkoron alapuló ellátások.
Szintén megszűnt 2012-ben a rokkantsági, baleseti rokkantsági nyugdíj, az átmeneti járadék és a rendszeres szociális járadék, ami 843 ezer embert érintett.
Csaknem 400 ezer rokkantnyugdíjast az öregségi nyugdíjasok közé soroltak. A korhatár alattiak közül rokkantsági ellátásra 253, rehabilitációs ellátásra 191 ezren váltak jogosulttá.
Forrás: Metropol / http://www.metropol.hu/itthon/cikk/1416611?google_editors_picks=true
Januártól változott a nyugdíj és a nyugdíjkorhatár!
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Média |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-02-18 18:00:32, csütörtök
|
| |
| |
SZABÓ LŐRINC VERSEI
Szabó Lőrinc (Miskolc, 1900. március 31. - Budapest, Józsefváros, 1957. október 3.) Kossuth-díjas költő, műfordító, a modern magyar líra egyik nagy alakja.
Költői és műfordítói életműve a magyar líra ritka kivételes teljesítménye.
"..Az igazat keresem: azt, aki
nem kényszerít, hogy hazudjam neki.
Mérd meg te is: bírod-e tűrni, hogy
legyek egészen az, aki vagyok.
Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb,
igaz vagyok, mindig félelmesebb,
félelmes a fegyverem, emberek:
mindenre elszánt lelkiismeret..."
Szabó Lőrinc összes versei
Link
Link
AKKOR IS, HOGYHA...?
Boldog vagyok, hogy így szeretlek, így
ilyen forrón és fájdalmasan: élek,
hogy őrizzelek: már meg sem idézlek,
mégis itt vagy: sorsomat figyelik
gyötrelmesen-szép álomszemeid,
s ahogy kigyúlnak régi tájak, évek,
kigyúlsz te is, s érzem: szivedben érzed
szivem vezeklő gyöngédségeit. 
Ez a boldogság most, a fájdalom,
ez egyesít; s legjobban (óh, nagyon,
teljesen!) mikor édes arcodon
mosoly fut át, kissé gúnyos, de végképp
értő, bízó, s kezdi kötekedését:
"Így szeretnél akkor is, hogyha élnék?"
Szabó Lőrinc: ANYÁM MESÉLTE
Anyám mesélte, régen, amikor
még együtt ültünk a kapu elé
padnak kidöntött tölgyfa derekén,
hogy lány korában mily szelídek és
egyszerűek voltak az emberek.
Nem volt még ennyi baj, mondotta, nem volt
ilyen gonosz a nép: mint mezei
virágok nőttek s minden nemzedék
egymás mellett s egymás után nyugodt
derűvel ment meghalni, - rá se gondolt,
hogy szomorúnak tartsa a halált
vagy lázadozzon ős végzete ellen.
Ma romlott a világ, mondotta, és
más még a levegő is: íze nincs,
nincs nedve, s a szeretet is hideg,
mint a februárvégi napsugár.
Tizenöt éve már, hogy így beszélt.
Azóta megöregedett s talán
el is feledte szép emlékeit,
de én, ki akkor nem hittem neki,
emlékszem, pontosan, minden szavára,
s ha esténként egyedül maradok,
el-eltűnődöm rajtuk, mintha most is
együtt ülnénk a kis kapu elé
padnak kidöntött tölgyfa derekán.
AZ ÁPRILISI RÜGYEKHEZ
Nem láttalak egy hétig, kis rügyek,
és közben milyen nagyra nőttetek!
hüvelyknyire!? Kilombosodtatok
és ezer könnyű és friss fodrotok
halványzöld lángként repdesi körül
a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek,
de bátrak vagytok! Nem kérdezitek,
mi vár rátok, ? ha itt az ideje,
mint a barna földből a rét füve,
a barna ágból kicsaptok ti is,
akármilyen hideg az április.
Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek,
bölcsebbek, mint én, egészségesek?
Egy hónapja nem láttuk a napot,
mégis hittetek és kibujtatok,
hajtott a szent önzés, küzdöttetek,
győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek,
irígyelhetem erényeteket:
bolond idő járt rám is, április,
hosszú, naptalan, de én e komisz
tavaszban, mely oly zord és fénytelen,
hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg,
utáltam már az egész életet
s ez kellett, ez a büszke változás,
szemeimben ez a csodálkozás,
ez kellett, hogy megváltsam magamat
és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek?
Egy hét alatt de nagyra nőttetek!
Zöld zászlaitok felrepültek a
bokrok, fák és hegyek csúcsaira
s hiába ez a gyilkos április,
reményt hirdettek, reményt nekem is!
BIZTATÓ A TAVASZBAN - TÜCSÖKZENE
Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserüség.
Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket,
s könnyűlsz tőle!)... Most ne vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!): nézd a rétet, a
nagy fényt, a Feltámadást!... Tavasza
jött újra a földednek: nézd, a nép
dolgozik, szépűl város és vidék:
nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,
s jobb lesz a jó, ha te is akarod,
ha igazán:... másét és magadét,
úgy gyógyítod ama ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szived,
ami sosem elég, a Szeretet!
CSAK AZ ÖLEDBEN
és a két karom könyörögve
nyúlt le két válladig
és széttárt térdeim között
reszkettek csukott combjaid.
És akkor a karod megindult
felém és rémült bíborait
nyitotta tágra, óriásra
két rettegő és bús szemed.
S valami csúcs volt és tető volt
s haldokló pillanat:
szívem megdobbant: most adod, most,
most adtad nekem magadat!
És szemeid rémülve néztek,
jöjjön, mondtad és megint: ne! ne!
s nem akartad s magadra húztál
s két combod megnyílt csendesen.
Két combod megnyílt, vágyakozva
nyílt elém remegő öled.
És befogadta, behatoltam
a sötét, puha és meleg
húsba, az eleven gyönyörbe
mely körül fogott édesen
és egymásra talált az ajkunk
és ringatott a szerelem.
EGY KIS ÉRTELMET A REMÉNYNEK
Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!
Nézd, gyönyörű volna az élet
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
és milliók
rabjai a nyomorúságnak.
Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.
Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, -
mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?
Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
.
Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;
de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:
Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport
de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,
a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!
Szabó Lőrinc: Egy kis értelmet a reménynek!
Link
ELŐSZÖR A SZEM CSÓKOL...
Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -
vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tenger szerűen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -
vagy mit tudom én! - - Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -
óh, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak? -
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.
ENYÉM VOLT S MÉGSE ENYÉM MA
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szive tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!
Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
ESIK A HÓ
Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót:
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomba.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre.
Fehér már a város tőle:
fehér már az utca, 
fehér már a puszta,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye
és reggel az utca, a puszta, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!
ÉLET
Érdemes lesz? érdemes volt?
Görbe, ami egyenes volt.
Hol van erő és szerencse?
Mi taszít ki? Ki vezet be?
Tőle, hozzá, benne, érte,
nála, néki, mégse, mért ne,
ide, onnan, ott is, itt se
majd ha, már most, úgy is, így se,
mindig, egyszer, érthetetlen,
jaj, tovább, nem, az se, nem, nem,
néha mégis, soha többé,
véle, oda, mindörökké: 
mennyi megnyílt s elveszett út,
mennyi csapda, mennyi zegzug,
halni lassan, ölni gyorsan,
bent a szívben, kint a sorsban,
s úgy hinni, hogy győztes - vesztes,
eljutunk az egyeneshez:
érdemes volt? érdemes lesz?
AZ ÉLET SZEKERÉN - PUSKIN
Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.
Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szívünk csak úgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
"Hajts - kiáltjuk -, az istenit!"
Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
"Lassan - kiáltjuk - hé, vigyázz!"
Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni...
de a kocsis csak hajt tovább...
(Szabó Lőrinc fordítása)
FENN ÉS LENN
Óh, izgalmak rokonsága! Vakít
a roppant hő, olvadt anyagait
keveri benne, ércet, salakot
együtt lazít a legfőbb láz, s ahogy
a napban a szárnyrakelt elemek,
test s lélek egy káprázatban lebeg,
testben-lélekben egy isten. Soha
nem tudtam én, később se, micsoda
erők fújtak rám, s vittek, tollpihét,
és hogy annyit magyarázkodtam, épp
a zavar tette, a rémület, a
csodálkozás: az Egy alázata
a sokba, szennybe, le, s a Szellemé,
s az ő kiváltsága az ég felé
röppenni megint, tisztán, fényesen,
hogy keveredjék a fenn és a lenn:
szent minden csók és minden őrület,
ha végtelen vágy tölti a szivet.
FOLYTON ÁTLENGSZ
Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szívem s homlokom
nyugodni simul: ha sajog is a
"nem vagy" sebén a voltál" vigasza,
szeretnék élni. Miért? Majd megtudom.
Meg kell ismerni minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít:
és rád gondolnom olyan jólesik!
Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szívemen?!
HAJNALI LÁTOMÁS
Hajnalig néztem az eget:
ezer szeme észre se vett.
Pedig rám nézett szüntelen
s szinte kacérkodott velem,
hogy oly nagy, oly gyönyörü-szép
az öröktünde régiség.
Hajnalig néztem az eget;
ezer szeme észre se vett,
bár csöndben megfordult, ahogy
a csigalassú csillagok
(száz egybezárt-nyilt végtelen)
keringtek bennem-kívülem.
Hajnalig néztem az eget,
és lassankínt elrémített,
hogy e szárnyas gyöngy-állatok
rajzása úgy halványodott:
társtalan ültem s üresen
a rámszürkülő semmiben.
Hajnalig néztem az eget
s akkor a húspiros Kelet
hirtelen elhúzta az ég
maradék csillagfüggönyét, -
szívemben arcod nevetett:
csordultig megteltem Veled.
HAZÁM
Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.
Tanítóm minden, ami él,
apám a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.
Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:
én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.
HAZÁM, KERESZTÉNY EURÓPA
Útálom és arcába vágom:
- Száz év, de tán kétezer óta
őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!
Kenyér s jog helyett a szegényt
csitítja karddal, üres éggel
és cinkos lelkiismeretét
avatag és modern mesékkel;
száz év, de már kétezer óta
hány szent vágy halt meg gaz szivében!
Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha bukására döbben,
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített:
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált - óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?
1923
IDÉZET
Karod fonja nyakam köré a szél,
a napban csókod messzi tüze él,
közelebb vagy hozzám mindenkinél.
/ Szabó Lőrinc /
IDÉZET
Az élet érdekel minden megnyilvánulásában, esztelen pocsékolásában, veszedelmes szépségében, gazdagságában, (...) mindazzal a miérttel és hogyannal, amit mindez szükségképpen magával hoz.
/ Szabó Lőrinc Könyvek és emberek az életemben /
"Hinni a szépet, lehetetlent, hogy egyszer valóra válik. Hinni a vágyban, akaratunkban. Ha kell, hát bízni halálig."
Az idézet Szabó Lőrinc neve alatt terjedt el az Interneten, az eredeti forrását azonban sehol sem sikerült megtalálni, ezért valószínűleg tévesen van neki tulajdonítva. Az idézetet a fentiek miatt a Citátum törölte az oldaláról.
IMA A GYERMEKEKÉRT
Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek
Szabó Lőrinc - Ima a gyermekekért /Lukács Sándor/
Link
Link
KALAND
Ahogy kiléptem a kapun,
nyakamhoz simult valami,
hátulról, puhán, melegen,
mint egy szerető karjai,
mint egy jókedvű szerető,
aki, ha van is rá tanú,
megölel és megcsókol és
azt mondja: ne légy szomorú!
Valaki megcsókolt, s noha
biztosra vettem, hogy kacér
támadóm csak a szél lehet,
a bolond áprilisi szél,
hátranéztem. S mert az a csók
olyan élő volt, igazán
csöppet se lepett volna meg,
hogyha valami földi lány
állt volna ott, a levegő
egy szökött tündére, aki
megunta égi életét
s velem akar kikezdeni.
Hátranéztem, és persze hogy
nem volt ott semmiféle lány.
Vagy mégis, magam se tudom,
valaki mégis volt talán,
mert örvénylett a nap, a fény,
s egy percre furcsa vonalak
villantak meg a levegő
átlátszó szoknyája alatt -
s megint hozzám simult a szél
s valamit fülembe súgott,
azt, hogy még mindig szemtelen,
még mindig fiatal vagyok.
KANDALLÓ ELŐTT
Szeretem a kandalló parazsát,
a leégett fa nyugodt aranyát,
a bíbor máglyát, a sok, szögletes,
izzó fény-kristályt s a még láng-eres
imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó
rúnák gyúlnak benne az álmodó
lélek elé. Titkok? Mit mondanak?
Nyitom a rácsot: álarcként tapad
arcomra a hő, s a fény elvakít:
peng a parázs: tűnt nyarak húrjait
zendíti tán a búcsúzó anyag:
vágytalan gyönyör minden pillanat,
amije van még, tündérmuzsika
és ragyogás. Az arany zúzmara
borzong itt-ott, hűl és zsugorodik,
a máglyára csipke hamuhodik,
de tüze még nagy, mint egy alkonyat,
s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy
Karod fonja nyakam köré a szél,
a napban csókod messzi tüze él,
közelebb vagy hozzám mindenkinél.
Szabó Lőrinc: MINTHA TÜNDÉR - idézet
KÁPRÁZAT
Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part s tenger össze vegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -
vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tenger szerüen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -
vagy mit tudom én! - - Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -
óh, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak? -
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.
KÁR
Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túlhitvány valami.
Sír bennünk az igaz szív
s éppúgy sír a komisz;
kár, hogy túlsokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiuság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábit a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.
Csábit a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyü annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.
Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgy is jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megúnt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.
KÉPZELT PÁRBESZÉD
Szóltál? - Nem. - De hisz most is szólsz! - Szivedben
sirdogálok. - Ott vagy hát? - Te tudod.
- Ott vagy, de titok, hogy mi. - Az vagyok,
aminek gondolsz. - Többnek lehetetlen,
mégis csak árny vagy. - Tavaly szeretetlen
hittél éppilyen árnynak. - Óh, azok
más halál voltak, azok a napok,
haragos hetek, órák! - Mind a ketten
romboltuk egymást. - Én, én, tégedet!
- S téged én. - Drágám, te Kiszenvedett,
te engem csak magaddal: odalett
veled minden örömöm. - Tudom, érzem,
siratlak is már, túlvilági férjem!
- Sírj, sírj, szivem, kisértet-feleségem!
KÉPZELD KÉPZELETEDDEL
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhülni szorítását szíveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.
KÉT ORSZÁG HATÁRÁN
Ha még megkívánsz,
megkívánlak érte,
kevés már a kedvem
földi jóra, szépre,
kezdek öltözködni
jégbe, hófehérbe.
Nem érek rá többé
könnyű ölelésre,
ha nagyon szeretsz,
hálás leszek érte,
ha nem csábítasz el,
magad vesztesége.
Én már csak az égre
nézek fel maholnap,
két ország határán
lábaim topognak,
az is csak búcsú, ha
szívedbe botolnak.
Ha még itt marasztalsz,
hálás leszek érte,
nagyon nehéz az út
az őszbe, a télbe,
nem kísérhet oda
nyarad édessége.
Megyek mégis. Kell a
béke tisztasága,
nem tudom, mit ér,
de ma még fáj az ára;
várjak, most, miattad,
várjak, utoljára?
Sírva így búcsúzom,
régi életemtől,
ha nem húzom is ki
kezed a kezemből:
nincs út visszafelé
e szomorú percből.
Öltöztet az idő
jégbe, hófehérbe,
két országban járok,
mindegyiktől félve;
akármit választasz,
megszenvedek érte.
KICSI VAGYOK ÉN
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
mint a tüdő a fazékból
kidagadok én.
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
apámnál is, anyámnál is
nagyobb leszek én.
Kicsi vagyok én,
erős leszek én,
világ minden óriását
földhöz vágom én.
Kicsi vagyok én,
bátor leszek én,
óriások palotáját
elfoglalom én.
Kicsi vagyok én,
nagy hős leszek én,
aranyszobát adok minden
testvéremnek én.
Kicsi vagyok én,
boldog leszek én,
én leszek a legjobb ember
a föld kerekén!
A KIMONDHATATLAN
A szíved majdnem megszakad
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,
oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.
S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati
nyöszörgés kínlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfúj, mint pókhálót a szél.
KOMÉDIA
Ő parancsolt, én meg vitáztam,
ő győzött és vesztettem én.
Így ment ez sokáig, de most már
túljárok a világ eszén.
Add meg, muszáj, mondtam magamnak,
add meg, ami az ördögé,
s amit megmenthetsz, azzal indulj
igazi céljaid felé!
És megfogadtam a tanácsot
és lettem könnyű és szabad,
beállítottam a helyemre
kulinak az árnyékomat,
megbékültem a butasággal
és teszem, amit tenni kell,
nincs rá időm, hogy nyomorult kis
csetepatékban múljak el,
és íme, bírom, egyre jobban
bírom ezt a komédiát,
s már egész jól megférünk, én és
árnyékom ura, a világ:
ha tetszem neki, mosolyogva
meghajlok s fütyülök reá,
s ha leszamaraz, hódolattal
visszabődülök, hogy: I-á!
KÜLÖNBÉKE
Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,
nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vígan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.
Régen, mint az álamok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,
azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.
Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hál istennek, egyre csökken
az undorom,
egyre jobban bírom az évek
förtelmeit,
és az idő és a közöny már
fertőtlenít.
Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom életem ma átlát
minden szitán:
látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjúkor
sejteni bírta volna bennem
valamikor,
látom milyen rútul becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
mást nem tehet,
s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,
s ha van is, kézen-közön elvész
az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, -
s mert mindez még csak nem is aljas,
nem szomorú,
a minden dolog apja valóban
a háború:
úgy nézzem elszánt nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.
Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
volna magam.
De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen:
különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,
ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset írok
s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.
Szabó Lőrinc: KÜLÖNBÉKE.
Link
A LEGFŐBB BOLDOGSÁG
A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örök béke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké, -
bárkié, ki a túlsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué-Fi és Kleopátra se tud.
MADARAK
Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és újra még.
Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
ami akad... Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.
Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat! 
Könnyű bizony... És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,
rossz ruhát, szép szót... s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget... És hogy... Összeadok
sok kis emléket... és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?
Mit tehettem?!... Szégyellem magamat...
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak... No még egy marék magot!
...És elfüggönyözöm az ablakot.
MAGAM ÜGYÉBEN
Félelmes a fegyverem, emberek,
magam előtt tartom a szívemet.
Fáradt vagyok, a háborút unom,
de az igazságomat nem hagyom.
Az kell, igazság,- de a magamé!
a sorsomé, húsomé, véremé!
Fáradt vagyok hazudni, emberek;
hol van, akinél megpihenhetek?
Elfáradtam harmincnyolc év alatt,
kényelmesebb vállalni magamat.
Az igazság a legfőbb kényelem,
lelkem legfőbb kényelmét hirdetem.
Igazságomat, azt, ami vagyok,
meg kell őriznem s meg kell adnotok.
Másnak talán egyszerűbb útja volt,
az enyém eszmék háborúja volt.
Látom én ma is eszmék, fényetek,
de mást is, a rettentő tényeket,
tudom, hogy ami másnak szenvedés,
azt megtenni, ha kell is, mily nehéz,
de mást is tudok: ha jön iszonyú
rémeivel a végső háború,
ha népem élethalálharcba fog,
én ott állok, ahol a magyarok,
a véreim...Hisz máris ott vagyok...
Csak még békés győzelmet akarok,
győzelmes békét a fajtámnak, és
hogy ne legyen túl sok a szenvedés,
a pusztulás...Nem katona vagyok,
csak lelkem nyugalmáért harcolok,
és jobb szeretném tőled is, hazám,
ha kard helyett lelked bíznád reám,
s én úgy szolgálhatnám a sorsodat
hogy nemesítlek, gazdagítalak.
Fáradt vagyok hazudni, emberek,
azt szeretem, akinél pihenek.
Azt szeretem, aki engedi, hogy
legyek nyugodtan az, aki vagyok:
hogy legyek költő, magyar és szabad,
kit nem küldenek és nem tiltanak,
költő, aki dísz és kincs és haszon,
ahogy kincs a Mátra s a Balaton,
s a hegy aranya, Dunánk halai,
földünk zsírja, fáink gyümölcsei.
Az igazat keresem: azt, aki
nem kényszerít, hogy hazudjam neki.
Mérd meg te is: bírod-e tűrni, hogy
legyek egészen az, aki vagyok.
Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb,
igaz vagyok, mindig félelmesebb,
félelmes a fegyverem emberek:
mindenre elszánt lelkiismeret.
MÁJUSI ORGONASZAG
Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyűlt a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körül, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.
Mert tündér volt, igazán az: úgy ébredt,
mint alvó agyban a túlvilág,
vagy halk izzása a testi kéjnek,
amit hajnalban szít a vágy.
Az kezdte, az orgona! A mai! De
félszáz tűnt május hozta vele,
jázmin, rózsa s akác özöne
ringatta vele, lidérc, kísértet,
a rég s a nemrég illatát.
Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget:
csókolva, belül, selymesen,
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek új erőt
és csendülni a lankadt idegek.
S a rácsnak dőltem, az édes égig
tágulva, nyílva, ahogy soha még,
és ittam az orgonaízt, a régit,
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét, és amit a jelen adott,
a visszatért nagy pillanatot,
mely a betegen ím újra végig-
borzongta az élet gyönyörét...
Öt napja, öt éje... Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkül - így fenyeget -
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.
MINT A SZERELEM
Olyan ez majdnem, egész olyan ez,
mint a szerelem. Mos, öblít a szesz,
a részeg láng. Mélybíbor trombiták
hozzák a lélek örök hajnalát
s a tudat a húsnál meztelenebb.
Vagy hangos tükör vagyunk? Idegek
feleselése? Kiéivel? A
táj ismerős: zöld-arany mámora
ringatott fénynek, árvíznek... Mikor?...
Csak az néma volt... Ez meg... Hogy sodor
a megállt idő!... Csukódik a szem,
s álom harsan át érzékeiden,
álom, mely tűz-ábrákká alakít,
álom, mely lázként tágít, zsugorít,
álom, melyben viharként száll veled
a tulajdonképp tétlen képzelet,
álom, melyben ég s föld zeng s tündököl,
és egész testünk csorduló gyönyör.
MINTHA TÜNDÉR
Szélbe csókoltam, napba, ajkaidba,
húsodba írtam a verseimet,
húszévi csöndbe, hogy leplezzelek
s ne derűljön ki szivünk drága titka,
április édes illatába, mintha
tündér lett volna (s nem te), fényjelek
játéka csak, mely jön, hogy friss, meleg
arcát szomorú arcomhoz szorítsa:
hallgattam rólad! De mind megmaradt
a néma csók, s az elszállt gondolat,
hiába vagy oly rég a föld alatt:
karod fonja nyakam köré a szél,
a napban csókod messzi tüze él,
közelebb vagy hozzám mindenkinél.
MIT LÁTTAM BENNED?
Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?
S én tíz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
S a legvégén te? Így rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.
NEM NYÚLOK HOZZÁD, CSAK NÉZEM, HOGY ALSZOL - Részlet
...Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez... Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben...
A NEVED . . .
Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.
NOVEMBER
Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.
S ez így lesz most már mindig, mindig így.
Most lettem öreg, céltalan a vágy.
Gördűlne elém az egész világ,
nem jutnék benne, csak a sírodig.
Apró csillagok, kék s arany szemek,
szerények, fakók, ismeretlenek
gyűlnek csokromba, szerényebbeket
már te se kívánhatnál. Gondolatban,
míg szedtem, te kísértél, szép halottam,
s most árván nézem őket: kinek adjam?
NYITNIKÉK
Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,
a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.
Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,
s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,
mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.
Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár. 
Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.
Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:
kék füttyre mindig
'kvart' lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!
Nyitni, de - nyitni,
de - nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!
Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.
Nyitni kék! -
fütyülök utána
s nézek az eltűnő
madárra.
Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,
mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,
akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.
Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.
Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.
Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:
a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:
fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék -
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!
Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,
a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.
Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,
s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,
mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.
Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.
Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.
Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:
kék füttyre mindig
'kvart' lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!
Nyitni, de - nyitni,
de - nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!
Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.
Nyitni kék! -
fütyülök utána
s nézek az eltűnő
madárra.
Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,
mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,
akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.
Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.
Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.
Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:
a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:
fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék -
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!
Szabó Lőrinc: Nyitnikék
Link
NYITOTT SZEMMEL
Nem az, hogy nincs sehol sem angyal,
hogy mást vártam, az volt a nagy baj,
az, hogy csalódni lehetett
s megutálni az életet.
Mindegy, miatta vagy miattam,
nyakig az undorba ragadtam
s tisztálkodtam s elment vele
ifjúságom nagyobb fele.
Volt néhány perc, a többit,
a többit, a többit, -
- mit kerteljek? - a többit
megette a fene.
Nyakig az undorba ragadtam,
a pénz beszélt, én meg ugattam,
aztán meguntam esztelen
siránkozni az életen
s elvonultam s békét találtam
a magam önkormányzatában,
ahol angyalnak nincs helye,
de az ördög sem fekete.
Van néhány perc, a többit,
a többit, a többit, -
barátaim, a többit
eheti a fene.
Mit hiszek, mi lesz, mi lehet még?
Hiszem a bestia szerencsét,
hiszem, hogy egyszer meghalok
és hiszem, hogy elrothadok;
ilyesmiket hiszek, de nékem
talán már erre sincs szükségem:
nyitott szemmel nézek bele
a rettenetes semmibe.
Lesz egy-két perc, a többit,
a többit, a többit, -
- ugye, fiúk? - a többit
egye meg a fene!
ŐSZI FÁK
Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot a kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr vagy öreg papír zörögsz,
ha a szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyujtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vigan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele, -
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
igér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! - Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.
PANNÓN ŐSZ
Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; - mért is volna? - és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van... Szép ősz... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök...
Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...
Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai... De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Ősz van! Szép ősz!... Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! - kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.
PILLANATOK
Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület - s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben
Szabó Lőrinc: Pillanatok /Kozák András/
Link
SEMMIÉRT EGÉSZEN
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
Link
SÍROK, HA SÍRSZ...
"Sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok
Néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
Aki nem kér semmit, csak néz és imád,
És nem akar lenni, csak általad,
Csak árnyéka annak, ami vagy."
Szabó Lőrinc: A tükör vallomása - részlet/
A SZEM ÖRÖMEI
Szerettem a szép, sima köveket,
nyulak szőrét, a selymes füveket,
jó anyagot, fűzgally fehér húsát,
melyről úgy lejön a bőr, katicák
piros hátát, fekete pettyeit,
elnézni, a halak hogy kergetik
egymást a vízben, hogy játszik a nap
az Ipoly tükrén s a tükre alatt,
fecskefű vérét, kutyatej tejét,
nagy napraforgók oroszlánfejét,
a zizegő szalmavirágokat,
a szomorú és szelíd lányokat,
aranyzöld gyíkok lüktető hasát,
gőz fátylait, felhők habtorlaszát,
a lepkéket, s nagyon a pókokat
s csöves vagy napernyős hálóikat,
s legjobban azokat a perceket,
amikor nem tudtam, hogy mit teszek.
SZERETLEK
Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet. 
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.
SZERELMES JÚNIUS
"...Az élet - hús és ideg a kő is!
Tündöklő mámor a június:
átlátszóan villognak a nők
s testük csillagközi erők
szent delejével koszorús:
jönnek-mennek az édes utcán,
s akinek van rá szeme,
szédülve látja, hogy mind után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a mindenség keze."
SZÉL HOZOTT, SZÉL VISZ EL
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőkből kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
- megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
Szél hozott szél visz el - Koncz Zsuzsa
Link
SZÖKJ, LÉLEK!
Vér s hús: sóvárgok, robbanok.
Mit tudsz, Föld? Hát ti, Csillagok? -
Óh, kész a lélek, de gyönge a test!
A gyémánt hajnal kopni kezd.
Minden kéne, de tétován
hányódom kis örömök zátonyán,
zátony magam is, málló kövület:
az erőm, az erőm, jaj, hova lett?
- De hisz még tudsz, még emlékezel:
te az egész világra éhezel
s várod a csodát, mint prédát a pók? -
Óh, tengerek! alkony! büszke hajók!
Friss lányok! pénz! új egek mámora!
Szökj, lélek, indulj, akárhova!
Szökj! merj! halj meg!... Csak ne vergődj tunyán
a gyávaság örök rabpiacán...
TAVASZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
"Mi az?" - kérdezte Vén Rigó.
"Tavasz!" - felelt a Nap.
"Megjött?" - kérdezte Vén Rigó.
"Meg ám!" - felelt a Nap.
"Szeretsz?" - kérdezte Vén Rigó.
"Szeretlek!" - szólt a Nap.
"Akkor hát szép lesz a világ?"
"Még szebb, még boldogabb!"
TAVASZ ELÉ
Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyulnak a házak:
kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,
úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szivemben a nap arany arca van.
Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:
szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!
TÉLAPÓ VÁRÁS
Eső szitál, hull a hó.
Hol késel már Télapó?
Lásd együtt a sok gyerek.
Lesi, várja léptedet.
A melegben ülni jó.
Átfázhattál Télapó!
Érezd otthon itt magad.
Jöjj be, rakd le zsákodat.
Beszélj velünk és pihenj,
Mi könnyítünk terheden.
Hagyd itt, amit rejt a zsák.
Aztán csendben menj tóvá.
A TÉL SZÉPSÉGE
Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh - s a virág - zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy sarkunkban, ireg- forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó
TENGEREN
Visz a hajó, ringat a tenger,
elnyúlok a fedélzeten.
Ez a kékség, amiben úszunk,
tán a mennyország idelenn,
ez a kékség, amiben úszunk,
eget és földet összefog
és lent a hullámzó magasság,
fent a szárnyrakelt víz suhog.
S ebben a tükrös ragyogásban,
csobogó ég és víz között,
elszáll az emberi sötétség,
amely ideág üldözött:
könnyű vagyok s a könnyű lélek
könnyűnek érzi a jövőt,
minden gyötrelmét elfelejti
a megváltó szépség előtt.
Visz a hajó, ringat a hullám,
a gép morajlik csendesen,
ez a kékség, amiben úszunk,
tán a mennyország idelenn.
Lent az ég ragyog, fent a tenger,
ez a nagy fény meggyógyított;
most megint örülök, hogy élek,
hogy élek és ember vagyok.
Visz a hajó, ringat a tenger,
elnyúlok a fedélzeten.
Ez a kékség, amiben úszunk,
tán a mennyország idelenn,
ez a kékség, amiben úszunk,
eget és földet összefog
és lent a hullámzó magasság,
fent a szárnyrakelt víz suhog.
S ebben a tükrös ragyogásban,
csobogó ég és víz között,
elszáll az emberi sötétség,
amely ideág üldözött:
könnyű vagyok s a könnyű lélek
könnyűnek érzi a jövőt,
minden gyötrelmét elfelejti
a megváltó szépség előtt.
Visz a hajó, ringat a hullám,
a gép morajlik csendesen,
ez a kékség, amiben úszunk,
tán a mennyország idelenn.
Lent az ég ragyog, fent a tenger,
ez a nagy fény meggyógyított;
most megint örülök, hogy élek,
hogy élek és ember vagyok.
TITKOS PÁRBESZÉD
S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
- Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
- Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
- Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!
A TÖRVÉNYTELEN SZÉP
Ahogy repül az élet, évre év,
egyre kevésbé tudom, mi a szép,
egyre kevésbé értem magamat,
hogy régen csak bizonyos arcokat
hittem annak, csak ilyen vagy olyan
szemet, szájat; mintha nem is magam
ítéltem volna, hanem más, aki
értelmetlenül válogatta ki
a vonzót s rútat, s megszegényített.
Aztán elhagytam a törvényeket
s most türelmesebb, gazdagabb vagyok:
előre látom a pillanatot,
mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet,
a belső formát. Milliméterek
összhangja szabta, ki tessék, ki nem?
Ma sok egyéb is; és a szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat,
egyre szebb lesz és titokzatosabb
A TÚLSÓ PART
S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszűnik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.
A TÜKÖR VALLOMÁSA
- Azt mondta, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Beszélj magadról: felelj neki, tűkör!
- Elkapom arcod és a pillanat
szeszélyét, minden mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger szine,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,
sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak az árnyéka annak, ami vagy.
- Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Szólj még magadról: felelj neki, tűkör!
- Égsz, átgyúlok és hideg maradok,
sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,
szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm,
felszínem ábránd, mélységem közöny,
tűkör vagyok, nem sejted, mily csodás,
megfoghatatlan, tiszta látomás,
mert látomásod is visszaverem,
nem érezlek, nincs emlékezetem,
agyonlőheted előttem magad,
kihullsz belőlem, mint a pillanat,
kihullsz, nyomtalan, üresen, bután,
mint az öröklétből a földi árny.
ÚGY LÁTSZIK
Úgy látszik, fekete volt,
amire azt mondtam: fehér;
úgy látszik, rossz pap voltam én,
ki Krisztust hisz és ördögöt beszél;
úgy látszik, odavitt rossz szemem,
ahová lábam nem akart;
úgy látszik, az én nyilam ez a nyíl
s az én kardom szívemben ez a kard.
Úgy látszik, sorsom játszik, játszik,
s az én igazam sose látszik.
Soká botorkáltam, vakon,
és senki se nyújtott kezet;
sirattam a szegényt, és elhagyott,
s a gazdag kinevetett;
iszonyú látni, hallani,
mit akartam és mi lett;
nem merek szólni, árvaság
lettem és rémület.
Semmi sincs úgy, ahogy ma látszik,
életemmel valaki játszik.
Úgy látszik, barátom, a legjobb,
még az se szeretett,
úgy látszik, ő se látta meg
igazi szívemet;
úgy látszik, vezekelni kell
egy varázsló gonoszért;
úgy látszik, rossz csoda büntet,
de miért? de miért? miért?
Úgy látszik, minden játszik, játszik,
s aki angyal, ördögnek látszik.
VALAMI ÖRÖK
Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasz néma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellő halk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az,
ami valami tűntén kezd csak sejleni,
valami árny hűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen
Szabó Lőrinc: Valami örök
Link
VARÁZSKERT
Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: lelkem erejét
egy egész kert virágai hogy isszák.
Én vagyok az a kert: virágok, ágak
nőnek körém és fölém lombosodnak
élő lugasnak, gyümölcskoronának.
Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét: 
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!
Ellenségeim, irígy viharok vad
rohamai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:
a sebekből új hajtás tör ki, és
ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: növekvő csodáim
már az egész láthatárt beborítják
VASÁRNAP
Az éjszaka tündér kezével
kihímezte a réteket.
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, virágok, füvek!
Jó reggelt! - mondom jobbra-balra,
minden virágnak köszönök,
látogatóban vagyok én itt
ezer kis ismerős között.
Köszöngetek és fütyörészek,
minden szép, minden érdekel.
Pedig tegnap, szombaton este,
de szomorún aludtam el!
Egész nap pénz után szaladtam,
a remény, mint a nap, fogyott.
Mi lesz? - kérdeztem és gyűlöltem,
ami jön, a vasárnapot:
míg volt remény, mindent gyűlöltem,
és nem jött pénz, és este lett.
Aztán az éj ezer virággal
hímezte ki a réteket,
s most itt vagyok az Ördögormon,
ünnep van, pénz nem lesz ma se,
nézem, hogy ring sárgán a zöldben
a gyermekláncfű tengere,
nézem a felhőt, lent a csárdát,
a hátán hempergő csikót,
s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt,
hogy viszi nagy hasát a pók,
és letelepszem és az erdő
mint zöld város tolong körül,
s kívül az emberi világon,
minden társadalmon kívül,
túl kötelességen s reményen
egészen jól érzem magam:
holnapig már nincs mit csinálni,
örülök annak, ami van.
Egész nap pénz után szaladtam,
hajszolt és megcsalt a remény:
reménytelenül, megnyugodva
heverek a tisztás gyepén,
és oly jó ez a felelőtlen,
embertelen semmittevés,
hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő
s a gond megint, hogy lesz-e pénz.
Szinte fáj, - de mire kimondom,
már tűnik is a fájdalom,
nincs tegnap, nincs igazi holnap
ezen a gyönyörű napon, -
s egyszerre, boldogan, felugrom,
hogyne! hisz már érezni, hogy
lassankínt vers lett a panaszból,
amit a fejem forgatott:
vers lett! s holnap pénzt adnak érte!
Rendben van! És megyek tovább:
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, gyönyörű világ!
FORDITÁSOK
Melinda B. Tamás-Tarr: MINDENÜTT OTT VAGY
Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy téli hava,
vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
a sok Mindenütt mindenütt Sehol!
Ford: Szabó Lőrinc
/Percy Bysshe Shelley: A SZERELEM FILOZÓFIÁJA
Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?
Ford: Szabó Lőrinc
Percy Bysshe Shelley - A Szerelem Filozófiája [Déri Tamás]
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szabó Lőrinc |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-02-16 22:15:11, kedd
|
| |
| |
SÁRHELYI ERIKA VERSEI
Netelke Sárhelyi Erika /Budapest, 1965 szeptember 19 - /
Versei hétköznapi gondokat, örömöket, vágyakat tükröznek: a természet és az ember szeretetét, a valóság hol csillogó, hol árnyékos oldalát, a szerelmet és a magányt, vívódásokat, szenvedélyt és elszánt akaratot.
"Születtem hatvanöt őszén,
apró, elsőszülött leány.
Szemem, hajam mint a kőszén,
hogy szép voltam, nem mondanám.
Gyermekkorom, mint a másé:
hinta, a tér és a Sziget,
iskolák, majd - ócska klisé,
de tanultam az ,,életet".
A munkát, mert kell a kenyér,
és az értelmét a tettnek.
Hogy ad és elvesz a tenyér...
s közben kísértek a versek.
Tanultam szeretni lázban,
és hogy vannak örök dolgok,
hogy ország és határ 'száz' van,
de ,,otthon"-t csak itthon mondok.
És még mindig csak tanulom,
hogy nincsenek véletlenek,
s hogy bármi van vállamon,
cipelni kell a terheket.
S okítom fiam a szépre,
míg ő tanít hinni a mesét,
hogy lehet jó is a vége,
s hogy valamit valamiért.
...
Az élet, akár a vers, szól
hozzám, és ma már figyelek.
Lehet túl messze a távol,
ma értem jönnek a hegyek. "
"Számomra az írás kétirányú örömforrás. Egyrészt az alkotási folyamat csodája, ahogy az önmagukban dadogó szavak gondolatokká, míg a gondolatok verssé állnak össze. Másrészt az adni tudás öröme. Számomra az írás kétirányú örömforrás. Egyrészt az alkotási folyamat csodája, ahogy az önmagukban dadogó szavak gondolatokká, míg a gondolatok verssé állnak össze. Másrészt az adni tudás öröme."
/Sárhelyi Erika/
Link
Link
Link
ADD A KEZED
Ha a tavasz későn jön és keserűn,
ha minden dal hamis a hegedűn -
add a kezed!
Ha rövid és szomorú lesz a nyár,
ha a tél is leszegett fejjel jár -
add a kezed!
Ha csak tükröm mondja az igazat,
minden más csupán olcsó kirakat -
add a kezed!
Ha utamon túl sok a mély gödör,
ha kiköp a sors, aztán feltöröl -
add a kezed!
[...]
Ha félnék, hogy elsodor az élet,
mielőtt még elveszítenélek -
add a kezed!
ÁLOM
Olykor az álom,
akár egy lábnyom,
átbotlik életen-halálon,
hogy nálad vagy
nálam magára
találjon.
Hiszen a való
pont arra való,
hogy legyen
benne jó,
valami apró
szeretnivaló.
Mint a napfény
télnek idején,
vagy egy csillag
az éj köldökén,
egy út, egy cél,
arcodon a szél,
a pillanat,
ahogy lelkedhez ér,
a mágia,
a hét és a három,
vagy csupán
egy álom,
mi átlebeg
életen, s halálon.
https://s15.images.www.tvn.hu/2012/09/28/13/15/www.tvn.hu_c47c17bfcdd2b909b7690ed >2a785140d.jpg"
AZ ÁLMOK VISSZATÉRNEK
Tudod, az álmok mind visszatérnek,
s nemcsak a békés, idilli álmok.
Őriz a szív és őriz a lélek
virágot is és fájó bogáncsot.
Az a szempár még ezerszer rád néz,
s hangja is elér a felhőkön át.
Minden nap hosszú, minden éj nehéz,
füledben hallod a szíved zaját.
S ha azok az álmok visszatérnek,
én itt vagyok, hogy vigasztaljalak.
Ha beléd marnak az emlékképek,
csak sírj, kedves, erősen tartalak.
S majd tartasz te is, ha én álmodom
istenverte, gyötrelmes álmokat.
Mert engem is elér egyszer, tudom...
ki elment egykor, még meglátogat.
ÁRNYÉK LÉTEM
Olyan vagyok ma, mint a szél,
szaladni vágyom szüntelen.
Könnyű testtel, láthatatlan,
csak futnék át az életen.
Nézném fentről nemtörődöm,
a lét folyam mint kavarog.
Nem zavarna semmit bánat,
csak lennék, mint az angyalok.
S mi vagyok? Csak halk lélegzet,
mondat végén a három pont.
Semmi vagyok, mégis látszom,
mint szép ruhán egy konok folt.
Semmi vagyok, szürke árnyék,
falhoz lapulva, csöndesen.
Szárnyam sincs, így nem repülök,
csak a szél sodorja életem.
BELÉD HÍMEZEM MAGAM
Beléd hímezem magam
nem menekülsz
ma végleg belém csókoltalak
itt vagy minden érzékemben
elsimulsz a bőröm alatt
ágálhatsz
vagy elfuthatsz
akár meg is tagadhatsz
minden téglát mit széjjelhordtam
újra s újra fölrakhatsz
építhetsz hegymagas falakat
melyeken méternyi a vakolat
bástyádra ?
mégis ?
minden éjjel
én tűzöm ki zászlómat
belehímeztem magam
s ha
letéped is győztesen lobogok
hasadozott vászon-szívem
évek során semmit sem kopott
szívós vagyok mint a gránit
skorpióként élem túl az atomvillanást
de ha megölellek én vagyok
a legfinomabb hermelin palást
hagyd hát hogy kérgesült
szíved puha gyolcsba csavarjam
zászlómról nevemet
újra életedbe varrjam
most már mindörökre -
eltéphetetlenül
BELŐLED KIÁLTOK
Ölelj meg! Ne is ölelj -
Fogadj magadba, mintha
Részed lennék az idők kezdete óta,
Mintha kettőnkben egyazon
Gyönyörű szív dobogna.
Magadból adj ennem,
S kiszáradt torkomra te légy
Az éltető nedű,
Édes gyümölcs légy nekem,
Hisz a világ oly' hitvány-keserű.
Belőled kiáltok, véreddé váltam,
Hogy áradjak benned izzón, mint a láva,
S egy szívünk majd egyszerre szakad meg,
Hogy ne kelljen élnünk egymás nélkül
- hiába.
BUDAPEST...
Budapest az én városom.
Imádom, ahogy átoson
a Lánc-hídon este
a Hold fénylő teste,
majd kucorog a rakparton,
csak úgy múlatva az időt.
Szeretem a Tabán mögött
a varázsos alkonyt,
amint színt színre bont
a Budai hegyek fölött.
S mikor az éjszaka leszáll,
minden álmom hazatalál
a macskaköveken,
és szembe jön velem
egy elfeledett utcabál.
A Tangó, a Blaha, a Vár,
a Nyugatinál a bazár -
rám tetovált rajzok.
Bármerre is vagyok,
itt minden szeglet hazavár.
CSAK KICSIT SZERESS!
Csak kicsit szeress!
Csak úgy, hogy érezzem,
nem hiába lélegzem,
nem hiába kel fel a nap
(látod, a tavasz is elmarad).
Lássam szemedben a régi lángot
(hogy lobogott!), s benne
magam, s azt az örök álmot,
hogy majd mi megmutatjuk,
meg a világnak, együtt leszünk
míg hajnalok az égre hágnak,
míg lüktet bennünk ez a
konok élet, míg csak fájni
tud itt bent a lélek.
Csak kicsit szeress,
hisz látod, félek: egyszer
az átkos mindennapok
majd elrabolnak tőlem,
eltűnsz, és majd magamat
sem lelem ebben a
zűrzavaros, szerelmetlen
világban.
Csak kicsit szeress,
csak annyira, hogy kettőnket
egyszívünkben lássam.
A CSEND ÍZE
Hallgat a vers.
Nem szól hozzám se rím, se
dallam, ritmust is csak a
szívem ver halkan,
épp csak, hogy tudjam: élek.
Finom a csönd, íze van.
Mint a csöppenő dinnyének.
Ritka pillanat, mikor
a lélek szinte kézzel fogható,
kevés a betű és méltatlan a szó,
tán még az idő is megállt,
oly' szokatlanul néma a világ.
Ma hallgat a vers.
Vár, mint táj a hajnal
hasadtára, mikor az ég
éjsötét vásznára vöröslő
csíkot húz a virradat.
Vár, mint vihar előtt a madarak
puha fészkük ölén,
vár' mint harmatcsepp a Napot,
éj az esthajnalcsillagot,
betű a papírt, éjfél a holnapot.
Vár, akár földben a mag,
álmok mélyén az elfojtott gondolat.
S mint borban a zamat,
a szó tán megérik az
elsuhanó idővel.
CSENDPERCEK
mint márványban a finom erezet
úgy lopakszik át szívemen a csönd
elringat karján az emlékezet
s a béke mint gondosan vetett föld
lassú-szépen virágzik ki bennem
beborítva a gondok erdejét
csupa illat íz és fény a lelkem
a csend rám lopja könnyű köntösét
CSÖNDESEN...
Csöndesen szeretlek.
Magamban. Nem, mint a csitrik,
Kik még világba kiáltják
Szívük határtalan örömét.
Az én szerelmem csak
Benned élve láttatja az erejét.
Álmodban szeretlek,
Nézve vonásaid jól ismert rajzait,
Mit rejthetnek vajon még
El nem mondott, éjben rejlő álmaid?
Szeretlek ébredőn, morcosan,
Szeretlek frissen és szakállas-kócosan.
És szeretlek téged munkába indulón,
Sietve adott csókoddal a számon,
S szeretem, ahogy tested nyomát
Elsimíthatom az összekuszált ágyon.
Én csöndesen szeretlek,
Csak annyira, hogyha múlna,
Majd nekem is fájjon...
ELMONDANÁM
Elmondanám, amit érzek
elmondanám, mert nem látsz a szívembe
elmondanám, ha elhinnéd
de csak ülsz a semmibe meredve
talán ha bordáim közül
kiemelném, s két kezedbe
tenném lüktető életem
észrevennéd, mennyi benne
a magam emésztő félelem
hétköznapokba fúlt érzéseink
közt tűnik a szenvedély
túl messzi a magas és
veszélyes a meredély
pedig bejárnám veled a
távoli szirteket, s a pokol tüze
se égetne jobban, mint a félsz
hogy a szerelem elvész
s nem marad más életünk romjain
csak néhány üszkösödött emlék
de én még égni akarok
lobogó fáklya lennék
két kezed között
mit tegyek, ha belőled a vágy
messzire költözött
félek, elrabol egyszer tőled
egy szépnek tűnő szerelem
ne hagyd, ne engedd
fogd erősen a két kezem
elmondanám, ha hagynád
elmondanám,ha értenéd
még feléd nyúlok, kedves
most még csak tefeléd
ELTÉKOZOLT ÓRÁK
Ahogy múlnak fölöttem az évek,
s lassan tonnányi emléket vonszol
magával a szívem, egyre többször
keresem az eltékozolt órák,
bénult évek porlepte nyomait.
Mint ki elvesztett valamit, s csak a
hiányt érzi, fülében a semmi
őrjítő hangja szól rezzenetlen
fogadom, hogy a mogorva idő
sután, karját széttárva válaszol.
Pedig de jó lenne kézen fogni
várakozások süket perceit,
mikor a vágy gondolatban messze
vitt, mikor annyi volt még bennem a
hit, hogy nem számított a "meddig", ha
a "miért" megválthatta álmait.
De jó lenne visszahívni minden
ki nem mondott szót, meg nem írt verset
Vagy inkább játszani a vakot, és
fittyet hányni arra, ahogy reszket
a hiába-napok kínkeserve,
s falhoz vágni valamit a múltból
aztán nézni, ahogy a feledés
durván rátapos a cserepekre.
EMBERSÉG
E lfordulunk, mintha szégyenünk lenne,
M enekülünk, de ott vannak mindenütt.
B ármerre is megyünk, ők jönnek szembe,
E lér minket égre néző tenyerük.
R ongyos cipőben és kifakult szívvel
S orsát a szegénység ránk kiabálja.
É bredő lelkünk felismerést érlel,
G yávaságunkat emberségre váltva.
ÉJI MONOLÓG
Van, hogy csak úgy teleszalad a szívem.
Veled, a világgal..., még ismeretlenekkel is.
Talán ezt teszi ez a furcsa, zaklatott
április.... - vagy, hogy az éjben
hirtelen magamra maradtam.
Pedig odaát ütemesen szuszog a párna,
a paplan, a kis szobában gyermekálmot
dajkál az éjsötét. Talán meg kéne fognom
csöppnyi kis kezét, s számhoz szorítva
belesírnom, mennyire szeretem - vagy
Melléd bújni odaadón és szenvedélyesen.
De túl sok, amit most érzek. Úgysem
értenéd meg, hogy úgy vagyok most, mint a
részeg, kinek bódult agyában ezernyi
kép pörög, hol sír, hol szélesen röhög,
s bár reggelre felejti ködös mámorát,
most még táncot jár fejében a gondolat.
Talán ilyenkor kéne odaadnom magamat,
mikor az érzés így zuhog belőlem,
hogy zokognom kéne, és őrjöngve
szeretnem... de valami furcsa szemérem
most is visszatart.
És látom álmodat, látok egy könnyű, nyári
zivatart, nevetést, hegyeket és sok-sok
színpompás virágot. Nem, nem szakítom meg az
álmod, csak csöndben beleálmodom
magam. A kezem, a szívem, a hajam,
a betűket, a verset, a múlt nyarat, s azt is
mi most jön, itt vár a kapu alatt,
s beleálmodom az éjszakák furcsa ízét,
mikor a kicsinek csak fognám a kezét,
s mikor melléd kéne bújnom, vagy Beléd
egészen - de csak ülök itt magamban,
mint lobogó pipacs az árokszélen.
Itt belül szaggat a szél és tűz a Nap,
a szívem el is hamvad, ahogy lángra kap,
és én csöndben perzselt szirmaimra hullok.
Az órán a kismutató fásultan kullog
az öccse után, s lassan felőrli
előttem a mából maradt perceket.
Kezeim közül a tegnap gyöngye kipereg,
s meglassul ereimben a zajgó lüktetés.
Az ütemes lélegzés végül álomra szólít,
s hátadhoz görbülve ringatom tovább
összeforrt, egymásba nőtt vágyaink.
ÉJ A TENYEREMBEN
Elteszem emlékbe ezt a május estét.
Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.
Elteszem magamnak téli éjszakákra,
mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.
Most még csodás az alkony, lilába hajlik,
az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,
elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,
árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.
Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.
Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.
S míg a kertkapuban szédeleg a sötét,
az est vállamra borítja hűvös köntösét.
Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,
fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.
Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.
Szorítom reggelig - s lám, eltűnt mint egy álom.
AZ ÉN CSENDEM
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
FÉLTÉS
Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.
Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.
Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg...
egyszer elvisz tőlem korán... túl korán.
FÉLÚTON
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg ,,valahonnan" ,,bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
FŰSZERES ÉJ
Hűvös csókkal, gyöngéd
Érintéssel ér el hozzám az éj,
Illata mint frissen őrölt,
Finoman pergő, lágy fahéj.
Belémkarol, kikísér a kertbe,
Lábamról lehúzza az ósdi papucsot,
Leültet az öreg fenyő alá,
Talpam alatt megzizzennek a tobozok.
Furcsa, reszkető árnyak nőnek,
Lila brokátba bújik a kert,
Eggyéolvad lassan a mélykék
Odafönt és az opálos idelent.
Súg-búg a mélyülő sötétség,
Az éj neszezve jár köröttem,
Megborzongok, ahogy egy ág
Tompán megreccsen fölöttem.
Fogva tart a pillanat varázsa,
Fűszeres illatával marasztal az éj,
Tűnődésemből rebbenve ébreszt
A pajkos kedvű augusztusi szél.
GONDOLJ RÁM
Gondolj rám, a hűvös hajnalokon,
Mikor szitáló eső kopog az ablakodon.
Gondolj rám egy nyári délutánon,
Mikor a forróság ül az arcodon.
Gondolj rám az őszülő fák alatt,
Mikor puha lépted, felkavarja a rőt avart.
Gondolj rám a langyos esti szélben,
Mikor a telihold fénye, köszönt rád éppen.
Gondolj rám a téli zord időben,
Mikor kezed fázón didereg zsebedben.
Gondolj rám a tavaszi zsongásban,
Mikor szerelmek illata tart fogságban.
Gondolj rám az év minden szakában,
A nappalokban és az éjszakákban.
Gondolj úgy, hogy szinte érezzem,
Ahogy szíved ütemére lélegzem...
GYENGÉLKEDVE
Szelíden ölelj, ahogy nyári réten
Összehajolnak a pipacsok.
Súgva-búgva, lelkemhez bújva érints,
Ma oly gyönge, s erőtlen vagyok.
Csak halkan szólj, mint szél susog a fák közt
Tavaszi áradás idején,
Hangod is gyógyít, ahogy szeretettel,
Óvón, törődve fordulsz felém.
Tedd hűs kezedet izzó homlokomra,
Csillapítsd a lázas lobogást.
Fülembe mesét súgva adj álmomnak
Enyhülést hozó, szép szárnyalást.
GYÖNGY...
Homokszem vagyok egy kagyló belsejében,
Ám gyöngy életről ritkán álmodom.
Tajtékos vizeken sodródom az árral,
Míg elragad a mélykék nyugalom.
Palackba zárt álmok úsznak el fölöttem,
Egy nap tán partot ér a legszebb.
Kitép egy hullám az éjsötét közegből,
S kiszabadulva fénylő gyöngy leszek.
HADD LEGYEK...
Hadd legyek bódító álmod,
Éjjeledben izzó , boldogító vágy,
Ha csikorgó hideg tépi elgyötört tested,
Hadd legyek kandallós, fűtött kis szobád.
Hadd legyek csók szomjazó szádon,
Válladon könnyű, vigasztaló kéz,
Mikor szétesni látod épített világod,
Hadd legyek én a megmaradó rész.
Hadd legyek erős, ha gyengül a karod,
Hadd legyek Nap, ha eged felhőbe fúl,
Hadd legyek édes, gyógyító balzsam,
Ha szívedre sötét árnyék borul.
Hadd legyek ölelő, kéklő oázis,
Hadd legyek illatos fűszer neked,
Ha süllyed a hajó, s reményed sincs már,
Én legyek az, aki úszik veled.
HÉTKÖZNAPI JÓZANSÁG...
Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.
Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.
Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.
Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.
Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy esőcseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet...
A HOLD ÁGYÁBAN...
A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
két karod legyen egy-egy holdsugár,
ha tekintetem kérőn rád vetem,
ránk zuhog majd szikrázó csillagár.
Fekete selyembe burkol az ég,
vágyunk szerteszórja a végtelen,
egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
hogy Te,
én,
a hold
és a szerelem.
HOLDFÉNY
Leszáll az éj, sötét palástját
Borítja a hűs, kora őszi tájra
Csillagok gyúlnak, ezernyi lámpás
Ragyogva érzéki táncát járja
Ablakomba bebújik a holdsugár
Csiklandva jár a bútorok között
Kíváncsi karjait nyújtogatva
Eltűnik az ódon tükör mögött
Felnézek, már a csilláron táncol
Átbucskáz a cifra gyertyaív alatt
Rám nevet, majd kacsint egy ledért
S elsuhan, mint egy kósza pillanat.
HOMOKSZEM A RÓNÁN
Onnan jöttem, hol hideg az éjjel,
s a napkorong beleég a tájba.
Ott, hol a föld összeér az éggel,
egyszerű a mindenség ruhája.
Szél kapott ölébe és dédelgetett,
napfény csókolt, majd eső áztatott,
utaztam felhők és tornyok felett,
bíztam jövőt és hagytam tegnapot.
Földre hulltam, porral keveredtem,
vándor bakancsán róttam az utat.
Most magyar tájnak kedvese lettem,
hol az öröm is könnyek közt mulat.
Estefelé, ha megnő a sötét,
a föld itt is összeér az éggel.
Holdfény őrzi a pásztorok tüzét,
s az éjszaka ábrándokat érlel.
Tudom, a szél egyszer újra felkap,
viharok várnak és hűs tengerek,
hullámok hátán lovagol a nap,
míg én a mélyben fénylő gyöngy leszek.
INTÉS - MAGAMHOZ
Ha már nem ihlet meg a tél hidege se,
s nem találod szavaid a jégbordák között,
ha minden gondolat messzire költözött,
lásd be: szép volt, de véget ért a mese.
Képzelgés volt az írás, puszta ábránd...
Talán a toll éppen kezed ügyébe akadt,
hogy ledöntsd a benned épült, régi falakat,
s tudd, milyen, mikor a vers magába ránt.
De ne légy játékát vesztett kisgyerek,
ha vége, hát vége. Ne sirasd - engedd el.
Már nem tudsz bánni a visszatérő csendekkel.
Lépj tovább bolond, az ég legyen veled!
JÁTSZD EL NEKEM...
Játszd el nekem, hogy hajt a vágy,
játszd el, ha épp nem is kellek.
Legyél kemény vagy legyél lágy,
bennem tüzek énekelnek.
Hazudjon kezed, ha kérem,
higgyem a tegnap gyönyörét.
Igázz le, vagy vedd a vérem,
oldozd fel testem börtönét.
Játssz rajtam, akár egy zenész,
ölem adja az ütemet.
Játszd el, hogy kapuig kísérsz,
s nézz, míg a mennyekig megyek.
Nem baj, ha hamisan játszol,
ha bőröd a bőrömbe ég.
Ha ujjad testemen táncol,
hát legyen: szakadjon az ég!
KERESLEK
Kereslek szavakban, kereslek időben, tájban,
Kereslek a tegnapban és a télillatú mában.
Rejtezel, mint fatörzsben az elköszönő évek,
Titok vagy, de én magamnak megfejtenélek.
Kereslek a csillagoknak tündöklő fényében,
Kutatlak a mondatoknak mélyebb értelmében.
Kitárulkozol, akár a partnak futó tenger,
Belédmerülnék, de a kezem soha nem ér el.
Kereslek színekben, kereslek csöndben és zajban,
Kereslek egy reményteli, szédítő holnapban.
Ha engednéd, burkodból, mint gyöngyöt, kibontanálak,
Itt vagy velem most is, és látod, mégsem talállak.
KÉSŐI ÁRVASÁG
Nem tudja, mióta nem keresi senki,
nem számolja a megvénült időt.
Mi hátra van még, valahogy elpergeti -
nyarak, telek vonulnak az ablak előtt.
A szobatárs is csöndes, akár az élet,
de az ő korukban egy pillantás elég.
Értelme sincsen a szócséplő beszédnek,
hiszen tudja régen a minden lényegét.
Csak ül napestig a ronggyá nyűtt fotelben,
s kifelé bámul, bár már oda sem vágyik.
Horizontja elé nehéz függöny lebben -
megint eltelt egy nap. Magánytól magányig.
KISFIAMHOZ
Ahogy forró napokra rázuhan a hűsítő eső,
S a tikkadt földbe visszatér az éltető erő,
Úgy indul meg ereimben a lüktető élet,
Ha csöndes napjaimon szívemre ölellek téged,
Én egyetlenem, én drága aprócska fiam.
Hajad illata, bőröd bársonya szívembe égett,
Neked adnám a földön mindazt az ezernyi szépet,
Mit láttam, éreztem, kaptam és adhattam,
S ha a világ még ma vadul megindulna alattam,
Akkor is teutánad kapna vigyázó kezem.
Mosolyodtól, hangod varázsától felderül a napom,
Apró, vesztett álmaimat rendre visszakapom,
Ha csöppnyi kezed két kezembe fogva,
Szavaid, s kacajod szedem magamnak csokorba,
S szerető szívemre tűzve örökkön viselem.
KISZAKÍTVA
fellobbansz bennem
mint kialvóban lévő kanóc
mit megsimogat
egy apró
váratlan fuvalom
szememben táncolsz
majd könnyű csókod
hagyod meztelen
reszkető vállamon
édes vágy ébred
ölemben
mint csöppenő méz
olvadok gyöngyöző
tested köré
s a vágy ereje
kiszakít a térből
valahová a
LENNÉK
lennék konok télben
felhők mögött bújó
sápadt napkorong
lennék neked a hit
hogy a föld holnap is
ugyanígy forog
lennék foszló avar
mélyén szunnyadó
fűszagú élet
lennék zúgó árban
messze-messzehangzó
angyali ének
lennék gyönge testben
zakatoló dacos
reményteli szív
lennék döbbent csendben
határozott hang
mi életre hív
lennék csöppnyi béke
két durva szó között
egy halk bocsánat
lennék a szerelem
mi melegen tartja
a hitvesi ágyat
lennék a halálban
szelíd elbocsátó
elengedő kéz
s lennék az életben
az örökké való
megmaradó rész
A LÉLEK DALLAMA
Lelked törékeny hangszer,
melyre igen vigyáznod kell.
Kényeztesd, óvd, szeresd,
hisz' tőle szebb az életed.
Játssz rajta lágy harmóniát,
dúdold el velem a lélek dalát.
Engedd szárnyalni messze,
a távoli lélek-szigetekre,
ahol lélek lélekkel randevúzik,
szó a szóval összebújik.
Szimfóniában olvadnak egybe,
s kéz simul a tenyeredbe.
Áramlik a dallam, át a lelkeken,
megérintve szívedet, kedvesem.
MAGAMAT SEM LELEM...
Csak kicsit szeress!
Csak úgy, hogy érezzem,
nem hiába lélegzem,
nem hiába kel fel a nap
(látod, a tavasz is elmarad).
Lássam szemedben a régi lángot
(hogy lobogott!), s benne
magam, s azt az örök álmot,
hogy majd mi megmutatjuk,
meg a világnak, együtt leszünk
míg hajnalok az égre hágnak,
míg lüktet bennünk ez a
konok élet, míg csak fájni
tud itt bent a lélek.
Csak kicsit szeress,
hisz látod, félek: egyszer
az átkos mindennapok
majd elrabolnak tőlem,
eltűnsz, és majd magamat
sem lelem ebben a
zűrzavaros, szerelmetlen
világban.
Csak kicsit szeress,
csak annyira, hogy kettőnket
egy szívünkben lássam.
MAJD AKKOR...
Ó, hányszor köszönt már el úgy a nap,
hogy mást nem, csak aludni kívántam,
elbújva valami örök lázban,
mint ki néma és minden rosszra vak.
És hányszor átkoztam az ébredést,
mi rám kiabálta a tegnapot.
Pedig az is csak szépet álmodott,
nem bajt és bánatot, mi felemészt.
Ma, ha rám tör a ,,mindennek vége",
tollat ragad bennem a képzelet.
Mikor más nem, a betűk értenek,
velük nem riaszt a holnap réme.
Majd ha az ajtót magamra zárom,
ahogy silány verset a fiókba,
és már se rút, se szép nem bír szóra,
majd akkor huny ki az én világom.
MÁGLYÁK ÉS PATAKOK
Két szemed két lobogó máglya,
két kezed két hűs vizű patak.
Felperzsel tekinteted lángja,
s körém úsznak csiklandó halak.
Te vagy a tűz, és te vagy a víz,
tombolnak benned az elemek,
bár volna még kezed tízszer tíz,
s lobbanna rám százezer szemed!
Ha egyszer majd messze kell mennem,
szemedből lángnyelvet lopok,
s hogy kezedet sose feledjem,
megölelek minden patakot.
MÁR AKKOR IS
mikor csak gondolat voltál
majd szüntelen lázas akarat
mikor még nem tudhattam
hallom-e valaha hangodat
már akkor is
mikor édes bizonyság lettél,
aprócska ugyan de igaz
mikor szívem alatt magad
voltál minden napban a vigasz
már akkor is
mikor testem átformáltad
kedved s akaratod szerint
mikor még nem tudhattad
milyen lesz neked majd idekint
már akkor is
mikor akaratlan osztoztál
velem örömben, bánatban
mikor elindultál felém
egy nap várva várt váratlan
már akkor is
már akkor is
nagyon
szerettelek.
MEGMERÍTKEZEM
Olyan vagy nekem, mint
Hegyek között megbúvó tiszta tükrű tó.
Fölédhajolva magam látom benned,
S mind, mi életemben szeretnivaló.
Van, hogy csak leheverek melléd,
S elnézem gyöngéd hullámaidat,
Mélyedre tekintve megpillantom
Elveszettnek hitt, rég feledett álmaimat.
Megmerítkezem benned,
S te hűs habjaiddal lágyan átölelsz,
Megsimítod gond szőtte homlokom,
S érintésedre a bánat semmivé lesz.
Ölelj át víztiszta, gyönyörű szíveddel,
Hagyd, hogy békédben hosszan elmerüljek.
Ne engedd, hogy óvó hullámaidtól
Valaha is messze kerüljek.
NAPOD LESZEK...
Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem, hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.
Engem láss mindig téli hajnalokon,
mikor fázósan bújnak egymáshoz a fák.
Engem láss, ha csak dereng az ég alja,
s a tegnap tenyerén hozza elénk a mát.
Ott leszek majd az első napsugárban,
a horizont széléről küldöm mosolyom.
Ablakodra a dér virágot csókol,
én ott leszek, s szádra szívemet csókolom.
NÁRCISZOK
Ha nevetsz,
olyankor bennem kitavaszodik.
Hisz' úgy szeretem ezt a szarkalábat itt,
és ezt a szétfutó ráncot is,
közvetlenül az orrnyerged felett...
Ha nevetsz,
felőlem tél vagy akár ősz lehet,
szárba szökken földre simult,
láng-palánta kedvem.
Igen, a nevetésedet szeretem.
Attól mindig
kinyílnak bennem
a nárciszok.
NOVEMBER
Szürke köpenyét vállára vetve
Útnak indul a tél,
Nyirkos léptei nyomában járva
Kíséri őt a szél.
Zúzmarát hintve járnak útjukon
Dércsípte hajnalon,
Ködfüggöny lebeg fázón mögöttük
Falun és városon.
A sápadt nap borzongva bújik el
Felhőpaplanába,
Láttára rémisztőt kacag a tél -
Tát fekete szája.
Elnyeli a várost és a hegyet,
Mind az embereket,
A szél csúfondárosan megkerget
Egy árva falevelet.
A NŐ, HA ÖTVEN...
A nő, ha ötven, már borrá érett
benne sok-sok leszüretelt pillanat,
nem fut el, ha szembejön az élet,
megéli még, ami eddig kimaradt.
Nem lázad már mindig, mindenáron,
de karbantartja fakuló szárnyait,
s ha menni kell, megy át száz határon,
hisz' még ma is merészeket álmodik.
Olykor persze dühös és zaklatott,
mert fogynak a percek, s élni úgy szeret!
Tizenkilencre is húz új lapot,
s a sorstól a küzdőtérre vesz jegyet.
Helyét tudja, s tudja, mi helytelen,
ám szigora bölcs lett, félrenéz, ha kell,
akár kapitány a fedélzeten,
hallgat, meghallgat, s dönt - de már nem perel.
Mert időt vesztegetni nincs idő,
a tervek, álmok a sarkára hágnak.
Aznap, amikor ötven lesz a nő,
csak egyszerűen nekimegy a mának.
ÖLELJ MEG, NEM KELL MOST A SZÓ...
Ölelj meg, nem kell most a szó,
Jó ez a csend, olyan megnyugtató.
Hunyd le szemed, csitt, ne beszélj,
Ne szavakkal, a testeddel mesélj.
Hallgasd, ahogy ver a szívem,
Ereimben mint fut a vér,
Érezd bőröm rebbenését,
Mikor vállad az enyémhez ér.
Ölelj át, oly szép az este,
A Hold az eget birtokba vette.
A csend hangja lágyan dalol,
S lelked lelkemmel összehajol.
ÖSSZEBÚJVA
Ölelj meg, nem kell most a szó,
Jó ez a csend, olyan megnyugtató.
Hunyd le szemed, csitt, ne beszélj,
Ne szavakkal, a testeddel mesélj.
Hallgasd, ahogy ver a szívem,
Ereimben mint fut a vér,
Érezd bőröm rebbenését,
Mikor vállad az enyémhez ér.
Ölelj át, 
oly szép az este,
A Hold az eget birtokba vette.
A csend hangja lágyan dalol,
S lelked lelkemmel összehajol.
ÖSSZERAKTALAK ÚJRA MAGAMNAK
Összeraktalak újra magamnak.
Nem vagy te más, csak néha
Megtörnek a fények a szemedben,
S olyankor elveszetten lötyögök
Tátongó, kongó szívedben.
De az érintés gyógyít, már tudom,
S többé már nem hazudom
Magamnak, hogy baj van velünk.
Ha kéz a kézben ébredünk,
S lemossuk arcunkról a bánat nyomait,
Elűzhetjük még életünk vicsorgó árnyait.
Összeraktalak magamnak megint.
Ujjaid nyomából, csókod párájából
Építettelek újra, hogy legyünk, mint rég,
Mi ketten, a kezdet és a vég,
Hogy ne legyen hátha és talán,
Mindig csak nagyon és igazán,
S ha könny gyűlik néha a szemembe,
Fejem tehessem az öledbe.
Hisz' te vagy a váram, otthonom,
Szerelmem, szeretőm, rokonom,
Mindenem te vagy, jól tudod...
S minden miénk, ha akarod.
ŐSZI KÉRDÉS
Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó
Nap sugarában rejtőző meleget?
Hová menjek érte, ha elér majd a hó -
hiszen az ősz is oly korán meglepett.
Bőrömről lassan elpereg a nyár minden
íze, illata záporokba fullad,
fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,
s a naptárlapok lábam elé hullnak.
Az augusztusi csillagok hamvait is
rég messze fújta a szeptemberi szél,
csak áltat a fény, az ég kékje is hamis -
léptem az avarban októbert beszél.
Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,
a narancsszínben játszó hajnalokat?
Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,
míg majd világom a télből kiszakad?
RÁ(D)OLVASÁS
Tejben-mézben hempergetlek,
éles késsel becézgetlek,
úgy akarlak, elkergetlek,
hogyha mennél, nem engedlek.
Kanál vízben fojtogatlak,
jókedvemben megharaplak,
mikor vége van a napnak,
téged teszlek vánkosomnak.
Úgy szeretlek, majd megeszlek,
kerék alá éknek teszlek,
porrá zúzlak, összetörlek,
gyűlölöm, hogy így szeretlek.
(2006. december)
REJTŐZKÖDŐ
Mennyi október suhant már el fölöttem,
és hány strófa őrzi a múlás utánozhatatlan jeleit.
Mint őszi erdőt a fák - némán és röghöz kötötten -,
bennem a szavak a hétköznapot színezik.
Ilyenkor, túl a nyári, harsogó zöldeken,
fáradt sárgák és okkerek gyúlnak ujjam hegyén,
bíbort és narancsot kanyarít a kezem,
míg elnézem: az alkonyi ég milyen koravén.
Fakó rímek és törődött képek közt motoz a szívem,
esők jönnek, szavaimat elnyomja egy bolond szélvihar.
Felém tart a november - fájón és acélhidegen,
de engem vers, mint puha avar, óvón betakar.
RÉVÜLT REGGELEK
Szeretem a reggeli szenvedély furcsa
mohóságát, mikor még rest a test,
ám magát a vágynak úgy adja át, ahogy
nyugvó föveny a hullámot fogadja.
Álom s ébrenlét határán simul az
ismerős mozdulatba, míg a dévaj
gondolat izzó valóságra ébred.
S én szeretlek ilyenkor szeretni Téged,
mikor úgy találsz rám, mint a legelső
napon, tékozlón, vadul és kapkodón,
akár ha a szökevény időt féltenéd.
Ha lehetne, bőrömbe égetném ujjaid
parázsló helyét, hogy e reggelek
révületét mindöröknek tudjam.
SEVELEDSENÉLKÜLED
Tudod, drágám, amikor éppen seveled,
akkor hátamra kapnám a fél ingatlant,
meg némi ingót - néhány könyvet, egy paplant -,
és persze, nem hagynám nálad a gyereket.
Aztán megérzem azt a csonka holnapot,
és kevés lesz az egész is, nemhogy a fél.
Éjjel lerúgnám a dunyhát, és... kellenél.
Légy velem, amikor senélküled vagyok.
SUTTOGÁSOK, ÉS SIKOLYOK
suttogod, csak suttogod
fájdalmad, bűnöd, imád
omlik benned a vér,
nincs erőd, nincs tengered,
mi viharként kiált
csak bolyongó lelked,
mi testedbe néha hazatér.
suttogod, csak suttogod
ne hallja senki, hogy mar,
hogy könnyeddel öntözöd virágod
csak feledni akarod,
csak gyorsan, csak hamar,
hogy kicsit késleltesd
a sebedre áhító keselyű-világot.
suttogod, csak suttogod
reményed, vágyad,
csak halkan...,
hogy szégyelled,
hogy vágytál, csak állsz
teljesen összezavartan.
Csak suttogod, csak suttogod...
konok az akarat, a lélek is konok
tudattal, és tudattalan,
hamvadó levélként hullanak már
az elsuttogott néma sikolyok.
SZERELMI Á(L)MOK
Van, akit szeretnek, szívből, szerelemmel,
s estéről estére lángra lobban az ágy.
Másutt van asszony, és van mellette ember,
mégse talál egymásra hormon és a vágy.
Van, ahol húzzák a megszokás szekerét,
min ott zötyköl csüggedten az egykori láz.
S otthon, mi a világra tárva meseszép,
mintha gyöngyöt rejtene - de üres a váz.
Van, kit megkívánnak kéthetente kedden,
s kit várnak, még vacsorára is hazaér.
Más szenvedélyt játszik, ölel önfeledten -
és egyedül tűnődik a reggelinél.
Hol vannak hát a mindörökké boldogok,
az egymásért halók, a hittel esküvők?
Vannak-e ma köztünk megőszült rómeók,
és júliák, akiket nem az eskü köt?
Néhányan szeretnek, igaz szerelemmel -
míg a többség léha, unott vagy ostoba.
Hol az Egy Asszony, és hozzá hol az Ember?
Ennek a versnek nem lesz utolsó sora.
SZÍVSZAKADVA
Egyszer a legvadabb
táncból is elfogy a lendület
s az akkordokban
megbotlik a lábad
kifulladsz te is
a legjobb táncos
pedig ezer fokon
szívszakadva jártad
hamis már a dallam
s tétován kutatod
emlékeidben a régvolt
szépséges harmóniát
megbicsakló térddel
görnyedsz a földre
s dúdolsz halkan
egy ismerős melódiát
nincs tűz nincs ritmus benned
a zajgó forgatagban
valahol egyszer elveszett
kopott már az egykor fénylő
körben tükör parkett
s nem fogja már senki
görcsbe rándult
erőtlen kezedet
koppan a cipőd
és roppan a hátad
s lám most szteppelhetsz
magadban
új idők jönnek
s új melódiák
te mégis azt a régit
dúdolod könnyek között
halkan
SZONETT A SZERELEMÉRT
Néha feledem, hogy időnk véges,
hogy szeretni itt a földön van jussom.
Míg ver szívem, míg érezni képes,
míg szép szívedbe magamat rajzolom,
míg tegnapom igaz holnapra ébred,
s hinni tanul bennem a kétkedés,
míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
s mosolyod örökre elmémbe vés,
addig tudom, hiába nem éltem,
s lelket sem koloncnak adott az ég,
nem baj, ha a vég korán jön értem,
csak téged engedjen szeretni még.
Futnak a napok, s vele az évek,
most kell szeretnünk, nincs másik élet.
TANULD MEG AZ ARCOM
Tanuld meg, kedvesem, tanuld meg az arcom.
Orromnak ívét, s a pírt a járomcsonton,
ismerd meg az összes átkos szarkalábat,
homlokom ráncait, amint gondot járnak,
szemhéjam nehezét, ha leszáll az est,
s az árnyat, mit az éj szemem köré fest.
Rejtsd magadba a mosolyt ajkam szegletén,
ahogy halántékomon megbillen a fény,
állam, mint rátartin, csökönyösen tartom...
Tanuld meg, kedves, és őrizd meg az arcom.
TE, KI FÉL SZAVAKBÓL ÉRT
Védtelen vagyok ebben a se-tél se-tavaszban,
mint a rügy, mi féli, hogy túl korán kipattan,
s bomló ruháján át a dér szívéig ér.
Védtelen vagyok, ha nélkülem futnak a napok,
s én bénultan egy nem múló tegnapban maradok,
miközben minden perc taszít egyet rajtam.
Ilyenkor elbújok mélyen egy születő versben,
hogy reszkető magamat a sorok közé rejtsem,
ne bírja a világ legbensőbb harcaim.
De nem bánom, ha olykor Te, ki félszavakból ért,
lefejted rólam a strófák szép-szelíd bilincsét,
és rímes rejtekemből előcsalogatsz.
A TÉKOZLÓ
Alig volt tizenhat éppen, mikor egy részeg hajnalon
bőre alá nyomta a tűt. Ez volt az első alkalom.
Aztán csak teltek az évek, a szülői házból dőlt a lé.
Jutott anyagra, és már nem járt haza, csak reggel felé.
Szórta a pénzt, míg volt miből, aztán már kellett egy férfi.
Na jó, nem egy, néha több is, aki majd hazakíséri.
Dolgozott bárban. Énekelt. Füstös hangján jól szólt a blues.
Whiskyt rendelt, ha meghívták, s jól állt neki az égkék blúz.
Sokat nem aludt, úgy vélte, ahhoz túl rövid az élet.
Az árok a szeme alatt viszont egyre feketébb lett.
Volt szerelem is, na persze, olyan igazi halálos.
Egy nap feltűnt egy feleség. Neki meg szűk lett a város.
Továbbállt, és énekelt. És bár szexi volt a hangja,
már nem állt rajta úgy a blúz, ha csábosan nyitva hagyta.
S a szöveg se stimmelt mindig, és néha sok volt a whisky.
Aztán egy napon úgy esett, hogy nem tapsolt neki senki.
Egy józan estén felhívta az anyját - elakadt a szava.
˝Rég láttalak, kicsim.˝ S ő szólt: ˝Már úton vagyok, mama.˝
TÉLI HAJNAL
Nem köszönt a tél, csak némán
elterült a kert alvó fái közt.
Mint vendég, ki zavarni nem
akar, hangtalan-szépen beszökött.
Csak a hajnal látta jöttét,
ruháját a derengés szőtte át.
S ahogy a reggel ráköszönt,
fénybe csókolta hófehér haját.
TITKOKAT SUTTOG AZ ÉJ
Éjfélre jár, a zajgó város elpihent.
Súlyos fellegeket vonszol az éj,
s kósza csillagokhoz bújik a holdkaréj
a sötétségbe olvadt házsorok felett.
Az utolsó busz már a holnapba szalad.
Álomba ringatja késői utasát,
kinek elméjét gondok liánja fonja át,
míg testéről a mának nyűge leszakad.
A néptelen utakon csendet hord a szél.
Csak halk neszek borzolják a néma estét,
hűvös kapualjakba bámul a sötét,
s egy lépcsőház nappali titkokról mesél.
És beszél a kert, a villamos, a Tabán,
egy virágos balkon, a Dunán a hidak;
misztikum hatja át a távolságokat,
ahogy sóhajt a Szigeten egy vén platán.
Suttog a Libegő, a budai házak,
a pesti rakpart és a kandeláberek;
bár alszik minden út, s a táj is szendereg,
rejtelem színezi az éjre feszült vásznat.
TŰNŐDÉS EGY TAVASZI HAJNALON
Van-e szebb, mint a márciusi ég,
mikor a tavasz csak incselkedik még,
s bíbor foltokat mázol az égre
a kelő Nap lobbanni vágyó vére?
Van-e jelen, mi igazabb lehet,
mikor csak érted ébred a kikelet,
mikor ághegyen ül a pillanat,
hogy szirmot bontson egy röpke perc alatt?
Van-e még titok, mely izgalmasabb,
nézni, amint a rögből élet fakad?
AZ UTAS
Már gyerekként is mindig menni akart,
szökött, ha éppen senki nem figyelte.
Ott volt a kiserdő, meg a patakpart -
és az állomás... Az jött mindig szembe.
A vasút, a sistergő, zajos vonatok,
a peron, ahol tág szemmel álldogált,
s játékból folyton dudált és tolatott,
és faggatta a baktert órákon át,
hogy honnan jönnek és merre tartanak
a spenótzöld, fénylő szemű vagonok,
s tudta: ami csak hely van a nap alatt,
neki látnia kell, mit más csak álmodott.
[...]
Évek teltek, és a vén talpfák fölött
a gyerekkor csöndesen elzakatolt.
A bakter a másvilágra költözött,
s a peronon átkenték a kispadot.
Gyakran üldögél ott, vonatra várva.
Nézi az órát, nagyokat hümmöget,
átsétál a sín másik oldalára,
bármelyik megfelel jövet vagy menet.
Újságot vesz, elszív egy cigarettát,
ha befut egy személy, kicsit integet,
aztán hazasiet a kiserdőn át -
át kell még nézni a menetrendeket.
UTOLSÓ PECSÉT
Szépen kellene majd megöregedni,
csak úgy magunkhoz ölelni az időt,
ne vegye észre rajtunk kívül senki,
hogy ott állunk már az örök tél előtt.
Mert olykor méltatlanná lesz az élet
- törődik a test és bomlik az elme -,
ha minden nap a káoszban ér véget,
már nem elég az égiek kegyelme.
Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is,
de vegytiszta tudattal és merészen...
Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis
az utolsó pecsét az útlevélen.
UTOLSÓ VERS
Az utolsó nap, az utolsó szó jogán,
utolsó erőmmel majd még verset írok.
Arról, hogy menni kell - és persze túl korán.
S feljajdulnak a temetőben a sírok.
Hisz' nem írhatok vaskos testamentumot,
hogyha csak néhány betű minden vagyonom,
és kusza szavak és tétova mondatok,
s minden ingóságom egy toll az asztalon.
Elmémben meg nem született költemények,
úsznak mint torz, életképtelen embriók,
de míg dobog a szív és harcol a lélek,
addig adnom kell magamból valami jót.
Egy utolsó strófát. Arról, hogy a vers vér,
verejték, alázat - és végtelen öröm.
S hogy írhattam gyönyörből, kedvemér' -
az utolsó szó jogán majd megköszönöm.
ÚTON, EMBERÜL
Valahogy mindig félúton vagyok
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg ,,valahonnan" ,,bárhova" jutok,
talpam alá éles kövek görögnek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
,,Ha e világot egy nap elhagyod,
s kis szobád falán zokog a gyertyaláng,
nem értik majd, ajkad mért' mosolyog,
s mért' simult ki arcodon a régi ránc.
Kisírt szemmel nézik majd a testet,
mi te voltál. S lám, mintha most is élnél.
Átjár a rád zuhanó szeretet...
valaki sírva bocsánatot remél.
Nem látja senki, s te sem tudod már:
könnyebb lettél, épp huszonegy grammal.
Meglopott Téged a tolvaj halál -
s kifosztottan ér a szőke hajnal.
Bármi' nehéz is neked az élet,
csak huszonegy gramm benne a lélek."
ÜNNEP
Nem bánom már, ha hallgat a líra.
Beláttam, a valóság főművét prózában írja -
egyszerű, szerény, fénytelen szavakkal.
A mindennapok elrongyolt füzetébe
csak körmöl egyre, mintha sose lenne vége,
s boldog, ha olykor születik egy dal.
Ilyenkor ünnepet ül a lét romjain.
Italába kerül sok félbe hagyott rím,
szépen csengő, jól sikerült asszonánc,
hogy e rövidke élet szikár józanságát
a vers varázsa úgy ölelje át,
mint szívet a lobbanó, tünékeny románc.
VÁGY
édes légy, mint az első
bátortalan csók, melyben
visszafojtott várakozás lobog
reszkess a vágytól, de
ne szólj semmit, már
messziről halljam, ahogy
véred ereidben robog
légy mint kitörni készülő
vulkán, csöndes, hagyd
éreznem rettentő erőd
ne érj hozzám, de szegezz
magadhoz, mint szállni
vágyó tárgyait az anyaföld
minden porcikád értem égjen
csukott szemmel is lássam
hatalmas tüzedet
ujjad végében tudjam a lángot
most nem elég a csöndes
elringató szeretet
akarj engem, mint ki öröktől akar
forró lehelet legyen minden
ki nem mondott szavad
s mikor szememből a vágy
könnycseppként kicsordul
majd akkor, csak akkor
add nekem magadat
A VILÁG VÉGE
Egyszer elmennék a világ végére.
Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
ülni a szélére. Megnézném, milyen
onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
vagy egy másik világból megjön
rá a felelet. Elvégre meglehet,
a világ vége csak egy másik kezdet.
Talán egy híd is vezet oda át.
Már látom, ahogy sok óriásplakát
hirdeti: ,,Last minute ajánlat, vissza
nem térő alkalom, megnézheti
- most akciós áron - mi van odaát,
a másik oldalon!" Ha a hídon túl
nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
de maradnék néhány röpke órára,
kipróbálnám, milyen egy másik
világból fütyülni erre a világra.
Netelka világa - "Hogyha a szavak elszabadulnak..."
Link
Netelka album - Képek
Link
Sárhelyi Erika versei
Link
Sárhelyi Erika - ...lennék... félúton...
Link
Sárhelyi Erika Te, ki félszavakból ért
Link
Sárhelyi Erika: FullExtra.hu
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Sárhelyi Erika |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-02-16 13:15:28, kedd
|
| |
| |
TORNAY ANDRÁS
"Ember. Ember, aki kérdez és ember, aki kutat. Ember, aki még ha úton is van keresi az Utat. Nem értem magamat, nem értem a világot. De nagyon szeretek élni, s rácsodálkozni hétköznapi angyalokra, s titkos küldetésekre. Szeretek sok új dolgot kipróbálni."
Tornay András
Tornay András Életmű
Link
AMI KELL
kar kell, mely helyettem, s csak engem átölel
szem kell, mely nem alszik, s örökké rám figyel
szív kell, mely minden dobbanást felerősít
csak annyit szeretnék:
ülj mellém
légy itt velem
csókold az ajkaim
szorítsd a kezem
ARRA VÁGYOM
Arra vágyom, hogy vállamra borulva sírj.
Nem a vigasztalásért,
Csak, hogy közünk legyen egymáshoz.
Arra vágyom, hogy megoszd örömöd.
Nem a boldogságért,
Csak, hogy lássam: gazdagabb lettél.
Arra vágyom, hogy megfogd a kezem.
Nem az érintésért,
Csak, hogy megértsük: fontosak vagyunk
egymásnak.
ÁRULÁS
Testem és lélek
jól átfestett képek
kicsit csúnyák kicsit szépek
így most világos a képlet:
porladok és égek
örülök és félek
feladtalak végleg
meghaltam de élek
BÁNJ ÓVATOSAN A SZAVAKKAL!
Vannak szavak, amiket nagyon meg kell gondolni
S csak akkor mondd ki, ha meg tudsz halni azért, hogy igaz maradjon.
Bánj óvatosan a szemekkel!
Vannak szemek, amikbe hosszan, s mélyen kell nézni.
S csak akkor nézz oda, ha angyalt látsz a pupillákban rejtőzködni.
Bánj óvatosan az ösvényekkel!
Vannak utak, amelyekre vigyázva kell rálépni.
S csak akkor lépj rá, ha biztos vagy benne, hogy nem sérülnek
az őszi napra kipihenő apró gyíkocskák.
BÚJJ HOZZÁM
Bújj hozzám
most így jó
de ne gyere közelebb
mert tudom, s ezért félek is
hogy meg akarlak majd változtatni
s hirtelen titkok csendbarlangjában
elveszítem akit benned ismerek
Ragaszkodom
Hozzád és a szabadsághoz is
így jó
most
még
bújj hozzám
DAL
Tudom, lesz majd egy nap,
ahol nem lesz már könny, ahol nem lesz fájdalom.
Lesz majd egy társ,
aki nem hagy el, aki folytatja dalom.
Lesz ott egy tó, egy út,
melyre mindig fény ragyog.
Ahol nem érzem azt,
hogy emberek közt egyedül vagyok.
Lesz ott egy fal,
ahol megtorpan majd minden győlölet.
Mozdulatlan tenger vár,
mely elrejti minden bőnömet.
És tudom, hogy lesz ott egy kéz,
amely nem engedhet el.
S a hegycsúcson majd kereszt áll,
melyben nincs szögeknek hely.
ELENGEDLEK
nem tudtalak megvédeni
nem tudlak már átölelni
de mesélek a reményről
nem gyújthatok lámpást
csak eltűrjük a bántást
de lefestem a hajnalt
kincsünk megint titok marad
bennem nem találod már magadat
de merítek a forrásból
nagyon fáj, hogy nem vagy velem
kit érintsen most a kezem?
de rábíztalak másra
aki jobban tud szeretni mint én
FELFELÉ
Felfelé lépdelünk
láthatatlan létrákon
levegőlépcsők hegyein
lélegzetvétel nélkül
felhők mögé lesünk
ahol
mennyországillat pajkossága
piheszögeket letépve oldoz fel
minden egyes tévedésünket
itt
összeolvad zöld és kék
elmosódik rút és szép
átalakul föld és ég
mert
csodát csicseregnek hárfák és virágok
arany lábnyomokat hagynak kristálylépteink
így
nyugodtan hajítsd el csomagjaid
s felejtsd álarcaid polcokon
mert
minden lecsendesül
kisimul az emlék és a harag
kéz nyúl feléd - lépj be
ez itt az utolsó pillanat
s máris
hazaérkeztél
HANGOS CSEND
Félek.
Ijesztő ez a hangos csend.
Válasz nélküli
megtépázott, agyonharcolt,
kiabáló, elfelejtő
lázadó és megpihenő
könyörgő és megdöbbentő
hangos csend.
Ijesztő ez a hangos csend.
Félek.
A HIDEGBEN SZÜLETIK A HARMÓNIA
a hidegben születik a harmónia
a jég magában hordozza az olvadást
a sivatag forrást rejteget
a bölcsességben ott lakik az ostobaság
az ostobaságban ott lakik a bölcsesség
a háború a békéből álmodik
a zajban a csend reszel zörejeket
a templomban ott bujkál az ördög
a zár azonban nyitható
a köveket össze lehet törni
a súlyokat el lehet dobni
a sebeket be lehet kötözni
HIMNUSZ 2015
Isten - akit bezsugorítottunk focimeccsek, áruházak
és szánalmas ünnepek megnyitóiba -
Áldd meg a magyart
Józansággal, bölcsességgel,
Meghasonult önmaga ellenségeként,
S saját támadásaiban
Védő karjaid meg sem találja már
Kapzsisága harsogva tépi darabokra önmagát;
Hozz nekünk őszinte és valódi esztendőt,
A múltban, s félek, hogy a jövendőben is csak
Bűnhődünk vakságunk, s hitetlenségünk miatt.
Bőséget csak igaz szeretetből kérek
Jókedvet és vígságot az ostobaság halotti torjára adj nekünk.
Védj meg Isten önmagunktól,
S tanítsd meg néped oly kincseket keresni,
Melyet a Te gazdagságodban találhatunk meg.
Isten, áldd meg a magyart!
Budapest, 2014. december 30.
ÍGY AKAROK ÉLNI - ÍGY AKAROK HALNI
megmosva
megtisztulva
megbocsátva
megtalálva
újrakezdve
felfedezve
tenyeredben
jól elrejtve
KERESEM
Parkolóban a gyorsaságot
Rohanásban a biztonságot
Tombolásban higgadtságot
Rácsok közt a szabadságot
Az emlékekben a kortalanságot
A fényképekben a fiatalságot
Kalandokban a vagányságot
Álmaimban a boldogságot
Játssz velem, hogy megismerjelek
Jöjj velem, hogy megkedveljelek
Ülj mellém, hogy megérintselek
Bújj hozzám, hogy megszeresselek
Mondj igazat, hogy megvédhesselek
Bonts szárnyakat, hogy elrepítselek
KERESEM
zenében a csendet
ünnepben a lelket
káoszban a rendet
tavaszban a telet
szüntelenül keresem
szoborban a képet
csúnyában a szépet
könnyekben a mézet
önmagamban téged
keresem szüntelenül
kuszaságban mintát
szurokszívben tisztát
játszótéren hintát
LASSAN LÉPEK
Lassan lépek
s fenyőfák kísérnek az úton
Színes köntös az ősz
gyöngyeit, s gombjait forgatja a szél
Harmat csapódik arcomba
Belső könnyek találkoznak
Vékony ágakat szurkál a köd
Avarpárnákba süppednek hiányok
Teremtő kezeid még nedvesek a sártól
s én csak csodálom világod
a bánat őszi tükre,
Térdre borulok Édenedben
Ujjaim pihennek tenyeredben
Benned bújok el
Mögötted rejtőzöm
Jó Veled.
Csak veled jó
MEGSEMMISÍTŐ SÓVÁRGÁS
Megsemmisítő sóvárgás és kiáltás minden mozdulatom
takarj be, fogadj be, simogass meg, tartozz hozzám
álmaim elégetnek, szégyenem forrása feketíti súlyom
Magasba akarok törni. Húzz fel, szoríts magadhoz.
vakíts meg, formálj át
a saját magam szívével törtél össze
most apró darabokban próbálok megállni
a hamuban
érints meg, fürdess Igazságban
értéktelenből tégy újra értékessé
szilánkokból tégy teljessé
nem tudok mást mondani:
eltévedtem s vágyom megérteni
s majd használni megkorbácsolt erődet
MINDEN PERCBEN
Bandukolok a sötét utcán
emlékek és vágyak keverednek
minden percben dönthetek:
maradok vagy elmegyek
Minden percben dönthetek:
gyűlölök vagy szeretek
Minden percben dönthetek:
megtalálsz vagy kereslek
Minden percben dönthetek:
követlek vagy vezetlek
Minden percben dönthetek:
zokogok vagy nevetek
MINDENKI
Mindenki törékeny, de mindenki világít
Mindenki fázik, de mindenki melegít
Mindenki fél, de mindenki vigasztal
Mindenki búcsúzik, de mindenki marasztal
És minden lépésnek és súrlódásnak értelme és nyoma van
És minden kérdésnek és minden csendnek titkos oka van
Ugyanaz az érintés ölel magához és mar beléd sebeket
Ugyanaz a van és ugyanaz a nincs és mindkettő a szeretet
RÁM NEHEZEDIK...
Rám nehezedik egy emlék
egyszer az ablakra fagyott az arcom,
úgy vártam valakire
akiről azt hittem, hogy szeret
Még bennem szorongnak a könnyek
mert nem jött el mégsem
SOSEM TALÁLKOZTUNK
Sosem találkoztunk
S mégis már évek óta hordozlak némán
Sosem beszélgettünk
Mégis ismerősként nevetnénk a tréfán
Mindig találkozunk
Szavaid bennem találnak végállomásra
Mindig beszélgetünk
Én leszek válaszod szerelmi vallomása
Őrizd meg önmagad - vigyázz rá, csak nekem
Őrizd meg a szirmaid, s én üveg mögé teszem
Rejtsük el még egymást
Várjunk még a hajnalig
Én megküzdök majd teérted is
Megharcolom harcaid
SZERETNÉK
szeretnék ragyogni
de a világ a sötétet szereti
szeretnék jó lenni
de a jót nem veszi észre senki
szeretnék lassan élni
de a gyorshajtás a minta
szeretnék szeretni
ha szeretet lehet meg tiszta
szeretnék békében élni
de ma csak a háború a piacképes
szeretnék szépet teremteni
de a rombolás kap tapsvihart
szeretnék haza menni
de mindig csak rohanok
szeretnék valakit megmenteni
pedig csak áldozat vagyok
SZERETNÉK VIGYÁZNI RÁD
Szeretnék vigyázni rád,
de súrol és megkarcol a világ
Szeretnélek tisztaságba csomagolva
elrejteni
de önmagamhoz is kosz és
tisztátalanság tapad
Szeretnélek megvédeni
Magamhoz szorítani
hogy soha ne tudjanak bántani
hogy korlátok nélkül tudjunk egymást szeretni
De én nem bírok elindulni Feléd
félek
féltelek
magunktól.
TALÁLKOZÁS
Itt vagy
Szemben ülsz
Némán integetünk
Valamit elveszítünk
Mégsem fáj. Nem hiányzik.
Merengünk
Jégcsapok kereteiben
Levelek zizzenéseiben
Megtaláltalak. Megtaláltál.
Tengerünk egymásba simul.
Örömöt szereztél
Te magad vagy az ajándék
Meztelenül
Álarcaid zsákokban úsznak lefelé a folyón
Nem érhetek mégsem hozzád
Csak bámullak
Mennyire gyönyörű is vagy
Bölcsőben szendergő tisztaság
Szellőben lappangó szelídség
Megbotlik zajunkban
Várnia kell a csendre
S csak akkor szólal meg
Lelkedre suttogja a titkot
Melyet reméltél, de mégsem érzel
Megpihenhetsz. Szeretve vagy.
Saját haragomat letompítva
Angyalok ellen küzdök
Miért van olyan távol a Menny?
és miért esik Rajtam kívül?
és miért nem találtam rá korábban?
Az életben a legszebb a folytonosság
A halálban is
Ha ezt megtaláltad magadban
Könnyű lesz a ki-be járkálás
Az egyikből a másikba.
TANÁCSOK
Találd meg a folyamatot,
amiben a testből ember lesz,
ragadd meg a pillanatot,
amikor a részből végre teljes lesz.
Utazz, repülj magasra,
Próbálj nemes szívvel élni,
És vigyázz nagyon magadra!
TÖRÉKENY
Én egyfolytában
hazudok magamnak is
Igyekszem erősnek
határozottnak tűnni
de nagybetükkel rám
van írva:
"Törékeny vagyok,
kezelj óvatosan!"
Bárcsak egyszer
meglátnád a táblákat
amelyek a nyakamban
lógnak
VELED
amikor minden ígéret megkopott már
amikor a hideg is éget
akkor is veled leszek
lehet, hogy nem érzed
biztos, hogy nem érted
van gondolat, amit nem lehet jól időzíteni
van mélység és magasság, amely közt mégsincs távolság
lehet, hogy nem érzed
biztos, hogy nem érted
de ott is veled leszek
van éjféli napfény
lehet, hogy nem érzed
van májusi hóvihar
biztos, hogy nem érted
elég ha tudod: Veled vagyok
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tornay András |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-02-15 22:00:26, hétfő
|
| |
| |
JÓ ÉJSZAKÁT!
Jeges, dermesztő szél fújja a fákat.
Ódon falak közt, tán szellemek járnak?
Éjszakának leple takarja be házad.
Jó meleg takaró, borítja az ágyat.
Szempillád csukódik, lábad is elfáradt. 
A függöny résein, a hold fény beárad!
Kellemes meleggel hívogat az ágyad.
Álmok országába, röpít el a vágyad.
Teremtőnk vigyázza mindig éjszakádat!
Il Silencio
Link
JÓ ÉJSZAKÁT, SZÉP ÁLMOKAT - CSODÁS ZENÉVEL!
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Életképek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-02-15 20:30:12, hétfő
|
| |
| |
MIGRÁCIÓ MINT CSODAFEGYVER
Migráció mint csodafegyver
A 20-adik század csodafegyvere az atombomba volt, a 21-ediknek a mesterséges népvándorlás. Lényege: szegény Dél és Délkelet foglald el, vedd el és ülj bele a készbe ami a dőzsölő Nyugaté.
Hogy jött létre ez a helyzet? *
1. A Dél és Délkelet túlnépesedett - ezt területe már nem tudja eltartani, s a "felesleges rész" kirajzik. Vagy végtelen háborúk űzik el népeiket.
2. A kolonializmus eltörlése korán történt - az infrastruktúra felépítése előtt.
3. A törzsi háborúk lényegében megszűntek.
4. A modern és ingyenes gyógyszerek következtében a gyermekhalandóság nagysága lecsökkent.
5. Az általános nyugdíjrendszer hiánya miatt a családokban sok gyermek kellett az öreg szülők eltartásához.
6. A mobil-telefonok gyors elterjedése megismertette a tömegeket a fényezett gazdag Nyugattal és ez, mint "ígéret földje" elementáris vonzást gyakorol.
7. A világ háttérhatalma felismerte a migráció óriási lehetőségét az európai nemzetállamok
megroppantására és az Európai Egyesült Államok megteremtésére, melyek eddigelé igencsak akadoztak.
8. A háttérhatalomnak hirtelen került elég pénze áttételesen megindítani a tömeges migrációt, s annak célirányt szabni.
9. Az új népvándorlás sikeréhez egy világvallás szélsőséges csoportja adja az ideológiai alátámasztást és motivációt, mely fanatizmust ad a migrációs tömegeknek és mert mindig harcosan keresztényellenes volt.
10. A Nyugat mely 200 éve mindent megtett saját elvi alapjainak a 2000 éves Kereszténység diszkriminálására, aláásására, és rejtett vagy nyílt üldözésére - mára már csak valami szublimált humanizmus elveibe kapaszkodik görcsösen, amellyel a küszöbönálló konfrontációban sem azt, sem magát nem fogja tudni megtartani.
A történelem azt bizonyítja, hogy ha egy társadalom elérkezvén hatalma csúcsára, kiváltságos helyzetét, gazdagságát önmaga kedvtelésére, az élet gyönyöreinek habzsolására, s mások egyre nagyobb kizsákmányolására fordítja, akkor menthetetlenül az atomizálódás, a szétesés, és a pusztulás útjára csúszott. Ez volt a végzete az ókori Új-babilóniai birodalomnak, a Görög-Római világhatalomnak és a hatalmas Karthágónak.
Karthágó a Föníciaiak által alapított gazdag kereskedő város volt Észak Afrikában, mely erős birodalommá fejlődött. Kora másik nagy hatalmával, Rómával versenyzett s három háborút is vívott. Volt amikor a híres Hannibál modern "harci elefántjaival" Róma kapui előtt állt - s végül mégis vesztett. Kereskedői megunták a hadsereg drága tartását - élni akartak és nem háborúzni. Karthágót hármas fallal vették körül - és biztonságban érezték magukat. Scipio, a római hadvezér, seregével nem a falak ellen indult, hanem a kikötőben szállt partra. Végül is Karthágó örökre elpusztult. Romjai Líbiában turista látványosság.
Nyugat ma csodafegyvereiben bízik az atom, a biológiai, és kitudja még milyen elektronikus vagy sugár-fegyverekben s legyőzhetetlennek tudja magát. Hadseregei fenntartását, különösen az európaiak, drágának és fölöslegesnek tartják, mert sokba kerül, s mindez dőzsölésük és kedvteléseik rovására megy s elhanyagolják. Vakságukban nem látják, hogy a népvándorlás fegyvertelen hódító hullámai ma is a tengeri kikötőkön át érkeznek, lélekvesztőkön és
gumicsónakokon.
Megoldás lehetne: visszaküldeni a többséget kiindulási pontjaikra. Ellátva őket a fenntartásukból megspórolt összegből. Megtérni a Nyugatot eddig megtartó megújított Kereszténységhez, mely képes erős társadalomban összefogni az egyedeket és népeket.
A kirajzott tömegek ne a készbe akarjanak beülni, hanem teremtsék meg a maguk élhető és fejlődő társadalmát. Ehhez Európa segítséget és szakértelmet tud adni!
Prof. Dr. Pungur József
volt afrikai tanár
Az illuminátusok titkos terve Európa színes bőrűvé tételére
Kötelező olvasmány minden magyarnak!
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Magyar sorsot - magyar kézbe! |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-02-15 10:30:28, hétfő
|
| |
| |
PUSKIN 
Alekszandr Szergejevics Puskin (( Moszkva, 1799. június 6. (orosz naptár szerint: május 26.) - Szentpétervár, 1837. február 10. (január 29.)) orosz költő, író, drámaíró, az orosz irodalom fejlődésének meghatározó alakja, aki mindhárom műnemben maradandó alkotásokat hozott létre. A modern orosz irodalmi nyelv megteremtője.
Meghalt a költő! Tisztasága
rabját gonosz szó fente be
bosszús szívét golyó találta,
aláhorgadt nemes feje!...
S mert alantas sértés, gyalázat
nagy lelkén nem száradhatott,
mint annyiszor már, maga lázadt
a világ ellen - s most halott!...
/Lermontov A költő halála /
Alekszandr Puskin - Versek
Link
.jpg)
ANYEGIN
Részlet
Hihet-e hát a szív? Szerethet?
Ki nem csal meg s nem ámit el?
Ki nézi úgy a szót s a tettet,
Hogy mértékünkkel mérlegel?
Van-e, ki rágalmat ne szórjon,
Ki hozzánk dédelgetve szóljon,
Ki véd, ha vétkesek vagyunk,
Kit soha meg nem unhatunk?
Te, délibábok hajszolója,
Ködkép után magad ne vesd,
Te csak magad, magad szeresd,
Regényem tisztelt olvasója!
Méltóbb annál nincs senki sem,
És kedvesebb sincs, azt hiszem.
ANYEGIN - TATJANA LEVELE ANYEGINHEZ
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el,hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
Amig titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudunk jöttén örülni.
Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek.
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyékalakban
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisérőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást-
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bizom: a sorsom van kezében...
32
Piheg, sóhajt, nincs vége-hossza,
S kezében a levél remeg;
A nyelvén rózsaszínű ostya:
Tikkadt száj nem olvasztja meg.
Fejecskéjét meghajtja árván,
A könnyű ing gyönyörü vállán
Lesiklik, s báját felfedi...
De lám, már-már alig veti
Fényét a hold. Ködölve, lassan
Dereng a völgy, még tétováz.
Az ér ezüst már; a kanász
Falut serkentő kürtje harsan.
Megvirrad. Minden ébredez.
Tatjanát nem érdekli ez.
33
Nem lát napkeltét, friss vidéket.
Csak félrebillent fejjel ül,
Levelére nem nyom pecsétet,
Úgy eltűnődik, elmerül.
Ajtó nyílik halkan, s a dajka,
Ősz Filipjoevna lép be rajta,
Tálcán teát hoz: - Tubicám!
Ideje lesz felkelni ám!
Mi az? fenn vagy már, szép leányom?
Te hajnallal kelő madár!
Az este aggódtam! De már
Jól vagy, istennek hála, látom!
Az esti búból: semmi nyom
Az arcod: mint a mákszirom. -
34
,,Ó, nyanya, Tedd meg drága lélek..."
- No mit? Parancsolj, gyermekem. -
,,Nehogy azt hidd... rólam... de kérlek...
Látod... Jaj, tedd meg ezt nekem!"
- Tanúm az Úr, szívembe láthat. -
,,Küldd el titokban, unokádat
Any..: Any... a szomszédhoz, levél...
De meghagyod, hogy nem beszél.
S arról, hogy én, Tatjana, küldtem,
Egy szót sem szól, meg nem nevez..."
- Kihez menjen, kedves, kihez?
Lásd, mostanában meghülyültem.
Itt sok szomszéd van, jó hugom,
Még felsorolni sem tudom. -
35
,,Milyen értetlen vagy ma, néne!"
- A vénülés, drágám, a kor,
Elmémnek megtompult az éle.
De jól vágott valamikor:
Az uraság egy félszavára... -
,,Elég ebből, nyanyácska, mára,
Tompult elméd sem érdekel,
Csak a levél, ezt küldjük el,
Anyeginhoz." - Értem beszéded,
Ne haragudj rám, csillagom,
Butuska lettem én nagyon!
Hogy elsápadt megint a képed! -
,,Nyanyám, ugyan hagyd, semmiség.
Unokád nem mehetne még?"
36
Nincs válasz, s már leszállt az este.
Reggel jött s az sem hozta el,
Korán öltözve várta, leste
S belesápadt: mikor felel?
Jön Olga ifjú tisztelője,
S a ház úrnője kérdi tőle:
,,Hol jár barátja, kedvesem?
Hűtlen lett hozzánk teljesen."
Pirul Tatjana, reszket, olvad.
- Azt mondta, eljön biztosan,
Ma még - szólt Lenszkij. - Dolga van:
Tán levelekre válaszolgat. -
Szemét hősnőnk fel nem veti.
Lenszkij nem feddést szánt neki?
Áprily Lajos
ANYEGIN LEVELE TATJÁNÁHOZ
Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke, nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet,
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
- Bár untam - elveszítheti.
S közénk állt még egy gyászos óra...
Lenszkij bús áldozatja lett...
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett;
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhődtem érte!
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el...
Ez, ez a boldogság csodája!
Ettől megfoszt a sors. Vakon
Vánszorgok, látását remélve,
Oly drága órám és napom -
S amit kimért a sors szeszélye,
Vesztem, pazarlom életem,
Mert súlya úgyis unt nekem.
Tudom: sok évre nem születtem,
De hogy toldozgassam korom,
Reggel hinnem kell rendületlen,
Hogy aznap látom, asszonyom...
Félek, szerény kérő szavakban
Szigorú szemmel mást se lát,
Csak gyűlölt cselt gyónás alakban -
Már hallom is feddő szavát.
Ha tudná, mit jelent epedve
Szomjazni, míg a vágy hevít,
Lobogni s hűs eszünk követve
Csitítni vérünk lángjait,
Vágyódni, hogy térdét öleljem,
Lábánál sírva vallani,
Kérést, gyónást, panaszt: a lelkem
Minden szavát kimondani -
S tüzem színlelt közönybe zárva
Fegyelmezni szemem, szavam,
Csevegve tettetni magam,
S vidám szemmel nézni magára!...
Mindegy. Szívemmel szállni szembe
Nincs több erőm már, lankadok;
Eldőlt: hatalmában vagyok,
Beletörődtem végzetembe.
ÁLMATLAN ÉJSZAKÁN SZÜLETETT EZ A KÖLTEMÉNY
Álmatlan éj. Éber a szellem.
Fojtó sötét, rossz fulladás.
Egyhangú, sűrű kopogás
döngeti, döngeti a mellem.
Félrevert éjszakai gong,
egy párka sunyi suttogása,
az élet egérsurranása...
Mit félek, a lélek mit szorong?
Jaj, tompa zaj! Talán a vád vagy,
s egy elfecsérelt nap galád, nagy
szemrehányása kong, sikong?
Mondd, mit parancsolsz, mit ketyegsz?
Mondd, mit tudsz, amit rejtegetsz?
Virrasztva fejtem, hogy e furcsa
búskomor nyelvnek mi a kulcsa.
A BAHCSISZERÁJI FORRÁSHOZ
Élő víz, szerelem forrása!
Két rózsát szakíték neked.
Zúgó habod hangos sirása
Oh, mint elbüvölt engemet.
Hüvös harmattal meglocsolja
Ezüst porod a forró orczát;
Mormolj, mormolj tovább is, mint ma,
Beszéld elmúlt napok folyását. . .
Oh szerelem, oh köny forrása!
Távol földről jöttem feléd:
Tauris hirét habod kiáltja,
De Móriáról mit se hallék . . .
Vagy Mória már és Szaréma
Ime hárem-falak között
Emlékezetből is kihalva?
Képök csak álomból szövött?!
S őket sötétes éjjelente -
Borongva, mint eszményeit -
Csak a művész képzelme szülte,
Zaklatva: fesse képeit?!
BOCSÁSD MEG A FÉLTÉKENYSÉGEMET
Bocsásd meg a féltékenységemet,
bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem!
Hű vagy: akkor hát mért ijesztgeted,
tréfából is, szorongó, büszke lelkem?
Mért akarod hódolóid körét,
minden férfit magadhoz vonzani,
s szemeddel, mely eped, majd lázban ég,
hiún, áltatva fogva tartani?
Bilincsed hordja szívem és agyam,
biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek,
s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,
amely körötted bókol úntalan,
nem látod búvó gyötrődésemet:
felém nincs szavad, egy tekinteted,
s ha menekülök a fülledt teremből,
kereső szemed sosem fedezem föl!
De ha egy más, forró, igézetes nő
kétértelmű beszélgetésbe von,
szeretetlen mosolyod szívbemetsző
gúnyját rögtön itt érzem magamon.
S ha versenytársam boldogságos-édes
kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez:
látom, ajka mily sértően remeg.
Felelj: van joga rád neki? lehet?
Mid ő? Felelj, most hiába tagadsz!
Éj s hajnal közt a kétszinű homályban,
míg anyád alszik, könnyű pongyolában
igaz hogy kéjenc lovagot fogadsz?...
De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól
oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi:
felgyujtanak ajkad vad csókjai,
s a lélek tüze csap ki szavaidból...
Féltésemből, akárhogy gúnyolod,
sohase gyógyít ki a nevetésed!
Ó, ne kínozz, lelkemet kínozod!
Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog,
hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!
(Szabó Lőrinc fordítása)
A DÉMON
Midőn még új varázzsal intett
Nekem az élet, valaha,
Tölgyzúgás és leánytekintet,
S a csalogány éji dala -
Midőn dicsőség és szabadság,
Művészi ihlet, szerelem,
S fennkölt érzések felkavarták
A véremet fenségesen -
Az öröm óráit kegyetlen,
Nem várt búval töltve teli,
Valami baljóslatu szellem
Kezdett lopva kísérteni.
Mindig szomorúság kisérte:
Nézésében a furcsa fény,
Mosolya és maró beszéde
Hideg mérget öntött belém.
Nem bízott a gondviselésben,
Megrágalmazta szellemét,
Az ihletet lenézte mélyen,
Ábrándnak mondta, ami szép,
Gúnyolódott a szabadságon,
A szerelmen, az életen,
Nem akart az egész világon
Dícsérni semmit sohasem.
(Eörsi István fordítása)
ELÉGIA
Lázas napok kihamvadt parázsát
hordom magamban, az nyilaldos át.
Az elviharzott fájdalom, a kóbor
emlék, mit őrzök, olyan, mint az óbor.
Utam hideg. Vihart jelez a felhő,
mely holnapom sötét egére feljő.
De jaj, csak nem, csak nem meghalni, testvér!
Gondolni, fájni - élni vágy e rest vér:
tudom, a gyászban jő még tűzveres
öröm, a gazdag csók is fölkeres,
vidít összhangok zengő mesebokra,
könny is bugyog még gyűrött verslapokra,
s ezüst fénnyel az élet zord határán
szerelem hinti búcsúmosolyát rám.
ÉJJEL
Feléd suhan e hang, e sóvár röptű, gyöngéd,
mely átszegi az éj késő, fekete csöndjét.
Ágyam mellett borús, magános gyetyaszál
és zengő verseim - hömpölygő tarka ár,
a vágy patakjai - csobognak, tele véled.
Két szemed fényesen csillogja át az éjet,
és ide mosolyog, s egy hang susog-zizeg:
szeretlek, kedvesem... tied vagyok... tied...
Ford: Kardos László
AZ ÉLET SZEKERÉN
Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.
Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
,,Hajts," - kiáltjuk - ,,az istenit!" 
Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
,,Lassan!" - kiáltjuk - ,,hé, vigyázz!"
Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.
(Szabó Lőrinc fordítása)
FECSKÉK
Legyen szemed - napon túl lásd az éjt,
hol nem dereng a gyulladt hold korongja.
Két fecske verdes, törne ég felé,
ablak előtt, gyerekhangon csipogva.
Az áttetsző, de kőkemény falat
nem döfhetik keresztül könnyű szárnnyal.
Nem röppenhetnek oda föl, szabad
kékségbe szív, se szárny nem juthat által.
Amíg a véred el nem hullatod,
amíg szemedben földi könnyek égnek -
lélekké nem válsz. Várj és nézd, ahogy
éjt nem takarva áradnak a fények.
A FELHŐ
Elmúlt a vihar, derül újra hegy, erdő.
Mit akarsz az azúrban, te kései felhő?
Hol fekete árnyad a völgyre borul,
a legragyogóbb nap is elkomorul.
Az imént fenyegetve vad éji sötétben
szórtad villámod a viharos égen,
haragod zengett, és záporod
mezőt, ligetet végigbotozott.
El innen! Elég! Derül újra hegy, erdő,
repülj a viharral, bús, kései felhő!
Szellő fut a lomb közt, csókos, csoda friss,
elűzi még az emlékedet is!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
HALÁSZ
Dal
Horgomra ráakasztom én
csillag-csalétkemet.
Úszóm a hószín hold a vén,
sötét vizek felett.
Ülök, s míg dúdolom dalom,
az örök ár halad,
s a nap minden reggel mohón
horgomra ráharap.
Fárasztom én őt estelig,
de mire alkonyul,
csillagom elnyeli, s megint
a vízbe visszahull.
Vén horgász, csillagaimat
hamar felélem én.
Vigyázzatok! Az éjszaka
lesz úr a föld színén.
A HÁROM FORRÁS
Az élet, ez a roppant sivatag,
három csodaforrás vizében ázik.
Az ifjúság forrása balgatag
fut és csobog és csillog és cicázik.
Kasztália a másik neve és
újjáteremtik habjai, ki bágyadt.
A harmadik, a hideg Feledés,
kiolt minden parázsló földi vágyat
HOGYHA MEGCSAL MAJD AZ ÉLET...
Hogyha megcsal majd az élet,
ó, ne sírj, ne lázadozz:
hagyd, hogy bármi bajba hoz:
lesz még víg napod, megéred.
Jobb jövőben él szíved,
mert a mán sivár sötét ül:
percnyi minden - elsiet,
és ami elmúlt: egyre szépül!
/Ford.: Franyó Zoltán/
A KAUKÁZUS
Kaukázusi táj van alant. A tetőn
hócsúcsokon állok, a mély szakadéknál:
egy sas fel az ég üde kékje felé száll,
itt fönt, ahol én vagyok, áll lebegőn.
Itt látom a hegy vizeit, ha születnek,
s a bősz lavinát, ha robajjal ered meg.
Lent fellegek úsznak alázatosan,
lágy fátylukon át zuhatag vize ömlik
a felmeredő, csupasz oldalu tömbig,
hol gyér moha, tar galyu cserje fogan:
zöldárnyu berekben, egy erdei zugnál
madár fütyörész, kecses őzcsapat ugrál.
Pár emberi fészek a szirtek alatt:
ott kúszik a nyáj - s a szelíd juhok őre
leballag a völgybe, a friss legelőre,
hűs partjai közt az Aragva szalad.
A nincstelen ott bújik el hegyodúkba,
s ott tombol a Terek, a mélybe lezúgva.
Úgy tombol, akár a bezárt fiavad,
mely rácsain át vicsorog ki a koncra:
a partra csap, oktalanul nekirontva,
mohón nyalogatja a sziklafalat...
Hiába! Se étele nincs, se reménye:
lenyomja a zsarnoki bérc meredélye.
(Franyó Zoltán fordítása)
KEDVES AZ EMBER, A TERMÉSZET
Kedves az ember, a természet,
de sétálni nem szeretek.
S tudom szilárdan, hogy a népnek
verseim érthetetlenek.
Szemlélem, morzsákkal beérve,
mit sorsom szűk marokkal ad,
a szílfát, fészer fedelére
hajlót, s az erdős dombokat.
Se undok hírnevet, se vádat
e korszaktól nem várok én.
De én nyesem az orgonákat
terasz körül s a kert ölén.
LÉLEK
A lelkem, mint a telehold, olyan:
oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.
Magának ég az égen, odafent -
és nem szárítja fel könnyeimet:
s nem fáj neki soha az én bajom,
s nem érti szenvedélyes sóhajom;
s hogy szenvedésből nékem mennyi jut -
a fénylő lélek erről mit se tud.
MADÁRKA
A múlt idők kedves szokását
itt távol is megőrzöm én:
kiengedek egy rab madárkát
a tavasz fényes ünnepén.
Szelíd vigaszt suhan felettem,
szívemben újra gyúl a hit:
hisz, íme, szabaddá tehettem
e földön én is valakit!
(Kardos László fordítása)
MAGAMRÓL
I.
Nem, bennem is van szép, de megnevezni
még önmagamnak is szégyenkezem,
másoknak meg - lelkem nem egyezik ki
sértő magasztalásukkal sosem.
Így élek hát - csodás ábrázatom
kaján, alantas álarccal befödve...
Barátnőm, nézd: arany fűszálakon
mászik a pók, kereszttel megjelölve.
Anyja mögé rejtőzik a gyerek,
s te magad is sietve kergeted
rózsaszinű nyakadról undorodva.
S haragod elől elszalad a pók,
szégyellve önmagát, nem tudva, hogy
a bolyhos háta mily jel hordozója.
II.
Nem, tévedsz, önszerelmes nem vagyok.
A fáradt bérmunkásban jó mi lenne?
De a csodás, isteni eredetre
ismerve lényemben, elámulok.
Ha versekben lemeztelenedett,
alig tükrözve bár, igazi arcom -
úgy tetszik, alkonyórán künn a parton
görnyedezem a víztükör felett.
És hogy magamhoz vonzzam mennyemet,
a mélybe nézek, hol csillag remeg.
Oda merülve, ellobban világi
dolgokkal szennyezett tekintetem.
De lángolón sötétjéből kiválik
csillagokkal koszorúzott fejem.
NEM, MÁR NEM VONZANAK
Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjű csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
s lázas kezeivel rám tapad, s az a gondja,
hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza...
De te, szívem gyermekszemű, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebújsz a szívemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel -
és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger...
(Szabó Lőrinc fordítása)
ÓH, NE KÉRDEZD...
Óh, ne kérdezd, vidám, baráti körben,
miért fog el oly sötét hangulat.
Szemem mért tüzel olyan meggyötörten,
s mért gyűlölöm az édes álmokat;
óh, ne kérdezd, lelkem mért hideg árnyék,
miért kerül kínokat, üdvöket,
s hogy miért nincs lány, kit szívembe zárnék...
nem szeret kétszer, aki szeretett;
aki üdvözült, nem üdvözül újra!
alig nyílt, hervad a legszebb szirom -
tavaszunkból, bár öröm koszorúzta,
csak egy vigasz maradt, a fájdalom.
(Fordította Szabó Lőrinc)
ŐSZ
VI.
Hogy mondjam el? Az ősz olyan kedves nekem,
Mint - tán másoknak is - egy tüdőbeteg szép lány,
Aki csak átsuhan a kurta életen,
És csak lankad szegény, panaszszó nélkül, némán,
S nem hallja: hívja már a síri végtelen,
És árnyai közül fogyó mosollyal néz rám;
Arcának még tünő, eleven pírja gyúl,
Ma él, itt van velünk - holnapra sírba hull.
VII.
Ó, lankatag idő! Gyönyörűszép igézet!
Megejti lelkemet búcsúzkodó csodád.
Szeretem én nagyon pompás temetkezésed,
Vetkőző erdeid aranyát, bíborát!
Árnyasukban a szél suhogva fel-feléled,
És torlódó homály vonul az égen át.
Fukar világu nap. Az első fagy marása,
S a zúzos haju tél közelgő mormolása.
Rab Zsuzsa forditás
A RÓZSA
Látod, mivé lett
e rózsaszál?
Hajnalban éledt,
s nem rózsa már.
Latolni kár,
hogy lám, ez így van,
a zsenge báj
s a mámor illan.
Hervadni fáj.
Mondd neki: ,,Szánlak!"
S vidulj a nyárnak
liliomán.
/Kócsvay Margit ford./
RUSZLÁN ÉS LUDMILLA
Utóhang
Mint közönyös lakó, úgy éltem
E földön, tétlen csend ölén,
Ködös kor mondáját regéltem,
Hűséges lanton zengve én.
Daloltam, elfeledve sértést,
Ellent s a balsorsot magát,
Szeles Dorisznak hitszegését,
A fecsegő balgák zaját.
A képzelet szárnyára kaptam,
Elmém a földről elröpült,
S fejemre közben láthatatlan
Zivatar vad felhője gyűlt.
Majd elvesztem...Zajos heteknek
Megszentelt őrizője, te:
Óh, barátság! Beteg szívemnek
Vigasztaló, gyöngéd szere;
Rólam a vészt elhárítottad,
És visszaadtad nyugtomat.
Bálványa forró ifjúkornak:
A szabadság enyém maradt.
Világtól, hírtől elfeledten,
Távol a Névaparttól, ím
Bolyongok most tekintetemmel
Kaukázus büszke csúcsain,
S meredek bérceik karéján
Szakadék sziklás hajlatát
Szívom magamba egyre, némán,
S megbámulom, mint szép csodát:
Képét a zord, mogorva tájnak,
És óránként, úgy mint elébb,
Lelkemben eszmék raja támad.
De a költői láng nem ég.
Ihlet, hiába is kereslek,
Elmúlt a versek ideje,
Szerelmem, álmom is vele,
Szívem többé nem lelkesedhet,
A rövid mámor elröpült,
És tőlem végleg messzetűnt
Múzsája csöndes énekemnek...
(ford.: Fodor András)
SZERETTELEK!
Szerettelek! S szerelmem lángja
Szívemben tán még most is éget.
De fő előttem nyugodalmad:
Meg nem zavarlak soha téged.
Szerettelek! hajh, néma fájdalommal,
Kínok martalékául vetve;
Oly hőn, oly igazán szerettelek...
Bár valaha más úgy szeretne!
SZÓTLANUL
Te megmutattad szótlanul,
mily takaros, mennyire tiszta,
ahogy a varrásod vonul
szegélyül a fehér batisztra.
S én elképzeltem: életem,
mint Istenujj alól a cérna,
a léten - lenge szöveten -
ily öltésekkel tart a célba.
Hol rejtve, hol meg láthatón
fut át hol létbe, hol halálba...
És mosolyogva forditom
kendőd a visszájára, drága.
A TENGERPARTON
Hullámverés a tengeren,
kavics-cibálva,
vigasztalan dalol nekem,
mint Léthe árja.
Szélcsend nyugalma, lusta, lágy.
De tiszta fényben
honnan zuhant e kézre árny
baljós-sötéten?
Nem te gyötörsz még, elhagyott
testem, te ájult?
Ím - a fehér hab felcsapott,
s már messze száguld.
Kapaszkodik a birkanyáj
a dombra bátran...
De Hádész hűvössége száll
felém a nyárban.
TÉLI REGGEL
Csodás idő: fagy - napsütésben,
s te szenderegsz még, drága szépem?
Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
Még álom rezg szemed tavában,
ébredj észak szép hajnalában,
s kelj föl, mint Észak csillaga.
Az este még, tudod, vihar dúlt,
a szél felhőt kergetve zajdult...
A hold, a sápadt és sovány,
sárgán bujkált felhők nyomában...
Te búsan ültél kis szobádban,
de mindez elmúlt mára, lám.
Ma kéklőn domborul a mennybolt,
a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
szűzen fehérlik rajt a fény;
csak távol erdők barna fátyla,
sötétlik a zöld fenyők sudárja,
s a nap sétál a tó jegén.
Borostyánszínű fényben fürdő
szobánkban izzik már a kürtő,
a kályhatűz vígan recseg,
be jó is itt a langymelegben!
De még jobb lesz a friss hidegben
szánkázni, kedvesem, veled.
Tüzes csikó röpíti szánunk,
hajrá, vidáman messze szállunk,
a tarlót is bejárjuk ott,
hol nyáron zöldelt, és az erdőt,
a nemrég lombosan merengőt,
s minden szívünkhöz nőtt zugot.
(Lányi Sarolta fordítása)
TÉLI ESTE
Felhő felhőt gyúrva jajgat,
szélörvény és hóvihar...
hang üvölt fel - mintha farkas!
Hang sír, tán gyermeki jaj?
Zsúptetőnkben kotor ökle,
megdördül a rossz falon,
s mintha vándorkéz zörögne
az alacsony ablakon.
Mord sötétség ült be hozzánk,
a szobánkba, s keserít...
Anyó, drága, kis anyókám,
szólalj meg, mondj valamit!
A komor szél kurrogása
altatott el, jó öreg?
Vagy a rokka zurrogása
hozta szelíd szendered?
Édes dajkám, ifjuságom
barátnője, tiszta szív,
igyunk! Tűnjön a vad álom!
A bor éltet és vidít!
A madarat énekeld el,
amely új házat kapott,
s a lányt, aki kora reggel
a patakhoz ballagott.
Felhő felhőt gyúrva jajgat,
szélörvény és hóvihar...
Hang üvölt fel - mintha farkas!
Hang sír - tán gyermeki jaj?
Drága dajkám, ifjuságom
barátnője, tiszta szív,
igyunk! Tűnjön a vad álom:
a bor éltet s földerít!
(Szabó Lőrinc fordítása)
TÉLI UTAZÁS
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár,
bús, hideg fényében ázik
és búsul a néma táj.
Trojkám repül a derengő
éjszakában a havon...
Egyhangúan cseng a csengő...
Bóbiskolok, álmodom.
És nótára gyujt a jámscsik.
Ó, hazai, szép dalok!...
Boldogságról szól az egyik,
a másik meg sír, zokog.
Tűz seholse! Mindenütt csak
hó és árny és szürkület;
közelednek, maradoznak
a csíkos mérföldkövek.
Megyünk... Nina, holnap, ó, már
holnap látlak, kedvesem:
ülünk majd a kandallónál,
szívünk csordult szerelem.
S ha az óra éjfelet ver
nagylustán, és a megúnt
vendégsereg lassan elmegy -
végre ketten maradunk!...
Visz a szán... Bókol a jámscsik
a bakon. Hallgat a táj.
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár.
(Fordította: Szabó Lőrinc)
TUDOM, HOGY EGYETLEN BARÁT
Tudom, hogy egyetlen barát
Széppé teszi Isten világát,
Hogy társtalan öröm nem áld,
Hogy kínos élet útja vár ránk,
Ha meg nem oszthatjuk baját.
De figyelj - más a szív szerelme;
Kényeztet is meg elgyötör,
Munkálkodj, töprengj vagy pihenj le,
Ez nem szunnyad, csak tündököl,
Ez könyörtelen és kegyetlen,
Egész lelkünk pusztul bele,
Ha a mély, nehéz sebeken nem
Segít a remény kenete.
Ezt szenvedem én, ezt a lángot!
Virágkoromban pusztulok,
De felgyógyulni nem kívánok.
Ford:Orbán Ottó
VIRÁGSZÁL
Elszáradt, hervadt kis virágot
Találtam egy könyvben lapozva
S most róla mindent tudni vágyok,
A lelkem belengi sorsa.
Mikor virult, s hol? melyik évben?
Soká virult? Ki tépte le?
Hogy halt meg? szép vagy durva kézben?
S e könyvbe mért került bele?
Boldog találkozás tanúja
Vagy bús válásé, nem tudom;
Magános vándor esti búja
Rejlik talán e szirmokon.
Hol él a nő? a férfi hol jár?
Régmúlt sorsukba vajh ki lát?
Vagy talán ők is porlanak már,
Miként e porladó virág...
szerelmes levelek .... (Puskin: Anyegin - Tatjana és Anyegin levele)
előadók: Orosz Anna és Szakácsi Sándor
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Puskin |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/5 oldal
|
Bejegyzések száma: 44
|
|
|
|
2016. Február
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
44 db bejegyzés |
| e év: |
415 db bejegyzés |
| Összes: |
4844 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (21)
- Belső kör (0)
- Család (22)
- Munka (14)
- Haverok (0)
- Iskola (20)
- Ábrányi Emil (4)
- Adamis Anna (1)
- Ady Endre (16)
- Ágai Ágnes (1)
- Agytorna (29)
- Albert Einstein (0)
- Albert Einstein (1)
- Alföldi Géza (2)
- Alhana (1)
- Ambrus Magdolna (1)
- Andók Veronika ( (1)
- Andróczky Lászlóné (3)
- Antoine de Saint-Exupery (3)
- Anyák napja - gyermeknap (32)
- Áprily Lajos (3)
- Arany János (11)
- Arany Viktor (1)
- Arany-Tóth Katalin (1)
- Aranyosi Ervin (19)
- Artai Zsuzsanna (2)
- Árvai Attila & Emil (3)
- Átyim Lászlóné (1)
- B. B. Nala (1)
- B. Huszta Irén (1)
- B. Radó Lili (1)
- Babits Mihály (5)
- Bagi Tibor (1)
- Bajza József (1)
- Baktai Faragó Aranka (2)
- Balassi Bálint (1)
- Balázs Béla (1)
- Balázs Sándor Turza /B.A.S.A. (2)
- Bálintffy Etelka (1)
- Balla Zsuzsanna (2)
- Balogh József (2)
- Baranyai Mária (1)
- Baranyi Ferenc (2)
- Barsy Irma (2)
- Bartalis János (1)
- Bartis Ferenc (2)
- Bartos Erika (2)
- Bella István (1)
- Bencze Marianna (1)
- Benedek Elek (3)
- Berde Mária (1)
- Bertók László (1)
- Berzsenyi Dániel (1)
- Bíró Melinda (1)
- Birtalan Ferenc (1)
- Boda Magdolna (1)
- Bódás János (2)
- Bodnár Éva (3)
- Bodó János (1)
- Bodor Aladár (1)
- Bodré Anikó (1)
- Bogár Lilla (1)
- Bogdán András & Bogdán László (2)
- Bognár Barnabás (1)
- Bonifert Ádám (1)
- Buda Ferenc (1)
- Budai Zolka (1)
- Bulvár (52)
- Bölcsességek és gondolatok. (139)
- Börzsönyi Erika (1)
- Coelho Paulo (1)
- Csabai Andrea (1)
- Csabai Lajos (2)
- Csapó Lajos (2)
- Csatári Édua Éva (1)
- Cseffán Zsolt (2)
- Cseke Erika (1)
- Cseppely Zsuzsanna (1)
- Cserényi Zsuzsanna (1)
- Csiki András (1)
- Csitáry-Hock Tamás (1)
- Csokonai Vitéz Mihály (1)
- Csoóri Sándor (1)
- Csorba Győző (1)
- Csukás István (1)
- Csuray Zsófia (1)
- Czóbel Minka (1)
- Dáma Lovag Erdős Anna (1)
- Dapsy Gizella (1)
- Deák Erika (2)
- Devecseri Gábor (1)
- Dévényi Erika (3)
- Dienes Eszter (1)
- Dobos Hajnal (1)
- Dobrosi Andrea (1)
- Dobszai Károly (2)
- Dóczi Lajos (1)
- Domahidi Klára (1)
- Domonkos Jolán (1)
- Donászy Magda (2)
- Dorys May (0)
- Dr. Gyökössy Endre (2)
- Dsida Jenő (7)
- Duduj Szilvia (1)
- Dugasz István (2)
- Dutka Ákos (2)
- Dylan D Tides (1)
- Ecsedi Éva (1)
- Egészségünk érdekében... (146)
- Egyed Emese (1)
- Elekes Tímea Izabella (1)
- Életképek (99)
- Életmód (91)
- Endrődi Sándor (1)
- Erdei Éva (1)
- Erdélyi József (1)
- Erdős Olga /Luna Piena/ (2)
- Erdős Renée (1)
- Eszenyi Matula István (1)
- Évszakok (122)
- Falcsik Mari (1)
- Falu Tamás (1)
- Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre (6)
- Fáy Ferenc (1)
- Fazekas István (1)
- Fazekas Miklós (1)
- Fecske Csaba (2)
- Fehér Miklós (1)
- Fekete Lajos (1)
- Fellner Isrván (1)
- Fenyő László (1)
- Ferenczi Csilla (1)
- Fésűs Éva (2)
- Ficzura Ferenc (1)
- Film - színház (54)
- Flammerné Molnár Edit (1)
- Fodor Ákos& Emese&József (2)
- Fonyó Tamás (3)
- Fortune Brana (2)
- Fuchs Éva (1)
- Füle Lajos (6)
- Földeáki-Horváth Anna (1)
- Gabriel Garcia Márquez (4)
- Gál Éva Emese (1)
- Galyasi Miklós (1)
- Gámenczy Eduárd (1)
- Garai Gábor&János&Katalin (3)
- Gárdonyi Géza (6)
- Gaudi Éva Molly (1)
- Gebhardt Nóra (3)
- Geisz László (2)
- Gere Irén (1)
- Gergely Ágnes & István (2)
- Gligorics Teréz (3)
- Goethe (5)
- Gősi Vali (1)
- Gr. Vay Sándor (0)
- Grigó Zoltán (1)
- Gulyás Pál (1)
- Gutási Éva (1)
- Gyimóthy Gábor (2)
- Gyóni Géza (2)
- Győrfi-Deák Éva (3)
- Gyulai Pál (5)
- Gyurkovics Tibor (2)
- Gyöngy (1)
- Gyönyörű virágok&idézetek (37)
- György László (2)
- H. Kohut Katalin (1)
- H.Gábor Erzsébet (0)
- Hajas György (1)
- Hajdú Levente (1)
- Hajdu Mária&Saci (2)
- Hajnal Anna (2)
- Hámori István Péter & Zsóka (2)
- Hamza Anikó (2)
- Harcos Katalin (4)
- Hatos Márta (1)
- Havas Éva (1)
- Hazafias versek (18)
- Hazánk - otthonunk (180)
- Heine (3)
- Heiner Ágnes (1)
- Héja (1)
- Helen Bereg (3)
- Helena (1)
- Heltai Jenő (10)
- Hemingway (2)
- Hepp Béla (1)
- Hervay Gizella (1)
- Híres emberek-jeles napok-évfo (151)
- Hirth Éva (1)
- Hóbor Hajnalka (1)
- Hock Éva Etelka (1)
- Hollósy-Tóth Klára (1)
- Horváth Ilona & Horváth István (1)
- Horváth M. Zsuzsanna (1)
- Horváth Piroska (1)
- Hosszú Bettina (1)
- Humor (241)
- Húsvét - Pünkösd (33)
- Idézetek birodalma (145)
- Ignotus (1)
- Ilianne (2)
- Illés Judit & Gábor (2)
- Illyés Gyula (2)
- Imre Flóra (1)
- Irodalom - Próza (102)
- Ismeretlen szerzők (1)
- Jagos István (1)
- Jakos Kata (1)
- Jatzkó Béla (1)
- Jékely Zoltán (1)
- Jobbágy Károly (2)
- Jókai Mór (4)
- Jolie Taylor (1)
- Jónás Tamás (1)
- Jószay Magdolna (1)
- József Attila (9)
- Juhász Gyula (6)
- Juhász Magda & Juhász Szilvia (3)
- Juhászné Bérces Anikó (2)
- K. László Szilvia (1)
- Kacsa Zsóka (2)
- Kaffka Margit (1)
- Káli László (1)
- Kálnoky László (1)
- Kamarás Klára (2)
- Kamenitzky Antal (1)
- Kányádi Sándor (2)
- Karácsony - Újév (76)
- Karai Gábor (1)
- Karinthy Frigyes (4)
- Károlyi Ami (1)
- Kárpáti Tibor (1)
- Kassák Lajos (1)
- Kaszás Zoltán (1)
- Katerina Forest (1)
- Katona Bálint & Andrea (3)
- Katona József (0)
- Kecskés Beatrix (2)
- Kelemen Évi (1)
- Keller Boglárka (1)
- Kerecsényi Éva (1)
- Kerekes László (1)
- Kereszti Hajnalka (1)
- Keresztury Dezső (1)
- Kerner Mariann (1)
- Kertünk - házunk - otthonunk (53)
- Kijacsek Erzsébet (2)
- Kincses Zoltán (2)
- KisJenő,József,Judit,Irma,Rea (6)
- Kocsis Dániel (1)
- Koltay Gergely (6)
- Komáromi János (2)
- Komjáthy Jenő (2)
- Komróczki Zoltán (0)
- Konda Bartal Piroska (2)
- Kondra Katalin (1)
- Koós Attila (2)
- Koosán Ildikó (1)
- Kormányos Sándor (1)
- Koszpek Ferenc (1)
- Kosztolányi Dezső (7)
- Kotsy Krisztina (1)
- Kovács Daniela & Anikó & Erika (4)
- Kun Magdolna (4)
- Kustra Ferenc (1)
- Kölcsey Ferenc (4)
- Lackfi János (2)
- Ladányi Mihály (1)
- Lady Moon (1)
- Lampert Géza (1)
- Lányi Sarolta (2)
- Laren Dorr (2)
- László Andrea, & Ilona, &Noémi (3)
- László Ilona (1)
- Lelkem szirmai (73)
- Lengyel Jolán (2)
- Lengyel Károly (1)
- Lesznai Anna (1)
- Lévay József&Lévay László (3)
- Ligeti Éva (2)
- Linda Dillow (1)
- Lindák Mihály (1)
- Linn Márton (1)
- Lippai Marianna (1)
- Lithvay Viktória (1)
- Lőrinczi L. Anna (1)
- Losonci Léna (2)
- Lupsánné Kovács Eta (2)
- Lys Noir (1)
- Lyza (1)
- M. Laurens (1)
- Maczkó Edit (1)
- Madách Imre (2)
- Magyar sorsot - magyar kézbe! (88)
- Major Gabriella&Majoros Gabrie (2)
- Majtényi Erik (1)
- Majthényi Flóra (2)
- Márai Sándor (7)
- Mardi Miriam (1)
- Marschalkó Lajos (1)
- Marton Pál (2)
- Maryam /Moldován Mné (1)
- Maszong József (1)
- Máté Péter (2)
- Matos Maja (1)
- Mécs László (1)
- Média (413)
- Meggyesi Éva (1)
- Mentovics Éva (2)
- Metzger Zsuzsanna (1)
- Mikodi Bianka (1)
- Minden, ami szép (8)
- Mindenszentek, halottak napja (10)
- Mirian (2)
- Monok Zsuzsanna (1)
- Móra Ferenc (4)
- Móra László (3)
- Moretti Gemma (1)
- Móricz Eszter (1)
- Művészet (58)
- Müller Péter (2)
- Mysty Kata (1)
- N. (0)
- Nadányi Zoltán (1)
- Nagy István Attila & Bálint (3)
- Nagy Krisztina (1)
- Nagy László & Ilona (4)
- Nemes Nagy Ágnes (1)
- Némethné Mohácsi Bernadett (1)
- Nemzeti ünnep (59)
- Névnap- szülinap (48)
- Nőnapra & Farsang (10)
- Nyakó Zita (1)
- O, Ó (0)
- Ó. Kovács Ibolya (1)
- Oláh Gábor (1)
- OMNYE (58)
- Orbán Balázs&Orbán Hajnalka (3)
- Őri István (3)
- Orosz költők (3)
- Orth László (3)
- Osho (4)
- P. Geraldy (1)
- P. Pálffy Julianna (1)
- P. Tóth Irén (1)
- Pajzán történetek&mondák (46)
- Palágyi Lajos (1)
- Pálvölgyi Attiláné (1)
- Papp Váry Elemérné (2)
- Pásztor Piroska & Klaudia (2)
- Paudits Zoltán (1)
- Paula S. Tizzis (1)
- Pecznyík Pál (2)
- Pej Erika (1)
- Pénzár Miklós Csaba (1)
- Péter Erika (1)
- Pethes Mária (1)
- Petőfi Sándor (13)
- Pilinszky János (2)
- Piszár Éva (1)
- Pogány Zoltán (1)
- Politika (24)
- Poller Ildikó (3)
- Popper Péter (2)
- Pósa Lajos (11)
- Posztós Lenke (1)
- Prohászka Ottokár (1)
- Puskin (3)
- Rab Zsuzsa (1)
- Rabindranath Tagore (1)
- Radnóti Miklós (4)
- Rajki Miklós (3)
- Rajzó Eszter (1)
- Rasztik Edit Emese (1)
- Ratkó József (1)
- Reichard Piroska (1)
- Rejtő Jenő (2)
- Reményik Sándor (25)
- Reviczky Gyula (3)
- Riersch Zoltán (1)
- Rónay György (1)
- Rózsa Amarilla (1)
- Rudnyánszky Gyula (1)
- S. Farkas Zsuzsanna (1)
- Sajó Sándor (6)
- Sándor Gyula (2)
- Sango Villagren (1)
- Sárándí Szilvia (1)
- Sárhelyi Erika (2)
- Sarkadi Sándor (1)
- Sárközi György (2)
- Sarlós Erzsébet (1)
- Scheffer János (1)
- Schrenk Éva (1)
- Schvalm Rózsa (1)
- Schwartz Léda (1)
- Serfőző Attila (1)
- Shakespeare (1)
- Shelley (2)
- Sík Sándor (2)
- Siklós József (1)
- Simon Ágnes & István (2)
- Simonyi Imre (1)
- Sipos Julianna (1)
- Sohonyai Attila (1)
- Somlyó Zoltán&Somlyó György (3)
- Somogyváry Gyula (3)
- Sonkoly Éva (1)
- Soóky Melinda (1)
- Sport (83)
- Steph McGrieff (2)
- Süssünk - Főzzünk (13)
- Szabados István (3)
- Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila (3)
- Szabó Kila Margit (1)
- Szabó Lőrinc (3)
- Szabó Magda (1)
- Szabolcsi Erzsébet (1)
- Szabolcska MIhály (1)
- Szádeczky-Kardoss György (1)
- Szakáli Anna (1)
- Szalai Fruzsina (1)
- Szász Károly (1)
- Szatmári Delina (1)
- Szebenyi Judit (3)
- Szécsi Margit (1)
- Szeicz János dr. (2)
- Székely János (1)
- Szeleczky Zita (3)
- Széles Kinga (1)
- Szemlér Ferenc (1)
- Szent Gály Kata (1)
- Szentirmai Jenő (2)
- Szép Ernő (3)
- Szép versek és idézetek (84)
- Szépek szépei (21)
- Szerencsés János & Tünde (2)
- Szilágyi Anita&Viktória (2)
- Szilágyi Domokos (1)
- Szilágyi Hajnalka (1)
- Szilas Ildikó (1)
- Szilveszter Levente (2)
- Szőke István Attila (3)
- Szőllösi Dávid (0)
- Szőnyi Bartalos Mária (1)
- Szuhanics Albert (6)
- T. Fiser Ildikó (1)
- Takács Dezső (1)
- Tamás István (2)
- Tánczos Katalin (2)
- Tarsoly Beke Tamás (1)
- Tasnádi Bernadett (1)
- Tatiosz (1)
- Taygate (4)
- Telekes Béla (1)
- Természet (21)
- Thalis Silvenier (1)
- Tobai Rózsa (1)
- Tóbiás Tünde (1)
- Tokaji Márton (2)
- Tompa Mihály (2)
- Torday Teodóra (2)
- Torma Judit (1)
- Tormay Cécile (1)
- Tornay András (2)
- Tóth Anett, Juli, Julianna (3)
- Tóth Árpád (5)
- Tóth Attila & János (3)
- Tragédiák - katasztrófák (154)
- Tudod-e? (17)
- Tudomány - technika (67)
- Túri A. Zsuzsa (1)
- Túrmezei Erzsébet (3)
- Turza Sándor (0)
- Törő Zsóka (1)
- Történelem (164)
- Ujvári Lajos (2)
- Utassy József (1)
- V. Hugó (2)
- Váci Mihály (2)
- Vajda János (4)
- Vallás (71)
- Válóczy Szilvia (1)
- Vámosi Nóra (1)
- Varga János Veniam (1)
- Varga József (1)
- Varga Patrícia & Gyula (1)
- Vargáné Éva (1)
- Vargha Gyula (1)
- Varjú Zoltán (2)
- Várnai Zseni (8)
- Varró Dániel (2)
- Vas István (1)
- Vasas Mihály (1)
- Vázsonyi Judit (1)
- Végh Mária (1)
- Venyercsán László (1)
- Vesze László (1)
- Vészi Endre (1)
- Víg Éva (1)
- Világirodalom (19)
- Világirodalom: Burns (4)
- Világjárók (218)
- Virág Aliz (1)
- Vitó Zoltán (1)
- Vogelweide (2)
- Vona Erzsébet Cecilia (2)
- Vörös judit (2)
- Vörösmarty Mihály (3)
- Wass Albert (75)
- Weöres Sándor (4)
- Z. Konkoly Juci (1)
- Zágorec-Csuka Judit (1)
- Zagyi G. Ilona (1)
- Zas Lóránt (2)
- Zelk Zoltán (2)
- Zene, zene, zene... (122)
- Zeneszöveg (20)
- Zimonyi Zita (1)
- Zsefy Zsanett (3)
- Zsigai Klára (1)
- Zsóka Mariann (1)
- Ö (0)
- Örökzöld dallamok (40)
|
|
|
| |
- Ma: 1571
- e Hét: 10026
- e Hónap: 49847
- e Év: 227722
|
|
|
Offline
