|
 2/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 26
|
|
|
|
|
|
2017-06-17 18:04:51, szombat
|
| |
| |
Szabó Lőrinc De a nő, jaj, megszomorít
Ibolya lehet kezeidben a föld, napok rengő
dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását,
mégsem irígylem hatalmadat,
Isten, -
csak azt, hogy élsz és
nincs szükséged a nőre.
Nézz rám: meghalnék örömest
s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék
(vasban atom, fűben klorofill),
de a nő, jaj megszomorít:
belenyiharász bánatomba, fénylő
mellei kitüzesednek, emléke is
leopárdléptekkel ólálkodik
körülöttem, nesztelen, és mind
csak magát érzi magában, a maga kicsiny
területére akar korlátozni, halhatatlan
lelkemből csak a maga
megbántását horgássza ki, és
combjának kellemes feszüléseit
teszi fontossá, hogy a világ
minden gyönyöre csak hasonlat
legyen őrá, - jaj, csak megszomorít
a nő, jaj, megszomorít
minden szerelem: miatta kell
tudomásúl vennem a mocsarakat, miatta
birkózom magammal, miatta
birkózom veled is, aki élsz, és
nincs szükséged őrá, - miatta
perlekedem veled is, amiért
rohanó villámaiddal nem kaszaboltad
porba-szélbe
nagyságod grimaszát, a nőt!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szabó Lőrinc |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-06-17 16:32:54, szombat
|
| |
| |
Wisława Szymborska : Beszélgetés a kővel
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Be akarok bensődbe lépni,
és körülnézni ott,
belélegezni téged.
Menj innen szól a kő.
Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.
Ha darabokra törnek is,
zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.
Homokká morzsolódva sem
eresztünk be senkit.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Csupán kíváncsiság vezet:
egyetlen esélye az élet.
Be akarom járni palotádat,
majd a levél s a vízcsepp bensejét.
Nincs sok időm e feladatra.
Halandóságom indítson meg téged.
Kőből vagyok szól a kő ,
arra hivattam, hogy komoly maradjak.
Menj innen.
Nincs nevető-izmom.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,
sosem látottak, hasztalanul szépek,
senkinek léptét soha nem visszhangzók.
Valld be, magad se tudsz róluk sokat.
Üres, nagy termek - szól a kő ,
de nincs bennük számodra hely.
Meglehet: szépek, de a te szegényes
érzékeid föl nem érik.
Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz .
Egész külsőmmel feléd fordulok,
egész bensőmmel elfordulok tőled.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nem keresek benned örök otthont.
Nem vagyok boldogtalan.
Nem vagyok hontalan.
Világom méltó rá, hogy visszatérjek.
Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:
s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,
nem mutatok fel mást, csak szavakat,
melyeknek nem hisz senki.
Nem léphetsz be - szól a kő.
A részvétel érzéke nincs meg benned.
Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,
még a mindent-látásig kiélesült tekintet
sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.
Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,
fejletlen csíra, csak elképzelés.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nem várhatok kétezer századig,
hogy hajlékodba lépjek.
Ha nekem nem hiszel - szól a kő ,
fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.
A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.
Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.
Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,
bennem, a nevetésre képtelenben.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nincs ajtóm szól a kő.
Wisława Szymborska: Nobel-díjas lengyel költőnő
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Wisława Szymbor |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-06-17 16:21:21, szombat
|
| |
| |
Reményik Sándor : Végállomás
Vonat csak egy irányból érkezik,
S csak egy irányba megy,
A sinek útját más világ felé
Elállta itt a hegy.
A váltó és a szemafor
Zöld fénye csupán egy felé mutat,
Mély hegyi utak, kis gyalogcsapások
Váltották fel a büszke vas-utat.
Jelzőharang csak egy irányba kondul
S csak egy irányból jelez vonatot;
Más oldalról csupán a szél izenget
S hozza szárnyán a fenyőillatot.
Legott fanyar édesség támad,
Ha fenyőillat s kőszénfüst vegyül,
Ez a végállomások illata,
És én itt álmodozom egyedül.
Patak csobog szelíd sötétben,
Zizzenve hull a lomb,
A vasuti őr, mint egy jegenye,
Maga elé borong,
És ha bejött az éjféli vonat
S pár fáradt, késő utas vele jött,
Elalszik szépen az egyetlen lámpa
Az állomás előtt.
A nagy hegyekre komoly csend terül,
Szekér se dübörög...
Tücsök zeng őszi csillagfény alatt
És hallgatja sok élő-halott rög.
E pillanatban mégis béke van,
A szívemben is béke, semmi más.
Ó lenne ez a pillanat örök,
S a szívem is egy ily végállomás.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Remenyik Sándor |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-06-17 16:11:57, szombat
|
| |
| |
Várnai Zseni : Öreg nő sóhajt
Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.
Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.
Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.
E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.
Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.
Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha nincs!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Öregség |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-06-04 18:26:07, vasárnap
|
| |
| |
Shakespeare: 75. szonett
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
"Szabó Lőrinc híres fordítása visszaadja
ennek a kielégíthetetlen vágyakozásnak a hangulatát"
(Szabó T. Anna)
William Shakespeare
75. szonett
Te táplálsz, mint az élőket az étel,
vagy éhes földet édes záporok,
úgy bízom benned, hogy emészt a kétely,
mint zsugorit, ha pénzén kuporog:
örül és közben rettegésben él,
a tolvaj kortól félti birtokát;
arra vágyom, hogy csak velem legyél,
aztán, hogy látva lásson a világ;
felfallak szemmel, eltelek veled,
majd megint lesem pillantásodat,
nincs és nem is kell nagyobb élvezet,
csak az, amit a te látásod ad.
Naponta gyötör étel s éhezés -
hol a semmi sok, hol minden kevés.
Szabó T. Anna fordítása
("Shakespeare többértelmű és szójátékokban,
paradoxonokban gondolkodó szonettjei
nem hagynak nyugodni: majdnem húsz éve szöszölök velük")
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Irodalom innen onnan |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 26
|
|
|
|
2017. Június
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | 3 | 4 | |
| 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | |
| 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | |
| 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | |
| 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
26 db bejegyzés |
| e év: |
256 db bejegyzés |
| Összes: |
10102 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1259
- e Hét: 5075
- e Hónap: 14661
- e Év: 83581
|
|
|
Offline
