|
 2/9 oldal 
|
Bejegyzések száma: 80
|
|
|
|
|
|
2017-08-27 11:42:00, vasárnap
|
| |
| |
Őri István: Miért sír a bambuszerdő?
Évszázezredeken át trópusi klíma uralkodott Közép-Ázsiában, bőséges esővel öntözve a földet, éltető meleget adva növénynek, állatnak. Később az esőzóna délebbre húzódott, a táj elsivatagosodott, s csak a nagy folyók partjain maradt valamennyi élet. Az állatok együtt vándoroltak az esővel, a növények pedig alkalmazkodtak a szárazsághoz, vagy kipusztultak. Némelyek közelebb húzódtak a folyópartokhoz, mások vastag, húsos leveleket növesztettek, ezekben tárolva a vizet. A bambuszok viszonylag szerencsésnek mondhatták magukat, mert mindig is a folyók mellett tanyáztak, és akadtak közöttük szép számmal több száz éves öreg óriások, akik sok mindent láttak, sok mindent hallottak, sok mindent tapasztaltak. Amikor hosszabb időre el-elmaradozott az eső, és az első forró szelek megérintették a bambuszerdő koronáját, fiatalabb társaik megkérdezték őket:
- Mit tegyünk, Tiszteletreméltók, hogy életben maradjunk?
Az öregek kicsit gondolkodtak, majd ezt mondták:
- Eresszétek mélyre a gyökereiteket, mert ott mindig van víz. Amikor a nap heve égeti a leveleinket, szálljatok alá és szívjatok fel annyi vizet, amennyit csak tudtok. S ha eljön az éj, bocsássátok alá a vizet cseppenként a földre, hogy az majd nappal elpárologva, éltessen titeket.
Így is cselekedtek. S amikor beáll az éj és minden elcsendesedik, elkezdenek könnyezni a fiatal bambuszhajtások. A szél néha végigsimítja a fák leveleit, majd tovavonul, s a csendet csak a száraz levelekre hulló könnycseppek apró koppanása töri meg. Néha egy-egy felriadt madár csippant, majd visszatér a csend, a cseppek, a holdvilág és a magány.
De az emberek jobban szeretik a meséket, mint a tudományos magyarázatokat, jobban szeretnek átlépni az álmok világába, ahol semmi sem lehetetlen, ahol minden szép és kedves, ahol mindenre van megoldás.
Ha megállunk a bambuszerdő szélén és hallgatjuk, hogyan sír az erdő, a múlt ködéből elénk tűnik Yoel törékeny alakja, leül mellénk és elmeséli, hogy miért is sírnak a fiatal bambuszok.
S ha próbáljuk mondani neki, hogy az nem úgy van, mi tudjuk a magyarázatát a vízcseppeknek, Yoel csak nevet rajtunk, hiszen ő annak idején megkérdezte a legöregebb bambuszt:
- Mondd csak, Tiszteletreméltó, miért sírtok ti minden éjjel, mi nyomja a szíveteket? És miért pont éjjel sírtok, miért nem napvilágnál?
- Sok évet megértünk, sok mindent láttunk és hallottunk. Szomorú a szívünk, mert amit láttunk, az szenvedés, amit hallottunk, az sóhaj, amit éreztünk, az fájdalom volt, az emberek fájdalma. Szomorú a szívünk, mert nem tudunk segíteni, így hát csak siratunk benneteket, de azt is titokban, akkor, amikor sötét az éj, nehogy könnyeinkkel még szomorúbbá tegyünk titeket.
- De én nem vagyok szomorú, én mindig énekelek, nekem szép a napsugár, szép a pusztaság! A forró szél engem simogat. Hogyan lehetséges ez?
- Kedves gyermek - felelte az öreg bambusz - gyere el minden éjjel és beszélgetünk. Elmondom neked, hogy a napok egyre fáradtabbak lesznek, elmondom, hogy le kell majd hajolnod és egyre nehezebb lesz újra felállni, elmondom, hogy néha fájni fog az élet, de akkor is élned kell. Elmondom azt is, hogy belőled élet fakad és akkor boldog leszel. Gyere el éjjelente és beszélgetünk.
S minden nap, amikor leszállt az éj, Yoel elment az erdőbe, leült az öreg bambusz tövébe és hallgatta őt órákon át. A hold fénye átsütött a bambuszerdő koronáján, különös árnyakat rajzolva Yoel arcára. Az enyhe szellő néha meglebbentette éjfekete haját, felszárította azokat a valódi könnycseppeket, amelyek forrása Yoel tiszta, ártatlan szíve volt, s maga sem értette, miért is sír együtt a bambuszokkal.
Majd eljött a hajnal, elapadtak a könnyek és Yoel visszament az emberek közé.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-08-27 11:31:12, vasárnap
|
| |
| |
Őri István: A legfényesebb csillag
A ronville-i esték mindig csendesek voltak; puha árnyakkal, alvó neszekkel teli takaróként borultak Yongra és a Rókára. Szerették ezt a csendet, mert a napközbeni zajok, folytonos tevékenységek után jól esett a pihenés. Mert amikor süt a nap, amikor mindenki él, mozog, örül, akkor a gondolatok sem nyugszanak. Az a szüntelen, határtalan boldogság, amelyet egy-más közelsége, egymás látása, érintése adott, maga az újra egymásra találás megszokhatatlan csodája sokszor elfárasztotta testüket-lelküket. A néha bevillanó múlt, a zavaros, sötét, várakozással megterhelt idők egy-egy pillanata fekete villámként csapott a lelkükbe, megégetve, földre teperve azt. Akkor gyorsan megkeresték és átölelték egymást, arcukat egymáshoz szorították, szemüket becsukták és csendben megvárták, amíg a háborgás lecsendesül, s begyógyul a hirtelen támadt a fekete seb.
Minden nap, amikor beesteledett, Yong és a Róka kiültek a verandára a nádfonatú hintaszékbe egymás mellé, megfogták egymás kezét és hallgatták a lassan éjszakába forduló est neszeit.
Ilyenkor Baby is odajött hozzájuk, felugrott Yong ölébe, összekuporodott és figyelt a csendre, vagy azokra a ritkán elhangzó szavakra, félmondatokra, amelyek elegek voltak egy egész világ elmondására Yong és a Róka között. Amikor óvatosan megmozdult, kicsit fészkelődött, megsimogatták, szeretettel és puhán, s Baby-nek erősen kellett küzdenie a rátörő végtelen nyugalom álmosító takarója ellen, hiszen nem akart elmulasztani egyetlen szót, egyetlen mondatot sem ezekből a csodálatos estékből.
Amikor Yong és a Róka egymásra néztek, mosolyogtak, majd mindketten visszatértek önmagukba, hogy tovább vándoroljanak - egymásban. A Róka érezte Yong finom ujjain az erek lüktetését, amelyek azt mondtak neki: enyém, enyém, enyém..., s mint a kisdiák a leckéjét, boldogan ismételte magában: enyém, enyém, enyém...
Sokszor egyikük vagy másikuk beszédes kedvében volt; ilyenkor régi történeteket meséltek egymásnak a sohasem feledhető múltból, s még annál is régebbről. Voltak olyan esték, amikor emlékképek törtek elő belőlük, máskor csak eszükbe jutott valami, amiről úgy gondolták, hogy a másiknak örömet okoz, ha elmondják. Mint ezen az estén is, amikor Yong ujjain könnyű szorítás jelezte, hogy a Róka mondani akar valamit. Yong mosolyogva fordult a Róka felé, mert tudta, hogy amit hallani fog, az szép lesz és kedves, mint a Róka minden szava hozzá.
- Drága Kicsi Angyal - kezdett bele a Róka -, amikor kisgyerek voltam, nagyon szerettem játszani, kergetőzni a tikkadt mezőn, nagyokat nevetni tréfákon, semmiségeken, szívni az este illatát és nézni a csillagokat. Egyszer elkezdtem megszámolni őket, s már jól bent járt az idő az éjszakában, amikor a faluszélen rám találtak és hazaparancsoltak. A számolás abbamaradt, úgyhogy máig sem tudom, hány csillag van az égen...
Yong egyre szélesebben mosolygott, valami hatalmas öröm született a lelkében és áradt szerte, betöltve egész valóját. Egyre szaporábban lélegzett, mintha kitörni készülne valami belőle, ajkait kissé nyitva felejtette, mint a gyermek, akinek csodákat ígérnek: "Játszani fogunk, Istenem, játszani, mint a Mesében a nyuszi meg a róka! Milyen szép lesz, máris milyen szép!..." Megszorította a Róka kezét és várakozóan fordult felé. A Róka pedig mondta tovább:
- Keresgéltem is a csillagok között, nemcsak számoltam őket. Kerestem a legfényesebbet, s amikor megtaláltam, arról álmodoztam, hogy egyszer elmegyek oda, mert az biztosan nagyon szép világ lehet, és én leszek ott a király. Később azután hallottam egy kedves játékról, amit a nagyobbak játszottak hol tréfából, hol nagyon komolyan...
“Játszani fogunk! Igen!" - ujjongott Yong belül, s már a szeme is mosolygott, szaporán pislogva a Róka felé.
- Úgy hívták, hogy Válasszunk magunknak csillagot! Játék is volt ez, meg nem is, néha komoly próba: megismerni egymás szeretetét, egymás szerelmének erejét, s, ha sikerült a próba, ha nem, boldognak lenni, hogy együtt voltak, és megfogadni, hogy ezután még jobban fogják szeretni egymást, nehogy a következő vizsgán megbukjanak.
Esténként derült időben a fiatalok kimentek a falu szélére, a mezőre, az ég alá és azt mondták egymásnak: "Válasszunk csillagot, válasszuk ki a legfényesebbet, ki-ki a magáét és meglátjuk, ugyanazt választottuk-e, vagy mást. Ha ugyanazt, akkor biztosan szeretjük egymást, ha nem, akkor addig válogatunk a csillagok közül, amíg egymásra nem találunk!" Akik komolyan vették a játékot, figyelmesen keresték, hogy melyik csillag tetszhet a párjuknak, a bohókásabbja pedig szándékosan elrontotta a játékot, hogy minél tovább együtt lehessen azzal, akit szeret.
Ennyi volt az egész, s amikor elunták a válogatást, megfogták egymás kezét és lassan, nagy kerülőkkel visszaballagtak a falujukba, ki-ki a maga otthonába, hogy álmaikban tovább folytassák ezt a gyönyörűséget.
- Ó... - Yong csak ennyit tudott mondani, mert tudta, hogy most ők fognak csillagot választani egymásnak, s ennél szebbet el sem tudott volna képzelni.
Amikor felálltak a hintaszékből és elindultak át az udvaron, ki a puszta felé, már teljesen besötétedett. A csillagok fényesen ragyogtak, izgatott remegéssel várták, vajon őket választja-e Yong a Rókának vagy a Róka Yongnak. Lassan lépkedtek a poros úton, egymás kezét fogva, néha egymásra nézve, néha fel az égre, mintha már most próbálnák kiválasztani a saját csillagukat.
A házak elmaradtak mögöttük, hamar kiértek a falu szélére, ahol a végtelen mező és a pusztai szél volt az úr. Megálltak, mintha tanácstalanok lennének: mit is csináljanak; menjenek-e beljebb a mezőre vagy jó lesz itt, ahol vannak? Yong elengedte a Róka kezét, kicsit odébb lépett, párszor körbefordult, közben hol a lába alatti füvet vizsgálgatta, hol felnézett az égre. A Róka szeretettel nézte egy darabig, majd megszólalt:
- Kicsi Angyal, itt vagyunk a csillagok alatt, kezdjük hát a válogatást, s meglásd, milyen gyönyörű csillagot találunk majd mindketten!
A Róka szavaira Yong abbahagyta a toporgást, a Róka felé fordult és aprót bólintott.
Elkezdődött a játék.
Komolyan, a szabályok szerint játszottak. Szemük a csillagokon, körbe-körbe, hogy melyik a legfényesebb. Ide lépkedtek, oda lépkedtek, az ujjaikon számolták az esélyes csillagokat. Azután ismerős szívdobbanást éreztek mindketten, egyszerre, mint mindig, amikor olyan fontos dolgokról volt szó, mint a szerelem, a közelség, az elválás, a visszatérés, az aggodalom: az Élet.
Lassan egymás felé fordultak és elmosolyodtak.
A Világ hirtelen elcsendesedett, feszülten figyelt, várta a bűvös szavakat, amelyek életet adnak az élettelennek, erőt az erőtlennek, s amely oly ritkán hangzik el itt a földön. A Világ csendben várta a két szív együtt-dobbanását, a két lélek eggyé-válását.
Amikor szemük találkozott, azt mondták:
- Te vagy nekem a legfényesebb csillag!
S a Világ boldogan fellélegzett, újra élni kezdett, mert elhangzott a végtelen mondat, az örök, az egyetlen, a lényeges, a mindent elmondó és mindent magában foglaló, a mindent helyettesítő. Elhangzott a legtöbb, az egész, a teljes.
Hangok, dallamok és zajok keltek útra, hogy elvigyék a hírt mindenfelé és még azon túl is: "Elhangzott, amire eddig vártunk, hallottuk a legfontosabbat! Halljátok hát ti is és örüljetek, mert ezt mondták: Te vagy nekem a legfényesebb csillag!"
Nagyot lélegzett a Világ, a pusztai szél vidám táncra kérte Yong ruháját, körbe fogta őket, és ismeretlen, távoli tájak dalait hozta el nekik.
A Róka Yonghoz lépett és átölelték egymást.
A tücskök harsány zenéje lassan alábbhagyott, a játékos szél néha még meg-meglebbentette az Éj-bársonyt, majd puhán visszaejtette Yong vállára, a csillagok tágra nyílt szemekkel néztek le a földre; minden mozdulatlanná vált, mintha az egész világ egy újabb csodára várna.
S ahogy ott álltak csendben, egymást szorosan átölelve, beburkolta őket a végtelen, beburkolta őket a földöntúli szeretet és összetartozás, s szemükből egyre csak jöttek és jöttek a világmindenség legfényesebb csillagai.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-08-27 11:23:00, vasárnap
|
| |
| |
Az Élet Forrása
Egymással szemben ültek, bent a házban, s a Róka ezt mondta Yongnak:
- Benned élet van... - Yong pedig folytatta:
- Bennem élet van, erő, szépség és szeretet. Szívem van és lelkem, amikből egy másik szív és egy másik lélek lesz. Vérem van, amely az ő vére lesz, lépteim az ő léptei, szemem az ő szeme. És lesz neki haja, lesz neki orra, lesz neki ajka, meleg és pici, az én ajkamból, és lesz neki hangja, kedves puha bársony, az én hangomból. Táplálni fogom őt magamból, ő növekedni fog, és én vele növekszem. És táplálni fogom azután is, együtt leszünk egyre nagyobbak, és az emberek csodálkozni fognak: hogyan lehetséges ez? És én megmondom nekik, hogyan: őrá mutatok, aki belőlem lett, s azt mondom: “Nézzétek, ő én vagyok. Így lehetséges ez." Azután leülünk a fűbe, magunk mellé ültetjük a csodálkozókat, és odaadjuk nekik szeretetünk egy darabját, hogy megértsenek mindent és ők is éljenek. S ha még mindig lesznek kételkedők, kitárom felé a kezemet, s ő is felém nyújtja pici kezét, ujjaink összekapcsolódnak és csak nézzük egymást. Ekkor mindenki meg fogja érteni, hogyan lehetséges ez.
Az életből élet fakad, a szeretetből szeretet, az érintésből érintés, s akkor egyek leszünk: én ismerni foglak téged, te ismerni fogsz engem. Szenteld meg hát az Élet Forrását, hogy szolgálni tudja azt, amire rendeltetett.
Yong lehajtotta a fejét, alázatosan, megadóan, pedig nagyobb és erősebb volt ő mindennél és mindenkinél. A Róka azt mondta: Amen. Majd letérdelt Yong előtt és gyengéden megcsókolta Yong kebleit. Yong kezeit az ölében nyugtatta, a Róka kezébe fogta őket és rájuk hajtotta homlokát. Így maradtak sokáig, csendben, mozdulatlanul, érezve egymás melegét, egymás puhaságát. Yong ruhájának illata, szívének dobbanása kitöltötte a Róka egész valóját, hosszú és gyönyörű utazást tett Yong testében és Yong őbenne. Látták egymás ragyogását, egymás sötét zugait, érezték egymás belső illatát, mert nekik minden illat volt, ami egymásból fakadt. Az idő megállt körülöttük, s ők nem fáradtak el a mozdulatlanságban, mert nem volt ez mozdulatlanság, hanem őrült rohanás egymásban, boldog nevetések, sikolyok, ahogy tépték, szaggatták egymást, de olyan gyengéden, olyan kedvesen, mint a fészekből lassan alászálló madártoll.
Yong szeméből egy gyöngy-csepp hullott a Róka fejére, majd még egy és még egy. Az első a lélek áldása volt, a második a szívé, a harmadik a testé. Akkor a Róka úgy érezte, hogy Yong mindenét odaadta neki és nagyon boldog volt.
S amikor újra dalolni kezdetek a madarak, és a szél végigsimította Yong haját, a Róka felemelte a fejét, kicsit nézték egymást, majd kéz a kézben kimentek a kertbe.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-08-27 11:14:17, vasárnap
|
| |
| |
"Nekünk nem az a dolgunk, hogy szeretve legyünk, hanem, hogy szeretetet adjunk egyformán mindenkinek. Nem az a dolgunk, hogy simogassanak, becézgessenek és azt mondják: "Kedvesem...", hanem, hogy ha ezt halljuk valakitől, aki úgy érzi, hogy szeret, lakatot tegyünk a szívünkre és az ajkunkra, bármennyire fáj is látni a másik szenvedését, bármennyire fáj is, hogy mi is szeretünk, de nem szerethetünk. Küldöttek vagyunk ebben a világban, utunkat régen kiszabták, s attól eltérni nem tudunk..."
Yong
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Idézetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/9 oldal
|
Bejegyzések száma: 80
|
|
|
|
2017. Augusztus
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | |
| 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | |
| 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | |
| 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | |
| 28 | 29 | 30 | 31 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
80 db bejegyzés |
| e év: |
2904 db bejegyzés |
| Összes: |
18436 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 37
- e Hét: 1870
- e Hónap: 10405
- e Év: 57998
|
|
|
Offline
