Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 29 
Grigó Zoltán
  2018-10-19 18:00:05, péntek
 
 







GRIGÓ ZOLTÁN







BENNED ÉLEK

Amikor árnyamat felissza a nap,
Keress meg engem a nagy fák alatt,
A hulló levelek mesélnek neked,
Amikor majd én már nem leszek.

Látni fogsz és hallod a hangomat,
Simogasd meg majd akkor az arcomat,
Mert általad, benned élek tovább,
Én sem élhetnék ha te nem volnál,

De amíg te élsz én is itt leszek,
Mindent itt hagyok, semmit nem viszek,
Tied marad az ölelés, tied a szívem,
Ezt nem veheti el tőled már senki sem,

És a szemedet majd bármikor behunyod,
Mint a mesében én azonnal itt vagyok,
És vigyázok rád amíg van benned élet,
Mert amióta nem vagyok, már benned élek.







BILINCSBE VERT ÁLMOK


Fejem felett az égen,
Örvényt vetnek a csillagok,
Sebeket martak az évek,
Mióta feléd úton vagyok.

Jó lett volna jönni bűntelen,
Nem sötét utcák rejtekén,
Sziklákat görget az idő,
Te ott állsz a tetején.

Szavaim fűben lapulnak,
Feléd csak suttognom szabad,
Pedig viharos szelekben
Ketté törhetnek a szavak.

Törvényt kell érted bontanom,
Mert terád néznem nem lehet,
Ne hulljon bűnként fejedre
Áldás helyett, hogy szeretlek.

Olyan nehéz már hordani,
Titkokba fojtott szavakat,
Életet teremtett bennünk,
Egy bűnben fogant mozdulat.

De sorsunk, már összeforrt,
Bilincsbe verem az álmokat,
Hogyha egyszer bűnhődni kell,
Enyém legyen a kárhozat.







CSAK NEKED


Leszek hűs lombok között a szél,
Amely simogat, és neked mesél,
Szerelmesen búgó kis patak,
Dalolok az ablakod alatt,
Vagy leszek neked én, az erdő,


Szelíden zúgó, halkan rezgő,
Egy nagy csendes léptű óriás,
Aki ezer karral ölel át.

Vagy egyszerűen, én csak leszek,
Mindig, örökké, és csak neked.







EGY DARABIG...


Egy darabig talán bírnám nélküled,
ülnék a nagy, fénylő csillagok alatt,
rőzsét vetnék a hamvadó tűzre,
vagy égetnék barna őszi avart.
Nézném a kertben imbolygó árnyakat,
ahogy táncolnak alvó bokrok felett,
hallgatnám, hogy zörgetik az ágakat
az ásító fák közt suhanó szelek.

Egy darabig talán bírnám nélküled,
ahogy a csiga bírja a fűszálon,
becsuknám a szemem, befognám fülem,
és csak várnám, hogy eljöjjön az álom.
Lehet, kicsit még kiállnék a fényre,
azután a ruháimat levetném,
majd ledőlnék a vackomba télire,
és aludnék, mint a konok, nagy medvék.







ELMENTÉL


Amikor kopott tűzfalakról
a városba csorgott a reggel,
még láttam magányos alakod,
fának dőlve, leszegett fejjel
álltál bérházak árnyékában,
csendet szőtt köréd a félhomály
és feletted a csupasz ágak
fontak a fejedre koronát.

Nyitogatta már markát a tél,
jégcsap könnyezett az ereszen,
lábad körül az olvadt hólé
tócsákat rajzolt a köveken,
te visszanéztél rám belőle,
olyan szomorú volt a szemed,
álltál magányosan előttem,
nem volt, ki megfogja a kezed.

Akartam valamit mondani,
de a hangom elvitte a szél,
te szomorúan kezdtél ballagni
egyedül a pályaudvar felé,
még egy kirakat üvegében
láttam megcsillanni a szemed,
engem néztél fakó tükrében,
ahogy búcsút int feléd kezem.

Nem jöttél a városba többé,
most a lábnyomodban lépkedek
és teli könnyezted hóvirággal
nekem a szendergő réteket.







ENGEDD MEG NEKEM


Néha megálltam, és néztem riadtan,
ahogy szédülten rohan a világ,
közben magamban csendesen sirattam,
amikor kertünkben meghalt egy virág.

A hó elolvadt, majd újra leesett,
az elszáradt fű tavasszal kinőtt,
hányszor akartam már mondani neked,
de szavaim megrabolta az idő.

Madarak jöttek, és ősszel elszálltak.
sápadt napfény szántotta a ködöt,
az évek némán gyűrődtek egymásra,
sokszor hullott már lomb a fejünk fölött.

Hányszor akartam már mondani neked,
egy szívem legmélyén őrzött mondatot,
elmondani, mit is jelentesz nekem,
hogy aki voltam, még most is az vagyok.

Engedd most meg, hogy a füledbe súgjam,
mit jelent a szemed, a szád, a kezed,
hogy elmondhassam újra, meg újra,
milyen rossz lenne, ha nem lennél nekem.

Megállítom a nagy, forgó kereket,
ne szálljanak el hiába az évek,
engedd még nekem, hogy szeresselek,
jobban, mint ahogy szerethet az élet.







AZ ÉLET SÓHAJA


Voltam már láng, és voltam szélvihar,
most magányos kőbe zárt csend vagyok,
az idő koptat, de még élni hagy,
bár árnyéka már csendben rám hajolt.

A múló élet, mint egy porszemet,
felkap magával, és visz tovább,
lelkemben rezgő apró gyöngyszemek
hevernek végtelen út porán.

Medrében görget az életfolyó,
apró kaviccsá mossa szívemet,
egyre kisebb, de örök álmodó,
bár sötétben már néha megremeg.

Ha útja végén a mélybe csobban,
az égen egy újabb csillag kigyúl,
ha utoljára még egyet dobban,
mielőtt a víz felette elsimul.

Az örök csendben talán megértem,
minden elmúlik egyszer, tovaszáll,
de mégsem megyek el üres kézzel,
magammal viszem az élet sóhaját







ÉLSZ BENNEM


Itt élsz bennem már nagyon régen,
amióta utamat futom,
őrizlek téged lent a mélyben,
hogy mikor jöttél már nem tudom.

Csak azt tudom, olyan vagy nekem
mintha örökké lettél volna,
azóta a szálló éveket,
nem méri szívemben az óra.

Tartasz engem, és én tartalak,
átfonjuk egymást


mint kötelek,
viharban meghajló fák alatt
búvó, láthatatlan gyökerek.

Itt vagy az elmémben, véremben,
az elmúlt, és eljövő napban,
úgy élsz bennem és lélegzel,
ahogy a tégla a falban.

Olyan vagy mint fénylő csillagok,
a szemedben ragyog a világ,
szívemre minden nap úgy hajolsz,
mint templom csendjére az imák.







FÉL ÉVSZÁZAD VÁNDORA


Hosszú ideje kerestelek
én, a fél évszázad vándora,
fekete hajam már megőszült,
arcom belepte az út pora.

Kerestelek, tudtam, hogy vársz rám,
téged én is nagyon vártalak,
vártam, hogy megüzend, hogy fázol,
mert régóta nem süt rád a nap.
Jöttem száguldó fellegekkel,
vad szelek kísérték utamat,
remegő szívvel szálltam hozzád,
siettem, hogy betakarjalak.

Simogatták szemem útközben
égből szálló, langyos permetek,
azt súgták, hogy akire vártál,
a lány, neked most újraszületett.
Megérkeztem, végre itt vagyok,
zúgó szelek szárnyán jöttem én,
felkaplak és viszlek magammal,
elviszlek magammal messze én.

S hogyha letörölted arcomról
a nélküled bejárt út porát,
kérlek, fogadd be a szívedbe
a fél évszázad fáradt vándorát.







HALLGATUNK


Mellénk csorog puhán az este,
Ablakunkat zörgeti a szél,
Ernyed már karomban a tested,
Lassabban száguld bennünk a vér.

Sóhajok ringanak ajkadon,
Átsuhannak halkan a szobán,
A testünkre némán ráhajol,
És csendet szitál a félhomály.

Simul a vállad, vállam mellett,
A szemem, szemedet őrzi már,
Ránk fonódik a nyári este,
És hallgatunk mint az őszi fák.







HARMADSZOR SZÓLÍTALAK...


Behunyt szempilláim alatt
száguldó időm
megpihen,
feléd nyújtott tenyeremben
elalszik lassan
a szívem,
csendesedik bennem a vér,
keskenyedik már
a világ,
szólítalak, mielőtt
északra szállnak
a vadlibák.

Jó lenne még kicsit játszani,
játszani veled
életet,
átfesteni együtt újra
a megkopott, régi
képeket.
Még őrzöm neked a titkaim
tovatűnő évek
alatt,
szívem legmélyén meglapult
szavaim
téged szólítanak!

Szárazon zörgő füvek között
bontja szirmait
egy virág,
a lemenő nap fényéhez
még utoljára
felkiált.
Csendben vonulnak az évek,
meggyűrődött álmok
alatt
állok fedetlen
fővel,
és harmadszor szólítalak!







HIÁNYOD FELSIKOLT


Itt hallgatsz bennem, már nagyon régen,
a számat összeszorítom és itt a mélyben
ölellek én téged és lelkemben felzokog
az érzés, felkiált, felsikolt, hogy Hiányzol!

Hiányzik az ölelésed, minden kis szavad,
a nevetésed, ahogy szemedbe hull hajad,
a mozdulat, ahogy poharad szádhoz emeled,
és kezeden megfeszülnek az apró kis erek,
amikor az asztal felett hozzám áthajolsz,
mosolyogsz rám közben és én érzem illatod,
ahogy melled megrezzen, ha a kezemhez ér
és ereinkben száguldani kezd el a vér,
hiányzik minden érzés, minden szép pillanat,
de itt él bennem mélyen és sokszor megragad,
látlak magam előtt, látom szemeid fényét,
hallom távolból szólni hangod lágy zenéjét.

De az esti csendben, már csak magam vagyok,
néhány régi fénykép, meg egy kihúzott fiók,
kicsit nézem őket, a szememet behunyom,
a hirtelen sötétben, hiányod felsikolt.







HIÁNYZOL


Nem te vagy ott kint, nem is én vagyok,
A szél zörgette meg az ablakot,
Idebent, most a gondolat,
Magányból épít tornyokat.

Azután kinéz az ablakon,
És vár téged, vár nagyon.

Itt állok magamban egyedül,
Eső áztatja kint a fákat,
Hiányod bekopog szívemen,
Néma csend üli meg a tájat.
Az esőcseppek csak peregnek,
Lefolynak lassan az ablakon,
Csak állok magamba merülve,
És a hiányod, fáj nagyon.
Az eső esik, egyre jobban,
Ázik a bokor, ázik a virág,
Csak nézem, és arra gondolok,
Milyen üres nélküled a világ.







HORDOZLAK MAGAMBAN


Ahogy az örök hó
A nagy hegyek ormain,
Amit hiába tűz a nap
Mégsem olvad el,
Úgy élsz a szívemben
És ismered kódjait,
A titkot amit senki más
Csak te fejthetsz meg,
Mert örök vagy bennem,
Már életem része vagy,
Erős ez a kötél,
Ami minket összefont,
A tenyeremben
Ez a keskeny vékony vonal,
Már rég elmondta nekem,
Hogy hozzám jönni fogsz,
Én itt vagyok
És a szeretet koldusaként
Letérdepelek előtted
Mert úgy szeretlek,
Gyere, feszülj rá most a szívemre
Krisztusként
És hordozlak magamban
Mint ő a keresztet.







ITT VOLTÁL...


Amikor az alkony válladra ráhajol,
ahogy a víz fölé görnyedő nagy füzek,
csendesebbek lesznek a szavak ajkadon,
nem lobognak, mint esti szélben a tüzek.

Még álmodsz magadnak szépet és színeset,
behunyt szemed alatt ott az egész világ,
száguldó időd, ha megpihen szíveden,
akkor az ég felé száll utolsó imád.

Néhány kopott betű öreg papírokon,
egy darabig talán őrzi emlékedet,
de mi marad utánad, hogyha sírodon
megreped a kő, és elporlad a kereszt?

Amikor elmentek mind, akik ismertek,
akik megértették szavadat, ha szóltál,
hogyha nem lesznek többé, akik szerettek,
ki emlékezik rá, hogy - Te is itt voltál?







JÓ ÉJSZAKÁT!


A fák között keringőt jár a szél,
Az éjszaka már szelíden zokog,
Majd csendesen behunyja a szemét,
Simogatják őt az álomfolyók.

Néma szobámban halkan csörgedez,
A távolból még hallom hangjait,
Szemeim előtt álmot görget el,


Halk muzsikát, mely lágyan andalít.

Selymes szárnyakon jön hozzám a hold,
Végig simítja fáradt szememet,
Ágyamra terít bársony takarót,
Szitál rám színezüst permetet.

Ablakom alatt tücsök zenekar,
Játszik apró hegedűk húrjain,
A park fái közt zenéjük elsuhan,
És rezegve száll az álom útjain







KERESTELEK


Kerestelek lent a parton,
vízre hajló nagy fűz alatt,
ahol a lágyan ringó nádas,
csendesen öleli a tavat.

Emlékeket görget a víz,
néhány cseppje arcomra hull,
és minden ami tovatűnt,
szemeim előtt elvonul.
Harmatos fűben siklanak
mezítláb járó nyaraim,
idő örvényében úsznak,
kő alatt búvó halaim.
Földre hajló bokrok csendje,
őrzi az elszállt éveket,
itt őrzi nagy kövek alatt,
a gyermeki szívemet.

Nézem a tó kéklő vizét,
tükrében megcsillan a nap,
felhőt ringat szemem előtt,
és rég nem látott arcokat,
elvonul előttem minden,
amire évek szárnya hullt.
az összes kedves régi emlék,
velem van most és a múlt.

Ölelnek engem szorosan
pont úgy, ahogy egykoron,
vízre hajló nagy fűz alatt
kerestelek. Gyerekkorom.







KI ŐRZI A SZÍVÉBEN?


Jég csipkézi előttem az utat,
arcomra dermedtek a reggelek,
gondolataim bennem lapulnak,
mint a fák közt didergő verebek.

Csikorognak a földön lépteim,
dühös kígyóként sziszeg rám a fagy,
úgy kavarognak az érzéseim,
mint hópelyhek zúzmarás fák alatt.

Hátamat ostorzó jeges szeleket
hordozok magamon régóta már,
a szívemre fagyott régi teleket,
nehezen viszi már magán a láb.

De azt ki mondja el most nekem,
hogy ki őrzi szívében a nyarat? -
tágra nyitott szemmel keresem,
lassan sötétedő égbolt alatt.

Olyan jó lenne még kicsit szeretni,
mielőtt kifogy az út a láb alól,
gyümölcsillatú nyarakat ölelni,
virágot szedni rügyező fák alól.







KÖNNYEK


Harmatos nyár estén,
Szemedben könny rezeg,
Csak nézlek téged, ahogy
Az arcodon lepereg.

Oly szomorúan gördül,
És hullik le csendesen,
Néz tétován egy kicsit,
Majd megül a kezemen.



A tenyerem kinyitom,
Csak hullik bele a könny,
A markomban itt ragyog
Szíved, mint egy marék gyöngy.

Láncot fűzök belőle,
A nyakamba teszem,
Amíg élek, örökké,
Hordozom szívemen.







LEVÉL ANYÁMNAK...


Nagy idő ám ötven esztendő, Anyám,
az már majdnem egy egész emberöltő!
Elhordta földemet, távolban Hazám,
s belőlem sem lett, csak egy szegény költő.
- Ki hiába tanult hosszú éveket,
zötyögtette őt hajnalban a szekér,
most házakat épít, ás, vagy éket ver,
messzi idegenben, mert kell a kenyér.
Néha még álmodik boldog nyarakat,
mosolyog olykor, s nem gondol halálra,
amikor felébred, csendes szavakat
vés fel korának vénülő falára.
Őszülő vándor hosszú út porában,
egyszer még elindul hozzátok újra,
s mint annak idején, gyermekkorában,
emlőtökre hajol, mint éltető kútra.







LEVÉL A KEDVESNEK


Nélküled már némák a reggelek,
varjú kiált a csupasz fák között,
itt nálunk már a hó is leesett,
szürke füst száll a kémények fölött,
magányosan hallgat kint a határ,
üres tarlón birkóznak a szelek,
kertek alján osonva róka jár,
én meg itt ülök, hogy írjak neked.
Lassan telnek nélküled a napok,
nem te ébresztesz hanem az ösztön,
üres a ház is, csak magam vagyok,
mint fagyott levél a puszta földön,
este amikor a tűznél ülök,
a szobámban suttognak a lángok,
mint megannyi parányi kis tücsök,
úgy játszanak nekem szerenádot,
amíg nézem, hogy izzik a parázs,
hozzám sóhajt téged az esti csend,
a sötétben mint lángoló varázs,
felmelegíted magányos szívem.
Megírom neked ezt a levelet
és várlak, hátha már eljössz holnap,
addig hallgatom ahogy a kertben,
a kutyáink ugatják a holdat.







MÁR ÉRZEM...


Már érzem bőröd bársonyát,
ma este nem gyújtok mécsest,
szememben még lobog a láng,
szemedben égnek a fények,
magamba szívom illatod,
érzem ízedet nyelvemen,
hajam borzolja sóhajod,
vállamon kicsit megpihen,
tenyerembe feszül tested,
ívben meghajlik mint a nád,
húrokat penget a kezem,
érzékeinknek dallamát,
lángot lehelünk egymásra,
vadul száguldó szeleket,
korbácsolunk vitorlákat,
fonódunk mint a kötelek,
száguld ereinkben a vér,
szerelmet markol tenyerünk,
amikor szívünk összeér,
végtelen időt ölelünk.







MÉG KAPASZKODOM




Kapaszkodj belém, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
ahol a szív, mint a csont, reped,
és hullanak szép ezüst fejek,
ahogy véres csatákban, sorban,
hevernek a földön a porban,
mert beteg időt élünk ahol,
csalogány helyett varjú dalol,
itt az élet is másként válogat,
magának szüli a királyokat,
én az idő ráncos homlokán,
csak szállok apáim nyomdokán,
a fejemre már nem kell babér,
csendesen kering bennem a vér.
Egyszer tudom, a virág lehull,


szirmaival a szél messze fut,
de amíg terítőd hófehér,
nekem elég egy szelet kenyér,
ha szíved tiszta hegyi patak,
megbújok benne mint a halak.
Még kapaszkodom, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
mielőtt magához húz az álom,
átgázolok veled én a halálon.







MI LENNE MÁS...


Az égről reggel minden csillag megszökött,
most itt rejtőznek a harmatos fű között,
ha eljössz hozzám, gyere majd a réten át,
most száz tücsöktől szól neked a szerenád.

Tó fodrában, ha megcsillan a napvilág,
a hajadban ne rózsa legyen, vadvirág,
s hol öreg fűzfa áll magában, egyedül,
a szél aranyló nádszálakon hegedül.

A vízre hajló lombok alatt ott vagyok,
és elringatlak, ahogy tó a csónakot,
s ha szemedbe majd belesimul két szemem,
ez mi lenne más, hogyha nem a szerelem?







MINDENEK FELETT


Hiába üres előttem a papír,
és mozdulatlan a toll az asztalon,
rólad mesél a csend, hogyha nem vagy itt,
téged keres most is minden sóhajom.

Hűs szelek elöl, ha menekül a nyár,
ha hullanak a fákról a levelek,
te megmaradsz nekem ugyanaz a lány,
akit kezdetektől fogva szeretek.
Most mindenemet, amit tőlem kaptál,
a lelked legmélyén el kell rejtened,
ott őrzöm én is, amit nekem adtál,
hogy megmaradhassunk mindenek felett.

Ne bánd, hogyha nem fürdetlek szavakban,
versben vagy dalban, már többé nem leszel,
halandó maradsz, mégis halhatatlan,
mert itt fogsz élni örökké szívemen.







MINDEN PERCEMEN...


Hozzám bújtál, úgy mentünk csendesen,
szemedben fénylett ezer kis titok,
szellő muzsikált, és a réteken
épp akkor nyíltak ki a nárciszok.

Megfogtam a kezed, és vittelek
boldogan, mint egy szerelmes diák,
elültettelek téged szívemen,
most te vagy nekem a legszebb virág.

Nyílsz bennem, s én érzem az illatod,
akkor is, hogyha nem vagy itt velem,
mint sötétlő égen a csillagok,
átragyog lényed minden percemen.







MONDD...


Mondd, simogatnál engem, mint a szél,
Fázós reggelen, néma alkonyon,
Öleléseddel melegítenél,
Ha a bánat szívemen átoson?

Állnál mellettem, esőben, viharban,
Ha nem kérném, adnád a véredet,
Takarnál, ha magam kitakartam,
Újra játszanád velem az életet?

Hogyha teherként csüngnék válladon,
Kelnél át szakadékon, mély vízen,
Akkor is elvinnél a hátadon,
Hogyha engem a láb már nem visz el?

Ha az idő nem ad több kegyelmet,
Akkor is tudnál még látni szépnek,
Egyszer majd betegen és öregen,
Ha szememből a fények kiégnek?

Elengednél hogyha vinne a szél,
Amikor életem lábad elé dől,
Fognád a kezem, ha még nem mennék,
Elrejtenél engem a halál elől?







MOST KELL...


Most kell, hogy téged öleljelek,
Ameddig az alkony messze még,
Mielőtt a nap végleg lemegy,
És a föld az éggel összeér.

Addig kell, hogy szeresselek,
Amíg nem üzennek a csillagok,
Hogy nekem adják a végtelent,
Hogyha velük együtt szárnyalok.

Kaphatnék én örök életet,
Feledve a földi gondokat,
Élhetnék velük az égben fent,
Már örökké mindig boldogan.

Ezüstfényű csillagszememben,
Ott ragyogna a lenti világ,
De kemény kővé vált szívemben,
Nem nyílhatnál, mint a virág.

Nem lehetnél te többé nekem,
Kezem nem érne már érted el.
Hogyha a szerelem szívemben.
Csillagok fényében égne el.

Mit érne akkor az öröklét?
Ha nem foghatnám többé kezed,
Csak keresne téged örökké,
Lázasan égő csillagszemem







NAGYAPÁM


Rád gondoltam ezen a suhanó reggelen,
odaültem melléd a tornácra - Nagyapám,
még a régi elnyűtt kalap volt a fejeden
és pipád füstje is ott kúszott a ház falán.
Hallgattalak újra ahogy csendesen mesélsz,
szemed tükrében ringott az ébredő puszta,
szádból igaz volt a szó, egyszerű a beszéd,
mint a legtisztábban zengő pásztorfurulya.
Harminc tél csikorgott a kertedben azóta,
amióta bandukolsz az égi utadon,
házad előtt száradni kezdett a diófa,
a láncot is elmarta a rozsda kutadon.
Emlékek suttognak most ezen a reggelen,
aranyló napfényben fürdik elhagyott tanyád,
gondolatban megsimogattam szép ősz fejed,
úgy ahogy harminc évvel ezelőtt - Nagyapám.







NÉLKÜLED
Levél a távolból


Hidegek lettek a hajnalok,
nem látom szemedben fényüket,
csendesebbek bennem a dalok,
fáznak a lelkemben, nélküled.

De még mindig téged keresnek,
s ha egyszer többé nem találnak,
nem mondhatják el, hogy szeretnek,
csak a rohanó éjszakáknak.

Egyedül hordanám az éveket,
amíg száguldó időm megpihen,
addig őrizné emlékedet
az őszülő, csavargó szívem.

Megállnék még minden folyónál,
vallatnám némán a mélyüket,
s nem lenne bennem fájóbb a szónál,
mint kimondani azt, hogy - nélküled.







ŐRIZLEK...


Úgy őrizlek én téged,
mint a hajdan volt meséket
őrzi még bennem az örök gyermek.

Téli estéken,
ha pihen a világ,
s fázva bújnak meg a madarak,
takaródul neked adom
minden legszebb szavamat.

Simogatnak téged,
amíg nem jön szemedre álom,
csak a szél dúdol majd halkan
odakint a fákon.







ŐSZÜLŐ SZERELEM


Szerelmem örök - szívedet őrzi már,
kezeim féltőn fogják a kezedet,
de búcsúznak a nyártól az őszi fák,
hordja a szél a sárguló levelet.

Az eresz alján a fecske útra kész,
reggelre elmegy talán a gólya is,
tudom, hogy egyszer minden a múltba vész,
csak te maradj meg nekem - még holnap is.

Hogy addig nézhessem én a szemedet,
ameddig nem lesz hófehér a hajunk,
megőszül a szívünkön a szerelem,
s az ég felé száll utolsó sóhajunk.







A PÁRJUKAT VESZTETT EMBEREK DALA
Barátomnak, szeretettel...


Valameddig még elleszek nélküled,
megbújok majd, mint erdőben az avar,
de a szívemben ez a vad rémület
csak akkor múlik, ha a föld betakar.

Ez a fájdalom bennem már örök,
nem tágít tőlem, mióta elmentél,
hideg és nyirkos, mint az őszi ködök,
s olyan kegyetlen, akár a jeges tél.

A hiányod vadul zúg, tombol bennem,
ajkam már nem szól, az arcom halovány,
de mielőtt nekem is el kell mennem,
dalolok még egyszer, mint a csalogány.

- Aki énekel, közben zokog némán,
társát keresve fenn a magas fákon,
még él, de szíve már ott fekszik bénán
a párja mellett egy kiszáradt ágon.







PÁSZTOROK


Ráfeszül a csend az égre,
s én hallom, ahogy száz torok
templom mélyén, gyertyafényben
énekli otthon - pásztorok...

Úgy indulnék hazafelé,
de messze vagy, a hegyen túl,
csak állok, s nézek magam elé,
a hó meg csak hull, egyre hull.







RINGATLAK


Mindegy milyen utakon,
bárhol légy felkutatom,
zúgó széllel érkezem,
fénylő esőcseppeken,
akár gyalog, tutajon,
erdőn át vagy patakon,
jövök hintón, szekeren,
rozsdás tölgyfalevelen.

Ott lesz minden hátamon,
amim csak van rád adom,
hozok fákat, hegyeket,
szelíd folyót, réteket,
ezer fénylő csillagot,
mindazt ami én vagyok
és úgy viszlek téged el,
ahogy szél a levelet.

Egyszer majdcsak felkaplak,
lágy szellőként ringatlak.







SÓHAJ


Nézem a búcsúzó alkonyi fényeket,
a kora esti szélben görbülő fákat,
fejem felett száll a hatalmas végtelen,
rám hajol némán a múlandóság árnya.
Minden lábnyomom ismeri a múltamat,
jövőmet tudják az égen a csillagok,
addig járom sorsom rendelte utamat,
ameddig porszemnyi létemben itt vagyok.
Kézen fogott az idő, együtt ballagunk,
mélyülnek az árkok a lábaink alatt,
néha megállunk és egy kicsit hallgatunk,
mint aki valamit még mondani akar.
Elmondani, hogy milyen szépek a mezők
vihar után , amikor felragyog a nap,
a rigó daláról ha ébred az erdő,
hogy milyen gyönyörű a zöldellő tavasz
és a folyó, ha felette ködpára száll,
miközben medrében szelíden lépeget,
amikor gyümölcs illattal ölel a nyár
és szívünkig nyújtóznak le a nagy hegyek.
Hiszem, hogy az élet körforgása örök
ha elmegyek magammal viszem sóhaját,
erdő leszek, vagy folyó ha visszajövök,
hogy meghallgassam újra a rigó dalát.







SZÁRNYAK


A múló éveknek szárnya nő,
Suhannak néma égbolt alatt,
Szorosan ölelik az időt,
A bennem csendesedő szavak.

Árkok mélyülnek tenyeremben,
Benne simul az egész világ,
De utak mentén már por terem,
Meg magányos, haldokló virág.

Nézem az alkonyi fényeket,
Már csak behunyt szemmel álmodok,
Hegyek csúcsáról az életem,
A völgybe, csendesen lecsorog,

Néma görcsbe rándul a táj,
Zokog nehéz ólomkönnyeket,
Nem állva halnak meg a fák,
Lábam elé dőlnek hirtelen.

Nyújtanám feléjük a kezem,
De lassan már elhagy az erő,
Örökké álmodó szívemen,
Az angyalok szárnya nő.







SZENTJEIM


Aludni készül már lassan az utca,
házfalakra csendet sző a félhomály,
a kémények is fázva összebújnak,
alkonyi nap tesz fejükre koronát.

Ahogy a madarak öreg fák odvában,
úgy reszketnek szívemben az emlékek,
sápadt gyertyaláng lobban fel szobámban,
rég látott arcokon táncolnak a fények.

Az asztalon a terítő hófehér,
ahogy minden szent, és tiszta ünnepen,
rajta egy pohár víz, só, meg a kenyér,
mint mindig amikor várlak titeket.

Itt vannak mellettem üres székeim,
nézem őket tehetetlenül, bénán,
úgy szaporodtak meg ahogy éveim,
vallatom őket, de csak néznek némán.

Az őszi ködtől már minden tejfehér,
elmúlás ellen lázadnak sejtjeim,
nemcsak egy napig, November elsején,
amíg csak élek, lesztek ti Szentjeim!







A SZERETET ILLATA


Most hogy közelít felénk újra karácsony
eszembe jutott az a kis tépett fenyő
amit a piac egy eldugott sarkából
boldog mosollyal húztál nekem elő
alig engedted hogy én vigyem hazáig
pedig hideg volt már a hó is leesett
jöttél mellettem begombolkoztál állig
és olyan gyönyörűen fénylett a szemed
csak kapaszkodtál szorosan a karomba
szép voltál mint a kivilágított város
megálltál néha és néztél rám ragyogva
ahogy a fényfüzérek az útszéli fákon
két karácsonyt váró izgatott nagy gyerek
örömmel siettünk kis fenyőnkkel haza
Szenteste volt a hó nagy pelyhekben esett
és szállt a városban a szeretet illata.







A SZIKLA PEREMÉN


Ülök egyedül egy szikla peremén,
s a távoli otthonomról álmodok,
lenéznek rám a felhők tetejéről
a szabadon szálló, égi vándorok.

Az égbolt tőlem annyira messze van,
múlik az élet, s még mindig itt vagyok,
olyan elérhetetlenek számomra
a körúti fák, a pesti csillagok.

A szemem behunyom, az idő megáll,
mintha évek óta lennék ugyanott,
felállnék én, s mennék valamerre,
de elég egy mozdulat, és zuhanok.

A víz felém nagy hullámokat görget,
szétporlasztják őket lenn a zátonyok,
s akkor felemelnek engem magukhoz
a szabadon szálló, égi vándorok.










SZÍVEMBEN ÁLL AZ IDŐ


Szelídül a nap az égen,
kertemben nyúlnak az árnyak,
halvány füvekre hajlanak,
földre csüngő lombos ágak.

Még táplálja az anyaföld,
keblén nevelt virágait,
bár hordani kezdte a szél,
lassan lepergő szirmait,

Konokul ballag az idő,
szikkadt földbe ró árkokat,
pókhálót sző a hajamra,
arcomra rajzol ráncokat.

Nézem a kis kerti padot,
mint kezemen az erezet,
a lekopott festék alatt,
látni a fán az ereket.

Mégis jó rajta pihenni,
nézni, ahogy lemegy a nap,
hallgatni az esti csendet,
az éneklő madarakat.

Mert hiába múlnak az évek,
szívemben megállt az idő,
szemem fényétől tavasszal,
a kertben a fű, újra kinő.







UTOLSÓ ÖLELÉS




Látod Kedves? Kertek alatt
Szendergő bokrok tövére
Hogy hajlik rá csendben a nap,
Hogy fon koronát föléje?
Narancsvörös fénynyalábbal
Még öleli, körbefonja,
Egy utolsó lángolással
Sugarait belé oltja.

Én téged hogy öleljelek,
Ha tán utolsó akarat
A feléd kitárt kezekben,
Hogy téged átkaroljanak.
Még mielőtt lemegy a nap,
Én téged hogy öleljelek,
Mint a réteket lágy patak,
Vagy fákat a langyos szelek?

Szívemben szunnyadó parázs,
Hordom magamba temetve,
És még nem tört meg a varázs,
Még égnek fények szememben,

Akkor miért így öleljelek?

Leszek én tomboló vihar,
Leszek száguldó fergeteg,
Feléd rohanó vad szilaj
Gátakat szaggató vizek,
Engedd, hogy elragadjalak,
Ahogy a rablók a kincset,
Hogy téged átkaroljalak,
Hogy tépjelek, szaggassalak,
Mint a sas az áldozatát,
Mert már csak téged akarlak

És nem fog rajtunk a halál.

Látod Kedves, fent az égen
A két magányos csillagot?
Mielőtt végleg elégnek,
Fényük még egyszer felragyog.







UTOLSÓ TÁNC...


Engedd, hogy örökre magamba zárjalak,
de le kell, hogy dobjad az összes fátyladat,
hetedik alatt, ha ott van a szerelem,
utolsó fátyladat rólad le én veszem.

Véremmel gyújtom meg véredben a lángot,
hogy eljárjuk együtt még ezt az egy táncot,
végig az úton, a legcsendesebb házig
lobogjon a hajunk - egész a halálig.







ÚGY GYERE


Úgy gyere, mint aki mindig itt volt velem,
valahogy úgy mintha nem is jöttél volna,
olyan egyszerűen mint amikor reggel
csak kiszaladsz zsemléért a sarki boltba.
Ülj le mellém a lépcsőre a ház elé,
jól fog esni a kávé majd a kezedből,
fordítsuk ki együtt a múlt minden zsebét,
és játsszuk azt, hogy voltunk a kezdetektől.
Hallgassuk együtt utoljára a csendet,
behunyt szemmel mozdulatlanul mint a kő,
felejtsük el az eltelt hosszú éveket,
az egymás nélkül töltött tengernyi időt.
Úgy aludtunk némán már egy jó ideje,
mint a föld mélyébe temetett világok,
de nézd! - a nagy csendes hó alól - kikeltek
és tavaszról álmodnak már a virágok.







ÚGY JÖVÖK


Mint akit valami már űz nagyon,
úgy jövök hozzád - mert fáj a távol,
fájnak a lépteim a szűz havon,
az őszi napfény, a nyári zápor,
a nélküled reggelek, az esték,
mikor szemedben néztem csillagot,
hogy mondhatnék félbehagyott mesét
tovább? - Ha te ott vagy, s én itt vagyok.
Elindulok hát, most utoljára,
hogy addig foghassam a kezedet,
míg az idő ráncos homlokára
ráőszül szívünkből a szerelem...







ÜZENNEK A HEGYEK


Ülök egy kidőlt fatörzsön,
Nem hallom a város zaját,
Kicsit szoknom kell a csendet,
Hogy halljam az erdők szavát.

Szívemhez nyújtóznak a hegyek,
Minden szépség és tisztaság
Hever most lábaim előtt,
És mint a lián, úgy fon át.
Itt vagyok, hol kócos felhők
Karcolják hegyek üstökét,
Égbenyúló csúcsok felett
Langyos esőket sír az ég.
Csak nézem, ahogy simogat
Csillogó sziklaköveket,
Lágyan zúgó patakot szül,
Lassan ballagó vizeket.
Lenézek a hegy lábához,
Ezüstlevelű fák alatt,
Tarka pillangók ébresztenek
Szívemben alvó álmokat.

Erdőillatot hord a szél,
Felém száll a város felett,
Régóta tudom, egy napon
Üzennek értem a hegyek.







VALAHOGY ÚGY


Úgy gyere, mint aki mindig itt volt velem,
valahogy úgy mintha nem is jöttél volna,
olyan egyszerűen mint amikor reggel
csak kiszaladsz zsemléért a sarki boltba.

Ülj le mellém a lépcsőre a ház elé,
... jól fog esni a kávé majd a kezedből,
fordítsuk ki együtt a múlt minden zsebét,
és játsszuk azt, hogy voltunk a kezdetektől.

Hallgassuk együtt utoljára a csendet,
behunyt szemmel mozdulatlanul mint a kő,
felejtsük el az eltelt hosszú éveket,
az egymás nélkül töltött tengernyi időt.

Úgy aludtunk némán már egy jó ideje,
mint a föld mélyébe temetett világok,
de nézd! - a nagy csendes hó alól - kikeltek
és tavaszról álmodnak már a virágok.







VÁRLAK


Az ajtóban foglak várni,
Úgy gyere hozzám, ahogy vagy,
Hozd el a szívedet, a lelkedet,
Hagyj ott mindent, ami nem te vagy.
Ha itt leszel, sírok neked,
Némán hulló tiszta könnyeket,
Lemosom rólad a bánatot,
A magány szántotta éveket.
Helyette arcodra simítom,
A fűszálon rezgő harmatot,
Hajnalt lehelek homlokodra,
Lecsókolom rólad a tegnapot.
Fonok hajadba napsugarat,
Szemeidre fénylő csillagot,
És lágy hangú melódiákat,
Hozok neked az ajkamon.
Elringatlak téged szelíden,
Ahogy tó vize a csónakot,
Itt alszol majd a szívemen,
Hisz a párnád is én vagyok.







VÉGTELEN


Feküdtem magamban este a réten,
körülöttem már álmodtak a füvek,
mint szentjánosbogarak fent az égen,
kigyúltak parányi lángoló tüzek,
elkezdett felém ballagni az erdő,
a fülembe titkokat súgott az éj,
a szelíden kanyargó folyó felől,
esőillatot hordott hátán a szél,
megállt az idő, már nem rohant tovább,
egy pillanatra behunytam a szemem,
a csillagok meg csak nézték tétován,
ahogy magához emel a végtelen.










  
 
0 komment , kategória:  Grigó Zoltán  
Sárhelyi Erika: Pajzán limerikek
  2018-10-16 21:16:44, kedd
 
 




Netelka - Sárhelyi Erika: PAJZÁN LIMERIKEK I.


Paulus és soman után szabadon:


Álomszuszék lány volt a Jusztin,
a minap elaludt a Gusztin.
Így lelt aznap rájuk,
- földön a ruhájuk -
a Guszti neje, Augusztin.

*

Drágám - szólt urához Debóra -,
ne ülj, mint kit húztak karóba!
Légy férfi, ahogy rég,
már derékig elég,
Csak tedd a dolgod! A manóba!

*

Ügyes pék volt a sudár Lipót,
mikor leány vett tőle cipót,
méretet vett rögtön
a két kicsi gömbön,
hisz ő nem használhat indigót!








PAJZÁN LIMERIKEK II.


Férfi-limerikek


Mikor elment a Rozália
- irtó formás volt a vádlija -,
a szívem megszakadt.
Azóta nem akadt
számomra szexisebb mánia.

*

Érzéki nő a kicsi Alma.
Nem hajában van a hatalma,
mint a hős Sámsonnak!
Más oka van annak:
vonzereje két keble halma.


Női limerikek


A szomszéd fiú, a szép Valér,
az ágyban igazán gavallér.
Előzékenyen
felsegít engem -
is, még mielőtt a csúcsra ér.

*

Mondja, édes, kedves Ernő,
ez az ,,izé" ma még megnő?
Időm igen fogytán',
rajtunk a délután.
Ennyit otthon is tud a Jenő!







PAJZÁN LIMERIKEK III.


Strandra ment a szemérmes Balázs,
s nevette a nudista bagázs
mókás ,,ruházatát":
ugyanis zokniját
farkára húzta: minő blamázs!

*

Nagy étvágyú nő volt Tamara,
annál nagyobb tán csak a fara!
S ha olykor a férfi,
nem vágyta kefélni,
így szólt: eridj, Bálám szamara!

*

A férfit hogy vezette Helén?
Nem orránál! Dehogy! A nyelén!
Bőszen megragadta,
s lám, az istenadta
már benn is volt rendre a helyén!







PAJZÁN LIMERIKEK IV.


Ritka csúf volt a szegény Tánya,
csúfabb, mint a szén, meg a bánya.
A szájtáti Jóska
este csábította...
a másnap reggelt ma is bánja.

*

Rémület ült az ifjú arán,
eltűnt férje a nászéjszakán!
Minő balszerencse,
keze minden kincse.
Könnyek között könnyített magán.

*

Az egyszeri lány úgy járt megint,
új szeretőre kérdőn tekint:
- azt hittem, betetted...
Raknám én helyetted,
de biz' nem látom, se bent, se kint.










  
 
0 komment , kategória:  Sárhelyi Erika   
Vitó Zoltán
  2018-10-15 21:00:50, hétfő
 
 


. . . .




VITÓ ZOLTÁN

Vitó Zoltán (Újpest, 1940 április 10 - 2011.) mozgáskorlátozott költő.


Az inaszakadt fohásza

Link


Szonettjei

Link


Negyedszázad szonett

Link







ANYÁM SZONETTJE

Arcán a kemény, kúnos szögletesség
alázkodásra nem nevelt soha;
ma is csak a munka a temploma;
derekát sosem ringatta, hogy tessék.

Elfogja néha ős-tüzű hevesség;
hetven fölött is fürgén fut tova, -
s mert tudja, hogy az élet mostoha,
csak övéitől várja, hogy szeressék.



Hetvenen túl bomlott ki képessége
hogy fölismeri: "Ez Mozart zenéje!"
És int, hogy én is az "Igazt" kövessem;

de azért a legbüszkébb mégis arra,
ha - vigaszul sok nyomorgató harcra -
egy-egy újságból ráköszön a versem..







AZ AJÁNDÉK


Ismeretségünk zsengélő korára,
harmatcsepp-csillogású hajnalára
száll most a röppenő emlékezet.
Egymás lényének titkait keresve
s ott sóhajos álomcsodákra lelve,
látom, amint egy tárgyat tart kezed
és kérdő döbbenetemet kiváltja
egy üresre-beszélt telefonkártya -
s félve mondod: - "Ezt elhoztam neked!"
Meglepett-kíváncsian kutatom:
ez csupán egy pajkos tréfa vajon(?),
vagy a kép, mely a kártyát díszíti,
ajándék-rangra az emelheti(?);
avagy - merül fel a bántó gyanú
bennem - talán ily sekélyes agyú,
primitív lelkű és szimpla alaknak
képzelsz, ki ha ilyesmit félre rakhat,
örül minden technikai kacatnak(?)...
S látva botor értetlenségemet,
végül megszánva reám emeled
barnáló-meleg tekintetedet,
s mint homályból a szikrázó Napot,
amit hangod reám ragyogtatott
s minden sötét gyanút eloszlatott, -
hallom a fénylő magyarázatot:
"E kártyával csak Téged hívtalak(!);
általa csak Téged hallgattalak,
kizárólag csak Veled beszélgettem(!);
ha mással kellett szólnom, - cserélgettem
egy akárkinek szóló, más kártyával!"
S ahogy szavad e szent titokra rávall,
én ámuló csodálatba esem,
mily bensőségesen meghitt, milyen
találékony benned a szerelem!
Mily megejtőn s modernül lírai,
mit csak lelked tudott kiötleni!
S amint e kártyát hökkenten lesem,
már ereklyeként érinti kezem,
hisz' szemnek, fülnek tapasztalhatatlan,
csak lelkünknek olvasható alakban
rajta van számtalan delej-szavunk
s a szavakban ott vagyunk mi magunk:
szívünknek álma, vágyunk suttogása,
becézésünk, lelkünknek zokogása,
kétségünk vétke, reményünk derűje,
delejjel ég ott mindegyik betűje...
S most kezemben az egykori "ajándék",
lásd, valóság lett minden égi szándék!
Lényednek titkát nem csak keresem,
de boldog-magaménak ismerem;
együtt fejtjük a "hieroglifát",
és e Csodán más nem hatolhat át, -
hát őrizzük, óvjuk meg, Édesem,
hogy múlhatatlanul miénk legyen
meglelt Kincsünk, Titkunk, - a Szerelem







AZ IS IMÁDSÁG


Az is imádság, hogyha verset írok:
elrendelés, titokzatos kiváltság:
áldott, kegyelmi állapottal bírok,
amelyben messze kerül minden álság.

Ha verset írok, nékem az imádság,
melyben megédesülhetnek a kínok,
és ismeretlen mind a lelki válság,
csak a Szépért és az Igazért sírok.

Mint az ima, benső békém hozója,
hasonlatos a versnek alkotója:
Kezet érinthetek a Teremtővel,

s a tőle kapott teremtő erővel
a verset, amit papírra vetettem,
nem-létezőből létezővé tettem.







ÁLOMRÓL ÉS VALÓSÁGRÓL
(Előhang egy tervezett lírai hangjátékhoz)


"Mi az álom?" - ha kérdenéd:
"Mit rejt olykor a játszi kép?
az egyszer lágyan ringató,
máskor ijesztő vízió
honnan s miképpen jő elő?" -
lélekbúvár s a bölcselő
elmondaná: "Ez nem nehéz!:
Az álom az, ha emberész
a tudattól függetlenül
egy látomásba elmerül,
olykor meg új eszmét talál
s szokatlanul, csapongva száll:
Alvás közben gondolkodás, -
mi más lenne az álmodás?!:
A képzelet, ha szárnyra kel
és vágyainkat mondja el;
vagy megrémítő félelem:
a bűntudat, ha megjelen
a lélek mélyén, az riaszt..."

Mondhatjuk ezt s mondhatjuk azt;
ez is igaz, az is való,
de mást mond róla rím s a szó,
ha az a költőt illeti
(s a kedvét dalra ihleti):
"Mi az álom?" - ha kérdezed,
a költő így felel neked:

"Az álom nékem lét-elem:
ismertetőm, természetem,
hogy Földön élek emberül,
de olykor álom vesz körül:
költői, éber álmodás,
amelyben a világ csodás
visszfénye tárul én elém.
Mint bárki más, úgy élek én,
ki küzd, remél, búsul s örül,
bosszankodik vagy felderül;
itt ébredek és alszom el,
s hévvel teszek, ha tenni kell, -
de hogyha jő a pillanat
- áldott, varázsos hangulat -;
egy titkos hang szól áthatón,
s parancsára egész valóm
szellemlétre emelkedik,
a testem szinte elveszik,
túl örömön és bánaton
szépről, igazról álmodom,
s tudom jól, hogy irigylenek
e perc miatt - az istenek!

Álom, varázslat, révedés;
egy más világra ébredés,
hol mindig győz a Szép, a Jó,
s tündér-erővel bír a szó;
hol testet ölt az Idea,
s mind, mind valóra válik a
hőn áhított, édes remény! -
Nincsen költő, se költemény
álom nélkül!!!" - S ez így lehet.
De halljuk még az éneket!:

Az egyik álom kőteher,
búval gyötör, csüggeszt, lever;
a másik meg, mint hű barát,
buzdít, segít, tanácsot ád;
emez nyájas vigasztaló,
amaz meg pajkosan csaló
(s ez annak ellentéte bár, -
megesik, hogy karöltve jár
bánattal a vigasztalás,
s igazsággal egy kis csalás).

S van-e, ki még nem hallhatott
az álomról, mely láttatott?:
Korholva a régmúlt jelent,
egy-egy látnoknak megjelent, -
s mit el sem hitt saját kora,
lelkének izzó mámora
elé vetíté a jövőt,
a nagyszerűt, az eljövőt, -
amely nemegyszer váratott
magára néhány századot.

E példa híven hirdeti:
az álom megelőzheti
jóval a megvalósulást,
a vakmerőt, bátort, csodást, -
s hogy hányszor volt ez így való,
tanu rá sok nagy álmodó.

Ám az idő folyton halad(!);
s mi egyszer lett, az sem marad
mindig vég nélkül meglevő,
s így példa bőven lelhető
arra is, hogy miképpen lett
utódok ajkán régi tett
idő múltán álom, mese...
(Már nem igaz tán fele se:
de jó a szépet hallani, -
és gyönyörűség - mondani!)

Álom, valóság így vegyül,
sorsában eggyé lényegül
(mutatja kép és mondja szó):
Egyszer az álom lesz való:
hol egy' hol másik Földtekén
megtestesül sok szép remény, -
máskor megfordul az egész,
s amint az évre év enyész,
megsemmisül a fogható,
álommá lesz, mi volt való,
s elszálló ezredéveket
elénk idéz - a képzelet...

S van egy érdekes álom is,
amely (ugyan kissé hamis
és ritkán fordul csak elő)
egy furcsa tréfát űzni jő.
És abban áll a "furcsa" vád,
hogy ez az álom önmagát
kétszer mutatja ugyanúgy.
Először ez csupán gyanúd,
de hirtelen felismered,
és ekkor már tudván hiszed
(hisz' megdöbbenve láthatod),
hogy most másodszor álmodod
ugyanazt, újra élve át,
s minden titkos fordulatát
előre várod; s teljesül
egy látomás, mely felmerül
talán emlékeid mögül,
vagy éppen tán a semmiből:
Tudva tudod, hogy álom ez,
de lelked mégis rabja lesz
ez élménynek, mely oly erős,
mert minden, minden ismerős:
A fény, a táj, a színek is, -
s már kényszerülsz érezni is,
hogy mindezt látván egykoron,
az öröm, vagy a fájdalom,
mely akkor ért és most hevít
és megkínoz vagy felderít, -
ezek sem ismeretlenek:
mindez már megtörtént Veled,
s vallod "vitathatatlanul":
"Igen! 'Ez' volt már valahol!..."

Aztán, ha jő az ébredés,
a pilleszárnyú kétkedés
kezd játszani ezüst vonón,
s kérded magadtól, ámulón
pihegve párnád szegletén:
"Óh, milyen álmot láttam én?"

- "Déjà vu" - szól a francia.
De van-e ebben igaza?:
Valóban, csak a képzetünk,
mit álomban felismerünk?:
A lét és nemlét oly rokon!:
Változtat-e a dolgokon,
ha álmodat most nem leled?,
hisz' való volt, - az is lehet! ...

Álom, valóság néha egy. -
Való, valótlan egyre megy,
ha természete nem örök!
(Mulandóságba öltözött
örömeink így csalnak ám!)

Ó, hidd nekem, hogy igazán
csak az való, mi végtelen:
akár a Lét - s a Szerelem!







BOHÓC ÉNEK


Ki sebeim láthatta, elhagyott,
Magamra húztam hát, de rám fagyott
a színlelő vigyorgás kényszere...
S hogy végül is ne őrüljek bele;
hogy lehessen még egy komoly szavam;
hogy mégis megmutathassam magam: -
merítsd belém bízó tekinteted,
testvéri csókkal mentsd a lelkemet!

Futó erecskékből szívem falán
párát izzad a jéghideg magány;
a csöppre-csöpp tengerré duzzadott,
lassan megnő az ár, s megfulladok.
Már egyre kevesebb az oxigén;
halld meg hangom, hozzád kiáltom én:
még mielőtt az örvény eltemet,
testvéri csókkal mentsd a lelkemet!

Mint megszállott, ki csak egyet tehet,
lázzal kutattam a szeretetet
mennyben, pokolban, földön és vizen;
vadul s kínálva tártam a szivem
legbelső rostjáig, - s nem leltem én
társat, barátot, - s tán nincs is remény,
hogy lelhetek! - Ó, jőjj!; ha még lehet,
testvéri csókkal mentsd a lelkemet!

Magam kitárni most már nem merem;
tanult vigyor mögé rejtezkedem;
otthonos félelem sugallja már:
úgyis csak új csalódás kínja vár. -
Ó, mondd, hogy a te szemed látva lát!:
Engedd levetni a bohóc-ruhát!,
s hogy ne veszítsek el minden hitet,
testvéri csókkal mentsd a lelkemet!

Egy sóhajtásnyi tán az életem!
Hunyáz a vágy; már nem is szerelem!:
Meggyőzték a röhejek, kacajok! -
Józan fejjel mit is kívánhatok?!:
Csak mondd, hogy vad-egyedül nem leszek;
csak láthassam még néha a szemed;
csak simitson meg jó meleg kezed;
testvéri csókkal mentsd a lelkemet!


U t ó é n e k

Bolond ajkán bolond a nóta, - s mer.
Ez is az, mert bolond dalolta, - s kér.
S habár régről hozott a kóta, - mar,
divatjamúlt, kopott a flóta, sír.
S mint szennyezve dobott a hóra sár,
agyán s szívén honolt s tarolt a kór;
s csak fújta, míg bomolt, - s hatolt a tőr,
amely sosem botolt, - s halottra szúr.







EGYÜGYŰ VALLOMÁSOK


Amikor hó van és fagy,
én akkor is fürjes tavaszban járok, -
de csak ha velem vagy:
Tenélküled hideglelősen fázok;
öt-lépésnyi szobám kietlenül nagy;
rám dermednek tarajos jégvirágok...

Hallasz csengve didergő dallamot?:
Semmi! Ne félj!: Csak a magány kolompolt;
s hol nincs már semmi íz,
számban a kortynyi víz
ajkaid égő hiányára gondolt -
s koccanva megfagyott...







ELMONDOM NEKED EZT...


1.

Elmondom Neked ezt, hogy tudd: Amikor kivetetten,
bennem a barna vadon befelé folyt könnyeken ázott, -
éjemben hangod kicsi, félénk fénye cikázott
s rég-feledett kis rejtekeken gyúltak pici fények...

2.

Elmondom Neked, ezt is tudd: Amikor sebezetten
jégrőzsés közönyökkel megvesszőzve hevertem, -
hangodon - édes dallam - szólt egy cinke-madárka,
s kélt a remény: tán nem leszek eztán annyira árva...

3.

Elmondom Neked ezt, hogy tudd: Amikor kosaradban
nékem harmatosan leszedett, friss málna piroslott, -
bennem málnás kerteknek finom illata áradt
s zöld klorofillnak friss lélegzeteként a remény, hogy
lelkem villám-szántott, tölgyerdős talajának
irgalmat termő, teli szíved lesz a gyümölcse...

4.

Néked mondom el, ezt is tudd: Mikor árnyak osontak
s lépteimet fürkészték: "merre?", "kivel?", "mikor?" és "hol?", -
szép szemed erdei őzike tiszta tekintete láttán
félve inalt, menekült tova mind, ama sanda besúgó...

5.

Elmondom Neked ezt, hogy tudd: Amikor kinevettek
s égő testi hibámért dölyffel semmibe vettek, -
nem kétlettem: a Jósorssal valahol Te frigyet kötsz;
tudtam, hogy Csoda kell s hittem, be is érik a nap s jössz
zerge-iramlással, romolatlan, zsenge hiteddel -
s esdem majd: "kezemért nyúló kezedet sose vedd el!",
s esdesz majd: "kezedért nyúló kezemet ne ereszd el!"...

6. (Ének!)

Elmondom Neked ezt is... Néked mondom el azt is...
Nyárfa sugár-örömével s fűz-szomorún a panaszt is.
Bús szíve parttalan árad, szólni ha szomjas az ember;
így sorolom Neked, Édes, hogyha bírod türelemmel.
Éjet napra tetéznék s halmoznék napot éjre;
lázban verdes a szívem: csak Te maradj vele végre(!) -
s vár feleletre a lélek: "Ó, Te ne hagyj el, - az Égre!"







FÉLÁLOM ÉS ÉBREDÉS KÖZT


Félálom s ébredés közt
még a tejédes Hajnal
simít szellős ujjakkal
a homlokom mögött, -
de már szobám homályán
az ezerfogú Nappal
mozdul s nehéz vigyorral
a homlokomra ül.

S mint céhe műhelyéből
a hadba induló
középkori mesterlegény
naiv hitű fohászt kért
az otthonhagyott lánytól, -
úgy kérem tőled én is,
ha útra indulok, -
hogy gondolj rám, ha félek.







GLUCÍNIÁHOZ


Melletted, ha az este leszállt, sokszor de szerettem
volna szavakkal mondani el, hogy mennyire minden,
s lényegileg vagy több számomra, Glucínia, édes!
Ámde a versek, a bús ódák, a szonett-briliánsok
holt jánosbogarakként mind leperegtek a porba
s néztél értetlen; hogy láttam már szemeidben
szinte fajankónak magamat vagy szánnivaló, vak
tökfilkóként. - És szégyen kínzott tehetetlen...

Ám azután rájöttem; azért van nyelv, ami mégis
villámként hat rád, sőt: egykori nílusi rabnők
módján szolgává tesz, - s mindent érteni látszol:
Ó, hogy alélsz, hogy súgod: az egyetlen, ki e Földön
bírhat téged, az én lehetek, csakis én, a te "hősöd"!
És magam is félistenként röpülök föl a felhők
csúcsáig veled...
- Így "okosodva", Glucínia, édes,
hát ne csodálkozz, hogy már nem szavalok neked! És nem
lélek s szellem lángjaival kutatom szived, - inkább
blúzod alatt - s máshol - kezem egy-két ujja keresgél...







A HAJNALI SZELLŐVEL ÜZENEM
(P. Erika verseire)


Virághitedben átüzent nekem
a messzeségbe hívült Szerelem;
a védtelen, a fájó, tiszta, szép:
Még érezted a levegő ízét
s mámornyi napsugár-lélegzeted
gyanútlanúl hitette el Veled:
szivárvány-kedvű pilletánc az élet.
Nem tudtad még félni a kések élét;
hogy tépázó ereje van a szélnek;
hogy olykor orkánok száguldva szelnek, -
s most, hogy vihar dúlt, megrémülve néz szét
riadt tekinteted.

Porzós Kishúgom! - Látod:
én nem voltam kertészed;
hétszirmú kínlódásod,
aranybibés vérzésed,
leveles jajdulásod
mégis szívembe vésed
- pediglen nincs is késed! -;
gyöngy-hóvirágégésed,
liliomlángolásod
mégiscsak engem éget;
bár nem voltam kertészed, -
mégis bejárnék Érted
erdőt, süppedő lápot,
egész kerek világot,
mind a hajnali rétet
harmatot hozni Néked;
hogy meggyógyulva dúdolhasd velem
(a hajnali szellővel üzenem -
és ne feledd!):
Közel hívd; mindig győz a Szerelem
a humuszban gyökérző gyötrelem
f e l e t t !







HÍVOGATÓ
("Vicsi"-hez)


Gyere velem a nyárba!:
A nyárban tavaknál az alkonyat
zöld-sarjadzású szókat tartogat;
ott rálelő tört-sugár-glóriásan
hadd lássam
ünő-szelíd, őz-szomjú arcodat!

Gyere velem a nyárba!:
A nyárban érik meg minden remény
húsos gyümölcse, - s védve von felém
ezer igéző madárének vára -
s szavára
tarolt szivedben újra élek én!

Gyere velem a nyárba!:
A nyárban mind, ami érez Veled,
minket egyfürtű bornak sejtenek;
a sátoros lombok fölénk hajolnak, -
s maholnap
a Minden titkát kell megértened!

Gyere velem a nyárba!:
A nyárban brummogó ekhós hegyek
majd friss nevetésedtől csengenek;
megtanulok majd bízni is Tebenned, -
s felenged
meglásd, szivünk, a télbe-dermedett!

Te, méreg-édes Árva!
Gyere velem a nyárba!







HÚSVÉTOLÓ ÉNEK


Az apám örömében
születésem felett
az udvarunkon egy csepp
olajfát ültetett.

Baljós sugallatú tett,
mint aki sejteti,
hogy sorsom megkísérti
a jó Názáreti.

Ahogy nőtt a fa, egyre
nagyobb lombot eresztve,
mintha ért volna benne
a sorsomnak keresztje.

Az olajfa árnyéka
életemre terül,
ott vagyok árnyékában, -
és mindig egyedül.

Skarlát-tüzű virágként
a szívem összeretten:
mindig csak az hagyott el,
akit nagyon szerettem.

Mások gyalázatától
a földre én esek;
a vesztemet kívánták
hitvány Heródesek.

Tövises gúny-koronát
fejemre hányszor tettek!
S a közöny korbácsával
naponta végigvernek.

Kit áldottam, adott szót
árulva az szegett,
áldó kezembe ő vert
legelsőnek szeget.

Ki ivott a boromból,
asztalomról evett,
legbőszebben kiáltá
a vad "Feszítsd meg!"-et.

S apám régen nem él már,
olajfánk is kihalt,
ám a gyötrelem fája
bennem mind'egyre hajt.

De már tudom, szememből
hiába hullnak könnyek,
a magam halálával
magam sem válthatom meg:

Csak a föld szomja enyhül
a dúsan ömlő vértől,
és senki sem kér étket
testemnek kenyeréből.

A Föld fölé feszülten,
félig halottra váltan,
nyüszítő magányomban
üres eget találtam.

Hát így a Mindenségen
elszántan ütve rést,
mégis Embertől kérek
értelmes szenvedést!

Nem félek áldozattól:
ha lehet üdvös célja,
boruljon hát fölém csak
az olajfa árnyéka!


U t ó d a l

Keresztanyámnak én
keresztfia vagyok;
pazar játék, hogy én a
"kereszt" Fia vagyok;

azazhogy én vagyok
a 'Fiú' a kereszttel,
kit minden kín marasztal -
és nem ereszt el...







IKARUSZ


A munka titkát őrízték az esték;
s végre magasba szállhatott tova.
Kábítá friss szabadság mámora, -
s hogy a szárnyról olvadni kezd a festék,

nem látta. - Szállt, kérdezve sem, "hova?",
de már alatta izmos férfi-testét
a mélység és az éhes tenger lesték,
és hirtelen megtudta, hogy soha...

Agyába villant minden, ami van,
s az is, mire bátor szíve csak vágyott:
merész tervek, szép otthona, szerelme;

s közben zuhant, zuhant, zuhant csak egyre, -
s még hallhatta, amint szörnyet kiáltott
a légbesikló Daidalosz: - "Fiam!"







IN MEMORIAM
("Vicsi"-nek)

Szegény kis nyomorult
szeretet-koldús voltál,

egy csillag könnye hullt,
mikor hozzám hajoltál;

ártatlan szomjazó,
akinek kell a szó.

Becsapva, éhesen
mondtad: - "Fogd a kezem,

hideg van odakint,
de véled jó megint

űzetett életem;

csak jóság kell nekem,
csak gyöngéd légy velem!" -

S én mondtam: - "Úgy legyen!"







KÉRDÉSEK MÁRIÁHOZ

Társul szegődött hozzám a Magány;
s három éve?, vagy háromszáz talán?,
már egyre ment az egykedvű időben. -
És bölcs-bús tapasztalatokkal bőven
beérve, ültem dolgozószobámban;
a tévét néztem, s tán semmit se vártam.

Mégis ekkor lepett meg a csoda!:
A modernül varázsos technika
révén lépett elém a vízió,
a már említett televízió
játékos vetélkedője során
váratlanul Te léptél be szobám
falai közé, azaz - mit beszélek! -
éteren, légen át csupán a képed
vetült elém, de ekkor hirtelen
- mint valami jótékony intelem,
amely reményre intve itt terem -,
villant belém villámos sejtelem,
hogy láttalak már Téged valahol,
sőt, ismertelek is valamikor;
egyszerre fényes bizonyságként rémlett:
mint sosem volt, mégis valós emléket,
sejtjeim mélyén őriztem a képed
- mint fénykép-negatívban pozitívot -,
melyet most a valóság létre hívott.
Csak néztem, s egyre ámulóbbra váltam.
S magamba fényévekre visszaszálltan
kutattam, kire ismerek rá benned;
vagy inkább azt: miként is ismerhetlek?!

És ekkor a töprengő, lázas csendben
válaszul három hang szólalt meg bennem.
Egyik mondta: ha nem téved e téren,
Te lennél álombéli nőtestvérem,
kire évek során annyiszor vágytam;
értő, szelid, - ki éppen olyan lányban,
miként fivérben én - fény áradása,
tölgy-erdős lelkem virágszerü mása...
Másik hang szólt: ne tévedjen az elmém!:
Lehetsz lélekszerinti hű barátném;
kinél a hiúságom az se sérti,
ha test helyett csupán szellemem érti,
ki mindig kész ez áldott "pártfogás"-ra,
a segítést sosem hárítva másra...
S a harmadik hang is szólt csendesen:
"Te vagy a rég áhított Szerelem,
kit sejtjeim mélyére ágyazottan
öröktől mindenhol magamban hordtam;
nem csoda hát, hogy most csodától verten
legott a képernyőn reád ismertem..."

És amikor mozdulni láttalak,
hallván csellócska-húrú hangodat,
melyben együtt van derű és komolyság, -
olyan közel éreztem magam hozzád,
hogy nem az volt fontos már percre sem,
nővérem, barátném, vagy kedvesem
elmúlt, avagy leendő képét látom,
mert e percben már eggyé vált a három;
a megnyíló, varázsos pillanatban
tulajdonképpen már nem azt kutattam,
ki lehettem, vagy lehetnék Neked:
bátyád, barátod, avagy kedvesed,
hisz' túl minden elválasztó határon
számomra ekkor eggyé lett e három;
mélyen bennem kérdések áramoltak,
egyszerre mindent tudni vágytam Rólad.

Hol az óhajok s titkok fátyla lebben,
lélek-vallató, meghitt közeledben
tudtam, ha testvérként lehetnék Nálad,
úgy is törődve, féltve faggatnálak:
- Ó, mondd, milyen táj rejtett eddig el?:
Füst száll, vagy buksi szellő-nyáj legel,
ahol jársz? S arra milyen út vezet?
S volt-e ott, aki fogta a kezed?
Barátok közt víg voltál? - Vagy talán
Te is tudod, mit jelent a magány:
ha kéz nem nyúl feléd, s éjszaka félve,
könnyek szegeznek ágyad keresztjére?...
S vártad-e mégis azt, hogy eljön érted,
ki úgy ért majd, ahogy csak őt Te érted,
Volt-e hozzá erőd és bátorságod,
várni s keresni, míg azt megtalálod,
ki méltó hozzád és megérdemel,
kivel a szárnyalás együtt emel
vitorlás szelekkel igazra, jóra?
Tudtál-e várni erre a hajóra? -
S tudnál-e ezért áldozatot hozni?:
Bármit elhagyva, percig sem habozni?
Hívó szóra röpülni kedvesen;
közönyösök között is lelkesen?...

Látod?, így elragadt képzeletem!
S míg képalakban itt voltál velem,
arra gondoltam, hogy ha itt lehetnél
valósan, s hallanál, - mint vélekednél?;
Ki így kérdez, Neked "ő" ki lehet?;
bátyád, barátod, vagy szerelmesed?...

Ám így, vagy úgy, - akármint is ítéled,
tán érzed: mindenképp' őszinte híved,
ki nem vétett, s csak azt reméli, látod:
a sok kérdést megérted s megbocsátod;
s nem kell majd néki "köddé" válnia...

- Ó, válaszolj! S ne tévedj, Mária!







KORTES-BESZÉD


Ricsajok elől menekülve,
ígéreteknek nem felülve;
küzdés után nyugalmat vágyva,
menekülnék társas magányba.

Fénylő látványokkal nem bírok,
hát csábítón senkit se hívok;
de hogyha mégis mellém tévedsz
s kérded, hogy ettől mit remélhetsz,
azt felelem: nálam eléred
rejtőzködő legjobbik éned:

Magadba néző áldott csendet,
mélyeidből sugárzó rendet;

a legtöbbet, mit ember adhat
a másik embernek: bizalmat;

s minek nem adhatod meg árát,
a Barátságnak szilárd várát,

meghitt szavaknak bensőségét
és a türelem szelídségét;

önbizalmat a küzdelmekhez,
hitet, mi benned mindent rendez;

a Szeretetnek nem-múlását,
féltő kezek feléd-nyúlását;

igényemet, ha eléd tárom,
azt magamtól épp' úgy elvárom;

az érzelmeknek tengermélyét,
a köznapok derűs békéjét;

vágyát annak, hogy élhess másnak,
vágyát az önfeláldozásnak; -

égbe nyúló szikla-Szerelmet,
mi szárnyakra emelve ment meg...

Ricsajok elől menekülve,
bősz bosszulóknak nem bedőlve,
nem megafontól hangos utcán,
hanem a lélek hullámhosszán
csak egyszál magamban kiáltom:
nekem nincsen semmilyen 'Pártom'
amely dicsfényt vagy szégyent hoz rám, -

csak szomjas szívvel jöhetsz hozzám!







KÖLTŐ


Hogy mért fakad olykor derűm borúra?:
- A vágy s a félelem, az kényszerít:
Ez írni űz papírra, kőre, hóra,
s az szüntelen csak egy képet vetít:

"Ó, jaj, ha meddőn száll el ez az óra!"
Izzó tüzű, emésztő láng hevít:
Mi lesz, ha ismét nem lelek a szóra(?!),
amely perzselve majdnem szétfeszít...

És vakmerő kezem az égre nyúl,


tollam a végtelenbe megmerítem,
érzem, hogy már a testem is kigyúl,

lelkem lebeg a csillagok felett,
a gyors időt megállni kényszerítem,
s így születik - ha más nem - egy szonett.







MAJD ÍGY DICSÉRLEK


Hogy a csalódások hozzám aláztak,
Téged, a csodált, büszke gyönyörűt;
s e szegődő utadon megtaláltad
lelked pompázó ékét, a derűt,

amely tenni s áldozni sose fárad,
s léted értelmétől nyer új erőt;
egymásért lenni édes az alázat,
melyről csak mi tudjuk, mibe került:

hogy már képzelni sem tudod másképpen,
mint, hogy sorsodként élhess értünk, - értem,
ki a magányra úgy kivettetett;

s "hihetetlen" - tűnődsz - "az nem lehet"
(immár látó szíved csak arra lázad),
hogy hozzám a csalódások aláztak...







MARIANN ARCÁRÓL


Bőre fátylában pezsgő vér zuhog;
zajlik víg jonatánalmák szüretje;
vigad vérző rózsák tündéri kertje, -
mikor lángolva reád mosolyog.

Szemén fürdető, cinkos fény buzog,
s nem tudhatod; maradj-e, vagy eredj-e?,
mert szerinte az e dolog vélt rendje,
hogy töprenghetsz, de jobb, ha nem tudod...

Felsejlik benned bíborok parázsa,
bódítóan a nővér-Nyár heve,
mámor-vidám vörös borok varázsa,

s a friss cseresznye csurranó leve, -
ha láthatod égő, bársony-tűz arcát. -
S nem felejtheted lelked ősi harcát!







MÁR NEM FÉLEK!


Már soha többé nem mondom, hogy "Érted"...
Nagyobb veszteség ennél még mi érhet?!
Tudjátok meg, már semmitől se félek!

,Ideg-lángcsóváimmal már nem látlak!' -
süket fülekbe suttogom a vádat.
Kit semmi nem köt, annak még mi árthat?!

Ki nem veszíthet már, az nem is félhet!
Jöhet szembe' akármi, ki se térek.
Elszánt vagyok, mint kérges fán a féreg,

minek nem gondja többé, hogy a holnap
mit hozhat még: - legfeljebb eltipornak!:
De ennél már úgysem tehetnek jobbat:

Hiány ijesztőbb űrt szívbe nem vájhat;
szélhámos ítélet jobban nem fájhat, -
mikor tudatlan sejtjeim még várnak!

,Rajtad kívül nincs más számomra vonzó!'
Minden más ígéret üresen kongó!
,A jóban mi lehet Hozzád hasonló?!'

Már nem lehetnek erők oly nagyok,
hogy elfedjem, mi velőmig sajog;
s hogy ne az legyek, aki én vagyok!

Jó lenne tán hírnév, elismerés!
De mit ér így?; vigasznak is kevés!
,Te nélküled a vers is csak verés!'

Naponta keselyűk marnak belém;
élek koppanó kövek kenyerén, -
de egy nemismert szabadság - enyém...







MOTTÓ


Az én erőm az abban van,
hogy versben mondom el magam;
hiszen rajtam szüremlik át
- kristály szűrőjén - a világ!







NOÉMI


Ahogy álltál ott nyíltan és szelíden,
még gyermeklányként úgy két év előtt, -
szemem az első perctől kezdve híven,
tévedhetetlen látja benned "őt",

aki leszel; az Egyetlent. S merítem
félszből türelmem, mint csontból velőt;
gyötrőn, hogy kincsem végleg elveszítem,
ha korán látok benne szeretőt...

Pedig kibomlott, sok ki üde jel
tudtod nélkül már int; ne késsek el;
s lilába hajló, édes meggy-ajak

némán is csábít, hogy csókoljalak. -
Fedjem még titkom?!, - áruló legyek?!:
Óh, bár tudnám, tudnám, hogy mit tegyek!!!







ODÜSSZEUSZ BÚCSÚJA NAUSZIKAÁTÓL
(F. K.-hoz)


Álltam a parton meztelenül, nyomorultul; a tenger
vad tajtékjai rúttá szennyezték be a testem.
Így láttál ott hirtelenül meg. A szolgaleányok
nagy sikolyokkal rémületükben szerte futottak.
Mind, mind. Csak te maradtál állva a parti fövenyben.
Néztél: békén, nemriadón, úgy, mint aki várt már.
Pillantásoddal föllelted férfierőmet;
s lelkemig ért egy mindent értő női tekintet.
Áradt rám szemeidből ősi szelíden a jóság,
s tudtad már, mielőtt még szóra nyitottam az ajkam,
tudtad már, mire van szüksége a partravetettnek.
Én ezt már sohasem feledem; bármekkora út is
álljon előttem száz-veszedelmű, nagy vizeken! - Most
fürge hajóm szélnél sebesebben siklik előre,
távolódón - és vissza tehozzád tán sose térek. -
Ám szemed őrzöm örökkön már! - Ó, messzi királylány!







OLYAN JÓ!


Ó, olyan jó, hogy végre létezel!;
hogy az Időben már nem késel el;
hogy megláthattam benned a 'jel'-et,
hogy Lényed számomra rendeltetett;
hogy Párom, Társam, megértő Arám van,
nem kutatok vakon a sokaságban!
Olyan jó, hogy békét nekem hozol;
ó, olyan jó, hogy hozzám tartozol!
Enyhíteni éhemet, szomjamat,
haraphatom kenyér-lágy ajkadat!
S hogy meghalad minden reményemet
a mód, ahogy szíved viszont-szeret!
Olyan jó haza járni!
Olyan jó haza várni!
Érkezéskor nézni a szemedet,
míg el voltál, vajon mi érhetett(?):
Az iskolában bohó tanítványok
mit okoztak: derűt, vagy bosszúságot...
És olyan jó, ha a derűt hozod!
Megérint meleg, lélek-mosolyod
s a gondokból egyszerre nincsen semmi, -
olyan jó szemeidben megpihenni!
Ó, olyan jó, mikor szívünkben vágy van,
Véled feküdni a hitvesi ágyban, -
s mint békére lelő, vad indián,
ámulni a zengő Harmónián
s hálával telten tudni, hogy nem talmi, -
az Ég Urát általad magasztalni,
hogy végre-végre nem vagyok magamban...
Ó, olyan jó, hogy ily felfoghatatlan!







PARFÜM ÉS KÖLTEMÉNY


Ölelkezéseinkkor
gyönyörtől ittas tested
finom, páráló parfüm
illatában örül, -
engem születni vágyó
vers lelke leng körül.

Szoríts magadhoz, Édes!
Csak most ne légy szemérmes!:
Az elmúlás felénk csap, -
elég, ha én tudom csak:
a parfüm illanó,
a test is porladó,
de megőrzi majd híven
a versemben a szó:
mit is jelentett nékem,
hogy egyszer az Időben
- megadóan, szelíden -
titkok tudója voltál, -
értőn felém hajoltál.







SÓHAJOK
(Öt kis népi etűd)


Ó, én patak, ha volnék,
kacagva csörgedeznék,
ha arra hozna az utad -
s bevonná karcsú lábodat
ezüst dalom!

Ó, ha galamb lehetnék,
a vállaidra ülnék,
elbúgnám titkos álmaim -
s átadnám fürge szárnyaim,
hogy szállj velem!

Ha kis virág lehetnék,
csak a hajadba vágynék;
csak ott lehetnék illatos, -
aztán halnék alázatos
virág-halált!

Ó, én szellő, ha volnék,
szelíd gyönyörrel bújnék
tündéri titkod elfedő, -
hivalkodóan rezzenő
blúzod mögé!

Ha láng, ha tűz lehetnék,
csak a szívedben égnék!,
s megtudnád, hogy milyen maró -
és áldottan feloldozó
a Szerelem.







SZEPTEMBERI FOHÁSZ


Feszülve pattanó szőlőszemekkel,
Szeptember, légy velem újult hitemmel!

Kínban érett újjá az álság-törte,
mint koldús-tél után a császárkörte.

Húzós-fanyarból édesül az alma,
sóvárgott kincs az emberek bizalma!

Hallgatásomért tán már meg is szidna
acélos kékben a szigorú szilva.

Társra lelni a számtalan perc mind jó -
unszolva int a mézeshúsú ringló.

Társalgok kérdő meggyel, bölcs barackkal, -
ámulatos-dús asztalod marasztal.

Ó, áldj meg ezer ízeddel, Szeptember!:
Éljen a bölcs, munkára érett Ember!







SZERELEM

Megszünt a tér: nincs "messze", nincsen "távol"
amióta tudom, hogy létezel.
Hol éppen vagy a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.

Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol
gondolatban nálam feledkezel
én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel...

Magányából az "én" és "te" kilábol
mely külön értelmetlen félbe szel
csak a tündöklő "Te meg én" világol

értelmes egy velem együtt leszel:
Én vétkezem, amikor Te hibázol
engem őrzöl, ha magadra vigyázol.







SZERELMES SZONETT
(Gabónak)


Tested egész felületét egyszerre
huszonkét kézzel szeretném ölelni:
minden porcikád találjon kezemre:
birtoklásoddal nem tudván betelni.

S felszín mögött kincses lényedre lelve,
amerre jársz, alakodat belengi
lelkem - fénylő burokként is ölelve -,
s csak ámulok, hogy' tudsz egyszerre lenni:

kacagva-féltő, aggódós-vidám;
szárnyas sirályom, bukdosó gidám...
- S most titkot törni nem is lennék képes,

a Titok úgyis feltöretlen édes:
Te engem értve, vágysz, hogy értselek -,
s hogy száztíz ujjammal érintselek...







SZERELMÜNK KERTJÉBEN

Szerelmünk kertjében frigyünknek fája
villámoknak kereszttüzében nőtt.
Bármely viharban bújhatunk alája,
emel fejünk fölé levélkendőt.

Illatos ágaival vonz a tájra
orkán-időn szelíd esőfelhőt, -
védelmezőn féltve, az Ég csodája
óvó hálót körénk időtlent szőtt.

S gondoskodásunk termőtalaján
nevelkedik gyümölcs-Emberpalánta;
az Úr teremtő ihlettel kívánta,

próbául is hozzánk bocsátja: tán
ember-esélyt adó, álmában látta,
vétkek gyógyír-gyümölcse lesz - a Fán.







SZERÉNY MOTTÓ


Csak két esetben légy velem:
ha a szívem bánatot hordoz,
vagy szabadító öröm oldoz, -
csak erről szól az énekem:
e két esetben légy velem!







SZONETT-DAL
(Gabónak)


Ha érzem szívemen hatolni át
szemednek édes lélek-mosolyát,
reményzuhatagok fürösztenek,
hogy majd a minden lehetek Neked;

hogy érdemes volt küzdeni tovább,
ha szemedben a jóság bennem lát
mindent, mi nőnek férfi csak lehet:
a suhancot, az álomherceget...

Joggal vagyok tán ily szerénytelen,
hiszen a Csoda esett meg velem:
felém hajolt Véled a Szerelem,

a vesztettnek hitt, térdre omló álom, -
s azóta már én is csak benned látom,

mire időtlen idők óta vágyom!







TAVASZI VALLOMÁS

Csak a Gólyahír egyszerűsége...
Csak a Kankalin tisztasága...
Csak a Viola őszintesége...
Csak a Pipacs mártíromsága...

Csak ők a Te testvéreid!
Ha Veled vagyok -,
velük találkozom...

Szellős hajnalok friss-harmatú mezőin
elfáradt lelkem megrészegül;
gonoszcáfoló jóságod
gyöngéd-illatú terhének súlya alatt
meghajtom konok, hitetlen fejemet -,
s kétkedő ámulattal,
pogány imádattal
térdre ereszkedem :
csak a Gólyahír egyszerűsége -
csak a Kankalin tisztasága -
csak a Viola őszintesége -
csak a Pipacs vértanúsága
előtt...







TÉLI MONDÓKA


"...Most én is hó-ruhát kapok:
s a szívem tán azért sajog,
azért ily árva, elhagyott,
mert olyan tiszta , jó vagyok,
ahogyan csak a hó ragyog: -
de majd telnek a hónapok,
s ha engednek a zord fagyok,
a bánatom eloldalog:
én is, én is "felolvadok":
sugárba, fénybe roskadok, -

s megkönnyeznek a csillagok.







ÚJÉVI RÁOLVASÓ


Fáradónak kényelmet,
az űzöttnek védelmet,
éhezőnek élelmet -
adj, Te, Újesztendő!

Szomjazónak iszákot,
a rügyeknek virágot,
homályosnak világot -
adj, Te, Újesztendő!

Tétovának tanácsot,
koplalónak kalácsot,
bűnözőnek vasrácsot -
adj, Te, Újesztendő!

Sóvárgónak szerelmet,
a várónak türelmet,
gonosznak veszedelmet -
adj, Te, Újesztendő!

Jó vadásznak vadludat,
kutatónak mély kutat,
utazónak szép utat -
adj, Te, Újesztendő!

A betegnek gyógyulást,
alkotónak alkotást,
a hűtlennek mindig mást -
ad, Te, Újesztendő!

Hűségesnek az Igazt,
szomorúnak gyors vigaszt,
ami "szükség", mindig azt -
adj, Te, Újesztendő!

A meddőnek gyereket,
a kocsinak kereket,
a cicának egeret -
adj, Te, Újesztendő!

Az írónak adomát,
a földekre gabonát,
hűs pincének jó borát -
adj, Te, Újesztendő!

Derűs égnek kékét,
a népeknek békét,
emberséges létét -
adj, Te, Újesztendő, -

add meg, Újesztendő!







ÚTRAVALÓ
(Ballagásra Robertának)


Ha különb s igazabb vagy,
átlaggal be nem éred:
'pluszt' is vállalni kell -
s úgy boldog is leszel!
Közöny nyugodni nem hagy;
és Csúcsok hívnak Téged, -
indulj hát bátran el!

Lopj egy kis fényt az égről,
legyen legfőbb tudásod: -
kezednek bársonyát,
ajkad meleg szavát
Társad tekintetéből
majd mindig híven látod
visszatükrözni - Rád!







VAN ÚGY AZ EMBER


Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.

Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.

Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.

Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtő úton - lelke káoszáig...

Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belőle.

És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belőle:

Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.






  
 
0 komment , kategória:  Vitó Zoltán  
Ágai Ágnes
  2018-10-13 20:01:14, szombat
 
 







ÁGAI ÁGNES


Ágai Ágnes (Szeged, 1932. április 9. -) magyar író, költő, műfordító. Ágai Ágnes [Kis Tamásné] 1932. április 9-én született Szegeden. Tanulmányait a Pedagógiai Főiskolán végezte 1951-1953 között. 1953-1956 között az ELTE-BTK, orosz-magyar szakán tanult. 1956-1970 között Budapesten tanárként dolgozott. 1970-1989 között a Móra Könyvkiadó szerkesztője volt. 1957-től publikál.

Verseskötetei:

A titkokat az ujjaimnak mondom el (1983)
Minden lehetséges (1984)
Kamaszságok (1985)
Élősirató (1987)
Nemzedék (1988)
Drága Zsül! (1992)
Az elterelt idő (1994)
Fuit (1998)
Hogy jön ide Picasso? (2003)
Önarckép fintorokkal (2005)
Ab Szurd Kák (2006)
Zénónak mondom (2010)
Hol voltam, hol nem voltam (2010).







AMIKOR A SZAVAK HALLGATNAK


figyelj rám, amikor hallgatok,
amikor a szavak hallgatnak,
mint anyaméhben a magzat.
A csendben nincs hangalakja a zajnak,
de csend sosincs,
csak hallhatatlan zajgás,
szavak gömbölyödnek,
és készülődnek a születésre,
hiszen világra kell jönniük
szabályosan és rendeltetésszerűen.

A szavak élnek, lélegzenek,
hímszavak és nőszavak,
egymást kereső és kioltó szópárocskák,
ki egymás felé tapogató szókacsok
vagy már-már alaktalan szópárlatok,
a rezgés, a mozgás muzsikája.
A valóság szóvá keményített csontozata,
a kimondás gyötrelme és beteljesülése.

Amikor a szavak hallgatnak,
amikor a mondható mondhatatlan,
amikor ajkam zárt, feszes vonal,
akkor figyelj rám - baj van.







AMIKOR AZ AJKAK szétnyílnak


Amikor az ajkak szétnyílnak,
és a csók végigfut a gerincen,
a kéz végigpásztázza a testet,
hullámzik a tér,
a tárgyak összedőlnek,
a magas a mélybe zuhan,
a mélység a felszínre tör,
omlás és emelkedés
megbillent tengelyén
minden másutt van,
de minden helyére kerül,
mert rend van a szédületben,
rend a káosz ősi törvénye szerint,
ahol a végletek
egymást kioltva összeérnek.







AMIKOR NEM VAGY ITT


Amikor nem vagy itt: fázom,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,
kezembe veszem a tollat,
és a jegyzetfüzetet,
aztán lefekszem az ágyba,
és testednek helyet szorítok,
leoltom a villanyt,
végiggondolom milyen is volt


a veled előtti korszak:
várakozás valami
biztos bizonytalanra,
arra, hogy jössz,
és hogyha elmégy,
én fázni fogok,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,...
Tehát a tárgyak?
Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?
Kesztyűdben ujjad hív,
sáladon a kockák felnevetnek.
Amikor nem vagy itt,
olyan töményen vagy velem,
hogy átforrósodom.







BÁRHOVÁ LÉPEK


Bárhová lépek, beléd ütközöm.
Át- és keresztül vagyok
szőve már veled.
Mozdulataiddal mozdulok,
hangodra hangolódom.
Így élünk kettős kötésben
téphetetlenül.







BIZTATÓ


Szorítsd magadhoz a semmit,
törd össze, szikráztasd föl,
kiálts, ahogy a torkodon kifér,
dörömbölj, és rúgd be a vaskaput,
ne félj, váltsd meg a világot,
mert rászorul.
Akárcsak te, de ki vált meg téged?
Egy hideg égitest bámul rád éjszakánként,
sír és nevet,
fogy és hízik, akár egy földi test.
Ne hagyd magad!
Feszeng a hajnal, rúgkapál.
Életre tör, belelilul,
ordít, zihál, de létezik.
Ne félj!
Naponta megszületsz.







CSENDÉLET


Puha szájjal csókol a csend.
Nem történik semmi.
Lágy krémfelhők mozdulnak.
Lassan.
Hozzám törleszkedik a csend.
Szép, hosszú,
végnélküli hallgatás.
Letörli az emlékeket.
Üres vagyok. Tiszta.
A világ kihátrált belőlem.
Meg kellene születni.
De hova?







AZ ELTERELT IDŐ


Süket fülekben zúg a dal,
szemek homályát fény veri,
árnyékból holtak intenek,
jelt vár az élő, s nem leli.

A múlt holtága dúlt vidék,
kövek közt piszkok víz csobog,
jelenünk partján dudva, gaz,
iszapba süllyedt lábnyomok.

Jövőt kiált, ki hallgatag
zsebébe gyűri ökleit,
a szél borzolja tétován
próféták lucskos ingeit.







EMLÉKEZTEK


Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölémborulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.










ERÓSZ PARTJA FELŐL


Miféle szélvihar sodorta össze őket?
Álltak az eresz alatt,
figyelték az ágak reccsenését,
a felhők koccanását,
a dörgedelmes égbolt
felvillanó cikkanásait.
Nem tudtak semmit egymásról,
csak azt, hogy egymáséi lesznek.
Néhány percre
vagy talán örökre.
Egyre megy.
Valami delejes vonzás,
talán a vihar, e mágneses kerítő
összetapasztott
két ismeretlen testet.
Utána szétváltak.
Néhány percre
vagy talán örökre.
Egyre megy.
*
Két kar karanténjába zárva,
a testmeleg védelem övezetébe,
ahová tompítva ér el
a kiáradt világ hullámverése,
a félelem reszketeg vacogása,
mert a kar eleven hőt sugároz
az óvás és birtoklás kettősében,
a távol tartás és kisajátítás
fenntartott zónájában,
ahol az elomlás luxusát kínálja
a megtartás parancsuralmáért cserébe.
*
Beléd botlottam, elestem.
Ne segíts föl!
Jó ez az akarattalan elesettség.
Lehet, hogy ezt akartam?
*
Valami furcsa végzetszerűség.
A bekövetkezés.
Hazárdjáték.
N'est va plus!
Forog a kerék.
Ki pörget?
Néma csend.
Két egymásba csúszó test.
Elkárhozás.
*
Szavakba göngyöllek,
puha, meleg szavak szövetébe,
és a szavak nyílása mögött
az érzések rejtelmes birodalma tárul,
foghatatlan, párálló világ,
dús burjánzású növények,
kacsok, liánok egymásra indázó
halmaza fon be, ölel és fojt
a szenvedély drótkötelével,
az elrántó mozdulat erőszakával
a megsemmisülés aknájába taszítva.
*
Fekvőhelyzetben, vízszintesen.
Más vagy, más vagyok.
A bőr a bőrhöz ér.
Több, mint érzékiség, éteriség.
Bizonyosság. Leállított idő.
A percek nem telnek.
A mulandóság érvényét veszti.
Levetve minden sallang,
Minden öncsalás, minden külmáz.
Ártatlanok vagyunk,
akár az újszülöttek.
*
Nincs rövid és nincs hosszú szerelem.
Nincs mértékegysége,
súlya, hossza, szélte,
nincs időtartama,
nincs jelzője.
Önmaga van önmaga által,
nem lehet definiálni.
Nem érzet, nem állapot,


nem tudatforma. Mindez együtt.
Összesség, teljesség,
halmazat, koncentrált erő.
Sűrített létezés.
A kezdet és a vég
egymásba futó totalitása.
Olyan tömény, hogy elviselhetetlen.
*
Vad volt, és úgy akarta a másikat,
mintha az nem akarta volna őt,
mint ragadozó a zsákmányt,
úgy cipelte odvába, rejtekhelyre,
szem elől, és szedte ízekre, darabokra,
majd áldozatként bemutatta az Úrnak,
hogy bűnbocsánatot nyerjen,
és bűnbe eshessen újra meg újra!
*
Két lélek simul össze.
Szorosan, eggyémelegedve.
A test kérdez, a lélek válaszol.
Beszélgetnek egymással.
Az anyag a szellem nyelvén.
Értik egymást.
Percekbe zsúfolt végtelenség.
*
Felvette a ruháját.
Öltözött.
Olyan lett, mint volt
annak előtte: felöltözött.
Takarta minden,
elfödte a konvenció.
Rétegesen húzta magára
a viselt életforma szemmel látható kellékeit.
Szalonképes lett,
utcaképes, társadalomképes.
Csak a szeme villant
valami furcsa fénnyel,
szalonképtelenül, árulkodón.
De lesütötte, és elsietett.
*
Amikor az ajkak szétnyílnak,
és a csók végigfut a gerincen,
a kéz végigpásztázza a testet,
hullámzik a tér,
a tárgyak összedőlnek,
a magas a mélybe zuhan,
a mélység a felszínre tör,
omlás és emelkedés
megbillent tengelyén
minden másutt van,
de minden helyére kerül,
mert rend van a szédületben,
rend a káosz ősi törvénye szerint,
ahol a végletek
egymást kioltva összeérnek.
*
Hányféle csók ízét őrzi az ajkad?
Hányféle múltat viselsz?
Vagy minden ölelés szűzien első,
friss, ropogós, makulátlan?
Vad és szelíd örömök hajnala pirkad,
a kezdetek láza hevít,
újjászületsz a másik ölén,
és felnövekszel az új szerelemben?
Elfeledett magadra találsz,
kiről az idő salakja lehámlik,
és ha az ifjonti vágy
tagjába belerándul,
soha nem látott magasokba röpíti?
-
A szólítás művészi tökélye,
a vonzás hívó napiparancsa,
két test felindult ütközése
az érzések és ingerek körzetében,
az eggyéforrás elsöprő rohamában
és megsemmisítő diadalában.
Micsoda kijátszhatatlan erő
zónájába estünk!
*
Néhány másodperc az élet.
Mögöttünk évek garmadája.
De ne siessünk! A halált nem lehet lekésni.
A szerelem ezt is megkísérli.
*
Ne hagyd, hogy kezed közül kicsússzak!
Fogj erősen, utolsóként csak te tarthatsz!
Minden lejátszott tétel
benned visszhangzik.
Finálé. Fergeteges, szép zenedráma,
a levegő megáll,
a hangszerek beleremegnek
a dübörgő, végső crescendóba.
Utána csend. Piano.










AZ ÉLET...


Az élet, akár a vers,
szakaszokra bomlik,
rövid, töredezett,
zsúfolt, sűrített,
képekre osztott,
hangokra hangolt,
egyszeri,
és van benne
valami megfejthetetlenül
isteni.







ÉLNI VAGY NEM ÉLNI?


Világrajövetelem előtt informálódtam.
Mi várható itt, érdemes-e megszületni?
Azt mondták, nagyon jó sztori lesz,
de ha csalódnék, néhány évtizedet
akkor is kibírok. Többről meg nincs szó.
Vigyázni kell az ígérgetős emberekkel,
fontoskodók és hazudósak.
Vigyázni kell a szűkszavúakkal,
nem lehet tudni, mit és miért hallgatnak el.
Tanácsos az óvatosság a nagyétkűekkel,
mohók, törtetők, mindenre kaphatóak.
De vigyázni kell a kákabélűekkel is,
soványak, irigyek, mosolyogni se tudnak,
nemhogy még nevetni!
Vagyis az ember, mint olyan, veszélyes,
kiismerhetetlen ragadozó,
pusztításra szakosodott fajta.
No nem mindegyik, tette hozzá informátorom,
csodálatos példányok is akadnak,
és élni élvezetes tevékenység,
sok kalandban lesz részem,
kár volna kihagyni! Élni úgy istenigazából
csak egyszer lehet, de annyi elég is belőle.
Jól kell gazdálkodni az idővel.
A gyerekkort nem kell elnyújtani,
viszont az öregkort jó megkurtítani.
Közbe pedig élni kell száz decibellel,
felszippantani a tudást, kiélvezni a szerelmet.
Szépnek látni a világot,
ha ragyás arcát mutatja, akkor is.
Szeretni a másik boldogtalan halandót,
akit utamba hoz a sors vagy én magam.
Az élet nagy kaland,
nincsen sem titka, sem tanulsága,
jó buli, ennyi az egész, mondta informátorom.
Gondoltam: egye fene, mi lehet?
Belevágtam!







ÉNEKEK ÉNEKE


Ő az én társam az idők végtelen óceánjában,
Ő az én társam a múlt süppedékes iszapjában
és a jelen töredezett gránitkockáin.
Ő az én társam a harmatcseppek szivárványgömbjében,
és a rezge fényű bolygók kerengésében,
a párálló csendesség bozótjában,
és a véredényeket összeszorító rémület páncéljában.

Ő az én társam a csordultig merített vederben,
az egymás fölé hajló testek mágneses erőterében,
az összesimuló tenyerek fészkében.
Ő az én társam az ébredések opálos öntudatlanságában,
a nappalok kilyuggatott bérletkártyáiban,
a dróton áthatoló sóhajokban,
és a lég hullámhosszain felsüvítő jajkiáltásokban.

Ő az én társam a rejtett mélyeket döngető magzatmozdulásokban,
a leszakadt inggombok cérnaszálaiban,
és a víz világ-tükröző negatívjában.
Ő az én társam a betűvé szilárdult gondolatban,
széttátott napsütésekben és záporesők redőnyében.
Ő az én társam a felfutó higanyszálak ezüstjében,
és a kiolvasott újságok zörgő bordáiban.

Ő az én társam a magány süket verméből kidörömbölő
egymás keresésben, a paplanmelegségű beburkolások
rejtettségében, az elfésült kételyek csitulásában,
a minden lehetségest feltérképező
te ki vagy - kérdések kanyarulataiban.
Ő az én társam a szemhéjat lezáró ujj kegyeletében,
a sziromhullató elmúlások felpúpozó örökkévalóságában.







HAJNALOK


Hajnal. A város
Alig heverte ki
az éjszakát.
Párás nyirok ereszkedik,
szitál, szemerkél, taknyolódik.
Szürke műanyag égbolt.
A Napot éjszaka leszedték,
és eladták ócskavasnak.
Elkenődött felhők.
A csillagok már letűntek.
Nincs, aki sztárolja őket.
A hold is hazavackolt,
bagóért nem melózik.
Átható hétfőszag.
Nyikorgó, rozsdás beindulás.
Verebek géphangon csiripelnek.
Mobilodik.

Az ember lép, rázódik,
surrog és nyomakszik.
Előtte a nap. Mögötte a teg.
Felnéz az égre.
Keresi a derengést
Hajnalban valahol valaminek
derengeni kell. Legalábbis.
Hajnal. Pitymallás.
Piros égalj. Szeles idő lesz.
Kikászálódás a dunnagomolyból.
Szemdörzsölés, pislantás,
fogmosás, glu-glu, köpés.
Torokégető slukkok.
A kakas felveti taréját.
Kakaskodik.

Ébresztőszolgálatig.
A macska lábhoz púpozódik.
A kuvasz láncot csörget.
De mi mégis.
Bődülés, nyihogás, röfögés.
Orwell.
Félrerúgott vödör.
Kinthagyott ruhák a kötélen.
Lyukas csatornából
poshadt víz szivárog.

Az ágon rigó és szarka párbeszéd.
Jó reggelt, szomszéd!
Magának is!
Hajnal. Párállik a tenger.
Locska fodrok,
kis teniszlabdák ugrálnak.
Tengerkék ég.
Égszínkék tenger.
Kinyújtózik a Nap.
Lustán, álmosan.
Liftbe száll. Emelkedik.
Feljebb, egyre feljebb.
Sugárzik. Diadalmas.
A felhők kezet csókolnak neki.
Süppedt homokban
szétszórt kagylóhéjak zörögnek.
A fény szikláról
sziklára szökken.
összecsukott napernyők,
egymásbatolt nyugágyak.
Partra óvakodó medúzák.
Pihegő hullámok,
sósmandulaillat.
Felbúgó hajókürt.
Közeledő messzeség.
A nagy víztükör fölött
kettéhasad a hajnal







HA MEGIDÉZLEK


Ha megidézlek, más vagy:
önkényesen vegyítek
valódit és vágyottat össze,
játszom hamis képeddel
jóleső öncsalással,
szétszedlek, összeraklak,
mosolyodat magamra öltöm,
mozdulatodba belebújok,
hangodat a szélnek eresztem,
és az arcomba visszafújja.

Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy,
csak lépted vigyázom,
cipőd ismeretlen.

Ha szólnál hozzám, meg se hallanám,
elmennék melletted észrevétlen,
mostani magadhoz nincsen már közöm.







IGEIDŐK...


Szerettél. Szerettelek.
A múlt idő zónájába kerültünk.
Furcsa, idegen vidék.
Nem tudok tájékozódni benne.

Elsüllyedek.
Ránk nehezedik a volt,
nem fénylik föl a lesz.
Minden megtörtént már.
Ezentúl együtt soha semmi.

Ez a megfellebezhetetlen,
végérvényes bizonyosság!
Már minden csak visszafelé.
Már nem érezlek, csak emlékezlek.







KÉP KERETBEN


Egy arc. A sötét tónusból kiviláglik.
Két szem. Nézi a festőt,
aki festi a festőt. Önmagát.
Szomorú arc. Gyűrött vonások.
Kék, fehér, néhol piros vonalkák.
Az ecset festékbe mártott szálai,
vászonra kenődött csíksorok.
A háttér dúlt szobabelső.
Félig nyílt ablak. Ferde fénysugár.
Távoli alakzat, nyújtózó macska
vagy ledobott kabát
A festő szeme szigorú, talányos.
Tekintete átszúrja a képet,
szemedbe fúródik, ott megül,
és visszanéz a festőre, aki fest.
Festi a festőt. Önmagát.







KÉT LÉLEK


Két lélek simul össze.
Szorosan, eggyé melegedve.
A test kérdez, a lélek válaszol.
Beszélgetnek egymással.
Az anyag a szellem nyelvén.
Értik egymást.
Percekbe zsúfolt végtelenség.







A KOR GYERMEKE


Merő tévedésből jöttem erre a világra.
Már itt se vagyok. Rossz ajtót nyitottam,
eltévedtem, bocsánat. Nekem azt mondták:
erre tessék, de hát eltájoltak, sajnálom.
Ez nem az én világom. Ez valaki másé.
Ha egyáltalán valakié.
Hogy pár évtizedet itt is kibírok?
Nem, sajnos, nem lehet. Van még más világ is.
Valahol lennie kell. Majd csak megtalálom.
Nem is zavarok tovább. Minden jót!







LELKIISMERET


Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!







LEVÉL Y-NAK


Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!







A LÉT RAGOZÁSA


Nem vagy. Noha voltál.
A nincsség felfoghatatlan.
Értelmezhetetlen.
Csak a van-nak van jelentése.
Voltál. Képzeletjáték,
akár az, hogy leszel.
Hiányzik a valóság fedezete.
Nem vagy. Noha voltál.


Fantom fájdalmam van.
Ez bizonyítja, hogy voltál.
Ha fájni tud, az ami nincs,
akkor, az van.
Tehát vagy. Noha voltál.
Csak a létezés állandó.
A nemlét nem létezik.







A MEGLESETT ÉLET


Bimbó pattan az ágon.
Kis, kerek, feszes,
tömör húsú golyócska.
Benne sűrűsödik az élet,
a mulandóság és a szépség.
Még együtt a van és a lehetséges.
Idősíkok egymásba zárva.
Mindjárt kibomlik,
szétfeszíti héját,
feltöri a burkot,
kisodródik, kiáramlik,
szétterül, sziromszárnyakat
bont a virágzás.
A rügy, úgy tetszik, mozdulatlan,
de egy másodperc, és a lét
dinamikája életre löki,
előpergeti, színekbe mártja,
illattal szórja
a formatervezett szépség
diadalmas világrajöttét.
Majdnem mindegy,
hogy mennyi időre.







MIÉRT KELL A VERS?


hogy meghódítsd az ismeretlent...
hogy elérd a lehetetlent,
hogy élni tudj, ha nem is lehet,
hogy átöleljen a Szeretet,
hogy érezd: neked szól, senki másnak,
hogy ne szégyelld, ha sírni látnak,
hogy kinyíljanak rég bezárult falak,
hogy újra te légy önmagad, és


ne félj, ha rád teríti komor
palástját az Éj, mert egyszer
véget ér a sötétség birodalma, s ott
megszűnik a Gonosz hatalma,
rózsás ujjakkal, szelíd mosollyal
ébreszt föl a Hajnal, s megtölti
...szívedet - fénnyel, verssel, dallal...







MINTHA


Ülök csendben a szobában,
Mintha csak itt volnál,
Mintha csak szólnál,
Mintha csak kimennél,
Mintha csak bejönnél,
Mintha csak lennél,
Ahogy lenni szoktál,
Amikor voltál,
Amikor szóltál,
Amikor kimentél,
Amikor bejöttél,
Amikor léteztél.


Most csak ülök csendben
Ebben a szobában,
Ebben a minthában,
Színlelt valóságban,
Más frekvenciában
Mintha megszólalnál,
Minthogyha kimennél,
Minthogyha bejönnél,
Minthogyha kérdeznél,
Minthogyha felelnél.
Én mintha nem lennék,
Csak idegen vendég,
Éppen betévednék,
Mintha én te volnék,
Lassan elvonulnék,
Minthogyha meghalnék.







MONDD...


Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek?
Akkor se, ha nagyon akarjuk?
Akkor se, ha én mindennap
növök egy picit,
és te már nem nősz tovább? [
Akkor se, ha holnap én ülök melléd,
én mesélek,
én fogom a kezed?

Nem hiszem!
Egyszer, egyetlenegy percig
biztosan egyidősek lehetünk.







MONDD, TE BELENYUGODTÁL?


Mondd, te belenyugodtál abba,
hogy nem leszel?
Hogy megszűnsz, szétmállasz,
kikopsz a fényképek keretei mögül,
és a diafilmek, videók,
ha őriznek, mint furcsa,
idejétmúlt árnyat mutatnak,
aki mozgott és beszélt
valaha valamit valamiért,
de már csak egy kor
látványos figurája
vagy sajátságos dokumentuma.
Te belenyugodtál,
hogy olykor majd felemlít
a családi memoária?
Ki ezt, ki azt emlékszi belőled,
aztán kifakulsz,
elhalványulsz,
mumifikálódsz az időben.
Belenyugodtál?
Jársz, kelsz, teszel-veszel,
küzdesz a
napi betevő gondolatért,
szólsz, kiáltasz, dörömbölsz,
meg akarsz maradni így,
ilyennek, élőnek, elevennek,
de nem tudsz.
Belenyugodtál?










NEMZEDÉK


SZERETED A REGGELT?
AMIKOR FELTÉPŐDIK AZ ÉJSZAKA,
ELMASZATOLÓDNAK AZ ÁLMOK,
S A LÉCEKEN ÁT
BEMÁSZIK A FÉNY,
BESZIVÁROGNAK A HANGOK?
FELHÚZZÁK A SOROMPÓT,
ÉS KIGÖRDÜL A NAPPAL.
JÓ REGGELT!

AZ ISKOLA BEFOGAD,
Benyel, behabzsol.
Folyosószag,
Merev tablóképek
Dátumozott időtlenségben.
AZ OSZTÁLY mesterséges
Tenyészete.
8-szor 10 méter.
3 sorban keskeny asztalok.
Mögöttük székek.
39 szék.
Mindahánynak
Más lába, háta, köpenye.
Mindegyik asztal
Más egyéniség.
Csak a tanári asztal ugyanaz
Óránként megújuló fejekkel.

MI MOST HARMINCKILENCEN
Így együtt
Ugyanannak a számlálónak
A nevezői,
Ugyanazokon a folyosókon.
Ugyanazokban a vécékben.
Ugyanannak az épületnek
ÉN-TE-Ő
ÖSSZEFONOTTSÁGBAN.
EGYütt.

ÉS AZTÁN?
Amikor kiütjük a falakat,
És kiszabadulunk?
ÉS HARMINCKILENCFÉLÉK LESZÜNK?
És egymás fölé és alá kerülünk?
Mert elkezdünk
Rétegeződni,
Beilleszkedni,
Szóródni,
És már nem haverok,
Hanem generáció leszünk.
Kicsi vagy nagy,
Ahová besorolnak!

A SZÜLŐK
Szabványmintára készülnek.
Konfekció-szülők.
Másodállásban szülők.
A te apád is hajszolt?
A te anyád is hisztis?
A te szüleid is
Simára gyalulnának?
A te szüleid is
beilleszkedők?
A te szüleid is

Fáradhatatlanul
Fáradnak érted,
És fáradtak hozzád?
Ha megmakacsolod magad,
Pszichológushoz visznek,
Aki lerajzoltatja veled
Az egymásba fáradt családot?
Te előnyös helyzetű
Tanuló vagy?
Eléd havat szórnak,
Ha szánkózni akarsz?
A te apád
Érti a halmazelméletet?
A te anyád
Tud verset elemezni?

Mi a fenét akarsz
Tulajdonképpen?
Tudsz jobbat,
Mint amit ők akarnak?

Nagyanyánk
Nem töpörödött anyóka,
aki kötöget az ablaknál.
Kondicionáló tornára jár,
Harcot indít
A kilók és ráncok ellen,.
Nagyapánk
Élő lábjegyzet
Ő az anekdotává szelídült
Történelem,
Ők mindent tudnak,
És mindent összekevernek.

Mi a LÉNYEGET szeretnénk,
De a lényeg kibújik
Az emlékezet
Kicsorbult lécei között.

Jónás Vivien: Ágai Ágnes - Nemzedék

Link







NEVETVE JÖTTEM A VILÁGRA


Nevetve jöttem a világra,
tréfának véltem az egészet.
Aztán gondosan, szépen, türelemmel
megtanítottak sírni.
Most már megy folyékonyan.







AZ ŐRZŐ


Tartalak teljes valómmal.
Két partom közé szorítlak.
Zúgó ár el nem sodorhat.
Nem emlékezlek, visszaéllek.
Áttelepítelek a mába,
rögzítelek megkötő anyagba.
Időzítelek.
Magamnak tartozom veled.
Voltságodról leválasztalak.
Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.
A jelenben érzem jelenlétedet.
A múlt ablakát ököllel bevertem.
Kiragadlak.
Ütőeremen dobolsz
eleven lüktetéssel.
Létezel.
Élsz, mint minden halandó.







ŐSZI ESŐ


Őszi eső hullik.
Mennyire más, mint a nyári zápor!
Az őszi eső
savanykás, unott, véget nem érő,
maga a szétázottság,
a nyálkás utálkozás.

Olyan, mint egy lepergett előadás,
egy lerúgott cipő,
egy elhasznált fogkefe.
Az őszi eső
eseménytelen, fáradt és közömbös.
Esik, mert

jobb nem jut eszébe,
esik, mert
a felhők gyomra összeszűkült,
esik, mert
ősszel esni kell.
Az őszi eső

szívesen abbahagyná,
kiöregedett már az esésből,
ha egy friss szellő ráfujdogálna,
és nyugdíjba küldené,
de még tart a munkaideje,
ledolgozza: esik és esik.

Ennek a Földnek már úgyis
mindegy: Nap süt, víz árad,
tornádó kavarja.
Itt már amúgy is minden
hullik és esik,
hullik és esik.







SEBESÜLTEN


Mikor a fájdalom
Megérik, mint a seb,
Éjente felszakad,
És nem lesz csendesebb.

Mikor a fájdalom
Megérik, és a seb
Tátongva nyitva áll,
A szív lesz üresebb.







SOROK EGYMÁS ALATT


Belépett,
aztán észrevétlen kilépett,
majd vissza.
Az életem légterét használta.

Csak félig,
vagy még úgysem,
de majdnem egészen.
Ingajárat. Máternoster.
Az érzelmek le s föl lifteznek.
Jelezze kérem, ha ki akar szállni.
Megnyomom a gombot.
Nem működik.

Csupán az ujjak értek össze.
Mint a freskón.
Az ujjhegyen az idegvégződések.
Ott kezdődik minden:
A Teremtés és az elhantolás.

Egy csepp hiányzott,
hogy minden tetőzzön és beteljen.
Egy csepp a színültighez.
A pohár ott maradt az asztalon.
Üres volt vagy tele?
Ki mondja meg?
Senki se látta.

Bújj, bújj, zöld ág,
nincs levelecske,
csengő szól a kapu alatt,
hiába is szólna,
ne bújjatok benne!







A SZERELEMRŐL


Nem gerjesztett vágyak, csiholt tüzek,
suta ügyeskedések, mímelt hevülés,
nem kamasz-bizsergés, nem erotechnika,
teljesítmény kényszer, önvizsgáztatás,
nem kései mentsvár, nem elsősegély.
A szerelem más. Sors. Vállalás.
Kitárulkozó végnélküliség,
fejezetekre bontott történés regény.
Spirituális testiség,
hús-vér köznapiságába rejtett
szentélytisztaság.

Egymáshoz sodort bárka ringás
a felcsapódó hullámok között.
A megízlelt másik, aki én vagyok,
ő, aki bennem tükröződik,
kettőzött énem, hiányzó felem,


többletével pótol,
egésszé kerekít.
Tartozékom, felettesem, tulajdonom.
Narcisztikus gyönyörűségem
tavi rezgése, fény- és árnyjátéka,
gyarlóságom felmagasztalója,
tartóoszlopom.

Testem és lelkem tudója, ismerője,
bűneim bírája, védője, cinkosom,
dölyföm és alázatom szenvedélyes,
kínzó, szép együtthatója,
életemen végighúzódó
titkolt és vallott: szerelem.







SZERESSETEK NAGYON!


Szeressetek, mert fázom,
szeressetek nagyon!
Melegítsetek, bugyoláljatok,
etessetek, itassatok,
szeressetek nagyon!
Mondjátok: ügyes vagy,
erős vagy, ne félj,
megfogunk, hogyha leesnél.
De nem esel le,
mert mi vigyázunk.
Mondjátok jó hangosan.
Sokszor és sokáig.
Szeressetek nagyon!







SZERETLEK...


Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van, vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
szeretlek!







SZÓ, AMI SZÓ


Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.







SZÜLETÉSNAPOMRA


Nincs kávéházi szeglet, és nincsen számvetés.
Az évek szállnak... ugye tudjuk?
De irgalmaz-e nékünk Jézus herceg?
Az évek szállnak? Vánszorognak?
Tempójukat nem mi szabjuk,
évgyűrűink ránk karcolódnak,
az időt felmutatjuk és viseljük.

Csak a napok hosszúak, a lét rövid,
tartalékolni nincs miből.
Így élünk egyszeri tudattal,
szólni és tenni nincs több alkalom.
Az életnek hozadéka és hordaléka van,
születni könnyű,


meghalni nehéz,
vagy fordítva éppen, ki tudja ezt?
Sorsunk magunk vagy Isten kezében?
Kié a döntés, ki számoltat el?
Röptünk az égen hagy-e majd
utánunk kondenzcsík-jelet?

Vigadni volna jó ma,
pirosra fényesedni és örülni,
a világ rútságát eltakarni,
hisz gazdag a szépség arborétuma,
ha óvó kezek szüntelen vigyázzák,
és zajló vihar nem tépázza meg!
Nem tépázza meg?







TÉLVÍZ


Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.







A TITKOKAT AZ UJJAIMNAK MONDOM EL


Én mindig először megszagolom a könyvet,
beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese
és a könyv az olvasó.

Maradj, fogd a kezem,
ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el.

Múltkor azt álmodtam, hogy
léggömbök nyílnak a fűben.
Leszakítottam őket,
és elpukkadtak.
Sírtam. De színes könnyeket.

Mi van a világ után?
- kérdeztem.
Butaság - mondták-,
a világ után nincs semmi,
a világ után is világ van.
akkor ez csak olyan, mint a
ma, tegnap, holnap.

Szereted nézni, ha villámlik?
Ne mondd, hogy menjek el az ablaktól!
Ilyenkor tüzes késsel
szétnyiszabolják az eget.
Ha villámlik,
éppúgy dobog a szívem,
mint amikor meglékelik a görögdinnyét.
Tudom, hogy nem fáj neki,
de mégis recseg és piros.

Sose veszekedjetek előttem,
az rosszabb, mintha megvernétek.
Akkor már jobb,
ha rám haragusztok együtt,
mert megjavulok és kibékülünk,
de ha ti veszekedtek,
sose tudom, melyikőtök a rossz.

Azt mondják, árulkodni csúnya ,
meg azt, hogy legyünk őszinték.
Ha kérdezik, hogy ki rosszalkodott,
akkor csak magamra árulkodhatok?

Hogyha zene szól,
vagy ha a meleg fürdőkádban ülök,
úgy borzongok, mintha fáznék.
Legjobb lenne a fürdőkádat
színültig megtölteni zenével,
és búvárruhában elmerülni benne.

Ha nagy leszek, állatiskolát nyitok.
Megtanítom őket mindenre:
írni, olvasni, számolni.
És arra, hogy ne egyék meg egymást.
Még ha megnőnek, akkor se.







TÖPRENGÉS


Egész életünk imitált valóság.
Fény-, hang-, hő-, íz effektusok játéka
Az idegvégződések billenttyűzetén.
Az álom is megélhető valóság,
A különbség csak viszonylagos.
Életem filmje több síkon pereg.
Addig vagyok én, ameddig
El tudok számolni önmagammal.
Bomlásom terméke nem egyenlő velem.
Csak mások halálához van közöm.
Azokba belepusztulok.







TUDOM


Tudom, mire mit mondanál,
Tudom, adott esetben mit cselekednél.
Meghosszabbítalak magamnak,
szükségem van rád ahhoz,
hogy elviseljem hiányodat.







TÚRA ET NATÚRA


Járta a természetet.
Megéledt benne.
Felszippantotta a folyókat,
elkanyargott a patakokkal,
lezuhogott a vízeséssel,
szétáradt a tengerekben,
nekiütközött a hegyeknek,
végigterült a mezőkön,
lebukdácsolt a hasadékba,
befészkelődött az üregekbe.
A fák előreköszöntek,
a virágok kitárultak,
a fűszálak felegyenesedtek,
a rovarok percegtek,
zümmögtek, cirpeltek, dongtak,
a madarak csicsongtak,
minden élt, hullámzott, hangzott.
Aztán elhalkult.
Ember nélküli csönd
ült a tájra.
Egyedül volt a világgal
és önmagával.







UGYE...


Ugye beengedsz, hogyha kopogok?
Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok?
Ugye elhiszed, amit gondolok?
Ugye megtartasz, hogyha maradok?
Ugye elengedsz, hogyha indulok?







ÚTRAKELVE


Az igazi út végét sose látni,
az igazi útnak vége nincsen,
csak kanyarjai, elágazásai,
hepéi és hupái, gödrei vannak,
jelzése ritkán,
ki-ki maga jelzi, merre menne,
felfelé, oldal irányba
vagy lejtmenetbe.
Az igazi út göröngyös,
cipő szaggató, süppedékes.
Nem tudni, hova vezet,
tábla nem irányít,
csak a merészek
bandukolnak rajta,
a távgyaloglók,
a fáradhatatlan mindenrekészek.
Mennek, mendegélnek,
mint a mesében,
és egyszer biztosan
oda (hova?) érnek.
Az út végére, ami nincsen.







A VÉGTELEN


A végtelen itt van.
Fogható, tapintható, simítható.
Kényelmes, kellemes, megnyugtató.
Elterül, hullámzik,
mint a mező teli pirosló pipacsokkal.
A végtelen
soha nem szűnik meg.
Van. Állandó. Örök.
Nem fog rajta a mulandóság átka.
Ölel, karol, ringat,
szelíd, mint az újszülött tekintete,
és megértő, mint az Isten,
aki úgy nincs, ahogyan van.
Végtelenül.







VÍZESÉS


A sziklákon habosra tört a víz,
surrogott, zúdult, nem kapaszkodott,
esett vastagon, tömbösen
acélos vízlemez.
Lelökték, hullt alá,
szétfröccsent, nyekkenve földet ért.
Bámulták odalent szépséges végzetét.







IDÉZETEK


"Van, aki fél a sötéttől. Én nem. Odateszem az ágy mellé az ecsetet és a festékdobozt. Hajnalig kifestem vele az egész éjszakát."

"A felhő olyan,
mint egy felfújt hópehely.
Mint a borotvahab Apa arcán.
Mint egy hálóing a fregolin.
Mint egy ősz asszony hajmosás után."
/Ágai Ágnes Kamaszságok/









  
 
0 komment , kategória:  Ágai Ágnes   
Poloskainvázió
  2018-10-12 18:46:06, péntek
 
 










POLOSKAINVÁZIÓ

Poloskák: invázió van, ellenszer nincs


Az utóbbi években egyre gyakoribbak a poloskainváziókról szóló híradások, amikben hol szörnyen kellemetlen, csípő-maró ágyi poloskák inváziójáról, hol lakásokat és házakat ostromló büdös bogarakról olvashatunk beszámolókat. Legutóbbi felhívásunkra rengeteg olvasótól kapunk döbbenetes fényképekkel megtámogatott levelet, amikben arra panaszkodnak, hogy az utóbbi napokban-hetekben kiborító mennyiségű poloska özönlötte el otthonaikat, ott vannak a falakon, kertekben, veteményesekben.

A jelenségre egyszerű a magyarázat. ,,A behurcolt-betelepedett idegenhonos poloskafajok között több olyan is van, amely hőigénye miatt a hidegebb időszak közeledtével kisebb-nagyobb tömegben beköltözik a lakásokba, és ott vagy rejtett zugokba húzódik, vagy azt keresve mozog, és ilyenkor találkozik a lakókkal. Mivel a poloskák bűzmirigyük váladékával védekeznek, ez további konfliktusokat okoz" - mondta az Indexnek Kondorosy Előd, a Pannon Egyetem keszthelyi Georgikon Karának entomológusa.

Ami a konfliktust illeti, abból bizony akad bőven. Olvasónk, Szilvia Ráckevéről, illetve annak külterületéről jelentkezett: ,,A vödrös képen csak az a mennyiség van, melyet - ha be szeretnék jutni a lakásba - le kell szedjek a szúnyoghálóról. Folyamatosan százával vannak ezek a dögök, és immunisak majdnem mindenre. Sósav, hypo, különböző varázsigék és kotyvasztékok, semmit sem érnek! A poloskák épp csak nem röhögnek hangosan a pofámba. (...) Undorító ez az egész helyzet, és baromi jó lenne rá valamilyen megoldást találni, mert ettől már be lehet golyózni!"

Péter a XVII. kerületből nem írt semmit, csak két hátborzongató képet küldött a poloskainvázióról, csakúgy, mint Irma:


Galéria: PoloskainvázióFotó: Olvasónk, Irma / Index





Gabriella így írt nekünk: ,,Törökbálinton lakom, és két napja erre jövök haza. Elviselhetetlen."

Péter a Debreceni Egyetem egyik kollégiumának teraszáról küldött képes helyzetjelentést:


Péter fotója a XVII. kerületből (balra), a Debreceni Egyetem egyik kollégiumának teraszáról készített fotó (jobb felül) és Gabriella törökbálinti háza amint ellepik a poloskákGaléria: Poloskainvázió (Fotó: Péter / Index)





Ivett beszámolója szerint ,,az Új Köztemetőben nem lehet megmaradni. Hétfőn voltunk temetésen, és hadakban támadnak, rengetegen vannak. Szegény virágosok teljesen ki voltak bukva, hogy ilyenkor hol a főigazgató úr. Ezeket nem lehet központilag irtani?" Ferenc a ,,paradicsomot felzabáló kurva poloskákról" küldött képeket.

Andris az autójába szeretett volna beszállni, és ez a nem éppen kellemes látvány fogadta az ajtót kinyitva:


Galéria: PoloskainvázióFotó: Olvasónk, Andris / Index





Tamás és párja épp a Balatonon tölti szabadságát, onnan írt nekünk: ,,Szállodánkat is megszállták ezek a rovarok, melyről készítettem egy videót is. Végtelenül kellemes az időtöltés ebben a 4 csillagos balatoni neves szállodában. Direkt nem írok nevet, mert bár természetesen a vezetéstől kaptunk egy új szobát, de a helyzet cselekvés nélkül aggasztó az egész épületben. A szomszéd család tegnap pici gyerekkel késő este távozott a helyzet miatt.":


Poloskainvázió egy balatoni hotelben

Link


A helyzet tarthatatlannak tűnik. Vagy mi, vagy ők. Az undorító bűzt kibocsátó, otthonainkat akaró rovarhordák ellen tenni kell. De mit? És kik ők? Mikor, honnan jöttek? Meddig maradnak? Lángszóró kell ide, vagy kézigránát?


Jöttment népség


Az olvasói képek alapján nehéz egyértelműen megmondani, hogy hol milyen fajta poloskák okozzák leginkább a kellemetlenségeket. Valamennyi, a lakosságot zavaró faj növényevő. Persze vannak régóta ismert társbérlők is, mint a bencepoloska. De a felzúdulást főleg két faj kelti:

a zöld, néha barnás árnyalatú vándorpoloska, ami a klímaváltozásnak köszönhetően jelent meg nálunk, a Balkánról érkezve,
és a kereskedelemmel Európába behurcolt márványos címerespoloska, amely még nem jutott el az egész országba, de hamarosan ez is megtörténik, mindenesetre a fővárosban elképesztő tömegben van.

Mindkét faj igen sokféle növényen képes kifejlődni. ,,A harmadik gyakori faj a más csoportba tartozó, de szintén nagy termetű és fenyőféléken fejlődő nyugati levéllábú poloska, helyenként ez is elég nagy tömegben van jelen. Vannak persze más fajok is, mint pl. a hársbodobács, de ezek kisebbek és kevésbé zavaróak" - mondta a szakértő.

Kondorosy Előd egyébként hat évvel ezelőtt (2012-es, Adventív poloskafajok Magyarországon című cikkében) összeszedte, hogy milyen őshonos és invazív poloskákat ismernek a biológusok. A munka nem volt könnyű, mivel eleve nem lehetett mindent tudni az őshonos fajokról, amik régóta tagjai a hazai faunának, ugyanis a poloskák meglehetősen rejtőzködő életmódot élnek (kivéve ezek a mostaniak), a különböző fajok egyedei sokszor hasonlítanak is egymásra, előfordulásuk nem egyenletes.


"A paradicsomot felzabáló k.. poloskák"Galéria: Poloskainvázió(Fotó: Olvasónk, Ferenc / Index)





A magyar poloska faunáról elsőként Horváth Géza közölt összefoglalót, az 1897-es Magyar Birodalom Állatvilága sorozat általa megirt Hemiptera részében. Az utóbbi időben Kondorosy Előd és kollégái publikáltak újabb adatokat a hazai fajokról 1999-ben, 2005-ben, 2009-ben, 2011-ben és 2012-ben.


Kis poloskahatározó


Az ágy belső részeiben megtelepedő, az alvó ember vérét szívogató, legkellemetlenebbnek mondható ágyi poloska (Cimex lectularius) egyike a legrégebben behurcolt poloskafajoknak, ennek ellenére meglehetősen keveset tudnak róla a kutatók, sem a mikor, sem a hogyan nem ismert.

Növényvédelmi szempontból az észak-amerikai platán-csipkéspoloska (Corythucha ciliata) számít az első invazív poloskafajnak Magyarországon: Európában (Olaszországban) 1964-ben, itthon 1977-ben írták le először a megjelenését, ami után hamar megtelepedett az ország számos helyén - csak a platánfákon élősködik, jelentős kártevője a fának.

A mediterrán eredetű hársbodobácsot (Oxycarenus lavaterae) 1995-ben fedezték fel a hazai kutatók, a horvát tengerpartról, illetve Délnyugat-Európából az 1990-es években szétterjedő rovar egyedei ekkorra már hatalmas telepekben éltek a hársfák kérgein.

Mivel a fák magvaival táplálkoznak, nem számítanak kártevőnek a mostanra az egész országban elterjedt hársbodobácsok. A szintén mediterrán eredetű platánbodobács (Arocatus longiceps) hamarabb került az országba, de kisebb egyedszáma és kevésbé feltűnő viselkedése miatt jelenléte csak később, a kilencvenes évek végén tűnt fel a biológusoknak. Mivel ez a faj is főként magvakkal táplálkozik, ugyancsak nem számít kártevőnek.

Alig húsz éve, a kétezres évek elején jelentek meg nagyobb számban Magyarországon a zöld vándorpoloskának vagy címerespoloskának is nevezett faj (Nezara viridula) tavasszal-nyáron zöld, ősszel barnás színt öltő egyedei. A legnagyobb gondot jelenleg is ezek okozzák, és nem csak azért, mert ősszel, a hideg idő beálltával tömegesen próbálnak a jól fűtött lakásainkba behúzódni. A trópusi afrikai, illetve a mediterrán térségekből egyre északabbra terjedő vándorpoloska bűnlajstroma kártevőként is számottevő: száznál is többféle, azaz szinte az összes hazai gyümölcs és zöldség megrontója, nedvüket szívogatva teszi tönkre termésüket. Főleg július-augusztus környékén pusztít, amikor lárvái már nagyok, és kifejlett egyedei is megjelennek. A melegebb régiók (Csongrád, Baranya, Budapest) a legfertőzöttebbek, de a vándorpoloska az ország többi részén is általánosan elterjedtté vált.


A poloskák igen sokfélék lehetnek Fotó: Shutterstock





NEM TÚL JÓ HÍR, HOGY A KLÍMAVÁLTOZÁSSAL, A TOVÁBBI NAGY FELMELGEDÉSSEL NAGY VALÓSZÍNŰSÉGGEL MÉG TÖBB LESZ BELŐLÜK.


Szintén nem mondható a lakosság kedvencének a nyugati levéllábú poloska (Leptoglossus occidentalis). A kétezres évek elején feltűnt, feltehetően az Egyesült Államokból Olaszország érintésével hazánkba került poloskafaj mostanra az egész országban elterjedt, és télire tömegesen az épületekbe húzódva, kellemetlen szagot árasztva megy az emberek idegeire. A vándorpoloskához képest annyi az előnye, hogy nem teszi tönkre a kertben a paradicsomot, a szőlőt.

Ezeken kívül akadnak még bőven újnak számító poloskafajok hazánkban. Kisebb részüket (pl. tamariska, seprőzanót) kis egyedszámuk, egyelőre kártevőnek nem számító életmódjuk miatt nem tekintik potenciális ellenségnek a növényvédő szakemberek, van azonban jó pár faj, amiktől joggal tartanak a szakemberek (különféle virágpoloskák, rablópoloskák, bodobácsok, címerespoloskák, mezei poloskák), mely jövevényfajok egyedei egyre nagyobb számban fordulnak elő, és hasonló gondokat okozhatnak mint a vándorpoloska vagy a levéllábú poloska. Az utóbbi években például a 2013-ban felbukkant, keletről behurcolt, gyümölcsöket, zöldségféléket megtámadó, nagy testű, barnás színű ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys) kezd egyre jobban terjedni, leginkább a fővárosban és környékén, de vidéken is egyre több helyen, populációjának nagyságrendje kezdi elérni a vándorpoloskáét.

(Zárójelben meg kell jegyezni, hogy a felületes szemlélő azt gondolhatja, ilyen zöld vagy barna színű, viszonylag nagyobb testű, pajzs, címer alakú rovarok korábban is éltek hazánkban. Ez részben igaz, csakhogy a vándorpoloskához, ázsiai márványospoloskához valamelyest hasonlító zöld bogyómászó poloska (Palomena prasina) őshonos tagja a hazai faunának, és leginkább erdős, fás területeken szeret élni, a természetes növénytársulásokat kedveli, nem károsítja a veteményeseket, gyümölcsösöket, nem keresi a lakott helyeket, nem akar tömegesen otthonainkban áttelelni. Ő egy rendes magyar poloska, akivel a lakosság ritkán konfrontálódik, ez a cikk nem róla szól.)


Elő a porszívókkal, polgártársak!


Végső elkeseredésükben, vagy éppen feltüzelt harci kedvvel joggal kérdezhetik olvasóink, hogy mit lehet tenni a csapatosan ránk rontó büdös jószágok ellen.


ELSŐ KÖRBEN LEHANGOLÓ VÁLASZT KELL ADJUNK: NEM SOKAT LEHET TENNI ELLENÜK. MIVEL TERMÉSZETES ELLENSÉGÜK NINCS, A KÁRPÁT-MEDENCEI KLÍMÁBAN REMEKÜL ÉRZIK MAGUKAT, SZAPORODÁSUK MEGÁLLÍTHATATLAN.


A kutatók lázasan keresik a biológiai védekezés működőképes módjait - mondjuk azt a rovarfajt, ami ellensége lehetne ezeknek a fajoknak -, de egyelőre eredménytelenül, így jó pár évig biztosan nem születik ezen a vonalon biztató megoldás. Az enyhe telek sem segítenek a rovarok megtizedelésében, sőt pechünkre a zord hideget is elég jól viselik: a poloskák képesek áttelelni mínusz húsz fokban is.

A mezőgazdaságban erős rovarölő szerek bevetése hatásos lehet a poloskafertőzés ellen is, csakhogy ezek a vegyszerek egyrészt elpusztítják az összes rovart (köztük a hasznosakat, például a méheket is), zavart okozva a természetes táplálékláncban, másrészt mivel a poloskák az érésben lévő vagy már érett terményeken élősködnek, ezek permetezése nem túl szerencsés az emberi fogyasztókra nézve sem. Attól is lehet tartani, hogy az évente két generációs tempóval szaporodó rovarok ellenállóvá válhatnak a most még hatásos rovarölő szerekre. (Ahogy történt ez az ötvenes években a krumplibogárral és a DDT-vel.)

,,A tapasztalatok szerint ezek az új jövevények néhány évig hatalmas tömegben vannak jelen, feltehetően még nem fedezték fel őket a nálunk élő ragadozó és élősködő rovarok. A madaraknak talán nem kell annyira hozzászokniuk, persze biztosat nehéz mondani, hogy mi lesz mondjuk öt év múlva. Védekezni ellenük nehéz, mivel a többség szinte bármilyen növényen megélhet, és ha permetezünk, magunknak sem teszünk jót, és a ragadozóikat is pusztítjuk" - mondta mindezzel kapcsolatban Kondorosy Előd.


Otthon érzi magát a lakásban





Mit tehet az otthonát védő átlagember? A különféle fórumokon, a Facebookon terjedő házi praktikák sajnos nem minden esetben segítenek (szódabikarbónás mosás, bolti rovarirtó szerek, stb). A legjobb, amit tehetünk, ha felvesszük a kesztyűt, és az arcmaszkot, és a fizikai megsemmisítés rögös útját választjuk. A szúnyogháló felszerelése a nyílászárókra alapvető védelmet nyújthat, mivel ezeken nem tudnak áthatolni a poloskák, emellett a legjobb szolgálatot a porszívó teszi.

Ne sajnáljuk az időt, fáradságot, járjunk körbe mindenütt a lakásban, bent és kint, kutassuk fel az összes lehetséges rejtekhelyet, és egyszerűen porszívózzuk össze a nem túl fürge, esetlen mozgású, a hűvös időben le is lassult rovarokat. Legjobb, ha felkészülünk arra is, hogy ezt hetente többször is meg kell tenni. A porszívóval összegyűjtött rovarokat aztán nyugodt szívvel semmisítsük meg. Erre legalkalmasabb a porzsákos porszívó, a porzsákban hemzsegő poloskákat el kell égetni, vagy agyontaposni - a szabadon engedésük semmiképp nem javasolt. Az entomológus szerint sem érdemes kesztyűs kézzel bánni az összefogott példányokkal: ,,Azt javaslom, hogy a lakásba tévedő egyedeket pusztítsuk el. Ha a szaguk miatt összenyomni nem akarjuk, tereljük egy üvegbe, és hagyjuk elpusztulni őket."


Forrás: Index

Link


Itt a poloskainvázió: így védekezhetünk a büdös bogár ellen

Link


Két fő oka van, hogy a poloskák mindent elárasztottak az elmúlt hetekben

Link











  
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
Bódás János
  2018-10-10 21:30:04, szerda
 
 







BÓDÁS JÁNOS


Bódás János (Tác, 1905. febr. 1. - Székesfehérvár, 1987. máj. 1.): református lelkész, költő.

A Pápai Református Teológián tanult, 1930-ban szentelték lelkésszé és oklevelet szerzett. Először 1927-1928-ban Vörösberényben segédlelkész, 1928-1929-ben Enyingen helyettes lelkész. 1930-tól Szombathelyen, 1939-től Székesfehérvárott volt lelkész. 1974-ben nyugalomba vonult. Főleg egyházi lapokban publikált. Impresszionista verseiben a dunántúli falu élete jelenik meg.

Versei egyaránt szólnak hívőkhöz és nem hívőkhöz, értelmiségiekhez, munkásokhoz, vagy a falvak népéhez. Lelkészi hivatásának gyakorlása során sok ember örömében és bánatában osztozhatott, és módjában állt sokféle egyházi vagy világi karitatív intézmény, kórház, segélyszervezet tevékenységével és gondozottaik problémáival megismerkedni.
Ezek az élmények - néha torokszorító, megrázó formában -, verseiben sorra kifejezést nyertek






ALTATÓ


Nem fogysz ki barátom a panaszból,
hogy altató nélkül el nem alszol
és amíg a sok tablettát szeded,
észrevétlen magadat mérgezed.

Sokkal jobb szer az, amit én tudok
(s igazolhatják tudós doktorok)
kéznél van mindig, pénzbe sem kerül,
de tőle szív, lélek elszenderül.
Csodaszer ez, nálam mindig hatott,
esténként te is kipróbálhatod:
imádkozzál! mond el, mi bánt, mi fáj,
s mint repülőgépről nézve a táj
kitárul, te is tárd ki magadat
az Úr előtt, mondj el mindent Neki,
a bűnödet, mi lelked égeti,
a hálát, mivel Néki tartozol,
s észre sem veszed, míg imádkozol:
Isten békéje a szívedre száll,

s már alszol, mire Áment mondanál.







ÁDVENT

Te szörnyű, vajúdó idő,
ne szülj, ne szülj több rémet,
most már örömmel, békességgel
legyen megáldva méhed.

Szülj halva minden szenvedélyt,
vad átkot, véres harcot,
fojtsd meg a bűnt, mi valaha
öledben megfogamzott.

Elég volt már a gyötrelem,
elég volt már a vérből,
napfényre vágyunk a szorongás
fekete erdejéből.

Szüless meg bennünk, tisztaság,
szüless meg bennünk, béke,
s tedd kezedet a vad világ
lázas ütőerére.

Szüless meg bennünk szeretet
te legszebb lelki virtus,
teremts bennünk új életet,
szüless meg bennünk, Krisztus!







BENNÜNK SZÜLESS MEG, JÉZUS!


Úr Jézus: sok vak szemnek
most is gyermeknek látszol,
mint akit foglyul ejtett
a betlehemi jászol.

Éltető erőd még a
világot át nem járja,
mert magadra hagy néped
hűs templomokba zárva.

S mint a magot, mely alszik
a hombárban csírátlan,
elraktároztuk balgán
sok vastag Bibliában.

Jászolból, kőből, könyvből
lépj ki! Szüless meg bennünk,
hadd éljük a karácsonyt,
ne csupán ünnepeljünk!

Hullj a szívünkbe, szent mag
(most bűn van bennünk s rontás),
hass át rajtunk, mint égi
radioaktív forrás,
hadd vigyünk a világnak
- mit annyi baj, láz éget -
jóakaratot, békét,
s Istennek dicsőséget.







BIBLIA





Egy kopott könyvem van nekem,
s ha hozzám minden idegen,
kinyitom s már nem vagyok árva:
fényes mennyei seregek
suhannak s visznek hozsánnázva.

Fekete tó, - s napként ragyog.
Mint fáradt, húnyó csillagok,
le-lehullok, de itt találok
megújulást. Ebből születnek
vértanúk, szentek s óriások.

Kis könyv. Sok ,,bölcsnek" langy mese,
s én, a senki, győzök vele:
benne annyi tűz s annyi hit van,
mint földet rendítő erő
a hallgatag kis dinamitban.

Égi kamra. Nincs rajt lakat.
Szomjamat oltja, jóllakat
s tőle Istent hordom magamban.
S tudom, hogy szavam, életem
győztes, ifjú és halhatatlan.







A CÖVEK

Két munkáskéz nehéz súlyokkal
izzadva vert egy oszlopot.
Az oszlop ingott. Újraverte,
de tág volt a föld és nem fogott.

- Cövek kell ide - szólt az ember,
az kitölti majd a réseket,
s az oszlop állni fog, s kibír majd
vihart és földrengéseket.

Köröskörül megcövekelték,
s most ha mellette elmegyek,
mintha valamit mondanának
az erős kemény cövekek.

Néznek rám a földből kiállva
kitartón, mozdulatlanul,
s ott állok, mint a megigézett,
s a szemem látomásra gyúl:

Cövek kell! Mindenütt cövek kell!
Kemény, erős, dacos vas-ék,
hogy az Oszlop meg ne inogjon,
verje bár mennykővel az ég.

Ember-cövek kell, ki a résbe
önnön-magát mélyre veri,
hogy ne roppanjanak meg
a világ eresztékei.

Mindenütt ezer rés sötétlik
minden félelmesen inog.
A föld, a rend, a Hit,
a jóság, az ezeréves oszlopok!

Nemes eszmék és igazságok
tövén már hézagos a föld,
s ha egy esztelen, vad vihar jön,
percek alatt mindent kidönt.

Cövek lehetsz! Megérzed-e,
hogy ez a legszebb hivatás,
hogy ezért vagy, hogy erre szültek
s hogy nem pótolhat senki más!

Mert sok a rés, s te kellesz mégha
csak szálkányi is életed,
a hazád, nyelved oszlopát
azzal is erősítheted!

Állj be, tömődj be hát a résbe,
légy bár gyermek, ifjú, öreg,
s tartsd a helyed minden
veszélyben,
tarts ki mindvégig, híven
keményen,
mint a Cövek!







DICSÉRET


Meghódolok Uram előtted.
Hatalmad látom, ismerem.
Neked köszönhetem, hogy lettem:
Te vagy a teremtő Istenem.

Neked köszönhetem, hogy élek,
s ezer halálos buktatón
nem vesztem el, - hiszen Te voltál
megtartóm és oltalmazóm.

S mert az ördög zsákmánya lettem
és veszni tért az életem,
- hogy megszerezd - a véred árán
megváltóm is lettél nekem.

Áldásodat meg nem becsültem,
eltaszítottam kezedet,
Te türelmesen csak megáldasz,
mert Jóság vagy és Szeretet.

Vigasztalás az is, ha /méltán/
meg-megdorgálsz, s ha néha versz
mert biztat a hit: gyermekednek
tekintesz, s mint Atyám, nevelsz.

S ha majd az életem kialszik,
nem zár örökre sírhalom,
Tenálad vár az üdv, az élet,
mert magad vagy az Irgalom.







ELÉ MEGYEK


A hó csendben lebben,
nagy lepke-pelyhekben
s mindent belep...
Fehér lett a sivár,
élettelen határ,
erdő, berek.

Meddig a szem elér,
minden tiszta fehér,
de ott maradt
(eltakarva igaz)
a szenny, a sár, a gaz
a hó alatt.
Vastagon hull reám,
csupa hó a ruhám
köröskörül.
Ím, most hólepetten
én is fehér lettem!
...De csak kívül!

Jön már, Kinek vére
megmos hófehérre,
elé megyek.
Szívem trónjára ül,
hogy Általa belül
tiszta legyek.







ELVESZÍTHETETLEN ÖRÖM


Nem igaz, hogy az élet rút, kegyetlen,
sok öröme van, elveszíthetetlen.
Van öröm, amely mindörökre tart,
nem árt neki se szó, se tűz, se kard,
se fagy, se szélvész, átok vagy nyomor,
mitől a világ oly sokszor komor.
Van öröm, amely soha nem apad,
s ez az öröm: add másoknak magad!
Míg élsz, magadat mindig adhatod.
Adj szót, vigaszt, ha van falatot,
derűt, tudást, vagy békülő kezet,
mindez tiéd! Vesd másba s nézheted,
hogy nő vetésed, hozva dús kalászt,
s meggazdagítva lelked asztalát.
Csoda történik: minél többet adsz,
te megad annál gazdagabb maradsz.







ENYHÜLÉS?


Ha jövendőbe nézünk,
hol aggódunk, hol remélünk,
Bárhogy küzd is kezünk, agyunk,
magunk ura nem mi vagyunk.
Tiéd Urunk sorsunk, hazánk. . .
- Isten békéje, szállj le ránk.

Kik a békéről beszélnek,
egymástól még ők is félnek.
Olajág van jobb kezükben,
- van-e bizalom szívükben?
Nagy enyhülést vár a világ!
- Isten békéje szállj le ránk.

Hozz nyugalmas munkát, álmot.
Nagy országok s kis családok
éljenek bátor reményben. . .
Se a földön, se az égen
ne villanjon pokoli láng!
- Isten békéje szállj le ránk.

Hullámozzon mindenfele
vetések arany tengere,
hol dalos madarak szállnak.
Réten, kertben, erdőn, s házak
ablakában nyíljon virág.
- Isten békéje szállj le ránk.

Őrizd meg a házainkat,
a fát, mely gyümölcsöt ringat.
Mind, amink van, maradjon ép.
Se ember, se osztály, se nép
máséra ne legyen falánk.
- Isten békéje szállj le ránk.

Házak gombaként nőjenek,
anyák reménnyel szüljenek.
Szarvas fial, madár ha költ,
tartsa el mind bőven a föld.
Ne legyen határ vaspalánk.
- Isten békéje szállj le ránk.

Őrizd, vezesd a népeket,
ismerjék meg kegyelmedet,
s dús földön, tiszta ég alatt
követve Te szent Fiadat
szálljon Hozzád hálaimánk.
- Isten békéje szállj le ránk.










ESTI IMÁDSÁG


Ez a nap úgy ment el felettem
Uram, hogy semmi jót se tettem.
Jó szavakkal adós maradtam,
szegénynek, koldusnak nem adtam,
nem mentem el oda, hol vártak
vergődő, törött lelki szárnyak,
s annak, ki jött bűntől űzötten,
szívén talán sebet ütöttem
gúnnyal, közönnyel. Bocsásd meg Uram,
hogy napom meddőn tovább suhan.
Rossz mécs voltam - égtem titokban,
s csak magamnak világítottam.
Pedig jóságod körülövezett
ma is, mint tiszta tó a szigetet.
Gondom nincs, amit bírni ne lehetne,
elférne vállamon mások keresztje.


Hajam sötét még, a fogam fehér,
eremben jókedvvel kering a vér,
nem vagyok egyedül, mint annyian,
szép asszonyom van s két szép kisfiam.
Az asztalunkra mindig jó kerül,
házunk csupa fény és csupa derű.
Mennyi gyönyörű ajándék ez,
s most múltam még csak harminc éves!
Ma is jóságodban fürödtem,
s én semmi, semmi jót se tettem,
pedig tisztem az: mit kezed adott,
tovább adjam, mint drót az áramot.
Ó segélj, hogy mint gazdagon megáldott,
szórjam - tükör a fényt - a Te jóságod,
Ne legyen meddő több napom soha,
ragyogjon rólam Lelked mosolya,
add, hogy mindenkit egyformán szeressek
s áldó jobbkezed egy íze lehessek.







ÉN SEM VAGYOK JOBB


Sokszor vad, lázadó szavak
sisteregnek az ajkamon.
Ha kimondanám, vért, világot
gyújtana fel egy-egy dalom.

Feldúlnak sokszor engem is
lidérces, szörnyű álmok, vágyak,
lelkem sötét bozótja közt
indulatok csordái járnak.

Sokszor parázna a szemem,
gondolatom, szennyes az álmom,
úgy érzem, szemétdomb vagyok
és magamat is megutálom.

Úgy szégyenlem, ha jónak láttok,
nemesnek, tisztának, igaznak
s nem halljátok, hogy bennem is zúg
őserdeje hínárnak, gaznak.

És rettegek: mi lesz, ha egyszer
kitör belőlem rontás, átok?
Hogy futnak mard irtózva tőlem
szülők, fiak, hívek, barátok?

Nem vagyok én se jó, se tiszta,
ne várjatok semmit se tőlem.
Ha nem fogna a Kegyelem,
ugyan mi lett volna belőlem?

Ne csaljon meg, ha szép, ,,szelíd",
,,tiszta fehér" minden dalom.
Ami rossz bennem - valaki
nem engedi kimondanom!

Valaki, aki úgy akarja,
hogy szelíd virágot teremjek,
s gyarló, bűnös voltomban is
hirdetője legyek a mennynek.

Ha ő nem óvna, belőlem is
kitört volna régen az állat.
Kegyelem csak, ha ,,jónak" látszom.
Rosszabb vagyok, Testvér, tenálad.







FELEDNI, SZERETNI...


Úgy itt hagyott, csak emléke beszélget,
már esti csendben, kettesben velem.
Bolygó öröm volt, mely utamba tévedt,
tavaszvirágnyi első szerelem.

S most oly üres az életem! Kuhulltak
belőle tavasz, nyár, dal, illatok.
S én letörölném csókjait a múltnak.
Feledni vágyom, mert jaj itt hagyott.

És most szeretnék újra tűzre kapni,
valakit lesni délutánokon,
gyötrődni s édes kin-mezőn aratni,
tudni; szívemmel drága szív rokon.

és este együtt csillagot keresni...
....jó volna újra valakit szeretni....!







FELTÁMADOTT


Zeng-bong a húsvéti harang,
s mint millió fehér galamb,
ujjongva röppen szét a hang
elűzni gondot, bánatot:
- Feltámadott! Feltámadott!

Tavaszi szél repes, dalol,
fű kacag az avar alól,
fa a fának, hegy a völgynek
adja tovább a szózatot:
- Feltámadott! Feltámadott!

Feslő levél erről susog,
kicsiny és nagy legátusok
viszik a nagy hírt szerteszét:
nem maradt sírban a Halott,
- Feltámadott! Feltámadott!

Ne sírj özvegy, ne sírj árva,
nincs a sír örökre zárva,
ölelheted még boldogan,
ki egy időre itt hagyott...
- Feltámadott! Feltámadott!

Ne sírjatok édesanyák,
a síron túl egy új világ,
tökéletes öröm árad,
és semmi meg nem rothad ott...
- Feltámadott! Feltámadott!

Ujjongj béna, szegény, beteg,
virulni fog még életed,
gazdag leszel, ép és erős,
jövőd Krisztusra bízhatod:
- Feltámadott! Feltámadott!

Halld meg te is, küzdő magyar:
bús sorsod éje nem takar,
higgy annak, ki örökre él,
s felkél, majd fényes szép napod!
- Feltámadott! Feltámadott!

Húsvéti hit lobogj, lobogj,
s minden szívet egy hitbe fogj,
ez a szegény, beteg világ
higgye a boldog szózatot:
- Feltámadott! Feltámadott!

Ujjongj szívem, dalolj remény!
Él Krisztus, s Benne élek én,
nem ijeszt halál, sem pokol:
porrá lesz bár szívünk, agyunk,
feltámadunk! Feltámadunk!







GYALOG A FASORBAN




Az út: zsibvásár. Fák közt s fák alatt
rikolt a rigó, lármás seregély,
mint zagyva cigánynép, összebeszél
szapora nyelvvel tücsköt, bogarat,

s majd eladja a hullámzó határt!
Nap harsog alá tüzes indulót,
színes lány-szoknyaként libeg a lomb,
s mint nagy körhinták, forognak a fák!

Mint áldomás után pityókos gazda,
árokban lapu alszik, nagy kalapja
fülén: - miatta veszhet ember, ország! . . .

Az úton megrakott szekér kocog
s kétfelől kéregető koldusok
tenyerüket tartják felém: a bodzák . . .







HA KRISZTUS HÍV


Krisztus hív? ... Menj, nem tétovázva!
Attól se félj, ha megalázna,
s ha szíved sötétjébe ér el
mindent látó tekintetével,
hisz' azért hív, hogy megbocsásson!

Hogy meggyőzzön, mint rég Tamást,
s a bűnből adjon gyógyulást.
Ha Krisztus küld a zord világhoz,
testtel és vérrel ne tanácskozz!

Légy az Ő jó vitéze, bátran!
S nem marad el a győzelem,
nyomodban élet, fény terem.

Rajtad át - gyenge vagy pedig -
ereje elvégeztetik.
Egyszer előhív élve, holtan
mindenkit, legyen légben, porban,
tengerben, Holdban, bárhol!

S ha mint túlérett gyümölcs a fáról
lehull a Föld s semmiségbe,
besoroz fényes seregébe
ha dicsőségben megjelen,
hogy győzve-győzzön mindenen!







HÚSVÉTI DERŰ


Derítik a földet
tavaszi záporok,
fényben s könnyű szellők
illatában forog.

Virágzik szívem is,
fénytől derűs vagyok,
fénytől, mely az üres
sírból biztat, ragyog:

- Vádol a bűn?... elrejt
a keresztfa árnya,
Jézus vére rajtad
üdvösség virága!

Vér, vágy, test bár űz még,
hogy lelked elvessze,
ha Ő éltet, lassan
elhal a bűn teste

s valami új készül
benned, mint a földben
kelő mag, s terem, nő
áldva, éltetően.

Újjászül, hogy minden
meggyőzetve vallja:
- Él az Úr, és ma is
látszik a hatalma.

S néked a halál se
több, csak rövid álom,
mert feltámaszt Ő, ki
győzött a halálon!







HÚSVÉTI HIT




Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad.
- Az Úr feltámadt - vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.

Én sem hajlok a hitető beszédre,
nagyképű bölcseknek nem hódolok,
de, - tördelvén a titkok néma zárát, -
csak azt hiszem, mit megtapasztalok,

De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
Lelkemmel látom azt, melynek ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.

Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma,
értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.

S bár győzött a bűn, mikor a Keresztről
lelket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalmát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
s nyugodtan küzdök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet, s benn mennyei öröm.

E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sír felé menőt,
gyermeket vesztett zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.

- Az Úr feltámadt! - vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt...
- Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!







IMÁDSÁG SZENTLÉLEKÉRT


Zúgó szél, mennyei vihar,
jöjj a Lélek lángjaival!
Isteni erő van tenálad,
tégy vele most nagy, szép csodákat.

Erőddel a szíveken zúgj át,
és szellőztesd ki minden zugát,
szellőztess ki országot, népet,
az egész nagy földkerekséget.

Söpörd el a bűnt, a gyanakvást
s tedd, hogy végre szeressük egymást.
Hiába pénz, ravaszság, fegyver,
csak nyomorult marad az ember.

Rajtunk hatalmat Te vehetsz,
újjá, tisztává Te tehetsz,
s bevetheted a szíveket
égi maggal, hogy szeretet,
igazság, szépség dús virága
illatozzon szét a világba.

A Föld ne gyilkos atombomba
dühére, de szent viharodra
rendüljön boldog félelemmel.

Te légy mennyei mentő fegyver,
földrengés, mely nem ront, de épít,
pusztítás, mely tisztít és szépít,
vihar, mely alkot, tűz mely éltet
embert, családot, földet, népet.

Hiába pénz, ravaszság, fegyver,
csak nyomorult marad az ember!
S milliók kérnek, mert belátják:
nem segít más, csak az imádság,

a könyörgés. "Jöjj, szent vihar,
ég tisztító lángjaival,
söpörd e a bűnt, a gyanakvást,
add, hogy végre szeressük egymást,

s mint a táj, ha eláll a zápor,
ragyogjon föl a Föld orcája
a béke tiszta sugarától!"







ISTEN FIAI


Odakínáltad-e bal orcád annak,
ki megütött jobb feleden?
Ha nem tetted, nem tudod még, hogy milyen
a legboldogabb győzelem!

Ha törvény elé vitt galád hamis vád,
és te nem hagytad magadat,
de fogcsikorgó daccal védted rongyod,
... még sohasem volt igazad.

Ha egy mérföldre küldtek, s te kettőre
nem vállalkoztál szívesen,
e szolgaság szép győztes szabadságát
nem ismerted meg sohasem.

Ha nem jutott a szegénynek kezedből
se fillér, se kenyér, se víz,
nábob-kincseid aranygarmadája
rejtve maradt előtted is.

Ha nem szereted s áldod azt, ki gyűlöl
s halálos csapdát von köréd,
nem ismered a megbocsátás édes,
uralkodói örömét.

Visszaütni gonosz is tud, s perelni
vámszedőnek is van joga.
Csak szolgalélek zsarnok, s csak az állat
fösvény, önző és mostoha.

Az ember több! Légy ember: Isten képe,
néked szól a Hegyi Beszéd.
Árassza lényed egy magasabb élet
megtisztult szellemét!

Az égbe ereszd gyökered erősen,
ne ússz az árral ostobán.
Tedd mindennek éppen a fordítottját,
mint amit a világ kíván.

A föld a korcsoké, s a korcs gyáva, hitvány,
bárhogy küzd, el kell buknia.
A bölcs szelíden enged a gonosznak,
teheti, mert bátor, erős és gazdag,
s király, mert az Isten fia! ÁMEN







JÉZUS, TE IS SZÜLETTÉL


Jézus, te is születtél,
milyen fiú lehettél?
Verekedni szerettél?
Hát mosdani? . . . Vagy jobb voltál
minden földi gyereknél?
Hát zöld egrest ettél-e
egészséged vesztére?
Fáról sokszor estél-e?
Kék foltokkal rakva hányszor
értél haza estére?
Panasz is volt néha rád?
Ne szomorítson a vád:
ha elszakadt a ruhád,
vagy valamit összetörtél,
kiporolt-e jó anyád?
Ó, te égi, tiszta fény,
követni mernélek én,
szakadékok peremén,
ha tudnám: te is így kezdted,
gyermekként, akárcsak én.







A KARÁCSONYI JÉZUSHOZ


Jézus, te is születtél,
milyen fiú lehettél?
Verekedni szerettél?
Hát mosdani? . . . Vagy jobb voltál
minden földi gyereknél?
Hát zöld egrest ettél-e
egészséged vesztére?
Fáról sokszor estél-e?
Kék foltokkal rakva hányszor
értél haza estére?
Panasz is volt néha rád?
Ne szomorítson a vád:
ha elszakadt a ruhád,
vagy valamit összetörtél,
kiporolt-e jó anyád?
Ó, te égi, tiszta fény,
követni mernélek én,
szakadékok peremén,
ha tudnám: te is így kezdted,
gyermekként, akárcsak én.










KI VAN JELÖLVE A HELYED


Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. - Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh'se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.

Bódás János - Ki van jelölve a helyed

Link







KÁROLI GÁSPÁR


A legnagyobbaké között
kell ragyogni nevednek.
Letünt már az idő, mikor
papi dölyf, vakság megvetettek,
s kárhozott voltál és eretnek.

Voltak dicső, nagy hőseink,
kik életüket a szabadság
oltárán bátran bemutatták.
Ám a te győztes regimented
könyvek voltak, nagy pergamentek,
füstszínűvé vált fóliások
és egér rágta szentírások.
Kis lúdtoll volt csak fegyvered.
Nem kellett puska, kard, se ló,
így lettél te honfoglaló
s a műved ma is szentség:
ránk hagytad édes anyanyelvünk
gyönyörű tündérkertjét.

Így látlak:
...... ........... ........... Hosszú pipaszárral
ülsz a mécsesnél. Könyvek, árkusok
az asztalon. S tollad alól az Úr
szava édes, magyar nyelven buzog,
fény és vigasz rajtad keresztül árad...

Szenci Molnár, (önkéntes kis küldöncöd)
egy fidibusszal meggyújtja pipádat...







KRISZTUS "SZAMARAI"


Uram, mi, kiket hálás
szolgáddá tett a hit,
hadd legyünk alázatos,
szelíd "szamaraid".

Vonulj be a világba
mirajtunk végre már,
vigyen szét minden tájra
sok millió "szamár":

sok millió hívő szív,
sok millió ajak,
sok kéz, betű vigyen, hogy
mindenütt lássanak,

s a világ minden népe
szórja kincsét eléd:
virágot és hozsánnát,
s szegény, beteg szívét.

Használj föl erre minket,
eljött a pillanat,
e túl okos világban
még sok "szamár" akad,

ki vállalja a szürkék
kockázatos sorát,
nem kér fényes palástot,
sem rangot, koronát,

de bölcsebb, mint a fényes
álkrisztus-paripák,
kik azt hiszek: nekik szól
hozsánna és virág.







LEHETETLEN


Te azt mondod, hogy lehetetlen
És leereszted a kezed,
Csüggedt-fásultan belenyugszol:
Ha nem lehet, hát nem lehet!

Te azt mondod, hogy lehetetlen
S befagy az ajkad, a szíved,
Már alig mersz, s kihal belőled
Minden nagy, hősi lendület.

S miattad dúlhat itt a gazság,
Fertőzhet a bűn, a kapzsiság,
Hagyod, hadd rohanjon vesztébe
Dühödt őrültként a világ.

Hát mit tehetnék? Nincs hatalmam;
Se szó, se vér, se könny, se jaj,
Se ész, se fegyver nem segít már,
Se ezer nábob, se arany...

Legyen mi lesz... ha ég az erdő,
Ki oltja el, s mit ér a gát,
Ha a tenger kilép medréből,
S őrültként dobálja magát?

Lehetetlen, - hát lehetetlen!
Méreggel, átokkal teli
A világ, - szenny, láz, kelevény már!
Lehetetlen megmenteni.

Így szólsz, mert hitvány, nyavalyás vagy,
S tapló van melleden belül.
És nem tudod, hogy a hívőnek
A lehetetlen sikerül!

Szavára forrás kél a pusztán,
A néma szól, a béna megy,
Manna hull, a hegyre hág a tenger,
Vagy a tengerbe lép a hegy!

Szeretet lesz a gyűlöletből,
A büszke megalázkodik,
A kapzsi ingét odaadja
S a káromló imádkozik!

Vizen játhatsz, tüzön mehetsz át,
Ha hiszel! - s mindez nem mese,
Példák beszélnek, nézd, körülvesz
A "bizonyságok fellege"!

Higgy, és minden lehet! Ne ejtsd
Le csüggedt-fáradtan fejed,
Lehet béke, lehet bocsánat,
Új élet, jóság, szeretet...

Erő, fegyver, ész, pénz, ravaszság,
Könyörgés, - semmi nem segít:
De megmentheti a világot
A legnagyobb erő: A HIT!







MEGÜRESÍTEM SZÍVEMET


Ha feldereng az égi csillag
hirdetni: itt az Újszülött
napkeleti három királlyal
majd én is útra készülök.

Az ajándékuk drága mirha,
illatos tömjén, dús arany,
én meg koldusként így megyek csak
szegényen, ajándéktalan.

Nincs kincsem, rangom, csak a bűnök
nagy garmadája lelkemen
Kiszórom mindezt,hogy szívemben
Minél több tiszta hely legyen.

mert jól tudom, hogy Betlehembe
ily koldus, mint én, így mehet:
az lesz a legszentebb ajándék, ha
megüresítem szívemet.







A MENNYBE MENT JÉZUSHOZ


Uram, ha most onnan lenézel,
lásd: a lét most sincs tele mézzel,
hogy rengeteg bűn, kapzsiság van
e szüléstől nyögő világban.
Még nem mérték az igaz ember,
az az "igaz," kinél a fegyver,
az akar "jót," aki hatalmas,
a szegény, gyenge neve: hallgass!
... BÉKE?!... Öt kontinens rivallja
s a kapzsi ember meg se hallja,
sőt, a nevedben ölni készül,
s Te is, nem úr vagy már, de vádlott:
- így váltottad meg a világot?

Engem nem tántorít el Tőled,
ha nem mindig látom erődet,
de száz ok, érv, kínos eset
szól napról napra ellened
s a gyenge hit megtántorul,
ha nem látja: Te vagy az Úr!

Uram, nem magamért esengek,
de százmillió ember szenved,
tetű, éhség, rabszolga-járom
gyötri őket. Ezeket szánom.
Mocsok, sötét odúk penésze
s börtönfenék... Ez sokak része.
Csontváz-anyák korcsokat szülnek
s mind átkozódva, sírva tűrnek,
szívük már robbanásig megtelt
atom-erejű gyűlölettel...

A szenvedők nevében kérlek,
add, hogy legyen élet az élet,
ne köss békét herék hadával:
a munkát övezd glóriával.
Nem kívánjuk, hogy Tündérország
legyen a Föld... Hadd hulljon orcánk
harmata - de legyen az ember
ember, nemes, szép küzdelemben.







MOSTOHA ŐSZ


Esők, árvizek. . . Mostoha idő!
Tombol, pusztít, rothaszt az elemi
erő. . . Repednek a szőlőszemek,
fuldoklik az út, répa, tengeri.

Végveszélyben a takarmány, a bor,
a húst, sonkát, a zsírt a víz nyeli.
- Isten csapása -, mondják és szívünk
csalódással, szánk panasszal teli.

Pedig ez is kell!. . . Ilyenkor derül ki,
mi eddig rejtve volt, s bennünk mi szép:
hogy rohan egymásnak segíteni
új közösségben az új arcú nép!







NEM AKADT HELY

(Lukács 2:7)


Nép a nép hátán nyüzsög Betlehemben,
s hogy jött, Akit évezredek óta vártak,
- mily szégyen ez - a vaksággal vert ember
nem adott helyet az Isten Fiának!

Ím, legelőször barmok szeme tágul
ámulattal az égi Jövevényre,
s egy vén istálló korhadt jászolábul
elégült meg milliók lelki éhe.

Nem volt hely! S ma sincs! Lelkünk tele van,
száz indulat zsibongó népe lakja,
s Krisztus bolyong, az Isten hontalan!

...Feléd vezet ma szent Karácsony napja,
s szennyes szívem szállásnak felajánlom:
fogadd el, Jézus, s légy Uram, Királyom!







NE ZÁRD KI


Ha szobádat elsötétíted,
még mozgásod is tétova.
A lelke is keserű annak,
kinek sötét az otthona.

S ha szíved ablakán leng a bűn
elsötétítő függönye,
az is gonddal, keserűséggel
és démonokkal lesz tele.

Ne zárd ki Jézust életedből.
Boldogság ott lehet csupán,
hol a Világ Világossága
tűz be a szívek ablakán.







NINCS RÁ SZÓ...


Az embernek nincs rá szava:
milyen a szegfű illata...

És a rózsáé?... Nyelvünk szegény.
Mondd el, milyen a szín, a fény

a vaknak... Meg nem értheti,
soha el nem képzelheti.

Csak aki érzett illatot,
aki látott már színt, napot,

az érzékeli és hiszi már,
hogy van illat, szín, napsugár.

Hát Istent, ki nem látható?
Érzékkel fel nem fogható?

És hogy mi a lélek, mi az ég?
Szó, szín, zene, kő nem elég!

Beszélhet száz tudós neked,
nem hiszed, míg nem ízleled,

míg Lelkét nem tölti beléd
és fel nem izzítja az Igét,

míg meg nem szólal benned Ő
s be nem tölt Mennyből jött erő.

De ha megszólít: - "Te szegény,
Fiamat érted adtam Én!"

...Hogy van és szeret - tudod, hiszed!
És a Kígyó akárhogy sziszeg,

e hit átvisz tűzön-vízen,
és ettől nem foszt meg többé semmi sem!







NYESIK A FÁKAT


Ahol járok kint a határban,
recsegve hullanak az ágak,
s riadt verébraj méltatlankodik:
nyesik a fákat.

Felesleges ág: nyűg a fának,
s hogy a tavaszi nap kilángol,
kusza terhét a földre rázza
vígan magáról.

Hull a sok ág, s a levegőben
felzeng valami zizegő zene,
mintha a sok-sok terhevesztett
fa fellegezne.

Én is, mint kusza ágbogú
téli fa kiáltok a napnak:
- Nyess meg, nyessen arany pengéje
a sugaradnak.

Hulljon le rólam, mint unott ág
a dohos gond, a fagyöngy-bánat,
ne hagyj rajtam, csak termő rügyet,
csak öröm-ágat.

Hadd olvadjak be a tavaszba
boldogan, tisztán, megújulva
s ragyogjon ágaim között
az ég azúrja.









SZENTLÉLEK, SZÁLLJ ALÁ!


Szent Lélek szállj alá:
erő, kincs, égi fény...
A világ oly gazdag,
és mégis oly szegény!
Hatalmasoknak, kik
vezetik a népet,
s fegyver van kezükben,
adj nagy bölcsességet.
Ûzz el szívekből
vad haragot, sértést,
népek s egyesek közt
teremts egyetértést.
Annyi még az önzés,
a gyûlölet: - vedd el!
tölts be minden szívet
emberszeretettel.
Krisztus indulatját
vidd a földre szerte,
Te uralkodj bennünk
békességnek Lelke.
Élni vágyunk, mégis
veszni készül minden,
mentsd meg a világot
Szentlélek Úr Isten!







SZERESSETEK


Szikla vagyok, zord és kemény,
virágtalan rom.
S a törpe hangya nép fölé
gőggel magasodom.

Jó egyedül. Mindegy nekem,
hó fed, vihar ver-e?
Nem kell szeretet tüze
csak megrepesztene!

Jéghegy vagyok, büszke fagyos,
lábam teher veri,
nem hagyom magam senkitől
megközelíteni.

Úgy jó, ha körülöttem
a tajték zúg, szél sivít,
ne szeressetek, mert a tűz,
tudom, megsemmisít.

De jaj! Mégis ember vagyok,
sokszor árva, beteg,
s a gőg, a fagy mögül szívem
sikolt: szeressetek!

Szeressetek! Mit ér a lét,
ha egyedül vagyok?
Ha társaim csak jéghideg
hold, csillagok s habok!







SZERETNÉK VERSET ÍRNI RÓLAD


Szeretnék verset írni Rólad,
mely tiszta lenne, mint a két szemed,
és könnyű, könnyű, ringó, mint a lépted,
és csillogó, mint lágy selyem hajad,
mely glóriásan ég fejed felett.

Szeretnék verset írni Rólad,
mely derült lenne, mint a homlokod,
és illatos és édes, mint az ajkad,
és mámoros, mint bús, beteg fejem,
ha kis kezeddel megcirógatod.

Szeretnék verset írni Rólad,
nem lenne benn, csak jókedv és öröm,
nem lenne benn, csak szépség, mint Tebenned.
Mert szép vagy és mikor Rád gondolok,
lélekben ünneplőbe öltözöm.

Szeretnék verset írni Rólad,
mely csöndes lenne, mint a tó, de mély,
és benne élne tündérként a lelked,
de nincs rá szavam, írni nem tudok,
mert magad vagy a legszebb Költemény.







TITOK


Azt látjátok, hogy gondtalan vagyok
s kérditek: a szemem mitől ragyog?

Mi visz előre? Nincs rajtam teher?
Mért lebegek, mint akit szárny emel?

Gyermek, asszony, munka, kenyér, lakás,
tüzelő, orvos, cipőtalpalás,

számla és részlet... bűn, gond, szenvedély...
Hogyan bírom mindezt oly könnyedén?...

Mi a titkom?... Honnan van az erő?
...Titkom és erőm egyedül csak Ő,

Ő, ki elvette minden terhemet,
Ő véd, vigasztal, táplál és szeret.

Könnyű menni, ha köves is az út,
vére a kőre hullt s ott megaludt.

Piros szőnyeg lett lábaim alatt.
El nem botolhat, ki rajta halad.

Könnyű menni, hisz Ő lépked elől
s Előtte a lehetetlen ledől.

Könnyű menni, hisz a tövises ág
mindig csak az Ő szent arcába vág!

Könnyű menni, hisz rajta a teher
s a vétkeimért is majd Ő felel.

Könnyű menni, mert Ő utat nyitott. . .
Tudjátok most már... Ím ez a titok!







ÚRVACSORA


Az csak igazi, az a hit,
mely mindig ád s tesz valamit,
mely testet ölt, él s látható,
termő, jövővel bíztató,
mibe itt, s ma lényegül át
Krisztus, megmutatván magát
tebenned is: ha emberül
dolgozol s nem selejt kerül
ki a kezedből, - s hogyha kést
rejt szó, kéz - te adsz békülést.
Ha ott küzdesz azok között,
kik ma űzik az ,,ördögöt":
háború, nyomor démonát.
s az ember boldogság-jogát
váltják meg, de nem véres érvvel:
a munka s eszme fegyverével!

Lásson a gyanakvó világ
hitet, mely nemcsak szóvirág,
de úgy terem és úgy ragyog,
mint Krisztus-szava: én vagyok!
Ezt parancsolja ő maga
ha terítve az asztala:
vérem ital, a testem étek,
íme vegyétek és egyétek,
S amit én tettem, azt tegyétek!







ÚTJELZŐ TÁBLA


Vigyáz a falvak szélén, s ott áll
a szétfutó keresztutaknál.
Vigyáz, mindig útfélen állva,
s irányt mutat a tábla.

Lábára indák tekergőznek,
barmok hozzá dörgölőznek,
vállára galamb, varjú száll,
az útról ráfröccsen a sár,
nap fakítja és veri zápor,
megrepedez a tél fagyától,
kölykök vágnak belé sebet,
beszennyezik kósza ebek
de jó- s balsorsban egyaránt
áll és mutatja az irányt!

Mellette bölcsek és bolondok
cipelnek álmot, vágyat, gondot,
jönnek és mennek ifjak, vének,
nász menetek és temetések.
Ő áll és tűr, nem válogat.
Mindenkinek utat mutat!

- Útjelző tábla lettem én is
Ott, hol az út Isten felé visz,
Embersorok útfelén állva
mutatok mindig egy irányba:
KRISZTUS FELÉ! Nap szúr, ver zápor,
didergek a közöny fagyától,
bűn-indák reám tekerőznek,
rút vágyak hozzám dörgölőznek,
vállamra kétség varjú száll
s fülembe azt kiáltja: kár!

Az élet sara rámfrecseg,
megsebeznek gonosz kezek,
de jó- s balsorsban egyaránt
állok s mutatom az irányt,
akik mellettem elhaladnak
s fáradt, tékozló fiaknak.

Mellemről Isten lángírása
beragyog ködbe, éjszakába
s szinte kiáltja: Emberek!
mindnyájan erre menjetek!
A Krisztus jár előttetek -
Nála lesz békességetek
csak a nyomába lépjetek,
szárnnyá válik keresztetek!
Hát bízzatok és higgyetek,
s szeressetek... szeressetek!







VALAHOL KI VAN JELÖLVE A HELYED...


Azért van síró, hogy vigasztald,
az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
hogy terhüket te segíts hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved - azért van,
hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
ott is, ahol eddig minden tiszta volt?

Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol rég... siess... keresd,
Ki van jelölve a helyed.

Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
másként céltalan lesz az életed,
s a sors ekéje bármily mélyen szánt,
mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
s nem veszi hasznát
sem az ég, sem a világ.

Bódás János - Ki van jelölve a helyed - Videó

Link







VALAMIT NEM ÉRTEK


Régóta ismerlek már Istenem,
S egyre halkulnak bennem a "miért"-ek.
De homályos elmém bárhogy derül is,
valamit most sem értek.

Tudom, szereted minden művedet,
mert minden műved nagyszerű, remek.
Szereted a virágot, hisz színében
a mennynek színei tündökölnek.

Szereted a csillagot: tiszta, fényes.
A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád;
a harmatot, a forrást: makulátlan,
s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.

Az állatot, mert törvényed szerint él,
s mint az ember, testvérbe nem harap;
a szitakötot, fecskét sast, galambot,
méhet és minden zümmögő bogarat,

Mik a szivárvány száz színét ragyogják,
s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;
szereted a gyermeket, mert arcán
az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd,
Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!
De engem, aki szégyenedre válok,
ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!







VÉGTELENSÉG


Az Isten belefér egy röpke percbe, -
és mégis végtelen időt betölt.
Őt hordozza a testek csöppnyi sejtje, -
mégis szavára mozdul ég s a föld.

Az Isten az, ki könnyű csendes álmot,
s csillagokat ostromló vágyat ad, -
s míg roppant változásokat igazgat,
megolvasgatja a hajszálakat.







VIRÁGVASÁRNAP


Jeruzsálem felett a nap megáll
meghökkenve, földi fénytől vakon:
pálmák bókolnak, lomb-eső hull,
s könny harmatoz hosszú szakállakon.

Minden arc fénylő, elragadtatott.
Hozsánna száll ujjongva szerteszét.
Száz anya áll az út kétoldalán,
feje fölé emelve kisdedét.

A nap csak ámul, szemének se hisz,
és keresi, kit ünnepel a nép?
Nem lát mást, csak egy szelíd alakot,
s egy szamarat, mely bólogatva lép.

Nincs pompa, nincs ékes királyi dísz,
így vonul a szegények Mestere.
szemében könny, szívének fáj az ünnep,
s mellére hajlik bánatos feje,

de mégis Isten, kit csoda kísér,
melyhez hasonlót a nap sohse lát,
hogy úgy fogadjon egy koldust a nép,
mint diadalmas hadvezért, s királyt,

a nép mely porban csúszik, talpát nyalja,
azoknak, akik durván rátaposnak,
a nép, most egyszer! hozsánnát kiáltott
a megvetettnek, az alázatosnak!

*
Aranypír száll a sokaság felett
de rossz agyakban erjed már a végzet.
Jaj, nem tudja még senki sem, csak Ő,
Hogy ötödnapra a föld mire ébred!







VIRÁGVASÁRNAP


Csak hulljatok virágok, pálmaágak
Csapongjon a piros szárnyú öröm
S higgyétek, hogy Dávid utódja jön
Szabadságszerző győzelmes királynak.

Ő... látja már, hogy messze mint a felleg,
Fekete átok varjúraja vár
És szárnyra kap, s hogy nemsokára már
Káromkodnak, akik most énekelnek

Ő... tudja már, hogy egyedül lesz s hitvány,
Ijedt szívvel fut szét sok tanítvány,
Nem marad bennük se remény, se hit...

S egy szürke fa a borzongó erdőbe,
mintha tudná, hogy kereszt lesz belőle,
meg-megrázza zörgő leveleit...













  
 
0 komment , kategória:  Bódás János  
Siklós József
  2018-10-09 19:45:26, kedd
 
 







SIKLÓS JÓZSEF - KERESZTYÉN VERSEK


Siklós József (Bp., 1920. júl. 14. - Bp., 1983. jún. 5.): ref lelkész. Alkalmi írásokból és fordításokból élt. Munkaszolgálatos ideje, majd bujkálása alatt került kapcsolatba a ref. egyház mentőmissziójával. 1959-ben szentelték lelkésszé. 1950-től Bp.-en több egyházközségben segédlelkész,1959-től 1982-ig Jászkiséren volt lelkész. 1981 őszétől haláláig a Mo.-i Ref. Egyház Iszákosmentő Missziója titkára volt. Versei, cikkei jelentek meg az Élet és Jövő, a Megújhodás, Az Út, a Képes Kálvin Kalendárium és ,,Kérüx" név alatt a Vetés és Aratás hasábjain.


Link







AMI BŐVEN KELL


Küldetésükhöz hatalmat adott.

Volt véres hatalma Heródes királynak,
Kajafásnak, Nérónak, Caligulának.
Zsarnoki hatalom lelket nyomorított,
világot tűzzel-vérrel elborított;
- emberséget szétőrlő malom
a hatalom.

Ő másfajta hatalmat adott.
Szegény, erőtlen halászcsapatot
mennyei erővel felruházott.
Démonokkal győztesen csatázott,
emberroncsot újra felépített,


Istennel, emberekkel békített
- nem tizenkét bárdolatlan férfi,
- hanem Az, Ki útjukat vezérli:
KIÉ Ország, dicsőség, hatalom.

Ez töltsön be küldetéses utadon.







APOSTOLI ATOMFIZIKA
2Péter 3:10-13


Elekronmikroszkópja nem volt
az egyszerű halásznak.
Kvantumelmélethez nem értett.
Nem ismert rádiumot, uránércet,
atommodellt, gammasugárzást,
antianyagot, ionizációt.
Hírét sem hallotta radioaktivitásnak.

De látó szemébe
Hirosima vakító fénye lobbant,
s míg levelet írt:
sercegő lúdtolla alatt
egy világ összeroppant...

El fog jönni a nap
s az elemek lángolva felbomlanak!
Ítélet az, ha végkép szerterobban,
amit Isten egységgé teremtett.
Ha széthull a család,
széthull Isten népe,
az emberi elme,
önző egyénekké a társadalom,
- akárcsak az atom.

El fog jönni a nap:
ég-föld lángbaborulva felbomlanak!
Ítélet tüzében széthull a világ,
felcicomázott,
agyonkutatott,
bálványozott világunk.

De - mert Ő ígérte -
szentül, kegyesen élve,
új eget és új földet várunk.







ÁBRAHÁM


Eredj ki - szólt egy Hang -
A földre, melyet ÉN mutatok néked.
- Múltat, emléket, ezer köteléket
szempillantásban háta mögött hagyva
indul Ábrahám, minden hívők atyja.

,,A földre, melyet ÉN mutatok néked."
Sötét itt minden. S fénylik az ígéret.







BÁRÁNYOK - ÉS A PÁSZTOR


Farkasok közé küldelek
mint bárányokat.

Nem adok néktek farkasfogakat,
se vad, üvöltő hangot,
se tépő farkaskarmot.
Be kell érnetek füves legelővel,
- s olyan harcban, hol testi, nyers erő kell,
véretek csordul, csontotok roppan.

Mégis biztonságban,
mert Pásztorotok van.

*
Kisgyermek-korotokban selymes hajatokat
anyátok simogatta,
ifjúságotok kócos, dúlt sörényét
vihar lobogtatta,
Majd szemetekbe hullt, míg gondterhelt homlok
gyűrődött alatta,
az életalkony ezüstös fehérjét
aggság elhullatta -
- hajatok szálait Valaki hűséggel
mind számon tartotta.







BÁR LEHETNÉK


Bár lehetnék, fényes csillag
Betlehemi égen,
Mindenkinek megmutatnám,
az utat a sötétben.

Bár lehetnék, kicsi jászol,
puha szalmafekhely,
Átölelném az Úr Jézust,
mind a két kezemmel.

Bár lehetnék, bár lehetnék,
tiszta szívű gyermek,
kérlek téged drága Jézus,
bennem is szüless meg.







BETÁNIAI LÁNY


Van a ház körül munka rengeteg,
kivált most, midőn vendég érkezett.
Galambot vágni, sütni-főzni kell,
- de nem mozdul, csak feszülten figyel.
(oly kényelmes, oly lusta volt talán? )
Mária, a betániai lány.

Nővére bár duzzog, haragos,
- más távlat nyílik őelőtte most!
A Vendég szava oly titkos, csodás,
mennyei otthonba ajtónyitás...
Mintha nem is a földön volna tán
Mária, a betániai lány.

Fog még dolgozni éppen eleget,
s a mulandóság mindent betemet.
De amire most szánja perceit:
egy szükséges, mely el nem vétetik!
És jobbat ennél többé nem kíván
Mária, a betániai lány.







BIBLIA


Nem mágikus betűket tároló varázskönyv,
bemagolt kegyes mondatok halmaza,
de teljes és gazdag, mint maga az Élet.
Átizzítja újra meg újra
Aki ihlette: a Lélek.

Feszültségek pólusai közt
izzik az élet árama:
Százszor ismert - mégis meglepő;
gyönge papírlap - isteni erő;
régtől kifejtett - és mégis titok,
ha egy-egy mondatára rányitok,
mennyei béke - villámló döbbenet;
emberek tollán át - Isten szava.

Leleplezi milyen
s megmutatja mivé válhat az ember.
Benne Isten megmutatkozik,
lehajlik értünk s magához emel fel.

Keményen szól:
sziklazúzó pöröly.
Halk és szelíd szó:
felüdülni jöjj!

Megértem: mi miért
történt velem,
és távlatot, célt kap
a történelem.

Bibliám nem betűhalmaz,
hanem maga az Élet.
Törékenyen, mégis győzelmesen
gyilkolhatóan s megölhetetlenül
az Ige - testé lett.

Emlékeztet naponta: ne feledjem,
az Ige testté akar lenni - bennem.







BOLDOGOK


Boldogok - szólt egykor Jézus a hegyen,
mert akarja: az ember boldog legyen.

Boldog, aki könyörülő szívvel
segít, mikor bajba jut a társa,
kemény ökle kézfogásra békül,
durva szóra sose nyílik szája.

Boldog, aki igazságra vágyik,
és szeretne igaz úton járni.
Tud, ha olykor könny is hull szeméből,
Isten vigasztalására várni.

Boldog, aki tudja, látja, érzi:
Isten nélkül oly üres az élet!
De ha szíve Isten előtt nyílik:
áldást, békét kap és üdvösséget.

Boldogok - szólt egykor Jézus a hegyen,
hogy életük valóban boldog legyen.







BŰNÖS NŐ


Míg hull a könny,
a drága illat itt mindent eláraszt,
és hangtalanul is mindörökre
Isten lehajló irgalmára válasz.







CSENDES PERCEK


Az első szó reggel Tiéd legyen,
mielőtt bárki szólna.
Előkerül az öreg Biblia,
mennyei világodnak rádiója.

Kanyarodnak fekete sorok
s felragyog bennük fénylő üzenet.
Uram, hozzám szólsz s szívem közepébe
mint röntgensugár, hatol be szemed.

Hogy általában mindent tud az Isten:
gyermek-hittankönyvbe benne van.
Térdem remeg, beleborzong a lelkem:
"Ennyire mindent? Ilyen pontosan?"

Elvesztem hát! Ez elviselhetetlen,
vesébe látó isteni tekintet...
"De minden bűntől - hirdeti a Könyv -
Jézus vére megtisztított minket!"

És térdre hullva imádkozhatom,
bűnvallás, kérés mint felszínre törhet,
és hála, hála mindig, mindenért!
- Megnyittatik a zörgetőnek...

Pár perc pereg le mozdulatlanul.
Csodálván mondom, micsoda az ember!
Bejárja örökkévalóság tájait,
találkozik a Végtelennel:

bűnös szíve - a Kegyelemmel...







DALOL A CSEND


Künn orkán üvöltve fákat cibál...
Benn a szívemben a csend muzsikál.
Behajtom a záporvert ablakot,
Úgy hallgatom a néma dallamot.
Mért mennydörögjön tomboló tusa,
A néma csendnek is van ritmusa.
A magányban sem vagyok egyedül...
Az én szívemben a csend hegedül.
Halk hangja a csupa édes bús vígasz,
S én andalogva kérdem, KI AZ?
Aranyszálból ki sző körém mesét,
Halk húrokon ki pengeti kezét?
Tán Isten szívéből rezdül e zene?
Mintha a végtelenség zengene!
És hallgatom a messzeségen át,
A csendet, ezt a szent melódiát!







DÁVID ÉS GÓLIÁT


Páncélba bújt a pogány Góliát,
Úgy szidalmazta Isten táborát.
,,Hol van a sok hős, bátor ember,
Megvívni vélem senki sem mer?!"

Hallja ezt Dávid, Isai fia,
Szívében érzi: helyt kell állnia.
,,Dárda és kard van a kezedben.
Én pedig bízom Istenemben!"

Jó parittyából éles kő repül.
Góliát attól rögtön elterül.
Ujjong a tábor: ,,Ez az Úr volt!
Dáviddal Isten maga harcolt!"







EGYSÉGBEN
ApCsel 2:42-47


Új csoda: Lélek tüzében összeforr
új nép: hitben imádságban egy.
És egy Kenyéren él, mindenben osztozik.
És egyre boldogabb. És egyre népesebb.







ELVESZETT A KIS BÁRÁNY


Elveszett a kis bárány,
vad oroszlán tépte,
Dávid pásztorgyerek volt,
bátran elment érte.

Amíg küzdött, neki is
kiserkent a vére,
selymes szőrű juhának
életét megvédte.

Jézus juha vagyok én;
rám támadt a Sátán,
jó Pásztorom értem jött,
veszedelmem láttán.

Le is győzte a Gonoszt
véres keresztfáján,
így tett nekem szabaddá,
örök élet vár rám!







HEGYRŐL HAZAFELÉ


Szelíd leszek, ha megaláznak.
Nem gyötörnek emésztő vágyak,

nem diadalt, - békét kívánok
s a mennyek országára várok.

Naponta célom: Azt keresem,
mi igaz s elveszíthetetlen.

Valódi gazdagságra vágyva
építem házam kősziklára.

Lelkemben szent szavak égnek,
hazamegyek hát - sónak, fénynek,

s ha árad felém szitok, átok:
őszintén mindent megbocsátok.

Nem törekszem fénylő babérra.
Szolgálni rejtve: lelkem célja.

Homlokomon nincs gond-barázda.
ráhagyatkozom hű Atyámra.

Őre madárnak, liliomnak,
kezében jó helyen van a holnap.

Szívemben béke, számon zsoltár,
a keskeny utat vállalom már.

Más hintón vágtat? Gyalog baktatok,
és mint még soha, oly boldog vagyok!







HÉTKÖZNAP - JÉZUSSAL


Nem híg romantikát,
nem múló hangulatot,
nem szalmaláng-tüzet -
de azt kérem, Uram:
hűséggel, komolyan
járhassak mindig veled.

Hétköznapokon át
és súlyos terhek alatt
lépteim úgy vezesd:
legyen fénylő jelem,
hittel vállalt jelen,
utam, sorsom: a kereszt.

Hordoztad válladon,
vállaltad vasszögeit
s a töviskoronát.
S mert ott hullott a vér
énértem, bűnösért:
követlek mindenen át.

Húsvét titkát hiszem.
A véres, durva kereszt
tudom, nem vereség.
Ha itt időm letelt
s magába zár a föld:
fölöttem nyílik az ég.

Hétköznapokon át
és súlyos terhek alatt
bátran helytállni jó!
Örök életünk van,
így munkánk az Úrban
sosem hiábavaló.







IMA

Segíts drága Jézus,
hogy követőd legyek
mit Te kívánsz tőlem,
olyat mondjak,tegyek.

Áld meg testvéremet
édesapát , anyát,
hű követőd legyen
Mind az egész család.




IMA (2)


Jaj, szót fogadni, Istenem,
Bizony nem könnyen megy nekem.
Ha anya szól: - Feküdj le már!
Szám felesel, sírásra áll.

A lecke olykor elmarad,
Sok játék szanaszét szalad.
Jézus, segíts, hadd szerezzek
Szüleimnek sok örömet!







A KÁNAI MENNYEGZŐ


Lakodalom készül Kána városában,
Sütnek, főznek, forgolódnak mind a házban.
Hivatalos Jézus is a lakomára,
Elkíséri tizenkét hű tanítványa.

Sok a vendég, s lám a bornak hamar vége!
Vizet hozat Jézus hat nagy kőedénybe.
Csuda folytán a víz rögtön borrá válik,
Sokkal több is, sokkal jobb is, mint a másik.

Hatalmáról így tett Jézus bizonyságot,
Hittek benne, látva ezt, a tanítványok.
Higgyed te is: nincs az Úrnál lehetetlen,
Bizalommal fordulj hozzá szükségedben!







KÖSZÖNÖM


Köszönöm, jó Istenem,
mindennapi kenyerem,
puha, fehér ágyamat,
édes-csendes álmomat.

Köszönöm az iskolát,
ismeretet és tudást,
köszönöm a pihenést,
a sok vidám nevetést.

Jó anyámat köszönöm,


minden csókja nagy öröm!
Áldd meg édesapám két
erős, szorgalmas kezét!

Köszönöm kis testvérem,
hadd élhessünk békében!
Köszönöm a kis család
kedves, meleg otthonát.

Köszönöm, hogy tudhatom:
Jó Atyám szeret nagyon,
S utunk végén, Istenem,
otthonunk lesz mennybe' fenn!







KÖVESD JÉZUST!


Ha te Jézust követed,
Akkor leszel boldog;
Akármerre visz utad,
Vele jó lesz dolgod.
Esik eső, fú a szél,
Vihar tombol, mitse félj:
Ő visel rád gondot!







A LEGJOBB BARÁT


Jézus a gyermekek
leghívebb barátja,
ölbe veszi őket,
szereti, megáldja.

Követem Őt én is
hallgatok szavára,
befogad majd végül
fényes mennyországba!







A LEGNAGYOBB


Úton ismét... A mester elől halad.
Mögötte a tizenkettő elmarad.

Vitatkoznak: Bizonyíték ki se fogy...
Dönteni kell: ki köztük a legnagyobb!

- Én gyógyítottam a legtöbb beteget!
- Az én imám nyitja tágra az eget!

- Prédikálok, s megtérnek a bűnösök!
- Hatalommal űzöm ki az ördögöt!
Sok nyomós érv itt keményen összecsap,
S a Mester egy kis gyermeket ölbekap,

Felemeli a magasba, s mosolyog:
- Láthatjátok már, ki itt a legnagyobb!




-


A LEGNAGYOBB SZERETET


Szeretnek szüleim,
Fáradoznak értem,
És megadnak mindent,
Még ha nem is kérem.

Szeret iskolában
Jó tanító néni,
Szépre-jóra tanít,
S mindenki megérti.

De legjobban mégis
Az Úr Jézus szeret,
Ki véres keresztfán
Helyettem szenvedett!

Boldog tudás

Tudom, Jézus szeret engem,
éjjel-nappal vigyáz rám,
szeme bajban is fölöttem,
Mint esőben szivárvány.

Nem félek hát, boldog vagyok,
Jézust én is szeretem,
templomban és iskolában,
s itthon is Ő van velem.







MEGVALLOM NEKED


Megvallom Neked, Jézusom,
bizony van sok hibám:
kezem-lábam engedetlen,
és csúnyát mond a szám.

Próbál ezen segíteni
jótanács, nevelés;
szeretnék javulni; de hát
saját erőm kevés.

Te adsz, Jézus, bocsánatot,
és Te adsz új szívet,
s Veled sikerül kezdeni
új, boldog életet!







MELKISÉDEK

1Móz. 14:18-20, Zsid. 7:2


Titok a nemzettsége,
titok a személye,
országa: béke.

A harcban megfáradt Ábrahámnak
Kenyeret, bort hozott.
Megáldott Ábrahámot:
Ő volt a nagyobb.

Mert a harcnál nagyobb a béke,
a küzdőnél nagyobb, aki áld,
az öldöklőnél nagyobb, aki táplál,

s Legnagyobb, Ki kenyérben-borban
odaadja - magát.







MÉFIBÓSET

2Sámuel 9:1-13


És felrémlik a gyermekkori emlék,
riaszt borzongat lázas éjszakán...
Ötéves volt... felkapta őt a dajka,
és futott vele át a palotán,
sikongva, mint ki eszét vesztve száguld,
mert Jezréelben rettentő csatán
elesett Saul, a megszállott király is,
a nagyapa, - és apja: Jonathán.

A dajka fut, reszket már gyenge karja,
és hirtelen: rettentő zuhanás!
Rémült sikoly! Vad fájdalom hasít át
Mindkét lábán, mint a villámcsapás.
Felemelik, mert talpraállni nem tud,
a dajka vonja-rántja őt tovább...
- Árvaság, jajszó, csúfos összeomlás,
és dermedten csüng a két béna láb.

Évek telnek, ő csak tengődik árnyként.
Naponta reszket, teste-lelke fáj.
Mi vár reá, bukott királyi sarjra?
Az országban most Dávid a király!
S hirtelen kemény léptek zaja koppan,
Királyi testőr menten ott terem,
- Uram reád lelt, küldi a parancsot:
színe előtt sürgősen megjelenj!

Véget ér hát a boldogtalan élet?
Saulért most Dávid rajta bosszút áll?
- Asztalomnál lesz naponta étked,
Saul minden birtoka rád visszaszáll!

- Reám, holt ebre? - dadog Méfibóset,
az ámulattól elakad szava.
- Többé ne rettegj. Megterítve vár rád
a királyi kegyelem asztala.

***
(Jaj, hányszor voltam jótettekre béna,
bukott Ádámnak lázadó fia,
de hívat töviskoronás Királyom -
kenyérbe-borba rejtve, látom:
Vár reám a Kegyelem asztala!)










MIT TUDUNK JÉZUSRÓL?


Amit Jézus tanít,
legszebb a világon,
ha szavát hallhatom,
szívemet kitárom.

Ahogyan Jézus élt,
az a legszebb élet,
követem példáját,
ameddig csak élek.

S midőn Jézus meghalt
a kereszten értem
mennyország kapuját
nyitotta ki nékem!







MÓZES
(2Mózes 3,1-15)

Ki vagyok én, hogy szembeszálljak
a fáraóval s országával?
Tenger medrében, pusztaságban
dacoljak egyre, száz halállal?
Ki vagyok, hogy élére álljak
egy makacs, gyáva szolganépnek,
és sziklasúlyú Törvényt adjak,
hol bálvány körül zeng az ének?

Mint szökevényt rejt Midián földje,
nincs seregem, nincs vagyonom,
nyelvem dadog . . . Két gyermekem vár,
családom el nem hagyhatom!
Ilyen szédítő útra lépni
nem tudok, jaj nem akarok!

- ÉN küldelek, ÉN leszek veled,
és az leszek, aki VAGYOK!







MENNYBE MENTÉL


Úr Jézus, aki mennybe fölmentél,
Ott nékünk helyet készítettél.
Örök otthon vár mireánk,
Azért dicsér most imánk.

Úr Jézus, áraszd ki erődet:
Szólhasson bizonyságot néped.
Megtalálva a helyét,
Néked szánja életét!

Úr Jézus, hisszük: eljössz ismét,
S hódol majd a világmindenség.
Leborulunk előtted,
Úgy dicsérjük szent Neved.

Úr Jézus, így áldunk, így várunk.







ÓVJ, ÖLELJ ÁT!


Óvj, Uram, sablonoktól,
rögtön-kész válaszoktól,
tévesztő látszatoktól,
szédítő mámoroktól!

Óvj eszme rendszerektől,
megkövült kegyszerektől,
lélektelen seregtől,
magam-vágta sebektől!

Óvj nyárspolgáriságtól,
meddő-maró vitáktól,
be nem vallott hibáktól,
Tőled elsodró vágytól!

Ne legyek magabiztos.
szavad váratlan, titkos,
mihelyt megszólal itt, most . . .
Ölelj át Jézus Krisztus!







PÁL

(1Korintus 1:1-2, 2Korintus 11:23-32)


...S ha százszor ostoroznak
és százszor megköveznek,
tömlöc mélyébe dobnak,
zúgó tengerbe vetnek,
ha reámrontó latrok
mindenem elrabolják,
testemen korbács csattog,
asztalomon csak morzsák,
ha szomjan eped ajkam
s kemény fagyban didergek,
ha rongy a ruha rajtam,
s árulók arculvernek,
ha váram tönkre rontják
s mardosó bánat epeszt,
ha botrány és bolondság
is mindenütt a kereszt:

nem küldettem, hogy egyébért fussak,
nem végeztem, hogy egyébről tudjak,
mint akiről ajkam egyedül szól:
Mint megfeszített Jézus Krisztusomról!







POHÁRCSERE

A Pohárcsere előtt:

,,A Szeszkirály az én pásztorom: mindig szűkölködöm.
Árkok mélyén nyugtat engem és zavaros vizekhez terelget engem.
Lelkemet tönkreteszi, a hamisság ösvényein vezet engem, hatása kedvéért.
Még ha a nincstelenség árnyékának völgyében járok is, szüntelenül
reszketek, mert te velem vagy; a te fullánkod és a te marásaid, azok
gyötörnek engem.
Üres asztalt terítesz nékem az én családom előtt; elárasztod fejemet
búbánattal; csordultig van a poharam keserűséggel.
Bizonyára pusztulás és nyomor követnek engem életem minden napján
és az ördög tanyáján lakozom mindörökké, hacsak meg nem térek."

És a Pohárcsere után:

,,Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.
Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.
Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert
te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet
olajjal, csordultig van poharam.
Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR
házában lakom egész életemben."
(23. Zsoltár)







PÜNKÖSD

ApCsel 2.r.


Sebesen zúg a szél. Égből leszáll a tűz.
Sok nyelven Istent mind együtt imádja.
A Megfeszített: Úr, és hozzá tér a nép.
Beérik a Szentlélek aratása.







SMÁRIAI ASSZONY


Mindent megmondott, amit cselekedtem!
A kútnál tőlem kért vizet;
élő vízzel Ő kínált meg engem.

Nem kérdem többé: Melyik a szent hely,
ahol az ember Istenét imádja;
Tudom a titkot: Rátaláltam a Messiásra!

Mindig új kalandra űzött-hajtott
izgága vérem. Most pedig futok,
hogy új titkomat mindenütt elbeszéljem!

Nincs már szívemnek szégyellt homálya,
gyötrő kérdőjele. - Siessetek!
Itt jár, ti is találkozhattok Vele!







A SZERECSEN KINCSTÁRNOK MEGTÉRÉSE


Főember az úton, kocsi rázza,
A kezében nyitva Bibliája,
Ámde nem értheti,
Nincs, aki azt neki
Magyarázza.

Küld az Isten Lelke magyarázót:
A kincstárnok látja, Fülöp áll ott! -
Az írás úgy tanít,
Az, kiről szó van itt:
Te Megváltód!

Amikor az úton vízhez érnek,
A szerecsen így szól: ,,Keresztelj meg!''
- Szállj reám, Szentlélek,
Tarts meg, amíg élek,
Keresztyénnek!







A SZÍV VALLOMÁSA


,,Csak a szájam pocsék,
de a szívem arany..."
- Szívből ered a szó.
Te mondottad, Uram.

Csak a szemem irigy?
Csak kezem hirtelen?
Mélyebben van a baj.
Új szívet adj nekem.

Nem vallásos álarc,
jól megjátszott szerep,
Nem az segít rajtam, -
Adj Uram, új szívet!

Vedd el a kőszívet,
szeretni képtelen.
Szeretettől izzó,
új szívet adj nekem!

Teljesüljön rajtam
újjáteremtésed,
Uralkodjék bennem
a Te békességed.

Hol isteni szíved
meg is szakadt értem:
szent kereszted alatt
adj új szívet nekem.

Új szívvel, élettel
boldogan szolgállak,
így lehetek sója,
fénye a világnak.

Új szívvel a kereszt
dicséretét zengem,
teljes életemmel,
a földön - s a mennyben







TANULOK


Tanulok az iskolában
írni meg olvasni,
kicsi és nagy számokat
szépen összeadni.

Tanulok a szülőktől
szót fogadni szépen,
rendet rakni, testvéreimmel
élni békességben.

Tanulok már Jézustól
hittel imádkozni
Istennek,embernek
örömöt okozni







TETŐTŐL TALPIG - ISTEN MÉRLEGÉN


SZEMEK VALLOMÁSA


Mások gazdagságát
Jaj, irigyen lestem,
szenvedőt meglátni
közben elfeledtem.

Hiú csillogáson
szemem hogy fennakadt!
Szemek kívánsága
táplált rossz vágyakat.

Hányszor néztem hátra
bálvánnyá kövülten,
így a rendelt céltól
távolabb kerültem.

Megláttam parányi
szálkát más szemében,
de a gerendát se,
ha - tükörbe néztem.

Aki biztatást várt,
nem néztem szemébe,
fölötte bámultam
üres messzeségbe.

Ki hívebben szolgált,
de csöndben, szerényen:
fennen hivalkodva
gőgösen lenéztem.

- Kinek szelíd szemét
tövis összevérzi:
hányszor tudtam én Őt
közönyösen nézni.

Szemem vétkeiért
akit szembeköptek:
szemgyógyító írral
Jézus, Te gyógyíts meg!







FÜLEK VALLOMÁSA


Kígyó sziszegését
bár oly halk, meghallom,
idegen kulcslyukhoz
fülem odatartom.

Hiúság vásárán
ha nagydobot vernek,
alaptalan pletyka:
csemege fülemnek.

Idegtépő ricsaj
vad világi lárma
bennem is visszhangzik,
két kagylómba zárva.

Szívemig eljut-e
a halk és szelíd szó,
zárt kamra csendjében
minden átható?

Szenvedő embertárs
segítségért kiált,
nálam sokszor mégis
süket fülre talált.

Igehirdetés szólt,
vagy csendes párbeszéd,
jaj, meg nem hallottam
Isten üzenetét.

Eseményeken át
érkezett üzenet,
- fölserkentette tán
rest, süket fülemet?

- Ki hallod a halk szót
a hangzivatarban:
Jézus, Dávid fia,
Te könyörülj rajtam.







ÚJ NYELVEN SZÓLNAK"


Nyolcvanhat éves,
S új nyelveket tanul.
Anyanyelvén -
de ajkán mégis új:

,,Köszönöm - örülök - adok,
Elégedett és hálás vagyok..."

Nem mondta férjének, gyermekének,
embernek, Istennek sem mondta,
így teltek fölötte az évek,
békétlen volt, önző, mogorva...

S figyelni kezdett az Igére,
körülölelte sok imádság,
és fölfedezte, mit jelent a
gyöngéd szeretet, megbocsátás.

Vélnéd: már ilyen idős korban
újat tanulni úgyis késő?
- Nikodémus is vén korában
hallott az újjászületésről...

Nyolcvanhat éves
s új szavakat tanul.
,,Vén korban zöldellők lesznek,
hirdetvén: Jóságos az Úr!"
*
Édesanyám is 86 éves korában született újjá.







VALÓSÁGGAL SZABADOK!

(János 8,36)


Ha bilincsként nem kényszerül
elmédre bűnös gondolat,
szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!

Ha nem kötözik nyelvedet
csúf, bántó, illetlen szavak,
s hazudni nem vagy kénytelen,
- akkor vagy igazán szabad!

Ha öklöd nem sújt gonoszul,
nem rántja görcsbe markodat
zsugori önzés, - adni tudsz,
- akkor vagy igazán szabad!

Ha kísértés lejtőire
ingatag lábad nem szalad,
s jár béke, hűség útjain,
- akkor vagy igazán szabad!

Ha rontó, vesztő szenvedély
forgószélként el nem ragad,
mert van erősebb Őriződ,
- akkor vagy igazán szabad!

Ha éjsötét tömlöcbe már
gyűlölet, gyilkos indulat
be nem falazza szívedet,
- akkor vagy igazán szabad!

Halálfélelem rabjaként
figyelsz sötétlő árnyakat...
Húsvéti fény, ha rád ragyog,
- akkor vagy igazán szabad!

Jaj, rabbá tesznek bűneink
mindnyájunkat a Nap alatt...
Kit Isten Fia szabadít:
az lesz valósággal szabad!









  
 
0 komment , kategória:  Siklós József  
Victor Hugó
  2018-10-07 16:14:45, vasárnap
 
 










VICTOR HUGÓ


Victor Hugo (Besançon, 1802. február 26. - Párizs, 1885. május 22.) a francia romantika fejedelme, a francia irodalom legnagyobb hatású alakja, romantikus költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus. Apja Napóleon hadseregének tábornoka volt, anyja, aki egyedül nevelte gyermekeit, katolikus és királypárti családból származott.

Korának legtermékenyebb szerzője, az európai romantika egyik vezéregyénisége. Főbb művei: A párizsi Notre-Dame és A nyomorultak. Az Hernani és a A király mulat című drámája nyomán Francesco Maria Piave szövegére komponálta Verdi az Ernani és a Rigoletto című operáit.

,,A nyomorultak", ,,A párizsi Notre-Dame", ,,A nevető ember", az ,,Egy halálraítélt utolsó napja", a ,,Kilencvenhárom", a ,,Cosette", ,,A tenger munkásai", a ,,Gavroche", a ,,Claude Gueux" a ,,Hernani" és még lehetne folytatni azokat az alkotásait, amelyek a világirodalom remekei, melyekkel a francia irodalom eme zsenije halhatatlanná vált.

Jean Monnet-t és Robert Schumant száz évvel megelőzve javasolta az Európai Egyesült Államok (Európai Unió) létrehozását.


Link


Link










ALKONYRA HAJLIK MÁR AZ ÉVSZAK


Alkonyra hajlik már az évszak,
nő a homály, fogy a derű,
a dombra hűvös szárnyú szél csap,
fél a madár, fázik a fű.

Augusztus küzd az őszi haddal;
nem ringat jégmadárt a hab;
egy percet elveszít a nappal,


és egy sugárt a pirkadat.

Némán tapad a mennyezetre
a légy, mint akit csapda zár,
a mint földre hullott hópehelyke,
apránként olvad szét a nyár.

Ford.: Nemes Nagy Ágnes







ÁTSZELLEMÍTÉS


A Férfi a legtökéletesebb teremtmény.
A Nő a legmagasztosabb eszmény.
A Férfi helye a trón, a nőé az oltár.
A trón magasba emel, az oltár megszentel.
A Férfi az ész, a Nő a szív.
Az ész tápláléka a fény, a szívé a szeretet.
A fény termelékennyé tesz, a szeretet életet ad.
A Férfi ereje elméjében rejtőzik, a Nőt könnyei teszik legyőzhetetlenné.
Az elme bebizonyít, a könnyek meglágyítják a lelket.
A Férfi bármely hőstettre képes, a Nő bármely áldozatra.
A hőstett nemessé teszi a lelket, az áldott isteni tisztasággal ruházza fel azt.
A Férfié a hatalom, a nőé az érzelem.
A hatalom forrása az Erő, az érzelemé az Igazság.
A Férfi vágya a legvégső győzelem, a Nőé a legmagasabb erény.
A győzelem hatalmat ad, az erény istenivé tesz.
A Férfi törvénykönyv, a Nő szentírás.
A törvény irányt szab, a szentírás elvezet a tökéletességhez.
A Férfi gondolkodik, a Nő érez.
A gondolkodás feltétele a tökéletes elme, a megérzésé a szentség fénykoszorúja.
A Férfi: óceán, a Nő pedig tó.
Az óceánt gyöngyei teszik ékessé, a tavat a költészet fénye árasztja el.
A Férfi merészen repülő sas. A Nő szépen éneklő pacsirta.
Repülni annyi, mint uralni a teret, énekelni annyi, mint meghódítani a szívet.
A Férfi templom, a Nő a szentély.
A templom előtt letesszük a fejrevalónk, a szentély előtt térdet hajtunk.
A férfi helye ott van, hol véget ér a Föld, a Nőé pedig ott, ahol kezdődik az Ég.







A BIRODALMAK TÁMASZA


Mert élnek ilyenek, hát tűrni illik őket.
Szemléljük bosszuság nélkül a létezőket.
E férfi századunk polgára. Valaha
szappan és gyertya volt egyetlen áruja,
most gazdag: rétje van, erdeje s szőlőskertje.
A népet megveti, sandán néz a nemesre.
Portás volt atyja, s így szerinte az se baj,
ha az ember manap nem Montmorency-sarj.
Erényes. Szigorú. S mert van meleg szobája
csikorgó fagyban is, számíthatnak reája
a rend nagy pártja és a józan emberek;
de gyűlöli az észt s a szerelmeseket.
Alamizsnálkodik, telik az uzsorából;
így szól a nemzetek jogáról, haladásról
s szabadságról: - Ugyan! Csak az kellene még! -
Sancho Panza reá hagyta paraszt-eszét,
tőle Cervantes a kórházban meggebedhet;
csodálja Boileau-t, szolgálókat ölelget,
és kikkel, miután csillapítá hevét,
hogy a ponyvaregény erkölcstelen szemét.
Vasárnap a misét el nem mulasztaná, hol
ott van hóna alatt Jézus képe, a jászol,
a Dies illa és végül a Golgota.
- Magunk közt szólva, ne vagyok oly ostoba,
hogy higgyek -, mondja. Csel csupán buzgó imája:
a köznép hinni fog, ha őt is hinni látja;
hasznos, ha elbutul az éhezők hada,
nagy szükség van ezért a Jóistenre ma.
Csengetnek, ő belép, és az egyháztanácsi
padban foglal helyet, pocakja óriási;
büszkeség tölti el, miközben térdre hull,
mert pórázán a nép, s szárnya alatt az Úr.

/Kálnoky László ford./







EGY KUTYA HALÁLA


Csődület állt körül imént, ott lenn a partnál
Valamit a kövön. - Kutya, majdnem kimúlt már!
- Kiáltja pár gyerek, amit most tudni kell.
S láttam, lábuk előtt vén kutya nyúlik el.
És ráfröcsög habos tajtékja tengereknek.
Mondják az asszonyok: - Már három napja szenved,
Szólongathatjuk ám, szemét se nyitja ki.
Mond egy agg: - Tengerész a gazdája neki.
Szól a révkalauz, ablakába kiállva:
- Megdöglik ez, amért urát hiába várja.
Pedig itt a hajó, a kikötőbe ér,
A gazda megjön, ám a kutya már nem él.

Az állat csak feküdt, én megálltam felette
Már vak volt és süket, nem moccant feje, teste,
Húnyt szemmel, mint tetem, az utcán ott hevert.
És mire visszatért gazdája, este lett.
Sietett az öreg, de járását kikezdte
Már a kor, a kutya nevét suttogta csendbe.
Ekkor mély, árnyteli, elcsigázott szemét
Kinyitva a kutya ránéz urára még,
Megcsóválja öreg farkát szegény utolszor,
S már halott.
Fenn a kék bolton mély szurdokokból
Felbukó fáklya ég: a Vénusz. Éjszaka,
Kérdelek: Honnan e csillag? S hol a kutya?







ÉLSZ, MONDOD


Élsz, mondod ezt meg azt, ég és felhők fölötted,
kedvtelve forgatod könyvét sok régi bölcsnek;
Dantét, Vergiliust; felkerekedsz vigan
s kies tájak felé tartsz postakocsiban;
jóizüen kacagsz, a szállás odafenn vár;
rádvillan s szíven üt egy futó női szempár;
szeretnek és szeretsz - királyi jó dolog!
Az erdőn madarak trilláit hallgatod;
felébredsz reggel, és ott vár csókkal fogadván
a család, az anya, a kislány és a nagylány!
Újságot olvasol ebéd közben; s a nap
szerelmet és reményt és munkát váltogat;
rádrohan zavaros szenvedéllyel az élet;
komor gyűléseken fel-felhangzik beszéded;
amíg a cél igéz, amíg a sors igáz,
gyenge vagy és erős, törpe és óriás;
árként hord a tömeg, lélek vagy a viharban;
minden jön s megy; s te majd búsabban, majd vígabban
hátrálsz, előretörsz, a harc kénye dobál... -
És aztán - iszonyú csöndjével a halál!







FÉRFI ÉS NŐ




Férfias Szellem A Férfi a legtökéletesebb teremtmény.
A Nő a legmagasztosabb eszmény.
A Férfi helye a trón, a nőé az oltár.
A trón magasba emel, az oltár megszentel.
A Férfi az ész, a Nő a szív.
Az ész tápláléka a fény, a szívé a szeretet.
A fény termelékennyé tesz, a szeretet életet ad.
A Férfi ereje elméjében rejtőzik, a Nőt könnyei teszik legyőzhetetlenné.
Az elme bebizonyít, a könnyek meglágyítják a lelket.
A Férfi bármely hőstettre képes, a Nő bármely áldozatra.
A hőstett nemessé teszi a lelket, az áldott isteni tisztasággal ruházza fel azt.
A Férfié a hatalom, a nőé az érzelem.


A hatalom forrása az Erő, az érzelemé az Igazság.
A Férfi vágya a legvégső győzelem, a Nőé a legmagasabb erény.
A győzelem hatalmat ad, az erény istenivé tesz.
A Férfi törvénykönyv, a Nő szentírás.
A törvény irányt szab, a szentírás elvezet a tökéletességhez.
A Férfi gondolkodik, a Nő érez. Nőies Lélek

A gondolkodás feltétele a tökéletes elme, a megérzésé a szentség fénykoszorúja.

A Férfi: óceán, a Nő pedig tó.
Az óceánt gyöngyei teszik ékessé, a tavat a költészet fénye árasztja el.
A Férfi merészen repülő sas. A Nő szépen éneklő pacsirta. Repülni annyi, mint uralni a teret, énekelni annyi, mint meghódítani a szívet.
A Férfi templom, a Nő a szentély.
A templom előtt letesszük a fejrevalónk, a szentély előtt térdet hajtunk.
A férfi helye ott van, hol véget ér a Föld, a Nőé pedig ott, ahol kezdődik az Ég.







GITÁR


A csónak sem jó, - mondták halkan ők,
a férfiak, - megyünk a vad halálnak,
a partokon zsandárok állnak.
- Evezzetek, - mondták a nők.

Ó, hogy lehetne, - mondták halkan ők,
a férfiak - felednünk, hogy veszélyek,
nyomor vár, harc s úgy fél a lélek?
- Aludjatok, - mondták a nők.

Ó, hogy lehetne, - mondták halkan ők,
a férfiak, - megkapni drága ékül
titeket bájitalok nélkül?
- Szeressetek, - mondták a nők.

fordító: Radnóti Miklós







HA FÖLDERENG A TÁJ


Ha földereng a táj, holnap a pirkadással
elindulok. Tudom, hogy várod jöttömet.
Az erdőkön megyek, megyek a hegyen által,
nem, tőled messze már maradnom nem lehet.
Megyek majd, két szemem merőn néz önmagamba,
nem látom majd a fényt, nem hallok semmi neszt,
görnyedten, egyedül, kezemet összefonva,
mélán megyek, s a nap olyan lesz, mint az est.
Nem nézem az arany tüzeket alkonyatkor,
sem, hogy Harfleur felé vitorlák szállanak,
és ha megérkezem, sírodra teszem akkor
virágzó hanga és zöld magyal csokromat.

Nemes Nagy Ágnes







HALOTTAINK


Félelmes, elhagyott mező a nyoszolyájuk.
Vérük iszonyatos tóba gyűlik alájuk,
keselyű tépi fel a testük belsejét;
kihűlt tetemeik, a füvön szerteszét,
torzak, szederjesek s ugyanoly rémitőek,
mintha villámcsapás sújtotta volna őket;
koponyájuk, akár egy süket kődarab;
szobrok a hó fehér szemfödele alatt;
a görcsbe merevült, elszáradt hullamarkok,
úgy tetszik, szívesen forgatnák még a kardot;
a nyelvük béna már, szemük kivájt üreg;
tétova álmaik dermedt tava felett
suhan az éjszaka; véresek, összetörtek,
mint kit gyalázatul ló farkához kötöttek;
nyüzsög rajtuk a sok hangya, pondró, bogár;
őket a föld öle félig elnyelte már,
akár a tengerár a süllyedő hajókat;
csontvázuk mészfehér, és napról napra korhad,
s Ezékiel szavát idézi föl nekünk;
vágott s szúrt sebeket láthat rajtuk szemünk,
a golyóroncsolás tátong legrémesebben;
dermesztő szél süvölt a dermedt, síri csendben;
csupasz tetemüket záporeső veri.

Irigylem sorsotok, hazám halottai.

Kálnoky László fordítása







HÍV A CSUPA VIRÁG MÁJUS


Hív a csupa virág május a rétre, ketten
kószálni, hagyd, hogy a lelkedbe keveredjen
az erdő, a mező, az árny a fák alatt,
alvó folyó partján a holdfény-zuhatag,
a kis ösvény, amely a dűlőútba torkoll,
s a langy lég s a tavasz s a roppant horizont - oly
boldogan esd vele alázatos gyönyört,
csókolja az egek kék köntösét a föld.

Jöjj, és a csillagok szűzi szeme világa,
mely annyi fátyolon át tűz le a világra,
a jó illattal és zengéssel tele fa,
a mezőkön a dél meleg fuvallata,
az árny, a fény, a hab, növények zsenge zöldje,
a természet, amely sugárzik tündökölve,
tegye, hogy tárja ki díszét - iker virág -
a szépség arcodon, s a szívedben a vágy.

(Lator László fordítása)







HOGYHA KÉT SZERETŐ SZÍV MEGÖREGSZIK...


Hogyha két szerető szív megöregszik,
mily mély, áhitatos boldogság jut nekik!
Szerelem! égi frígy! ó, lelkek tiszta lánca!
Megőrzi sugarát, ha kihunyt is a lángja.










KÉZEN FOGVA KÉT KICSIT - Videó

Link







A KOLDUS


A szélben,dérben egy öreg koldus haladt.
Megvertem ablakom;megállt a ház alatt,
várta,míg szivesen ajtómat kitárom.
Parasztok jöttek ott,néhány nyerges szamáron
gubbasztva csöndesen a vásárból haza.
A koldus ismerős:ez él kint egymaga
vackán,a hegy alatt,álmodva s egyre várva
földi garasra és egy mennyei sugárra,
Istenhez nyujtva és emberhez a kezét.
- Melegedjék kicsit,jöjjön csak közelébb,
hogy hívják? - A szegény;nincs más nevem - felelte.
Megfogtam kezét: - Barátom,jöjjön erre. -
És egy szilke tejet hozattam hirtelen.
Didergett az öreg;aztán beszélt nekem,
s feleltem is,de csak mélán,szórakozottan.
- Lucskos ez a ruha ki kell teríteni - mondtam -
a kandalló előtt. - Ő odalépkedett,
szétteregette a forró tűzhely felett
a hajdan kékszinű,féregrágta kabátot,
s amint a száz lyukon a tűzfény átparázslott,
olyan volt feketén,mint egy csillagos ég.
S míg szárogatta ott cafatos köntösét,
melyből dőlt az eső vegyest a tócsaszennyel,
gondoltam:tele van imával ez az ember,
és szóra süketen,csak néztem,réveteg,
s ott láttam göncein a csillagképeket.

Nemes Nagy Ágnes fordítása







LÁSD, ÉRDES EZ AZ ÁG


Lásd, érdes ez az ág, fekete; és a mennyből
az esővíz csupasz kérgére szüntelen dől;
de várj csak, megy a tél, s meglátod azután:
átüti egy levél kemény görcsét a gallynak,
véknyan, törékenyen, s te kérded: hogy fakadhat
ily zöld, ily gyönge rügy ilyen fekete fán?
Kérdezd, szerelmesem, kérdezd meg tőlem akkor,
hogy jaj! már kérgesen, érdesen annyi bajtól
lelkem, ha átsuhan rajta lehelleted,
mért űzi, szökteti szikkadt nedveim újra,
mért tárja szirmait,


és virágba borulva
s eléd hullatva mind, miért hajt verseket?
Mert törvénye van itt az életnek, a sorsnak,
mert a holdtalan éj majd megleli a holdat,
mert minden mély apály új hullámot dagaszt,
mert szélnek kell a fa, szellő a leveleknek,
mert annyi kín után mosolyod rámvetetted,
mert múlóban a tél meghozta a tavaszt!

Ford: Nemes Nagy Ágnes







A LELKIISMERET


Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
és sápadtan futott az utak viharában
vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
s kifulladt fiai és fáradt felesége
szóltak: "Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."
De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,
"Nagyon közel vagyok" - mormogta s remegett.
Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
És harminc éjen át és harminc napon át
némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,
csak ment álomtalan. S elérte már a tengert -
asszírok földje lett utóbb e partvidék.
"Álljunk meg - mondta ott -, ez biztos menedék.
A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."
S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
meglátta a szemet a horizont felett,
s fekete borzadás rabjaként reszketett,
"Rejtsetek el!" - sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
néznek a bús fiak a vergődő apára.
S az Jábelt szólitá, akinek sarja kinn
a pusztán kóborol, a sátras beduin:
"Vonjátok körém a sátor sűrü vásznát!"
s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
a szőke Cilla szólt: "Látod-e még, apó?"
S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
"Még mindig ott a szem!" - Káin felelte jajjal.
S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
"Építek én neki gátat!" - kiálta nyomba.
S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
És Káin szólt: "A szem szünetlen idenéz!"
És Énoch szólt: "Torony kell ide, egy egész
ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"
Akkor Tubalkain, a kovács nekiállt
s rakott egy óriás, emberfeletti várost,
és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
fölverve, hajszolá Enos és Seth fiát,
s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
és este nyilaik a csillagokba vágtak.
Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,
a poklok városa se volt talán különb,
a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
a temérdek falak ugy álltak, mint a szikla.
"Az Istennek tilos!" - a nagy kapun ez áll,
s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
elrejték apjukat egy roppant kőtoronyban,
de az csak bús maradt. "Ó, mondd, eltűnt-e onnan -
rebegte Cilla most -, eltűnt-e már a szem?"
És Káin reszketeg felelte néki: "Nem."
És aztán szóla még: "A föld alatt kivánnék
lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
nem látnék semmit, és nem volnék látható."
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: "Jó."
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton -
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.







MEGNYUGTATÓ LÁTVÁNY


Minden sugárzó és vidám ma.
Most sző a fürge lábú pók
a tisztaselyem tulipánra
csipkét, színezüstből valót.

A reszketeg szitakötőcske
nagy gömb-szemmel lesi magát
a tükrös tóban, hol nyüzsögve
rajzik egy rejtélyes világ.

Úgy tetszik, ifjodik a rózsa,
a bíbor bimbóval rokon,
s csupa gyönyörrel szól a nóta
a csupa napfény ágakon.

Szól a madár, Urát dicsérve,
ki tiszta szívekben lakik,
s rávonja a kékszemű égre
a hajnal láng-szemhéjait.

Hol elhal minden lárma lágyan,
a fák közt őzgida suhan,


s az ékszertartó, zöld mohában
bogár ragyog, élő arany.

Lankadt a hold, sápadt a napban,
mint víg, lábadozó beteg,
opál-szeméből hullva, lassan,
lágy égi édesség pereg.

Csókolva száll a violára
s a vén falig vonja a méh;
moccantja a forró barázda
vak csíráit a nap felé.

Minden él, s minden a helyén van,
tárt ajtóban sugárnyi nap,
futó víz, ingó árnykaréjban,
zöld lomb felett kék boltozat.

A síkság boldog fénye villog,
a fű virít, a lomb susog.
- Ember! ne félj! tudja a titkot
a természet és mosolyog.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)







MERT MINDEN FÖLDI LÉLEK


Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad, vagy
töviseket;

mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, cinkét a fáknak
levegő,

s mert a keserű hullám
ha partra hág;
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;

és; csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat amim van,


neked adom!

Gondolatom fogadd hát -
csak sírni tud,
ha nincs veled s tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
Mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvöm gyanútlanul és
Mámorosan
Hizelgő dalra gyúl és
Hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
Száll tétova,
S csak te vagy végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd - égi szent varázskincs! -
vedd a szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!







MERT MINDEN LÉNY A FÖLDÖN


Mert minden lény a földön
Valamit ád,
Lángot, zenét örökkön,
Vagy illatát;

Mert minden földi lélek
Vággyal tele
Rózsát ad kedvesének,
S tövist vele;

Ád április a tölgynek
Lágy susogást,
Az éj a meggyötörtnek
Elnyugovást;

Mert gallynak levegőég
Ád madarat;
Mert lombra szórja gyöngyét
A pirkadat;

Mert ha a felkavart hab
Lecsöndesül,
Friss csókot ád a partnak
Köszönetül;

Azért reád hajolván
Én angyalom,
Mi bennem legkülönb tán
Neked adom.

Vedd hát eszméim árját,
Fájó özön,
Mely harmatként szitál rád,
Hisz csupa könny!

Vedd vágyam, a kivánság
Már elborít,
Vedd minden percem árnyát
És lángjait!

Vedd mámorom, te drága,
Szeplőtelen,
Dalom cirógatása
Tiéd legyen!

Vedd elmém, mely vitorla
Nélkül lebeg,
És más csillag nem óvja,
Csak két szemed!

Múzsám, kit álmodozva
Ringat a nap,
S ki sír, mert bánatodra
Sírva fakad!

És vedd hát, égi kincsem,
Vedd a szivem,
Már benne semmi sincsen,
Csak szerelem!

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)







MEZTÉLLÁB VOLT A LÁNY


Meztélláb volt a lány, és a feje födetlen,
úgy ült a bókoló nádak közt csöndesen;
tündérlányt látok, azt hittem, hogy arra mentem,
s szóltam: Eljössz-e, mondd, a mezőkre velem?

Rám nézett, azzal a pillantással, ahogy csak
a szépség néz, ha más oltalma nem maradt;
s szóltam: A szerelem ideje ez a hónap,
nem sétálnál velem a sűrű fák alatt?

Beletörülte a lábát a part füvébe;
aztán másodszor is rám nézett, s valami
ábrándos fény szökött a bolondos szemébe.
Ó, hogy daloltak az erdő madarai!

A partokat a hab hogy simogatta halkan!
Láttam, hogy jön felém a nyurga nádon át
a szép, boldog leány, vadócan és riadtan,
haja szemébe hull, s elfödi mosolyát.







MIKOR A NAP LESZÁLL...


Mikor a nap leszáll, s az erdőn
bolyongok este, álmatag
mosollyal, zordan vagy merengőn,
borzongva sötét fák alatt,

vagy ha a tűzhely lángja mellett
lábaim keresztbe vetem,
unt könyveim nem érdekelnek,
s csak nézek, szóra süketen,

így szólsz: Mi lelt? Álmodozol tán?
- Igen! - Ilyenkor láthatok
homályból, mely sűrűn omol rám,
kelni eszményi csillagot!

Ilyenkor, ebben a vak éjben,
mely napunk fényét elnyeli,
arcomhoz közelednek, érzem,
rejtelmes arcok ezrei!

Ilyenkor jönnek tünemények,
ezer hang, sóhaj és alak,


onnan, hol laknak a remények,
miket emléknek mondanak!

Ilyenkor bús terekbe láthat
görcsbe dermedt eszméletem:
merengő apámat s anyámat
a sötétben ott érezem!

Ilyenkor száll szobámba angyal,
te, lányom, bájos látomány,
sohasem érzett fuvalattal,
mely végigborzongat puhán!

Ilyenkor, mint rémes vadonnak
mélyén, békés tetőnk alatt
járnak láthatatlan halottak,
s átható szemük rám tapad!

/Ford.: Kálnoky László/







MIT! A TESTVÉRISÉG


Mit! a testvériség - lázálom, délibáb csak?
Szabadnak álmodni rabbá lett Európánkat,
kívánni, hogy a jog vezessen és az ész -
csak azt jelenti, hogy a fellegekben élsz?
Látni s nem kérni e borzalmas diadalból,
nem hozzátenni még, de elvenni a bajból,
mit! nem taposni azt, akit mindenki bánt,
és befogadni azt, aki halálraszánt,
nem venni célba a világtalant s a gyengét -
annyi, hogy képtelen lázálmokon merengnék?!
Kimondani, hogy az ember joga kijár
még a bűnösnek is - az azzá lenni már?
Mindegy! harcolni kell. E vak órán világíts.
Hogy vén vagy már ahhoz? eh, légy vén és ne tágíts,
öreg harcos. Tudod, megtagadnak megint.
A kegyesek mohón becsmérlik érveid.
Törvényen kívül állsz, a gúny, a vád lecsap rád,
a gaz prédája léssz s nem únja meg a hajszát
a sok rágalmazó, minden gazságra kész,
kővel hajítanak, számkivetnek. No és?

Somlyó György fordítása







MIVEL AJKAMHOZ ÉRT


Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam én nem egyszer drága lelked
lehelletét, e mély homályú illatot,

mivel titokzatos szived nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,

mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmú rózsa,


amelyet életem árja elringatott,

most azt mondhatom az időnek, míg továbbszáll:
- Vágtass, ha jólesik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!

Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés:
lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!

(Kálnoky László)







A NAP MA FELLEGEK KÖZÖTT PIHENT LE ESTE


A nap ma fellegek között pihent le este.
Holnap jön a vihar, majd est, majd éj megint,
és hajnal,villogó fényét ködökbe vesztve,
s nap, éj - szökő időnk egy-egy lépése mind.

Vonulnak a napok, vonulnak csapatostul,
a tengerek színén, a nagy hegyeken át,
ezüst víz, s rengeteg fölött, mely zúgva bozsdul,
zúgva szeretteink halotti himnuszát.

S a szirtek homloka s a vizek arca folyvást
ráncos lesz, s mégse vén, és mindig zöld a lomb,
ifjodván szüntelen; és minden hegyi forrást
a végtelen folyó az óceánba ont.

De én, ki napra nap fejem mélyebbre hajtva
fázósan járok itt, ünneplő ég alatt,
én elmegyek, s a nagy tündöklő-fényű, tarka
világban semmi sem érzi hiányomat.

(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)







NÉMELY LÉLEKBEN


Némely lélekben, úgy, mint a fák közt szunnyadó
tóban, egyszerre két dolog is látható:
az ég, mely fényeit s felhőit tündökölve
festi rá az alig rebbenő víztükörre
s az iszap, a komor, rút, alvó, lomha mély,
hol nyüzsgő, fekete csúszómászó-had él.

fordította: Rónay György







OLYAN A SZERELEM


Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.







Ó! MIKOR ALSZOM


Ó! mikor alszom, lépj nyugvóhelyemhez,
mint Petrarcához Laura hajdanán,
s lehelleted ha rajtam futva repdes...
Meglásd, te kedves,
nyílik a szám!

Ha homlokom nehéz álomcsatákon
elkomorul, rémkép gyötör talán,
szemed csillagként homlokomra szálljon.


S meglásd az álom
fényt hint reám!

És csókolj szájon, ott dereng szünetlen
a tiszta vágy a szerelem után,
az angyalból az asszony lángja keljen...
S meglásd a lelkem
fölébred ám!

(Nemes Nagy Ágnes)







RÉGI DAL AZ IFJÚSÁGRÓL


Rózsáról én nem álmodoztam.
Mentünk az erdei uton
Rózsa meg én, fecsegve hosszan,
de hogy miről, már nem tudom.

Én hűvös voltam, mint a márvány,
szórakozott és ildomos;
ballagtam, fűt-fát magyarázván,
míg szeme azt kérdezte: Nos?

Friss gyöngyharmat szitált a berken,
napernyőt tárt a sarju-ág;
én a rigó füttyét füleltem,
Rózsa a csalogány szavát.

Tizenhat voltam és mogorva,
ő húsz, a szeme csillogó;
fülemüle trillázta: Rózsa,
s engem kifütyült a rigó.

Aztán a lány feszes derékkal
nyujtózott, s míg gyümölcsöt ér,
a lomb közt reszketett a szép kar;
s én nem láttam, hogy hófehér.

Hűs csermely csobbant mély mederben,
dajkálta bársony moha-ágy;
s aludt a néma rengetegben
a természet, mely csupa vágy.

Rózsa, a cipőjét lerúgva
ártatlan arccal, hirtelen,
pici lábát a vízbe dugta;
s én nem láttam, hogy meztelen.

Nem is tudtam, mit mondjak aztán;
mentem vele a sűrün át,
olykor mosoly rezgett az arcán,
s hallottam egy-egy sóhaját.

Nem láttam, mily gyönyörü Rózsa,
csak kijövet. - Buta dolog!
Ne gondoljunk rá! - szólt. S azóta
örökké erre gondolok.

(Nemes Nagy Ágnes)







TAVASZ


Hosszabbodó napok, fény, lázak és szerelmek!
Tavasz van! Március, április ránknevethet,
május és június, hónap-barátaink!
Álmos folyók fölött jegenyék törzse ring,
oly lágyan hajlanak, mint óriási pálma;
csöndes erdők alatt madárszárny csattogása;


egy-nevetés a táj s mint zöld, víg társaság,
egymásnak verseket mondogatnak a fák.
A nap kel, homlokán szelid hajnal-füzérrel;
az este csupa vágy; s hallani olykor éjjel ...

Nemes Nagy Ágnes forditás







TAVASZ


Tavasz a drágám, és én szeretem.
Ő az eső, a nap.
Így szól kereken:
- Rossz ülni itthon. Künn a lomb alól
ezer vidám, boldog madár dalol.
Hallgassuk.
Én, mint hódoló bolondja,
csak hallgatom.
- Unalmas nóta - mondja.
Inkább talán játszhatnánk valamit.
- Kártyázzunk, édes?
- Ó, csak azt ne.
- Mit?
- Beszélgetek veled, úgy játszanék.
A sárga ronda szín, legszebb a kék.
- Énnekem is.
- Ne túlozz, édesem.
- De - szólok én - mást nem mondtál
te sem.
Itt közbevág:
- S miért szép teneked?
- Először is, mivel te szereted.
S az ég is kék.
- De oly csodás, aranyló
a sárga.
- Az - hagyom rá.
- Jaj, te szajkó.
Ez az örök visszhang valódi átok.
- Ne haragudj rám, szívem.
- Megbocsátok.
Máskor:
- Gyerünk ki, sétáljunk kicsit.
Remek idő van.
Erre a kocsit
már fölajánlom néki.
Ő meg kesergőn:
- Szél fúj. Tudod mit? Járkáljunk az erdőn.
Felöltözünk, megyünk.
Ő meg kacsintó
szeszéllyel kérdezi:
- Hát hol a hintó?
- De te gyalog akartál.
- Ostoba.
Ilyen hideg időben? Most? Soha.
Befogatok.
- Itt a kocsi.
- Miért?
- Hát hogy kimenjünk rajta.
- Semmiért.
Inkább tekerd ki rögtön a nyakam.
Ily szörnyü szélbe meghűtöm magam.
Multkor pedig eképpen andalog:
- Úgy élünk együtt, mint az angyalok.
Buta vagyok, a te kicsiny cseléded.
Imádlak. Istenem te.
Arcomon
másnap elcsattan egy roppant pofon
a kis kezétől.
- Hát ez meg mi volt! -
Ijedve kérdem.
- Semmi - és sikolt -
csókolj meg, és mondd, életem virága,
milyen vagyok?
Én szólok:
- Drága, drága.
Így szenvedek hát érte bármit is.
Ő a borús és fényes április.

Kosztolányi Dezső fordítása







VALAKIÉRT MINDENKI HARCOL, VALAKIT MINDENKI SZERET


Sose haragudj meg arra,
Ki durva szóval megsebez.
Tudom jól, hogy fáj a sértés,
Valld be, a fontos mégsem ez.
Hidd el nekem, senki sem rossz,
Hidd el jók az emberek.
Valakiért mindenki harcol,
Valakit mindenki szeret.







VÁGYAIM


Vágyaim vándorolnak
Mindig feléd!


Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvöm gyanútlanul és
Mámorosan
Hízelgő dalra gyúl és
Hozzád suhan!







A VETÉS ÉVSZAKA, ESTE


Ez már az alkonyati óra.
Nézem a kapu küszöbén:
a végső munkafordulóra
hogy hull a végső, esti fény.

Az árnyék-mosta nagy mezőben
vén embert látok, rongy-ruhást,
barázda-hosszat hinti bőven
az eljövendő aratást.

Hatalmas, fekete alakja
a földeknek fölébe nő,
s a bizonyosság átitatja,
hogy hasznosan fut az idő.

Lép, lép a tág síkon keresztül,
nagy, széles ívben szór magot,
keze nyílik, majd újralendül-
titkos tanú, én hallgatok,

amíg az est, fátylát kibontva,
a felmorajló árnyon át
beleírja a csillagokba
a magvető mozdulatát.

/Nemes Nagy Ágnes ford./







IDÉZETEK












































"Az anyák karjából gyengédség árad, amiben a gyermekek édesen pihenhetnek."

"Az emberekből általában nem az erő hiányzik, hanem az akarat."

"Az embernek érzelmekre is szüsége van, mert gyengédség és szeretet nélkül
az élet csupán afféle lélektelen gépezet."

"Azon a napon, amikor olyan nő kerül az utadba, akiből a fényesség árad, amint elhalad: véged van, szerelmes lettél. Már csak egy a dolgod: oly makacsul gondolni rá, hogy ő is kénytelen legyen rád gondolni."

"Bizonyos gondolatok olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok,
amelyekben - akármilyen a testtartásunk - a lélek térdre borul."

"Boldog, ki elmereng az örök dolgokon."

"Egyetlen dolgom e földön a szeretet."

"Egy életnek azok a legszebb évei, amelyeket még nem élt meg az ember."

"Ha valaha fájni fog az élet
A szemedben bánat könnye ül ,
Ne feledd, hogy a legszebb emlék
Mindig az, ami sosem teljesül:"

"Ha valaki szeret vagy szeretett, érje be vele.
Többet ne is kívánjon magának.
Más gyöngyszemet hiába is kívánna magának az élet sötét redői közt.
Szeretni annyi, mint tökéletessé válni."

"A jövőnek sok neve van: a gyenge úgy hívja, elérhetetlen, a gyáva úgy, ismeretlen, a bátor lehetőségnek nevezi."

"A könyvek hideg, de biztos barátok."

" A legnagyobb boldogság az életben, ha szeretnek minket...
Szeretnek azért, amik vagyunk, vagy éppen annak ellenére."

"Légy hasonló az égen szálló madárhoz aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében."

A lélek segíti a testet, és bizonyos pillanatokban fölemeli. Ez az egyetlen madár, amely fölemeli a maga kalitkáját.
/A nyomorultak/

"A mosoly helyeslést jelent, a nevetés gyakran kereken visszautasít..."

Néhány szikla nem állítja meg a folyót. Az emberi ellenállások közt az események tovább folynak, és nem fordulnak vissza."

,,Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom."

"Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyék észre, ott ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan,
ahonnan elmentél."

"Semmi, még a világ összes hadserege sem képes megállítani egy eszmét, amelynek eljött az ideje."

"Sose haragudj meg arra,
Ki durva szóval megsebez.
Tudom jól, hogy fáj a sértés,
Valld be, a fontos mégsem ez.
Hidd el nekem, senki nem rossz,
Hidd el, jók az emberek,
Valakiért mindenki harcol,
Valakit mindenki szeret.
Valakit mindenki szeret.










  
 
0 komment , kategória:  V. Hugó  
Megállíthatatlan mélyrepülés, így tették tönkre magukat az e
  2018-10-07 13:45:08, vasárnap
 
 







MEGÁLLÍTHATATLAN MÉLYREPÜLÉS, ÍGY TETTÉK TÖNKRE MAGUKAT AZ ELLENZÉKI PÁRTOK


Az ellenzéki zuhanás megállíthatatlannak tűnik. Jól látszik, hogy az áprilisi választás méretes buktája és az azt megelőző és követő összefogás körüli huzavonák tovább mélyítették a felszín alatti nézeteltéréseket a pártokon belül. Olyannyira, hogy ez már lassan az egyes pártok létét is fenyegeti. És még ezek a politikusok akarták az országot, egymással összefogva kormányozni. Nagy szerencséje a magyar népnek, hogy ez nem sikerült nekik. Alábbi cikkünkben összefoglaljuk, hogy mi történt az ellenzéki pártokkal, így az MSZP-vel, a Jobbikkal és az LMP-vel a választást követően, és hogy jutottak el a jelenlegi katasztrofális állapotukhoz.

A 2018-as választás éjszakája végképp összetörte az addig dédelgetett hiú ellenzéki ábrándokat, és visszahozta a hataloméhségébe belebetegedett pártvezéreket a földre. Ugyanis azt hitték ezek a fiúk és lányok, hogy a választópolgárok értékelni fogják azt a kutyakomédiát, amit hónapokon keresztül előadtak. Ez pedig arról szólt, hogy ki kivel és hogyan, és mennyire fog összefogni, ki kinek a javára fog visszalépni. Természetesen időközben előjöttek a régi ellentétek, és összefogás helyett inkább azzal voltak elfoglalva, hogy ki, hogyan döfi hátba a másikat.


Budapest, 2018. március 12. Karácsony Gergely, az MSZP-Párbeszéd (b), Szél Bernadett, az LMP (b2) és Vona Gábor, a Jobbik miniszterelnök-jelöltje a Független Diákparlament oktatásról rendezett miniszterelnök-jelölti vitáján a VI. kerületi Gödör Klubban 2018. március 12-énForrás: MTI/Kovács Tamás





Nos, a magyar emberek ezt nem értékelték, és kinyilvánították, hogy sokkal inkább megbízzák újra a Fidesz-KDNP-t a kormányzással, minthogy ezt a csélcsap, viszálykodó bandát támogassák.

A döntés egyértelmű, elsöprő erejű, egészen pontosan kétharmados erejű volt.

Ennek már a választás éjszakáján meglett a következménye, mivel az MSZP teljes elnöksége lemondott. De tartotta a szavát, és visszalépett a politikától Vona Gábor, a Jobbik elnöke is, aki azóta videobloggerként zaklatja a jobboldali újságírókat.


Vona Gábor, választás 2018Fotó: Szabó Gábor - Origo





A kisebb pártok közül az Együtt megszűnt, a Momentum elnöksége pedig, mivel nem jutottak be a Parlamentbe, szintén elbúcsúzott.

Ekkor még viszonylag egységesnek tűnt az LMP is, azonban hamarosan kiderült, hogy a mélyben bizony kibékíthetetlen ellentétek húzódnak, amik hamarosan olyannyira eszkalálódtak, hogy lassan a párt létét veszélyeztetik.

A szocik jó szokásuk szerint a legnagyobb bajban gyilkolták egymást

A már-már követhetetlen egyezkedést - és hát Botka közös erővel történő jégre tételét - követően jutott el az MSZP-Párbeszéd szövetség a választásokig, amely nem hozott túl szép eredményt a pártnak, az MSZP-Párbeszéd szövetség épphogy bejutott a maga 11,91 százalékával a parlamentbe.

És jó baloldali párthoz híven, nem tanulva a választás eredményéből, az új parlament felállásával ugyanott folytatták, ahol a választások előtt abbahagyták: maguk építése helyett egymás legyilkolásával voltak elfoglalva.


Molnár Gyula, MSZP, Választás 2018Fotó: Polyák Attila - Origo





Emlékezetes, hogy alig pár nappal az után, hogy megalakult az MSZP új szövetségesének, a Párbeszédnek a frakciója, máris távozott Bősz Anett, a frakció egyik tagja, ami miatt - ha a független és mindenre kész Mellár Tamás nem menti meg őket - már az első héten megszűnhetett volna a Párbeszéd-frakció.

Az ok az volt, hogy az amúgy a Fodor Gábor által fémjelzett liberálisokhoz tartozó Bősz Anett

nem látott garanciát a liberális értékek érvényesülésére.

A háttérben azonban csúnyább dolgok is húzódtak, hiszen kiderült, hogy Molnár Gyula, Karácsony Gergely és Fodor Gábor fű alatt megegyeztek,

hogy az MSZP évi 60 millió forinttal támogatja a mérhetetlen Liberálisokat.

Persze erről az MSZP elnökségét, vezető testületeit elfelejtették tájékoztatni.

Nos a szocik ebben, a nem túl rózsás hangulatban mentek neki a júniusi tisztújításnak, ahol további érdekességek is borzolták a kedélyeket.

Eredetileg három elnökjelölt volt:

Mesterházy Attila, a párt volt elnöke,
Tóth Bertalan, az MSZP frakcióvezetője, és
Kunhalmi Ágnes, a párt XVIII. kerületi képviselője.

Meg persze Szanyi Tibor negyedikként, aki jól megmondta a magáét, aztán mégsem indult el az elnökségért.


Budapest, 2016. október 23. Kunhalmi Ágnes, a Magyar Szocialista Párt budapesti elnöke (b) és Molnár Gyula, az MSZP elnöke az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen Budapesten, a Nagy Imre Emlékház előtt a 2016. október 23-ánForrás: MTI/Kallos Bea





No, eddig minden szép és jó lenne, azonban a párton belül népszerű Kunhalmi valamilyen rejtélyes - talán csak szocialista logikával érthető - oknál fogva az utolsó pillanatban visszalépett.

Azonban a szociknak ezt sem sikerült szépen csinálni,

hiszen Kunhalmi egyik jelöltet sem támogatta visszalépésével, hanem rábízta a mögötte álló küldöttekre a döntést.

Végül a belháborúból Tóth Bertalan frakcióvezető jött ki győztesen, a hírek szerint nem túl nagy arányban, így nem kell nagy szakértőnek lenni, hogy megállapíthassuk, hogy mekkora az egység a szocialisták háza táján.

Ezután viszonylagos nyugalom volt az MSZP-nél egészen szeptember közepéig, amikor a párt korábbi középvezetője, a győri szervezet volt alelnöke kilépett a pártból, mivel nem értett egyet azzal,

hogy az MSZP hazaáruló EP-képviselői megszavazták hazánk megbüntetését, a Soros-Sargentini-jelentést.


A magyar EP-képviselők: az MSZP-s Ujhelyi István, Szanyi Tibor és a Demokratikus Koalíció (DK) képviselői, Niedermüller Péter, valamint Molnár CsabaForrás: MTI





A párt támogatottsága pedig időközben újabb mélypontot ért el, hiszen a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint az egymás gyilkolásával elfoglalt MSZP-Párbeszéd szövetség jelen állás szerint be sem jutna már a Parlamentbe.

Pártszakadás után pártszakadás a Jobbiknál

A Jobbik háza táján sem volt konfliktusmentes a Vona lemondását követő tisztújítás. Két ellentétes csoport csapott itt egymásnak és harcolt az elnökségért: a Vona Gábor bábjaként funkcionáló, és a pártelnök baloldali fordulatát mindenben kiszolgáló Sneider-Gyöngyösi duó, valamint a Toroczkai László alelnök és Dúró Dóra által képviselt radikális jobboldali irányvonal.

Végül Sneider Tamás 298-256-ra győzte le Toroczkait, tehát itt sem volt meggyőző többség a Vona féle, nevezzük így, Spinozás irányzat mögött.

Mint utóbb kiderült, a delegáltak mozgósítása sem volt éppen tisztességes, hiszen kiszivárgott egy hangfelvétel,

amelyben Tóth Péter, a Jobbik Csongrád megyei elnöke pénzt is ajánlott, hogy támogassák a küldöttek Sneidert.


Budapest, 2018. szeptember 29. Sneider Tamás, a Jobbik elnöke (j) és Gyöngyösi Márton, a Jobbik frakcióvezetője a párt kongresszusáról tartott sajtótájékoztatón a budapesti Dürer Rendezvényházban 2018. szeptember 29-én. MTI Fotó: Bruzák NoémiForrás: MTI/Bruzák Noémi





Nos, ezek után azt gondolta volna az ember, hogy nyugvópontra jutnak a dolgok, és megkezdik a közös munkát az ellenérdekű felek. Ehelyett nem épp ez történt. Toroczkai és Dúró Dóra egy párton belüli platformot kívánt létrehozni, amelyet a párt új, a vloggerként újságírókat zaklató Vona meghosszabbított kezeként funkcionáló vezetése alapszabály-ellenesnek minősített - holott korábban volt már platform a pártban -, és kizárta Toroczkait a pártból, Dúrót pedig a Jobbik frakciójából.

Az új vezetés véres leszámolása azonban nem maradt következmény nélkül. Dúró és Toroczkai, kiegészülve a korábban kiebrudalt Novák Előddel, pártot alapított Mi Hazánk néven, ahova tömegesen léptek és lépnek a mai napig át komplett alapszervezetek, Jobbikos tisztségviselők.

Akiknek elegük van az egykor jobboldali párt cikkcakkjaiból, és a liberálisok felé tett egyre gyakoribb gesztusaiból.


Dúró DóraForrás: MTI/Máthé Zoltán





Ekkor újra azt gondoltuk, hogy a Simicskának és Vonának köszönhetően morálisan és anyagilag is csődbe juttatott a Jobbik, elérte a mélypontot, és innen már csak felfele lehet elindulni,

azonban az elmúlt napok eseményei bebizonyították, hogy még mindig van lejjebb.

Ahogy arról elsőként az Origo számolt be, néhány napja Vona keresztfia, Szotyori-Lázár Zoltán szolnoki jobbikos képviselő lényegében felvázolta a baloldallal való összefogás hétpontos forgatókönyvét az önkormányzati választásokra.

Szotyori keresztapját megszégyenítő gerinctelenséggel odáig jutott eszmefuttatásában, hogy nekik kellenek a Gyurcsány-párti - hordópüfölő - szavazatok is, de az LMP-vel és a Momentummal való teljes összeborulást ki is emelte.

Ha azt gondolhattuk volna, hogy ez valami vicc, a néhány napja a birtokunkba jutott levél igazolta, hogy a helyzet nagyon is komoly. Ebben Volner János a párt alelnöke a választókerületi elnökökhöz szól, és kezdeményezi a párt elnökségének feloszlatását és tisztújító kongresszus összehívását.

Ennek oka pedig az volt, hogy Volner erősen kifogásolta az LMP-vel való fúzió tervét, valamint felemelte a szavát az ellen is, hogy a fővárosban a DK-s jelöltet támogatta a párt.

A helyzet tehát véresen komoly.


Hódmezővásárhely, 2018. március 11. Volner János, a Jobbik alelnöke sajtótájékoztatót tart hódmezővásárhelyi kampányútja keretében 2018. március 11-énForrás: MTI/Rosta Tibor





Hamar megjött a teljesen eszeveszett, és a baloldali fordulat irányába úgy tűnik, maximálisan elkötelezett frakcióvezetés válasza, és

pénteken kizárták a frakcióból Volner Jánost,

akit másik két jobbikos képviselő, Apáti István és Fülöp Erik is követett.

Hogy mi lesz ennek a következménye, azt még senki sem látja pontosan előre, de vélhetően a Volner mögött álló erők is faképnél hagyják a már végletekig kifordult, és lassan már mindenkinek lefekvő, teljesen gallyra vágott pártot.

Az LMP mindkét társelnökét elkergette

A zöldpárt háza táján is talán csak egy fokkal rózsásabb a helyzet. Alig zajlott le az áprilisi választás, máris nekiláttak egymás kinyírásának a párt tagjai. A hóhér szerepét pedig a párt Etikai Bizottsága játszotta, aki először Hadházy Ákost büntette meg, amely következtében Hadházy otthagyta a pártot, megelőzve a borítékolható kizárását.

De a párt másik társelnökét is elővették, Szél Bernadett is súlyos büntetéseket kapott az Etikai Bizottságtól, amely olyan faramuci helyzetbe juttatta a párt korábbi miniszterelnök-jelöltjét, hogy augusztusban inkább lemondott a párt elnökségéről.


Budapest, 2018. január 25. Szél Bernadett, az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának LMP-s tagja érkezik a bizottság ülésére a Képviselői Irodaházban 2018. január 25-én. A kormánypárti képviselők távoztak az ülésről, ezért az határozatképtelenné vált. MTI Fotó: Kovács TamásForrás: MTI/Kovács Tamás





Majd miután újabb eljárást kezdeményeztek vele szemben, néhány napja kilépett a pártból is.

Az LMP-ben uralkodó "kiváló" hangulatról már beszámoltunk, és az kiderült Sallai Róbert Benedek múlt héten kiszivárgott leveléből. Sallai a maga szokott stílusában válaszolta meg a párttársai vele szembeni kritikáját, és úgy fogalmazott:

Idióták és gyüttmentek leveleire/kérdéseire nem válaszolnék.

Majd végezetül a folytonos szivárogtatáson feldühödve kifejtette: ,,aki rendszeresen szivárogtat, az az anyukáját ejtse teherbe apukája ravatalán".

Sallainak azért estek neki a párttársai, mert ő volt, aki újabb etikai eljárást kezdeményezett Szél Bernadettel szemben. Tehát nagy lehet a "szerelem" köztük..

Sallai története is szép, mivel őt, szintén az Etikai Bizottság döntése alapján kizárták a pártból,

mert korábban összeverekedett Hadházy Ákossal, majd mégis visszavették a pártba. Szép kis csapat ez is.

Így megállapítható, hogy az ellenzék "kiváló" állapotban vág neki a közelgő európai parlamenti választásoknak, és nagy szerencséje Magyarországnak és a magyar embereknek, hogy nem ők vezetik az országot, mivel még magukat sem tudják.

A DK-ról azért nem ejtünk szót, mivel az egy egyszemélyes párt, amelyben pont emiatt nehéz lenne elképzelni belviszályokat, de lehetséges, hogy Gyurcsány Ferencnek még ez is sikerülhet.


Link







  
 
0 komment , kategória:  Média  
Édes Erdély
  2018-10-07 12:15:36, vasárnap
 
 













ÉDES ERDÉLY



Édes Erdély

Link


"Édes Erdély
Itt vagyunk,
Érted élünk
és halunk "

Link


Erdély

Link


Édesanyám...

Link


Vesztergám Miklós:Halkan felsír a tárogató Erdélyért

Link


Így veszett el Erdélyország (1940-1944)

Link













































































































  
 
0 komment , kategória:  Hazánk - otthonunk  
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 29 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 29 db bejegyzés
e év: 315 db bejegyzés
Összes: 4838 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 713
  • e Hét: 8635
  • e Hónap: 31123
  • e Év: 208998
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.