|
 2/5 oldal 
|
Bejegyzések száma: 45
|
|
|
|
|
|
2018-12-22 21:30:36, szombat
|
| |
| |
Ady Endre: KARÁCSONY - HARANG CSENDÜL...
I.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni. 
De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.
Ady Endre - Karácsony /Szabó Gyula gyönyörű előadásában/
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Ady Endre |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-12-22 20:30:34, szombat
|
| |
| |
ITT A KARÁCSONY!
Itt a Karácsony!
Adventi hírnök: friss fenyőág,
Lobog az első gyertyaláng
Adventi hírnök: friss fenyőág,
Lobog az első gyertyaláng!
Karácsonyt várva lázban a föld,
Isteni gyermeket köszönt.
Ujjong a szívünk, dalra gyúl,
Nincs már messze az Úr!
Adventi hírnök: friss fenyőág,
Lobog már két kis gyertyaláng
Adventi hírnök: friss fenyőág,
Lobog már két kis gyertyaláng!
Ha zörget Jézus, jól figyelj ám,
Betér a szívünk ajtaján!
Ujjong a szívünk, dalra gyúl,
Nincs már messze az Úr!
Adventi hírnök: friss fenyőág,
Lobog már három gyertyaláng
Adventi hírnök: friss fenyőág,
Lobog már három gyertyaláng!
Múlnak az évek, életünk száll,
De utunk végén Jézus vár!
Ujjong a szívünk, dalra gyúl,
Nincs már messze az Úr!
Adventi hírnök: friss fenyő ág,
Lobog már négy kis gyertya láng!
Azt mondja Jézus, visszajön még,
Újjá lesz akkor föld és ég!
Ujjong a szívünk, dalra gyúl,
Nincs már messze az Úr!
Nem lesz egyedül szívem többé, glóri', halleluja!
Velem van az én Uram mindörökké, glóri', halleluja!
Jézus, Hajnalcsillag, glóri', halleluja!
Jézus, Hajnalcsillag, glóri', halleluja!
Adventi hírnök: friss fenyő ág,
Lobog már négy kis gyertya láng!
Azt mondja Jézus, visszajön még,
Újjá lesz akkor föld és ég!
Ujjong a szívünk, dalra gyúl,
Nincs már messze az Úr!
Ó jöjj, ó jöjj, Üdvözítő,
Beteljesült már az idő
Ó jöjj, ó jöjj, Üdvözítő,
Beteljesült már az idő.
Törd át az ég zárt ajtaját,
Vár a világ sóvárgva rád.
Megnyílt az ég harmatozva,
Megváltónkat hogy lehozza.
Ég felhői, nyíljatok szét,
Hozva Jákób fejedelmét!
Föld, virulj ki, hadd fakadjon
Viruló zöld völgyön-halmon!
Nyílj ki, földnek szép Virága,
Dávid háza nagy Királya!
Ó, fényes Nap, Ó, szép Csillag,
Téged vágyunk mi látni csak.
Kelj fel napunk,fényességed
Űzze el a sötétséget!
SZERETLEK-így szól az Úr!
Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!
Hogy Betlehembe sietve menvén, lássátok, lássátok.
Istennek Fia, aki született jászolban, jászolban,
Ő leszen néktek Üdvözítőtök valóban, valóban.
A tűz körül ültek a pásztorok, sötét éjszaka volt,
és akkor jöttek a mennyből az angyalok, hoztak napvilágot.
Hoztak napvilágot, hoztak napvilágot,
és akkor jöttek a mennyből az angyalok, hoztak napvilágot.
Ezt látva mindnyájan megijedtek, mert a fény vakító volt,
és akkor szóltak a mennyből az angyalok, Jézus megszületett!
Jézus megszületett, Jézus megszületett,
és akkor szóltak a mennyből az angyalok, Jézus megszületett!
Pásztorok, pásztorok örvendezve sietnek Jézushoz Betlehembe.
köszöntést mondanak a kisdednek, ki váltságot hozott az embernek.
Angyalok szózata minket is hív,
értse meg ezt tehát minden hű szív:
a kisded Jézuskát mi is áldjuk,
mint a hív pásztorok magasztaljuk.
Dicsőség mennyben az Istennek!
Dicsőség mennyben az Istennek!
Az angyali seregek Vígan így énekelnek:
Dicsőség, dicsőség Istennek.
Békesség földön az embernek!
Békesség földön az embernek,
Kit az igaz szeretet
A kis Jézushoz vezet,
Békesség, békesség embernek.
Dicsérjük a szent angyalokkal,
Imádjuk a hív pásztorokkal
Az isteni gyermeket,
Ki minket így szeretett,
Dicsérjük, imádjuk és áldjuk.
BOLDOG KARÁCSONYT!
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Karácsony - Újév |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-12-22 19:30:40, szombat
|
| |
| |
ÁLDOTT, BÉKÉS ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!
Mennyben lakó én Istenem,
könyörgök légy mindig velem,
a te neved sóhajtozom,
Karácsonyért imádkozom.
Zárd be szívem a rossz előtt,
a jóra adj elég erőt,
áld meg Karácsony ünnepét,
küldjed Jézus szeretetét.
Szálljatok le,szálljatok le
Karácsonyi angyalok,
zörgessetek ma este
minden piciny ablakot.
Palotába és kunyhóba
nagy örömet vigyetek,
Boldogságos Ünnepet!
Álmodik a fenyőfácska odakinn az erdőn.
Ragyogó lesz a ruhája, ha az ünnep eljön.
Csillag röppen a hegyre, gyertya lángja lobban,
dallal várják és örömmel boldog otthonokban.
Legszebb álma mégis az, hogy mindenki szívébe
költözzék be szent Karácsony ünnepén,
Szeretet és Béke.
Karácsony ünnepén az a kívánságom,
legyen boldog mindenki ezen a világon.
Itt is, ott is, mindenütt legyen olyan Béke,
mint amilyen bent lakik ekkor az emberek szívében.
Karácsony éj története
tele van a szívem vele,
ott vagyok a pásztorokkal,
a ragyogó csillagokkal.
Hallgatom az angyalokat,
tanulom a dalaikat,
megállok a jászol mellett,
szívem boldogsággal tele.
Énekelek, imádkozom:
Békességet Jézus hozzon!
Karácsonyfa, tündérálom,
angyal hozta,angyalszárnyon,
minden jóval meg van rakva,
ami csak szép, ott csüng rajta.
Édes Atyánk, Jó Istenünk,
ki örömet hoztál nekünk:
Jézus által életünkben,
dicsőítve légy lelkünkben.
Rég született Jézus
messze Betlehemben,
nekem mégis itt van
ma is a szívemben.
Amerre csak járok,
boldogan kívánom:
legyen mindenkinek
ilyen a Karácsony.
Karácsonyestnek fénye hogyha feljön,
elolvad minden, minden bűn a földön,
a tisztaság szül hófehér virágot,
a csillag szór rá biztató világot
Kik tegnap féltek, dideregtek, fáztak,
kiket még tegnap százan megaláztak,
ma elfelejtik tegnapjuk megvetését,
a fájdalomnak rajtuk nevetését,
szelíden néznek végig a kalácson,
és boldogok, mert megjött szent Karácsony.
Mikor szent Karácsony
angyalai szállnak,
öröm a vendége
minden igaz háznak.
Mert Karácsony este
Isten jár a földön,
hogy templomává váljék
minden szív és hajlék.
Betlehem csillaga vezet három királyt,
köszöntve Mária újszülött kis Fiát.
Karácsony este van csend honol a tájra,
szeretet szívekben békesség hazája.
Gyújts egy gyertyát,
ha leszáll a csendes éj,
mondj el egy imát
a sok szegény emberért!
A szeretet ünnepe, hidd el,
csak így lesz szép!
Áldását szórja rád majd az éj.
Emberré lett az Úr, szalmán kapott helyet,
hogy széna-szalma én már soha ne legyek.
Alázat s gyermeki lélek mily szent dolog!
kik látták az Urat elsőnek? Pásztorok.
Mért mondod, hogy a Nagy kicsinnyé nem lehet,
s a porszem képtelen felfogni az eget?
Nézd a Szűz Gyermekét! S a szűk jászolt tekintsd:
Benne a föld s az ég és száz világ pihent meg.
Bizony a szíved is kicsi jászol ha lenne,
újra jönne az Úr s gyermekként megszületne.
Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben,
elvesznél, hogyha nem jönne el a szívedben.
Üdvözlégy kis Jézuska
jászolka lakója,
gazdag vagy te
bármilyen szegényes a pólya.
Boldog akit trónusod
elé oda engedsz,
annak többé bánata,
könnye, baja nem lesz.
Karácsonykor csillag nyúlt ki
Betlehem felett,
Betlehemi istállóban
Jézus született.
Karácsonykor szívetekben
legyen szeretet,
Jézus útján járjatok,
mert Istenhez vezet.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Karácsony - Újév |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-12-21 16:45:27, péntek
|
| |
| |
BALÁZS BÉLA
Balázs Béla, (Szeged, 1884. augusztus 4. - Budapest, Józsefváros, 1949. május 17.) író, költő, színész, filmesztéta, filmrendező, kritikus filmfőiskolai tanár.
A 20. századi magyar kultúra egyik jeles egyénisége, akinek műveinél is jelentősebb a szellemi hatása - többek között - a barátaira (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lukács György, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Mannheim Károly) és a filmesztétikára.
AZ ARARÁTON
Nézz le Úristen, nézz le,
Valami nincs itt rendben.
Én azt mondottam, itt vagyok
És nem vettél el engem.
uram, én levetkőztem,
Mégis meztelen vagyok,
Fülem befogtam és süket,
Hunyt szemeim vakok.
Virágtalan a kóró.
Valami nincs itt rendbe:
Szívem pusztává pusztítottam
És nem kiáltasz benne.
Fekete semmiben semmi
Meztelen, meredő kérdés.
Repül a nyíl, ha célt nem állsz is
És nincsen visszatérés.
Oh uram, füleidben
Kiált és nincs mit tenned,
Mert én hiszek, mert én hiszek,
Mert mégis hiszek benned.
Viharos Araráton
Szivárványtalan éjben
Tépett gyökerem ürbe karmol
És nem mozdul a szélben.
Oh, uram, nincs mit tenned,
Már szeretődet hívjad,
Alázott hajló fejemnek alá
A térded igazítsad.
Mert sötét üstökösként
Majd szívszörnyesztve száll,
Mert zuhanni fog az ürben,
Míg öledre talál.
BALLADA
Álljunk meg, álljunk meg édes úti társam,
Bizony elmultaknak kiáltását hallom.
Bizony az elhulltak, útba elhagyottak:
Szép, régi napjaink, kiket szültünk s éltünk,
Kiáltanak értünk.
Meg ne állj, meg ne állj édes úti társam,
Bizony szívünket már hosszú uszály húzza:
Napjaink aranya, éjeink ezüstje.
Királyi teherben lassul már a lábunk,
Jaj, meg ne álljunk.
Álljunk meg, álljunk meg: csendes óra csendül,
Élet színe simul mint a tiszta tóé.
Felszínlik a mélye, mélység növevénye.
Nézd azóta milyen szép erdő virult,
Szép ország a mult.
Múló országunkból bujdosó királyok,
Számkivet minden nap új idegen napba.
Édes úti társam sohse leszünk otthon?
Szép ország a mult és sürün izen értünk.
Tán eleget éltünk? -
CAPRI
Lazurkék égbolt mélyébe merítő,
Selymes hullámon lágyan ringató,
Forró fövény aranyán altató,
Sziréndalos szépségek kertje te;
Felejtés szigete.
Bűbájod , íme, nem mindenható.
Nem ernyeszt minden kínt és bánatot.
Ciprus árnyában , márvány istenek
Között, egyszer munkások jártak ott,
Akiken nem fogott.
Feketeinges, sápadt oroszok,
Zord Pétervár gyárpoklaiból jöttek.
S édes varázsod rajtuk megtörött.
El nem feledték az otthon maradt,
Gyötrött rabtársakat.
A gyönyörűség szelíd szigetére
Szöktek tanulni rettenetes harcot,
Konok, kegyetlen, halálos csatát.
Narancsliget balzsamos illatában -
Pártiskolában.
Ám soha jeges, véres barrikádon
Olyan nehéz, hős harcot ők nem álltak,
Mint e sugárzó arany partokon,
Ahol zúdulva tört rájuk a szépség,
S szívüket védték.
Szívük keservét az ég kékje ellen,
Selymes hullámok, balzsamillatok,
Aran y fövény s narancsvirágok ellen,
A pétervári gyárpokol sötét,
Fájó , kormos dühét.
Capri, te kék felejtés szigete,
Proletárhűség megtört e varázsod .
Ciprus árnyában , márvány istenek
Között egyszer munkások jártak ott ,
Akiken nem fogott.
Ezt valaki, aki ott járt maga is,
Szelíd mosollyal mesélte nekem.
A Krim arany-kék dalos partjain .
Köröttünk ciprus és narancsvirág.
Boldog, szabad világ.
1946.
CHANSON
Kicsi virágom, arany virágom,
Jön a nyár, jön a nyár.
Tikkadt valóság, hervasztó élet.
Kicsi virágom, kár volna érted,
Kár.
Kiáslak magamból, óvatos lágyan.
Jön a nyár, jön a nyár.
Én édes májusom, ne múlj el mellőlem,
El is elültetlek emlékmezőmben.
Kár.
Emlékmezőkön májusi hajnal,
Száműzött csókok kísértete jár.
Örök virulásra várnak ott téged,
Glória-díszes sok virágnővéred
Vár.
CSILLAGOS ÉJSZAKA
Feküszöm hanyatt és fejem az öledben.
Csodálva nézek a csillagos égbe,
Ím a föld eltűnt.
Mögöttem árnya és pisla, kis fénye:
Íme ez itt a teteje, vége,
Csúcsa a földnek.
Feküszöm hanyatt és fejem az ölében.
Millió kerengő csillagot látok.
S az arcod, az arcod
Fölém hajol, s ím messze világok
Szelíden gyűlnek, kis halovány lángok,
Glóriának puha hajad köré.
AZ ERDŐ
Hűs tengere örök csendnek.
Itt elül az égi felleg.
Itt az utak elmerülnek.
Állj meg. Ez az örök erdő.
Aki belép, vissza nem jő,
Ezer évig bujdos benne.
Simogat -e bársony árja,
Ezer évnek álma, vágya?
Ezer év mint egy nap lenne.
Honnan jöttem utoljára?
Néztek-e utánam, várva,
Emberek a túlsó parton?
"Az az ösvény elvezessen,
Az az árnyék betemessen,
Szíved mindent elfelejtsen."
ÉN NEM MOZDULTAM
A régi utcán újra végig mentem.
Mint őszi erdőt olyan halkan jártam.
Mint hervadt nyárnak szőnyegén a lábam,
Elnémult múltnak hullt lombján a lelkem.
Tán nem is jártam? Tán sohase jártam?
Mint őszi erdő lombja egyre hullt
Nap-hervadás fejemre s nőtt a mult.
Én nem mozdultam. Lombhullásban álltam.
A Tisza partján álltam. Újra ott
Hol egykor vágyam csurgattam az árban
Elfolyni vele messze vándorlásra.
De alvadt vágyam várt ott mozdulatlan.
Holott sok utam és napom betölt: -
Mert áll a Tisza és folyik a föld.
FÉRFIÉNEK
Csókkal fognám be szemedet: aludj.
Mint asszonytól ha tovább kell mennem,
Úgy válok majd, halkan, lábujjhegyen
Tőled én földem s violasötét
Vastag énekszó tornyosul bennem.
Merítő, nyári sűrűben állok,
Derékig édes asszonyvetésben.
Ím ez a föld itt. Ez múlik el.
Jó íze volt. Nem innen bántott,
Messze túlról jött minden szenvedésem.
Örök szerelmek véletlen ágya,
Örök csaták múló mezője te,
Szolgáló, csendes, barna arcodat
Fennutazó, halhatatlan felhők
Havazó kínja lepte be.
De Harc alatt és szerelem alatt
Föld volt itt mélyen, lágykéjű meleg.
Kenyérszagú te, jó, alázatos,
Asszonyizű édes mulandóságom,
Tudtalak mindig és szerettelek.
Csókkal fognám be szemedet: aludj.
Asszonyaidtól is igy kell válnom.
Mert örök szerelmem kínja tündököl.
De gyönyörűségedre bársony alkony,
Borul rá férfiszomorúságom.
Így indulok majd s violasötét,
Vastag énekszó tornyosul bennem.
Héjjázó zengés a hegyek felett:
Szerettem ezt az életet
S ez az élet szeretett engem.
A vándor énekel 1923.
HAZAÉRKEZETT A SZÍVEM
Mit vígasztaltok? Nem piszkos a bánat,
Hogy mosogassam tőle szívemet.
Nem piszkos és nem sebes és nem fáradt.
Csak hazaérkezett.
Ma trónfoglal ma úrmagára ébredt.
Mint sötéttollas rácsos sisakot,
Mint izzópántú, mellszorító vértet
Öltöztem máma fel a bánatot.
És élettornyom ködös tetejére
Fekete gőggel lépve fel,
Kigyulladt kínom piros tűzjelére
Szellemhívek titkos jele felel.
Otthon vagyok. Jöhettek alkuvások,
Hitvány nyugalmak, vaksi örömök.
Keservem nehéz fegyverében állok
És máma minden jármot eltörök.
Ma visszadobtam minden örömzsoldot.
S az életet nem szolgálom: feloldott.
Ma eleresztem mindenki kezét,
S behúzom trónom sötét függönyét.
HÁROM PIROS RÓZSA
Három piros rózsa kihajlott az útra.
Tüske nem akasztott, illat megakasztott,
Három piros rózsa engem leszakasztott.
Három piros rózsa, engem ne szakíts le.
Leszakadtam máshol, leszakadtam távol,
Messze Tisza partján egy jegenyefáról.
Tátrai fenyőről barna ciprus tépett.
Ágról leszakadtam, ágon felakadtam,
Szivemet, szivemet nem a fáknak adtam.
Nem is lehet innen már hazatalálni.
Csillagzápor elől eresz alá állni,
Istenboruláskor lágy fészekre szállni.
Ágról ha szakadtam, gyökerem is volt tán?
Feleljed ha kérdik: azt az ágak érzik.
Ottan voltam otthon, ahol jobban vérzik.
Mert aki a Tisza vizét issza,
Annak fáj - annak fáj,
Fáj annak a szive vissza.
HONFOGLALÁS
No, te vándor, bujdosó te,
Látod-e már utad végét?
Otthonodat, pihenődet,
Hajszolt szíved békességét?
Bujdosásom végét látom:
Révem, célhoz érkezésem.
De nem látok békességet.
Otthont igen. Pihenést nem.
Mert aki jár messze földön,
Annak szíve álmot terem.
Messze néző, hazafájó
Képzeletek jöttek velem.
Emberölő emberöltő
Növesztette roppant haddá.
S most a honi valóságra
Vándorálmok raja csap rá.
Nem pihenő békesség ez.
Honfoglaló gyilkos harc áll.
Légy erősebb göröngyös föld
Tarka álomtáboromnál.
Csak ha szép hadam szétverted,
S szép vágyam is meg fog halni,
Akkor fogok végre, végre,
Végre otthon hontfoglalni.
Legyen rideg, puszta föld bár,
Csak ne legyen hímzett távlat.
Ott, ahol a legkeményebb,
Ott keresem meg hazámat.
S melyen bűnünk, gonoszságunk
Annyi véres sebet vágott,
megcsókolom a keserű
Árva, magyar valóságot.
Akkor egyéb nem is kell már:
Jelentkezni: Megjöttem hát.
Csendes szóval beköszönni
S megfogni az eke szarvát.
1945. április
ISTENTISZTELET
Lángolnak a csillagok odakint.
Pántüzek a kék világmezőn.
Hallod a lármáját a tavasznak?
Részeg tündércsapatok vágtatnak
Keresztül völgyön, ifjú hegytetőn.
Itt bent a sötétben örvénylik a csend.
Valami hánykolódik, száll fel a mélyiből.
Halvány az arcod, izzik a szemed,
Jéghideg az ajkad, reszket a kezed
És megrázkódtál most valamitől.
Földalatti szent tüzek lobognak
Fel a vérünkbe s összecsapnak itten.
Mi nyújtja egymás felé a karunk?
Imára kulcsolt két nagy kéz vagyunk.
Térdre, térdre, bennünk van az Isten.
KEGYELEM!
Egyszerűen, nagyon egyszerűen
szeretnék szólni hozzátok ez órán.
Rímtelen és himtelen szavakkal
és csendesen
mikor átadom nektek, amit hoztam.
Mindent, amit termettem dús gyümölcsfaként,
mely önmagát leszedve rakja az oltárra
élte aratását.
Mert messze jártam s jöttem megrakodva.
Vegyétek testem-lelkem és egyétek,
Mert bennetek lehet csak tovább élnem,
kik vagytok népem.
Gyökéreresztő családom ti vagytok.
Itt vagyok otthon. És ha kérditek
honnan tudom, hogy otthon itt vagyok
bár sok helyen
volt dúsabb, büszkébb, boldogabb lakásom,
hát megmondom, hogy épp onnan tudom,
hogy itt legrosszabb. Sehol a világon
Nem fájtam így.
Mert idegen baj nem ért szivemig.
És idegen szó bántani tud-e?
De jaj nekem, ha anyanyelvemen
nem értenek.
Ott vagyok otthon, ahol meztelen
szivem minden pillantást érez és
mindennek oka s felelős vagyok:
ez az én hazám.
Bocsássatok meg és ne bántsatok
azért, hogy jöttem tékozló fiúként,
ki szive kincsét tékozolva mindig
csak gazdagabb lett.
Bocsássatok meg, hogy nem kolduló
alázat és vezeklés hajija térdem,
de meghajtja ajándék terhe boldogan.
Nézzétek el.
Bár jártam messze s volt jó dolgom máshol
gyökerem húzott vissza s védtelen
a szivem, mert otthon van. Hazajöttem
Kegyelmezzetek!
Fényszóró - 1945. július 27.
KOLDUSÉNEK
Szegény, szerény, vándorlegény
Jött idegenből jövevény
Adjatok munkát, kenyeret.
Koronát, trónust adjatok,
Oh uralkodni hagyjatok.
Segítsetek meg engemet.
Hordanék zsákot szÍvesen
Söpörnék utcát tisztesen
De nem tudok, de nem lehet.
Jó emberek éhenhalok
Szegény vándorkirály vagyok
És nem tanultam egyebet.
Állok az utcaszegleten
Alázatosan, csendesen
Oh lássatok meg engemet.
Isten nevében egy falat
Nyissatok nekem sorfalat
És áldva áldom a kegyet.
Mert nincs az én szivembe gőg
Én minden hajló térd előtt
Mélyen meghajtom térdemet.
KÖSZÖNJÜK
Köszönjük néked, hogy legelső voltál
Elérhetetlen és hódoltató.
Köszönjük néked, mert hódolni jó
És fáj a mindig-egyenes gerinc.
Fájt hordani terhét a tiszteletnek
S áldozni, melyre rakjuk, nem volt oltár.
Köszönjük néked, hogy oltárunk voltál
És templomunk, kalaplevétető.
Mert ünnep van, ha kit ünnepelni,
Magasság van, ha felnézni lehet.
Ki leborulhat, felemelkedett,
De fáj a tető sívár árvasága.
És köszönjük, hogy testvérek lehettünk.
Mert meghajolván, mind összehajoltunk,
Egy-kupoládba békült ívek voltunk,
Mi fájva-dacos templomkeresők.
Most felszeghetjük árva fejeinket.
Meredek gőggel égnek borzadott,
Szálkás árbócok fogunk állni ott,
Vad fejfa-erdő, a sírod körül.
KŐMÍVES KELEMEN
Ihol elindula tizenkét kőmives,
Ugy menyen, ugy menyen Déva vára felé,
Ők is rakni kezdik magos Déva várát,
Akit éjjel raktak: az nappal leomlott,
Akit nappal raktak: az éjjel lomlott.
Szóval eztet mondja Kelemen Kőmives:
Kinek hazahúz a szíve szerelemre,
Nem munkára vagyon gondja gondolatja.
Akit éjjel rakunk: az nappal leomlik,
Akit nappal rakunk: az éjjel leomlik.
Azt a törvényt tette Kelemen Kőmives:
Melyik felesége hamarább kihozza
Az ebéd vékáját, kő közé rakassék.
Kő közé rakassék, ott megégettessék:
Fölhőkig épüljön magos Déva vára.
Ihol elindula az ő felesége,
Az ebéd vékáját a fejire téve
S a kicsi gyermekit a karjára véve.
Őtet is meglátta az ő kedves társa,
"Jó napot, jó napot, tizenkét kőmives."
"Istenem, Istenem, mi dolog lehessen,
Háromszor köszönni, egyszer se fogadni?"
"Azt a törvényt tette a te kedves társad,
Melyik felesége hamarább kihozza
Az ebéd vékáját, kő közé rakassék..."
"Ha úgy megutáltad velem életed is,
Nem bánom ha úgy is! Azért izentél rám,
Hamarább hozzam ki az ebéd vékáját?!"
Ők is ott a vékát fejéről levették,
az ő kicsi fiát karjáról levették.
Mikor térdig rakták, csak tréfára vette,
Mikor övig rakták,bolondságra vette,
Mikor csecsig rakták, ő valóra vette.
"Ne sírj, kicsi fiam! Vannak jó asszonyok,
Neked csecsit adnak, téged elrengetnek."
"Apám, édesapám! Hol van édesanyám?"
"Ne sírj, fiam, ne sírj! mert hazajön este."
Östét is elvárta s nem volt édesanyja.
"Apám, édesapám! Hol van édesanyám?"
"Fölhőkig fölépült magos Déva vára!"
LÁSD ITT VAGYOK
Karjaid fénylő kapuja kitárult.
Hőkölve állok meg és kérdezem:
Csak ennyi út volt s ennyi szenvedés?
Mert feltámadás kettő nem leszen.
Nincs több megérkezés
S elébehalni hiába siettem.
Megállok, hogy az út porát leverjem.
Sötét, nyers kínok szennyével hogyan
Térjek be hozzád?
Mert jaj nekünk, ha fénylő-boldogan
Nem tud felinni engem most az orcád
Mint égő hajnal illó éji felhőt.
Lásd itt vagyok, de jaj nekünk, ha vérem
Egy cseppjét csak nem süti át csodád
S el nem fájt kínok mérge jön velem.
Ne verjem inkább le mint az út porát
Az életem? -
Karjaid fénylő kapuja kitárult.
LEHETETT VOLNA
És hogyha akkor én nem megyek el,
Ki tudja sorsunk merre jár velünk? -
Egész közel
Van kettőnknek egy titkos szigetünk
De mi sem lépünk arra már soha.
Egy ajtót akkor becsuktam örökre
De ott van most is kettőnk szép lakása
Ott van mögötte.
S bár adtam fejem hiú vándorlásra
Ki mondja, hogy én hontalan vagyok?
Sok szigetem, lakásom merre járok
S útamat szegik fényes tengerek
Melyekre ki nem szállok.
Tágul és nő világom míg megyek. - -
- És az ösvényem egyre keskenyül.
MERT MINDEN ÚT
A folyó partján fel kellene mennem,
Mert arra szállnak mind a madarak.
És én is tudnám, mért beteg az ösvény
Miért oly vézna, én is tudnám egyszer.
De akkor mért is jöttem a folyóhoz?
Mert ím előttem gőggel elvonul
És tükre titkát hiába lesem,
Ha el nem oldom most a csolnakot.
Ha el nem oldom s vele nem megyek,
Elhagyva mindent, amíg teljesül,
Ahol a fűzes földpartok közé
Beolvad s ömlik a bús alkonyég.
De elhagyjam e néma, bűvös rétet?
Akkor hiába kérdeztem és sírtam,
Ha nem várom meg, míg feljő a hold
És nem hallom meg, ha a rét beszél.
Feljő a hold, szobámba is besüt
S én látom majd bútoraim arcát.
Nem fogom tudni, mért laknak velem
S szobám rejti a titkomat talán.
Titok marad a dolgok minden titka.
Mert minden út és minden végtelen.
És mindig elhágy valamit a lélek
Cserélve útat úttal úntalan.
Szép gyermekségem félbe kellett hagynom,
Szép ifjúságom nem folytathatom.
Az életútról is hamar letérek
S az utak végén van csak felelet.
MESSZE VAGY
Messze vagy, messze: most feléd is este,
ablakban állva kell kinézni messze,
mint tengerjáró szép bárkám után,
mint pálmás, kincses partjaim felé.
Most téged is szemet behunyva kell
a fájó mellből meríteni fel.
Mint eljövendő mesék neveit,
mint el sem jövő nóták ritmusát.
Messze vagy, messze. - Látlak minden este,
bárkámban vársz rám messze vizeken.
Énekled halkan legszebb énekem,
kezedben gyöngyös, fekete babér.
A MI ÉJSZAKÁNK
Nappali út a mi életünk útja
Holnapunk látjuk s a holnaputánt is,
Hanem mi ketten, mi mégis várunk,
Jelentett nekünk a találkozásunk
Jövendő csodákat.
Nappali útunknak mentén az éjek,
Óriás csillagos barlangok állnak,
Mélyükbe nem látunk. Csodaigéret
Dalol a sötétben engem és téged
És mi betérünk.
Kalandor kincsásók indulunk ketten
Beljebb meg beljebb a barlangos éjbe.
Dobogó szivünkben lobog a lámpa,
Lelkünket legyinti denevér szárnya,
Csoda fog jönni.
Szemünk már tűkrös az ajakunk száraz
Szomjunk és szavunk már elfogyott régen.
Halkuló kocsmában fárad a vágyunk.
Beljebb még beljebb. Még virrasztunk, várunk.
Valami lesz még.
Elhajtott álmunknak kísért a lelke,
Valahol elmentünk valami mellett.
Túlnan már piroslik barlangunk szája,
Csendesen, dacosan köszöntünk rája:
Üdvözlégy hajnal.
MOST
Most hulljanak le nehéz függönyök
A múlt elé és a jövő elé.
Ne láthassak fent búvó csillagot,
Ne nézhessek ki kék hegyek felé.
Lefüggönyözött, nyithatatlan frigysátor;
Csukódjon ránk és őrizzen máma.
Hajadnak arany fátyolát fejemre!
Szédítsen az úr forró üzenetje
A karjaidban végtelen imára.
Most, most hulljanak le a függönyök.
Most behúzódott minden messzeség
Szivembe: álmok és hegyeknek kékje,
Hogy nézésednek mélységét kimérje.
És most elsüllyed minden messzeség.
A vándor énekel, 1911
MOST IFJÚSÁGOD ÁLARCÁT HAJÍTSD EL
Megállj, ki vagy? Itt van a vágynak vége.
Álomhatár ez és halogató
Lágy messzeség nem kéklik már előtted.
Mint megtaposott kígyó minden út
Szívednek fordul itt: Megállj, ki vagy?!
Nem andalít vigasztaló jövő
Mint dajka hangja félő gyereket.
Mert nincs már dajkád, nincsen már jövőd.
Szemed között hideg szuronyhegy áll:
Rettentő Most és Itt. — Megállj, ki vagy?!
Most ifjúságod álarcát hajítsd el.
Mert szeretőid hozomra szerettek
S férfit ígértél a barátaidnak.
Megállj, ki vagy? Most mondd, most cselekedd.
Íme a sorsod ledobta az ingét.
Fájón álmodtad magad nagyszerűnek
S édes fájás volt, hogy még nem vagy az.
Lágy szomorúság kékjében ha ködlött:
Erős bátyáddal ketten voltatok.
De most lett napja a találkozásnak.
Letépi rólad búvó bánatod.
Megérkezés rettentő örömét
Vágja beléd, arany baltát, a Most.
Nincs még egy perced. Szemközt állsz vele.
És egyikőtök meg fog halni itt.
NEM FÉRSZ KÖZELEBB
Hiába. Túl sokat álmodtam rólad,
Túlsoká néztem a távolba várva.
Hiába tartalak a karomba zárva
Nem vagy közelebb.
Szoríts és harapj, hadd érezzem a véred,
Legalább fájjon valami.
Lelkem még mindig a távolba réved.
Való lett álmom: most álom az élet,
És én még fázom.
Szoríts és harapj, a bűbájt tépd el.
Mért borong bennem még vágy és bánat?
Gondolatom mért száll keresve széjjel?
Egyedül vagyok, mint álmomban éjjel
És csodálkozom rajtad.
Hiába. Túlsokat álmodtam rólad.
Hiába tartalak most karomba zárva
Ölelhetsz, csókolhatsz, mindhiába!
Nem férsz közelebb.
NOCTURNO
Kievezünk. - A partok elmaradnak,
Hanyatló bibor bércei a napnak.
Kinyilt az éj. A fényfüggöny levált.
A földhajó kis kikötőből újra
A partatlan sötét vizekre szállt.
A földhajón kigyulladnak a fények,
Millió ablak és millió lélek.
Csókok, dalok, piros lámpásszivek.
Szép izzó díszben száll a föld hajója.
De nem tükröznek a sötét vizek.
Idegen, hűvös, örök ár körül
Feketén, némán, mérhetetlenűl.
A földhajón megkuporog a dal.
És én is kajütablakomba állok
Virrasztani a virrasztóival.
Idegen, hűvös, örök ár körül
Szemem nyílása kerekre feszül,
Haj, csókos, dalos, alvó emberek,
A hajón lék van. - A lelkembe halkan
Zuhognak be szent idegen vizek.
1910.
ORSZÁGÚTON
I.
Az erdőben szövődik az este,
Megyek haza, mert anyám keresne.
Eressz el, eressz el.
Alkony vére csurog a mezőre,
Véres lesz a cipőd sarka tőle.
Ne menj el, ne menj el.
Halavány hold süt az éjszakába,
Édes anyád öltözködik gyászba.
Eridj már, eridj már.
Az erdőben hálót szőtt az este,
Nem megyek el innen ha küldesz se,
Mindegy már, mindegy már.
II.
Fehér vizirózsát fontam a hajadba
Mert sötét éjszaka fekete hajad
Kiviszlek a tóra barna ladikomba.
Mert olyan szomorú, néma vagy magad.
Nem kérdem meg ki vagy, nem kérdem meg mid fáj,
Ma leltelek, holnap eleresztelek
Ülj szembe és nézz rám. Mint búvár a gyöngyöt
Fekete szemedben könnyet keresek.
Behajtunk a nádba. Várj míg feljő a hold,
Akkor majd add ide halovány kezed,
Ha az ezüstrózsa kinyílik a tóba
A legszebb mesémet mesélem neked.
III.
Csókold meg és gyerünk tovább.
Nem fogod soha többet látni
Lehet, hogy ő volt neked szánva
Vele tudnál te csak megváltva
Az élet tetejére hágni
Csókold meg és gyerünk tovább.
Az enyim nem sir - halovány.
Azt kérdezte csak, hogy mért megyek
Nem volt-e szép amit itt éltem?
Én meg homályos vágyakról beszéltem
Országokról amiket keresek.
Az enyim nem sir - halovány.
Csókold meg és gyerünk tovább.
Szép volt. Gyere ne nézzünk vissza értük.
Úgyis vágyunknak délibábja
Emlék tengerből száll fel nemsokára
És el nem érjük soha, mert már éltük.
Csókold meg és gyerünk tovább.
ÓH FÁJÓ ZITAREH
Szemöldököd sötét diadalívén át
Indult el szívem élni, Zitareh.
Azóta a nagy életpalotát
Sok kincses szobán lakta, Zitareh.
De néha kérdi: honnan érkezett?
De néha kérdi: hol van? - Zitareh
S révedve nézi a kapu felett
A régi porló címert, Zitareh.
S mint sorsa titkát késő ivadék
Betűzi le a jelszót: "Zitareh".
És próbálja vigyázva fáj-e még
Olvasható fájással: "Zitareh".
Mert jaj, ha fájó címered lehullt
Éltem kapuja elé, Zitareh,
Öröksötét függönyként hull a mult.
Borzongva érzem néha: már heged
Szívembe karmolt képed Zitareh
És behúnyt szemmel próbálom szemed
Fájatni és a szájad, Zitareh
S keresve fájom végig rajzodat.
Mert nem vagy, hogyha nem fájsz Zitareh.
Bűvöltél-e azóta másokat
Képed vérző tükrévé Zitareh?
Mert hogyha nem fájsz, álom volt a Volt,
Jaj kiálts akkor értem Zitareh -
Mint izzó fájdalom szobort
Valóra fájlak újra, Zitareh.
AZ ÓRÁK
Heverek a forró fövényparton
Mellém lapul a halovány Tisza
Szomjú kezem puha vizébe tartom
Mint ahogy játszom szeretőm hajával
Nagy néma dél borul ránk izzó-kéken
Meztelenítő mindentfelejtéssel.
Aranytűz újjal túrja a fövényt fel
Köröttem a nap.
És felettem elhúznak az órák
Mint idegen, szép, nagy madarak
És sorsom, harcom szárnyaikon hordják
Magosan szállva, távolodó dallal.
A dal lebűvöl s tehetetlen nézem
Hogy idegenül, büszkén elvonul
Az én életem. S mozdulatlanul
Heverek a forró fövényparton.
ŐSZ
Ősz van, hideg van, nyirkos ködben áznak
holttestei a hullott leveleknek.
A ködbenjárók eltévednek,
és összebújnak, akik fáznak.
Vigyázzunk, mi ketten ködben jártunk.
Ki tudja mi a találkozásunk?
És akik azért ölelnek, mert fáznak,
megfizetnek az első napsugárnak.
ŐSZI VARÁZS
Most gyerünk innen, mert jön a varázs.
Vörösen áll a nap a hegy fölött,
S a sárga hegy mögött ott áll az ősz.
Gyerünk, gyerünk.
Nézd, izzó érccé válik
Az erdő már és a lombfödte föld.
Késő.
A dermedt rézerdőben állunk.
Ne mozdulj már. Egy gally törjön belőle:
S megkondul, dördül hetedik határ
És sorsod mélye visszhangozik tőle.
Ne mozdulj már, mert felriad a zajra.
Most hallgasd, hogyan hullanak szelíden
Kis érclevelek pengő érctalajra.
Halk harangjáték. Az erdő dalol,
S temetkezik csendes búcsúztatóval.
Nézd, ott a nap a hegy mögé hajol.
A hegy mögött, ahol a köd vonul,
Egy óriás zokog hangtalanul.
RÉGI KÖNNYEK
Mindenhová el kellene mennem,
Hová szívem régen sírni hordtam.
El kell vinnem, hogy nevessen ottan,
Mert ott most is siratnak még engem.
Régi erdőm tépett hajjal, gyásszal
Gyászol vérző törzsével a fáknak.
Ottan most is vacognak az ágak
S régi tájak búja ideárnyal.
El kell mennem régi szobám látnom,
Mert ég benne még magányom vágya
Vérző lánggal. Égve maradt máglya,
Istenemúlt, elhagyott oltáron.
Leszedem majd gyászom lobogóit,
Hogy árnyékuk rám és rád ne szórják.
De hogy érjem el a régi órák
Messze úszó fekete hajóit?
Fehérséged fényli most a lelkem.
Hiába. Nem száradnak a könnyek.
Régi nóták, rég olvasott könyvek,
Mindig, mindig siratnak majd engem.
RÉG VOLT
Rég volt. - De hogyha hulló este
Múlik a táj s alig emlékezem
Már, milyen volt a völgy,
Ügy fáj, mint elmúlt szerelem
S egy régi arcz, melyet nem láthatok.
Rég volt. - De most is dalolok
És minden dal az első dal marad.
És egyszer régen
Nem tudtam mi fáj, mikor felfakad,
Őt kivánom-e vagy az éneket.
Eég volt. - De hogyha hulló este
Múlik a táj s alig emlékezem
Már, milyen volt a völgy,
Vágyom új dalra fájón, nehezen
És felsajog egy régi szerelem.
Vasárnapi Ujság 1910.
A SZAVAK SÍRNAK
Verseskönyv elé
Szavak vagyunk csak, úrnő, ránk ne nézz.
Fátyolosarcú, bús rabszolganők.
Mi hirnökök vagyunk csak és nehéz
Igáját hordjuk zsarnok értelemnek,
Jelenteni mely küldött nem jelenhetőt
S a mondhatatlant mondjuk, nem magunkat.
Szavak vagyunk csak, úrnő, ránk ne nézz
Mert orcánk többé nem hozzánk hasonlít
És szemünkből, jaj, már nem mi tekintünk.
Rajtunk jelentés vámpírjai ülnek
Szép vérünk festi fényes-láthatóvá
S mi halványodva roskadunk elébed
Mi már jelentünk, magunk nem vagyunk
Csak hasonlítunk, magunk nem vagyunk
S ha megértettél bennünket, megölsz.
SZERENÁD
Aludj, aludj. - Nyugodtan alhatsz.
Az én szerelmem fel nem riaszt.
Mint ködlő éji mécs virraszt,
Megfesti lángja álmaid.
Ha lobog is, ne félj, ne félj.
Lángtenger a Walkür körül.
Ölelve véd, hozzád nem ér
S nem alszik el. - Aludj, aludj.
SZERETNÉLEK MEGVÉDENI TŐLEM
Szeretnélek megvédeni tőlem,
Ölbe kapni s elfutni előlem
Valahová messze.
Két karomba rejteni a vágyad,
Térden állva őrizni az álmod,
Hogy velem ne álmodj.
Szeretnék el, messze a jövőbe
Futni veled, hogy akkor is győzve
Még szeressük egymást.
S néha rólam emlékezni csendben
És csendesen elsiratni engem:
Egy régi barátot.
SZÓLOK BARÁTOMHOZ
Csókold meg és gyerünk tovább.
Nem fogod soha többé látni.
Lehet, hogy ő volt neked szánva,
Vele tudnál te csak megváltva
Az élet tetejére hágni.
Csókold meg és gyerünk tovább.
Az enyém nem sír; - halovány.
Azt kérdi csak, hogy mért megyek,
Nem volt-e szép, amit itt éltem?
És én homályos vágyakról beszéltem,
Országokról, amiket keresek.
Az enyém nem sír; - halovány.
Csókold meg és gyerünk tovább.
Szép volt. Ne nézzünk vissza értük.
Vágyunknak úgyis délibábja
Emléktengerből száll fel nemsokára
És el nem érjük soha, mert már éltük.
Csókold meg és gyerünk tovább.
TALÁLKOZÁS.
Túlsokat álmodtam, álmodtam rólad.
Túlsokat néztem a távolba várva.
Itt tartlak most a karomba zárva
És nem vagy közelebb.
Úgy csak szoríts, had érzem a véred,
Fúrd csak a fejed kabátom alá.
Lelkem még mindig a távolba réved.
Való lett álmom s most álom az élet
És én még fázom.
Szoríts, csak szoríts. A bűbájt tépd el.
Mért borong bennem még, vágy és bánat?
Gondolatom mért száll keresve széjjel?
Egyedül vagyok mint álmomban éjjel
És csodálkozom rajtad.
Túlsokat álmodtam, álmodtam rólad.
Itt tartlak most a karomba zárva
És ölelsz és csókolsz és mindhiába.
Nem férsz közelebb.
TAVASZ CSATÁJA
A déli szél rákúszott, mint a kígyó.
Az alvó földet megmarta a kígyó,
Mézes méreggel a dühös tavasz.
Vigyázz!
Remegő rét borzolja vékony szőrét.
Lila felhők alatt
Sovány kamasz-fák kis, zöld szemei
Riadva néznek:
Mi ez?!
Langyos tavasz kúszott rá, mint a kígyó.
Virágot vérzik a mező.
Ezer gyereklány tágult szemei
Riadva néznek:
Mi lesz?!
Lila felhők gördülnek. Ólmos mámor
Gázol s portyázó illatok
Száguldanak át rémült szíveken,
Dühös hordái a tavasznak.
Hiába minden!
A déli szélbe karmolnak az ágak. -
Távoli dörgés. -
A nyírfák törzse sápadtan világít. -
Zápor, zápor!
Dús, langyos méreg méze csordul, árad.
Forró, szagos fúvása gyúló láznak.
A fájó föld lázadva lángol
Az éj felé.
Az éj megáll lila felhők között.
Egy sárga fal tüze harap belé.
S a borús erdő dermedt villámlása,
A nyírfák fehér izzása dacol.
De ím a hold nagy ítélete jő.
Ezüst csodáján elcsittul a rét,
S az ámuló gyümölcsfákon kigyúlnak
A tavasz fehér mártirglóriái.
TAVASZ VOLT
Piros este kertbe mentem
Hervadt akácfürtre leltem
Piros este haloványan
Azt is földről felemeltem: -
Hát tavasz volt?
Hóvirágok - első méhek -
Gesztenyefagyertyák égtek -
Hol kellett volna megállnom?
- Egyszer először szólt ének
A mezőről.
Egyszer felriadtam. A hold
Idegen, nagy, eleven volt.
Denevér szállt el előtte. -
Akkor, az, az a tavasz volt.
S valaki várt.
Barna este kertben járok,
Talán valamire várok.
Vajjon mostan mi múlik el
Holdak, dalok és virágok
Mögött rejtve? -
TAVI NOKTURNO
Most elhallgattatok
Te és a tó és a nagy éjszaka.
Most összefogtatok
És köztetek most egyedülmaga
Van a szívem.
A szemeid úgy feketéllenek,
Mint hogyha az éj nézne rajtuk át.
Nem értelek. -
Te asszony, mondd, hol van a te hazád,
Mit akartok?
Nézd, nézd a tó, hogy szívja fel
Az egész, bomló éjszakát magába,
A kemény hegyek árnya oly puhán
És feketén borul az árba,
Beléhajol a karcsú fűzfaág
Bús megadással. És a nyárfa
Fáradtan ejti lombját le a tóba
És nézd, hogy ezüst leveleket hullajt
A hold, a hold - és elhalóba
Ezüst levelet ringat minden hullám,
Ringatja bágyadt, titokzatos mámor
S a néma, sötét vízen végigborzong
A violaszín, csendes csillagzápor. -
Nézd, nézd, hogy szívja fel az éjszakát a tó.
És szív és hív sötét szemed.
És tudom, hogy a tó néz rajta át
És rám mered. -
Te asszony, mondd, hol van a te hazád,
Mit akartok? ! -
Oldd el a csolnakot.
Fázik a szivem egyedülmaga.
Az örvény megfogott -
Megyek, megyek. - Szédül az éjszaka. -
Evezz be halkan.
Vigyél magaddal el.
Bágyadtán fekszem. Szivem védtelen.
Nézz rám, nézz rám, míg halkan evezel:
Sülyedjek mindig, mindig csendesen
A szemed után.
Vasárnapi Ujság 1909.
TÉL MÚLTÁN
Tavasz van. De nem kiáltok.
Nem ujjongok, nem kiáltok.
Jöjjetek csak, jöjjetek.
Barkaerdők, tarka kertek,
Pillék, fecskék jertek, jertek.
Én népem, én táborom.
Így köszöntlek. Nem kiáltok.
Soha ti azt ne tudjátok,
Mely gyötörten vártalak.
Így - mint megtért asszonyt: halkkal:
Sem mosollyal, sem sohajjal.
Vége. - Táncolj táborom.
Vívtam durva téli haddal.
Álltam durva, kemény daccal.
És szenvedtem végtelen.
Ím megenyhül dermedt arcom,
Ím elejtem csorba pajzsom
S felzokogok csendesen.
TRISTÁN HAJÓJÁN
Fényednek tőrét megmártottad bennem:
Csordul a vágy, vagy vágyódása vágyra
S van nagy bujósdi életre halálra.
Te keressz engem mondd vagy én kereslek?
Mert csillagokba botlottam gyakorta,
Szent illatok állották el utam
S hívó szavadnak hálója uram
Hullott reám hogy tovább ne eresszen.
De árkon bokron minden boldogságon
Minden üzöttön már keresztül űzve,
Nézd nem a tüske, Uram nem a tüske
A puha rózsák véreztek meg engem.
Mert árkon bokron törtetvén utánad
Izedtől édes szívek között járok
Mondd mi neked a bokor és az árok?
Ajkammal úttá gázoljak-e mindent?
Mert asszonyom szemén besüt az ég
Ragyog az ég de szeme nem ragyog.
Mondd, láthatatlan szolgaangyalok
Az élet minden szeretnivalói?
Mert már tudom, a szépség nem te vagy
És nem te vagy a gondolatnak fénye,
És lakatlan a jóság boldog mélye
A jóság, még a jóság sem te vagy.
Én minden bokrod rezzenését látom
Takarod-é vagy mutatod magad?
Nevetem édes kacérságodat
Lásd térden állva nevetlek Uram.
Mert vágyhajóm bár vágyvihar hajítja
És minden part a vitorlámba fordul
Kormányon markom lássad meg se mozdul
Mert jó hajó a vágy, a vágy, a vágy.
Tengerek törnek partok elmerülnek
Örök hajó a vágy, a vágy, a vágy
Habszerelem, habgondolat, habélet.
De kősziklám a vágy, a vágy, a vágy.
Te keressz engem mondd vagy én kereslek?
Mert asszonyomat édes kikötőnek
Küldted a szivét jó horgonyvetőnek.
De asszonyom a vágy, a vágy, a vágy.
Már kikötőid mind tehozzád kötnek
Horgonyod horgán himbálok az ürben
Magad te üzted uram, nem én üztem
Te vagy a vágy, a vágy, a vágy.
1916
TUDOM
Régóta jössz mögöttem
Lábujjhegyen mögöttem
Tudom.
Zörgött a fű is néha
Ajtó csapódott néha
Emlékek borzolódtak
Mint gyenge fű a réten
Mögöttem
Szoknyád szelében.
Én múltam múlni hagytam
Dúlttá lakottan hagytam
Tudom.
És fénylik fényességgel
Sohsemvolt fényességgel
Óh takarító tündér
Valaki jár ott csendben
Mögöttem
S tisztogat benne.
Én múltam múlni hagytam
Lerongyolódni hagytam
Tudom.
És mégis itt van minden
Hímes ruhámul minden
Óh szép palotahölgyem
Valaki hordja vágyát
Mögöttem
Múltam palástját.
Nyugat 1916.
ÚTILAPU A TALPAMON
Darvak, gólyák költöztek először
Aztán indult a sok viziszárnyas
Törik szélben már a száraz nádas
Kopasz fákon látszanak a fészkek.
Lám csontos már az országút járni
Kocsinyomban a vörös nap fénye
Aranyszálat húz a messzeségbe
Fénytelen viz tükrözi a partot.
Csudálkozva körül-körül nézek:
Lám mostan itt vagyok! -
Sok emberben most barátot érzek
És meghatva szólitom meg őket.
És az uccák oly halványak, szépek
Mintha már csak emlékeznék rájuk
Súlytalanul ingok, ködre lépek -
Talán én is megyek nemsokára?
VÁRLAK
Óriás órák csarnokain által
Csendülnek lépések. Valaki jő.
Szikrázó percek forró záporával
Zuhog arcomba az idő.
Várlak.
Szomjú utak kanyargó száguldása
Görbül elém, hogy érkezésed lássa.
Száz vágycsatorna. Most szakad a révbe:
Ájultan ájul lábaid elébe.
Várlak.
S az utcák hosszán nyomomban maradt
Emlékek állnak néma sorfalat
És zászlóthajtva kegyelemre várnak.
VIGYÁZZ
Amig szeretsz, tiéd a hatalom,
Mert csókod alatt vonaglik kezem
S alázatos, rossz lelkiismerettel
Hajtom térdedre szégyenkezve
Ártatlan, szerelmes fejem.
De hogyha elhagysz, vigyázz, jaj neked,
Mert szabadon és tisztán, fennyen állok
Akkor és százszor szebb leszek.
S melyet leraktam szerelmed előtt,
Minden díszt újra magamra veszek.
És enyém akkor a bús hatalom,
Mulasztott múlt lesz mind ami ragyog.
És fejethajtva, irigykedve nézed,
Hogy mit takart el a te ölelésed
Mert én vagyok az úr, mert mégis én vagyok
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Balázs Béla |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-12-21 15:00:25, péntek
|
| |
| |
TÖRTÉNET A BOLDOGSÁGRÓL
Történet a boldogságról
Milyen értéke van egy évnek, kérdi a tanuló aki nem ment át a vizsgán. Milyen értéke van egy hónapnak, kérdi az anya, aki hamarább szülte meg gyermekét.
Milyen értéke van egy hétnek, kérdi egy heti lap kiadója. Milyen értéke van egy órának, kérdik a szerelmesek, akik alig várják hogy találkozzanak.
Milyen értéke van egy percnek, kérdi az, aki lekéste a vonatot, buszt vagy repülőt.
Milyen értéke van egy másodpercnek, kérdi az ember, aki túlélt egy szerencsétlenséget. Milyen értéke van egy ezred másodpercnek, kérdi az, aki az Olympián az ezüst érmet nyerte meg.
Az idő senkire sem vár, ezért érezz át minden pillanatot ami még hátra van az életedből, mert kimondhatatlan értéke van. Ő egyedül a boldogság forrása,szivedben csak Ő legyen egyedül,általa mindent megkapsz ami a teljes élethez szükséges. Fogadd be szivedbe az Úr Jézus Kriszust és életed boldog lesz.
Békesség legyen a szivedben Megváltód által mindig.
Mert ugy szerette Isten e világot hogy az Ő egyszülött fiát adta,hogy valaki hiszen Ő benne el ne vesszen hanem örök élete legye
SlidePlayer
Link
Tanulságos történet a szeretetről - A boldogság titka
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Vallás |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-12-21 14:45:37, péntek
|
| |
| |
A LEGSZEBB SZÍV
Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon.
Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte, és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott...
Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.
Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:
- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...
Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszottak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.
- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? - suttogták az elképedt emberek.
A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:
- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet - ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel - csak könny és fájdalom.
- Igen, - szólt az öreg. - A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel. Látod... minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis...azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével. Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége? - fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.
A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt. A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.
Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség
Ezzel az Összeállítással Kívánok Békés Boldog Ünnepeket Mindenkinek!
Slideplayer
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Bölcsességek és gondolatok. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-12-20 14:15:48, csütörtök
|
| |
| |
DAPSY GIZELLA
Dapsy Gizella költői álnevén Nil (Losonc, 1885. január 18. - Nógrádverőce, 1940. április 30.) költő, fordító, óvónő.
A losonci születésű művész 1901-ben Hódmezővásárhelyen szerzett óvónői oklevelet, s ettől kezdve Szeghalmon tevékenykedett óvónőként. 1926-tól Verőcén élt, s korán hírnevet szerzett költőként. Férjével, Rozsnyai Kálmánnal együtt közeli barátságban volt Ady Endrével és az Ady családdal. Költeményeit és elbeszéléseit Nil név alatt jelentette meg - elsősorban korabeli lapokban.
ALKONYAT
Ezervirágu vad mandulafám
Japáni lelkű, táncos pelyheit
Ringatva rázza, hinti, szórja rám.
A meleg szájú, piros alkonyai
Lilás arany fátyolra vetkezik
És beteríti sápadt arcomat...
Felsíró vágyak, álmok, bánatok
Múlnak beléje halkan, könnyesen
S állnak szívemben új ravatalok.
(A Jövendő 1910)
CONFESSIO
A szívemet nem adom könnyen,
De akinek egyszer odaadtam:
Azzal feles mosolyom, könnyem.
Ahhoz én mindig hű maradtam.
Úgyis, hogyha csalódtam benne,
Akkor is, hogyha hűtlen lenne.
Arról nekem bármit beszélnek:
Hajszálig meg nem tántorítnak
A vádoló, gonosz beszédek.
S az én szemem, ha rossznak látná:
Nem hinnék a magam szemének
És önmagamtól védeném meg.
Egész világ, ha megkövezné,
És tudnám, hogy megérdemelte:
Az én karom csak fölemelné.
Sebet, hogyha ütnének rajta:
Az én kezem ápolná híven.
Bekötözném enyhén, szelíden.
Rászórhatnának minden átkot,
Gúnyját, szennyét a rágalomnak:
Én csak mellette fognék pártot.
Ha vétkes volna, bűnös volna,
Az ég irgalmából kivetve:
Feloldaná szívem szerelme.
És megbékélne, megtisztulna,
Ha lelkem szent oltára mellett
Egyetlenegyszer leborulna.
CONFITEOR
Mindig csalódtam.
Az a sok-sok álom,
Mely a szívemből titkon kivirágzott
Soha be nem telt.
Vagy ha betelt: másnak.
Engem az élet nem mosolygó szája
Küldött utamra. Befogott, igásnak,
Nehéz robotba s lelkemig fagyasztó
Kemény paranccsal tiltotta el tőlem
Az ifjúságot és az örömet...
Mindig csalódtam... Akihez jó voltam:
Engem csak bántott. Akinek a lelke
Hajnalos fényét bízón megmutatta
Mohó kezével nyomban letörűlte
A szivárványos, tiszta ragyogást.
Aki előtt a szívem nyitva hagytam
Gondatlanul és sáros lábbal lépett
Fehér selyem oltári szőnyegére -
S akiért sírtam: rajtam kacagott.
Mindig csalódtam: önmagamban is...
Hittem, hogy bátor és erős a lelkem
Suhogó szárnya föllendít az égig
S a kék sugártól izzó napközelben
Koldusszívem is megtalálja még
Soha be nem telt, szép álommeséit...
Hittem vakon, botorul, esztelen,
Gőgös bízással... Most tudom : hiába.
Szegény lelkemnek nincs is - és ha van:
Törött a szárnya...
(A jövendő 1910)
CSODÁK
A lelkem, mint egy tűzszínü virág
Tárult eléje szomjas remegőn.
Csodára várt. Harmatról álmodott,
Amely nem bűvös kristálycsepp, hanem
Forró, méz színű, olvadó arany...
Hogy itta volna csöndes, bús szavát,
Milyen mohó, szent, ájtatos gyönyörrel!
Hogy simult volna selymesen, puhán
Sebes röptű, szilaj gondolatához!
Hogy szállott volna szabadon, merészen
Lendülő, finom, diadalmas ívben,
Új csillagok felé keresve utat,
Amelynek végén ő a cél, a vég!...
S fehér viola kelyhű, tiszta szívem
Olyan sugárzón lüktetett felé,
Mint egy lefojtott s titkosan kipergő
Nagy, fényes, néma könnycsepp... Álmodott.
A szívem a csodáról - ó, de másként!
Hüvös, fehér, halottas szomorúság,
Két szürke fátylu apró örömök,
Ujjongó, titkos, tompa remegések,
Opálos fényű, hajnalos mesék
Együttérzőjét, együtt álmodóját,
Osztályos társát várta.... Mindhiába.
Tűzszin virágom idegenül nézte
S fehér violakelyhem meg se látta . . .
Csodát ha vártam: százszor jajj nekem!
1909.
DALOK
I.
A titkon, félig suttogott beszédek
Belőlem is kiloptak valamit:
Szelíd, szerelmes, szent alázatom.
Ujjong a lelkem, míg szemébe nézek
S látom a lelke színes lángjait.
De elrejtem, de meg se mutatom . . .
Úgy jönne sokszor, hogy végigsimítsam
Becéző ujjam fáradt, bús szemén
És fátyolpuhán átöleljem én
A boldogságtól roskadó szívemmel . . .
De hallgatást parancsolok magamra
És csókos szájam összeharapom.
Lassan lecsuklik két kitárt karom
S megátkozom a lelkem gyáva gőgjét.
II.
Még úgy csókollak, mint az esti harmat
Hűvös gyémántja éri ajkad szélét.
Még tétovázva, aggódva betűzöm
A szíved titkos, húnytszemű beszédét.
Még bennem reszket ez a sejtő félés,
Még minden úgy jó, mint a hajnalálom,
Még nem merem érezni, hinni, tudni
A boldogságom . . .
(A jövendő 1910)
DALOK AZ ÉJSZAKÁRÓL
I.
Még egyre itt ülök, virrasztva, ébren.
A papirosra néha könny pereg,
A szívem, vádol, lázong, kesereg.
S rohan a gép a fehér havas éjben,
Szikrázva szór ezer tüzcsillagot -
S viszi, ragadja, akit siratok.
II.
... Valami száll az éj hullámzó szárnyán,
Valami csöndes, régi, halk mese.
S én hallgatom, - kifosztva, koldusárván,-
Én, hazug álmok bús szerelmese . . .
És hallgatom, míg lelkem néma kínja
Vergődő, hangos zokogásba fúl
S hazug álmát a szívem visszasírja
De immár - visszahozhatatlanul . .
1908.
DÉRYNÉ ESTÉJE
Sorsának kusza selyemgombolyagját
Gyöngédtelenül markolták a párkák...
Tenyérnyi ablakában balzsaminák,
Bús aszterek álltak virágos vártát.
De tükre hű maradt még: visszabókol
Vigasztaló vidáman, szende szépen,
Pajzán, kecses negéddel néhanapján
És káprázatos királyasszonyképpen.
EGY ASSZONY
Akárhányszor látom: könnyes a szívem.
Melegen simul kezem a kezébe
S a szemünk szótlan, mélytitkú beszéde
Csókolja egymást lopva, szelíden...
Mosolygás ül a szája szögletén,
De szomorúság reszket a szavába.
... A szívemig ér a szomorúsága
És mosolyogni elfedtek én.
És hallgatok, mert csöndes szíveket
Egy hangos szóval felzaklatni vétek
S szürkére tompult kis életmeséket
Olvasgatok a homloka megett.
És úgy érzem, hogy a szívemre hull
Minden nagy, rejtet bánat e világon
S az én sugárzó, szép álomvilágom
A lelkének kitárom: otthonul.
Aranyba mártott, gyöngyhímes mezőn
Ott ezüstpárás, titkos út visz által...
Remegő ajkán sápadt mosolyával,
Ő is járhatja búsat, könnyezőn,
Oda nem látnak idegen szemek
Az a világ hét kulccsal van bezárva.
Oda be nem jut, akinek nincs szárnya,
Mert kapujához ösvény nem vezet...
Neki meleg és puha szárnya van.
... Ó, én is hányszor bújtam meg alatta!
Gyászolva, sírva, ujongva, kacagva -
De mindig otthon tudtam ott magam...
Opálos fényű szányja selymesen,
Enyhén, szelíden most is betakar még -
Sose imádkozni, áldani akarnék
- És nem tudok a könnytől szólni sem.
1910.
EGY ÖREG HÁZRÓL
Rozoga, sánta, kopottas székek,
Barna gerendák, homályos tükrök:
Vágyom közétek.
Mosolygó szívvel gondol az rátok,
Kit odavertek kavargó, színes
Élethullámok.
Áldott békesség nyugalma, csöndje.
Fehér falakról, fakó tükörből
Bólint, köszönt le.
Öreges finom parfümje árad
A gyöngédségnek, a szeretetnek,
A tisztaságnak.
Álmok suhannak tétova szárnyon
Mind ott álmodták valaha őket
A vén díványon.
S a kit igába hajtott az élet:
Ünnepnapokra, bús áhítattal,
Mind oda tér meg.
Hogy ernyedt, fázós lelkét befödje.
Lágyan borítsa álmodni hívó,
Babonás csöndje.
Szomorú szívét ott mindig várja
Egy öreg szívnek, egy igaz szívnek
Halk muzsikája
Barna gerendák s két fakult ablak
Mennyi sok kincset rejtenek titkon
És mennyit adnak
Rozoga, sánta, kopottas székek,
Mosolygó szívvel gondolok rátok:
De jó is nektek!
1909.
ESTE A FELLEGVÁRBAN
A Cenktetőig zug az áldomás
Mikor tort isznak holt hazánk felett.
A sétatéren húzza a cigány,
Sarkantyút penget parfümös zsivány...
Magyar fa hullajt lombot, levelet...
A Cenktetőig sir fel jajszavunk:
Te magyar Isten, hol késik kezed?
A szivünk és a szájunk keserű -
Az arcokon hazugság a derü.
Mind gyászolunk, mert minden elveszett...
A Cenktetőre száll egy holdsugár
Szüzen, fehéren, félőn, reszketeg...
Túlnan idegen puskatüz ropog -
Rabvackok álma ég felé lobog :
Nem ölhetnek meg igy egy nemzetet!
Brassó, 1919.
EZÜSTHÚR
Te nem tudsz róla, hogy mindig velem vagy.
Harmatos hajnal, déli nap sütése,
Fátyolos alkony szívemen találnak
S az első csillag, mely kigyúl az égen:
Ölemben nyugvó fejedre simítja
Sugarát éppen...
Te nem tudsz róla, hogy a homlokomra
Tűzlángos mámort szikrázott az ajkad
És csókod lángja az eremben lüktet
Sorvasztó, titkos lélek-kárhozással.
Te nem tudsz róla, hogy acélkezednek
Hűs szorítását a szívemig érzem
S míg a szemed rám gúnyos gőggel villan;
Én fáradt boldog remegéssel hajtom
Kevély válladra szomorú fejem...
Te nem tudsz róla, hogy követ a lelkem
Halálos vágyú, könnyes suhanással,
Halkan felbúgó szomorú jajszóval.
Hozzád nem érnek fojtott zokogása
Babonás imák sohasem. S ha mégis:
Te nem tudsz róla - Nincsen a szívedben
Ezüsthúr, egy sem...
Ha egy is volna : az égig ujjongva
Csendítné vissza lelkem suttogását -
És a szívemről száz himnuszt dalolna,
Gőgöst, királyit, forrót, diadalmast!
Ha egy is volna: én hozzám beszélne,
Bennem fogant álommelódiákon,
Szelíd szavak kis gyönge, puha szárnyán,
Vagy tört csuklással, a lelkemig marva -
Átkozva, áldva - de hozzám, de nékem!
Ha egy is volna: nem látnád te rajtam
Kopott, szegényes, szürke gondruhámat.
Nehéz pompájú bibort öltenek fel,
Opálos fényű, bomló, lenge fátylat
S aranyszín rózsát tűznék a hajamba
S győztes mosolygás piros hajnalával
Befesteném bús, sápadt ajkamat...
És adnék rád is bűvös csodaköntöst,
Hónál fehérebb, selyem puha gyolcsot,
És skófiummal rakott bársonymentét
És gyönggyel hímes hermelinpalástot
És vert aranyból, szín rubinttal ékes,
Gyémántos, gyöngyös álomkoronái -
És mind, amim van. rejtett sugaram,
Halomra gyűjtött, titkos mesekincsem,
Pazarló kézzel, két marokkal szórnám
A meredek, zord, büszke szikla útra,
Mely fönséges magasba, szűz oromra,
Isten sugárzó közelébe visz, -
De koldusösvény mégis: egyedül...
- Te nem tudsz róla - Nincsen a szívedben
Ezüsthúr, egy sem...
(egyetem 1909)
ÉN
Mohó és önző én sohse voltam,
Múló örömet, kis futó gyönyört
Tépni az úton én le nem hajoltam.
Az utam büszke volt és egyenes.
Hogy szívem hulló vére pergett rája:
Én nem mulattam és más meg se látta.
Lágy, rózsaujjú, bársonyos kezem
Az életharcban edződött keményre
S ha sujtoló ökölként emelem:
Magamat én akkor se védem véle.
Engem bánthat a sok embervarangy -
Mérges tajtékot köphet gyászruhámra -
Én sohse nézek le, az utcasárba.
Erős, suhogó, fehér szárnyaim
Ragyogó ívben visznek a magasba
S a lelkem finom, fényes álmain
Emberszívek tisztulnak csillagosra...
Én: én vagyok - És hozzám el nem ér
Kis mocskos párák irigy röheje,
Elválaszt tőlük egy egész világ -
A lelkem bátor, gőgös ereje.
De szívem mélyén néha bősz utálat,
Rőt lánggal égő, gyilkos gyűlölet,
Titánszerű, vad bosszúvágy támad:
Ha Őket bántják, akik az enyémek -
Harmatos, gyöngéd kis virágaim
S a villám verte, drága, ócska fészket -
Ó akkor vérig marja lelkemet
A hatalomnak forró epedése,
Hogy sújthatnék le a gazok fejére!
És sóvárgom az arany tengerét,
Hogy térdre hulljon hitványul előtte
Ez a lelketlen, gyáva söpredék
S körültáncolja vágyón, reszketőn,
Alázatos, otromba hízelgéssel -
S bárgyú képébe vágjam megvetőn...
- így lázong titkon elmém és szívem,
Amíg megtölti szánó, bús bocsánat:
... Maradjon a gyűlölség gyönyöre
Az embervarangy sokaságnak!
(egyetem 1909)
A GYERMEKÜNK
A szemét tőlem örökölte volna...
Rövidrelátó, lélekbenéző,
Mindent szépítő, mély, sötét szemet,
Mely sugaraz és elborul egyszerre
És kacagást rejt könnyes rejtekében.
A szeme éppen úgy tudna mesélni,
Selyem puhán megsimogatva
ígéretes, szép, selymes hazugsággal;
Vagy édes, forró, halk titkú beszéddel
Üzenne néha, mint az én szemem...
A keze is az enyémnek a mása
Lehetett volna... Több, mint hogyha szép.
Mert könnyű, finom, bársony érintésü,
Mindig szelíd és sohasem irgalmatlan.
Meg tudna bújni egy meleg tenyérben
Ijedt, viharzó, riadt szív veréssel,
Mint a fészekből kiesett fióka
S ha megsejtette abban is a szívet:
Belesímulva boldog, szent hivéssel,
Szerelemmel, hűséggel . . .
A homloka, a szája, a növése -
Lett volna mind apai öröksége . . .
S a lelkét épp úgy tőle kapta volna,
Mint - réges-régen - én is az enyémet.
Lett volna büszke, bátor, szabad lélek.
Magasan szálló, új rémeket látó,
Emberférgekkel nem törődő -
Mindent megértő, mindent megbocsátó.
Lett volna a Szépség szerelmese,
Poétaálmok bús futóbolondja -
Lett volna, mint - mi ketten -
...Ha volna ... volna...
(Kultúra 1912)
HALOVÁNY RÓZSÁK...
Halovány rózsák mámortalan kolyhe,
Mintha ma bennem szívesen fakadna,
Lángokra kelne.
Szívem ma részeg a boldogság bortul.
Puha rímekbe, zümmögő sorokba
Halkan kicsordul.
Ma csupa hívó remegés az ajkam.
Álmodott csókok vérvevő emléke
Nem ül tort rajtam.
Ma bele tudnám csókolni az éjbe
Én nagy szerelmem eget vívó vágyát
Hogy lánggal égne...
Ha megvehetnék minden könnyet, átkot,
A boldogságom kincsén megválthatnám
A nagy világot.
Nem is vagyok ma... múlok messze, ködben
S egy ölelés - gyönyörű, véghetetlen -
Marad mögöttem.
(A jövendő 1911)
HOGYHA VOLNÁL
Volnék a múzsád. Márványtemplomok
Pompás, hatalmas, zengő orgonája.
Eget rázó vágy búgna szilajon
Minden dalába.
Volnék barátod. Hű osztályosa
Százszor szent álmok bús igézetének.
Harangkongásra visszakonduló,
Zsolozsmás ének.
Volnék tűz ajkú, csókos szeretőd.
Acéllelkednek titkos aranyérce.
Asszonyéhséges, forró éjszakák
Sápadt lidérce.
Volnék testvéred. Gyöngéd, harmatos.
Fehér violás álmú, tiszta gyerek.
Imádkoznám, hogy meg ne rontsanak.
Átkos szerelmek.
Volnék anyád is... Hűvös, lágy kezű.
Ujjam szívedbe selymesen simulna
És ajkamról az áldás remegőn...
Csak hullna... hullna...
(A jövendő 1910)
ÍGY...
Így... Most te szenvedsz, téged kínoz meg
lelked gyötrő, mardosó lázba' .. .
Te jársz utánam, koldusan, gyáván,
Porig alázva.
És bennem kacag gonoszul, léhán
Ez a kifosztott, elárult lélek! .. .
Lábam a porban izgalom nélkül
Tipor el téged.
Hitszegő csókod mámora, szennye
Ha százszor ért is, nem tapad rajtam !
Hattyufehérnek, kolduskevélynek
Én megmaradtam . . .
Én már röpülök... Elhagylak messze...
Előttem köd van, mögöttem felhő...
S az én egemre. már uj szerelmek
Csillaga nem jő...
1909.
INDULOK HOZZÁD
Indulok... Halk és remegő a léptem.
(A küszöbön megálltam tétovázva
S a kapuból egy percig visszanéztem.)
Indulok, mint a sápadt hold betegje.
Titkos vonzástól delejes a lábam.
(... Hová vezetsz te, ó, hová vezetsz te?)
Indulok, búsan, sötét felleg módra.
Vihart, pusztulást hordozok magamba,
Szomjazva fényre és napsütés-csókra.
Indulok... S bent a szívem rejtekében
Egy ki nem mondott, könnyes kérdés jajdul.
Mi vagy te nékem, ó, mi vagy te nékem?...
(A Jövendő 1910)
JÖN!...
Jön!... Lelkem sötét borúját
E röpke szó hozta derűre, fényre.
Bús, zivataros nagy felhők,
Simuljatok sugaras, tiszta kékre!
Álomba ringatón, halkan
Susogjon a fenyők örökös zöldje.
Jön... Hullongó, könnyű pelyhek,
Lágy szőnyeget borítsatok a földre!
Jön... Megváltás égi üdvét
Lelkem e röpke szóban érti, érzi.
Mondjanak rossznak, szegénynek :
Gyönyörbe fojtja, mámorba igézi . . .
Dalt fakaszt, hangosat, édeset,
Mélységeiből könny termő szívemnek.
Jön... S árnyékai a ködnek
Jöttére elillanak, elpihennek.
Jön... O hát lehet-e ennél
Hirt, ujjongóbbat, szebbet kitalálni ?
Jó... Csak ez a hosszú éjjel
Ne volna még virasztani, kivárni!
Jön... Csak az a holnap reggel
S minden mosolygó üdve, könnye, csókja
Ne röpke, tűnő karácsonyálom,
De örökös, fényes karácsony volna!...
1906
KI HITTE?
Mint a Szeptember forró sugara,
Mely nyarat hazudott: én úgy elmúltam...
A szivéből színtelenre fakultam -
Ki hitte, hogy már tél lesz ?...
Játéknak indult, alamizsnának,
Egy csókolatlan szájra álomméznek.
Ki hitte, hogy majd egyszer visszanézek
Kifosztott szivvel, fájva ?
Ki hitte, hogy bennem Tüzek égnek,
Hamu alatt, lefojtva, öntudatlan ?
(Maradt volna bár inkább csókolatlan
Örökárván a szája...)
Ki hitte, hogy papirláng is éget
És megperzsel a szívem gyökeréig ?
Ki hitte, hogy nem játszhatom majd végig
Szép szordinósan, halkan ?
Ki hitte, hogy sirni fogok érte
Álomtalan, süket, vak éjszakákon ?
Hogy az emléke itt marad és átfon
És megsápad az ajkam ?
Ki hitte, hogy a nyárnak vége van
Aranyporos Szeptember mosolyában?
(Már csak deres avarba lép a lábam
S azután mindig tél lesz...)
1920
A LEGJOBB ANGYAL
Rakosgat a kis Jézuska
Egy nagy tarisznyába,
Leküldi a gyerekeknek
Szép Magyarországba.
Rak is arany almát,
Cukrot, diót bőven,
Játék is lesz, más is akad
Az általvetőben.
Odaszól egy angyalkának:
"Hamar, szolgám, fogjad!
Térj be vele minden házba
S két marokkal osszad.
Ne maradjon sehol gyermek
Angyalfia nélkül,
A Jézuska gondol rájuk
Csillagfényes égből."
A kis angyal a tarisznyát
Veszi a szárnyára:
" Hallgass, Uram, én Jézusom,
Hű szolgád szavára.
Kis ház mellett van egy nagy ház
Szép Magyarországon, 
Ahol engem megelőznek
Mindig csak azt látom.
Leghamarább ott ragyog ki
Karácsonyest fénye...
Aki gyújtja, gyújtogatja:
Vásárhelyi gyerekeknek
Kedves Vilma nénje.
Kis Jézuska mosolyogva
Int az angyalkának:
"Tudom, szolgám; Vásárhelyen
Téged nem is várnak.
Vásárhelyi kis árvákról
Gondoskodtam régen,
Angyalt nekik nemcsak egyszer
Küldök egy-egy évben...
Aki könnyes orcájukat
Megtörüli lágyan,
Soha, soha ki nem fárad
A gondoskodásban
És lelkében ott világít
A mennyország fénye:
Az övék a legjobb angyal,
Vásárhelyi gyerekeknek
Áldott Vilma nénje!"
Forrás: Az Én Ujságom, 1906
LEVELET VÁROK...
Levelet irnék, hosszú levelet...
Szerelmem abban haldokolna,
Sugárzó lelkem ráragyogna
Könnyes, halálos vágyódással . . .
S a vergődésem, küzködésem,
Ezer fuldokló szívverésem
Gyötrelmes, hangos zokogással
Mind benne volna, benne volna -
Ha megírhatnám azt a levelet!...
Levelet várok, hosszú levelet... 
Föltámadna halott szerelmem,
Fehéren szikráznék a lelkem
S lángolna sápadt lobogással...
Királyi, gőgös álmodások,
Ujjongó, nótás kacagások
Édes, forró melódiákkal
Csendülnének föl a szivemben -
Ha még megkapnám azt a levelet!,,,
1908.
MA
Halovány rózsák mámortalan lelke,
Mintha ma bennem színesen fakadna,
Lángokra kelne.
Szivem ma részeg a boldogság bortul.
Puha rímekbe, zümmögő sorokba
Halkan kicsordul.
Ma csupa hivő remegés az ajkam.
Álmodott csókok vérvevő emléke
Nem ül tort rajtam...
Ma bele tudnám csókolni az éjbe
Én nagy szerelmem eget vívó vágyát.
Hogy lánggal égne.
Ma megvehetnék minden könnyet, átkot,
Megválthatnám a boldogságom kincsén
A nagy világot...
Nem is vagyok ma... Múlok messze, ködben
S egy ölelés - gyönyörű, véghetetlen -
Marad mögöttem...
(A Jövendő 1910)
MENNÉK...
Úgy mennék, mennék!... Érzem: valahol
Egy büszke koldusélet haldokol.
Érzem, hogy tőlem száz mérföldre messze
Utolsót ver egy szív... Forró, dalos.
Érzem: bíborszegélyes viharfelhőn
Száll, száll egy lélek. Gőgös és pazar
S az álma fényes, finom, csillagos . . .
Nem tudom, hol van. Sohse volt közöm
Az életéhez. Nem tudom nevét.
A szívverése nékem sohse mondott
Behúnyt szemű, halk, mámoros mesét.
A lelke színét én sohase láttam -
De örök titkú, mély özvegyi gyászban
Én siratom csak, egyedül magam . . .
Az élete valahogy elkerülte
Lánysorsomat és koldúsan maradt.
Dalos, forró szíve sohsem talált rám
S az én szívem csöndes, finom szaván
Útjára nem hullottak sugarak...
Hívó vággyal, szerelmesen, rajongva
Nem ostromolta lelkemet a lelke -
S enyém volt mégis! Értem volt, miattam:
Dalai, könnye, bánata, szerelme -
Mind nékem szóltak, mind engem idéztek !
... Úgy mennék, mennék! Ott legyek vele.
Mikor utolsót lobban életlángja.
Szegény, szomorú száján megtapadjon
Az ajkam tiszta, lágymosolyú vágya
S halottas színű szemhéján keresztül
Az én szerelmem napja sugarazzon.
Hűlő szívén az én fiatal vérem
Eleven, forró ritmusa remegjen
S a két karomnak bársonyos melegje
- Suhanó, édes, csöpp melódiákra -
Ringassa át az örök ölelésbe,
Mellyel a Végtelenség hívja, várja...
Úgy mennék, mennék! Kerget a szívem
Sebes, szomorú vággyal... És megállok.
... Ha idegenül nézve végig rajtam
És meg nem értené, hogy mit akartam -
... Ha nem hívott, ha nem várt engemet
S hiába vittem hozzá lelkemet -
... Ha párját megtalálta volna rég
S a szája gúnnyal megvonaglanék:
Porig alázná büszke nagy hitem
S megölne bennem egy egész világot! . . .
... De úgy is mennék...
(egyetem 1909)
MÉG
Nagynéha még suhanva visszajár
Kísérteni egy álom-emlék.
Nagynéha még indulni készülő
És mennék, mennék...
Még hívogatják kóbor lelkemet
Ezüstködös fénypászmás éjek.
Néma szívembe dalt a csillagok
Még hintenének.
Valaki még tán fellobbantaná,
szemem kihamvadt, beteg fényét,
Mosolyos, tiszta, halkszavú öröm
Alvó reményét.
Még tudnék lágyan, lopva, remegőn,
Imás gyönyörrel csókot adni.
... Jó Istenem! Még tudnék fiatal,
Fehér maradni...
NEKÜNK NEM JÖN TAVASZ...
Nekünk nem jön tavasz...
Nem fakad a rétek halvány ibolyája.
A mi fájó lelkünk még a temetőnek
Virágtalan, sivár, röges útját járja.
Nekünk nem jön tavasz,
Bimbóbontó álmok rózsás kikeletje.
A mi álmainknak nyíló rózsafáját
Őszi levélhullás mélyen betemette.
Nekünk nem jön tavasz,
Hiába épít az ereszaljba fecske . . .
A mi fészkünk várhat, míg az öreg fészek
Árva fiókáit szárnyra eresztette.
Nekünk nem jön tavasz,
De azért melege, sugara nem vész el!
Anyuskánk az égből mosolyogva néz le,
Megnyugodott szívvel, összekulcsolt kézzel. . .
1908.
NEM TUDOM
Belenézek a titkos mélységekbe,
Rejtett világú, szűk lélekkutakba.
Szívek kétkulcsos zárát fölpattantom.
És gőgös kínban megmerevült ajkak
Síró panaszra nyílnak énelőttem.
A szemem könnyes, szerető nézése
Úttalan, szirtes, kopár szakadékok
Komor sötétjét be-besugarazza
És simogató, halkpuha beszédem
Nyitott sebekre pókhálót terítget
Hűvös, anyás kezem szelíden érint
Sok könnyes, égő, fáradt emberarcot.
Forró ujjak tapadnak néha hozzá
Gyötrelmes, izzó, öntudatlan vággyal
És lázas , tikkadt csókok perzselék fel -
Olykor döbbenve kérdezem magamtól:
Öröm ez nékem? Megnyugtat? Vigasztal?
Lelkem parancsol és ezért cselekszem?
Vagy tékozolva, keserűn, kevélyen,
Bosszúmat állom? Emberszívvel játszom?
Aki mellettem egyszer is megenyhült,
Aki érezte könnyemet a szívén
S a homlokán gyógyító, meleg ajkam,
Azt mondja rólam: jó vagyok, irgalmas -
S ha mégis játék? bús emberszívekkel? ..
(egyetem 1909)
NINCSEN TOVÁBB
Feledj el édes, bátran, mindörökre.
Mit ér neked az én beteg szívem?
Lázálmaimtól össze van gyötörve,
Ifjúságából nincs már semmisem.
S tudom, te sem szeretsz a régi lánggal.
Didergő, fázós, koldusmódra csak...
Minek kínozzuk egymást késő váddal?
- Ne sajnáld, édes, hogy elhagytalak!...
És ez a vége... Hol is kezdtük?
Akácvirágzás idején ...
Pillangós réten elbolyongtunk
Édes kettősben te, meg én...
A rózsa hullott, hogy elváltunk
És csókod érte ajkamat...
Virág, pillangó, mámor elszállt
De az a csók: az csók maradt ...
(1905.)
ÖRÖKRE CSAK AZ IFJÚSÁG MEGY...
Az ifjúság elszáll fölöttem
És nem hagy itt számomra többet,
Csak egy maroknyi hervadt rózsát.
És nem tudok a szerelemről
Csak egy pár, könnyes koldusnótát.
A csókjaim s az ölelésem
Finom, fehér, szent álmok voltak.
Sorvasztó, lázas gyönyörökben,
Fojtó, halálos mámorokban
Nekem nem volt sohase részem.
Dadogtam én is néha róluk,
De sohasem a szívem hangján.
Az agyvelőmben izzott, égett
Piroslángú mámorszövétnek,
Az vetett egy-egy sugarat rám.
Röpültem én is új mezőkre
A képzeletem csonka szárnyán . . .
És dúskálkodva szedtem ölre
Valamennyi mámorleányát :
Tüzes kelyhű pipacsvirágot,
Nehéz álmú, halovány mákot.
És ittam én is önfeledten
A forradalmos dalok mérgét.
S a hétfájdalmú szomorúság,
Színek és álmok orgiája,
Tűzhalállal pusztuló vágyak:
Még itt zokognak a szívemben . . .
Követni őket nem tudom már
S ha kivetném is: visszatérnek.
Örökre csak az ifjúság megy -
Mikor már nincs egyéb belőle,
Csak egy maroknyi hervadt rózsa,
Csak egypár könnyes koldusének . . .
(egyetem 1909)
TEMETEM A MÚLTAT
Csak a nevetésem, - csak a két szememnek
Ragyogását látták,
Pedig mind a lelkem hangos zokogását,
Jajszavát kívánták !
Szívem vércsöppjeit nem számolta senki . . .
Jobb is azt feledni,
Hány hullott azóta !
Temetem a múltat üvegkoporsóba,
Ezüstkoporsóba, aranykoporsóba. . .
Üvegkoporsója kristályfödelén át
A múlt kikacag rám.
... Sok keserű, könnyem, amit érte sírtam,
Hiába tagadnám !
Azt a tenger könnyet, ha most visszakérném;
Alhatna-e békén
Könnyeim adósa?...
Temetem a múltat üvegkoporsóba,
Ezüstkoporsó ba, aranykoporsóba.
Mennyi imádságom suhant fel az égbe
Fehér galambszárnyon,
Hogy a mennynek, földnek minden üdvössége
Csak ö reá szálljon !
Magamnak nem kértem én az Úr kegyelmét,
Csak az ő szerelmét,
Isten a tudója!...
Temetem a múltat üvegkoporsóba,
Ezüstkoporsóba, aranykoporsóba.
Valahányszor engem forró esküvéssel
Ölelt a szívére:
Szelíden borúlt ránk enyhe tavaszesték
Ezüst csillagfénye...
Kísérteni hozzá hogyha visszajárna
Csillagok sugár:
De szomorú volna!
Temetem a múltat üvegkoporsóba,
Ezüstkoporsóba, aranykoporsóba...
De a könnyemet se, de a csókomat se
Tagadom le tőle!
Ezret hogyha adtam, ezernyit kaptam,
Bőven volt belőle...
Ó, vissza ne hulljon egyszer a szívére,
Vérig marva, égve
A sok hazug csókja!...
Temetem a múltat üvegkoporsóba,
Ezüstkoporsóba, aranykoporsóba...
1908.
A TÉKOZLÓ DALOKBÓL
Én felruházlak
A lelkem hímes csodaszőttesével
És mesebeli királyfinak látlak.
Én odahívlak
Az élet dús, terített asztalához
És pergő rózsaszirmokkal borítlak.
Én rádköszöntöm
A gyönyörűség habzó mámorkelyhét
És lábad elé szórom minden gyöngyöm.
Én felkínálom
Egyetlen, sápadt, tiszta csókban néked
Mind, ami szépség, szomorúság, álom.
A TITKOLT DALOKBÓL
I.
Szíven találtak gyilkos, gonosz váddal,
Hogy megmérgeztem ifjú életed.
Hogy hitegettelek e boldogsággal
S a szenvedésből adtam csak neked.
Hogy kiégettem a lelkedből a lángot
És ott hagytam a pernyét, salakot -
... Csak arról nincs szó, hogy én mennyi álmot,
Ah! mennyi büszke álmot siratok...
II.
Az én szerelmem hófehér selyemből
Ezüsttel, gyönggyei varrott szemfedél.
Föléje apró, csillogó pihéket
Szitál hullongva, szüntelen, a tél.
S alatta, fényes kristálykoporsóban
A lelkem könnybe, kínba fojtva ég
Míg ellepi halálos dermedéssel
A hópihe, a zúzmara, a jég . . .
III.
Ha szívemet kéne helyéből kitépni
S hulló vére árán megváltani téged :
Odaadnám néked.
S ha tépett szívemmel nem tudnád beérni
Én beérném tőled egyetlenegy szóval,
Egyetlenegy csókkal . . .
1906
TÍZ ÉV UTÁN
Tíz év után kerültek újra össze.
Zsúron e vagy másutt, ki tudja?
Más asszonyhoz, más férjhez voltak kötve,
S a régi lángnak minden kínja, üdve
Feltámadt bennük újra...
Halkan, merengve szólalt meg a férfi:
Ki hitte volna, hoqy ma lássam?
Maga most is épp oly bájos... a régi!
Varázsának ma sem tudok kitérni,
Érzem a régi lázam...
Felel az asszony, pajkosan nevetve:
Én sem tudtam magát feledni !
Sokat mulattam, egyre ünnepelve,
De szomjaztam az első szerelemre...
Akar-e még szeretni ?
De ne legyen filiszter, jóbarátom!
Oly rosszul áll a körszakála!...
- És lassan tovatűnt a régi álom:
Egy pajkos, léha, ledér kacagáson
Megkopott a varázsa...
Békésmegyei Közlöny 1910.
TUDOM...
Ó hány pillantás simogat végig!
Hány mosoly röppen felém ragyogva -
Hány hizelgésnek szívom be mérgit!...
Mondják a lelkem hattyúfehérnek.
Könnyes mélységnek szememvilágát,
Amelyben titkos, szent lángok égnek.
Az ajakamról mosolygást várnak,
Hívén, hogy akkor nyugodni hagynak
A gyötrő álmok, kisértő árnyak.
S a homlokomra csodálva néznek:
Keresik rajta - szeretve, szánva -
Finom redőit a szenvedésnek.
... Csak egy tekintet kerül vigyázva
Egy sápadt szájat összeharapnak
Dühös, vad kínba, emésztő lázba.
S én úgy megértem szótlan beszédit!...
Tudom, hogy a múlt életre támadt
S a szívén most nagy, nyitott seb vérzik.
1908
VALAMI...
Valami rontás űz tova engem
Bús szerelemben
Gyötör a szívem haragos váddal
Halálos vággyal.
Egyetlen csókját esdi az ajkam
Remegve, halkan.
Mérgező gunnyal, nevet a szája
Nincs szava rája.
Hideg lángjában sötét szemének
Mégis elégek.
S megvetett szívem hamvadó üszkén,
Tipor majd büszkén!
Te nem tudsz róla, hogy homlokomra
Tűzlángos mámort szikrázott az ajkad.
És csókod láza az erembe lüktet,
Sorvasztó, titkos lélekkárhozással...
Te nem tudsz róla, hogy acélkezednek
Hüs szorítását a szívemig érzem
S míg a szemed rám gőgös gúnnyal villant...
Én, fáradt, boldog sejtéssel hajtom
Kevély válladra fiatal fejem!
VISSZAJÖTTEM...
Én ittam a Halál poharábúl,
Egy őszi éjen, csöndesen, magátúl.
Lassú veréssel megállott a szívem.
Szemem tükrén rút, vérvörös, vad árnyék
Szilaj, kavargó haláltáncot járt még.
Aztán megsimult halványan, szeliden.
Aztán sötét lett. jó volt így pihenni,
Érezve, hogy már nem jön semmi, semmi.
A szenvedés hogy elmarad mögöttem . . .
Akkor jajongva, sírva rám borultak,
Halott szívemre könnyek, csókok hulltak
S én kárhozottan, búsan - visszajöttem.
1908
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Dapsy Gizella |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-12-19 22:30:07, szerda
|
| |
| |
JÉZUS TE VAGY MINDEN ÁLMOM
Jézus te vagy minden álmom
Te vagy, Uram, a mécsesem, az Úr fénysugarat ad nekem a sötétségben"
(2Sám 22,29
János 14:12
Bizony, bizony mondom néktek: A ki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, a melyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.
IMA AZ ÜDVÖSSÉGÉRT
Hiszem, hogy Jézus Istennek Fia.
Hiszem, hogy Jézus meghalt az én
bűneimért, a Biblia tanítása szerint.
Hiszem, hogy Jézus feltámadt a
halálból, az én megigazulásomért.
*
Kérlek Jézus, legyél az én Uram!
Kérlek Jézus, legyél az én Megváltóm!
Kérlek Jézus, legyél az én Gyógyítóm!
Jézus, Te vagy az én Uram. Jézus,
Te vagy az én Megváltóm. Jézus,
Te vagy az én Gyógyítóm.
-
Meg vagyok váltva. Újjászülettem Krisztusban.
Az Ő szent vére örökre megtisztított minden bűntől.
Ez az igazság, mert Isten Igéje igazság.
Köszönöm Neked drága Jézusom. Ámen.
Mert mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.
(Róm. 10,13.)
Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt.
(Mát. 10,32.)
Jézus te vagy minden álmom
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Vallás |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-12-19 22:00:05, szerda
|
| |
| |
A BOLDOG EMBEREK TUDJÁK...
1 A boldog emberek tudják, egyetlen mosoly többet ér ezer szónál.
2 A boldog emberek tudják, hogy az élethez hozzá tartozik a frusztráció
és a csalódás.
3 A boldog emberek megosztják élményeiket barátaikkal akár jól, akár
rosszul megy soruk
4 A boldog emberek egészséges önértékeléssel rendelkeznek.
5 A boldog emberek elfogadják gyengéiket, észreveszik problémáikat,
és azokat megfelelően kezelik.
6 Lehetetlen nagyobbá válnod, mint az uralkodó gondolataid.
7 ,,"Mindnyájan azért vagyunk, hogy széttörjük korlátainkat, bármik
is legyenek azok"
Louise L. Hay
8 "Nem könnyű boldogságra találnunk önmagunkban, csakhogy sehol
másutt nem lelünk rá"
Agnes Repplier
9 Amilyen hatalmas a te képzelőerőd, olyan csodálatos számodra
a világ.
10 Az élet minősége attól függ, hányan mosolyognak körülötted.
11 A boldog emberek bíznak képességeikben, büszkék sikereikre,
és kihasználják a kínálkozó lehetőségeket.
12 A boldog emberek, nagy álmodozók
13 ,,"Amíg hiszünk álmainkban, nincs semmi, ami a véletlen műve lenne"
Richard Bach
14 A boldog emberek társas lények, szeretik az embereket, mindig
nyitottak.
15 A boldog emberek hisznek abban, hogy befolyásolni tudják az
életük.
16 A boldog emberek optimisták, bizakodva szemlélik a jövőt.
17 A boldog emberek, jóban vannak saját magukkal.
18 Merészséged a bátorságodat, tétovázásod a félelmedet növeli.
19 A bölcsesség legbiztosabb ismertetője a szakadatlan vidámság.
20 és az univerzum ajtókat tár ki előtted ott is,
"Kövesd a boldogságod, és az univerzum ajtókat tár ki előtted ott
is, ahol eddig falak álltak."
A titok
21 Légy boldog MOST. Érezd jól magad MOST. Minden ami örömmel
tölt el, újabb jó dolgokat vonz az életedbe. A boldogság benned van.
22 "A hegycsúcsra csak úgy lehet feljutni, ha megmásszuk a hegyet"
Van, amit nem lehet leírni. Csak megmutatni és megcsinálni.
Müller Péter
Go Diamond! Legyen szép napod.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Idézetek birodalma |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-12-18 22:30:25, kedd
|
| |
| |
BERDE MÁRIA VERSEI
Berde Mária Julianna (Kackó, 1889. február 5. - Kolozsvár, 1949. február 20.) erdélyi magyar író, költő, műfordító, tanár, régi erdélyi értelmiségi család sarja
Fiatal korától versel, később prózaíró lesz, jeles műfordító. Régi erdélyi értelmiségi család sarja, lelkész édesapja huzamosabb ideig nagyenyedi tanár. Részt vett az 1920 utáni erdélyi irodalmi élet szervezésében, az Erdélyi Szemle, majd a Zord idő szerkesztője, a Napkelet munkatársa, az Erdélyi Helikon oszlopos tagja, az Erdélyi Magyar Irói Rend alapítója. A háború utáni erdélyi magyar sajtó egyik alapembere, élete végéig a Dolgozó nő főszerkesztője. Költeményei nem jellegzetes női versek, kritikusai főleg férfias keménységét emelik ki. Később regényeiben is megmarad vérbeli lírikusnak. Verskötetei: Versek, Budapest, 1912; Seherezádé himnusza, Kolozsvár, 1928. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)
Legjobb verseit Seherezádé himnusza című kötetében publikálta. Látásmódja, tiszta hangú, finom zeneisége, érzelmes lírája, valamint az emberi viszonyok sajátos, etikai megközelítése, nőies érzékenységre valló, néhol impresszionista hatást mutató prózájának stílusa miatt a szó igazi értelmében asszonyírónak nevezhető.
Ajánlás
,,Vagyok a mesék bánatos lánya.
A lelkem csoda!
Dús erű, titkos, aranyos bánya.
Kincse de várt rád, ó, hogyha látnád,
Gyújts föl szíved, a lobogó fáklyát:
Szállj le oda."
Berde Mária
Berde Mária író, költő
Link
Kevésbé ismert adatok Berde Mária, Berde Amál és Berde Károly szellemi arcképéhez
Link
ADD MEG URAM
A minden napi kenyeret
A minden esti nyughelyet.
Nyáron a nyájas kék eget,
Télen a tűzhely meleget.
Vizek jótevő hűvösét,
Tisztaság tisztes köntösét.
A harcban már kíméletet,
s hogy elbírjam az életet,
Kis gondot értem, mennyi bár
koccant tojásnak is kijár.
És néha jó sugalmakat,
Még el ne üljek hallgatag.
Mesét, mely feltör könny helyett,
És másoknak is enyhület.
Fölöslegképp meg ne tagadd,
Néha mosolyom is megadd,
Csak a kevés kedvesekért,
Kinek ez még örömet ér.
És mindennapi hitemet,
Hogy elvezesse szívemet,
A Tőled gyúló pici lángot,
A mindennapi Miatyánkot.
ANANKÉ
Bátyám emlékének
Hatévesen már prédikált,
- Anyánk köténye a palást -
Tízévesen sárból kigyúrta
Az ezredéves kiállítást.
Tizenkét éviben regényt írt,
(Cikornyás, hős robinzonád)
Majd szökőkutat épített,
Beszélőgépet komponált.
Volt szobrász, muzsikus, vegyész.
Tudós, ki új nyelvet csinált,
Tizenötéves kapitányt,
De Cascabelt játszott kivált. -
Tanított, iskolát nyitott,
Drámát írt s játszta jómaga
S maga nótáit fuvolázta.
Hogy jött a vágyak korszaka.
Petőfit adta serdülőn,
S fejébe szállt mártír Kossuth,
Zöld diáktüntetéseken
Bősz sarkától nyögött az út.
És énekelt és szónokolt,
És izzadott és fabrikált -
Hittük: a bíbor lobogóval,
Várja az életbarrikád.
- Én, csak bubáztam, néha sírtam -
S a sors, a vak kockavető
Félszeg vakot-hatot vetett:
Ölemből a bubát kiverte
S szememből a lánykönnyeket,
Riadót rikkantott reám,
A barrikádra taszigált,
Befogta harci szekerembe.
A piros szárnyú paripát,
S a lobogót, a lobogót
Babusgató kezembe nyomta. -
- "Előre, legelőre, hé!"
Kajánul és kacagva mondta,
"Neked vihart, csengő csatát,
Mely glóriáz és összevérez...
Neki csak egy fehér cseresznyefát
Fejfául elcsuklott fejéhez."
ASSZONYSÍRÁS
Mint mohó gyermekínyem egykor
Éretlen zöld vadalma, som,
Szép kedvem összehúzta máma
Fanyar, csikarós fájdalom.
Összecsuklottam, mint didergős
Hidegesőn a lóhere,
Így zárkózik be alkonyatra
Kék anemóna levele.
...Valaha nagyon messzejártál,
Ki tudja, mennyi salakon,
Ki tudja, miben itatódtál,
Mily hullámban, milyen vakon.
Eredj. Megéreztem ma rajtad
Volt asszonyoknak illatát,
Mielőtt tudtam volna rólad:
Vesztettem hónehány csatát.
Vesztettem vámon és a réven,
Hol ad-vesz kurta hevület,
Borod kiforrt, tajtékja megszállt,
Seprője rendre leüledt.
Valaha én is messze jártam,
Már szinte túl az életen,
Álmok gyopárjait vadásztam,
Szédítő szikla-éleken.
Kancsó borod, csokor virágom
egy-asztalunkra szép terű,
De por hullott ma a virágra
és a pohárba keserű.
Egy szó volt tán, mit szádra vettél,
S mit lelked tőlem nem tanult,
Egy lendület, beléjetúrás,
Mellyel újjad hajamba nyúlt.
Egy merészség, mit sohse mertél,
Sohsem kért balga kérelem,
Sóhaj csak, reppenő mosoly tán,
Mit át nem éltél énvelem.
Nincs pöre ennek, nincs haragja,
Nem igazít meg semmi jog,
Ha felpanaszolom, kinevetnél,
De azért csak tovább sajog.
Eredj magadba. Megyek én is,
Más tájakon, tanácstalan,
Beteg óráim átbolyongom
Lelkem pusztáin társtalan.
Csak most ne érj hozzám szavaddal,
Csak rám ne tévedjen kezed,
Mert nem segít, akár halotton,
Ha a virágot ráteszed.
Hadd, hogy keressek, mint az állat
Sebemre magam jófüvet,
Csorgassak rája tiszta nyálat,
Szívjak zsongító naphevet.
Holt visszajáró asszonyokkal
Hadd vívok egymagam csatát,
Áporodott borpince-szagba
Szűrjem hegyek fuvallatát.
Hogy kifüstöljem kis világunk,
Melybe kísértet tévedett,
S ifjúkorom hóillatával
Váltsalak vissza tégedet.
AZT HITTÉK: ALSZOM
A kicsi szobában
Homály derengett, meghitt és szelíd,
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek,
Kit messze űztek tőlem álmaid.
S beszéltek fényes, idegen világról,
A melynek boldog fiává szegődtél,
Beszélték, hogy ott százszor áldva vagy
S hogy nem hiszik, hogy immár hazajönnél.
S beszéltek rólam. Immár gyógyulok,
A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem.
Immár mosolyogni megtanultam újra
És aztán rendre szépen elfelejtem.
>Csak oly halvány ne lenne!< szólt anyám,
Gyöngéden elsimítva homlokom.
Pillám alól kipergett néma könnyem.
Letörülé. -
Azt hitte: álmodom.
BEHUNYT SZEMMEL
Ó, mondd,
Ha későn, s ha őszi harmat,
Levelek hullása, daru távozta után,
Egyszer,
Egy kék hajnalra, arany délre, piros estre,
Vagy egyetlen órára csak -
S ha küszöbömre nem, hát ablakomba...
Hisz a világ akármi tág,
Nem végtelen,
S az élet kurta bár: morzsa belőle
Napok, hetek, esztendők asztaláról
A múltba vissza mégis elgurulhat -
Ha csókra nem, tán szóra sem,
Egy meglátásra bár -
Eljött-e még, ó, mondd,
Véletlenül vagy csodamód:
Ahogy vannak álmok,
Melyeket kétszer is megálmodunk!
BÚCSÚZTATÓ
A nagytemplomba nem jártál soha.
Ha felöltöztél néha feketébe,
Kertek alatt Felenyedig lopóztál
S falusi nép közt, hátul, meglapulva
Alázkodtál "a. kálvinista Isten
Nagy szigora előtt a bűnödért,
Hogy földi uraddal hitetlen élve
öt-versen hoztál gyermeket világra,
Mostál, vasaltál, főztél rá s az ötre,
S esketlen is tűrted, ha részegen
Ütött, bár sérved volt a sok szüléstől.
Én ezt nem láttam. Én az eget láttam,
Hogy milyen kék vasárnap délután,
És milyen zöld az erdő fent a ponkon...
Hogy kötöd már a surcot, keszkenyőt
Kis alsóházunk pitvarküszöbén.
Te tudtad, hol visz árokút a ponkra,
Barátnéd volt minden vidám bokor:
Ez itt kökény, az ott galagonya,
Baraboly nő a vérvesszők alatt . . .
Az árkon túl jön a Kisasszonypuszta,
Ott eper búj a fűben s elfelejtett
Kázsiabokrok és jézsaminák
Pattantak júniustájon virágba -
(Nem jött eszembe, hogy az iskolában
Loncnak tanultam és jázminnak őket.)
Én azt láttam, hogy vesszőt törsz az erdőn,
A végét bogba kötve megtanítsz rá,
Hogy fűzzem rá a hiribit, csiperkét,
És hol keressem a harangvirágot,
Mely magasabb, mint én s kékebb a mennynél.
. . . Csiperke és harangvirág alatt
Tavaszidőn te egrest és cseresznyét,
Nyáron almát, körtét, ősszel diót
És koránérő muskotálygerezdet
Cipeltél haza a gyékényszotyorban.
(Hogy a mezőpásztorral szót cseréltél
Fersingzsebedből krajcáros dohányt
Lopván markába - nem hallottam én.)
Én nem hallottam csak meséidet,
Melyekről esküdtél, hogy nem mesék.
"Igaziból volt egy királyleány,
Akit az anyja hóhérkézbe szánt,
S szegről a földre hulltanak ruhái,
S virági tőből elhervadtanak,
így gyászolák meg őt, mikor vivék..."
Akit az anyja hóhérkézbe szánt,
S szegről a földre hulltanak ruhái,
S virági tőből elhervadtanak,
így gyászolák meg őt, mikor vivék..."
. . . Szalmalócádon télidőn s esőkor
Néha a számon kikívánkozott
Kis tudományom, hogy helyt áll a nap
Forog a föld s nincs széle a világnak -
Te csóváltad fejed, s a faggyúgyertyát
Meg-megkoppantva Juditról beszéltél
S Hollófernesről, (két 1-lel kiejtve
Feketébbnek tűnt a gonosz vezér,)
S a béketűrő Jobb-ról. "így nevezték,
Mert jobb volt ő szegény mindenki másnál."
És egyszer úgy hajoltam a mesédbe,
Hogy láng kapott a gyertyából hajamba,
S aláhulló sötét fürtöm helyett
Felcsapó sárga láng övezte arcom -
Ó, ki gyújtott meg engem azután
Valaha úgy, mint a te faggyúgyertyád,
Meséid, melyeket oly furcsa szókkal
Szőttél, azt mondván: ,,Ürikak, zsidókak",
,,Alacsany", az neked hitványt jelentett,
A lábikrát vértőgynek mondtad és
Facsart román szót kevertél avas,
Bibliában felejtkezett igékkel.
S a hullott szókban úgy járkált a lelked,
Mint félretaposott, divatjamúlt
Elhányt cipőkben a szegények lába.
Szavad járása engem sohse bántott,
Tudattalan topogtam el nyomodban
Akkor is, ha szenesvizet vetettél
Vagy felszedted legények lábnyomát,
Megsóztad a sarát és tűzbe szórtad,
Hogy lányküszöbre fusson az igézett -
Ha rozsdás sarlóval, ráolvasással
Árpát arattál a dagadt szemekről -
Vagy elmondtad, gúnyád hogy tépte meg
A prikulics, s mikor ünnepnapon
Kalácsot s bort vittél a temetőbe
halottaidnak, úgy szólván felőlük,
Akárha élnének, csak egy kicsit
Tovább költöztek volna, mint a szomszéd.
S azért jönnek álomlátásban is
Ritkán, de akkor nem csak szóbeszédre,
Hanem sorsot, jövendőt mondani.
Mert üzenet az álom mindig is,
A tűz: harag, vér: hirtelen dolog,
Eskünni: halál, füsülődni: gond,
Templom: búbánat, gyöngy: könnyhullatás-
Anyám azt mondta néha: "Régidőben
Az ilyen asszonyt kalodába zárták
És borsószalmán pergelték halálra."
S én mégis, búcsúztatlak tiszta szívből,
Erdőért, gombáért, harangvirágért,
Prikulicsért, szegről hulló ruhákért,
Számkivetett szókért, álmok, halottak
És babonák világáért köszönvén.
Ha tudnám, merre húzták rád a hantot:
Sírodra bort vinnék ki és kalácsot,
Fejfádra kázsiából koszorút.
S tán késő könnyem is reád peregne
Faggyúgyertyáid lángjáért cserébe.
Erdélyi Helikon 1928.
CSÖND
Nem aki lomhán és sugártalan jő,
Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,
Nem az a csend borul le néha rám:
Koronás, hermelinpalástos...
Alkony szitál, és át az ablakon
A kora május zsongva leskel,
Kezedben izzó muzsikájú könyv,
Úgy állunk összehajló testtel.
És én a hangodon keresztül
Behunyt szemmel iszom a lelked.
És elhallgatsz. És ez a csönd.
A fejed a vállamra ejted...
EGY TÉKOZLÓ
Uram! Én is az voltam,
Pogányul tékozoltam.
Tőled kikérve részem,
Vágtam neki merészen:
Házadból útra szöktem,
Köd utánam, előttem.
Világ zsoldjába álltam,
Kincseim szétkínáltam,
Jó napokért, néhányért;
Örömért, egy parányért...
Felejtettem bolondul:
Egyszer egy óra kondul,
S ki, azt hittem, barátom:
Foga fehérit látom;
S kiknek aranyam adtam,
Felöklelnek kamatban.
Felejtettem egészen:
A kincs nem is volt részem,
A magadéból adtad,
S fiadat szökni hagytad:
Hadd próbáljon világot,
És lássa, amit látott.
Hadd lepje meg alázat,
Hogy sírja vissza házad,
Koldulja vissza orcád,
Térden megtérve hozzád.
Uram! Megtértem térden.
Tulkot ne vágass értem.
Legszebb ruhád ne add rám,
Gyűrűd el sem fogadnám.
Víg muzsika nem illet,
Csak egyet kérek tőled:
Hogy lemosdani engedj
Magamról minden szennyet.
S tűrj el megülve csendben
Egy kis zugolyban engem;
Míg bús sorom leélem,
Bánj mint beteggel vélem,
S ha soká haldokolnám,
Halálomban hajolj rám
Kép: Vincent van Gogh- Mandulafa / festmény
ENYEDI EMLÉK
- Áprily Lajos szomszédunknak -
Állott már a házam oly fentre tetézten,
Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
Láttam már a tengert, hol kékebb a mennynél,
Kép előtt rebegtem: soha szebbet ennél!
Hallottam muzsikát, hogy azt hittem: égből,
Sok könnyem fakadt már a szép gyönyörűségből.
De a mandulafát, amikor magában
Áll az Őrhegy-aljban, halavány ruhában -
De a szellőt, mely a temetőhegyekben
Gyantaport lehelt fel borostyánrügyekben -
De a nótát, amit madármódra, nyersen
Szőlőmetsző lányok búgnak ezer versen -
De a tavaszidőt, ahogy ott kinyílik;
Mindenüvé vittem - elviszem a sírig
AZ ÉN APÁM
Az én apám tudott jól franciául,
S Bázelben németeknek prédikált.
De mikor elment Szolnokdobokába,
Román szótárt vett és grammatikát.
Öt éve nem volt ott a nyájban pásztor,
És sok magyar feledte már szavát
Kallódó lelkükért apám a kátét
Románra fordította át.
Zsidók is éltek ott. Buzgók s szegények.
S az én apám zsidóul is tudott.
S jöttek hozzája nagy szakállú vének:
Hallgatni az ótestamentumot.
Mint gyermekek ülték körül apámat,
Bár harmincéves hogyha volt csupán,
És olvasott és magyarázott nékik
A szentírásból az apám.
A földesúrnak volt egy kis leánya,
S apámhoz igy szólott a földesúr:
"Hittanból is készitsd vizsgára őt, -
Nem hagyhatorn, hogy elmenjen hazul.
Hogy nem hived? Add rája paroládat,
Hogy azt tanítod, amit megkíván
Kátéja."És a zárdában jelesre
Vizsgázott le a kis leány.
Az én apám úrvacsorát ha osztott,
S, hazakerült a rész, mely a papé,
Ujból terített a szent maradéknak:
"Nem a miénk -- igy szólt -- az agapé,
Hanem azé, ki valamennyiünkért
Egyforma kínnal szürt és aratott."
S mindnek, ki aznap a küszöbre lépett,
Italt kinált és falatot.
Az én apám, mielőtt sírba szállott,
Egy sor ártatlan hajnalkát vetett.
Az örök hajnalt hozták a virágok,
És elvitték a fötdi életet.
S halottnézőbe a ravatalához
Eljött egy sosem látott idegen,
Megállt a lábánál, s azt mondta nékünk:
"Krisztus járt benne idelenn. "
És bár az én apámat sírba tettük,
Azért ő meg nem halt, én jól tudom.
Csak az üvegcse tört el, ám az illat,
A lélek jár kötetlen-szabadon.
Isten kiskertjét őrzi, s az virágzik
Abban, ki gyűlölettelen szeret --
És száll apám közöttünk, mint a jó szél
A jó vetés felett.
1928
FLIRT
Járjatok halkan át szobámon...
Most, most szövődik legszebb álmom.
Födjétek el az ablakot,
Hazudjátok el a napot.
Csillagtól részeg a szemem,
Holdfény ömlik át szívemen.
Nem tudom, mért jött. Lepkeszárnyon
most ejtett meg a legszebb álmom.
Tudom: csakis tündérkezek szövik.
Tudom: csak a jelennek szól, s rövid.
Tudom: a méz, amit ajkamra csókol,
Megkeseredik az ébresztő szótól.
Tudom: jövője, célja nincsen,
Tudom: egy perc, s el kell veszítsem,
Nincs hol keresnem, föltalálnom:
Hagyjátok átálmodni ezt az álmom....
GYERMEKKOR
Oh emlékszel az ódon barna házra?
Falak közé fagyott be méla csöndje.
Szögletben ültünk, dermedten vigyázva:
Oszlopos óránk hogy a négyet zöngje.
És akkor huss! a gyomfölverte parkba.
- A patak medrét dús homokba ásta -
Vadultan kúszott el a lonc, a tarka
És csüggött ó fenyők zúzmós palástja.
A tón magános hattyúnk küntmerengett.
Mint elfutott időkből fényes álom.
Csak meg se mozdult. Oh, a tó se rengett,
Az eget hívta, hogy beléje szálljon.
S az ég belémélyült, oly messzi kéken.
Kis arcunk glóriával verte vissza:
,,Hallga! Tündérek hívnak a fenének
A hangjuk, halk, mint hárfa, enyhe-tiszta."
És mentünk vón... Akkor a víztükörre
Üdvözült könnyem pergett félve...
S a csudás ég tört, jaj, ezernyi körre
És minden tündér elcsitult a mélybe".
HÁROM A HALÁL
Először meghal a jelen.
Fölriadsz minden éjjelen.
Úgy, mint a szélütött: sután
Tapogatsz önmagad után.
Ki eddig voltál, nem leled.
Tűnődsz: mi is történt veled?
Egy rugó benned elakadt.
Serkented, biztatod magad.
Így ráz ép kar zsibbadt tagot.
Így rázod és így hallgatod,
Ha makacs órád nem ketyeg.
Anya ráz így holt gyermeket...
Azután kivérzik a múlt:
Város, mely égett s füstbe fúlt.
... Régi utcán vidéki ház.
Előtte néhány gömbakác.
Tetőn a telehold gurul.
Egy férfi jön s elédbe hull -
A világ ezüstben ragyog...
Tán hitte ő is, mit gagyog.
E képről most leperg a fény.
Vedletten néz rád: ócska rém.
Így csúfol meg rothadt falat
Pattogzó festék, vakolat...
Szón, eskün, csókon torz Halál
Szederje ül: a borzadály.
Aztán elsenyved a jövő.
Nap születik, éjszaka jő.
Lótsz-futsz. Örök tevés-vevés.
Fáradni sok. Haszon kevés.
Holnap se jobb, s hogy utoléred,
mindig sietsz. Sosincs miért.
Vagy mégis. Egyszer egy szelíd,
Jó szándék hozzád közelít.
De félsz, hogy álarc. Nincs hited.
Mögötte a csontvázt sejdíted.
Mert három a Halál, húgom.
Te is tudod. Én is tudom.
HOGYAN - ?
"Mint rózsa, ki még bimbó, halvány.
Mint alvó gyermek éjfél karján
Oly némán, némán.
Mint pásztortűz bent, messzi éjben
Mint gyöngy a tenger arany alján
Oly mélyen, mélyen.
Mint élő tűz, hamuba, titkon
Mint fojtott könny kiperg a pillán
Mint felhőből kicsapó villám:
Oly izzón, izzón."
HOL VAGY?
A napok telnek, telnek.
Homályos, ködös hajnalok kelnek.
Napokon át szitál a hó.
A város zaja tompa elhaló,
Fénytelen, szürke délután
A villanyrudak dróthálózatán
Fáradt madarak ülnek csapatostul,
Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul...
Céltalan úttal a várost járom.
Kerget valami zsibbasztó álom:
Hogy újra járjam az utcákat mostan
Hol egyszer véled találkoztam.
Hogy megremegtessen a park nagy csendje
Hol a május jött egyszer vélem szembe.
Rohadó május. Kikaparnám
Két kézzel most a hó alól
Egy sugaráért, egy mosolyodért!
S nem vagy sehol.
HIÁBA
Mit ér nekem: hogy elsorvadsz, elégsz,
Mit ér nekem: hogy megroskadsz a vágytól.
Mit ér nekem: hogy izzó nap szerelmed:
Még egy szilánk se hull rám sugarából.
Mit ér az ajkad, a karod, ha távol...
Mit ér hogy nincsen napod-éjjeled.
Hogy fájdalmaddal fölvered az erdőt:
Hazatérsz egymagadban, nélkülem
É könnyet ejtesz, tűzpatakban pergőt.
Mit ér nekem: eltörlöd ifjúságod,
Én azzal nem leszek egy percre boldog:
- Nem leszek a tied! - Oh mit segít nekem
Akárha életed kioltod...
1910
IMA
Sí fractus illabatur orbis
Világunk hogyha megroppant körül,
Ha földredördült az utolsó bástya:
Vaksággal rajtam Ég, ne könyörülj.
Szemem a szörnyűt szemtől-szembe lássa.
Siket halállal rajtam meg ne ess,
Se kínfelejtő tompa ájulással:
Minden jajjokkal a fülembe mess,
Szúrj szíven minden sikoly-tőrszúrással.
Tágítsd szemein, míg ízről-ízre lát.
Megszázszorozva minden szörnyű látást.
Tépd óriásra szívem ajtaját:
Mint örvény szívjon föl minden kiáltást.
S a minden kínokat korbácsba fond,
Kezedben váljanak pogány ösztökké.
Mely serkent, szurdal, mardos, vért is ont,
S függeni fog fölöttem mindörökké ...
Jól tudom én, hogy ők a boldogok,
Akiknek ajka most végsőt kiáltott,
Fülük s szemükre örök hályogot
A nagyszerű halál kegyelme váltott.
Ki fekszik: holt világban holt tetem,
Szentély s tűzhelyek hamvával rohad,
De nékem mégis, hagyd meg életem,
Minden sötét poklok felett, ó hadd!
Mert jönni fog a herkulesi munka,
Új Atlaszok vállára vár e föld,
S akkor mi lesz, ha holt mindenki, csonka,
Ha minden kar, minden szív s ész kidőlt?
Nem úgy. erős Uram. fogj hámba engem,
Ösztököd marjon, rúgjon ostorod:
Ha csüggedés kóválygna tán szívemben,
Ha térdem rogy. ha lábam tántorog.
Legyek rabszolga, legyen vérem olcsó,
Kőhordó, szótalan barom legyek,
Kinek munkáján, bár utált s utolsó,
Templommá nőnek sivatag hegyek.
Bérűl se hagyj egy percnyi enyhre lelnem.
Csak egyet adj, egy zord ígéretet:
Hogy titáni vajúdás gyötredelmem,
Hogy megszüljük a szent, új életet.
IRGALOM
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közel hajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja az ágon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban le reája.
JÖTTÉL A PARKON
Láttalak egyszer.
Tavaszi tűzben mentél a parkon.
Sok sápadt kelyhű, remegő rózsát
Bontott az alkony.
Láttam egy ágat
Rogyásig virágtűzbe borulva.
Láttam, hogy nyúlt ki, hajlott ki érted
Lágy sziromujja.
Láttam, hogy hullt rád.
Sírva simult rád, csókolta vállad.
Illata szárnyalt, mint a sóvárgó,
Néma imádat.
Láttam, lágy szirmok
Lábad elébe sírva peregtek.
Jaj, hogy te azt a kihajló rózsát
Észre se vetted.
Be szomorú volt.
Be temetés volt, bár tavaszalkony.
Láttalak egyszer - jaj, meg se láttál! -
Jöttél a parkon...
KATONASÍR
Csoma Feri unokaöcsém emlékének
írtam a Békás szorosban, 1925. V. 26.
A Dancurás felett gyopárt kerestem -
Szemem elbotlott törpe léckereszten,
A léc körül sok sárgalángu kosbor,
S nefelejtsbársony, ezercsillagostól.
Egy bádogszám s két dátum állt a lécen,
S egy név, nekem oly idegen egészen.
- Franz Zrim. - Nehézkes akcentusban csengett,
Azt sem tudom, merről, miféle nemzet.
S azért mégis: döbbent szívvel megálltam,
Találkozónál, mit nem hive vártam.
... Lelkembe csókolt hirtelen az emlék:
Tizenkilenc lehettem s ő tizennégy.
Nagy meghittség a függönyzött szobákon.
Az öregeken délutáni álom.
Félszeg mosoly közt ajkán szók osontak:
- Mért születtél nagyobbnak és rokonnak? -
... Sok év ... a fehérvári állomáson...
Zászlók ... zöld ágak ... ember, egy a máson.
Magát a földhözverő asszonynépség.
Egy ifjú arcon nagy, kietlen kétség...
Mozdonysikoly ... szeme szemünkbe szánt még:
"Sohase láttok" ... visszanézi ránk még.
Hat hét múlva, céltalan, buta harcon ... -
Pár sziklatömb a sírja fönt a Karszton.
S akik sírjánál valaha elmennek,
Ily árvának nézik, ily idegennek.
De az ő lábát jól be sem fedhették,
Két hű kezét tán keselyük sebhették,
Zápor szapul a feje szőke selymén.
Összeesném, sírját ha így meglelném.
- S itt ezt a sírt az Isten bevetette,
Arany sleppet húz át a nap felette,
A patak idesír az örök estig
Oly megbékült, oly boldog sírnak tetszik.
Tán vigaszul hozza elém ma Isten,
Hogy torz sejtésre szép kendőt terítsen,
Egy árva sírért árva sírt mutatva,
Takaratlan az idegent se hagyta.
Hogy az a másik épígy alhatik.
Isten gondján, az ítéletnapig.
KÉSŐI SZONETT
A szív, a kérgesülve, elárvultan felejtő,
Ha visszarévedez még a múltba: ó, be ritkán
Mereng pirost-virágzó, nagy földi láza titkán.
Pedig fényben lihegve, átizzó rózsaerdő
Se nyithat több bimbót, mint velünk nyittatta hajdan
E nyári erjedés dús kedvvel
A csókot, mely kihajtott bolond fővel ezerszer.
S mégis, ha erre tér most szívem: csak mély avarban
Gázol. Más táj, hová ma mindig s mindegyre jobban,
Hontalanul s örök hű honvágyban visszadobban:
Órákba, hol pár csendes, hótiszta szót cserélve
Talált kezünk - két hűvös kapocs - egymás kezére.
S csak most tudom, hogy akkor egymásban megfogóztunk,
Csak most hiszem: mi egymás kezével imádkoztunk.
KI TUDJA...
Ki tudja, egyszer megriad a tél,
És akkor utat száraszt még a szél.
Ki tudja, egyszer feltisztul az ég,
S meglátod majd, hogy még a régi kék.
Ki tudja, egyszer a rügy is dagad,
És újultán nem sírod el magad.
Ki tudja, egy rögért ujjad lenyúl,
És érzed: forró. Érzed: porhanyul.
S aztán szívedre hullatod kezed,
S hogy indul, mint a rög, megérezed.
KÖSZÖNTŐ 1947-RE
Kedved bármily fanyar, erőd akármi gyatra,
Magyar testvér, megállj, szóljunk egy pillanatra.
Köszöntlek: új esztendő. Köszöntesz: lyukas kendő,
Lyukas kendő bizony, de benne a jövendő.
Lyukas, sőt rongyos már, jól össze sem kötötted,
Kiszóródott a jó porba-sárba mögötted.
Hited, reményed, önbecsed elhullattad,
Ingott a föld veled, és megindult alattad.
Ám szól a sorsparancs egyszerűn és keményen,
hogy így is élni kell, hát törd magad serényen,
Kéz-kézbe, magyarom, lelked s inad szakadva,
Egy tű, egy cérnaszál így hátha még akadna!
Vess foltot, jó erőst a rongyos sorskendőre.
jobb foltos, mint rongyos - készülj jobb esztendőre.
Batyudba nem tehet a költő friss kalácsot,
De lásd, beléadok pár ócska jó tanácsot:
Tátott szájjal, testvér, ne less a sült galambra,
Szántatlan földeden nem támad dús kalangya.
Veretlen vasrudad kész patkót sose hullat,
Begyepesült agyból friss eszme ki nem gyullad.
Fogd jól azt az ekét, a kalapácsot, tollat,
Ily fegyverzetben várj, mikor rád nyit a holnap.
Ily készenlétben állj elé a pillanatnak,
Ily jó jellel köszönj az újdon virradatnak.
Egy-csüggedés helyett emberré légy egészen,
Emésztett annyi gond, most munkaláz emésszen,
Véred, könnyed omolt - ontsd most már verítéked,
Hogy mind kiverekedd, ami kijár tenéked!
Meglásd, így telni fog foltatlan új kendőre,
Bor-búza, békességes, becsület-kességes,
Áldott új esztendőre.
KŐTALÁNY
Ahol mi laktunk, nem volt promenád,
Kertünk fölé a temető sötétlett...
Borostyánsürűn, kőrisfátylon át
Néhány kikezdett kriptahomlok kétlett.
Kék íriszek közt, zengő méhezajban
Örökzölddel setét sírok során,
Ott játszadoztam későn vagy korán
A kert felett, a fűbefult hegyaljban.
Ismertem minden dombot és keresztet
Faragott fejfát, ormos oszlopot.
Tudtam, a kőhalálfej hol ijeszthet,
Ha alkony jött s rá tűzlepelt lopott.
Egy márványlaptól - mélyen volt bedőlve
Két vasperec rajt', rozsdamart sötét -
Ó, féltem, mintha ajtó vón a földbe,
S találgattam titkon történetét.
Mikor a nap, mint óriási kanna,
A földre gyémántzáport öntözött,
Surrantam, mintha gyenge gyík suhanna
Virágos, arcigérő fű között.
A márványajtót úgy el-elcsudáltam,
Míg ujjam írásán betűzve járt...
A kőn se év, se név, csak ennyi állt:
"Amit kerestem, azt sohsem találtam."
Nem tudta senki már, kié a kő,
Virág se, könny se áldozott felette.
Nem tudták azt se, férfi volt-e, nő,
Ki földi ajtajára ezt verette,
Nem tudta senki, mit jelent a szó,
Nem is próbálta, hogy nyitját találja, -
És útrakeltem, lettem bujdosó
És nem gondoltam többet én se rája.
...Húsz év után: Halk őszi alkonyat.
Fejem fölött tovanyilalló fecskék.
Fák halántékán őszült lombfonat,
Elnyúló árnyak szövik már az estét.
A kőhalálfej izzó glóriában.
Én Istenem, ha félnék tőle még!
... Van nála rosszabb, szívem tudja rég,
Köszöntöm némán, meg se ing a lábam,
Tovább. Fejem csendben szegül a földre,
Járatlan fűtenger borul alám.
Egyszerre - elmohulva rozsdazöldbe,
Rámnéz az elfelejtett kőtalány.
Ó nem talány... bús értelemre váltan
Szívemre döbbenetként rávirrad,
Hogy jó lesz nékem is e sirirat:
- Amit kerestem, azt sohsem találtam
A LARESEKHEZ
Akikről nagyanyám emlékezett,
Mind boldog, tiszta asszonyok valának,
Tömjénkép elkísérte éltüket
Illatköre a kék levendulának.
Mind hajnallal kelt, estével feküdt,
Fénylett a háza, káprázott a kertje,
A munkát mindennapi köntösül,
A gyermeket mint ékszert, úgy viselte.
Vasárnapkint templomra áhított,
Zsoltározott s a textust megjegyezte,
Beteg zsellérhez nézett délután
És Kisfaludyt könnyezgette este.
Vagy kézbe vette a csokros gitárt,
S az Árva Rózsát ábrándozva játszta,
Kendőt vett olykor, lámpást gyujttatott
S épülni indult a teátrumházba.
A férfinép megfordult mind után,
És báját gond híján egyik se hagyta,
De egyért himződött a cifra váll
S csak egyért vert az égő szív alatta.
Őrizték büszkén özvegyfátyoluk,
S ha ők mentek korábban mindörökre,
Dicsőséges igéket vésetett
A férji hála hószín sírkövökre.
... Így néznek rám a távol ősanyák
Képről, albumból anyai regéből,
És jól tudom, vigyázták eskümet
A holtig-hívek égi seregéből.
Kísértek, mint nyoszolyó-asszonyok
Szárnyán a fényes napsugárfogatnak,
Megnézni háztájam s erkölcsömet:
Amíg csak élek, meg-meglátogatnak.
Ó, hullatnák bár életembe majd
- Meghintve asztalt, ágyat és ruhákat -
A boldog, tiszta asszonyok füvét,
Szent házi tömjént, kék levendulákat.
1924.
LÁTOM A SZEMED...
Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,
Mintha a menny kapuját reám nyitnád.
A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat,
Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy,
Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat,
És üdvösségem forrása a lelked.
Tudom: a nevem imádságnak ejted.
Tudom: több vagyok néked minden szentnél,
- Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél -
De néha sírok. Akkor ne kérdezz.
Meghalnál értem, de meg nem értesz.
MEGHALLGATATLAN 
Ma reggel rám jött egy bohó ima:
"Uram, szeretnék boldog lenni ma."
S álmos szobám egyszerre felderült
Jó tündérek játsztak terülj-terüljt.
A napsugár a szőnyegekre szállt,
Minden színfolt rózsalevélre vált;
Mint visszafojtott lélegzésű ajk,
Az óra csendes lett, álomnyi, halk.
A ciklámen illattal áldozott,
Az ágy fehér oltárrá változott,
Az utcalárma szent zsinatra vált,
És minden egy nagy pillanatra várt...
Bágyadt szemem mohó lett, messzi, tág,
Mint hajnalváró fényes két virág.
Bő köntösöm elomlott bódítón,
Mint ihletett papnőn a hó-khitón;
És leborultam, mint egy szent cseléd,
És vártam, hogy az istenség belép.
Elébe reszkettem - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - Most este jő,
Lehull az égből mélygyász-keszkenő.
Most levetkeztetem szegény szobám:
A szőnyeg elfakul lábam nyomán,
Az óra rémült szív gyanánt ketyeg,
A ciklámen sápadt, mint nagybeteg;
Fekete pókháló nő mindenen,
Ruhám elhervadt, s el a két szemem.
... S feltündököl az ágy töretlenül,
Mint ravatal fehér-kegyetlenül.
MEZŐSÉG
Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsány kemény, vidor kakastorok.
Testét a föld fürdőbe most veti,
S míg fönt a csillagtábor mind lesápad,
A földi táj harmatcsillagba lábad -
Szél jő, s a földet meg didergeti.
Fű és virág esdőn keletre leng,
A felhő-függöny rendre meghasad:
Mögüle ifjú, bíbor nap kacag.
Megszánja rengő rétek sóhaját,
Lebontja forró, színarany haját,
S a föld törülközik, a föld meleng.
MORTUUS ES
Még sokszor gondolok reád,
S mindig másnak gondollak.
Néha elúszó, könnyű felhőfoltnak,
Néha csillagnak, szikrás égi fénynek,
És néha hajnali rózsalevélnek.
De mindig fényesnek, nagyon fehérnek.
És sokszor, sokszor látlak.
Mint földre rebbenését első hónak,
Mint dermedését kis kora bimbónak.
És látlak fűre vert madárfióknak,
De mindig szent gyámoltalannak, jónak.
Érezlek sokszor. Meg nem ízlelt csóknak,
Ki nem mert kútját édes, drága jóknak,
Tört liliomnak, sohase csókoltnak.
Dús mézével halálig szenvedőnek,
És néha halvány égen ingó holdnak,
És néha gyönge gyermekszemfedőnek.
Ó, sokszor látlak, érezlek, gondollak!
De mindig búcsúvettnek, egyszer voltnak,
Mindig hidegnek, hervadottnak, holtnak.
MÚLT
Mint búvó patakot mély torkú szikla
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
Tengernyi napsugár fekete éj lett.
Tenger csillagból nincs egy árva szikra.
És mégis: Néha mintha fény vakítana
Szemem behunyva sápadtan mosolygok
És könnyem indul szinte, enyhe-boldog.
Mintha egy tündérkéz szívembe nyitna:
Oh mélyen - elfalazott vaksötétben
Nem látni bár még most is minden úgy van
Mint hajdan, sértetlen, szent, drága épen.
És elvakít opálos tündöklésben
A múlt, ha néha egy parányi résen
Az emlék tünde holdfényként besurran.
NEM ÉRTESZ
Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,
Mintha a menny kapuját reám nyitnád.
A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat,
Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy,
Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat,
És üdvösségem forrása a lelked.
Tudom: a nevem imádságnak ejted.
Tudom: több vagyok néked minden szentnél,
- Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél -
De néha sírok. Akkor ne kérdezz.
Meghalnál értem, de meg nem értesz.
Mert lásd: a lelkem oly országból hoztam,
Melynek szellője se érte a lelked.
Lásd, sose voltam hívő, balga gyermek,
Nekem nem kellett játszópajtás, játék.
Hívott a csend, és csábított az árnyék;
Még dajkamesék álmait aludtad,
Mikor lelkem már vágyva vágott utat
Szomorúságok rengetegjén által,
Beszélgettem bánatos árnyú fákkal,
S mélyére láttam egy nagy óceánnak,
Mit úgy hívnak, hogy: bánat.
És hogyha néha álomtalan esten
Lelkem kibomlott, s elhagyá a testem,
Megostromoltam más világok nyitját,
Fellegnek álmát, csillagoknak titkát.
A föld eltűnt, megnyílt a végtelenség,
Ó, álmodásos, álomtalan esték!
Utak, amiknek ölét sose jártad:
Nincs, nincs az álmaimhoz szárnyad.
És néha sírok. Akkor ne kérdezz.
Szeress, szeress nagyon, de meg nem érthetsz.
NYOM NÉLKÜL
Hol vagy?
A napok telnek, telnek.
Homályos, ködös hajnalok kelnek.
Napokon át szitál a hó.
A város zaja tompal, elhaló.
Fénytelen, szürke délután
A villanyrudak dróthálózatán
Fáradt madarak ülnek csapatostul,
Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul...
Céltalan úttal a várost járom.
Kerget valami zsibbasztó álom:
Hogy újra járjam az utcákat mostan,
Hol egyszer véled találkoztam.
Hogy megremegtessen a park nagy csendje,
Hol a május jött egyszer vélem szembe.
Rohanó május. Kikaparnám
Két kézzel most a hó alól
Egy sugaráért, egy mosolyodért!
S nem vagy sehol.
ÖRÖKSÉGEM
Ti mind rajongók, egyig kodusok,
A mát a holnapért feláldozók,
Járt utakról járatlanokra térők,
Való helyett álomvilágban élők:
Ti őseim, oly egyformák valátok,
S fejemre szakadt tőletek az átok.
Mert föl-föl jó pár éven, s egy pár ágon
Ti szőttétek meg a nyomorúságom.
Véreteken át szűrődött a vérem,
És én csak a ti élteteket élem.
A tiedet, ki bújva bujdokoltál,
Mert a szabadság szeretője voltál;
A tiedet, kinek lelkében zsongtak
Melódiák, s azért bolondnak mondtak;
A tiedet, te vad, színektől részeg,
Akinek szűk volt a hazai fészek,
Untad az élet szürke napi gondját,
- Elzüllött - súgva, sóhajtozva mondják.
Egy Tháliának lett a koldusa,
Másik az asszonyért lett, haj, oda!
S néz, néz rám egy lázas tekintetű,
Húszéves volt, s megölte a betű,
És aki hozzám legközelebb állott:
Te mint közt hússzor szent és hússzor áldott,
Mindig másoknak égtél és ragyogtál,
Magadnak, mint a gyertya, fogyva fogytál.
Utánad jöttem én. Jöttem legvégül,
És egy szent átkot kapva örökségül;
A régi átkot vérem, haj, kitölti:
Rajongó lettem s koldus, mint a többi.
Lettem hiú légvárak építője,
Bús, délibábos álmok kedvelője.
ÖRÖK TAGADÁS
Tagadlak. Hányszor megtagadlak!
Nem háromszor, de hússzor egy nap.
Másra simul szemem sugára,
Mosolygok a más mosolyára,
Ha hallgatom, hogy más mit suttog,
Ha léhán, dőrén visszasúgok.
És ha rólad beszédbe kezdnek,
Ajkam nem ég, pillám se reszket.
Odavetem félvállról, sebten:
Hát - elfeledtem.
Ó, mind hazugság!
Csak hogy ne sejtsék, hogy ne tudják:
Hogy véled kelek, véled fekszem,
Emléked tüzénél melegszem.
Görcsösen, némán átkarollak:
Tört roncsa zátonyult hajómnak.
Első reményem, első álmom,
Utolsó üdvöm, végsugárom.
Betöltetlen, égi ígéret,
Titkon, éjjel szenvedek érted,
Hogy meg ne sejtsék, meg ne tudják,
A nappalom: merő hazugság
A PARKON ÁT
Láttalak egyszer.
Tavaszi tűzben mentél a parkon.
Sok sápadt kelyhű, remegő rózsát
Bontott az alkony.
Láttam egy ágat
Rogyásig virágtűzbe borulva.
Láttam, hogy nyúlt ki, hajlott ki érted
Lágy sziromujja.
Láttam, hogy hullt rád.
Sírva simult rád, csókolta vállad.
Illata szárnyalt, mint a sóvárgó,
Néma imádat.
Láttam, lágy szirmok
Lábad elébe sírva peregtek.
Jaj, hogy te azt a kihajló rózsát
Észre se vetted.
Be szomorú volt.
Be temetés volt, bár tavaszalkony.
Láttalak egyszer - jaj, meg se láttál! -
Jöttél a parkon...
PARTON
Messze, kék ködök fátylába takarva,
Fellegpárnában szunnyad a vihar ma.
A tenger lágyan fodrosodva kékül,
Két ős ellen ma, Tüz és Viz kibékül;
A nap öléből hull a sugárrózsa,
Lepereg a vizre, lágyan csókolózva ...
Kékölü tenger nagy gyönyörbe reszket
S a hullámok melódiákba kezdnek,
Pogány, ujjongó dallamokba törnek,
Az örök egyedül üdvözítőnek,
Az örök újnak, örök szépnek zengnek,
Kiért jobb halni, mint nélküle élni:
A Szerelemnek...
Száz évbe egyszer fölszinre vetődni,
Akkor kaczagni, napfényben fürödni,
Aztán lesiklani ismét a mélybe,
Az örök csendbe, az örök sötétbe!
- A szent könnyelműséget szítva szítják,
Kifecsegik a holdas éjek titkát:
Pirosszáju lányokkal ring a csolnak,
Akik ölelnek, akiket csókolnak.
Királynők mind a hulló holdpalástban !
- Koldulni, görnyedezni térnek holnap . . .
Hej, igy szép és csak igy élet az élet!
Jaj, kik örök egyforma módra élnek!
- Jaj, kik örök egyforma módra élnek . . .
Észak halovány, szomorú leánya
Utánuk mondja, megvonaglik szája
S a forrongó, dalos, pogány özönbe
Lassan pereg le lázadozó könnye . . .
1910. aug. 28.
PANASZ
Mi engem mardos, vajon kinek fáj még?
Mi nékem éjjel, vajon kinek árnyék?
Ki fog, ki fog még ablakomra jönni
És halványan, szomorún beköszönni?
Ki fogja elringatni ezt a vágyat?
Lelkemnek ki vet hűs, mély álmú ágyat?
Ki tesz szelíddé, tiszta vágytalanná,
És lelki némává, világtalanná?
Halott álmomhoz ki szakít egy rózsát
A kertekből, hol sarjad dús valóság;
S a mámorban élők ege tűz le kéken -
Volt szeretőmről ki hoz hírt ma nékem?
PATAK MELLETT
Elmerengve járok itten, szívem úgy elandalog
Szép időkre... szívem első szerelmére gondolok.
A lehajló árnyas fűzfa úgy emlékeztet reád,
,,Szerettelek"... csak azt mondja
Hajladozó, zúgó lombja,
Ezt sóhajtja a virág.
A pataknál áll egy kis pad hányszor álltam akkor itt.
Álmodozva nézegettem a futó víz habjait.
,,Szerettelek"... és a szívem gyönyörrel gondol reád.
A patak is erről beszél,
Erről suttog az esti szél
Ezt sóhajtja a virág.
Itt téptem én a virágot: "Szeret-e vagy nem szeret?"
Itt susogtam, itt sóhajtám a te édes nevedet.
Ez a patak, ez a mező nekem egy egész világ.
Itt voltam én egykor boldog,
Fájó szívem erről dobog
Ezt sóhajtja a virág!
PROLÓG
Gyermekelőadás elé
Fuvallatos, rügybontó reggelen,
Mikor az első hírnök megjelen:
A vidorajkú, villámszárnyú fecske,
Hogy a világ nagy ünnepét jelentse;
S a téli bútól bús falak mögött
Meglátjátok a röpke hírnököt:
A lelketekben új öröm fogan,
Az égre fölmutattok boldogan.
Az öreg int, a gyermek tapsikol,
A lányka ajkán halk örömsikoly,
Az ifjú kalapot ujjongva lenget:
,,Fecskét látok"- csendül a drága zengzet.
És bár egy fecske nem csinál tavaszt,
Hogy miért jött, hadd mondjam meg azt.
Túl a hegyeken, ily időkbe, messze
Pihenni ült millió égi fecske.
Kik szárnyukon nekünk a tavaszt hozzák,
S előre küldik egyiket mihozzánk
A leggyorsabbat hírnökül menesztve,
És ezért öröm a legelső fecske!
S tudjátok-e, hogy a legelső fecske
Miért száll kémlődve hosszan az ereszre?
A gerendák alá miért tekint?
A tornyok ablakán be miért kukint?
És hintázik, danázik csicseregve,
Vagy megül, gubbadt tollal keseregve?
Kiküldve őt a honi drága tájra
A többi fecske szívrepesve várja,
Hogy visszatérve hírt vigyen nekik:
Várnak-e még tavalyról fészkeik?
Jöhetnek-e nagy ujjongón, kacagva,
Keringőző, csicsergő szent csapatba,
Lesz-e, ahová berebbenjenek,
Drága pihék közt megpihenjenek.
- S most már megmondhatom, kedves közönség,
Engem is küldtek kis szepegő fecskék.
Mert itt a kifestett falak megett
Rebegve vár egy csicsergő sereg.
Múzsák mérföldes szárnyán robogunk
S a szárnyunkon mi is tavaszt hozunk; 
Az ifjúságnak szent tavasza lesz,
Mely jöttünkön elébetek repes.
S kiküldtek engem, hadd nézek körül,
Mint első fecskén szívetek örül?
Ujjongtok-e nekem, a hírvivőnek,
Hírül vigyem az utánam jövőnek,
Hogy akarjátok énekük szeretni
És akartok a mókánkon nevetni?
S hogy szövődnek közöttünk drága kapcsok,
Hogy mosolyt adtok, újrát, csengő tapsot.
Oh, kérlek benneteket igen szépen,
Fogadjátok örömmel fecske-népem.
Nézzétek el ha félénk még dalunk,
Hiszen mi csupa kis fecskék vagyunk.
Most keringünk a legelső tavaszban,
Most éneklünk először a mgasban.
Legyetek minket befogadni készek,
Nyíljon meg szívetek, a drága fészek!
(Cimbora, 1923. jún. 27.)
SAPPHÓ A SZIKLÁN
Reményik Sándornak.
,,Fehér gyapjú-ruhámon ma nincs öv, nincs aranycsat,
De remekbe redőzte legkönnyebb ujju lányom,
Hajamban nincs egy hajtű, koszorúd éke van csak,
Gyürütelen kezembe csak szerszámod ha szánom.
lm, az elárult asszony, megcsúfolt koldus úrnő,
Kinek tördelt kezekkel önszemét kéne verni,
Mint győztes hadvezér, színed elejbe úgy jő
- Lásd, palotám mögöttem idáig néz vakítva,
Illattal int a kertem, cselédim idesírnak,
A tengeren előttem a lopakvók ladikja,
Elérné őket éle hitványabb szolganyílnak.
De megcsókoltam immár a küszöböt és hátra
Nem nézek és előre nem küldök semmi átkot,
Két felszikkadt pillám kitágul igazlátva,
S csak téged lát kegyesnek szemem, a látva-látnok.
Nem mondom, rám is ömlött az Istenek szarúja,
Aphrodité is ejtett nehány késői rózsát,
De kincseken, ruhákon nem enyhült szívem búja
S a szerelem öléből mételyre vált a jóság.
De akit fényes Isten bölcsöm mellé te küldtél,
Az nem hamisan csókolt s hü csókja megfogamzott,
Neked legyen dicsőség, ki akkép könyörültél,
Hogy lelkemből az ének, mint tüzbokor kilangzott.
. . . S hogy lábamhoz lapultak dalomért földi szolgák,
Hogy érte szelíd lánynép rajként körül imádott,
Hogy habzó nektár mellé víg Istenek dalolták:
Ó, áldlak érte s mégis, másért légy százszor áldott.
Mert jaj, hamar fordulhat az Égiek szeszélye
S min embernép hevül, elszállhat, mint a pára,
És minden foly a földön, tüzek, vizek veszélye
Vetheti büszke igém örökös éjszakára.
Mely gyilokjárt szivén egy sóhajnyit se könnyit,
Nem kétes örökhírért buggyan ajkamra hála,
De jobb kegyelmedért dicséretem elömlik,
Hogy bő igéket adtál a magam vigaszára.
Légy áldva, Kegyelem. Fegyvertelen nememnek
Hogy mikor nem maradt más, csupán könnyhullatások
S egyenlőtlen csatáin az ádáz szerelemnek
Csak sóhajok vagy átkok és fogcsikorgatások...
Hogy mikor fájt a lét s a nemlét búja rágott,
S töprengtek néma kínban eszükféltőn a bölcsek,
Piros szivárványban ha ölelte a világot
Az égigérő mámor s kurjongók hoppra költek:
. . . Te küllőt adtál s lendült a négykézlábú bánat,
Te méltóságot adtál vinnyogó panaszomnak,
Kristályformát a könnynek, a kedvnek lepkeszárnyat,
Pacsirtasikkanást az üdvitatta szomjnak. -
Nyugalmas koronám, nem félős, hogy elorzzák,
Szelíd külön napom, melynek borulta nem jött,
Te jobb voltál kenyérnél, mert laktatott egy morzsád,
És hűbb voltál anyámnál, mert sírig ért az emlőd.
Az embersivatagban mikép vándor oázis
Kisértél engemet, elpörölhetlen Éden,
És tiszta lombjaid enyhítik szörnyű mám is,
Foltatlanná avatva ez utolsó beszédem.
Hogy mikor ajkamig ver a sóstkeserü tajték,
És Atropos kezében cserszenve nyíl az olló,
Imára fordítottam a végső árva jajt még,
S úgy indulok eléd most, jó Istenem, Apolló."
Napkelet - 1925. március
SIRÁLY
Nem. Sohse leszek én, mint a többi
Széltelen révben nyugvó szerencsés.
Horgonya vetett, biztos hajókon
Sohse lesz lelkem alvó teremtés -
Nem, sohse hívtak nyugalmas partok;
És hogyha néha pihenni tértem:
Mint sirály, vizek szép szelíd álma
Künn maradt lelkem a ködben, a szélben.
Nem, sohse fogom összébbre vonni
Viharban felnőtt libegő szárnyam.
Lágy ölű fészkek ringató pelyhe
Sohse lesz üdvöm, soha a vágyam!
Jön, jön az élet, rám fogja markát,
Vállamra veri keserű jármát.
De künn marad lelkem a vizek felett
Tovább álmodni magános álmát.
SZERELEM
Cirógatsz: szép földi játék.
Ölelsz: a szívemig átég.
Mutatni Lázország csodáit.
Csókodon viszel odáig.
De néha mit se játszol.
Boldogan álmodni látszol.
Csak a nézésed hull rám:
Alázatbalzsamos hullám -
Akkor az nagyobb ajándék.
Lelkemben fölreszket a szándék:
Aki elé térdelsz most bennem,
Angyalok húgúvá lennem -
SZÍVDOBOGÁS
Oly halkan ver a szívem, mint az álom,
Csak nézem, hogy huny napra nap,
Üdvösségünk percétől minden perccel
Mind távolabb esünk, mind távolabb.
Csak nézni némán: a tavaszra nyár csap,
És izzó nyárra ősz borul,
S te sose nyitod többé meg kilincsem,
Hogy még egyszer elémbe hullj.
De néha látlak. Holdtalan, vak éjen
Dermedve fekszem párnáim ölén:
Akkor lehull a tér s idő közöttünk,
Testetlenül, némán hajolsz felém.
Az élet nem, csak álom köt már össze.
Kihunytak egymásért a nagy tusák,
S csak nézzük egymást. Két árny.
Két magunk keresztje.
Két meddő ifjúság.
TÜKÖR ELŐTT
Mily mély a seb, nem mondtam én soha.
Panasztalan hullt ifjú, drága vérem,
Fonnyadt le testem forró bársonya.
Hervadva jártam kísértet-fehéren.
És néha a tükörhöz léptem én:
Hogy egy megszánó arcba, szembe lássak.
Szemek riadtak rám, nagy-karikásak.
És szóltam akkor: ó, szegény, szegény...
Mi fáj neked? - Fáj, fáj az ifjúság.
- Hát ifjú vagy te? Én szegény szegényem.
Számláld a kínod, könnyed, a tusád,
Több seb esett rajtad, mint bármi vénen.
Hogy lelkedben zokog még annyi vágy?
Haló rózsában legbujább az illat,
Legizzóbb fényű a lefutó csillag.
Hullócsillag vagy, hamvadó virág...
ÚTRAVALÓ ÉNEK
- Csüggedt fecskéknek. -
Mert könnyű annak, kit egy könnyű ige
A pályák hajszájától elmaraszt;
Kinek, ha néha marsot ver a szíve,
Így szól: egy fecske nem csinál tavaszt.
Szerez, ha férfi, és pólyál ha asszony,
Higgadt örömből mélyen kortyolgat;
Föl nem riogja lelkét éjfelente
A végtelenbe induló fogat.
Akik már zsendülőben felfigyeltünk,
- Dajkánk mesélt s szenesvizet vetett,
Hogy a lidérckocsist elhessegesse,
Mint légycsapóval mázsás végzetet -
Kik homlokunkon szénnel vont kereszttel
A mesék bársonypaplana alatt
Tovább hallottunk kürtöt és patákat,
Sírtunk, hogy itt maradtunk s elhaladt...
Ó jaj nekünk, be sem nőtt fejelágyunk,
Már csábított az útlan rengeteg:
"Fejszét, szekercét, míg a szívem éred,
S tündérváramból eléd csengetek."
Kihívott tükre feneketlen tónak:
"Egy világ rémül, rajta, bukj belém,
Egy belém hullott csillagot keress meg,
Taréjos kagylók, ócsigák ölén."
Keztyűt dobott felénk az ég, hogy szálljunk,
Lasszót vetett a távol és a mély.
Hiába volt a pálya hághatatlan,
És hasztalan voltunk csak egy-személy:
Fejszét csiszoltunk patakmart kövéből,
Viaszból, tollból róttunk szárnyakat,
És fát dörgöltünk, hogy szikrája pattant,
Fáklyává fújtuk, míg tüdőnk szakadt. -
Az egy-fecskék egy-fészkük tatarozták,
Minket tavaszcsinálás láza mart,
Indultunk szúrós kacaj-glóriával,
Vagy titkon, mint ki gyújtogatni tart.
A kedves könnye elszáradt kezünkön,
Az anyakar lepattant, mint a férc.
Mögöttünk vágyak ostorpattogása,
Előttünk délibáb, aranylidérc.
Új égboltot boltozni milliókra,
Tisztább esőt, szikrább napsugarat -
S léptünk bár néma sírok közt botorkáz
És minden síron, mindig egy irat:
"Egy fecske volt s nyom nélkül hullt ki vére" -
Sors, mely felénk ezerszer sziszegett,
Meg nem sebhetnek ily kígyómarások
Mert vértünk ércverésű hiszekegy:
"Hiszünk egy útban, mely fejszénkbe' lappang.
Egy hajnalban, mely fáklyánkban csíráz,
Egy lábbadásban, melyhez krízis immár
A csontunkat kirázó szomju láz."
Hiszünk, hiszünk fennhangosan kiáltjuk,
Egy végső diadalban legkivált, -
Mert halld meg Úr, egyre pillantanod kell,
Egy közülünk nem hasztalan kiált,
Ha lesepersz ezernyi elhivottat,
Egy elnyeri a kiválasztatást,
Millió Isten-kikosarazott közt
Együnknek kész a menyegzős palást.
Annak kezébe kell egy percre adnod,
Világintéző örök jogarod,
Egy pillanatra ő a zsenge tölcsér,
Melyen kiáltod, hogyan akarod.
Egy villanatra ő a büszke gyermek,
Ki gyeplőhöz jut vágtató bakon,
S míg mosolyogva megpihensz egy percet -
Új nyomba lép az embernép vakon:
S repül a föld, megifjult szárnyakon.
VÁRAKOZÁS
Ma megkapom a levelét.
Ma meg. Óh istenem, beh szép:
A nap a ritka rácson át
Aranyba verte a szobát.
Oly szép ma a piros ruhám
És piros csokros kalapom.
A rózsák nyílnak lenn buján
És ott, a titkos kőpadon,
Ott olvasom a levelet
Ha délelőtt megjönne tán.
És délután:
Sebaj; talán ha este lett
Vagy mikor még csak alkonyul
S a tóra lent álom simul
Elsápad fenn a tiszta ég -
Van egy ruhácskám, lilakék
S hozzá egy halvány szalagom,
Azt a hajamba elfonom:
Oly szép lesz, ilyen alkonyon
Csak sejteni minden sorát.
Vagy este lesz, egész sötét.
Akkor kapom meg levelét.
Igaz: nem olvashatom át,
Mert meglátnák a többiek.
- Nem, nem mutatnám senkinek! -
Csak fölveszem fehér ruhám
Hajam már elbomlott puhán
A tóra lenn egész sereg
Aranyszemű csillag pereg
És lassan fölsiklik a hold.
Hol a fűz mélyen meghajolt
A lomb alatt, a víz felett
Ott csókolom a levelet.
Igen, de most már este lett.
Késő - - Egy, kettő tizenegy -
Most már aludni küldenek.
Mért nem jövél te kis madár, arany levél, arany sugár
Álmos vagyok. "Én istenem,
Jöjj ágyamhoz, zárd be szemem
Oh hátha majd azt álmodom:
Hogy a levelet megkapom ..."
uj_egyetem_1911.
VISSZATÉRÉS
A mesék országából jöttem,
Cipőmön a por még arany.
Megcsap valami illatából,
Ha este kibontom hajam.
Ott kék-fehér ruhában jártam,
- Még azt a ruhát viselem -
Oly halkan suhog, mint az álom,
Oly lágyan simul, mint selyem.
És még azóta nem beszéltem.
Még nem szólt hozzám senki más:
Fülemben még ajkad zenéje,
Ajkamon még a vallomás.
Kezem mosatlan, rajta csók még,
Mit egy királyfiú adott:
Holnap fehér ruhám kimossák -
Téged siratlak, meseország,
S azt a kifosztott holnapot.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Berde Mária |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/5 oldal
|
Bejegyzések száma: 45
|
|
|
|
2018. December
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
45 db bejegyzés |
| e év: |
315 db bejegyzés |
| Összes: |
4840 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (22)
- Belső kör (0)
- Család (22)
- Munka (14)
- Haverok (0)
- Iskola (20)
- Ábrányi Emil (4)
- Adamis Anna (1)
- Ady Endre (16)
- Ágai Ágnes (1)
- Agytorna (29)
- Alföldi Géza (2)
- Alhana (1)
- Ambrus Magdolna (1)
- Andók Veronika (1)
- Andróczky Lászlóné (3)
- Antoine de Saint-Exupery (3)
- Anyák napja - gyermeknap (32)
- Áprily Lajos (3)
- Arany János (11)
- Arany Viktor (1)
- Arany-Tóth Katalin (1)
- Aranyosi Ervin (19)
- Artai Zsuzsanna (2)
- Árvai Attila & Emil (3)
- Átyim Lászlóné (1)
- B. B. Nala (1)
- B. Huszta Irén (1)
- B. Radó Lili (1)
- Babits Mihály (5)
- Bagi Tibor (1)
- Bajza József (1)
- Baktai Faragó Aranka (2)
- Balassi Bálint (1)
- Balázs Béla (1)
- Balázs Sándor Turza /B.A.S.A./ (2)
- Bálintffy Etelka (1)
- Balla Zsuzsanna (2)
- Balogh József (2)
- Baranyai Mária (1)
- Baranyi Ferenc (2)
- Barsy Irma (2)
- Bartalis János (1)
- Bartis Ferenc (2)
- Bartos Erika (2)
- Bella István (1)
- Bencze Marianna (1)
- Benedek Elek (3)
- Berde Mária (1)
- Bertók László (1)
- Berzsenyi Dániel (1)
- Bíró Melinda (1)
- Birtalan Ferenc ( (1)
- Boda Magdolna (1)
- Bódás János (2)
- Bodnár Éva (3)
- Bodó János (1)
- Bodor Aladár (1)
- Bodré Anikó (1)
- Bogár Lilla (1)
- Bogdán András & Bogdán László (2)
- Bognár Barnabás (1)
- Bonifert Ádám (1)
- Buda Ferenc (1)
- Budai Zolka (1)
- Bulvár (52)
- Bölcsességek és gondolatok. (139)
- Börzsönyi Erika (1)
- Coelho Paulo (1)
- Csabai Andrea (1)
- Csabai Lajos (2)
- Csapó Lajos (2)
- Csatári Édua Éva ( (1)
- Cseffán Zsolt (2)
- Cseke Erika (1)
- Cseppely Zsuzsanna (1)
- Cserényi Zsuzsanna (1)
- Csiki András (1)
- Csitáry-Hock Tamás ( (1)
- Csokonai Vitéz Mihály (1)
- Csoóri Sándor (1)
- Csorba Győző (1)
- Csukás István (1)
- Csuray Zsófia (1)
- Czóbel Minka (1)
- Dáma Lovag Erdős Anna (1)
- Dapsy Gizella (1)
- Deák Erika (2)
- Devecseri Gábor (1)
- Dévényi Erika (3)
- Dienes Eszter (1)
- Dobos Hajnal (1)
- Dobrosi Andrea (1)
- Dobszai Károly (2)
- Dóczi Lajos (1)
- Domahidi Klára (1)
- Domonkos Jolán (1)
- Donászy Magda (2)
- Dorys May (0)
- Dr. Gyökössy Endre (2)
- Dsida Jenő (7)
- Duduj Szilvia (1)
- Dugasz István (2)
- Dutka Ákos (2)
- Dylan D Tides (1)
- Ecsedi Éva (1)
- Egészségünk érdekében... (146)
- Egyed Emese (1)
- Elekes Tímea Izabella (1)
- Életképek (99)
- Életmód (91)
- Endrődi Sándor (1)
- Erdei Éva (1)
- Erdélyi József (1)
- Erdős Olga /Luna Piena/ (2)
- Erdős Renée (1)
- Eszenyi Matula István (1)
- Évszakok (122)
- Falcsik Mari (1)
- Falu Tamás (1)
- Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre (6)
- Fáy Ferenc (1)
- Fazekas István (1)
- Fazekas Miklós (1)
- Fecske Csaba (2)
- Fehér Miklós (1)
- Fekete Lajos (1)
- Fellner Isrván (1)
- Fenyő László (1)
- Ferenczi Csilla (1)
- Fésűs Éva (2)
- Ficzura Ferenc (1)
- Film - színház (54)
- Flammerné Molnár Edit (1)
- Fodor Ákos& Emese&József (2)
- Fonyó Tamás (3)
- Fortune Brana (2)
- Fuchs Éva (1)
- Füle Lajos (6)
- Földeáki-Horváth Anna (1)
- Gabriel Garcia Márquez (4)
- Gál Éva Emese (1)
- Galyasi Miklós (1)
- Gámenczy Eduárd (1)
- Garai Gábor&János&Katalin (3)
- Gárdonyi Géza (6)
- Gaudi Éva Molly (1)
- Gebhardt Nóra (3)
- Geisz László (2)
- Gere Irén (1)
- Gergely Ágnes & István (2)
- Gligorics Teréz (3)
- Goethe (5)
- Gősi Vali (1)
- Gr. Vay Sándor (0)
- Grigó Zoltán (1)
- Gulyás Pál (1)
- Gutási Éva (1)
- Gyimóthy Gábor (2)
- Gyóni Géza (2)
- Győrfi-Deák Éva (3)
- Gyulai Pál (5)
- Gyurkovics Tibor (2)
- Gyöngy (1)
- Gyönyörű virágok&idézetek (37)
- György László (2)
- H. Kohut Katalin (1)
- H.Gábor Erzsébet (0)
- Hajas György (1)
- Hajdú Levente (1)
- Hajdu Mária&Saci (2)
- Hajnal Anna (2)
- Hámori István Péter & Zsóka (2)
- Hamza Anikó (2)
- Harcos Katalin (4)
- Hatos Márta (1)
- Havas Éva (1)
- Hazafias versek (18)
- Hazánk - otthonunk (180)
- Heine (3)
- Heiner Ágnes (1)
- Héja (1)
- Helen Bereg (3)
- Helena (1)
- Heltai Jenő (10)
- Hemingway (2)
- Hepp Béla (1)
- Hervay Gizella (1)
- Híres emberek-jeles napok-évfo (150)
- Hirth Éva (1)
- Hóbor Hajnalka (1)
- Hock Éva Etelka (1)
- Hollósy-Tóth Klára (1)
- Horváth Ilona & Horváth István (1)
- Horváth M. Zsuzsanna (1)
- Horváth Piroska (1)
- Hosszú Bettina (1)
- Humor (241)
- Húsvét - Pünkösd (33)
- Idézetek birodalma (145)
- Ignotus (1)
- Ilianne (2)
- Illés Judit & Gábor (2)
- Illyés Gyula (2)
- Imre Flóra (1)
- Irodalom - Próza (102)
- Ismeretlen szerzők (1)
- Jagos István (1)
- Jakos Kata (1)
- Jatzkó Béla (1)
- Jékely Zoltán (1)
- Jobbágy Károly (2)
- Jókai Mór (4)
- Jolie Taylor (1)
- Jónás Tamás (1)
- Jószay Magdolna (1)
- József Attila (9)
- Juhász Gyula (6)
- Juhász Magda & Juhász Szilvia (3)
- Juhászné Bérces Anikó (2)
- K. László Szilvia (1)
- Kacsa Zsóka (2)
- Kaffka Margit (1)
- Káli László (1)
- Kálnoky László (1)
- Kamarás Klára (2)
- Kamenitzky Antal (1)
- Kányádi Sándor (2)
- Karácsony - Újév (76)
- Karai Gábor (1)
- Karinthy Frigyes (4)
- Károlyi Ami (1)
- Kárpáti Tibor (1)
- Kassák Lajos (1)
- Kaszás Zoltán (1)
- Katerina Forest (1)
- Katona Bálint & Andrea (3)
- Katona József (0)
- Kecskés Beatrix (2)
- Kelemen Évi (1)
- Keller Boglárka (1)
- Kerecsényi Éva (1)
- Kerekes László (1)
- Kereszti Hajnalka (1)
- Keresztury Dezső (1)
- Kerner Mariann (1)
- Kertünk - házunk - otthonunk (53)
- Kijacsek Erzsébet (2)
- Kincses Zoltán (2)
- KisJenő,József,Judit,Irma,Rea (6)
- Kocsis Dániel (1)
- Koltay Gergely (6)
- Komáromi János (2)
- Komjáthy Jenő (2)
- Komróczki Zoltán (0)
- Konda Bartal Piroska (2)
- Kondra Katalin (1)
- Koós Attila (2)
- Koosán Ildikó (1)
- Kormányos Sándor (1)
- Koszpek Ferenc (1)
- Kosztolányi Dezső (7)
- Kotsy Krisztina (1)
- Kovács Daniela & Anikó & Erika (4)
- Kun Magdolna (4)
- Kustra Ferenc (1)
- Kölcsey Ferenc (4)
- Lackfi János (2)
- Ladányi Mihály (1)
- Lady Moon (1)
- Lampert Géza (1)
- Lányi Sarolta (2)
- Laren Dorr (2)
- László Andrea, & Ilona, &Noémi (3)
- László Ilona (1)
- Lelkem szirmai (73)
- Lengyel Jolán (2)
- Lengyel Károly (1)
- Lesznai Anna (1)
- Lévay József&Lévay László (3)
- Ligeti Éva (2)
- Linda Dillow (1)
- Lindák Mihály (1)
- Linn Márton (1)
- Lippai Marianna (1)
- Lithvay Viktória (1)
- Lőrinczi L. Anna (1)
- Losonci Léna (2)
- Lupsánné Kovács Eta (2)
- Lys Noir (1)
- Lyza (1)
- M. (0)
- M. Laurens (1)
- Maczkó Edit (1)
- Madách Imre (2)
- Magyar sorsot - magyar kézbe! (88)
- Major Gabriella&Majoros Gabrie (2)
- Majtényi Erik (1)
- Majthényi Flóra (2)
- Márai Sándor (7)
- Mardi Miriam (1)
- Marschalkó Lajos (1)
- Marton Pál (2)
- Maryam /Moldován Mné (1)
- Maszong József (1)
- Máté Péter (2)
- Matos Maja (1)
- Mécs László (1)
- Média (413)
- Meggyesi Éva (1)
- Mentovics Éva (2)
- Metzger Zsuzsanna (1)
- Mikodi Bianka (1)
- Minden, ami szép (8)
- Mindenszentek, halottak napja (10)
- Mirian (2)
- Monok Zsuzsanna (1)
- Móra Ferenc (4)
- Móra László (3)
- Moretti Gemma (1)
- Móricz Eszter (1)
- Művészet (58)
- Müller Péter (2)
- Mysty Kata (1)
- N. (0)
- Nadányi Zoltán (1)
- Nagy István Attila & Bálint (3)
- Nagy Krisztina (1)
- Nagy László & Ilona (4)
- Nemes Nagy Ágnes (1)
- Némethné Mohácsi Bernadett (1)
- Nemzeti ünnep (59)
- Névnap- szülinap (48)
- Nőnapra & Farsang (10)
- Nyakó Zita (1)
- O, Ó (0)
- Ó. Kovács Ibolya (1)
- Oláh Gábor (1)
- OMNYE (58)
- Orbán Balázs&Orbán Hajnalka (3)
- Őri István (3)
- Orosz költők (3)
- Orth László (3)
- Osho (4)
- P. Geraldy (1)
- P. Pálffy Julianna (1)
- P. Tóth Irén (1)
- Pajzán történetek&mondák (46)
- Palágyi Lajos (1)
- Pálvölgyi Attiláné (1)
- Papp Váry Elemérné (2)
- Pásztor Piroska & Klaudia (2)
- Paudits Zoltán (1)
- Paula S. Tizzis (1)
- Pecznyík Pál (2)
- Pej Erika (1)
- Pénzár Miklós Csaba (1)
- Péter Erika (1)
- Pethes Mária (1)
- Petőfi Sándor (13)
- Pilinszky János (2)
- Piszár Éva (1)
- Pogány Zoltán (1)
- Politika (24)
- Poller Ildikó (3)
- Popper Péter (2)
- Pósa Lajos (11)
- Posztós Lenke (1)
- Prohászka Ottokár (1)
- Puskin (3)
- Rab Zsuzsa (1)
- Rabindranath Tagore (1)
- Radnóti Miklós (4)
- Rajki Miklós (3)
- Rajzó Eszter (1)
- Rasztik Edit Emese (1)
- Ratkó József (1)
- Reichard Piroska (1)
- Rejtő Jenő (0)
- Rejtő Jenő (2)
- Reményik Sándor (25)
- Reviczky Gyula (3)
- Riersch Zoltán (1)
- Rónay György (1)
- Rózsa Amarilla (1)
- Rudnyánszky Gyula (1)
- S. Farkas Zsuzsanna (1)
- Sajó Sándor (6)
- Sándor Gyula (2)
- Sango Villagren (1)
- Sárándí Szilvia (1)
- Sárhelyi Erika (2)
- Sarkadi Sándor (1)
- Sárközi György (2)
- Sarlós Erzsébet (1)
- Scheffer János (1)
- Schrenk Éva (1)
- Schvalm Rózsa (1)
- Schwartz Léda (1)
- Serfőző Attila (1)
- Shakespeare (1)
- Shelley (2)
- Sík Sándor (2)
- Siklós József (1)
- Simon Ágnes & István (2)
- Simonyi Imre (1)
- Sipos Julianna (1)
- Sohonyai Attila (1)
- Somlyó Zoltán&Somlyó György (3)
- Somogyváry Gyula (3)
- Sonkoly Éva (1)
- Soóky Melinda (1)
- Sport (83)
- Steph McGrieff (2)
- Süssünk - Főzzünk (13)
- Szabados István (3)
- Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila (3)
- Szabó Kila Margit (1)
- Szabó Lőrinc (3)
- Szabó Magda (1)
- Szabolcsi Erzsébet (1)
- Szabolcska MIhály (1)
- Szádeczky-Kardoss György (1)
- Szakáli Anna (1)
- Szalai Fruzsina (1)
- Szász Károly (1)
- Szatmári Delina (1)
- Szebenyi Judit (3)
- Szécsi Margit (1)
- Szeicz János dr. (2)
- Székely János (1)
- Szeleczky Zita (3)
- Széles Kinga (1)
- Szemlér Ferenc (1)
- Szent Gály Kata (1)
- Szentirmai Jenő (2)
- Szép Ernő (3)
- Szép versek és idézetek (84)
- Szépek szépei (21)
- Szerencsés János & Tünde (2)
- Szilágyi Anita&Viktória (2)
- Szilágyi Domokos (1)
- Szilágyi Hajnalka (1)
- Szilas Ildikó (1)
- Szilveszter Levente (2)
- Szőke István Attila (3)
- Szőllösi Dávid (0)
- Szőnyi Bartalos Mária (1)
- Szuhanics Albert (6)
- T. Fiser Ildikó (1)
- Takács Dezső (1)
- Tamás István (2)
- Tánczos Katalin (2)
- Tarsoly Beke Tamás (1)
- Tasnádi Bernadett (1)
- Tatiosz (1)
- Taygate (4)
- Telekes Béla (1)
- Természet (21)
- Thalis Silvenier (1)
- Tobai Rózsa (1)
- Tóbiás Tünde (1)
- Tokaji Márton (2)
- Tompa Mihály (2)
- Torday Teodóra (2)
- Torma Judit (1)
- Tormay Cécile (1)
- Tornay András (2)
- Tóth Anett, Juli, Julianna (3)
- Tóth Árpád (5)
- Tóth Attila & János (3)
- Tragédiák - katasztrófák (154)
- Tudod-e? (17)
- Tudomány - technika (67)
- Túri A. Zsuzsa (1)
- Túrmezei Erzsébet (3)
- Turza Sándor (0)
- Törő Zsóka (1)
- Történelem (164)
- Ujvári Lajos (2)
- Utassy József (1)
- V. Hugó (2)
- Váci Mihály (2)
- Vajda János (4)
- Vallás (68)
- Válóczy Szilvia (1)
- Vámosi Nóra (1)
- Varga János Veniam (1)
- Varga József (1)
- Varga Patrícia & Gyula (1)
- Vargáné Éva (1)
- Vargha Gyula (1)
- Varjú Zoltán (2)
- Várnai Zseni (8)
- Varró Dániel (2)
- Vas István (1)
- Vasas Mihály (1)
- Vázsonyi Judit (1)
- Végh Mária (1)
- Venyercsán László (1)
- Vesze László (1)
- Vészi Endre (1)
- Víg Éva (1)
- Világirodalom (19)
- Világirodalom: Burns (4)
- Világjárók (218)
- Virág Aliz (1)
- Vitó Zoltán (1)
- Vogelweide (2)
- Vona Erzsébet Cecilia (2)
- Vörös judit (2)
- Vörösmarty Mihály (3)
- Wass Albert (75)
- Weöres Sándor (4)
- Z. Konkoly Juci (1)
- Zágorec-Csuka Judit (1)
- Zagyi G. Ilona (1)
- Zas Lóránt (2)
- Zelk Zoltán (2)
- Zene, zene, zene... (122)
- Zeneszöveg (20)
- Zimonyi Zita (1)
- Zsefy Zsanett (3)
- Zsigai Klára (1)
- Zsóka Mariann (1)
- Örökzöld dallamok (40)
|
|
|
| |
- Ma: 212
- e Hét: 14537
- e Hónap: 37025
- e Év: 214900
|
|
|
Offline
