Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/4 oldal   Bejegyzések száma: 36 
Börzsönyi Erika
  2019-01-22 18:00:29, kedd
 
 







BÖRZSÖNYI ERIKA


Börzsönyi Erika Pásztón született, 1954-ben. Gyermekkorát Jobbágyiban töltötte. Pályáját Salgótarjánban kezdte, 1977 óta Budapesten él. Volt szociális munkás, idősgondozó, könyvtárvezető, újságíró. 2004 óta iskolai könyvtárosként dolgozik. 2001 óta rendszeresen publikál. 2003-ban jelent meg első verseskötete a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gondozásában, Tükörcserepek címmel.
Gyakran szerepel felolvasóesteken, klf. műsorokban, és rendezvényeken. Harmadik éve szerkeszti a facebookon szerzői oldalát, Róza világa címmel.


Erika tükörcserepei

Link

Link


Róza világa

Link







ADDIG SZERETNÉLEK


Addig szeretnélek átölelni,
míg mindketten élünk, és
lélegzünk, mielőtt még
a vízsugarak szárnyán
visszatérnénk oda,
ahonnan vétettünk.
Addig szeretnélek
magamhoz ölelni,
míg élünk és lélegzünk,
mielőtt még a felszálló
repülőgépek
motorzajával versengő
énekesmadarak
halotti éneket
dalolnának értünk.







AKÁRHOL, BÁRMIKOR


akárhol, bármikor
a válladon
szeretnék szuszogni
hetilap helyett
napilapod lenni
legalább néha, de
tudod, olyan, amivel ablakot
lehet pucolni, összehajtogatva
vele legyet elkergetni,
napilap, jó nagy, amivel
betakarózhatsz, ha fázol,
legyezheted magad, ha
meleged van, ráülhetsz egy padon

több, mint két órára
ölelni, nevetni
akárhol, bármikor
veled összegabalyodni
beszélni, hallgatni
életről vallani
lenni, illatod érezni







ALTATÓ


lópokróc alatt
mélyen alszik,
nem számol ma már csillagot

itt van az éjfél
két mutató egybeér
csillagok hullnak







AHOL ÉLEK


Ahol én élek, ott oda - s vissza
rohannak naphosszat a vonatok
van köztük gyors, meg személy,
és éjjelente sok teher, közel a
kanyar, s ők lassítanak, ha kell
én pedig már megszoktam
hangjukat - meg se hallom,
ha mégis, abból kihallom, melyik
milyen, s hogy hová siet.
(mindezt csak azért szúrtam közbe
illetlenül, mert gyermekként sokáig
nem tudtam eldönteni, állomásfőnök
legyek-e vagy vonat?)
Az élet ezzel kárpótolt talán engem,
hogy itt, hozzám közel húznak el
a vonatok, kivilágított ablakaik az
éjszakában, mint nyitott szemek:
Nicsak, most is egy...
a kanyarban belehúzott, s már rég
tovasietett....







ÁLMOKRÓL


Ahogy az emlékeimet
kéretlen sorolom, belém
döbben a felismerés:
mintha valaki más élte
volna meg azt az életet,
amit valaha magamnak
álmodtam meg.
Szép családot, kereket,
szerettem volna három
gyereket, először egy
fiút, mert nekem nem
volt bátyám, de szerettem
volna nagyon egyet, álmodtam
hát a fiam mellé egy kishúgot,
kit rajongással szerethet.
Aztán majdnem mindent
elvett tőlem az élet, s helyettem
valaki más élhette meg
azt az életet, amit én
kislányként magamnak
álmodtam meg... Most már
csak a könnyek mesélnek.







ÁLOMNAPLÓ


Több tucat év
messzesége
fakuló emlék
édessége.
Álom és
valóság
keveréke.
Vágyakozás
ébred bennem
a megismerésre.
Álmaimban
szelíd mosoly
ékessége.







ÁTRAGYOG


Mosolyod átragyog
téren és időn, meg
távolságon, lelked
itt van, velem, érzem
felém áradni a
szerelmed: ölelj át,
örökre velem...
Álmodjunk egymásnak
egy csodás világot
összefonódó testünk az
álom valósága.







CSAK EGY VARJÚ


Másnak csak egy varjú vagy,
igaz, annak kapitális,
nekem meg az életem madara.
Üldögélsz a csupasz fa tetején,
fekete gombszemed rám villantod,
s én hiába kérlellek: énekelj nekem!
Elunom a várakozást rád, mint mindig,
ellépek, s te hátam mögött felzengeted
gyönyörû hangod: kár, kár!
Elképzelem, hogy melléd ülök, s ha kell,
énekedhez majd hegedülök.







CSENDEM


Néha, amikor egyedül vagyok,
oly nagy a csend körülöttem,
befelé figyelek, s meghallom
végre saját, belső csendem.
Már nem félelmes, otthonos
lett, jóba vagyok a csenddel.
Beszélgetek magammal ebben
a jó, meghitt csendben, hol ketten
vagyunk csupán: én, meg a testem.







CSENDES ESŐ


Csendes eső hull
betakar eget-földet
nyugtat szíveket
csitulj szívem - szól
lelkemben a dal hozzád
pihen ma a vágy
szerelem izzik
lávaként bennem, élted
öleli éltem







CSIGAHÁZ


Ahogy a járdán fut
figyelmetlenül, lába
belerúg egy csigaházba
sarkon penderül, s a
szegény csigától azonmód
elnézést kér, eközben
felrémlik előtte
saját kislány önmaga
nyári mezítlábas valósága
ahogy meztelencsigára
lépett, kiûzni képtelen
most félévszázad múltán
agyából ezt a képet
s megfogamzik benne
ugyanaz a hátborzongató érzet:
mit valaha érzett, kicsiny meztelen
talpacskái a hûs, nyáresti járda
kövén, ahol minden szeglet
neki visszaköszönt, a járda, egy hely
jó ismerős, s rajta a nyálkás csigatest
melyre ötévesen rálépett, újra
érzi azt a borzongató rossz érzést
hátrafordulván a felrúgott csigaház
látványa repítette vissza őt a múltba
egy kép, melyet soha meg nem unna:
kicsinyke önmaga, a nyári kert, udvar
virágok és megannyi pocsolya.
Lelkében annak a régi kertnek örökre
ottmaradt lenyomata.







EGY ÁLOMBAN


Egy álomban voltunk ketten
régesrég megírt történetben
álmod az álmom, s tied az enyém
egyszer majd mellém lépsz
egy álomban leszünk ketten,
álmom az álmod lesz, ne félj...







EGYENES ÖSVÉNYEN


Szívemben a kicsi
metronóm üteme
zengi az ünnepet,
mint haragok zúgása,
tölti be lelkem a
szerelem, újra élem,
nemcsak elszenvedem
az életem.
Ütemre zeng bennem
az üzenet: veled,
csak veled....
Egyenes ösvényen
érkeztem meg.







EGY ÉJJELBEN AZ ÉLET


Úgy ült ott a
csöppnyi kádban,
mint önnön maga
megriadt gyermeke.
Hátát megmosni, száját
csókolni épp, hogy engedte.
Enyém volt a teste
egyetlen estén s éjjelen.
Szeretőm volt, gyermekem.
Egy éjjelben az életem.







EGY IFJÚHOZ
(reggeli versféle)


Ne haragudj, de tényleg
nem te voltál az este
utolsó gondolatom, és nem
azért, mert simán a
gyermekem lehetnél
hanem, mert tőlem
nemrég elvettek mindent
főleg az önbecsülésem
százszorszép lelkem
akkorát nyekkent, én
azt hittem, soha az életben
nem állok fel, mert
padlóra vittek rendesen.
Mostanában reggel és
este, valóban beszélgetek
valakivel, ébredés előtt meg
elalvás után, bevallom
magam sem tudom, hogy
ki ő, mert soha nem láttam,
még, csak én képzelem el
magamnak, mert a magány
sok mindenre készteti az
embert. De ez nem játék.
Ez az életem.







EMLÉK-TÖREDÉK


Hová lettek a családi ereklyék,
Apám háborút átélt könyvei,
Nagyapa katonatörténetei?
Hová lett a múlt, melyre
a jelennek kellett volna
ráépülnie, csak közben
minden odalett. Ezer költözés,
lebontott szülőházak romjai,
és a történelem, mely mindent
maga alá temetett.
Hová lettek a nyári délutánok
a hűs lombú körtefa alatt,
az ezerszer elmondott, unásig
ismételt mesék és családi
legendák: elúsztak mind-mind
a semmibe.
Mi marad majd utánunk?
Néhány kézirat, rózsaszín
szalaggal átkötött szerelmes
levél, megsárgult fényképeken
a nevesincs rokonok mosolya.
Nincs legendárium, mely
emléküket felidézze, csupán
a remény, hogy szívükben
szellemképüket az utódok őrzik.







ÉJSZAKA


Gyertyaláng melegénél
csendben fogni kezed:
béke és szeretet.
Elcsitul a vágy,
simítom homlokod,
őrzöm az álmod.
Simogató kezed
a vállamon,
tudom: érzem majd
egy hajnalon...







ÉJSZAKA CSENDJE


Szerelem erdejében
járok veled
csend, várakozás
a reggel bizonyosság:
nappalunk remény
éjszaka csendje
álmok erdeje
a vágy zenél







A FEKETE KUTYA


Minap azon a tájon jártam én,
hol fiatalasszonyként éltem
vakító fehér szűz havon lépdeltem.
Előttem egy kutya ment, s én
nyomdokaiba léptem. Visszanézve
láttam: ember és kutya lábnyomai
egymás mellett megférnek békében,
utca-hosszan, a szűz havon.
Az erdő fáit csodáltam éppen,
rajtuk csillogó porhó takaró,
s alattuk ott állt lábnyomaim
útitársa: a fekete kutya.







FOLYAMATOSSÁG


Arcvonásaiban s lelkében
ott él még, ki ő volt nem
is oly rég: fiatal férfi,
ki épp csak krisztusi
korba lép. Arcát lopva
nézem, míg ő az útra
figyel, illetlenül meglesem.
Én, ki szerelmét a jelen
pillanatban elnyerem,
egyszerre látom azt
a másikat, a múltbelit
ki egy egész világot
magához ölel, s nem
sejti még az érett férfi
életét, kihez asszony-
létem kötöm oly rég.
Szerelmében meglelem
mit kerestem át az egész
életen: így együtt: egy gyermek
tisztasága, s az érett férfi vágya.
Emlékezem az elmúlt éjszakára.
Míg a szobára hajnali fény
vetül, s ő lassan álomba
szenderül, karja átvetve
mellemen. Vele a rég áhított
szerelmet, békét meglelem.







HEGYEIM
(Hazafelé)


Míg a busz a friss tavaszi tájban
tovafut velem, eltűnődöm a látványon
mi elém tárul: hegyeim úgy simulnak
bele a síkságba, mint elomló női mellek
a simogató férfitenyerekbe, s én különös
izgalmat érzek, soha el nem múló örömet,
hiszen ez már a Mátra utolsó nyúlványa:
szülőföldem, szememnek oly kedves
valamennyi hegye, völgye és lankája.







IMA


Ölelő karjaid közt, ím
újjászülettem.
Imát mondok érted:
tested testemmel
ölelkezzen
verejtéked verejtékemmel
keveredjen
gyönyöröd gyönyörömben
növekedjen.
Más öröm nem kell.
Napról-napra egyesüljünk
ebben a világszép-utolsó
szerelemben.
Úgy legyen.
Amen.







JÓ ÉJSZAKÁT


Álmodik a Vágy
szép napot és éjszakát
Hold vigyázzon Rád.










KÁPRÁZAT


Összefonódó testünk szelíd
valósága a délutáni alvásban,
kezeink, szánk testünkön
szánkázó násztánca
elkísér majd engem
magányos éjszakámba
kezed nyoma a mellemen
illatodat őrzi még a testem
mégis, a délutáni alvás
valósága, mint káprázat
illan el az éjszakában.....
tanúm csak a Hold
és a csillagok.
Magam vagyok.







KARÁCSONYI TÖRTÉNET


Karácsony másnapján a konyhában ül, s néz ki az ablakon túli világra. Ölében fekszik Guszti, a majdnem fekete, dús bundájú, mélabús macska, akinek egyszer csak érzi, amint megfeszül a teste. Ugrásra kész ez a mozdulat, az egész izmos, erős macskatest egy célra összpontosít: a szomszéd erkélyének peremén tollászkodó, páváskodó galambok felé fordul tekintete, s teste. A vadászösztön parancsának engedelmeskedve ugrana utánuk, de köztük az ablaküveg, s ezáltal a vadászat lehetetlenné válik. Róza végigsimítja kezével a cica bundáját, s érzi, ahogyan simogató keze alatt elernyed a harcias kis jószág. Eközben a galambok is elunják a macska bosszantását, mert, miközben tollászkodnak, tekintetük bűvöli végig a tőlük biztonságosan elzárt kis fenevadat. Felröppennek, Guszti pedig folytatja Róza ölében a szundikálást.

Nyugalmas ünnepvégi áhítat ez, a család még alszik, csendes a ház is. Az asszony elmereng, korábbi karácsonyokra gondol, a tavalyira, amikor a remény látszott felcsillanni, hogy az idei évet már nem fogja egyedül tölteni.

Guszti kéjesen nyújtózik egyet, leugrik gazdája öléből és útra kel a lakásban, keresni magának valami szórakozást, pajtását, Macit talán, akivel aztán hamarosan egy gombolyagban hemperegve száguldanak végig a hosszú előszobán.

Róza tegnap a szobájában keresgélve megtalálta azt a jegyzetfüzetet, amiben egy évvel korábbi társkereső felbuzdulásának - alkalmasint az utolsónak - feljegyzéseire bukkant.

Karácsony szentestéjének éjszakáján kezdődött, amikor már mindenki visszahúzódott a szobájába. Ő rádiót hallgatott, s a frissen kölcsön kapott mobiltelefon segítségével próbált bekapcsolódni egy interaktív rádióműsorba.

Hamarosan üzenete érkezett:

- Dr.W. vagyok, belgyógyász, egy budapesti kórházban dolgozom, most is ügyelek. Elváltam, egy felnőtt gyermekem van. Egyedül élek. Fogsz nekem válaszolni? Kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánok Neked!

Róza válaszában a körülményekhez képest meghitt, békés ünnepet kívánt az ismeretlennek, aki munkával tölti a szentestét. Ő is megírta a szokásos bemutatkozó néhány sort.
A válaszra nem kellett sokáig várnia:

- Kedves, ha gondolod, hogy építgessük kapcsolatunk csodálatos kertjét, akkor írj! Majd várom, ölellek: P.

Az asszony még most, egy év távlatából is fel tudja idézni magában annak a pillanatnak a mámorító édességét, mintha a karácsony angyalkái röpdöstek volna a szobában a jó hírrel! Válaszában jelezte, hogy nyitott a kapcsolatra és örömmel folytatja a kommunikációt. Együttérzését fejezte ki, amiért a férfi egy kórházban, ügyelettel tölti a legszebb ünnep estéjét. Kisvártatva megérkezett a férfi válasza:

- Kedves Róza, aki tesz az emberekért, az elesett és segítségre szoruló emberért, annak van a legmeghittebb karácsonya. Az Úr szeretetében ragyogó karácsonya!

Róza lelkében megrezdült egy húr, ő maga is érzékeny, mások sorsa iránt empátiát érző ember lévén, úgy érezte, van mit tanulnia ettől az ismeretlentől, aki már megvalósította magában a lemondás és a másokért való élet eszményét.

- Szeretem olvasni az üzeneteidet, annyi bölcsesség árad belőlük, szeretném, ha tanítanál engem! - írta gondolkodás nélkül. - És mire tudnálak megtanítani? Én alázattal vagyok, hiszen Jézus megmosta tanítványainak a lábát.

Róza úgy érezte, játszik vele a szent éj misztériuma. Átéli a csodát, egy olyan ember lelkéhez, gondolataihoz jut el, akire mindig is vágyott. Kérdést intézett tehát a férfihez, akinek nevét sem tudta, csupán egy monogram állt az üzenetek végén. A csalódástól, becsapottságtól tartva a következő kérdést tette fel:

- Káprázat játszik velem?

A válasz nem késett sokáig, mintha a férfi tényleg csak rá figyelt volna azon az éjszakán:

- Hát te káprázatnak fogod fel azt, ami emberség? Én nem leckét adok, kedvesem, csupán beszélgetünk.

- Úgy érzem, rokonlelkek vagyunk! -sóhajtotta és írta bele az éjszakába a most már újra bizakodó Róza.

- Úgy érzem én is, rokonlelkek vagyunk. Azt tudod, hogy a tibeti buddhizmus szerint nem jöhet létre mester és tanítványa között szexuális viszony? - szólt a férfi válasza. - Ha nem fogadja el valaki, ez akkor is létezik. A szex testi igény és meghal, a lélek örök. A steril boldogság a művészetekben, pl. a zenében naponta tetten érhető, a szex viszont le tud aljasulni a prostitúció szintjére is akár. A boldogság is elvont fogalom, egy szerzetes boldogsága a tökéletes egyesülés Isten lelkével!

Róza egyre fokozódó érdeklődéssel fogadta a férfi üzeneteit, amelyek pillanatnyi várakoztatás nélkül érkeztek, s amelyekben az ő legbensőbb, legféltettebb gondolatait is megfogalmazta. Ismeretlenül is, néhány óra leforgása alatt csodálatos egymásra hangolódás zajlott kettőjük között!

- Nekem most fontosabb a lélek boldogsága, mint a testé! - írta válaszában. - Olyan régen élek szex nélkül, hogy már nem is számítok rá. Magányos voltam, beteg, elhagytak. Meg kellett tanulnom egyedül élni - így sikerült.

- Nagyon helyesen gondolkozol! - írta a férfi pár perc múltán. - Először a lélek boldogsága, ahhoz viszont nem kell a szex. Mi volt a betegség, ki hagyott el, gyermeked van-e?

Róza megválaszolta a feltett kérdéseket, majd folytatta az eredeti gondolatkört:

- Én evilágról rég letettem, de lehet, hogy most visszatérek. És csak annak tudok megnyílni, aki testestől-lelkestől elfogad engem.

- Kedves, minden egészséges lelkületű ember így gondolkodik! A lélek a kapuhoz a kulcs. A kulcsot Neked kell átadnod, de ehhez személyesen kell találkozni, megismerkedni.

A férfi elbúcsúzott, már nagyon későre járt. Megígérte, hogy másnap este újra jelentkezik. Megköszönte Rózának a kifejezetten kellemes estét, a szép gondolatok cseréjét, magányának feloldását. Az asszony fejében zsongtak a mondatok, amiket csak leírva látott, de egy kellemes orgánumú férfihangot társított hozzá, s elfogadta az indokot, hogy az éjszakai kórház csendjében nem lehet telefonálni.

Utólag végiggondolva: ez volt az első repedés a gyönyörűnek ígérkező történet tükörsima felületén, de csak utólag, mert akkor még nem volt benne gyanakvás, álmai elragadták és ő a remény szárnyán repült az álomba!

Alig várta a másnap estét, a férfi jelentkezését. A megbeszélt időpontban ez meg is történt. Röviden beszámolt a fiánál tett látogatásáról, unokájáról. Az előző esti hőfokot természetesen nem tudták azonnal elérni kommunikációjukban, Róza egyre inkább szerette volna hallani a férfi hangját, de az elzárkózott a telefonbeszélgetés elől.

- A fiadban megleled az örömöd? - tette fel a kérdést Rózának.

- Amióta boldog, igen - volt az asszony válasza.

Már egyiküket sem elégítette ki a virtuális kapcsolat, a férfi volt az, aki az üzenetekben a tárgyra tért:

- Nagy dolog a másik emberért érzett felelősség, de ez nem jöhet létre virtuális úton, csak személyes megismerkedés után.

Eltelt egy nap. Karácsony utolsó ünnepe, a férfi nem jelentkezett. Rózát sokan hívták, rokonok, barátok, mindenkinek nagyon örült, de lelke mélyén annak az egyetlen embernek a jelentkezését várta, akivel olyan közel jutottak egymáshoz a Kisjézus születésének éjszakáján. De a telefon nem továbbított tőle több üzenetet. Amikor az asszony hívta a megadott számot, csak kikapcsolt készülékre talált. Üzeneteire nem jött válasz. Értetlenségénél csak csalódottsága volt nagyobb. De nem tehetett semmit.

És az első hétköznap estén, már karácsony után, összeszedve minden bátorságát, üzenetet írt Dr. W.-nek, nem volt abban szemrehányás, csak hogy nagyon várta a jelentkezését. A válasz talányos volt, az előzmények ismeretében talán még a navajo kódfejtők sem tudtak volna vele mit kezdeni.

- Barátaimtól úgy értesültem, hogy az ember idővel megöregszik. Titokban meg mindig azt hittem, hogy ilyesmi csak másokkal történik.

Róza megpróbált ráhangolódni a válaszra, hátha még visszatalálnak egymáshoz:

- Kedves, veled ez nem történhet meg, mert a lelked fiatal! Emberi korodat nem kérdem.

- Emberi korom 53 év, ez nem titok - jött a gyors és szűkszavú válasz.

- Te ugyanaz a P. vagy, akivel hosszú üzeneteket váltottunk, vagy az az ünnepi arcod volt, ez meg a hétköznapi? - kérdezte most már némiképp bosszúsan Róza.

- Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy én csak egy esendő 53 éves belgyógyász vagyok, aki mellékesen a teológia művelője és szenvedélyesen keresi Istent! Nem vagyok csodalény! - a válasz ridegségében nyoma sem volt a korábbi meghittségnek.

- Nem akartalak megbántani, én eddig is a gondolataiddal kommunikáltam, nem a tested paraméteri keltették fel a figyelmemet. - próbált az asszony enyhíteni valamit üzeneteik félresiklott tartalmán.

A férfi válasza ezúttal is gyors volt, és érthetetlen módon sértődött:

- Pedig az RTL Klub felmérése szerint jóképű vagyok, szerepeltem már gyógyszerreklámban is!

Rózában ekkor már felhorgadt a harag, rájött, hogy csúnyán rászedték, visszaéltek jóhiszeműségével.

- Püff neki, én meg egy csúnya fiút keresek! - írta.

- Akkor sajnálom, de én egy jóképű, jó alakú, kisportolt szépfiú vagyok, ez tény, és nem dicsekvés.

Róza rájött, hogy az egész istenkeresés csak póz a férfinál, hogy a karácsonyi ügyeletet akarta elütni valamivel a másik és ehhez kapóra jött az ő érdeklődése, szellemi felkészültsége. Mi mindenhez használják fel Isten nevét! Ehhez képest az ő csalódása nem is olyan nagy, csak kapott egy újabb leckét az élettől. Játék volt az egész, igaz, eléggé kegyetlen játék az ő érzéseivel, magányos lényével.

Még egy utolsó üzenetet azért elindított az ismeretlen Dr.W.P. belgyógyász szakorvos irányába:

- Akkor nem is pazarlod bizonyára az idődet dundi, szeretethiányos költőnőkre? - majd kikapcsolta a telefonját.







A LÁNG MÉG LOBOG


Addig kellett volna valakinek
rám találnia, míg a betegség,
kilátástalanság és a szorongás
fel nem zabálják a testemet.
Olyan leszek lassan, mint egy
rozzant kandeláber, amelyben
kétségbeesetten bár, de fennen,
a láng egyre csak lobog.







LÁTÁSODNAK REGGELÉN


Fájnak nekem mind a napok
amikor nem érinthetlek,
anyját keresi, hívja így
kétségbeesetten a gyermek.
Testem börtönébe zárva
akkor a vágy, hajnali felriadásom
töri ketté az éjszakát.

Látásodnak reggelén bizsergető jó
érzés költözött belém. Énekelt
szívemben a vágy, kergettem
tova az éjszakát. Minden lépésem
közelebb vitt feléd, valóra váltani a
bennem élő reményt.







MA ÉJJEL...


Ma éjjel
lelkünk ölelkezzen
megláttad bennem
igazgyöngy szerelmem,
nem takarhatta el
előled romló testem
öleljük át egymást
egyetlen szerelmem
én varázslóm, menedékem
én neked menedéked
ma éjjel a lelkek
alagútján át
hozzád megyek...







MEGÉLNI AZ ÉLETET


Eddig a múltban éltem,
mert nincs jövőm,
mára csak a jelen maradt
velem, mert a múlt is
megcsalt, szajha emlékezetem
átírja a silány éveket -
napokra bontom hát, hogy
megélni képes legyek az életet.







A MINDENEM


A mindenem vagy
szépséges szerelem:
éltet és felemel
értelmet adsz életemnek
belőled építkezem
miattad vagyok képes
végigmenni mindennapi
gyötrelmeimen
nélküled semmi se
veled minden
lesz az életem







MOSOLYOD ÁTRAGYOG...


Mosolyod átragyog
téren és időn, meg
távolságon, lelked
itt van, velem, érzem
felém áradni a
szerelmed: ölelj át,
örökre velem...
Álmodjunk egymásnak
egy csodás világot
összefonódó testünk az
álom valósága.







MÚLTAM KÉPEI


Ha agyam rejtett szegleteibe
leások, olykor engem is meglep
amit itt-ott találok:
rég elfeledett helyek, nevek
garmadája várja, hogy újra
rátaláljak. Előveszem,
leporolom, egymáshoz illesztem
őket, múltam anziksz-képei
így életre kelnek.
Némelyik már opál-homályos,
mint öregek hályogverte szeme,
lecsiszolva láttatja csak, mit rejt
kincsekkel terhes belseje: az életem.







NAPOK MÚLÁSA


Mást nem teszek, most
várom a pillanatot, majd
testem a testeddel összeolvad
én leszek benned és te bennem
nem lesznek határok
ölelésed megvéd a magánytól
és a haláltól, ölelésem
megvéd téged a valóságtól.
Most várakozás, napok
múlása, árnyak futása a falon
s egy reggelen úgy ébredek
szívemben bizonyosság éled
hogy látlak, magamhoz ölelem
veled a boldogságot... várok...







OPÁL-HOMÁLYOS


Ha emlékezetem rejtett szegleteibe
leások, olykor engem is meglep
amit itt-ott találok:
rég elfeledett helyek, nevek
garmadája várja, hogy újra
rátaláljak. Előveszem,
leporolom, egymáshoz illesztem
őket, múltam anzix-képei
így életre kelnek.
Némelyik már opál-homályos
mint öregek hályogverte szeme
lecsiszolva láttatja csak
mit rejt - kincsekkel terhes
belseje: az életem.







RONGYOS ÉLET


Úgy szerettelek meg téged
ahogy a láz veri ki az embert,
kéretlen, de elkerülhetetlen.
Birtokba vetted testem-lelkem,
verset szül Neked az én
bukdácsoló lelkem.
Pedig már azt hittem
nem tartogat semmit
ez a rongyos élet nekem.







SIRATÓ


Majd tíz éven át a Balaton
egyet jelentett veled, már
tudom, ez a kor nem
jön vissza sosem.
Ma mégis szinte
tapintható közelségben
éreztem jelenlétedet.
Ültem a parton, sirályok,
hattyúk köröttem és
sok gyerek. Lassan
peregtek arcomon
a könnyek. Mindent
elsirattam, az eltűnt
éveket, amikor nem
tudtam róla, hogy
boldog voltam veled.







SZELLEM A PALACKBÓL


Ahol most háború van,
egyszer majd béke lesz.
Az inga egyre csak leng,
egyszer fent, egyszer lent.
Az irtózatos képek sora majd
elapad, akik elmenekültek,
mind hazamennek: így volt ez,
mióta világ a világ és háborúzik
az ember. Ők hazamennek,
a lerombolt házak helyén
új házakat emelnek, de itt marad
a gyűlölet, mint a palackból
kicsalogatott szellem, és majd
magának új alanyt keres.







SZENT SZÖVETSÉG


Te vagy az,
aki életre
szeretett engem
cserébe én is
egy életet
adtam neked
kettőnk élete
egymással
szövetkezett

szent szövetség
ez, még ha nem
is adta rá áldását
egyetlen felekezet
sem, mégis:
felejthetetlen
egyetlen szerelmem.







SZERELEMÉK


Csak a felszínt karcoltam meg
nem is kutattam mélyen
az emlékeimben, mert benne
vagy minden lélegzetemben,
minden pillanatomban
kitörölhetetlen, beleégett
akár emlék, akár jelen
velem vagy mindörökre
egyetlenem.

Itt van velem levetett
ingeink suhogása, mikor
először érintettük egymást
attól a pillanattól kezdve
a tegnapi napig - örökkévalón
itt van minden, elrejtve a lelkemben
szerelmem.Napok múlása

Mást nem teszek, most
várom a pillanatot, majd
testem a testeddel összeolvad
én leszek benned és te bennem
nem lesznek határok
ölelésed megvéd a magánytól
és a haláltól, ölelésem
megvéd téged a valóságtól.
Most várakozás, napok
múlása, árnyak futása a falon
s egy reggelen úgy ébredek
szívemben bizonyosság éled
hogy látlak, magamhoz ölelem
veled a boldogságot...várok...







TEHÁT VAGY


A vágy vagy
vagy vagy-vágy
ki tudja
hol kezdődünk
és hol végződünk
mi az mi mi magunk
s mi az
mik vágyaink csupán
s egy gondolat
mi senkinek sem árt
de könnyű lesz
ha ketten cipeljük
s közben
elviccelgetünk
s mosolyt csal
fáradt arcodra
a vígság utáni
nem hiába vágy







TENYEREDBEN


Szeretem benned, ahogy
magadon viseled a
szemeimet, tenyeredben
az én tenyeremet.
Simogatásodban ott van az én
árva testem, éjjeli felriadásodban
homlokodra borul hűs tenyerem.







A TITKOS KERTBEN


Látom magamat, egykori
boldog arcomat
nyár utolján
a titkos kertben,
amint elhullott körtét,
hajolgatva, szedtem.
Nem tudtam még, soha többé
nem szedek én
ott sem diót, sem körtét.
Elmúlt a nyár, vele
a kert emléke is elsüllyedt.
Látom magamat,
emlékező, de még boldog arcomat
konyhámban már,
harapom a valóságos körtét
s nem tudom még,
hogy mindez nem más:
csak emlék, csak emlék.







UTÁNAD ROHANOK


Utánad rohanok képzeletben
szerelem bolondja lettem
megírtalak száznál több versben
nem tudom eléggé megköszönni,
hogy életre szerettél engem
öleléseink csodája a mindennapokon
átsegít majd engem, lelkeink is
ölelkeznek ebben a sosem-volt szép,
sosem-lesz más csodálatos szerelemben.







ÜZENET


Oly sokszor üzen nekem
a lelkem, van, hogy egy
dal, vagy verssor kelti fel
figyelmem, s nem hagy
nyugodni, míg rá nem
bukkanok agyamban,
lelkem rejtett szegletében
miért volt és honnan
jött, mit jelez az üzenet.
Ma reggel ébredés
után, még a felkelés előtti
kiüresedett csendben
magamba befelé figyelve
meghallottam egy dalt,
vagy csak annak árnyékát,
töredéke szólt bennem.
Előbb csak sorok, foszlányok,
még fel sem ismertem, de
aztán összeállt a dallam, az
általam ismert szavak, s
szememet elfutották
a könnyek. Most is itt zeng
valahol bennem a régi dal
s én kutatok tovább agyamban,
lelkem rejtett szegletében,
miért volt és honnan jött, mit jelez?







A VALÓSÁG


Adjuk meg hát, ami jár
a testnek, az érintésnek
hallgatásnak és
álmodozásnak, tudom
a valóság mindig sivárabb
jó, hogy vannak a levelek:
mesélj - s én mesélek,
kezemet így tán eléred
a lelkek alagútján át
jöjj hozzám, segíts
át az éjszakán,
ma nagyon nélküled
vagyok, hiányod fáj...







VAN OLYAN


Van olyan, hogy a
szerelem nem talál
szavakat, ilyenkor a
szerelem csak kézen
fog és simogat, van
olyan, hogy a szerelem
nem talál szavakat,
olyankor csak megetet
és megitat, van olyan,
hogy a szerelem csak
jó és szeretet, csak ennek
vége soha, de soha ne
legyen, maradj velem mindig
szépséges szerelem...
Gyönyörűm, gyönyöröm,
egyetlen szerelmem.







A VÁGYAKOZÁSRÓL


Most még türelemre
tanítjuk egymást, álmokkal felruházott
ruhátlan testünket a vágy öltözteti
csodákba. Illatod rabul ejtett, miként
tekinteted: nyugtalanul keresem,
s nem lelem magam mellett
álmaimból kilépő, vágyott testedet







VERS KÉT HANGRA


Vállad ívének érintése
itt bizsereg tenyeremben.
Melled ívének érintése
bensőm bizsergése.
Várakozom, a csoda
rám vár, tudom.
Vágyakozom, csodák
kútja vagy, tudom.
Egy hajnalon fejem
ott lesz majd válladon...
S ha megpihen,
örökre vállalom.












  
 
0 komment , kategória:  Börzsönyi Erika  
Kálnoky László versei
  2019-01-20 22:00:35, vasárnap
 
 







KÁLNOKY LÁSZLÓ VERSEI


Kálnoky László, (Eger, 1912. szeptember 5. - Budakeszi, 1985. július 30.) kétszeres József Attila-díjas (1963, 1972) magyar költő, műfordító. A Nyugat harmadik nemzedékekéhez tartozó Kálnoky 1941-ben Budapesten kapott állást a Belügyminisztériumban. 1945 után ugyan igazolták, de csak a minisztérium könyvtárában dolgozhatott, versei nem jelenhettek meg

,,Talán jobb lett volna máshol születni...
De élni és meghalni - itt, csak itt!"
Kálnoky László: Északon

Versei

Link

Link







AKI BENNEM LAKIK


A leghitványabb kavics is
felragyog néha, mint a drágakő
ha napfény érinti meg. Az ismeretlen
lény, aki bennem hallgat,
néha megszólal. Sorokat mond,
olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni,
máskor csak kisegít egy-két szó erejéig,
mikor elakadok. Nem tudhatom,
férfi-e, nő-e? Valószínűleg nincs neme.
Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.

Mikor még fiatal voltam és erős,
sokszor nem hajlottam szavára,
sőt letorkoltam, mint valami mihaszna
okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb.
Hiába vagyok gyenge és öreg,
megdolgoztat kegyetlenül.
Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett.
De így a jó! Különben
haszontalanná válnék életem. Napot napra
morzsolnék, és nem látnám meg soha
azokat az ismeretlen világokat,
amiket ő tár elém karjának
egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.

Ő, aki általam van,
ő, aki nélkül nem lennék több
lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról







AMI RÁNK VÁR


Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz.
Majd megtudod, ha szemed hidegen lát,
az idő roncsot mint formál belőled,
s rózsáskertedből kénköves gyehennát.
Mert törvény van, s uralkodik fölötted;
beteljesül, amire sorsod ítél,
hogy ember-voltod végigéljed, ám
mélyebb lényegéhez ne közelítsél.
Leszel üde ifjúból reszkető agg,
fölösleges lény, kit mindenki megvet,
ki ezer gyöngeséggel undorít,
és ujjain számlálja napjait meg.
Lassú égésed örökké emészt;
beolvaszt a természet szörnyű gyomra;
üzemét hűvös agy működteti,
mely végül az ítéletet kimondja,
hogy ne járj többé, csak feküdj hanyatt,
hogy anyag voltál, s légy megint anyag.







ARS POETICA


Tűz hull az égből? Rád szakad
a csillag zúgva, sisteregve?
Költő vagy, hát ne féltsd magad,
vagy tűnj el, s álljon más helyedbe!

Panaszkodol, hogy túl kevés
a levegőd, s megfojt e század?
Jó oxigén a szenvedés,
vele izzítsd forróbbra lázad.

Jajgatsz, hogy nem bírod tovább?
Gyerek szeretnél lenni s boldog?
Miért adod az ostobát?
Jól tudod, hogy nem ez a dolgod.

Csak rajta, törd belé fogad
szikláiba a gondolatnak,
és rázd a rozzant rácsokat,
mik mellkasodból megmaradtak,

míg végképp meglazul a zár,
s szárnya lendületére döbben
szíved, e gunnyasztó madár,
s csontkalitkájából kiröppen.

Hadd szállja be a végtelent,
emelkedjék mind magasabbra,
míg madártávlatból dereng
felé a földi dolgok arca.

Lássa, hogy a lét bokrai
ujjongva friss halált teremnek,
s hogy dús, penészzöld gyom lepi
mezőit a történelemnek.

Lássa - bár nem tudhatja meg,
hogy kárpótlás-e vagy előleg -
a kényszerből nyert életet
s kudarcait az agyvelőnek.

Lássa, hogy a kevély falak
sorra a semmibe omolnak;
helyükön halvány vonalak:
néhány örök képlet s viszonylat.

Költő vagy, hát ne féltsd magad
pokoltüzétől a jelennek.
Te púpként hordod zsákodat,
nem lehet azt a földre tenned.

Segítő kéz nem nyúl feléd,
s ha összerogynál, vagy kiállnál
a sorból, terhednek felét
akkor se vállalhatja más váll!

Te magad légy a költemény,
melyet hatalmával a szónak
világra hozol! Légy tömény
s elvont párlata a valónak!

Erőd pattanásig feszítsd,
így lesz tiéd, amit kerestél.
Magad kell, hogy benépesítsd
a magányt, melyre ítéltettél.







BÚCSÚZTATÓ


Amit szerettél, azt szerettem én,
s amit te megtagadtál, megtagadtam.
Melletted lettem hű, komoly, szerény:
úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan.
Hallgattalak, s ha végre menni kellett,
jártam parázsló csillagok alatt,
vonzalmamat
hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet.

Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák
a nap fényét, langyos esőt a földek,
patak vizét a hal, lombját az ág,
zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.
De képzeletben, hogy magam se vártam,
rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,
s nem láttam arcodat,
csak combjaid ragyogtak a homályban.

Hogy egymás mellett élnünk nem lehet,
belétörődtem, hisz te nem kivánod.
Elmorzsolódnak így napok, hetek,
s mint annyiszor már, fojtogat hiányod.
Fejemben érzem a felszökkenő vért,
én, dzsungelben tébolygó utazó,
amíg emberfaló
indák között kapkodok levegőért.

Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?
Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,
hol mellig ér a kénszagú iszap;
sima cetháton csúszkálhat örökre.
Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet
lágy sír - idegen ágy, idegen öl -
a két karod elől,
melyek nem simogattak, nem öleltek?

Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít
valami drágát, mint betűk a fában,
mint hitetlenben fölsajog a hit...
A visszahúzódó tenger nyomában
kísértetfák alá, kígyószigetre
vonszolhatom mázsás árnyékomat.
Mert nincs magányosabb,
mint aki mellőled van számkivetve.







BŰN


Bűnről, aljasságról ki tudna többet
beszélni nálam? Én voltam a kert
gazdája s buzgón öntöztem a földet,
melyben a mag csírázott és kikelt.

Gonosz beléndeket s bürköt vetettem.
Meddő facsonkok tárták fel csupasz,
megcsúfolt törzsüket. Elégedetten
jártam a gaztól ellepett utat.

Majd a lépések sűrűségbe vesztek.
Nyüzsgött a fülledt zsúfoltság, habár
forrása nem volt látható e nesznek.
( Kertem kerülte állat és madár.)

Itt éltünk. Reszkettél, ha a szakállas
sziklák haragvó arca rád hajolt.
A poshadó vizű és békanyálas
tó arcod undorító tükre volt.

Hogy olvasztott ércként lényembe forrjál,
azt hittem, ehhez lesz erőm nekem,
s mint Isten sárgolyót képére formál,
világomat magam teremthetem.

S mint a király, ki harcol az idővel,
és esztelen építkezésbe fog,
mulandó hírét menteni a kővel,
gőgtől vakult szemem se látta, hogy

vad szélvihar csapott a kártyavárra,
hogy a bokrok között kígyó sziszeg,
s hogy Ámor elhagyott talapzatára
rátelepedtek az Erinniszek.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.
Utánad néztem, míg csattant a zár,
furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal
és elpusztított Édenébe zár.

Közeledtén álmatlan éjszakámnak,
amely naponta mély gyomrába nyel,
rám ront emléked, és elönt a bánat.
Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.

Sötéten zúg a kert. Eléri párás
ablakomat a kora őszi fagy:
fantasztikus virágokat cirádáz.
S ha valaki kopogtat, nem te vagy.







EGY ÉJ A TANYÁN


Világos éj. Ma telihold tekint a
tanyára. Megdermedve áll a kert.
A kékes fény mindent varázsba vert.
Ájulva lóg a hosszú árnyú hinta.
A hold az úr most, selyemtakarót fon
a gyepnek és a rokkant kőpadoknak.
Kék, zöld s piros pofával vigyorognak
az üveggömbök a virágkarókon.
Lapul a csend, alvók mellére fekve;
kínlódva mind kiáltani szeretne.
Bilincs a holdfény, és a puszta börtön.
A melegház csupa fagyos üvegfal.
Az erdőn álmában egy lepke meghal,
és kísértet zokog a búzaföldön.







EGYSZERŰ FEJFA

ANYÁM EMLÉKÉNEK


Arc, mit tükrözött a tiszta tenger,
szétroncsolt a hullám, nem felelsz.

Dallam, emberi ajkak lakója,
házadat elhagytad, nem felelsz.

Mondat, mit a föld porába róttak,
elmosott a zápor, nem felelsz.

Kör, mit madár írt a levegőbe,
az a madár elszállt, nem felelsz.

Láthatatlan lettél, néma lettél,
mint aki sosem volt, nem felelsz.







EGY ÚRILÁNY PORTRÉJA


Szép arc, kacér mosolyú, barna szem,
karcsú derék, feszülő, büszke mellek,
ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem,
semmi több, s én hülye, megénekellek.
A zongora billentyűit vered,
strandon fekve tartásod kéjes, álmos,
labdád száll a teniszháló felett,
illatos hajad széltől fújva szálldos.
Legdrágább kincsed, féltett drágaságod
kis hüvelyben egy félhold-forma hártya,
épségben tartva kell reá vigyáznod,
és tartogatnod a nászéjszakára.
Nem fér hozzá udvarló, szerető,
csak férj számára lesz áttörhető.







AZ ELSODORTAK


Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,
banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,
az egri főutcát a század harmincas éveiben,
a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig
terjedő kurta útszakaszon,
a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,
a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,
a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők
állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,
látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,
jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,
amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,
itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,
a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,
mert máskülönben a fiúkat simogatná,
ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban
végzi esti sétáját a telekkönyvezető,
a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol,
üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok,
és hat vagy hét templomtoronyból
hangzik föl egyszerre az estharangszó,
s már hullámozni kezd a kép,
míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik,
hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor,
a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket,
tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,
fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,
így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,
döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim
sokáig ott csillognak még az alkonyatban
a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.







AZ ELTEMETETT DALOK


Senki sem tudja meg,
hogy két szememben kialudt a láng,
hogy elfáradtam, és
kicsi koporsót tettem föld alá.
Senki sem tudja meg,
hol van az a kert,
ahol ástam a gödröt,
azután betömtem és letapostam a földet,
s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.
Halott az a kert:
a rácsot befutják a vadszőlő
zöld színét s levelét vesztett szárai;
ősziesen nedves a föld,
s a tó állott víztükrén
lebegnek az öngyilkos falevelek.
A jó szellemek,
kik a kastélyt lakták,
elköltöztek, s csak a szél sír át
éjjel a parkon,
hol félve rezzennek meg az ágak,
s borzongva megmozdulnak
a földben a fák
keserű gyökerei.
Nyugodjanak ott. De talán
lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt,
s akkor jön majd egy angyal,
aki kiássa
az eltemetett dalokat.







AZ ÉJSZAKA CIRKUSZÁBAN


Amikor ráborul élőre és halottra
az éj, mely a velőt a csontokból kiszopja,
mintha fogatlan és sötét ínyű, öreg
száj szívna csecsemő-vággyal anyatejet,
eljön az én időm: mint ifjú lány, virágos
pártában hívogat a vén és vaksi város;
nappal lehangoló, szennyszürke házai
kezdenek medvetánc-ütemre lejteni;
a nagy bűvész, a csend, az orrlyukán keresztül
fekete nyulakat s bársonypatkányokat szül;
futnak a gyepen át, utánuk agarak
s mustárbödön-fejű törpék száguldanak.
Nyüzsög az éjszaka groteszk cirkuszporondja,
s a mennybolt gömbölyűn feszül rá, mint a ponyva.
Egy hullócsillag ott halálugrásra kész,
vakítón villan az ezüstfényű trapéz,
s behintik az eget púderral s kis cipellők
aranyporával a mennyei műlovarnők.







ÉN MINDIG TUDTAM


Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,

s uzsora-árát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam. . . Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha nincs feloldozás.







ÉSZAKON


Malmőnél párás a tengerszoros.
Derűs időben látni Dánia
partját is innen. Most a szürke ég
takarta szürke víz paskolja bágyadt,
meggyőződéstelen hullámcsapások
sorával a lapályosan terülő
homokmezőt. Az egyirányú széltől
elferdült fák mint görnyedten futó,
torz alakok, s odább, hol véget ér
az autóút, és a néptelen
camping felé víztócsákkal teli
keskenyebb út vezet, két oldalán
nagy kőkoloncokkal, a gépkocsi
lassan kanyarog, meg-megzökken olykor,
mintha egy részeg ember botladozna.
Az északon dívó stílusban épült
családi otthonok - csinos faházak,
miket kívül egysornyi téglaréteg
borít piroslón - jólétet takarnak.
A belvárosi szupermarketek
oly árubőséggel hivalkodók,
mit a jövevény csak csodálni tud,
de zsebbel nem győz. Skandinávia,
mint tejben gazdag, jóságos tehén,
tartja tőgyét boldog-boldogtalannak,
ha egyszer befogadta, s akinek
büdös a munka, itt élvezheti
sokáig a szociális segélyt.
De jaj, túl drága egy üveg konyak,
s a képeslapokban a meztelen nők
az életben elérhetetlen álmok!
A részeges vagy narkomániás,
ha elköltötte pénzét, kap megint,
soron kívül élelmiszerjegyet,
szelíd fejcsóválás kíséretében,
és tanulhatja az idegen állam
költségén, mit visszafizetni sem kell,
az ország nyelvét jó tíz hónapig.
Eligazodhat a köznapi élet
forgatagában, vállalhat szerény
állást is, de ezzel sohase válik
méltó versenytársává a honi
elitnek. Úgyhogy évekig szövött
merész légvárak dőlnek össze gyakran.
Vasszorgalom, kivételes tehetség
itt is segít, de hát e ritka kincs
kevés ember tulajdona...
S ím, újra együtt a széthullt család
jó három héten át. A kicsi lány
felejteni kezdi már anyanyelvét,
svédül beszél álmában, s reggeli
közben így szól, amikor a pirítós
kenyér megég egy kissé: ,,Ugye nem baj,
hogy szénás lett a széle?" Séta közben
azt mondja: ,,Arra, ha lehet, ne menjünk.
Ott a kutyák felkakálták az utcát..."
Itt maradni? A tétlenség megölne!
A szellemi légszomj megfojtana!
S már ismét úton. Térkép lesz a táj
alattunk, a gép jobbra-balra himbál.
Papírdobozban hoznak színtelen rák-
konzervet, édes húspástétomot,
hazai ízlésünknek ehetetlent.
Odalenn már a Csallóköz merül
a távolba. Ferihegyen leszállunk.
Az útlevélvizsgáló hosszasan
bámulja rossz fényképünket, szemünk
s hajunk színét, arcunk vonásait.
A vámos biztos ösztönnel mutat
a szennyesruhát rejtő sportszatyorra.
Gondolja: a legütöttebb-kopottabb
csomagban a dugáru, ami nincs.
Északon ismeretlen a tolongás,
az oldalba könyöklés vagy a zebrán
meg nem adott előny, egymást-hülyézés.
Megdöbbenti a hazaérkezőt
a buszmegállónál vandál kezekkel
ripityára tört üvegházikó,
mely esőtől, széltől megvédte volna
a várakozókat, s pár hete még
ép volt. Ki tudja, mit vétett szegény?
És mégis csak itt érezzük magunkat
otthon. A megszokás hatalmas úr,
hatalmas mágnes ez a föld, s a költő
pótolhatatlan kincse anyanyelve.

Talán jobb lett volna máshol születni...

De élni és meghalni - itt, csak itt!







FÉRFIKOR


Boldog költő voltam hajdanta én.
Magától, könnyedén
lejtett a sor, csendült végén a rím,
s futottak verseim,

mint nyájas dombvidéken a patak,
mely fényes halakat
csillogtat, s hátán a szelíd fodor
falevelet sodor.

Betegség, szenvedély lábbal tiport,
hozták a férfikort.
A szárnyaló dallam bizony gyalog,
félénken oldalog.

S a Múzsa? Jaj, a tündérarcú lány
zörgő csontú, sovány.
A haja sárga fű, mely a kihalt
ház küszöbén kihajt.

Emlékeim közt régi verssorok,
mint elrejtett borok;
ha kóstolom, nem éri ajkamat
a jól ismert zamat.

Gonosz mocsárláz környez és ragály.
Elönt a borzadály!
Éjjel kigyúlni látom szerteszét
a vad törzsek tüzét.

Festett arcok, kunyhók előtt totem
s megcsonkított tetem,
lándzsák; tányérajkakról hangzanak
az indulatszavak.

Előttem áll az őserdő, bizarr,
gyilkos lakóival.
Vannak békés országok és üde
tájak! Mi hajt ide,

hol expedíciómat szervezem?
Túlél-e majd nevem?
Vagy mélyre száll, mint csőben a higany
a fagy óráiban?

Miféle torz ábrándot kergetek
e szörnyű rengeteg
mélyén? Hányan pusztultak el, akik
előttem jártak itt?

Nyílvessző zúg, súrolja vállamat.
Rajokban szállanak
a dögre gyűlő zöldarany legyek,
mégis továbbmegyek.

Karom lendül, a sűrűségbe tág
utat baltája vág,
hol az erőtlent és a habozót
felfalja a bozót.







FOSZTOGATÓ ÉVEK


Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket.
Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,
nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;
fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,
ahogyan a múlt bennünk haloványul.
Valakit csókoltunk egy nyári éjen,
és emlékünkből ajka íze eltűnt,
s elfeledtük ruháját, haja színét
annak, akit könnyek között temettünk.
Kincsünket mely bank széfje védi meg?
Számára titkos gödröt merre ássunk?
Pusztulóban ásít a távozó
rablók után dúlt, kiürült lakásunk.
Most ment el egy; nyomában hív a semmi.
Ideje volna tán utána menni.







HAMLET ELKALLÓDOTT MONOLÓGJA


Álmát alussza Dánia.
Éjben merültek öblök és mezők.
Magam ődöngök, álmatlan királyfi,
ama holdfény-sütötte grádicson,
hol egykor a szellem léptét követtem.
Hívom ismét, de nem jő.
Visszatérjek-e hát a palotába?
Hallgassam-e a gyilkos mámorittas
hortyogását pántolt ajtók mögül?
Vagy várjak künn, a szabad ég alatt,
s a ködös légbe írt ábrákra lessek,
mikor rónak láthatatlan kezek,
s emberésznek fölfoghatatlanok?

Várjak ama rémlátásokra tán,
mik éji órán ütnek rajt halandón,
midőn akadozik légvételünk,
midőn szívünk szilaj verésbe fog,
s lüktetése a vaskos rétegekben
rárakódott nyugtalanságot tördeli?
Idézzem arcát az ártatlanoknak,
kiknek porait irigyen takarják
a sziklakatlanok hamvvedrei,
kiket megmenteni volt hivatásom,
s tán labdajátszmát folytattam hiún,
míg remélve kiáltozták nevem,
s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre?
Nem! Hisz rettegnék újra látni őket,
kiknek ősz esői, tél karmai
szétbomlasztották csontjaik körül
a hús túl romlandó sövényét.
Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék,
s körém a fuldoklók sereglenének,
a csónakszélért kapkodó kezek,
és nem tudnák, hogy én, a csónakos,
immár közéjük számítom magam....

Ég-föld hatalmai,
akik mulatságul formáltatok
fénylő csillagot fénytelen agyagból,
mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv
munkál túl gyarló alkotásokban!
Én, az úgyis hamar veszendő,
szégyenetek szemetekbe kiáltom!

Tanúim az elhullott milliók,
őspáfrányok nyomai a palában,
gigászi hüllők, szárny nélküli madarak
földből kifordult csontdarabjai,
s a fájdalmak közt nyíló anyaméh,
honnan,miként föld gyomrából a csont,
kifordul a máris halálra szánt,
síró, eleven élet.
Tanúim a természet oly csalékony
csodái, ama szemkápráztató
szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán,
tanúim az esti kertek lakói
s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő
virágharang,mikor a nap kötésig
merül az óceánba.
Tanúim a folyók kikoptatott
torkolatának fövényén a kagylók
s csigák üres héjai. És tanúim
a legszentebb eszmék, miket kigondolt
a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak
a légben, mint naggyá fújt hólyagok,
ha nem lesz lény, ki magvukig hatol.

Nem, ily kezektől én a büntetést
nem tűröm el, hulljon lábam elé bár
intő jelül csőr-tépte májdarab!
Midőn a tengert kémlelem,tudom,
hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti
csalétkeitek hajórakománya
fut be a révbe, a portéka, mely közt
mohó kézzel turkál a póri nép,
főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr.

Én megvetem e szennyes kacatot,
mellyel rosszra bírjátok rá az embert.
Üzletelésetekben semmi részem.
Szabadon fogok meghalni, s ha már
ellenfél nem lehettem, el nem állok
cinkosotoknak....

1969







INTERMEZZO


Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat,
a kerteket, a tornyokat, a várat.
A felhőkből, a szélből és a fákból
egy esős nyári nap borúja árad.

Tegnap minden forró volt és sugáros,
de ma alélt és tetszhalott a város,
a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje,
mit az idő, az ólmos, sárga ár mos.

Rágyújtok a présház mellett a dombon
Papírcsomagból ebédem kibontom.
Ringatnak a felhők, s én lassan úszom,
mint szomorú vándorlegény a kompon.

Diófánk máskor lombjával beárnyal,
de itt most eggyé vált a fény az árnnyal.
Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem,
a földön kúszó, egykor égbe szárnyal?

Itt örök hazát védett az örök hős.
Családi címerem kardos, törökfős.
Miért, hogy éppen bennem hallgatott el,
s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?

Elindulnék, ha tudnám, merre menjek,
hogy a földet figyeljem vagy a mennyet.
Feledhetem-e azt, hogy körülöttem
az árva ország üszkös teste gennyed?

Kinek a harci kürt vad és üvöltő,
változhat-e a csendes, furcsa költő,
s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra,
olvasva versem, egy más emberöltő?

A fűben zöldruhás kabóca pattog.
Egy elfutó vonat zenéje kattog.
Észrevétlen kihullasz az időből.
Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.







A KEGYELET OLTÁRÁN


Hová lettek a családi ereklyék,
a be nem vett orvosságok a polcról,
a titokban iddogált hajszeszek,
alig használt óvszerek, sérvkötők?

Hol a néma zenélődobozok
s az ezüsthangú éjjeliedények?
Hol a családhoz hozzáidomult
pamlagdíszítő oroszlánfejek?

Hol van Henrik bácsi műfogsora,
mit éjjel loptak el vizespohárból?
Hová tűnt el nagymama álszakálla,
amit viselt matrózinas korában?

Hol a gordonka, melyet nagypapa
elásott az erdőn, de rajtakapták,
s mit a diófa tetején felejtett
Máli néni, a szép burnótszelence?

Hol a bugylibicskával kiszedett
vesekövek, a spirituszban eltett
vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs,
mit tortába sütöttek tévedésből?

Hová lett a hascsikarás miatt
el nem mondott névnapi felköszöntő?
Hol van a Bösendorfer zongorán
örökké megbicsakló Für Elise

s a férfiágon örökölt bibircsók,
melytől nem egy kasszírnő megvadult?
Hol a lényegesebb aranyköpések
élethű viaszmásolatai?

Kallódnak holmi szeméttelepen,
vagy az Andromeda-ködben lebegnek,
s iparilag föl nem használható
szellemképüket az utódok őrzik.


/Az 1960. október 14-én az Élet és Irodalomban publikált, blaszfémikus kérdéseket tartalmazó verse, A kegyelet oltárán példátlan felháborodást váltott ki, Széljegyzet című viszontválaszát már nem publikálta a lap./







KERÜLLEK MÁR


Kerüllek már. Nem látlak hetek óta.
Nincsen mit mondanom, vagy mondanod.
Egyetlen fényképed asztalfiókba
eltemetett halott.

Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt,
föl nem adható s meg nem nyerhető.
Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit
nem nyel be temető.
Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek.

Gyöngeségemért magamat szidom.
Sohase tudd meg, mily fények lebegne
képzelt arcaidon!







LEMONDÁS


Ha egyszer nem a megszokott eget
látjuk, csak egy hatalmas, sáros udvart,
ahol hajnalban összesöprik
a fényevesztett csillagtörmeléket,
s halljuk a kapuszárnyakat csapódni,
ha egyszer érezzük, hogy a szavak
kútba hulló kövek,
ideje elindulni lefelé
a magunk választotta alvilágba
vezető csigalépcső
izzó spirálján.







MAGÁNY


Valami vinnyog... Kint vagy idebenn?
Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem?
Egy hang nyüszít bennem órák során át,
meg-megszakítja együgyű sirámát,
majd újrakezdi... Mért zokog vajon
e táguló s szűkülő fájdalom?
Tartalma nem foglalható szavakba,
mert nem hasonlít emberi panaszra.
Nyirkos pincében zokog így a fény
nélkül tengődő, sápkóros növény.
Vadállatot gyötörhet így a honvágy,
mely ketrecébe hozza zöld vadonját.
Minden árva élőlény így vonít,
ha érzi, hogy elvesztett valamit,
s legfojtogatóbb akkor lesz magánya,
amikor a sosem-voltat kívánja.

*

Kép a falon. Ember nélküli tájék.
Csak fű, fa, ég, a távolban hegyek.
Az úton az előbb valaki járt még.
Ki lehetett?

*

Megváltásban kár volna hinned,
húzódj hát barlangodba vissza.
A valóság csak meglegyintett.
Temetkezz gyötrő álmaidba.

*

Ha kiizzadhatnám a kínt, a lázat,
s építhetnék belőlük csigaházat,
ha száz tüském nem befelé sebezne,
de félelmes sünpáncélként övezne,
ha én lehetnék a dió bele,
s csontnál keményebb héja védene,
mily bátorságot adna a tudat,
hogy senki sem sejti tartalmamat.

Önmagamba nézek, s elborzadok:
Jaj, szinte már egész üres vagyok!
Önürességembe nyakig merülve
bámulok a kinti, fekete űrbe.
Hiába is várnám, hogy összebékül,
egymást taszító mágnes ez a két űr.

*

Pusztaságban haldoklom egyedül,
s belenyugodva érzem, ez a béke,
míg fáradt szemhéjamra nehezül
a lángoló égbolt fénytörmeléke.

Jönnek vigasztaló káprázatok;
jönnek, tudják, hogy utoljára látnak,
s mindazt, amit ajkam elhallgatott,
bevallom egy megértő látomásnak.

Ő szomorú mosollyal megy tovább;
talán maradna kissé, ha lehetne.
A szél képzelt városok hamuját
szórja rám. Alkonyul. Szállong a pernye.

Távozó fényt látok csillámlani,
majd eltakarják előlem a bomlott
szelek eszelős alkotásai,
az óriási, szürke hamuszobrok.







A MEGALÁZOTT

1


Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek
érinthetetlen, mégis hangszerem.
Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.
Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.

Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés
ragaszkodásom tárgya, itala
fényszomjamnak, az elrontott teremtés
kivétele, büszke diadala.

Mi voltál nékem? A váratlanul
talált kincs, mely koldus ölébe hull,
szelíd balzsam a lét minden sebére.

Közeledő, vigasztalást hozó,
majd elforduló, tűnő lobogó,
hajótörött szív szétfoszlott reménye.

2

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,

s uzsoraárát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam... Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha sincs feloldozás.

3

Mióta élek, ő is bennem él,
s én csillapítom, egyre fékezem.
A démoni, formátlan szenvedély
birokra kel, viaskodik velem.

Hét évet átalszik, tunyán henyél,
s egyszerre rám ront orvul, hirtelen.
Csóvát lobogtatok, attól se fél,
ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem:

nem képzelt bánatot, mely tetszeleg
magában, nem kacér agyrémeket,
de a megrendelt halált, a valódit;

arcot öltő gomolyt, mely fölmerül
a semmiből, s én tehetetlenül
nézem, amint lassan kirajzolódik.

4

Félszeg kalandvágy megszállottja lettem,
ifjúságomba visszavittelek,
s álomban ismert, ébren ismeretlen
barokk tornyok közt kószáltam veled.

"Talán csoda történik" - képzelegtem.
"Felejtünk kínokat, förtelmeket."
Nem sikerül soha a lehetetlen.
Bolond tervezgető a képzelet.

Foszló szivárványgomolyagon át,
az együtt látott csorba koponyák
sárga kezüket tiltva emelik föl.

A mélybe kézen fogva zuhanunk,
de a föld hátán nincsen egy utunk.
Nem válthatlak meg kísérteteidtől.

5

Cserépre tört maradék büszkeségem:
szólok, s nem én vagyok az, aki szól;
fénylő kavicsért túrok a szemétben,
tengődöm más elmék koncaiból.

Önmagamat fogyasztom és fölélem;
a majomi, személytelen vigyor
átüt a túlápolt egyéniségen,
s a köszörű-idő porrá csiszol.

Hajam kihull, és fogaim kitörnek,
a kérés átokszóként visszaförmed;
mi másnak szárnyat adna, földre ránt.

Kapaszkodom siralmas tévhitekbe,
s a rosszat szülő jó szándék sziszegve
arcomba visszasújtó bumeráng.

6

Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.
Szomorú lesz még húsz évet leélni.

És szomorú a lassú rombolást
önmagunkban beletörődve nézni,
a sejtjeinkbe szívódott tudást
viselni, s testet, elmét nem cserélni.

Szomorú bízni az esetlegesben,
s hogy örök önvád közben is nyesetlen
bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra.

Szomorú bámészkodni ténferegve,
mások fölött felragyogó egekre,
mások felé forduló mosolyokra.

7

Csak egy arccal szegényedik világod.
Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap.
Csak egy rabszolga sír, egy megalázott.
Csak egy vadállat nyí korbács alatt.

Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod.
Csak egy árnysáv pásztázza a falat.
Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod.
Csak egy perced, mely önváddal marat.

Csak egy madár verdes redőnyödön.
Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny.
Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte.

Csak egy emlék kószál majd hontalan.
Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan.
Csak egy földrész süllyed tengerfenékre.







MEZTELEN SZÍV


Csupasz szívem a tenyeredbe vetted,
és lüktetése szórakoztatott;
majd felmutattad azt a többieknek,
kissé büszke és kissé meghatott
mosollyal, hisz te műveltél csodát
a szerkezettel, melyet félredobtak;
ha akadozva is, ketyeg tovább;
életre keltettél egy tetszhalottat.
De lásd, a szív nem zenélődoboz;
talán csak egy dalt tud, de mégse gép,
melyet akárki működésbe hoz,
csak föl kell nyitnia a fedelét.
A meztelen szív inkább valami
elvadult, beteg állathoz hasonlít,
ha meglepik, hangját sem hallani,
holtnak teszi magát, s vackára omlik;
megkopasztva, nyúzottan didereg,
ép korában sem volt valami edzett,
hártyánál véknyabb bőre csupa seb,
s felszakad, alighogy hegedni kezdett;
minden belészúrt pillantás tövis,
és most szabad prédája bárkinek,
Mit várjak másoktól, ha még te is
kiszolgáltatsz egy védtelen szivet?







NÉLKÜLED


Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod,
ülök, homlokom kezembe temetve,
elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem.
Ha nem vagy, nem vagyok.
Csak mint üres szoba,
hol az elköltözött lakók
szétszórták a gyűrött újságpapírt.
Az ablak alatt lámpák sorfala,
meghajtja nyakát a sötétség,
ha kardjukat kivonják.

Nem számít, hogy éreztek hasonlót
előttem mások, és érezni fognak.
Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem...
Nem vigasztal, hogy évek óta
járod velem
reménytelen útvesztőjét a szerelemnek.

Siess! Mire visszajössz, nem találsz,
egy üres képmás pótol ezután,
ő ül székemen, ő iszik poharamból.
Mint kés hasít tekintete.
Jókedvet mímelve nevet lélektelenül.

Akkorra messze járok,
megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban,
zsebeimet kiforgatom,
elhagyom mindenemet,
gondolattalan ülök egy fatönkön,
arcomon át hangyák vonulnak,
nap, hold értetlenül bámul szemembe.
Nélküled hagyom múlni az időt
- és nélkülem...







OKTÓBER


Lehajtja rőtarany fejét az erdő.
A levegő friss újbor-íze csíp.
A párás dombhajlat felől kesergő
melódiát fütyül az őszi síp.

Szőlőt hoznak kosárban, prést csavarnak.
Sárgul a hegy - itt-ott kopár darab -
és mélyvörös foltjával a fagyalnak
elcammog a szálló felhők alatt.

Bár lennék őszi felhő, melynek alját
a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják,
vagy szilvafőző üst fölött a gőz!

Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög,
S ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök.
Te légy koporsóm, diadalmas ősz!







PILLANATKÉP EGY HALDOKLÓRÓL


Olyan volt már az utolsó hetekben,
mint akit oldalán angyal kisér
hervadt koszorúval s mindenki fél
megmondani neki; közölhetetlen

és kinos is, hogy csak a többiek
látják a jelenést. Bordái akként
szürték át rácsaik között a napfényt,
mint röntgensugarat, vagy mint üveg-

ablak mögött meglátni a szoba
berendezését. Nem tudta, mi van
a tárgyakkal, melyek ide-oda

imbolyogtak, siklottak, mint higany-
golyócskák és mint víz, ha földre dül,
kifolyt az élet ujjai közül.

Nyugat 1940







POKOL


Kincsem kiszórtam mind az ablakon,
eltékozoltam a roppant vagyont én.
Most szörnyű kínzókamrában lakom:
tüzes rostélyon sülök meg naponként.
Jó, hogy nem láthat senki meg belül,
hol ingoványos és fekete táj
riaszt, sötét iszap fortyogva hűl,
hol minden csupa bürök és nadály.
Ott denevérek laknak és manók,
fél-állatok s keselyűtestű nők,
és boszorkányok undok üstje lóg,
amelyben békát s kígyót főznek ők.
Ott vad tűzvészt vérszínű zápor olt.
Így kóstolom meg földön a pokolt.







REMÉNYTELENÜL


Emlékedtől ha szabadulni bírnék,
mily boldog lennék, mily elégedett.
Nem kell a pénz, nem érdekel a hírnév,
csak gyógyítsa be végre sebemet

csoda, sebészkés! Hol lehet a műtő,
a megváltás? Ó, bánjatok velem
irgalmasan, ti nők! Forró s lehűtő
lángok marnak, nyaldosnak szüntelen.

Erőm csüggedt. Reménytelen a harcom,
mert arcod átvilágít minden arcon,
tilt a csóktól, nem enged el az ágyig,

s mint madárral, csak félig elevennel,
sötét kezek labdáznak a szívemmel,
mely elrepülni, menekülni vágyik.







ROZMARINGSZÁL



Nem vagy lefesthető, leírható.
Hogy mondjalak ki? Nincs reád szavam.
Nálad a más nőkben található
hús-vér szépségnek szellemburka van.

Szeretlek-e? Ne kérdezd! Mit feleljek,
ó, jaj, én csetlő-botló árnyalak?
Nekem sivatagaim a szerelmek,
földjükbe fúrok keserű kutat,

hogy szomjas szám epét igyék belőle.
Hát nem bolondság, nem kacagtató-e,
hogy a remény, e nyeszlett kis virág

kinyitja szirmát, együgyűn kacsint rám,
és meghat, mint az öngyilkos bakák
sírja fölött kihajtó rozmaringszál?







SZAKÍTÁSKOR


Ez is megtörtént. Odavan
a legvégső remény.
Vádolhatok mást, mint magam,
hogy nem vagy már enyém?
Fülemben egyre ott zsibongott
kislányos éjszakai hangod.
Más hallja most, nem én.

Leküzdhető e gyötrelem?
S ha élni kényszerít
agyam, mért hívja szüntelen
foszló emlékeit,
melyek kecsesen kergetőznek,
és elszaladnak, mint az őzek,
ha vadász közelít?

Még elviselhetetlenül
gyötör, hogy más ölel,
de a seb tüze egyre hűl,
s végül heg födi el.
Bár vágyam makacsul marasztal,
minden elmúló pillanattal
kevésbé vagy közel.

Egyszer megállapítom azt,
eljött az alkalom,
hogy sutba vágjak bút, panaszt,
s nem érzem ajkamon
a lealázó, dőre szomjat,
mikor egy elromlott viszonynak
hulláját boncolom.

Töprenghetek majd józanul:
mily furcsa az, ha két
szerelmes védi oly vadul
tulajdon érdekét,
s teszik, mint megvadult motollák,
szinte üzemszerű pokollá
az egymás életét.


A férfit útjain tovább
kíséri ész, erő.
Gyámoltalanabb, ostobább,
ha megvénül, a nő.
És föltámad bennem a kétség,
hogy a barátság vagy a részvét
meg lesz-e menthető?

S ha végül szánalmam se véd,
lehetsz vén vagy beteg,
elzüllhetsz, koldulhatsz, feléd
pillantást sem vetek.
A szív bolond, az ész kegyetlen,
vadállat éhezik a testben...
Az ember szörnyeteg!







TALÁLKA

1


Megvacsoráltam, feketéztem,
lassan szívtam a cigarettám.
Kint a körúti estbe kék, zöld
s vörös betűket írt a reklám.
Az újságokat félre dobtam,
számítgattam, hogy még jöhetsz-e?
nagykorutAz üvegen át egy csavargó
vágyódó szemmel nézni kezdte,
a fürge pincérek kezében
hogy vándorol a pecsenyéstál.
De félt szegény, hogy jön a rendőr,
így hát csoszogva tovasétált.
Gépiesen mondtam magamban
el egy verssort; jazz-zenekar szólt.
A szomszéd asztalnál kövér úr
emésztett, szájában szivar volt.
A kávéházi grafológus
megpróbált pár pengőt szerezni,
és egy sertéskereskedő
jellemét kezdte elemezni.
Egy hölgy kivette tükörét, hogy
száján megigazítsa rúzsát.
Négy nőszobor oszlopot tartott.
Talán pályatévesztett múzsák?
Fizettem, s indulni akartam,
mivel tizenegy óra múlt már;
ekkor érkeztél, s elmesélted,
milyen nehezen szabadultál.
Arcod piros volt a hidegtől,
a szemeid izzó acéltűk,
és tudtam, hogy enyém leszel
az éjjel, ahogy megbeszéltük.

2

Összemart s itthagyott a vágy,
mint szélben elzúgó darázsraj;
a sötétben két cigaretta
világított halvány parázzsal.
Feküdtünk, s az jutott eszemben,
hogy mászkáltak körötted holmi
fajankók, s csak nézték a szádat,
de sose merték megcsókolni.
Tudtam, most gyöngédnek kell lenni,
s az volna a dolgoknak rendje,
hogy mondjak már valami szépet,
ami, sajnos, nem jut eszembe.
És irigyeltem azt a férfit,
aki a nőktől gyorsan elmegy,
mikor a szerelem után
már nem kívánja a szerelmet.
Féltem fölgyújtani a villanyt,
mely garniszállókban fakó, bús;
arra gondoltam, most megy el
a legutolsó autóbusz,
s lassan elvásik minden íz,
amibe a száj belekóstol,
s arra, hogy holnap délelőtt
ötven pengőt kérek Lajostól,
s hogy bárcsak egyedül lehetnék
- nógatni kellene a percet -,
s hogy a héten lesz rá időm,
lefordítok egy Verlaine-verset.

Kissé fáztam, és úgy feküdtünk,
a semmit nézve, szótlan, ébren,
mint két fogoly az éjszaka
fekete bársonybörtönében.







TALÁLKOZÁS


Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.
Arcod sárgán világító holdudvarában
elhalnak a fényérzékeny növények.
Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.
Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár,
és jeladás reccsen a bútorokban.

Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,
a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész,
akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,
és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.
Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,
s találomra botorkál valamerre,
székekbe ütközik, és tapogatózó keze
az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,
s az ajtót keresi, mit régen befalaztak...







ÚJRASZÜLETÉS


Majd fölemel, majd magasba emel
aranyszín tenyerén a feledés,
hol a gyülekező évszakok táborában,
fény és árnyék közös, tarka köpönyegén,
a pirkadat parázsló ketrecében,
a madárfüttyös ég halálkék harmatában
görbülten fekszünk, mint az embriók.







AZ ÜLDÖZŐ


Kinozd a lelkem, mintha teste volna,
amely csuklyóján kötve csügg a fáról,
hóhérjaként szeme gömbjét kitolva
s az olvadt hús csorogjon oldaláról,

mikor forró fáklyád döföd beléje;
szeges cipőben járj és háta pallód
legyen, de sirni nem látod Te élve
és ugy hal meg, hogy még jaját se hallod

s Magad kinzod, mert majd Rád vissza hull a
vércseppek zápora s mar, mint a vegyszer,
fogát mutatja, Rád röhög a hulla,

míg üldözöd bennem saját halálod
s a Véletlen tárnáiba menekszel,
mert túl erős ellenfélnek találod.

Nyugat 1940.







VÁRAKOZÁS


Öregedőben a szív egyre várja,
hogy valami kimondhatatlan,
szem és homlok mögötti virradatban
kezdődjék ég és föld színváltozása,
s éjek, napok titkukról valljanak.
Lassan száll fel a fakó boltozatra
az elmosódott, lomha nap,
s lenn a lapályra sárga fényt vet.
Bozótosukban kushadnak az évek,
s falánk vadállatarcuk eltakarják.
A fölrepedt föld gyűrődéseit
a sugarak mint hogyha kivasalnák.

Az idő nagy békességben telik.







FORDÍTÁSOK


Heinrich Heine: A DAL SZÁRNYÁRA VESZLEK


A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek, kedvesem,
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.

Ott szelid holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád, nővérünkre várnak
a lenge lótuszok.

Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag nyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.

A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam.

Leheverünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjuk mindörökre
szerelmes álmaink.

Kálnoky László fordítása







Heinrich Heine: SZENT SZÖVETSÉGRE LÉPETT


Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szívem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.

Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdiszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.

Kálnoky László fordítása







Heinrich Heine: ESTI ERDŐBEN BOLYONGOK


Esti erdőben bolyongok,
álomittas fák alatt,
s mintha csak velem bolyongnál
egyre, gyöngéd árnyalak.

Ugye itt van bájos arcod?
Itt lebeg fehér ruhád?
Vagy csak a holdfény hatolna
a fenyőhomályon át?

Földre pergő könnyeimnek
halk neszét hallom talán?
Vagy valóban sírva kísérsz
utamon, te drága lány?

Kálnoky László fordítása







Lermontov: MOST A SZÍV


Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

(Kálnoky László fordítása)


Fordításai - Heinrich Heine

Link













  
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László   
Gárdonyi Géza - Idézetek
  2019-01-20 15:00:39, vasárnap
 
 







GÁRDONYI GÉZA - IDÉZETEK







Az ajak lehet néma. A szív nem. És a szív is megárad olykor, mint a Duna vize. És olyankor kiönt.

Gárdonyi Géza: Isten rabjai










Akik szeretik egymást, keresik egymást.
Ha a szél kétfelé fújja őket,
térden is visszamásznak egymáshoz.
Ha tengert vetnek közéjük,
a lelküket küldik által a tengeren:
levélben találkoznak.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Akinek a nyakát soha nem ölelte át kisgyermeki kéz, akinek sohse mondta gyermeki ajk: apám; aki soha nem remegett a halál árnyékában egy gyermekért, aki soha nem borult lelkében Isten elé a gyermek megmaradásáért hálából, az olyan ember töredéket kapott az érzések világából.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Család







Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem".

Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"

Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!"

Gárdonyi Géza: A bor legendája







Ami a szívből jön, a végtelenségből jön, s ami a végtelenségből jön,
mindenkinek kincse. A szív művei halhatatlanok.

Gárdonyi Géza: Titkosnapló







A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.

A próza csupa bővizű patak,
rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.

A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!

Gárdonyi Géza: Tolsztojnak - Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?







Csak egy csók volt... De soha ne feledd:
Neked adtam benne a lelkemet.

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem







Csak nyugodt lelkű ember lehet boldog. Akinek a homlokán nincsenek soha fellegek. Akinek a lelkében nincs soha iszap, se ő nem sároz, se őt nem sározhatják be. Minden gondolata egyenes, becsületes.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







A család is... olyan valami az életben, ami becses... Olaj az élet lámpásába.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Egy vén révésznek ócska csónakán ült hat tudós.
És azt beszélgeték, hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!

A csónak roppant. Szólt a vén:
- No lám!... Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
- Jaj Istenem! - kiáltott mind a hat.

Gárdonyi Géza: Bölcsesség a hullámokon







Az embernek csak az arcát lehet ismerni, s az arca nem ő.
Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok,
akik minden nap megmossák a lelküket is?

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek - Emberszeretet






Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.

Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
,,Ne félj: fogd a kezemet"

Gyermeknek is: ,,Mily szép rege",
Bölcsnek: ,,Rejtelmek tengere!"
Fal, - s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.

Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!...
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.

Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába







Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.

Embertársam! vészes, sötét uton járó,
sötét uton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szivedben hangzó angyali harangra!

Gárdonyi Géza: Harangszó az éjben







Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.

Óh be szép is nyári éjen
a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.

A faluban csöndesség van.
Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál -
kis galambom, mit gondoltál?

Gárdonyi Géza: Feljöttek már
.






Fel nagy örömre! ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.

Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj!
Mert ez az égi s földi király.

Glória zeng Betlehem mezején,
Éjet elűzi mennyei fény;
Angyali rendek hirdetik őt,
Az egyedül szent Üdvözítőt.
Egyszerű pásztor, arcra borulj,
Lélekben éledj és megújulj!

Gárdonyi Géza: Fel nagy örömre!







"Az író a fantázia orgonistája. Az ő orgonája azonban az olvasó szívében muzsikál,
s az író akkor művésze ennek a hangszernek, ha csak egy-egy billentyűt érint meg."

Gárdonyi Géza: Titkosnapló - Írói nagyság







Javításra idődet ne sajnáld!
A javítás is alkotás.
Gyöngy, gyémánt, ha csak borsónyi is,
értékesebb magánál a koronánál.
S ha egy nap csak egy gyémántcseppet alkotsz is
egy mondatban vagy egy szóban:
gyűrűbe illesztettél drágakövet.

Gárdonyi Géza: Titkos napló







Különös, hogy a nőben mindenütt és minden korban megnyilatkozik a virágok szeretete, a maga iránt való gondosság és a mások iránt való figyelem.

Gárdonyi Géza: Néha az ember feledékeny







Légy az, kiből árad a nyugalom.
Légy az, kire nem hat a hatalom.
Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet.
S menj oda, hol fázik a szeretet.

Gárdonyi Géza: Gárdonyi Géza: Légy az...







A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.

Gárdonyi Géza: Titkos napló







Mély tisztelettel nyújtom fel tehozzád,
Fenséges Isten, a kérvényemet:
Csupán egy kunyhót adj nekem, Uram,
Hová a szél is gyalog mehet.

Egy kis patak mellette folyjon el,
S madár daloljon fenn a lombokon,
Az udvaron egy göndör kismalac
S egy tarka tyúk elég lesz, gondolom.

Szobám legyen hűs és télen meleg,
S ingóságom közt egy szép barna lány,
virágszag és pogácsa illata
Lengjen be és ki kunyhóm ablakán.

S a kis pincének öblös rejtekén
Pezsgőt mindig bőven találjak én:
S egy milliót, amely el sose fogy...
Akkor, Uram, megélek valahogy.

Ima







Mikor itt vagy a szobában
mintha teles-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából
olyan üres lesz egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.

Gárdonyi Géza: Szalmavirág







Minden, amit szépnek látok, növeli lelkem világosságát.
Erősebb, jobb, istenibb vagyok tőle.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







Minden embernek két oldala van: egyik fehér, másik fekete.
Soha ne beszéljetek senkinek a feketéjéről.

Gárdonyi Géza: Füveskönyv






Minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek.

Gárdonyi Géza: Könyv, könyvtár, könyvtáros c. folyóirat







Mindenkinek megvan a maga társa. Mintha a két lélek egy volt volna, ott, ahonnan minden élet ered, s két testbe osztottan fújták volna alá, hogy itt éljen a földön, ezen a rendetlen csillagon. S a két léleknek keresnie kell egymást. Meg kell találnia egymást, különben örökre hiányzik a szívének a fele. S ha meg nem találja egymást, s nem a maga felével egyesül, holtáig érzi a tévedését, szívének a hiányosságát, csonkaságát.

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem







Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.

Gárdonyi Géza: Az én falum 1. kötet, A tűz c. novella







"Mindenkinek Atyja,
Kihez hajlunk, mint fű a Nap felé.
Az én szívem kétség nem szorongatja,
Midőn indulok végórám elé;
A halál nékem nem kivégzés, börtön,
Nem fázlaló nem is rút semmiképpen,
Egy ajtó bezárúl itt lenn a földön,
S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen."

Gárdonyi Géza: Útra-készülés










A múlt nem a tied, csak az utána vonuló árnyék.
A jövő nem a tied, csak az elébed vetődő sugara.
Az óra a tied. Csupán az óra, amelyben élsz.
Ne siess ki belőle.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







Napnyugta után minden nő érzi, hogy fölötte a hatalma a férfinak.
Esti virág a nő, napnyugta után mutatkozik teljes pompájában,
s holdvilágnál varázsában is.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Nem az a szerencsétlen, akit annak vélsz, hanem aki magát véli szerencsétlennek.

Gárdonyi Géza: Titkosnapló - Morfiumcseppek







Nem érdemes sírni, az igazi könny ritka,
Mosollyal szenvedni, ez az élet titka.

Gárdonyi Géza







Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

Gárdonyi Géza







Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön.
Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be,
hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.

Gárdonyi Géza: Egri csillagok







A nő járja az élet igazi útját. Ő a művészet. Még beszélni se tud, mikor már meg tudja különböztetni a szépet a nemszéptől. Csak az az élet lehet boldog ezen a földön, amelyiknek a lelke - levegője a szép.

Gárdonyi Géza







A nőnek épp az az értéke, hogy a gondolkodása női.
A szíve meg angyali.

Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter







A nő olyan fele a férfinak, mint a nappalnak az éj, a lombnak a virág. (...) Csak ránézni is gyönyörűség. Hát még ha ő tekint szeretve ránk. Semmi se szebb, jobb, édesebb. Testének szépségét felül nem múlhatja a művészetnek semmi remeke. - Lelkének édessége földi üdvösségünk.

Gárdonyi Géza: Bibi










Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik.

Gárdonyi Géza: A szív







Óvakodjatok az olyan embertől, akinek a szemét a ravaszság ráncai jellemzik.
Nem tiszta lélek.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hizeleg.
Megfizetteti veletek a szavait.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hibáitokat értékeitek gyanánt emlegeti.
Csufolódó. Gonosz.

Gárdonyi Géza: Társaság







Az ősi ház, az ősi föld éppoly elválaszthatatlan tőlünk,
mint testünk valamely tagja, mint lelkünk valamely része.
Ha meg kell válnunk tőle, nyomorékok vagyunk mindholtunkig.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







A rosszkedvű ember megmérgezi a levegőt jelenlétével.
Fuss tőle. S minden olyan helyről, ahol rosszkedvűek élnek.
Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítéltek.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Társalgás







Sok pohár vizet és sok pohár bort megiszunk ezen a földön,
és mindenkinek meg kell innia egynéhány nagyon keserűt.
De minden keserűség után mintha angyalkéz nyujtana
az embernek egy pohár üdítő édeset.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem Égre néző lélek Intelmek fiaimhoz










A szeretetnek melege van a természet hidegében - és világossága van az élet sötétségeiben; és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben - és lecsókolják a könnyeinket a fájdalomban.

Gárdonyi Géza: Tükörképeim - Az érintés csodája







A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.

Gárdonyi Géza: Isten rabjai - a regény utolsó mondata







Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal!
Mindig mellettem lengett a te szárnyad,
s mégis csak akkor, abban a pillanatban nyílt reád a szemem.
Nem te voltál-e mindenkor az engem szerető,
a hű, a miattam szenvedő, a nekem rendelt?
És én mégsem láttalak.

Gárdonyi Géza: Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...
Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad.
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy Te is éppen
Arra gondoltál.

Gárdonyi Géza: Valami







Vigyázz a lábadra, nehogy elveszítsd a fejedet.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







A virágot a napfény fejleszti ki,
az emberi lelket a szeretet.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Család




  
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Fogalomzavar, primitívség, lázítás avagy, kik is ezek valój
  2019-01-18 20:45:43, péntek
 
 










FOGALOMZAVAR, PRIMITÍVSÉG, LÁZÍTÁS... AVAGY, KIK IS EZEK VALÓJÁBAN?


Nem várhatunk semmivel többet a kommunista és liberális eszméket valló vagy nem valló, de magáról azt hirdető hazaáruló söpredéktől, mint amilyennek 1919-ben bemutatkozott Kun Béla és a vérszomjas, aberrált Sámuel Tibor vezetésével. A hazaárulás a vérükben van, a primitívség, a proli mentalitás pedig olyan számukra, mint a levegővétel. Természetes. Műveltségük és önbecsülésük nincs, hazudozással és vádaskodással használják ki a társadalom butább rétegét és még buta egyetemi ifjúságot, valamint az egykori kommunista nyuggereket. A tüntetéseiken azok hangoskodnak a fizetett provokátorokon kívül, akik vagy még, vagy már nem dolgoznak, így semmi közük nincs és nem is lehet a Munka Törvénykönyvének változtatásához, hiszen nem vonatkozik rájuk.

Az ellenzéki pártok mélyen erkölcstelen és aljas vezérei pedig hazudoznak és ócsárolják a magyar nemzetet, annak választott vezetőit, és semmire nincsenek tekintettel, és senkit nem tisztelnek. E senki által meg nem választott szószólók, akik listáról kerültek pénzért a parlamentbe, ma úgy tesznek, mintha a magyar nemzetet képviselnék, miközben nem tesznek mást, mint a globális hatalom untermannjának, Georg bácsinak pénzén, az alkotmányos rend szerint megválasztott magyar kormány ellen lázítanak, s lázítanak a törvények, de a magyar nemzet ellen is. A hazaárulás számukra természetes, jellemük pedig nincs, hiszen saját magukból is hülyét csinálnak óvodás viselkedésükkel, és még tinédzser-korban is szégyennek minősülő ostoba hazugságaikkal.

Kérdezhetnők, hogy akkor miért vannak szinte minden tüntetésen 4-5 ezren? Mert az országban körülbelül ennyi olyan ostoba barom él, aki ezeknek hisz, ezektől vár megváltást, ezeknek a hazudozásait hiszi el, vagy sértődött, de a nemzeti elkötelezettségről még nem hallott. Tehát a sértődött embernek mindegy, hogy kik mellé áll, kiknek az oldalán állhat bosszút azokon, akik véleménye szerint bántották, rosszat tettek neki, ellene... Magyarán: a primitív, buta emberek sereglenek az ellenzék köré, olyanokkal keveredve, akik még koruknál fogva csak a jó bulit látják ezekben a tüntetésekben.

A cirkuszoló, lázító, bohóckodó, közröhejnek örvendő és hazudozó ellenzéki képviselők azonban ártó, köztörvényes bűnözők, milliomosok, milliárdosok, akik soha nem dolgoztak, hanem összeköttetéseik, haverok által lettek azzá, akik. Ezek az országgyűlési képviselő gazemberek, jogász haverokkal felvértezve, önmagukat lejáratva, emberségükből és talán valaha volt tisztességükből kivetkőzve a hatalomért és az idegen hatalom által hazájuk elleni viselkedésükért kapott pénz reményében a magyar békét vérre, a biztonságot a magyar nemzet halálára akarják változtatni. A soha nem látott jólétet koldusok szintjére vinnék, az értékmentést pedig a legnagyobb bűnként tartják számon, mert ha a múltunkat őrizzük, azzal az ő ocsmány, jólétben töltendő jövőjüket gátoljuk meg. Gazembereknek, férgeknek is nevezhető ez a vérszomjas, mindenre képes kis csoport, amelynek tevékenysége a butaságtól, a primitívségtől és az erkölcstelenségtől bűzlik. Kihasználva az emberi természet, a buta ember legaljasabb érzelmeit, a kapzsiságot, az irigységet, a haszonlesést, a pénzéhséget, az ingyen leeső ital és kábítószer primitív szerzési vágyát a fiatalok körében.

Ám, ezekkel a gazemberekkel szemben jól vizsgázik a nemzet. Az idegesítő útlezárásokat, a jobboldali köntösben a ,,mi hazánkért" harcolók aljas köpönyegforgatásából eredő sikereket, az ország áhított megbénítását nem tudják tökélyre vinni, mert a józan magyar ész, a haza szeretete, a családok egységének védelme, a hit, valamint a nemzet igazi történetének feltárása, az ország fejlesztése, a gazdasági mutatók pozitív tendenciájának megtartása, a normális magyar embereknek előbbre való, mint néhány aljas féreg hatalomvágyának, pénzhajhászásának és hazaárulásának szolgálata. Hiszen e gazemberek szellemi elődei gyilkoltak, elárulták a nemzetet, idegen hatalmat szolgáltak, államosítottak, családok tízezreit tették tönkre megölve a családfőt, elvéve a nyomorúságos vállalkozásokat, s Gulágra küldve a lágerekből épp csak hazaérő zsidót. Harcolnak sajátjaink ellen is, akik jelenlegi határainkon kívül, de határainkon belül kénytelenek "rabszolgaságban" élni, idegen megszálló hatalmak elnyomása alatt... mert hozzájuk hasonló rongy emberek, mint Dan Tanasa is, feljelentésekkel és a jogállamiság sárba tiprásával igyekeznek megsemmisíteni a nyelvet, a kultúrát, az egyházat... Néhány éve pedig a mai szereplők egy része 167 milliárdot lopott el a metróépítésből és tönkretette a magyar közoktatást... de felsorolni sem lehet azt a rengeteg bűnt, amelyeknek a büntetése várat magára, de nem marad el!

Igen ez a mai tüntetéseket szervező söpredék, amelyet társadalmunk kis része... töredéke követ, előírásszerűen, bunkómód és trágár rigmusokkal hangoskodik, s néhány ostoba, soha munkát nem végző szakszervezeti vezető nagypofával lázít, s munkaszüneti napra szervez munkabeszüntetést... mert ha munkanapra tennék, minden bizonnyal nagyon elvernék azokat, akik elállják a gyárak kapuit vagy lezárják a munkahelyre vezető utakat.

Ócska söpredék ez a néhány lázító, hazudozó, képviselőségével visszaélő gazember. Lassan azonban lejár az idejük, lejár Európában is, ez a liberális szenny, s ahol marad, ott az ország is belevész a posványba. Erkölcs, hazaszeretet, tisztesség, tisztelet és hit nélkül nem maradhat fenn semmi. Sem ország, sem nemzet, sem hatalom. E söpredék pedig száz esztendeje próbálkozik kisebb-nagyobb sikerrel a magyarság kipusztításával. Most azonban vége ennek a száz éve tartó hazaáruló liberál-bolsevik próbálkozássorozatnak. A magyar nemzet nem kér még egyszer Kun Bélából, Rákosiból vagy Apró Antalból, és ha kell, a maga módján ezt a képviselő-, és jogász-söpredék értésére fogja adni. Hiszen a józan magyar dolgozó, a józan magyar polgár nem akarja gyermekeit vérbe fagyva látni, s nem akar koldusként bevándorlók között állandó rettegésben élni.

Békét, nyugalmat akar, és ezt meg is teremti magának...

És egy fogalomzavart is eloszlatnék...







,,A rabszolgatartó társadalmak jogintézményekkel is támogatták emberek vagyontárgyként való kezelését, adás-vételét. A rabszolga kényszermunkát végez gazdájának. Ura önkényétől függően ezért kaphatott fizetést, de ezt jogilag nem lehetett kikényszeríteni, bármikor lehetett csökkenteni vagy akár el is venni. Egyes jogrendszerek biztosítottak bizonyos szintű jogokat, míg másokban a rabszolga teljes mértékben ki volt szolgáltatva gazdájának, aki kínozhatta, akár meg is ölhette."
(Forrás: Wikipedia)

Stoffán György







Jurák Kata - ELÉG VOLT BELŐLETEK!


Ti, akik azt képzelitek, hogy a saját elcseszett életetekért a kormány a bűnös, hogy a dühötöket a legegyszerűbb egy újságírón vagy egy operatőrön levezetni, aki éppen a munkáját végzi - mert ugye ott kell lenni, különben Brüsszelig szaladtok a jogaitokkal - , szóval TI, a Többség, a Valakik, a Nép vagy annak a hangja, amit annyira nagyon szerettek hangoztatni...Nevezhetitek magatokat akárhogyan, akkor is csak egy szerencsétlen, vesztét érző, gyűlölettől fröcsögő kommunista-ivadékok maradtok. Igen, azok vagytok, bármennyire is tagadjátok és húzzátok magatokra a liberalizmus és az emberi jogokért harcoló jótékony álarcot - egyesek még lila színű zászlót is bontanak vagy éppen szivárványosat - ti akkor sem tudtok mások lenni, mint ami a saját valótok: csak uszítani tudtok, csak rombolni.

Mert TI mindenen és mindenkin keresztül akartok gázolni, a tisztelet teljes hiányával övezve. Nektek nem számít a haza, a nemzet, a család vagy éppen az, ha valaki hisz Istenben. Ti gúnyolódhattok a keresztényeken, de mi tűrjük az Andrássy úton nyaranta a homokozót. Ti listázhatjátok a jobboldali közszereplőket, ti fenyegethetitek lámpavasra akasztással azokat, akik másként mernek gondolkodni, mint Ti. És mi tűrtünk. Eltűrtük a füttyögést a nemzeti ünnepünkön, a jelképeink gyalázását, mert nekünk “kötelességünk" megbocsátani.

De tudjátok, most van az a pont, amikor azt mondjuk: Eddig és ne tovább!

Hazudjatok, az belőletek fakad, olyan, mintha a véretekké vált volna. Nevetünk a bohóckomédiátokon a parlamentben és az oktogoni goa-partyba torkollott kormánybuktatásotokon, a céltalanul bolyongó hordáitokon a városban és azon is, hogyha rossz idő van, megszűnik a diktatúra. Őszintén szólva már azon sem lepődünk meg, hogy a televízióban sem tudtok intelligens módon megnyilvánulni. Kotkodácsoljatok és cöf-cöfözzetek csak nyugodtan. Nem számít. Tudjátok miért? Mert súlytalanok vagytok.

De azt nem tűrjük tovább, hogy a nemzeti oldal újságíróit inzultáljátok, verbálisan és fizikálisan is bántalmazzátok! Ha nem tűnt volna fel a megfelelően érzékenyített kis lelketeknek, ezek az emberek miattatok mennek oda, és éppen a munkájukat végzik!

És akkor most érkeztem el arra a pontra, hogy tényleg elég volt belőletek! Menjetek el, ha itt ilyen rossz, nem értem, miért vagytok még itt, hisz se Istenetek, se hazátok...Nektek csak a keserűség az úr az életetekben és a rosszindulat. “Be lettél oltva szeretet ellen" - ahogyan Ákos írta egy dalában. Persze tudom, Ákos is fasiszta, hímsoviniszta és elnyomó a szemetekben és miért ne lenne börtönben a helye, ahogyan nekem is, igaz?

És tudjátok, ha ezért a posztért újabb gyűlöletcunamit indít a balliberális média ellenem, akkor sem fogom tovább némán nézni, hogy a kollégáim testi épségét veszélyeztesse egy ellenzéki fehérjehalmaz, mert embernek nem nevezném az ilyet.

És még valamit véssetek jól az eszetekbe, ti, “a többség".

Nem fogjuk engedni, hogy megtehessétek újra azt, ami ma az Echo és a Hírtv stábjával történt, és ami a CEU tüntetéseken velem.
Fogjátok már fel végre, hogy kisebbségben vagytok, hiába törtök-zúztok...Mert ti a vesztesek vagytok. És azok is maradtok.

Jurák Kata







Fogalomzavar, primitívség, lázítás avagy, kik is ezek valójában

Link


Tüntetés tömeg nélkül

Link


Így tüntet az MSZP - videó

Link


Jurák Kata - Elég volt belőletek!

Link












  
 
0 komment , kategória:  Média  
Schvalm Rózsa
  2019-01-16 17:00:15, szerda
 
 













SCHVALM RÓZSA


Schvalm Rózsa (Nagyvázsony, 1942 szept. 26-án születtem - )


"Verseim írása most, idős napjaim öröme, csodálatos ajándéka. Elbűvöl a teremtett világ, a táj szépsége, valamint a hit világa."
Schvalm Rózsa


Link

Link

Link







AJÁNDÉK, DRÁGA KINCS


Az idő, végtelennek tűnő folyam,
benne csupán röpke szakasz az élet.
Megállíthatatlanul tovarohan,
a kezdet magába rejti a véget.

Ajándék, drága kincs minden pillanat,
mit Isten adott, kár eltékozolni.
Annyi szépséget ígér a virradat,
tudni kell a kinccsel jól gazdálkodni.

Bölcs szívet Te adj énnekem, ó, Uram!
Ne semmibe hulljon az igyekezet.
Akaratoddal irányítsd az utam,


formálj, taníts, hogy jó, s hű szolgád legyek!

S ha majd fölöttem nyugodni tér a Nap,
bízva hajtsam fejemet nyugovóra!
Ha rám borítja leplét az alkonyat,
hiszem velem leszel, ha üt az óra.

Te, aki az időnek is Ura vagy,
általad a vég, a végtelenbe fut.
Irgalmadnak mélységes mély kútja van,
ki édes vízét szomjazza, Mennybe jut.







ALKONYI FÉNYEK


Életem egén alkonyi fények.
A magas égre, hogyha felnézek,
odafenn tágulni látszik a tér.
Vonzó a távoli végtelenség.

Felsejlik halványan a gondolat,
fájó döbbenet, az idő, rohan!
Még annyi mindent tenni szeretnék,
még oly sok szépet látni szeretnék.

Nem sejthetem mikor jön el a nap,
mikor számomra, nincs már több holnap,
,,ha majd est borul a késő mára,
készülni kell akkor számadásra."

Nem tudhatom az órát, a napot
ragadjam meg ma a pillanatot!
Mert amikor majdan ott állok én,
onnan nincs visszaút, betelt a cél.

Ott nem lehetnek rejtett titkaim,
tiszta lélek éri el vágyait.
Kegyelem fürdőjében tisztulva,
felöltözve hófehér ruhába.

Fehér ruhában átölel a fény,
örök otthon vár hol örök a lét.







AMÍG A NAP RÁD RAGYOG...


Amíg a nap rád ragyog,
várnak derűs holnapok,
keresd élted értelmét,
vándor utad küldetés!

Nemcsak annyi, mit a test
szükség, s a vágy szava tesz.
Lelked annál nemesebb,
szomját oltsd, ne szenvedjen!

Tápláld tiszta forrásból,
égi folyam árjából!
Hitet ébreszt, reményt ad,
érted már, hogy miért vagy.

Lehetsz koldus, vagy király,
lehet les rád száz viszály,
mégsem győzhet feletted,
megvéd a te Mestered.







AMIKOR AZ ÉJ LESZÁLL


Amikor leszáll az éj, az égbolton,
ezüst holdfény, s ezernyi csillag ragyog.
De van egy csillag, túl a horizonton,
tündöklő fény, szívemben is felragyog.

Hárfa húrján lágy, altatódala szól,
dallama oly békés, oly megnyugtató.


Kísérőként halk, éji szellő susog,
mámorítón, mélyen, elnyom az álom.

Álom szárnyán egy más világban járok,
emberek ott, nem ismernek bánatot.
A szemekben boldogság fénye ragyog,
dicsérik a fénylő, Hajnalcsillagot.







ANGYALI HANG SZÓL A CSENDBEN


Sötét éjben szél se rebben,
pásztorok őrködnek a mezőben.
Angyali hang szól a csendben,
dicsőséges fényességben.

Jó hírt hoztam, ne féljetek,
a világnak Megváltó született.
Dicsőíti angyalsereg,
magasságban fenn az Istent.

Elindulnak a pásztorok,
hogy lássák az Isteni gyermeket.
Nem királyi palotában,
betlehemi istállóban.

Bölcső helyett a jászolban,
adtak helyet az emberek.
Nem tudták, hogy nagyobb Úr Ő,
mint valaha ember lehet.










AVAR ZÖRREN LÉPTEIM ALATT


"Ősz barangol" már a fák között,
szívembe is csendje költözött.
,,Kóró lett a fényes laboda"
piros levelén rozsda foltja.

Lombsátorát bontja az erdő,
nap sugarát rejti a felhő.
Néha-néha makkok koppannak
avar zörren lépteim alatt.

Oly megható e kép, e látvány,
a lélek, beleborzong árván.
Tükrében látja saját sorsát,
érzi gyarló, ember mivoltát.

Mint ősszel fákról a levelek,
évek múltba hullnak, elmennek.
Időm örvénylő tengerében,
vajon hova sodor a végzet?

Ha beszállok hit csónakjába
remény - szél visz a célirányba,
Végül majd, hogyha partot érek,
szeretet szigetére lépek.







ÁLMODIK A FALEVÉL


Álmodik a falevél
Hintázva az ág ölén,
Álmában tavasz van még.
Elringató álomkép.

Simogató napsugár
Átöleli fényével,
Önfeledten, boldogan,
Víg táncot lejt a szélben.

De az álom, jaj elszáll
Az ősz borús hajnalán.
Napfény helyett ködhomály,
Szomorú lett a világ.

Elsápad a falevél,


Bánatosan körülnéz,
Hova lett a szép tavasz,
Már a nyár is elsuhant?

Felcsillan még a remény,
Napsugár az ősz egén.
Árasztja arany fényét,
Fürdik benn a falevél.

Színes jókedvre derül,
Őszi szél szárnyán repül.
Egy álomvilág felé,
Honnan vissza sose tér.







BENNED BÍZOM


Benned bízom én Istenem,
pajzsom vagy és erősségem.
Hozzád vágyik szívem, lelkem,
oltalmam vagy, menedékem.

Nyomorúság hogyha gyötör
kiáltok a mélyből Hozzád
A hűséged tudom örök,
Te áldásod a megoldás.







BÍZZ AZ ÚRBAN MINDENKOR!


Bízz az úrban, mindenkor Benne bízz!
Ő az, ki téged bajban megsegít.
Övé nagyság, hatalom, dicsőség,
mindeneket fenntartó Fensőség.

Őt magasztaljad, mindenek felett!
Uralkodik földön és Mennyekben,
Jövevény vagy, mindent tőle kaptál,
érte hálát szívből Neki adjál.







BOLDOG VÁRAKOZÁS


Fehér hó födi a tájat.
Zúzmara csillog az ágakon.
Gyönyörűséges a látványa,
Miként a téli természet,
Szent karácsony ünnepét várja.

A várakozás varázsa,
Emberi szívünket is átjárja.
Mint odakünn a hó födte táj,
Lelkünk is öltözzön,
Tiszta, hófehér ruhába.

Advent boldog reménysége,
Gyújtson fényt a szívünkbe,
Hogy örökké ragyogjon benne,
Szent karácsony öröme.







BÚCSÚZÓ NYÁR


Égető még a déli napsugár,
nyíló virágra hímes lepke száll.
Keresem árnyék kellemes zugát,
búcsúzó nyár - egy percre megáll.

Melegével érleli gyümölcsét,
roskad az ág súlyos teher alatt.
Szőlőt, szép almát, ízletes körtét
gazdagon ad, legyen, ha tél havaz.

Eső után zöld a pázsit, a lomb,
ég tengerén bárányfelhők ringnak.
Messzeségből felhangzik egy kolomp,
valahol ősz akkordjai sírnak.










CSENDET SÓHAJT AZ ESTE


Csendet sóhajt az este,
földre hull a Hold selyme.
Lágyan szellő lengedez,
érintése kellemes.

Égbolt ében mezején,
fények gyúlnak szerteszét.
Árny vetül a lomb alatt,
amott egy cica szaladt.

Merengve a csend ölén,
sűrűsödik a sötét.


Megborzong a magányom,
kísér, mint hű barátom.

Megszólít egy belső hang;
elnémítja a panaszt..
Nézd, a világ háborog!
Benned béke, nyugalom.

Csillag ragyog felettem,
fénye gyúl a szívemben.
Álmosan ásít az éj,
altató mesét regél.







CSEND SUGALLTA GONDOLATOK


Békét, nyugalmat súg erdő mélyén a csend,
habár nem hallgatag, átszövi sok- sok hang,
csendbe olvad mégis az az Isteni rend,
mely érint, átölel, lélek mélyére hat.

Benne az ember, mint a madár, oly szabad.
Tiszta a levegő, fák, színek s a fények,
gondolat elréved, vajon miért van az,
hogy az élet küzdés, harc , s gondja temérdek?

Egyszerű a válasz - emberi természet.
Sosem elégedett, vágyak s én-akarat
vezérlik az útját, amíg fel nem ébred,
s nem látja be, téved, rossz irányba halad.

Gördülnek kavicsok, kövek az út során,
botlásból felállni - kell a segítő kéz.
Fölfelé nézz ember, lásd a láthatatlant,
s megtapasztalod a végtelen örömét!

Szíved kitárul, s érted élted értelmét.







A CSEND SZAVA


Az éj ében szőnyegét
felcsavarja a hajnal,
teríti fény szőttesét
hímes napsugarakkal.

Sötét világosba vész,
álmok semmibe hullnak.
Harmatban fürdik a lét,
szemét nyitja egy új nap.

Csillog íriszén remény,
fohász felszáll, sóhaja
kopogtat türkiz egén.
Válaszol a csend szava.







DECEMBER VÁLLÁN


December vállán megül a homály,
szívek mélyén reménysugár dereng,
Karácsony szent üzenetén mereng.
Fényre szomjaz a várakozó vágy.

Béke hírnöke, már eljött egykor,
bár ez a világ be nem fogadta,
kegyelemmel felénk fordul arca.
A szeretet mély kútja ki nem fogy.

Türelemmel szólít, hív még szava,
érinti kit nem vonz világ zaja.
Fellobban benne igaz hit lángja.

Ragyog felette vezércsillaga,
cél iránt halad az útvonala.
Tűnik egéről sötétség árnya.







DICSŐSÉGED FELRAGYOG


Dicsőséged felragyog Uram, minden hajnalon,
Áradó fénye csillan, a hajnali harmaton.
Ránk mosolyog felkelő nap arany sugarában,
Átölel enyhe szellő, lágy simogatásában.
Zengő énekkel dicsérnek az ég madarai,
Hálásan integetnek feléd, a fák lombjai.
Dicsérnek Téged, tengerek fodros hullámai,
Rohanó folyók, zúgva habzó, kék szalagjai.
Dicsérd ember te is, azt a nagy- nagy szeretetet,
Amellyel védett, megtartott Teremtő Istened.
Nem hagyott el téged, lázadó hűtlenségedben,
Az Ő békejobbja, szivárványhídján átível.







EGY SZENT ESTÉN


Egy szent estén Betlehemben,
Isten fia érted jött el.
A szívedben ünnep legyen,
tiszta fehér ruhád öltsd fel!

Felragyogott új csillaga
ében égen, vak sötétben.
Utad hozzá megmutatja,
előtted jár, vezet téged.

Kövesd e fényt, amíg csak élsz,
benne remélj, bízzál bátran!
Ha mindenkor nyomában lépsz,
nem botlik meg soha lábad.







ELJÖTT MÁR


Eljött már, köztünk jár,
Kire a lelkünk vár.
Szél szárnyán rezdülés,
Szív húrján érintés.







AZ EMBER MAGÁBAN


Az ember magában - oly esendő,
korlátokba botlik az akarat.
Erőt veszít a forrástól távol,
Istenhez fordulva, sikert arat.

Hit egén reménység napja ragyog,
lélekbe éltető fényt sugároz.
Tárul, mi a szemnek láthatatlan,
megnyílnak végtelen távolságok.

Térben, időben falak ledőlnek,
értelmet nyer jelen és jövendő.
Nem céltalan ez a földi élet,
irányt szabott bölcsen a Teremtő.

Az út vége sem tűnik sötétnek,
nem más a végzet - csendes elalvás.
Dereng felette szép Hajnalcsillag,
boldog ébredés öröklét partján.







ÉBREDÉS


Mikor tűzszemét nyitja a hajnal,
víg madárének zendül az égre.
Istent dicsérve fennkölt szólammal,
Ki fényt derített a sötét éjre.

Világossága világot éltet,
erőt sugárzó, hő szeretettel.
Hű szívekben a hála felébred,
ima szava száll fel köszönettel.







ÉBREDJ LÉLEK!


Ébredj lélek új örömre, húsvét reggelén,
sötét hatalmát megtörve, úrrá lett a fény!
Nem rejti a sír mélysége, a Megváltó él,
újjászületett az élet, s benne a remény.

E szent öröm gyújtson lángot, ma is szívünkben,
ragyogja be fényével, teljes életünket!
Van élet a halál után, aki hitben él,
léte már e földön, boldog újjászületés!







ÉG, FÖLD KÖZT


Ég, föld közt aranyhíd a szeretet,
Isteni kegyelem, mely felemel.
Bűnökért ontott vérrel a Bárány,
mindeneket vonz kereszt oltárán.
Benne egyesül mélység, magasság,
gonosz hatalmán győz az igazság.
Idők távlatán hangzik a jó hír,
emberi szívbe biztató szót ír.
Zengő hárfa húrján remény zenél,
hit hullámhosszán a Mennybe felér.







ÉGI PLANÉTÁN


A Napot bíbor alkony koronázza,
estébe hullnak a sápadó fények.
Ezüst kapuját Hold udvara tárja,
égi planétán sugarai égnek.

Kigyullad sorban sok-sok kicsi csillag,
sűrű sötétség árnyait elűzi.
Föld felett béke szivárványa villan,
álmok mámorát éj csendjébe fűzi.

Éjfél hídján holnapba lép át a ma,
a múló időnek megadja magát.
Nyílik egy új nap jelen pillanata,
felhozza remény szép Hajnalcsillagát.







ÉLET HARMATA


Élet harmata hull a keresztről,
benne halál elveszti hatalmát.
Sötét fölött a fény ereje győz,
ég, föld közt dönti bűn válaszfalát.

Szeretet téglákból hidat épít,
hitben járva biztos rajt a lépés.
Félelem árnya többé nem rémít,
lelkem betölti biztonságérzés.

Bár a világban dúlnak még harcok,
bensőmben nyugalom csendje honol.
Béke hírnökére tekint arcom.

Hagyom, vezessen tovább utamon,
tudom jó irányba halad sorsom.
Múlt s jövő titkait nem kutatom.







AZ ÉLET OLY GYORSAN ELSZÁLL


Életünk ezen a földön oly gyorsan elszáll,
Tünemény fénye hol felragyog, hol halovány.
Röppen a pillanat, tovaszáll lepkeszárnyán,
Most már néha oly szívesen megállítanám.

Gyermekként az ember hamar felnőni siet,
Az ifjúság elillan, mint tavasz, kikelet.
Felnőttként nincs idő örülni az életnek,
S máris itt az ősz, hullanak a levelek.

Jó barátok, ismerősök fogynak, elmennek,
A fiatalok élik saját életüket,
Milyen üres, reménytelen lenne az élet,
Ha Te, Uram, nem fognád meg öreg kezünket.

Te nem számolod hátrahagyott éveinket,
Ha hiszünk, öregen is újjászülethetünk.
Általad Isten gyermekeivé lehetünk,
Földi életből majd öröklétbe léphetünk.










AZ ÉLET VÁNDORA


Járja útját, az élet vándora,
vállát nyomja, évtizedek súlya.
Fáradtságtól kérdőjel már háta,
kék ég alatt, megpihenni vágyna.

Csodaszép júliusi délután,
égetőn tűz, a nyári napsugár.
Harangszó csendül, szól hívogatón,
térj be megpihenni, fáradt vándor.

Térjetek be, kik megfáradtatok,
nálam békét, nyugalmat találtok.
Hangzott hajdan, örök érvénnyel szólt,
hív ma is, ezredek távlatából:

Jöjj hozzám, élet fáradt vándora,
rakd le előttem, súlyos terheid.
Vállaidra vedd az Én igámat,
és vedd fel, az Én könnyű terheim.







ÉLŐ KÖVEK KÖZÖTT


Élő kövek között,
szabadon mint a szél,
árad a Szent Szellem,
s hívő lelkekbe tér.

Lobban, mint égi láng,
fényt gyújtva szívekben ,
gyarló emberlétet,
betölt erejével.

Megújít szíveket,
régi kőszív helyett,
s benn égi fény ragyog,
betölti szeretet.

A múlt önző, büszke
öntudata helyett,
öröm és békesség.
bölcs Istenfélelem.







ÉN URAM, ÉN ISTENEM!



Áldalak Téged én Uram, én Istenem,
hozzád száll imám, ha a hajnal dereng
Oszlik az éjszaka sűrű sötétsége,
Fenséges Lényed, a szívem reménysége.

A Te öltözeted fény, és világosság,
vizeken építed égi szép palotád.
Felhőid szekerén, s a szelek szárnyán jársz,
szolgáiddá tetted tüzek lobogását.

Általad e világ annyi sok szépsége,
földünk drága kincse, vagyona értéke.
Te adod értelmét, célját az életnek,
hogy utat mutasson, elküldted követed.

Csodákkal, tettekkel világított jelként,
némáknak nyitotta ajkát, s vakok szemét.
De előtte zárult az emberek szíve,
látók vakká lettek s oly kevesen híve.

Mégis Ő a győztes ellen erők felett,
Önként adta magát, s mi lelkünk üdve lett.
Mindenek királya Ő földön és égen,
legyen övé hála, s örökké dicséret.







ÉN VELED VAGYOK


Hittel, reménnyel járj végig utadon,
hidd el Én mindenkor, veled vagyok.
Ha az égen napfény, vagy csillag ragyog,
vagy, felhők tornyosulnak sötéten.
Én veled vagyok, nem hagylak el téged,
megőrizlek sötétben és fényben.
Végigkísérlek hűséggel utadon,
féltőn szerető, Megváltód vagyok.







FEBRUÁRI ÁLOM


Csak esik, csak esik, folyvást odakint,
Sűrűn ontja az ég, fehér csillagait.
Dús lepellel takarja be a földet,
Olyan lágyan süpped, mint egy puha szőnyeg.

Fehér leple házat, s fákat beborít,
Súlya alatt a fáknak ága meghajlik.
Látványnak e téli táj gyönyörű szép,
Mégis úgy várom már, tavasz érkezését.

Mikor kék égről ragyog a fényes nap,
A friss zöld fűben sok kis bogárka szalad,
Zsenge rügyek bontakoznak az ágon,
Sajnos ez most csak egy, februári álom.







FEBRUÁRI NAPSUGÁR


Februári reggel, ragyogó derengés,
tiszta ég kék azúrján áradó a fény.
Mosolygó napsugár, felvillanó remény,
tán tavasz kopogtat a téli fagy jegén?

Mély, téli álmából ébred ma a medve,
kidugja a fejét, vajon tavasz van-e?
Fénylőn a napsugár azt súgja fülébe,
maradj barlangodban, álmodj tovább csendben.

Csalóka e ragyogás, hideg fényesség,
késik még a tavasz, kikelet, ébredés.
Tél hegedűjén még a hideg szél zenél,
dideregve repülnek, fázós cinegék.







FEL, AZ ÉGRE NÉZZ!


Ember, ki fölfelé nem tekintesz,
kívánságok, vágyak röghöz kötnek.
Önmegvalósítás célként lebeg
előtted, a kék madár felröppen.

Tovaszáll, soha el nem érheted.
Tévelyegsz vágyaid erdejében,
hol a sűrűből kiút nem vezet,
reményt vesztesz, célod el nem éred.

Fel, az égre nézz! s nyílik feletted,
szeretettel hajol hozzád Isten.
Erőterében védelemre lelsz,
félelemre okod többé nincsen.

Fiává fogad szent keresztségben,
burokba zárt biztonság életed.
Járhatsz bármily mély szakadék szélen.
védőháló felfogja estedet.







FELEMEL EGY KÉZ


Állok mély szakadék szélén,
nincs út, mi átvezet rajta.
A kék ég messzeségbe vész,
hogy jutok át a túlpartra?

Önbizalmam reccsenő ág,
nem képes tartani engem..
görcsösen kapaszkodom bár,
zuhanok, s a mélybe esem

Ketrecbe zár vasakaratom,
nem enged felfelé néznem.
Nem látok túl a homályon,
botlok ütközés kövében.

Botlás megnyitja látásom,
ködfátyla oszlik előttem.
Menekvés útja világos,
lepel nem zárja előlem.

Felemel a mélyből egy kéz
szeretet hídon vezet át.
Lábam, nyomába bízva lép,
éltem, tudom célba ért már.







FÉL SZÍVVEL NEM LEHET


Az Úr szava tán megbotránkoztat,
De igazsága lélek mélyére hat.
Mérlegeld hát, mi célja életednek,
Jézust követni, fél szívvel nem lehet.

Könnyelműen ne indulj ez útra,
Odaadás, a tanítványok sorsa.
Oldj el minden szálat, mi megkötöz,
Tedd le minden gondod, ami röghöz köt.

Amíg elkápráztat hatalomvágy,
És gazdagság, mit kínál a világ,
S mely tán elefántcsonttoronyba zár,
Nem lehetsz hűséges tanítvány.

Hogyha büszkeséged, önző éned
Apróra töretik próbák szikláján,
S ha újjáformál alkotód keze,
Akkor leszel hűséges tanítvánnyá.

Felragyog akkor az Igaz Isten,
Lerombolva hamis istenképeket,
Felveszed önként, saját kereszted,
Édes, könnyű teher lesz az, Teneked.

Újjászületve már új emberként,
Járhatsz utadon földi életedben,
Sugározva Isten szeretetét
Embertársaid felé, igaz szívvel.







FÉNYSZIKRÁT SZÓR AZ ŐSZI ÉG


Ma még fényszikrát szór az őszi ég,
de oly sűrűn hull már fákról a levél
Süppedő szőnyegén szökken a szellő,
Csend - némaságtól visszhangos az erdő.

Valami fenséges nyugalom árad,
bűvös illattal tölti be a tájat.
Sejtelmesen hullámzik az éterben
az ősz, búcsút hintő, hűs lehelettel.

Szürkülő ég alatt varjúcsapat száll,
esthomályon tör át halvány holdsugár.
Dér-ezüst hajjal ébred majd a holnap,
dermesztő szélben a reggel megborzad.







FRISSÜLJÖN AZ EMLÉKEZET!

Száguldanak böjti szelek,
süvöltve az üzenetet:
Ébredjetek ember szívek,
legyetek a hitben hívek!

Krisztus ma is él és szeret,
győzelmet vett halál felett.
Hozzá jöjj, ki megfáradtál!
Nála erőt, vigaszt találsz.

Fújjatok hát böjti szelek,
frissüljön az emlékezet!
Áll még a hegy, a Golgota,
érvényét nem veszti soha.







FÚJJATOK HÁT...


Fújjatok hát böjti szelek
frissüljön az emlékezet!
Áll még a hegy, a Golgota,
érvényét nem veszti soha.







HA FELHARSAN MAJD


A világban szerte hangzik a hívó szó,
halld meg a hangot, míg nem zárul az ajtó.
Érintse szíved az Isteni Szeretet,
hívására legyen igen a felelet!

Mélységes mélyekig leszállott éretted,
viselt sok szenvedést,hogy bűnödből mentsen.
Ma is véghetetlen az ő szent szerelme,
fogadja ki megtér, keblére ölelve.

Ha felharsan majd a végső trombitaszó,
felébred akkor sír mélységén az alvó.
Életre támadnak a Krisztusban elhunytak,
élő hívekkel a felhőn elragadtatnak

Jöjj, ne késlekedj, mert napját nem tudhatod,
hittel várakozz, míg feldereng hajnalod!
Lásd meg felragyogni remény szép csillagát,
elvezet utadon, kövesd fénysugarát!







HAJNALI RAGYOGÁS


Éj felett győz a hajnali ragyogás,
harmatcseppekből fűzi fel gyöngysorát.
A felkelő Nap sugarában szikráz,
tükröződik a kék ég tengersíkján.

Annyi sok szépség öleli a Földet,
színárnyalatok szövik át a zöldet.
Munkálkodik az áldott, isteni kéz,
sok kis csodával égi édent idéz.

Felfogni mindezt, csakis a szív képes,
madárajkon szól, hangzik a dicséret.
Ó, ember, te is magasztald Uradat,
fénye, ragyogja be minden utadat!







HALÁL HOL A TE HATALMAD


Fenn, ott a Golgotán,
Hol soha nem nyílik virág,
Csak a szél gyászos sóhaja száll,
Jaj három kereszt áll.
Elvetemült bűnösök között,
Az ártatlanra is halál vár.
Ember nem tudod, mit cselekedtél,
Megfeszítetted Isten Fiát!
Bűnöknek súlyos terhe alatt,
Istentől elhagyatva,
Gyötrő haláltusában kiált:
Elvégeztetett!- s megváltatott a világ.
Megremeg a föld e, szomorú órában,
Fényes napra éji homály borul.
Menekül gyáván, ki merre lát,
Reszket félelmében a teremtett világ.
Sziklák meghasadnak,
Szentek sírjai megnyílnak.
A templom is megrendül,
Kárpitja kettészakad.
Nem rejt már titkokat.
Nem kell többé bűntörlő áldozat,
Mert örökérvényű a Golgota.
Megváltó Urunk kihullott vére
Bűneinknek drága fizetsége.
Fényes hajnal virrad,
Húsvétnak áldott hajnala.
Megnyílt a sziklasír,
Krisztus feltámadt!
Halál hol a te hatalmad?







HÁLÁT ADOK, ISTENEM, MINDENÉRT


Hálát adok ,Istenem, mindenért,
áradó napsugár mosolyáért,
a nyíló virágok illatáért,
a szellő lágy simogatásáért.

Hálát adok, hogyha felhők jönnek,
esőt adnak szomjazó mezőnek,
mert a felhők mindig tovatűnnek,
s szivárvány színei tündökölnek.

Hálát adok az egészségemért,
betegségből a gyógyulásomért,
a Te megváltó szeretetedért
és az örökélet reményéért.

Tudom, ha vándorutam véget ér,
lelkem majd, a Te világodba tér,
hol a szeretet, beteljesedés,
hálát adok, Istenem, mind ezért.







HERVATAG A TÁJ


Hervatag a táj mostanság,
a színek oly rozsdabarnák.
Álmatagon kel fel a nap,
fejre kerül már a kalap.

Jégpáncélt ölt a pocsolya,
csillan rajta fény mosolya.
Csend hullámán szél fuvoláz,
sejtelmes e várakozás.

Lomb fosztott fák árválkodnak,
új ruháról ábrándoznak.
Felöltöznek nemsokára
pehelyszőttes tüllszoknyába.







HETVENEN TÚL


Hetvenen túl hajra az ősz dere hull,
homlokra ráncokat gyűrnek az évek.
Emlékek tengerén hullámzik a múlt,
homályba simulnak lassan a képek.

Vén idő meg nem áll, visszanézni kár!
Míg az út el nem fogy, új nap felragyog,
boldog, kit érint az égi fénysugár.
Röghöz nem kötheti földi kincs vagyon.

Értelmet nyernek a gyors pillanatok,
gyűjteni oly kincset, ami el nem vész.
A szív és a lélek mélyére hatol,
szépséges igazgyöngy, soha nem enyész.







HIDEG A TÉL


Hideg a tél, tombol, zúg a szél,
fagy nyújtózik, jeges ölelés.
Didergőn reszket a lét benne,
fényt remél bódult révülete.

A lélek is borzong, didereg
magába zárva, reménytelen.
Egy mosoly, jó szó idejében,
betölti az űrt melegséggel.

Éled a remény, olvad a jég,
ha felé nyúl láthatatlan kéz.
Merre tovább, kiutat mutat;
ó hagyd magad mögött a múltat!

Indulj egy szebb, jobb jövő felé,
hol szeretet vár és melegség!
Hol ,,egy darab ég a csönd fölött"
nyílik, s árad rád a fényözön.







HIDEG ÉJSZAKÁK


Dermesztően hidegek az éjszakák,
Így búcsúzik a zimankós január.
Hideg fénnyel ragyognak a csillagok,
Vakítóan világít a telihold.

Nézelődöm, álmatlan az éjszakám,
Kitekintek meleg szobám ablakán.
Mindenütt fehér és havas a világ,
Nincs is sötét igazán, csak félhomály.

Csendbe burkolózva alszik kint a táj,
Álmában bizonyára tavasz van már.
Lassan- lassan én is elálmosodom,
Álmomban tán szép tavaszról álmodom.







HITBEN RITKUL A TÁVLATOK HOMÁLYA


Hitben ritkul a távlatok homálya
kétely oszlik, a bizalom felébred.
Ige szava titkok mélyét kitárja,
szívet érint, átformálja a lényed.

Golgotára nézz fel térdre lehullva,
ott a kereszt tövén tedd le terhedet!
Alant rejlik a Szeretet mély kútja,
életvize megújítja lelkedet.

Bűn örökség vetve már mély tengerbe,
élsz, mint Isten gyermeke, oly szabadon.
Fentről vigyáz reád az Úr kegyelme,
égi fénye vezet földi utadon.







HOL AZ ÉLET UTAK VÉGET ÉRNEK


Temetők néma csendjében ma este,
mintha a csillagos ég tükröződne.
Mécsesek és gyertyák villódzó fénye
vetül, színpompás, virágos kertjére.

Itt, hol az életutak véget érnek,
csak a porladó test rejlik a mélyben.
Testben a lélek nem lakik odalent,
más dimenzióban már otthonra lelt.

Tétován, idéz fel most a képzelet
halovány gyertyafényben emlékeket.
Fájdalom elpihent már békességben,
majdani találkozás reményében.

Az idő malma őrli perceinket,
s akik most idézzük emlékeinket,
felettünk is elsuhannak az évek,
mi is elmegyünk, ha szólít a végzet.

Hová - merre, hit reménye felelet.
Átvilágít síri, sötét éjjelen
a hajnalcsillag ragyogón, fényesen.
Fénye feldereng szívben és lélekben.










HŰSÉGE VÉGTELEN


Mögöttem az erdő,
előttem a tenger.
Fölöttem a felhő,
béklyóba zárt lelkem.

Utamat nem lelem,
megremeg bús szívem.
Bármerre néz szemem,
sötétek a színek.

Belülről hang szólal,
menekvés egy lehet:
Felszakad mély sóhaj,
Szeretet fényt lehel.

Magasból rám tekint,
Teremtőm, már velem,
Megsegít Ő megint,
hűsége végtelen.







AZ IDŐ

Az idő fátylat von a múltra,
de átragyog rajta szeretet.
Végtelenbe szökik az útja,
fénnyel szövi át az életet.







IDŐ SÍKJÁN


Bíbor lángpalástját levetve
homályba rejti arcát a Nap.
Ha jő araszolva az este,
megpihen a horizont alatt.

Perc vonja ébenbe az eget,
aranyló csillagszemek gyúlnak.
Vén hold idő síkján lépeget,
az órák lassan éjbe hullnak.

Világra hintve édes álmot,
melyben béke, néma csend honol.
Valóságot csodákkal átfon,
néha mélyben, máskor hegyfokon.

Éj mámorát űzi a hajnal,
ébred a nap kék ég peremén.
Sugárzóan, tündöklő arccal
útra kel egy új nap reggelén.







IGAZ BARÁTSÁG


Barátságban társra lel a lélek magánya,
nyílik benne önzetlen szeretet virága.
Alapköve megértés, bizalom és hűség,
az ember számára igaz barát: ajándék.

Aki örömöt, bánatot meghallgatni kész,
a bajban jó szívvel nyújtja segítő kezét.
Vele megoszthatja legféltettebb titkait,
szeretet sugallja az ő jó tanácsait.

Az igazat mondja, nem fedi hazugsággal,
jó indulattal figyelmeztet a hibákra.
Ő, ki mindenkor megért, soha el nem ítél
ember ő is: hibákkal, erényekkel, mint én.







ISMERD MEG ŐT!


Ismerd meg Jézust, ismerd meg Őt!
Ő a Megváltód, hű megmentőd.
Életét adta, hogy te élhess,
válladról levett minden vétket.

Áldjad Szent Nevét, dicsőítsed!
Benne szabad vagy, Ő a kincsed.
Teljes lényedet Neki add át!
Benne meglátod Isten arcát.



Egy más világot nyit előtted,
földi létben is béke tölt el.
Hiába zúgnak a fegyverek,
tiéd a Menny, nem árthat neked.

Ismerd meg Jézust, ismerd meg Őt!
Ő a Megváltód, hű megmentőd.
Életét adta, hogy te élhess,
válladról levett minden vétket.







ISTEN SZAVA


Isten szava a Biblia,
a valóság tiszta tükre.
Lélek által nyílván titka,
elvezet az örök üdvre.

Kérdésekre választ lelhetsz,
ha olvasod hit fényében.
Megnyitja az értelmedet,
eloszlatja a kétséget.



Igazságát tapasztalod,
érintenek valós csodák.
Jézus nevét magasztalod,
Benne Isten jött el hozzád.

Megtestesült Szeretet Ő,
Istenember teljes lénye.
Általa az élet, s erő,
reád ragyog égi fénye.







ISTEN RÓZSAKERTJE


Ne félj, ha rád zuhan a magány,
ha nincs kihez szólj, üres a ház!
Engedd be a fényt a szívedbe,
s nyílik Isten szép rózsakertje!

Középen fénylőn áll a kereszt,
sugárzón árad a szeretet.
Tövén életvize patakzik,
lelked soha meg nem szomjazik.

Csordultig telve, már túlárad,
cseppjeit szavakba formáltad.
Rímekbe szedve adod tovább,
fűzi kezed betűk gyöngysorát.







JÓ ANYÁM


Emlékeim bús homálya
tisztul, mikor Rád gondolok.
Szereteted fényárjába`
kedves arcod rám mosolyog.

Hiányodat mindig érzem,
fognám szorgos, fáradt kezed.
Oly boldogan ölelnélek,
csak virággal köszönthetlek.

Sírhantodra teszem csendben,
szívemből száll mély sóhajom.
Lelkem mélyén itt vagy velem,
simítja lágy szellő arcom.







JŐ AZ ÉJ


Lopakodva jő az éj,
holdkaréja útra kél,
égbolt ében mezején,
sűrű csillagfövenyén.

Szikrázó a csillagéj,
titkot regél, súg a szél.
Megérint a messzeség,
rejtély, ismeretlenség.

A távol most oly közel,
ég összeér a földdel.
Tó tükrének fényhídján,
átível a holdsugár.

Halk dallam szól valahol,
tán szirének dala szól,
száll éter hullámokon,
andalítón, altatón.







JÖN ELÉM


Őszi tájra ömlik a fényözön,
áttetszően tiszta az égi kék.
Szellő rezzen, zizzen a falevél,
földre lehullva csendben elköszön.

Lelket érintő, fájdalmasan szép
ahogy színt vált a világ köröttem.
Hűtlen szálltak az évek fölöttem,
lábam roppanó, dús avaron lép.

Elmúlás felé, mint az őszi táj,
de szívemben hit s a reménység él.
Út végén tudom, reám az Úr vár.

Jön elém, Ő, a szeretet hídján.
kezemet fogva vezet a lépcsőn,
s nyílik előttem majd a Mennyország







JÖN HOZZÁD KIRÁLYOD


Sápadt, fénytelen a decemberi reggel,
várakozva némán homályba rejtezett.
Oly titokzatosan sejtelmes ez a csend,
hangtalan szavával lelket szólítja meg.

Nyitott szív húrjain megcsendül visszhangja,
mennyei, szent Ige isteni szózata.
Fellobbantja benned hit alvó mécsesét,
megvilágosítja karácsony értelmét.

Szeretet lángjával átölel világot,
felhőkön közeleg, jön hozzád Királyod.







JŐ AZ ÉJ


Lopakodva jő az éj,
holdkaréja útra kél,
égbolt ében mezején,
sűrű csillagfövenyén.

Szikrázó a csillagéj,
titkot regél, súg a szél.
Megérint a messzeség,
rejtély, ismeretlenség.

A távol most oly közel,
ég összeér a földdel.
Tó tükrének fényhídján,
átível a holdsugár.

Halk dallam szól valahol,
tán szirének dala szól,
száll éter hullámokon,
andalítón, altatón.







JÖJJ EL MIELŐBB, NAGY KIRÁLY


Jöjj el mielőbb, Nagy Király,
Hívő néped jöttödre vár.
Várakozó szeretettel,
Vággyal tekint az égre fel.

Reményt árasztó fénysugár,
Ami áttör tél homályán,


Hozzád vonzza szíveinket,
Zeng Feléd a hálaének.

Te vagy kincsünk és örömünk,
Tebenned van reménységünk.
Jöjj el mielőbb, Nagy Király,
Hívő néped jöttödre vár.










JÖJJ, SZENT LÉLEK!


Jöjj, Szent Lélek, töltsd be szívünk égi fénnyel,
igaz hit lángoló tüzével, hogy lobogva égjen!
Tisztulva e lángban igazul, bűntelen,
Krisztus teljessége bennünk megszülessen!
Örök szeretete ragyogjon át rajtunk,
s az Ő dicsőségét zengje híven ajkunk!







KRISZTUS MA IS ÉL ÉS SZERET


Krisztus ma is él és szeret,
győzelmet vet halál felett.
Hozzá jöjj, ki megfáradtál!
Nála erőt, vigaszt találsz.







Karácsony közeleg Advent csendjében,
haloványan lobbanó gyertyafényben.
Jó hírét hozza a decemberi szél,
jön felénk Akit vár, Kit a szív remél.

Készülj ember, fogadd nyitott lélekkel
Királyod, Ki jön hozzád szeretettel.
Öltözzön lelked tiszta hófehérbe,
ragyogjon fel benne karácsony fénye!







KÉT KÜLÖN VILÁG


Isten világa oly végtelen,
emberi világunk oly kicsi.
Habár szárnyaló a képzelet,
saját magát túl nem lépheti.

Nem élhet burokba bezárva,
körbevéve magas falakkal
Szüksége van a változásra,
mi a falakon túlmutat..

Mert egységes egész a világ,
bölcs hatalom, mely igazgatja.
Legyőzött már minden akadályt,
a fénylőn ragyogó keresztfa.







Ködös őszi reggelen
fény töri át a homályt,
rám mosolyog kedvesen,
arcomra hinti csókját.

Sugarával körbefon,
égből hulló ajándék,
bearanyozza napom,
tovatűnik az árnyék.

Megváltoztak évszakok,
időfolyam hullámzik,
őszbe tavasz beragyog,
hárfáján a szél játszik.

Majd a tél is bekopog,
egy didergős hajnalon,
talp alatt hó csikorog,
jég virágzik ablakon.







KRISZTUS TELJESSÉGE


Istenem előled,
ember nem rejtőzhet.
nyílván áll előtted,
gondolat, szó, s a tett.

Krisztus teljessége ,
az ember mentsége.
Benne lel a lélek,
teljes békességre.

Tőle nyer védelmet,
erőt, szeretetet,
Isteni kegyelmet,
minden hívő lélek.







LÁSS TÚL A HOMÁLYON!


Odakint már hull a hűvös, őszi eső,
színét vesztve a táj oly bús, oly merengő.
Várja, felöltse a tél hófehér leplét,
megpihen alatta, míg jő az ébredés.

Láss túl a homályon, felhők szürkeségén,
elmúlásban lásd meg az új születését!
Emberi sorsunk is ily módon változik,
ha régit letéve Krisztussal osztozik.

Mint kikelet, dereng új tavasz kék egén,
felragyog a szívben mennyei fény-remény.
Borúját elűzi, örömbe öltözik,
Isten fényessége lényébe költözik.

Szeretet virága szirmát bontja benne,
pazarlóan hinti a világban szerte.
Soha el nem hervad, megújul mindenkor,
rá hűs forrásból az ég életvizet ont.







A LEGNAGYOBB MAGYAR


Széchenyi István neve, csillagként ragyog,
Tiszta fényét őrzi az emlékezet.
Nemzet sorsáért, önzetlen munkálkodott,
Életét vezérelte, honszeretet.

Hazája jövőjét reformokban látta,
Meglátta mily nagy, a tudás hatalma.
A Magyar Tudományos Akadémia,
Áldozatkészségének bizonysága.

Elsőként a Felsőházban magyarul szólt,
Megértette: nyelvében él a Nemzet.
Nemes céljaiért könyvekkel is harcolt,
Hitel, Világ, Stádium, őrzik ez eszméket.

Utazásai során megtapasztalta,
Közlekedés a fejlődés záloga.
Fontos szárazföldön és vízen egyaránt,
Lóval, vasúton, s vízen gőzhajózás.

Fűződik nevéhez: folyószabályozás,
Lánchídépítés, Óbudán hajógyár,
S hogy ikerváros -Pest- Buda-, Budapest már.
Szívügye a Magyar Nemzeti Színház.

Még sok minden más, tevékeny életsorán,
Végül szomorú sors: Döblingi magány.
Öncél, önérdek Őt sohasem vezette,
Hazáját, életnél jobban szerette.

Mindenkor a békesség útját kereste,
Kossuth ezért, nem is mindig értette.
Mégis a ,,Legnagyobb Magyar"- nak nevezte
Méltán őrzi Őt, így az emlékezet.







A LEGNAGYOBB SZERETET


Krisztus érettünk ment a halálba,
kereszt út keservét értünk járta.
Vérrel írott, hő szeretetével
tekint vissza, Nagypéntek tükrében.

Szeretete átjár szívet, lelket,
mint tavaszi fény a természetet.
Megtisztulva a hit forrásában,
betölt égi fénnyel, ragyogással.

Életvíz e forrás minden cseppje,
benne rejlik a lélek ereje.
Isten bőven megadja azoknak,
kik hozzáfordulnak bizalommal


. . . .







LEHULLOTT MÁR


Lehullott már - minden levél,
kopár ágon ázott veréb.
Színek, fények ködbe vesztek,
égen úszik szürke felleg.

Várakozás csendje ölel,
szürkeséget remény övez.
Titkot súg a lenge szellő,
lágyan rezdül, halkan sejlő.

Ki megnyitja szív ajtaját,
éteren át hallja szavát.
Láthatatlan - titkát tárja,
létét - ki hisz - csak az látja.

Megtalálja szíve kincsét,
Ő megoldja rabbilincsét.
Szabad szellem szárnyát bontja,
fényben ragyog a hegy orma.







LÉTEZIK EGY ORSZÁG


Létezik egy ország, minek idő és tér,
nem szabja határát, hol nincsen sötétség.
Hol örök fény ragyog, hol nem váltják egymást,
éjszakák és nappalok, Isten a fényforrás.

Az Ő dicsősége ragyog, s Krisztus által,
világossága jött, a földi világba.
Ki Őt befogadja, szíve mélyén annak,
már e földön felragyog, Isten országa.

Nem gyötri félelem, az út végét látva,
küszöb a halál az örök boldogságba
Ahol Ura által, készített hely várja,
örökös otthona, az égi hazába.








MAGYARNAK SZÜLETTÜNK


Magyarnak születtünk,
Magyar anyanyelvünk.
Istenáldott szent hely,
E kis ország nekünk.

Drága szülőföldünk,
Dicső elődeink
Által, hősiesen
Védett, örökségünk.

Vannak szép tájaink,
Folyóink, tavaink.
Van jó termőföldünk,
Mindez, féltett kincsünk.

Bár kinyílt a világ,
Csábít a nagyvilág,
Igazi otthona,
Itt van a magyarnak.

Itt nőttünk, mint gyermek,
S neveljük gyermekünk,
Boldog csak itt lehet,
Magyarként életünk.

Szeressük e hazát,
Míg e földön élünk,
S itt legyen majd boldog,
Utód nemzedékünk.







MÉLYSÉG ÉS MAGASSÁG


Mélység és magasság
egyesül a Golgotán,
fájdalom, szenvedés,
megváltó halál:

Drámába rejtetett
mérhetetlen szeretet,
Isteni titok, melyet
fel nem foghat ember.

Örömhír fényét
sugározza a keresztfa,
tünékeny idő,
távlatain áthatolva.

A teremtett világot
ma is beragyogja,
Isten az embert,
magára nem hagyja soha..

Lehajolt hozzánk,
megbocsátó irgalmával,
utat adott Jézusban
égi magasságba.

Élt Isten - emberként,
meghalt de feltámadott,
mennyei hazába,
előttünk utat nyitott.







MINDENNÉL DRÁGÁBB


Mindennél drágább kincs az élet,
bűn miatt zárult bár az Éden.
Az ember - lett a Föld vándora -
jövőnek hite a záloga.

Hinni - Ki érte élt és meghalt -
sziklasír mélyén Ő nem maradt.
Feltámadt! Ma is él győztesen,
bűn, halál - benne erőtelen.

Csillaga fényes'b a gyémántnál,
emberi szívbe reményt plántál.
Előtte nyit egy új világot,
túl földi, s égi láthatáron.

Értelmet nyer a múló idő,
érték a holnap, nem veszendő.
Levetve kopott porsátorát,
nyeri el az én, örök honát.







MINDIG A FÉNY FELÉ


Mindig a fény felé,
Feléd visz az utam,
életem ösvényén,
próbák közt is, Uram.

Ha gyűlnek sötéten,
fellegek felettem,
keresztedre nézek,
könnyebbül a lelkem.

Te meghaltál értem,
bűneim elvetted,
hogy szent keresztségben,
újjászülethessek.

Ádám örökségét,
tengerbe vetetted,
Isten szeretetét
nyújtja felém kezed.

Mindig a fény felé,
Feléd visz az utam,
életem ösvényén,
próbák közt is, Uram.







MIND MULANDÓ


E világra üres kézzel jöttünk,
nem hoztunk semmit, nem is vihetünk.
Gazdagság, pénz, mind-mind mulandó,
szerelme Istentől eltávolít.

Állhatatossággal, szelídséggel,
éljünk igaz hittel, szeretettel!
Hogy nyerjük az örök-lét jutalmát,
megharcolva a hit nemes harcát.

Várva Urunk Jézus visszajöttét,
Szent nevének hála és dicsőség.







MINT VIHAR UTÁN


A harag, mint kék égen sötét felhő,
elhomályosult arcon lélektükör.
Örvénylő árny vetül bús tekintetén,
tomboló indulat elűzi a fényt.

Ha lélekben oszlik harag fellege,
betölti öröm, béke és nyugalom.
Mint vihar után kitisztult horizont,
az ember szemében boldogság ragyog.

A megbocsátás szép, Isteni erény,
összezúzza bűn súlyos rabbilincsét.
Csillaga tündöklő a szív rejtekén,
szeretet sugarát szórja szerte szét.







MOST HA HANGZIK


Most ha hangzik a szó, mélyen szívbe ható,
add meg, Uram, halljam, hitem mában valljam!
Kegyelem hangja az, mentő, vigaszt adó,
Te akaratodban legyen bizodalmam.

Harag napja ha jő, tűzben gerjed heve,
emésztetik abban ország, s az egész föld.
Isten igazságos, az Ő célja nemes,
hamuból a gyémánt ragyog tisztán fénylőn.



Útján hozzáfordul majd a tévelygő nép.
Közös akarattal, megtisztult ajakkal,
segítségül hívja, szólítja szent nevét.

Szolgálja hű szívvel, tiszta lelkülettel,
cselekedetében meg nem szégyenül,
szent hegyére tekint mély tisztelettel.







NAP-TÁMADAT


Pusztában kiáltó szó elhallgattatott,
hogy felette győzött, elhitte az álnok.
Ám helyében új szó még tisztábban hangzott,
erőszak elbukik, nem győz igazságon.

Nap-támadat tisztán, a sötétben ragyog,
világosságot gyújt lelkek kútmélységén.
látókká válnak, kik tévelyegtek vakon,
értelem ébred fel tudatlanság éjén.

Meglátva az Isten valós, igaz arcát,
eloszlik félelem homályos fellege.
Kibontakozik már a kép kristálytisztán:
Isten a szeretet, aki nincs ellene.

Ő ad, és nem elvesz, tőle van az élet,
hozzátérőt betölt öröm és békesség.
Csodálatos Úr Ő, az uralma édes,
távlataiban nyílik a végtelenség.







NEM KÉSIK


Múlik az éj, dereng a szép Hajnalcsillag,
ne késlekedj hát, mert a hajnal felvirrad.
Közel az a Nap, az Úr eljön, nem késik,
várja türelemmel, hogy a hit megérint.

Tűznek, s ítéletnek a napja lesz akkor,
Ég - Föld elmúlik, s mind, amit ember alkot.
Lángok közt megolvad, és elhamvad minden,
őrizd szívedben a halhatatlan kincsed!

Mert felragyog majd az Isteni Igazság,
Új Ég, Új Föld, s az örök boldogság.







NE OTT KERESD


Ezüst fényben csillog, a Szent Karácsony est,
Zöld fenyők tűlevelén, hópehely pihen.
Magasból a csend zenél, néma üzenet,
Karácsony Fénylő Csillagát ne ott keresd!

Nem találod most, jászolban, mint kisdedet,
Királyok Királya Ő, föld és ég felett!
Szeretetében, átölel a kegyelem,
Üdvösség ragyog fel, keresztje fényében.

Nézz fel a keresztre, borulj le előtte,
Hogy felemeljen, végtelen szeretete.
Lobbanjon szívedben a hit égő lángja,
Reménység, szeretet, boldog karácsonya.







NE RETTENJ MEG!


Ne rettenj meg rémhírek hallatán,
ha meginogni látszik a világ,
hűséged mindenkor legyen szilárd,
bizalommal állva hit talaján!

Jönnek szomorú, gyötrelmes napok,
hallasz földrengésről, háborúkról.
Jönnek ámító, hamis Krisztusok,
tarts ki, menj tovább igaz utadon!

Ha mindenütt hangzik az igaz szó,
mindenki előtt tárul a titok,
nem jön a vég előbb, majd csak akkor.

Nem megsemmisülés, kezdet a vég!
Új ég - új föld születik vajúdón,
mi túl van az ember képzeletén.







NÉMA VÁRAKOZÁS


Tombolt az éj, csendbe hullt a reggel,
elsimult a hullámzó, vad tenger.
Év kezdetén titok - rossz vagy jó vár,
a mindenség néma várakozás.

Az égen hol felleg jár, hol Nap süt,
remény szele fuvall, gondokat űz.
Tiszta forrás édes vize csobog,
halld zsongását, vele szomjad oltod.

Lényedet a Szeretet betölti,
gonosztól a szívedet megőrzi.
A világban zúgjon bár a vihar,
megvédelmez mindenkor az Igaz.

Dicsőítsd az Istent, magasztald Őt,
Ő, Ki elűz minden borút, felhőt.







NINCS MÁS ÚT


Nincs más út, csak egyetlen egy,
mely az életre vezet,
útjelzője kereszt,
ott bűnterhed leteheted.
Térdre hullva, alázattal
újjászül a Szeretet,
tisztára mos Jézus vére,
átölel a kegyelem.
Világ zaja zúg körötted
béke, csend honol benned.
szíved, lelked szabad.
üdvös fénye ragyog fölötted.







NOVEMBERI FÉNY


Fényragyogással jött a november,
hullat a fákról színaranyat.
Létről, halálról mereng az ember,
megállni késztet a pillanat.

Mécsesek lángja lobban réveteg,
nyugalmat, békét sugall a csend.
Könnyeket fakaszt az emlékezet,
egy kedves arc mosolya dereng.

Kezdet és vég a levegőben leng,
térben - időben korlátot szab.
Száguldva suhan felettünk a perc,
múlt tegnap a hant alatt porlad.

Keresd vándor a remény csillagát,
hittel feletted nyílik az ég.
Szíveddel lásd a Lélek vigaszát,
oszlik a homály, tisztul a kék.

Aki értünk az időbe eljött,
Megváltó Műve szilárdan áll.
Halál hatalma általa megdőlt,
élted örök, ha nyomában jársz.







ÓH, MILY BOLDOGSÁG!


Immánuel, óh, mily boldogság,
nyíljon a szív és szóljon száj!
Istennek zengjen dicséretet,
a drága küldött megérkezett!

A világnak örömhírt hozott,
csillag gyúlt az égen, ragyogott.
Bölcsek követték a csillagot,
amely Hozzá utat mutatott.

Az a csillag ma is fenn ragyog,
sugárzón hirdeti karácsonyt.
Ki éjsötétben néz az égre,
látja: ma is égő a fénye.

Bölcsek ma is, kik követik Őt,
dicsőítve az Üdvözítőt,
a Megváltót, a hőn Szeretőt,
leborulva Fensége előtt.







OKTÓBERI ALKONY


Hűvös, októberi szél borzolja,
a még aranysárga lombokat.
Az alkonyati ég bíborban ég,
fénye beragyogja az ormokat.

Hulló levelek halk zizzenése,
zavarja meg sűrűn a csendet.
Magányosan varjú tollászkodik,
kopár mezőn nem lel élelmet.

Lassan ereszkedik alá a Nap,
tűzszemével még visszapillant,
majd a láthatár mögé rejtőzik.
A horizont szélén holdfény villan.







OLY SOK ÉVIG...


Oly sok évig homályon át
nem látta szemem a csodát.
Gondtekervényekkel átszőtt
semmiben gomolygott időm.

Mely gúzsba kötött, körbefont,
bénította gondolatom.
Mint ereszkedő sűrű köd,
felhőbe vonta a jövőt.

Nem engedett szorítása,
felszállt lelkem sóhajtása.
Fohászom meghallgattatott,
szívem rablánca lehullott.

Mint a madár, oly szabadon
szárnyal ma már gondolatom.
Minden napom egy új csoda,
az ég ajándékmosolya.







OTT FENN AZ OLAJFÁK HEGYÉN


Ó, Uram, ott fenn az olajfák hegyén,
térdre hullva, könyörgőn imádkozva,
gyötrődtél fájdalmak szörnyű éjjelén,
készültél már keresztáldozatodra.

Ó, Uram, könyörgésed mily emberi,
ha lehet, múljék el tőlem e pohár!
Bűnök árjának keserű cseppjei,
ily nagy szeretet, áldozati oltár.

Vérző verejtéked földre hullattad,
félelem gyötört, várt kínzás és halál,
de te küldetésed meg nem tagadtad,
megdicsőült benned Mennyei Atyád.







ÖRÖMÓDA ZENGJEN!


Fehér ruhát sző az adventi álom,
át a gomolygó, szürke ködhomályon.
Gyertyaláng lobban, áttör a sötéten,
patyolatot ölt fel szív és a lélek!

A Karácsony boldog, szép ünnep legyen,
árad a földre az égi kegyelem!
Nyugalom, béke szálljon a világra,
segítő kezet leljen aki árva!

Ég - Föld Urának örömóda zengjen,
szeretet nyelvén szóljon minden ember!
Némuljanak el a háborúk, harcok,
nézzenek egymásra mosolygó arcok!







ÖRVENDJ, Ó, EMBER!


Gördül a nagy kő, zárja a sírnak,
benne a holtnak csak leple maradt.
Előtte pokol kapui nyíltak,
termését hozza elhalt búzamag.

Nyílik a titok, örvendj, ó, ember,
húsvét ígéret: van üdvösséged!
A Föltámadott hív téged s vezet,
biztonságban van kezed kezében.

Felhozta napját boldog reménynek,
béke és öröm ünnepe üdve.
Szellő se rezzen, áradnak fények,
csendes a tenger, sima a tükre.







ÖLELD ÁT!


Légy oltalmazója annak, ki szeret,
ki tiszta szívvel kötődik tehozzád.
Öleld át, érezze, megbízhat benned,
szíveden viseld mindig az ő sorsát!

Élete lehessen felhőtlen, boldog,
tudva, hogy terád mindenkor számíthat.
Törékeny lelkét ne nyomasszák gondok,
támaszként nyújtsad erős vállaidat!

Szívében a hála virága nyílik,
hullatja rá a szeretet harmatát.
Gyümölcse megérve öledbe hullik,
örömöd benne lesz élted alkonyán.










AZ ÖRÖK ÉLET TITKA


A tiltott fa vonzó, szép gyümölcsöt termett,
érte a parancsszót megszegte az ember.
Hallgatva a sátán csábító szavára,
mely halált hozott rá, s minden utódjára.

A jó és rossz között tévelyeg azóta,
hitetlenség által sűrűn szőtt hálója.
Örök élet titkát keresi, kutatja,
önmaga nem leli, Isten megmutatja.

Élet fáját küldve utána Krisztusban,
általa bűnösre égi áldást hullat.
Megtöretett teste, kiontatott vére,
megnyitja az utat Menny Éden Kertjébe.

Benne élhetünk már e földi létünkben,
halhatatlan lelkünk, halandó testünkben.
Föld porába tér majd, mi onnan vétetett,
s fény honába száll az Isteni lehelet.







ÖRÖM AZ ÉBREDÉS


Múlik az éjszaka, felragyog a fény.
Hajnal szép csillaga reményt sugároz.
Öröm az ébredés, tiszta kék az ég,
friss, tavaszi szellő megújulást hoz.

Ma még viseli tél nyomait a táj,
de kelyhét nyitotta már a hóvirág.


Érzik a fák, közel a rügypattanás,
ágakon repdesve kismadár trilláz.

Mosolygó napsugár fényt vet a földre,
meglágyul a talaj fagy keménysége.
Megélénkül a fű halovány zöldje,
holnap színezi majd ibolya kékje.







Ő KI MINDENKINÉL NAGYOBB


Ő, Ki mindenkinél nagyobb,
szerény volt és alázatos.
Fényes aranybölcső helyett,
jászolbölcsőbe született,
s övéi közt nem lelhetett,
befogadó szeretetet.
Bár királyok közt legnagyobb,
illette volna fényes trón,
trónja, helyette kereszt volt,
s koronája tövisből font.
Kívánták látni Napkelet,
s távol, Napnyugati bölcsek,
kívánt látványosság helyett,
jászolbölcső és a kereszt,
botrányát tekinthették meg.
Elhaló búzamag volt Ő
áldozata gyümölcsöző
halálából élet fakadt,
mely örök üdvösséget ad.







ŐSZI VARÁZS


Aranyba simult a tegnap smaragdja,
ősz varázskeze bíborral árnyalja.
Bár könnyeit hullatja folyvást az ég,
mégis - mégis, oly szép, édeni a kép.

Az esőcseppek csillogó gyöngyszemek,
fák koronáját díszítő ékszerek.
Ha majd végre a napsugár felragyog,
szivárványszínt festenek az angyalok.

Szélkeringőzve sok - sok levél táncol,
búcsúrománccal vidám kedvre hangol.
Végül megadva magát, földre leér,
holnapja csendes enyészet, pihenés.

Elárvult faág dércsipkét virágzik,
éter hullámin szél harmonikázik.
Fehér szőnyeget terít elém a tél,
álomba mélyed kikeletig a lét.







REJTETT ÜZENET


Merülj el a csend mélységeibe`,
hogy megérthesd a mindenség szavát!
Minden rezdülés rejtett üzenet,
megszólít csillagvilágokon át.

Magasba tekints, fel a kék égre,
hol a nap ragyog, s szórja sugarát!
Éteri hullámokon áttörve,
éltető melegét árasztja rád.

S éltet számlálhatatlan életet,
melynek otthona e földi világ,
hegy, völgy, folyó, óceán és tenger,
ember, növény, s állat sokaságát.

Ó, mennyi csoda, ami körülvesz,
a létezés valóságát csodáld!
S hogy a létezésnek része lehetsz,
porszem bár, veled kerek a világ.

Ha érted a rejtett üzenetet,
ha meghallod a mindenség szavát,
megérted, hogy nem annyi az élet,
mit e föld zarándokaként élsz át.

Hogy amikor elszólít a végzet,
az ég nyitja előtted kapuját,
s ragyog feléd, napnál fényesebben,
a végtelen örökkévalóság.







REMÉNYSUGÁR


Reménysugár hatja át újév hajnalát,
szívekbe hullatja mennyei harmatát.
Ébredj fel ki alszol, táruljon lelked,
hit világossága ragyogjon fel benned!

Kihunyni ne engedd sohasem a lángját,
mécsesét éberen olajával tápláld!
Ellenszél, ha támad, megtöri erejét
a fényben lobogó, mély, isteni rejtély.







SEGÍTS URAM


Mélységből kiáltunk hozzád Uram,
Ingoványos alattunk a talaj.
Az égbolton sötét felhők gyűlnek,
Válságunkból kérünk váltságot adj!

Segítsd meg drága magyar hazánkat,
Felette a felhők oszoljanak!
Tisztuljon egén, gondok homálya,
Derengjen fel, reménység hajnala!

Jövőt építeni segíts Uram!
Vezetőségünknek bölcs szívet adj!


Jó irányba vigyék népünk sorsát,
Fejlődés útjára lépjen hazánk!

Ne kiáltson utcákon a nyomor!
A hajléktalan találjon otthont!
Legyen az embereknek munkája,
Nyugodt otthona és biztonsága!

Közös célért közös akarattal,
Haladjon népünk összefogással!
Kérünk Uram, add rá áldásodat!
Köszönjük szívből jövő hálával.







SIETŐS LÉPTEKKEL


Sietős léptekkel halad az esztendő,
alig volt nyár után, őszi ég derengő.
Hetvenkedve járom rőt avar szőnyegét,
felsóhajtó szellő tél közelről regél.

Hűs fuvallatától kissé megborzongok,
idő erdejében révülten bolyongok.
Évek sűrűjéből fényt villanni látok,
sugarát követve, utamra találok.







SUGÁRZÓ FÉNY, SZERETET


Hol az igaz hit fénylik,
ege áttetszőn kéklik.
Felsejlik a reménység,
nem riasztja a mélység.

Kételyek közt nem inog,
nyílik szívben a titok.
Bizalom lángja lobban,
benn' örök karácsony van.

Sugárzó fény, szeretet,
megolvaszt jéghegyeket.
Évszakokat átragyog,
nem oltják ki zord fagyok.







SZABAD VAGY




Ha nem vagy a mammon foglya,
s vágyaid nem törnek egekbe,
Ha nem csábít fény és pompa,
Szabad vagy, s boldog ember.

Lehetsz szegény, hajléktalan,
kinek látszólag nincs semmije,
mindened van, ha szabad vagy,
s szeretet lakik a szívedben.

Ha tárul szíved ajtaja,
s a szépet befogadni képes,
kincseit eléd kitárja,
látványával a szép természet.







Száguldanak böjti szelek,
süvöltve az üzenetet:
Ébredjetek ember szívek,
legyetek a hitben hívek!







SZÁLLNAK AZ ÉVEK


Néha elragad, fájó gondolat,
az idő szalad.
Szállnak az évek, visszatekintek
lopva a múltba.
Bús szemeimbe emlékek árnya,
könnyeim csalja.
Hagyom, suhanjon a képzeletem
múlt tegnapokba.
Idő fonalán, csillogó gyémánt,
mi szép volt hajdan.
Fogas kerekét visszaforgatnám,
oly nagy-boldogan
Múló pillanat, bús felismerés,
az idő szalad.
Rettegett jövő, oly bizonytalan,
mit hoz a holnap?
Égi magasból szól egy hang: ne félj,
megváltottalak!







SZEMÉLYES KAPCSOLAT


Köszönöm, Atyám, hogy szólhatok Hozzád,
meghallgatsz nappali és éji órán.
Személyes kapcsolat hit hullámhosszán,
elfogadod lényem porszemnyi voltát.

Jézusban lehetek igaz gyermeked,
égi ajándék Ő, ki értem vérezett.
Levette vállamról a bűnterheket,
áldom én mindenkor e Drága Nevet.







SZERESD ELLENSÉGEDET

Mily nehéz szeretni azt,
ki durván, sáros lábbal,
mélyen lelkedbe tapos,
s kárörvend fájdalmadon.

Arcán Júdási mosoly,
szíve szándéka gonosz.
Gonoszsága tőrbe csal,
hamis az ajándéka.

Némán tűrsz, mint áldozat,
nem fizetsz rosszért rosszal,
de ki ádáz ellenség,
oly nehéz szeretni azt.

Krisztusi példa segít,
kik keresztre feszítik,
azokért imádkozik,
vére értük ontatik..

ha szívedben Ő lakik.
már képes vagy szeretni,
ki ellened vétkezik,
s tudsz érte imádkozni.







SZERESSETEK EMBEREK!


Kopár tájra hull a fény
Szent Karácsony közelén.
Száraz avart hajt a szél,
fehér havat nem remél.

Helyette a Szeretet
pazarló napsugara
aranyozza az eget,
földre omlik harmata.

Szívek mélyén lángot gyújt,
Mennyből jövő üzenet,
megpendít egy alvó húrt,
szeressetek emberek!







SZERETEM AZ ŐSZT


Szeretem az őszt, színeit és fényeit.
Magukban az elmúlás titkát rejtik.
Élet és halál örök körforgását,
elmúlásban, az új tavasz varázsát.

Szeretem az őszi ég ragyogását,
hófehér, bárányfelhők száguldását.
Sárgult levelek zizzenő hullását,
lombjukat vesztő fák, csöndes sírását.

Szeretem az őszi erdő illatát,
fáiról hulló makkok koppanását.
Az erdő lelkének néma sóhaját,
ágak közt átvillanó, napsugarát.

Szeretem az őszi szél fuvallatát,
fuvallatának, rejtett sugallatát.
Csodálva nézem szabad suhanását
hallgatom szelíd, néha vad zúgását.







SZERETETVIRÁG


Sodor az ár, oly sok a csalódás,
amit reméltem veszni látom már.
A tegnap öröme oly messze szállt,
jéggé dermedt a szeretetvirág.

Rideg, átlátszó ezüst-szirmai
szúrósak, mint rózsa tövisei.
Szeretet ünnepén virulása
ó, jaj lelkem fájó sóhajtása.

Eljön-e vajon sziromhullása,
kikelet- tavaszba olvadása.
Ragyog-e napsugár mosolyában,
vagy marad örökké jégbe zárva?







SZÉL SUSOG AZ ÁGAK KÖZÖTT


Szél susog az ágak között,
rezzennek virágok, levelek.
Ki tudja vajon honnan jött,
és útja tovább merre vezet?

Mint a szél, a Szentlélek is,
száll szabadon s hol nyitott a szív,
hol megpendülnek húrjai,
szállást vesz ott és benn lakozik.

Átformálja a jellemet,
nemesíti a szívet s lelket.
Megszentelődve az ember,
élhet már megújult életet.










SZÉP EZ A VILÁG!


Oly gyönyörű, szépséges a tél,
mikor minden csillogó, fehér.
Szél szárnyán hópelyhek repdesnek,
álomszép most is a természet.

Káprázatos, szép ez a világ,
legyen bár ősz, tél, tavasz, vagy nyár.
Felfoghatatlan ennyi szépség,
tükrözi Isten szeretetét.

Mely a világot körülveszi,
teremtményeit kényezteti.
Zamatos gyümölccsel táplálja,
gyönyörű otthont ad számára.



S az ember nem óvja, rombolja.
Visszaél kapott hatalommal.
Mértéktelen, önző igények
rombolják létét a jövőnek.

Hála Neked azért, Istenem,
hogy gondoskodó szereteted,
fenntartja még a mindenséget,
formáld embertermészetünket!

Hogy megköszönve kegyelmedet,
kíméljük meg környezetünket,
hogy élhető élete legyen,
a jövő nemzedékeinek!







SZIKLAVÁRAM MEG NEM RENDÜL


Szél zúg, vihar dúl a világ tengerén,
válság villámok cikáznak élesen,
segítségül Téged hívlak, Istenem,
gondok közt, s bajokban megmentőm Te légy!.

Titáni küzdelem is semmibe vész,
nélküled zátonyra futna csónakom.
kevés lenne erőm s önakaratom,
ha Te vezetsz, vitorlám feszíti a szél.

Bár köröttem a vihar nem csendesül,
tombol tovább megállíthatatlanul,
szívem mégis békés sziget legbelül.

Felettem sűrű homályban is fény derül,
nem ragadhat el az ár, bármily vadul
támadna, Sziklaváram meg nem rendül.







A SZÍV CSENDJE


Szív csendjében elmerülve,
Lélek hangjára figyelve,
érthetjük meg Isten szavát,
az Isteni való titkát.







A SZÓ


A szó, mi tiszta forrásból fakad,
lelket érint, s a szív mélyére hat.
Jó talajból kihajt a drága mag,
szárba szökken, termést bőséggel ad.

Zengjen hát, túl völgyön, s hegyormokon,
szálljon szabadon, mint béke szele!
Öröm lángja gyúljon az arcokon,
hit, remény - mi az élet értelme!

Fényében éjen át is Nap ragyog,
átölel szeretet sugarával.
Szívekben olvadnak jegek s fagyok,
töltekezve Éden aranyával.










TE VAGY MENEDÉK


Törzsednek vagyok gyenge hajtása,
óh, örök élet virágzó fája.
Nedveddel táplálsz, vihartól megvédsz,
vadhajtást metszed, miként jó kertész.

Hozzád tartozni, oly nagy boldogság,
nincs mitől félni, karod biztonság.
Átölel engem, bajok hulláma
nem ragad el, bár erős sodrása.

Szél s víz csendesül, hallgat szavadra,
irányít égen, földön hatalma.
Te kezedben van a kormánykerék,
nem vak sors vezet, Te vagy menedék.







TÉGED DICSŐÍT


Téged dicsőít, Uram, a hajnal,
éjszakát űző bíbor malaszttal.
Előtted térdre hull a természet,
oltárán zendül a madárének.

Hárfa húrjain szellő magasztal,
köszönt a virág balzsamillattal.
Emberi ajkak nyílnak fohászra,
szívből fakadó hálaadásra.

Felettünk ekkor megnyílik az ég,
arcod ragyogó mosolya a fény.
Éltető forrás friss harmata hull,
lélekben élő hitnek lángja gyúl.







TÉLBE RÉVED


Az ősz lassan télbe réved,
új ruhát ölt a természet.
Álomszépet, hófehéret,
leple alatt alszik mélyen.

Altatódalt szél fuvoláz,
nem olvas ő soha kottát.
Néha, ha kell, ügyes szobrász,
hópelyhekből oltárt formáz.

Zúzmaraszőtt csipkefátyol
hull a fákra, jő Karácsony.
A Szeretet mindent átfon,
földre tekint a Menny áldón.

Idő útján óra ketyeg,
gyorsan múlnak röpke percek.
Homokórán Ó lepereg,
új csizmába lép a reggel.

Az új csizma talpa kopog,
alatta hó, s a jég ropog.
Nap sugara felmosolyog,
a tél - némán elsompolyog.







TÖBB, MINT KÉTEZER ÉVE MÁR


Több mint kétezer éve már Jézusom,
hogy bűntől sötét világunkba hoztad,
az égi békesség fényes hajnalát,
odahagytad értünk, Mennyei hazád.

Megízlelted mulandó földi létünk,
minden örömét, bánatát, fájdalmát,
s jó példát mutattál, hogy hogyan lehet,
bűn nélkül élni, a földi életet.

Gyógyítottál poklost, bénát, beteget,
kiűztél, gonosz démoni lelkeket,
holtaknak visszaadtad az életet,
mégis üldöztek, hívő hitetlenek.

Jóságos, szerető Isten lényeddel,
bűnös ember, nem tudott mit kezdeni,
hát gonoszul ítélkezett feletted,
s fejére hullottak, a bűn átkai.

De Te a bűnösöket is szereted,
értünk jöttél, bár kereszted égbe kiált,
kihullott drága véred mossa tisztára,
ki térdre hull alatta, s hozzád kiált.







Tudhatom az egész Bibliát akár,
mit sem ér, ha nem gyúl szívemben a láng.
Ha nem érinti a hit fuvallata,
útfélre hullott csupán drága magja.







UTAM VÉGES


Utam véges, idő korlátja zárja.
Évtizedek sora gyűlik mögöttem,
előre tekintek, soha nem hátra.
Reménység csillaga ragyog fölöttem.

Hit lángját felszítja, táplálja bennem,
megvilágítja az élet értelmét.


Titkai tárulnak a végtelennek,
lelkemből elűzi halál félelmét.

Hitem hogyha szilárd, kísér a sírig,
csak porsátram sorsa lesz az enyészet.
Ismerem az ajtót, út végén nyílik,
aki mindvégig hű marad, beléphet.







ÚJSZÖVETSÉG


Lapozgatva, lapjain
felragyog az igaz kincs.
Isten mentő kegyelme,
végtelen, nagy szerelme.

Mikor nem csak olvasod,
hanem érted is a Szót,
nem holt többé a betű.
Jó Hír - csupa fény - derű.

Oszlik benned a sötét,
kételyek bús özönét,
elnyeli múlt folyama.
Hangzik Jézus halk szava.

Szíved mélyén visszhangzik,
tudja benned mi zajlik.
Csendesíti a vihart,
Benne mindig megbízhatsz.

Feléd békét sugároz,
légy hű Ég - Föld Urához!
Jézussal éld életed!
Célba érsz, ha Ő vezet.







ÚT FÉNYÉBŐL A FÉNYBE


Nem ez a földi élet a minden,
csak porszemek vagyunk a mindenségben.
De él bennünk az Isteni lélek,
halhatatlan magja a mindenségnek.

Egy-egy külön világ, minden ember,
fény világából, e földre, küldetéssel.
Cél, hogy útját bejárva hűségesen,
az Isteni fényességbe visszatérjen.

Ám a hűség, nem emberi erény,
sátáni sugallatra, útjáról letér.
Csak feléje nyújtott, Isteni kéz
megragadása lehet számára mentség.

Szeretet fényhídján érint e kéz,
sugározva, Isten valójának fényét.
Boldog ember az, akit megérint,
szeretete óvja, a bűntől megvédi.

Hogy ne szívja magába a mélység,
hamis csillogással, világi fényesség,
világosság helyett a sötétség.
Végül, lehessen örök otthona a fény!







ÚTON...


Úton vagyunk, nincs megállás,
száguld időnk gyors vonata.
Idősíkján pályaváltás,
álljunk meg egy pillanatra.

Újév kezdet újat hozhat,
súlyt letéve, most szabadon
álmodjunk egy szebbet, jobbat,
szívben ébredj fel, bizalom!

Meglátva azt a lajtorját,
mi összeköt eget földdel.
Hit lépcsője első fokát
meglépve, s egyre följebb.

A jövőt, bár homály fedi,
oszlik a köd reményfényben,
ha utunk az Úr vezeti
célirányban, kéz a kézben.







VÉGET ÉR ( Dániel 12, 1c-4)


Véget ér majd nyomor és szenvedés,
ama napra legyen a lelked kész!
Váratlan jön el, miként a tolvaj,
gondoskodj, ki ne fogyjon az olaj!

Mestered nyomán járjad utadat,
szívedben tápláld a fénysugarat!
Hogy nevedet a könyvbe felírják,
találtasson meg benne, ha nyitják.

Felkelnek akkor porból a holtak,
az igazak, mint csillag ragyognak.
Gonoszok sorsa lesz a gyalázat,
szenvednek örök tűznek tavában.







VIRÁGVASÁRNAP


Friss illattal árad új tavasz varázsa,
integetnek virágzó fák, feslő pálma ága.
Ünneplő tömeg a Mestert várva várja,
szamárcsikón érkezik a remény Messiása.

Fogadja Őt a nép örömujjongással,
benne megmentőjét, a hős szabadítót látja
Köszönti virággal, letört pálmaággal,
elé ruháit szórva , és Hozsannát kiáltva.

De félreértést rejt, az ünnepi lárma,
nem ismeri fel Jézust, mint égi Messiása.
Az ÚR elfogadja: ez ünnep királya,
ám szemébe, könnyeket csal a bús jövő árnya.

A ma embere ó, Uram, bár jól látna,
ismerné fel benned, Te vagy mindenek Királya!
Hogy a szeretetnek fennkölt rajongása,
többé soha ne váljon sötét, fekete gyászba.

Bár gonosz indulat szögezett a fára,
a keresztedről mégis árad irgalmad árja.
Szeretettel ölel fájdalma, s drámája,
értünk, bűneink miatt, drága véred hullása.







Áldjon meg Téged az Ur

Link


Áldjon meg téged az Úr - Videó

Link



















  
 
0 komment , kategória:  Schvalm Rózsa  
Imre Flóra
  2019-01-15 20:00:37, kedd
 
 







IMRE FLÓRA


Imre Flóra (Budapest, 1961. június 1. -) József Attila-díjas költő, műfordító, tankönyvíró. 1983 óta jelennek meg versei. Első megjelent verse formájául mindjárt a legnehezebb műfajt, a szonettkoszorút választotta. Rendszeresen fordít, elsősorban latinból.







AMBROZIÁNUS HIMNUSZ


Hogyha a szemed rám ragyog
Sebezhetetlen fény vagyok
Az ég ívénél is nagyobb
S minden fájdalom elhagyott

Hogyha nem őriz két szemed
Sötét kíséri lelkemet
Testem gödrébe eltemet
Zúzos szél vág a völgy felett







ANAKREÓN, VAS ISTVÁN


korán sötétedik már
még nincs hideg de borzong
valami bent talán a
bőr hús alatt a csontban
korán sötétedik s az
erdők napszínű tarka
lombja szürkébe hullik
az általános éjben
tompán fénylik a város
a házak elmosódnak
kocsik pirosa utak
üveggyöngye világít
korán sötétedik már
most kellene még egyszer
valami édesség a
szívnek szemnek magánynak
azok a magabiztos
telt rózsaszínű ajkak
gyermekin homorú orr
a keskeny arc világos
szemek a hosszú ujjak
ötven felé az embert
nem hívják kosarazni
Anakreón Vas István
szerelem gyors labdája
a halál vesz körül és
rám simul mint az ingem
korán sötétedik már
az átültetést végül
nem éli túl a rózsa
nem éli túl a szó sem
mi marad itt kihűlnek
jelek nyomok a lélek
korán sötétedik már







APOLLINAIRE ÖREGSZIK


így éltünk itt a századvégen
tilalmak és bűnök között
szerelmem egyetlen erényem
érzed hogy meghűvösödött

alkonyodik hosszú az árnyék
egy macska megy a kerten át
por és hamu lett mind a szándék
látni a repülők nyomát

vöröses csíkok lila égen
micsoda képtelen színek
borulj rám egyszer én is éltem
a rügyező fák a szived

valahonnan az avar égett
szagát sodorja az idő
a szőkeséged szőkeséged
a rózsatövek múlt s jövő

ifjú arcod hogy elvirágzik
óvakodik a szürkület
így éltünk szemed még világít
leszáll az éj add a kezed







AZ ARCOD, A KEZED


Az élet fut el így a félhomályban,
az arcod egy percre felragyog,
égmély a két szemed,
iránytalan zuhan tér és idő,
te tartod, ha tartod
valami pályán a lelkemet.







BALLADA AZ ELSIKKASZTOTT IFJÚSÁGRÓL


Hol vannak hát a vezércikkek,
amiken olvasni tanultunk:
a sóderból itt-ott kifittyent
holmi tény-nyom, halvány vakond-út.
A szimbólumok nyelve hol van?
kihagyások és utalások -
bújtattuk a közös nyomorban
a szókimondó ifjúságot.

Az ígéret földje, szabadság?
Rendszerváltások jöttek-mentek,
nevük, köpenyük váltogatták,
a sötét meg csak sötétebb lett.
Megélhetési irodalmár,
visszamenőleg ellenállók
bohócpofára mázolgatták
a tündérléptű ifjúságot.

Hol volt a ragyogás, a résnyi?
Elsötétítés volt itt folyvást.
Szemhéjunk mögött napba nézni:
csak belül volt a világosság.
Kövér piócák, galandférgek,
az élősködők hada rágott
életünkön, mi védett téged,
végképp kivérzett ifjúságot?

Herceg, elhulltak a remények,
hogy lehet, hogy mi mégis állunk?
Szorítsd a kezem, tartsuk még meg
őszbe halványult ifjúságunk.







BALLADA AZ IDŐRŐL


Mint ama Villon hajdanában,
Kivégzésünkre várva itt
Énekelgetjük balladásan
Az időt s foszló tagjait.
Egy jóformájú comb s a többi,
Anatómiai lelet -
Nem sok kell fényét összetörni;
Szerelmeink ki érti meg?

Mert nincs ítélőszék, se törvény,
S fellebbezésnek nincs helye;
Instanciázunk az öröknél,
S reménykedünk. Pedig, mire?
Nem őrzi meg a rímes írás
Testem szikráztató kezed,
S hangod változását, ha meglátsz -
Szerelmeink ki érti meg?

Fejed tétova köszöntését,
A felszivárványló mosolyt,
A fulladást az ölelésért,
Mikor erünkbe vágy osont;
A ritkán engedő szorongást
- Holnap a végleg nem lehet -
Őrző szemmel igézzük egymást.
Szerelmeink ki érti meg?

Ajánlás:

Herceg, nevess, hisz másod úgysincs ;
Testünkre föld hull és kövek,
Szavad se lesz, hogy újrahódíts:
Szerelmeink ki érti meg?







BÁRCSAK ELTŰNNÉK HIRTELEN


Bárcsak eltűnnék hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Nincs semmim, és nincs senki sem,
akinek számot kéne adnom.

A test, az régen itt hagyott,
egymagamra a szenvedéssel,
most lélek vagy anyag vagyok,
de a béke, az csak nem ér el.

Nem feni rám fogát a vágy,
többé (talán már foga sincsen,
de maradéka, a hiány
itt szaggat még rossz térdeimben

Bejárta ifjúságomat
a szép kísértet, a szabadság.
Most aztán hallgatnom szabad,
hogyan párzanak kinn a macskák.

Nem látszanak a csillagok
ebben a nedves, hideg éjben.
Egyedül voltam és vagyok -
és nem jön, aki jönne értem.







A BELSŐ NAPSÜTÉS


a belső napsütés reménytelen
a szemhéj alatt bujdosnak a fények
csak a moccanatnyi átmeneten
lobbantja föl valami azt a képet
a táj a szőlő íze sajt szaga
a levegő mozdulása a parton
a hirtelen leszálló éjszaka
a valószínületlen színes alkony
egy pillanatnyi édes-keserű
nosztalgia kínzóan éles emlék
se kint se bent az az arany derű
csak szürke tompa afáziás nemlét
csak ez a majdnem kataton jelen
a belső napsütés reménytelen







BERGERETTE


Már végleg téged hordlak a szememben,
Mióta abszurd angyalként előttem
Ezen a foszló, végtelen napon
Megjelentél, hogy - ma már jól tudom -
Kiments a végső némaságból engem.

Hurcolnak hullámos vizek,
Énünkből kék forrás ered;
Ki tudja, milyen part a szerelem?
Én nem gyújtogató szemed,
Nem is bronzszobor testedet:
Homlokodon a ráncot szeretem.

Mint a dió, magamba kövesedtem,
Az életem csupán irodalom -
Nézlek belül, s nincs más mit mondanom
Latinul akár, vagy dal-keresetlen:
Már végleg téged hordlak a szememben.







COMJAT

(Provanszál lovag búcsúja kedvesétől)


Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.
Nem zúgolódó szívvel indulok:
Láttam hőségben reszkető napot,
És ebbe a végső számkivetésbe
Elkísér a két szemed ékessége,
Ahogy a vígasztaló, gyönge hold
Elkíséri az úton baktatót,
Emlékeztetve a nap melegére:
Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.
Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene,
És hogy néztél, az rámsüt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele,
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.
És most és mindörökre tűzözön:
Combizmaid combizmaim alatt
S a két kezem között a derekad,
És amíg a kettős éjszaka késik,
Megérinteni tüzes kristálytűit
Mellbimbódnak s a mind lázasabb
Lüktetésben hullámzó válladat,
S a tenyered élét csókolni végig -
Lesz-e ilyen, utánam aki jön?







CSAK NÉZNI


Csak nézni nézni nézni a szemed
a szempillád sűrű fenyvesét
mögötte a fátyolos tompa kék
őszi eget nézni Íriszedet

a keskeny orr világos vonalát
a moccanatlan gyöngédrajzú szájat
csak nézni nézni hogyan árad
a szűrt pirosa fény kezeden át

tenyered rajzát nézni ujjaimmal
ajkammal arcod észrevehetetlen
ráncait nézni féldelíriumban

csak nézni térbe időbe veszetten
vakon érzéketlen és láthatatlan
nézni kiégett lelki szemeimmel







DEA DIA


én nem tudom hogyan de boldoggá teszel
a szavad ott zenél bennem álomban ébren
jó éjt mondod s az éj csakis téged felel
ott úszom hangod mély világos tengerében

a szemed simogat a szemhéjamon át
gyöngéden melegít átizzít felragyogtat
testemen árad át minden molekulád
a nagy úrnő vagyok nem velem de bennem vagy

ahogy az anyagon átsüt az értelem
ahogyan izmokat fűt az artériás vér
gyönyörű életed telíti életem
és nincs szó mozdulat fény és sötét se másért

mint hogy kitárja ezt a léten túli létet
lélegzésemen át örökre lélegzésed







EGYRE FIATALABB LESZEL


Egyre fiatalabb leszel és hamvasabb,
pedig fölötted is az évek egyre szállnak,
de semmi nyom, sehol se ránc, se más adat,
mely árulkodna, hogy - Éppoly formás a lábad,

combizmod éppolyan izgalmasan kemény,
derekad éppen úgy talán ha két arasz,
s a kezed (mely alig nagyobb, mint az enyém)
szorítása se lett kevésbé férfias.

Vajon mi tart meg így? Talán éppen azok
a rosszkedvű, nyűgös szavak, melyeket átfon
valami különös, tartózkodó, nyugodt,

de mégis feszülő, égtágas ragyogásnyom?
Kis herceg, szeretem azt a fanyar mosolyt
a szád sarkán, a morc iróniát a szádon.







ENGEDD . . .


Nem kell a múltam sem letagadnom
olyan az életem, akár a zsoltár.
Fény voltál, mikor két vállam felett
az életembe belehajoltál.

Madár iszik így kék tavi kákán
épp, hogy csak sebet csókolva a vízre,
hányszor csókoltam én is a sorsom
a szemeidre.

Futnak az évek, mind megöregszünk,
nyárvége villan hajunk is őszül,
éveink nehéz lángja, virága
maradhat most már csak menedékül...







ÉN SZERETEM A REJTÉLYEIDET


én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded

még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása

a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét

meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged







A HEGYRŐL LEFELÉ


a hegyről mentem lefelé
ősz volt már érett a dió
hosszú meleg nyár-forma ősz volt
honnan ez a halálos szomorúság
vasárnap délután álmos csönd rezzenetlen
napsütötte meredek út
fehér mészkőporos fehér
fölszedtem egypár szem diót
a kerítés mellől az útról
a héja vékony ujjaim közt
törögettem és eszegettem a hegyről lefelé menet
a tenger felé mentem az úton
mi ez a tárgyatlan szorongás
fel-fel is kéklett egy-egy fordulónál
piac szőlő és ezüstművesek
sajt és mézben eltett dió
olyan világos hosszú ősz volt
és sehol senki csak a kertek
a forrástalan fény alatt
mentem a hegyről lefelé







HERBSTTAG


milyen vörösek már a gesztenyék
nagy volt a nyár a gyümölcsök beértek
miért hogy mégse mégse volt elég
miért kontúrosabbak most a fények

minden nesz hangosabb törékenyebb
a zárt csonthéjak beteljesült rendje
megsűrült méznedvek feszítenek
minden bogyót áttetszőn fényesebbre

nincs se remény már se várakozás
utolsót lobban kedv erő és élet
kibírhatatlan süt nap és parázs
túltelített tárgyatlan szenvedélyek

mind messzebb van a föld az ég alatt
a csillagokról ezüstszürke por hull
hajnalban vadlibák kiáltanak
az idő sötétebb felébe fordul







HIDEG


Az árnyék, mint a kés, szalad
az arcomon. A csend ropog.
Magammal együtt láttalak?
Megráncosodtak a napok.

Szél. Túlvilági szél süvölt
A csillagok ágai közt.

Mint a líra, hideg vagyok.
Csak a fájás; mi sem maradt.
Kövek. Kövek és lábnyomok.
Kuporgok súlyos ég alatt.







HORATIUS-TÖREDÉK


...megfoganatlan szörny-ivadékait
siratja könnyek nélkül a földanya,
már egyedül a fájdalommal,
súlya saját üregébe omlik;
temetve gyászol, önmaga hullva rá
- porló, sötétes, lángfakította föld -
önteste monstruózus, érdes
sziklaoromtömegére; látja,
ahogy örökké ránehezül a súly
a vállizomra, és ahogy átszakad
a hasfal újra, és kibuggyan
vércafatokkal a máj, s homályos,
szűk léte mélyén nem feledőn mered
értetlen-értve a szerető saját
láncok szorította kezére,
nincs, aki megszabadítsa, senki...







HŰLŐ NAPOK


Mint a kőris a domb alatt,
magam vagyok, ahogy megállok.
Az avaron már dérvirágok
tenyésznek reggel napra-nap.

Moccanatlan ég. Hallgatok.
Utolsó társam útra készül.
A vállamon ólomnehéz ül
a ritka fény. Hűlő napok.

Hajamba fúj az őszi szél.
Mint töppedt mandula, didergek,
rám csontosul a néma héj.

Esőfürtök arcomba vernek,
meg-megbotlok a tér kövén,
félszemű lámpák fénye kerget.







AZ IDŐ


Az idő - Mit tehetne mást? - telik.
Tán történik valami reggelig.
Egy roppant kéz a csillagok mögött
megsodorintja talán az időt,
és összeérhet a volt meg a van
a percek rögtönzött hurkaiban,
egy pillanatra csak, addig, amíg
elmondhatnék még neked valamit,
vagy hallgatnék csak inkább, hátha úgy -
Milyen zsákutca végül minden út
az egyik élettől a másikig.
De az idő, az legalább telik.







KALYPSO


és a szemed, a két szemed
mélyenincs örvényébe vesztem
rejtettél és rejtettelek
a szám a szád, kezed kezemben

állok és nézlek idegen
tengerek vetnek partra holnap
csupasz leszel és védtelen
rejtettelek, rejteni foglak







A KAPU


Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.







KÉT DAL


ó ifjúság aranymadár
mesék szárnyán röpít a szél
a szépség mint nyári eső
a szomjas földbe elfolyik
törékeny jaj a forma és
szétomlik ez a büszke hús
ó ifjúság aranymadár
fut előled a pillanat
az öregember meg-megáll
mégis bejár minden vidéket
országnyi hosszú minden napja
sarkában lohol az idő







KI NEM MONDANI


a szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt, ami még megmaradt

nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat elől
mielőtt testet ölthet
hunyt lélekkel várni az ég alatt

mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet

nem tartani már számon azt, hogy mennyi
indulat nélkül nézni, hogy pereg
perc, nap és év, minden és semmi, semmi







L'ADIEU
Vas István emlékének


letéptem ezt már tudhatod
az ösvény itt sötétbe téved
a rím tudja a mondatot
halott az ősz és várni téged

és várni itt a fák alatt
a Dunakorzó gesztenyéi
kis Lou egy levél sem marad
fekete-fehérre cseréli

az ősz az ősz a nyár hevét
kialszik minden nemsokára
a víz elfolyó messzeség
az ősz halott hó hull a fára

levert diófa bánata
az öröm ráadás a jajra
mi volt csak volt idő szaga
a szót sincs ami visszacsalja

az éj leszáll a rúd mihez
a csillagok vannak kikötve
halott az ősz a hó neszez
többé sose és mindörökre







LASSAN MEGÖREGSZIK


Az ember lassan megöregszik,
A jövőnél már fontosabb a múlt.
Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,
Csak könyörtelen elmarad az út.

Ha sötét is, nem félünk a jövőtől.
Nem is sötét, üres. A szerelem
Többé már nem követelőző,
Gyöngéd csupán. Fut velünk a jelen.

Vagyunk, nézünk, de minket nem lát senki.
A szerelem is néz csak, nem remél.
Az úton egyedül kell végigmenni.
Visszahúzódik minden, ami él.

A szerelem komor, kék mélyút.
Nem lángol már. De fájni még tud.







LEVÉL A HITVESHEZ


a fogkeféd elcsomagoltam
kidobni nem vitt rá a lélek
maradok hát gyógyíthatatlan
szentimentális amíg élek

a tusfürdődet félretettem
törülköztem a törülköződdel
a konyakmeggyet is megettem
nem maradt végül semmi bűnjel

de hova rejthetném a testem
titkolni, hogy te átkaroltad
a lelkem hogy fertőtlenítsem
amely nem tud nem tudni rólad

csak a tárgyak törékenyek
de tömör az emlékezet







MAGÁNYOS ÉJSZAKA


Ez egy magányos éjszaka
úgy rémlik, nem találsz haza
a város, mintha ismerős
későnyár vagy kora ősz
sikátorok a hegyre fel
találkoznál valakivel
de minden utca elhagyott
függőleges lámpasorok
lépések zaját hallani
megfordulsz, ott áll valaki
ott áll, de hát nem az, akit
ez már egy másik város itt
mikor kilépsz a folyosón
egy váll, egy arc feléd hajol
egy száj, vársz valakire, rád
betölti a Nap udvarát
és visszhangzik a tereken
könnyű lábbal futsz
végtelen homokpartokon tűz a Nap
lobog a csönd, zúg a hajad
és egy torony, a vízesés
csipkéire tűnődve néz
ilyen magasról csupa kék
a folyó mögött a vidék
de mintha tisztul, a füvön
az út mellett valaki jön
lassanként kiélesedik
a kép, a háttér, szürke sík
csak az a magányos alak
közeledik a fény alatt
s ahogy megfogja a kezed
fellobban az emlékezet
és rendeződnek a szavak
a látvány és a mozdulat
és a tárgyak felületén
végigtapogat az a fény
az évek sugaraiban
formára talál, ami van.







MARADVÁNYOK


Az októberi szél meghozta hát
az ilyenkor szokásos hideget.
Feltisztult ég, csíramentes világ.
Tavaly a csönd még tele volt veled.

Vajon azóta formás, könnyű lábad
milyen város kövezetét tapossa,
s az ujjaid milyen tárgyakon járnak?
Kire világít arcod csipkebokra?

S ha látnálak is, mi maradt belőled,
s belőlem mi? És abból, hogy szerettél?
Csak a szavak, s a szégyen íze főleg.
A lélek előbb rothad el a testnél.







MEGTELT IDŐ


hogy megtelt az idő, mióta
te meg én, mióta ketten
várunk itt a szabadítóra
forrongva, fájva, tehetetlen

micsoda töménységű izzás
kívül belül torlódik, árad
egyszerre szinte körülindáz
ezer ága egy új világnak

mennyire zsúfolt lett a testem
foghatatlan érzékletekkel
mégis, valami pontos rendszer
váza dereng fel a jelekben

keveset alszom
mennyiféle fáradtság láza részegít
mennyi élet összefüggése
kínálja hívó érveit

mivé leszek, változik arcom
ujjaimban növekszik az erő
meddig hatványozhatja
folyton-érő magát ez az idő

ki bírna többet, mint amennyi
ellensúly belül terheli
lassanként kezdenek betelni
a várakozás sűrű évei







MENNYI ÉVE


mennyi éve mennyi arcban
mennyi színjátszó alakban
tó fölött és hegy tövében
poklok közt egy foltnyi éden
ahol mégis ahol holnap
ahol biztos hajnalodhat
ahol mindegy merre honnan
ragyogásban megtiportan
ha kudarc is hogyha szégyen
víz fölött sziklák tövében
száz alakban száz szerepben
csak mi ketten csak mi ketten
és ha elmúlt mennyi év is
te meg én csak újra mégis
az idő nincs már sehol se
nézz az égre nézz a földre
nézd kitágult horizontját
pőre örökkévalóság







MÉGIS


Honnét van ez a kínzó ragyogás
ebben a romlékony s nagyon esendő,
alig érett húsban? Miféle láz
sugárzik szét ebből a néma testből?

Ez az éppen feslő erotika!
A lélek rügypikkelyeit levetve
gáttalan gyönyörrel virágzik a
csupasz anyag a frissennyílt terekbe.

És körülötte minden lángra kap,
és minden érző lényt csontjáig éget
ez a vibrálón tömény tűz-alak:
izzása a lefogott reszketésnek.

És csak a test: a kéz, a váll, a comb,
de az egészen folyton újra s újra
átvillámlik a fénylő fájdalom,
ahogy érinti ujjamat az ujja -

S a gyöngédecske kézen átragyog
az a másik, a végképp lehetetlen.
A poligám érzékek itt vagy ott
mégis rád lelnek. Mégiscsak mi ketten.







MÉLYSÉGI MÁMOR


nos azóta nem veszek levegőt
csak lebegek a szemed tengerében
zöldet kék vált nap aranyozta zöld
áttetsző ég kék ringat észrevétlen

hangod mélysége súlyosul fölém
izzón világos és átláthatatlan
föntről valami éles tiszta fény
zöld-kék téren át képtelen magasban

egyetlen zárt légbuborék vagyok
testet öltött felületi feszültség
a mélytengeri búvár angyalok
játéka tehetetlen gyönyörűség

és várakozás fojtó fájdalom
hangod és szemed tengerem napom







NEM SZÁMOLOM


az idő múlik és mi itt vagyunk
maga meg én egymásra nézve mindig
unokáját kétfelől kézenfogva
vagy beszélgetve csak a busz peronján
maga meg én és az évek az évek
mondhatnám hogy történt is mennyi minden
mennyi mindenki történt itt vagyunk
egy fél élet semmi se változott
ősz van az úton gesztenyék kopognak
az idő múlik rövidül a nap
maga meg én de nincs kékebb az őszi
napsütésnél egymásra nézve mindig
s az őszi tücsöknél nincs szelídebb
októberi tücsök már nem kiált
ugyanazt mondja egyforma szavakkal
én az időt már rég nem számolom
maga meg én mondjuk az állandóság







NOS HÁT, A LÉLEK


Nos hát, a lélek földi testre vágyik,
Mely érinthet és megérinthető.
Théra csenevész, láz gyötörte fáit
Összemossa a mézsűrű idő.

A formák már elviselhetetlen
Feszüléssel tülekednek a szemben.
Egy kockaforma, szemcsés, barna kő.

A lélek nézne, de nincs még, amit lát.

Aztán egyszerre gáttalan kiárad
Ez a telített, néma tárgyiasság,
És fákat lát, kiszáradt, görbe fákat,
Sárgás sziklákat, napsütötte házak
Éles fehérjét, és ahogy megállnak
A szamarak a fal mellett, a testük
Kékes, groteszk árnyékát a világos
Porban domborún, hogy a déli nap süt.

És lát, valamiképp önkívületben,
megfényesülnek hirtelen a dolgok.
Terek nyílnak, tágas, messzibe oldott,
Tiszta vonalak, frissen, fedetlen.

És mikor csaknem a tapintásig
Elér már, a hamvas, kívánatos
Héjhoz, egyszerre elhagyja a látás.

A lélek földi, földi testre vágyik.







RITUS


még tart a könnyűség a gyöngyök szétgurulnak
áttűnsz a tárgyakon mégis velem vagy itt
az érintést a test őrzi az agy a múltat
a szív beteljesült s keserves vágyait

ragyog a nap a víz áttetszően világít
ébren is álmodom a szemed ringat el
lenn s fönn nevet a kék a tenger színe játszik
lebegtet életem lehúz és felemel

a csorba gyöngyöket mind összeszedegettem
aranyló mozaik belülről is vakít
fénylő diadalív itt vagy szent ostya bennem
bordáid ívei mellkasod combjaid

napbarna corpusod és rituálisan
még tart a könnyűség kibontom a hajam







STANZÁK


Hogy megmártóztam fájdalmas szemedben,
szélcsend alatt, tűzkristály ég alatt,
a pusztulás zöldeskék lángja lettem,
s a csendmadár mögülem elmaradt.
Hiába védtem, kétségbeesetten
taszítva el becéző szavadat,
hiába védtem - Mit is? Jaj, ki tudja?
Jutottam villámmarta keskeny útra.

Sodródom, mint a fűzfalevél az árban,
s a parton lesnek esti farkasok,
szaggattatásban lettél kínra társam,
sohase nézünk ugyanegy napot.
Rőt angyalt látok, akit félve vártam
minden izmom köt, mégis indulok.
Jaj, ki taníthat meg engem dalolni?
Légy átkozott! Nélküled nem bírom ki.

Kénlángok futnak tagjaimba széjjel,
Izzó üvegmassza gondolatom,
Amit hittem vagy tudtam, száll a széllel:
szemed - a csontvelőmig áthatón -
Krétai nap fényével lázas éjjel,
Ó jaj, többé már nem tagadhatom.
A mindenség kapuja ajkad íve,
Eressz be rajta. Szomjazom sok éve.







SZAKÍTANI


Pedig nem látványos az elmúlás itt,
csupán az évszak lassacskán lehűl,
és nem is az számít, hogy az a másik
én maradtam belülről egyedül.

Mint kék kristályt, őrzöm emlékedet,
mit mondhatnék, kibírom nélküled.







A SZENVEDÉLY, A SZENVEDÉS


a szenvedély a szenvedés
de az idő olyan kevés

vajon hová vajon mikor
átsüt a nap az ágakon

az ámulat a félelem
egyedül és mezítelen

csak a gyönyör a fájdalom
vajon hová nincs semmi nyom

a szenvedés a szenvedély
a fák között sziszeg a szél

vajon mikor vajon hova
belep a por az út pora







SZERELEM


A szűk völgyben szögesdróttal lezárt út.
Bronzpatájú, verítékes lovak,
Kékesvörösben hullámzik a hátuk,
Rohannak a láthatatlan hómezőkön,

Felnyilallik a föld a lábuk alatt.

És ég és hegy. És árnyékuk a víz.
A szem egy pillanatra visszahőköl.
Más ég és hegy, más színű itt a víz.

Valami kiált a nyers levegőben.
Egy percnyi görcsbe rándult némaság.
Feszülések. Az érdes semmin át
Egy sejt homályos magja fényre döbben.

A hártyák lassan áttetszőre válnak,
És rezgésük frekvenciája nő.
Gyorsuló, sötét hullámokban árad
A kétféle sűrűségű idő.

A szív a csupasz bordákon dörömböl,
Ledobja sebhetetlen részeit
Ritkás juharligetbe érkezik:
Valami szél kúszik végig a földön.

Az ajtóra hirtelen holdvilág hull,
S a hajszálrepedéseken benéz.
Az arc a feslő csillagokba tárul,
És rásimul a gyöngéd ébredés.







A SZERELEM, AZ NEM JÖN VISSZA MÁR


a szerelem az nem jön vissza már
lakatlan házakban félig vakon
bolyongunk ez itt - úgy tűnik - a nyár
a test még kész a lélek elhajol
a napsütésben káprázik a szem
és a pillák mögötti félhomályba
húzódik vissza nincs itt senki sem
saját delíriumos látomása
az ifjúságra néz nem álmodik
a terek visszhangozzák egyenetlen
lépéseinek koppanásait
meggyűlik ez az éles fény a testben
s a lelket egyre kínzóbban vakítja
a szerelem nem jön már soha vissza







TATJANA LEVELE
(tizenöt évvel öregebben)


Talán elmondhatja a dal,
amit a próza sose merhet,
egyikünk se oly fiatal,
hogy eleresszük a szerelmet.

Jött, ránk nézett és elszaladt.
Hátha vissza lehetne csalni,
hátha lehet a nap alatt
valami még - amennyi, annyi.

Szorongsz, ahogy én is szorongtam,
míg írtam ezt a levelet.
Rejtőzz el itt a két karomban.

Kis herceg, gyere közelebb,
engedd el magadat nyugodtan.
Majd én vezetem a kezed.







TETSZHALOTT


bezárva húsom reménytelenül
torz és élettelen tömbjébe
bénán taszítón szúrós-keserűn
magam mégis ifjú-magamnak nézve

a belső képen lángként lobbanó
hajjal a gyenge surló fényben
ormótlan kő és semmi vágyható
szürkeség formátlanság csak a nincsen

nem véd meg hogy már nincs többé remény
a semmi valami akarna lenni
ameddig lát ha csak lát is az én
a majdnem semmi még mindig nem semmi

a kőben még érez a tetszhalott
fáj a nem lesz ha nem fáj már a volt







TÖRÉKENYEK


A csend üvegjét feszíti a fagy.
Koppanó zaj a macskalépteké.
Mint déli szél, többé sehol se vagy,
vakon kereng az álom lefelé.

S amire visszaemlékezni fáj:
amilyenek voltunk.
Megroppanó csontozatát
most vallja meg a táj.
És felszakad az ég,
s ömlik a hó.







VAGY BESZÉLJÜNK A TESTRŐL


Vagy beszéljünk a testről. Amikor
a szőke, barna vagy épp fekete
hajszálak a tarkón s a homlokon
a verejtéktől lucskosak, s ahogy
beletúrnak az ujjaim, hidegnek
tűnnek, olyan forró a bőröd, és
az enyém is, vagy ahogy a nyakizmok
megfeszülnek, miközben a száj a szájhoz
közelít, bebarangolva az arcot,
vagy épp az arteria radialison
egyszerre végigfutó reszketés,
míg megszorít a kezed itt vagy ott,
a pupillák hirtelen tágulása,
ha nyitott szemmel - mivel látni vágyik,
jaj, látni vágyik minden tag, szövet,
a sejtek és a sejtmolekulák;
mert minden rész a komplementerére
vágyakozik, konvex, konkáv idom,
egésszé lenni, ha egy pillanatra,
ha csak egyetlen mozdulatban is -
Nos, inkább mégse beszéljünk a testről.







VELEM MARAD


Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.
Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene,
És hogy néztél, az rámsüt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele,
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.







ZÉLUS


és ha egy nap, és ha egy pillanat
ha megváltottál, nem hagyhatsz magamra
ha megtagadod tőlem magadat
ha csak egy nap, ha csak egy pillanat
már méltóvá tettél a kárhozatra

nem érezte a kő gyökér marását
sulykoló hullámot a parti szikla
honnan is tudhatná a fény hiányát
az a szem, ami nem volt soha nyitva

és ha egy nap, és ha egy pillanat
mennyi, amíg egy gerinc összeroppan
míg beomlanak a kráterfalak
az-e még, ami, hogyha darabokban

kivilágosodott, nem lehet másképp
belülről gyújtották ki a csodák
kell, hogy örökké, ha egyszer ajándék
nem engedhet el, aki megbocsát

az a nyílt tér fölfelé; lefelé is
és ha egy nap, és ha egy pillanat
micsoda tündöklés, ha mágia mégis
hová legyen, ki látta arcodat




  
 
0 komment , kategória:  Imre Flóra  
Végh Mária
  2019-01-14 13:00:55, hétfő
 
 










VÉGH MÁRIA VERSEI


Végh Mária(1989. július 29. - )







AMIKOR...


Amikor még ég a vágy
Amikor legszebb a nyár
Amikor még zöld a rét
Amikor még fáj a szép

Amikor már fáj a jaj
Amikor már fojt a dal
Amikor már öl a semmi
Akkor kell világgá menni.







ÉRZEM


Mikor megismertelek, azt hittem csak boldogság létezik
és te szeretni fogsz mindörökké.
De elhagytál, s szívemben csak szomorúság lakozik,
szívem nem képes szeretni többé.
Fekszem az ágyban, már könny sem jön szememből,
tágra nyílt szemekkel nézek a semmibe.
Mellkasom nehezen emelkedik, fogyok ki az erőből
s az arcod eltűnik a sötétben.
Hallom szívem halk dobogását,
s érzem ahogy megtelik vérrel.
Érzem, mint a patak csobogását
ha beleérek kézzel.
Testem - nem test többé, nélküled
nem képes élni, csak ha itt vagy.
Lelkem - nem lélek többé,
hideg testemben bolyong, s megfagy.







ÉVEIM


Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot,
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,
- de csak negyvenkilencet mondtam,-
ma már tudom, én balga lélek,
akkor is még mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek,
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,
- sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam, árva lélek,
egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így felettem?
lehetne száz, vagy ezer év is...
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem feléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás magas fejemmel
zúgom a dalt, - tán mindörökre!







HATTYÚKIRÁLY


Álomba ringat est ha leszáll
Alvó gyermekére ébren vigyáz.
Fényes ruháját leveti,
Megtér honába
Az aranyló tollú Hattyúkirály.

Alant a fészkére lélegzőn vigyáz
Kiröppen belőle fáradhatatlanul,
Hegyeken túl kószál álmát keresve
Az aranyló tollú Hattyúkirály.

Álomba merülve ide-oda száll
Álmában számtalan formát teremt.
Egyszer örvendezik, máskor vigad
Amott szörnyet lát borzalmasat
Az aranyló tollú Hattyúkirály.

Öröme kertjében meglátogathatod
Ha almafája fehérbe öltözik
Vágyaira, mint fészkére úgy vigyáz
Tavaszának fénylő hajnalán
Az aranyló tollú, Emberarcú Hattyúkirály.







HIÁNYZOL


Csak sétálok az esőben
Védtelenül, magányosan.
A Hold még csak kelőben,
De majd megérkezik lassan.

Csak megyek előre céltalanul
S hiányod nem hagy nyugodni.
Miért élek ily boldogtalanul?
Csak ezt tudom kérdezni.

Minden percben hallom lágy nevetésed,
Édes mosolyod éget, ha rám nevetsz,
Szép szemed ragyog, de már emészt a méreg
S kínnal mondom, hogy elmehetsz.

Álmaimban igaznak hiszlek
S még jobban szeretlek, mint eddig.
Álmaimban magammal viszlek
az élők sorába... de vajon meddig?

Aztán felébredek, s körülnézve magamon
Nem talállak sehol, eddig tartott?
Rájöttem, hogy ismét csak álmodom
S a karomat kitárva, üresen tartom.

Hiányzol minden nappal és minden éjjel,
Téged senkivel nem lehet pótolni.
Az éjjel sötét, tele van veszéllyel,
Ki fog most engem megvédeni?

Ki lesz mellettem, ha szomorú vagyok?
Ki törli majd le könnyeimet?
Tudom, te velem vagy, de oly messzi a hangod,
Hogy a távolság köztünk elnyeli az egészet...

De a szívemben mindig is érezni foglak.
Érezni foglak, mert nagyon szeretlek.
A hosszú út végén magamhoz szorítalak.
Anya, téged sohasem feledlek.







KÖSZÖNTŐ


Hosszú házasságok titka,
Azt gondolom, nem is ritka.
Zeng az ének, fut az élet
Ahogy telnek hosszú évek.
Számoljuk az élményeket
Sorsunk nem mindig kényeztet.
Átéltünk már jót és rosszat,
Gondoltuk, csinálunk jobbat!
Idő telik reménykedve

És bízni kell az életbe.
Vagy a sors most lazít, ha hó,
Fel, - le, hintázik a hajó


Olykor kikötőt keresünk,
Rendben, kicsit megpihenünk
Derűs élet, szép gondolat,
Ujabb szép éveket hozhat
Legyen könnyű már az élet,
Óvni kell a szeretetet
Receptbe még nincs meg írva,
A boldog házasságok titka.







MI LENNE HA...


Mi lenne ha egyszer nem találnál
mindennapjaid megszokott helyén?
Nem ülnék többé a kisszobában
asztalomnál, hol ülni szoktam én.
Mondanád magadban. - Ő is elment!
Az életed majd csendes lesz nagyon,
zavartan, hogy eltereld figyelmed,
messze néznél a kerti ablakon
az őszi rétre, hol a hamvas este
hulldogál és véle hull az emlék.
Mozdítanád karod lehanyatlón,
s az esti fények játékát figyelnéd.
Megteáznál, egymagadban, árván,
gőzölgő pára mosná arcodat,
öntudatlan valakire várnál,
mert a magány érzése folytogat.
Zongorádon kedvenc szonátádat
csak tétovázva játszaná kezed,
gondosan az ajtókat bezárnád,
de a magányt ki nem rekesztheted
a szívedből, mely mindent megőriz.
Csak félve nyílik meg néha titka.
Mi lenne, mondd, - ha nem lennék többé
csak úgy lopóznék vissza álmaidba..?





NE FÉLJ


Ne félj
Bújj ide hozzám, és mesélj
Ha bántanak
Ha fáj a szó
Itt vagyok én, - ne félj
Mesélj
Mondd el gondodat, - hallom
Tudom jól
Mily nehéz teher
nyomja válladat, - mesélj
Ne sírj
Könnyed csókolom arcodról
Tudod jól
a könny nem segít, - ne sírj
Itt vagyok veled
Örökké fogom kezed





ÖRÖKKÉ SZERETLEK


Reszkető kezekkel írom e lapot
Fájdalmas szívemnek, hogy ily messze vagyok.
Napsugár szökött újra az égboltra
Mely először ragyog le e keserves világra.

Jöttére a felhők mind messzire szálltak
A jégvirágok is mind igazzá váltak.
Nagyanyós könnyeim - mint aláhullanak
Gyönggyé válva mind Tehozzád gurulnak.

Mi lehet drágább a sok igazgyöngynél
Kis fiacskád mosolya többet ér ennél.
Leld Benne Kislányom minden boldogságod
Kicsi gyermekedbe legyen a vígságod.

A Jó Isten kísérjen végig az életen
Anyai szerelmed így lehet végtelen
Az én szerelmem is Tehozzád kerget
Édes kicsi lányom örökké szeretlek.





TE VAGY


Te vagy az, aki a világot jelentette nekem,
Te vagy az, akiért sokat szenvedtem.
Te vagy, kit reggel a napsugár mellettem keres,
Te vagy, kinek a szél még mindig nevembe súgja nevét.
Te vagy, kiért kigyúlnak éjjel a csillagok,
Te vagy, akiért a Hold oly fényesen ragyog.
Te vagy, kinek parfümjét még mindig a párnámon érzem,
Te vagy, kinek arcát már a múltból kell felidéznem.
Te vagy, kinek hangját éjjelente álmomban hallom,
Te vagy, ki szemem lehunyásakor már a vállamon alszol.
Te vagy, kinek mosolyát nem tudom feledni,
Te vagy, kinek ölelését nem lehet pótolni.
Te vagy, kiben vakon megbíztam,
Te vagy, kiben a legnagyobbat csalódtam.
Te vagy, kinek emlékét el akarom kergetni,
Te vagy, kit mindennél jobban tudtam szeretni.





TÉLI ESTE


Hajad színe fakóvá vált az évek során
- Kinek a kárára küldesz büntetést -
Haláltáncot jár a hideg szél kint a fákon
A könny íze oly megnyugtató.
Csak ülök a pattogó tűz előtt, és várok.
Várok egy álmot, mely lassan érkezik.
Egy érkezésre várok, tán még el sem indult
Honnan hova még nem tudom.
De ha megérkezik, üdv poharat nyújt nekem
Azt hiszem, koccintunk csendesen.
Melódiát játszik hárfáján a hideg szél,
S Ő délcegen, csalfán táncra kér
Rejtelmes dalt dúdol fülembe
Mézédes csókjával hűs ajkam keresve.
Rámborul, csendben, szerelmesen
Zeneszó hull lágyan csengve.
S ha hív, vele megyek, félszegen,
Félve, hisz nem is ismerem.
Kint apró fehér csillagok kísérnek hullva
S én megköszönök szépen mindent, leborulva.







TÉVEDSZ


Tévedsz, hogyha azt hiszed
A szerelem csak játék
Vagy lobogó fáklya
Mely ujjaidra ráég.
Nagy dolog a szerelem
S hogy múlnak az évek
Még nagyobb lesz, meleg kendő
Úgy betakar téged.
Erő elszáll, szépség hervad
Jön az ősz, a tél is
Aki szeret melletted lesz
Megbecsül majd mégis.
Az életet véges - végig együtt kell leélni
Úgy válik el, mit ér a nő, és mit ér a férfi.
Jót és rosszat megosztani
Kacagni, és sírni
A szerelem dal
Mit együtt kell megírni.





VERS


Nem hiszem hogy odafenn az égen
A sok-sok csillag mind aranykerék
Én nem hiszem, hogy odakinn a réten
A vadvirágok mondanak mesét.

De elhiszem, hogy őszi éjszakákon
Mind lehull a sárga falevél
A holdvilágra ráterül az álom
És csak Terólad, Terólad mesél.

Csak ha Te mondod hiszek a meséknek
Nem bánom, hogy más mit mond nekem
Álmaimban mindig csak kereslek
Mert szeretlek, csak nagyon szeretlek!









  
 
0 komment , kategória:  Végh Mária  
Gyöngy versei
  2019-01-12 21:45:24, szombat
 
 







GYÖNGY VERSEI


"Mindig szerettem az irodalmat, de inkább a versek vonzottak. Nemrégiben megpróbálkoztam a versírással, melynek témája a szerelem körül forgott. Kedvenc költőm Radnóti Miklós, de éppúgy kedvelem Paul Géraldy verseit is."

Szigetszentmiklóson él.

/Gyöngy alkotói adatlap/


Link


Napkorong

Link







AGGÓDÁS


Halkan, nesztelenül ereszkedik rám az éj,
Ugyanígy talál meg a hajnali pirkadat is.
Az éj csendje finoman átöleli háborgó lelkem.
Remegő mellkasom kapkodva szívja a levegőt.

A mindennapok harcát az aggódás váltja fel,
Betegség szele lengi át a szoba félhomályát.
Félelem szorítja béklyóba szívem és lelkem.
Rettegek, didergek és imádkozom, suttogva.

Istenem! Kérlek, ne legyen baj, űzd el a félelmem,
Segíts megtalálni a kivezető utat, hinnem kell!
Hinnem, hogy meggyógyul, hogy nem lehet...
Nem lehet másként ugye, igazságtalan lenne!

Virrad, belopózik észrevétlenül a fény, az élet!
Menekül a sötétség, mert felváltja a napfény...
Csörren a telefon, ugrok, jó hír, jobban van!
Múlik a félelem, enged a szorítás, érzem az éltető levegőt!







AKARNI KELL ÚJRA...


Ülök és nézem az asztalon égő gyertyát,
Gyertya, mely lassan csonkig ég.
Arcok, emlékek, villanások, találkozások,
Képekké rendeződnek össze szemeim előtt.

Eszembe jut megannyi átvirrasztott éjjel,
Önmarcangolás, ezerszer újraértékelt tett.
S a hang, mely mindig próbált átsegíteni,
Ne add fel az álmaid, mert egyszer sikerül!



Lassan felváltja a sötétséget a hajnal fénye,
A gyertya is leégett már, csak a füstje maradt.
Fázósan összehúzódok a fotelban, s tűnődök,
Félek, pedig erre vártam, a boldogság madarára!

Itt van, csak egy karnyújtásnyira tőlem, mégis...
Tudom még nincs közös múltunk, de lehetséges.
Lehetnek csodás együtt töltött perceink, napjaink.
Csak merni, hinni és főként akarni kell mindezt!







AMIKOR MÉG ÖLELTÉL


Amikor még öleltél, éreztem szeretsz.
Nem tudtam, hogy az évek múlásával
Ennyire fog fájni a hiánya!

Felhők paplanán úsztunk a boldogságban,
Izzott a mindent elsöprő szerelem.
Miért ér véget minden, ami gyönyörű?

Jég karcolta szívem zökkent a valóságba,
Csipkézett kristályok gurulnak arcomon
Kőburokba láncolt lelkem emlékeztet a múltra!

Amikor még öleltél... amikor még szerettél!







ANYÁK NAPJA ELŐESTÉJÉN


Kezemben margaréta helyett, gyertyaszál!
Hosszú évek óta ez lett az anyák napi virág.
Szavak helyett könnycseppek buggyannak.
Mosoly és puszi helyett, remegő kezű gyertyagyújtás.

Köszönöm, hogy vártál, s életet adtál nekem.
Köszönöm azt a sok szépet, és jót mire tanítottál.
Köszönöm a boldog, gondtalan gyermekéveket.
Eltéphetetlen szál köt hozzád egy életen át.

Nem feledtelek drága ÉDESANYÁM!

(A margaréta volt édesanyám kedvenc virágja)







AZ ÁLMOK VILÁGA...


Az álmok világa a mi világunk, az enyém, s a Tiéd,
Benne minden lehetséges, remény, szerelem, közös jövő!

Az álmok világában boldogság és ölelő karod vár,
Benne megszűnik az idő, s a hiányod okozta fájdalom!

Az álmok világában minden oly egyszerűnek tűnik,
Benne egymásra találhatunk, s nem kell búcsúznunk soha!

Az álmok világa varázslatos, hol jó Neked, s nekem,
Benne megbújhatok két karod ölelő biztonságában!

Az álmok világában elmerülhetek két szemed sugarában,
Benne értelmet nyernek az átvirrasztott, átsírt éjszakák!

Az álmok világa gyönyörű, nincs benne félelem, s alkuvás
Benne örökkön-örökké szerethetjük egymást, Te meg én!







AZT HITTEM FELEDNI TUDLAK...


Azt hittem feledni tudlak,
Azt hittem, hogy könnyű,
S ha telnek az évek minden oly egyszerű!

Azt hittem már nem fog fájni,
Azt hittem csak emlék leszel már,
S ha telnek az évek, minden tovaszáll!

Azt hittem elszárad a rózsa is,
Azt hittem a színe sem lesz sárga,
S ha telnek az évek, az illata is vele száll!

Azt hittem sírni sem fogok többé,
Azt hittem kőbe záródott a szívem,
S ha telnek az évek, a múlt többé nem fáj!

Azt hittem feledlek végleg,
Azt hittem elég, hogy telnek az évek,
S bár teltek az évek, de kevés lett hozzá az ÉLET!







ÁLOMBELI UTAZÁS


Álmomban hozzád utaztam, mint régen.
Robogott a vonat, kattogtak a kerekek,
S én néztem az ablakból a tovatűnő tájat.

Emlékeimbe merülve, néha felpillantva,
Mosolyogva vártam, hogy megérkezzek.
Megérkezzek oda, ahová örökké vágytam!

Kis állomás, rohanó emberek, várakozás.
Boldogság, mikor megpillantalak, hiszen vársz.
Ölelés, csókok, ez a viszontlátás öröme!

Robogó vonat, tovatűnő emlékek, álmok,
Vágyakozás, megérkezés, megannyi érzelem.
Soha el nem múló lázas szerelem.







BARÁTSÁG


Szomorú valóság,
Egyenlőtlen harc,
Sárba tiport szép napok.
Hová tűnt az őszinteség?
Egy napon ráébredsz, ez nem volt más,
Csupán ÉRDEKBARÁTSÁG!

Keserűség mardossa lelked,
Ízekre téped önmagad,
Hogy ismerhetted ennyire félre?
Távolodik, s kihuny benned a szeretet fénye,
Szívedben pulzál a kiköpött fájdalmas szó!
ÉRDEKBARÁTSÁG!

Jegyezd meg te balga!
Most és mindörökké, hogy többé ne fájjon!
A barát melletted marad, összedőlhet az ég is!
A barát melletted áll, s nem vív veled csatát!
Őszinte, elmondja mit rontottál el!
Ha nem ilyen volt, akkor ne sajnáld, hogy vége!

Hiszen csak egy ÉRDEKBARÁTSÁG volt!







BELOPAKODOTT AZ ŐSZ


Dér csipkézte ágakon,
rozsdabarna hajnalon,
belopakodott az ősz.

Tovatűnt a nyár reggeli
zamatos harmata,
elillant nyomtalanul.

Ködpárás falevelek,
Színes avarrá egyesültek,
A természet örök körforgása.
Belopakodott az ősz!







BÚCSÚT INT A NYÁR


Búcsút int a nyár, tétován elköszön,
Régen így búcsúztunk mi is egymástól.
Szótlanul sétáltunk egymás mellett,
Lábunk alatt lehullott ezerszínű falevelek.
Éreztük, a búcsú nem lehet végleges!
De szükséges!

Sok év után, ismét itt lépkedsz mellettem,
Most nem fáj, hogy búcsúzik a nyár.
Ugyanolyan szép az ősz, mint egykor,


Csak mi lettünk őszebbek, csendesebbek.
Ez most nem búcsú, ez TALÁLKOZÁS!

Nézzük egymást csendben, kutatón,
Mosolygok, mert fogva tart két szempár.
Mosolyogsz, mert megigézett újra az a két szempár!
Körülöttünk megállt az idő, beszédes a csend.
Fogjuk, szorítjuk egymás kezét és érezzük,
Szükséges!







CSAK TE MEG ÉN


Ez volt a kedvenc dalunk, a mi dalunk,
Csak te meg én, lá-la-la, örökre együtt.
Dúdoltuk halkan, suttogtuk lágyan,
Csak te meg én, nem lehet másként.

Csillogó szemmel figyeltük egymást,
Pezsgett a vérünk, égett az ajkunk.
Ringattál lágyan a dal ütemére,
Csak te meg én, nem lehet másként.

Sodort az élet, elsodort egymástól,
A dal önálló életre kelt nélkülünk.
Belesajdult a lelkem, ha hallottam valahol,
Csak te meg én, lá-la-la, örökre együtt.

Sok-sok év után most újra itt vagy velem,
Csak te meg én, dúdoljuk ismét.
Ringatsz lágyan, szerelmesen,
Csak te meg én, lá-la-la, örökre együtt!

Most már tudjuk, örökre együtt!







CSENDÉLET

(Munkácsy Mihály: Virágcsendélet c. festménye nyomán)


Színes virágok festett kavalkádja,
Élénkpiros színtől a haragos zöldig,
Korsóba rendeződve tárulnak felém.

Asztal közepén szirmaikra vetül a fény,
Néhány szál kibújva a csokor öleléséből,
Magányosan lehullva, halkan száradva.

Csend és nyugalom honol köröttük,
Virágok bársonyos szirmainak ölelkezése,
Összhang a vágy cseppjeinek gördülésére.

Pompás csokrot festett a festő palettája,
Mi egykoron illatot ontó bokréta volt,
Ma porlepte festmény a régmúlt idők szépségéről.







CSILLAGMESE...


Ezernyi kis csillag ragyog a sötétben,
S te vágyakozva tekintesz az ég felé.
Sóhajtva suttogod szerelmed nevét,
Hiszen tudod, a csillagok hallgatnak!

Nézed a milliónyi villódzó fénypontot,
Álmodsz magadnak egy szép világot.
Az álom, a csillag és a mesék csodáját,
Hiszen tudod, ott minden lehetséges!

Álmod egy csodaszép csillagmese,
A párját kereső, s megtaláló csillagról.
Két, örökké izzó fény a végtelenben,
Hiszen tudod, ott minden lehetséges!







CSILLAG VOLTAM...


Álom volt, vagy valóság, ki tudja?
Csillag voltam, sok apró csillag között.
Milliónyi sok kis fénylő pont az égen,
Ki párját keresi, s megleli a végtelenben.

Álom volt, vagy valóság, ki tudja?
Csalóka álom, képzelet játéka csupán.


Egy parányi ragyogó pont a sötétben,
Mely fényesen, vakítón uralja szíved.

Álom volt, vagy valóság, ki tudja?
Egy gyönyör?, ezüstszín? hullócsillag.
A végtelen egy parányi része talán,
Csillag, az álom és valóság határán.







EGY BESZÉLGETÉS


Egy beszélgetés, egy mondat, egy szó,
Amitől újra felsejlik a múlt.
Nem fájón, nem bántón, de bénítón.

Újra örülni tudok, ha látlak,
Hallom hangod, mely régen elbódított,
Mint a szerelem vad mámora.

Újból tudunk egymással beszélgetni,
Melegség járja át testemet, lelkemet.
Jóleső érzés kerít hatalmába, mi ez?

Telnek a percek, órákká válnak,
S nem vesszük észre, hogy szaladnak.
Mondanivaló akad bőven, ne siess!

Mi hajdan fájt, ma csak mosolygok már,
Nem látom éj-sötéten a jövőt.
Múlt, jelen, jövő kibékülhet egymással?







EGY FÉNYKÉP MARGÓJÁRA...


Egy fénykép, mely sok mindent elárul,
Egy fénykép, mely az életünk villanása.
Boldogság, öröm, szerelem látszik rajta,
S a pillanat tovatűnő varázsa.

Egy fénykép, mely a kezembe került,
Egy fénykép, mely egykor májusban készült.
Reménytelenség, bánat, fájdalom a látványa,
S a pillanat nem múló keserűsége.

Egy fénykép, mely összeszorítja a torkom,
Egy fénykép, mely könnyeket csalt szemembe.
Hazugság, hiszen él még bennem e szerelem,
S a pillanat elfeledett reménye.







ELFÚJT A SZÉL...


Elfújta szerelembe szőtt érzéseim a szél,
Szél borzolta levelek között hallom tovasuhanó lépted.
Megborzongok, de már nem fáj, elfújta a szél.

Viharos, gonosz szél, egyszer csak útra kél,
Nem kímél, nem hagy reményt, csak tombol.
Rásimítja hideg fuvallatát arcodra, hogy sírj!

Süvöltő szél egyszer lecsendesül, megpihen,
Lágy fuvallatként érinti, cirógatja arcod.
S illata visszahozza az elveszettnek hitt meseszép érzést!










EMLÉKKÖNYVEM...


Kezembe került egy drága könyv,
Az ifjúságom legféltettebb kincse,
Megannyi kis emlék fért el benne,
Parányi lakat őrizte csodás titkát.

Melegség öntötte el szívem, lelkem.
Mert benne versek, rajzok vannak,
Kis szívecskék, s a közepében nevek,
Sok-sok kedves barát álma, s vágya!

Annyi szépet és jót kívántak nekem,
Hogy mennyi valósult meg belőle?


Mi lett a világot megváltó álmokból?
Azt sajnos csak én tudom egyedül!

Hol vagytok Ti kedves versírók?
Merre jártok drága játszótársaim?
Vajon az élet hová sodort titeket?
Úgy szeretnék találkozni újra veletek!

Már fátyolosan látom csak a sorokat,
Peregnek a könnyeim, mint az esőcseppek.
Feltör bennem egy csodálatos érzés,
Az ifjúság mindent elsöprő mámora!







ÉN VAGYOK A GONDOLATOD


Én vagyok a gondolat, a féltve őrzött titkok,
el nem mondott vallomások ismerője
talányos, rejtélyes, távoli világ a horizonton.
Fel-fel bukkanok álmatlan éjszakáidon, mert
Én vagyok a gondolatod...

Gyötörlek, kínozlak, megsebezlek, kitalállak
százszor, mert hiszem, találkozunk egyszer.
Megbújok az álmaidban, élek a gondolataidban
Visszatérsz hozzám ezerszer álmatlan éjszakáidon, mert
Én vagyok a gondolatod...

Rám gondolsz ezerszer, nem tudsz szabadulni
Fogva tartalak, mert szeretsz, nem menekülhetsz.
Amióta először éreztél, hiányzom évtizedek óta
Akkor elhagytál, de maradtam álmatlan éjszakáidon, mert
Én vagyok a te gondolatod...







ÉRZÉSEK


Mikor a szemedbe nézhetek,
Megköszönöm, hogy létezek.
Pillantásod parázsként éget,
Látom benne a jövő ígéretét!

Nincs más, mint ez a perc,
Múlt, jelen, jövő végtelenje.
Ami vagy, és ami én vagyok,
El nem téveszthető érzések.

Te azt mondtad folytassuk,
Én azt feleltem, kezdjük újra.
Ugyanaz a két csillag ontja ránk sugarát
Ott vagy az álmaimban, s én a Tiédben!







ÉRZÉSEK TÜKÖRKÉPE


Akár a tópart ezüstös vizében arcom visszatükröződése.
Múlt és jövő, fájdalom és öröm, álom és vágy fodrozódása.
Látomás, csak egy látomás, semmi más!

Tó mélyén a színes kavicsok, mintha simogatnák arcom.
Nézem, s várom a csodát, amit látni szeretnék, az arcod!
Látomás, csak egy látomás, semmi más!

Arcod az arcom mellett lágyan, érzékien tükröződik.
Örvénylő vihar haragos moraja nem festi zöldre színét.
Látomás, csak egy látomás, semmi más!

Elhagyott öböl csendjeként borul ránk a nyugalom.
Boldogság és szerelem képei fodrozódnak ringatózva.
Látomás, csak egy látomás, semmi más!







FIATAL VOLTAM...


Fiatal voltam, szerelmes, és szép,
Fiatal voltál, szerelmes és szőke.
Tele voltam célokkal és vágyakkal,
Vágyakkal, melyeket Veled élhetek át.

A tavasz elhozta nekünk az álmunk,
Család lettünk, s én boldog feleség.
Azt hittem e boldogság örökké tarthat,
S nem vethet rá árnyékot egy új varázsa.

Én bíztam Benned rendületlenül,
Benned, ki akkor már gondolatban máshol élt.
Nem számított semmi, mert hajtott a vágy,
A vágyad, mely erősebbnek bizonyult nálad.

Elhagytál, s magaddal vitted az álmaim,
Az álmaim, melyek az idő múlásával
Ma már csak a képzeletemben élnek.
A képzeletemben, ahol nincs se tér, se id?.

Tudom, ezerszer megbántad már mit tettél.
Megbántad, mit ellenünk elkövettél.
Álmaimban ott állsz a hídon s nyújtod kezed,
Indulnál felém, de hiába, többé nem érhetsz el!







FOHÁSZ...


Istenem! add, hogy szeretni tudjak,
Add meg még egyszer ezt a csodát!
Engedd, hogy szívem kinyíljon,
S a kőbezárt érzelem végre kitörjön!

Istenem! légy kegyes hozzám,
Ne büntess, mert vétettem egyszer!
Ezerszer megbántam már mit tettem,
Engedd, hogy szeretni tudjak ismét!

Istenem! tekints le rám, kérlek,


Ígérem nem fogok hibázni többé!
Csak segíts, hogy szeretni tudjak,
S érezhessem újra a szerelem ízét!

Istenem! Mielőtt örökre elröppenek,
Engedd, hogy boldog legyek egy picit!
Meglátod nem leszek 'telhetetlen',
Beérem egy csodálatos szerelemmel!







FOREVER AND EVER
RÓZSALOVAG


Álomvilágom lebegő képein
újra itt vagy éj szerelmem.
Gyönyörű szál
sárgarózsát nyújtva felém.
Nem érlek el!
Rózsalovag merre vagy?

Képzeletem varázsszőnyegén
lépdelsz könnyedén.
Felém hajolsz
fülembe suttogod.
E sárgarózsa szerelmed záloga
Örökkön-örökké a miénk!

Ködbe burkol Álomvilágom
ahol minden lehetséges.
Illan az álom, közel az ébredés
marad egy lehullott sárga rózsaszirom.
Nem érlek el!
Rózsalovag merre vagy?







GONDOLATOK


Futnak a nappalok, cammognak az éjszakák,
Néhány boldog óra, csókok, vad ölelések,
Utána búcsú, s marad az álmok végtelenje!

Létezünk, vagyunk, vágyunk az elérhetetlenre,
Keressük a boldogságot, s ha megleltük végre,
Kicsit belehalunk, s nem lehet a miénk örökre!

Majd egyszer! remélünk, hiszünk, bízunk benne,
Addig beérjük annyival, amennyit kaphatunk,
Szeretünk, s menekülünk az álmok csendjébe!







GONDOLATOK...


Jó veled beszélgetni, élvezem minden percét,
Melyek pillanatok alatt órányira sűrűsödnek.
Szeretem, ahogy beszélsz, de nem engedsz közel,
Védőburkot vonsz magad köré, s kettőnk között
Egy áttörhetetlen bástya tornyosul, örökre?

Próbálom megfejteni a mögöttes tartalmat,
Érzéseket, vajon én, mit válthatok ki belőled?
Mi lehetek? Latolgatom egyre, választ nem lelek.
Egy felnőttkorban meglelt gyerekkori Jó barát ?
Talán, ennyi egészen biztos, ha más nem is.

Te mindenben megtalálod a szépet, s örömöd leled,
Én benned találnám meg ezt az örömöt, nem lehet!
Fényévnyire vagyunk egymástól, távol a közel,
Nem látom, nem érzem a lelked, nem engeded!
Bár azonosan vélekedünk, belátom ez még kevés!

Ébredj királylány, hiszen csak egy álom az egész.
Csalóka a képzelet, csalóka a játék, más a világa!
Suttog egy hang, ne akarj többet, mint amit lehet!
Nem lehet más, csak Barátság, örülj hát ennek is.
Királylány! Aludj és álmodd tovább e szép mesét!







GYERTYÁK


Félhomály ült a szoba csendjére,
Gyertyák fénye világítja arcom.
Meghatottan nézem lobbanásuk,
S érzelmek vihara dúl lelkemben.

Gyertya és könnycsepp ég bennem,
Szeretteimért gyúltak a gyertyák.
Gyertyák, melyek csonkig égnek,
S látványuk fájdalommal tölt el.

Apró fények, melyek átölelnek újra,
Szívemben a jégcsap olvadni kezd.
Enyhül tán a fájdalom, a szorítás,
Mire a gyertyák csonkig égnek!







HA EGYSZER MEGKÉRDEZNÉD


Ha egyszer megkérdeznéd tőlem
Mennyire hiányzol? Zavarban lennék.
De megmutatnám Neked!

Kitárnám két karom, mint a gyerekek,
S mutatnám Neked, ennyire hiányzol.
De Te nem kérdezed!

Ha egyszer megkérdeznéd t?lem
Mennyire szeretlek? Nem tennék mást,
Ismét csak kitárnám két karom!

De Te nem kérdezed!
Nem kérdezed, mert tudod a választ!
Nagyon! Az életemnél is jobban!







HAJNALI DERENGÉSBEN...


Hajnali derengésben másnak tűnik a lét,
Gomolygó pára lengi körül testemet.
Puhán átölel, mint kedvesem karja,
Tétován, akár egy leheletnyi érintés.

Megnyugszik lelkem ebben a békében,
Földöntúli nyugalom érzését élem át.
Ahogy lágyan, csókot lehel pilláimra,
Harmatcseppek hullnak szempillámra.

Harmatcseppek, mint a gyöngyszemek,
Mögötte halvány remény, tán fénysugár.
A harmatcseppek felszáradnak arcomról,
S eloszlanak, mint a hajnali ködpárnák!







HALLÓ-HALLÓ! KICSI LÁNY?


Halló-halló, kicsi lány?
Boldog lettél igazán?
Teljesültek a leányszoba álmai?

Halló-halló, kicsi lány?
Erre vágytál igazán?
Megmaradt a csodás szerelem?

Halló-halló, kicsi lány?
Szeretnélek látni már!
Van-e szemedben ragyogás?

Halló-halló, kicsi lány?
Karomba zárnálak már!
Maradt-e szívedben még szeretet?

Halló-halló, kicsi lány?
Kérlek, vedd fel a telefont már!
Hisz megannyi kérdésem válaszra vár!










A HARCOT FELADOM


A harcot feladom, vesztettem én!
Szép szemed tüze kihunyt felém.
Hiába vártam, hogy visszatérsz.
Szép álom, szép mese voltál nekem.

Játékod voltam csupán, egy játék!
Hiába vártam, hogy átölelj újból.
Sok évig álmodtam, szégyellem én.
A harcot feladom, nem megy tovább!

Kiáltanék utánad, de nem érdemes.
Legyen végre vége, örökre vége hát.
Volt sok remény, vágy és szerelem.
Gyönyörű álom, és fájdalmas ébredés.

A harcot feladom, vesztettem én!
Egyetlen szót vártam, nem keresem tovább.
Egyetlen szív kellett volna, a Tiéd!
A harcot feladom, nem megy tovább!







HAVAS ÁLOM


Csendesen hull a hó az álombéli tájakon.
Pihe-puha hópelyhek szálldogálnak alá.
Mosoly gördül orcámra, hópihe pillámra!

Álombeli hófehér, jégkristályos szerelem,
Paplan alatt izzik a vággyal teli érzelem.
Mosoly gördül orcádra, hópihe pilládra!

Mesebeli ölelő karod melegében álmodom,
S karcolom a hóba szívünk íves vonalát.
Hópehely tündér vigyázza jégkristályos álmaink!







HAVAS ERDŐ REJTEKÉN


Havas erdő rejtekén, hó borította táj mélyén,
Lábam alatt csikorog a frissen lehulló hó.
Arcom lágyan permetezi a hulló hópihe,
Új kép a horizonton, beköszöntött a tél!

Szép emlék lett a nyár, akárcsak a szerelem,
Könnyáztatta arcom most hûsíti a hópehely.
Tovatûnő boldogság, reménysugár, hópihe,
Emlék-képpé szelidült, mint a nyár melege.

Lépteim zaját elnyeli a havas erdő csendje,
Békesség, nyugalom árad szét lelkemben.
Bár mindent beborít a hótakaró, én remélek,
Egyszer visszatérsz, s veled a nyár melege!







HOZD VISSZA A NYARAT...


Elmentél, s veled ment a nyár is,
Utánad csak tomboló szélvihar maradt.
Kérlek, hozd vissza nekem a nyarat!

Hiányod fájó sebeket ejtett, s könnyeket,
Elcsukló hangot, fátyolos tekintetet.
Kérlek, hozd vissza nekem a nyarat!

Nélküled sivár lett minden, és egyhangú,
Monoton hangok dobolása a fülemben.
Kérlek, hozd vissza nekem a nyarat!

Megszokom lassan, akár a kihalt utcákat,
Melyeken keresem lépteid nyomát, hiába.
Kérlek, hozd vissza nekem a nyarat!

Múlnak az évek, változnak az évszakok,
Tavaszra ősz, őszre tél, a nyár elszökött.
Kérlek, hozd vissza nekem a nyarat!







IDILL...


Nyár volt, s mi szerettük egymást.
Mindegy mi volt a program Veled.
Lopott órák, lopott percek, együtt!

Emlékképek jönnek el?, össze-vissza.
Egy tarka rét, ezernyi nyíló virággal.
A nap ezer ágra szórja ránk sugarát.



Fekszünk a fűben, felettünk a kék ég,
Fejed az ölemben pihen, szemed nevet,
Egy boldog nyár idilli képei villannak fel!

Már nem fáj, hogy vége, hiszen tudtuk!
Elmélázok, tűnődöm, mosolygok is talán,
S felnézek a felhőtlen, napsugaras égre!







(IDILL)


Sétálunk a késő őszi napsütésben.
Karod féltőn átöleli vállam,
Szeret? Tűnődöm elmélázva.

Kezemben virág, számolom szirmait.
Szeret - nem szeret suttogom,
Szeret! Mondod mosolyogva.

Időnként pajkosan egymásra pillantunk.
Tekintetünk egymásba fonódik,
Ajkad puhán ráhajol ajkamra.

Szeretlek! Suttogod szelíden, halkan!







ISMÉT ELTELT EGY ÉV


Ismét eltelt egy év, s megint nélküled.
Újra szegényebb lettem egy mosollyal,
Egy fénylő, izzó, gyönyörű tekintettel.
Egykor féltőn óvó, két ölelő karral!

Múlnak az évek, sivárabb lesz a lélek,
Feledni kellene, feledni, hogy hittem.
Csak neked elhittem, hogy SZERETSZ,
S hogy lehet közös jövő, itt és most!

Nem lett, és nem is lesz soha, tudom!
Mégis, Szilveszter éjszakáján kívánom,
Kívánom, hogy még egyszer az életben,
Boldog lehessek veled, akár egy percre is!







A KAGYLÓ FOGLYA...


Foglyod vagyok, mint egy gyöngyszem,
Harmatcsepp, homokszem a kagylóban.
Fogva tartasz, akár egy drága kincset,
Hiszen az vagyok már régen számodra!

Édes börtön lettél ezer éve szívemnek,
Vakító gyöngyház fényemmel körbefonlak.
Csodálva tekintek rád a tenger mélyén,
Igazgyöngyként szorítasz kagylódban!

Csend és nyugalom vesz körül minket,
A tenger mélye ezer titkot tartogat még.
Magába fogadott minket is féltőn, óvón,
Ahogy a kagyló is magába szorítja cseppjét!







KEGYETLEN JÁTÉK...


BOLDOGSÁG? szép szó, s mennyit ér?
Hiszen nincs mögötte öröm, szerelem.
Nem látom szemed pajkos csillogását,
Nem hallom az ajkadról feltör? nevetést.

Kihűlt, vagy tán sohasem volt szerelem?
Ábránd, hogy ami nem volt, az még lehet?
Hittem hogy volt, mert úgy akartam hinni!
Ma már tudom, játék volt, kegyetlen játék!

Kegyetlen játék mit űztél velem, tudtad?
Szándékos volt, vagy csak ilyenné lettél?
Nincs rá válasz, de már értelme sem lenne,
A játéknak vége! a crupier új lapot nem oszt!







KÉTSÉGEK


Gondolataim gombolyított fonalán
Szövődik egyre kétségbeesésem.
Hálót fon körém ez a néma csend
Miért? Hiszen szeretni csodaszép!

Megfojt ez a csend, ez a némaság
Tévedtem, ismét tévedtem! Jaj ne!
Képzeletem hiába építgeti a jövőt
Miért? Hiszen szeretni csodaszép!

A felhők paplanán ülve repültem
Veled együtt szárnyalt a szerelem.
Most néma csend, s telnek a napok
Miért? Hiszen szeretni csodaszép!

Mondd, hogy nincs vége, még nincs!
Mondd, hogy én vagyok a jövőd!
Mondd, hogy szeretni fogsz örökké!
Mondd! Hiszen szeretni csodaszép!







KÖSZÖNET...


Nem járna köszönet érte, s én mégis megteszem,
Hogy miért?, mert rájöttem, hogy ez "jár" Neked!

Megköszönöm, a sok átvirrasztott, átsírt éjszakát,
Mert így lettem felnőtt Melletted!
Megköszönöm, a sok fájdalmat, mit okoztál,
Mert így lettem irigylésre méltóan elszánt és dacos!
Megköszönöm, a sok hazugságot, mellyel elhalmoztál,
Mert így sikerült kiölnöd belőlem a szerelmet!
Megköszönöm Neked, hogy elvetted az álmaimat,
Mert így tudtam végleg lezárni a közös múltat!

Egyetlen dolgot tudok jó szívvel megköszönni Neked,
Mert ez az egyetlen igazi érdemed amit adni tudtál!
Ez az egyetlen maradandó, igazi érték Tőled!

Ő a FIAM!







KRISTÁLYBA KARCOLT SZERELEM


Hófehér kristályba karcolt rózsaszál,
Jégcsipkézte virágszirom pereg az idő peremén,
Megállíthatatlan, akár az emlékek gombolyított fonala.

Jéggé fagyott könnycseppek kristálya,
E láthatatlan csöndes varázs megérinti lelkem,
Fogva tartja múlt és jelen eggyé váló, fájó harmóniája.

Újra jégcsapokat fon körém ez a néma fájdalom,
Könnycseppek kristályai csillognak ajkamon,
S körülöttem újra és újra kristállyá fagy a szerelem!







KRISTÁLYKÖNNYCSEPP


Könnycseppek kristállyá gördülnek arcomon,
Jéggé fagyott kéz markolja, jég hasította szívem.
Jégcsapokat fon körém ez a néma fájdalom.
Könnycseppek kristályai csillognak ajkamon.

Fagyos szél csal ismét kristályt a szemembe,
Zúzmara és hideg versenyt futnak az idővel.
A jégcsap mindig eléri a boldogságot,
Körülötte újra kristállyá fagy a szerelem!







LEVÉL


Szerelmünk apró titkait sok levél őrizte,
Papírok, melyeket az évek összegyűrtek.
Noha elmosta a tintát róluk az eltelt idő,
A régi érzések újra életre keltek bennünk.

Hajunk ősz lett, ráncunk több lett,
Ám érzelmeink dacoltak az idővel.
A megélt boldogság nem hamvadt,
Vihar nem csendesítette, nem feledte.

Tüzünk ezer fokon ég, lobog, lángol,
Újraéljük leveleink összes érzését.
Álmaink egyszer teljesülni látszanak,
Ismét papírra vethetem ezt az egy szót:

SZERETLEK!







LILARUHÁS NŐ

(Szinyei Merse Pál: Lilaruhás nő c. festménye nyomán)


Megigézett, akár egy szobor, oly fenséges,
Arcán sugárzik a remény, a jövő ígérete.
Nincs lila köd, csak bárányfelhős égbolt,
Elbújt a nap perzselő sugara a horizonton.

Távoli világba mereng két barna szempár,
Gyönyörű karcsú alakot takar e lila ruha.
Puha kis kézben megbújva egy parányi virág,
A tavaszi rét friss illatát rejtegeti szirma.

Sötéten izzó hosszú, fodros, lila ruha,
Méltóságteljesen fedve, fején egy kis lila csipke.
Színek csodálatos összhangja e képen,
Egy letűnt kor elfeledett nyugalmát varázsolja vissza.







MAJÁLIS


Május van, a természet csodás ébredése.
Tavaszi virágok kavalkádja teríti be a rétet,
Merre vidám társaságunk megpihen.
Lágy szellő simogatja arcunk, s
Kacagásunk csengése űzi el a megállt időt.

Körülöttünk a tágas mező ezernyi virága,
Pipacs, kankalin csodálatos ötvözete
Bájos arcocskák, csacsogó szájacskák,


Epekedő gavallérok lesik gondolataink.
Míg rátalálnak a rét legszebb virágszálára.

Festő, vajon milyennek látsz minket?
Örökítsd meg az utókornak e csodát!
Ne hagyd elröppenni a pillanat varázsát.
A tavaszt, a színes virágokat, a boldogságot,
A fiatalság soha el nem múló vidámságát!

(Szinyei Merse Pál: Majális festménye nyomán)







A MÁJUS SZERELMESE LETTEM


Visszatért a jelenbe a múlt, a múltba a jelen,
Szívemen kopogtat, s bebocsátásra vár újra.
A hangok néma birodalmában jól hallatszik,
Tétován belopódzó szerelem!

Te vagy a Napfény, te vagy a ragyogás,
A mosoly, melyért élni, s halni érdemes.
Te írod szívem könyvét, a boldogság perceit,
Tétován belopódzó szerelem!

Bíbor sugarak világítják tűzforró arcom,
Rögös út vezetett idáig, próbáltam boldog lenni.
Féltem, hogy már nem láthatlak soha többé.
Csillagszemű! Te vagy a májusom!







MELLETTED...


Melletted tanultam meg szeretni,
Hogy másként is lehetne élnünk,
De elrontottuk, s elváltak útjaink,
Így mára közömbös és hárító lettél!

Ez csak a látszat, a viharok dúlnak,
A sebek fájnak, és nem múlnak,
Nem gyógyít az id?, a lélek sajog,
Hiába a hárítás, er?sebb az érzés!

Azt mondják, az id? majd segít,
Ha a szerelem múlik, fájnia kell!
Meddig és miért?- megannyi kérdés,
S a válaszok a csillagokban íródnak!







MERENGÉS


Messze mentél, távol vagy tőlem,
Egy más vidéken, indult új életed.
Már nem ébredünk együtt néha,
Csak gondolunk a szép napokra.

Tudom, csak magadnak ismered be,
Ha leszáll az est, s csend vesz körül.
Hogy nem tudtál elfelejteni még,
Én érzem szíved minden rezdülését.

Mert szerelem volt, olyan igazi,
Olyan sírig tartó és nem felejthető!
Ugye már nem fog értünk szólni,
Sohasem a Szegedi Dóm harangja?

Tagadni lehet, de elfelejteni sosem,
Milyen volt őrülten szeretni egymást?
Mert gyönyörű volt újra meg újra
Csillapítani, a csillapítatlan vágyat!

Elengedtelek, nem tehettem mást,
Tudod, 'történelmileg' így alakult.
Tudtam, nem lehetek boldog mások
Boldogtalansága árán, hát ezért...







MÉG EGYSZER ÚJRA


Emlékképek sora fájdítja összekarcolt szívem.
Ha lehetne, mennyi mindent másként tennék újra,
Semmit sem ér a fénylő nappalok ragyogása,
A fájón nyíló rózsák ezernyi sárga szirma
A forró, lángoló éjszakák nélkül kettesben Veled!

Amikor nem tudni, csak érezni lehet, a létet
A létet, ahol eggyé olvad a jelen a múlttal,
Gyötrő vágyakozás, két szempár egymásba kapaszkodása,
Ahol megszűnik minden, a tér, s az idő, nincs más
Csak egy végtelen szerelem soha el nem tűnő varázsa!

Gyöngyszemű!
Még egyszer újra kellene élni minden éjszakát!







MÉG MINDIG VÁRLAK


Még mindig várlak, ugye érzed?
Ha ezer évig is kell várnom Rád.
Sírva, akár dacolva a jelenemmel,
Nem tudom merre vitt a sorsod.
Fülemben dobol rekedtes hangod,
Nem érdekel, hol leltél új hazára!
A szerelemben nincsenek határok,
Mert hiába mondtuk, hogy vége.
Tudod a szív parancsot nem ért!
Nem lehet, hogy ne lássalak újra!
Te vagy a kezdet és a végzetem







MIÉRT BÁNTASZ?


Szárnyaszegett madárka leszek,
Midőn ebben a virtuális világban
Egymáshoz sodródunk egy oldalon.

Miért bántasz? Kérdezem halkan,
Inkább csak motyogok magamban.
Mert a választ úgyis tudom rég.

Nem tudod megbocsátani a múltat.
A vélt, vagy valós sérelmeid
Újra feltámadnak, s élni kezdenek.

Elengedtelek, nem tartottam Veled,
Nem érdekel, hogy ez nekem is fájt,
Pedig jól tudtad a miértre a választ.

Önző vagy, csak magadra gondolsz!
Ahelyett, hogy szavakkal simogatnál,
Inkább tőrt szúrsz szívembe, fájjon!

Ha neked fáj, hát ezerszer fájjon nekem is!







MIT VÁRSZ AZ ÉLETTŐL?


Ugyan mit vársz az élettől még, Te kis bolond?
Miért hiszed, hogy bármi szépet tartogat neked?
Nem volt elég a sok hazugságból, csalódásból?
Nem megalázó kikönyörögni a röpke boldogságot?

Kérdések, melyeket ezerszer teszek fel magamnak,
Nem! Nincs rá válasz, nincs rá megoldás, tudom!
Mégis! Vajon miben bízhatok? - nem tudom!
Talán a csillagos égben, talán az idő múlásában?

Az idő a fájó sebeket begyógyítja, s újakat nem ejt.
Hiszem rendületlenül, hogy rosszabb már nem jön.
Álmodom, hogy újra boldogság vesz körös-körül,
Akiért és amiért érdemes lesz reggel felébredni!

Hogy nevetve, újra rám mosolyog a nap első sugara,
Melegség önti el szívemet, lelkemet, érzem élni szép!
Mert majd jön valaki, aki csodává varázsolja a napokat
Aki mellett kivirulok, mint tavasszal a réten a virágok!







MONDD MIÉRT?


Múlnak az évek, változnak az évszakok,
Örök forgás, s csak egy dolog állandó!
Szeretlek, s nem jöhet utánad senki!

Fáj a hiányod, ezernyi sebből vérzek,
Mond miért nem tudok mást szeretni?
Miért? - ha úgyis tudom, hogy késő?

Hallom a hangod, látom a mosolyod,
Nem tudlak kiszakítani a szívemből!
Meddig akarsz fogva tartani még?



Nem akarok sétálni elhagyott utcákon,
Illatod, s lépteid nyomát kutatva.
Mert tudom már nem vagy az enyém!

Ki volt a hibás, melyikünk mondta, hogy vége?
Mindketten! elrontottuk ami szép volt.
Maradtak az emlékek, s a múlt varázsa.

Nem akarom hallani többé rekedtes hangod,
Ahogy jó éjt kívánsz nekem az éteren át.
S én csendesen álomba sírom magam.

Nem akarom, hogy így legyen!







MOST MONDD!


Mondd, hogy szeretsz, hogy mindig...
az életed nélkülem hiába való lenne.
Mondd! Kérlek! Most mondd!
Talán holnap már késő ...!

Nézz fel az égboltra, az a két fénylő...
az ott a miénk, s az is marad örökké.
Mondd! Kérlek! Most mondd!
Talán holnap már késő...!

Egy megélt csoda volt a szerelmünk...
átcsókolt nappalok, viharos éjszakák.
Mondd! Kérlek! Mondd!
Talán holnap már késő...!

Most ölelj, most még itt vagyok...
Ki tudja ölelhetjük-e egymást még.
Ölelj! Kérlek! Ölelj! MOST!
Talán holnap már késő...!







NE FÉLJ TŐLEM...


Fülledt, meleg, nyári éjszakákon,
mikor nem jön álom szemünkre,
egymásra gondolunk, s álmodunk.
Elképzeljük, hogy milyen lenne...
vajon milyen lehetne egymással?

Miért félsz tőlem, s én miért Tőled?
Csalódtál? hát csalódtam én is!
Bántottak? Fájt? hát így voltam én is!
Félsz? Én is félek, de mégis remélek!
Ne félj tőlem, meríts erőt a hitemből!

Hidd, amit én hinni szeretnék, hidd el!
Felejtsd el a sok rosszat, a fájdalmat!
Szoríts magadhoz, hisz én is reszketek!
Álmodjunk egy szép jövőt magunknak,
rájöttem, Te engem, s én Téged akarlak!







NE KÉRDEZD!


Ne kérdezd tőlem ki vagyok, ki voltam!
Merről sodort erre a kósza szél?
Hány átvirrasztott éjszaka vezetett hozzád?
Mindegy, lehetek semmi, vagy
a MINDEN!

Lehetek fényes csillag az égen,
Vagy szellő, mely lágyan simogat.
Lehetnék ezüstös hópihe a válladon.
Mindegy, lehetek semmi, vagy
A MINDEN!

Talán egy puha érintés szád vonalán,
Egy csillogó könnycsepp szempilládon.
Vagy a végtelen, szíved belsejében.
Ha én az vagyok, akit örökre szeretni tudnál!
SEMMI, vagy a MINDEN!







NEM HISZEM EL...


Nem hiszem el, hogy a romokon
Épülhetnek még várak,
A romokon, csak kövek maradtak.

Ami romokká hullott szét,
az csak romhalmaz lehet ismét!

Nem hiszem el, hogy a romokon
Egy új élet kezdődhet,
A romokon, még kóró sem látható.

Ami romokká hullott szét,
az csak romhalmaz lehet ismét!

Nem hiszem el, hogy a romokon


Fel lehet kapaszkodni,
A romokon nem tapad meg a kéz.

Ami romokká hullott szét,
az csak romhalmaz lehet ismét!

Nem hiszem el, hogy a romokon
Sarjadhat egy új szerelem,
A romokon nem várhat boldogság.

Ami romokká hullott szét,
az csak romhalmaz lehet ismét!

Hát ne mondd nekem, hogy egyszer...
Egyszer szép lesz újra minden,
Te is tudod, a romokon csak követ hagytál!







NEM ÍGÉRHETEK...


Nem kereslek, mert nem ígérhetek,
Nem keresel, mert Te sem ígérhetsz.
A remények idejének vége,
Ennél ma már több kellene, de
Nem lehet ...

Nem ígérhetek Neked közös jövőt,
Te sem ígérhetsz boldogságot.
A szerelmes éjszakáknak vége,
Ennél ma már több kellene, de
Nem lehet ...

Nem ígérhetek Neked találkozást,
Te sem ígérhetsz megtisztulást.
Az együtt átélt csodáknak vége,
Ennél ma már több kellene, de
Nem lehet ...

Nem ígérhetem Neked, hogy felejtelek,
Te sem ígérheted, hogy már nem fájok.
Mert a csodák az álmainkban élnek,
Nem lehet? ...







NEM TUDLAK GYŰLÖLNI


Gyűlölni? Talán mégis könnyebb lenne,
Mint átsírni az éjszakákat hangtalanul!
Engem nem tanítottak meg gyűlölni.
Igaz, megbocsájtani sem a vétkedet!

Nem tudlak gyűlölni! Hiába. Mégsem.
Igaz, szeretni sem tudok mást többé!
Hatalmas ûr maradt utánad lelkemben.
Hiába próbállak felejteni, nem megy!

Telnek az évek, múlnak az éjszakák,
Napra nap jön, éjre bár jönne álom!
Sajog a lélek, fáj az emléked ma is.
Talán haló poraimban egyszer vége lesz ennek is!







NYÁR VOLT...


Mondd, gondolsz-e még arra a nyárra,
Mikor szerelemünk még úgy lángolt,
Mint amikor az erdőn a tűz rohan át?

Mondd, emlékszel-e még arra a nyárra,
Mikor virágoktól ezernyi színben pompázó réten
Vidáman, mezei csokrot kötöttél nekem?

Mondd, felvillannak-e még ezek a képek?


Amikor a Nap sugara elvakítja a szemed,
S Te hunyorogva, mosolyogva jössz felém?

Emlékszel? Azt hittük sohasem lehet vége,
Azt hittük a nyár végigkísérheti az életünket,
Ma már tudom, ez volt életem legszebb nyara!







OKTÓBER VÉGÉN...


Csillagok felé ballagok, melyek örökké élnek,
Gyermeki szeretetem örök fényében!
Csizmám alatt rőt avar, vöröslő fájdalom,
Zokogó lelkem, nem gyógyította az idő.

Gyengéden megsimogat a múlt ezer árnya,
Köddé vált emlékképek foszlánya újra átölel.
Nézem a gyertyaláng imbolygó fényét,


Ahogy lágy táncot lejt emlékeim könnyáztatta mezején.

Körülöttem csend és az idők végtelen nyugalma.
Átszűrődik lehullott lombok ágai között a megtört fény,
Ölelkezve gyertyám lángjával, megvilágítva csokrom.
Szüleimnek hoztam, s szívemnek egy hasadt darabját!







ÖRÖKRE VELED...


Szeretnék újra két karodba bújni,
Tavasz nyíló virágaival öledben hintázni.
Beszédes csendben kék szemed villanását nézni,
Gyönyörű mosolyod rabjaként örökké így maradni

Szenvedély és örök tűz szerelmünk
Boldog voltam veled, s izzó parázs maradtam.
Nélküled múlik a virágos tavasz, eljön a jégkristályos tél,
Nem akarom, hogy így legyen!
Gyere velem hát az illatos rétre, köss fejemre bokrétát örökre!







ŐSZI EMLÉK


Az ősz jöttének simogatása,
Lopott csókok elfeledett romantikája.
Ezer vallomás, titkos suttogás...

Egy nyáron át lobogó szerelem,
Izzó vágyakozás mardosó kínja,
Ezer vallomás, titkos suttogás...

Felkavaró őszi szél vihara,
Féltve őrzött szerelem varázsa,
Ezer vallomás, titkos suttogás...







ŐSZI HANGULAT


Köd fátyolos hajnalon,
kopogtat az ősz az ablakon.
Dér-csipkézte ágakon
Lecsorog a fájdalom.

Elsárgult falevél
Arcomhoz fújt a szél.
Suttogj a fülembe,
bizalmat önts szívembe.

Lesz majd napsütés,
Csicsergő madár az ágon.
szerelmes csók is talán,
az elárvult őszi padokon.







ŐSZI HANGULAT


Búcsút intett már a napsugaras nyár,
Csendesen halódik körülöttem a táj.
Ezerszínű falevelek zizegnek a fán,
Szeretem az ősz bús hangulatát!

Dér csipkézte leveleken csurog a fájdalom,
Csizmám alatt az avar vörösen csillogó.
Egy-egy levél lebeg az ágak hegyén,
Szeretem az ősz bús hangulatát!

Rozsda lepte falevelek sikolya az enyém,


Eldobtál, mint a fa ősszel a levelét.
Színek kavalkádja, levelek susogása,
Szeretem az ősz bús hangulatát!

Fázósan összehúzom a kabátom, merre?
Hűvös a szél lehelete, elfújt, mint a falevelet.
Mire beköszönt a tél már egy levél sem él,
Szomorú a táj, kicsit vele halok én is.
*
Mégis szeretem az ősz bús hangulatát!







ŐSZ VOLT


Ősz volt, lábam alatt az avar vörösen csillogott,
Dér csipkézte leveleken csurgott a fájdalom.
Rozsda lepte falevelek sikolya, az enyém...
Elhagytál, eldobtál, mint a fa ősszel a leveleit.

Vajon merre jársz ősz táján hűtlen kedvesem?
Gondolsz-e még mindent perzselő, feldúló,
Halványuló, mégis csodálatos szerelmünkre?
Mondd!- kedvesem, hogy tudtál elhagyni?

Fázósan összehúzom a kabátom, vajon merre?
Így ősz táján gyakran tűnődöm a miérteken.
Hiányod ma már halovány, ahogy a Nap melege,
Szemem csípi a köd, ahogy lassan leereszkedik az emlékekre.







A PÓK HÁLÓJA


A pók mely szövi a hálóját
úgy fontál körém szálakat,
szálakat, melyek észrevétlenek
fonalak, melyek eltéphetetlenek.

Nem vergődöm a hálódban
hiába fontál körém szálakat
nekem a fonalak arany szálak
s eltépni nem akarom őket soha.

Az én hálóm is szövődik már
vigyázz hercegem, beleszövődsz
ebbe a láthatatlan, téged is körülvevő
eltéphetetlen fonalak sűrű erdejébe.







RAGYOGNAK A CSILLAGOK...


Csillagok ezrei ragyognak fent az égen,
Nézem őket esténként, s álmodozom.
Régen, mi is választottunk két fényeset,
Te voltál az egyik, s mellette én a másik.

Összebújva, ölelkezve nézegettük őket,
Izzó, fénylő szemekkel kémlelve az eget.
Szemünk íriszében ott ragyogott a fény,
S ezernyi apró csillag tekintett le ránk.

Eljátszva a gondolattal nézegetem őket,
Vajon meglelem-e még azt a két fénylőt.
Elmélázva, tétován pásztázom az eget
Kereslek csillagom, s mond hol a másik?

Merre járhat, s meglelem e valaha őt,
Tudod, azt a csillagot, azt a fénylőt.
Mely fényesebb volt talán mindegyiknél,
S ragyogása ma is felmelegítené a lelkem.







RANDEVÚ PÁRIZSBAN?


Lelkem féltve őrzött parányi kis dobozában
Emlékek vihara dübörög, ismét a múlt!
Újra megrohant egy álom, gyönyörű mese,
Randevú Párizsban!

Párizs! a szerelmesek városa, s én vártalak!
Várnálak, mint akkor, a Diadalív árnyékában.
Tölts velem egy éjszakát a fény városában!
Randevú Párizsban?

Emlékszel? Nem akarom hinni, hogy feledted.
Andalogtunk szerelmesen a Luxemburg kertben,
Hittük miénk a jövő, a mindent elsöprő érzés!
Randevú Párizsban.

Kezünk egymásba kulcsolódott, tekintetünk izzott,
Álltunk a hídon a Szajna közepén, láttuk az Eiffelt,
Bíztunk a Notre-Dame megtartó varázsában!
Randevú Párizsban!

Ám az élet elsodorta a szerelmet, s a közös jövőt.
Teltek az évek, múltak a hónapok Nélküled!
Azóta csak álmaimban jártam a kedvelt helyeinken.
Ma vajon mit szólnál kedves, egy randevúhoz Párizsban?

(Az ötletet a vers megírásához Manon, Párizsról írt verse adta.)







REMÉNYSUGÁR...


Szeretem a hajnalt, mely ezer titkot rejt,
Reményt, egy csodás új nap kezdetére.
Ahogy a Nap felszárítja a friss harmatot,
Úgy éled lelkemben is a reménysugár.

E remény ismét bearanyozza a napom,
Talán jó lesz nézni újra a Napfelkeltét!
S megfürödni a Nap mosolygó sugarában,
Melynek aranyló fénye beborítja a horizontot.

Már búcsúzik a nyár, s nyomában az ősz,
Az én lelkemben még él a remény a fényre.
Nem engedem át szívem a fagyos télnek,
Vágyom a Nap éltető melegségére, fényére.

Hiába változnak az évszakok, én dacolok,
Eső, szél, vihar nem ingathat meg hitemben.
Hiszem, jönni fog újra a nyár, a szép kikelet,
Melyet elkísér a boldogság, s marad örökre!







RÉGI VERSESKÖTET...


Kezembe került egy régi könyvem,
Ifjúságom féltett kincse volt nékem.
Sokat olvasott verseim pihennek benne.
Kit?l kaptam, ki tudja merre vitte lépte?

Elsárgult, könnyek áztatta sorok, lapok,
Benne lepréselt, gyönyör? virágra leltem.
Már rég elfeledtem, mennyire óvtam,
De a könyv meg?rizte nekem e titkot!

Egy meseszép szerelem képei élednek,
Véget ért, még miel?tt beteljesedett volna.
Mégis csodaszép volt átélni ezt az érzést,
Az ifjúság, s a szerelem ?rült mámorát!







RÓLAD ÁLMODTAM...


Rólad álmodtam az éjjel Rólad!
Tekinteted simogatta a testem.
Féltőn, óvón, cirógattál engem,
Távolból, alig észrevehetően.

Én mégis éreztem a jelenléted!
Két szempár ragyogott rám,
Ahogy csak a gyöngyszemek,
S a csillagok tudnak ragyogni.

Gyöngyszemek, csillagok, fény,
Gyönyörű összhangok játéka!
Szem és kéz szelíd simogatása,
Maradj még! légy a valóságom!







SENKI, VAGY MINDEN


Ne kérdezd soha ki vagyok, s ki voltam!
Merről sodort erre a kósza szél?
Hány átvirrasztott éjszaka után jöttem hozzád?
Mindegy! Lehetek senki, vagy minden!

Lehetek fényes csillag az égen.
Lehetek levegő, mely után kapkodsz.
Lehetek por a vándor cserzett arcán.
Mindegy! Lehetek senki, vagy minden!

Lehetek elszáradt falevél egy ágon.
Lehetek puha érintés szád vonalán.
Lehetek a végtelen, szíved belsejében.
Mindegy! Lehetek senki, vagy minden!

Lehetek napfény, mely felmelegít.
Lehetek könnycsepp a szempilládon.
Lehetek hulló, ezüstös hópihe a válladon.
Ha én az vagyok, akit örökké szeretni tudnál!
Senki, vagy Minden!







SÍR AZ ŐSZI SZÉL


Sír az őszi szél,
muzsikája szívemig ér.
Emlékek húrján játszó
kegyetlen őszi szél.

Elmúlt a vágy,
belehalt a szerelem.
Ködpárás, rőt avaron
lábaid nyomát kutatom.

Elrobogott az élet,
emléke e zizegő falevél lett.
Kopár ágakon ül bánatom,
elhagytál egy őszi hajnalon!







A SÍRKERT KAPUJÁBAN


Bebocsátásra várok a sírkert kapujában,
Kezemben virág, arcomon néma fájdalom.
Szemeimben könnycseppek csillognak.
Itt vagyok, mert engem ma várnak a szüleim!

Kislányom! - hallom a drága hangot,
Emlékképek sora villan fel előttem.
A múlt eggyé olvad a fájó jelennel.
Itt vagyok, mert engem ma várnak a szüleim!

Körülöttem csend és mindenütt nyugalom,
Átölel a némaság, átjárja lelkem a fájdalom.
Kiabálnék, de elszorítja valami a torkom.
Itt vagyok, mert engem ma várnak a szüleim!

Meggyújtom a mécsest, nézem a fény játékát,
Érzem, amint arcomon végigfolynak könnyeim.
Leteszem a két virágcsokrot, mit hoztam nekik.
S csendesen suttogom MEGJÖTTEM!







SZÁMVETÉS


Elszálltak felettem az évek,
kihunynak mellőlem a fények.
Szerettem őszintén, szívből,
s talán nem csalódtak bennem
kik engem is igazán szeretettek!

Tekintett rám öröm, boldogság fénye,
De nem kímélt a sors kegyetlen léte.
Kínált az élet ezernyi szépet, bátorítót,
Mégis oly könnyedén visszavette a jót!

Hálás vagyok mégis, hisz teljesült álmom,
Enyém Anna baba felhőtlen mosolya.
Gyermeki bája, szemének csillogása,
Ölelő két kicsi karja, puszi cuppogása.

Boldog vagyok, mert megadta az élet
A nagymamaság csodálatos örömét.
S ha csak ennyi volt, már megérte élni
Küzdeni a fiamért és az unokámért!







SZEPTEMBERI ESŐCSEPPEK


Kihalt az utca, éjfélt üt valahol az óra,
Lábam előtt koppannak az esőcseppek.
Felhőpaplan takarja el a fél ívű Holdat,
Esik, csak esik, kopog, tocsog, locsog!

Arcomra hullik, puhán esve beborítja,
Lágy cseppek, fényes, síkos, legördülő, sós.
Boldogtalanságom siratja talán az ég?
Esik, csak esik, kopog, tocsog, locsog!

Szeptember volt, akkor is esett, áztunk,
Álltunk csak némán egymással szemben.
Éreztük, ezek a búcsúzás percei!
Esett, csak esett, kopogott, tocsogott, locsogott...







SZERELEM - BOLDOGSÁG!


Szerelem! Mit jelent egyetlen szó?
Mindent!
Karod ölelését, szád mosolyát,
Szemed kisfiús csillogását.
Mindent!

Mit rejt egyetlen szó, Boldogság?
Mindent!
Kezed szorítását, ajkad puhaságát,


Ujjaid selymes cirógatását.
Mindent!

Múltunk, megtalált jelenünk, s jövőnk,
E két szóban rejlik, mely maga a csoda!
Szerelem és Boldogság, vagy fordítva?







SZERELEMHAJÓ
(KAPITÁNY)


Al-Duna, szerelemhajó, már csak egy csodás emlék,
Egy csinos kapitány, sok forró éjszaka, egy szép kaland.
Két összefonódó test ringatózik a zene ütemére a fedélzeten,
Édes volt a csók, s a hajó suhant tova az álmok tengerén.

Pillanatnyi lángolás, perzselő tűz, elemésztő vágy,
Tudtuk, véget ér majd a románc, ha kiköt a hajó, ott a végállomás.
A forró éjszakák emlékképpé csitulnak, nincs folytatás,
S én mosolyogva integetek a csinos kapitány után!







A SZERETET ÜNNEPÉN


A szeretet ünnepén, szoba meleg rejtekén,
Feldíszített karácsonyfa csillogó fényében,
Halkan hulló hópelyhek parányi cseppjén,
Távolba repít képzeletem fehér gyöngyfonala.

Emlékképek, puhán leomló ködfátylak táncán,
Gyermekkorom gyönyörű, mesebeli angyalkái.
Egy látomás, egy villanás karácsony estéjén!
Hulló, halk hópihék egymásra simuló pelyhei.

Vissza-visszatérő csodás szerelmek, vágyak.
Karácsonyfa fényében csillogó, tüzes szempár,
Meghitt ölelések, örökké tartó reményeim.
Betemette őket a szél, magukba fogadták a halkan lehulló hópihék.







SZERETNI HOZZÁD SZEGŐDTEM


Azt kérdezed szeretlek-e Téged?
Hiszen követtelek egy életen át.
A gondolataimat körüllengte léted.
Szeretni hozzád szegődtem én!

Azt kérdezed szeretlek-e Téged?
Már az első csókunknál azt éreztem,
Te vagy, aki nélkül már nem akarok élni.
Szeretni Hozzád szegődtem én!

Azt kérdezed szeretlek-e Téged?
Ezernyi arany fonállal szövődöm Hozzád.
Sírig tartó eltéphetetlen kötelék ez,
Miért? - mert
Szeretni Hozzád szegődtem én!
Ki tudja?







TAVASZI ÁLOM


Tavasz van, napsugaras, reményteli.
Ujjá születik lelkemben a remény.
A remény, hogy visszatérsz újra,
Gyönyörű szép, színpompás tavasz!

Bimbóznak a virágok, akár a szerelem.
Olvadni kezd jégbe zárt szívem.
Melegség járja át testem-lelkem,
Jó álmodni, ahogy rám mosolyogsz!

Szinte érzem kezed puha simogatását,
Látom szemed kisfiús, pajkos csillogását.
Ahogy felállsz a padról, s elindulsz felém,
Nehéz megtenni azt a pár lépést, de talán érdemes!







TAVASZ VOLT


Tavasz volt, amikor megismertelek,
Tavasz, mely a szerelem ígéretét hozta.
Tavasz, mely megannyi örömöt adott,
Tavasz, mely akkor még csak adott-adott.

Tavasz, mely annyi szépet tartogatott,
Tavasz, mely körülölelt bennünket.
Tavasz, mely új értelmet adott a létnek,
Tavasz, mely akkor még csak adott-adott.

Tavasz lesz egyszer újra a szívünkben,
Tavasz, melynek emléke mélyen bennünk él.
Tavasz, mely újra élesztheti a szerelmet,
Tavasz, mely újra ad, s nem éri utol az ?sz vihara.







UNOKÁMNAK!


Hároméves lettél imádni való szépség!
Kedves kis lényed betölti az életem.
Puha simogatásod, a cuppogó puszik,
Melegséggel töltik el szívem,
Ha csak rágondolok, párásodik a szemem.

Lufik hada díszíti a szobád,
Színes kavalkád, ünnepli lakóját.
Ez a szép nap csak a Te napod!
A mese most nem Neked,
Hanem Rólad szól Tündérlány!

Isten éltessen sokáig kicsi unokám!







ÚGY SZERETNÉK CSILLAG LENNI


Úgy szeretnék csillag lenni,
A sötét égbolton fényesen ragyogni.
Esténként naponta útra kelni,
A barátaim ablakában megpihenni.

Körbesimogatni alvó arcukat,
Felszárítani könnyáztatta pilláikat.
Elsimítani homlokukról a gondokat,
Óvni álmukat, beragyogni házukat.

Úgy szeretnék csillag lenni,


Az én páromat megkeresni.
Nem tudva merre sodorta az élet,
S akar-e újra az én csillagom lenni?

Ha meglelem, boldog leszek újra,
Nem kell keresnem többé más csillagot.
S ha felnézel egy csillagfényes este,
Két boldog csillagot látsz majd ragyogni!







ÚJÉV HAJNALÁN...


Új remények hajnalán száll a gondolat,
fény, ragyogás, mint a mesék éjjelén.
Mit rejt a jövő? - szövődnek álmaink.
Hinni, hinni, hogy szebb és jobb lehet,
mint az elkoptatott, végigbaktatott régi.
Átélni a csodát, mit tartogat számunkra,
bízni magunkban, mire vagyunk képesek?
Remélni, hinni, merni boldognak lenni!







VALAKI, VALAHA, VALAMIKOR...


Lágy fuvallat lengett körül,
Puha tenyér érintette arcom,
Meleg száj simogatta ajkam,
- Valaki, valaha, valamikor!-

Gyönyörű volt, talán álom?
Bizonyára, hisz fájt az ébredés.
Az álom és az ébrenlét határán,
- Valaki, valaha, valamikor! -

Lecsukódnak a szempilláim,
Még-még, álmodom egy picit.
Bársonyos, puha száj, csoda.
- Valaki, valaha, valamikor!







A VÁGY...


Papírra vetett félmondatok...
Írod, örülsz hatalmába kerített a vágy,
Mely erősebb a régi szerelemnél!
Bizonygatod, nincs érzelem, ez csak vágy,
Vágy szülte futó kapcsolat, ez az életed...
Melynek nem tudsz ellenállni,
miért ne tennéd?

Felfedezni új illatokat, véred űz, lávaként kitör,
Hajtja a még ismeretlent, mert jó érezned.
Nincs érzelem, szerelem, vágy pendül húrokon,
Rabul ejtett bőrének harmata, sejtelmes még.
Gombóccá gyűrt papír, már nem sebez, gyógyított az idő.
Fátyolt szőtt rá a belehalt szerelem!







VÁRLAK...


Várlak, ugye tudod, hogy várlak?
Ha ezer évig is kell várnom Rád.
Sírva, akár dacolva a sorsommal,
Érezned kell, hogy létezem még!

Várlak, ugye tudod, hogy várlak?
Nem tudom merre vitt a sorsod.
Fülemben dobol rekedtes hangod,
Érezned kell, hogy létezem még!

Várlak, ugye tudod, hogy várlak?
Nem érdekel, hol leltél új hazára!
A szerelemben nincsenek határok,
Érezned kell, hogy létezem még!

Várlak, ugye tudod, hogy várlak?
Mert hiába mondtuk, hogy vége.
Tudod a szív parancsot nem ért!
Érezned kell, hogy létezem még!

Várlak, ugye tudod, hogy várlak?
Nem lehet, hogy ne lássalak újra!
Te vagy a kezdet és a végzetem.
Érezned kell, hogy létezem még!







VÁRTALAK...


Rólad álmodom, s ébren is merengek.
Vajon milyen lehetsz? - és miért Te?
Éveken át vártalak, pedig láttalak.
Nem vettelek észre! Te sem, miért?

Kérdések megválaszolatlan folyama.
Melyekre majd idővel választ kapok.
T?n?döm az eltelt éveken, a múlton.
Mely hitet és reményt adott a mára!

Vártalak! Hittem, hogy jönni fogsz.
Tudtam, egyszer megtörténik a csoda.
S talán most az egyszer nem csalódok.
Képes leszek újra bízni és szeretni!







VELENCEI ÁLOM


Emlékemben csipkét vert a múlt ezernyi szála
dalolva, kecses gondolák siklanak tova.
Parányi szelencébe zárt illanó boldogság
lelkemben izzó fény, ez a lagúnák városa!

Megálmodott valóság, andalító séta
ezeréves történelem kegyhelyeit róva.
Karneváli bódulat, Szent Márk téri csoda,
te vagy az Adria királynője, a víz városa!

Velence, a titkok, halhatatlan szerelmek városa,
Ahol álarc mögé bújhat a világ, teljesülhetnek
szívünk vágyai, életünk megannyi apró csodái.
Meseszép álom, melyben ringok, akár a gondola!







VÉGTELEN SZERELEM


Hittem, egyszer véget ér a lázas ifjúság,
S a szívünk már nem perzsel tovább!
Csak emlékképekből éljük napjaink,
S nem fájnak többé elmulasztott éjszakáink.

Sóhajtva tekintek a ragyogó, csillagos égre,
Életembe helyet kérve visszatért a múlt!
Szívemben szûnni nem akaró érzés dobol,
Egy végtelen szerelem fájó csendje honol.

Kitörni készül a régen szunnyadó érzés,
Izzó lávaként öntve el testem a szerelem!
Bár elsuhantak az évek felettem nélküled,
Most ismét visszatértél,
s veled a szerelem mindent elsöprő mámora!







VISZONTLÁTÁSRA!


Mottó: Reményik Sándor

,,Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -,,

Távolból hallom e vers fájó foszlányait,
Mint papírlap zizegését, melyet cafatokra tépett a szél.
Viszontlátásra elpusztult szerelem,
Ebben a földi létben nekünk már nem jut lobogás.
Viszontlátásra álmok, vágyak,


Gyengéd csókok, ölelő karok szorításában.
Viszontlátásra, ez volt a múlt, s elveszett a közös jövő,
Elváltak útjaink, külön folytattuk életünk.
Viszontlátásra évek múltán, s ha nem,
Akkor bármikor, az égi fény küszöbén.
Viszontlátásra fájó, elpusztíthatatlan szerelem,
Két betű, mely örökre szívembe karcolódott.
Viszontlátásra, téged vár a csillagok izzó fénye.

Viszontlátásra!







ZONGORA RÓZSÁVAL...


Fekete zongora fehér billentyűin
elmerengve nézem az ott felejtett rózsát.
Tekintetem révetegen a múltban kalandozik.
Egy nyár, egy zongora, s a rózsa!

Gyönyörű dallamok, porba tiport álmok,
köddé vált emlékek a múlt részei lettek.
Húsz szál rózsa, s vele a zongorista.
Egy nyár, egy zongora, s a rózsa!

Tombolt a mindent elsöprő szerelem,
lángoltunk, elégtünk benne.
Hittük sohasem lesz vége, - hogy mi maradt?
Egy nyár, egy zongora, s a rózsa!















  
 
0 komment , kategória:  Gyöngy   
Tisztelet a Hősöknek!
  2019-01-12 13:15:45, szombat
 
 








TISZTELET A HŐSÖKNEK!




1943. január 12-én kedd délelőtt a Magyar Hadsereg katonái mínusz 35-40 fokos szörnyű hidegben, minden tekintetben szűkös körülmények között, arra voltak hivatva, hogy mintegy kétszáz kilométer frontszakaszon a Don folyó nagy kanyarjában felfogják és visszaverjék a szovjet támadást.

Uriv-nál a szovjet hadsereg egy ,,hídfőt" létesített még 1942 őszén, a folyó jobboldali partján, melyet csapataink nem tudtak megsemmisíteni és átszorítani a folyó baloldali partjára.

Hadászatilag ez a szovjet ,,hídfőállás" hónapok alatt lett kiépítve és ellátva úgy többszörös tűzerővel, mint páncélosokkal, valamint a téli háborúra kiképzett és felszerelt csapatokkal indította meg a támadást és adta meg tulajdonképpen a ,,kegyelemdöfést" is a Magyar Hadseregnek. A szovjet hadsereg egy héten belül majdnem teljesen megsemmisítette hadseregünket. Néhány nap alatt a veszteségünk százötvenezer ember!

Tisztelegjünk azok előtt, akik megfagytak, akik megsebesültek, kiknek segélykiáltásait senki sem hallotta! Tisztelegjünk azok előtt is, akik fogságba estek, majd ezrével pusztultak el valahol a szibériai hómezőkön és útközben. Hajtsunk fejet a hozzátartozók felé is, akiknek legtöbbje már nincs közöttünk. Ők már együtt vannak a doni hősökkel az örökkévalóságban. Tisztelegjünk azok előtt is akik példátlan hősiességgel harcoltak támadók ellen és hazatértek. Mert sokan voltak, akik bátorságukkal kivívták még a szovjet katonák elismerését is!







DON-KANYAR: JÉGBE DERMEDT HŐSIESSÉG


Történelem alulnézetben - az egri és a gyöngyösi honvédek helytállása az 1943. januári áttöréskor
Babucs Zoltán


A magyar hadtörténet egyik leggyászosabb dátuma 1943. január 12., amikor a Don-kanyarnál megkezdte a támadást a bolsevista Vörös Hadsereg a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg állásai ellen. A lehetetlen feladattal megbízott honvédek tízezrei szenvedtek és vesztek oda a mínusz harminc-negyven fokos orosz télben.


Nickl Károly alezredes (prémgallérban) egyik zászlóaljparancsnokával bunkere előtt (Forrás: a szerző archívuma)





Hetvenhárom esztendővel ezelőtt a szovjet 40. hadsereg Uriv térségében végrehajtott áttörése a magyar hadvezetés számára katasztrofális események kezdetét jelentette. A szovjet erők nyomasztó technikai és emberi fölényüket kihasználva fejlesztették ki támadásukat, oly módon, hogy éleik már másnap - amikor mínusz huszonhárom fokra süllyedt a hőmérő higanyszála és a sűrű köd nehezítette a látótávolságot - Szrotozsevoje térségét érték el, ahol az egri 20. könnyűhadosztály gyalogsága, az egri Dobó István 14. honvéd gyalogezred és a losonci 23. honvéd gyalogezred katonái a gyöngyösi 20-as tüzérekkel vállvetve küzdöttek viszonylag jól kiépített és műszakilag megerősített állásaikban. Az egri seregtest honvédei keményen álltak helyt, olyannyira, hogy két napon keresztül dacoltak a túlerőben lévő ellenséggel, és csak parancsra, iszonyatos veszteségek árán törtek ki a bekerítésből.

Az első ütközetnap

Az egri 14-esek legsúlyosabb küzdelmeit kívánjuk megidézni a korabeli harctudósítások segítségével, különös tekintettel arra, hogy jelen sorok írójának két rokona is ezen alakulat kötelékében küzdött, s ezredparancsnokuk a legkiválóbb törzstisztek egyike, az akkor 45 esztendős nemes nikelsbergi Nickl Károly alezredes volt. Sztorozsevoje védői már napok óta vállalkozások sorát hajtották végre azon célzattal, hogy felmérjék a velük szemben gyülekező ellenséges erők nagyságát. Január 13-án, szerda reggel kilenc órakor erős, ellenséges tüzérségi és aknavető tűzelőkészítés érte a gyöngyösi 14/III. zászlóalj jobbszárnyát az otticsihai erdő felől, majd zászlóaljerejű szovjet lövész indult rohamra, ám támadásuk hamar összeomlott a saját tüzérségi és gyalogsági nehézfegyverek össztüzében. Tíz perccel később az egri 14/II. zászlóalj állásai előtt bontakozott ki zászlóaljerejű ellenséges támadás, amit a gyöngyösi tüzérek tüze állított meg.

,,9 h 30 I-kor újabb támadási hullám indul a 14/II. zászlóalj ellen, mely egészen a harckocsi árokig jut előre, ott azonban a gyalogsági fegyverek elhárító tüzében teljesen összeomlik, az ellenség kis részével visszafut, zöme azonban holtan fekszik az állások előtt. Ezen támadás után negyedórával újabb zászlóalj támadása bontakozik ki az erdőből, mely a 14/II. zászlóalj drótakadályáig jut előre, ott hasonlóképpen összeomlik." Délelőtt 10 órától újabb frontális támadás indult a 14. gyalogezred és a salgótarjáni 53/III. zászlóalj állásai ellen. ,,Több igen erős hullámban tör az ellenség mindenütt az első vonalainkra. Mint későbbi jelentésekből kiderül, ittas állapotban. Több tiszt határozottan látta, amint hátulról ostorral hajtották az ellenséges gyalogságot előre." 11 órakor a gyöngyösiek előtt ,,újból előreszivárgott és gyülekezett ellenség harckocsikkal előretör. Két harckocsi kilövése, valamint az elhárító tűzben a támadás szintén összeomlik. 12 h-kor a 14/II. és 14/III. zászlóalj előtt egy időben újabb egy-egy zászlóalj támadása indul meg. Saját tüzérség támadása csökken, mert tüzérségünk nagy része a szomszéd hadosztályt és a 23. gyalogezredet támogatja, minthogy a 23/II. zászlóaljnál az ellenség betört. Dacára ennek, az ellenség támadása saját nehézfegyvereink tüzében omlik össze. Hozzájárult ezen elhárítás sikeréhez a 14/II. zászlóaljnak egy-egy géppuskás raja, mely a két harcelőőrshöz húzott ki és a támadó ellenséget oldalazó tűzzel megsemmisítette. Hasonlóképpen hozzájárult egy golyószórós raj irányzója és kezelője, kik a harckocsi árok szélére húztak előre és a harckocsi árokban gyülekezett nagyobb egységeket oldalazó tűzzel megsemmisítették."

Délelőtt 11.40-kor újabb gyalogsági támadás indult meg a 14. gyalogezred és a salgótarjániak állásai ellen, amely saját tüzérségünk tüzében alig félóra alatt összeomlott. ,,Minden támadó csoport több, majdnem kizárólag géppisztollyal felszerelt hullámból állott. Az ellenséges gyalogság majdnem az egész utat kiegyenesedve, hangos kiabálás közepette tette meg állásaink felé. (...) Ezek a támadások az egész nap folyamán újra és újra megismétlődtek úgy, hogy a 14/II. és 14/III. zászlóalj a nap folyamán kilenc igen erős tömegtámadást vert vissza." A hadosztály-parancsnokság aznapi jelentése megemlítette, hogy az egri 14/II. zászlóalj tisztjei jelentették, ,,megfigyelhető volt, hogy egyes orosz tisztek korbáccsal kergették előre legénységüket".

A kitörés napja

Nickl Károly alezredes harctudósítása szerint arcvonaluk teljes szélességében csend honolt az éjszaka folyamán, de zászlóaljai kisebb vállalkozásokkal nyugtalanították az ellent. Jelentése szerint: ,,Az egész napi harcokra jellemző, hogy az elért siker felett a legénység annyira lelkesedik és harckész, hogy az emberek közül sokan az árokból kiugrálva az ellenséget üldözik, foglyot ejtenek, kézitusát vívnak úgy, hogy a parancsnokok csak nagy nehézségek árán tudják őket állásaikba visszarendelni. Minden emberben megerősödik a hit, hogy az állás bevehetetlen és hogy minden ellenséges támadást vissza tudnak verni. Az ezred harci kedve ilyen magas fokra még sohasem emelkedett. A szomszéd 23/II. zászlóaljnál történt betörés következtében az 53/III. zászlóalj jobbszárnyát 20 h körül bekanyarította, valamint a 14/III. zászlóalj jobbszárnyát az Uryw-i völgy biztonságosabb lezárása végett kénytelen voltam visszavonni, miáltal sajnos a 14/III. zászlóalj embereinek nagy része kénytelen volt állásait otthagyni és a nagy hideg ellenére fedezék nélkül újból védelemre berendezkedni."

Január 14-én hajnali fél kettőkor Nickl alezredessel közölte a hadosztályparancsnok, Vasváry Frigyes ezredes, hogy ,,hogy Storoshewoje-t tartsa, de biztosítson magának egy kaput, melyen keresztül végső esetben csapatait É. felé vonja ki". Időközben szovjetek szivárogtak be a 23-asok által tartott Vakbélhátra, így a helyzet kritikussá vált. Reggel 6 órakor ,,a 14/III. zászlóalj jelenti, hogy közepét az ellenség visszanyomta, jobbszárnyát átkarolta, az Uryw-i völgyben zászlóalj erejű ellenség az ezredparancsnokság völgyében nyomul. Benyomásom az, hogy az ellenség egy zászlóaljjal első vonalam hátába, egy zászlóaljjal a Vakbélhát-on az ezredparancsnoksági harcállásponton keresztül a falu közepére, 1-2 századával a falu ÉNY-i részére előrenyomul. A hadosztályparancsnoknak leadott helyzetközlés alapján parancsot kaptam, hogy Storoshewoje községet tartsam és a helyzet szerint Archangelskoje irányába térhetek ki. Tekintettel arra, hogy 4 km hosszú jobbszárnyam teljesen védtelen volt, minden zászlóaljtól 1-1 századot a község szegélyén lévő reteszállásba rendeltem, míg a többi századokat a 22. gyalogezred reteszállásába, Archangelskoje D. 184.5-180 vonalába rendeltem, hogy ott megkíséreljem a kivonható egységek rendezését és védelemre való berendezkedését. Sajnos a kivonást DNY-ról Storoshewoje-ba betört, főleg géppisztollyal felszerelt ellenséges osztagok több helyen való betörése igen megnehezítette. Félő volt, hogy a Vakbélhát NY-i horhosában előnyomuló ellenséges oszlop, mely részeivel Oskino irányába, részeivel azonban Storoshewoje ÉNY. felé tartottak, visszavonulási utamat végleg elzárják. Ezt a helyzetet látva, kb. 7 h 30 I-kor a Storoshewoje ÉNY-ra beérkező 53/III. zászlóalj egy századát személyesen eligazítva Wessely-Chutor irányába támadáshoz rendeltem, mely század támadása sikerrel járt, amennyiben egy ellenséges oszlopot, mely Oskino irányába haladt, kettévágott, a Vakbélhát NY-i völgyét pedig ezzel lezárta, a községben azonban már, még a visszarendelt századok is, nehéz közelharcba keveredve igen nehezen tudtak kis csoportokban a községből kijönni. A reteszállás Archangelskoje D-en nem volt kiépítve, így a visszavonuló egység azon keresztülmenve csak a második reteszállásban állt meg, mely azonban már a 22-sek által részben meg volt szállva. 46/I. zászlóaljat a második reteszállás mögé rendeltem az Oskino-i erdőtől D-re, hogy rendezkedjen és majd tartaléknak rendelkezésemre álljon. Sajnos a községből csak a 14/III. zászlóalj 2/3-a, az 14/I. zászlóalj 1/4-e, a 46/I. zászlóalj 2/3-a, valamint a 14/II. zászlóalj kb. 30-40 embere tudta magát kivonni. A község védelmére visszahagyott századok, valamint a 14/II. zászlóalj közelharcban csaknem teljesen felmorzsolódott. (...) 11 h-kor kaptam a Hadseregparancsnok Úr távmondati parancsát, melyben az ezred hősies küzdelméhez elismerését fejezi ki azon hozzáadással, hogy az ezred tartson ki, mert a felmentő segítség útban van."

A hősiesség ára

Nickl alezredes jelentésében nem feledkezett meg katonái emberfeletti teljesítményeiről sem: ,,A már éjszaka folyamán szabad hóban összefagyott legénység a reteszállásban, mely kiépítve nem volt, egész nap kénytelen volt ismét a szabad hóban, árok nélkül, feltartani, sőt két ízben a reteszállást és Storoshewoje visszafoglalására támadni, amit azonban a nehézfegyverek hiánya, valamint az ellenség többszörös túlereje lehetetlenné tette. Úgy a faluban, mint a reteszállásban, a küzdő századok az ellenségnek igen súlyos veszteséget okoztak. Lőszerhiány miatt sokszor puskatussal és szuronnyal vetették magukat az ellenséges csoportokra. Egész napi étkezést a legénység részére előteremteni nem tudtam úgy, hogy egész nap étlen-szomjan, a 40 fokos hidegben, szabad hóban igen sok emberem megfagyott, nagy része pedig kéz és lábfagyással harcképtelenné vált. (...) Ezredem töredékével tovább tartottam az állást, gondolva, hogy a 6. hadosztály [a 14-esek ekkor kerültek a komáromi seregtest alárendeltségébe - a szerző] kivonását kell biztosítanom, bár parancsot erre nem kaptam."

A 20. könnyűhadosztály későbbi harctudósításában így méltatta a 14. gyalogezred sztorozsevojei magatartását: ,,harci szelleme a 13-i tömegtámadás sikeres elhárítása következtében rendkívül magasra emelkedett, 14-én már csak a Szilágyi zászlóalj /:53/III. zászlóalj:/ Wesselij Chutor felé történt kitörése és a 14/I. zászlóalj majdnem teljes feláldozása árán tudott az orosz gyűrűből Archangelskoje felé a 6. hadosztály reteszállásába kitérni... Számos gyönyörü példáját mutatták az egyéni hősiességnek a 14. gyalogezred tisztjei is, élükön Kass László századossal, a 14/III. zászlóalj parancsnokával, valamint a 14/II. zászlóalj 3 tisztese is. Ezek közül kettő 1-1 harcelőőrsbe önként előrevitt géppuskával, a harmadik az akadályok előtt húzódó harckocsi árok szélére előrekúszva, oldalazó tűzben semmisítette meg az akadályok előtt megtorpant és fedezéket kereső orosz tömegeket."

A harcok rendkívüli hevességét mutatta az alábbi helyzetjelentés is: ,,A kétnapos elkeseredett elhárító harcokban az orosz hatalmas veszteségeket szenvedett. A 13-i támadás után egy kiküldött járőr csak a 14/III. zászlóalj állásai előtt /kb. 500 m-es szakaszon/ több mint 1000 halottat számolt meg az akadályok előtt. A 23/II. zászlóalj előtt a drótakadályok vonalában 1.5 m magas hullagátak emelkedtek. A 23/II. zászlóalj bekerített részeinél a kitörés előtt kb. 100 foglyot kellett agyonlőni, miután hátrairányíthatók már nem voltak."

A szerző hadtörténész







Don-kanyar, 1942-43 - A 2. magyar hadsereg története

Link


Makám - A Don-kanyar felől

Link


Kárpátia - Csendes a Don

Link








  
 
0 komment , kategória:  Történelem  
Dolgozatírás gyöngyszemei
  2019-01-11 21:00:45, péntek
 
 








DOLGOZATÍRÁS GYÖNGYSZEMEI




Iskolai dolgozatokból ollóztunk humoros szösszeneteket...

Hihetetlen, hogy mennyi "félreértés" (vagy "félrehallás"?) kerülhet egy iskolai dolgozatba... És ezek közül természetesen mindig vannak olyanok, amiken jókat lehet nevetni... Most ezekből gyűjtöttünk össze egy kiadós válogatást:


- Ady Boncza Bertalant vette feleségül.

- Anonymus III. Béla névtelen jegyese volt.

- Arany János 1817-tól 1822-ig született.

- Arany János velszi bárdokkal sújtott le a Habsburg-házra.

- Arábiában a vizet cisztercitákban gyűjtik.

- Amíg Madách a börtönben sínylődött, felesége romlásnak indult.

- Ádám evett a tiltott fa gyümölcséből, ezért büntetésül feleségül kellett vennie Évát.

- A baktériumokról: Van mikroszkopikus, ami kicsit nagyobb, mint ami mikroszkóppal látható.

- Barbarossa seregében kitört a pestis, amely elől maga a császár is csak álruhában tudott menekülni.

- A Bibliát Guttenberg találta fel.

- Boldog Margit az erény útját követte. Ártatlan életét és elsőszülött gyermekét az Úrnak ajánlotta.

- Bombay éghajlata olyan egészségtelen, hogy lakosai máshol laknak.

- A cápa jellemzése: Embert nem eszik, de nem lehet benne bízni!

- Döbrögi a harmadik levonásban két púppal gyarapodik.

- Dugovics Titusz hátsóját a falnak támasztotta, és azon felmászott.

- Csapadékfajta: lisztharmat.

- Egyiptom őslakói a múmiák.

- Az emberiség nem győz hálát adni Edisonnak, akinek lángelméjéből kipattant a villamos, amely szikrájával hajtja a kocsit és benne az utast.

- Eötvös József többek között Budán született.

- És akkor a költő megírta a Szundi két apródja című verset.

- A farkas felfalta Piroskát, de belebetegedett, mert Piroska romlott volt.

- A fecske egy költöző madár olyan, mint a gólya, csak sokkal kisebb és nem hasonlít rá.

- A föníciaiak kereskedtek és iparkodtak.

- A gesztenyesütögető néni kiáll a sarokra, és odacsalogatja az embereket a szagával.

- A görög ábécé kezdete: alfa, béta, céda...

- A görög regék szerint minden hajóst elbűvölt a szirének szirénázása.

- A hajó jéghegynek ütközött és elsüllyedt a Duna közepén. Innen gyalog folytatták útjukat.

- A harangvirág a bimbambuszok családjába tartozik.

- A hős holtan esett össze. Ezt később nagyon sajnálta, de akkor már nem volt mit tenni.

- A hős várkatonák általában nem érték meg a haláluk napját, mert már korábban elestek a csatában.

- A Hunyadi László olyan ballada, amelyben a főhőst feldolgozzák.

- István királyt a pápa felkente a trónra.

- A janicsárok felmentek Budára, elszaporodtak és elfoglaltak a várat.

- Janus Pannonius 15 éves korában elterjedt Európában.

- Julius Ceasart a márciusi Idusok ölték meg.

- A katonák életüket és halálukat kockáztatták.

- Kanada területe egyenlő Európa lakosságával.

- A kenguru kicsinye fészeklakó.

- Ki volt Hammurapi?
- Egy 2 méteres, nagy kőszobor.

- Kolombusz háromszor indult útnak, bár a második útján meghalt

- Kölcsey 1815 januárjától 1816 tavaszáig nem írt verset. Ebből az időszakból 3 verse maradt ránk.

- A középkorban a várakat katakombákkal lőtték.

- A középkorú lovagok a lovagi tornákon mindig egy hölgyet tűztek maguk elé.

- A kőolajat kövekből sajtolták.

- A kutatók az őshazában megtaláltak az ősmagyarok hátrahagyott részeit.

- Leonardo da Vinci két olasz földbirtokos volt a középkorban.

- Lilla férjes asszony volt, és fogalma sem volt róla, hogy Csokonai valamilyen érzelmet táplál iránta. Egyébként is, őt Vajda Juliannának hívták, honnan tudta volna, hogy neki írta a Lilla-verseket?

- Lincoln anyja már csecsemő korában meghalt.

- A lovag a földesúr edzett változata.

- II. József, a vaskalapos király, Mária és Terézia fia volt.

- A Magna Charta Libertatum kimondta, hogy ugyanazért a bűnért senkit nem lehet kétszer megölni.

- A ménes egy nagy lócsomó.

- Mikor II. Endre a Szentföldről hazatért, országát és feleségét fenekestül feldúlva találta.

- Mit tartalmazott a jobbágyrendelet?
- A jobbágyokat robotokra kell cserélni.

- A mocsári vész 1526-ban volt

- A modern lakásokban távfűtésű gladiátorokkal fűtenek.

- Móricz Zsigmond később megnősül, és elveszi feleségét.

- A mórok fedezték fel a mór stílust.... Leginkább a spanyoloknál terjedt el, akik kiirtották a mórokat. A stílus maradhatott.

- IV. Béla idején járásokra oszlott az ország, a legismertebb járás a tatárjárás volt.

- IV. Béla a tatárjárás után a kihalt nép pótlásáról személyesen gondoskodott.

- IV. Béla várromokat épített.

- A nemzetiségi iskolákba több ajkú diákok járnak.

- A néma Katrin hallgatag lett...

- Nyáron nő a kalapos gomba, télen a kucsmagomba.

- Az őserdő olyan terület, ahová emberi kéz még nem tette be a lábát.

- Petőfi egy szegény cselédlány és a magyar nép fia.

- Petőfi mindent megtenne a nemzet érdekében, csakhogy ő is hősi halott legyen.

- Petőfi úgy rohant a csatába, hogy jobb kezében a vers, bal kezében pedig a kard volt.

- Pongrácz István magyar vezér női ideálja Britney Spears.

- Rákóczi Ferenc úgy halt meg, hogy belefulladt a Rodostóba.

- Sok régi kőzetben megtalálhatóak az őskori halak lábnyomai.

- Spanyolország legnagyobb hegyei a Piramisok.

- A századfordulón Ady termékenyítette meg a tudósokat.

- Szemünk közepén van egy nyílás, amely mindenkinek fekete, mivel fejünk belül üres sötét.

- A Szent Jobb István király bal keze.

- A szomorú elhanyagolt sírok mellett élettel teli sírhalmokat is találhatunk.

- Szulimánt a szigeti ostromnál megölték, ezért egyelőre felhagyott azzal a szándékával, hogy Magyarországot meghódítsa.

- A XVIII. századi főurak palotakertjei tele voltak szépen nyírt szökőkutakkal.

- Toldi a csónak felé indult, mikor a cseh vitéz elővette a kardját és majdnem lelőtte Toldi Miklóst, ő azonban észrevette a fondorlatos tervet.

- Többféle kerek számot ismerünk, de a legkerekebb szám a nulla.

- Villon fő műve az Ótestamentum.

- A víz oxigénből és folyadékból áll.

- Az volt a szép, amikor az éhenhalt sereg kitakarodott az országból.

- Zrínyit a bécsi kamarilla által felbérelt ólmozott vadkan ölte meg.

- Zrínyinek csak fél szeme volt, ám ez nagyon zavarta a csatákban







Részletek gyerekek dolgozataiból






DIÁK BAKI GYÜJTEMÉNY
/Avagy a liberális oktatáspolitika eredménye. /


TANÁR: Nos, elérkezett az idő, hogy megmutassa mit is tud történelemből. Beszéljen a magyar történelem kezdeteiről!

DIÁK : A magyarok sokat vándoroltak, általában ősszel. Ez abból is látszott, hogy sok volt körülöttük az avar. A lovat háttal ülték meg, ezért az ilyen lovakat hátas lónak hívták. A húst alávaló eledelnek tartották, ezért sűrűn rakták nyereg alá. Előfordult többször is, hogy mind a hét vezér álmos volt.

TANÁR: Hogy kerültek a Kárpát medencébe?
DIÁK : Gondolom, a többi medencét éppen iszaptalanították. Etel közben magába fogadta a hét vezért, közülük is leginkább Ondot. Aztán Árpád súrolta Saroltát, így megszületett István, aki szilveszterkor pápán kapott egy koronát és pár zlotyt. Árpád építtetett egy társasházat, melyből a lakók később kihaltak.

TANÁR: Ugorjunk! Beszéljen inkább Mátyásról és koráról!
DIÁK: Gyerekkoráról vagy felnőtt koráról?

TANÁR: A korról, ami körülvette.
DIÁK : Igen. Mátyás egészséges ember volt, bár rengeteg kór vette körül. Ő legyőzte a betegségeket, mint például a törökgyulladás vagy a fekete himlőpor. Jégpályát építtetett a Dunára, amiért királlyá választották. Abban az időben nem nagyon mosakodtak, így könnyen létrehozta a híres fekete sereget. A monda szerint az országot álruhában járta, mert a sajátját sajnálta összepiszkolni. Persze Mátyás nem csak király volt, hanem igazságos is. Jelképe a hollónak álcázott szarka volt, csőrében egy eltulajdonított gyűrűvel.

TANÁR: Elég lesz! Térjünk át a francia forradalomra!
DIÁK : Nos, a francia forradalom idején nagy volt a fejetlenség. Abban az időben élt és dolgozott Dante is, aki isteni színjátékokat írt, de nem nagyon ismerték el. Elismerték viszont Petőfit, aki szintén sokat írt és maga is részt vett forradalomban. Akkor történt, hogy berohant a Pilvax kávéházba, mire mindenki kirohant. Még Zrínyi is, csak Ő valamivel korábban. Petőfi ezután koffein mámorban elszavalta a Nemzeti dalt, mire a nép úgy feldühödött, hogy még Táncsicst is kiszabadították. Bementek a nyomdába, ahol semmi mást nem találtak, csak tizenkét pontot. Úgy döntöttek, ha már ott vannak kinyomtatják.

TANÁR: Nem tudom, hogy a maga bizonyítványát kinyomtatják-e valaha. Van olyan része a történelemnek, melyről tud valami értelmeset is mondani?
DIÁK : Persze. Ott van például az első világháború, ami azért tört ki, mert Ferenc Ferdinánd begolyózott Szarajevóban A háború után határtalanul boldogok voltunk. Trianonban viszont jókedvünknek szűk határt szabtak. Az első világháború után sorrendben a második következett. De jóval azelőtt harcoltunk a törökkel is. Akkor élt Dugovics Titusz, az első magyar toronyugró. Aztán ott van Rákóczi Ferenc, aki az osztrákokat labancuknál fogva hajította ki az országból. Később külföldi nyaralása során Rodos tóba fulladt. Amikor monarc híján voltunk, akkor Tamásnak volt esze és egy vak botján távozott.

TANÁR: Tudja maga miket hord itt össze?
DIÁK : Tanár úr én készültem.

TANÁR: Tudom. Mindössze rosszkor, rossz helyen és rossz időben.
DIÁK : Tanár úr, beszélhetek még Napóleonról, aki leesett a water lóról, így elvesztette a csatát. Vagy ott van Lenin a halhatatlan ember, aki megrohamozta a téli palotát és nem sok hiányzott, hogy elfoglalja a nyári konyhát is. Aztán Cézár, aki arról híres, hogy júliustól augusztusig uralkodott. Néró, akinek ténykedése az egész városra nézve égő volt. De megemlíthetem Marxot is, aki az Engels téren találta fel a vitorlások aljára a tőkét...

TANÁR: Elég! Ennyi sületlenséget életemben nem hallottam. Erős jóindulattal is csak egyest tudok adni.
DIÁK : De tanár úr! Ne tessék velem kiszúrni, mint Brútus Cézárral! Egyezzünk ki egy kettesben!

TANÁR: Nem tehetem. Ilyet egy tanár nem tehet egy diákkal.
DIÁK : Ugyan, tanár úr! Ön tudja a legjobban, hogy volt már ilyen a történelem során.

TANÁR: Igen? Mikor?
DIÁK : Amikor Ferenc József kiegyezett egy deákkal







ARANYKÖPÉSE ISKOLAI DOLGOZATOKBÓL

Link


Képek 1 rész



















































Képek 2.rész


























































  
 
0 komment , kategória:  Iskola  
     2/4 oldal   Bejegyzések száma: 36 
2018.12 2019. Január 2019.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 36 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 4844 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1817
  • e Hét: 10272
  • e Hónap: 50093
  • e Év: 227968
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.