|
 2/5 oldal 
|
Bejegyzések száma: 40
|
|
|
|
|
|
2019-05-24 15:33:49, péntek
|
| |
| |
Zelk Zoltán: A pipacs és a búzavirág
Az eső elállt, az érett búzakalászok táncba kezdtek az újból előbúvó nap alatt, s dúdolva, zizegve hajladoztak a szélben. A pipacsnak meg egyenest olyan jókedve kerekedett, hogy így szólt a kék búzavirághoz:
- Gyere, játsszunk valamit!
- Jó - felelte a búzavirág -, énekeljünk mi is, versenyt a kalászokkal.
- Azt nem, a kalászoknak sokkal szebb hangjuk van. Csak zizegjenek magukban.
- Nagyszerű! - kiáltotta el magát a búzavirág. - Játsszunk bújócskát!
A pipacs boldogan beleegyezett, nem látta, hogy a búzavirág ravaszkásan mosolyog.
- Te leszel a hunyó - szólt a búzavirág -, én most elbújok, és keressél meg!
A pipacs erre lehunyta piros szirmait, majd tízet számolt, s elindult keresni a búzavirágot. De bizony hiába, mert az úgy elbújt a búzatáblában, hogy három nap, három éjjel se lehetett volna megtalálni. Végre is a pipacs megunta a keresgélést, és elkiáltotta magát:
- Bújj elő, nem játszom tovább!
Hát a búzavirág éppen előtte ugrott föl nevetve.
- Látod, itt voltam az orrod előtt, mégse találtál meg!
Erre mérges lett a pipacs, és így szólt:
- Nem bánom, játsszunk tovább. Most én bújok el.
Úgy csinált, mintha elindulna a búzatábla végére, de hirtelen lehajolt. Gondolta, úgy tesz, mint a búzavirág, ott marad a helyén, az meg hadd keresse őt a tábla végén. Alig tudott felállni a csodálkozástól, mikor kisvártatva megérintette a búzavirág, és rákiáltott:
- Megvagy!
Szégyellte most már magát, ezért újból megkérte a búzavirágot, hogy játsszanak még tovább.
- Még egyszer elbújok - mondta , most próbálj megtalálni!
Most már a búzatábla legvégén bújt el, de hiába, mert a búzavirág ott is rögtön megtalálta.
- Most már látom, ügyesebb vagy nálam - mondta, és szomorúan lehajtott szirmokkal indult visszafelé. Egy arra szálló fürj megsajnálta, és vigasztalni kezdte:
- Dehogyis ügyesebb, csak ravaszabb nálad! Azért ajánlotta, hogy bújócskát játsszatok, mert téged könnyű megtalálni. A te piros színed kivirít a búzából, míg ő úgy elbújhat, hogy senki se találja meg!
- Hogy én erre nem gondoltam! - kiáltotta mérgesen a pipacs, és három napig rá sem nézett a búzavirágra. Csak aratás után békültek ki, amikor ott feküdtek a lekaszált búza között, s egy kislány fölszedte és csokorba kötözte őket..
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zelk Zoltán |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-05-20 15:20:11, hétfő
|
| |
| |
Kányádi Sándor - Viseltes szókkal
vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc
vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kányádi Sándor |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-05-20 15:12:12, hétfő
|
| |
| |
Reményik Sándor - Tea- Rózsa
Egy diák jött az utcán szembe vélem,
A gombjukába rózsa...
Ahogy méla mosollyal ráhajolt:
Valaki adta: sugárzott le róla.
Rózsa, illatos nyárelői rózsa...
Illatos, édes, első szerelem...
Nekem ily rózsám nem volt sohasem .
Más virágra vágytam már akkor is:
Halványabbra, illattalanabbra,
De ritkábbra, csodálatosabbra. -
És közben - elfutott az élet is.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Remenyik Sándor |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-05-15 17:15:12, szerda
|
| |
| |
Szerelem hava május
Hagyományos párkapcsolatokat szigorú szabályok jellemezték. Ennek oka egyrészt a lányok tisztaságának, szüzességének, a hozománynak, családi vagyonnak a megőrzése volt
Másrészt a szerelmet nem tartották fontosnak, elvárás az volt, hogy ,,guba gubával, suba subával - vagyis nemes asszony nemes emberrel, legfeljebb tehetős polgárral házasodjon. Más vallásúak ne keveredjenek egymással! Ám a szerelem mindenhol utat tör magának.
Spárta
Történelemből ismert spártai katonaállamban, ahol a barlang egyik bejáratánál az eladósorban lévő lányok kiabálva futottak a vaksötét felé, a másik végétől indultak a fiúk és akivel odabent találkoztak azzal keltek egybe. Plutarkhosz történetíró tollából ismerjük : ha egy ifjú asszony úgy érezte a férjén kívül más férfi is erős gyermekkel ajándékozná meg Spártát a férj engedélyével a vágy beteljesedhetett.
Rosszabbul járt VIII. Henrik, aki egy festő tehetségében bízva választott negyedik feleséget Kleve-i Annát. a festő enyhén szólva akkora túlzásba esett. hogy szegény Henrik el sem hálta a csúnyácska Annával a házasságot. (De lagalább a feje megmaradt!)
A nemesség és a szegények között volt egy közös pont a fiatalok sosem találkoztak négyszemközt. Faluhelyen csak a kijelölt napon, a család jelenlétében látogathatta pórlányt.
A módosabbak gardedam jelenlétéhez ragaszkodtak.
Walesben máig hagyomány, hogy a férfiak fából faragott kanalat adnak a lányoknak és aki harang motivummal dísziti, az házassági hajlandóságát jelzi vele.
Afrikába a törzs férfi tagjai kifestik magukat és tánccal hívják fel a figyelmet magukra. Vannak falvak, ahol a nők házasság előtt ,,kipróbálhatják" a férfit és ha nem válik be jöhet a következő.
Thaiföldön a férfiak zenélnek a kiszemelt nőnek, így nem mindegy tetszik - e a szerenád.
Az udvari bálok nem csupán szórakozásra szolgáltak, hanem a férfiak és nők mustrája is volt egyben. Felmérték a műveltséget, modort, származást, vagyont stb.
A viktoriánus kor (1837 - 1901) erkölcsei Angliában olyan szigorúak voltak, hogy a nőket bokától a tokáig ruha takarta. (A férfiak azért látogatták szivesen a lokálokat és a bordélyokat) Oly annyira képmutatók voltak, hogy akadtak helyek, ahol még a zongoralábra is nadrágot, vagy zoknit húztak
Argentin tangó:
Három perc szerelem: így hivják a vágy táncát, az argentin tangót, amit egykor túlfűtött koreográfiája miatt betiltott a katolikus egyház.
Micsoda szemforgatás!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szerelem és szeretet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-05-13 17:43:17, hétfő
|
| |
| |
Pak Vanszo
Nagymama és a nagyorrú katonák
(Kü szalbolhetton nal-üi halmikkot)
A Dalle nevű falucskában jóravaló, tisztességes emberek éltek.
Az égi rendelések szerint világéletükben látástól vakulásig dolgoztak a megélhetésért, és mindig betartották azokat a szabályokat, melyeket minden emberi lénynek be kellene tartania függetlenül attól, hogy ezt számon kérik-e tőlük vagy sem.
Az ágyúdörej a hegyek ölén megbúvó ártatlan falucskába is elhatolt. Az egész környéken heves harcok dúltak, de ezt a települést valahogy elkerülte a pusztítás: sohasem váltak hadszíntérré, repülőgépek sem támadták. Csak hallomásból értesültek arról, hogy másutt a házak egy szempillantás alatt romhalmazzá, az ott játszadozó gyerekek pedig húscafatokká váltak.
A falubeliek szilárdan hitték, hogy szerencséjük a Dalle-hegy szellemétől ered, akinek a tiszteletére Holdújévkor a hegyen emelt oltárnál áldozatot mutattak be.
Bár anyagi kár nemigen érte őket, a halottak száma náluk sem volt kisebb, mint a szomszédos falvakban, amelyeken többször is átgázolt a front, és ahol bombáztak is. Ennek oka az volt, hogy valahányszor Dalle a hadiszerencse jóvoltából gazdát cserélt, megindultak a kivégzések. Az emberek eszelős buzgalommal jelentgették fel korábbi sorstársaikat.
Időközben a férfiak egy része önkéntesként csatlakozott a köztársasági sereghez, másokat a kommunisták soroztak be, voltak, akik délre menekültek, és voltak olyanok is, akiket északra hurcoltak fogolyként.
A lakosok száma így kevesebb, mint a felére csökkent. Azok, akik elmentek, mind férfiak voltak, és csak nők maradtak a faluban. Hadiözvegyek, szalmaözvegyek, hajadon lányok és vénasszonyok. A csecsszopókon kívül nem maradt férfiember egy sem. Még a járni tudó kisfiúkat is magukkal vitték a délre menekülő apák, nagybácsik vagy más rokonok.
A falubeliek a férfinépet felsőbbrendű lényeknek tartották, hiszen az ő kötelességük volt a család, a nemzetség továbbörökítése, a nők dolga pedig e fennkölt lények oltalmazása volt. Még ha minden más hagyomány és erkölcs vesztett is korábbi értékéből, a nőknek ezt a misszióját az idők múlásával egyre időszerűbbnek és teljes mértékben természetesnek vélték.
Amióta asszonyok maradtak csak a faluban, végük szakadt a feljelentéseknek és ezzel párhuzamosan az öldökléseknek is. A kivégzési parancsok mindig a faluvégi elemi iskolából érkeztek. Attól függően, hogy a köztársasági hadsereg vagy a néphadsereg birtokolta az épületet, hol a kommunistaként, hol a reakciósként bevádolt férfiakat vitték oda, s lőtték agyon.
Mostanára az asszonyoknak teljesen mindegy volt, hogy ki az úr a faluban. Nem maradt már agyonlőni vagy elhurcolni való férfi egy sem, és elfogyott a rekvirálható holmi is. Azt természetesen jól az eszükbe vésték: semmi jó nem származik abból, ha az iskolaépület ismét gazdát cserél. Igazából már csak egyetlen dolog érdekelte őket igazán: hogyan maradjanak életben, amíg beköszönt a béke, és hazatérnek a férfiak.
A tavasz még messze volt, de a csűr üresen állt minden udvaron. A közigazgatás sem működött, bár az iskolába megint befészkelte magát valamelyik hadsereg.
Egy nap villámsebesen terjedt el a faluban, hogy az oda került katonák most se nem a köztársaságiak, se nem a kommunisták, hanem a "nagyorrú amerikaiak".
Hamarosan őgyelgő jenkik tűntek fel a házak előtt, bekukkantottak minden kerítés mögé és rágógumijukat csattogtatva kérdezgették:
- Szeksi have, yes? Szeksi have, yes?
Valahányszor egy nőre akadtak, ezzel a felemás nyelvezettel szólítgatták le szörnyűséges mozdulatok kíséretében. A rémült asszonyok elrejtőztek a házak mélyén. Reszkettek. A nagyorrú idegenek arcáról sugárzó csupasz kéjvágy valósággal megbénította őket.
A nagyorrúak minden bizonnyal olyan prostituáltak után kutattak, akik külföldi katonákra szakosodtak, de a kicsiny Dallében nem akadt egyetlen sem.
Rémület uralta el a falut. Egyik nő sem mert otthon maradni, este valamennyien a község legnagyobb házában gyűltek össze, nemcsak a ház mérete miatt, hanem azért is, mert ott lakott a legidősebb, legtekintélyesebb öregasszony. Bár ezekben a zavaros időkben megtörtént, hogy a férfiak egymásnak estek, mégis ez a falucska, akárcsak a többi is a környéken, végső soron egy összetartó nemzetséget alkotott.
Ahogy az este az éjfél felé közeledett, a nagyorrúak kiabálása: - Szeksi have, yes? Szeksi have, yes? - egyre sürgetőbb és fenyegetőbb hangszínt öltött, olyan volt szinte, mint a tüzelő állatok vonyítása.
A fehérnép körülülte az öregasszonyt, és egész éjszaka virrasztottak, reszketve a félelemtől. A nagyorrúak a következő napon sem mutatták semmi jelét annak, hogy távoznának.
Ismét beesteledett. A katonák körbekóvályogták a falut, verték a kapukat és állatias mohósággal ismételgették: - Szeksi have, yes? Szeksi have, yes?
- Attól tartok, ma sem lesz nyugodt éjszakám! - szólalt meg a legidősebb reszelős hangon.
- Inkább leharapom a nyelvemet és meghalok, de engemet nem becstelenítenek meg - mondta eltökélten az a menyecske, akinek az esküvője után néhány nappal tört ki a háború, és a férje röviddel rá önkéntesként bevonult.
- Én is inkább meghalok, felkötöm magamat a gerendára!
- Én is, még ha kútba is kell ugranom!
Mindegyikük kinyilvánította abbéli szándékát, hogy inkább meghal. Mindegyikük szenvedélyesen, nagy hévvel erősködött, nehogy azzal gyanúsítsák, hogy a lelke legmélyén kívánja a nagyorrúak erőszaktételét.
A vénasszony halványan elmosolyodott. - Elég volt a fecsegés a halálról, fiatalok vagytok, még előttetek az élet.
A kiáltozás: Hello, Szekszi have, yes? Szekszi have, yes? - egyre közeledett.
- Úgy lesz jó, ha én játszom el az áldozat szerepét - mondta a nagyanyó lassan, megfontoltan.
- Öreganyánk?
A lányok és asszonyok, akik előbb kőszobrokon látható magasztos arccal fogadkoztak, hogy életük árán is megvédik tisztességüket, most hirtelen alig tudták visszafojtani nevetésüket.
- Gyerünk Okhi, kerítsd elő a szépítőszereidet! - A vénasszony nem tréfált, nagyon is komoly volt. Eladósorban levő unokájának szólt, akinek a vőlegénye katona volt.
- Vénségére elment az esze öreganyámnak? - kérdezte az unoka felháborodottan, szemrehányó tekintettel.
- Még nem vagyok bolond. Eredj és hozzad, amit mondtam! - hangjában megkérdőjelezhetetlen tekintély érződött.
Békésebb időkben, amikor legnagyobb ünnepükön a hegy istenének áldozatot mutattak be, a férfiak disznót, az asszonyok rizslepényt sütöttek. Az öreganyó felügyelte a női munkálatokat, és mindig egy szempillantás alatt meg tudta állapítani, kinek van éppen havibaja, vagy ki hált a férjével előző éjszaka: őket nyomban elzavarta messzire. Azokban a percekben egész lénye megfellebbezhetetlen tekintélyt sugárzott, mintha a falu biztonsága és jóléte egyes egyedül tőle függne az előttük álló esztendőben.
A most körötte ülő fiatalabbak mind látták őt akkor. A szobára ünnepélyes csend telepedett.
Egy középkorú asszony mégis megkockáztatott egy megjegyzést:
- Nagyanyám, nemes lelkű gondolat, hogy megvédi ezeket a fiatal teremtéseket. De gondolkozzon! A nagyorrú amerikaiak nem vakok. A szépítőszerek nem rejtik el a ráncokat!
Alig tudta visszafojtani feltörő nevetését, így voltak ezzel a többiek is.
- Ne fecséreljétek az időt, hozzátok gyorsan a szépítőszereket! - a vénasszony emelt hangon kiadott parancsa elnémította az ellenkezőket.
Okhi előhozta szépítőszeres ládikáját, a nők szeme ösztönösen felcsillant a kíváncsiságtól. Ezek a kozmetikumok Okhi esküvőjére kellettek, teljes volt a készlet, ha nem is a legdrágábbak közül.
- Kend szét ezeket az arcomon! - tolta oda az öregasszony a ládikát annak a fiatalasszonynak, aki tehetős család sarjaként a háború előtt mindig csinosan járt és festette is magát.
- Ó, milyen lehetetlen ötlet! - az asszonyka egy pillanatig habozott.
- Talán magadat szeretnéd kifesteni? - kérdezte gonoszkodva az öreg.
- Tényleg megbolondult! - tiltakozott a másik, és gyakorlott kezekkel hozzálátott a vén arc csinosításához.
- Mi nem tudjuk megállapítani a nagyorrú népség életkorát ránézésére, igaz? Ők is hasonlóképp lehetnek mivelünk. Az életkor fajtánként változik. És ennek a dolognak sötétben kell megtörténnie, bárhol és bármikor is legyen. Igen, a sötét megoltalmaz - úgy tűnt, az öregasszony inkább önmagát győzködi és nem a hallgatóságát.
Az arc csinosítása befejeződött. Megnézte magát a tükörben és elégedetten mosolygott. Ami azt illeti, nem is mosoly volt ez igazából, hanem egy erőltetett, kacérságot imitáló vigyor, ami a körülötte levőket valóságos rémülettel töltötte el.
A "Szeksi have, yes?" ordibálás a ház kapujához ért. A nagyorrú férfiak hangja, és ahogy dörömböltek, az asszonyokba fojtotta a szót.
- Okhi, add kölcsön a ruhádat is!
A vénasszony felvette unokája földig érő piros szoknyáját és sárga blúzát. A fejére színes, csíkozott kendőt kötött.
A "Szeksi have, yes?" már annyira követelő volt, hogy szinte beszakította a szobaajtót.
- Kész vagyok, eredj és nyiss ajtót! - utasított az öregasszony.
Egyikük félrehúzta a tekintélyes reteszt. Az ajtó szélesre tárult. A lányok és asszonyok a rémület és szégyenérzet elegyével összerázkódtak, mint akik nem tudják visszatartani vizeletüket, és a sötétbe húzódtak, hogy a jövevények ne vegyék észre őket.
Csak a kifestett vénség állt az elemlámpa fényében. Egy termetes, nagyorrú katona odalépett, karjába emelte és kivitte a házból.
- Come on!
Kiáltására a többi amerikai is előkerült. A dzsip nem messze állt. A vénasszony egész úton ott lapult a nagyorrú katona ölében, pehelykönnyű és engedékeny volt, mint egy csecsemő.
Az elemi iskola nem volt messze, Az egész épület koromsötétbe burkolózott, de ahogy a katonák kinyitották az ajtót, a benti erős fény szinte vakított. Ezzel együtt vad, jókedvű nevetés harsant fel. Az öregasszony valószínűtlenül aprónak tűnt az óriás karjában, arcát mindkét kezével eltakarta.
Rádobták az ágyra. Összeszedte minden lelkierejét és ujjai között szétnézett a szobában. Azt próbálta kifürkészni, hány nagyorrú katonát kell kielégítenie. Szerencsére öt-hat katonánál többet nem tudott összeszámolni.
A nagydarab katona, aki behozta, elkezdte vetkőztetni. Az öregasszony kétségbeesett. Tudta, hogy a nyugatiak barbárok és nem tisztelik Konfuciusz és Menciusz erényre intő tanait, de azt sohasem hitte volna, hogy ezt a dolgot nappali világosságot árasztó lámpafényben is lehet művelni. Az ő házaséletük a férjével még hatvan éves koruk után is harmonikus volt, hét gyereket nemzettek, de egyszer sem csinálták lámpafénynél. A legerősebb fény a holdvilág volt, ami a papírral fedett ablakukon beszűrődött.
A vénasszony kétségbeesetten próbálta magán tartani a ruhadarabokat. Már nem ügyelt arra, hogy arcát elfödje, de az óriás karjában olyan tehetetlen volt, mint egy újszülött. A katona úgy hántotta le a ruhadarabokat, mint a kukorica csuhéját szokás. Bizonyára akkor fogják eloltani a lámpát, mikor az alsónemű kerül sorra - gondolta. De nem! Töpörödött, vénségtől összeaszott teste feltárult a napnál is erősebb lámpafényben.
Melle, amely hét gyereket szoptatott, rá volt tapadva a bordáira. Hasa, amelyet a sok terhesség ráncai és barázdái hasítottak, olyan volt, mint a kiszáradt folyómeder. Felhagyott az ellenkezéssel, és arcát eltakarva zokogni kezdett. Az alsóneműk utolsója még rajta volt kopár dombokat idéző lapos csípőjén. Ha azt is lerántják róla, és legintimebb testrésze is a könyörtelen lámpafény elé tárul, akkor nem lesz más választása, mint elharapni a nyelvét és véget vetni életének - gondolta -, de milyen nehéz lehet az öngyilkosságnak ez a módja.
Abban reménykedett, hogy a nagyorrú katonák agyonlövik, még mielőtt lekerülne róla az utolsó ruhadarab, hiszen már észre kellett venniük, hogy becsapta őket.
Hirtelen viharos nevetést hallott. Nyomorúságos és kétségbeesett állapotában is úgy tűnt neki, hogy még soha nem hallott ilyen szívből jövő, jóízű kacagást.
A háború előtt volt részük bőven a rosszban, de azért akadtak vidám órák is. De bármennyire is harsány jókedvre ingerlő volt a helyzet, az ő nevetésük mélyén mindig ott bujkált egy csipetnyi szomorúság, akár a másnaposság mellékíze. Talán csak a csecsemők tudtak olyan őszinte örömmel, önfeledten nevetni, ahogy ezek az idegen katonák hahotáztak most.
Még ebben a szánalomra méltó állapotában is megpróbált arcát takaró ujjai közül kilesni. A nagyorrú katonák a földön fetrengtek a röhögéstől.
Csak ő volt a szobában, meg az amerikaiak, a szoba maga sivár volt, és sehol semmi, ami jókedvre ingerelne. De a nevetés olyannyira elvadult, hogy az öregasszony még keservesebb sírásra fakadt.
A hangzavar nagy nehezen elült, az egyik katona kiemelte az ágyból és ráadta a holmijait egyiket a másik után. Miután felöltöztette, kivezették a sötét udvarra. A szíve összeszorult a félelemtől. Bizonyára agyonlövik a kerítésen túl - gondolta.
A katonák beültették a dzsipbe. Aztán nehéz csomagokat is tettek a kocsiba. Visszavitték oda, ahonnét elhozták, és lepakolták a csomagokat is.
A vénasszony elképedve bámult. A katonák cuppogtattak ajkaikkal, az evés egyezményes jeleként ujjukat a szájukhoz emelték és a szállítmányra mutattak:
- Mama, hamm-hamm, oké? Hamm-hamm, oké?
A nagyorrúak visszaültek a dzsipbe és elrobogtak az iskola felé.
Az érkező autó zajára a lányok és asszonyok a kapu elé tódultak. Az öregasszony királynői mozdulattal intett, hogy hordják be a katonák által hátrahagyott csomagokat.
Minden csomagban ennivaló volt. Konzervgyümölcs, konzervhús, liszt, tejpor, fűszerfélék, édesség, ezüstpapírba burkolt csokoládé. A nők lélegzetvisszafojtva, elragadtatással bámultak.
Elsőként a matróna eszmélt föl, és az életkorához illő méltóságteljes modort ismét magára öltötte. Nyugodt hangon előadta a vele esett éjszakai kalandot és így összegezte a tapasztalatait:
- Az, hogy élve térhettem vissza és még ajándékot is kaptam, annak köszönhető, hogy a katonák amerikaiak voltak. Ha japánok lettek volna, abban a pillanatban agyonlőnek, amikor rájönnek, hogy becsaptam őket. Igen, azok habozás megöltek volna. Ha meg oroszok lettek volna, ők rám másztak volna akkor is, ha látják, vén vagyok. Gerjedelmükben agyonnyomtak volna, nem is kellett volna agyonlőniük utána.
A lányok és asszonyok helyeslően bólogattak, és keserűen sóhajtoztak.
Természetesen sem az öregasszony, sem a többi nő nem járt még más országban, és soha életükben nem találkoztak külföldivel. Ez volt az első ilyen élményük.
Mindazonáltal az öregasszony megingathatatlan bizonyossággal nyilatkozott, és az összes jelenlévő teljes mértékben egyetértett vele. Helytálló volt-e, amit mondott, vagy sem? A dolgok megértésének ösztönös képessége megvan mindenkiben, aki itt, ezen a tájon él.
(1977)
Osváth Gábor fordítása
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Koreai művek magyarra fordítva |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/5 oldal
|
Bejegyzések száma: 40
|
|
|
|
2019. Május
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | |
| 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | |
| 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | |
| 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | |
| 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
40 db bejegyzés |
| e év: |
634 db bejegyzés |
| Összes: |
10039 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1178
- e Hét: 4289
- e Hónap: 8039
- e Év: 76959
|
|
|
Offline
