Belépés
taltos1.blog.xfree.hu
Bármit tesznek ellenem, az a javamra fordul! Tatiosz: Ne kívánd mások balsorsát, mert a sors közös, és a jövő előre nem látható. Ossian: A ritka tisztes... Gábor Gabriella Táltos
1940.08.08
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
Nyitótánc
  2010-06-27 19:58:52, vasárnap
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Ara Rauch írásai, versei  
Angyaltó
  2010-06-26 21:20:19, szombat
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Ara Rauch írásai, versei  
Csak engedd meg
  2010-06-26 18:20:50, szombat
 
  Ara Rauch - Csak engedd meg



Bolondnak nézték, amikor beszélt az angyalról, tehát abbahagyta. Amikor először érezte az érintését, látta libbenő mogyoró szőke haját, szeretetet sugárzó mogyoróbarna szemét, elmondta a férjének, pedig előre sejtette a várható negatív reakciót, de a csoda élménye kikívánkozott belőle: meg akarta osztani azzal, akit szeretett.

- Micsoda baromság ez? -- förmedt rá a férje. -- Még a végén asztalt táncoltatsz itt nekem!

A durvaság végigzúdult rajta, összetörte az örömöt és az éledő álmot. Bizonytalanság fogta el, kételkedni kezdett abban, hogy valóban látta-e, amit látott, érezte-e, amit érzett.

A barát nője furcsálló tekintetet vetett rá, és óvatosan megkérdezte:

- Amúgy jól vagy? Nem szédülsz? Nem fáj a fejed?

A barát nője férje pedig, aki a másik szobában ,,véletlenül" meghallotta, miről beszélnek, megállt az ajtóban és kategorikusan kijelentette:

- Képzelődsz. Angyalok nem léteznek, mert nincs a létezésükre tudományos bizonyíték. Álmodtál valamit, vagy fantáziáltál.

Nem vitatkozott, mert az érzés, amit ő akkor érzett, leírhatatlan, megfogalmazhatatlan volt, s az érzés a kőkemény logikával szemben nem állta meg a helyét: szertefoszlott, elillant. Az érzésnek nincsenek logikus ész érvei, az csak van. A barát nője férje különben is mindig tudja, mit beszél, rendkívül okos ember, az elmúlt évek alatt minduntalan letorkolta őt a vitákban -- biztosan ezt is jobban tudja, gondolta bizonytalanul.

Az angyal azóta nem jelentkezett, pedig már három hét is eltelt, és ő eleinte hívta, várta, de nem érezte többé azt az édes érintést, nem jelent meg előtte a szépséges arc. Gondolkodott, hogyan hívhatná vissza. Akarat, döntött végül. Ha elég erős akarata van, akkor teljesül a vágya, akarattal bármit el lehet érni, gondolta. Szilárd akaratának köszönheti, hogy kitűnő eredménnyel végezte el az egyetemet, akarattal kiszámított időben esett teherbe és programozott időben szülte meg a fiát, erős akaratával tartotta remek kondícióban a testét -- az akarat mindent legyőz.

Elkezdett hát erősen rákoncentrálni, hogy márpedig ő létrehozza ezt a találkozást, egyre inkább megfeszítette az erejét, egyre görcsösebben, egyre makacsabbul szólongatta, hívta az angyalt -- de közben furcsa mód mintha egyre távolabb került volna tőle. Kétségbeesett, sírt, könyörgött; az angyal nem mutatkozott. Ravaszul felajánlotta, hogy jó lesz, imádkozni fog, még akár templomba is elmegy, ha kell, de az angyal erre sem reagált.

Miután megjárta a reményt követő kétségbeesés, majd a csalódottság stádiumait, az ,,úgyis minden hiábavaló" kiégett rezignáltsága uralkodott el rajta, s most már ő is elhitte, hogy valóban csak a fantáziája játszott vele, vagy talán álmodott, és az álmot ostobán valóságnak hitte.

Sokat gyalogolt aznap, kisebb bevásárlásokat intézett, és még nem végzett. Sietnie kellett vissza a munka helyére, de még az áram szolgáltatóhoz is be akart menni egy eléggé nyomasztó számla egyeztetés ügyében, ám ezt halogatta, amíg lehetett, éppen a kellemetlensége miatt. Így, mivel kissé elfáradt a lába a tű sarkú cipőben, és jólesett volna egy kis pihentetés, inkább a park felé kanyarodott, és megörült, hogy talált egy üres padot a homokozó mellett. Leereszkedett rá. A kellemes tavaszban az anyukák és pöttöm gyerekeik kint zsibongtak a játszótéren. A homokozóban, szinte a lába előtt, egy öt év körüli tejfel szőke fürtös kisfiú játszott, lapátolta a homokot egy vödörbe. Az asszony hátradőlt, sóhajtott, megmozgatta a lábujjait a cipőben. A kisfiú rápillantott, illetve nem is rá, hanem inkább mellé vagy mögé, és folytatta a lapátolást.

- Az angyalod beszélni szeretne veled -- szólalt meg magától értetődő természetességgel. Az asszony rámeredt a gyerekre. A szíve megállt egy pillanatra, majd vadul kalimpálni kezdett. Képtelen volt válaszolni: kételkedett benne, hogy jól hallotta-e, és hogy egyáltalán hozzá szólt a gyerek. A kisfiú ismét felpillantott, majd újabb lapát homokot borított a vödörbe.

- Azt mondja, nem tud veled beszélni, mert bezártad magad.

Az asszony kalapáló szívvel, kapkodó lélegzettel, óvatosan megpróbált tájékozódni.

- Te látod őt?

- Ott áll melletted -- megint felnézett, megint csak egy pillanatra, elmosolyodott, és újra a tevékenységére figyelt -- most a válladra tette a kezét.

Az asszony behunyta a szemét, az öröm már kezdett fényleni a mellkasában, de még nem tudta, nem merte elhinni. Próbálta elképzelni, hogy egy kéz a vállán nyugszik, de nem érezte azt a súlyt, azt a fogást, amit elvárt volna.

- Azt mondja, nem kell akarni semmit. Ne akarattal próbáld megszerezni, csak engedd meg, hogy eléd jöjjön a lehetőség, és a tiéd lesz. Ne az ő ajtaján dörömbölj, mert az övé nyitva van, hanem a tiédet nyisd ki.

Az asszony nagyot lélegzett. Eszébe sem jutott furcsállni a felnőttes szavakat: tudta, hogy a gyerek üzenetet ad át. Igen, este majd időt szakít, és akkor majd megpróbálja így, a tanács szerint. Most nem ér rá, máris rohannia kell, ezt az áram szolgáltatós ügyet el kell intéznie.

- Bendzsi! -- kiáltott egy magas hang, amire a kisfiú felfigyelt, és hátranézett. Egy fiatal nő integetett neki egy távolabbi padról, miközben a másik kezével mobiltelefont tartott a füléhez. -- Gyere, apa mindjárt értünk jön, megyünk az uszodába!

A kisfiú leborította a vödröt, hogy a homok kis tornyocskát képezzen, feltápászkodott és az asszonyra mosolygott.

- Nem majd este. Most. Szia -- és elszaladt. Az asszony döbbenten utána meredt. Most. Valóban, halogatásnak itt nincs helye. A halogatás miatt esetleg lemarad valami nagyon fontosról. Mi lehet ennél fontosabb? Igen, most van az a pillanat.

Megtámasztotta a hátát, behunyta a szemét, kézfejét a combjára helyezte, ellazította a testét és mélyeket lélegzett. Nem kell akarni semmit, csak megengedni, hogy elém jöjjön a lehetőség, gondolt vissza az üzenetre. Hagyom, hogy kialakuljon valami. Engedem, hogy megmutassa magát.

Örvénylő energiát érzett a két tenyerében, enyhe, hűs szellőt az arcán. És az angyal szeretetének érintése áthullámzott a testén varázslatos gyönyörűséggel, ugyanúgy, mint akkor, békességet és nyugalmat hagyva maga után. Egymás szemébe néztek, és ő beleveszett a lélegzetelállító szépség és harmónia áradásába.

Úgy érezte, kiterjed a tudata, akkora volt, hogy körbefogta a padot, már játszótér méretű volt és egyre növekedett, beburkolta a várost, folytonosan tágulva, már az egész Földet körülvette, és ő egy távoli pontból nézett rá, miközben tudta, hogy ott ül a padon, hunyt szemmel, az egész világ középpontjaként. Én vagyok a Föld, gondolta, és cseppet sem csodálkozott. Én vagyok a Minden, tehát minden úgy történik, ahogy nekem szükségem van rá. Ez a valóság.

Hosszú ideig ült ott, megélve a Csodát. Amikor kinyitotta a szemét, az előtte elterülő játszótér hihetetlenül színesnek, fényesen ragyogónak tűnt. Lassan felállt, elindult, s mintha valami védőburokban lépdelt volna. Betért az áram szolgáltató irodájába, és csodák csodája, öt perc alatt sorra került a várt egy órás sorban állás helyett. S amikor elővezette a problémáját az ügyintézőnek, kiderült, hogy félreértés történt, nem kell horribilis összeget fizetnie, mert a szomszédja villany órájának számát összecserélték az övével.

Kilépett az ajtón, és ismét érezte a gyengéd érintést.

Az angyalod ott áll előtted, és a válladra teszi a kezét. Hunyd le a szemed, és érezd...


 
 
0 komment , kategória:  Ara Rauch írásai, versei  
Angyal
  2010-06-25 22:17:44, péntek
 
  Ara Rauch - Angyal


Annyi félelemtől reszkető, annyi kétségbeesett, annyi kereső és annyi sötétben botorkáló, drága ember kiált hozzánk naponta, hogy ti azt elképzelni sem tudjátok. És ott állunk mellettük, fogjuk a kezüket, átöleljük őket, megérintjük a vállukat, a fejüket, beszélünk hozzájuk, válaszolunk nekik, de ők ezt nem érzékelik a tudatos szintjükön, és sírnak, és kiabálnak, és forgatják a fejüket, de senkit sem látnak. Pedig itt vagyunk, bizony, vagyunk, létezünk, a valóságnál is valóságosabbak vagyunk.
(a dőlt betűvel kiemelt részek
Adamus Saint Germain Tanításaiból valók
5. sorozat 6. cikk
www.adamus-saint-germain.net)


Olvasok, érzek, hiszek. Olvasom a szavakat, érzem, hogy igaz, hiszem, hogy valóságos.

Te, aki most olvasod ezt, drága barátom, tudd, most ebben a pillanatban ott van előtted egy angyal, ott van pont előtted, az arcotok összeér, és a finom éteri leheletét érezheted az arcodon.

Behunyom a szemem, próbálom elképzelni. Végtelen nyugalom száll rám, csöndes béke, s valami hűvöset érzek az arcomon. Ez lenne az? Egy angyal áll előttem és a leheletét rám fújja? Ez az, amit érzek?

Most megfogja a kezed, megfogja a te jobb kezed, engedd meg ezt neki, kérlek.

A jobb kezem a számítógép egerén fekszik. Mintha valami hűvös-langyos szellő érintené a kézfejemet, tapinthatóan sűrű levegő burkolná be. Kellemes, megnyugtató - de vajon mi ez, amit érzek, nem csak bebeszélés?

Ez most történik, pont Most, amikor olvasod, itt vagyunk, látunk titeket, mindig az Itt és Mostotokban, ebben ne kételkedjetek, mert összetöritek most ezt a csodát!

Ó, megpróbálok nem kételkedni, megpróbálom úgy érezni, ahogy mondod, hátha úgy van... hátha most, most az egyszer, sikerül összehozni egy találkozást...


És most ez az angyal, aki ott áll előtted, fogja a jobb kezed, egészen közel hajol hozzád. Érezd őt! Érezd a feléd áramló mennyei, és határtalan szeretetét!

Mi ez... hullámok ringatnak, béke és harmónia tölt el, árad valami, hömpölyögve, magával sodorva, s én csak áramlok vele, istenem, de csodálatos... és ekkor egy figyelmeztető, hideg hang megszólal: mit csinálsz? Hová engeded sodortatni magad, hiszen ez veszélyes! Átadod az uralmat magad felett valaminek, ami zsarnokoddá lesz! Szűköl a félelem, a fenyegető ismeretlen bizonytalansága rémít - megdermed, jéggé fagy az iménti édes áradat.


Ne törődj a zakatoló, kételkedő elméddel, az csak téged akar szolgálni, és kicsit túlbuzgó ebben...


De még milyen túlbuzgó... de hát mit kell tennem? Csak hagyjam magam, engedjem, hogy körém és belém folyjon az a csoda, ami már egy pillanatra megmutatta magát? De hiszen az veszélyes... mégis megpróbálom, olyan jó érzés volt, majd vigyázok, de még egyszer akarom érezni.

...te most figyelj erre az angyalra, aki most csak veled van, csak rád figyel! Fogd meg a kezét! Ne szégyenkezz, engedd neki, hogy irányítsa kezed!

Elengedem az egeret, lassan felemelem a kezem. Nehéz, mint a kő, szinte nyikorognak az ízületek. Mélyeket lélegzem, hogy a levegő áramlásával együtt tudjak én is áramlani. Finoman megmozdulnak az ujjaim, mintha nem is én mozgatnám. Vagy nem is én mozgatom? Egymás után billegnek, libegnek, le-fel, alig-alig, légiesen, könnyedén.


Most engedd neki, hogy finoman megmozdítsa a fejed, csak engedd! Meg fogja mozdítani, jobbra, majd balra! Te nem csinálsz semmit, csak engeded.

Tudom, az eszemmel tudom, hogy csak engednem kell, és megtörténik. De hogyan engedjem? Mit tegyek, hogy ez az engedés megtörténjen bennem? Hatalmas, vastag kőfal, az ellenkezés és a ráció fala omlik le, köveit elsodorja az öröm árja. Hol van már az elmém... valahol elhagytam, kit érdekel... mozdul a fejem, csakugyan, mintha valaki mozgatná, nagyon finoman jobbra, majd balra...

És most add át neki önmagad, mutasd meg neki magadat, és hallgasd meg őt!

Itt vagyok, Angyal, én vagyok, aki vagyok. Mit mondasz nekem?

Valamit fog neked mondani, valamit csak neked, egy személyre szóló üzenetet, egy csak neked szóló titkot!

Egy szó villan fel a tudatom mélyéről: szeretlek.

Most köszönd meg ennek a csodás létezőnek ezt az élményt, és kérd meg, hogy néha látogasson meg téged! Kérd meg, hogy mutatkozzon be! Kérd meg, hogy írja le általad a nevét!

Igen, köszönöm... egy pici restelkedés, hogy nem magamtól jutott eszembe megköszönni... igen, vágyom erre az élményre, vágyom rá, hogy máskor is gyere, szeretném, ha meglátogatnál, igen. Mondd meg a neved, kérlek. Fogok egy papírt és egy tollat, behunyom a szemem. Egy betű villan fel, hunyt szemmel írom. Majd a második, harmadik, s végül ismeretlen szót ad ki: Chitaelon. Ez a te neved, Angyal? Érzem a helyeslését, tudom, hogy jól írtam le.

És most ne tegyél mást, mint nézz a szemébe! Nézz a szemébe!

Behunyom a szemem, hogy lássak, hunyt szemmel a szemébe nézek. Tágra nyitott tekintet, olyan telt, élénk világoskék írisz, hogy a nefelejcs szürke hozzá képest. Talán pillangók szárnyán létezik ilyen hihetetlen, mennybéli kék. Szőke, hosszú, hullámos haj, markáns, férfias, de gyönyörű arcvonások. Döbbenet, milyen szépséges vagy, te Angyal, emberben nem is létezik ilyen...

Szereted őt, és ő is nagyon szeret téged.

Édes, mély, borzongató gyönyörűség, belélegzem a csodát, a szeretet csodáját, az öröm csodáját.

És most búcsút intesz neki, és megkéred, ha hívod, ő jöjjön el hozzád.

Vajon mióta ömlik a könny a szememből?
 
 
0 komment , kategória:  Ara Rauch írásai, versei  
Adjál nekem
  2010-06-24 22:26:36, csütörtök
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Ara Rauch írásai, versei  
Láng
  2010-06-23 22:41:14, szerda
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Ara Rauch írásai, versei  
Angyaltánc
  2010-06-23 12:44:17, szerda
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Ara Rauch írásai, versei  
Szépség
  2010-06-22 18:49:47, kedd
 
 





 
 
0 komment , kategória:  Ara Rauch írásai, versei  
Gesztenyefa
  2010-06-22 12:09:15, kedd
 
 




Gesztenyefa


Láttál már virágzó vadgesztenyefát?
Izmos lombjával felhőkbe törőt,
robusztus törzsűt, hatalma teljében,
ahogy a napfénybe sugározza az erőt?


Rám nézel, megsimítod arcom.
Sóhajtasz, nyújtom feléd a szám.
Sóhajtok, fejem melledre hajtom,
leválik rólam és elvész a ruhám.

Ünnepi gyertyáit égre emeli,
levelei tenyerén a tavasz ragyog,
félelmeim, kételyeim feloldódnak,
míg dús koronája megnyugvást susog.


Zsong a gerincem, bizsereg a vágytól,
bőröm borzong, zsibongva rezzen,
pezsegve pezsdül, duruzsol a vérem,
s hogy rezonálsz rám: zengve érzem.

Durva kérge alatt áramlik az élet,
dobbanva zúdul a Földanya vére,
vele árad fel törzsemben a lélek,
kiterjed a fa fenséges békéje.


Belém merülsz, elveszel bennem.
Feloldalak, összevegyülünk.
S mikor már nem számít, hogy tested-e vagy testem,
egy lélekpillanatban egy-gyé leszünk.
 
 
0 komment , kategória:  Ara Rauch írásai, versei  
Neked szóló szavak - Mosoly
  2010-06-22 09:53:45, kedd
 
  Ara Rauch - Neked szóló szavak - Mosoly


Egy mosoly, amit kéretlenül, önzetlenül adnak, megváltoztathatja a napodat.
Akár az egész életedet is.

Az asszony egy fárasztó munkanap után állt sorban kenyérért egy furgon mellett, amely minden nap adott időben érkezett a patika szomszédságába. A kenyér finom volt és olcsónak számított,
ő tehát igyekezett kifogni, hogy lehetőleg minden nap jusson belőle nekik is. A szeme ide-oda révedezett az utca túloldala és a sorban előtte álló, hajlott vállú öregember háta között, de nem fogta fel, mit lát: mindennapos szürke kötelességei zakatoltak az agyában. Most beugrik az óvodába a gyerekért, aztán hazaviszi, és paprikás krumplit fog főzni vacsorára, ahhoz éppen jó lesz egy kis friss kenyér is. Danika majd közben ellesz a tévével. Jobb, ha nem a szobájában játszik, mert akkor ötpercenként nyávog, hogy anya, gyere -- ehhez most neki se ideje, se kedve, se türelme nincs. Sietnie kell, hogy elkészüljön, mire hazaér a férje.

Végre ő került sorra a furgon ajtajánál.

- Egy kilót kérek -- mormolta fásultan.

Az eladó -- harminc körüli nő -- hátrafordult és leemelt egy kenyeret a polcról. Visszafordult és átnyújtotta. Az asszony felemelte a kezét az előre kikészített pénzzel, és felemelte a tekintetét is, egyenesen az eladó szemébe nézve. Az eladó rámosolygott.





Az a mosoly egy élő ajándék mosoly volt. Az ennivaló mellé lelki táplálékot adott: átmelegítette az asszony belsejét, felragyogtatva a színtelen utcát és a monoton, egyhangú napot. Az asszony hökkenten visszamosolygott, nem akarta elhinni, hogy éppen neki, pont neki és csak neki szólt az a finom, meleg, szeretetteli mosoly.

Eltette a szatyorba a kenyeret.

Az óvodában azzal lepte meg Danikát, hogy megkérdezte, van-e kedve a játszótérre menni.
Most valahogy nem tűnt olyan életbe vágónak a sietség, sokkal fontosabbnak érezte, hogy a gyermekének örömet szerezzen. És büszkén dicsérte meg, amikor felmászott a mászóka legtetejére.

Otthon a tévé elé ültetés helyett ismét választási lehetőséget kínált fel a gyereknek:

- Van kedved főzni velem?

A kisfiú lelkesen bólintott, és teljes komolysággal összpontosított a krumpli hámozás bonyolult műveletére. Az asszony meghatottan figyelte.

Sokáig dédelgette magában azt a mosolyt, amit aznap kapott. Még évek múltán is, amikor eszébe jutott, ugyanazt a csodálkozó meglepődést érezte, hogy miért éppen ő részesült ekkora ajándékban. Újra és újra átélte, hogy egyetlen pillantással át lehet adni a szeretet melegét. Megértette, hogy akiben ilyen energia van, az képes szétszórni maga körül és örömmé varázsolni a fakó hétköznapokat mások számára is. Mosolygott tehát, kéretlenül és önzetlenül, megváltoztatva annak a napját, akinek átadta az ajándékát.


 
 
0 komment , kategória:  Ara Rauch írásai, versei  
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
2021.04 2021. Május 2021.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 32631 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 809
  • e Hét: 3614
  • e Hónap: 11880
  • e Év: 128533
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.