Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
Első repülés
  2016-12-15 14:08:33, csütörtök
 
 


A hála tiszteletet tanúsít, lehetővé teszi, hogy hétköznapi kinyilatkoztatásokkal találkozzunk, az ámulat tünékeny pillanataival, amelyek örökre megváltoztatják azt, ahogyan az életet és a világot megtapasztaljuk. - Sarah Ban Breathnach


A dolgozószoba kitárt ablakának párkányán csendben üldögél a faragott búvármadár és vadkacsa; egy fa vágyakozó szárnyakká vésett gesztje.
Én egy barátnőm konyhájában dolgozom: uborkát szeletelek.
Júliusba hajlik az idő, és hallom a folyó mellől csilingelő gyerekkacajt, a víz selymes csordogálását, és azt, ahogyan a magoktól dús, nyártól duzzadó zöld karimájú uborkakarikák a porcelántányérra pottyannak. A barátnőm vázát tett a mosogató mellé.
A magasba szökő gyűszűvirág-szálak teltrózsaszín sziromajkait vérvörös pöttyök tarkítják. Szinte látom, ahogy a barátnőm gondosan, egyenként levágta a szárakat, és behozta ide őket, hogy a csaphoz vízért jövő nők gyönyörködhessenek bennük. Szívelégtelenségre jó a virága, emlékszem, ezt olvastam valahol a gyűszűvirágról: szíverősítő. Vajon erre is gondolt, amikor levágta őket? Gondolt arra, hogy én jönni fogok?
Férfihangokat is besodor a szellő a nyitott ablakon át, a füsttel és a sistergéssel együtt, ahogy életünk párjainak széles háta a tűz fölé hajol, a grillrácsról pedig csöpög a zsír. Éhes vagyok. Pengém szeleteli a zöld gyűrűket. Barátnőm a tűzhely mellett állva keveri a mártást: mi, szülők, főzünk csemetéinkre. Amikor megszólal, alig hallom meg.
-Megváltoztál! - fordul felém, és én felé fordulok, hogy halljam, amit mond.
-Tényleg? - Szavai váratlanul érnek. Nyelvem nehezen forog a számban, arcom lángolni kezd. A kancsóért nyúlva megtöltöm a poharakat, nehogy rajtakapjon, amint éppen szárnyra kelni készülök.
-Igen... megváltoztál. - Shelly egy háromlábú állványra helyezi a fazekat, érzem, hogy engem néz, miközben kirakom a poharakat.
Nem mondom ki, de azt gondolom, igaza lehet, én is már hónapok óta érzem, hogy egyre érettebb vagyok, egyre növekszem, és ott duzzad bennem az a valami más, ami elkezdődött. Csakhogy én azt hittem, ez az újjáteremtődés még kezdetleges, a reménységnek még csak egy csírája. Nem hittem volna, hogy már virágba borult. Nem hittem, hogy bárki észreveheti a fényt a szememben.
-Arról a listáról van szó, amit írogatsz, nem igaz - csörömpöl Shelly a tányérokkal.
Próbálok arra összpontosítani, hogy minden üres pohárba ugyanannyi vizet öntsek.
Egy légy elhasítja az egyik teli pohár vízfelszínét. Látom a vízen támadt sebet.
-Igen... - Tessék. Egy pillanat. És igen. - A listáról van szó.
A víz sebe elsimul... elhalványul... begyógyul.

...... ........... ........... ........... .............

Talán mindig is sejtettem, hogy a változáshoz valódi tudatosságra van szükség, mint az ásóval mindennap kiskertje ágyásai fölé hajló nőnél, aki eltökéli, hogy valami jót, valami szívet erősítőt fog termeszteni.
Talán azt is sejtettem, hogy a változáshoz nem elég csupán bolyhos, melengető gondolatokat dédelgetni egy ajtóról, az útról az ajtón át, és arról a görög szóról, az eukhariszteóról, amely a teljes élet és az örökkön-örökké rejtélyét rejti.
De ez még nem jelenti azt, hogy tudtam is, mit tegyek.
Hogy a csudába tanulhatnám meg a lelkem érdekében, hogy a gyakorlatban felvegyem az eukhariszteót, a szót, amit aláhúztam, mint összes napom alá fektethető szilárd alapot?
Hogyan tanulhatnám meg az örömöm érdekében használni az eukhariszteót, hogy leküzdjem igen csúnya és önpusztító szokásomat, a hálátlanságot (amely egyébként kozmikus és naponkénti bukásom okozója) a hála megmentő szokásával - amely pedig visszavezetne a mélységes közösséghez Istennel?
Ahhoz, hogy egyáltalán éljek, tudnom kellett.
Azt is olvastam, amit egy régen élt bölcs ember, Jean Pierre de Caussade mondott: ,,A szomjúságot ivással oltjuk, nem pedig úgy, hogy a szomjúság állapotával foglalkozó könyveket olvasunk." Ha haldoklunk a szomjúságtól, akkor a vízről szóló könyvek passzív olvasása nem sokat enyhít a szomjunkon; a kicserepesedett száj kínját csak úgy csillapíthatjuk, ha becsukjuk a könyvet, és vízbe mártott kezünket az ajkunkhoz visszük. Ha szomjazunk, innunk kell.
Valamit tennem kellene.
De azon a napon, amikor félretettem az eukhariszteóról szóló könyveket, és felvettem egy tollat, hogy elkezdjem azt a bizonyos listát, egyáltalán nem tudtam még, hogy valójában az első igazi italt vettem magamhoz és nyeltem le, és azt sem tudtam, hogyan fog megváltoztatni. Vagy hogy ez a változás ennyire észrevehető lesz.
Egy kihívás volt ez, egyfajta próba, és én vállaltam, egy derűs novemberi reggelen, ami nem sokban különbözött attól a soha el nem feledett, réges-régi novemberi reggeltől, amikor a kishúgom vérét beitta a föld. Listák időszaka ez. Listák az ünnepi menüről, a kézzel készítendő ajándékokról, a megvásárolnivalókról. Ott hevernek egymásra rakva vagy éppen szerteszét a pulton, az íróasztalomon, amikor felvillan a képernyőmön egy barátnőm sebtében odavetett sora. Egy vakmerő kihívás, és én még csak nem is pislogok. Tudnék-e listát írni ezer dologról, amit szeretek? Újra elolvasom. Hogy még egy listát írjak? Nevezzek meg ezer áldást - ezer ajándékot - így érti? Hát persze, miért ne?
Nem mintha úgy gondoltam volna, hogy ez lesz sebeim számára a gyógyulás, a repülés, a faragott szárnyak. Néha nem vesszük észre, melyik volt az első lépés egy ajtón keresztül, csak amikor már benn vagyunk.
Előkapok egy papírlapot a fonott kőrisvessző kosárkából a pult végén. A papíron gyerekrajz: Patrik, aki éppen Írországba tart talán, mert hajóban ül, és a ruhája ujján az tényleg úgy néz ki, mint egy háromlevelű lóhere. Megfordítom. A hátoldalra hirtelen szeszélytől indíttatva odafirkantom: Ajándéklista. Elkezdem a listát. Nem olyan ajándékokról, amilyeneket szeretnék, hanem olyanokról, amikkel már rendelkezem.
1. Régi padlóra vetülő reggeli árnyék
2. Pirítósra halmozott lekvár
3. A kékszajkó rikoltása a lucfenyő tetejétől
Így kezdem, és elmosolyodom. El sem hiszem, hogy így mosolygok. Végtére is, ezek csupa hétköznapi dolgok, talán azt sem tudom róluk, hogy ajándékok, amíg le nem írom őket, és tényleg úgy is néznek ki. Ajándékok, amiket Ő adományoz. Ahogy most leírom őket... ez olyan, mintha kicsomagolnám a szeretetet. Mintha rám szabták volna.
16. A virágbolt zöldellő-élet illata
17. Az öreg hölgy térdeinek recsegése
18. A hajat vadul cibáló hideg szél
És amikor a ház mélyen alszik, csak a kutya ugatja őrülten a hideg kerek holdat, lepillantok az ezer ajándék számbavételének első napjára. Végigsimítom a lapot. Újra látom a nap képeit, diákban, miniatűr élet-albumként. A lista írásától olyan... boldognak érzem magam. Egész nap. Alig hiszem, hogy erre képes a tudatosság hömpölygő folyója, az ár, amiből iszom, és amiben megmerülök, a kegyelem áradó folyama, ami vadul magával sodor. Újabb dolgot írok a listához. Csak hogy újra érezzem. Nem értem, miért végzi ezt el. És mégis... így is... olyan furcsának, idegennek tűnik a lista. Nő vagyok, aki hosszú ideje egyetlen nyelvet beszél, a bűnbeesés nyelvét: elégedetlenség, önkárhoztatás, soha meg nem elégedő, kritikus szem.
Ez pedig... ez vajon nem... ujjammal sodorgatom a szépen megszámozott oldalak sarkát.
Hogyha ez mind olyan ajándék, amit Isten ad, akkor az én listaírásom nem olyan... mint az elfogadás? Mint a hálával fogadás? Várjunk csak!
,,Vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és adta nekik..."
Hálát adva.
Ez a fura kihívásból fakadó ajándéklista nyelvlecke az eukhariszteóból!
Csakugyan?
De az eukhariszteó olyan szó, amit Jézus a közelben leselkedő halál előtt állva suttogott el, amikor gyötrelme vérként csordogált. Fogta a kenyeret, a halál kenyerét, és hálát adott. Lepillantok a listámra. Ez a köszönetmondás, amit most csinálok, olyan... faragatlannak tűnik. Elcsépeltnek. Ha ez a lista az eukhariszteó nyelvének megtanulása, olyan érzés, mint... a torokból felszakadó nyöszörgés. De lehetséges, hogy a ,,kegyelemmel teljes" lét szókincse is akadozva, egyszerűen épül fel, mint a gyermeké, aki hálás a gyermeki dolgokért.
Hát nem ilyeneké a mennyek országa? (folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Élet... és halál mottója
  2016-07-24 19:32:05, vasárnap
 
  Azon a napon, amikor Lukács evangéliumának 17. fejezetét hámozgatom, azt gondolom, ráleltem a válaszra.
Hálószobám ablaka előtt ülök, az imapadon. A fiaink odakint várat gyúrnak milliónyi hópihéből. Elolvasom a fejezetet, amelyre emlékszem még a Knox Presbiteriánus Gyülekezet vasárnapi iskolájának dohos alagsorából. Azt hiszem, ezt ismerem. Jézus tíz leprást meggyógyít. És csak egy tér vissza köszönetet mondani. Emlékszem a tanulságra is, amit Mrs. Morrison fényes piros rúzzsal bekent szájából hallottam: ,,Nektek milyen gyakran jut eszetekbe, hogy köszönetet mondjatok?" Igen, azt hiszem, ezt ismerem.
Lejjebb siklik a szemem.
,,Egy pedig őközülük, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, dicsőítvén az Istent nagy szóval; és arccal leborult az ő lábainál, hálákat adván neki: és az Samariabeli volt" (Lukács 17:15,16). Igen, hálaadás. Tudom. Következő vers:

Felelvén pedig Jézus, mondta: Avagy nem tízen tisztultak-e meg? A kilenc pedig hol van? Nem találkoztak, akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen? És mondta neki: Kelj fel és menj el: a te hited téged megtartott. (Lukács 17:17-19)

Várjunk csak! - megyek vissza az elejére. Hát nem gyógyította már meg Jézus teljesen korábban? Ugyanúgy, mint a másik kilencet, akik nem fáradtak azzal, hogy visszajöjjenek köszönetet mondani Neki. Akkor hogy érti Jézus azt, hogy ,,a te hited megtartott téged"? Alulértelmeztem volna eddig ezt az igeszakaszt? Elszalasztottam valami rejtett titkot? Lelassítok, és mélyebbre ások. Elolvasom Jézus szavait Young szó szerinti fordításában: ,,És [Jézus] így szólt hozzá: Felkelvén eredj el, a te hited megmentett téged." Megmentett? Tovább ások. Görögül ez a szó a szódzó. Jó néhány fordítás úgy adja vissza, hogy ,,éppé tett" vagy ,,meggyógyított", de a szó szerinti jelentése, ahogy olvasom: ,,megmenteni". A szódzó üdvösséget jelent. Valódi jólétet, tökéletes teljességet. Szódzó élni azt jelenti: teljes életet élni. Jézus azért jött, hogy teljes életet éljünk; azért jött, hogy szódzót adjon nekünk. Mikor nyerte el a leprás a szódzót - a megmentést a teljes, egész életre? Amikor visszatért, és hálát adott. Leteszem a tollat.
A megtartásunk is a hálánkhoz kapcsolódik.
Ezt nem említette Mrs. Morrison. De... persze, hogy így van! Ha a bűnbeesésünk az eukhariszteó-nélküliség, a hálátlanság volt, akkor az üdvösségnek szorosan kell kapcsolódnia az eukhariszteóhoz, a köszönetmondáshoz.
Visszapillantok a szövegre. Igen, ezt mondja: ,,A te hited megmentett téged." Márpedig a leprás hite köszönetet mondó hit volt. Erről lenne szó? Jézus úgy tekinti, hogy a hálaadás szerves része az üdvözítő hitnek.
Csak akkor léphetünk be a teljes életbe, ha a hitünk hálát ad.
Máskülönben hogyan fogadhatnánk el az üdvösség ingyenes ajándékát Tőle, ha nem hálaadással? A hálaadás a bizonyítéka, hogy elfogadjuk, bármit is ad. A hálaadás az Ő kegyelmére kimondott igenünk megnyilvánulása.
A hálaadás szerves része a valódi üdvösség-élménynek, a hálaadás szükséges ahhoz, hogy ép, egész, legteljesebb életet éljünk.
,,Ha az egyház Krisztusban van, első tette mindig a hálaadás tette, amivel a világot visszaadja Istennek" - írja Alexander Schmemann ortodox teológus. Ha én igazán Krisztusban vagyok, nem a hálaadásnak kell-e vajon az én első tettemnek is lennie; hogy köszönettel az ajkamon visszatérjek Jézushoz?
Sokkal később történt: egy úrvacsorai alkalom zárásakor, amikor a kenyeret és a bort visszatették az asztalra, Gazda felém nyújtotta Bibliáját, ujjával mutatva a verset a Zsoltárok lapjain, hogy lássam, mert éppen akkor olvasta azt, amit én mondogattam, megéltem, elhittem. Az állam remegni kezdett, aztán túlcsordult belőlem, hogyan mutatja meg Isten az Ő szabadítását: ,,Aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és utat készít, hogy megmutathassam neki Isten szabadítását" (Zsoltárok 50:23, az angol alapján).
A hálaadás - mindenben köszönet-mondás - készíti elő az utat, hogy Isten megmutathassa nekünk legteljesebb szabadítását Krisztusban.
Ha hálaáldozatot mutatunk be Istennek - még a költségek kenyeréért és poharáért, a rákért és a keresztre feszítésért is, - az készíti elő az utat, hogy Isten megmutathassa nekünk legteljesebb szabadítását a megkeseredett, haragos, neheztelő élettől, és az összes bűntől, amely elidegenít Tőle. Az úrvacsorában Krisztus megtöri a saját szívét, hogy meggyógyítsa a miénket: Krisztus, üdvösségünk, megszabadulásunk tökéletes beteljesítője. És az eukhariszteó csodája soha nem ér véget: a hálaadás előzi meg az üdvösség kiteljesedésének csodáját az életünkben. A hálaadás - mindenben köszönet-mondás - készíti elő az utat az üdvösség teljes helyreállításához. Megmenekülésünk Krisztusban valóságos, ennek a szabadulásnak a teljessége mégsem valósul meg tökéletesen egy életben sem, amíg az az élet fel nem ismeri, hogy hálát kell adnia. Mindenben?
Nem fogom megtapasztalni üdvösségem teljességét, amíg ki nem fejeztem hálám teljességét mindennap, és az eukhariszteó nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megmentett életet éljünk.
Ezt sem mondta el nekem Mrs. Morrison.
Ahogy ott ülök az ablak előtt, hatalmába kerít az ámulat; üstökös hasít át életem üres sötétjén. Hány éven át hittem, hogy üdvösségem van, és igent mondtam Istennek, közben pedig a nemet éltem! Azért volt ez így vajon, mert soha nem tapasztaltam meg üdvösségem egészét? Soha nem éltem meg Krisztusban elnyert üdvösségem teljes kifejeződését? Mert nem fogtam mindent az életemben, és nem tértem vissza Jézushoz, lábaihoz leborulva hálát adni Neki. Csak ülök mozdulatlanul, elvakítva. Ezért volt hát, hogy annyi éven át ott ültem a templomban, de a lelkemen szakított lyukak soha nem gyógyultak be teljesen!
Eukhariszteó: a nehéz jelentésű görög szó, aminek még nehezebb megélni a jelentését; ez az egyetlen út az ürestől a teliig.
Figyelem, ahogy a fiúk a hóvár falába vájnak. Ásnak, arcuk kipirul a munka hevétől, hajuk megnedvesedik az erőfeszítéstől. Eszembe jut az anya, akinek a lánya rákos, és az apósom, aki azt kérdezte, kész vagyok-e hazamenni. Nem. Még mindig nem találom a szavakat. A legnagyobb fiunknál lapát van, a legkisebbiknél pedig egy kerti ásó, úgy vájják a falat. Csak egy szavam van. Egy szó, amely megragad, és kiszakít a halálos rémálomból, egy szó, amely megfosztja a félelemtől a haldoklást, amellyel megszabadult, teljesen meggyógyult életet lehet élni; egy szó, amely elvégzi a csodát: a lélek gyógyulását, a halott életre kelését.
A vár hóból tapasztott fala enged, és íme: ajtó támad a falban.
Eukhariszteó.
Nehéz keresztültörni. De csakugyan meg akarok menekülni?
(folyt. köv.)


Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Élet... és halál mottója
  2016-07-22 12:07:41, péntek
 
  Amikor a gyerekek már alszanak a takarókká öltött foltok alatt, és az óra túl hangosan üti a sötét órákat, a spirális galaxisok pedig keringenek az űrben, a tűz mellé heveredek plédbe burkolózva, és egy régi prédikáció szavait olvasgatom. Hetek teltek el, és az elmém elraktároz dolgokat, várja, hogy mikor rendezi sorba Isten a csillagokat. És olvasom: ,,A legnagyobb dolog mindenért hálát adni. Aki ezt megtanulta, tudja, mit jelent élni... Felfedte az élet egész rejtélyét: mindenért hálát adni." Sóhaj szakad föl belőlem.
Belesuttogom a csendbe: Eukhariszteó!
Talán valóban ez a legteljesebb élet titka...
Megkönnyebbülve dőlök hátra. Lehet, hogy rábukkantam az ősi titokra... aztán elveszítettem, továbbléptem. Ugyanakkor... nem állította-e oda Isten eme ősi titkot a keresztyénség középpontjába? Eukhariszteó: ez a keresztyénség központi jelképe. Hálaadás. Az emlékeztetőkkel megrakott asztal jelenti a krisztusi élet lényegét. Felekezetektől független, Biblia-hívő kis gyülekezetünkben vasárnapról vasárnapra meghívást kapunk, hogy magunkhoz vegyük a kenyeret, a bort. Azzal, hogy a hetünket újra meg újra az Eukharisztia asztalánál kezdjük, vajon nem helyezzük-e egész életünket a hálaadás keretébe?
Ezenkívül... valamennyi étel közül a legközönségesebb a kenyér. A szőlő levének fogyasztása pedig évszázadokon és kultúrákon át része volt az étkezésünknek. Jézus az úrvacsorát nem valami szokatlan, ritka, évi egyszeri eseményhez kapcsolta, hanem az állandó cselekedet, egy szelet kenyér és egy pohár bor elfogyasztásához. Az első Korinthusi levél 11:26 azt mondja: ,,valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt" - valamennyiszer.
Akár mindennap. Ahányszor csak eszünk.
Eukhariszteó: akármikor, akár most is. Öröm: akárhol, akár itt is.
Az utolsó étkezésnél Krisztus vajon nem az eukhariszteó keretébe helyezte bele a mi hétköznapi kenyér-és-ital életünket? A Göncölszekér lejjebb bukik az ablakon túl. De hogyan támaszt alá egy életet az eukhariszteó kerete? A rejtély megfejtése olyan, mint a csillagrendszerek felfedezése; mindig van tovább.
Másnap reggel a padlót csíkozó fénydeszkákon állva dagasztom a kenyeret. Ujjaimra tapad a nedves, élesztős tészta, és újra meg újra ott motoszkál bennem ez az egy szó: eukhariszteó. Ezúttal nem engedem el. Behatolok a titokba.
Cipókat formázok, és arra gondolok, hogy Jézus fogta a kenyeret és hálát adott... és bekövetkezett a kenyerek és halak megszaporításának csodája.
Jézus fogta a kenyeret és hálát adott... aztán bekövetkezett a csoda: vállalta a keresztet a rá váró örömért.
Jézus ott állt Lázár sírjánál, könnyek csorogtak az arcán, aztán felnézett és imádkozott: ,,Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem..." (János 11:41). Majd a csoda: a halott feltámadt! A hálaadás feltámasztja a halottakat! Az üres, merev hulla nekilódul, erei megtelnek vérrel, a tüdő léghólyagjai oxigénnel, a szívkoszorúereket feszíti a lüktető élet áramlása.
Ott a hála... és aztán a lélegzetelállító csoda! A cipókat tepsibe fektetem, és érzem, ahogy hosszú évek szorongása is elpihen.
Az eukhariszteó - a hálaadás - mindig megelőzi a csodát.
Megkel a kenyér.
A konyhában állva kavarom az ebédre készülő lencselevest a fazékban - a levest, amihez salsa kell, répa és éhes gyerekek. Kavarás közben olvasok, és le kell ülnöm, hogy a szavak a helyükre találjanak: ,,Az ember egyetlen valódi bukása a nem-eukharisztikus élet egy nem-eukharisztikus világban." Ez volt a bűneset! A nem-eukhariszteó, a hálátlanság - hogy az emberiség elégedetlen volt mindazzal, amit Isten ingyen ad: ez volt a bukás. Ez horzsolt engem is elevenre: a hálátlanság. Akkor pedig ahhoz, hogy megtaláljam az Édent, a Paradicsom bőségét, el kell hagynom az eukhariszteó nélküli életet; sérült, vérrel borított, hálátlan életemet, és megragadnom az eukhariszteót, a hálaadás életstílusát. Létezik, hogy az eukhariszteóval teljes élet csakugyan megteremti az Isten-közösség csodáját? Felkelek a székből.
Ekkor kezdek el nyomozni utána: valahányszor kinyitom a Bibliámat, piros tollal a kezemben vadászok az eukhariszteó nyomaira Szentírás-szerte. Ahova csak vezet a nyom, felhorzsol, és meghökkenek, szédülni kezdek.
,,Az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, és hálákat adván megtörte..." (1Korinthus 11:23,24, kiemelés A. V.). Jézus azon az estén, mielőtt a kalapáccsal ütött vas átszúrt volna inat és ínszalagot, kegyelemként (kharisz) fogadja, amit Isten ad, hálaadása (eukharisztiája) csírájaként? Ó! Szembe kellett néznie azzal, hogy Isten magára hagyja (lehet-e ennél rosszabb?), és Jézus hálát ad még azért is, ami meg fogja törni Őt, összezúzni, megsebezni, és ami végül bőséges örömöt (khará) fog teremni Neki. A titok mindig további titkokat rejt.
Tényleg akarom ezt az utat?
Egy egész héten át hallgatom a Máté 11-et torna közben, lihegve, élettől pirosló bőrrel, mielőtt csapdába ejtem ezt az igazságot - az pedig engem:

Jaj néked, Korazin! Jaj néked Bethsaida!... mert ha Sodomában történtek volna azok a csodák, amelyek tebenned lettek, mind e mai napig megmaradt volna. (Máté 11:21-23)

És mit tesz Jézus közvetlenül e nyilvánvaló kudarc láttán, amikor senki nem reagált a tanítására, és semmi nem jött össze? Megéli az eukhariszteót. ,,Abban az időben [pontosan abban a kudarcos időben] szólván Jézus, monda: Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura..." (Mt 11:25). A káosznak tűnő helyzet kellős közepén, amikor minden remény meghiúsul és szertefoszlik, Jézus hálát ad?
A csodát a hálaadás, az eukhariszteó előzi meg, ez a görög szó, aminek a jelentése kemény, a jelentését megélni pedig még keményebb. Valóban vállalni akarom?
Eltűnődöm rajta egy vasárnap, ahogy Paula Van de Kemp továbbadja a megtört cipót az ezüsttálcán Ron Collinsnak, majd Tammi Lindsay-nek, aki a gyerekei feje fölött nyúl érte. Lehetséges, hogy már felfogom az eukhariszteó kemény jelentését minden alkalommal, amikor úrvacsorát veszek? Nem a hálaadásomat mutatom be az Ő fájdalmáért egy kézzelfogható fizikai aktussal? Nagyon valóságos módon, megemészthető, felemésztően eggyé váló módon ünnepelem a nagy veszteségből fakadó még nagyobb nyereséget. ,,A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?" (1Korinthus 10:16) Az úrvacsora arra hív, hogy adjunk hálát a halálért. Hogy részesüljünk az Ő halálából azzal, hogy mi magunk is naponként meghalunk, és hálát adunk érte. Aztán Mrs. Klumpenhower felém nyújtja az ezüsttálcát, letöröm belőle a saját kis darabkámat, a halott-és-újra-feltámadt búzafalatkát. Ujjaim kitapintják a morzsákat. Nyelvemre helyezem a megszegett kenyeret, és emlékezem; szájpadlásomhoz szorítom és a kenyér szétolvad, én pedig hálát adok a halálért.
Lenyelem.
Ez a sötétben világító csillagkép: kegyelem, hálaadás, öröm - talán éppen ilyen: csillagok után nyúló. Olyan nehéz. Olyan nehéz!
Van ennél könnyebb út a boldogító életre?
(folyt. köv)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Élet... és halál mottója
  2016-07-22 12:06:17, péntek
 
  Bepakolom az ágyneműt a szekrénybe. Belegondolok, mennyi mindent nem fogok soha megtenni.
Belegondolok, mennyi mindent fogok elszalasztani.
Szemem soha nem pillantja meg Kína smaragdzöld Li folyóját. Sosem fogom látni, ahogy a fekete hajú, szalmakalapos fiúk bambusztutajaikról együtt horgásznak a gyűrűs kormoránokkal, miközben felszáll a köd a szürreálisan sötétlő karsztképződmények mögül. Sosem fogom Kenyában, a Loita-dombság lejtőin állva végignézni a Serengetiből vonuló gazellák millióinak táncát. Sosem fogok úszni valamely dél-csendes-óceáni barlang zafírkék vizében vagy későig fennmaradva hallgatni, ahogy a szél suttog a mamutfenyőerdőkön át, vagy idős koromban megmászni a Machu Picchu smaragdszínű csúcsát.
Végigsimítom a frottírtörölközők halmát. Egy gazdálkodó felesége vagyok. Hat gyermekét otthon oktató édesanya. Ujjnyomoktól maszatos falaimon nem lógnak cifra diplomák vagy kinevezések. Vannak helyek, amiket meg kell ismerni, teljesítmények, amiket el kell érni, mielőtt az ember igazán készen állhatna? A teológiai válaszokat ismerem, de a vérem és pulzusom is ismeri vajon?
Emlékszem egy esetre a fodrásznál. A mellettem ülő nő könyvet olvasott, és én a tükörben elolvastam a címét: Ezer hely, amit látni kell, mielőtt meghalunk. Erről van szó? Vannak olyan konkrét helyek, amiket muszáj látnom, mielőtt megszűnök lélegezni, mielőtt belélegzem az örökkévalóságot?
Miért? Hogy elmondhassam: volt okom mélyen meghajtani magam? Hogy elmondhassam: láttam a szépséget? Hogy elmondhassam: foglyul ejtett a csoda?
Itt nincs ilyen? Itt nem találhatom meg?
Ez a nagyon is valóságos tüdő ma több mint 11000 liter levegőt fog beszívni, és ma este is felkel tanyánk fölött a szikrázó Téli Hatszög - a Szíriusz, a Rigel, a vörös Aldebaran, a Capella, a tüzes Pollux, és a Procyon, középen a skarlátszínű Betelgeuse, a vörös szuperóriás, amely több mint kétszer nagyobb a Föld Nap körüli pályájának átmérőjénél - és én karjaimba zárom a kis fiúgyermeket, akit testem egy magból nevelt. Osztott ablakainkon kívül az ég alján több a hópehely, mint a csillag - nincs köztük két egyforma kristály; az erdő fái együtt szívják be közös zöld lélegzetüket a januári téli álom csendjére, és Isten jeget hoz elő méhéből, a menny fagyát, megköti a Plejádok láncait, megoldja az Orion köteleit, és újra megszámolja fejem hajszálait (Jób 38:31; Máté 10:30).
Nincs itt? A csoda? Élő óráim nagy részét miért töltöm azzal, hogy küszködve próbálom meglátni? Tényleg olyan vakon botorkálunk, hogy vakító fenséggel kell ütköznie homályos léleklátásunknak ahhoz, hogy felismerjük a nagyságot? Ugyanazt az áradó tündöklést, amely ráhull minden napunkra itt. Kinek van ideje, vagy szeme észrevenni?
Az én szemem mintha csak a jelenre és a rajtam keresztülfutó csalódottság foltjaira lenne képes összpontosítani.
Becsukom a fürdőszobai szekrény ajtaját. Fogok egy vécékefét, és nekiállok a vécécsészét súrolni. Nem igaz, hogy több lélegzetvételnyi időre van szükségem ahhoz, hogy több helyet átéljek, több dolgot birtokoljak, többet érjek el. Mert a csoda csakugyan itt lehet - a látó szemeknek.
Akkor hát - több idő, több mire?
Felvillan előttem Jézus arca. Jézusé, az Isten-emberé, akinek meg volt szabva a halála órája. Jézusé, az Isten-emberé, aki eljött, hogy megmentsen a félelem és bűntudat, lehangoltság és szomorúság börtönéből. Amikor már csak alig tizenkét órája volt hátra, mit tekintett Jézus a legfontosabbnak?
,,És minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegé és adá nékik, mondván: Ez az én testem, mely tiérettetek adatik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (Lukács 22:19).
Ezt. Itt élek, zabkását készítek, vécét súrolok, ruhákat mosok és napokon, heteken át bátor vagyok, kiszállok az ágyból, és erre gondolok. Tanulmányozom ezt, a teljes életet, hogy mit jelent teljesen készen állni a végre. Kezdem azt gondolni, hogy talán van kiút a rémálmokból az álmokba. Lehetséges?
Ujjamat végigfuttatom a nehéz, keménykötésű könyv lapjain. Lassan olvasom. Az eredeti nyelven a ,,hálát adva" így hangzik: ,,eukhariszteó".
Aláhúzom a lapon. Lehet ez szilárd alap egy élet számára? Képes felkínálni a legteljesebb életet?
Az eukhariszteó szótöve a kharisz, ami kegyelmet jelent. Jézus fogta a kenyeret, kegyelemnek tekintette, és hálát adott. Fogta a kenyeret, tudta, hogy ajándék, és hálát adott.
De van itt még több, tovább olvasok. Eukhariszteó, hálaadás, körülöleli a kegyelem görög szavát, a khariszt. De ott van benne a khará görög szó származéka, ami ,,örömöt" jelent. Öröm. Ó... igen! Ebből lehet, hogy szükségem lenne valamennyire. Talán erről szól az egész többre vágyás - amit Ágoston így fejezett ki: ,,Abban tehát valamennyien megegyeznek az emberek, hogy boldog életre vágyakoznak."
Mély levegőt veszek, mint a jövevény, aki végre hazaért. Mindig ez volt a legteljesebb élet célja: az öröm. Az én életem pedig pontosan tudta, milyen tünékeny tud lenni ez a csúszós, négybetűs szó, az öröm. Újból visszagondolok rémálmaim éjjelére, a kétségbeesett, csapkodós, tágszemű támadásra a többért. Több miért? Hát éppen ez az; tisztán éreztem, hogyan reagál egész lényem erre az egy szóra. Többre vágytam az életből, többre a szent örömből.
Ez után nyúltam ki küszködve rémálmaimból, hogy elérhessem, hogy megragadhassam. Öröm! De hol ragadhatom meg az örömnek ezt az ősi titkát? Újra lepillantok a lapra. Ez lenne a nyomravezető jel a legeslegfontosabb kereséséhez? A mély khará örömöt csak az euKHARiszteó, a hálaadás asztalánál találhatjuk meg. Csak ülök ott jó darabig... töprengek... ilyen egyszerű? A khará örömöm magassága az eukhariszteó-hálám mélységétől függ?
Akkor pedig, amíg lehetséges a köszönet... gondolom végig. Amíg lehetséges a köszönet, mindig lehetséges az öröm is. Mindig lehetséges az öröm. Akármikor - vagyis most is; akárhol - vagyis itt is. Az öröm ősi titka nem valamiféle egzotikus helyszínen, vagy valamiféle érzelmi hegycsúcs-élményben lelhető fel. Az öröm-csoda akár itt is lehet! Itt, a ,,most" zűrös, szúró fájdalmában, bármilyen hihetetlen is, de lehetséges az öröm! Az egyetlen hely, amit látnunk kell, mielőtt meghalunk, az a hely, ahol Istent megláthatjuk, itt és most.
Hangosan elsuttogom, hagyom, hogy nyelvem ízlelje a hangokat, fülem hallja, milyen igazak.
Kharisz. Kegyelem.
Eukhariszteó. Hálaadás.
Khará. Öröm.
Csillag-trió, fénylő csillagkép a feketeségben.
Hármas kötél, amely megtarthat egy életet? Utat nyit a legteljesebb életre?
Kegyelem, hálaadás, öröm. Eukhariszteó.
Egy görög szó... amely talán mindent érthetővé tesz?
(folyt. köv)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Élet... és halál mottója
  2016-07-22 12:04:48, péntek
 
  Élet... és halál mottója



Az eukharisztia [hálaadás] a tökéletes ember állapota. Az eukharisztia a paradicsomi élet. Az eukharisztia az ember egyetlen teljes, valóságos válasza Isten teremtésére, megváltására és a menny ajándékára.
Alexander Schmemann


Felülök, csak úgy nyekken az ágy, kezem vadul szorítja a vászonlepedőt.
Az ajtó körül fényglória. Levegőért kapkodok. Csillagok fénylenek.
Hallom, ahogy az ebédlőasztal fölött hangos, biztos tiktakonként üti el az időt a konyhai óra.
Mellkasomban ezer száguldó paripa patája dübörög, és az ablakon túl a csillagokkal tűzdelt világmindenség ugyanaz, én pedig lélegzem. Lélegzem.
Álom volt csupán, a hold délibábja.
Kezem végigsimítja a lepedő szálait; testem alatt szilárdan áll az ágy, az ablakon túl a helyükön ragyognak mind a hajnali csillagok, és mélyen alvó férjem csupasz válla ott emelkedik és süllyed mellettem. Megkönnyebbülés árad szét bennem, eloszlatva a félelem rossz hangulatát. Az egész csak álom volt.
Visszahanyatlom a párnára, elfészkelődöm a megkönnyebbülésben. Nem hunyom le a szemem. Kinézek az ablakon, és ámulatba ejt, hogy igazi lélegzet van ebben a valóságos tüdőben, és ott van a valódi cinóbervörös Antares, a Skorpió lüktető szíve, a fogyó félhold alatt, én pedig itt vagyok, és láthatom. Ez pedig nem volt más, csak négy rémálom egyetlen éjszakán, a feketeségben kibomló ezüstfonal. És épp nekem, aki azt mondja, sosem álmodik.
Ott fekszem, bogozgatom az egészen összegubancolódott zsinórra fűzött emlékképeket, az életet plagizáló rémálmok egyetlen hosszú sorát, az életemet - a legfontosabbat - feldolgozó agykéregrostokat. Ellátogatok álmaim helyszíneire, és ezen gondolkodom. A legfontosabbon.
Valóságosnak tűnt az álom. Arctalan orvos volt - hang csupán - egy fakó, ablaktalan szobában, és csak egyetlen szó hangzott el. Újra érzem összehúzódni az ereimet.
Az a hátborzongató ,,R" betű szó, a falánk, fűrészfogú, féktelen étvágyú, amely folyton csak megosztani és uralkodni akar. Rák.
Görcsbe rándul a gyomrom. Elsápadok. És ő nyájasan elmondja, hogy a rák észrevétlenül emésztett engem, miközben megszültem a hat gyermeket, feltörölgettem sáros lábnyomaikat a padlóról, és csókkal vártam az apjukat az ajtóban. Azt mondja, nincs mit tenni. Mindent felfalt a fenevad. Csak zárjam le az életemet.
Máris? Nincs tovább? Kalapál a szív, zúdul a vér, acélkék a sikoly.
Kapálozva, zihálva próbáltam szabadulni, feltörni az életbe. A négy krémszínű fal közé, az ajtó melletti gyenge fényre, az esküvői fogadalmunk fölé húzott hófehér steppelt ágytakaró alá. Mennyire vágytam elérni a felszínt, lélegezni, megtartani ezt a burkot, és élni! De szorult az éj hurka, és visszarántott álmom forgatókönyvébe: el kellett mondanom a hírt küszöbön álló halálomról férjnek, apának, testvérnek. Rettentő rémálom-módra mind csak vállat vontak, és gondtalanul elsétáltak. Élni akarok. Teljesen élni. Mi az álmok üzenete? Emlékszem rá, négyszer menekültem öntudatra, de a kötél valamennyiszer visszarántott az elszorult torokkal kimondott búcsúszavakhoz és utolsó, meggyötört érintésekhez.
Hosszú ideig fekszem a plafonra meredve, hallgatva szilaj szívem dobbanásait.
Ez...
De hát ez... még ez a rémálom-csattanásra ébredés, ez az ereimben zúgó mélylila rettenet is jobb talán, mint az, ahogyan általában ébredni szoktam. Amióta... majdnem azt mondom, amióta megvan a hat gyerek, vagy legalábbis a harmadik - az első lány, és akinek gödröcskéi vannak -, azóta kezdtem meggörnyedni az anyaságtól... de valójában nem, már évekkel korábban kezdődött. Akkor, amikor az a vastag szemüvegű lány Mr. Colquhoun angolóráján az olvasásba menekült, hogy ne kelljen a pszichiátrián üldögélő anyjára gondolnia, akinek szíve a takarókon átvérző kislányáért sajog. Igen, tényleg annyi éve tart.
Éveken át arra ébredtem reggelente, hogy meg akarok halni. Maga az élet torzul rémálommá. Évekig rettegve húztam a fejemre a takarót, féltem elkezdeni egy újabb napot, amikor biztosan megint mindent elrontok. Évekig hallgattam a múltamból, a bensőm falairól visszaverődő gúnyolódó szavakat, amelyek soha nem sodródtak túl messzire: Vesztes, Zűrös. Csődtömeg. Táblaként a fejem fölé szegezve, keresztülszegezve rajtam, megnevezve engem. A csillagok kezdenek kihunyni.
Furcsa. Tegnap reggel, tegnapelőtt reggel és előtte is mindig arra ébredtem, hogy nem érzem jól magam a bőrömben. Arra, hogy gyűlölöm magam. A küzdelemre, hogy mindent elvégezzek, a szűnni nem akaró szorongásra, hogy kudarcot vallok. Mindig ez a kudarc. Kiabálok a gyerekekkel, fortyog bennem a keserűség, elfelejtem, mikor kell orvoshoz menni, elveszítem a könyvtári könyveket, önzően élek, kihagyom az imádkozást, panaszkodom, túl későn fekszem le, elhanyagolom a vécépucolást. Fáradtan élek. Tele félelemmel. Szorongással. Fásultan. Éveken át érzem ereimben a szertefoszlott remények lüktetését. Lesz-e valaha olyan, hogy elég leszek, eleget találok, eleget teszek? Ma reggel mégis azzal a vad vággyal ébredek, hogy élni akarok. Fizikailag érzem a remegő ereimben, a tüdőm erős zihálásában, látom a rezdületlen csillagokban, mennyire igazán akarok igazán élni. Mennyire nem akarok meghalni. Ez a rémálmok és álmok üzenete? Hogy vagy teljesen élettel telve éljünk... vagy az üres semmiben?
A kettő közötti állapot kerget minket az őrületbe.
A köztes élettől, azoktól a napoktól, amikor élettelenül járunk-kelünk, az évektől, amikor kérgesen csak üres mozdulatok sorát csináljuk végig, önvédelemből önmagunkat eltérítve, úgy, hogy testünk fel sem ébred, mert elveszítette minden képességét arra, hogy teljes mértékben érezzen - ettől a köztes élettől leszünk vad, két lábon járó halottak.
A nap felkúszik a látóhatárra. Visszahajtom a takarót, nagy levegőt veszek, és elkezdem. Elkezdhetem. Élhetek. Magányos gerle búg a lucfenyő magasából. A konyhában a tűzhely melegénél állok, lassan kavarom a fakanállal a rotyogó zabkását, de szemem az ablakon, a mezőn. A frissen hullott hó sziporkázik a napfényben, számtalan csillag ragyog a földek fölött, hang nélkül dőlnek ki a fák az erdőben, kék árnyékuk megnyúlik. A dűlőút mellett, ahol a kavicsos ösvény az útra kanyarodik, ahol olyan veszettül ásott az a zömök aranyszőrű labrador retriever, lassan gőzölög a fekete agyagos föld.
Az életnek megvannak a maga délibábjai.
A rémálom felkúszik a nyakszirtemen, torkon ragad a valóság markával.
Egyszer eljön a vég.
Akár figyelmeztet az orvos, akár nem, eljön a vég, és ez az élet, a fűben mezítláb sétálás, a szempilláimra tavaszt hullató ég, a takaróhoz simuló bőr, a szentjánosbogarak villanása a júniusi alkonyatban - ez mind véget ér.
Kikapcsolom a tűzhelyet.
Berakok egy adag ruhát a mosógépbe, előveszem a szekrényből a receptkönyvet, hogy megtervezzem a napi menüt, letörlöm a pultot. Próbálok lélegezni, és menni tovább. De zavarban vagyok, feje tetejére állt a világom, megsemmisültem. Nem igazán tudom lerázni magamról az álom valóságát. Az életem rémálmáét.
Melyik a helyes út ezen a rövid kis földdarabon? Mi a legfontosabb? Hogyan élhetem a legteljesebb életet itt, ami majd átmegy az örökké tartó teljes életbe?
Betrappol egy gyerek, még rajta a csizma, ölében levélköteg. Egy szórólap a városka új padlóburkolat-üzletének ünnepélyes megnyitójáról, és egy az autógumi-vásárról. Mellettük ott egy levél nemrég megözvegyült apósomtól. Egy forró júliusi estén a 117-es kórterem sötétjében Isten a rák közreműködésével szólította be tróntermébe és az örök dicsőségbe anyósomat, fél évszázada menyasszonyát. Aznap este azt énekeltük: ,,Mily csodás lesz az a nap, amikor meglátom Jézusomat!" Én törölgettem nedves ruhával a verítékcseppeket a homlokán. Feltépem a borítékot, kiveszem a képeslapot, és elolvasom apósom komótos holland ákombákomjait. A legutolsó szavak ragadnak meg:
,,Így az év elején azon gondolkodom, kit fog legközelebb hazahívni? Engem, Uram? Add, hogy készen álljak! Hogy készen álljunk, bárkit is szólítasz el."
A bennem felgyűlő érzelmek kicsordulnak. Hogy jöhetett ez a levél, ezek a szavak, éppen most, a múlt éjszaka álombéli vívódását követően? Az éveken át tartó reggeleim után?
Bárki. Legyen kész az itt végére.
Bárki. Legyen kész az első találkozásra Vele ott.
Bárki. Hamarosan.
Én teljes életet élnék addig - vagy csak üres lennék?
Hogyan élhet valaki mindig úgy, hogy közben készen álljon? Hát igen, végső soron egyedül Jézus volt képes erre. Igen, ez az idő előtt meghalás önmagának, megszületés a kereszt-életre, a kegyelem-burok, mielőtt a vég nélküli életre kelne. E nélkül a Jézus nélkül senki, senki sem lehet készen.
De valaki meg tudná mondani nekem - aki már újjászülettem, de mégis olyan nagy szükségem van arra, hogy újjá szülessek -, hogyan éljek a várakozás burkában, mielőtt az örökké elkezdődik?
Valóság-álmomban (vagy álom-valóságomban?) kapkodva nyúlok több időért, kétségbeesetten akarok még időt. De el kell tűnődnöm rajta: Több időt több mire? Az erre adott válaszom határozza meg az oly rövid napok által választott utat.
A nehéz kérdések határozottan az őrületbe kergetnek. Megnézem az e-mailt. Ezúttal egy anya írt hosszabban. Tizenhét éves gyermekénél - bizony, milyen valóságos e szó kísértete! - rákot állapítottak meg. Próbálok levegőt venni. Ma nehéz. Mi Isten üzenete? Az anya kérdése kitölti a képernyőmet: ,,Hozzászólás?"
Akadozom.
Nyilván nincsenek szavaim, nincsenek válaszok. A saját utamat is csak tapogatom. Elkeseredetten tapogatózom végig a mai napot, hogy megtaláljam, hogyan éljek az életnek ebben a röpke szempillantásában.
Hogyan élhetünk teljes életet, hogy teljesen készen álljunk a halálra?
(folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Üresebb, teljesebb élet
  2016-07-19 10:27:20, kedd
 
  A mező mellett, régi cédrusdeszka kerítéssel övezett, egyszerű kis vidéki templomunkban, hetente egyszer vasárnap a lelkem fekete lyukai spontán gyógyulnak. Ott, abban a templomban, ahol az országúttal szemközti falra fakeresztet szegeztek, Isten valahogy természetesnek tűnik. Közelinek. Nyitott Bibliák mindenfelé. A szentély megtelik a kisbabájukat karjukon tartó feleségek és a lesimított hajú, munkájukkal korán végző gazdák szájából fakadó dicsérettel.
Az úrvacsora asztalán ott vannak az emlékeztetők: az egyetlen kehely és a kenyér; az az asztal, amely helyreállítja a kapcsolatot. Emlékezem. Itt felidézem a Szeretetet, a Keresztet és az egy Testet, itt érzem, hogy Isten beoltott, megtartott, meggyógyított. Minden a helyére kerül itt. Itt, Claude Martin, Ann Van den Boogaard, John Weiler, Marion Schefter és az előkelő Mrs. Leary társaságában még a hozzám hasonlóak is képesek látni.
De a hét többi részében, amikor a nyers világ égbekiáltó durvaságában élem napjaimat? Mindezek teljesen elterelik a figyelmemet a lényegről. A világot, mindenütt, az ínségek okozta hímlőhelyek borítják.
Beteljesedésre kívánkozom egy kiéheztetett világban.
Ám Istennek a Kertben elindult kezdet óta más célja van velünk. Amióta csak lehajolt, és életet lehelt portüdőnkbe, amióta csak létre csókolt, egy percig sem volt az a szándéka, hogy körmönfonton megrendezze romlásunkat. És mégis, rátaláltam: vannak meglepő, titkos céljai. Felütöm a Bibliát, és döbbenetes tervei ott hevernek előttem leplezetlenül. Nehéz elhinni, amikor olvasom, és sokszor visszatérek, végigtapogatom a szavakat, hogy biztosan valóságosak-e. A szerelmes levél, amit írt, örökre elnémít minden kételyt: ,,Isten titkos célja, amelyet öröktől fogva elrendelt, az, hogy eljuttasson bennünket a teljes dicsőségre" (1Korinthus 2:7, az angol fordítás alapján). Új nevet akar adni nekünk, vagy inkább visszatéríteni igazi nevünkhöz, legigazabb valónkhoz. Be akarja gyógyítani a lelkünkön támadt lyukakat. Kezdettől fogva, már Éden óta mindig az volt, és az is marad az Ő titkos célja, hogy visszatérjünk teljes dicsőségünkbe. Döbbenetes - hogy megteszi! Velünk, méltatlanokkal. Mégis, amióta beleharaptunk a gyümölcsbe, és saját lelkünkbe téptük azt a lyukat, ahol az öröm elszivárog, Isten titokban ezt a merész tervet forralta. Újra be akar tölteni bennünket dicsőséggel. Dicsőséggel és kegyelemmel.
A kegyelem ,,jóindulatot" jelent. Magában foglalja a szabadon nyújtott készséget. Ingyenes, készséges szívességet. Ez a kegyelem. A kereszten felkínált kegyelmet választani egy dolog. De eldönteni, hogy úgy élünk, mint akit folyamatosan betölt az Ő kegyelme? Eldönteni, hogy beteljesedünk mindazzal, amit Ő szabadon ad, és teljes életet élünk - dicsőséggel, kegyelemmel, Istennel?
Tudom, bár nem akarom tudni: ez döntés kérdése. A veszteségekkel együtt is dönthetek úgy, hogy igent mondok. Igent mondok arra, amit Ő ingyen ad. Tudnék így élni? Megélni a döntést, hogy kinyitom a kezem, és szabadon elfogadom, akármit is ad Isten? Ha nem, azzal is döntök.
Úgy döntök, hogy nem.
Azon a napon, amikor az öccsét kereső, az öccsére igen hasonlító sógorom áll a hátsó ajtónál, olyan világosan látom, mint a januári hó fölött fényesen emelkedő teliholdat: ez a döntés, hogy igent vagy nemet mondok Isten kegyeire, a mozgatója mindennek.
A sógorom csak topog egyhelyben, mert Férj Gazda éppen elszaladt a vaskereskedésbe. Beszél a talaj hőmérsékletéről, az időjárás-előrejelzésről. Az ajtófélfának támaszkodom. A kutya a lábamnál hasal.
John vállat von, tekintete végigfut a búzamezőnkön.
-Mi, gazdák, azt gondoljuk, annyi mindent mi irányítunk, annyi mindent helyesen teszünk, hogy jó termés legyen.
Pedig gazdálkodás közben - fordul vissza felém - mindennap szembesülünk vele. Annyira kevés az, amit mi irányítunk. Komolyan! Isten dönt mindenről. Nem mi. - Nagy, holland kezeit foszladozó zsebeibe dugja, és elmosolyodik. - Minden jó.
Bólintok, és már majdnem megjegyzem, hogy hagyja csak a hátsó fészerben az új víztartályt, ne várjon tovább Férj Gazda felbukkanására. De elkapom a pillantását, és tudom, hogy meg kell kérdeznem. Rászegezett szemmel, óvatosan visszamerészkedem oda, ahova csak ritkán megyek.
-Honnan tudod, John? A szíved mélyén honnan tudod, hogy csakugyan minden jó? Hogy Isten jó? Hogy igent tudsz mondani - bármire, amit ad?
Ismerem a férfi történetét, akitől kérdezek, és ő is az enyémet. Megpihenteti rajtam a tekintetét. Tudom, hogy ő is visszaemlékszik a történetre.
Újév napja. Kér, hogy menjünk el. De csak ha akarunk. Nem is akarok belegondolni, miért, de úgyis tudjuk.
-Máris? - nézek fürkészve férjem arcába. - Ma? - Ő megfogja a kezem, és nem engedi el. Akkor sem, amikor beülünk a teherautóba, akkor sem, amikor végighaladunk a hátsó utakon, és akkor sem, amikor fellépdelünk az üres lépcsőn az egyetlen gyenge lámpával megvilágított kórteremhez. John az ajtónál vár. Bólint. A szeme bátran mosolyog. Az arcán legördülő egyetlen könnycsepp valamit kihasít belőlem.
-Tiff ma délután vette észre, hogy Dietrich egy kicsit nehezebben lélegzik. És amikor behoztuk, mondták, hogy bizony összeesett a tüdeje. Csak órái vannak hátra. Mint Austinnál, a vége felé. -Elsőszülött kisfia, Austin ugyanebbe a genetikai betegségbe halt bele mindössze másfél évvel korábban. Két éven belül a második fiát fogja eltemetni. Nem tudok tovább belenézni abba a mosolygó szomorúságba. A padlót nézem, a fényezett kőlapok elhomályosulnak, elfolynak. Virítottak a babarózsák, amikor ott álltunk a kis tanyai temetőben, és néztük, ahogy a léggömbfelhő felemelkedik, és beleúszik az ég kékjébe a legelők fölött. Vele együtt úszott el az összes éledező, derűs remény Austinnal kapcsolatban. Még alig volt négy hónapos. Ott voltam azon a fülledt júniusi délutánon. Ott álltam a zümmögő ventilátor mellett a konyhájukban. Mosolygós arcú lufi táncolt a felkavart levegőben Austin elbékélt kis teste fölött. Emlékszem a szeme kékjére. A menny tükre. Nem mozdult. Én mozdultam meg a pillantásától. Megsimogattam csupasz kis hasát. A mellkasa levegőért zihált. Aztán egyre kevésbé emelkedett.
Hogyan lehet tovább lélegezni, amikor ujjaid alatt a kis tüdő elsorvad?
Kibotladoztam a hátsó lépcsőjükön, lefeküdtem a fűbe. Felzokogtam az égre. Aznap volt a házassági évfordulónk. Sosem felejtem el a dátumot, a kisfiú szemét.
És most, újév napján megint itt vagyunk Johnnal, Tiffanyval, csakhogy most második fiukról, Dietrichről van szó. Csak öt hónapos. Remények, imák között született - és ugyanazt a halálos diagnózist állapították meg nála, mint a bátyjánál, Austinnál.
John átnyújt egy zsebkendőt, és én megpróbálom az összes szívszaggató fájdalmat eltörölni. Ő is próbálkozik, halk, szilárd hangon:
-Áldottak vagyunk. Dietrich egészen a mai napig nem szenvedett. Szép emlékeink vannak egy boldog karácsonyról. Ez több mint ami Austinnal megadatott. - Szemem előtt összefolynak a padló csempéi. Lüktet a mellkasom. - Tiffany rengeteg képet készített. Öt hónapot vele tölthettünk.
Nem kellene, mégis megteszem. Felnézek. Egyenesen az alig megzabolázott bánata közepébe. Érzem, megvadulok. Szemében könnyek csillognak, ez a bódult zavarodottság és a higgadt mosolya belém hasít. Látom, hogy megremeg az álla. Abban a pillanatban megfeledkezem ennek a holland családnak az érzelmek kimutatásával kapcsolatos szabályairól. Megragadom a vállát, egyenesen belenézek könnyes szemébe. És rekedten, félig suttogón, kiszakadnak - feljajdulnak belőlem ezek az érdes szavak.
-Ha rajtam múlna... - és aztán már kalapácsütésekként érkeznek a kemény, elkeseredett szavak - én máshogy írnám ezt a történetet.
Ahogy kimondom, egyből meg is bánom őket. Olyan keresztyénietlennek, olyan elutasítónak hangzanak, olyanok, mint a ,,Nem, Isten!" Azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám őket, kifésülném őrültségük gubancait, rájuk adnám nyugodt, vasárnapi ünneplőjüket. De már kiengedtem őket, csupaszon, nyersen, valóságosan, minden teológiai sallangtól mentesen; az én lecsupaszított, szaggatott üvöltésemet a trónterembe.
-Tudod... - tör be emlékeim közé John hangja, és pillantása megpihen rajtam, majd újra visszafordul a hullámzó búzamezők felé. - Hát... még a fiainkkal is... én nem tudom, miért történt mindez. - Vállat von. - De muszáj tudnom?... Ki tudja? Nem szoktam erről beszélni, de időnként eszembe jut egy ószövetségi történet. Nem is tudom, melyik könyvben van, de ismered: amikor Isten még tizenöt évet adott Ezékiás királynak. Mert kikönyörögte. Pedig ha Ezékiás akkor halt volna meg, amikor Isten először megmondta, nem született volna meg Manassé. És mit mond a Biblia Manasséról? Valami olyasmit, hogy Manassé több gonoszságra sarkallta az izraelitákat, mint az Izrael körül élő pogány népek együttvéve. Gondolj bele, mennyi szörnyűséget lehetett volna elkerülni, ha Ezékiás hamarabb hal meg, Manassé születése előtt! Én nem mondok semmit semmiről, se így, se úgy.
Nézi a szélben hullámzó zöld tengert. Aztán lassan, és olyan halkan, hogy erőlködnöm kell, hogy meghalljam, hozzáfűzi:
-Csak annyit, hogy talán... talán nem érdemes megváltoztatni a történetet, mert nem tudod, mit hozna egy másik befejezés.
Visszhangoznak bennem a szavak, amiket azon a végső, haldokló napon kinyögtem. Belém döfnek. Oka van annak, hogy nem én írom a történetet, hanem Isten. Ő tudja, hogyan alakul majd minden, hova vezet mindez, és mit jelent.
Én pedig nem.
Újra rám néz, múltamat, rémálmaim egy részét ismerő szemével.
-Talán... azt hiszem... el kell fogadnunk, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem értünk. Ő viszont igen.
Látok. Legalább egy kicsivel többet. Amikor tapogatózva többre éhezünk, választhatunk. A kétségbeesés határán dönthetünk úgy, hogy mannát gyűjtögető izraeliták módjára fogunk élni. Isten népe negyven hosszú éven át naponta eszi a mannát - aminek a neve szó szerint azt jelenti: ,,Mi ez?" Éhükben úgy döntenek, felszedik azt, ami érthetetlen. Jóllaknak azzal, aminek nincs értelme. Több mint 14600 napon át napi táplálékukat abból nyerik, amit nem tudnak felfogni. A lélek megelégedését találják meg a megmagyarázhatatlanban.
A titkot eszik.
A titkot eszik.
És a titok, ami érthetetlen, olyan az ajkukon, ,,mint a mézes pogácsa".
Kisteherautó bukkan fel a dűlőúton. Az ablakból nézem, ahogy a két testvér találkozik, beszélget, kézmozdulataik egymás tükörképei. Eltemetett kisbabákra gondolok, és a sír mellett álló, összetört szívű, síró apákra, a kínnal lyuggatott világra, és azokra a titkokra, amiknek nem hagytam, nem hagytam, hogy tápláljanak. Ha az én lányom vagy fiam lett volna? Tényleg a mannát választanám? Csak remegek és csodálkozom. A sírkövek, az összegubancolódott hajban szántó ujjak emléke nyomán eltűnődöm... hogy az életünk háttérvásznán húzódó szakadás, a világunkat, saját ürességünket átlyuggató veszteségek vajon nem azért vannak-e, hogy lássunk.
Hogy rajtuk keresztül meglássuk Istent.
Hogy ami szétszaggatja a lelkünket, a lyukak, amelyek beborítják látóhatárunkat, vajon nem apró nyílások-e, amelyeken keresztül ennek a helynek a zűrzavarán át megpillanthatjuk a mögöttük rejlő szívfájdító szépséget. Őt. Istent, aki után vég nélkül vágyakozunk.
Talán igen.
De hogy lehet? Hogyan tudjuk engedni, hogy a lyukak Isten-látó résekké váljanak? Istenből többet mutató nyílásokká?
Hogyan tudnám feladni a neheztelést a háláért, a maró haragot a túláradó örömért? Az önmagamra figyelést a közösségért Istennel?
Teljesen élni - kegyelemmel, örömmel és csupa örök szépséggel telve élni. Lehetséges, féktelenül az!
Ma már látom és tanúsítom.
Ez a történet tehát - az én történetem.
Kihívás egy üresebb, teljesebb életre.
(folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Üresebb, teljesebb élet
  2016-07-19 10:26:10, kedd
 
  Kezdettől fogva mindannyian a Kert történetét éljük újra.
A sátán többet akart. Több hatalmat, több dicsőséget.
Lényegét tekintve a sátán hálátlan alak. Mérgét beleereszti Éden szívébe. A sátán bűne lesz az egész emberiség első bűne is: a hálátlanságé. Ádám és Éva egyszerűen, fájdalmasan hálátlanok az iránt, amit Isten adott.
Vajon nem ez az összes bűnöm okozója?
A bűnbeesésünk az volt és az is lesz mindig, hogy nem elégszünk meg Istennel, és azzal, amit ad. Valami többre, valami másra éhezünk.
Ott állunk a tiltott gyümölcstől roskadozó fa előtt, és hallgatunk a gonosz suttogására: ,,Amelyik napon esztek abból, megnyílik a szemetek..." (1Mózes 3:5). Pedig a szemünk már kezdetben is nyitott volt. A látásunk tökéletes. Szétnézve azt láttuk, hogy a világ túlcsordul a jóságtól. A tekintetünk mindenütt Isten dicsőségét fedezte fel. Olyannak láttuk Istent, amilyen Ő valójában: jónak. Ám elcsábított a megtévesztés, hogy a teljes élet ennél többről szól; hogy van még mit látni. És valóban, volt még mit látni: a csúfságot, amit addig nem láttunk, a bűnösséget, amivel még nem találkoztunk, a veszteséget, amit még nem ismertünk.
Eszünk. És abban a szempillantásban megvakulunk. Már nem olyannak látjuk Istent, akiben megbízhatunk. Már nem tekintjük Őt teljesen jónak. Már nem foglalkozunk a paradicsom összes többi részével.
Eszünk. És abban a szempillantásban megnyílik a szemünk. Bármerre nézünk, hiánnyal teli világot látunk, veszteségekkel teli mindenséget, szükségtől és igazságtalanságtól szenvedő világegyetemet.
Éhesek vagyunk. Eszünk. Megtelünk... és kiüresedünk.
De továbbra is nézzük a gyümölcsöt, és csak az anyagi eszközt látjuk, amivel betölthetjük a bennünk tátongó űrt. Nem annak látjuk az anyagi világot, aminek Isten szánta: eszköznek arra, hogy közösségben legyünk Vele.
Szétnézünk, és szétárad bennünk egy összetört, megsebzett bolygó kínja, egy bolygóé, amelyet mi a közömbös Teremtő hanyag munkájának tulajdonítunk (már ha egyáltalán úgy gondoljuk, hogy van Teremtő). Gondolunk valaha úgy erre a totálkáros helyre, mint saját hálátlan, elégedetlen magunk eredményére, akik egy harapással elszúrtuk az egészet? A gyümölcs mérge kihatott az egész emberiségre. Rám is. Nemet mondok arra, amit Ő adott. Valami olyan írra, olyan életelixírre szomjazom, ami enyhítené a gyötrelmét annak, amit elhittem: Isten nem jó. Isten nem szeret engem.
Ha könyörtelenül őszinte akarok lenni, talán igent mondtam Istenre, igent a keresztyénségre, valójában mégis a nemet éltem. Lelkem édeni falattól megfertőzött retinája fekete foltokat növeszt. Piciny gyermekkorom óta húgom halála rést hasít a világ festővásznán.
A veszteségek ezt teszik. Egyetlen élet elvesztése egész életünket megfertőzheti. Mint a napról napra terjedő kiütés, a látásunkat elborítják a fekete lyukak. Most már bárhova pillantunk, csak azt látjuk, ami nincs: a lyukakat, a hiányt, a fogyatékosságot. (folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Üresebb, teljesebb élet
  2016-07-19 10:25:16, kedd
 
  Valóban, amikor eltemetsz egy gyermeket - vagy csak egyszerűen felkelsz mindennap, és éled a nyers életet -, elmormogod a hangtalan kérdést. Senki sem hallja. Létezhet egy Isten - aki jó? Egy jó ajándékokat osztogató Isten, amikor hosszú éjszakákon át üresen áll a bölcső, a koporsót pedig szétrágják a rovarok? Hol van Isten egyáltalán? Hogyan lehet Ő jó, amikor kisgyermekek halnak meg, házasságok omlanak össze, álmok foszlanak szerte, mint szélben a por? Hol van a nekünk ajándékozott kegyelem, amikor terjed a rák, gyötör a magány, és hangtalanul meghal, ok nélkül letör, elmállik bennünk sok névtelen darabka? Hol rejtőzik az Úr öröme, az az Isten, aki jó dolgokkal tölti meg a földet, és hogyan élhetek teljes életet, amikor az élet tele van fájdalommal? Hogyan ébredhetek rá az örömre, a kegyelemre, a szépségre és mindarra, amit a legteljesebb élet jelent, amikor érzéketlennek kell maradnom a veszteségekkel, az összetört álmokkal és mindennel szemben, ami kiüresít?
Apám, anyám, bátyám és a legkisebb húgom, az egész családunk, mindannyian éveken át némán kérdezgetjük ezeket a kérdéseket. Évekig üresek maradunk. És aztán, évek múltán újra megtelünk - elidegenedéssel. Ökölbe szorított kézzel élünk. Amit Isten egyszer egy novemberi napon adott nekünk, túl mélyen hasított belénk. Ki akarna újra kockáztatni?
Évekkel később a barna kockás kanapé egyik végén ülök. Apám egész nap traktort vezetett, viselte a tűző nap és a szél hevét. Elnyújtózik a kanapén, megkér, hogy simogassam a haját. Simogatom a sapka szélétől begöndörödő rakoncátlan fürtöket. Lehunyja a szemét. Felteszek néhány kérdést, amit nyitott szemébe nézve sosem mertem volna.
-Apa, te jártál templomba? Úgy értem, régebben?
Két szomszéd család visz felváltva engem, Bibliával a kézben, szépen kivasalt ruhában a vasárnap délelőtti istentiszteletre. Apa ilyenkor dolgozik.
-Igen, gyerekkoromban jártam. Minden vasárnap elmentünk a nagymamáddal, amint elkészültünk a fejéssel. Neki fontos volt.
Szememet az ujjaim köré csavarodó sötét fürtjein tartom. Kisimítom a gubancokat.
-De neked nem fontos? - a szavak, amiket alig hallhatóan suttogok, megakadnak.
Felgyűri kockás ingujját, megmozdítja a fejét, de a szeme még mindig zárva.
-Hát...
Várok, a kezem fésül tovább, várok, hogy megtalálja a szavakat azokra az érzésekre, amelyek sehogyan sem illeszkednek a mondatok merev nyakkendőihez, kikeményített gallérjaihoz.
-Nem, már nem igazán. Amikor Aimee meghalt, ezt lezártam magamban.
Képek villannak előttem. Lehunyom a szemem; forog velem a világ.
-Ha van is ott fent valaki, aznap biztosan elaludt a kormánykeréknél.
Nem szólok egy szót sem. A torkomban ég a gombóc, a parázs. Csak simogatom a haját. Próbálom enyhíteni a fájdalmát. Előkotor még néhány érzést. Szavakba gyömöszöli őket.
-Miért engedné valaki, hogy egy gyönyörű szép kislány ilyen értelmetlen, szükségtelen halált haljon? Ráadásul nem is csak meghalt. Megölték.
Ez a szó eltorzítja az arcát. Legszívesebben átölelném, hogy ne fájjon neki, hogy elmúljon az egész. A szeme csukva marad, de csóválja a fejét, visszaemlékezve mindarra, amivel nemet lehet mondani arra a rettenetes novemberi napra, amelyik rányomta bélyegét az életünkre.
Apu nem szól többet. A fejcsóválás mindent elmond, kifejezi zárt kezünket, megsebzett, remegő öklünket. Nem. Nincs jóságos Lény, nincs kegyelem, nincs értelme az egésznek. Apám, a jó gazda, aki annyira szerette kislányát, hogy azt csak a szeme tudta kifejezni igazán, ritkán mondta ezt így el; csak olyankor, amikor lehunyta a szemét, és megkért, hogy ujjaimmal símítsam el a napját. De ezeket amúgy sem kell kimondani. Ezeket egyszerűen megéljük, mint minden meggyőződést.
Mi megéltük.
Nem, Isten!
Nincs Isten.
Ez a világ mérgezett levegője, ez a tüdőnkben égő, beszívott lég, ez a ,,Nem, Isten!"? Nem, Isten, nem fogadjuk el, amit adsz! Nem, Isten, a Te terved egy kibelezett, vérző káosz, és én nem erre jelentkeztem, és Te komolyan azt hitted, hogy ezt fogom választani? Nem, Isten, ez ronda, csupa zűr, és Te semmit nem vagy képes jól csinálni, és egyszerűen csak vidd innen ezt a sok fájdalmat, és innentől majd én átveszem, köszi! Ja, és kösz a nagy semmit! Nem ez az ember öröksége, a Kert hagyatéka?
Felébredek, lelépek a deszkapadlóra, és elhiszem a hazugságot, amit a Kígyó sziszeg; a korokon átívelő hadjáratának visszhangzó refrénjét: Isten nem jó. Mozgalmának sarokköve ez. Isten megvonja a jót a gyermekeitől; Isten nem szeret őszintén, teljesen bennünket.
Kételkedve Isten jóságában, nem bízva szándékában, elégedetlenül azzal, amit adott, vágyunk... Én vágytam... a többre. A legteljesebb életre.
Végigsiklik a szemem a földeken. A kert maradék része nem elég. Sosem lesz elég. Isten azt mondta, az ember ne egyen a jó és rossz tudásának fájáról. Én pedig felnyögök, hogy Isten kitépte a kezemből azt, amit akartam. Nem is: amire szükségem volt. Bár még elsuttogni is alig tudom, úgy élek, mintha Ő ellopta volna, amit én jogosan az enyémnek tekintek: a legboldogabb gyerekeket, vég nélkül boldog házasságot, hosszú, megelégedett, halállal dacoló napokat. A tükörbe nézek, és ha félelem nélkül őszinte vagyok - amim van, aki vagyok, ahol vagyok, ahogyan vagyok, amit kaptam -, egyszerűen nem elég! A Kígyó kiölti villás nyelvét, és én naponta a kételyben élek, ránézek a tükörképemre, és megkérdezem: Csakugyan szeret engem Isten? Ha igazán, mélységesen szeret, miért vonja meg tőlem azt, ami szerintem teljes mértékben táplálásomra lenne? Miért élek az elutasítottság, elégtelenség, fájdalom érzésében? Hát nem akarja, hogy boldog legyek? (folyt. köv.).

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Üresebb, teljesebb élet
  2016-07-19 10:22:28, kedd
 
  Üresebb, teljesebb élet


Az oldalsó tornácablaknál állva nézem, ahogy szüleim döbbenten fölé hajolnak, azon tűnődöm, vajon anyám tartott-e engem úgy a születésemkor, a névadás pillanatában, mint a húgomat, amikor meghalt.
A novemberi fényben látom anyámat és apámat a veranda hátsó lépcsőjén ülve, karjukban a takaróba bebugyolált testet ringatva. Odaszorítom arcomat a konyha ablakához, a hideg üveghez, és csak nézem őket, nézem, ahogy mozog az ajkuk, nem elalvás előtti imát mondanak, hanem egészséges, csodás ébredésért esdekelnek. De az nem jön.
Csak a rendőrség. Jelentést írnak. A takaróból, amibe bebugyolálták, szivárog a vér. Azt is látom, még ma is.
Az emlékezet fellobbanása mélyen éget.
Az a vérfolt perzsel, de nem annyira, mint az, hogy láttam őt fedetlenül feküdni ott. Csak kitipegett a dűlőútra egy kószáló kismacska után. Látom a teherautó sofőrjét, ahogy a konyhaasztalnál ül, fejét kezébe temetve, és emlékszem, zokogott, hogy nem látta a kicsit. De én még most is látom őt, és képtelen vagyok elfelejteni. Törékeny kis testét tanyánk udvarán zúzta össze a teherautó rakománya, vérét beitta a kocsikerekektől ledöngölt, kiaszott föld. Abban a pillanatban meglódult a mindenség, darabokra zúzott minden várakozóan tartott nyitott markot. Ma is hallom anyám szemtanú-sikolyát, látom apám rémült tekintetét.
A szüleim nem emelnek vádat; gazdálkodók, próbálnak tovább lélegezni, mozgásban tartani a testet, nehogy a lélek elsorvadjon. Anyám sír, amikor a ruhát teregeti. Alig háromhetes kishúgomat a keblére szorítja, és számomra felfoghatatlan, hogy egy nő legyengülve, alig néhány héttel negyedik gyermeke születése után végignézi a harmadik gyermeke véres halálát, és kicsordul belőle a tej a picinek, és kicsordul a bánat az eltemetett kislánya miatt. Apa ezerszer elmeséli nekünk vacsora után, milyen víztiszta, parttalan szeme volt a kishúgomnak, hogy szorította a nyakát mindig, amikor megölelte, és hogy kapaszkodott belé. Elfogadjuk a halála napját, mint balesetet. De hogy Isten engedte volna meg?
Éveken át a kishúgom villan át az éjszakáimon, a kavicsos úton összetört teste. Álmomban időnként ringattam őt a halványzöld takaró biztonságos gubójában, amire Anya kézzel hímezte Humpty Dumpty és Little Bo Peep alakját. Arra várok, hogy előbújjon és újjászülessen. Ehelyett megnyílik a föld, és elnyeli őt.
A sír szélén csoszogunk a porban, és az égboltozat darabokra hullik szét. A koporsónak ütődik egy göröngy, szétomlik. Szétomlik kicsi tejfelszőke húgom fölött, aki együtt nevetgélt és hancúrozott velem; és amikor hátravetett fejjel nevetett, hófehér arcocskáján boldogság-gödröcskék jelentek meg, én pedig magamhoz öleltem a benne kacagva fickándozó életet. Lapos sírkövet helyeznek fölé, fekete gránitlapot, amin dátum sem áll, csak nevének öt betűje. Aimee. Azt jelenti: ,,szeretett".
Az volt. Szerettük őt. És ahogy a sírkövet elhelyeztük, halálos ágyát bezártuk, úgy csukódott be az életünk.
Becsukódott a kegyelem bármiféle megnyilvánulása előtt. (folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Üresebb, teljesebb élet
  2016-07-19 10:21:03, kedd
 
  Üresebb, teljesebb élet



Minden bűn az ürességtől való menekülésre tett kísérlet.
Simone Weil, Kegyelem és nehézkedés



Ragyogó napgolyó terpeszkedik az augusztusi égen azon a napon, amikor ez a történet kezdődik; azon a napon, amikor megszületek, azon a napon, amikor elkezdek élni.
Előtörő testem kitölti anyám repedő tűzgyűrűjét, szűz tüdőmet égeti e földi levegő, és úgy érkezem a világra, mint minden más ember: ökölbe szorított kézzel.
Gömbölyűségétől megüresítem őt - s ő vérzik. Magzatmázzal borított, gyűrött, visító kis lényemet a fény felé emelik.
Aztán nevet adnak.
Lehet név ennél rövidebb? Három betű, még egy e sem cifrálkodik a végén. Ann: ívek és vonalak triója.
Azt jelenti: ,,kegyelemmel teljes".
Nem voltam az.
Mit jelent kegyelemmel teljesen élni? Teljesen élően élni?
Megmossák fakó bőrömet, lélegzem és csapkodok. Csapkodok.
Évtizedeken, egy életen át, folyton csak csapkodok, küszködöm, és valahogy mindig olyan... üresnek érzem magam. Nem sikerült a nevem szerint élnem.
Az első néhány évben talán lassan kitárult az életem: az ököl marokká nyílt, készen arra, hogy befogadja az ajándékokat, amiket Isten ad.
Ám ezekről az évekről nincsenek emlékeim. Azt mondják, az emlékezést egy trauma elektromossága rázza fel. Négyéves voltam, amikor ez nálam bekövetkezett. Akkor, amikor tócsába gyűlt a vér, meghalt a húgom, én pedig, akár a többiek, becsaptam az ajtót a kegyelem előtt. (folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
2021.04 2021. Május 2021.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 309 db bejegyzés
e év: 2303 db bejegyzés
Összes: 35815 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 540
  • e Hét: 3442
  • e Hónap: 65111
  • e Év: 184203
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.