Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/8 oldal   Bejegyzések száma: 73 
Isten ajándékai
  2015-12-09 09:26:41, szerda
 
  Irodalom
Csilingelő gyermekkacaj töltötte be a napsugaras vidám reggelt. Két kislány az étkezőasztalnál, édesapjuk által készített vajas zsemlyét majszolta, bögréjükben illatos kakaó gőzölgött. A gyerekek felváltva kérdezgették a szülőket. Minden reggel így készültek az ikrek az óvodába. A sarokban kényelmes kanapén ülve az édesanya élettől duzzadó keblére egy rózsás-arcú kisfiú szájacskája tapadt, pici kezecskéjét, a táplálékot adó mellén pihentette. Pelyhes kis fejecskéje mozdulatlanságával jelezte, minden a legnagyobb rendben, kényelmesen fogyasztja ő is a reggelijét.
*
A hófehér falon, aranyló fényjátékkal incselkedett a napsugár, a gyerekek szórakoztatására. Békés harmóniában, a szeretet sátra alatt készülődött a család.
Egy éve költöztek a társasházi bérelt lakásba, ideiglenes otthonukba. Soha nem ismert tapasztalatokat gyűjtöttek be ennyi idő alatt.
Beköltözés után tisztelettel és barátsággal próbálkoztak a szomszédok közelébe férkőzni, legalább is, a köszönésig eljutni, de mindkét oldalról becsapódott az ajtó, ha az övék megnyílt. Nem értették, mi lehet az oka, miért nem akarják megismerni őket. Aztán, mégis úgy hozta a sors, egy vasárnap délután becsöngetett az egyik szomszéd, hogy pihenni szeretne, és zavarja a koncert.
- Milyen koncertre tetszik gondolni? - kérdezte kerekre tárt szemmel az édesapa.
- Ne játssza meg magát, a zenebona. - dörmögött a férfi.
- Értem, talán a két fuvola hangjára tetszik gondolni. Átmegyünk a másik szobába, onnan nem fog át hallani. - mosolyogva, kérte tisztelje meg őket a látogatásával, örülnének, ha bejönne kicsit beszélgetni.
- Nem érek rá magával kokettálni, vegye tudomásul, ha még egyszer hangoskodnak, szólok a tulajdonosnak! Úgy kipenderíti az egész bagázst, hogy a lábuk sem éri a földet. - sziszegte megvetően.
Nem sokkal később, a másik szomszéddal való találkozás döbbentette meg, amikor a lányokkal hazafelé tartott.
- Kezét csókolom asszonyom. - köszönt illendően.
- Csókolom! - kontráztak a lányok.
A viszont üdvözlés elmaradt-
- Jól láttam, a felesége megint terhes?
- Nem jól tetszett látni, a feleségem nem terhes, Ő áldott állapotban van, Isten ajándékát várjuk.
- Mai világban ennyi gyerek, biztosan a családi pótlék miatt, mert dolgozni nem akarnak, főállású anyaként lébecolni... - sziszegte a fogai között jól hallhatóan az öregasszony, és folytatta útját.
- Isten áldja asszonyom. - köszönt el a férfi. A gyerekek illedelmes kézit-csókolommal búcsúztak, a még mindig motyogó asszonytól.
Teltek a hónapok, a kis család boldog várakozással nézett előre, várták a nagy napot, a kicsi jövevény boldog születését.
Mindenórás volt a kismama, a családfő szabadságát töltötte, ha menni kell a kórházba, a gyerekek mellett tudjon maradni. Nagy volt a várakozás, a lányok egész reggel anyukájuk pocakját simogatták, beszéltek a kistestvérükhöz, kérték, siessen már, itt az idő, ne várassa őket tovább.
Reggeliztek, amikor megszólalt a telefon. Az édesapának azonnal menni kellett szolgálatba, a helyettesítőjét infarktus gyanújával kórházba szállították, nincs, aki a feladatot ellássa.
Nem tehetett semmit öltözködni kezdett. Az ő feladatát más nem végezhette. Talán abban a pár órában nem történik semmi. De, ha mégis? Futott át az agyán. Egy barátot, barátnőt meglehetne kérni, de kit? Mindenki dolgozik. Az aggodalom fészket rakott a gondolataiban. A lányok is izgatottak lettek, nehezen indultak el az oviba.
Nyugtatta a kismama őket, ne féljenek, nem lesz semmi baj, nincsenek jósló fájásai, megvárja a baba, még megérkeznek.
Az apa látszólag megnyugodott, de ahogy az ajtót becsukta maga mögött, nyugodtsága rögvest elszállt.
Szerencsének vélte, mert éppen szemben jött a szomszédasszony, hát megkérte.
- Nem csengetne be feleségemhez, két óra múlva, megkérdezni, jól van-e?
Igen sután hangzott a kérés, de nem bánta, mert segítséget remélt.
- Miért, már annyira oda van, akkor miért megy el maga? - kérdezte gúnyosan.
Magyarázkodni akart, de az asszony meg sem hallgatta, gyorsan rávágta.
- Nem, nem érek rá, a barátnőmet várom.
Ellentmondást nem tűrő hangon zárta le a beszélgetést, és ott hagyta őket a lépcsőházban.
Ólomlábakon ballagtak az órák, minden szirénahangra összerezzent.
A telefonon nem volt hívás. Szolgálat után a gyerekekkel haza indultak. Időben érkeztek. Este megkezdődtek a fájások, éjfélre megszületett a kisfiú, kicsattanó egészségben.
*
Két hónappal később, fekete ruhában megjelent a gyülekezetben a szomszédasszony, sógornőjével. A testvére temetésére gyászszertartást rendeltek.
Zavart magyarázkodásba kezdett, amint felismerte a lelkészben a szomszédot.
- Nem tudtam, hogy..., nem járok istentiszteletre, szegény uram nem volt vallásos, így aztán elszoktunk... Most a testvérem végakarata miatt vagyunk itt, nézett az özvegyre, aki csak bólogatott.
- Nincs semmi baj asszonyom, nem értem miért magyarázkodik. Az elhunyt kívánságát tisztelettel fogadjuk, és alázattal teljesítjük. Mikor lesz a temetés? - érdeklődött a lelkész.
*
Félévvel később dobozoltak, a lelkészlak felújítása elkészült, híre ment, hogy költöznek. Egyik este csengettek, a szomszéd férfi, kezében egy csokor sárga tulipánnal, és két tábla csokoládéval, mögötte az öreg-hölgy egy tányér gőzölgő fahéjas, almás rétessel. Babalátogatóba, és elköszönni érkeztek.
Először az asszony szólalt meg, látva a csöppséget, amint jóllakottan, édes álmát alussza, mit két testvérkéje őriz. A lányok suttogva beszéltek, hogy kis öccsük nehogy felébredjen.
- Tényleg Isten ajándékai, - jegyezte meg békésen az asszony.
- Igen, azok, szép család, és a lányok milyen szépen fuvoláznak. Sajnálom, hogy elmennek, már úgy megszoktam a gyerekhangot, és a hangszer varázsát. - hajtotta le a fejét a férfi.
Mindkettőjükön látszott, őszintén beszélnek...
Részlet: A lélek útja c. 2012-ben kötetemből Lélek Sándorné Ekpafat
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
A mese csodája
  2015-12-08 10:48:21, kedd
 
  A mese csodája....

Amikor szeretném meghatározni mi a mese, sok a fogalom, és mégis minden meghatározás sántít.
Szerintem a mese a lélek tápláléka, olyan, mint az álom. Nincs lehetetlen, a vágyak teljesülnek, a lehetetlen lehetségessé válik. Álmainkat, vágyainkat, félelmeinket megtestesítjük, így alakul ki a mese.
A felnőttek mese világa sajnos nem olyan gazdag, mint a gyerekeké, mert ők már a pénz rabjai, az igazán sikeres könyvek, filmek a kasszasikerre hajtanak.

És milyen a gyermek mesevilága? Csodálatos! Mikor nyílik az értelmük, és kezdik felfedezni a körülöttük lévő világot, az ismeretlen dolgokat nem mindig úgy értelmezik, ahogy mi szeretnénk. Amikor a fiam kicsi volt, évekig tartottak a "Nyuszi Gyuszi meséi". A fiam volt Nyuszi Gyuszi, és a mesén keresztül dolgoztuk fel félelmeit, örömét, bánatát. A mese fantázia világa és nyelvezete tette még gazdagabbá gondolatait. Egy-egy témát sokszor körbemeséltünk, mindaddig, míg nem érezte, hogy biztonságos ismeretei vannak.
Történt egyszer, hogy megkérdezte, mi az igazság a Mikulással? És kíváncsi volt, hogy vajon hazugságon kaphat-e. Elmeséltem neki Szent Miklós történetét, majd azzal folytattam, hogy mikor Szent Miklós meghalt, összeültek a város okos emberei, hogy mitévők legyenek. A gyerekek már várják az ajándékot, jó cselekedetekkel igyekeztek egymást megelőzni. Végül arra jutottak, hogy Szent Miklós ruhájába öltözve ajándékokat tettek az ablakokba. Aztán a gyerekek lassan felnőttek, majd ők vették át az ajándékozó szerepét. Nagypapa korukban pedig unokáik mellett figyelték fiaikat a Mikulás szerepében. A fiam soha többé nem kérdezett rá a Mikulás napra.

Ma is nagyon szeretek mesét olvasni, idegen kultúrák meséit. Minden mesében megjelenik a jó és a rossz harca, a kicsi és védtelen győzelme a nagy és gonosz felett.
Nincsenek rossz mesék, csak rossz emberek.Olyan emberek, akiknek sekélyes fantázia világa, gyenge szókincse, középszerű ismerete, valami megmondhatatlan küldetés tudattól vezérelve irányítani akarják az embereket. Ők rontják el meséinket, ők lopják el álmainkat. És a lélek betegségét a legnehezebb gyógyítani.

Nyuszi Gyuszi karácsonya

Nyuszi Gyuszi már nagyon készült a karácsonyra, mert nagyon szereti a meglepetéseket, az ajándékokat. De azt is tudta, sokat kell segíteni anyukájának az ünnep előkészítésében. Nővére, Nyúl Piroska vállalta a nagytakarítást, Gyuszi az ablak tisztítást, Karcsi a portörlést. Aztán Nyúl Apó segítséget kért a dió töréshez, a fa hordáshoz, mivel fa fűtéses kályhájuk van. A gyerekek szorgalmasan serénykedtek, mikor Nyúl Anyó kétségbeesett sírását hallották meg. Gyuszi ért oda a leghamarabb, és rögtön megpillantotta mi a baj. Nyúl Anyó megbotlott, és a sok tojás, amelyet a kezében tartott, leesett a földre, és mind egy szálig összetörött. Piroska gyorsan szaladt a felmosó vödörért, segített a rendrakásban. Gyuszi elővette a megtakarított pénzét, megfogta a legnagyobb kosarat, azt a nagyot, amellyel a húsvéti ajándékokat hordták szét, és elindult a Kukori farmra, hogy pótolja a tojásokat. Vele tartott Jancsi kisöccse, hogy ne unatkozzon az úton. Sietniük kellett, hiszen télen hamar sötétedik, és ne szálljon le az éji sötét, mire hazaérnek. A farmon Jancsi nagyon sok érdekeset látott, kis csibéket, kis kacsákat, kislibákat. Addig játszott velük, míg kezdett besötétedni. Akkor aztán megijedt, hogyan jutnak haza. Ijedten csúsztatta kezét Gyuszi kezébe, és sietősen elköszöntek, majd haza indultak. Út közben egyre sötétebb lett, fura fények villantak fel, és felerősödtek az éjszaka hangjai. Jancsi már nagyon félt, mikor egy imbolygó fényt pillantott meg, amely pont feléjük tartott. Nagyra nyitotta a száját, hogy sikítson egy jó nagyot, de nem jött ki hang a torkán. Még jó, hogy csendben maradt, mert a következő pillanatban Nyúl Apót pillantotta meg lámpával a kezében. A vissza út már gyorsan eltelt, és mikor Nyúl Anyó megpillantotta a sok tojást, örömében körbecsókolta mindkét fiát. Jancsi hősnek érezte magát, aki legyőzte a sötétséget, nem sírt, nem kiabált. Másnap reggel korán keltek, mert a sok süteményt meg kellett sütni, a diósat, a mandulásat és a sárgarépást is. Délután a kellemes sütemény illatban hamar elaludtak. Amikor felébredtek furcsa fényeket pillantottak meg, a szobában egy gyönyörű karácsonyfa állt. Alatta titokzatos ajándékok becsomagolva. Ekkor Nyúl Apó elővette hegedűjét és gyönyörűen megszólalt a család karácsonyi dala, amit együtt énekeltek. A fáradtság egy pillanat alatt szerte foszlott, és a helyét átvette a kíváncsiság, vajon mi lehet az ajándékdobozokban? Ilyen volt a Nyúl család idei karácsonya...


Zita Stodoláné Erky
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
Ruth Moore 1. rész
  2015-12-08 10:32:06, kedd
 
  Ruth Moore 1.rész.

Ruth a melbourne-i Rákkutatóból jött, 1 évig dolgoztunk egy szobában. 150 cm-es hosszal és bizony 100 kg feletti súlyparaméterekkel rendelkező hölgy volt, aki lebegő szárú rózsaszínű nadrágban és rózsaszínű slingelt, bubigalléros tunikában járt télen-nyáron. Mindössze abban különbözött nyári öltözéke a télitől, hogy nyáron rózsaszínű balettcipőben, télen pedig koromfekete bokacipőben gurult tova, mint egy afféle babalabda. Hosszú haját lófarokba kötötte a tarkóján, amit képtelen voltam megérteni, hogy miért nem húz magasabbra a feje búbjára, vagy miért nem vágatja le egyébként rendkívül ritka haját. Azt mondta, hogy akkor jobban látni, hogy pici és kövér. Hát mit tehet a tapintatos kolléganő, ráhagytam. De hogy Ruth miért volt kövér, arról bizony csakis ő tehetett. El is mesélem, hogy erre miként jöttem rá.
Jó 4-5 mérföldre lakott tőlem, így kellemes időben gyalog 1 óra alatt értem a házához, ronda időben -amikor már volt- kocsival mentem, mert féltem is egy picit az erdőtől, mintha nyáron nem ugyanúgy kellett volna szaladnom, ha veszély fenyeget. Igaz, a biztonsági szolgálat félóránként járta az Intézet területét, a gyalogos viszont ha csak tehette, nem hagyta ki, hogy hol őzekbe, hol nagyon sok üregi nyúlba, vagy éppen rókákba ne fusson bele.
Ruth első meghívásakor kacsasültre voltam hivatalos, utána pedig autótúrára, hiszen azt is megígérte, hogy ő, aki előbb volt boldog bérelt kocsi-bíró ember, elvisz engem a sziget északi partjára, mert ott van igazán élet a hétvégi kikötői promenádon. Spóroltam a kacsasültre, reggel csak éppen bekaptam valamit, de alig bírtam kivárni a délután 3 órát. Megérkeztem korgó gyomorral az ő kis házikójába, ahol éppen mini lombfűrésszel vagdosott ki egy babaházba való babaágyat és boldogan mutatta, hogy 800 dollárért (az én kocsim akkor 900 dollár volt) vette a 4 emeletes (kb másfél méter magas) babaházat, és ez micsoda isteni befektetés! Megpukkadnak az ausztrál kolléganők az irigységtől, mert ez egy eredeti angol ,,Doll House". Potom 800 dolcsi csak az ára.
Isteni kacsasült illata terjengett a nappaliban, a babaház alkatrészek pedig szerte-széjjel hevertek az ebédlőasztalon, a mini dohányzó asztalon pedig a teríték és a közepén a fél asztalt elfoglaló amerikai gallonnyi üvegben olasz Chianti, vagyis 160 uncia, azaz 4,55 liternyi nedű. Elég tisztes mennyiség, 1 hónap alatt nem innám meg. Nem így Ruth barátnőm, aki az asztal másik felét foglalta el teljes terjedelmében és egy óriási pohárral le is gurított a borból, persze engem is invitált. Mondom neki, hogy Ruth, akkor nem megyünk ma autózni? -Dehogynem. -No de ittál?! -ÉÉÉÉn? Oh ez semmi,ez meg se kottyan....és újból lehajtott 2 dl-t. Ezt a műveletet többször ismételte még az elkövetkező fél órában.
A kacsa közben megsült, ő feltálalta, mellé héjában sült krumplit adott. Szedtem egy krumplit, de a kacsa még egészben volt. El kezdte szeletelni, előbb a két szárnyacskát nyeste le, amik olyan picik voltak, hogy azt hittem az majd a csontos tányérra kerül. Sóvárogva néztem legalább egy negyed mellecskére. De nem! A két miniatűr csontbőr kacsatestrész az én tányéromon landolt, Ruth meg maga elé vette az egész kacsát és hammmmm, bekapta. Az én kacsaszárnyamra pedig még egy falatnyi melle húsa sem került. Ruth anatómiai pontossággal távolította el azt egészében a maga részére....majd gondosan a két combot is. Ott árválkodott a csontsovány püspökfalat, ami inkább koldusfalat volt, de hiába néztem én kigúvadó szemmel a húsos lakomát, ezt azért csak nem vettem el. Kínomban még egy krumplit szedtem és meglocsoltam szafttal. Nekem nem jött jól ezután az általa kínálgatott Chianti, bezzeg ő egyik poharat a másik után nyeldekelte lefele a finom kacsapecsenyére, naná. Még gurgulázott is a gyönyörtől, hogy hú de finom porhanyós lett ez a kacsasült...
Az étkezés örömétől telítődve pedig, mint aki jól végezte dolgát, beültetett a kocsijába, és kiindultunk a Long Island 395-ös Express wayre. No de mert Ausztráliában is balkezes forgalom van, ugyan úgy mint Angliában, én csak arra lettem figyelmes, hogy mindenki ordít, villog és tülköl, mert bizony mi nem az amerikai jobb kéz szabály szerint, hanem szembe a forgalommal mentünk. Ruth barátnőm káromkodott egy nem nőieset, és a sztráda kellős közepén visszafordult a helyes irányba.
Felfordult az emésztésem egy pillanat alatt. Oh, be jó, hogy keveset ettem és ittam.....mi lett volna itt és akkor, ha többet?!
Hogy mi történt a továbbiakban? Az a következő fejezetben lesz. A Chiantinak a fele elfogyott a kacsasült mellé... Csak úgy, unisono Ruth Moore módra, de a további történetben még ennek is szerepe lesz!
Dr Gundy Sarolta
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
Karácsony az italboltban
  2015-12-08 10:13:35, kedd
 
 

Remélem, hogy senki sem botránkozik meg azon, hogy ilyen helyen tartottunk karácsonyt.

Tudni illik, több mint a fél életemet a vendéglátásban töltöttem, pultosként, szakácsként, vagy rendezvény szervezőként alapítványoknál, tehát mindig emberekkel foglalkoztam, hol így, hol úgy.

Így aztán a karácsony 24.-e ebben az évben is sok feladatot rótt rám, hisz du, 15 ó.-ig nyitva voltunk. És csak utána kezdődött otthon a karácsonyi készülődés, amit természetesen az előtte való napokban elő készítettem, vagy mikor a fiúk már akkorák voltak, akkor arra a fél napra ők álltak a pult mögött.

Amit most el szeretnék mesélni, az tíz évvel ezelőtt történt, amit az óta sem felejtettem el, csak úgy, mint a többit.

Abban az időben, egy kis falusi kocsmában dolgoztam, illetve béreltem és természetesen, az alkalmazotté lett a szabadnap.

Kicsi falú, de nagyon összetartó és sok törzsvendéggel töltöttem azt a napot, kikről szinte mindent tudtam, ők is rólam, hisz nagyon régóta ismertük egymást.

Tudtam, hogy sok közülük az idős egyedülálló, de volt közöttük középkorú is bőven.

Nálunk otthon az volt a szokás, hogy minden évben, egy olyan embert hívtunk meg a szentestére, aki különben egyedül töltötte volna a karácsonyt, de ez más ünnepre is vonatkozott, úgy, mint húsvét, búcsú, stb.

Sokat törtem a fejem azon, hogy miképpen tudnám nekik is ünneppé tenni ezt a napot.

A törzsvendégek között volt több fiatalember is, de Csaba volt az, ki minden kezdeményezésben benne volt, segített a rendezvényeken.

Őt kértem meg, hogy legyen a mikulás az nap délután. Ruhát az óvodánkból kértem el, szívesen adták, hisz ott is mindig valamit tevékenykedtem, pedig nem is volt már olyan kicsi gyermekem.

Már az ünnepek előtt 2 héttel volt egy kis karácsonyfánk a pulton és kint a teraszon egy nagy is, amit a kisgyerekek folyton jöttek megnézni, persze olyankor járt hozzá egy-egy szem szaloncukor is.

Összeírtam azoknak a törzsvendégek nevét, kik előreláthatólag magukban töltik majd a szentestét.

Tizenheten voltak, és neki álltam mindegyikükről egy csasszuskát írni, ami rájuk illett, kedveset, vicceset.

Aztán meghívtam őket délután 2 órára.

Csaba felvette a mikulás jelmezt, leterítettünk egy széket egy szép drapériával, megtömtük Csaba zsebeit sok cukorkával és így vártuk a vendégeket.

Természetesen sütit és italt is készítettem ki, ki mit szeretett inni, hisz tudtam, hogy ki, mit fogyaszt, meg behűtöttem pár üveg pezsgőt is, hogy a végén legyen mivel koccintanunk.

Nagyon pontosan megérkezett mindenki és elkezdődött az ünnepség.

Először elénekeltük a menyből az angyalt, majd mindenkinek énekelni kellett a télapó gyere már-t, hogy bejöjjön a mikulás!

Még most is elmosolygom magam, mert látom őket magam előtt, milyen hévvel mondták, fújták!

Aztán bejött Csaba a mikulás, elfoglalta a trónusát, én pedig mondtam egy kis vidám, ünnepi köszöntőt.

Kértem a vendégeket, hogy akinek a nevét mondom, az jöjjön oda a mikuláshoz, én ott álltam a háta mögött.

El kezdtem felolvasni a kis versikéket sorban mindenkinek, közben a mikulás cukrot is osztogatott a köszöntöttnek.

Azt hiszem, nem tudom úgy leírni, hogy mindenki láthassa lelki szemeivel, hogy mily ünnepélyesen milyen komolyan vették ezek az emberek.

Volt egy hatvan éves férfi közöttük, ki a végére elsírta magát és azt mondta, hogy húsz éve nem volt ilyen karácsonya.

De mondhatnám azt a nyolcvan éves Pista bácsit is, aki nagy komolyan állt a mikulás előtt és hallgatta, hogy mit írtam róla, majd még egyszer elolvastatta velem, aztán a kézfejével lassan végig törölte a szemét.

Az én szemem is homályos volt, csak úgy, mint most, mikor leírom ezeket a sorokat, gyönyörű emlék maradt nekem, hisz én is kaptam tőlük nagyon sokat, az öröm, a boldogság könnyeit.

Az ünnepség után, mindenkit meghívtam egy italra, ettük a süteményeket, jól éreztük magunkat.

Néha, néha oda jött valamelyikük hozzám, hogy olvasnám fel újra, amit írtam róla.

Akkor, elhatároztuk Csabával, hogy kinyomtatjuk és készítetünk egy keretet, amit felrakunk a kocsma falára, na meg a fényképeket is, amik akkor készültek.

Boldog voltam én is, ők is, hisz jó volt adni és jó volt kapni, szép volt ez a szentestei előzetes.

Délután négy órakor indultam haza, várt otthon a család és az, az egy vendég.

Ezen a napon, nekem kétszer volt karácsony szenteste!



Sándor Kinga
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
6. fejezet A S Z E R E L E M E R E J E ( 6. rész )
  2015-03-14 17:54:26, szombat
 
  X/A
Zsuzsi ébredt elsőnek. Görcsölésre eszmélt. Ijedten ült fel. Ilyenkor szükséges holmit rejtő neszesszerét Péter annak idején Imréék fürdőszobájában felejtette, s azóta nem volt ideje pótolni. Gondolt egyet, s kiugrott az ágyból. Hátha Rózsi szekrényeiben talál valami alkalmatosságot. A hálóban feltúrta a szekrényeket, de nem járt sikerrel. Talált másféle holmit. Nem veszi észre, vagy nem találja különösnek, ha Rózsi nem a fehérneműs dobozában tartja. Egy kicsi, kopott fadobozka volt, benne filléres dolgok. Vásári gyűrű, keményre érett mézeskalács szívecske fele, s egy félig elmosódott képeslap. Messziről jött, sok-sok évvel azelőtt adták postára. Feladója azt írta, hogy azért ment világgá, mert nem akart egy koldusból kettőt csinálni. Elgondolkodva nézegette, s első pillanatokban úgy hitte, megértett valamit nagynénje viselkedéséből. Ha megőrizte az emlékeit, nagyon fontos volt a fiú. Talán akkoriban meghalt benne valami.
Megrázta a fejét. Nem, ez sem lehet mentség! Igaza van Péternek, senkinek sincs joga átgázolni mások életén csak azért, mert saját élete boldogtalan. Visszatette helyére, és sóhajtott hozzá. Megint valami, ami Rózsi furcsa természetét magyarázza, ha nem is menti. Aztán eszébe jutott a gondja, s hirtelenében úgy döntött, átugrik Vicuskához. Megfordul, mire Péter felébred.
Pétert a telefon csengése ébresztette. Mivel Zsuzsi nem volt mellette, a telefont sem vette fel, úgy gondolta, a fürdőszobában van elfoglalva, s maga ment a telefonhoz. Kozma volt a vonal végén, s ordított:
- Betörted a barátom orrát, ezért még megfizetsz! Nem ismersz még engem.
- Te sem engem! - vágott vissza Péter, s maga is fenyegetőzéssel folytatta - Ha egyszer elkaplak, feltörlöm veled az anyaföldet!
- Törlöd ám a jó bárcás anyáddal! - dühöngött Kozma, s lecsapta a készüléket.
Péter feldúlva indult Zsuzsi keresésére. Kozma jelentkezése felkorbácsolta az idegeit, s mivel Zsuzsit nem találta a fürdőszobában, még idegesebb lett. Rohanva kereste a házban, s a kertben. Végül a kapuhoz rohant, felrántotta éppen akkor, mikor egy fiatalember a csengőre tette az ujját.
Nem volt ideje megnyomni a gombot. Péter megragadta, s úgy vágta a kerítéshez, hogy nagyot nyekkent, s az arcába üvöltötte:
- Hol van Zsuzsi?
A vékonydongájú fiatalemberke a kerítéshez lapult, s ijedtében bandzsítani kezdett.
- Hol van? Én is azt kérdezem, hogy hol van? - motyogta rémülten.
Péter kezdte sejteni, hogy melléfogott, a keze lehanyatlott.
- Ki vagy, haver? - morogta a fogai között.
- Zsuzsi volt osztálytársa, Gál Károly... Csak éppen erre jártam, de megyek is !
Péter elfordult tőle, tett néhány lépést, aztán megállt tépelődve. Ott állt a járdán világos nappal egy szál alsónadrágban, s széttárta a karjait.
- Eltűnt!
- Eltűnt?! - kérdezte a fiú, a tekintete nyugtalanul kószált a téren.
- El! Egyszerűen eltűnt. Egy órája még aludt. Most meg sehol, se a házban, se a kertben... Eltűnt!
- Talán valamelyik szomszédban van... - kockáztatta meg a fiú, s behúzta a nyakát.
Péter a fejét Kláriék villája felé fordította.
- A szomszédban?! - kérdezett vissza, s megindult úgy, ahogy volt.
A fiú utána szólt.
- Haver, a gatyi !
Péter visszanézett. Szemén látszott, hogy rossz lelkiállapotban van. A fiú ijedten tette hozzá.
- Nem, semmi! Ahogy akarod!
Péter észbe kapott, végignézett magán, s indult vissza. A fiú oldalazva csúszott arrébb, s nézte, merre meneküljön. Zsuzsi akkor lépett ki Vicuskáék kapuján, s messziről kiabált.
- Itt vagyok, kedves! Jövök már!
Szaladt. Érzete, hogy bajt van. Látta a vendég szorult helyzetét is, s futtában üdvözölte:
- Szia, Karesz! Péterkém, Karesz az osztálytársam.
Péter komoran nézett rá, nem felelt, lábbal berúgta a kiskaput, s bevágta maga után. Karesz súgva kérdezte:
- Ki ez az őrült?!
-A kedvesem. De nem őrült, csak rémült. Átmentem a szomszédba a tudta nélkül. Az este megtámadtak bennünket itt a ház előtt, ezért nyugtalan.
- Nyugtalan?! Az előbb úgy vágott a kerítéshez, hogy megharaptam a nyelvem. Mit csinál, ha haragszik?!
Zsuzsinak sírós volt a kedve, de most elnevette magát.
- Ne tudd meg! Mi szél hozott erre?
- Az este jöttem haza Varsóból, átfutottam a régi újságokat. Olvastam, hogy meghalt a nénéd. Gondoltam, megnézem, hogy vagy.
Zsuzsi megsimogatta a tekintetével.
- Ez rendes tőled, Karesz... gyere be!
- Nincs az a pénz! Előbb szelídítsd meg a gorilládat!
- Ugyan ne csacsiskodj, nem fog bántani. Mondom, csak megrémült. Örülök, hogy itt vagy. Gyere be, kérlek!
- Inkább majd telefonálok... - mondta a fiú, s hátrált.
Péter kilépett a kapun hosszú nadrágban, felső teste duzzadt az erőtől, s a vékonydongájú nyakigláb fiúhoz lépett, a hóna alá kapta, s bevitte a kapun belül, a lépcső aljában letette. Zsuzsi elképedve szaladt utánuk. Péter szelíden nézett a megrémült fiúra.
- Vágj a falhoz, pajtás, és kvittek vagyunk! - mondta mosolyogva, s felemelte a karjait, mint aki megadta magát.
A fiú kézzel-lábbal tiltakozott.
- Én nem haragszom, egy világért sem!
Péter barátságosan hátba ütötte.
- Oké! Akkor csak simán kérek elnézést. Oltári félreértés volt. Felejtsd el, ha lehet.
- Már megtörtént... - mondta a fiú igyekvőn, s Zsuzsira nevetett - Ha én ezt a többieknek elmesélem !
Zsuzsi megkönnyebbülve nevetett.
- Csak azt ne! Inkább gyere, ismerkedjetek össze! Reggelizz velünk. Komolyan örülök neked, Karesz!. Te vagy a második, akivel az érettségi óta találkozom. Semmit sem tudok a többiekről. Gyere, mesélj!
X/B
Karesz megadta magát, s felmentek hármasban a teraszra. A fiú útközben kereste Péter barátságát.
- Sportolsz, haver?! Régen láttam ilyen kigyúrt izmokat.
- Csak amatőr szinten. Rendszeresen súlyt emelek, lábbal is. Jó móka. Próbáltad már?
- Én csak futok, de nem nagy szám...- mondta ideges nevetéssel.
Zsuzsi megsimogatta a karját.
- Ne szerénykedj! Jó időket futsz, még lehet belőle bajnokság is.... Üljetek le, terítek mindjárt. Előbb még elmondom, meghalt a Falábú felesége, hallottad?!
- Semmit. Mondom, nem voltam itthon. Hogy viseli szegény feje?
- Kozma Tivadar szerint nehezen, még zárkózottabb lett - felelte Zsuzsi, s Péterhez fordult- Már akartam mondani, a legkedvesebb tanárunk volt. Halk, udvarias, de nagyon zárkózott, mégis szerettük, mert emberséges volt, és nagyon sokat tudott. Matektanárunk volt. Az a fajta, aki a tekintetekből olvasott. Ha azt látta, nem értjük, nem csillog mindenki szeme, maga köré gyűjtött bennünket, és elmagyarázta érthetően újra és újra, míg nem látta szemünkben az értelmet.
- Kollégák leszünk! - jegyezte meg Karesz.
Zsuzsi felujjongott.
- Felvettek?! Ó, de örülök!
Karesz melegen nézett Zsuzsira.
- Bánt még, ugye, hogy nem mehettél tovább ?! Most, hogy nénéd nincs többé, nem próbálsz valami kiskaput utólag? Azt mondják, itt-ott pénzzel is be lehet jutni.
Zsuzsi kis mosollyal felelt.
- Már nem aktuális. Férjhez megyek hamarosan. A hónap végén összeházasodunk.
- Gratulálok! - mondta a fiú, s igyekezett palástolni rosszkedvét. Aztán Zsuzsi örökségéről kezdtek beszélgetni. Zsuzsi néhány szóval elmondta Kozmát, közben Tivadart felmentette apja bűnei alól.
Karesz megélénkült, s Péterhez fordult.
-Figyeled, hogy mit mondott ?! Mindig igyekszik igazságosan ítélni. Ezt bírtam benne a legjobban. A többi csaj csak él bele a világba. Egyiket sem érdeklik a tények, a szerint ítélnek, amilyen kedvük van...Nem tudod, haver, hogy Zsuzsival megfogtad az isten lábát!
- De tudom, pajtás! - felelte Péter, s kicsit szúrós lett a tekintete.
Rájött, hogy a srácnak tetszik Zsuzsi. Nem véletlenül jelent meg, ahogy tudomást szerzett arról, hogy magára maradt. Aztán felülemelkedett féltékenységén, már barátin folytatta - De köszönöm, hogy ezt mondod.
Zsuzsi zavarba jött, s sietve a reggeli után nézett. Ahogy eltűnt a teraszról, Péter a fiú vállára tette a kezét.
- Hanem, pajtás, nekem segíthetnél... - mondta, s beavatta az esküvői terveibe. Karesz egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta, s mint aki már beletörődött a tényekbe, szolgálatkészen felelt.
- Szedjem össze az osztályt?! A tanárokat is?! Legmegfelelőbb emberhez fordultál, haver!... Majd szépen beszervezem a lányokat is, Ágit és Cilit, Zsuzsi barátnőit. Hárman megbirkózunk a feladattal. De azt meg kell mondanom, ezt nem néztem ki elsőre belőled.
- Kösz ! Mondjátok meg mindenkinek, nem várunk nászajándékot. Csak azt szeretném, ha minél többen jönnétek. Szerezzünk örömet Zsuzsinak.
- Jó fej vagy, isten az atyám! Ott leszünk a házasságkötő teremben.
- Kezet rá!
Éppen kezet szorítottak, mikor Zsuzsi kilépett a teraszra, tálcán hozta a reggelit, s jólesőn látta, hogy közben összebarátkoztak. Hozzáfogtak hármasban reggelizni. Péter nyugtalanul evett. Nem volt idejük megbeszélni, hogy miképpen tartják a kapcsolatot. Ha Karesz a villába telefonál, lebukhatnak, kárba vész az igyekezete. A homlokára ütött.
- Hú, a telefonszám!... Zsuzsikám, add meg Karesznek Béla bácsi otthoni számát. Jó ügyvédet keres a családja, a legjobbat ajánlottam.
Zsuzsi mozdult, hogy papírt, tollat hozzon, de Karesz elébe tartotta a maga tollát, s tenyerét. Zsuzsi nevetett és felírta a számot. Péter megdicsérte a fiút.
- Most én mondom, hogy jó fej vagy, pajtás!
Zsuzsi rájuk mosolygott.
- Tiszteletkörök, mi végből?!
Karesz felelt sietve.
- A zűrös kezdet után előnyösen változik egymásról a véleményünk.
- Például? - kíváncsiskodott Zsuzsi - Miről beszélgettetek, míg bent voltam. Rólam?
- A Beatlesről... - mondta Karesz mindkettőjük meglepetésére, s kaján mosollyal nézett Péterre. - Péter nagy Beatles-rajongó, baromi tájékozott, mint aki hallott minden Tinédzser-partit.
- Újat mondtál. Nem is tudtam róla... - mondta Zsuzsi, s Péterhez fordult. - Melyik a legkedvesebb számod?
Karesz még mindig vigyorgott, de közben mutatta Zsuzsi hát mögött, hogy bocsánat. Péter szemében huncut mosoly villant, s kényelmesen hátradőlt.
-Karesz túloz, maga a szakértő, de kétségtelen, hogy tudok róluk egyet s mást én is... Hogy melyik a legkedvesebb számom, nehéz rá felelni, mert több is van. Mondjuk, a Help nagylemezükről a fantasztikus Yesterday... Vagy az idén májusban megjelent Let it be dalai közül a címadó dal, a Maggie Mae, és a Get back. Karesz a sztorikban jártas. Mesélj Zsuzsinak is egyet-kettőt!
Karesz már nem vigyorgott, vörös volt, mint a rák, s hebegett.
- Sztorit?!... Mire gondolsz pontosabban?
- Amit a polgárpukkasztásukról meséltél az imént... Rajta!
- A polgárpukkasztásról?... Azt nagyon tudnak... Elképesztők néha, de per pillanat inkább beszéljünk érdekesebb témáról.
Látszott rajta, hogy kínban van, Péteren is, hogy élvezi, de aztán megszánta.
- Majd aztán. Most azt mondd el, hogy mit olvastál kint legutóbb... - mondta, s Zsuzsihoz fordult, - Karesz meséli, Varsóban könnyebb hozzájutni a nyugati lapokhoz. Olvasta a fiúkról, hogy George Harrison azt nyilatkozta, vacak muzsikusok, valójában énekelni sem tudnak. Paul McCartney meg hozzátette, mindenesetre maguk jól szórakoznak közben. Mindezt akkor, amikor a fél világ már a lábuk előtt hever!
Zsuzsi elmosolyodott, aztán Kareszhez fordult.
- Nem is tudtam, hogy a kötelezőn túl is beszélsz nyelveket ...Miért titkoltad?!
- Nem, izé... Voltaképpen nem én olvastam, egy havertől tudom - mondta, s titkon megfenyegette Pétert.
Beszélgettek még sok mindenről, aztán Zsuzsi kénytelen volt elnézést kérni, az ebédet kellett feltennie. Mondta, hogy beszélgessenek csak nyugodtan. Míg a konyhában foglalatoskodott, közben kicsit kifelé is figyelt, s elképzelni sem tudta, hogy mit nevettek a fiúk, mikor magukra hagyta őket. Az is érdekes volt, amit beszélgettek. Péter a Beatles kapcsán az afrikai zenét emlegette. Azt mondta, a beat nem más, mint a dzsesszben szakadatlanul lüktető alapritmus, az afrikai zene alapvető jelensége, amikor a ritmikus, és melodikus elemek élesen elkülönülnek.
Zsuzsi elképzelni sem tudta, hogy Péter honnan tud ilyen dolgokat. Azt éppen nem hallotta, mikor Péter említette a forrást, Ungvári Tamás Beatles Biblia című művét. Ha hallja, akkor is büszke rá. Ez az érzés olyan jó volt, olyan szívet-lelket melengető, hogy elfelejtett odafigyelni rendesen az ételre, s majdnem lekozmált az ebéd. Sokáig volt ott a fiú. Valóban összebarátkoztak Péterrel. Néha összedugták a fejüket is, halkan társalogtak, aztán megint nevettek, talán malac vicceket meséltek egymásnak.
X/C
Délután Péterrel kettesben kifeküdtek a kerítés közelébe a zöld gyepre, éppen oda, ahová legjobb árnyékát vetette a középső hársfa. Plédet terítettek le, fürdőruhában voltak. Rózsi egyik márkás kisrádiója szolgáltatta a jó zenét. Élvezték az ebéd utáni sziesztát, s egymás közelségét. Negyed órát tölthettek így el, mikor felháborító dolog történt. A kerítés felett berepült egy fél tégla, s Zsuzsi feje mellett vágódott le. Zsuzsi nagyot sikított, Péter felugrott, felkapta a téglát, s a kerítés tetején termett. Következő pillanatban tomboló haragjában belevágta az éppen előlük induló autó szélvédőjébe. Haragja indokolt volt. Ha néhány centivel közelebb vágódik le, Zsuzsit eltalálja, s akár meg is ölhette volna. Pontosan célzott. Csörömpölve hullott az üveg, valaki sikított a kocsiban, talán éppen az a lány, aki az esti támadáskor is ott volt. Az autó nagy sebességgel elindult, s majdnem nekimentek a szökőkútnak.
Péter káromkodva ugrott le, s vibráló hangon mondta:
- Az embert belekényszerítik a hülyeségbe!
Zsuzsi sápadt volt. Azonnal felmentek a villába. Péter le s föl járkált a hallban.
- Ez már nem ijesztés, de mi a nehézséget csináljunk ?!- mondta, s az idegességtől még mindig remegett a hangja. -Most is néptelen volt a tér, tanúnk se akadna. Béla szerint értelme sem volna bevonni a rendőrséget. Nagykutyák gyerekei, megúsznák. Amúgy is, ha nem tudjuk bizonyítani, mitől védene meg bennünket a jegyzőkönyv. Magunkat kell megvédeni. Eztán nem megyünk a kerítés közelébe, nem állunk az ablak elé, és nem szaladsz át a szomszédokhoz, ha nem akarod, hogy agyvérzést kapjak.
Zsuzsi bűnbánón hallgatott. Tudomásul kellett venniük, hogy Kozma valóságos háborút indított ellenük. A következő napok ennek ellenére csendesen teltek. Kozmáék nem jelentkeztek. Péter figyelte a teret rendszeresen, egyetlen gyanús kocsi sem fordult meg a téren. Egy idő után kezdték hinni, hogy a válasz megtette a magáét. Kozmáék belátták, nem úszhatják meg büntetlenül, s talán felhagytak a további próbálkozásokkal.
Közben folytak a tárgyalások Béla, s Kozma között. Kozma nyájas volt, de nevetségesen kicsinyes. Tíz-húszezerrel emelte az összeget, Bélát megizzasztotta minden alkalommal, de tárgyalt, mint aki belátta, hogy magának is érdeke.
Zsuzsi nem nyugtalankodott az anyagiak miatt. Számára fontosabb volt a nyugalom. Ahogy teltek-múltak a napok s nem történt baj, lassan visszatért felhőtlen jókedve is, de feltűnően sápadt volt. Péter idegeskedett miatta, s az ölébe vonta faggatózva. Zsuzsi eleinte tréfával akarta elütni. Állította, hogy semmi baja, aztán azt mondta, biztosan a maga főzte étel, mert nincs mindenkinek olyan erős szervezete, mint a kísérleti nyuszikáinak. Péter nem érte be ezzel a válasszal, s addig faggatta, míg Zsuzsi bevallotta, hogy nem jött meg a menzesze. Akkor volt itt az ideje, amikor átment Vicushoz azon a reggelen. Annak már két hete. Hozzátette, hogy sohasem szokott késni, most valami komoly oka lehet, mert kissé furcsán érzi magát.
- Éreztem! - kiáltotta Péter diadallal. - Nem csoda, hiszen hetek óta tombol bennem az öröm. Napjában többször is megöleltelek, így kellett történnie. Áldott állapotban vagy, kicsi virágom!
" Áldott állapotban!"
Felkapta Zsuzsit, berohant vele a hálóba, leborultak együtt a franciaágyra, s sírva-nevetve végigcsókolta a feje búbjától a lába ujjáig. Zsuzsi meglepett örömmel fogadta. Érezte, most olyasmit adott Péternek, ami talán egyenértékű azzal, mikor saját magát adta. Duplán adni annak, akit az életénél is jobban szeret az ember, legjobb a világon. Maga csendesebb örömmel élte meg a megsejtés perceit. A baba híre túl szép volt ahhoz, hogy sírjon vagy nevessen. Először melengetni, dédelgetni, babusgatni akarta a gondolatát, hogy majd igazán ünnepelhessen a lelke.
Fergeteges éjszakájuk volt. Péter gyönyörűen tombolt. Megtette máskor is, sokszor is, de ez valahogy más volt. Az apaság tudata égig emelte a lelkét, hogy aztán visszatérjen hálásan. Legszebb pillanatokban elveszetten vallotta meg :
- Lélekben a lábaidnál térdelek!
Ezen az éjszakán nehezen jött álom a szemükre, még kívánták egymás hangját, éber közelségét, s beszélgetni kezdtek.
- Ugye mindegy, hogy lány lesz vagy fiú?! - kérdezte Zsuzsi reménykedőn.
- Mindegy, életem, hiszen több gyermeket is szeretnénk. Lesz majd lány is, fiú is.
- Többet, mint kettőt-hármat, igaz ?!
- Amennyit az Isten ad!
"Amennyit az Isten ad! "
Most Zsuzsi is a lábai előtt térdelt lélekben. Aztán lelkendezve mondta:
- Akkor sok lesz ! Ha tíz, az sem baj. Igaz, kicsi kedvesem ?!
Az ember nem szokta komolyan venni az ilyenfajta tervezgetést. Péter sem vette egészen komolyan. Nevetett, s megcsókolta Zsuzsi haját válaszul. Zsuzsi nem érte be ennyivel.
- Tudod, hogy én nagyon komolyan gondolom ?! Megígéred a nagy családot nekem, megígéred őszinte szívedből?!
Péter egy pillanatig tépelődött magában, de aztán gondolta, miért is ne ígérhetné meg, ha Zsuzsinak ezzel örömöt szerezhet.
- Megígérem! - mondta ünnepélyesen.
Zsuzsi átölelte a nyakát.
- Majd a sokadik babának is így örülsz, ilyen gyönyörű szépen?! - kérdezte, s szemében megcsillantak a könnyek.
Péter a szívére vonta.
- Lélekben biztosan, - mondta melegen, s már igen komolyan - mert gyönyörű csoda a gyermekáldás, ha két ember szereti egymást. Az lehet, hogy a boldogság nem száll majd így a fejembe, nem tombolok, nem sírok-nevetek egyszerre, de boldog leszek, és ezt te érezni fogod.
- Köszönöm! - felelte Zsuzsi, s csókot lehelt érte a szívére.
szerző: Rényi Anna
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
6. fejezet A S Z E R E L E M E R E J E ( 5. rész )
  2015-03-14 17:52:54, szombat
 
  X/A
Ebéd után átmentek a festőékhez. Vicuskát egyedül találták. Gyerekeit lefektette, a teraszon üldögélt, kalocsai terítőt varrt ki. Péternek tetszett a pirospozsgás, bájosan falusias asszonyka. Kontyos hajával, keményített kötényével inkább illett volna egy tisztes vidéki portára.
Vicus bevitte őket halkan az alvó gyermekeihez, aztán a teraszon ültek le, s maga sütötte pogácsával, házi meggyszörppel kínálta őket.
- Tessék fogyasztani, doktor úr, jó szívvel kínálom! - mondta kedvesen.
Azzal a közvetlenséggel csevegtek, amit Vicus otthonról hozott magával. Kellemes órát töltöttek el. Hazafelé menet Péter azt mondta:
- Jobb társat érdemelne ez a kedves asszonyka!... A festő nagy hajú, szakállas férfi, benne jár a korban, igaz?!
- Hol találkoztatok?
- Csak messzebbről láttam. Mikor a városba indultam, kijött a villából. Molett, vörös hajú nővel volt. Csókolóztak a kocsiban.
- Az új modellje... - mondta Zsuzsi csendesen - Baj van, ha már az sem érdekli, hogy Vicus megláthatja. Ó, istenem! Én belehalnék hasonló helyzetben.
Péter magához fogta erősen.
- Ilyenre gondolnod sem szabad, kis virágom! - mondta tiltakozón, s megcsókolta a kis téren, a járda közepén. Meleg délután volt, néptelen volt a terecske, csak egy kis legény emelgette a labdát az egyik villa előtt. Abbahagyta a játékot, s szájtátva bámulta őket. Zsuzsi észbe kapott, kibontakozott Péter öleléséből, s odakiáltott a legénykének:
- Szia, Álmos! Már megint átmásztál a falon?! Lesz kapsz, ha papa meglátja!
A legényke rájuk vigyorgott, bedobta labdáját a kertjükbe, s visszamászott ott, ahol kijött. Összenevetve mentek be a kapun, miközben Zsuzsi a kisgyerek családjáról beszélt.
- Szülei diplomaták. Apja követ valahol a Távol-Keleten. A gyerek is velük volt, de nem bírta a klímát, így hazahozták. Nagyapja ezredes, katonásan szigorú. Egyszer láttam, hogy derékszíjával verte kint a téren. Egészen belebetegedtem. Ugye, kedves, mi nem fogjuk veréssel nevelni a gyermekeinket ?!
- Inkább meggyőző, okos szóval. Ha nem használ, előfordulhat majd, hogy én is lekapcsolom a derékszíjam, de brutális nem leszek, azt már most megígérem.
Kláriék későbbre várták őket, így kimentek a kertbe. Összekapaszkodva sétálgattak a keskeny kerti úton, s Zsuzsi a vén hársfákra mutatott.
- Ők a nagy öregek, magamban így szoktam nevezni őket. Évtizedek óta itt állnak. Mennyi mindenről mesélhetnének, ha beszélni tudnának. Talán így sétálgattak itt a szüleim is. Mióta tudom, hogy a villában éltek, egészen más szemmel nézek körül. Kedves kis padomról is azt gondolom, sokszor üldögélt rajta édesanyám, míg édesapámat várta. Igyekezett távol lenni Rózsitól. Abban biztos vagyok, hogy nagynéném nem járt ki a kertbe, nem üldögélt a kis padomon, nem vallana rá. Haragudott az öreg kőpadra. Sokszor mondta, hogy szétvereti. Talán csak azért, hogy egy nyugtalansággal többet okozzon.
- A kedvedért nem akarom csúnya szóval jellemezni újra. Helyette inkább a meglátásom mondom. Szerintem Rózsi beteg ember volt. Parttalan bosszúvágya is arra utal. Béla szavai is igazolják. Régi önmagához képest teljesen megváltozott, amint a hatalom közelébe került. De magam is találtam rá bizonyítékot. Ott van példának a zongora. Azt mondod, senki sem játszott rajta, akkor vajon miért hangoltatta fel időről-időre ?! Abban lelte örömét, hogy némaságra ítélt egy hangszert, éppen egy olyanfajta hangszert, amin édesanyád játszott valaha, de folyamatosan gondoskodott arról, hogy közben üzemképes legyen ?! Ez a fajta viselkedés a gyűlölködés kategóriájába tartozik. Egyértelműen valamiféle lelki betegségre, defektre utal.
Zsuzsit fájdalmasan érintette a téma, nem akart beszélgetni róla. Megfogta Péter kezét, húzta magával a villa felé, s közben arra kérte, játsszon valamit újra a zongorán, s mesélje el, hogy fiúlétére miért ezt a hangszert választotta.
Péter készségesen felelt.
- Hegedülni tanultam valójában. Volt egy öreg zenetanár Révházán, apám hozzá járatott bennünket. Mindhárman tanultunk hegedülni. Édesapám szépen játszott, de nem volt türelme a tanításhoz. Tréfásan azt mondogatta, mi leszünk a Kerekes zenekar. Ne gondolj klasszikusokra. Apám egyszerű ember volt, könnyűzenét, nótákat játszott. Amúgy is szerény volt, egy dolgot kivéve. Ács volt a mestersége, büszke volt rá, mivel Jézus földi apja is ács volt ! - mondta nevetve.
- Muzikális család vagytok! - mosolyogta Zsuzsi, s kíméletből mondta jelen időben, hiszen Péter apja, s testvérei már nem éltek. Péter megérezte a szándékát, s mély sóhajtás után folytatta.
- Így alakult, mert nem volt előzménye. Öregapám hegedült ugyan, de csak a maga, s a család kedvére. Nem tudok arról, hogy családomban valaki kiemelkedett volna ezen a téren. Bár, egyszer majdnem " örökbe fogadott " egy cigányprímás. Szegeden találkoztam vele. Egy kiskocsmában mulattunk néhány évfolyamtársammal, cigányzene volt, kedvet kaptam a hegedüléshez. A prímás átadta a hangszerét, ami ritka dolog, de alighanem eleve szimpatizált velem. Játszottam pár nótát, kísért a banda. Elismerőn nyilatkoztak a játékomról. A prímással kezet adtunk, bemutatkoztunk ahogy illik. Erre azt mondja a jó ember " Ha Kerekes vagy, ides egy komám, akkor mi biz rokonok vagyunk, ha meg nem sirtelek ?! " Folytatta aztán egy történettel a családi legendáriumukból, egy hajdani cigányvajda legkisebb lányáról, akit éppen az esküvője napján szöktetett meg egy Kerekes nevű bácskai csikós. A rokonság bizonyítására mindjárt el is játszották az " Erdő szélen nagy a zsivaj, lárma..." című nótát.
Zsuzsi pislogott, Péter nagyot nevetett.
- El ne hidd a rokonságot ! Nem volt bácskai csikós rokonom, így ahhoz a nevezetes cigány lányhoz sincs közöm, de akár azt is mondhatnám, hogy sajnos !
- Sajnos ?! - kérdezte Zsuzsi meglepődve.
- Tehetséges nép a cigányság, csak rajtuk ül az évszázados nyomor, ahogy édesapám mondta. Muzsikus lelkük mellett a fantáziájuk is kimagasló. Ez a történet is bizonyítja. Ki tudja, hányszor, hány névvel mondta már el ezt a történetet az én prímásom is, mindig az alkalomhoz igazítva, hogy " úgy iljek, ides egy komám !" - mondta befejezésül nevetve.
Zsuzsi is nevetett, aztán elfogódottan kérdezte :
- Játszol majd egyszer nekem is ?
Péter ránézett azzal a mosolyával, amit Zsuzsi annyira szeretett.
- Szeretnéd csakugyan ?! No, akkor majd összehozzuk valahogy.
- Köszi, kicsi kedvesem! Drága vagy! - örvendezett Zsuzsi, s biztatta újra - Mesélj tovább. Mikor tértél át hegedűről a zongorára ?!
- Folytatom azzal, hogy jól haladtunk a hegedűvel. Bátyáim előbbre jártak, így velem külön foglalkozott az öreg. Mindig én voltam az utolsó az órákon. Míg vártam a soromra, mint amolyan mozgékony gyerek, nem tudtam nyugton maradni. Ezért a verandán kellett várakoznom. Állt ott egy vén zongora, elkezdtem pötyögtetni. Így kezdődött. Bátyáim halála után kevesebb tanítványa maradt az öregnek, több ideje volt rám. Talán vigasztalni is akart. Látta, hogy szívesen barátkozom a billentyűkkel, s csak úgy, baráti alapon a hegedű mellett tanított. Később sem szakadtam el a hangszertől. Rezidens éveim alatt albérletben laktam, volt a szobámban egy zongora. Házinéni nagyothallott szerencsémre, így még késő este is leülhettem a zongora mellé, ha ahhoz volt kedvem. Gyakran megtettem, hiányzott a játék. Hegedűm sajnos nincs. Apám hegedűjét Géza nagybátyám örökölte, mivel öregapámé volt valamikor, őt illette...-mondta emlékező hangon, s kis ideig hallgatott aztán.
X/B
A pipázóban Péter leült a zongorához. Végigfutottak ujjai a billentyűkön, s fojtott hangon kérdezte :
- Mit hallanál szívesen, kicsi boldogságom ?
Zsuzsinak melege lett. Ismerte ezt a hangot, ezt a tekintet. Sejtette, hogy nem fognak sokáig zenélni. A zongorára könyökölt várakozón, s elmosolyodva felelt.
- Rád bízom, kedves, de szeretném, ha énekelnél is közben...- mondta kérőn. Nem merte bevallani, attól fél, nem jut el hozzá most sem az üzenet. Péter töprengett egy keveset, aztán felcsendült a dal szép, mély zengésű hangján.
-Úgy eltennék kicsit a boldogságból, hogy később is maradjon egy kevés...,-dalolta valamiféle megilletődéssel, s mikor befejezte a dalt, nem mozdult. Szerelmes vágyakozással nézték egymást. Csodás órát éltek át a pipázónak kinevezett kisszobában, a kiérdemesült perzsaszőnyegen.
Bárhol voltak, a boldogság ugyanúgy köszöntött rájuk, így nem keresték a kényelmet. Fiatal énjük, heves vágyakozásuk elfogadott minden alkalmas helyet. Ezúttal éppen a zongora mellett, félig alatta.
Ha idejük engedte, egymáshoz bújva maradtak kis ideig. Jó volt így összebújva, örömmel telt szívvel heverészni, simogatni, szeretgetni egymást. Most is azt tették. Péter a karjaiban tartotta még Zsuzsit, s halkan dúdolt az eljátszott dalból. Zsuzsi megfordult a karjában, s csókot adott válaszul. Aztán jólesőn nyújtózkodott a szőnyegen, s megszólalt.
- Jé ! Valami papír van a zongora alján !
Péter volt közelebb, az ujjával elérte. Megpróbálta kisimítani az ősréginek látszó, félig már leszakadt, összekunkorodott cédulát. Amolyan tanúsítvány volt, a cég nevével, gyártási évvel, s volt rajta kézírás is tintával, de az évek során nagyrészt elhalványult. Talán vásárláskor, vagy szállításkor írtak rá valamit. Péter hangosan böngészte a megmaradt kézírást.
-Valami utca, a házszám olvasható, harminckettő, emelet és név. Széplaki, a többi már elmosódott.
Zsuzsi felkiáltott.
- Melinda !...Széplaki Melinda !... Édesanyám zongorája. Jaj, istenem !... Édesanyám zongorája !
Következő pillanatban talpon volt. Sírva ölelte, simogatta a fekete zongorát. Péter megrendült. Igyekezett ki maga is a zongora alól, alaposan bevágta a fejét közben, de nem törődött vele. Zsuzsit a karjaiba ölelte, nyugtatta, csillapította. Már tartott a furcsa sokktól, igyekezett megnyugtatni, mielőtt végképp kiborul. Hiszen megrázó felfedezést tettek. Az a lány, aki évek óta sóvárgón kutatta szülei nyomát, esdekelt a sorsnak egy parányi emlékért, hirtelen rátalált édesanyja hangszerére. Arra a zongorára, mely minden bizonnyal a művész Széplaki Melinda legkedvesebb tárgya volt.
Fény derült az eltemetett titokra. Takács Rozália megőrizte az engesztelhetetlenül gyűlölt sógornője hangszerét. Beigazolódni látszott, hogy Rózsinak valóban volt valami lelki defektje, ahogy minden uralkodni vágyó, gyűlölködő ember lelke valamiképpen beteg. Ha így volt, alighanem vörös posztónak tartogatta a szép zongorát. Olyasminek, ami nap mint nap ébren tartotta benne a gyűlöletet.
Imre védelmezőn azt mondaná, lelke mélyén élt még benne a hajdani kistestvér jósága, szeretete, s Zsuzsinak őrizte meg, ha nem is ültette mellé, s egy napon felfedte volna a zongora származását. Csak a magasságos Isten a tudója, hogy Takács Rozáliát valójában mi motiválta.
Mikor Zsuzsi úgy-ahogy megnyugodott, maguk is az indítékról kezdtek beszélgetni. Péter azt mondta:
- Bizonytalan, hogy Rózsi milyen mértékben volt beteg, s mi adódott a természetéből. Magam arra hajlok, hogy a zongorát galádságból őrizte meg.
Zsuzsi elgondolkodva ingatta a fejét.
- Nem biztos, kedves ! Nincs csak jó, vagy rossz ember. Összetettek vagyunk. Szeretném hinni, hogy egyszer megszólalt volna.
Péter töprengőn nézte, aztán elmosolyodott.
- Optimista lelked van, kis virágom !
- Hozzáteheted, hogy bánatos is. Édesanyám tanított is ezen a zongorán. Sok gyermek tanult meg játszani a keze alatt, de nekem nem adatott meg, hogy értsek hozzá. A művész Széplaki Melinda lánya nem tud játszani édesanyja hangszerén, analfabéta hozzá.
- Ezen könnyen segíthetünk... - mondta Péter, leült a háromlábú székre, s ölébe vonta Zsuzsit. - Csodákat nem ígérhetek, de azt igen, hogy idővel megtanítalak annyira, hogy örömöt találj benne.
Zsuzsi ujjait ráillesztette a csont fehér billentyűkre. Kláriék hiába várták őket ezen a délutánon. A pipázóban esteledett rájuk. Péter megtanította Zsuzsit egy könnyű dalocskára " Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani ". Zsuzsi pötyögtette a dallamot, s olyan volt közben, mint a boldog gyermek. Ezen az estén az volt valójában. Mikor Béla betoppant vacsorára, s rájuk akadt a pipázóban, Zsuzsi sírva-nevetve újságolta a nagy hírt.
Béla maga sem tudott a zongora eredetéről, oly keveset tudott arról, amit Rózsi tett, vagy gondolt, s bepárásodott szemmel hallgatta az örvendező lányt. Zsuzsi kétszer is eljátszotta Bélának a könnyű dalocskát, s félő volt, hogy ezen az estén vacsora helyett vég nélkül gyermekdalt fognak hallgatni.
Megpróbálták elvinni a zongorától, de hallani sem akart róla. Hiába panaszolták karöltve, hogy kopog a szemük az éhségtől, Zsuzsi könnyed hangon azt felelte, hogy tudnak evésre gondolni, mikor itt van ez a csoda.
Végül mégiscsak rábeszélték, s beérték aztán hideg vacsorával. Közben Zsuzsi örvendező csacsogását hallgatták, s befele mosolyogtak, mert öt percenként felugrott, köszönte a vacsorát, ment volna vissza a zongorához. Péter kénytelen volt megígérni, hogy vacsora után zenélnek még egy keveset. Zsuzsi boldog szemekkel nézett rá, s izgő-mozgón várta a vacsora végét. Takács Zsuzsinak ezen az estén karácsonya volt.
X/C
Másnap délután készülődtek az idős hölgyekhez. Zsuzsi még reggel elnézést kért telefonon, elmondta távolmaradásuk okát. Klári néni megértő volt. Biztosította, hogy vele örülnek. Péter kíváncsi volt, hogy kifélék, mifélék. Zsuzsi hosszas válaszba fogott.
- Azt már tudod, hogy vigasztalóim voltak, de azt még nem, hogy tőlük hallottam először Istenről ... Biztosan furcsának találod Imre miatt, de ne csodálkozz ... Imre egyszerűen nem mert beszélni előttem vallási dolgokról. Persze, emlegette a maga módján a Gondviselést, de arról szó sem lehetett, hogy tanítson is. A gyermek könnyen elszólja magát, vagy Rózsi kipofozta volna belőlem, és irgalmatlanul elválaszt bennünket egymástól. Klári néniékkel más volt a helyzet. Ilyen veszély nem fenyegetett. Rózsi sokáig nem tudott arról, hogy a kerítés felett tartjuk a kapcsolatot. A villából nem látni oda. Gimis koromban néha átengedett, hogy Klári nénivel gyakoroljam az angolt. Ahogy hallottam, tapintatlanul pénzt kínált cserébe. Természetesen Klári nem fogadta el, de átmehettem. Rózsi nem tartott attól, hogy közben a hatásuk alá kerülök. Talán nem tudta, hogy Szilárda valaha apáca volt. Bár, Imre szerint ez szinte kizárt. Lenyomoztatta őket biztosan. Lehet, hogy rosszul nyomozták le, mert Rózsi nekem azt mondta, hogy Szilárda kórházi ápolónő volt a nyugdíjáig.
Péter türelmetlenül mozdult.
- Kicsi életem, nem kell egyszerre elmesélned mindent. Hosszú még az élet.
- Ne türelmetlenkedj, kedves! Ez fontos. Bevezető nélkül nem érted meg, hogy mit akarok velük kapcsolatosan mondani.
- Dehogynem ! Jó szomszédok, akik emberségesen viselkedtek a kis árvával. Tanítottak erre-arra. Nekem ennyi elég.
- Nem erre-arra, kedves, hanem a legfontosabbra...Isten valóságos létére...El sem tudom mondani, hogy mit jelentett ez nekem..., Megtanultam, hogy van felettünk egy legfőbb jó, mindannyiunk Teremtője... Hirtelen támaszra leltem, kapaszkodóra...Volt már, akihez fordulhattam gondolatban, akiben reménykedhettem. És még valami. A túlvilág hírére a szüleim sem vesztek a semmibe. Feléledt bennem a viszontlátás reménye. Próbáld megérteni, hogy ez mit jelenthetett annak a kis nyomorultnak, aki voltam...- mondta, hirtelen a két tenyerébe temette arcát, s vállai megrázkódtak.
Péter megrendült. Kapott hozzá, vonta magához, s szidta önmagát haragosan.
- Már megint tuskó voltam. Türelmetlen barom! Ne haragudj rám, kicsi boldogságom, de ezt a fajta türelmet még tanulnom kell.
Zsuzsi hamar vigasztalódott, átmosolygott a könnyein, s Péter szájára tette játékosan az ujját.
- Ne bántsd azt, akit a legjobban szeretek ezen a világon !
- Az a valaki nem érdemli meg, hiszen rád förmedt megint.
- Mert hosszúra nyújtottam, de annyi, annyi mondandóm van még... Szeretnék bevallani valami fontosat most is...Istenről beszéltem...De azt még nem mondtam el, hogy nem tudom elfogadni Isten számon kérő, büntető voltát. Számomra csak szerető, segítő Isten létezik. Ami rossz van ezen a földön, azt a száműzött angyalnak tulajdonítom. Mikor kialakult bennem ez a meggyőződés, és elmondtam Klári néniéknek, megdöbbentek.
Péter elmosolyodott.
- Mert nem ilyen egyszerű a dolog, Zsuzsikám ! Persze, nem lep meg, hogy ilyennek képzeled a Teremtőt. Drága kicsi szíved mindenben keresi a jót, Istent ne ruházná fel a legszebb tulajdonságokkal ?!
- Nem fogadták ilyen megértőn! - mondta Zsuzsi halk nevetéssel - Kicsit nehezteltek. Szilárda, aki mindig kedves és szelíd, szigorúan rám parancsolt, hogy fogadjam el a tanításukat, és ne találjak ki magamnak új téziseket. Kevés volt az idő, amit erre fordíthattak. Bennem pedig sok kérdés fogalmazódott meg. Megpróbáltam magamnak megválaszolni. Lehet, hogy előtted is szóba hozzák. Nem akartam, hogy te is megdöbbenj.
- Én nem vagyok annyira szigorú, mint az apácáid. Egyébként, erről rájuk ismerek. Vallási dolgokban nem ismernek pardont. Nekem csak az a fontos, hogy eljutottál Istenhez. A többiben lesz segítséged. Majd édesanyám útbaigazít idővel szeretetben. Ismeri a katekizmust töviről-hegyire. Nyugodtan rábízhatod magad.
Zsuzsi megkönnyebbülve sóhajtott, mint aki valami nehezen jutott túl. Aztán megnyugodva mondta :
- Ugye, kedves, abban egyetértünk, hogy Isten csodálatos jósága létező valóság ?!
- Tökéletesen ! - mosolyogta Péter, s karjai összezáródtak Zsuzsi körül - Hanem, most már mondj valamit az idős hölgyekről is.
- Csak az egyikük volt apáca. Klári egy amerikás magyar özvegye. Az urának volt valami érdeme a magyar kormány előtt, nem tudom, hogy mi. Klári az ura halála után így hazatelepülhetett. Hetven körül jár, de fiatalosan öltözködik, kint ahhoz szokott. Szilárda szerény, jólesőn nyájas, mindig mosolyog, pedig sokat szenvedett. Tudtál róla, hogy az apácákat is üldözték?!
- Az lep meg, hogy te tudod ! Vagy ezt is tőlük tudod ?!
-Meséltek néhány dolgot, de lelkemre kötötték, hogy a villában szigorúan hallgassak róla.
-Nekem van saját tapasztalatom is. Kis surmó voltam, vitt anyánk templomba bennünket rendszeresen. Egyszer a délutáni litánián kiderült, hogy azonnal menekülniük kell. Mindig az első két sorban ültek. Bejött valaki, súgott valamit a legszélső apácának, az továbbadta, felálltak és indultak ki. A litánia félbeszakadt. Az emberek zsigereikben érezték a bajt. Körülvették a riadt kis apácákat, és menekítették őket pillanatok alatt. Anyám is elhozott hozzánk kettőt. Mari nénivel átöltöztették őket. Ott voltak pár napig, aztán elmentek. Később hallottuk, hogy aki rossz irányba menekült, vagy nem sikerült eltűnni a hatóság szeme elől, könnyen börtönbe került, vagy internálták... Amúgy sok kedves emlékem van róluk. Apácákhoz jártam óvodába. Nagyon értettek a gyerekek nyelvén. Báboztak nekünk, színdarabot játszattak velünk. Máig sem felejtettem el az egyik színdarabot. Tomit, a megfagyott gyermeket. Szívhez szóló történet volt.
- Akkor kedvelni fogod Szilárdát!- mondta Zsuzsi, s átmentek a szomszéd hölgyekhez.
X/D
Kláriék valóban kedvesen fogadták őket. Teát, s aprósüteményt kaptak. Zsuzsinak el kellett mesélni töviről-hegyire találkozásuk történetét. Okos mondatokban beszélt, nem tért ki az intim részletekre, mégis szép volt a beszámolója. Péter gyönyörködve hallgatta. A két idős hölgy elérzékenyült, Szilárda megjegyezte:
- A jó Isten vezérelte mindkettőjüket azon az estén, higgye el, kedves Péter! Zsuzsinak legalább akkora szüksége volt a maga védelmező szeretetére, mint magának Zsuzsi arany szívére, valódi értékeket becsülő szemléletére. Megtalálták egymásban, kitűnt Zsuzsi elbeszélése alatt. Hálás szívvel mondunk majd köszönetet mi magunk is a kegyelem teljes találkozásért. - mondta, aztán Zsuzsihoz fordult, s megkérdezte, hogy mikor lesz az esküvőjük.
Zsuzsi megfogta Péter kezét, s így felelt.
- Most, augusztus huszonkilencedikén, délután négy órakor. Szeretettel meghívjuk Klári néniéket, az utána következő vacsorára is.
Megköszönték illendőn, azután a volt apáca tovább tudakozódott. Megkérdezte, melyik templomban lesz az egyházi esküvő. Zsuzsiék zavarba jöttek. Valahogy megfeledkeztek az egyházi esküvőről, de nem merték bevallani. Zsuzsi nagyon pirosodott, Péter sietve mondta:
- Béla bácsi intézi, nem tudjuk a templom nevét.
- Ó, akkor a mi kis templomunkban lesz! - örvendezett Szilárda -Béla csakis András atyához mehetett, hiszen jó barátja a papunk. Szerencse, hogy Béla intézi, mert kicsit megnehezítette volna a dolgot, ha ti mentek be, Zsuzsikám, és András atya érdeklődik hitbeli tájékozottságod felől. Meghökkenés után berendel egy hosszabb hittanra. Akkor aligha volna ebben a hónapban esküvő.
Miközben mondta, nem látszott rajta neheztelés, de Zsuzsi tudta, hogy figyelmezteti újra hiányosságaira, s igyekezett a kedvében járni. Azt mondta, Péterrel éppen mostanában beszélgettek erről. Hozzátette azt is, a jövendő anyósa mélyen vallásos. Csak azt hallgatta el, hogy lelke féltve őrzi a maga elképzelését Isten jóságáról, megbocsátó szeretetéről. Úgy akarta szeretni a maga Istenét, ahogy a lelke befogadta. A legfőbb Jónak. Szilárda ha sejtette, ha nem, nem tett rá megjegyzést. Helyette Péterhez fordult.
- Tudja-e, kedves Péter, hogy Boda Béla anyai nagybátyja Révházán volt esperes?! András atya szemináriumi évfolyamtársa volt. Gyakran látogatott le Révházára. Onnan ismerik egymást, mert Béla, és szegény Tamás öccse a plébánián nőtt fel. Édesanyjuk a bátyja mellett gazdasszonykodott haláláig. András atyát is letartóztatták az ötvenes években. Béla hozta ki a börtönből baráti segítséggel.
Zsuzsi szeme csillogott. Meggyőződése volt, hogy édesapja volt a segítség, de Szilárda mást mondott.
- Persze, ezt nem Bélától tudjuk! Bár, gyakran volt a vendégünk az elmúlt években szegény Rózsi ellenére is. Klárit képviselte jogi ügyekben, innen a közeli ismeretségünk, hanem András atyától. Béla szerény ember, magáról nem szívesen beszél. Az atyától tudjuk azt is, hogy a segítő, hajdan közreműködő barát ma is magas pozícióban van, de Béla sohasem kérkedett vele. Azt hiszem, igénybe sem veszi, legfeljebb egy baráti kézfogás erejéig találkoznak. Megkedvelte Bélát, ugye?!
- Az első percekben. Talán ő is engem. Megtisztelő barátságába fogadott.
Klári közbeszólt.
- Biztosan nem véletlenül. Mindannyian örülünk, hogy ez a kislány lassan révbe ér. Sokat imádkoztunk érte, s háborogtunk szomorú sorsa miatt... - mondta, s hirtelen angolul folytatta. Azt mondta, felháborította őket Rózsi alávaló viselkedése, de tehetetlenek voltak, ahogy szegény Takács Imre is. Szánták a kedves tanítót. Az évek során gyakran hallották beszélgetni Zsuzsival, közel van a teraszuk a kerítéshez. Hallották nemegyszer, hogy könnyek voltak a hangjában, miközben szegény gyermekhez beszélt, végtelen szeretettel vigasztalta, babusgatta.
Zsuzsi abban a hitben volt, hogy Péter egyetlen szót sem ért az egészből, s kissé feszengett. Legnagyobb meglepetésére Péter kitűnő angolsággal válaszolt. Szomorúan mondta, hogy Takács Imre korai halálában ez is tényező lehetett, hiszen sok éven át kellett tehetetlenül nézni annak a gyermeknek a szomorú sorsát, akit maga egész szívvel szeretett.
Klári váltott újra, s mentegetőzőn mondta :
- Jaj, bocsássatok meg, néha még elfelejtem, hogy itthon vagyok... - s szemében huncut mosoly ült.
Zsuzsiban nem volt kétség, vizsgáztatta Pétert, ha tagadta is. Hiszen évek óta itthon élt már, aligha feledkezhetett meg róla. Zsuzsi örömére Péter jelesen vizsgázott. Mikor kilenc óra után hazaindultak, s összekapaszkodva mentek a villa kapuja felé, Zsuzsi kacagó jókedvvel kérdezte:
- Mit titkolsz még előttem, kicsi kedvesem?!
Péter adta az ártatlant.
- Semmit sem titkoltam, csak nem került szóba, ennyi!
- Nem, nem! Volt róla szó. Mondanod kellett volna, mikor magamról beszéltem.
- Pont akkor? Álljak eléd, hogy tudok néhány szót angolul, németül magam is, amikor te fél tucat nyelven beszélsz perfekt?!
- Csak négy nyelven, a latint ne add hozzá, az nem élő nyelv.
- Mi van a nyelvjárásokkal, és a spanyollal ?!
- A spanyollal ?! Honnan veszed, hogy spanyolul is tudok ?!
- Tegnap tapasztaltam. Az utazási prospektus spanyol szövegénél gyanúsan hosszan időztél. Aztán pedig igen tájékozott voltál. Gyanúsan jól tájékozott.
Zsuzsi kacagott.
- Ó, csak éppen ! A spanyol nem számít.
- Nekem legyen mondva. Bár beszélnék még néhány nyelvet úgy, ahogy neked nem számít.
- Majd megtanítalak! - ígérte Zsuzsi, s megdicsérte a kellemes társalgásért - Olyan, de olyan büszke voltam rád Klári néniék előtt, hogy el sem tudom mondani !
Péter felnevetett, s megállt. A karjaiba ölelte.
- Kézcsókom az elismerésért, de nem érem be vele... - mondta, s mielőtt Zsuzsi ajkára hajolt, tekintetével befutotta a teret. Néptelen volt a kis tér. A szökőkút körül világítottak a kandeláberek, járókelő nem volt, csak egyetlen autó állt a festőék előtt, átvilágította a fény, üresnek tűnt. Nyugodtan ölelkezhettek. Akkor már a kapu közelében álltak, bemehettek volna, de a szív követelte a magáét. Csak épphogy belemelegedtek, a festőék elől hirtelen elindult az üresnek vélt autó, s hangos csikorgással fékezett mellettük. Hárman ültek a kocsiban, két férfi kiugrott, s rájuk vetették magukat. Zsuzsit félrelökték, s Péternek estek.
Péter viszonozta az ütéseket, s ordította közben:
- Rohanj be!... Zárd magadra az ajtót!
Zsuzsi nem engedelmeskedett. Nem tudta magára hagyni kedvesét. Azt nézte, miképpen segíthetne. Felfedezte, hogy lány ül a kormánynál. Behajolt, s megragadta a haját. A lány visítani kezdett. Az egyik verekedő otthagyta Péteréket, s a lány segítségére indult. Zsuzsi erre számított. A közeledő férfi felé fordult harciasan, s amint megfelelő távolságba ért, nagy lendülettel a lába közé rúgott. A jól irányzott rúgással harcképtelenné tette. Péter könnyen boldogult a másik támadóval. Iszonyú ütéssel a kerítésnek küldte, majd fordult az összekuporodott felé, elkapta s belökte a kocsiba. Ment a másik is szitkozódva, az állát fogva, keze fején csorgott a vér. Eltűntek olyan gyorsan, ahogy jöttek.
Péter sem úszta meg sérülés nélkül. Köpködött, talán megharapta a nyelvét, gyomrát is tapogatta. Zsuzsi a kerítésnek támaszkodott a kiskapu mellett, remegett még, s ölelést várt a nagy ijedelemre. Péter dühöngve fordult felé, s haragosan kiabált.
- Neked hiába beszél az ember?!
- Nem tudtalak magadra hagyni... - fakadt sírva Zsuzsi.
-De a nehézségét! Ha egyszer azt mondom neked, menj be, akkor menj be, megértetted?!
Zsuzsi kezéből kikapta a kulcsot, kivágta a kiskaput, s Zsuzsit belódította az udvarra, hogy a lépcső aljáig repült. Zsuzsi a falhoz dőlt zokogva. Péter dühösen topogott egy idegig, aztán mögé állt, kicsit hozzáborult, majd hatalmasat ütött ököllel a falra.
- Nem érted, hogy téged féltettelek?! Ha engem sikerül leütniük, téged magukkal visznek. Én is kevesebbet kapok, ha nem azt kell figyelnem, hogy veled mi van!
Zsuzsi nem felelt, csak sírt tovább. Nagyon szívére vette a durva mozdulatot. Péter megelégelte, felnyalábolta, s felvitte a teraszra. Ott az ölébe vette, s addig csókolgatta, simogatta, míg végre csillapodott a keserűsége, s megszólalt.
- Hogy hagytalak volna magadra, mikor fontosabb vagy az életemnél is?!
Péter befelé sóhajtott. Egyre jobban látta, Zsuzsit nehezebb lesz megvédeni, mint eddig gondolta. Bánta már a gorombaságát is.
- Bocsáss meg, kicsi életem! - könyörögte dajkálás közben - Elvesztettem a fejem. Legszívesebben megölném azt az állat Kozmát !
Zsuzsi boldogtalanul mondta:
- Hagyjunk itt mindent. Gyerünk vissza Révházára.
- Nem lehet! Nem futamodhatunk meg. Össze kell házasodnunk. Neked jár az örökségből is. Úgy neveltek, hogy másét ne kívánjam, de a magamét ne hagyjam. Ez a tiédre is vonatkozik. Kozma megfizet még minden könnyedért, minden rossz percedért... Egyszer elkapom!
Úgy-ahogy túljutottak a megrázkódtatáson, bementek s megágyaztak. Aztán összebújtak, most csak a megnyugváshoz volt szükségük egymás közelségére. Zsuzsi álomba menekült hamar. Péter töprengett a történtek felett. Magában elismerte, hogy Zsuzsi csuda ügyes volt. Sohasem nézte volna ki a szelíd kislányból, hogy képes ilyesmire. Ha nem tudná, hogy bezárva élt, azt gondolná, a nagyváros megtanította, de erről szó sincs. A bátorság benne él. Meglepőn jó a helyzetfelismerő képessége is. Komoly bajba kerülhettek volna, ha nem segít, mert bitang erősek voltak a fickók, gyomorra mentek alávaló módon. Mire végiggondolta, még inkább bánta a durvaságát.
Kezdte belátni azt is, hogy voltaképpen meglepte ez a harcmodor, ebből fakadt a mérge java. Zsuzsit bűnbánón, gyengéden ölelte, szinte dajkálón, s hamarosan elaludt maga is.
szerző:Rényi Anna
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
6.fejezet A S Z E R E L E M E R E J E ( 4. rész )
  2015-03-14 17:51:16, szombat
 
  X/A
Jó volt felébredni a csókos éjszaka után. Becsukott szemmel kitapogatni a másikat, s boldogan susogni:"Jó reggelt!" És, csókolni újra. Élvezni a csók, a simogatás bódító ízét, a másik közelségét, teste melegét.
Nehéz ilyen ébredés után kiugrani az ágyból. Zsuzsi mozdult volna, Béla kilenc órára ígérte jöttét. Péter álla úgy-ahogy rendbe jött a sok jégtől, kamillateától, de Péternek nem volt kedve felkelni. Zsuzsi hiába sorolta a tudott tényeket, hogy muszáj időben elkészülniük, mert Béla bácsinak később dolga van, az anyakönyvi hivatalt pedig intézniük kell, így is késésben vannak, Elvira megöli.
Péter nevetve azt felelte: "Ki az az Elvira?", s hanyatt döntötte Zsuzsit. Fölébe borult, s csak egy icike-picike csókért könyörgött, aztán pici csupor mézért, míg végül mindent akart, meghalni s feltámadni, üdvözülni ezen a világon.
Boldog ölelkezésük után Péter karjai összezáródtak Zsuzsi körül, s váratlanul azt mondta:
- Szeretnélek menyasszonyi fehérben látni!
Zsuzsi szeme könnyes lett.
- Már nem illet meg, kedves.
- Senkit jobban!
- Az ártatlanságot szimbolizálja.
- A tisztaságot, és nekem van a legtisztább kis szentem a világon!
- Nem így értendő, sajnos! - sóhajtotta Zsuzsi.
Péter az arcához hajolt, gyengéd kézzel letörölgette az árulkodó könnycseppeket, s azt mondta ellentmondást nem tűrő hangon :
- Ha én azt mondom, hogy megillet téged, akkor megillet! Nem bujálkodás hozott a karjaimba, hanem a szerelem, s a gyönyörű engedelmesség. Menyasszonyi fehérben leszel.
Ezzel eldőlt a dolog. Béla időre érkezett, s kocsijával kiállt a garázsból. Péter lement, körbejárta az autót, legújabb Opel volt. Béla bizalmasan elmondta ott helyben, hogy Rózsi miatt kényszerült drága kocsira. Erején felül költekezett, de nem volt mit tenni, ha a közelében akart maradni, mert Rózsi megkövetelte a kifogástalan megjelenést ruhában, autóban egyaránt.
Péter fegyelmezett arccal hallgatta, pedig ugyanúgy volt vele, mint Zsuzsi, sehogyan sem fért a fejébe, miképpen szerethette ennyire azt a rideg, lelketlen asszonyt. Ha legalább a tekintete vonzó lett volna. Látott pár fényképet róla, egy a hálóban is volt aranyozott keretben. Zsuzsi megkérdezése nélkül átvitte este a zöld szalonba, hogy ölelkezés közben ne nézze őket azokkal a kritikus, hideg szemeivel. Nem csak a vágya, az életkedve is megcsappant volna. Komolyan szánta ezt a rendes embert.
Míg Zsuzsi készülődött, leültek a teraszon beszélgetni. Úgy ültek le, mint régi, bizalmas jó barátok. Két napja még semmit sem tudtak egymásról, de szerették mindketten az összekötő harmadikat, s belső indíttatásból maguk is jó érzésekkel fordultak egymás felé. A házasságkötésről beszélgettek. Péter megemlítette a fehér menyasszonyi ruhát.
- Zsuzsi úgy érzi, már nem illeti meg. Megmondtam, hogy senkit jobban a világon. Én tudom, hogy erőszakot vett a lelkén. Gyönyörűen küzdött, amíg tehette.
Béla furcsa arccal válaszolt.
- De te voltál az erősebb!
- Így is mondhatjuk, de úgy is, hogy én voltam a gyengébb. Nem tudtam tovább várni. Hivatkozhatnék mentségekre. Szükségből egy fekhelyre kerültünk, egy szentnek is sok lett volna aszkéta módon megélni a ránk váró hónapot. A depresszió is fenyegette. Féltettem, és vigasztalni akartam. De bevallom férfiasan, legfőbb oka az volt, hogy nagyon szeretem.
Béla elkomorodott.
- Akkor se várj tőlem helyeslést. Az embernek olykor erőt kell venni feltörő gerjedelmein. Ártatlan kislány volt, nem mindenen túljutott asszony. Érzékenysége érthető. Ez a kislány mély érzésű ember. Ne csodálkozz, ha lelkileg szenved a történtek miatt. Mikor rádöbbentem, hogy miképpen vagytok, nem tagadom, méregbe jöttem. Legszívesebben behúztam volna neked egyet. Nehezen csillapodtam le mire találkoztunk. Nem szabad elfelejtened, az édesapját képviselem joggal. Takács Sándor a barátom volt. Olyan barátom volt nekem, amiről nehéz beszélni. Az ilyenféle barátságokat költők szokása megénekelni, Senecától napjainkig. Remélhetőleg tudod, hogy mire gondolok. Az a fajta barátság, mely a lelkekben születik, felhatalmazza az embert apai jogokra is, nemde?! Mit gondolsz, mit mondana most neked Takács Sándor ?
Elhallgatott, s a beállt csend aláhúzta neheztelését. Pétert rosszul érintette, feszengett ültében, aztán rekedten mondta :
- Ha ez a helyzet, akkor bocsánatot kérek tőled is...Ismétlem, Zsuzsi teljesen ártatlan. Ha bűn, az ami köztünk van, az csakis az én bűnöm. Fogadom, becsületemre fogadom, hogy kényszerű odaadásáért imádni fogom, amíg élünk.
Béla megenyhült.
- No, ezt el is várom tőled ezek után!... Hanem, nagyon ellene van a menyasszony fehérnek ?! - kérdezte, mint aki zavarba jött, s sietve másról kezd beszélni.
- Csak a maga szelíd, kedves módján. De ebben a dologban nem engedek. Éppen azért, mert szenved, mert ártatlan benne.
- Nagyon helyes! Magam is szívesen látnám menyasszonyi fehérben.
- Abban is lesz, de meg kell oldanom hozzá az anyagiakat. Hoztam magammal pénzt kosztra, gyűrűre. A koszton spórolunk az éléskamra jóvoltából. Így jut egy vendéglői vacsorára az esküvő napján, de más kiadásra nem. Valahonnan pénzt kell szereznem.
- A ruha legyen az én gondom!- mondta Béla hátradőlve a széken, s megnézte szép aranyóráját.
Péter már kedvelte, de még nem ismerte az ügyvédet. Bíborpirosra lobbant az arca.
- Ne hozz zavarba! Barátin osztottam meg veled a gondjaim, nem pénzt akartam.
- Úgy is vettem, barátin. Viszont az emlegetett apai jogon megtehetem.
- Bocsáss meg, de én is ragaszkodom a jogomhoz. A ruha az én kiadásom lesz!- tiltakozott Péter hevesen. Önérzete nem engedte, hogy átvállalják tőle a gondot.
Béla csóválta a fejét.
- Péter fiam, félreismersz! Na, de lépjünk túl rajta, és beszéljünk komolyan a pénzről. Ha nem fogadod el az ajánlatom, van másik. Nálam van az ékszerekért kapott pénz. A bizományiban három hónap múlva jár le a terminus.
Péter a hajába túrt. Kézenfekvő megoldásnak látszott, mégis aggasztotta a dolog. Vívódón mondta :
- Ha valami közbejönne, és nem tudom visszapótolni ?! Nem csak Zsuzsi ruhája a gondom, a sajátom is gond. Otthon van ugyan egy sötétebb öltönyöm, de mikor legutóbb rajtam volt, feszült betyárul. Nem lehet leülni benne.
- Csináltatni kell. Elviszlek a szabómhoz.
- Kedves vagy, de csak szaporítaná a gondom. Beérem konfekcióval. Nem nyúlok a bizományi pénzhez. Nem merem vállalni a kockázatot. Majd a barátaimhoz fordulok.
Béla szemében neheztelés volt.
- Azt reméltem, hogy már közéjük tartozom.
Péter szépen felelt.
- Megtisztelsz. Bevallom, magam is így érzem. De ismerem a gondjaidat, nem terhelhetlek. Amúgy is többet tettél, és teszel majd értünk, mint elvárhatnánk.
- Ne iparkodj, mert nem tudsz lerázni! - nevetett az ügyvéd egészen megvidámodva.
Péter is elnevette magát.
- De megpróbálhatom, nem ?! Komolyra fordítva, ha nem tudom visszaadni időre a bizományitól kapott összeget, téged hozlak nehéz helyzetbe.
Az ügyvéd újra nevetett.
- Eggyel több vagy kevesebb ?! Szóval, azt mondod, hogy három hónap alatt sem jönne össze az igénybe vett pénz ?! Orvos vagy, keresel.
-Cudarul keveset. Elvi okokból nem fogadok el hálapénzt a kis betegeim után. Ezen szükségből sem változtatok. Magas kormányunk pedig belekalkulálta a fizetésembe. Így aztán örülhetek, ha Zsuzsival megélünk majd belőle...- mondta igaza tudatában, eltökélten.
Béla megpihentette rajta a tekintetét, szemében öröm bujkált.
- Szóval, te is fiam, Brutus?! Na, mi akkor jól megértjük majd egymást! - mondta, s felvillanyozottan folytatta - Tudod mit?! Rendelkezz ezzel a pénzzel mégis, most már komolyan ragaszkodom hozzá. A számlát pedig áthárítjuk Kozmára. Fizesse a hagyatékból!
- Kozma ?! Komolyan beszélsz ?
- De még mennyire! Forr bennem a méreg, ha arra gondolok, mi itt filléres kiadásokon rágódunk, a gazember pedig aljas módon zsebre tette a milliókat. A ház árához csapom ezt a költséget is.
- A ház is bizonytalan. Ha mégsem sikerül ? - nyugtalankodott Péter.
Béla könnyedén legyintett.
- Akkor ne sajnálj, mert úgy kell nekem! Megérdemlem, ha még ennyit sem tudok a galádtól kiügyeskedni.
Péter a fejét vakarta.
- Merjem, ne merjem ?!
- Már nem kérdés. Megmondtam, hogy ragaszkodom hozzá.
- Tulajdonképpen mennyi az a pénz?
- Harmincezer.
- Harmincezer?! - képedt el Péter, mert ennyi pénzt egyben még nem látott, mely ezekben az években igen komoly összegnek számított, s kiszaladt a száján - Ennyiből már lakodalmat is tarthatnánk!
- Szeretnél ?!
-Zsuzsi említette, lemondással beszélt róla. Hozzászokott már szegénykém, hogy nem teljesülhetnek a vágyai. Ej, de nagyszerű volna, ha mégis valóra válthatnám! Ebből a pénzből még inkább emlékezetessé tehetném az esküvőnk napját.
- Tedd azt! - mondta Béla az apa jóságával. - Én pedig megígérem, hogy kipréselem Kozmából az esküvőtök napjára mindazt a pénzt, amire szükségetek lesz az induláshoz.
Péter megindultan nézett rá, s emelkedő mellel mondta :
- Nem csak Zsuzsinak, nekem is apám lettél apám helyett... Köszönöm!
- Ejnye, no! Ne hozz zavarba, kedves fiam! Inkább vegyük számba az intézni valókat...- mondta lekapva a szemüvegét, s gyors mozdulatokkal törölgetni kezdte.
Megbeszélték aztán, hova mindenhova kell menniük az anyakönyvi hivatal mellett. Éppen befejezték, mikor Zsuzsi kiperdült a teraszra mosolygósan, jókedvűen, s mindketten puszit kaptak a türelmes várakozásért. A férfiak összemosolyogtak. Zsuzsit most talán még szebbnek látták, mint amilyen volt valójában. Közrefogták, s mentek vidáman hármasban Béla kocsijához.
X/B
Az anyakönyvi hivatalban szükség volt Béla ismeretsége, úgyis csak nehezen tudták elintézni, hogy a hónap utolsó szombatján megtarthassák az esküvőt. Utána vitték Zsuzsit menyasszonyi ruhát vásárolni. Ellentmondást nem tűrőn fogták közre. Kacagva engedelmeskedett, csak a szemében ült valami sejtelmes bánat. Látták, de nem akarták észrevenni. Zsuzsi szíve valóban fájt. Legbelül égette a megadás boldog-boldogtalan kínja, várta az esküvőjük napját nagyon, s a fehér menyasszonyi ruha továbbra is ellenére volt.
Bármennyire is bántja az embert a kényszerű helyzet, megfeledkezik róla, ha elé tárnak két tucat szebbnél szebb ruhakölteményt. Nem próbálgatott, csak végignézte valamennyit, aztán rámutatott egy meseszép ruhára. Földig érő volt, csipkéből, tüllből, gyöngyökkel hímezve. Mikor felpróbálta, s a hatalmas tükör elé állt, Péter szava elakadt. Káprázó szemekkel nézte, s hogy leplezze szédületes örömét, szívére tett kézzel tréfás komolyan meghajtotta magát.
- Felség, életem-halálom...,- mondta, s megindultságában nem tudta befejezni.
Zsuzsi megsimította az arcát. Péter megcsókolta simogató kezét. A nívós butik szorgos kisasszonyai hozták a koszorút, s a fátylat. Zsuzsi hidegen elfordult, s száraz hangon mondta, mást képzelt el a hajába. Szokatlan viselkedés volt ez a mindig kedves lánytól. Péter hátulról átkarolta, együtt néztek a tükörbe, s igyekezett jobb kedvre deríteni.
- Mirtusz helyett én is szívesebben látnék a hajadban színes virágokat... - mondta lelkesen - Például, meseszép volna egy piros szegfűkből font kis koszorú!
Zsuzsi arca felderült.
- Eltaláltad a gondolatomat, kedves! Semmiképpen sem akartam a mirtuszkoszorút. Az szándékos alakoskodás volna. Egész életemben szégyenkezhetnék miatta.
Péter belátta, hogy Zsuzsiban állandóan munkál a szomorúság, valóban mélyebben érintette " viszonyuk " mint azt gondolta. Feltámadt benne a lelkiismeret-furdalás néhány kósza pillanatra, s megcsókolta Zsuzsi haját némán, bocsánatkérőn.
Béla a közelükben állt, s szép örömmel nyugtázta ragaszkodásukat. Este óta gyakran gondolt Zsuzsi ajánlatára, s kezdte egyre komolyabban venni. Azt gondolta most is, hogy két ilyen fiatal közelében minden bizonnyal derűs öregség várna rá.
A ruhán volt némi igazítás, az üzlet vállalta, hogy időre elkészülnek vele, s hazaszállítják. Következő útjuk az ékszerüzletbe vezetett. Péter megvette a karikagyűrűket. Nézelődés közben Zsuzsi rámutatott egy kecses formájú női pecsétgyűrűre.
- Ó, de szép! - mondta áhítattal - Ha egyszer majd sok pénzünk lesz, vedd meg nekem. Belevésetnénk nevünk kezdőbetűit összefonódva.
- Szép gondolat! - mondta Péter, s tekintete összevillant Béla tekintetével. Az ügyvédnek hirtelen eszébe jutott, hogy fogytán van a nyakkendőtűje, s Zsuzsit magával vitte egy távolabbi vitrinhez.
Az ékszerüzlet után Béla szabójához mentek. Útközben felugrottak az ügyvédi irodába, volt ott egy kis páncél, Béla ott tartotta a pénzt, s magához vette az egész összeget. Zsuzsi semmit sem kérdezett. Megszokta, hogy nem tartozik rá, nincs köze pénzhez. A beidegződés még erős volt benne.
Béla öreg úrszabóhoz vitte őket. A mester levette a méreteket, megdicsérte Péter daliás termetét, aztán Zsuzsinak bókolt.
- Hej, de örömmel venném le a kisasszony mérteit is! - mondta nevető szemekkel.
Nevettek mindannyian. Látszatra hétköznapi történések voltak, Péter mégis másképpen élte meg. Bármerre mentek, bárkivel beszéltek, a tekintetek nem időztek sebesült arcánál. Kezdte hinni, hogy csak otthon, Révházán tüntetik ki sajnálkozó tekintetek, noha már az sem érdekelte, mégis jó volt megélni ezeket a tapasztalatokat.
Vidáman érkeztek vissza a villába. Útközben vettek két szakácskönyvet, s amint Béla magukra hagyta őket azzal, hogy estére újra velük lesz, hozzákezdtek az ebédfőzéshez. Kinézték a szakácskönyvből a székelykáposztát. Az éléskamrában mindent megtaláltak hozzá. A nagy konyhai asztal mellett fogtak munkához. Péter kiválasztotta a megfelelő lábast, odakészítette a gázra, s meggyújtotta mellette az egyik lángot. Zsuzsi ügyeskedni akart. Azt hitte, Péter elfelejtette a lángra tenni az edényt, s maga pótolta. Mikor a lábas füstölni kezdett, Péter felkapta a fejét, s nagyot kiáltott. Zsuzsi ijedtében elkapta a lábas áttüzesedett fülét. Összeégette a jobb keze öt ujját. Mogyorónyi hólyagok nőttek rajta pillanatok alatt. Zsuzsi sírva fakadt, úgy sírt, mint egy pórul járt kislány. Péter úgy is bánt vele. Csap alá tartotta az ujját, fújta, csókolgatta, az ölébe vette, míg megvigasztalódott.
Valóban kislány volt még, ahogy Péter gyakran gondolta magában befelé mosolyogva. Édes csitri a bő aljú miniszoknyájában, melle alatt megkötött nyári blúzában, kivillanó formás combjaival, meseszép hajával, beszédes szemeivel, melyekben gyakran csodálkozás ült. Volt abban valami meghatón elbűvölő, ahogy rá-rácsodálkozott az életre. Ismerte már az ölelés gyönyörűségét, de még mindig gyanútlanul ártatlan volt. Péter gyakran évődött, aztán élvezte, hogy először töprengő arcot vágott, s csak aztán pirult bele.
Ezúttal prózai dolgok forogtak Péter fejében. Nem akarta elárulni Zsuzsinak, hogy valójában sokkal nagyobb esküvőt akar, így óvatosan fogott hozzá. Közömbös hangon szólalt meg.
- Míg szemlét tartottunk az ebédlőben, az járt a fejemben, hogy itt is megtarthatnánk a vacsorát. Minden megvan hozzá. Rengeteg porcelán, poharak, evőeszközök... Bár, ha jobban belegondolok, a révháziaknál okozna némi riadalmat a kristály, és az ezüst.
- Nem értem...- pislogott rá Zsuzsi nagyokat - Nem édesanyáddal, és Béla bácsival leszünk négyesben, ahogy szó volt róla?!
Péter csak fokozatosan akarta tudatosítani a változást, de valamennyiről Zsuzsinak is tudni kellett.
- Már többet szeretnék. Gondoltam apám egyetlen testvérére, Gézára. Lehetne a tanúm. A barátaimra is feltétlenül. Vendéglőből rendelnénk vacsorát, szereznénk egy-két cigányt... Mulatnánk egy kicsit.
Zsuzsit meglepte. Töprengve nézett maga elé. Lehet, hogy mégis ünnepélyesebb lesz az esküvőjük, mint gondolta ?! Kicsit elérzékenyült, de igyekezett titkolni. Halkan felnevetett, aztán hirtelen eszébe jutottak az anyagiak. Szokatlan volt tőle, magát is meglepte, s elkomolyodva kérdezte :
- A kis pénzedből hogy oldod meg ?
Péter jólesőn nyugtázta, s elmosolyodva felelt.
- Megoldom baráti kölcsönből. Nem kerülhet sokba, ne nyugtalankodj. Szeretném hallani, kit látnál itt szívesen ?!
Zsuzsi arca álmodozó lett, s felnevetett megint.
- Hogy kit?... Például a volt osztályomat tanárostól.
Péter meghökkent.
- Az egész osztályt?!
- Igen, kedves! Ha megtehetném, meghívnám mindannyiukat. Nekem ők jelentették a családot négy esztendőn át. Szerencsére jó osztály volt a miénk. Összetartó. Szinte kivétel nélkül kedveltek engem. Ismerték a helyzetemet. Ha sajnáltak is, nem mutatták. Hálás voltam érte. Tanáraimmal is szerencsém volt. Még akkor is, ha valójában keveset tehettek értem. Rózsi megfenyegette őket az osztályfőnökömön keresztül, de szeretetüket nem vonták meg tőlem akkor sem. Naponta érezhettem. Nagyon szívesen látnám itt őket, adósságom is az osztállyal szemben. Hiszen mindenből kivontam magam Rózsi miatt. Aztán azért is, mert ide senki sem tehette be a lábát. Még a legkedvesebb osztálytársaim sem. Persze, nem gondoltam komolyan, de jólesett elmondani...- mondta bágyadt mosollyal.
X/C
Péter magában számolgatott. Hány főből állhat egy leérettségizett osztály, ha buliba hívják őket. Mindenki vinné a barátját, barátnőjét is. A tanárok, ha meghívják őket egy elegáns budai villába, otthon hagynák-e házastársaikat. Aligha. Ez legalább száz ember. Futna rá a harmincezerből. Egy életre szóló élményt szerezne Zsuzsinak, s maga is élvezné.
Alaposan meg kell gondolnia. Van benne rizikó. Ha Bélának mégsem sikerül áthárítani Kozmára a kiadásokat, megnézhetik magukat. Nem terhelhetik Bélára az összeget. Vehet fel banki kölcsönt, s fizethetik évekig. Ezzel szemben ott van Zsuzsi öröme.
Beleszeretett a gondolatba, s a kivitelezésen kezdett gondolkodni. Titokban kell megszerveznie. Szigorúan titokban. Zsuzsi nem sejtheti meg. Ez alaposan megnehezítheti a dolgát. Ki szedné össze az osztályt, kihez fordulhatna. Ebben is számított Béla segítségére, de a szervezés gondját magának kell megoldani. Egészen belemerült a gondolataiba. Zsuzsi finoman megérintette a kezét.
- Mi a baj, kedves ?! Olyan gondterheltnek látszol.
- Semmi különös, csak sorba szedtem a tennivalókat...Még ma írok édesanyámnak. Megírom az esküvő napját, óráját. Ráérnek a déli vonattal feljönni, hogy négyre itt legyenek. Géza mellett felhozhatná Mari nénit is. Kedvenc nagynéném, szeretni fogod. Feriéket is fel kell hívnom időben, hogy intézhessék az ügyeleteket. Tudod, hogy mit gondoltam, kis virágom ?! Meghívhatnánk Kékesi Feriéket családostól. Hozzák a gyerekeket is, van itt hely bőven. Mit szólsz hozzá ?
Zsuzsi arcát halvány pír lepte el.
- Kékesiné nem jön fel. Valami miatt ellenszenvesnek talált engem. - mondta bánatosan.
Péter nagyot nevetett, s elmesélte mindazt, amit Feritől hallott a csacska álomról. Rosszul tette, mert Zsuzsi belesápadt.
- Jaj, istenem, hisz ez borzasztó! - mondta összekoccanó fogakkal.
Péter már bosszúsan nevetett.
- Ugyan, életem, ez butaság!
- Nem az! Mondtam már, az álmot komolyan kell venni, főleg az ilyen álmokat. Mindig jelentenek valamit. Előre jeleznek. Kékesiné álma biztosan ilyen, érzem. Nem jót jelző álom.
- Zsuzsikám, elég legyen a csacskaságból! - mérgelődött Péter - Az álmok java múltbeli történés, és semmiképpen sem jövőbelátás. Ha ismernéd az agy működését, magad is így látnád. A többi álom pedig az agy kontrollálatlan csapongása. Olyasféle, mint mikor valaki csapong az emlékei között, és összerak belőlük egy új történetet. Ezt tette Ili is. Ahogy Feri mondta, kósza féltékenység, álombeütéssel. Ilinek csak Feri van, és a gyerekek. Nem csoda, ha félti őket. Ferit is, noha nem Füredi Laci, de férfi, és ott a sok nővérke. Ilit alighanem foglalkoztatja a dolog. Találkozásotok előtt álmodott valamit egy hosszú hajú lányról, az álom természetéből adódóan nem Ferit vitte el, ahogy ébren fél az ilyesmitől, hanem a gyerekeket. Erre Laci beállít egy olyanféle lánnyal, akit az álmában látott. Egyből arra a lányra testálja az álmát. Lehetett volna az bárki, ha csak kicsit is hasonlít, hitte volna, hogy azt látta álmában. Az se bántson, hogy rideg volt hozzád. Az ember ritkán hálás a sorsának, ha hite szerint előrevetít valami rosszat. Ez történt, hidd el!
- Ez is történhetett, kedves, de történhetett más is. Olyasmi, mint a hatodik érzék, ha nem akarod álommal magyarázni.
- Ne erőszakoskodj, kicsi életem, mert nem értesz hozzá! Ha egy orvos azt mondja neked, hogy így van, akkor így van. Magad is így látnád, ha folytattál volna ilyen irányú, komoly tanulmányokat.
Zsuzsi nem bántódott meg, szelíden felelt.
- Kékesiné folytatott ilyen tanulmányokat, hiszen orvos maga is, mégis hisz abban, hogy vannak másféle álmok is. Megérezte, hogy valami nem jó dolog történik majd köztünk. Figyelmeztette rá az álma. Jaj, istenem, de mi?!
Péter már komolyan haragudott.
- Tipikus női gondolkodás! Életem, hiányzik belőletek a racionalitás. Buta álmokat tényként fogadtok el. Ili abba a hibába esett, amibe te a gazdaház kapcsán. Az egész álomhistória csak arra jó, hogy összezavarja a gondolkodásotokat.
Zsuzsi még mindig nyugodt volt, szinte bocsánatkérő.
--Ne haragudj, kicsi kedvesem, nem akartalak felbosszantani. Elismerem, hogy ránk, nőkre jellemző az ilyesmi, de nem azért, mert nem tudunk racionálisan gondolkodni. Sokkal inkább azért, mert mi érzékenyebbek, fogékonyabbak vagyunk a lélek dolgaira. Ez nem hibánk, hanem erényünk, kedves!
Péter megenyhült, s békülékenyen átölelte.
- Fátyolt rá! Inkább azt mondd, kire gondoltál komolyan, kit hívjunk meg a te részedről?!
Zsuzsi töprengett.
- A két közvetlen szomszéddal jóban vagyok, rájuk gondoltam. Előttünk egy festő lakik, Vicuska a felesége, van két édes kisfiuk. A festőt nem kedvelem különösebben, furcsa ember, de Vicust szeretem. A kicsik ennivalón aranyosak. Mögöttünk Klári néniék laknak, egy idős hölgy az unokahúgával, aki apáca volt valamikor. Ők még közelebb állnak hozzám. Rózsi ellenezte a szomszédolást, maga a két szomszéd családdal nem volt baráti viszonyban, így csak titokban, lopva találkozhattam velük. Ha Rózsi nem volt itthon, és Teri néni sem látta, a kerítésen jártam át Vicusékhoz, a garázs mögött átmásztam néha. Kláriékhoz az utóbbi egy-két évben ritkán átmehettem, de velük is inkább a kerítés felett beszélgettünk. Kiskoromban ismerkedtem meg velük. Idős létükre felálltak a kerítés mögött a kerti székre, hogy láthassam őket. Magányomban sokat jelentett a barátságuk. Felhívom őket majd, és átviszlek bemutatni.
- Tehát, Vicuskáék, és Klári néniék, más nem?! Senki mást sem látnál itt szívesen?
Vigyázatlan kérdés volt. Zsuzsi felzokogott, s Péterhez borult. Péter gondolatban a fejéhez kapott: "Nem szabad ilyet kérdezni attól, aki már mindenkit elvesztett, akit eddig szeretett. Imre elvesztése pedig még friss bánat, gyötrő tudat!" Haragudott magára. Megfogadta, hogy jobban vigyáz a jövőben. Mellette türelmesebb lesz. Zsuzsi megérdemli. Most is. Békét kereső kicsi szíve szelíden tűrte a háborgását. Egyszer sem emelte fel a hangját. Igaza tudatában sem akart fölébe kerekedni, nem sértődött, nem duzzogott. Gondolta boldog felismeréssel, hogy kincset talált, valóságos kincset.
Béla este nyolcra ígérte a látogatását, megvárták a vacsorával. Zsuzsi a sebesült ujjai miatt pihent, Péter terített meg a teraszon, s közben Zsuzsi telefonált a két szomszédba. Kláriék már tudtak Péter ottlétéről. Az idős hölgy kedvesen mondta, hallották őket néhányszor a kertben, a fogócska kedves játékából megsejtették, hogy a fiú több alkalmi látogatónál.
Zsuzsi piros volt. Restellte, hogy előző este megfeledkezett a közeli szomszédokról. Valóban hangosak voltak. Péter a karjaiban a kispadhoz cipelte, s tréfás évődőn megkérdezte, szeretkezett-e már ezen a kedves kispadon. Péter jól tudta a választ, de feltámadt vágyában hallani akarta, s kicsiklandozta belőle. Kacagva kiabálta, hogy még nem, Péter rávágta, hogy akkor most fog. Menekülésbe kezdett. Ahogy kiszabadult a karjaiból, végigrohanták a kertet, a házat. Boldog fogócska volt, a zöld szalon perzsaszőnyegén fejezték be újra.
Klárinak hebegett valamit. Az idős hölgy aranyosan mondta, hogy ne zavartassa magát. Örülnek, hogy vidám hangokat hallanak végre. Meghívta őket a következő nap délutánjára. Utána beszélt a másik szomszéddal. Vicuska is örült. Péter miatt meglepődött ugyan, de aztán kedves nevetéssel mondta, hogy mással is megesett hasonló dolog. Magukra gondolt. Vicus falusi lány volt. A festő náluk lakott, míg a falu környékén festett. Belehabarodott Vicusba, de a szülők hallani sem akartak az idősödő kérőről, így megszöktette. Negyedik feleségnek hozta fel a fővárosba, számtalan gyermeke volt az előző házasságaiból. Az egyszerű emberek azóta sem bocsátották meg lányuk szökését. Az unokákat sem látták. Vicus valósággal betege volt. Úgy kapaszkodott Zsuzsiba, ahogy ő maga mindenkibe, aki jó szívvel volt hozzá, de csak ritkán találkozhattak. Rózsi nem állhatta a festőnét. Falusi libának nevezte maguk között, s a festőt eszetlen bolondnak tartotta, amiért feleségül vette az egyszerű, falusi teremtést.
Pedig a festő jól járt Vicuskával. Az asszonyka istenítette az urát, még a gondolatát is leste. Kényelmes otthont teremtett körülötte. Afféle falusi konyhát vezetett, mákos kalácsos, csirkepörköltes boldogságot. Ha a festő Vicus odaadása mellett másféle örömökre is vágyott, megtalálta egyik-másik modelljében. Vicusnak álmában sem fordult meg a fejében, hogy imádott ura időnként félrelép. Most is dicsérte. Panaszosan mondta, hogy reggeltől estig dolgozik a műteremben, pályázatra készül. A modell mostanában náluk lakik, hogy mindig kéznél legyen. Szegény ura kihajtja a lelkét értük, miattuk, a két kisfiúnak gyűjtenek. Meghívta őket, de az ura nevében előre elnézést kért, hogy majd nem lehet jelen. Mikor Zsuzsi letette a telefont, bánatosan mondta:
- Szegény Vicus! Kritikátlanul imádja az urát. A festő nem érdemli meg. Hűtlen típus. A garázs mögül belátni a műterembe, tapasztaltam egyet, s mást.
Pétert csak egyetlen dolog érdekelte a festő kapcsán.
- Veled még nem próbálkozott?- kérdezte furcsa arccal.
Zsuzsi nevetett, s játékosan az orrára koppintott.
- Ne légy féltékeny, te!
- Pedig az vagyok, őrülten az! - ismerte be Péter, s elkomorodva tette hozzá - Ezt vedd komolyan, életem! Sohase játssz, ne akarj féltékennyé tenni, mert rossz vége lehet. Már ölni tudnék érted.
Zsuzsi megszeppenve nézett rá. Megint egy új Pétert ismert meg. Gondolta magában, így kell lennie. Lassan, apránként ismerik meg egymást. Minden bizonnyal Péter is így szerzi tapasztalatait vele kapcsolatban. Akkor most neki is fel kell világosítania, hogy sohasem játszana ilyesmivel, annál sokkal komolyabban veszi az életet, kettőjük kapcsolatát. Elmondta szép komolysággal. Péter örömében felkapta, s megforgatta játékosan, mint aki megilletődöttségét palástolja vele.
X/D
Az ügyvéd változatlanul vállalta a napi kevés bevásárlást, hogy Péter, Kozmáék miatt minél kevesebbet lépjen ki a villából. Azon a napon vidékre utazott, így Péterre hárult a vásárlás, noha Béla figyelmeztetőn mondta a telefonba, hogy feltétlenül várják meg vele.
Zsuzsi töltött paprikát ígért Péternek, nem volt hozzá paprika, s a kenyerük is fogytán volt. Péter amúgy is menni akart, volt más elintéznivalója is. Időben akarta megrendelni a menyasszonyi csokrot, s a szegfűkoszorút. A közeli vendéglőben, cukrászdában is érdeklődnie kellett. Míg magát nem féltette, Zsuzsit annál inkább. Mielőtt elment, szigorúan Zsuzsi lelkére kötötte, hogy senkinek se nyisson ajtót, míg távol van.
Ezen a délelőttön Zsuzsi kétszer is megszegte a tilalmat. Először Vicuskát engedte be a két kisfiúval. Vicus nem tudta kivárni a látogatásukat, kíváncsi volt Péterre, s hallani akarta Zsuzsitól személyesen is, hogy boldog.
- Az vagyok valóban! - mondta Zsuzsi kedves mosollyal - Gyakran érzem úgy, hogy álom, és attól félek, hogy felébredek.
- Akárcsak én!- mondta Vicus az ölében ülő kisebbik fiacskáját magához szorítva. - Ébredés után gyakran gondolom, velem valóságos csoda esett meg, hogy ez a nagy ember éppen utánam nyújtotta ki a kezét. Én, a kis falusi lány, feleségének tudhatom magam, gyermekei anyjának. Csodálatos ember az én uram. Meglátod, Zsuzsi, egyszer még nagyon híres lesz. Már most is hívják Párizsba. Megpályázott egy ösztöndíjat, ha megkapja, kimegyünk a gyerekekkel egy egész évre. Előtte még megünnepeljük a hatvanadik születésnapját. Nagy kerti bulit rendezünk, meghívlak benneteket is. Magam sütöm rá a pogácsákat. Az uram bohém társasága odavan érte, imádják azt, amit elébük teszek. Szívesen sütök nektek is, ha gondolod.
Zsuzsi megsimogatta a tekintetével.
- Aranyos vagy, Vicuska!... Lehet, hogy élek vele, mert Péter legújabban nagyobb esküvői vacsorát tervezget. Rátok is gondoltunk. Itt lesz a villában, az ételt hozatjuk, a süteményt vennünk kell. Magam még ügyetlen vagyok. Bár, már gondoltam rá, hogy mégis sütök valamit.
Vicus tanácsokat adott, Zsuzsi jegyzetelt, s mielőtt elmentek, Zsuzsi megölelgette a két kisfiút. Rajongott érte mindkét gyermek. A második látogató kellemetlenül érintette, mégis kaput nyitott. Kozma Tivadar csengetett be. Apja tudta nélkül jött, mondta előre bocsátva. Zsuzsi a hallban ültette le. A fiú eleinte feszengett.
- Úgy hallottam, nem vagy egyedül.
- A kedvesem bement a városba.
- Jókor jöttem, mert kínosan bizalmas a mondandóm. Ha kitudódna, hogy itt jártam, apám megtapos, de el kellett jönnöm, hogy figyelmeztesselek. Zsuzsi, vigyázz nagyon magadra! Apám nem normális. Már elitta a maradék eszét is. Belehajszolta magát a hülyeségbe, hogy megszerez, és megbüntet, mert visszautasítottad. Az este beivott megint, tört-zúzott, és ijesztő dolgokat kiabált veled kapcsolatban. Ha valahogy felkerülsz a hegyre, fogságba ejt, korbáccsal tanít engedelmességre. Akkor már nem tudok segíteni. Holnap elutazom. Neked megvallom, végleg. Anyám bátyjához. Párizsban élnek, ott maradok náluk, nem jövök vissza. Elegem van abból, ami itthon van, apámból, a dorbézolásokból, az ügyeiből... Elmegyek! Mindig rendes voltál velem, az egyetlen vagy, aki tudja. Nyugodtan rád bízom a titkom.
- És az egyetem? - kérdezte Zsuzsi részvéttel. Tivadart felvették az egyetemre, a szerencsés végzősök közé tartozott.
- Majd kint, ha sikerül. Ha nem, mosogatok, mindegy. Akkor sem jövök vissza. Sajnálom Rózsit, talán kordában tudta volna tartani az öreget, de ég a képem, mert szerintem apám kitervelte a halálát. Gyalázat!
Zsuzsi felelni akart valamit, de Péter betoppant, s megállt számon kérőn az ajtóban.
Zsuzsi ijedten mondta:
- Az egyik évfolyamtársam, kedves... Már éppen menni készül.
Tivadar értett a szóból. Felállt, s motyogott bemutatkozás helyett, aztán indult. Közben nyugalmat színlelve csevegett.
- Hallottad, hogy Falábúnak meghalt a felesége?! Azt mondják, azóta még zárkózottabb lett az öreg.
Zsuzsi kikísérte. Mikor visszajött a hallba, Péter átható tekintettel várta a magyarázatot.
- Ne haragudj! - kérte Zsuzsi bűnbánó arccal.
- De haragszom, mert megszegted a megállapodásunkat. Ki volt ez?
- Kozma fia... - vallotta be Zsuzsi sóhajjal - Bántott volna, ha kidobod.
Péter már kiabált.
- Kozma fia?! Zsuzsikám, nem vagy magadnál. Beengedted Kozma fiát?!
- Tivadar rendes gyerek. Óvott most is az apjától. Búcsúzni jött, végleg elmegy külföldre az apja miatt.
- Mondta neked! - kiáltotta Péter dühös arccal - Közben terepszemlét tartott, s ki tudja, mi történik, ha nem toppanok be. Ezer módja van az átverésnek. Leüt, elkábít, mit tudom én, és beengedi az apját.
Zsuzsit bántotta a vita, most mégis elnevette magát.
- Ugyan, kedves, ezt magad sem gondolod komolyan!
- Ezen nincs mit nevetni! Nagyon is komolyan gondolom, mert én nem vagyok éretlen csitri!
- Mert én az vagyok? - kérdezte Zsuzsi csendesen.
- Nem úgy értettem.
- De úgy értetted, Péter... Nem vagyok felelőtlen. Beengedtem, mert biztosan tudom, hogy nem az apja cinkosa... Ismerik egymást a sokat kesergők, megismerik egymást, és tudják, hogy kiben mi lakik. Tivadar valóban elmegy holnap, menekül... - mondta elszorult szívvel, hiszen hányszor, de hányszor gondolt maga is menekülésre.
Péter jobb belátásra tért, s magyarázkodón felelt.
- Én nem ismerem. De azt tudom, hogy most is itt áll a téren egy gyanús kocsi, ülhet benne Kozma is akár.
- Akkor Tivadarnak annyi, ráfizet a jóindulatára! - mondta Zsuzsi búsan.
Péter már bánta a hirtelenségét.
- Halálos aggodalomban élek miattad, kis virágom... Máskor nem hagylak egyedül, ha mennem kell.
- Mert éretlen csitri vagyok? - kérdezte Zsuzsi szelíd nehezteléssel.
- Mert az életemnél is fontosabb vagy! - felelte Péter, s magához ölelte.
szerző:Rényi Anna
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
6. fejezet A S Z E R E L E M E R E J E ( 3. rész )
  2015-03-14 17:47:10, szombat
 
  X/A
Az ügyvéd pontosan érkezett. Saját kulcsával nyitotta az ajtót, s a hallban kiabálta.
- Merre vagytok? A konyhában vagytok ?!
- Itt vagyunk! - felelte Zsuzsi, s mozdultak sietve. Kapkodva rendbe tették magukat. Mire Béla megjelent a konyhaajtóban, már ott álltak előtte illedelmes várakozással. Zsuzsi szertartásos bemutatás helyett Péterhez bújt, s azt mondta :
- Ő az én kedvesem, Béla bácsi!
Béla nézte őket, Zsuzsi örömtől csillogó szemét, Péter megkapó komolyságát, s kezét nyújtotta barátságosan.
- Szervusz, fiam! Isten hozott!
- Tiszteletem, Béla bátyám! - felelte Péter ugyanazzal a közvetlenséggel, s megszorították egymás kezét.
Béla fesztelenül viselkedett, megdicsérte a finom illatokat. Kiderült, hogy gondolt rájuk, hozott egy kiló kenyeret. Zsuzsi örömében, s régi szokás szerint meghívta vacsorára, amit az ügyvéd lelkesen fogadott. Hármasban ültek asztalhoz a konyhában. A terjedelmes helyiség egyik sarkában étkezőasztal állt székekkel, sarokpaddal, a személyzet részére alakították ki. Ott telepedtek le. Falatozás közben Béla megemlítette, hogy szívesen inna egy hosszúlépést, no meg a pertut is illik megpecsételni egy koccintással.
Péter tanácstalanul nézett Zsuzsira.
- Láttál italt az éléskamrában, életem, mert én nem láttam.
- Ott nem is! - felelte Béla közbeszólva. - Az alagsorban, a szuterénben tárolják az italfélét, ott keressük.
Már indult is, mint aki otthon van, hívta Pétert is. Több üveg borral tértek vissza, s Péter jókedvűen mondta, hogy hasonló lent a helyzet, mint az éléskamrában, akár kocsmát is nyithat belőle Kozma.
- Ebből aligha! - jelentette ki az ügyvéd magabiztosan. - Az ételből-italból semmit sem kap, azt levihetitek Révházára az esküvő után.
Péter szokatlan jókedvvel nevetett.
-Szegény anyám! Ha beállítunk ezzel a rengeteg mindennel, a fejét fogja majd. Nincs is hova tenni.
-Majd szorít neki helyet! - mondta Béla, s maga töltötte ki a bort. Tájékozottan ment a szódásüvegért. Többet járt a konyhában, mint Zsuzsi, mert tudta, hol a helye. Mikor a deci borhoz kitöltötte a dupla szódát, azzal folytatta - Tisztán illendőbb volna koccintanunk, de magam csak ezzel élek. Valamikor belevetettem magam, azóta csínján bánok vele. Nahát akkor, kedves fiam, szervusz! Isten éltessen mindannyiunkat!
- Szervusz, Béla bátyám! - tegezte vissza Péter, s koccintásra emelte a poharát.
Az ügyvéd kedélyesen mondta:
- Hagyd el a bátyámat! Jólesik az embernek, ha a fiatalabb még nem érzi fontosnak hangsúlyozni a korkülönbséget.
- Örömmel! - felelte rá Péter.
Zsuzsi elmosolyodott.
- Erről jut eszembe valaki. Péter főnök asszonya is rám parancsolt a maga módján, hogy néni az öreganyád! Egyébként üdvözletét küldi Béla bácsinak!
- Nocsak! Nem Zebegényi Elvira volt az véletlenül?!
- De bizony! - nevetett Zsuzsi, szaladt a fényképért, mutatta Bélának. Az ügyvéd nézte a képet, s elfogódott lett a hangja.
- Jó régen volt, igaz sem volt! Itt még alig tudtunk valamit a világról. Tele voltunk jó szándékú tervekkel, ahogy az a tizenévesek esetében szokás... Különös érzés együtt látni magunkat ennyi év után...Valami cserkész ünnep alkalmával készülhetett a kép, mert nem csak osztálytársak vannak rajta...Imre például, vagy a lányok...Elvira nem mondta hogy kerültek a képre ? Csak nem ezeknek a lányoknak udvaroltunk abban az időben ?!
Zsuzsi kacagott.
- Szabad azt elfelejteni ?! Édesapámról és Elviráról biztosat tudok, de nem zavar a dolog. Megszerettem. Igaza volt Imrének, minden grammja aranyat ér!
- Pedig nyom vagy százhúsz kilót! - szólt közbe Péter nevetve, s elkomolyodva tette hozzá - De valóban remek ember. Sokat köszönhetek neki a magam személyében is.
- No, akkor igyunk az egészségére! - javasolta Béla, s koccintás után folytatta - Elvirát még polgári iskolában ismertem meg. Helyes lány volt, bár egy kicsit duci már akkor is, de az eszével kitűnt a többiek közül. Mi, fiúk ezt akkoriban igen értékeltük, mert a lányok szívesen mutatták butácskának magukat. Még akkor is, ha amúgy nem voltak azok. Ez volt a kor kívánalma. Ha lány, legyen szerény, visszahúzódó, és ne avatkozzon bele a tudományokba. Elvira fütyült az egészre. Kicsit vagány volt, ahogy akkoriban mondtuk. Mindig rövid, fiús frizurát viselt. Beleszólt mindenbe, és okosan beszélt, ha megszólalt. Később is volt szerencsém hozzá. Amíg Pesten élt, párszor találkoztunk, két utcányira lakott az akkori munkahelyemtől. Legutóbb jó tíz éve láttam. A fővárosban járt, összefutottunk, beültünk valahova egy kávéra. Már akkor is nyomta a mázsát.- mondta nevetve, s újabb koccintást javasolt.
Zsuzsi is megkívánta az italt, s Péter poharából kért egy kortyot. Aztán nevetve mondta, hogy nem a régi kívánalmaknak akar megfelelni, csak éppen nem kér többet a borból, mert nagyot csalódott. Eddig azt hitte, a bor édes ital, most kiderült, hogy savanyú. A férfiak is nevettek, s Béla azt mondta, majd Révházán találkozik olyan borral is, amire azt mondják, konty alá való, az majd édesebb lesz, s gyengébb is. Aztán Péterhez fordult.
- Hanem kedves barátom, fiam, tisztában vagy azzal, hogy hova kerültél valójában?! Zsuzsi beszámolt arról, kik vagyunk, mik vagyunk, hogy nagynénje magas állami tisztséget töltött be, úgy a közigazgatásban, mint a mozgalomban ?!
Péter szeme közé nézett azzal a huncut tekintettel, amit Zsuzsi jól ismert. Pétert meglepte a kérdés, s kedvetlenül válaszolt.
- Részleteket nem ismerem, de a környezetről sejtem, hogy nem a létminimum környékén élt a tulajdonosa.
Béla nem érte be ennyivel, kíméletlenül Péternek szegezte a kérdést:
- Kommunista vagy?
Péter kicsit meghökkent. Könnyebben felelhetett volna, ha párttagot mond, arra minden kockázat nélkül rávághatná, hogy nem párttag. Végtére is, az ország lakói közül a többséghez tartozni nem lehet elmarasztaló, de a kérdés többről szólt, egyféle színvallásról. Bárki óvatossá vált volna, de Péter csak egy pillanatig töprengett, aztán rábízta magát Zsuzsi ítéletére. Ha Zsuzsi azt mondja, hogy rendes emberrel van dolga, akkor felelhet őszintén, bármit is mond. Egyenesen felelt.
- Nem! Gimnazista koromban még lelkes szimpatizáns voltam. Szegények voltunk, nem volt okunk siratni a háború előtti rendet. A háború előtt gimnáziumba se juthattam volna el. Annak tudata, hogy tanulhatok, mindent maga mögé rendelt. S, eljött ötvenhat ősze... Egyetemista voltam, többet értettem már a világból, mint annak előtte, s foglalkoztatni kezdtek a gondok. A lelkesedést felváltotta a jobbító szándék, mint sokunknál. Tudjuk, hova jutottunk vele. Az akkor kapott lecke tartósnak bizonyult. Már szimpatizáns sem vagyok. - mondta Béla tekintetét állva.
- Értem. Köszönöm az őszinte választ. Korom miatt én hamarabb tanultam meg a leckét, még negyvennyolcban, a fordulatkor. Úgy indultam, ahogy te! Tetejébe Tódor György pártfogó szorításában voltunk a barátaimmal. Szabadulni is nehezebb volt. Fizettem érte bő tíz esztendőt az életemből. Nem állami börtönben, magánfogházban voltam. Tódor maga gondoskodott arról, hogy ne szabaduljak egy poros irattár mélyéről. Ha nincsenek a barátaim, nekem befellegzik. Így is sokat néztem a pohár fenekére. Olyankor láttam gondolatban felmázolt figyelmeztetést az ágyam mellett a falon, vörös betűkkel hirdette a felirat: " Széllel szemben nem lehet..." Barátaim szerint italosan leköptem mindig a falat. Egyszóval, vívódtam betyárosan, de semmit sem tehettem. Ötvenhat után még sokáig volt kuss a nevem, aztán valahogy sikerült kievickélnem a napvilágra. Pár éve visszakerülhettem a pályára. Még az elején megfogadtam, hogy politikáról hallani sem akarok többé. Még magánbeszélgetésben sem vagyok hajlandó politizálni. Ember legyen a talpán, aki rávesz. Most is csak tájékozódni akartam, ezzel pontot is tehetünk a dolog végére! - mondta eltökélten, s sejtése sem volt arról, hogy éppen Péter lesz az, aki hamarosan ráveszi a napi politizálásra.
Valóban másról kezdtek beszélgetni. Az ügyvéd kíváncsi volt megismerkedésük részleteire. Éjfél már elmúlt, de ez nem zavarta. Végighallgatta a történetet, aztán melegen megszorította Péter kezét.
Később Kozmát emlegette, és óvta őket tőle. Mindkettőjüket arra kérte, ne hagyják el a villát, ha nem muszáj. Megígérte, hogy segít, amiben tud.
Zsuzsi nyugtalanul kérdezte:
- Tamás miatt lesz ideje Béla bácsinak ?
Az ügyvéd arca elborult.
- Nem megyek már vissza Innsbruckba, kislányom... Tamás öcsém meghalt, tegnap eltemettük. Most már valóban magamra maradtam a világban. Felesége visszamegy Kanadába, ott élnek a rokonai.
Zsuzsi szeme bepárásodott.
- Ó, istenem, nem sejtettük! Együtt érzünk Béla bácsival... - mondta, s kifejezték öleléssel is részvétüket.
Zsuzsi vigasztalón folytatta.
- Nem tetszik egyedül lenni, hiszen Béla bácsit a papámnak tekintem. Nem marad magára később sem. Nyugdíj után lecsaljuk Révházára, hogy legyen a gyermekeinknek nagyapja is!
Béla lekapta a szemüvegét, s nagy igyekezettel törölgette, miközben meghatottan motyogta:
- Ez szép ígéret, Zsuzsikám, nagyon szép ígéret!
- Komolyan gondoltam! Amint nyugdíjba tetszik menni, jövünk és visszük.
Pétert kissé meglepte, hogy Zsuzsi nélküle határozott. Azért mosolygott. Béla is megvidámodott.
- Ha meggondolom, mindig is készültem haza. Otthon békésebb élet várt volna rám, de Tódor ellopta a legszebb tíz évemet, aztán jött Rózsikához fűződő kapcsolatom... Úgy tűnik, vele sem volt szerencsém.
- Hát nem! - szaladt ki Zsuzsi száján.
Az ügyvéd furcsán mosolygott.
- Azért ne higgyétek, hogy ez is börtön volt. Tőle szabadulhattam volna, ha akarok, de nem akartam. Szerettem. Próbáltam megérteni a viselkedését, gondolkodását, azt a változást, amin az évtizedek alatt keresztülment. Rájöttem, hogy áldozat volt maga is. Sándornak igaza volt. A Tódor-félék áldozata lett. A szegény vidéki lánnyal elhitették, hogy nemcsak hatalma van, hanem joga is ahhoz, hogy döntsön mások sorsa felett.
Zsuzsiék csendben hallgatták. Tisztelték az érzéseit. Maguk más szemmel látták Rózsit, de tapintatosak voltak.
X/B
Béla megsejtette kétkedésük, s nem hagyta annyiban. Valóban szerette a lelketlen asszonyt, védte újra.
- Tudom, hogy alávalónak tartjátok, de nem volt az. Gyenge volt, félt az élettől, a mindenkori helyzettől. Azt palástolta keménységgel, túlbuzgósággal, konoksággal, ridegséggel.
Zsuzsinak kezdett elege lenni a pártolásból, s közbeszólt.
- Édesanyámtól is félt? Szelíd volt, kedves és igyekvő, sohasem bántotta. Tőlem is ?! Béla bácsi elfogult.
- Édesanyáddal, és veled más volt a helyzet... Téged azért bántott, mert Széplaki Melinda lánya voltál. Annak az úrilánynak, akit elsősorban ideológiai alapon gyűlölt... Teletömték a fejét zavaros képzetekkel. Tanulta gyűlölni az úri osztályt. Itthon békében kellett volna élnie egy úrilánnyal, akire időnként rászorult, ha nem akart folyton szégyenbe kerülni a társasága előtt. Gondoljátok meg, a hatalomra került proli lánynak naponta be kellett ismernie, hogy kevesebbet tud, vagyis kevesebbet ér. Ezt valamiféle vereségnek élte meg, ezt kompenzálta gorombasággal.
- A külseje miatt is gyűlölte... - mondta Zsuzsi bánatosan.
- Ezt egy kivételesen szép kislány aligha értheti meg... - felelte Béla elmosolyodva - Osztálytársaid között is akadtak biztosan szerényebb külsejű lányok, akik titokban irigyeltek, de nem bántottak, mert szerencsésebb kapcsolatban voltatok.
Péter megszánta az erőlködő ügyvédet, s másra terelte a szót, Kozmát emlegette újra.
- Mi készteti arra, hogy érvényes végrendelettel a zsebében leüljön veled tárgyalni?
- De jure, de facto! A törvény maga. Például, fizetnie kell Zsuzsinak, ha azt akarja, hogy kimenjen a villából. Megítélnék. Emellett tudja, hogy perek sorát akaszthatom a nyakába, ha akarom. Gondom csak az, hogy sima modorban kell majd tárgyalnom vele, ha eredményt akarunk, miközben galád barátaival zaklatni fognak benneteket, mert biztos vagyok abban, maga igyekszik majd a háttérben maradni.
- Barátaival?! - lepődött meg Péter.
- Van egy külön társasága, huszonéves fiatalemberek. Együtt dorbézolnak a hegyen. Díszes társaság, hajnalonként kutyákra lődöznek úri passzióból. Azt hiszik magukról, hogy nekik mindent szabad, mert a papa nem akárki.
Beszélgettek róla még egy keveset, aztán újra az anyagiak kerültek szóba. Béla ezúttal a részletekbe is beavatta Pétert. Őszintén beszélt Rózsi anyagi helyzetéről, arról a vagyonnak beillő összegről, ami nyom nélkül Kozmához került. Megismételte, hogy megpróbál valamennyit visszaszerezni Zsuzsinak. Hozzátette elfojtott hangon, hogy Imrének is tartozik vele. Ezért sokszorosan becsületbeli ügyének tekinti.
Hallgattak utána egy keveset, mint akik az elhunytra emlékeznek, majd Péter megszólalt.
- Véleményed szerint mégis, mire számíthat Zsuzsi... - kérdezte, aztán hirtelen elvörösödött - Ne érts félre, csak érdeklődöm, nem feltétele semminek!
- Nem kell szabadkoznod, már sejtem... Őszintén, gyermekeim... Ha Isten is mellettünk lesz, egy ház árára gondoltam. Azzal kiegyeznék.
Zsuzsiék örömmel néztek össze, s Zsuzsi lelkesen mondta :.
- A házat már kiválasztottam magunknak. Tetszik emlékezni a gazdaházra Révházán?!
Péter mosolyogva csóválta a fejét, Béla töprengett.
- Gazdaház... gazdaház... Nem az állomás mellett van, a park sarkán ?!
- De éppen ott! - örvendezett Zsuzsi, s hadarva folytatta - Sok gyermeket szeretnék, nagy családot. Az a ház éppen megfelelő lenne. Álmomban már jártam benne. Tetszik ismerni, komolyan veszem az álmokat. Főleg a jósló álmokat. Az álmom ilyen volt, biztos vagyok benne.
Béla elnyomott egy mosolyt, s Péternek mondta:
- Egyetértesz?! Utánanézel valahogy, eladó-e, mit kérnek érte?
Péter lemondóan felelt.
- Abból a kedves álomból aligha valósulhat meg bármi is, középület, Béla... Most ugyan üresen áll, pillanatnyilag nem tud vele mit kezdeni a tanács. De nekünk aligha adnák el. Ha volna rá elegendő pénzünk, akkor sem.
Zsuzsi tiltakozott.
-Tévedsz, kedves! Ha valóban jósló álom volt, azt jelezte, hogy bármilyen reménytelennek is látszik a dolog, mégis bekövetkezik majd. Ha lesz rá pénzünk, a többi már nem akadály, majd Béla bácsi elintézi.
Péter egyszerre nevetett fel Bélával, s az ügyvéd így kérdezte :
- Nem becsülsz te engem túl, Zsuzsikám?!
- Biztosan nem! Béla bácsi az egyik legjobb ügyvéd a fővárosban, ezt még Rózsi is elismerte.
- Nocsak! - mondta az ügyvéd furcsa hangon, mint aki újságot hallott.
Zsuzsi elemében volt, tőle szokatlan sietséggel folytatta.
- Ha már itt tartunk, abban is biztos vagyok, ha megkérem Béla bácsit valami fontosra, azt is elintézi nekem. Szeretném Péternek megszerezni Rózsi dolgozószobáját úgy, ahogy van.
- Újra megleptél. Te eddig igen kevéssel beérted, hogy nevén nevezzem, egyáltalán nem érdekelt Rózsi vagyona. Mi történt ?
Zsuzsi lehajtotta a fejét, s csendes bánattal felelt.
- Tehettem mást ? Sohasem lehettek kívánságaim, akkor miért érdekelt volna ?! De most más a helyzet. Már tudom, ebben a vagyonban benne van a szüleim pénze is, az a balatoni nyaraló az én örökségem lett volna. Kapott utánam árvaellátást. Amit felette költött, maga passziójából tette, mert én beértem volna szerényebb ruhákkal is, a drága nyelvtanárokat sem én kértem. Külföldre sem megyek magamtól. Tudom, hogy jogom van itt, Péternek ezen a jogon szeretnék adni valamit.
Péter nyugtalanul mozdult.
- Az egész világot nekem adtad, nem fog hiányozni az a dolgozószoba! Amúgy is csak véletlenül szaladt ki a számon, meggondolatlan voltam. Érjük be a ház ígéretével. Magában is nagy szó, Zsuzsikám! Béla vesztes pozícióból tárgyal, nem szabad elfelejtenünk.
Az ügyvéd felnevetett.
- Vesztes pozíció? Az milyen? Én olyat nem ismerek. Azt viszont elismerem, hogy nem volt szándékomban elaprózni a dolgot. De, ha jobban meggondolom, miért is ne léphetnénk fel más követelésekkel is?! Kozma nem érdemel kíméletet, alávalón szerezte meg a vagyont. Elherdálja majd, ahogy a latin mondja - Male parta, male dilabuntur! Ebül szerzett jószágnak ebül kell vesznie! Mentsük meg azt, amit lehet.
Péter gondolta, hogy Takács Rozáliára is igaz a tétel. Béla folytatta:
- Gondoljuk át! Jól jönne nektek a bútorzat is. Ha sikerül a gazdaház, be kell bútorozni, igaz, Zsuzsikám?
- Igaz! - felelte Zsuzsi ragyogó arccal.
Péter hallgatott ezúttal. Zsuzsi kedvét nem akarta elrontani, pedig nagyon ellene volt a légváraknak. Az ügyvéd végre hazakészülődött. Mielőtt elindult, újra óvta őket Kozmáéktól, Péternek nyomatékkal mondta:
- Ne feledd, fiam, többet ésszel, mint erővel. Ez nem Révháza, itt mások a játékszabályok. Hamarabb támadnak hátba, mint gondolnád.
Péter kísérte ki. Béla gyalog indult haza, kocsija a villa garázsában parkolt. Azt mondta, nem bízik a lakása körüli környékben. Péter aggódón nézett utána, hiszen éjjel volt, s az ügyvéd nem volt már fiatalember.
Megkedvelte Bélát. Már kicsit sem nyugtalanította Zsuzsi szép ígérete, hogy velük, mellettük élje le nyugdíjas éveit. Az életben előfordul néha, hogy hirtelen megkedvel valakit az ember jobban, mint másokat hosszú évek alatt. Így kezdődnek a tartalmas, szép barátságok.
X/C
Zsuzsi szobájában ébredtek másnap reggel. Péter dereka megfájdult a keskeny heverőn. Vonzó volt a fekhely varázsa, de alkalmatlan két személynek. Megbeszélték, hogy estére mégiscsak átköltöznek a franciaágyra.
Zsuzsi hajat mosott, Péterre hárult a reggeli elkészítése. Igyekeznie kellett, várták az ügyvédet a hagyatéki tárgyalás után, aztán együtt készültek be az anyakönyvi hivatalba.
Péter a konyhában tornáztatta fájó derekát, közben kakaót főzött, szendvicseket készített. Bőséges választék állt rendelkezésére, de ez a kellemes tény sem tartotta vissza attól, hogy a maga módján bírálja a fennálló rendszert. Félhangosan morogta :
- Lazac, libamáj, orosz kaviár, a melós meg zabálja a zsíros kenyeret, és építse dalolva a szocializmust... A jó nénikédet, Takács Rozália!
Füstölgött volna még, de megszólalt a dolgozószobában a telefon. Nyitva voltak az ajtók, meghallották. Zsuzsi a fürdőszobából kiabálta, hogy vegye fel, biztosan Béla bácsi az. Péter felvette, s egy dörmögő férfihang Zsuzsit kereste. A hallból kiáltotta, Zsuzsi ijedt hangja felelt.
- Ez Kozma. Lebuktunk!...Nem beszélek vele, küldd Béla bácsihoz!
Péter ellenszenvvel ugyan, de tisztességesen akarta elintézni. Bélát jogi képviselőnek nevezte, keresse Kozma, ha van mondandója.
Kozma hangja felhördült.
- Ki a fene vagy?
- Doktor Kerekes Péter, de ha jól tudom, a hívónak illene először bemutatkozni!
Kozma figyelmen kívül hagyta a megjegyzését, helyette motyogta:
- Nofene! Még egy ügyvéd?!
- Csak sötétben fekete minden tehén... - jegyezte meg Péter kis iróniával.
Kozma megemelte a hangját.
- Na, ide figyelj, akárki vagy! Lépj ki a képből, mert ráfizetsz, értve vagyok?! Hülye bunkó!
- Menj a fenébe! - mondta Péter röviden, tömören, s lecsapta a készüléket.
Beállt a fürdőszobaajtóba megbeszélni a történteket. Zsuzsi hajszárítóval szárította a haját, közben fésülte. Csodálatosan szép volt az arany hajzuhatag. Péter erős késztetést érzett arra, hogy beletemesse arcát.
Boldog játék kezdődött köztük. Végül Péter már nem érte be Zsuzsi hajával, megfeledkezett fájó derekáról is, s azt súgta lázas vágyakozással, hogy próbálják ki a hatalmas franciaágyat, több lehetőséget nyújt, mint a keskeny heverő. Feltámadt vágya viszonzásra talált. Zsuzsi hozzábújt asszonyos odaadással, s azt felelte, egyszer még belehal a birtokló ölelésébe.
-Most! - kiáltotta Péter elfúló hangon, karjaiba kapta, rohant be vele a hálószobába. Lázasan csókoltak közben, s nem jutottak tovább a zöld szalonnál. Leborultak a puha perzsaszőnyegre. Ott élték át együtt a csodát.
Az volt valóban. Zsuzsi először viszonozta Péter ölelését azzal az odaadással, amire Péter legszebb álmaiban vágyakozott. Szédült örömmel köszönte, s kinevezte a perzsaszőnyeget csodatevő helynek. Játék volt ez, boldog játék része, mégis komolyan vették.
Péter csókok között vallott.
- Ebbe magam is majdnem belehaltam... Vérforralón gyönyörű voltál, ahogy a karomban megfeszült a tested, éreztem rajtad a gyönyör hullámzását. Először, mióta ölellek. Most lettél igazán az enyém. Ezért lélekben itt állítom fel a szerelem oltárát.
- Nem a kis szobádban áll? - kérdezte Zsuzsi belepirosodva.
- Ott is áll egy oltár, de ez mindennél szentebb, mert az igazi boldogsághoz hozzátartozik mindkettőnk öröme.
Zsuzsi nem felelt, csak csókot lehelt Péter szíve fölé, s gondolatban betette a perzsaszőnyeget úti poggyászukba. Nem engedik majd át Kozmának semmiképpen.
A teraszon reggeliztek. Jókedvűek voltak. Később Zsuzsi beszaladt a fürdőszobába, s ez alatt megszólalt a kaputelefon. Péter megkérdezte, hogy ki az, postás jelentkezett, csomagot hozott. Ügyeskedni akart, nem szólt Zsuzsinak, maga ment ki átvenni a küldeményt. A lépcsőn újra tapogatta derekát, fájlalta megint.
S, kinyitotta a kiskaput gyanútlanul. Következő pillanatban egy balegyenestől visszarepült a lépcső aljáig. Ült a földön, s elképedve tapogatta az állát. Aztán felpattant, mint akinek a dereka hirtelen megjavult a repüléstől, s ugrott a kiskapuhoz. Akkor már senki sem volt a kapu előtt. Egy virágkosárba botlott. Kiment a villa előtti járdára, s látta még, hogy egy autó húz ki a térről éppen. Három alak ült benne, s vigyorogva integettek visszafelé a nyitott ablakon át.
Be kellett látnia, hogy Kozma szava nem volt üres fenyegetőzés. Bélának is igaza volt, itt mások a játékszabályok. Felvitte a virágkosarat, s a fürdőszobából kilépő Zsuzsi felé nyújtotta.
- Egy gáláns gazembertől, díjbirkózói segédlettel! - mondta bosszúsan.
Zsuzsi nagyot jajdult. Péter álla már dagadt, nem véletlenül aposztrofálta így a támadóját. Zsuzsi jeget hozott, kamillateát főzött Péter segítségével, jegelték, borogatták. Kétségbeejtőn nézett ki. A két sérülés erősítette egymást. Tanácstalanul töprengtek. Ha később iratkoznak fel, kitolódik az esküvő ideje, Elvira megnyúzza őket. Péter maga sem akarta, valóban szükség volt rá az osztályon. Idegesen mondta :
- Mindenképpen be kellene jelentkeznünk, így is két nap késésben vagyunk. Ha vaskalapos hivatalnokba botlunk, ebbe is beleköthet. De hogy menjek ki így az utcára. Nagy keresztet vállaltál fel velem, kicsi életem.
Zsuzsi szeme teleszaladt könnyel.
- Ne mondd többé soha, mert nem igaz! Mindenki így nézne ki, ha ekkora ütést kapna. Miattam ne aggódj, én nem feszélyezem magam.
Péter karjai összezáródtak körülötte, s szótlan hozzáborult. Hiszen olyan jó volt hallani, hogy így is vállalja. Elmenne vele, maga döntheti el, mennek-e, vagy várnak egy napot, s döntött.
-Várunk holnapig. Nekem gondolnom kell a gyönyörű kis virágomra is. Nem mutatkozhat akármilyen palival.
Megállapodtak abban, hogy másnap mindenképpen elmennek, bármennyire látszik az új sérülés. Béla később telefonált, hogy késik valamennyit. Péter röviden elmondta a bosszúságát. Béla haragudott, mert óvatlan volt, aztán megnyugtatta. Van némi ismeretsége az anyakönyvi hivatalban, összehozzák a hó végi dátumot. Majd Zsuzsit kérte a telefonhoz, s áttért a hagyatéki tárgyalásra.
- Sajnos, az történt, amire számítanunk kellett. Kozma az egyedüli örökös... - kezdte a beszámolóját, Zsuzsi közbeszólt.
- Sikerült megállapodni vele?
-Nem lóverseny ez, kislányom! - mondta az ügyvéd figyelmeztetőn. - Részbeni eredményről számolhatok be. Maradhattok a villában a hó végéig. Hajlandó lemondani a bútorokról a torockói szobát kivéve. Van még egy-két kikötése. Igényt tart a kristályokra, az ezüstre, és ami meglepő, az összes porcelánra, beleértve a nippeket is. A többit majd estére... Mit főzöl vacsorára, kis gazdaasszonyka?
Zsuzsi kacagva kérdezte, hogy vállalni akarja a kísérleti nyuszi szerepét? Béla azt felelte, nagyon szívesen. Így megbeszélték, hogy este nyolckor találkoznak. Zsuzsi letette a telefont, s hirtelen előrebillentette pompás haját játékosan. Repültek az aranyszínű loknik, s elbújt mögöttük nevetve.
Péter is nevetett.
- Mi van?! Csak nem Kozma felől hallottál valamit?
Zsuzsi szétnyitotta haját az arca előtt, mint egy függönyt.
-Megvan a bútorok nagy része!- kacagta, aztán hátralendítette a hajzuhatagot, s folytatta komolyabb hangon, kis mérgelődéssel- A csuda vigye el a bocskorát, ahogy Imre mondaná! Kell neki a torockói szoba. Azt sem értem, mit akar a porcelánokkal, hiszen a saját két fülemmel hallottam, hogy a sok milliót érő gyűjteményt legszívesebben itt hagyta volna. Persze, fogalma sem volt arról, hogy miről akar lemondani.
- Értékesek a porcelánok ?
- Mint minden, ami a villában van. Rózsi nem hozott be bóvlit a házba. Mondtam már, kedves, hogy komoly szakértelme volt.
- Nem fér a fejembe, hogy lett ilyen tudós belőle, mikor huszonévesen még azt sem tudta, miképpen kell megteríteni illendőn egy asztalt.
- Tehetséges család vagyunk! - kacagta Zsuzsi újra, aztán sóhajtva folytatta - Ha legalább jóra, nemesre használta volna a tehetségét, mert annak kellett lennie, hogy ilyen tökéletes tárgyi - elméleti tudásra tegyen szert, ezt el kell ismerni!
Péter megpihentette rajta a tekintetét, aztán kis rekedtséggel mondta:
- Újra és újra mondom, csodálatos emberke vagy, Zsuzsikám! Lesem, hogy mikor fogy ki belőled a türelem, mikor mondasz Rózsira valami csúnyát, de nem! Nem gyűlölöd, valóban nem ? Hogy tudsz ilyen jó lenni, ennyire elnéző és megbocsátó ?!
Zsuzsi elkomolyodott.
- Ne dicsérj ilyen nagyon, kedves! Zavarba hozol. Nincs ebben semmi rendkívüli. Sokat szenvedtem a gyűlölködés miatt. Bennem így csapódott le. Persze, van ebben tudatosság is. Rózsi halála óta még inkább tudom, hogy rövid az élet ahhoz, hogy ostoba gyűlölködésre pazaroljuk.
- Ezért megcsókollak! - kiáltott fel Péter megindultan, s a szívére ölelte.
Zsuzsinak mégiscsak jólesett a dicséret. Megvidámodott, boldog, szeles gyermek lett hirtelen, s kacagva évődött Péterrel. Kergetőzésbe fogtak a hallban a szép üvegasztal körül, lökték-tolták a nagy fotelokat, míg végül Péter elkapta, együtt estek bele az egyikbe. Zsuzsi alulra, Péter tetejébe. Nem létezett olyan testhelyzet, melyben elkerülte volna őket az öröm, noha ezúttal beérték gyengéd simogatásokkal.
X/D
Zsuzsi a kezénél fogva vitte Pétert a torockói szobába, hogy némi ízelítőt adjon a maga tudásából is, s körbemutatott.
- Amit itt látsz, kedves, az Takács nagypapa emlékére gyűlt össze. Ne kérdezd, hogy honnan veszem, mert inkább csak megérzés. Ezekkel nem üzletelt Rózsi, és nem is vette körül magát a tárgyakkal, de begyűjtötte. Gyakran ellentmondásosan viselkedett. Imre szerint, vagy ahogy hallottuk Béla bácsit, olyankor a hajdani révházi lány volt. Talán igazuk van. Velem sajnos, mindig következetesen rideg volt. Egyszer sem tévesztette el. Mellette sokat követelt. Meg kellett tanulnom a népművészetről is mindazt, amit maga tudott. Közben kiváló alkalom volt arra, hogy meggyötörhessen. Talán hálátlanság így beszélnem, mert kedvelem a népművészetet, és Rózsinak köszönhetően szinte mindenhez értek egy kicsit.
- Tudsz hímezni, szőni is?
- Ó, nem! Csak elméleti tudás az enyém. Megtanultam felismerni, hogy melyik tájon készült a tárgy, eredeti-e ? Mi, miből készül. Például, ott a tükör körül az ostornyelek szilfából vannak, a botok tölgyfából, a kanalak nyárfából, ez a kelengyeláda bükkfából van, a kis dobozkák jávorfából készültek. A kelengyeláda takarója székely gyapjúszőnyeg, elárulja színvilága, szövési technikája, mértani mintái.
- Szép ez a láda... Stilizált istenszemek egy sor tulipánt, egy sor mezei virágkoszorú között - mutatott Péter a fal mellett álló ládára.
- Takács nagypapa rajza alapján készült, ezt biztosan tudom. Edina egyszer kilopta nekem a rajzgyűjteményét. Rózsi önhatalmúan elhozta Révházáról. Az ebédlőt is nagypapa rajzai után faragtatta. Meghatóan kedves volna, ha most nem szánta volna a bizományiba a többi bútorral együtt. Látod, kedves, mikor meghallottam, magamban mondtam egy cifrát! Igyekszem a jóra, mégis kibújik belőlem néha a lázadó. Rózsi sok okot adott rá. Főleg akkor, ha idejét látta a makarenkói pofonjainak. Ha akkor látod a szemem, meglepődsz!
- Megütött?! - kérdezte Péter indulatos hangon.
- Kiskoromban nem vert. Akkor másképpen büntetett. Tini voltam, mikor elkezdte. Nevelési módszernek tekintette, amit alighanem fejtágítókon tanult. Azt a bizonyos Makarenkót előszeretettel emlegette. Leginkább akkor ütött, ha szerinte valamit nehezebben jegyeztem meg, mint kívánta volna. Tudod, Péter, akármilyen jó is az ember memóriája, nem mindig képes azonnal befogadni az ismereteket. Nekem a művészettörténet nem volt olyan fontos, mint neki. Amíg gyermek az ember, nem gondol arra, hogy magának tanul. Valamiféle eszement mániának tartottam. Emlékszem, egy nap reklamálón megkérdeztem, hogy miért kell ezt nekem megtanulni. Azt felelte, hogy azért, mert ő mondja. Második alkalommal egyszerűen pofon vágott. Utána valahogy rákapott, és gyakran eljárt a keze.
- Most nehezemre esik, hogy ne mondjak rá valami nagyon csúnyát!
- Nem a pofonok fájtak a legjobban...- mondta Zsuzsi igen csendesen - Az volt a legrosszabb, hogy senkihez sem bújhattam oda a mindennapokban, ha bánatom volt.
Péter erősebben ölelte, s szép megrendüléssel mondta:
- A karjaimban vigaszra találsz, amíg csak élünk!
- Tudom, kedves, már tudom... - mondta Zsuzsi átmosolyogva a könnyein.
Indultak kifelé, útközben még a kezébe vett egy erdélyi galambos tányért, csókolózó galamb pár volt rajta. Összenevettek, s Zsuzsi megemlítette, hogy ezt különösen szereti, fáj a szíve, hogy nem tarthatja meg a kis bokályokkal együtt.
Péter már nem csodálkozott a szavain. Tudta, Zsuzsi tiszta lénye távol áll attól, hogy dacoljon az illendőséggel. Így tekint majd Béla, s Kozma közötti, szóbeli megállapodásra is. Titokban sem fogja megszegni.
Maga nem volt ennyire tekintettel a galádnak tartott emberre, s befele mosolygott. Összekapaszkodva sétáltak át az utcai szobákba. Az empire szobában megálltak kis időre. Zsuzsi ott is mesélt az átélt keserveiről. Aztán a bútorokról beszélt, a stílusokról. Különleges volt az empire szoba berendezése. Péter megjegyezte :
- Főurak kívánsága az ilyen bútor, nem az egyszerű embereké.
- Eltaláltad, kedves! Eredetileg valóban nekik készült. Egy bizonyos Dasmalter ötlötte ki ezt a típust Napóleon kedvére. A miénk gyenge utánzata a császári termekben lévő griff, delfin, triton motívumos bútoroknak. Azokon arannyal bevont bronzból vannak az oroszlán, kecskelábas, sas- és kosfejes díszítések. Mikor ott jártam, nagy kedvem lett volna kipróbálni, hogy csakugyan eredetiek-e... - fejezte be nevetgélve, s Péter elgondolni sem tudta, hogy miképpen lehet azt kipróbálni. Egyszer, később megtudja majd, de nem fog örülni a tapasztalásnak.
A zöld szalonban a porcelánokról beszélgettek. Újra szóba került Kozma furcsa kikötése, aztán Zsuzsi a kecses nippek világába vezette be Pétert.
- Hogy milyen érték egy-egy darab, azt márkája, kora határozza meg. Látod, kedves, ezek itt mind meisseniek, de különböző értéket képviselnek. Márkájuktól, koruktól függően. Ebben a szekrénykében Böttger-félék vannak, ezek a legrégebbi porcelánok. Például ez a koronás teás készlet. Böttger gyógyszerész volt kétszáz évvel ezelőtt, aranyat akart készíteni, helyette feltalálta a barna kerámia anyagát. A kaolint ő alkalmazta először. Későbbiek a Kaendlerek és a Heroldok. Ezek a táncoló, ölelkező párok Kaendlerek. Kaendler szobrász volt, azért ilyen tökéletes mindegyik darabja, ahogy kis remekművek a Heroldok is, mivel Herold festő volt, csodálatos képeket festett a porcelánra... Ezeket sem látom többet !- sóhajtotta bánatosan.
Pétert nem érdekelte igazán a porcelánok világa, máson járt az esze. Kezét nyújtotta Zsuzsi felé, tekintete mély volt, és sötétlő. Zsuzsi semmit sem kérdezett. Elindult felé, s beleszédült a karjaiba.
Az éjszakát a brokáttal bevont franciaágyon töltötték. Péter az éjszaka közepén örömmel mondta, nem gondolta volna, hogy egy ilyen hatalmas ágy ennyire megédesítheti a méz amúgy is édes ízét. Boldog nevetéssel elhatározták, hogy a franciaágyat kinevezik családi ágynak, otthon Révházán. Zsuzsi félálomban azt súgta, reggelente majd közéjük jönnek a gyerekeik, ahogy ő bújt a szüleihez hajdanán, lelke még mindig őrzi testük melegét.
szerző:Rényi Anna
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
6. fejezet A S Z E R E L E M E R E J E ( 2. rész)
  2015-03-14 17:45:21, szombat
 
  X/A
Kínos hallgatás feszült köztük egész úton. A taxi bekanyarodott a kis térre, s megállt a villa előtt. Zsuzsi nem mert Péterre nézni, csak nyitotta az ajtót, s kiszállt. Péter néhány végtelennek tűnő pillanatig maga elé meredve ült, aztán kilépett a kocsiból, kifizette a taxit, s megállt a járdán a két bőrönd mellett. A taxisnak nem volt sietős az útja, a szélvédővel babrált. Péter kirobbanó haraggal kiáltott rá:
- Akarsz még valamit?!
A taxis gázt adott, s hamarosan eltűnt a térről. Zsuzsi elővette a kulcsait, forgatta a kezében, s könnyek bujkáltak a hangjában, mikor megszólalt.
- Őrületesen félreérted a dolgot. Én itt csak megtűrt voltam. Semmi közöm ahhoz a világhoz, amiről beszéltél.
Péter nem fordult felé, anélkül felelt.
- De innen jöttél Révházára. Ebben a villában nevelkedtél. Itt éltél.
Zsuzsi idegességében megemelte a hangját.
- Ne legyél csökönyös! Pánikba estél, és nem akarod megérteni, hogy nincs közöm hozzá!
- Nehéz elhinni,- mondta Péter fátyolos hangon - a kulcsok ott vannak a kezedben, ez az otthonod. Felvetődött bennem, hogy tudod elfogadni ezután az én kis szobámat. Azt az életet, amit én tudok nyújtani?!... Zsuzsikám, nem tagadom, nagyon mellbe vágott a felismerés.
- Ha igazán szeretsz, bízol abban, amit mondok. Gyerünk be! - mondta Zsuzsi mutatott határozottsággal, s megindult a kapu felé. Közben remegtek a lábai, s nem mert hátranézni. Iszonyúan félt attól, hogy Péter nem követi. Csak akkor nyugodott meg kissé, mikor a kapun belül látta. S, magában imádkozott, hogy legyen módja, ideje elmondani mindazt, amit mondania kell ahhoz, hogy Péter végre magához térjen.
Kinyitotta a bejárati ajtót, kikapcsolta a riasztót. Magában megállapította, hogy Béla bácsi nemrégen járhatott ott, kocsijával beállt a garázsba, ahogy szokta, s meglocsolta a kertet. Örült annak, hogy itthon van. Alighanem szükség lesz a segítségére, ha Pétert maga nem tudja meggyőzni. Talán, ha mástól hallja, hogy nincs oka kétségbeesésre, hamarabb megnyugszik.
Péter már a teraszon volt. Letette a két bőröndöt, s állt mellettük, mint a cövek. Zsuzsi félelemmel nézett komor arcába. Annyira tragikusnak érezte helyzetüket, hogy elfordult hirtelen, s felzokogva a fehér márványoszlophoz borult. Péter ettől észre tért. Karjaiba kapta, s már könyörgött.
- Bocsáss meg, kicsi életem! Hülye voltam, egy állat, egy vadbarom! Megijedtem. Magunkért ijedtem meg, pedig tudnom kellene, hogy te minden körülmények között olyan vagy, amilyennek megszerettelek!
Zsuzsi lelkében kisütött a nap. S, elmondta ott helyben a lényeget. Péter hallgatta, s lassan kisimultak vonásai.
Sokféle gondolkodás létezik. Péter nem bánta volna, ha egyszer sok pénzt nyer a lottón, s nem utasítja vissza Fortuna másmilyen kegyét sem, de megrémült attól a gondolattól, hogy Zsuzsi más, mint amilyennek addig hitte. Bár, aligha roppant volna bele a kapcsolatuk. Annál jobban, sokkal jobban szerette Zsuzsit, de rosszkedve mutatta, hogy komolyan ragaszkodott a maga ideáihoz is. Zsuzsi megint egy másféle Pétert ismerhetett meg
Péter, amint beigazolódva látta Takács Imre jóslatát, miszerint Zsuzsit alighanem “ egy szál ruhában“ fogja feleségül venni, egészen megvidámodott.
Zsuzsi hasonlóképpen. Ebben is szépen összetalálkoztak. Pétert tréfásan megfenyegette azzal, hogy ne örüljön előre, mert ha rajta áll, nem megy el innen üres kézzel. Az utóbbi időben ezen a téren sokat tanult.
Péter nevetve legyintett, s azt felelte, az ilyenféle vagyonszerzés már nem nyugtalanítja, még segít is benne, ha tud. Amint ilyen szépen megegyeztek, mehettek beljebb lepakolni, s azt a “ másik világot “ vizitálni, ahogy Péter mondta.
Mi tagadás, Péter ámult. A hall hatalmas volt, ajtók nyíltak belőle mindenfelé. Közepén üvegasztal állt kényelmes fotelokkal, falak mentén szekreterek sorakoztak, rajtuk dísztárgyak egész sora.
A nyitott ajtókon át alig hihető gazdagság tárult szemei elé. Az utcai szobák egymásba nyíltak, teremnyi volt mind, s akár egy múzeum. Vitrinekben még ott voltak a nemes porcelánok, s minden más, ami nem tartozott a gyűjteményhez, s nem ítéltetett még csomagolásra. Végigmentek a zöld szalonon, az empire szobán, s benyitottak az ebédlőbe. A tükörfényes, hosszú asztal lapjában három csillár nézegette magát, a tárlókban sorakozott a hazai porcelánok színe-java. Annyi étkészlet volt ott, hogy Péter önkéntelenül felnevetett, s azt mondta, porcelánüzletben sincs több cserép.
Még inkább ámult a háló láttán. Olyan hatalmas volt a brokáttal bevont franciaágy, hogy szükség esetén hatan is elfértek volna rajta. Mondta, hogy szívesen elfogadná családi ágynak. Zsuzsi felajánlotta, hogy töltsék ott az éjszakát. Péter körülnézett, s megrázta a fejét.
- Nem ! Inkább a te szobádban szeretnék letelepedni. Itt sok a selyem, brokát. Szépnek szép, de idegen. Ilyen fotelbe beleülni se lehet, mert összegyűrődik a huzata. Hogy vegyelek itt az ölembe ?
Zsuzsi nevetett
- Senki sem kérné számon rajtunk, ha a brokátot összegyűrnénk.
- Neem?! -kérdezte Péter huncut szemekkel, s már kapta is ölbe. Beleült vele az egyik hatalmas fotelba, csókolta szédülten, s olyan örömmel, hogy Zsuzsi végleg megnyugodott.
Folytatták aztán a nézelődést. A hálószobáról tapétaajtó nyílt a dolgozószobára. Péter megtorpant az ajtóban, nagyot fütyült, s azt mondta:
- Ez gyönyörű! Kedvenc professzoromnak volt hasonló, bár ha meggondolom, ez még annál is szebb! Akár egy szentély, a tudomány szentélye. Ezer könyv, és ezek a szép mahagóni bútorok, kényelmes bőrgarnitúra... Itt aztán szívesen töltené az ember munkás napjait! Valahol a lelkem mélyén ígértem magamnak hasonlót. Egyszer, majd sokára, ha már a nyugdíj felé ballagok.
Zsuzsi elgondolkodva hallgatta, s váratlanul azt mondta :
- Neked adom! Igenis, neked adom! Ez lesz az első, amit Kozmától elveszünk. Nekem semmim sincs ebben a házban, csak az lesz a miénk, amit kiharcolunk. Béla bácsinak megmondom, a dolgozószobát mindenképpen szerezze meg.
Pétert óvatosságra intette Zsuzsi helyzete, nem vette komolyan. Az ügyvéd említése pedig gonddal felhőzte homlokát, s nyugtalanul kérdezte, kiféle, miféle az emlegetett úriember. Most Zsuzsi húzta a kényelmes bőrkanapé felé, magától az ölébe telepedett, s Béláról csillogó szemekkel beszélt. Elmesélte az ügyvéd történetét, s hozzátette:
- Szeretni fogod! Találkoztok majd hamar. Fel kell hívnom, hogy itthon vagyunk. Ó, istenem ! Itthon ?! Csak most érzem úgy, hogy ez a ház az otthonom. Csak azután, hogy máshol nem láttak szívesen.
Péter magához fogta erősebben.
- Anyámnak sohasem fogom megbocsátani... - mondta csendesen.
- Nem szabad neheztelned rá. Még nem tudja, hogy mennyire szeretlek! - felelte Zsuzsi, s maga hajolt Péterhez, adta s kérte a csókot.
A dolgozószobán át újra a hallba jutottak. Péter körbemutatott, s ironikusan mondta.
- Az ember esze megáll! Álmomban sem gondoltam volna, hogy a szocializmus kellős közepén ilyen főúri körülmények között élnek a jó káderek. Míg egyenlőségről, testvériségről prédikálnak, sütögetik a maguk pecsenyéjét. Személyzetet tartanak, hihetetlen kényelemben, jómódban töltik napjaikat. Alighanem, csak nekünk szánták a szocializmust, maguk beérték a rothadó kapitalizmussal.
Ha Takács Rozália szelleme ott bolyongott a falak között, erősen háborgott az eretnek szavak hallatán. Továbbmentek a konyhai fertály felé. A halltól üvegfalú folyosó választotta el a konyhai részt, ott voltak a hajdani belső személyzet szobái is. A háború előtti tulajdonosok adtak arra, hogy rendes szobákban helyezzék el őket. Rózsi nem követte példájukat, ezt is a maga részére tartotta fent.
Zsuzsi benyitotta az első ajtót.
- Nézz be, kedves! Rózsi ezt a kisszobát torockói szobának nevezte, népművészeti berendezése miatt. Az egyetlen hely, ahol összegyűjtötte az ilyen jellegű bútorokat, tárgyakat. Máshol a villában nem találkozhatsz velük. Nekem ez a szoba tetszik a legjobban, szívesen elfogadnám.
Péter átkarolta, s nevető szemekkel kérdezte:
- Neked adjam?
Összenevettek, s mentek a következő szobácskához. Az amolyan úriszoba volt, a maga nemében szintén egyedülálló a villában, mintha a teremnyi szobák mellett a ház asszonyának szüksége lett volna erre a hangulatra. A háború előtt vidéki úriemberek éltek ilyen környezetben. Zongora állt a sarokban, középen kerek asztalka szép csipketerítővel, párnás székekkel. Hagyományos kombinált szekrény volt a szobában, rengeteg szép csipkével, porcelánnal. A heverőn is régimódi díszpárnák voltak, akárcsak felette a faliszőnyeg. Ráérős kisasszonyok hímezhették valaha, miközben hallgatták az aranyozott, cifra falióra békés ketyegését.
A mezítlábas falusi lány talán ilyen szobáról álmodott. Ez volt vágyai netovábbja, s mikor módjában állt, megteremtette magának, de már nem használta. Az ügyvéd oda vonult vissza pipázni, ha hosszabban időzött a villában. Rózsi máshol nem tűrte meg a dohányfüstöt.
- Ez a pipázó! - mondta Zsuzsi is, s megindokolta az elnevezést. Péter alig figyelt. A sarokban álló hangszert bámulta.
- Zongorátok is van ? - kérdezte aztán megilletődött hangon.
Zsuzsi nyelvén volt, hogy neki nincs, Rózsié volt természetesen, de Péter hangja meglepte. Így csak bólintott, s közben egykedvűn nézett a hangszerre. Péter közelebb ment a zongorához, felnyitotta tetejét, s azt kérdezte :
- Szeretsz játszani rajta ?
Zsuzsi hangjában könnyek bujkáltak.
- Nem kérdeznél ilyet, ha jobban figyelsz rám!...Nem tudok rajta játszani. Rózsi haláláig azt sem tudtam, hogy van zongora a háznál.... Édesanyám zenetanár volt, zongoraművész. Rózsi utálta. Ahogy engem sem szeretett. Eszébe sem jutott, hogy illene zenére taníttatni. Odaültetni egy olyan hangszer elé, melynek édesanyám a művésze volt.
Péter ugrott, s magához ölelte.
- Teljesen igazad van! Meggondolatlan kérdés volt, mert figyeltem rád, nagyon is figyeltem, csak éppen nem rögződött még bennem teljesen...Ne sírj, no ! Vigasztalásul játszom valamit, jó ?!
Leült a zongorához, s ujjai gyakorlottan végigfutottak a billentyűkön. Megállapította, hogy felhangolták, aztán azt mondta csendes mosollyal, hogy szív küldi szívnek, szívesen, s játszani kezdett. Lehár Mosoly országából, a Vágyom egy nő után című dalt játszotta, hiszen vágyakozott maga is. Közben sejtése sem volt arról, hogy Zsuzsinak semmit sem mond, az mellett, hogy szép zene, hiszen elzárva élt attól is, hogy a kedvesen kellemes operettzenét megismerje. Péter játéka mégis elbűvölte. Valósággal ámult. Az egyszerű család fia zongorán játszott! Ez hihetetlen volt, s gyönyörű is egyben.
Elhatározta, nem kérdez rá. Nem bántja meg vele. Majd később feleletet kap. Elhaltak az utolsó dallamok is, s Péter felnézett rá. Szemében vágyakozás ült, s lassan lecsukta a zongora fedelét.
Zsuzsi már ismerte ezt a mély, sötétlő tekintetet. Kezét nyújtotta, s elindultak a szobája felé. Útközben nem beszélgettek, csak egymáshoz simultak, s zakatolt a szívük. Péter a szobaajtóban megtorpant. Karjaiba emelte Zsuzsit. Elvitte a keskeny heverőig, s leborult vele.
A pillanatnak dupla varázsa volt. Ez az ágy az érintetlen, lélekben is ártatlan lány fekhelye volt. Most nászágy lett ebből is.
X/B
Besötétedett már, mire újra a dolgozószobában voltak. Zsuzsi tárcsázta az ügyvéd számát. Béla azonnal jelentkezett, a nagyot kurjantott, mikor Zsuzsi hangját megismerte. Kölcsönös üdvözlés után az ügyvéd hangja aggodalmas lett.
- Azt hittem, Révházáról telefonálsz...Hogyhogy feljöttetek?! Tetejében rosszkor. Holnap van a hagyatéki tárgyalás. Kozma kézbe kapja a végzést, be akar majd jutni a villába. Időre van szükségem, hogy elvegyem a kedvét az igyekezettől. Magam is csak néhány órája vagyok itthon, nem volt időm cselekvésre. Jó volna, ha nem mutatkoznátok, míg kialkudom a kedvező pozíciót. Na, de ezt majd Imrével megbeszélem. Add át a telefont, Zsuzsikám!
Zsuzsi sírva fakadt. Könnyek között mondta el, amit Béla nem tudott. Az ügyvédet lesújtotta a hír. Aztán idegesen kérdezte:
- Akkor milyen többes számról van szó? Kivel jöttél fel?
Zsuzsi engedelmesen felelt. Béla félbeszakította.
- Egy fiatalemberrel jöttél?!... Zsuzsikám! - kiáltott fel neheztelőn.
Zsuzsi elfogódottan felelt.
- Szeretjük egymást, Béla bácsi, és így hozta a helyzet.
Az ügyvéd hallgatott egy ideig, aztán hangja újra nyugtalanságról árulkodott.
- Biztos, hogy révházi a fiú? Imre ismerte ? Tudott erről a liezonról ?! Nem ellenezte? Őszintén felelj, kislányom!
Zsuzsi sietve megnyugtatta. Aztán néhány mondattal bemutatta Pétert, s hozzátette, hogy kedvelni fogják egymást. Az ügyvéd bizonytalan hangon felelte, hogy maga is reméli, s bejelentette, hogy még az este folyamán meglátogatja őket. Előtte van valami elintéznivalója, de legkésőbb tízre a villában lesz.
Mikor Zsuzsi letette a telefont, Péter bosszús arccal mondta, hogy le kellett volna beszélni az ügyvédet a késői látogatásról, milyen alapon alkalmatlankodik éjszaka.
Zsuzsi finoman mosolygott.
- Még ez sem rögzült benned, kicsi kedvesem! - felelte nyugodt hangon - Béla bácsi mintha hazajönne. Kulcsa van a villához- És, apai szemmel szemügyre akar venni mielőbb. Ami a késői időpontot illeti, meglepődött volna. Jött már ide éjfélkor is. A nagyvárosi ember nem fekszik korán.
Péter mókás grimaszt vágott. Zsuzsi kacagott. Sejtette, hogy az " apai szemmel " okozza Péternek a legfőbb gondot. Összekapaszkodva kimentek a hallba, s belehuppantak az üvegasztal körül álló bőrfotelek egyikébe. Zsuzsi beleült Péter ölébe, s csókolóztak egy ideig. Péternek egyszer csak megkordult a gyomra. Zsuzsi ijedten mondta:
- Éhes vagy! Déli néhány falaton kívül ma nem ettél, én pedig a villát mutatom ahelyett, hogy enni adnék. Miért nem szóltál?!
Péter jóízűen nevetett.
- Dehogynem ettem! Zsuzsit ettem, és nagyon finom volt. Mindjárt elölről kezdem.
Zsuzsi édes tiltakozással kipattant az öléből, s vitte kezénél fogva a konyhai fertály felé. Megtorpant a küszöbön. Este még nem járt a konyhában, nem tudta, hol keresse a villanykapcsolót.
Péter nagyot nézett, s maga kapcsolta fel a villanyt, csak aztán kérdezte :
- Hogyhogy nem tudod a kapcsoló helyét ?! Ez meg, hogy lehet ? Az ember este is kiszalad a konyhába ezért, azért.
Zsuzsi bánatosan felelt.
- Kapaszkodj meg, kedves! Rózsi haláláig nem csak esténként, nappal sem jártam itt. Aztán is csak éppen. Edina készítette el az ebédet. Az a kedves szabolcsi kislány, akiről már meséltem. Kettesben voltunk, Béla bácsit nem számítva. A szakácsnő, és a sofőr előbb elment.
Péter türelmesen hallgatta, noha korgott a gyomra erősen, s abbeli aggodalmában, hogy a jövőben is éhen marad, megkérdezte:
- De főzni azért csak tudsz valamit, Zsuzsikám?!
- Hogy tudnék, ha nem jöhettem be a konyhába ?! Rózsi megtiltotta, hogy az engedélye nélkül bárhova belépjek. Tetejében a szakácsnő barátságtalan volt, hogy ne mondjak gonoszt. Gondolod, ilyen asszony Rózsi tiltása ellenére titokban főzni tanít egy megtűrt lányt, akit maga is szívesen nevezett koloncnak ?! Esze ágában sem volt. Annyira nem, hogy kilökött volna innen, ha bejövök. Egyszer félig megtette. Az elődje néha adott egy-egy vajas kenyeret, ha ebéd és vacsora között megéheztem, Teri néni még erre sem volt hajlandó. Talán tízéves lehettem, mikor egyszer bejöttem éhesen, mert valami miatt nem ettem délben rendesen. Vállamnál fogva kipenderített. Az égvilágon semmit sem értek a főzéshez, de ezt vedd szó szerint! - mondta Zsuzsi boldogtalanul.
Péter nagyot fújt.
- Hú! Akkor szépen éhen halunk majd.
X/C
Zsuzsi elhitte ijedelmét, s átölelte gyorsan a nyakát.
- Megtanulok főzni, ne félj! Igyekezni fogok, komolyan ígérem. Addig nem tudnál te főzni véletlenül? - kérdezte esdeklőn.
Péter nagyot nevetett.
- Egyem meg a kis szíved! Rám számítasz, a férfiúra ?! Bevallom, nem erős oldalam a főzés, de majd veszünk egy szakácskönyvet. Addig beérjük lecsóval, rántottával.
Zsuzsi örült, s sietve mondta:
- A hónap végére nem lesz panaszod, meglátod! De édesanyádnak ne áruld majd el, hogy eleinte semmit sem tudtam.
Péternek tetszett, hogy anyjának is igyekszik megfelelni. Döcögősen nevetett, s Zsuzsi orra hegyére csókot nyomott. Aztán tréfálkozón palástolta elégedetlenségét.
- Ha a kisasszony a konyhába be sem tette a lábát, szabadna tudnom, akkor mivel töltötte az idejét?!
Zsuzsi kiigazította.
- Nem tehette be, kedves! Ez nem ugyanaz. Ne feledkezz meg folyton az itteni lehetőségeimről.
- Bocsánat! Őszintén mondom. De a választ továbbra is várom.
- A gimnázium mellett mivel foglalkoztam ? Kicsi koromtól nyelveket tanultam napi rendszerességgel. Jól ment, szerencsére. Mostanra perfekt beszélek angolul, németül, és franciául. Jól bírom az olaszt is, mellette a klasszikus latint is jobban ismerem, mint azt a suliban megkövetelték.
Péter bámult, aztán hitetlenkedőn felnevetett.
- Viccelsz?!
- Nem, valóban így van.
- Nem létezik! Csak bolondozol velem ... Anyanyelvünkön kívül öt nyelvet beszélsz ?! A te korodban ? Ötöt ?!
Zsuzsi élvezte hitetlenkedését.
- Nem olyan nagy dolog, ha meggondolod. Csak jó érzék kell hozzá, megfelelő tanárok, s egy kis szorgalom. Mellette egyik nyelv segíti a másikat. Ezen az alapon sok európai nyelvben tájékozódhat az ember. Főleg olyan nyelvekben, melyek egymásra támaszkodnak. Például így segített a latin, mikor a svájci röterománban igyekeztem valamennyire eligazodni.
Péter megdöbbenése még mindig nyilvánvaló volt. Aztán felnevetett.
- Ez fantasztikus! Te nyelvzseni vagy!
- Nyelvzseni ?!- kérdezte Zsuzsi kacagva, noha nem először hallotta ezt a meghatározást, de nagyon jó volt Pétertől is hallani.
- Hogy a csudába ne ?! Tizennyolc évesen mindezt tudni ?! Megáll az eszem!
Zsuzsi továbbra is élvezte volna, ha nem jut eszébe, hogy máshoz nem ért.
- Ez sem fog vigasztalni, kedves, ha majd valami löttyöt teszek eléd. Még akkor sem, ha közben több nyelven kérlek, hogy ne haragudj rám.
Péter elkapta a derekát, s felültette a konyha közepén álló tekintélyes asztalra. Izgatott volt, szinte hadarta :
- Már nem érdekel a főzés! Annak, akinek ilyen memóriája van, semmi megtanulni. Sokkal inkább feldob a fantasztikus tudat, hogy jövendő gyermekeinknek máris óriási sansza van! Megtanítod őket majd időben néhány nyelvre, legfontosabbakra. Ha semmi mást sem tanulnak, akkor is szép darab kenyér lesz a kezükben... Egyébként, hogy jutott eszedbe azt a svájci hogyishívják nyelvet tanulni? Csak nem akart a nénéd Svájcba települni, már az sem lepne meg.
- Más oka volt. Meséltem, volt egy gyűjteménye, ami már Kozmánál van. Gyarapította folyton, akkor éppen egy neves miniatűr sorozatot akart megszerezni magánforrásból. Nagy pénz forgott kockán. Nem bízott idegen tolmácsban, ezért külön hozatott egy röterománul tudó nyelvtanárt, hogy én tolmácsoljak. Nem volt könnyű dolgom. Ha nem ismerem olyan jól a latint, nem sikerül rövid idő alatt boldogulnom ezzel a nyelvjárással. Így is csak hat hónap múlva utazhattunk. Rózsi nagyon dühös volt. Ha nem tudja megszerezni a sorozatot, még kíméletlenebb lett volna.
Péter szeme összeszűkült.
- Kezdem már kiismerni őnagyságát. Képes volt gyötörni egyetlen alkalom miatt ?! A rohadt életbe!
- Magamnak is tanultam, kedves! - mondta Zsuzsi békítőn.
- Akkor is szemétség! Ezért tagadta meg a képzőt is. Befogott volna, mint egy rabszolgát. Jól jött neki a tehetséged, de nem volt hajlandó tisztességesen bánni veled a rohadék.
Zsuzsi kérőn nézett rá.
- Ne bántsd szegényt, már meghalt.
Péter továbbra is indulatos volt.
- Ne védd, életem! Szemét módon gyötört kiskorod óta, nem érdemel kíméletet.
- Arra kérlek mégis, ne bántsd a kedvemért. Halálában megszenvedett minden vétkéért, hidd el!
Péter hitte is, nem is, törődött is vele s mégsem, de mindenképpen meglepte, hogy Zsuzsi képes önzetlenül megbocsátani az ellene sokat vétőnek. Fontos felfedezésnek tartotta, de nem meditált felette tovább, mert egyre jobban kínozta az éhség, s ebben a pillanatban jobban érdekelte, hogy mi lesz a vacsora. Ilyen az ember természete.
X/D
Körülnéztek. Hamar kiderült, nincs látható ennivaló a konyhában. A hűtő üres volt, alighanem Béla bácsi kipakolta, ne maradjon romlandó benne. A szekrénykék, fűszerektől eltekintve csak edényeket és háztartási gépeket rejtettek. Péter egyre ingerültebben nyitogatta az ajtókat, s az utolsót becsapta rosszkedvűen.
- Hol a spájz? - fordult Zsuzsihoz bosszús arccal.
Zsuzsi még sohasem járt benne, s hirtelen nem tudott felelni, Péter türelmetlenül mondta:
- Az éléskamra, életem!... Idegenből átvéve - spájz, ugyebár?!
Zsuzsi búsan gondolta, nesze neked nyelvzsenisség, bámulat és ünneplés, ha még azt sem feltételezi róla, hogy ismeri a spájz szó jelentését. Vagy csak a férfiak természete ilyen, ha üres a hasuk ?! Csendesen felelt.
- Nem az értelmezésével van bajom, kedves... Talán a folyosó végén lesz valahol, a padláslépcső alatt.
- Bocsánat! - mondta Péter, mint aki észbe kapott, hogy tájékozatlantól kérdezte, s együtt mentek ennivalót keresni.
Valóban találtak egy ajtót a padlásra vivő lépcsőfeljáró alatt, de zárva volt. Péter drótból álkulcsot készített. Mikor feltárult az ajtó, ámultak mindketten.
Valóságos élelmiszerraktárra bukkantak. Volt ott minden, amit csak elképzelni lehet. Mennyezetig érő polcokon befőttek sorakoztak faltól-falig, ládákban liszt, cukor s más egyéb. Középen, mint az üzletekben az álló polcokon, konzervek garmadája, s volt egy hatalmas hűtőláda tele húsokkal, konyhakész zöldségekkel. Legcsábítóbb az a kolbászerdő volt, ami az éléskamra negyedét elfoglalta füstölt húsok, s sonkák között.
Összeborulva nevettek. Jól jött ez a rengeteg ennivaló, kevéske pénzüket megtarthatták másra. Péter már vidám volt, de az ítélkező így is kibújt belőle.
- Valóságos túlélési készlet! - állapította meg bosszús nevetéssel - A hatalom magas köreiben nyilván tudták, mitől félnek. Nem lepne meg, ha idővel rábukkannánk egy bombabiztos bunkerre is.
Zsuzsi finoman mosolygott.
- Meglehet, amennyit én ismerek a villából... - felelte, s magában gondolta újra, hogy a berzenkedés is férfiszokás. Péter olvasott a gondolataiban, mert kis nevetéssel hozzátette:
- Az elégedetlenség viszi előre a világ dolgát, kicsi virágom, tudod-e?!
Zsuzsi átfonta a nyakát, s csókot kínálva mondta:
- Csak velem legyél elégedett!
- Az leszek, megígérem ! - felelte Péter, s Zsuzsi az iménti tapasztalata ellenére is hinni akarta, komolyan remélni, hogy így lesz majd valóban.
Egész szál kolbászt vittek egy tálca tojással, angol kétszersültet hozzá, mert kenyerük nem volt. Péter állt a gáz mellé. Zsuzsinak nem akadt dolga, felült a konyha középén álló tekintélyes asztal szélére, s évődött.
- Gondoltad volna, hogy te főzöd majd az első vacsorát, mert kifogsz egy járatlan kis csajt?!
Péter nevetett, s maga is évődőn felelt.
- Akár gondolhattam volna, mert édesanyám gyakran mondogatta, hogy a mai lányok nemigen értenek a főzéshez. Mind tudós akar lenni inkább. De mit tehet az ember, ha egyszer a szoknya bolondja ?! Maga áll oda a gázhoz, ha enni is akar.
Zsuzsi nem vette magára, s kacagva felelt.
- Asszonyt kellett volna szerezned, az biztosan többet tud!
Péter félrelökte a serpenyőt, elkapta a derekát, s betyárosan nevetett a szeme.
- Az már biztos! Te is többet tudsz tegnap óta, igaz?!
Zsuzsi tiltakozott.
- Én nem vagyok asszony!
Péter tekintete mély lett és sötétlő, s forró lehelettel súgta:
- De bizony, az vagy, kicsi boldogságom! Már az vagy. Tegnap este óta az én édes kicsi asszonyom vagy.
Zsuzsi erőtlenül dőlt hozzá.
- Olyan gyorsan történtek velem a dolgok, hogy igazán még fel sem fogtam...- mondta csendesen.
- Akkor itt az ideje tudatosítani! - kiáltotta Péter nevetve, s ott helyben vetkőztetni kezdte. Zsuzsi kacagva tiltakozott.
- Ne!...Ne!...Már tudatosult!
- Ismétlés a tudás anyja!
Zsuzsi most már komolyan tiltakozott. Öt perc volt tíz óráig, s az ügyvéd általában pontos volt. Elkapta Péter vetkőztető kezét, s határozottan mondta, hogy nem lehet.
Péter esdekelt.
- Engedd, kicsi virágom! Vagy nem akarod hallani, hogy imádkozik kedvesed a karjaid között, ha azt dadogja : Zsuzsikám, életem, mindenem, kicsi boldogságom, nagyon szeretlek ?!
Zsuzsi szeme bepárásodott. Boldogan átélte volna újra, noha csak pár órája hallotta legutóbb, s még minden porcikája emlékezett rá, de nem volt rá annyi idő, amennyi kellett volna. Két tenyerébe fogta Péter arcát, s újra figyelmeztette az akadályra. Vigasztalásul csókot kínált. Péter kénytelen volt beérni vele.
szerző: Rényi Anna
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
6. fejezet A S Z E R E L E M E R E J E ( 1. rész)
  2015-03-14 17:42:20, szombat
 
  X/A
Mikor Péter belépett a szobába, Zsuzsi idegen arccal nézett a semmibe, s nem hallotta meg az ajtó nyikorgását. Péter érezte, hogy messze volt tőle, nagyon messze. Kezdte belátni, hogy igaza volt Kékesi Ferinek, valamit tennie kell, s hirtelen úgy döntött, még ezen a napon szorosra fűzi kapcsolatukat.
Kegyelet intette ugyan, de már nem volt hajlandó moralizálni. Elintézte magában annyival, hogy Takács Imre volna az utolsó ember, aki elvárná tőle, hogy morális okokból húzza-halassza, ha kis madara figyelmét, gondolatait elterelheti vele az emésztő bánatról. Egészen igazolva látta az elhatározását. Máskor maga mondta volna, hogy sántít az indoklás, de annyira várta a beteljesülés boldog óráját, hogy másféle megoldás szóba sem jöhetett.
Zsuzsi összerezzent, mikor gyengéden átölelte, s nehéz sóhaj után bágyadtan mondta:.
- Nem vettem észre, hogy bejöttél... Beszéltetek rólam Kékesi főorvos úrral?!
- Feri, életem, aztán csak Feri! Csak nem fogod főorvos urazni a barátomat?!
-Rendben, akkor Ferivel. Mondott valamit a betegségnek gondolt viselkedésemről ? Szeretném, ha nem ítélnétek betegségnek. Nem vagyok beteg, csak a bánat megviselt...- mondta védekezőn.
Péter igyekvőn felnevetett.
- Tiltakozunk?! Félünk, hogy nem kelünk el ?!
Zsuzsi elmosolyodott, kis mosoly volt, de mégiscsak mosoly, Péter nem hiába igyekezett.
- Dehogy, kedves, eszembe sem jutott. Ha már szóba hoztad, hogy lesz tovább ?!
Péter elkomolyodott.
- Magam is ezen töprengek. Anyámtól a temetésig kaptunk haladékot. Attól tartok, továbbra is ehhez tartja magát. Ha nem maradhatunk itt az esküvőig, Budán van hova mennünk?
- Tulajdonképpen van, de jó volna megbékíteni mégis. Nem örül nekem, igaz?!
Péter idegesen mozdult.
- Nem tudom, mi van vele. Normálisan nem ilyen. Képtelenség, amit művel.
- Félt, Péter! Ezen ne csodálkozz. Anya.
- Nincs oka rá, hát ne féltsen! Világosan elmagyaráztam a helyzetet, de most valahogy nem akar érteni a szóból. Komolyan megijeszt. Beszélek is vele mindjárt. Döntenie kell. Megmondom, hogy elveszít, ha itthonról mennünk kell.
Zsuzsi a két tenyere közé fogta Péter arcát.
- Figyelj rám, kedves! Megértőbbnek kell lenned. Édesanyád nem tudhatja, hogy mennyire szeretlek. Csak azt látja, jött egy idegen lány, s pár nap múlva beköltözött hozzátok. Ennek egyetlen anya sem örülne, mert ez nem helyes.
- Ó, hogy ti mennyire egyformán gondolkodtok! Biztos vagyok benne, megszeret majd nagyon, ha megnyugszik.
Zsuzsi most szívből elmosolyodott.
- Én is remélem, olyan jó volna édesanyára találni benne.
Péter megcsókolta a haját, s ment az anyjához. Egyenesen megkérdezte, mi a szándéka. Maradhatnak-e az esküvőig. Hétfőn bejelentkeznek a helyi anyakönyvi hivatalban, egy hónap múlva megtarthatják az esküvőt.
Erzsi borsót fejtett, ölében volt a tál, kopogtak a borsószemek, maga szóval nem felelt, csak megrázta a fejét.
Péter keserűen mondta:
- Nagyon reméltem, hogy mostanra meggondolod magad.
- Nincs ezen mit meggondolni, fiam! Ez a lány nem tartozhat hozzád, mert neked már van menyasszonyod.
- Tessék?! Mi van nekem?! - kérdezte Péter meghökkenve.
Erzsi letette a tálat, felállt, megigazította a kötényét, s harciasan felelt.
- Igenis van! Neked Katát szánta az Isten!
Péter a hajába túrt.
- Katát?!
- Igenis, Katát!
- Hú, a hétszázát! Hát itt tartunk?! Ez a te bajod? Kata?!
Erzsi sírva fakadt.
- Még mindig szeret téged. Te is szeretted. Majd megbékél.
- Ne békéljen meg, mert már nem érdekel, hogy mit tesz. Értsd már meg, hogy annak vége! Régen vége. Zsuzsit szeretem, ezredszer is Zsuzsit!...Feleségül veszem egy hónap múlva. Arra felelj, édesanyám, maradhatunk-e erre a hónapra?!
Erzsi keskeny szájjal felelt.
- A lány nem maradhat. Menjen haza. Nincs itt már semmi keresnivalója.
- Jól gondold meg, hogy mit beszélsz, mert megyek vele én is! Elmegyek, és nem látsz többé.
Erzsi felsírt újra.
- Megver az Isten, ha megteszed!
- Megteszem, ha rákényszerítesz. Megmondtam, Zsuzsit az életemnél is jobban szeretem. Mindenképpen mellette maradok. Rajtad áll, hogy itthon vagy máshol. Ha rosszul döntesz, magadra maradsz, mert nem hozom vissza a feleségemet, ha édesanyám képtelen volt elfogadni akkor, mikor szükségünk volt rá.
Erzsi a kötényébe temette arcát.
- Sohasem fogom elfogadni, soha! - zokogta.
Péter belesápadt. Néhány pillanatig némán állt, keserű arccal, vádló tekintettel nézte az anyját, aztán kifordult a konyhából, s kirohant a házból. Végigrohanta az udvart, a kertet, ütött-vágott maga körül, mintha a fák, bokrok tehettek volna arról, hogy boldogtalan.
Mikor bement Zsuzsihoz, még arcára volt írva a gondja. Zsuzsi átölelte a nyakát, s bepárásodott szemekkel nézett a szemébe.
- Szomorú vagy miattam, kicsi kedvesem! Nem akarom, hogy bánatos légy, inkább elmegyek egyedül. - mondta ráérezve Erzsi szavaira.
Péter indulatosan magához ölelte, majdnem összeroppantotta. Hangja is erős indulatról árulkodott.
- Ne merészeld még egyszer mondani, ha nem akarsz megölni vele! Az életem vagy, a mindenem. Lelkem üdvét is odaadom érted, ha rákényszerítenek.
- De édesanyádat nem hagyhatod el miattam..., - sírta Zsuzsi a karjaiban.
- Az Istent is, ha ellenünk fordul! - felelte Péter belső zokogással.
Zsuzsi megértette, hogy végleg hozzá tartozik. Csókra nyújtotta ajkát olyan odaadón, hogy Péter beleszédült, s ráborult vele a kanapéra. Zsuzsi arca riadt lett. Péter boldog-boldogtalan nevetéssel borult hozzá.
- Megijedtél, kis virágom ?!
- Bízom benned, csacsiság volt - mondta Zsuzsi pici zavarral.
Péter a szemébe nézett, s fojtott lett a hangja.
- Ne bízz bennem, életem! Már nem tudok sokáig várni. Minden éjjel az ölemben alszol el, ez már egy szentnek is sok volna.
- De tudod, hogy várnod kell... - mondta Zsuzsi csendesen, s elpirulva folytatta - Jó az öledben, kedves, biztonságot nyújt. Nem gondoltam, hogy zavar.
Péter felnevetett.
- Dehogy zavar! Csak éppen a gyönyörűségtől majd az eszem vesztem minden éjszaka. Most még nem érted, de nemsokára érteni fogod! - mondta, megcsókolta Zsuzsi haját, s elment Elvirához.
X/B
Zebegényi Elvirának a kórház volt az igazi otthona, haza csak aludni járt. Péter ezen a szombat délutánon is bent találta. Mikor betoppant a főorvos asszony szobájába, Elvira papírmunkával volt elfoglalva, s üdvözlés helyett rámordult Péterre:
- Hétfőn munkába állsz! - mondta, mint aki sejti, hogy mi járatban van, s hallani sem akar róla.
Péter nyelt egyet, s összeszedte a bátorságát. Elmondta gondját az anyjával. Elvira felnézett a munkájából azzal a tekintettel, amit nemigen szerettek. Úgy tudott nézni, olyan áthatón, hogy a legbátrabbak is elbizonytalanodtak. Hangja sem ígért sok jót. Rákiabált Péterre.
- Édesanyádból elégtelenre vizsgáztál! Erzsike nem Takácsné. Rosszul fogtál hozzá, tedd rendbe!
- Nem lehet vele beszélni.
- Lári-fári! Ismerem. Nekem ne mondd! Valamit elszúrtál. Gondolkozz! Magatok miatt is, mert hogy lesz aztán?! A probléma elodázása ostobaság, most kell megoldani. Az osztály miatt is. Kivel helyettesítselek? Én álljak a helyedre megint, maradjak bent éjjel-nappal egy hónapig?! Bandit rendeljem vissza családostul Lengyelországból, vagy Sanyi járjon be törött lábbal ?! Szervezzem át az egész ügyeleti rendszert, borítsam fel mindenki időbeosztását?! Na, isten áldjon! - mondta.
- De főorvos asszony! - tiltakozott Péter az eljárás ellen. Máskor nem vitatkozott, becsülte annyira, hogy ne szálljon szembe vele, de ezúttal nem engedhetett. Elvira úgy kapta le a szemüvegét, mintha ennél sokkal többet mondott volna, s félreérhetetlenül az ajtóra mutatott.
- Befejeztük! Kívül tágasabb!
Péter nem mozdult, csak maga elé motyogta.
- Annyira bíztam a főorvos asszony megértésében.
Elvira indulatosan az asztalra csapott.
- Bíztál a nehézséget! Akkor tudnád, hogy megoldom, ha valóban szükséged van rá. De nem lehet megfutamodni a problémák elől. Édesanyádat haraggal akarod magára hagyni, azt az asszonyt, aki csak érted élt ?! Két keze munkájával, egyedül teremtette elő tanulásod költségeit, robotolt nyomorúságos kis szőlőjében, napszámba járt, hogy a fiából orvos lehessen. Szégyelld magad!
Péter lehajtott fejjel hallgatta. Kínos csend ült köztük néhány percig, aztán Elvira megszánta.
- Ha semmiképpen sem megy, gyere holnap délben a lakásomra. Pestre délután is van vonat. Zsuzsit is látni akarom.
Péter szívéről mázsás kő esett le, s legszívesebben átugrotta volna az íróasztalt, és megöleli. Zsuzsinak otthon elmesélte a beszélgetésüket, végén örvendezve hozzátette:
- Nekem van a legrendesebb főnököm a világon!
- Elhiszem. Nem véletlenül szerette Imre. Igaza van, beszélned kell újra édesanyáddal. Próbálj vele szót érteni, kicsi kedvesem! Ott kell lennie az esküvőnkön is.
Péter homlokán felhő sötétedett.
- Nagyon makacs, de igazatok van. Megpróbálom még egyszer. Ha nem békül, elutazunk. De a várakozás hónapját meghagyom gondolkodási időnek. Hátha addig megenyhül, és feljön... - mondta, s ment az anyjához.
Erzsinek két utcai szobája volt. Egyikben lakott, másikban az elhaltak hátramaradt tárgyait őrizte. Valamikor a három fia szobája volt. Pétert kiköltöztette, minden más úgy maradt, ahogy volt nagyobb fiai életében. A megholt fiúk heverőin ott álltak a hajdani kedves játékok, a polcon az iskolatáskáik, kis íróasztalaikon füzeteik, könyveik. A szoba közepén asztal állt, rajta az ura, s a két fiú fényképe szép keretben. Középen kereszt, és gyertya. Az asztal előtt térdeplő. Olyan volt a szoba, mint egy szentély.
Péter magában így is nevezte. Évek óta könyörgött anyjának, hogy ne tartsa elevenen a bánatot, a holtakat végleg el kell temetni. Amúgy szelíd asszony ebben is makacs volt. Naponta bejárt a szentélybe, kezébe vette az ura fényképét, s sírva mondogatta ,, Apánk, de magunkra hagytál bennünket! ,, Aztán a fiai után sírdogált -" Sanyikám, Lacikám, jaj, de nagyon hiányoztok! ,,
Az ember könnyen ítél. Ha másnál furcsa dolgokat lát, hamar kimondja rá, hogy nem normális viselkedés. Nem gondol arra, milyen szerencsés, hogy maga nem ismeri az ilyenféle fájdalmat.
Erzsi most is a szentélyben volt. Imádkozott. Péter letérdelt mellé, s kis idő után felsegítette. Leültek együtt Lacika heverőjére. Ebben a szívfájdító környezetben ritkán szoktak beszélgetni, s akkor is csak halkan, akár a templomban.
Péter most is így kezdte. Először bocsánatot kért, ahogy Elvira intette, majd kért, és könyörgött. Erzsi imára kulcsolt kézzel hallgatta, aztán felsírt.
- Nézz körül! Itt vannak ők is, akik örökre hozzánk tartoznak. Édesapád, a két bátyád. Itt van a lelkük. Látnak, hallanak bennünket. Ne okozz fájdalmat nekik... Itt ígérd meg, hogy nem hagysz magamra. Ha szeretted őket, ha szeretsz engem is, megígéred!
Péter magához ölelte.
- Tudod jól, hogy szeretlek! Éppen úgy szeretlek, mint eddig. Sohasem akartalak elhagyni, édesanyám! Most sem megyek el, ha rajtam áll. Szeretném, ha megértenéd végre, hogy már Zsuzsi is hozzám tartozik. Fogadd el a döntésem, édesanyám... Az nem lehet, hogy éppen most, életem legszebb fordulóján ne értsük meg egymást.
- De az a lány elfordított tőlem! - sírta Erzsi
Péter boldogtalanul nevetett.
- Dehogy fordított! Ha ismernéd, egy könnyet se sírnál. Éppen, hogy téged véd, pártodra állt. Jó menyed lesz, gyermeked is akár.
- Csak a te gyermeki szíved maradjon meg nekem.
- Megmarad. Abban biztos lehetsz. Drága nekem az én édesanyám. Sohasem tudnék lemondani rólad. Úgy élünk majd eztán is, ahogy eddig éltünk, békében, szeretetben.
Szép ígéret volt ez, s Erzsi a fiához borult sírva.
- Akkor küldd el a lányt, küldd el, édes kisfiam!
Péter felugrott, s megfeledkezett arról, hogy hol van. Kiabálni kezdett :
- Elmegyek, és Isten úgy segéljen, ha nem leszel velem az esküvőmön, nem látsz többé!
Fordult az ajtónak. Magára hagyta a felzokogó anyját fájdalmas emlékei között, noha közben úgy érezte, beleroppan a lelke. Megint az udvarnak vette az irányt. Sötét volt már, eltaposott mindent, ami az útjába került, legázolt virágot, veteményt egyformán. Közben fogcsikorgatva káromkodott, s jaj lett volna annak, aki most elé kerül, ha vétkes volt abban, hogy anyja így megmakacsolta magát.
Kata a kerítés túloldalán reszketve hallgatta az iszonyú indulatot. Jóérzésű ember erre azt mondaná, annak a szegény, boldogtalan, lelki beteg lánynak is megvolt a maga keserves keresztje.
Péter amilyen lobbanékony volt, olyan hamar higgadt le. Mikor visszament Zsuzsihoz, már alig látszott rajta a megélt kín. Zsuzsit magához ölelte hosszan, csendesen, aztán rekedten mondta:
- Készüljünk a lefekvéshez, kis virágom! Ha zuhanyozni akarsz, siess, mert a karjaimba akarlak ölelni mihamarabb.
Szavai, hangja árulkodott. Olyan elszánt akarat volt az arcán, hogy Zsuzsi nem mert megszólalni, csak a szeme lábadt könnybe. Péter nem akarta meglátni a könnyeket. Zsuzsi kezébe vette hálóingét, s lassan indult az ajtó felé, aztán összeszedte maradék bátorságát, s visszafordult.
- Hogy nyugodtabban pihenhess, én eztán beérem az összetolt fotelokkal is... - mondta gyenge, elhaló hangon, s azzal a naiv reménnyel, hogy Pétert még lebeszélheti a nyilvánvaló elhatározásáról.
Tévedett. Péter indulatosan kiáltott rá.
- Nem! Az ölemben a helyed. Az ölemben, amíg csak élünk! Menj, édes kicsi boldogságom, és siess! Vártam már éppen eleget.
Zsuzsi remegve engedelmeskedett. Miközben zuhanyozott, halkan szepegett. Utána Péter is kiment, de nem időzött hosszan, néhány perc múlva újra a szobában volt. Nem beszélgettek. Megágyaztak együtt, s mikor elkészültek, megálltak egymással szemben a vetett ágy mellett. Nézték egymást. Zsuzsi megszólalt, hangjában sírás bujkált.
- Kedves, én még nem akarom! Még nem. Várj még, nagyon szépen kérlek!
Péter lehelete forró volt, hangja fojtott.
- Nagyon szeretlek. Képtelen vagyok tovább várni.
- Csak egy hónap, csak egyetlen hónap...- esdekelt Zsuzsi.
- Egy percig sem! - kiáltott fel Péter fojtott hangon, s lebukott elé. Átölelte a lábait, s ott könyörögte - Szeress jobban, kicsi angyalkám, mert elemészt a tűz. Belehalok, ha nem szeretsz igazán!
Zsuzsiból feltört a kétségbeesés.
- De hiszen szeretlek, az életemnél is jobban szeretlek!
Péter mintha erre várt volna. Talpra ugrott, karjaiba ölelte, s leborult vele az ágyra, miközben felelt.
- Imádni foglak érte még a másvilágon is... - suttogta lázasan, csókolta, ahol érte, s elindult a keze Zsuzsi combjai felé. Ölelte aztán égő vággyal, végtelen szerelemmel, s tomboló örömmel hajnalig.
X/C
Vasárnapi misére harangoztak, mikor Zsuzsi felébredt. Péter karjában volt. Amint kinyitotta szemét, találkozott a tekintetük. Péter szemében boldog diadal volt. Zsuzsi arca bíborba lobbant, s bújt volna a paplan alá. Péter nem engedte. Lerántotta róla a paplant, s fölébe borult.
- Már késő! Az enyém vagy, visszavonhatatlanul az enyém! A mindenem vagy! Életem, boldogságom! Úristen, mennyire szeretlek! - mondta örvendező hangon, vágytól remegve. S, előröl kezdődött a boldog nász.
Erzsi megjött a miséről, s ijedten látta, hogy nem vitték be a tálcára készített reggelit. Hirtelenében azt gondolta, hogy elmentek, míg a misén volt. Felsírt bánatában, de aztán hangokat hallott Péter szobája felől, s lábujjhegyen odalopakodott. Elvörösödött attól, amit hallott. Ünneplőben rohant a konyhába, s attól kezdve összevissza kapkodott. Lerántotta a sótartót az asztalterítővel, feltette a húslevest, de azonnal kifuttatta, a megtisztított zöldséget a leves helyett a paprikásba dobta. Míg halászta, vádlón motyogott.
- Ezeknek a vasárnap se szent!
Péter déltájban jött ki a szobából, a fürdőszobába tartott. Megállt a konyhaajtóban. Törülköző volt csavarva a dereka köré, izmos felsőtestén csillogott az izzadság, arcán öröm táncolt.
- Finom illatokat érzek! - szólt be békülékenyen a konyhába.
- Nem reggeliztetek.
- Csak ebédelünk majd. Egyre megyünk Elvirához, a vonatunk háromkor indul... Kaphatunk előtte enni?
- Majd megterítek mindjárt. Gyertek ki. Úgy illik, hogy a vendéget asztalhoz ültessük, mielőtt elmegy.
Péter szíve nagyot dobbant, s indult az anyjához.
- Ha meggondoltad magad, ha mégis maradhatunk...- mondta félúton, feltámadt reménnyel.
Erzsi ránézett, arca szomorú volt.
- A lány nem maradhat, fiam... Ha elvisz, ha itt hagysz, Istennel kell elszámolnod.
Péter megtorpant. Búsan nézett az anyjára, aztán mély sóhajjal mondta :
- Nem enyhülsz. Rendben van, édesanyám, elmegyünk! De csak egy hónapra. Ez alatt belátásra kell térned, vagy sohasem szerettél...- mondta elcsukló hangon, s kiment a fürdőszobába.
Az ebéd szertartásosan zajlott. Leültek hármasban a szépen megterített asztalhoz, s Erzsi illendőn kínálta a vendéget. Azon kívül egyetlen szót sem szólt. Péterék is hallgattak. Erzsi alig evett, Péterék is keveset fogyasztottak, pedig éhesek voltak, de Zsuzsi bátortalan volt, Péter neheztelt. Otthagyták az asztalt félig éhesen, noha köszönték illendőn. Indultak öltözni. Hamarosan motorra ültek, s elrobogtak.
Zebegényi Elvira másfél szobás tanácsi lakásban lakott, a bérház első emeletén. Pongyolában nyitott ajtót, s tréfásan fogadta Péteréket.
- Hozott isten benneteket, de ebédre ne számítsatok! Most keltem fel, egész éjjel dolgoztam...- mondta, aztán Zsuzsira mosolygott - Nem kell bemutatkoznod, tudok rólad pólyás korod óta.
Megindult előttük, kitöltötte a keskeny folyosót, s a szobába érve folytatta - Nagybátyád jó barátom volt. Szerettem és becsültem. Üljetek le!
- Imre is szerette Elvira nénit! - mondta Zsuzsi, miközben leereszkedett az egyik fotelba.
Elvira váratlanul rákiáltott.
- Néni az öreganyád! Egyszerűen csak Elvira.
Zsuzsi félreértette.
- Bocsánat!... Akkor tegezhetlek?!
Péter elvörösödött. Elviránál a tegezést is ki kellett érdemelni.
- Zsuzsikám, nem így értette a főorvos asszony - mondta gyorsan.
Elvira leintette mosolyogva.
- Hagyjad csak, hadd mondja! - s nézte Zsuzsit kedvtelve, tőle szokatlan szelídséggel, szinte gyönyörködőn, így is folytatta - Te valóban kedves kis jószág vagy, igaza volt Imrének. És, a pertu puszi hol marad?
Zsuzsi röpült. Átölelte Elvirát, megcsókolta jobbról-balról, s örömtől repesőn mondta:
- Tudtam, hogy szeretni foglak! Már akkor megéreztem, mikor először hallottam rólad.
- Aztán mi volt az, amit először hallottál rólam? - kérdezte Elvira tovább mosolyogva.
- Hogy minden grammod aranyat ér! - felelte Zsuzsi ragyogó szemekkel, s nem hagyott kétséget afelől, hogy kitől származott a mondás - Imre azt is mondta, bemutat majd neked. Mindenképpen találkoztunk volna.
Imre említése könnyekkel járt. Elvira szeme is elborult.
- Gyászolom magam is - mondta szemeit törölgetve - A legjobb barátom volt, szellemi társam. Ezen az alapon összetartoztunk.
Zsuzsiék egymásra néztek, szemükben bizonyosság volt. Annus mellett Elvira volt a másik asszony Imre életében, kitöltötte az űrt. Amit a szellem barátja nem talált meg hites felesége mellett, megtalálta jó barátként szeretett asszonyban.
- Gyakran találkoztatok ? - kockáztatta meg Zsuzsi a kérdést.
- Gyakrabban, mint hinnéd. Napi vendégem volt. Az volt a fotelja, amelyikben ülsz. Ott ült mindig. Néha órákig, máskor néhány percre. De inkább rólatok beszéljünk. Ha itt vagytok, utazni akartok... Rendben van, Péter, átveszem a helyed. Majd Kövessel elintézem a szabadságodat. Mehetsz egy hónapra, nem többre. Esküvő után hazajöttök azonnal. Másnap munkába állsz. Ebben az évben ne számíts több szabadságra. Használjátok ki az időt, mert aztán alig fogod látni, kismacska!
Elnevezte Zsuzsit. Zsuzsi nem örült volna, ha más nevezi így, de Elvirától elfogadta. A főorvos asszony maga elé nézett néhány pillanatig, aztán Zsuzsinak folytatta.
- Mivel töltöd majd az időt az esküvő után? Mert, ha nincs jobb dolgod, bejárhatnál Péterrel az osztályra. Van egy segédápolónői státuszom. Délelőtt a nővérek utasításait követed, délután mesét mondasz az ágyban fekvő gyerekeknek.
Zsuzsi röpült újra. Elvira be sem tudta fejezni a mondatát, már a nyakát ölelte, s hálás puszikkal borította arcát. Úgy örvendezett, mint a boldog gyermek. Péter gyönyörködve nézte, mosolygott csendesen. Zsuzsi felé fordult örömtől kipirult arccal, s megdöbbenésére azt mondta:
- Gyere, kedves, csókold meg te is Elvirát!
Péter arcáról lehervadt a mosoly, s vörös lett, mint a rák. Mozdult, de csak Elvira keze után nyúlt. A főorvos asszony barátságtalanul rákiáltott.
- Megbolondultál?! Csak nem akarsz kezet csókolni nekem ?! Itt a képem, te hólyag!
Péter az arcához hajolt. S, magában hálát adott az égnek, hogy Zsuzsin kívül nem volt más tanúja a jelenetnek, mert kollégái élcelődve kiszekíroznák a világból.
Elvira megkérdezte, hogy mikor megy a vonatuk, utána azt mondta:
- Akkor van még időm arra, hogy valami ajándékot keressek ennek a kislánynak. Ha jól emlékszem, mostanában van a születésnapja.
Péter meglepődve fordult Zsuzsihoz.
- Mostanában lesz a tizenkilencedik születésnapod ?!
Elvira nagyot nevetett, s Zsuzsi helyett maga felelt.
- A fenét tizenkilenc, csak tizennyolc! Imre annak idején említette, hogy augusztusban éppen csak betöltötte a hatodik évét, szeptemberben máris első osztályos lett, nagy hatalmú nagynénje szeszélyes akaratának köszönhetőn. Kiskorúval kezdtél ki, barátocskám... Te liliomtipró!
Mindezt kedélyesnek tűnő hangon mondta, de mintha bujkált volna hangjában némi neheztelés is, miközben hozzáfogott az egyik szekrény kipakolásához. Egy csomó kacatot tett Zsuzsiék ölébe. Szavai után Péter újra vörös volt, Zsuzsi vigasztalón súgta:
- Nem vagy liliomtipró, éppen tegnap volt a szülinapom!
Péter szíve szerint a karjaiba kapta volna, de mozdulni sem tudott a kacatoktól, pedig Elvira is biztatta a maga módján.
- Lehet ünnepelni, ha már eddig nem jutott eszedbe. De ahogy sejtem, más eszedbe jutott, igaz?!... Férfinépség! Saját öröme igen, azért akár tűzbe is megy, ha kell. Nem néz se istent, se embert, csak elérje, amit akar. Még akkor is, ha a másiknak bánata van. Muszáj volt nekiesni a temetés napján ?! Kergetett a tatár?
Péter arca még inkább lángolt, mindenhogy érezte magát, csak kellemesen nem, de esze ágában sem volt megvitatni Elvirával szerelmi életüket, s hallgatott. Közben Elvira megtalálta, amit keresett. Egy fényképet tartott a kezében, nézte sokáig, mint aki megfeledkezett arról, hogy mit akart vele, aztán letette. Elvette Zsuzsi öléből az ócska szalmakalapokat, karácsonyfadíszekkel teli dobozokat, s csak aztán nyújtotta a fényképet. Előrelátó volt. Amint Zsuzsi kezébe vette a képet, meglepetten felugrott, s örvendezve kiabálta :
- Hiszen ez Imre!... Ó, istenem, itt van édesapám is!
Zsuzsi elvarázsolva nézte a képet, aztán törölgette a szemeit. Elvira megkérdezte :
- Más ismerőst nem fedeztél fel ?
- De igen! Ha jól tippelek, itt van Béla bácsi, és Vagyki Laci bácsi is.
Elvira bólintott. A kép valóban a felsoroltakat örökítette meg középiskolás korukban. Csoda volt, hogy Zsuzsi rájuk ismert, de volt benne valamiféle képesség erre. Péter már előbb is tapasztalta. Mutatott pár kiskorában készült képet, a testvéreivel, s más gyerekekkel volt rajta, s Zsuzsi sorra felismerte köztük. Ezen a képen is voltak mások, nem csak a felsoroltak. A fiúk lábai előtt lányok guggoltak, köztük egy duci, s Zsuzsi újra ujjongott, Elvirára ismert a duci lányban. Közben Péter megszabadult a kacatoktól, s együtt nézték aztán a fényképet.
Zsuzsi örvendezett.
-Nincs fényképem róluk ebből az időből, de most itt vannak együtt. Láthatom őket diáknak, fiatalnak. Ez olyan szép, hogy alig merem elhinni! - mondta, s Elvirához fordult - Gyönyörű ajándék. Nekem adod tényleg?...Neked is emlék, megválsz tőle mégis?!
A főorvos asszony mosolygott.
- Őriztem évtizedeken át, őrizd eztán te! Hanem, azon nem is csodálkozol, hogy én is ott vagyok?!
- Imre mondta, hogy jó barátja voltál édesapámnak is... - felelte Zsuzsi kicsit bizonytalanul, mert a képen édesapja két keze Elvira vállain pihent.
- Több voltam, mint jó barátja, kismacska ! Sokáig tartó diákszerelem volt... - felelte Elvira tőle szokatlan meghatódottsággal, s hozzátette - Remélem, nem bánt ?
Zsuzsi szépen felelt.
- Még jobban szeretlek, ha úgy volt.
Összeölelkeztek gyengéden. Péter alig ismert főnökasszonyára, de ráismert nemsokára, mikor újra szóba került Zsuzsi jövendő munkája.
Elvira szigorúan mondta:
- Kismacska, csak azt ne hidd, hogy örömmámor lesz nálunk az egész napod. Keményen kell majd dolgoznod, és előre mondom, bármit!
Mikor befejezték a látogatást, Elvira és Zsuzsi összeölelkezett újra. Elvira hosszan tartotta karjaiban Zsuzsit, mint anya a lányát. Zsuzsi arcán öröm volt. Talán mindketten megérezték, hogy kezdetét vette sírig tartó, szép barátságuk.
X/D
A vonat indulásáig egy órájuk volt. Hazafelé menet megálltak az egyik szomszéd előtt, Péter fuvart szerzett. Nehezek voltak a bőröndök, messze volt az állomás, s motorral nem mehettek.
Erzsi a szentélyben volt, magára zárta az ajtót. Péter komolyan megijedt, hogy nem tud elköszönni anyjától. Zsuzsi megismerhette Péter új oldalát. Nem restellt könyörögni a bezárt ajtó előtt, mert nem tudott elmenni istenhozzád nélkül. Maga meghúzódott a háttérben. Hallgatta, ahogy szólítgatta, s megértett közben valami fontosat: Péterrel csak akkor lehet igazán boldog, ha nem áll közéjük anyja neheztelése.
A szomszéd fiú odaállt a ház elé az autójával. Erzsi kijött a szentélyből. Arca dagadt volt a sírástól, s Péterhez borult hangtalan. Péter gyengéden magához ölelte, s vigasztalta.
- Ne sírj, nem megyünk el örökre! Várunk az esküvőre, feltétlenül várunk. Majd megírom a pontos napját, óráját. Addig is itt van a fővárosi telefonszám, ezen elérhetsz bármikor... Vigyázz magadra, édesanyám! Füredi Laci néha rád néz majd, de Ferihez is mehetsz, ha valami gond van... Ne sírj, no! Szeretlek, tudod! Zsuzsi is jobb szívvel van irántad, mint gondolod... Békülj ki a helyzettel, édesanyám !
Most sem győzte meg anyját. Erzsi nem fogadta el Zsuzsi köszönését. Átnézett rajta akkor is, mikor kikísérte őket a kapuig. Péteren látszott a keserűség. Ingerülten ült be a kocsiba, s alig indultak el, rákiabált a szomszéd fiúra, mivel többet nézett hátra, mint az útra. Ez megint új volt, s Zsuzsi megszeppent kicsit. Mikor kiszálltak az autóból, s a fiú elment, megjegyezte Péternek, hogy szigorú volt.
Péter ingerülten felelt.
- Vártam volna meg, míg nekimegyünk egy fának?! Téged bámult az út helyett. Mindig ilyen felelőtlen volt. Már akkor is, mikor hazavitte azt az átkozott gránátot, és a kisöccse előtt hagyta.
Zsuzsi elgondolkodva hallgatott. Az járt a fejében, hogy valójában alig ismerik egymást. Könnyen lehet, hogy Péter jó szíve mellett türelmetlen természetű, vagy haragos. Nem örülne, ha így volna. Hessegette a gondolatot, de nyugtalan maradt.
Péter mintha megérezte volna a gondolatait, magához fogta, s míg sorba álltak a jegypénztár előtt, halkan mondta :
- Bocsáss meg, kicsi életem, ha ingerült voltam, de hamar felbőszít a felelőtlenség. Sajnos, ez természetem. De nem jelenti azt, hogy nem küzdök ellene. Főképpen veled kapcsolatban. Szólj rám nyugodtan, ha elszaladna velem a csikó.
Zsuzsi már felhőtlen örömmel mosolygott, s azt felelte, hogy semmi baj, hiszen igaza volt. Ezzel a jókedvvel szálltak fel a vonatra. Kerestek egy üres fülkét. Péter behúzta a függönyöket, s azt mondta, hogy ezzel maguk mögött hagytak minden rosszat. Nem hajlandó tovább keseregni élete legszebb napján.
Ölébe vette Zsuzsit, csókokkal köszöntötte nagykorúságát elhozó születésnapja alkalmából, s még ezer okot talált rá. Közben beszélgettek is. Meséltek eddigi életükről, hiszen valóban keveset tudtak egymásról, de inkább csak csapongtak az emlékek között, mert szívesebben töltötték az időt egymás szeretgetésével.
Ha közbeeső állomásokon valaki fülkéjüket nézte ki magának, Péter hangosan eltanácsolta azzal, hogy ,,Nászutas fülke! Foglalt!" Egy idős asszony bocsánatkérőn motyogta, hogy nincs kiírva, s kis topogás után máshol keresett helyet magának.
Zsuzsi máskor szégyellte volna a dolgot, de most egyetértett, hiszen valóban nászutasok voltak. Meseszép útjuk volt. Péter így is nehezen várta, hogy megérkezzenek. Többször is elmondta, tombol benne a vágy, lassúnak találja a vonatot. Zsuzsi ilyenkor Péter ruhájába rejtette arcát, mert az ilyenféle boldogságot is szokni kell. Péter nem engedte elbújni, felemelte az állát, s úgy adta, kérte a csókot.
Már feltűntek a külváros házai, mikor ocsúdtak. Péter kiengedte Zsuzsit az öléből, s fésülködés közben megkérdezte:
- Hova is viszel, Zsuzsikám?
- Imrével beszéltetek róla, nem?!
- Csak Kozmáról. A körülményekről semmit. De valójában csak az érdekel, hogy emeletes házba megyünk, vagy vidékiesebb környékre, családi házba ?!... Mi a baj életem ?- kérdezte aztán felnevetve, mert Zsuzsi arcáról leolvasta a riadalmat.
Zsuzsi valóban megijedt. Rádöbbent, hogy Pétert váratlanul éri majd az, ami Budán vár rá. Beszélnie kellett volna a villáról. Legalább annyit, hogy nem ő az örökös.
Csendesen mondta :
- Nincs semmi baj, kedves, csak hirtelen nehéz felelni.
- Miért volna az ? Emeletes, vagy földszintes.
- Mondjuk úgy, családi házba megyünk.
- Na, látod ! Nem szabad gondot fabrikálnod belőle. Már megmondtam, egyedül csak te számítasz. A lakás olyan amilyen. Nem vártam rózsadombi villát. Beérem jóval kevesebbel is.
Zsuzsi úgy érezte, ez az utolsó pillanat, gyorsan el kell mondania, hogy hova viszi, s játékosan felelt.
- Én pedig boldogan vinnélek egy szép villába, még akkor is, ha nem az enyém !
- Még tréfából sem! Nekünk nincs mit keresnünk ott. Az egy másik világ, másféle emberek élnek ott, más érzésekkel, más szemlélettel. - mondta Péter meggyőződéssel a hangjában.
Zsuzsi még nyugtalanabb lett.
- Bizonyos esetekben az a másik világ lehet relatív is, nem gondolod?! Ha mondjuk, én nőttem volna fel egy ilyen helyen, akkor is az volnék, aki vagyok, nem ?!
Péter mintha ráérzett volna valamire, ingerülten felelt.
- Ne menjünk bele, Zsuzsikám! Csak annyit mondok, nem vagyok gazdag ellenes, de az olyan miliőben felnőtt lánnyal semmiképpen se kezdenék!
Zsuzsi most ijedt csak meg igazán.
- Ne mondj ilyet, kedves! Ha szeretnéd, biztosan nem így gondolnád.
Péter legyintett.
- Dehogynem! Ezek áthidalhatatlan akadályok.
- De mégis, ha az a lány másképpen gondolkodik, ha éppen úgy, ahogy te ?!- mondta már összekoccanó fogakkal.
- Elméletileg persze akadhat olyan lány, aki érzelmi okokból megpróbálja elfogadni a nagyságrendekkel szerényebb életet, de előbb-utóbb elege lenne belőle. Ez biztos, kis virágom! Az ilyen házasságnak nem jósolok hosszú időt, kár az ilyenbe belefogni! - mondta Péter, s leemelte a bőröndöket.
Zsuzsi most már határozottan ideges lett. Botladozott saját lábaiban, alig tudott leszállni a vonatról. Péter vitte a két bőröndöt. Zsuzsi a nyomában lépkedett, lázasan járt az agya, mit tegyen, hogy időt nyerjen. Valahogy el kell mondania Péternek a lényeget, hogy vissza ne forduljon a villa kapujából. Kétségbeejtő helyzetben volt, semmi sem jutott az eszébe. Nem volt gyakorlata a fifikában, pedig most csak az segíthetett volna, ha kitalál valamit hirtelen, hogy minél később érjenek ki a villához, s közben beszélhessen. Szerencsétlenségére Péter a taxik felé vette az irányt.
- Betyár nehéz a bőröndöd!- mondta, mikor letette néhány pillanatra - Ólmot tettél bele?
Zsuzsi gyomra összerándult. Péter nagyon jól tudta, hogy mi van a bőröndjében, ha ezt kérdezi, ideges. Talán sejt valamit. Beültek egy taxiba. Zsuzsi bemondta a címet, a taxis hátrafordult, s megnézte őket.
Péter tényleg ideges volt, dobolt a térdén az ujjaival. Zsuzsi haloványsága sokat mondott számára. Kis idő elteltével Zsuzsi megszólalt.
- Kedves, folytatnunk kellene a vonaton megkezdett beszélgetést. Azt mondtad, csak én számítok, bárhova vihetlek. Olyan helyre viszlek, ami meglep, de arra kérlek, ne ijedj meg! Nekem semmi közöm az egészhez. Megérted majd, ha elmagyarázom.
Péter szeme összeszűkült, s nem felelt.
szerző:Rényi Anna
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
     2/8 oldal   Bejegyzések száma: 73 
2021.07 2021. Augusztus 2021.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 37 db bejegyzés
e év: 171 db bejegyzés
Összes: 8763 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 27
  • e Hét: 1013
  • e Hónap: 12400
  • e Év: 50148
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.