|
 2/43 oldal 
|
Bejegyzések száma: 423
|
|
|
|
|
|
2017-09-27 19:37:37, szerda
|
| |
| |
Az Idő ajándéka
Egyszer volt, hol nem volt, még a... na, jó, az Óperenciás tenger azért mérföldekkel odébb nyaldosta a homokfövenyeket, de mégis valahol a régvolt messzeségben élt egyszer egy királylány.
Ez a királylány egy csodálatos légvárban lakott. Képzelete teremtette-festette színesre, csillogóra a környezetet. A palota parkjában dzsungelszerű növényzet burjánzott, a fák magnóliavirágoktól illatoztak, s egzotikus gyümölcsöktől roskadoztak az ágak.
A szeszélyesen futó patakocskákon kisebb-nagyobb fahidak íveltek át, a bokrok között őzek, pávák sétálgattak, kerti törpék idétlenkedtek és olykor még rózsaszín egyszarvúk is legelésztek.
A kastély minden szobája puha volt és hívogató, kényelmes fotelekkel, plazmatévékkel és jakuzzikkal felszerelve. Az asztalokra az étkezés alkalmával finomabbnál finomabb, válogatott falatok kerültek, messzi földön híres szakácsok készítették a pecsenyéket, képzőművészi tehetséggel megáldott cukrászok cifrázták az édességeket.
A királylány egy ideig békésen elvolt ebben a cukormázas álomvilágban, de ahogy betöltötte a bűvös tizenötödik életévét, más élmények, más izgalmak után vágyakozott.
Épp egy mandarinfa alatt ücsörgött bánatosan, unalmában a kavicsokat rugdosta méretre készült, lábára varrott Jimmy Choo szandáljában, mikor felbukkant előtte az Idő.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy azt a lány képzelte - és valljuk be, nem is nagyon képzelgett róla, elég volt neki az álomszép világát folyamatosan álmodni, abba pedig ilyen rémisztő dolgok, mint Halál, Elmúlás, Tévedés, Hiba, Idő nem kaptak helyet.
Az Idő állandóan változtatta alakját, hol elragadtatott másodpercekként, hol pedig csigalassan vánszorgó évekként mutatkozott előtte. Érdekes volt, hogy bár külsőségeiben folyamatosan átalakult, az arca mozdulatlannak és érzelemmentesnek tetszett. Valahogy szép volt, sugárzó és... igen, időtlen. Letelepedett a lány mellé a padra, de nem szólt. Csak kíváncsian méregették egymást, mindent tudó pillantásában a lány önmagát vélte felfedezni. Elmosolyodott. Az Idő biccentett viszonzásképpen, majd egy ütött-kopott fadobozt nyújtott át a királylánynak, s semmivé (mindenné?) foszlott.
A királylány felnyitotta az ajándék fedelét: mesés színekben pompázó, csillogóra csiszolt, ördögi ügyességgel vésett kristályok ragyogtak benne.
Nem érintette meg őket, csak a nap sugarai felé fordította a dobozt, és nézte, hogyan játszadozik a fény a színekkel, hogyan simít végig rajtuk, és figyelte, ahogy a kövek feleltek a nap érintésére. Fogalma sem volt, mi ez az ajándék, de mivel a királylányt is női anyagból gyúrták, örült minden fényes, márkás vagy drágának tűnő cuccnak.
Egyedül a dobozzal nem tudott megbékélni, nem értette, hogy kerülhetnek ilyen üde szépségek egy ilyen öreg csúfság fogságába, de hiába keresett bársonnyal bélelt, selyemmel bevont, arannyal átszőtt tartókat a kincseinek, valahogy egyikbe sem illettek igazán, és végül mindig a fadobozban kötöttek ki.
Egyszer csak, egy hómentes decemberi délutánon egy királyfi tévedt a birodalomba. Mikor az őrök feltartóztatták, váltig állította, hogy véletlenül keveredett a kertbe, mert meghibásodott a lova GPS-e, ám a királylány remélte, hogy valamilyen úton-módon mégiscsak ő vonzotta be ezt a magas, jó képű idegent. Bár az elektromos eszközök mágikus rontásához semmit sem konyított, de lelke legmélyén érezte, hogy holmi félreértésnél komolyabb dolgok vannak készülőben... A fiatalember egy távoli birodalom szultánja volt, de abban az időben, egy kis mellékes reményében igricként is tevékenykedett.
A fiatalok, a Nagy Sorsforgatókönyv betűit szóról szóra követve egymásba szerettek. Majdnem holtomig tartó dínom-dánom kerekedett belőle, mígnem egy végzetes napon...
...a királyfi elkunyerált egy drágakövet az Idő ajándékai közül.
A királylány az ifjonti heves szerelem nevű halálos vírus által megfertőzve, kinyitotta a doboz fedelét, és az ifjúra bízta a választást. Az nagyítólencse alá tartotta a köveket, sőt még egy királyi értékbecsüst is hívatott. Végül a legnagyobb, legszebb vörös kővel, egy burmai nága-rubinnal a markában távozott. Örökre.
A királylány sírt-rítt, búslakodott, de bánata csak a következő herceg felbukkanásáig tartott. Vele is romantikus lányregénybe illően indult minden, a királylány kivirult, giccses naplemente-háttér és Hollywood felírat elé képzelte magát az ifjú oldalán. A kijózanodás jóval rövidebb ideig tartott, a fiatalember kevésbé volt válogatós, ő az első, keze ügyébe akadó fekete gyémánttal lépett le a porondról.
Messze földről, távoli birodalmakból újabb kérők érkeztek, ám minden lángolásnak fájdalmas búcsú, és egy-egy újabb hiányzó kristály lett a vége. Fogyatkozott a doboz tartalma, a felhőkék akvamarin, a lángsárga topáz, a júniusi-rét-zöld smaragd mellett az apróbb kövek is el-eltünedeztek.
Ekkor egy újabb lovag bukkant fel, magát varázslónak mondta. El is bűvölte a királylányt alaposan. Ő végül nem sokat teketóriázott, erszényébe rázta a doboz alján marad drágaköveket, majd angolosan távozott, pedig született skót-felföldi volt.
Na, most esett le igazán a tantusz (ami mint tudjuk, egy pihekönnyű pénzféle) a királylánynál. Elpazarolta az Idő ajándékait...
A királylány érett barack-rózsaszín szobája közepén ücsörgött a földön (nem törődött a kiszakadt Calzedonia harisnyájával sem), és a drágakövek hűlt helyét bámulta.
Tudta, hogy ezeket a kincseket már sosem szerezheti vissza. Kétségbeesésében amolyan királylányosan hüppögött (nehogy elmázolja tökéletesre sikeredett MAC sminkjét), mikor udvariasan kopogtattak az ajtón. Az inasa látogatót jelentett, és átnyújtott egy mindenféle díszítést mellőző fekete-fehér névjegykártyát.
Idő közben is változatlan Idő tért vissza hozzá. Elmagyarázta a lánynak, hogy kár siratni az elmúlt időt - hiszen ő mindig jelen van. Inkább arra biztatta, hogy mozduljon ki végre komfortos, ám unalmas palotájából és fedezze fel a kinti, sokkal izgalmasabb, realisztikusabb és élettel telibb világot. "Fogd a dobozt, és töltsd meg a saját kincseiddel."
Végül még egy igazán hasznos tanáccsal is ellátta a kényelmes farmerbe, túracipőbe és hátizsákba bújt, indulásra kész, lelkes királylányt: "Legközelebb olyan királyfit keress, aki legalább annyira szeret téged, mint magamagát. Akkor nincs szüksége a drágaköveidre. Vagy tudod mit, egy ördöghajszállal még annál is jobban szeressen. Mert ezek az igazi értékek!"
Podonyi Hédinek- köszönöm, hogy megírta ezt a tanulságos mesét.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-07-25 23:15:33, kedd
|
| |
| |
ZEN TÖRTÉNET: A szerzetes és a kapa története
"Élt egyszer egy gazda, aki szántott, vetett, művelete földjét évről évre. A munka nehéz volt, de bőséges az aratás. Mégis egy nap elgondolkodott: miért kell nekem gürcölnöm egész évben? Az életnek nincs értelme és unalmas... Vajon mi az én életem célja?
Egy nap eljött hozzá egy szerzetes és alamizsnát kért. A szeme boldogan csillogott, tekintetéből azt a szabadságot látta meg a gazda, amit mindig is szeretett volna. Elgondolkozott: milyen jó dolog így teher nélkül élni! Elhatározta, hogy szerzetesnek áll.
Amint azonban elhagyta a házát, egyszerre furcsa érzés hasított belé, úgy érezte, hogy üres a keze. Éveken át soha nem járt üres kézzel, mindig ott volt nála a kapája, így kissé elveszettnek érezte magát. Visszament hát a kapáért. Szép kapa, éles, finom kapa, kár lenne, ha ellopnák! Elrejtette hát egy biztos helyre a házában, mielőtt újra elindult a kolostor felé.
Az egykori gazda mindent megtett, hogy jó szerzetes lehessen. Azonban a gondolatai néha elkalandoztak, ha egy rizsföld szélén járt, eszébe jutott a kapa. Haza is szaladt párszor, hogy megsimogassa a kapája nyelét - ez megnyugtatta.
Teltek az évek, de a szerzetesként sem lelte meg a békéjét. Csalódottan gondolkozott: valami mégiscsak hiányzik az életemből... Miért nem teljesült az álmom? Mi nem engedi, hogy boldog legyek? Rájött, hogy mi az, ami visszatartja. A kapa! Rájött, hogy el kell engednie. Rohant haza, elővette a kapát és beledobta a tóba. Nyertem! - kiáltotta boldogan, és örömében elsírta magát.
Arra ment egy király a győztes háborúból hazafelé és meghallotta a szerzetes örömét. Mit nyertél? - kérdezte, mitől vagy ennyire vidám? - Legyőztem a belső démonomat, letettem a terhem - felelte a gazdából lett szerzetes.
A király elgondolkodott: legyőztem az ellenséget, meghódítottam száz országot, hatalmas kincsekkel rakott szekereim vannak, mégsem én vagyok az igazi győztes, hanem ő, aki saját magát tudta legyőzni. Cheng Yen
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-07-25 22:56:14, kedd
|
| |
| |
Lelkes Miklós: Kismalacos történet
Öreg néne éldegélt erdőszéli házikójában. Sok háziállata nem volt, csak egy kutya, macska, kakas, tyúk, meg malacka. Hát ez nem sok, de a semminél azért mégiscsak több.
A kutya tudott ugatni, a cica nyávogni és egeret fogni, a kakas kukorékolni, a tyúk kotkodálni és tojást tojni, a malacka pedig röfögni. Azt mondjátok, hogy egyikük tudománya sem volt valami nagy? Hát ez igaz, de azért a semminél több. Sőt! Lengő kendő, ennyi elegendő.
A kismalac jó darabig az óljában röfögött, de később ott találta magát egy zsákban. A zsák meg ott találta magát az erdőben. Egy ember is ott találta magát az erdőben, de ő a malacot, ami a zsákban volt, nem az erdőben találta, hanem az öreg nénitől lopta. Hű, azt a kutyafáját!
A lopós embernek volt egy kulacsa, abban jóféle borocska. Megitta az ember a borocskát. Jó kedve kerekedett. Előbb danolászott, később elálmosodott. Leheveredett egy fa alá, elaludt. A zsákot maga mellé tette. A malac nem aludt el a zsákban, hanem addig bökdöste tömpe orrával a zsák bekötött száját, amíg az kioldódott.
Kiugrott a malacka a zsákból, elfutott az erdőben. Találkozott egy szajkóval. A fecsegő, kíváncsi madár megkérdezte tőle.
- Milyen vadmalac vagy te, ha nem vagy csíkos?
A malacka erre nem tudott válaszolni, csak annyit röfögött:
- Röf-röf! Röf-röf vagyok!
A szajkó kinevette.
- Te csíkok nélküli vadmalac! A többi vadmalac is röf-röf, - de rajtuk csíkok is vannak!
Reggel a néni felébredt erdőszéli házikójában. Ijedten látta: eltűnt egyetlen, kedves kis malackája.
A kakas megsajnálta gazdasszonyát, azt mondta a nénének:
- Kivágok hét kukurikút! Meghozza a kurta farkút!
Ki is eresztett a csőrén hét kukurikút, de a kiskakas egyik kukurikúra sem jött meg.
A tyúk is vigasztalta a nénét:
- Kot-kot-kot! Én kárálok! Erre itt lesz, meglátod!
Kotkodácsolt is, - de erre sem jelent meg a kismalac.
A cica így nyávogott:
- Fogok neki egeret! Ha megjön, abból ehet. Farkon fogott egerem vele meg is felezem! Ha nem jön meg: pocakja egérhusit nem kap ma!
A kutya kedvelte a malackát, még a szagát is szerette. Azt mondta a nénének:
- Röfink után megyek én! Tán az erdő közepén kismalacunk meglelem. Néne, te gyere velem!
Elöl ment a kutya, utána a néne. Ám a többi állat sem maradt otthon. Őket követte a cica, a kakas, meg a tyúk.
Útközben a cica fogott egy erdei egeret. A kakas meg egy erdei gilisztát, amit megfelezett feleségével, a tyúkkal.
Jó darabig mentek, de, szerencsére, jó nyomon is, - utóbbi a kutyus érdeme volt.
Egyszer csak mit látnak? Fut feléjük a malacka. Kiderült: jó füle van, meghallotta a kakas kukorékolását, elindult a hang irányába, de nehéz volt itt-ott átbújnia a fák közötti bozóton.
A néne kicsit vissza is fiatalodott nagy boldogságában, hogy meglett a malacka. A kutya, cica, kakas, tyúk is örült, ha nem is annyira, mint a néne.
Mi lett a lopós emberrel?
Hát ez az ember később felébredt. Meglepődött: nincs a zsákban malac? Hová lett?
Arra gondolt: csak egy dolog történhetett, - amíg ő aludt, ellopták tőle a malacát.
Arra viszont nem gondolt: a malac nem is volt az övé. Arra sem: meg is szökhetett tőle.
Mérges lett, csudamód. Hű! Ha hallottátok volna, hogy mint szidta a világ összes malaclopó tolvaját!
Arra nem gondolt: ő is köztük van, - és, amikor utóbbiakat szidja, egyúttal önmagát is.
Vigasztalta volna magát jó borocskával, - de a kulacsa is üres volt már, nem csak a zsákja.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-07-18 10:50:30, kedd
|
| |
| |
Ivár dalnok volt, méghozzá a legjobb, aki valaha Izland földjén született; és ha ez a megállapítás túlzásnak tűnik, az csak azért van, mert minden dalnok a legkiválóbb, amikor róla szól a történet. Egyik mesemondó tisztelje a másikat.
Szóval Ivár dalnok volt; meglehetősen fiatal még, amikor útra kelt, hogy világot lásson, és végül a norvég király udvarában kötött ki. A király nagyon szerette az énekeit és a történeteit; Ivárnak jól ment a sora, szépen lassan kisebb vagyonra tett szert. Egy napon a bátyja, Thorfinn meglátogatta; bár a két testvér sok mindenben különbözött egymástól, Ivár mégis szívesne fogadta őt, vendégül látta sok-sok napon át, és amikor végül hazaindult, megkérte egy szívességre: keressen meg Izlandon egy bizonyos Oddni nevű lányt, és mondja meg neki, hogy a dalnok szívből szereti őt, sokat gondol rá, és ha hazatér, feleségül kéri majd. Thorfinn visszahajózott a szülőföldjére, megkereste Odnnit; de a lány annyira megtetszett neki, hogy inkább a maga számára kérte feleségül, és megtartották az esküvőt.
A hír hamarosan Ivár fülébe is eljutott; és attól a naptól kezdve eltűnt a lelkéből a zene. Kedvetlenül pengette a lantot, alig-alig énekelt; hamarosan a királynak is feltűnt, hogy kedvenc dalnoka mennyire kedvetlen és levert. Az egyik lakoma után magához hívatta őt.
- Mi lelt téged, kedves dalnokom? Látom rajtad, hogy szomorú vagy, de az okát nem árultad el senkinek. Kevésled talán a pénzt, amit a dalaidért fizetünk? Adhatok többet.
- Nem, felség - felelte Ivár - nincs szükségem több aranyra.
- Akkor talán honvágyad van? Idegennek érzed magad a földemen? Adhatok neked házat és birtokot...
- Nem, felség, nem erről van szó.
A király sorra próbálkozott mindenféle ajándékkal, ami csak az eszébe jutott; Ivár pedig sorra elutasított rangot, hajót, kincseket. A király végül halk hangon így szólt.
- Fiatal vagy, és azt hiszem, sejtem már, mi bánt. Mondd meg nekem a lány nevét, és ígérem, ha a szülei az utatokba állnak...
- Semmi szükség rá, felség - mondta Ivár - már férjhez ment. A bátyámhoz.
A király gondolkodott egy darabig.
- Mégiscsak adok neked egy farmot, fiam. Ha egész nap dolgozol...
-... csak Oddni járna a fejemben.
- Akkor adok pénzt. Utazd be a világot.
- Mindenhová magammal vinném az emlékeimet.
- De mégis, utaznod kéne. Talán megismersz majd egy lányt...
-... Onndira emlékeztetne akármelyik.
A király megint kifogyott az ötletekből. Hallgatott egy darabig.
- Van még egy dolog, amit felajánlhatok, bár azt hiszem, semmiségnek fog tűnni mindahhoz képest, amit királyként adhatnék neked. Mondd, Ivár, elfogadnád-e tőlem, hogy minden nap végighallgatlak, amíg Oddniról mesélsz? Ez az egy javaslatom maradt.
És Ivár beleegyezet. Nap mint nap, hosszú heteken át, leült esténként a király trónja mellé, és mesélt neki a lányról, akit szeretett. Elmondta, hogy nézett ki, milyen volt a haja, a szeme, hogyan járt, hogyan nevetett; újra és újra felemlegette, mennyire hiányzik neki, és mennyire fáj a szíve, hogy Thorfinnt választotta férjéül. És ahogy múltak a hetek és a hónapok, Ivár szomorúsága halványodni kezdett; újra zenélt, és újra énekelt, és egy nap végre elnevette magát. A király pedig elégedetten nevetett vele.
Nem sokkal később Ivár, immár gazdag és híres dalnokként, visszatért a szülőföldjére. Találkozott egy fiatal lánnyal, egymásba szerettek, összeházasodtak, és sok gyermekük született.
Ivár pedig sohasem felejtette el az ajándékot, amit a királytól kapott.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-07-11 17:31:49, kedd
|
| |
| |
47 ezer forintos történet. Olvassátok el!
47.000 Ft nyugdíja pár nap alatt elfogyott. Kifizette a boltban a tartozásait kamatostól, a postán hatezer forintot hagyott a villanyszámlára, elküldött a fiának ötezer forintot a főváros egyik hajléktalanszállójára, végül az önkormányzatnál a kutyaoltás elmaradt összegét fizette be.
Tervezte, hogy tüzelőt is vesz, de a pénztárcájában csak három darab ezres maradt egész hónapra. Vett a boltban fél kiló kenyeret és egy fél liter tejet is és lassan totyogott hazafelé a sáros úton. Az utat nézte mereven, nehogy elcsússzon.
A szőke boltosnő ingerült volt, miután kilépett ajtón, mert megint szellőztetnie kellett a szerinte rossz szagú öregasszony után.
Sejtette, hogy talán érezni rajta a kihagyott tisztálkodásokat, azt, hogy nem fürdött hetek óta, de azért mégis azt gondolta, hogy tisztán tartja magát. Gondolni sem mert arra, hogy utána szellőztetni kell a boltban. Volt a házban fürdőszobája, de azt már nem tudta felfűteni, meleg vizet is csak a gázon melegített, ha mosakodott. A bojlert már régen kikötötték. Nem sokkal azután, hogy férje hazafelé jövet a munkából összeesett a buszon és vele már csak annyit közöltek, hogy egyedül maradt.
Félretett pénzük egy része a temetésre és a sírkőre ment el, a maradékot, néhány tízezer forintot fiának a kezébe nyomta, aki lejött hozzá, de a gyerekkori haverok közt nem akart segélyes ingyenélő lenni, ezért visszament a fővárosba segélyes ingyenélőnek. Persze dolgozott volna a Sanyi, de nem kellett évek óta sehova. Erős volt, két kőműves keze alá dolgozott, attól sem ijedt meg, ha neki kellett a kőműves vagy a burkoló helyére állnia. Bármit elvállalt, mégsem kellett sehova.
A menyére is mérges volt. Addig kellett neki a fia, amíg dolgozott Pesten, küldte a pénzt.
Amikor nehéz helyzetbe került, akkor elzavarta otthonról és maga mellé fogadott egy fiatalabb férfit, akivel kiköltöztek a távoli angol fővárosba és még az egyetlen unokáját is magukkal vitték. Hónapok óta semmit sem hallott felőlük. Eleinte még telefonált néhányszor Sanyika, hónapokig csak miatta tartotta meg a telefon előfizetését, de aztán már nem csörrent meg a piros készülék.
Sokat szomorkodott, bosszankodott.
Félt attól, hogy ott abban a távoli nagyvárosban talán történt velük valami, sokáig csak azért nézte a híradót, hátha megtud valamit, hátha meglátja véletlenül egy híradásban az unokáját.
Aztán egy napon a TV nagy durranással megadta magát. A szerelőt kihívta, de nem volt nyolcezer forintja a javításra.
Néhányszor megpróbált érdeklődni nászasszonyától, hogy mi van a volt menyével, unokájával, de az csak kapuban állva fogadta, nem hívta be, mint régen. Nem is mondott semmit, csak foghegyről annyit, hogy megvannak, ne aggodalmaskodjon, meg azt is hozzátette, hogy jelentkeznek majd, ha van velük valami.
A sáros úton hazafelé totyogva sok gondolat kavargott a fejében, sok oka volt a szomorúságra, de ő vitte a sok terhet, amit az élet rárakott. Amióta elment a férje, azóta minden nehéz lett, elviselhetetlenül nehéz, de senkinek sem panaszkodott.
Otthon gyorsan nyitotta az ajtót, rámordult a macskára, amiért az csak lassan ment be utána a konyhába. Vigyázott, hogy ne hűljön ki a lakás.
A tűzhelyre tejet tett melegedni, vízzel felhígította, kenyeret aprított bele, de még mielőtt rendesen megmelegedhetett volna, ellobbant a láng. Először a macska edényébe rakott, majd vitt a hátsó udvaron fagyoskodó kutyához is. Sok nem maradt a lábas alján, de neki annyi is elég volt. Elgémberedett keze nem engedett fel.
A langyos tej miatt felmelegedett a szájában a levegő és lehelete meglátszott a konyhában.
Nagyon hideg volt a lakás minden pontján.
Sem indulás, sem megérkezés, csak a mélyülő sötétség...
A kutya két napon és éjszakán át vonyított a hátsó udvarban.
A szomszéd ház évek óta üres volt, szemben már le is bontotta az önkormányzat a szétmálló vályogházat.
A falugondnok, aki hétfőn az ebédet hozta, nem találta a kapun az üres ételhordót.
Bekiabált, álldogált egy darabig, aztán félve belépett az udvarba, hangosan nyugtatva a szinte megbolondult kutyát.
Amikor a konyha kilincsét lenyomta, tudta, hogy mivel fogja szembetalálni magát.
A lassan kinyitott ajtón keresztül a macska rémülten szaladt ki az udvarra.
Nem lépett be, az ajtót szélesre tárva fényt, téli meleg fényt engedett a konyhába. A sarokban lévő ágyon, félig kitakart, mozdulatlan test feküdt, lehunyt szemmel, arcán egyértelmű mosollyal.
Édeskés illat lengett a levegőben, egy kanál és egy alumínium edény volt a konyha közepén a cementlapon, biztosan a macska verte le az asztalról.
Nem volt szükség önkormányzati temetésre.
Az iratok közt minden költséget fedező pénzköteget találtak.
Nem volt ráírva, hogy a temetésre lett félrerakva, de mindenki tudta, hogy csak azért lehetett ott.
Fiát két napos keresés után találták meg. Közömbös hangon fogadta a hírt, de még aznap este hazaindult. Az éjszakai vonattal azonban nem jutott messzire. A fővárostól alig negyven kilométernyire leszállították a vonatról és minden kérlelés dacára fogdába zárták. Kihallgatása másnap délután kezdődött, pontosan akkor, amikor anyját utolsó útjára indítottak.
Mindössze hárman álltak a felbontott sír előtt, ahová férje után most a feleség is megérkezett.
Miután a betonlapot visszahelyezték, a polgármester a fejét csóválva lerakta a sírra a magával hozott virágot. Minden kész volt, már csak az évszám hiányzott az asszonynév mellől.
A sírköves néhány nappal később fáradtan véste fel a 2013-es évszámot.
Lekapcsolta a villanyt, kabátját a szék karjára tette, bebújt a paplan alá. A macska a lábához gömbölyödött. Nem tudott elaludni. A paplan alatt sem érezte, hogy átmelegedne.
Fát kellene szerezzen, arra is gondolt, hogy kivágatja a nagy almafát, de az is pénzbe kerül, a gázpalack is.
Összerándult a gyomra, mert eszébe jutott, hogy milyen kevés maradt a pénztárcájában.
Eszébe jutott a fia, aki azon a kegyetlen helyen kell lakjon, az unokája, aki biztosan szomorú ott a messzeségben.
Még kihajolt az ágyból a pohárért, a víz jéghidegen folyt le a torkán.
Amikor végre elaludt, akkor is nagyon fázott.
Arra gondolt, hogy holnap talán kisüt a nap és egy kicsit majd átmelegíti magát a teraszon. Szinte érezte a téli nap kellemes melegét a bőrén, látta a fényességet a lehunyt szempilláján keresztül.
Szép álomba szenderült, együtt volt végre mindenki, akit szeretett.
Furcsa volt, mégsem szólt egy szót sem. A jót ő pont úgy fogadta, mint a rosszat. Mosolygós beletörődéssel.
Egyedül a férje miatt bosszankodott, amiért a buszról nem egyenesen hazafelé jött, hanem belépett a kocsmába egy pohár sörre.
Aztán a szikrázó tavaszi napsütést lassan felváltotta a szürkület, egyre sötétebb lett és az utcai világítást sem kapcsolták fel. Áramszünet megint, csóválta a fejét álmában, aztán lassan elborított mindent a sötétség.
Nem történt semmi különös.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-06-06 11:59:13, kedd
|
| |
| |
A földi paradicsom titka
A régi bölcsek szerint létezik egy hely, ahol az ég és a föld találkozik. Tibeti és mongol lámák ősidők óta emlegetik az úgynevezett Sambhalát. A modern kutatók véleménye megoszlik arról, hogy a valósságban létezik-e ez a hely, ami maga a földi paradicsom. Egy tibeti legenda foglalja össze mindazt, amit a helyről tudunk. Eszerint Sambhala, Tibettől északra található. A legenda szerint Buddhát itt avatták be a kálacsakra, jelentése szerint, az Idő Kereke tanaiba, melyek asztronómiát, asztrológiát és egyéb kozmikus elméleteket tartalmaznak.
Azt beszélik ez a rejtélyes hely egy völgy mélyén búvik meg és óriási hófödte hegyek ölelik át. Megközelítését egy kiszáradt tómeder nehezíti, csupán egy keskeny hágón vagy barlangon keresztül vezet oda út. A lámák szentül állítják, hogy ide nem juthat el minden vándor, csak az, aki meghívást kapott. A hagyomány szerint Sambhala lakói maguk gyógyították minden betegségüket, olvasni tudtak mások gondolataiban, megjósolták a jövőt és akár száz évig is éltek.
Ma talán hajlamosak vagyunk megmosolyogni a régmúlt meséit, mondván, azok csak mítoszok és babonák, de létük bizonyíték arra, hogy elődeink megpróbáltak szembeszállni az ismeretlennel és a félelmeikkel.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-06-05 22:44:30, hétfő
|
| |
| |
Jókai Anna: Ne féljetek!
A Ne féljetek! egy érdekes regény életről és halálról. Sorsokról, öregedésről. Arról, amiről nem beszélünk. Mire is gondolok? Csak nem túl sok olyan dolog jutott eszünkbe, amiről nem beszélünk?
Belelátunk néhány kapcsolatba úgy, ahogy nem szoktunk mások életébe látni; nem csak félinformációkkal, nem csak látszólagos képekkel, hanem egészében, mindkét fél minden apró megnyilvánulásának megismerésével, és közben a leghátsóbb gondolataikkal is szembesülve.
Az elején nehezményeztem, hogy fogalmam sincs, ki kicsoda, ki kinek a kije, és kinek ki volt az ex. Nehézkes kibogozni, persze aztán kitisztul a kép, de megsuhintott hirtelen a Katalin utca emléke, ott voltak zűrzavaros családi viszonyok az elején - már úgy értve, hogy jól jött volna egy családfa.
Az első pár oldalon azt hittem Mária és Márió ugyanaz a személy, csak kettébontja a szerző, és rajtuk mutatja be az öregedést férfi és női szemszögből is. Tévedtem is, mert nem ugyanazok, meg nem is, mert végső soron igen, képet kapunk tőlük, de belátható hogy egy idő után nem is ad akkora különbséget a nemek különbözősége, sokkal inkább az életút határozza meg a véget.
"Vannak rózsa-nők, akik csak bimbóban mutatnak, a szegfű-nő később teljesedik ki, de ő kardvirág-féle: ahogy elhervad egy-egy alsó virág, mindig újat bont felette."
A könyv nehéz, lélektani boncolgatás. Nem tűnik rágósnak elsőre, sőt, talán másodjára sem, az ember - vagy legalábbis én - csak a második harmad után kezdi észrevenni, hogy milyen nyomasztó is, pedig állítólag nem akar az lenni. Depresszív, lehangoló, és teljesen leszívott. Nem azt mondom, hogy az embernek nincs kedve élni se, ha ezt olvassa, de nincs kedve belegondolni, hogy mennyivel lesz még rosszabb az egészsége vagy az emberi kapcsolatai, és bár végül élni támadt kedvem a könyvtől, nem szerettem a világában bolyongani, és a "máshogy élni" vágya jött elő többször is.
Én például nem akarok ilyen keserűen magamban tartott dolgokkal a sírba menni. Hogy öregedni nem akarok, az nonszensz, hiszen fogok, de meghülyülni, na azt nem akarok. Mássá lenni sem akarok, hogy idegennek érezzenek a hozzám közel állók. Ezt a keserű szájízt nem akarom érezni, amit a regény hagyott bennem, hiába a felolvasó rózsás-nagymamás hangja és gyengéd hangsúlyozása (mek hangoskönyvtár).
Kismilliószor elhangzik a könyvben a legyünk objektívek és a ne legyünk szubjektívek szófordulat, amitől már a hajamat téptem, most mégis, hogy ennyire magam felé fordítottam a bejegyzést, eszembe jutott, legyünk objektívek, kanyarodjunk vissza rólam a könyvhöz.
A narráció érdekes volt, mert ahogy korábban írtam, kívül-belül megismerjük a lejátszódó szituációkat. A narrátor tolmácsolja mi történik, és szökkenünk egyik elbeszélőtől a másikig, akinek halljuk kimondott és kimondatlan gondolatait is. Őszintén szólva tényleg kicsit Szomszédok beütése lesz a dolognak ettől, főleg ha hangoskönyvben hallgatjuk, mintha csak odafordulna Nemcsák Károly a kamerához a végén, és a tüürü-rürürürürü-támtámtám-türürürürüüü.... zenéjére elújságolja: drágul a kenyér. és a tej is. semmi sem a régi. aztán ugrás Jutkára, Etára és Julcsira, snitt, snitt, snitt.
A négy főszereplő szájából hallott gondolatok akár fel is darabolhatnák az egész történetet, mégsem érződik ez a szétesés, inkább csak érdekes, hogy ennyit ugrál, és mégis kerek egészet ad, annak ellenére, hogy az elbeszélők közül vannak akik nem is ismerték egymást... egymás életének részesei így is.
Értékelés:
Jókai Annát olvasni, viszont ezt, ezt az egyet azt hiszem el fogom még egyszer olvasni. Mert ezt valahogy el kell olvasni öregen is. Fiatalon is el lehet, de végre egy olyan könyv, amire én is nyugodtan rámondom: mást ad, ha idősebb vagy - mert egyébként nem szívelem az ilyen jellegű felcímkézést. De lehet hogy akkor, később olvasva még fájóbb lesz. Ha megérem, hogy öreg legyek, és eszembe jut majd, előveszem újra.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-05-23 20:41:32, kedd
|
| |
| |
A házasságuk első napján az újdonsült feleség és a férj megbeszélték, hogy senkinek nem nyitnak ajtót.
Hamarosan azonban csengettek, megérkeztek a férj szülei látogatóba.
A férj és a feleség egymásra néztek, a férj ki akarta nyitni az ajtót, de mivel megállapodtak, nem tette meg, így a szülei elmentek.
Kicsit később, ugyanezen a napon a feleség szülei jöttek, a feleség és a férj egymásra néztek, és bár volt köztük egy megállapodás, a feleség könnyes szemmel suttogta: "Nem tudom ezt tenni a szüleimmel" - és kinyitotta az ajtót. A férj nem szólt semmit.
Teltek az évek és született négy fiuk, ötödiknek pedig egy kislányuk.
Az apa egy nagy partit rendezett az újszülött kislány érkezésének örömére.
A feleség megkérdezte tőle, miért volt ez a nagy ünneplés ennek a babának, mikor az első négyet nem ünnepelték meg?
A férj egyszerűen válaszolt: "Mert Ő az, aki mindig ki fogja nekem nyitni az ajtót
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-05-23 20:23:13, kedd
|
| |
| |
Az elménk békéjét fenyegető egyik legnagyobb veszély a harag csapása. Munka közben gyakran támad bennünk indulat a főnökünkkel, a munkatársainkkal vagy a beosztottainkkal szemben. Aligha akad olyan nap, amikor a munkahelyünkön valaki vagy valami ne billentene ki a lelki nyugalmunkból. Azt tapasztaljuk, hogy az otthonunk is az indulatos kölcsönhatások melegágya. Az egyik családtag nem fizette be időben a
számlát, valaki felfalta a kedvenc csemegénket, a gyermekeink vitatkoznak, és fejfájást okoznak nekünk, a házastársunk pedig valamilyen elkötelezettséget vállalt a nevünkben, amit mi legszívesebben nem teljesítenénk. Ez a lista egyre csak hosszabb lesz. Még a munkába menetel és a hazautazás is felszítja az indulatainkat. A zavartalanul haladó forgalom hirtelen, minden ok nélkül megtorpan, és mi vagy tizenöt percig mozdulatlanságra kárhoztatva ülünk a dugóban. Feszült, ingerült, támadó hangulatban érkezünk a munkahelyünkre
Úgy tűnik, hogy az élet újra meg újra lecsap ránk valamilyen újabb helyzettel, amely dühödt állapotba juttat minket. Létezik-e valami ellenszer a haragra? A következő, dzsain hagyományból származó tanulságos történet bepillantást nyújt abba, hogyan fékezhetjük meg a mérgünket
Volt egyszer négy herceg: Vasudeva, Baladeva, Satyaka és Daruka. Egy napon önfejű, makacs lovaik egy sűrű dzsungelbe vitték őket. Mivel már későre járt, a négy herceg úgy döntött, hogy ott töltik az éjszakát, és csak reggel térnek haza. Kiválasztottak egy nagy indiai fügefát, hogy alatta térjenek nyugovóra. Mivel a dzsungel nagyon sötét volt, úgy határoztak, hogy felváltva őrt fognak állni. Mialatt hárman alszanak, a
negyedik őrködik, hogy védelmezze a többieket. Kis idő múltán az őrszem lepihenhet, és egy másik herceg lép a helyére. Elsőként Daruka maradt ébren. Mialatt a többiek aludtak, a harag egy szellem formáját öltötte magára, és odament az őrködő fivérhez
A harag szelleme azt mondta: ,,Nagyon éhes vagyok. Meg szeretném enni a három alvó társadat." A herceg tiltakozott: ,,Ugyan már! Hogy képzeled?" Ezzel összecsapott a harag szellemével. Kemény küzdelem folyt közöttük. Mivel Daruka nem tudott a harag fölébe kerekedni, érezte, ahogy egyre növekedett benne az indulat. Ám minél mérgesebb lett, ellenfele annál több energiát nyert tőle. Erőtől duzzadóan, a harag végül megütötte a herceget, megsebesítve ezzel a lábát. Daruka ettől összeesett, a harag szelleme pedig elinalt. Ekkor felkelt a második herceg, Satyaka, mert ő következett az őrködésben. A nagy sötétségben nem vette észre, hogy Daruka öntudatlanul és sebesülten fekszik.
Mialatt a többiekre vigyázott, őt is megkörnyékezte a harag szelleme. Az elsőhöz hasonló vita kerekedett közöttük amiatt, hogy a harag fel akarta falni a többieket. Satyaka is harcba keveredett vele, és sikertelensége miatt ő is egyre ingerültebb lett. Indulata csak tovább táplálta ellenfele tüzét, és ettől annak ereje egyre nagyobb lett.
Végül ezt a herceget is leverte a lábáról, aki eszméletlenül rogyott össze. Amikor eljött Baladeva ideje, hogy felváltsa a testvérét az őrködésben, ugyanaz játszódott le, mint korábban: Baladeva dühétől a harag szellemének az ereje egyre csak gyarapodott, és végül elegendő erőt szerzett ahhoz, hogy ezt a herceget is legyőzze. Végül Vasudeva került sorra a virrasztásban.
A harag szelleme elbizakodottan, ugyanazt a játékot próbálta végigjátszani vele is, mint a testvéreivel. Azt mondta a fiúnak: ,,Márpedig most megeszem a társaidat." A negyedik herceg azt felelte: ,,A helyzet az, hogy ezt csak akkor tudnád megtenni, ha legyőznél engem."
Megkezdődött közöttük a harc. Vasudeva azonban ahelyett hogy haragra gerjedt volna, csupán megállapította, és méltányolta, mennyire erős, bátor és gyakorlott a harag szelleme. A küzdelem során mindvégig megőrizte a nyugalmát. Minél nyugodtabbá vált, az ellenfele annál több erőt veszített. Végül Vasudeva nyugalmától annyira legyengült a szellem, hogy a herceg legyőzte őt, és megmentette a testvéreit. A pirkadat fényénél Vasudeva felfedezte, hogy mi történt. A testvérei törött csontokkal feküdtek a földön. Amikor megkérdezte őket, hogy mi történt velük, elmagyarázták, hogy egy gonosz szellem művelte ezt velük. Vasudeva erre azt felelte nekik: ,,Ez a harag szelleme volt.Az egyetlen teendő vele szemben, hogy az ember nyugalommal gyengítse az erejét." Majd megmutatta nekik: a harag szelleme holtan hevert a földön
Ez a harag feletti uralom titka. Minél inkább feltüzeljük magunkat, annál dühösebbek leszünk, és ez az erő a hatalmába kerít minket. Végül eljutunk egy olyan pontra, ahol már teljesen elveszítjük az uralmunkat, és végül olyasmit teszünk, vagy mondunk, amellyel megsebzünk másokat és magunkat is. Vegyünk erőt a haragon, maradjunk békések, bármilyen helyzettel kerülünk is szembe! Ha problémák adódnak az otthonunkban, a munkahelyünkön, vagy a forgalomban az utakon, ne reagáljunk haragosan! Megállapíthatjuk, hogy előfordulnak bizonyos problémák, és lépéseket tehetünk azok megoldása érdekében. Megpróbálhatjuk azt is, hogy beszélgetéssel vagy megoldás keresésével kiküszöböljük a nyugtalanság forrását, miközben elkerüljük a kialakulóban lévő haragot. Az indulat nem szünteti meg a problémát. Sőt, inkább az lesz a következménye, hogy felmegy a vérnyomásunk, mert a ,,támadás vagy menekülés" hormonja kering az egész testünkben, amely megbetegít, és gyötrő, szűnni nem akaró
nyugtalanságban tart minket. A harag nem állít meg másokat abban, amit tesznek, minket azonban beteggé és tehetetlenné tesz.
Ha viszont megőrizzük a lelki egyensúlyunkat, akkor az összes ügyességünkkel, képességünkkel teljesen az ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani a problémát, és ezzel rátalálhatunk egy sokkal hatékonyabb megoldásra. Így rengeteg energiánk marad a nehéz helyzet megoldására
Vajon milyen lépések vezetnek el a harag legyőzéséhez?
Először is, ha úgy érezzük, hogy növekszik bennünk az indulat, ne azonnal mondjunk, vagy tegyünk valamit! Vegyünk inkább egy mély lélegzetet, és csendesedjünk le! Majd üljünk le meditálni! Emelkedjünk ki a helyzet fogságából, maradjunk egyedül, és merüljünk bele a meditáció nyugalmába! Ha haragos gondolatok próbálnak felbukkanni az elménkben, kérdezzük meg magunktól: azt szeretnénk, hogy a harag szelleme megerősödjön, vagy le akarjuk győzni?
Ha fölébe akarunk kerekedni, akkor, akár Vasudeva a történetben, mi is megtehetjük, hogy nem engedjük, hogy indulatunk táplálja a harag szellemének tüzét. Ismerjük fel, hogy minél tovább megőrizzük a nyugalmunkat, a kiegyensúlyozottságunkat, és a higgadtságunkat, annál kevesebb lesz a harag energiája, majd fokozatosan eltűnik...
Semmisítsük meg a haragot a nyugalmunkkal, az egyensúlyunk megtartásával, az önuralmunkkal! Azt fogjuk tapasztalni, hogy bár minden nap folyamatosan ugyanazok a helyzetek ingerelnek bennünket, nem válunk azok rabszolgáivá. Nyugodtan éljük meg ezeket a kihívásokat, sokkal alkotóbb, nemesebb célra használva a testünket, az elménket és az energiánkat. Ezáltal boldogabbnak, vidámabbnak és sokkal békésebbnek fogjuk érezni magunkat
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-05-16 10:06:08, kedd
|
| |
| |
Két szerzetes zarándokútja során egy sekély folyóhoz ért. Partján egy fiatal hölgy állt, aki nem szerette volna, ha megázik az új ruhája.
Az egyik szerzetes gondolkodás nélkül felkapta a hátára a nőt és átgázolt a vízen és letette a túlparton.
Aztán folytatták útjukat. Körülbelül egy óra múlva a társa kifakadt:
Nem helyénvaló megérinteni nőt, a parancsolatok tiltják! Áthágtad a szabályokat!
A másik csendesen megjegyezte:
Én már egy órája letettem a folyónál, Te miért hurcolod most is magaddal?
Nagyon tanulságos ez a történet, mert mi emberek nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy ha valami nem tetszik nekünk, vagyis nem a mi elképzelésünk szerint történik, akkor bizony mint terhet sokáig cipeljük magunkkal, mert nem vagyunk képesek letenni azt a gondolatot, terhet, ami bizony az életünket nagyon megnehezíti, ha sokáig foglalkoznunk a témával.
Törekedjünk arra, hogy mihamarabb megszabaduljunk minden olyan gondolattól, ami a lelkünket nehézzé teszi.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/43 oldal
|
Bejegyzések száma: 423
|
|
|
|
2021. Augusztus
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | |
| 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | |
| 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | |
| 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | |
| 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | |
| 30 | 31 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
16396 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 809
- e Hét: 2772
- e Hónap: 6114
- e Év: 58822
|
|
|
Offline
