Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 182 
Ismeretlen szerző: Gonosz anyukák
  2021-04-02 20:28:56, péntek
 
  Gonosz anyukák (..amin érdemes elgondolkodni)

"Rossz anyukája volt? Mert nekem igen! A legrosszabb az egész világon! Míg a többi gyerek csokoládét majszolhatott reggelire, addig mi müzlit vagy pirítóst és lágy tojást kaptunk. Míg mások az iskolai szünetekben üdítőt ittak, vagy egy szelet csokoládét kaptak be, nekünk az otthonról vitt szendvicset kellett megennünk. És- biztosan sejtik már- vacsorára sem ehettünk azt, amit más gyerekeknek megengedtek a szüleik.



Édesanyám mindig pontosan tudni akarta merre járunk, Tudni akarta azt is, kik a barátaink és mit játszunk velük. Ha azt mondtuk, hogy szeretnénk elmenni egy órára, akkor ragaszkodott hozzá, hogy legkésőbb egy óra múlva valóban otthon legyünk. Néha repültünk hazafelé, mintha fogságból szabadulnánk!

Anyunak volt bátorsága ahhoz is, hogy a gyermekmunka elleni törvényt megszegje: mosogattunk, ágyaztunk, főzni tanultunk;porszívóztunk, kimostuk a ruháinkat és még sok ehhez hasonló szörnyűséges dolgot is tettünk. Lehet, hogy anyánk éjszakánként direkt virrasztott, hogy újabb és újabb feladatokon tőrje a fejét?

Anya ragaszkodott hozzá, hogy mindig az igazat, csakis a szín tiszta igazat mondjuk.

Amikor serdülők lettünk, szinte olvasott a gondolatainkban. Ez valóban nehéz időszak volt! Anya sosem engedte, hogy a barátaink-ha el akartak kérni bennünket- egyszerűen csak az utcán ácsorogjanak. Oda kellett jönniük az ajtónkhoz, hogy láthassa őket! Míg mások 12-13 évesen elmehettek a barátaikkal, nekünk várnunk kellett, míg betöltjük a tizenhatot!

Anya miatt sok élményről maradtunk le, amit más gyerekek, fiatalok átéltek. Egyikünket sem kapták bolti lopáson vagy garázdaságon, egyikünk sem kötött ki ilyesmi miatt az őrszobában. Ezért egyedül anyánkat okolhatjuk!

Időközben mindannyian elhagytuk már a szülői házat. Képzett, jóravaló felnőttekké váltunk, Isten útmutatása szerint éljük az életünket. Azon fáradozunk, hogy épp olyan ,,gonosz, aljas szülők" legyünk, amilyen édesanyánk volt.

Vélhetően ez hiányzik a mai világból: kevesen vannak ,,gonosz" anyukák!

Ha majd egy nap gyermekeim elég idősek lesznek, hogy megérthessék, mi motiválja a szülőket, akkor ezt mondom nekik:

,,Annyira szerettelek, hogy mindig tudni akartam, kivel és hová mész és mikorra fogsz hazaérni.

Annyira szerettelek, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy a saját zsebpénzedből spórold össze a biciklid árát, pedig megengedhettük volna magunknak, hogy megvegyük neked.

Annyira szerettelek, hogy szótlanul kivártam, míg magadtól jössz rá, hogy a legújabb ,,legjobb barátod" nem jellemes ember.

Annyira szerettelek, hogy az elcsent rágógumival visszaküldtelek a boltba. Az eladónak meg kellett mondanod: ezt tegnap loptam és most szeretném kifizetni.

Annyira szerettelek, hogy kivártam a két óra hosszat, míg a szobádat kitakarítod - pedig én negyed óra alatt elvégezhettem volna.

Annyira szerettelek, hogy megengedtem neked, hogy láthasd haragomat, csalódásaimat, könnyeimet. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy a szüleik nem tökéletesek.

Annyira szerettelek, hogy magadnak kellett tetteid következményét elviselned, még ha a büntetésbe az én szívem is majd' beleszakadt.

És annyira szerettelek, hogy ha kellett a NEM-et mondtam, mikor tudtam, hogy haragudni fogsz rám érte. Ezek voltak a legnehezebb harcaim . Örülök, hogy mégis kitartottam, mert ezáltal te nyertél igazán.

Ha majd egy nap a gyerekeid elég idősek lesznek, hogy megértsék, mi motiválja a szülőket, elmondhatod nekik, hogy... ,,



  
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Ismeretlen szerző: Életadó virág
  2021-03-06 07:42:09, szombat
 
 
Az ember egykedvűen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebre vágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelősséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható.
Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélő esőben, hideg, alattomos szélben. Épp csak a komfortérzet miatt hajtotta fel a gallérját. Vagy tán csak megszokásból. Hiszen már úgysem számított semmi. Gondolatai sem voltak... már nem.
Befordult az ismerős sarkon, gépiesen, megszokott módon. Semmi nem változott reggel óta, amikor elindult. Szürkeség, beton, pocsolyák....ahogy mindig is. Nem mindig volt ilyen. Ó dehogy. Valamikor régen szebb volt számára minden. Voltak érzelmei, boldog napjai, nevetés...béke, nyugalom. Ez már egy ideje a múlté...megfakult, ő meg belefásult.
Nem is izgatta magát a kialakult helyzet miatt, hiszen vesztenivalója nem volt már egy ideje. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem volt ereje hozzá. Persze nem dobja el az életét, azért bolond nem volt sosem, de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel. Szürke-szürke-szürke. Lépésre-lépés.
Hirtelen megállt...valami megbontotta a sötét egyhangúságot. Mivel eddig is a földet bámulta a lába előtt, észre kellett hogy vegye. A virágot..... Azt a virágot. Ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa beton minden. Kicsi volt, és nap sárga. Hihetetlen módon vakított a szürkeség közepén. Meglepődött...nagyon régen nem látott ilyen szépet. Pedig semmi különös, csak egy nap sárga kis foltocska... egy betonrepedésben. Hogyan? Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem érdekelte szinte semmi, és most egyszerre itt áll, és nézi ezt a pici csodát...És kérdések fogalmazódnak meg benne. Furcsa érzés volt...megint érezni. Érdeklődni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette szinte hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte, kisugárzása fogva tartotta. Lehajtotta a gallérját, leguggolt a növényke elé...észre sem vette hogy az eső már elállt. Úgy általában semmit nem érzékelt most maga körül. De talán mégis: melegedett. Amit még nem tudott az az, hogy nem az idő, hanem ott bent valami. Kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte hogy meg kell tennie. Puha volt és meleg. Meglepően szokatlan ez egy virágtól. És ez a melegség lassan felkúszott a férfi kezén. Nem értette mi történik. Egy virág csak, nem is valami ritkaság vagy bódító illatú csoda...és mégis más. Megállította, mozdulatra, gondolatokra kényszerítette...és nem eresztette tovább. Úgy érezte tennie kell valamit, mert a növényke itt menthetetlenül elpusztul, lehet hogy még ma. Nem tudta volna megmagyarázni hogy miért teszi, hogy mit akar, csak vitte valami sosem volt érzés...a virág élni akarása teljesen letaglózta, magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant. Szerszámok, kapkodás...aggódás, türelmetlenség...már arra sem volt ideje hogy meglepődjön önmagán. Kimelegedett, megcsillant a szeme, arcába új szín költözött. Félt hogy elkésik, pedig a virágnak szüksége van rá! Honnan ez a bolondság? Mit csinálok? Ötlött fel benne egy pillanatra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a szíve...azok az érzések amiket már rég eltemetett magában.
Lélekszakadva ért vissza az utcára...a virág várta. Kinyílva, ragyogóbban mint valaha. Mintha mosolyogna...gondolta a férfi. És visszamosolygott. Fogta a szerszámait, és óvatosan nagy figyelemmel kiszabadította a növényt a beton fogságából. Az arca elé emelte, és a virág hálásan hozzá hajolt. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki egy régi cserépben, amiben eddig a tollait, ceruzáit tartotta. Holnap veszek egy szebbet, gondolta, de valahogy érezte hogy a virágnak ez egy csöppet sem fontos. Elrendezte a földet, óvatosan beletette a növénykét és helyet csinált az ablakban egy védett helyen. Érje a nap, de a szél ne bántsa...gondosan, óvatosan. Ha már itt volt, rendet csinált. Pedig ki tudja már mikor utoljára. De most kellett, mégsem láthatod ezt nap mint nap....motyogta magában. Széthúzta a függönyt teljesen...beáramlott a fény. A virág felragyogott...ahogy még soha egyetlen virág sem amit eddig a férfi életében látott. Odaszögezte a férfi tekintetét...és ő végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kisnövényt. Órákon át. Beszélgettek, szavak, hangok nélkül, csak az érzékek nyelvén. Estére a virág nevet is kapott....Évának nevezte a férfi, mint az első nőt a földön, hiszen legalább akkora jelentőséggel bírt már az életében...mint Éva az emberiség történetében. És valahogy illett is Hozzá. És úgy is érezte hogy Ő az első... Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetően aludt. Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste a tekintetével...ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás előtt abba az irányba fordította az ágyát. Igen!! Ott volt...várta hogy a férfi felkeljen, és addig a reggeli napfényben illegette a szirmait...szerette a napot. A férfi megnyugodott...elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyűrött papírt amit még tegnap adtak neki az orvosnál...Kisimitgatta, elolvasta újra.. egy név és egy telefonszám...egy új lehetőség, egy komolyabb esély....
Felemelte a telefont...tárcsázott.....
Most már élni akart....volt kiért...		  
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Mire való a csönd?
  2021-02-14 10:53:52, vasárnap
 
 
A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.
(Erhart Kaestner)		  
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Hugh Olivér: A karácsonyi ajándék
  2020-12-26 20:06:28, szombat
 
 

Egész álló nap havazott, sűrű hópelyhek lepték be az ajtókat, ablakokat, fehér kárpittal vonták be a mezőket, és valahol a kanadai préri egyik magányos farmján egy gyermek készült erre a világra jönni.
John, az apa nyugtalanul járkált fel-alá a nappali szobában. Jessie a felesége, harmadik órája vajúdott első gyermekükkel. Nem volt már éppen fiatal, de nagyon akarta ezt a gyermeket.
- Remélem a Doktor időben ideér - gondolta John - csak ez a sok hó ne esett volna!
Később így morfondírozott:
- Aggodalomra semmi ok, évezredek óta így történik és Jessie anyja is fenn van, hogy segítsen neki, ha kell!
Odakinn a sötét csendben, csak a hópelyhek halk suttogása hallatszott és csak néha jajdult fel egy-egy fa jeges terhe alatt. John a fahasábokat nyaldosó lángokat nézte elmélyülten, amikor kopogtattak. Gondolta a Doktor érkezett meg, de meglepetésére, egy idegen állt az ajtóban.
- Bejöhetek? - kérdezte. John habozott kis ideig, de látva átfagyott, szomorú ábrázatát, és a haját, melyben jégcsapokká állt össze a ráolvadt hó - beengedte. Havas ruháit lesegítette és helyet készített a tűz előtt, ahol az éjszakát tölthette a jövevény. Vacsorát is adott, amiért nagyon hálás volt az idegen.
- Mit kerestél odakinn ilyen havas éjszakában? - kérdezte John.
- Nagyon sok dolgom van - felelte az idegen - Nagyon sok helyre kell mennem.
- De hát hová kell menned ilyen időben?
- Bárhová, - mondta a különös idegen - mindenhová elmegyek ezen a világon, ahol szívesen látnak. John nem igazán értette mit beszél, de nem faggatta tovább, az idegen pedig csendben melegedett tovább a tűz előtt. Később John elmondta, hogy felesége éppen most ad életet első gyermeküknek.
- Tudom - felelte az idegen.
- De hát honnan tudod?
- Már odakinn hallottam a sírást.
John nem értette, hiszen ő semmit sem hallott.
Hajnal kettő volt, mire megszületett, élettelenül. Jessie kimerülten mély álomba zuhant. Az anyja, - aki végig mellette volt - tette a halott csecsemőt a bölcsőbe, csak ez után ment le elmondani, hogy mi történt. Johnon dermedt kétségbeesés lett úrrá. Látva az asztalt borító ajándékokat, a történtek után már nem volt képes hinni a karácsonyi csodában.
- Lány volt, vagy fiú?
- Fiú. - felelte Jessie anyja- Akarod látni?
- Igen. Aztán elviszem, nem akarom, hogy Jessie így lássa.
John szeretettel nézett a sápadt, mély álomban lévő feleségére. Hálás volt Istennek, hogy legalább őt meghagyta neki. Majd pár pillanatig meredten nézte a szánalmas kis testet a bölcsőben, aztán óvatosan karjaiba vette és lement vele a lépcsőn. Ahogy állt, csendben tartva a gyermeket, végtelen bánat fogta marokra a lelkét. Az idegen törte meg a csendet, kérte, hogy foghassa meg a fiút. John szó nélkül átadta. Karjába véve, ringatni kezdte és megcsókolta a fiúcska homlokát.
- Miért csinálja ezt, hiszen halott? - kérdezte Jessie anyja.
- Meleg kell neki!
- De hát meghalt! - mondta, szinte kiabálva a nagymama.
Az idegen azonban, csak mosolygott és tovább ringatta a gyermeket. John arra lett figyelmes, hogy a kicsi fiú szeme kinyílik, és halkan sírdogálni kezd.
- Csoda! Hiszen csodát tettél! - kiabált John - Visszahoztad a halálból a fiamat!
- Nem volt halott. - válaszolt a férfi - Nem halhat meg, aki még nem is élt!
A nagyanyja karjaiba tette a gyereket: - Gyorsan, tegye az anyja mellé, mielőtt felébredne! Azután Johnhoz fordult: - Mennem kell tovább.
John azt sem tudta hirtelen mit is tegyen, sírjon, nevessen, vagy csókolja össze az idegent?
- Maradnod kell, maradj velünk, kérlek - örökre!
De az idegen vette a kabátját és már az ajtóban állt.
- Akkor legalább a Karácsonyt töltsd velünk! - kérlelte John - Nézd teli az asztal mindenféle jóval, szívesen megosztjuk veled! Hiszen a legnagyobb ajándékot tőled kaptuk.
Az idegen azonban nem maradhatott. Megköszönte a szíves marasztalást, de mennie kellett. Halkan becsukta maga mögött az ajtót és lassan elindult a friss havon.
Elállt a hóesés. John állt az ajtóban és nézte-nézte, a vendéget, amíg eltűnt a messzeségben. Befelé indulva döbbent rá, hogy a távolodó idegen léptei nem hagytak nyomot a frissen esett hóban.		  
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Egyszer, valamikor régen...
  2020-12-16 17:16:44, szerda
 
  Egyszer, valamikor régen, mikor még Isten angyalkái lent jártak a Földön, történt, hogy egy szép, nagy kertben hangos sóhajtozás támadt. Egy égszínkék szemű, napsugárhajú angyalka éppen arra járt, és megkérdezte: - Ugyan ki sóhajtozik akkorákat?
A kopár fák - mert télidőben történt - nyújtózni kezdtek. Megrecsegtették üres ágaikat.
- Mi vagyunk, édes kis angyalka.
- No, és mi a kívánságtok?
Egyszerre száz fácska kiáltott feléje:
- Szépek akarunk lenni! Szépek!
- Friss zöld köntöst akarok, és rügyező bimbócskákat! - rendelkezett az egyik.
- Én hófehér virágokat szeretnék himbálni az ágaimon. De olyan könnyűek legyenek, mint a nyári ég opálos felhőcskéi, nehogy roskadoznom kelljen alattuk! - mondta a másik.
- Én is virágokat kérek, olyan rózsaszínűeket, mint a hajnalhasadás az égen! - tolakodott az angyalka elé a harmadik fácska.
- És kinek akartok ennyire tetszeni? - kérdezte csodálkozva az angyal.
- A napsugárnak, hogy aranyos uszályát ránk terítse. A színes szárnyú pilléknek, hogy körüllengjenek bennünket. A kis éneklő madaraknak, hogy csodálkozzanak, és irigyeljenek.
Az angyalka fejét csóválta, de azért beleegyezőleg intett:
- Meglesz a kívánságtok.
Tovább ment, és tűlevelű törpefenyőcskét látott, hóval, zúzmarával borítottan.
- Hát te? - csodálkozott feléje. - Talán bizony semmit sem kívánsz, hogy ilyen csöndes vagy? Szomorúnak is látszol. Ugyan, mi bajod van?
A tűlevelű fácska halkan sóhajtott és előadta a bánatát.
- Egy kisleányka ment erre, megérintett, és hegyes tűleveleim felsebezték az ujjacskáját. Ezért bánkódom, jó kis angyal. Oh, ha jóvátehetném önkéntelenül elkövetett hibámat, és megajándékozhatnám őt valamivel! Síró arcocskája bizonyára mosolyra gyúlna megint. Igen, igen! Ajándékot szeretnék adni neki, és a többi kis gyermekeknek is, hagy nevessenek, kacagjanak! Az angyalka erre a kis törpefenyő mellé állott.
- És mondjad csak, fenyőfácskám, nem panaszolnád fel a terhet, ha teleaggatnám gyönge kis ágaidat?
- Oh, nem, nem, bármennyire is roskadoznék az ajándékok súlya alatt, szívesen vállalnám a terhet, csakhogy megörvendeztessem vele a gyermekeket.
Az angyalka erre könnyű mozdulattal kiemelte a földből a fácskát.
- Úgy hát gyere velem!
És vitte magával a mennyországba. Odafent éppen nagy sürgölődés, forgolódás volt. Az angyalkák ezüstös, aranyos papírosba diót, almát csomagoltak. Babákat fésülgettek, lovacskákat nyergeltek fel. Az angyalka eléjük állította a fácskát.
- Íme, nézzétek, mit hoztam! Ő a legszerényebb fácska. A többi mind csupán azért kívánt cifrálkodni, hogy irigyeljék, és gyönyörködjenek benne. Könnyűszárú fehér és rózsaszínű virágokat kértek, hogy szépek és díszesek legyenek. De terhet viselni nem akarnak. Csupán ez a szerény kis fácska ajánlkozott, hogy minden terhet szívesen vállal, csakhogy ajándékokat osztogathasson. Díszítsétek hát fel, kis testvéreim!
Nosza, rávetette magát az angyalsereg a fenyőcskére. Egyik aranyhajat szórt rá, másik ajándékokkal aggatta teli. Egy harmadik gyertyácskákat szúrt a levélkéibe. - Elbírod, nem túl sok? - kérdezte az angyal, aki felhozta őt a mennyországba. - Bírom, bírom. - felelte vígan a fácska. Oh, bárcsak annyi ajándékot vihetnék le, hogy minden kisgyermeknek jusson belőle!
Az angyalka erre két kezébe fogta a telerakott fácskát, és a Jóisten elé vitte.
- Íme, édes, jó Istenem, itt van az ajándékfácska, melyről beszéltem. Megengeded, hogy levigyem a földre?
- Vidd le, édes kis angyalom! - mondta a Jóisten, miközben megáldotta a fenyőfácskát, melyen egyszerre kigyúltak a gyertyák. Nagy fényesség áradt szét, és bevilágított mindent. Mire leértek a földre, éppen karácsony estéje volt. Midőn a főbbi fácskák látták a fényesen kigyúlt törpefenyőt, és a körülötte boldogan örvendező gyermekeket, megbánták, hogy csak szépek, díszesek akartak lenni, és hangosan felsóhajtottak. Az angyalka éppen lenézett a mennyországból, és mindjárt megkérdezte őket:
- Ugyan miért sóhajtoztok, hiszen mondtam, hogy megtesz a kívánságtok!
- Csakhogy mi is ajándékozni szeretnénk ám, mi is örömet akarunk szerezni a gyermekeknek!- kiáltottak fel a fácskák.
Az angyalka erre édesen elmosolyodott, és azt felelte:
- Örülök, hogy még jókor eszetekbe jutott, hogy a külső hivalkodás nem sokat ér, és igazi öröme csak annak van, aki másokat is örülni lát. Legyen meg a kívánságtok. Édes, zamatos gyümölcsöt fogtok hordozni ágaitokon, és megajándékozzátok vele a gyermekeket. Nos, meg vagytok így elégedve?
- Igen, igen! - ujjongtak a fácskák. És boldogan várták, mikor kerül rájuk a sor, hogy maguk körül örömet, jókedvet, vidám, kacajt teremtsenek.
  
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
A Biker Mikulás
  2020-12-07 14:08:48, hétfő
 
  Leparkoltam az autómmal a bevásárló központ előtt. Kiszálltam, és akkor észrevettem, hogy egy elképesztően jó motor mellett állok. Elkezdtem bámulni ezt a kétkerekű csodát. A motor másik oldalán egy kis család: anya, apa és egy kisfiú nyüzsgött a csomagokkal: pakolták a nagy bevásárlás ,,szerzeményeit " az autóba.
Nem tudom, honnan, de egyszer csak ott termett a motor tulajdonosa... Nagytermetű férfi, bőrnadrágban, csizmában, bőrmellényben, az egyik karján ZZ TOP, a másikon AD/DC tetoválással, hosszabb ősz hajjal és sűrű, fehér, majdnem köldökig érő szakállal.
A kisfiú szinte sikítva kiabálta:
- Anya, Anya !!! Nézd!!! A Mikulás !!!
Az Anya azt mondta:
- Nem kisfiam, az csak egy...
- ...Biker! - Az Apa némi féltékenységgel fejezte be a mondatot.
A kisfiú nagyon elszomorodott.
A motoros férfi a kisgyermek felé fordult, leguggolt, és mosolyogva azt mondta:
- Szia, igazad van, valóban a Mikulás vagyok!
- És hol van a piros ruhád?? És miért motorral jársz??? - kérdezte meglepetten a kisfiú.
- Mivel most nyári szünet van, járkálok ide- oda, figyelem a gyerekeket, nézem, hogy viselkednek, és így tudom, hogy kinek milyen ajándékot vigyek majd decemberben. És azért motorral járok, mert a rénszarvasok pihennek, legelnek, télen majd rengeteg munkájuk lesz.
- És hol vannak a segítő Manók?
- Napoznak a tengerparton.
- Ebből nem lesz bajuk???
- Nem. Szeretik a napot.
A motoros férfi kinyitotta a nagy táskáját, amely tele volt plüss macikkal. Kivett egyet, és a kisfiú kezébe adta:
- Jó legyél és hallgass a Szüleidre! Télen majd visszatérek Hozzád valami szép ajándékkal.
A fiú szinte sírt a boldogságtól.
A motoros odafordult hozzám, kacsintott és azt suttogta:
- Ez a harmadik ma.
Felült a motorra és integetve elhajtott.
Az Anya és az Apa is mosolygott, a kisgyermek ringatta a maciját. Néztem a napot, és csak arra tudtam gondolni, hogy MILYEN SZÉP AZ ÉLET!!!

(Po Pierwsze Ludzie, fordítás: M.K.)		  
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Advemt - A négy gyertya
  2020-12-06 19:21:23, vasárnap
 
  Volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.
Azt mondta az első:
- ÉN VAGYOK A BÉKE!
De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem el fogok aludni.
A második azt mondta:
- ÉN VAGYOK A HIT!
Sanos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem.
A következő pillanatban egy enyhre fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
- ÉN A SZERETET VAGYOK!
Nincs már erőm tovább égni!
Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. Erre ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát felkiáltott:
- De hát mi történt?
Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:
-Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.
ÉN VAGYOK A REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott, megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.
Legyen a REMÉNY eszköz a kezünkben, amely segít ébren tartani szívünkben a hit, szeretet és béke lángját		  
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
B. Radó Lili: Három fenyőfa
  2020-12-05 22:28:33, szombat
 
  Három fenyőfa állt egy dombtetőn.

A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.

- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.

Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.

- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.

- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.

- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.

Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.

- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.

- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő - Nem tarthatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.

- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.

Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.

- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.

- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.

Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.

- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte

- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.

A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.

- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...

- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.

- Engem vígy! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.

A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.

- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.

- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.

- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal. Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon ...		  
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Hinni egy másik emberben...
  2020-02-12 22:06:11, szerda
 
  "Hinni" egy másik emberben azt jelenti, hogy biztosak vagyunk alapvető tulajdonságainak, személyisége magvának, szeretetének megbízhatóságában és állhatatosságában. Nem azt értem ezen, hogy valaki nem változtathatja meg nézeteit, hanem azt, hogy az alapvető indítékai ugyanazok maradnak; hogy például az élet és az emberi méltóság iránti tisztelete nincs alávetve változásnak, mert lényének a része. Ugyanebben az értelemben hiszünk önmagunkban is. Tudatában vagyunk annak, hogy létezik egy én, egy mag a személyiségünkben, amely változhatatlan, és amely kitart életünk végéig a változó körülmények között, a változó nézetek és érzések ellenére. Ez a mag a valóság az "én" szó mögött, és rajta alapul identitásunk biztos tudata.
Erich Fromm		  
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Az igazi karácsony
  2019-12-25 14:15:51, szerda
 
  Amikor időt szánunk rá, hogy beszélgessünk valakivel, akinek erre szüksége van, az a nap karácsony.
Amikor teljes szívből támogatunk valakit, aki segítséget kér, az a nap karácsony.
Amikor együttérzünk olyannal, aki magányos és szomorú, az a nap karácsony.
Amikor felismerjük, hogy a létezésünk a legnagyobb misztérium, az a nap karácsony.
Amikor törődünk, szívességet teszünk, odaadjuk annak, akinek nagyobb szüksége van rá, mint nekünk, az a nap karácsony.
Amikor megértjük a másikat, az a nap karácsony.
Amikor úgy döntünk, hogy bizalommal fordulunk a másik felé, figyelünk egymásra, az a nap karácsony.
Amikor rájössz, hogy minél többet adsz, annál több marad, az a nap karácsony...		  
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 182 
2021.04 2021. Május 2021.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 2 db bejegyzés
e év: 14 db bejegyzés
Összes: 6965 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 22
  • e Hét: 196
  • e Hónap: 2728
  • e Év: 50833
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.