|
1/11 oldal
|
Bejegyzések száma: 106
|
|
|
|
2024-10-30 22:30:14, szerda
|
|
|
MESÉK A TERMÉSZETRŐL 3.
AZ ELVESZETT VARÁZSPÁLCA
Juhász Magda
Egyszer régen Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél. - Már tavaszodni kéne - morgolódott fázósan a király.
De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás után jöttek a különböző küldöttségek az uralkodó házba. Azt kérték a felséges királytól, nézzen utána annak, hogy miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát megígérte, hogy azonnal intézkedik.
Megígérni könnyű volt, de megtartani annál nehezebbnek ígérkezett. Egy tanácstalan király kuporgott a trónusán, mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.
- Úgy látom, baj van, és ahol sok a baj, ott kevés a vaj...he, he, he!
A király most nem tudott nevetni, inkább nagyot sóhajtott. Aztán elmesélte Zakinak - így hívták az udvari bolondot, - hogy mi nyomja a lelkét.
- Fenség, ha szabad javasolnom, hívd fel Tündérországot, és kérdezd meg a királynőt, hogy miért késik legszebb leánya, a Tavasztündér.
- Ó persze! - kapott fejéhez a király, azonnal fel is hívom. - Hozd gyorsan a távrecsegőmet, legkedvesebb bolondom!
Zaki futva hozta is a drágakövekkel kirakott távrecsegőt, és a fenség azonnal felhívta a Tündérkirálynőt. Hamarosan kiderült, hogy a Tavasztündér elveszette a varázspálcáját.
A királyné bosszúsan elmesélte, hogy tündére most is elindult a legmagasabb hegy tetejére tavasznyitót táncolni, de varázspálcájával alig suhintott néhányat, a zord Tél Király kiütötte a kezéből, és úgy eldugta, hogy sehol nem találni. Még azt is kiabálta, hogy soha többé nem lesz tavasz, se nyár. Csak ő, a Tél Király fog uralkodni egész évben.
- Mit nem képzel ez a Tél Király! - kiáltotta haragosan az udvari bolond, amikor a király elmondta a történteket. - Fenség, én megkeresem azt a varázspálcát.
A király nagyon megörült, és megígérte, hogy ha sikerrel jár, azonnal kinevezi első udvari bolondjának. Zaki megvakarta a fejét.
- Fenség, hiszen most is az vagyok! De nem kérek én semmi jutalmat, elég lesz nékem a fenséges király szépséges lányának a keze.
Erre aztán a király saját fenséges kezével akkora pofont adott bolondjának, hogy annak még a füle is belecsendült. A csattanásra berohant ám a királylány, mert éppen a kulcslyukon leselkedve mindent hallott. Haragosan megdorgálta fenséges apját.
- Hogy merted pofon vágni? Felajánlotta, hogy elmegy és megkeresi a varázspálcát. Lehet, hogy meg kell küzdenie a zord Tél Királlyal, az is lehet, hogy megfagy az úton, és akkor nem lesz, aki bolonduljon értem.
Most döbbent rá a király, hogy újabb baj fenyegeti a királyságot, mégpedig a szerelem.
- Akkor se adom egy udvari bolondhoz a lányomat! - kiáltotta. - Legfeljebb egy herceghez - mosolygott a bajsza alá. - Ha megtalálod a varázspálcát, kinevezlek Zakariás hercegének és megkapod egyetlen lányomat, egyetlen távrecsegőmet és üres kincstáramat.
Több nem is kellett a fiataloknak, hosszas búcsúzkodás után Zaki elindult. Ment, mendegélt, és bizony sok akadállyal és nagy hideggel kellett megküzdenie. Meseország lakói viszont mindenütt örömmel látták és segítették. Együtt kutattak a varázspálca után, benéztek még az egérlyukakba is. De hiába, sehol nem találták. Persze a gyerekek - mit sem sejtve a veszélyről - vidáman játszottak. Boldogan fogadták a különös ruhában érkező Zakit. Még a csörgősipkáját is felpróbálták. A keresgélésben ők is segítettek, bár sehogy se értették a dolgot, mert a télnek is örültek. Azt pedig el se tudták képzelni, hogy a tavasz ne érkezzen meg. Hiába volt a sok segítség, a varázspálca nem került elő. Akkor aztán Zaki fáradtan, éhesen és a hidegtől reszketve ment, ment újra tovább.
- Nem adom fel ilyen könnyen - fogadkozott magában.
De akárhogy fogadkozott, egyre jobban gyengült. Ráadásul szembekerült a zord Tél Királlyal is, aki nagyot kacagott rajta, amikor az elcsigázott ifjút meglátta.
- Soha nem találod meg, hamarosan megfagysz! - kiáltotta, és jól meg is rázta.
Szegény Zaki hiába csapott a Tél Király kezére, még jobban fázni kezdett. Már csak vánszorgott, amikor egy havas mezőre ért. A mező közepén furcsa alak állt, és mintha neki integetett volna. Összeszedve utolsó erejét, odavánszorgott. Akkor látta, hogy az csak egy ember nagyságú hóember.
- Áh! Már a halálomon vagyok. A szemem is káprázik - sóhajtotta és leült.
Ott aztán - csak úgy magában - elkezdte mondani az összes baját, kutatásának célját. Egyszer csak arra figyelt fel, hogy a hóember válaszolgat neki. Olyasmiket, hogy szívesen segítene, de a helyhez kötöttsége ezt nem teszi lehetővé.
- Annak viszont nagyon örülnék, ha a barátodnak fogadnál és megölelnél - mondta. - Látod, itt állok a semmi közepén, és te vagy az egyetlen, aki barátságosan közeledtél hozzám.
Zaki furcsállta a kérést, meg aztán nagyon át is volt fázva. Ha megölelem ezt a jéghideg hóembert, talán oda is fagyok hozzá. Így morfondírozott magában, amikor meglátta, hogy a hóember szeméből jégkönnyek potyognak. Zaki egy pillanatig döbbenten nézte, aztán felugrott, és meghatottan átölelte.
Ekkor aztán csodák csodája, hirtelen eltűnt a tél, és egy virágos mezőn találta magát. De eltűnt a hóember is, és a helyén ott csillogott, villogott a Tavasztündér varázspálcája. A hóember mégse tűnt el teljesen, a felhők közül kiáltott barátjának:
- Jövőre újra találkozunk!
Zaki most értette meg, hogy segíteni akart neki, amikor arra kérte, hogy ölelje meg. Tudta, hogy akkor elolvad, és előkerül a varázspálca. Meseország megmentéséért feláldozta magát.
A Tél Királyt viszont majdnem megütötte a guta, hogy egy - szerinte - semmirekellő udvari bolond túljárt az eszén, és megtalálta a varázspálcát. Zaki visszaintegetett a hóembernek, aztán boldogan szaladt a varázspálcával. Alig haladt néhány métert, szembetalálkozott a Tavasztündérrel, aki örömmel átvette tőle, és egykettőre kivirult az egész Meseország.
A mese végén Zaki elnyerte a királylány kezét, a király távrecsegőjét és üres kincstárát. De hamarosan azt is megtöltötte, sőt, gazdaggá tette az egész országot. Hogyan? Azzal a képességével, hogy mindenkit meg tudott nevettetni. Így aztán a vidámságra vágyó emberek a világ minden tájáról özönlöttek Meseországba, és örömmel fizettek Zaki tréfás műsoráért. Az ifjú házaspár még most is boldogan él.
A Tél Király pedig belátta, hogy a szerelem és a szeretet ereje sokkal erősebb nála, és azóta se vágyódik kizárólagos uralkodásra. Még azt is beszélik, hogy Zaki tréfáin ő is nagyokat nevet. Amikor halljátok a jégcsapok zörgését, a Tél Király éppen akkor kacag a legjobban.
AZ ENGEDETLEN NAPRAFORGÓ
Fésüs Éva
Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
- Figyeljetek a sugaramra, fogadjatok szót meleg szavamnak! - intette őket Nap anyó, és a sárgakalapos, sudár virágok meg is fogadták a jó tanácsot.
Csak egyetlen napraforgó rendetlenkedett a tábla szélén. Ő is örült a napsugárnak, a szélnek, a nyárnak, de mindennél jobban a kalapjának. Mert csodálatos kalapot viselt! Olyat, mint egy tányér, telis tele pirinyó sárga virággal.
Igaz, hogy az egész napraforgó tábla minden lánya ilyet hordott, de ez a kis oktondi mégis azt hitte, hogy neki sokkal jobban áll és százszorta szebb, érdekesebb, mint a többiek. Ezért aztán minduntan lehajolt, hogy megnézegesse magát egy eső hagyta kis tócsa tükrében.
- Testvérke, ne hajolj le olyan mélyen! Fordulj Nap anyó felé! - súgták szomszédjai. - Engedd, hogy sugarai érjenek és szél porozza a virágaidat!
- Még mit nem, hiszen megfakulnak, elszakadnak! - feleselte vissza a hiú, önfejű napraforgó, és csak azért is mélyebbre hajolt.
- Hogy tetszem? - kérdezte az arra futó gyíktól.
- Csinos vagy! - villant fel a gyíkocska szeme, de nem ért rá sokáig csodálkozni, mert sürgős dolga volt.
- Hát neked hogy tetszik a kalapom? - fordult a napraforgó egy ugribugri cinegéhez.
- Megteszi - tolta hátra kék sapkáját a cinege, amint szemügyre vette. - De nekem ősszel sokkal jobban fog tetszeni!
- Micsoda ostobaságot fecsegsz! - sértődött meg a napraforgó. - Nem is tudod, mi a szép!
- Úgy, úgy! - szólalt meg egy hízelgő hang, közvetlenül a lábánál, és amint lepillantott, ismeretlen virágot látott a szárához simulni.
- Hát téged mi szél hozott ide? - kérdezte csodálkozva - no, ezt eltaláltad! - kacagott az idegen. - Valóban a szél hozott. Bókoló vajvirág vagyok, és a szépséged megigézett, hogy ha megengeded, itt is maradhatok, és mindig csodálni foglak!
Ez a beszéd már tetszett a napraforgónak.
- Nagyon szívesen látlak! - ujjongott hiú örömében, és boldogan elmosolyodott, pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha fájna valahol a gyökere.
- Testvérke, vigyázz! - súgta ekkor újra egy szomszédos virág.
- Ne tűrd meg magad mellett, mert hazugságokat beszél. Kergesd el, és fordulj velünk együtt a nap felé!
- Ej, hagyjatok már békén, ti irigyek! - duzzogott a napraforgó. - Miért kergessem el, amikor sokkal kedvesebb nálatok? Különben is azt csinálok, amit akarok, arra forgok, amerre akarok!
Azzal fogta magát, hátat fordított nekik. Északra nézett, ide-oda hajlott, saját összevissza szeszélyét követve, mialatt a többiek engedelmesen követték a nap járását.
Egyik nap telt a másik után. A vajvirág egyre erőteljesebben bólogatta a bókokat, a napraforgó pedig mindig halkabban válaszolgatott. Egyszer aztán hirtelen valami nagy-nagy gyengeség fogta el.
- Mi van velem? - riadt meg, és ijedt sóhajtását végig vitte a táblán a szél.
- Jaj, szegény testvérkénk! - mondták a többiek. - Ugye, figyelmeztettünk, hogy kergesd el a vajvirágot? Minden erődet elszívja! A gyökeredből él!
- Hogy kergessem el, amikor úgy belém kapaszkodott?
- Bizony, most már meg kell várnod, amíg az a piros kendős kislány, aki amott a gizgazt írtja, ideér. Akkor majd sóhajts majd jó nagyot, hogy észrevegye mi a bajod!
Most bezzeg nem feleselt vissza a napraforgó, hanem megtette, amit a társai javasoltak. A haszontalan vajvirág utolsó bókolását el is vágta a szorgalmas kapa él, a napraforgó nyomban jobban lett, és vidáman nézett körül.
- Szerencséd volt - mondták a társai. - De sajnos a kalapodra nem ügyeltél.
- Már hogyne ügyeltem volna! Hiszen a tiéteken már minden virág tönkrement, csak az enyémen virul.
- Dehogyis mentek tönkre a virágaink, csak átváltoztak. És nem is kalapot viselünk többé, hanem olajos magocskákkal, gazdag terméssel teli tányért!
Csakugyan úgy volt. Az önfejű napraforgó sokáig szólni sem tudott, dacosan fordult félre, hogy megnézze magát a tócsatükrében és a saját szépségével vigasztalódjék, de a tócsa nem volt sehol. Régen felszárította a nyári nap.
- Hogy tetszem? - kérdezte hát izgatottan az arra futó gyíkocskától.
- Csinos voltál, de már bocsáss meg, most nem tetszel nekem! Valami nincs rendben veled! - állt meg egy pillanatra a gyík, és drágakő szemében részvét villant.
A napraforgó gyorsan a cinegéhez fordult.
- Milyen a kalapom? Azt mondtad, neked ősszel jobban fog tetszeni!
- A többieké igen - bólogatott a cinege, de a tiédet akár el is lehet dobni, hiszen egyetlen valamire való magocska sincs benne. Üres!...
A napraforgó elsírta magát, ami abból állt, hogy két hajnali harmatcsepp lepergett a leveléről. A cinege megsajnálta és visszanézett.
- Miért nem fordulsz a nap felé? Még most sem késő, elég melegen sül.
A napraforgó körülnézett, hogy nem nevetik-e ki a társai, de már mind lehajtott fejjel álltak, délkelet felé fordulva, napraforgószokás szerint, hogy védjék a termést, a kincsüket.
Engedetlen testvérük fogta magát és szép csöndesen megfordult a nap felé. Napanyó rámosolygott, és mindjárt úgy megmelengette, mintha sohasem lett volna önfejű, engedetlen napraforgó lánya.
A cinegének igaza lett. A nyárutói fény még megérlelte a magvakat, és ha ennek a napraforgónak nem is lett olyan szép, dús tányérja, mint a többieknek, mégis meg tudta belőle kínálni a cinegéket, és velük együtt örülhetett ennek az őszi kincsnek, talán még jobban, mint azelőtt a nyári
ragyogásnak.
AZ ERDŐ LAKÓI
Kiss Bitay Éva
Január
Volt egyszer egy meseerdő. Ebben a meseerdőben beszélő állatok éltek - és nemcsak ők tudtak beszélgetni egymással, hanem a növények is.
Élt ebben a nagy erdőben három pici tündérke. Két kislány és egy kisfiútündér. Ők vigyáztak arra, hogy az erdőben zavartalanul folyjon az élet. Persze, szárnyuk is volt, ahogy az a tündérekhez illik.
Fényecske, az egyik tündérlányka a növényekre vigyázott, a másik tündérleánykára, Pillécskére az állatok tartoztak. Zefír, a tündérfiú az időjárásért felelt: ő gondoskodott arról, hogy a szellő mindig akkor fújjon, amikor kell, az eső akkor essen, amikor szükség van rá. Természetesen a pusztító viharok, a jégeső, a felhőszakadás már nem tartoztak a hatáskörébe, ezek meghaladták az erejét. Ezen kívül Zefír végezte a ház körüli nehezebb teendőket is.
A tündérkék egy nagy fa odvában laktak, ahol otthonosan berendezkedtek. Zefír még ajtót is készített és ablakot is vágott rá, amit csillámmal, azaz máriaüveggel zárt el, sőt szép, lapos kavicsokból még lépcsőt is fabrikált. Fényecske vadrózsabokrot ültetett a lépcső mellé, hogy még otthonosabb és illatosabb legyen a lakásuk. Bodzalével pedig felírta az ajtó fölé:
TÜNDÉRLAK
Így könnyebben odataláltak az erdő lakói közül azok, akiknek tanácsra vagy segítségre volt szükségük.
Pillécske a szövőlepkék fonalából takaros függönyöket szőtt az ablakokra. Tapsitól, a nyúltól, még az ősszel sok finom, puha szőrt kért, ami most mind egy halomban hevert Zefír munkaasztalán.
A három tündérke ágyán madárpihével töltött, puha, meleg dunyha dagadozott. Fényecske és Pillécske párnája rózsaszirommal volt töltve, mert ők a rózsaillatot szerették, a Zefíré pedig tölgyfalombbal, mert ő a fanyarabb, férfiasabb illatot kedvelte.
A szobácskához parányi éléskamra is tartozott. Itt, a Zefír által barkácsolt polcokon, szép rendben sorakoztak eleségeik: a tölgymakk-kupacsokban tárolt virágméz - amelyet a vadméhektől kaptak ajándékba -, valamint málna- és szederíz. Zsákocskákba csomagolva volt ott még bőven mogyoró, bükkmakk, aszalt gyümölcs meg sok más finomság.
Zefír éppen dolgozott: a nyúlszőrből nemezt készített, hogy hármuk számára csizmácskákat, bundácskákat és kucsmácskákat szabjon belőle, mert kint nagyon hideg volt. Csak úgy roppantak a fák a fagytól.
- Az emberek is nagyra értékelik a nyúlszőrkalapot - mondta álmodozva Pillécske. - És szeretek nemezcsizmában járni, mert az jó meleg.
- Drága, drága Zefírkém! Kérlek, szabd csinosra a bundácskáinkat meg a csizmácskáinkat! - hízelgett Fényecske.
- Élénkpiros berkenyegombokkal díszítve igazán remekül festenek majd! - lelkendezett Pillécske.
- Ugye, most ,,drága Zefírkém" vagyok - zsörtölődött Zefír. - Máskormeg: ,,Zefír, hozd ide, Zefír, vidd oda!" - ki nem fogytok a parancsolgatásból. Különben is az a fontos, hogy a csizma meg a bunda jó meleg legyen, a csinosság nem számít. Az én csizmámat nagyobbra szabom, hogy szénát dughassak bele, úgy melegebb.
- Jaj, ne! - kiáltották egyszerre a tündérkék ijedten. - A miénket ne szabad nagyobbra, hogy csinos legyen.
- És kérlek, drága Zefírkém, tűzd rá a kucsmánkra azt a szép kék tollat, amit még ősszel kaptunk Matyitól, a szajkótól. Milyen jól fog kinézni! - mondta Pillécske.
- Jól van, no - egyezett bele Zefír, és nekilátott a munkának. - Légy szíves, told közelebb azt a világító tölcsérgombát, hogy jobban lássak! - mondta fontoskodva.
Fényecske készségesen eleget tett Zefír kérésének, és a világító gombát az asztal közepére helyezte.
A három bunda, kucsma és csizma remekre sikeredett. Fényecske és Pillécske nem győzött eleget forgolódni a tükör előtt. A tükröt még a nyáron egy kiránduló veszítette el az erdőben. Ami az embernek zsebtükör volt, a tündérkéknek olyan nagy, hogy tetőtől-talpig láthatták magukat benne. Mondanom sem kell, hogy a szobában a díszhelyet foglalta el.
- Na, most már indulhatunk. Nézzünk körül az erdőben, lássuk, mi a teendő! - mondta Zefír.
Kinyitotta az ajtót, és a három tündérke kiröppent a nagy fehérségbe.
Az első, akit megpillantottak, Cibóka volt, a mókus. Buzgón hányta a cigánykereket a zúzmarás faágakon. Hol a fák törzsén és koronájában ugrált, hol a havon rohangált.
- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte szigorúan Pillécske.
- Nem látod? Tornászom. Nagyon hideg van, egy kis fürge testmozgással próbálom felmelegíteni meggémberedett tagjaimat.
- Ne füllents, Cibó! Nemcsak tornászol, hanem az éléskamrádat iskeresed. Azt a helyet, ahova még az ősszel a makkot, mogyorót rejtetted, s most a nagy fehérségben sehol sem találod. Ugye, megmondtam,
tegyél oda valami jelet, hogy rátalálj! De az ősszel nagy volt a mellényed, hogy neked ilyesmire nincs szükséged. Most meg korog a gyomrod, s mert üres a hasad, jobban fázol - korholta Cibókát Pillécske.
- Így igaz! - pislogott bűntudatosan Cibó.
- Azért ne keseregj, gyere el hozzánk, majd adunk neked a miénkből - nyugtatta meg a vacogó mókust Pillécske.
Kaján, a róka, a hóra szorított orral, szimatolva rohant Tapsi nyomában, hogy elkapja a fürge nyuszit, amelyik nagyon is tud vigyáznia bundájára. Kaján magában morfondírozott, az erdő törvényét hajtogatva. ,,Élni kell, s ahhoz, hogy élj, enned kell." Egyszerre azonban az ígéretes nyúlnyomnak vége szakadt, Tapsi eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
- Talán elrepült? - forgolódott Kaján tanácstalanul, bamba képpel, a saját tengelye körül.
- Jaj, de buta vagy! - kuncogott a bokor tövében Tapsi. - Így jár az, aki csak az orra után megy! Még mindig nem tanultad meg a fortélyunkat, amellyel túljárunk az eszeden! A saját nyomunkon nyargalunk vissza, aztán egy hatalmas ugrással oldalra szökkenünk, és te máris azt hiszed, hogy elrepültünk.
Kaján bánatosan kullogott hazafelé. Mindössze egy egérkét sikerült zsákmányolnia, ami bizony sovány falat, a fél fogára sem elég.
Kaján elérkezett a nagy bükkfa tövében levő rókalyukhoz, föld alatti lakásához, ahol a párja már várta.
- Na, sehol semmi? - mordult rá.
- Eredj, fogjál te is magadnak! - mondta kelletlenül Kaján, és nyomban összegömbölyödött, mert így kisebb lett a testfelülete és kevésbéfázott.
Hamarosan vakarózni kezdett.
- Sok itt a bolha - vakarta hevesen a füle tövét. - Tavasszal, mielőtt kicsinyeink lesznek, alaposan ki kell majd takarítani és szellőztetni, mert ez a sok bolha egyszerűen elviselhetetlen.
A föld alatti lakás másik szárnyában ezalatt Torzon-Borz, a borz beszélgetett párjával.
- Az ősszel ugye kértelek, építsünk magunknak saját otthont - mondta szemrehányóan Torzon-Borzné. - Ezek a társas lakások egyszerűen kibírhatatlanok. Kajánék, mi tagadás, rendetlenek és mocskosak. Minden szemetet széthánynak a házuk körül. És - már megbocsáss - ott könnyítenek magukon, ahol rájuk jön. Nincs olyan csinos ürítkezőcsészéjük, a lakásuktól messze, mint nekünk. És a bolhák is átugrálnak ide.
- Igazad van, tavasszal majd elköltözünk, de most nincs itt az ideje. Most pihenjünk, és ha tudunk, aludjunk - mondta álmosan, nagyokat ásítva Torzon-Borz.
Közben a három tündérke tovább folytatta ellenőrző körútját.
- Sok itt a nyom a frissen hullott hóban, és ez nagy baj! - állapította meg Pillécske.
- Nézd, erre járt Kaján, itt vágott át Zili, az őz, és Röfiék, a vaddisznók is erre csatangoltak. Ilyenkor szokták a vadászok járni az erdőt, ez a sok nyom pedig az állatok árulója lehet. Ha észreveszik, összevissza lövöldöznek, és a végén még eltalálnak valakit - aggodalmaskodott Pillécske. - Kérlek, Zefikém, szitálj egy kis hódarát a nyomokra, hogy eltűnjenek!
- Cirr-rikk - kiáltott ki a behavazott bokor alól Rik, a fogolykakaska.
- Kérlek, Zefi, ide is, ide is, hogy még védettebb és rejtettebb legyen a búvóhelyünk.
- Jó, jó, úgy lesz, már megyek is a szitámért - röppent el Zefír.
- Mi meg gyorsan menjünk haza, mert nemezcsizma ide, nyúlszőrbunda oda, egészen átfáztunk - mondta Fényecske.
És mindketten a Tündérlak felé vették útjukat.
Február
- Jaj, drága, drága Zefikém, nem tudnál valamit tenni, hogy ne süvítsen ilyen kegyetlenül ez a jeges északi szél?
- Sajnos, Fényecske, ez meghaladja az én hatáskörömet, nem tehetek semmit. Az északi szél nagyobb úr, mint én, de megunja egyszer, és elkotródik innen, csak ki kell várni.
- Juj, hogy bevág ezen a repedésen! Pedig az ősszel, amikor megkértem rá őket, a méhecskék minden rést betömtek viasszal és növényi gyantával, amit az emberek propolisznak hívnak. De az ilyen viharos szél ellen mit sem ér! - kesergett Pillécske.
- Azonnal megerősítem a szigetelést szárított mohával és kóccal. Most csak az a fontos, hogy ne nyissuk ki az ajtót és ne menjünk ki, mert ha felkap ez a vihar, úgy elsodor bennünket, hogy talán soha többé nem találunk haza - mondta bölcsen Zefír.
http://3.bp.blogspot.com/-kEK4el5u8Vs/T_hwFaOntKI/AAAAAAAAPlM/1AzBC2Ll6qo/s1600/b orz.pngKözben Torzon-Borzné is mozgolódni kezdett biztonságos földalatti vackában, és orrával megbökdöste férjurát:
- Nem kellene kinézned egy kicsit? Úgy hallottam, egyes erdőkben nemcsak a medvét, hanem a borzot is időjósnak tartják...
AZ EZÜST HEGEDŰ
Fésüs Éva
A rétek és mezők tündére egy egész hosszú tavaszéjszakán át nem hunyta le sodakékszemét. Mire hajnalodott, harmatkönnye hullott. Éppen arra osont a lábujjhegyen járó májusi szél. Megsimogatta az arcát:
- Miért búsulsz, tündérke? Elvesztettél valamit?
- Ó, dehogy! Éppen ellenkezőleg - csóválgatta fejét a tündér. - Sehogyan sem értem ezt a dolgot. Mindenkinek kiosztottam mindent a raktáramból. Hét pettyet a katicának, fonalat a póknak, csigának a kicsi házat, méheknek a virágpor-gyűjtő kosárkákat - mégis maradt fölöslegem. Egy parányi ezüsthegedű. Ide nézz! ...
A szél bámulatában leült egy fodorka levelére.
- Micsoda hegedű! - sóhajtotta.
- Ugye, kár volna tündérraktár mélyén porosodni hagyni? Csak azt nem tudom, kinek adjam? Bogárkáim szétszéledtek, pillangóim táncolni mentek. Kedves májusi szél, adj tanácsot, hogy mit tegyek!
A szél elgondolkozva fésülgette a zsenge füveket a kora hajnali napsugárban, azután így szólt:
- Meg kell keresned, hogy ki a legméltóbb erre az ajándékra! Mert ezt a hangszert csak az érdemli meg, aki bánni is tud vele. Tégy próbát, tündérke!
- Próbát?
- Azt bizony! Meglátod, jelentkező akad bőven, de igazi csak egy.
A májusi szélnek igaza lett, mert alig vitték szét az aranybundás darazsak a hegedű hírét, máris zsongani kezdett a rét. Pontosan a közepén, ahol kört alkottak a százszorszépek, gyülekezni kezdett az izgatott bogárnép. Katángok szárán, gyöngyikék szirmán és a nadály nagy, bolyhos levelein annyian kapaszkodtak, hogy egy hangyatojást sem lehetett volna közéjük ejteni. De nemcsak ők futottak össze, hanem még a zsémbes hörcsög is kiállt a lakása ajtajába, a kíváncsi gyík-gyerekek pedig ráhasaltak a meleg kövekre, onnan lesték torkukban lüktető izgalommal, hogy mi lesz.
A nagy tolongásban a fürge futrinkák igyekeztek rendet tartani. Körbefutkostak és vigyáztak, nehogy valami veszekedés vagy zavar támadjon a rögtönzött mezei hangversenyteremben. Mert a rétek és mezők tündére ott állt a százszorszép-kör közepén, kezében a parányi ezüsthegedűvel, és szép sorjában mindenkit magához szólított, aki a hegedűt szerette volna.
- Ki mást illetne, ha nem engem?! - kiáltott gőgösen a szarvasbogár, és utánakapott.
Csakhogy hatalmas, büszke szarvai minduntalan beleakadtak a húrokba, és a finom kis hegedűvel semmit sem tudott kezdeni.
- Nem úgy kell azt csinálni! - tolta félre a hiú hőscincér. Meghajolt, mint egy művész, és nagy lendülettel akart muzsikálni, de alig húzott egyet a vonóval, lekonyult a jobb oldali bajusza. Odakapott, hogy kipödörje, nehogy közben csorba essék a szépségén. Megint meghúzta a vonót. Akkor meg a bajsza másik felét kellett megigazítania. Így azután szüntelenül csak egyet húzott, egyet pödörintett, s a nagy művészetből olyan mulatságos mutatvány kerekedett, hogy mindenki gurult a nevetéstől, sőt a hörcsög a cincért ki is fütyülte.
- Fajankók vagytok valamennyien! - szólalt meg ekkor a kövér és szép ruhás rózsabogár. - Tönkreteszitek ezt a drága holmit. Add nekem, tündérke, hazaviszem rózsakehely szobámba, és meglátod, úgy vigyázok rá, hogy szellő sem érinti a húrját!
- Sajnálom, te sem vagy az igazi - felelte a tündér. - Mit ér egy hegedű, ha néma? ... Lássuk a következőket!
Nos, azok jöttek, egyre többen.
Hanem a büszke szarvasbogár nagyon haragudott, hogy nem kapta meg a hegedűt. Sértett méltósággal indult kifelé, amikor belebotlott a tücsökbe. A tücsök éppen szerényen be akart osonni a százszorszépes körbe, és rálépett a szarvasbogár egyik lábára. A szarvasbogár ráförmedt:
- Mit keresel itt, te nagyfejű cigány? Nálad különbeket is kifütyültek! Mars ki innét!
A futrinkák tüstént odafutottak. Azt hitték, valami baj van, és a szegény tücsköt nyomban kitessékelték. Csak messziről hallgathatta, hogy mit művelnek az ügyetlenek az ezüsthegedűvel.
A csiga meg sem bírta fogni, mert nem volt mivel; a póknál meg az volt a hiba, hogy azt sem tudta, melyik lábával fogja. A katicabogárnak botfüle volt. A sáska azt hitte, hogy ennivaló. A szöcske annyit ugrált vele - jaj, még majd elejti! ...
A tündér mindegyikre csak a fejét csóválta. Mire alkonyodott, el is fáradt, és szomorú-an bocsátotta haza az utolsó ügyetlen jelentkezőt.
Ekkor egy nagy hasú béka elébe ugrott:
"Brekk-brekk, add csak nékem,
dalom vele hadd kísérjem!"
- Soha! - villant haragosat a tündér szeme. Akkor inkább törjön porrá, szakadjon el minden húrja!
Fogta az ezüsthegedűt, és a sűrű fűbe hajította.
Az égen éppen akkor gyúltak ki a csillagok. Elpihent a rét, aludni ment a sok bogár. A tündérke is tenyerébe hajtotta szép fejét. Csak a tücsöknek nem jött álom a szemére. Fájó szívvel kóborolt az illatos füvek rengetegében. Hát, amint lehorgasztotta azt a kicsúfolt, nagy fejét, egyszer csak megcsillant előtte valami a holdsugárban. Uramfia! ... Az ezüsthegedű! ... De milyen állapotban! Húrjai leszakadtak, oldala behorpadt. A tücsök majdnem sírva fakadt.
Gyöngéden felvette, forgatta, azután kötözgetni kezdte a húrokat, és az oldalát egy kis kaviccsal kiegyengette.
- Kipróbálom! - gondolta merészen, amikor elkészült vele, és az egész világról megfeledkezve hegedülni kezdett. Tücsökszíve minden bánatát, örömét és vágyát elmuzsikálta.
- Cip-cirip! Cip-cirip! - zengett a nóta.
A rétek és mezők tündére felébredt első szendergéséből, és figyelni kezdett. Semmi kétség, ez az ezüsthegedű hangja! De hát ki muzsikál rajta ilyen szépen?
A májusi szél is felrezzent egy vadrózsabokor mélyén, és együtt indultak el, megkeresni az ismeretlen zenészt.
A tücsök éppen szíveszakadtából húzta, amikor megszólalt mögötte a tündér:
- Ki játszik az én ezüsthegedűmön?
Szegény tücsök úgy megijedt, alig állt meg a lábán.
- Kérem szépen ... Bocsánatot kérek ... - dadogta -, én csak megjavítottam és kipróbáltam, hogy szól-e, de most visszaadom. Ne tessék rám haragudni. Csak egy tücsök vagyok.
- Csodálatos kis hegedűs vagy! - hajolt le hozzá a tündér. - És nem kell visszaadnod a hegedűt, legyen a tiéd, örökre!
- Az enyém? - ámult el a tücsök, és valósággal beleszédült a boldogságba.
- Igen, mert te nemcsak muzsikálni tudsz rajta, hanem meg is becsülted - felelte a tündér. - Most pedig hegedülj tovább! Este még szebben szól, mint máskor. Csak az a baj, hogy ilyenkor te nem látszol.
- Dehogy baj! Úgyis nagy a fejem ... - mondta szégyenlősen a tücsök, és ujjongó örömében tüstént rázendített:
"Cip-cirip, cip-cirip,
ezüsthegedűcske,
merre van, hová bújt
cigányod a fűbe?
Cip-cirip, nem baj az,
ha őt sose látod,
csak a dal tegye még
szebbé a világot!"
A májusi szél szelíden megsimogatta, a tündér pedig szebben mosolygott, mint a csillagok.
AMIKOR A VÁROSBAN MEGÁLLT AZ IDŐ
Gimesi Dóra
A Macskaherceg kilencedik élete Részlet a A macskaherceg kilenc élete c. könyvből
"Özvegy Závoczki Endréné sokat járt a Ligetbe, amíg élt. Tavasszal a padon üldögélve szagolta a nyíló akácokat, nyáron a napba tartotta az arcát, ősszel térdig gázolt a falevélben, télen morzsát szórt a rigóknak." - ezzel a mondattal indul Gimesi Dóra legújabb könyve, ahol a gyönyörű történeteket Szegedi Katalin művészi illusztrációi teszik tejessé.
Nemigen beszélt, inkább csak hallgatta a fák susogását. Így aztán senki sem csodálkozott nagyon, hogy amikor Závoczki Endréné meghalt, belőle is platánfa lett. Magasra és terebélyesre nőtt a ligeti tó partján, és megnyugodva állapította meg, hogy fának lenni semmivel sem rosszabb, mint embernek. Tavasszal ugyanúgy illatoztak körülötte az akácok, nyáron simogatta a nap, ősszel körültáncolták a falevelek, télen a tenyeréből ettek a rigók.
Egyszer, amikor különösen hosszúra nyúlt a tél, fázósan bújtak össze mind, akik éltek: a házakban az emberek, a Ligetben a fák. Csupasz koronájukon megremegett a zúzmara, ahogy egymáshoz hajoltak és összesúgtak a szélben.
- Már egészen elgémberedtek a gyökereim - jegyezte meg Tóth Mancika, a karcsú akác.
- Sosem lesz tavasz, én mondom, sosem lesz - sóhajtott egy pesszimista fűzfa.
Závoczki Endréné megvetően prüszkölt, és a korcsolyázótó felé nézett. Még hogy sosem! Ha ezek tudnák, hány tavaszt látott ő már kivirágozni, hány gyereket felnőni, hány szerelmet fellángolni, hány szívet megszakadni!
- A gyerekek felnőnek, a szívek megszakadnak, de abban mindenki biztos lehet, hogy a telet tavasz követi, és a zimankó nem tart örökké. Ez így van, amióta világ a világ. Kivéve persze azt az esetet, amikor a városban megállt az idő.
- Milyen esetet? - kíváncsiskodott Tóth Mancika.
- Régen történt - dünnyögte Závoczki Endréné. - Maga akkor még faiskolába járt.
- Ugye, szomorú történet? - derült fel a pesszimista fűz. - Szomorú is, vidám is - sóhajtott az öreg platán, és közelebb hajolt a többiekhez. Suttogva mesélt, köré gyűltek a rigók, a cinkék, a galagonyabokrok.
Hogy mit mesél az öreg Závoczki Endréné?
Kiderül A MACSKAHERCEG KILENCEDIK ÉLETE című könyvből!
ÁPRILIS
Bihari Klára
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy égig érő hegy. Annak a hegynek a tetején fénylett egy csudálatosa szép aranypalota. Abban a palotában lakott a vén Esztendő király hat fiával és hat leányával.
Töméntelen sok dolga volt a fehér szakállú királynak, mert télen ő rázta ki puha, szürkén gomolygó felhőkből a hópelyhek szálló, libegő, sziporkázó csillagocskáit. Tavasszal ő borította el levéllel a fák csupasz ágait. Nyáron az ő léptei nyomán nyíltak, illatoztak a virágok, és ősszel ő érlelte meg az ízes, dús nedvű gyümölcsöket. Ha kellett, esővel öntözte a földet, ha kellett szikkasztotta, egyszóval pillanatnyi pihenője sem maradt.
Így telt-múlt az ideje addig, mígnem annyira megöregedett, hogy már mozdulni is alig bírt. Sokáig tűnődött, melyik gyermekére bízza munkáját, s végül úgy határozott, hogy elosztja valamennyi között, akkor egyiknek sem lesz túlságosan sok tennivalója.
Mikor ezt elvégezte magában, így szólt:
- Kedves gyermekeim, holnap reggel keljetek korán, mert beszédem lesz véletek. Elérkezett az ideje, hogy megmutassátok, ügyesek, életrevalóak vagytok-e, és mennyire tudjátok megkímélni vén apátokat.
- Bizony, édesapánk megérdemli a pihenést - szólalt meg December, a legidősebb fiú.
- Ígérjük, édesapám, mindent megteszünk, amit csak kíván - mondta kedvesen Augusztus, a legnagyobb leány.
- Jól van, gyermekeim, holnap mindenki megtudja, mit bízok reá, mit kell elvégeznie - felelt a vén Esztendő király. - Feküdjetek le, aludjátok ki magatokat, és amint meghagytam, napkeltével járuljatok elébem.
De bizony hiába kötötte gyermekei lelkére, hogy aludjanak. Csak úgy lobogott bennük az öröm, hogy végre segíthetnek apjuknak, és elvégezhetik helyette a munka nehezét. Ahelyett, hogy behunyták volna a szemüket, szüntelenül beszélgettek, sugdosódtak. Azt találhatták, kinek mi lesz a teendője. Ki rázza meg a hópelyhekkel teli vastag felhőket, és ki bontja ki a bimbók szirmait. Csak éjfél felé nyomta el őket az álom.
De a legkisebb királyleány, apja kedvence, a vörös hajú, sötét szemű, szeplős kis Április nem álmosodott el. Még akkor is nyitott szemmel merengett, amikor testvérei már javában elaludtak mellette. Szüntelenül azon járt az esze, milyen sokat vállal majd apja munkájából, hogy az minél többet pihenhessen aranyos trónszékén. Elhatározta, hogy ébren várj meg a hajnalt, mert elsőnek akart a trónteremben megjelenni.
Egy ideig győzte is a virrasztást, de nem addig, amíg eltervezte. Éppen akkor szunnyadt el, amikor világosodni kezdett az ég alja, s amikor a testvérei sebbel-lobbal kiugrottak pelyhes ágyukból. és öltözködni kezdtek. Oly mélyen aludt, hogy a többiek hiába költögették, nem ébredt fel - így azután nélküle mentek a trónterembe.
Végignézett az agg Esztendő király gyermekein, s mindjárt észrevette, hogy kedvence. a kis Április hiányzik. Nagy haragra gerjedt, s így kiáltott fel:
- Ez a haszontalan leány, akit a legjobban dédelgettem, azzal hálálja meg a szeretetemet, hogy a mai napon is délig hever az ágyban! Az lesz a büntetése, hogy nem kap tőlem munkát, s akkor is lustálkodnia kell, mikor semmi kedve hozz!
Sajnálták a többiek fitos orrú húgocskájukat, de semmit sem tehettek érte.
Így történt, hogy az öreg király tizenegy egyenlő része osztotta szét a maga töméntelen tennivalóját.
Decemberre, Januárra és Februárra bízta a fagyos szélviharokat, a kristályosan tündöklő jégcsapok készítését, s azt, hogy hópelyhek miriádnyi csillagával árasszák el a világot.
Márciusra, Májusra az olvadást, a folyók, patakok medrének rohanó vizét, a szikkasztó szeleket, a nap első langyos, gyöngéden simogató sugarait, a meleg, nagy cseppekben hulló esőt, a rügyek, hajtások, palánták dajkálását.
Júniusra, Júliusra és Augusztusra a nap lángoló tüzét, a kertek, erdők, mezők díszítését, a virágok szirmainak kibontását, a gyümölcsök és a búza érlelését.
Szeptemberre, Októberre, Novemberre a víg szüretet, a fáradt földet itató csendes esőzést, hervadást, a harmat gyémántcseppjeinek széthintését, a köd szürke fátyolát s az első, táncolva kerengő, semmibe tűnő hópelyheket.
Mikor már mindent széjjelosztott a király, akkor érkezett futva a kis Április. Hosszú vörös haja lebegőn úszott utána. Letérdelt apja elé, és így könyörgött:
- Drága édesapám, bocsássa meg, hogy elaludtam. Virrasztva akartam megvárni a hajnalt, hogy én keljek fel legkorábban, de elnyomott az álom. Kegyelmezzen nekem, mert ha nem bíz rám semmit, boldogtalan leszek egész életemben.
Megesett a szíve kedvenc gyermekén a királynak, de mit tehetett volna, hiszen már egész évi munkáját szétosztotta a többi tizenegy között.
Ekkor előállott Augusztus, a legidősebb leány, megsimogatta húgocskája fejét, és így szólt hozzá:
- Ha édesapámnak nincs ellenére, adok neked a magaméból egy kis napfényt. Áraszd szét te, hadd legyen dolgod.
Hogy az öreg Esztendő semmit se szólt, csak mosolygott, a testvérek fellelkesülve sorba előléptek. Egyik forgószéllel, másik langyos szellővel, a harmadik hirtelen támadó záporral, negyedik korai gyümölcsök virágával ajándékozta meg a kis Áprilist. Mindegyiktől kapott valamit. Még egy kis hó is jutott neki December vastag, puha fellegeiből.
Nem sírt már Április, hanem nevetett, kacagott örömében. S amikor az ideje elérkezett, vidáman, két kézzel szórta szét mindazt, amit testvéreitől kapott. Meleg napfényt, forgószelet, záporesőt, táncoló hópelyheket, színes virágszirmokat.
Csodálkoztak is az emberek a földön, hogy április havában egyik napon tél van, a másikon meg tavasz. El is nevezték a legkisebb királyleányt szeszélyesnek, s azóta is mindenki csak így emlegeti, ha szó kerül róla: az a bolondos, szeszélyes április!
ERDEI MESE
Rácz Irén
Egyszer, egy kellemes tavaszi napon, tarka vadmalac turkált az erdő melletti tisztáson. Éppen akkor iramodott arra egy eleven rnókuskölyök. Megállt, s nézte a malacot.
- Röff... Röff.. meguntuk az erdőt. Itt több a turkálnivaló.
- Mi meg a rágcsálnivalót kedveljük - hadarta a mókus.
Ezzel vége is szakadt a barátkozásnak, mert a két elcsavargott jószágot már kereste az anyjuk. A mókus eltűnt az erdőben, a vadmalacok pedig a szántóföldön követték anyjukat, közben egymásra röffentek, turkáltak egyet. Nyár végére nagyra nőttek a vadmalacok és a mókuskölykök is.
Az erdő lakói gondtalanul éldegéltek, míg egyszer egy napon szörnyű hír zavarta meg őket: pusztul az erdő! A rossz hírt a magas sziklán élő sas madár röppentette fel. Éles szemeivel régóta figyelte, hogy itt is, ott is kiszárad egy-egy fa, s rosszat sejtve felkereste a bölcs bagoly tanyáját. Az éles szemű sas meglátta a veszélyt, a bölcs bagoly pedig rnár látta is a következményét; sorvad az erdő, elpusztul az otthonuk.
Ezen már a farkas és a róka ravaszsága sem tudott segíteni. Riadt tekintettel járkáltak az őzek, a mókusok nyugtalankodtak, a vaddisznók lógatták az orrukat, a bagoly naphosszat elmélkedett egy öreg fa sűrű lombja között.
Egy napon a tudós bagoly véget vetett a borús hangulatnak. Új erdőt keli telepíteni a hegyen túl, ahová majd átköltözhetünk, ha itt elhalnak a fák.
Éppen ősz volt. A mókus makkot rágcsált egy tölgyfán, a vadmalac alatta csámcsogva csemegézett. Közben hallották a tekintélyes bagoly szónoklatát, s már tudták is, mit kell tenniük. A vadmalac hírt vitt az övéinek, s a felbőszült csapat nekirontott a kihasználatlan, gazos földnek. A mókusok fürgén cipelték a makkot, mogyorót, vadgesztenyét. A madarak is sokféle magot röppentettek oda csőrükben, s a feltúrt földre szórták. A rókák, őzek szorgalmasan bekaparták a magokat, oly ügyesen, hogy tavaszra azok egytől egyig kikeltek.
- Egyszer majd szép nagy erdő lesz itt - mondogatták.
Telt az idő (igazuk lett!), nőttek a cserjék, a bokrok, a kis fák. Ügy, hogy az egyik évben, a madarak és fák napján már vidám gyerekhad kacagott a lombos fák között. A madarak pedig velük csicseregtek: az emberek is védik a környezetet, mert tudják, ha pusztulni hagyják az erdőt, maguk alatt vágják a fát!
HAPCIMANÓ
német mese
Hogy ki a Hapcimanó?
Pirinyó kicsi emberke a Hapcimanó, kajla lábú, ráncos képű, vörös orrú. Fekete malaclopóban jár, a fekete malaclopón van egy nagy, lötyögős csuklya, azt a nagy, lötyögős csuklyát legtöbbször annyira a fejére húzza a Hapcimanó, hogy az arcából csak a nagy vörös orra kukucskál ki, hanem aztán messzire fénylik, akár az érett paprika.
Hogy hol van Hapcimanó?
A Hapcimanó legszívesebben a nyirkos ereszcsatornákban kuporog, fönt a házak legtetején. Onnan kukucskál le az utcára. Mert az arca ugyan kicsike, hanem a két apró szeme olyan jó, hogy a sasé se jobb annál.
Amikor azután esik az eső, s az utca csupa pocsolya, a rakoncátlan lurkók meg addig tapicskálnak a pocsolyákban, amíg meg nem vizesedik a lábuk, akkor Hapcimanó lemászik a csatornán, villámgyorsan és alig-alig észrevehetően belecsíp az orrukba, aztán másnap valamennyi lurkó náthás.
- Hapci! - tüsszent akkor a sok haszontalan. Vagy:
- Pcuha!
Némelyik meg úgy, hogy:
- Há-ácsi!
Vagy épen:
Há-ápp-csihi!
Hanem az bizony nem nevetni való, mert ilyenkor folyton-folyvást orrot kell fújni, és a többi gyerekkel játszani meg éppenséggel tilos. Néha még egész nap az ágyban is kell maradni annak, aki náthás, ez pedig igen-igen keserves dolog.
A Hapcimanó különben azt is ugyancsak lesi, hogy betakaróznak-e szépen a gyerekek este az ágyacskájukban, főleg télen.
Őrizkedjetek hát nagyon a manótól, s ha valaha az utcán játszotok, és kezdtek fázni, mert elhűl a lábatok, akkor gyorsan, gyorsan futkározzatok egyet. Mert a Hapcimanó résen van ugyan, hanem a lába, az olyan kurta, és olyan kajla, hogy azt a gyereket, aki gyorsan elszalad előle, sohanapján se éri utol.
HÉT NAP
Zelk Zoltán
A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is ide tért éjszakai nyugovóra, itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világ lusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.
Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet. Elmondta neki, milyen hét világlustája koptatja itt a füvet. Ő már nem tud mit csinálni velük, talán a Szél kitalál valami okosat.
- Előbb alszom egyet - felelte a Szél -, mert kilenc hegyen, hatvanhat erdőn és kilencvenkilenc folyón repültem ma keresztül, s bizony elfáradtam egy kicsit. - Ezzel aztán betakaródzott a toronymagas fűbe, és elaludt.
Hajnalban a szél már talpon volt. egyenest a hét lusta felé tartott, s akkorát fújt az egyikre, Hétfőre, hogy az menten repülni kezdett. Repült, repült, meg sem tudott állni másnap hajnalig, akkor aztán holtra fáradtan visszarepült a rétre.
Nosza, rögtön körülfogták testvérei, és kérdezgették, hol, merre járt, hol mit látott. Nem is győzték hallgatni, annyit beszélt Hétfő:
- Hej, ezt se hittem volna, kedves testvéreim, mi minden látnivaló van a nagyvilágban! Tengerek, erdők, hegyek, városok, falvak! S menyi ember! Több, mit ahány fűszál van ezen a réten!
- Hát ezt már én is látni akarom! - kiáltotta Kedd, s azonnal nekiindult a világnak.
Alig várták a testvérei, hogy újból hajnal legyen, s visszajöjjön. Mikor aztán visszaérkezett, ő is olyan csodálatos dolgokról mesélt, hogy most már Szerda is rászánta magát az útra. Már éppen indulni akart, mikor Kedd utána kiáltott:
- Vigyél valamit az embereknek, mert folyton így sóhajtoztak felém:
"Megint egy nap és nem hozott semmit ..."
Törte a fejét Szerda, hogy mit vigyen az embereknek, de nemsokára elhatározta, hogy visz nekik egy jó, kiadós esőt. Telerakta a batyuját kövér felhőkkel, s olyan eső szakadt másnap a földekre és a kertekre, hogy az emberek nem győztek hálálkodni, mert bizony már nagyon nagy szükség volt az esőre. Boldog is volt Szerda, s hazajövet el is hencegett testvéreinek, hogy minden ember őt dicsérte.
Csütörtök se hagyta magát. Ha ennyire szeretik az emberek az esőt, hát majd ő is visz nekik, de kétszer annyit, mint öccse, Szerda ...
Na hiszen lógott is az orra, mikor másnap hajnalban visszatért! Elpanaszolta, hogy minden ember szidta őt, hogy:
"Brr, de csúf Csütörtök! Már megint esik az eső!"
- Hát akkor én napsugarat viszek - határozta el Péntek, s nem is bánta meg, mert országszerte így beszéltek az emberek:
"De szép napsugaras idő van ma! ..."
Aztán Szombat, majd Vasárnap következett.
S azóta is, mióta világ a világ, mindig szép sorjában útrakelnek a napok. Utána pedig kipihenik magukat, a toronymagas, selyempuha fűben.
HOGYAN KELETKEZTEK AZ ÉVSZAKOK?
indián népmese
Egyszer régen a sündisznó és a hód azon vitatkoztak, hogy meddig tartsanak az évszakok.
A sündisznó szerette volna, ha a tél öt hónapig tart. Ezért felemelte egyik mellső lábát, és megmutatta öt ujját.
- Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány ujj van a lábamon - mondta.
A hód erre azt felelte:
- Én mást mondanék. Nézd csak meg a farkacskámat, milyen sok pikkely van rajta. Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány pikkely van a farkamon.
Veszekedtek, vitatkoztak, végül a sündisznó annyira megharagudott, hogy leharapta egyik lábujját, és amikor újból felemelte a lábát, már csak négy ujj volt rajta.
- Lám, csak négy ujjam van, most már azt mondom, hogy négy hónapig tartson a tél.
A hód megijedt, hogy a sün tovább is kárt tesz magában, és ezért engedett. Azóta a sündisznónak minden lábán négy ujja van.
Amióta a sündisznó győzött a vitában, azóta négy hónapig tart a tél. Később azonban a holló változtatott ezen egy kicsit. Elgondolkozott azon, amit a sündisznó és a hód a télről beszélt, végül így szólt:
- Ha a tél túl hosszú lenne, az emberek nem maradhatnának életben. Ezért a tél tartson addig, ameddig a sündisznó kívánta, de változó legyen, egyszer rövidebb, másszor hosszabb. Lesz egy téli hónap, amikor az emberek összejönnek és beszélgetnek. Ebben a hónapban az okos emberek találós kérdéseket tesznek fel, és mások válaszolnak rájuk. Amikor helyesen válaszolnak az emberek, akkor rövid lesz a tél, és hamar jön a tavasz. Amikor azonban senki sem találja el a választ, és sokáig gondolkodnak, akkor hosszú ideig tart a tél.
HÓVIRÁG
Gaál Mózes
Volt egyszer egy hatalmas és szigorú király, annak volt egy szép leánya, de az nagyon-nagyon el volt kényeztetve, mert nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Egyszer éppen nagy tél volt, hó borította a gyönyörű királyi kertet, ahol a fák és a bokrok mind-mind téli álmukat aludták.
A királylány kinézett az ablakon, azután összeráncolta a homlokát, és így kiáltott:
- Miért nem nyílik most egy szál virág se a kertben?
Azt felelték neki:
- Tél van, felséges királykisasszony! Megfagynának most a gyönge virágok!
Akkor a királylány toppantott a lábával, és így kiáltott:
- Az én apám a leghatalmasabb király! Én azt akarom, hogy nekem télen is virág nyíljon a kertben!
Mikor a király ezt hallotta, maga elé hívatta a kertészt, és így szólt:
- Holnap reggelre, mire a királylány felkel, nyíló virággal legyen tele a kert!
A kertész elsápadt, és így felelt:
- Felséges királyom, micsoda magvat vessek el, amelyik a hóban is terem virágot?
A király arca elsötétedett a haragtól, és így kiáltott a kertészre:
- Én vagyon a leghatalmasabb király a világon, és az én szolgáim még annyit sem tudnak, hogy télen virág nyíljon a kertemben? Vess, amit akarsz, de ha csillagfényt kell vetned, akkor is virág nyíljon holnap a kertemben, különben vége az életednek!
Azzal a kertész elment, nem szólt egy szót se, de nagyon szomorú volt, mert tudta, hogy vége az életének. Végigkérdezgette a város leghíresebb kertészeit, de egy se tudott tanácsot adni. Mikor aztán leszállt az éjszaka, kiment a kertbe. Szép tiszta téli éjszaka volt, a csillagok tündököltek. A kertész fiatal legény volt, és szeretett volna még élni. Levette a kalapját, és felnézett az égre. Nagyot sóhajtott, és azt mondta:
- Ti, szép csillagok ott fenn, segítsetek rajtam! Mutassátok meg, hol találok olyan csodamagot, amely a hóban is kivirít!
És amint ott állt, egyszerre valami csoda finom, ragyogó por kezdett szállingóznia kalapjára, de olyan könnyű volt, mintha nem is lett volna egyéb, csak csupa csillagfény. Úgy pergett, szitált a magasságból, mint a gyémánteső, amíg meg nem telt vele a kalapja.
A kertészlegény megköszönte a csillagok ajándékát, s még azon éjjel elhintette a hóba, bevetette vele az egész királyi kertet. Hát hajnalra, amikor a nap felkelt, és a királylány az ablakhoz lépett, milliónyi fehér virágcsillag nyílt a hóban. Halványzöld száracskájuk áttörte a vastag hóleplet, s virágmező borította a királyi kertet.
A királylány tapsolni kezdett örömében, kacagva szaladt ki a kertbe. A szolgálólányok ijedten futottak utána; vitték a vastag prémes bundát, hogy meg ne fázzék, de a királylány ledobta magáról a bundát, és úgy táncolt a virágok közt, mintha ragyogó tavast lett volna. A király elküldött a kertészért, hogy megjutalmazza, de a legény nem volt sehol. Eltűnt az országból, de akik utoljára látták, azt mondták, hogy szomorú volt. A virágok nyíltak és ragyogtak, a királylány pedig szaladgált köztük, és kacagott. Akkor egyszerre a nagy hegyek mögül előjött egy felhő. Az a felhő jéghideg szelet fújt a királylányra. Megborzongott, a szívéhez kapott, és beszaladt a palotába.
Mennyezetes ágyhoz száz orvos sietett, de egy se tudott rajta segíteni. A szél megölte a királylányt, de ugyanakkor eltűntek a kis fehér virágok is, és a tél újra bekerítette a királyi kertet fehér fátyolával.
Azontúl a csodálatos virágok minden évben újra kinyíltak a havas kertekben és mindenütt a réteken, de senki se hisz nekik, mert azokat nem a tavasz küldi: ők a csillagok gyermekei...
KÉT FAGYOS SZÉL
lett mese
Az Északi meg a Keleti Szél találkozott a mezőn. Elvégezték a munkájukat: minden utat befújtak, a házak közé hókupacokat raktak, a folyókat befagyasztották, és jó vastag jégréteggel vonták be. Dolguk végeztével vígan keringtek, táncoltak, nem tudták, mihez is fogjanak.
Cartoon wind waait — Stockvector- Gyerünk az erdőbe, talán ott találunk munkát! - szólt az Északi Szél, és a két testvér szökdécselve beszaladt az erdőbe. Ahol átszaladtak, ott hajladoztak a fák ágai, nyárfák, nyírfák és fenyőágak recsegtek-ropogtak.
- Figyelj csak! - szólt a Keleti Szél. - Csengő szól és csengettyűk csilingelnek. Csengős szánon az uraság jön, csengettyűkkel a paraszt.
- Fussunk utánuk! - kiáltotta az Északi Szél. - És jól fagyasszuk meg őket! Te melyiket akarod megfagyasztani?
- Nem tudom, az urasággal megbírok-e? - szólt a Keleti Szél. - Bundája van, nyestkucsmája, és jó meleg csizmája.
- No, ha félsz, akkor én futok az uraság után, te pedig a paraszt után fuss! - mondta az Északi Szél.
Felsüvített a két testvér, havat kavart, és ment mindegyik a maga emberéhez.
Amikor lement a Nap, megint összetalálkoztak.
- Hogy vagy, testvér? - kérdezte a Keleti Szél. - Nehéz munkád volt a medvebőr bundával?
- Ó, Keleti Szél testvér, még fiatal vagy, semmit sem értesz! Bebújtam az uraság medvebőr gallérja alá meg a nyestkucsmájába, és fagyasztani kezdtem. Minél jobban összefogta magán a bundáját, én annál szorosabban simultam hozzá. Félholtan hagytam ott - dicsekedett az Északi Szél.
- Bezzeg én, testvér, a paraszttal jól megjártam, alig bírtam élve szabadulni! Látom, hogy hajt a szánon a parasztocska, rongyos kis suba a hátán. No, gondoltam, ezt ugyan gyorsan megfagyasztom! Bemásztam a lyukon a kopott subácskájába, fagyasztani kezdtem a parasztot. De a paraszt nem volt buta, ütögetni kezdte a kezét, lábát. Ez nem tetszett nekem, hát még jobban fagyasztottam. Akkor megállította a lovát, elővett a szánból egy fejszét, odament egy fenyőhöz, és kezdte kivágni a fát, de úgy ám, hogy az egész erdő zengett, és repültek a szilánkok szanaszéjjel. A paraszt nemhogy megfagyott volna, hanem jól kimelegedett, levetette hitvány kis subáját. Akkor a subáját fagyasztom, gondoltam magamban, és ha felveszi, vége lesz a parasztnak. De ő megrakta a szánt, aztán csak fogta a nyűtt bundát, és látván, hogy az csonttá fagyott, teljes erejéből odacsapkodta egy tuskóhoz. Azt hittem, minden csontom összetörik. Nem is tudom, hogyan kerültem ki élve a szőrből, még mindig sajog a derekam!
KÖD ÉS FÉNY
Zelk Zoltán
Egyik téli reggelen, amikor Lajcsi iskolába indult, olyan nagy köd ereszkedett a városra, hogy még a szomszéd házakat sem lehetett látni. Lajcsi egyedül botorkált a vastag ködben, míg egyszer csak valaki megérintette a vállát.
"Ki lehet az?" - kérdezte magában, s kíváncsian hátranézett. El is csodálkozott, mert az útszéli fa ága érintette meg a vállát. S kisvártatva meg is szólalt a fa:
- Hová mégy, kisember?
- Iskolába.
- De hát odatalálsz ilyen ködben? - Megbillent a fa, s két falevél hullott a földre. Lajcsinak úgy tűnt, mintha a fa sóhajtott volna. Ezért megkérdezte:
- Szomorú vagy?
A fa megrázta ágait.
- Igen, szomorú vagyok - felelte.
- A lehullott leveleidet sajnálod?
- Nem, nem azt. Hiszen tavaszra mindig új, zöld hajtásaim nőnek.
- Hát akkor fázol talán? - faggatta Lajcsi. De a fa azt felelte, hogy vastag kérge megvédi őt a hideg ellen.
- Tudom már, miért vagy szomorú! - kiáltott Lajcsi. - A köd miatt, a sűrű köd miatt.
A faágak igent bólongattak:
- Azért, a köd miatt. Mert én tudom, mi a köd, és azt akarom neked elmondani.
Lajcsi kíváncsian hallgatta az öreg fa elbeszélését.
- A világ tele van szomorúsággal, s a köd az emberek szívéből kiáradó szomorúság.
De alig mondta el ezt a fa, a köd oszlani kezdett, s egyre erősebbek és fényesebbek lettek a napsugarak. Lajcsi felkiáltott:
- Hát a fény micsoda? A fény, ami elkergeti a ködöt?
- A fény pedig a reménység, ami a szomorú és meggyötört emberek szívéből árad. S ez a fény örömmé válik egyszer, s elűzi a szomorúságot, mint a napsugarak a ködöt.
A lehajló ágak most fölegyenesedtek, s megfürödtek az aranyos napsugarakban, Lajcsi pedig vidáman szaladt az iskolába.
KÖKÉNY KIRÁLY LAKODALMA
Tordon Ákos
Barna dombon innen, kéklő hegyen túl, volt egyszer egy kerek erdő. A kerek erdőben egy kökénybokor. Éppolyan kék szemű kökényt termett, akár a többi, s a levele is olyan volt, mint a többi közönséges kökénybokoré, mégis más volt a többinél.
Jól tudta ezt a madárnép: a sárgyóka és a sordély, a pipiske. De tudta a légykapó is. S a légykapóval a gébics, a kakukk és a haris.
És tudták a kedves fülemülék is. A bíbicek is tudták. És tudták egytől egyig a piros mellű pirókok és a sárgarigók is. Sőt a kékcsóka is tudta, s vele a haszontalan, kék begyű nádiveréb is.
Miben különbözött hát ez a kökénybokor a többitől? Csak abban, hogy a mindig víg kedélyű, fütyörésző szélmanócskák helyett tündér lakott benne! Mégpedig a Kékhajú Tündér! Mert hiszen lakhatott volna az Ezüsthajú vagy akár az Aranyhajú Tündér is. De nem. A Kékhajú Tündér palotáját rejtette a kökénybokor.
Kék szemű kökényből épült ez a palota. Kék volt a fala, ablaka, ajtaja. Kék volt a szőnyeg, a függöny, a bútor, s minden olyan pirinyó, hogy belefért egy kökényszembe.
A Kékhajú Tündér szépségének híre bejárta az egész világot. Jöttek is a kérők seregestül, minden irányból, de javarészt elvétették az utat, s nem jutottak el a kökénypalotáig.
Hanem Kökény király ismerte az utat, s bekopogtatott a Kékhajú Tündér kékre festett ajtaján.
- Rég elnyílt a pipitér, a szerencsém mit ígér? Feleséget keresek, de tovább már nem megyek, légy hát a feleségem, szép Kékhajú Tündér! - Azzal szépen megemelte kökénykoronáját, és megcsörgette gyémántjait a tarisznyájában.
- Sajnálom, Kökény király, ma sok a dolgom, az időm kevés, próbáld meg holnap... - felelte a Kékhajú Tündér.
Másnap újra bekopogtatott Kökény király, és újra elmondta mondókáját. Újra megemelte a koronáját, és újra megcsörgette a gyémántjait. De hiába. Újra a tegnapi választ kapta:
- Sajnálom, Kökény király, ma sok a dolgom, kevés az időm, próbáld meg holnap...
Mi mást tehetett szegény Kökény király? Egy álló héten át mindennap bekopogtatott. Ám a hetedik napon elunta a sok dologra való hivatkozást, és dérrel-dúrral így szólt:
- Bizony mondom, rontom-bontom: ma tartjuk a kézfogót! Kakasszó és gyöngyharmat, holnap a lakodalmat! - s azzal kioldotta tarisznyája száját, és csillogó gyémántjait a Kékhajú Tündér lába elé szórta.
- Kettőn áll a vásár, Kökény király - felelte csendesen a Kékhajú Tündér, miközben sorra felszedegette a szerteszét gurult gyémántokat. Ám amint megérintett egy gyémántot, azon nyomban kökénnyé vált az. Összeszedte, kosarába tette, és Kökény király kezébe adta.
Nagyot ámult, nagyot bámult Kökény Király, és kökénnyé lett gyémántjait szerteszét szórta a kökényesben. Három napig dúlt-fúlt haragjában. Mérgében kilencszer vágta földhöz a koronáját, végül is elcserélte az egyszeri juhászbojtár szépen szóló furulyájáért. Hanem egyszerre azon kapta magát, hogy bár mindig máshova akart menni, lába mégis mindig a Kékhajú Tündér kökénypalotája felé vitte. Szívbéli bánatát világgá furulyázta. A panaszos dalra kihajolt ablakán a Kékhajú Tündér. Most ő ámult-bámult, s hevesebben kezdett dobogni a szíve, mert egyszeriben megtetszett neki a furulyázó Kökény király.
- A feleséged leszek, Kökény király! - rebegte szemlesütve.
- Kettőn áll a vásár, szép Kékhajú Tündér! - válaszolta dacosan-morcosan a megsértett Kökény király. - Már nem házasodom: birodalmam elfújta a szél, kökénnyé lett gyémántjaimat szerteszórtam a kökényesben, királyi koronámat elcseréltem az egyszeri bojtár furulyájáért; mire házasodjam hát?
- Így is jó! - felelte a Kékhajú Tündér kékesfehérre vált arccal, és becsapta az ablakot.
Kinn búsult az egyik, benn búsult a másik, semmiben sem különbözve két durcás gyerektől. A Kékhajú Tündér telesírta kék selyempárnáit. Kökény király ott kóválygott ázva-fázva s egyre betegebbre válva a kökényesben.
- Segíteni kellene rajtuk! - mondták a fülemülék a sárgarigóknak. A sárgarigók a légykapóknak. A légykapók a kakukknak. Az a harisnak. A haris a barázdabillegetőnek. A barázdabillegető a bíbicnek. Az a szárcsának. A szárcsa a vízityúknak és így tovább. De egyik sem segíthetett, mert egytől egyig költöző madarak voltak, és mindannyiuknak vándorútra kellett kelniük. Végül is az itt telelő madarak segítettek rajtuk. Éspedig a sárgyóka és a sordély, a búbos pacsirta és a piros mellű pirók, a cinke és a feketerigó. Ide-oda szálltak a kökényesben. Szót váltottak a Kökény királlyal. Szót értettek a Kékhajú Tündérrel. Súgtak-búgtak, amíg csak mosolyogni nem kezdett a Kékhajú Tündér, és kacagásra nem fakadt Kökény király. Azon kacagott Kökény király, hogy újra ott áll a kökénypalotában, a Kékhajú Tündér kék szobájában, és elismétli mondókáját:
- Bizony mondom, rontom-bontom, ma tartjuk a kézfogót, kakasszó és gyöngyharmat, holnap a lakodalmat!
- Legyen úgy, amint kívánod! - felelte a Kékhajú Tündér, Kökény király nyakába borulva.
Hét varrónő keze se győzte volna a menyasszonyi ruha varrását, de szerencsére ott volt a sok madár: mind segített ruhát varrni, kész is lett a szépséges szép, kékséges kék menyasszonyi ruha egykettőre. Hét szakács se győzte volna a lakodalmi lakoma elkészítését, de szerencsére ott volt a sok madár: mind segített sütni-főzni, el is készült a lakoma idejére. S aztán mind ott maradtak lakodalmi vendégnek. Ma is erről a lakodalomról folyik a terefere a kökénybokrok ágán, a sordélyok és a sárgyókák, a pipiskék és a pirókok, a cinkék és a feketerigók között.
Aki nem hiszi, menjen ki a kökényesbe!
LESSŰK MEG AZ ŐSZT!
Tarbay Ede
- Tudod mit, fiam? Lessük meg az őszt! Lessük meg, hogy hogyan közeledik, hatalmas köpenyét hogyan teríti ránk. Hogyan teríti rá a természetre...
A játszótérre elég gyakran jössz ki. Nemcsak a hinták, mászórudak miatt. Azért is, mert mások is vannak itt. Ugyanolyan gyerekek, mint te.
És a játszóteret bokrok szegélyezik. Se nagyok, se kicsik.
A játszótéren elég sok fa is van. Ez a hatalmas, itt a vadgesztenyefa.
Abból is láthatod, hogy ez vadgesztenye, hogy vadgesztenye csak ez alatt van. Hullatja már, azért, mert beérett. Vége a nyárnak, itt az ősz.
- Emlékszel, tavaly sok gesztenyét szedtünk. Hazavittük, játszottál velük. Egyik dobozból a másikba rakosgattad. Néha meg is ráztad, zörgetted. Idén is biztos gyűjteni fogod, de most a fa lombját is figyeld. Ne csak a földet nézd a gesztenyékért, hanem nézzél föl a fára is! Figyeld meg a fa leveleit! Azt, hogy a színük mikor változik meg? Mert a színük egyszer csak megváltozik. Előbb csak néhányé, ezután egyre többé. És egyre jobban hullatja is majd. Mind kevesebb levél lesz az ágon, egyre ritkább lombja a nagy fának.
Ahogy színesedik, ahogy ritkul a lomb, úgy jön közelebb az ősz. Amikor szinte minden levél színes, minden levél itt lesz a földön, akkor már az ősz köpenye betakarta az egész játszóteret.
S ahogy a fák egyre csupaszabbak, úgy kell nekünk mind jobban öltözni, Mert az idő egyre hűvösebb lesz. Eleinte reggel és délután, azután már bizony napközben is. Pulóvert veszünk, kabátot és sálat, és ha fázunk, ugrálgatunk is.
Az is lehet, hogy az idén sok eső lesz.
Akkor is jövünk a játszótérre, mert a gesztenyefát mindennap figyeljük. Nem lenne jó, ha az ősz koma megint úgy jönne, hogy mi nem lestük meg!
Ezért kéne úgy vigyázni, hogy meg ne fázzál, nehogy ne mehess ki. Mert az őszt most egy fán figyeljük meg, és ha egy fát figyelünk, kileshetjük, mikor jön, hogyan, s mint bontja köpenyét...
Lórika kalandjai
Drajkó-Sárosi Kinga
RÉSZLET A MESEREGÉNYBŐL
Valahol, az Indiai-óceán gyönyörű szigetén, trópusi őserdőben, egy egészen aprócska faluban élt családjával dr. Szentkirályi György, orvos. Imádott feleségével és nyolcéves kisfiával, Petivel, egy éve érkeztek ,,Csodaerdőbe", ahogyan a fiúcska nevezte. Egészen különleges dolgok töténtek velük ezen a varázslatos helyen: érdekes állatokkal találkozhattak, rendkívüli helyzetekben kellett helytállniuk, feledhetetlen kalandokkal gazdagodtak.
A doktor úr azért költözött ide családjával együtt, hogy segítsen a betegek gyógyításában, de akkor még nem sejtette, mennyire nagy hatással lesz az életükre egy - Szumba szigetének fővárosába tett - hétvégi kirándulás...
Nangamesszi érdekes város volt, sajátos hangulatával egészen magával ragadta a turistákat. Szentkirályi doktor szerette volna, ha kisfia is megismeri. Peti számára a legcsodálatosabb élményt a város piaca jelentette: színpompás kavalkádjával, fűszerillattal a levegőben, megannyi látnivalójával szinte rabul ejtette őt. Ezen a napon azonban olyasmi történt, ami később örökre megváltoztatta a kisfiú életét. Egyszer csak az egyik árusnál meglátott egy hatalmas kalitkában üldögélő, gyönyörű szép madarat.
- Apa, Apa, nézd! Milyen szép madár! Gyere, légy szíves, nézzük meg, menjünk oda hozzá! - kérlelte az édesapját.
- Rendben, de utána indulnunk kell, anya már biztosan értünk. Nagyon késő van, és azt ígértem, hogy hazaérünk vacsorára - hangzott a válasz.
Amint közelebb értek, Petit teljesen lenyűgözte ez a csodás madárka. Még soha nem látott ilyen érdekes kis állatot. Hófehér tollait mintha sárga festékkel csinosították volna a szárnyán, színes kis bóbitájánál csak a pofiján lévő kis narancsszínű foltok voltak szebbek, ezektől olyan volt, mintha mindig elpirulna. Különlegesen szép papagáj volt, a kakadufélék családjába tartozott. A fajtáját kis sárgabóbitás kakadunak, más néven aranyosarcú kakadunak nevezték el (az orcáján látható narancsszínű foltok miatt). Petinek nagyon tetszett a madár, pedig akkor még nem tudta, hogy gyönyörű külseje milyen gazdag belsőt takar. Nagyon tehetséges beszéd- és hangutánzónak tartják az ilyen kakadukat, igazi kis bohócnak, mivel látványos mutatványokkal is szórakoztatják gazdáikat. Bukfencet hánynak, táncolnak és énekelnek, sőt, akad, amelyik még biciklizni is tud.
- Apa, milyen madár ő? - kérdezte Peti.
Ebben a pillanatban a madár is észrevette őt. S lássatok csodát! Ugyanolyan érdeklődve kezdte el nézegetni a kisfiút, mintha ő sem látott volna még soha ilyen szép teremtményt...
- Rrrrrrr!!! Vaaaaa!!! Rrrrrr!!! - hangzott a tigrisüvöltés.
Szegény tigris még nem is volt olyan nagy, egészen fiatal állat lehetett, szinte még kölyök. A szumátrai tigris gyönyörű állat. Narancssárga bundáját vékony fekete csíkok díszítik (ennek a tigrisfajnak a legvékonyabbak a fekete csíkjai), a pofáját és a homlokát hófehér szőr borítja, és két fehér folt ékesíti a fülét is. Ő a legkisebb növésű tigris. Nagyon izmos, mégis könnyed a mozgása. Nem is sétál, van valami fenséges a mozdulataiban, szinte vonul. Ezért volt most különösen szomorú látvány így, csapdában. Az orangután nagyon megsajnálta, szinte egy pillanat alatt elhatározta, hogy segíteni fog rajta.
- Szia, Lala vagyok - szólította meg a tigrist. - Beszorultál? Nem tudsz elszaladni? - faggatta biztonságos magaslatból.
- Szegény kis tigris fájdalmában szinte azt sem tudta, hogy honnan jön a hang. Forgatni kezdte a fejét.
- Itt vagyok fenn a fán! - kiáltotta Lala most már kicsit bátrabban.
- Rrrrrr! Váááá! Neeem tudooook elmenni inneeen! Segíííts!!!! Vááá!!! RRRR! - válaszolta a vergődő tigris.
- Akkor meg miért morogsz rám? Azt akarod, hogy elszaladjak félelmemben? - kérdezte Lala nagyon okosan.
- A Mama azt mondta, hogy mi félelmetesek vagyunk! Ez a dolgunk. Rrrrr!
,,Reménytelen eset..." - gondolta Lala, és mosolygott is magában, hogy még ilyen szorult helyzetben is milyen félelmetesnek szeretne látszani ez a kis tigris. Nem késlekedhetett, elindult hát a többiekért. Majd együtt kitalálják, hogyan segítsenek a bajba jutott állaton.
- Most hovááá mééégy? Rrrrrrrrr!!!! Neeee meeerj itthagyniiii!!!
- Hozok segítséget! - kiáltotta Lala, s már el is tűnt a lombkoronák közt. Lórikával gyorsan megbeszélte a helyzetet, Lórika pedig elmondta Petinek, hogy mit tapasztalt Lala. Úgy döntöttek, hogy nem késlekedhetnek, s mindnyájan elindultak a hang irányába. Lala az ágakon, kicsit előttük haladt, mutatva az utat. Lórika Peti vállán utazott, de néha felröppent, hogy jobban lásson. Mikor már egészen közel voltak, az üvöltés is egyre hangosabb lett. Ekkor Lórikának támadt egy ötlete.
- Segíts Petinek, Lala, fel kellene másznia a fára! Onnan közeledni biztonságosabb. Ki tudja, mióta nem evett ez a szegény tigris? Mérges is lehet most az emberekre, ha tudja, hogy a csapda az ő találmányuk.
- Igazad van - helyeselt az orangután, majd kezet nyújtott Petinek, aki azonnal rájött, hogy talán fenn a fán biztonságosabb.
Így értek oda ágról-ágra kapaszkodva, Petinek még tetszett is a torna, hiszen nem minden kisfiú mondhatja el, hogy ilyen kalandban van része: egy csapdába esett félelmetes ragadozót megy kiszabadítani, és egy orangutánnal mászik a szumátrai dzsungelben. Lala ügyes mászónak látta Petit. ,,Tehetséges majom lenne - gondolta magában -, kár, hogy olyan rövidek a kezei."
Mikor odaértek a bajba jutott állat csapdája fölé, Lórika és Peti nagyon megsajnálta szegényt. Olyan szerencsétlenül lépett a csapdába, hogy nem tudta elrágni a kötelet, nem érte el. Mikor Peti látta ezt, már tudta, hogyan fogják kiszabadítani.
- Beszéljünk vele! Lórika! Légy szíves tolmácsolj! - kérte meg a madarat.
De a tigris most észrevette őket, és elkezdett félelmetesen bömbölni.
- Rrrr!!!! RRRRR!!!!
- Lórika vagyok - kezdte mondandóját minden bátorságát összeszedve a kis kakadu.
- Rrrrrr! Sarah vagyok. Vááááá!
- Te nagyon félelmetes vagy! - válaszolta Lórika, gondolta, egy dicsérettel oldja a feszültséget.
- Gon-do-lod? - hüppögte most már a kis tigris. - A Mama mondta, hogy mi félelmetesek vagyunk. Mindig. Gondolod, hogy sikerült? - kérdezte Lórikától.
- Nézz csak rájuk! - mondta Lórika a felső ágon rémülten összekapaszkodó Petire és Lalára mutatva.
Sarah egyszerre megfeledkezett minden fájdalmáról, úgy meghatotta a saját sikere. Ezen felbuzdulva egy akkorát üvöltött, hogy azok ketten már reszkettek is. A műsorszámnak Lórika vetett véget:
- Akarod, hogy kiszabadítsunk? - kérdezte.
- Persze, hogy akarom! - kiáltotta, de azonnal elszégyellte magát, kicsit udvariasabban tette hozzá a tigris: - Szeretném. Nagyon. Szépen kérlek, segítsetek!
- De nem fogsz minket bántani? - kérdezte Lórika.
- Nem. Ígérem! Megígérem. Nem is tudnálak. Olyan nagyon kimerültem.
Mindezeket elmondta Lórika a barátainak, és most már ők is közelebb merészkedtek.
- Lala vagyok. Ő meg a barátunk, Peti - bátorkodott elsőként az orangután.
- De hiszen ez ember!! Rrrrrr! Ez egy ember! Az emberek az ellenségeink! - kiabálta a tigris...
olvassbele3
- Ő meg milyen állat, Lórika?
- Őőőőő egy araaanymacskaaa - válaszolta egy helyben csapkodva szárnyaival a papagáj.
- Miért csapkodsz? Miért nem szállsz le, kis Bóbitás? - kérdezte Peti, akit kissé mulattatott ez a jelenet.
- Madaarakaaat esziiik, fááraaa máásziiik! - kiabálta Lórika, és a biztonság kedvéért lelkesen csapkodott tovább a szárnyaival.
- Csodálkozom, hogy nem ismer ez az emberkölyok. Tudhatná, hogy ki vagyok. Rólam nevezték el ezt a szigetet. Arany-szigetnek hívták, mielőtt Szumátra lett. Én vagyok az aranymacska. A tigris legfőbb ellensége. Én még a tigrist is legyőzöm. Én bárkit elkapok. De ne féljetek! Már ebédeltem. Különben csak éjszaka vagyok aktív. A nevem is szép: Lizának hívnak - nyivákolta büszkén a szépséges ragadozó.
- Mit mondott? - kérdezte Peti Lórikát, aki jót mulatott magában az iménti bemutatkozáson, hiszen tudta, hogy nem az aranymacska volt a sziget névadója.
- Bekééépzeelt! Bekééépzeelt! - foglalta össze nem éppen szóról szóra a ragadozó mondandóját.
- Kérdezd meg tőle, hogy miért sír a koboldmaki! - kérte Peti, arra gondolva, hogy csak ők nem hallják, és a macska hallása a legélesebb.
Lórika úgy tett, egy kis hízelgéssel fűszerezve az érdeklődését:
- Ó, Te, nagy és szép, ó, legyőzhetetlen, ó, Te legokosabb, legerősebb, legcsodálatosabb aranyacska! Áruld el nekünk, hogy miért sír a koboldmaki! Kérve kérlek, tudd meg tőle, hogy hívják! Van neve?
Ezek a hízelgő szavak megtették a hatásukat. Ugyanis az aranymacska szíve ellágyult, és ettől roppant segítőkész macskává vált.
- Látom, te kakadu, tudod, hogy mi az illem. Nos, halljátok a válaszom: azt mondja, hogy Leila a neve, és azért sír, mert megijedtetek tőle. Rettenetesen csúnyának érzi magát. Mellesleg ezen nem is csodálkozom.
Lórika mindezeket tolmácsolta kis gazdájának, aki éppúgy megsajnálta a szegény kis ártatlan teremtést, mint majombarátai. Közben pedig Petinek az is eszébe jutott, hogy talán azért csak az aranymacska hallja Leilát, mert az ultrahangot ad ki, és a macskák képesek ezeket a nagyon magas hangokat is meghallani.
- Nem hagyhatjuk, hogy így elkeseredjen! Segítenünk kell rajta. Hiszen olyan kedves, és olyan egyedül van! - javasolta Peti, Lórika pedig elmondta ezt a többieknek.
- Ó! - csodálkozott az aranymacska. - Nem gondoltam, hogy az emberek között ilyen rendes is akad. Nem olyan szép, mint én, de nagyon rendes ez a kölyök. Mert még csak kölyök, ugye? - nézett kérdőn Lórikára, aki meggyőzően, de mosolyogva bólogatott.
- Lórika, légy szíves mondd meg Leilának, hogy ő nem csúnya, hanem szép - folytatta Peti, Lórikának viszont nagyon nehezére esett ez a tolmácsolás, úgy érezte, hogy nem mond igazat...
MARGARÉTA
szlovák mese
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos rét. Ezen a réten nőtt egy margaréta. Zöld levelei voltak, vékony szára a füvek fölé magaslott. Kibontotta fehér szirmait, és arany szemével nézegette a világot. Hát itt vagyok! Szép jó reggelt mindenkinek!
Körülfogta őt a kék ég, amelyről a Nap meleg sugarakat szórt a harmatos rétre.
A margaréta kedvtelve nézte, hogyan csillognak-villognak a sugarak a harmatcseppen, de legjobban egy pillangó tetszett neki. Olyan volt,mint egy szép virág.
- Jó reggelt! - köszönt rá Margaréta.
- Jó reggelt! - válaszolta udvariasan a pillangó. - Légy szíves, engedd meg, hogy igyak egy kis harmatot szirmaidból
A pillangó a virágra ereszkedett, kinyújtotta hosszú, vékony szívókáját, és ivott három csepp harmatot.
- Köszönöm, kedves Margaréta - suttogta, majd tovaröppent, mint egy színes virág.
- Jó utat! - integetett utána szirmaival Margaréta.
- Kinek integetsz? Kinek kívánsz jó utat? - kérdezte a ragyogó szárnyú dongócska.
- Z-z-zz! Jobb lenne, ha velem foglalkoznál! Kérlek, vendégeljél meg sárga virágporral! Én ugyanis még nem ebédeltem, sőt, nem is reggeliztem
- Kérlek, parancsolj! - szólt a jószívű Margaréta.
A ragyogó szárnyú dongócska a pukkadásig jóllakott. Elégedetten zümmögött, miután elrepült.
- Jó utat! - integetett utána szirmaival Margaréta.
Dél volt már. A nap az ég csúcsára kúszott. Felnézett Margaréta, s megpillantotta a tűzpiros hátú, pöttyös katicabogárkát. Látta, ahogy vidáman repdesett virágról virágra.
Amikor elfáradt, leereszkedett Margarétára, és kérlelően így szólt hozzá:
- Kedves Margaréta, engedd meg, hogy pihenjek egy kicsit fehér szirmaidon!
A kis katica üldögélt egy darabig, s miután megpihent, újra felröppent.
- Köszönöm, kedves Margaréta! - kiáltott röptében.
- Milyen nagyszerűen töltöttem életem első napját - gondolta Margaréta. - Hamarosan este lesz. De ha jól hallom, valaki sír. Ki lehet az?
- Én vagyok - szipogta Pókocska a szomszédos fűszálról. - Látod, elbújt a Nap, fehér köd száll a rétre, nekem meg nincs hol éjszakáznom, nincs hová bújom. Megeshet, hogy éjszaka bekap egy falánk varangyos béka.
- Ne szomorkodj - mondta Margaréta. - Inkább kússzál ide hozzám. Én majd betekerlek szirmaimmal.
Pókocska odakúszott, és lehunyta a szemét.
A szürke köd bevonta őket, a szél álomba ringatta a fűszálakat és a virágokat.
Mese a fákról
Zelk Zoltán
A világ végétől egy verébugrásnyira volt a mező, ahol a virágok és füvek a levegőben röpködtek, mint a lepkék, a fák pedig úgy sétálgattak, mint errefelé az emberek. Néha a szél is ellátogatott a mezőre, a felhők leszálltak a fák közé, s a csillagokról, nyárról és tavaszról s hasonló bölcs dolgokról beszélgettek egymással.
Így éltek a világ végén akkor a növények, s azt hitték, az egész világ ebből az egyetlen mezőből áll. Éppen ezért nagyon elcsodálkoztak, amikor váratlanul odatoppant egy nagyon-nagyon öreg Szél, s fáradtan, lihegve leült a földre.
- Hű, de elfáradtam - mondta -, de magas hegyeket kellett átrepülnöm, míg ideértem!
- Hát honnan jöttél, Szél apó? - kérdezte egy ifjú bokor, amely az előbb még versenyt futott társaival.
- Az emberek országából - felelte a Szél.
De a fák mit sem tudtak az emberekről, s a virágok és füvek sem, ezért ők is odarepültek, hogy meghallgassák a Szél szavait. S a Szél nem kérette magát, belekezdett mondókájába:
- Azok is olyan földön járó élőlények, mint ti vagytok, csak karjaik és lábaik vannak, s az eső elől házakba bújnak. De nem olyan boldogok, mint ti vagytok. Ti szeretitek egymást, s megosztoztok a nap sugarain s az eső cseppjein, de ők veszekszenek egymással, s van, aki sokat eszik, van, ki éhezik közülük.
- Ezt az országot fölkeressük! - kiáltotta el magát egy hórihorgas jegenye, s a többiek ágaikkal csapkodva utánazúgták:
- Elmegyünk oda! Elmegyünk oda!
S elindult a fák menete, s fölöttük repültek a füvek és a virágok.
Abban az időben még nem volt növény az emberlakta földön, így hát volt is csodálkozás, amikor közéjük érkezett a lombos, ágas menet.
- Milyen különös lepkék! - kiáltották a szálldosó margarétákra mutatva.
- Milyen furcsa, zöld madarak! - mutogattak a röpködő, zöld füvek felé.
De nemsokára megszokták a fákat s a füveket, s tovább élték régi életüket. Az öreg Szélnek igaza volt. Az emberek élete tele volt bajjal és szomorúsággal, s annyi gonoszságot láttak az idetévedt növények, hogy rémületükben a földbe gyökereztek. Azóta állnak egy helyben a földön.
Nekem egy öreg tölgyfa mesélte ezt, ő is a nagyapjától hallotta, én pedig el is hiszem, mert az öregek nem szoktak hazudni.
MESE A FEHÉR CSILLAGOS SÜNDISZNÓRÓL
Lengyel Balázs
Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok! Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is apja, anyja: "Mi lesz ebből a gyerekből?"
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele. Hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell.
- Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.
S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem - s rázogatta keservesen tapsifülét. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat! Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.
Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan.
- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél.
A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni rá, jött vissza egykettőre.
- Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?!
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet. Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt.
Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: "Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!"
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hm, még lehet, hogy igazam is van! De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél? Nem is gondolt rá soha többé!
|
|
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
2024-10-20 20:00:30, vasárnap
|
|
|
HOL VOLT, HOL NEM VOLT...
Régen, nagyon régen létezett egy sziget, amelyen ott lakott az Ember minden érzése. A Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések megtudták, hogy a szigetük el fog süllyedni. Mindegyikük hajót készített magának, hogy a szigetet elhagyhassa. Egyesül a Szeretet akart a legutolsó percig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt volna, a Szeretet segítséget kért.
Egy fényűző luxushajón arra ment a Gazdagság.
- Vigyél magaddal engem is! - kérte a Szeretet.
- Nem tehetem - mondta a Gazdagság. - A hajómon nagyon sok arany, ezüst és drágakő van. Neked itt már nincs hely.
Egy gyönyörű hajón arra ment a Büszkeség.
- Elvinnél magaddal? - kérte őt is...
- Sajnos, nem! Itt minden olyan tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak! Valamit még megrongálnál..
A szeretet megkérte a Bánatot is:
- Bánat! elvinnél magaddal? Már süllyed nagyon a sziget!
- Ah Kedvesem! Szívesen vinnélek, de tudod, annyira bánatos vagyok, hogy mindíg csak egyedül akarok lenni.
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg sem hallotta a Szeretet kérését.
Ekkor hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere, Szeretet majd én elviszlek téged! - mondta egy öregember.
A Szeretet olyan hálás volt, hogy elfelejtette megkérdezni jótevője nevét. Amikor földet értek az öreg elment.
Mivel érezte az adósságát, megkérdezte hát a Tudást:
-Tudás, nem tudod ki segített nekem?
- Az Idő volt - hangzott a válasz.
- Az Idő...? - kérdezte a Szeretet - Miért segített rajtam az Idő?
- Mert csak az Idő ismerte fel és tudja igazán, mennyire fontos az Embernek a Szeretet.
Kérlek, ha már Te is felismerted azt, amit az Idő tud időtlen idők óta, akkor mondd el a többi Embernek is.
Elöbb - utóbb mindenkinek meg kell tudnia!
SlidePlayer
Link
|
|
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
2024-09-23 21:00:27, hétfő
|
|
|
TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK 11.
A TANÍTÓ TANÍTÁSA . . . . . . . .
Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.
Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein.
"Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni" - írta első osztályos tanítója.
Másodikban így szólt a jellemzés: "Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet."
Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: "Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele."
Negyedik osztályos tanítója ezt írta: "Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.
Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.
Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált:
,,Milyen szép karkötő!", és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.
Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa:
,,Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé."
Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.
Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.
Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.
Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.
Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.
A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.
Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.
Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást.
A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonykor viselte az édesanyja. Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta, "Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték."
Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta,
"Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."
Elizabeth Silance Ballard
AZ NEM FOG MENNI
(Avagy amikor minden megoldás csak egy új problémát szül).
- Szia, Géza! - hallatszik a vonal végén egy rekedt férfihang - Eszméletlen nagy szükségem lenne melóra. Az asszony dolgozik egyedül, már vagy másfél éve. Nem jövünk ki egy fizetésből. Mondtad a múltkor, hogy esetleg tudsz valami állást.
- Szia, Feri! Igen, tudok. Jó, hogy hívsz! Megnyílt az új gyár itt a városban. Jó ismerősöm a személyzetis, épp embereket keresnek. Három műszak, jó alapfizetés, plusz a pótlékok. Jó juttatási csomag és...
- Ó, hát a három műszak az nem fog menni. Folyamatosba dolgozik az asszony is. Itt a három gyerek. Egyikünknek muszáj itthon lennie esténként.
- Értem. Keresnek a raktárba is embereket. Az egy-műszakos. Ott is elég jó a fizetés. El kell végezni egy kisgépkezelői tanfolyamot, meg targoncás vizsgát letenni, aztán...
- Az sajnos nem fog menni - vágja rá azonnal Feri - Teljesen analfabéta vagyok ezekhez a gépekhez. Azt én biztosan nem tudnám megtanulni...
- Keresnek munkakiadót is.
- Az irodai munka?
- Persze!
- Ó, de kár! Tudod, én a derekam miatt nem végezhetek olyan munkát, ahol egész nap ülni kell. Igazából el kellene járni gyógytornára, meg úszni. Csak drága mindegyik. Még az uszodabérlet is. Így meg, hogy egy fizetésből élünk, ezt nem engedhetjük meg magunknak.
- Uszodabérletet lehet szerezni TB alapon is. Amennyiben indokolt, felírja az orvos. Akkor szinte ingyen lehet igénybe venni az uszodát.
- Ez igaz, csak nem bírja a szemem a klórt, úgyhogy az uszoda kizárt az én esetemben.
- Akkor ott a gyógytorna. Azt is kiutalhatja az orvos.
- Kiutalt már. Voltam is. Nehogy azt hidd, hogy segített bármit is. Tíz alkalmas volt. Három után otthagytam, mert nem segített az semmit. Azt mondják, csak a maszek gyógytornász jó. De nem engedhetjük meg magunknak egy fizetésből. Ezért is kellene olyan nagyon állás.
- Beszélsz angolul?
- Nagyon kicsit. Inkább csak amolyan konyhanyelven.
- Van egy ötletem! Végezz el egy két hónapos intenzív nyelvtanfolyamot. Akkor lehetnél diszpécser. Az nagyon jól fizet.
- Egy fizetésből nem tudunk megfinanszírozni egy angol tanfolyamot!
- Van ingyenes is. A munkanélküli hivatalban lehet rá jelentkezni. Van ott egy...
- Én oda be nem teszem a lábam! - vágja közbe indulatosan - Tucatszor voltam ott, de mindig átvágnak, vagy elhajtanak. Én egy szavukat sem hiszem el! Meg amúgy is. Beírattak már három tanfolyamra. Hát hallod! Az első olyan értelmetlen volt - valami számítástechnikai -, hogy az első óra után eljöttem. Nem nekem találták ezt ki! A másik, az meg valami segédápolói volt. Csak én rosszul vagyok a vértől! Úgyhogy arra el se mentem. A harmadik bolti eladó kurzus volt. Gondold el, már a második napon kiderült, ott emelgetni is kell. Én meg azt nem bírok a derekammal. Hagyjuk ezt a munkanélküli hivatalt.
- Jó, akkor nézzük másként. Mi a végzettséged?
- No, azzal nem sokra megyünk. Van egy tanítói papírom. De egy napot se tanítottam. Engem idegesítenek a gyerekek. Amúgy is csak az anyámék akarták, hogy végezzem el a főiskolát.
- Akkor hol dolgoztál eddig?
- Voltam pincér - de azt nem bírom. Annyit talpalni! Most pláne nem jöhet szóba, mert valakinek a gyerekekkel kell lenni, ott meg ugye éjszakáig benn kell lenni.
- Van egy ismerősöm, akinek van egy kis kávézója. Az reggel hatkor nyit, délután kettőig van nyitva. Ott csak kávéfőzés van, meg szendvics, sütemény kiadás. Nem kell talpalni és...
- Én nem tudok reggel korán kelni! - mondja szinte felháborodottan Feri - Van némi alvászavarom. Így aztán esténként nem tudok elaludni. Van, hogy hajnal kettőkor még itt üldögélek a konyhában. Hogy tudnék felkelni reggel ötkor, hogy hatra odaérjek? Régebben is rossz alvó voltam. De az utóbbi időben ez a pénztelenség teljesen megvisel. Úgyhogy ez is sokat rosszabbodott. Sajnálom, de hat órás kezdést én biztosan nem tudok vállalni.
- Sajnos több ötletem nincs Ferikém.
- Látod, Géza, itt vagyunk így megszorulva. Alig jövünk ki a pénzünkből. Az asszony három műszakban dolgozik. Van egy csomó egészségügyi problémám. Mindnek a megoldásához pénz kellene, az meg nincs. Én meg sehogy sem találok munkát. Teljesen el vagyok keseredve. Rohadt egy világ ez...
Forrás: Bucsi Mariann Író - novellista
ANNAK IDEJÉN
A Nagymamáinkkal érdemes beszélgetni sokat...
Ma esti gondolkodj:
"Nemrég egy szupermarketben vásároltam, amikor a fiatal pénztáros hölgy azt javasolta nekem, hogy inkább a saját táskáimat használjam, mert a műanyag zacskó nem környezetbarát. Bocsánatot kértem, és elmondtam neki, hogy ,,az én időmben nem volt még ez a ,,zöld" dolog. A hölgy azt válaszolta, hogy ,,azért van ma ezzel problémánk, mert az Önök generációja nem törődött eléggé azzal, hogy a környezetet megóvja a jövő nemzedékének".
Elgondolkodtam.
Annak idején tényleg nem volt még ez a ,,zöld" dolog. De akkor mink volt helyette? Nos, leírom, hogy mire emlékszem...
Annak idején visszavittük a tejesüvegeket, üdítősüvegeket és sörösüvegeket a boltba. A boltból visszakerültek az üzembe, ahol mosás és sterilizálás után újratöltötték őket. Így voltak mindig újrahasznosítva. De ez a ,,zöld" dolog még nem létezett az én időmben.
A lépcsőn gyalog jártunk, mert nem volt mozgólépcső minden boltban és irodaházban. Gyalog mentünk a boltba, nem pattantunk be a 300 lóerős verdánkba, valahányszor volt valami elintéznivalónk kétsaroknyira. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a ,,zöld" dolog még nem létezett az én időmben.
Annak idején kimostuk a gyerekpelenkát, mert nem volt még eldobható pelenka. A ruhát szárítókötélen szárítottuk, nem pedig egy 240 voltot zabáló masinában. A szél- és a napenergia szárította a ruhákat a mi időnkben. A gyerekek a testvéreiktől örökölt ruhákban jártak, nem kaptak mindig vadonatúj göncöket. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a ,,zöld" dolog még nem létezett az én időmben.
Annak idején egy tévé volt egy háztartásban, nem pedig szobánként. A konyhában kézzel kavartuk az ételt, mert nem volt elektromos gépünk, ami mindent megcsinált volna helyettünk. Ha törékeny tárgyat akartunk postán küldeni, régi újságpapírokba csomagoltuk, hogy megvédjük, nem pedig buborékfóliába.
Annak idején nem használtunk benzinmotoros fűnyírót. A füvet emberi erővel hajtott tologatós fűnyíróval nyírtuk. A munka jelentette számunkra a testmozgást, ezért nem kellett fitnesztermekbe járnunk, hogy árammal működő futópadon fussunk. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a ,,zöld" dolog még nem létezett az én időmben.
Ivókútból ittunk, ha szomjasak voltunk, nem vettünk műanyag palackos vizet, valahányszor inni akartunk. A tollakat újratöltöttük tintával, ahelyett, hogy mindig új tollat vettünk volna. A borotvában csak a pengét cseréltük, nem dobtuk el a teljes borotvát csak azért, mert a pengéje életlen lett. De ez a ,,zöld" dolog még nem létezett az én időmben.
Annak idején az emberek buszra szálltak, a gyerekek biciklivel vagy gyalog mentek iskolába, és nem használták az anyukájukat 24 órás taxi szolgálatként. Egy szobában egyetlen konnektor volt. Nem volt szükségünk egy rakás konnektorra, hogy több tucat készüléknek áramot biztosítsunk. És nem volt szükségünk számítógépes kütyüre és az űrben keringő műholdaktól érkező jelekre ahhoz, hogy megtaláljuk a legközelebbi pizzériát.
Hát nem szomorú, hogy a mostani generáció arra panaszkodik, hogy mi öregek milyen pazarlók voltunk, csak mert ez a ,,zöld" dolog még nem létezett annak idején?
EGY MEGDÖBBENTŐ TÖRTÉNET
George Thomas plébános volt New England-nak egy kis városkájában. Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog itt történni. A plébános elkezdte a prédikációt:
Amikor tegnap végigmentem a Főutcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek, kezében lóbálta ezt a madárkalitkát, és a kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:
- Na, mit viszel magaddal?
- Csak ezt a három vacak madarat - felelte.
- Aztán mit akarsz csinálni velük? - kérdezősködtem.
- Hazaviszem őket és szórakozom velük - felelte. - Feldühítem őket, kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom.
- De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?
- Ó, van otthon két macskánk - mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.
Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:
- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?
- Nem kellenek magának azok a madarak, atya. Hiszen azok csak vacak szürke mezei madarak Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.
- Mennyit akarsz értük? - kérdeztem ismét.
A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár. Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltűnt.
Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat.
Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett:
Egy nap a Sátán és Jézus között párbeszéd folyt. A Sátán épp az Édenkertből jött és büszkén dicsekedett:
- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!
- Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.
- Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak és hogyan váljanak el egymástól; feldühítem őket, meg arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást; hogy részegeskedjenek és kábítózzanak; arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást. Nagyon fogom élvezni - mondta a Sátán.
- Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból?
- Megölőm őket! - felelte a Sátán.
- Mennyit kérsz értük? - érdeklődött tovább Jézus.
- Nem kellenek neked azok az emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed őket, ők pedig csak gyűlölni fognak. Leköpnek, megátkoznak és megölnek. Nem kellenek ők neked!
- Mennyit kérsz? - kérdezte újból Jézus.
A Sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta:
- A véredet, az összes könnyedet és az egész életedet!
Jézus így szólt:
- Megegyeztünk! - aztán kifizette az árat...
Ezzel George Thomas plébános fogta a madárkalitkát és lement a szószékről.
ÉDES BOSSZÚ, AVAGY ÍGY JÁRJ TÚL A CSAPODÁR ESZÉN
Férje megcsalta és kirakta közös lakásukból. Zseniális, amit a feleség ezután tett!
Meglepetések mindig történnek, sosem tudhatjuk, mit hoz a sors. Ezzel egy hölgy is szembesülni kényszerült, amikor rajtakapta férjét 25 éves titkárnőjével. Ő viszont valami kivételes fondorlattal torolta meg ura hűtlenségét.
"37 év házasság után azon kaptam a férjem, hogy a 25 éves titkárnőjével csal engem. Mihály új szeretője a lakásunkba akart költözni, abba a lakásba, amit a férjemmel közösen vettünk, és ami több mint egy millió dollárt ér. Mivel a férjemet jobb ügyvédek képviselték, sikerült megnyernie a pert.
Három napot adott, hogy elköltözzek a lakásból. Lemondtam a részemről és úgy döntöttem, új fejezetet kezdek az életemben. Nem szenvedtem, ezért a férfiért egy könnyet sem tudtam ejteni.
Első nap megpróbáltam bedobozolni holmimat, másnap pedig béreltem egy teherautót, hogy elhordja a dolgaimat. Harmadik nap úgy döntöttem, hogy utoljára megvacsorázom a házamban. Úgyhogy igényesen megterítettem az asztalt, gyújtottam pár illatos gyertyát, háttérzenét raktam és garnélarákkal, kaviárral és a legdrágább pezsgővel kényeztettem magam.
Miután végeztem, körbementem a szobákban és az összes megmaradt rákot és kaviárt a függönyrudakba tömködtem. Kitakarítottam a konyhát és elmentem.
Továbbra is tartottam a kapcsolatot Andreával, a házvezetőnkkel - aki már 10 éve jó barátom. Ő mindenről beszámolt, ami a távozásom után történt.
Az új titkárhölgy összeköltözött a férjemmel. Az első pár nap minden nagyszerű volt, szeretet és boldogság dúlt. Majd a lakásban fokozatosan valami furcsa szag kezdett terjengeni. Mindent megpróbáltak: kitakarítottak, felmostak, szellőztettek, erős légfrissítőkkel puffogtattak, minden szellőzőnyílást megnéztek és minden szőnyeget kimostak. Speciális takarítócéget is hívtak, végül az összes drága szőnyeget kicserélték.
Semmi sem használt. A szag továbbra is áradt, már senki nem jött hozzájuk és Andrea is beadta felmondását. Végül már ők sem bírták elviselni a borzasztó szagot, ezért úgy döntöttek, elköltöznek. Pár nap múlva megtudtam, hogy árulják a házat. Miután egy hónap után sem találtak rá vevőt, a lakás árát a felére csökkentették. Az ingatlanügynökök sem tudtak segíteni, senki nem vette meg a házat. Utolsó elkeseredésükben hatalmas kölcsönt vettek fel egy új lakásra.
Felhívtam Mihályt, hogy megkérdezzem, hogy van - problémáiról mesélt, többek között arról, hogy új élettársával elhidegültek egymástól és úgy érzi, megcsalja őt. Udvariasan végighallgattam és igen valószínűnek tartottam, hogy barátnője megcsalja, de nem szerettem volna párkapcsolati tanácsokat adni neki. Elmondtam, hogy nagyon hiányzik a házunk, és hajlandó vagyok lemondani a válás kapcsán kapott pénzről a házért cserébe.
Meglepetésemre (azt vártam, hogy sokat fog rajta gondolkodni), azonnal beleegyezett az ajánlatomba. Szinte ingyen adta el nekem a házat.
Egy héttel később boldogan néztem, amint a munkások kihordják a volt férjem és barátnője holmijait a házból, az új lakásukba. Túlságos mohóságuk által vezérelve a függönyrudakat is magukkal vitték."
Horváth-Tóth Éva: MIÓTA LÉTEZEL
/HÉTFŐ ESTI HANGOS/
Szeretem egy ideje a reggeleket. Még a hétfőre virradókat is. Igen, mindet szeretem! Régen az ébredés, csak egy másik napot jelentet. Olyat, mint az összes többi. Néha csak reméltem, hogy nem lesz rosszabb az előzőnél, vagy ha mégis, akkor csak kicsivel. Máskor meg nem vártam semmit, de semmit a világon, csak léteztem, sodródtam úgy, ahogy a szívem, vagy éppen az eszem diktálta. De három és fél évvel ezelőtt minden megváltozott.
Azóta a reggel nem csak egy reggel csupán. Nem csak kikászálódás az ágyból egy erős kávéért könyörgő néma sikollyal fűszerezve. Ma már olyan hihetetlen, hogy mennyi mindent nem láttam. Legtöbbször semmit, csak a sötétet, és azt hogy fáradt vagyok, vagy fázok, meg, hogy semmi kedvem munkába menni, s persze sok ehhez hasonló gondolatom volt. És a kérdések! Miért csinálom én ezt? Éppen ezt? Kell ez nekem? Ez kell nekem? Hol a helyem? Mi a dolgom?
Válaszokat akartam, de nem tudtam kitől akarom hallani. Akarom-e hallani egyáltalán. Régen egy csomó dolgot észre sem vettem. Egyszerűen nem figyeltem. Utólag visszanézve számtalan apró csoda mellett elsétáltam. Mostanában, amikor kinyitom a szemem, észreveszem a redőny apró lyukacskáin át beszűrődő fénycsíkokat. Egészen különleges az a fajta derengő némaság, amit csak a kora reggel képes megmutatni. Nézem, ahogy megvilágítják az arcodat a kelő nap besurranó kis sugarai. Olyan szép és békés, ahogy alszol. Órákig tudnám nézni, nem tudom miért. Pedig nem vagyok megszállott. Hallgatom, ahogy lélegzel. A puha szuszogás szinte belesimul a bársonyos csöndbe, ami körülölel minket. Még az idő is megáll talán. Legalábbis furcsa módon ilyenkor nem hallom a falióra monoton kattogását sem. Csak téged! Szeretem, ahogy mellkasod fel-le mozdul.
Lassú, békés ritmusa melegíti a lelkemet. Hiszen jó érzés, hogy vagy. Hogy létezel. Lehunyt szemhéjad meg-megrezzen. Valami kedvesed álmodhatsz, mert szád sarkába gömbölyű mosoly költözik. Legszívesebben megkérdeznélek, hogy mi jár a fejecskédben, miről álmodsz... De a világért sem zavarnálak meg. A szobába beáramló napfény simogatón omlik rád, épp úgy, ahogy a te gyönyörű tincseid pelyhekkel teli vánkosodra. Milyen hosszú már a hajad! Ahogy ezen elmerengek, észreveszem a különös fény-foltot a fejed felett. Éppen úgy néz ki, mint egy napsugarakból font ragyogó glória. Elmosolyodok. Még csak most ébredtem, de máris csodát látok.
Kettőt is! Az egyik Te vagy, a másik a fény-varázslat. Szeretem azt is, ahogy ébredezel. A hatalmas pillák mögül felbukkanó ragyogó zöld szemek derűjét nem cserélném el semmi másra. A kócos mosolyod pedig átöleli a szívemet. Azt a szívet, amelyik téged is táplált lüktetéseivel.
Mióta létezel, tudom, hogy mindennek van értelme. Tulajdonképpen minden más értelmet nyert. Általad, teérted. Már tudom, nem csak azért vagyok, hogy szeresselek. Azért is vagyok, hogy míg élek - és azután - óvjalak, vigyázzak rád, bárhol is legyél, bárhol is legyek. Mert nem csak az édesanyád vagyok. Hiszen az anyák mind-mind angyalok is. Őrangyalok.
(Akik azért szeretik a kávét is. Nagyon.)
Horváth-Tóth Éva: MIÓTA LÉTEZEL - Előadó: Bakonyi Orsolya
Link
MEGBOCSÁTÁS
Történt egyszer, hogy két farmer, akik testvérek voltak, és egymás szomszédságában fekvő farmokon laktak, nézeteltérésbe keveredtek. Ez volt az első komoly vita a 40 éves gazdálkodásuk alatt, amíg közösen használták a gépeket, megosztva a munkát és annak gyümölcseit, szükség szerint, minden nehézség nélkül. Aztán a hosszú ideig tartó együttműködés összeomlott. Egy kisebb félreértéssel kezdődött, ami nagy különbözőséggé nőtte ki magát, míg végül keserű szóváltások robbantak ki, amit több hetes hallgatás követett.
Egy reggel kopogtatás hallatszott János ajtaján. Amikor kinyitotta, egy férfi állt ott egy asztalos szerszámládával a kezében.
- Munkát keresek egy pár napra - mondta. Talán lenne magánál itt-ott néhány kisebb munka. Segíthetnék?
- Igen - válaszolt az idősebb testvér. - Van egy feladatom a maga számára. Látja a patak túloldalán azt a farmot? Az ott a szomszédom, mi több, az öcsém farmja. Múlt héten egy rét volt közöttünk, aztán fogta a buldózerét - és most egy patak van közöttünk. Nos, valószínűleg azért tette, hogy bosszantson, de majd én megmutatom neki ! Látja azt a rakás lécet ott az istálló mellett? Azt akarom, hogy építsen egy kerítést - egy 2 méter magas kerítést - hogy ne kelljen többet látnom azt a helyet. Mutassuk meg neki!
Az asztalos így válaszolt:
- Azt hiszem, értem a helyzetet! Adjon szögeket, oszlopfúrót és elkészítem magának azt, amit kíván!
Az idősebb testvérnek el kellett mennie a városba anyagbeszerzésre, segített az asztalosnak előkészíteni a munkát. Majd a nap további részében elment. Az asztalos egész nap keményen dolgozott, mért, fűrészelt, szöget vert. Amikor naplementekor a farmer hazaért, az asztalos is épp befejezte a munkát. A farmer szemei kikerekedtek, szája tátva maradt. Nem volt kerítés sehol. Egy híd volt. Egy híd, a patak egyik partjától a másikig nyújtózva. Csinos darab, korlátok és minden - és a szomszéd, az öccse épp sétált keresztül, karjai széttárva.
- Te aztán nem semmi fickó vagy, egy ilyen hidat építeni, mindazok után, amit mondtam és tettem!
A két testvér elindult a hídon, majd középen találkoztak és megfogták egymás kezét. Amint hátrafordultak, látták, ahogy az asztalos vállára emeli a szerszámosládáját.
- Ne, várjon ! Maradjon még pár napot! Sok munkám van a maga számára! - szólt az idősebb testvér.
- Nagyon szeretnék maradni, - válaszolt az asztalos - de még nagyon sok hidat kell megépítenem.
Majd elindult és elsétált a nyári nap délutáni fényében.
MICI MACKÓ ÉS MALACKA
- A mai nap egy Nehéz Nap volt - mondta Micimackó.
Szünet következett.
- Akarsz beszélni róla? - kérdezte Malacka.
- Nem. - felelte Micimackó egy kicsit később. Nem, nem hiszem, hogy akarok.
- Rendben van. - mondta Malacka, és odament és leült a barátja mellé.
- Mit csinálsz? - kérdezte Micimackó.
- Valójában semmit. - mondta Malacka. - Csak tudom, hogy milyenek a Nehéz Napok. Elég gyakran én sem szeretnék beszélni róla a Nehéz Napjaimon.
- De az ég szerelmére! - folytatta Malacka - A Nehéz Napok sokkal könnyebbek, ha tudod, hogy van valaki, aki ott van neked. És én mindig itt leszek neked, Micimackó.
És ahogy Micimackó ott ült, a fejében feldolgozva az ő Nehéz Napját, miközben a szilárd, megbízható Malacka csendben ült mellette, lóbálva a kis lábait arra gondolt, hogy a legjobb barátjának még soha nem volt ennyire igaza."
NÉLKÜLÜK NEM LENNÉL OTT, AHOL VAGY!
Ma reggel a lépcsőházat takarító nénit figyeltem az ablakból. Alig volt fél hat, ő már dolgozott. Közben eszembe jutott az a sok-sok ember, aki hajnaltól késő estig munkában van azért, hogy meg tudjon élni a családja. Hogy meg tudjunk élni mi is...
Hányszor- és milyen gyakran lenézzük azokat a munkás embereket, akik szerényebb körülmények között, de teszik a dolgukat azért, hogy nekünk még kényelmesebb legyen az életünk. Pedig annak, aki műveli a földeket, rendezi az állatokat, takarítja a lépcsőházakat/kórházakat stb., kiviszi a postát, vagy épp kenyeret süt a pékségben, ugyanolyan értékes a munkája, mint nekünk egyetemi diplomával és szakmában elhelyezkedőknek. Voltaképpen: az egyszerű, munkás embereknek köszönhető, hogy van diplománk, jól élünk, mindenünk megvan. Mert miközben mi tanultunk, ők állatokat tartottak és etettek, földet és kertet műveltek, takarítottak, és éjt nappá téve dolgoztak azért, hogy nekünk minden az asztalra kerüljön, el tudjuk végezni az egyetemet, meg tudjunk élni egy nagyon drága városban. Az ő munkájuk nélkül mi ma nem lennénk ott, ahol vagyunk. Hála legyen értük!
Ezt most különösképpen azoknak a fiataloknak írom, akiknek beszélgetését elcsíptem tegnap a villamoson, akik nem értékelik a szüleik megfeszített falusi munkáját, akik elméletileg tanulnak, gyakorlatilag kocsmából-kocsmába mennek, akik azt hiszik, hogy az a sok pénz, amit kapnak otthonról, az égből pottyan a kezeikbe. Közben hány könnycsepp, sebes kéz, álmatlanság, kemény munka van mögötte... és hányan vannak, akiknek mindez sosem adatott meg. Mert nincs szülő, mert nincs értük dolgozó kéz, mert senkit nem érdekel, hogy mi van velük. Akinek meg van, az nem értékeli. Milyen kár!
Én ma az egyszerű, hétköznapi munkás emberekre gondolok, értük adok hálát. Tedd te is ezt! És ne feledd: nélkülük nem lennél ott, ahol vagy!
ÖRÖKKÉ AZ UTOLSÓ VAGONBAN
Martint minden évben szülei elvitték a nagymamájához eltölteni a nyári szünetet és a szülők hazatértek másnap. Egy nap a fiú azt mondta szüleinek:
- Már nagy vagyok. Mehetek egyedül a nagymamámhoz?
A vonat indulására várnak, elbúcsúznak fiúktól... az apa még néhány tanáccsal ellátja a fiát.
Amikor a vonat indulni készül, az apja a fülébe súgta:
- Fiam, ha rosszul vagy, bizonytalanul érzed magad, Ez a tied! - És betett valamit a zsebébe.
Most Martin egyedül van, ahogy akarta, szülei nélkül először. Csodálja a tájat az ablakon keresztül, körülötte idegenek lökdösődnek, nagy zajt csapnak.
Az emberek tesznek néhány megjegyzést az egyedüllétről. Egy ember szomorú szemmel néz rá. Martin most rosszul érzi magát minden múló percben. És most fél, lehajtja a fejét ... sarokba szorítva és egyedül érzi magát, könnyekkel a szemében.
Emlékezett apjára, aki tett valamit a zsebébe, remegve keresi, mi lehet az? Megtalálva a papírdarabot... elolvasta, rá van írva:
- Fiam, én az utolsó vagonban vagyok!
Ez az élet, el kell engednünk gyermekeinket, bíznunk kell bennük. De nekünk mindig ott kell az utolsó vagonban figyelni, ha félnek, vagy ha találnak akadályokat és nem tudják mit tegyenek.
Közel kell lennünk hozzájuk, amíg még élünk, a gyereknek mindig szüksége lesz a szüleire.
Örökké az utolsó vagonban
PORSZEM EGY ÉLET?
A napokban lomtalanítási akció volt a városban. Az emberek többsége kapott az alkalmon, így a házak előtt rengeteg megunt holmi sorakozott, kiszuperált bútorok, ruhák, könyvek, gyerekjátékok, fölöslegessé vált tárgyak.
A kislányommal éppen a késő délutáni sétánkból tartottunk hazafelé, amikor az egyik ház előtt heverő hatalmas kupacon megakadt a szemem.
A kidobott ruhásszekrény fiókjai félig nyitva voltak, az egyikben zoknik, alsóneműk hevertek, a másikban szépen hímzett terítők... látszott, hogy valaki egykor nagy odafigyeléssel készítette a mintákat. Valaki egykor teljes szívével dolgozott azon, hogy szépet alkosson. Valakinek féltve őrzött kincsei voltak ezek a terítők... Voltak... mert ma már valaki másnak csak feleslegessé vált kacatok, értéktelen szemét.
Tovább haladt a tekintetem a ház előtt heverő holmikon. A pillantásom most egy fotóra tévedt. Fekete-fehér, megfakult kép volt, rajta egy nő és egy férfi, házaspár lehettek. A fotó szépen bekeretezve, üveglap borítással hevert a földön, biztosan sok évtizeddel ezelőtt készült. Talán a nagyszülei, dédszülei lehettek a fotón annak, aki most úgy döntött, hogy nincs már szükség erre a fényképre, mehet a szemétbe...
Egy pillanatra megálltam a kidobott holmik mellett és az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen egy “élet" hever előttem... Valaki életének a darabjai, a bútorai, a ruhái, az emlékei... Elszomorodtam. Ennyit ér egy élet? Ennyit ér egy élet munkája? S a válasz: igen.
Ami másnak valaha mindent jelentett, a ma emberének már csak kacat. Ami az őseinknek nagy becsben tartott kincs volt, nekünk csak fölöslegessé vált lom. Elődeink hagyatéka lassan de biztosan feledésbe merül... Kivétel pedig csak elvétve akad.
Milyen érdekes és ugyanakkor elszomorító dolog ez, egy életen át hajtunk, dolgozunk, gyűjtögetünk, hogy minél több javat felhalmozzunk és emlékeket szerezzünk, aztán a halállal mintha törlődne minden, utolér az élet körforgása. Jön az új nemzedék, a gyerekek, unokák, akik felújítják a házat, új bútorokkal rendezik be, s többé már nincs helye a réginek, az egykori lakók élete akár egy porszem, eltűnik a szélben.
Ahogy ezek a gondolatok jártak a fejemben, lassan tovább haladtunk a kislányommal, de én még sokáig a hatása alatt voltam a látottaknak, mert persze mindannyian tudjuk, hogy az élet rendjén változtatni nem lehet, azért mégiscsak elszomorító belegondolni, hogy milyen apró kis porszemek vagyunk a világ hatalmas útvesztőjében.
S bár talán valóban csak “porszem" egy élet az univerzumban, azért ne felejtsd el, hogy a te életed is rendkívül értékes, okkal születtél, ezért becsüld meg, hogy élsz, vigyázz magadra, s igyekezz úgy élni, hogy követendő példa legyél, és az utánad következő nemzedék sokáig megőrizze majd az emléked. Neked mi a véleményed erről a csöppet sem egyszerű témáról? Ha van kedved írd meg kommentben, s persze ha tetszett a bejegyzés, oszd is meg kérlek, hogy másokhoz is eljusson.
Szent-Gály Kata: A KEGYELEM
Te soha többé nem lehetsz nyugodt,
s nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
mert beléd hullott az Isten vetése
és azt kitépni nem lehet,
‒ vagy nem mered,
mert érezed, hogy éned jobbik része.
Azt megteheted, hogy sohasem kapálod,
hogy letaposod a kihajtó ágat,
hogy nem öntözöd,
hogy szinte gyűlölöd,
- de Harmat is van,
és néha akaratlan meglep.
És valahogy elindul benned
egy gondolat, egy szó, egy jóbarát,
egy semmi ‒ ‒
s amit már kezdtél elfeledni,
vagy letagadni, duzzad, újra él.
A gyökér, a mag,
beléd szövődik és szállá fakad,
és vakmerő kalandra bátorít:
kilépni önmagadból, az átlagosból,
komolyan venni azt, amit hiszel.
Tulajdonképpen mért nem kezded el?
TANMESE . . . . .
Egy ideig egy orvos szomszédja voltam, aki azzal töltötte szabad idejét, hogy fákat ültetett a háza udvarán. Az ablakomból láttam, hogyan ültette őket nap mint nap.
Ami a legjobban megragadott, hogy nem öntözte meg a kis fákat miután a földbe tette őket...
Annyira kíváncsivá tett, hogy megkérdeztem tőle, miért nem locsolja meg a frissen ültetett facsemetét?.
Azt válaszolta nekem: ha meglocsolom a fát, a gyökerek a felszín közelében maradnak és mindig várni fognak a vízre, amit naponta adok nekik. Ha nem öntözöm őket, hosszabb ideig tart a növekedés, de gyökereik arra kényszerülnek, hogy a talaj mélyebb rétegeiben található víz és tápanyagok után kutatva a föld mélyére hatoljanak. Így a fáknak mély gyökereik lesznek, és ellenállóbbakká, erősebbé válnak.
Egy idő után egy másik országba költöztem, és amikor több év után visszatértem régi otthonomba, észrevettem, hogy a szomszédom teljesítette az álmát, gyönyörű erdővé vált a kis ültetvénye.
Hirtelen jött a tél és egy viharos napon, amikor az utcákon tépte hajlította és derékba törte a fákat a szél, tudtam az Ő fái erősek és dacolnak a széllel.
A viszontagság amelyen keresztül a víztől megfosztotta a fát, rákényszerítette, hogy önmaga által váljon erőssé és sokkal ellenállóbbá tette őket.
Minden este lefekvés után amikor a gyermekemre nézek eszembe jutnak a fák. Nézem őket, és látom, ahogy nőnek.
Mi szeretnénk megkönnyíteni az életüket, de valójában arra van szükségünk, hogy mély és erős gyökereket növesszünk nekik, hogy amikor jönnek a viharok, észrevétlenül és fagyos szelek fújnak, képesek legyenek ellenállni, hogy ne tudja a vihar elsöpörni őket, mint fákat, mély gyökerek nélkül.
TUDTAD...?
"Tudtad, hogy Johan Sebastian Bach elvesztette a kislányát, majd három fiát, aztán a feleségét?". Aztán újraházasodott, majd második feleségével, Anna-Magdalénával együtt további négy lányát és három fiát veszítette el. Tizenegy szeretett gyermeküket... Sok kutatót foglalkoztat a kérdés: hogyan tudta Bach feldolgozni ezeket a veszteségeket? Hogyan nem állt le a légzése, hogyan nem állt le a szíve? És ami a legfontosabb: hogyan tudott továbbra is zenét írni? Kantáták, csellószvitek, misék, koncertek... A legszebb zene, amit a világ hallott.
Tudják, hogyan csinálta?
A játék végén mindig azt írta, hogy "Soli Deo gloria" (Dicsőség egyedül Istennek), az elején pedig "Uram segíts".
Ezért lehet imádkozni Bach zenéje közben, mert a zene maga az imádság. Bach zenéje egy beszélgetés az ember és Isten között.
|
|
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
2024-06-14 22:00:58, péntek
|
|
|
KEDVENC TÖRTÉNETEK, MESÉK - TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK
A HÁROM FA
Volt egyszer három fa. Egymás mellett nőttek az erdőben. Barátok voltak, és - mint többnyire a barátok - ők is sokat beszélgettek egymással. Továbbá - mint többnyire a barátok - ok is teljesen különbözőek voltak, bár ugyanazon a helyen nőttek fel, és mindhárman nagyjából egy magasak voltak. Az első fa szerette a szépet. A második fa szerette a kalandokat. A harmadik fa pedig szerette Istent.
Egy napon fáink arról beszélgettek, mik szeretnének lenni, ha majd nagyok lesznek. "Ha felnövök, faragott kincsesláda szeretnék lenni, teli ragyogó drágakövekkel" - mondta az első fa. A második fa nem ilyen dolgokra gondolt. "Ha felnövök, hatalmas hajó szeretnék lenni - mondta. - A kapitánnyal, egy nagy kutatóval együtt új országokat fogunk felfedezni." A harmadik fa közben az ágait rázta. "Én egyáltalán nem szeretném, hogy feldolgozzanak - mondta. - Szeretnék itt maradni, ahol vagyok, és minden évben egyre magasabbra nőni, hogy én lehessek az erdő legmagasabb fája. Ha aztán rám néznek az emberek, látják, hogy Istenre mutatok."
Teltek-múltak az évek, és egyszer csak három favágó érkezett az erdőbe. "Végre! - kiáltott fel az első fa, amikor az első favágó kezdte kivágni őt. - Most fog valóra válni az álmom, hogy kincses ládika leszek." "Remek! - kiáltotta a második fa, amikor a második favágó őt kezdte kivágni. - Most megvalósulhat az álmom, hogy vitorlás hajó legyek." "Jaj, ne! - kiáltott fel a harmadik fa, amikor a harmadik favágó őt kezdte kivágni. - Akkor nem tudom többé Isten felé irányítani az emberek tekintetét." A favágók elvitték a három fát, amelyek közül kettő számára sokat ígérőnek nézett ki a jövő. De nem sokára mindhármuknak el kellett temetniük az álmaikat. Ahelyett, hogy szép kincses ládikát faragtak volna belőle, az első fát állatoknál használatos csúnya etetővályúvá, jászollá dolgozták fel. Kecses vitorlás helyett egyszerű halászcsónak lett a második fából. A harmadik fából pedig semmi sem készült. Csak gerendát fűrészeltek belőle, és otthagyták az építőmunkás kertjében.
Az élet folyt tovább. Évek teltek el. A három fa lassacskán megtanult együtt élni széttört álmaival. Egy hideg, téli estén aztán egy csapásra megváltozott az első fa élete. Egy csecsemő született ezen az éjjelen - nyilvánvalóan nem közönséges gyermek. Angyalok énekeltek. Pásztorok és királyok jöttek, hogy meglátogassák. Amikor az első fa felfogta, mi is történt, szíve megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem raknak ugyan tele arannyal és drágakövekkel, de én ringattam a világ legnagyobb kincsét."
Tovább telt-múlt az idő, összesen mintegy 30 év, és egy napon végre megváltozott a második fa élete is. Kint volt éppen a tó közepén, amikor szörnyű vihar kerekedett. Erősen fújt a szél, és olyan magasra csaptak a hullámok, hogy a kis csónak már azt gondolta, el kell süllyednie. Ám ekkor valami hihetetlen dolog történt. A rajta tartózkodó férfiak egyik felállt. "Hallgass el!" - És a hullámok engedelmeskedtek neki. Amikor a második fa megértette, mi is történt, az ő szíve is megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem szállítottam ugyan nagy felfedezőt, de a menny és a föld Teremtőjének fiát vihettem."
Nem sokkal ezután a harmadik fa élete is megváltozott. Jött egy ács, és elvitte magával. Megrökönyödésére azonban nem valami szép dolgot készített belőle, még csak nem is valami hasznosat. Ehelyett durva fakeresztet ácsoltak belőle. "Az a fajta kereszt ez, amit a katonák használnak bűnözők kivégzésére." - gondolta a fa rémülten. Valóban a vesztőhelyre vitték. Ott a dombtetőn rászögeltek egy halálra ítélt férfit. Tulajdonképpen ennek kellett volna a legborzalmasabb napnak lennie a fa életében, ha nem lett volna ott az a valaki.: A rajta kínok kínját szenvedő férfi nem egy szokásos bűnöző volt, akinek a saját bűntettei miatt kellett bűnhődnie. Igazából ártatlan volt. Jézus Krisztus volt Ő, Isten Fia, aki a világ bűneiért halt meg. Amikor a harmadik fa rájött, mi is történt, ujjongott a szíve az örömtől. "Mégiscsak megvalósulnak az álmaim - mondta. - Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.
A KÉT MAGZAT
Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében. Az egyik egy "kis hívő", a másik egy "kis szkeptikus".
A szkeptikus azt kérdezi: Te hiszel a születés utáni életben?
Hát persze. - mondja a kis hívő. Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!
Hülyeség! - mondja a szkeptikus. - Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?
Pillanatnyilag még nem tudom,- mondja a kis hívő - de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Talán, lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkkal fogunk menni!
Nonszensz, lehetetlen! - mondja a szkeptikus. - Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal!? Micsoda hülyeség! Ez egy fura ötlet, hogyan is működhetne! Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen ez a zsinór már így is túl rövid!
Hát persze, hogy működni fog, csak minden egy kicsit másként fog kinézni. -mondja a kis hívő.
Soha sem fog működni! - véli a kis szkeptikus. - Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek! Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet, - mondja a kis hívő - de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és ő nagyon vigyáz majd ránk!
Anya!? Te hiszel egy anyában? Hol van? - kérdezi a kis szkeptikus.
Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem létezhetnénk! - válaszolja a kis hívő.
Mire a kis szkeptikus: Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!
A kis hívő elgondolkozik egy pillanatra. - Néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! - mondja aztán halkan - Mindenesetre én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik!
A KERÍTÉS
Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel, vagy valami rosszat mond valakiről. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerûbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe.
Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem, vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki: "Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál.
Állj meg egy pillanatra, nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel valakivel, vagy rosszat mondasz valakiről , megsebzed őt. Egy ugyanolyan sebet hagysz az ő lelkében, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb talán örökre ott marad. A szóbeli, sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi.
Nagyon nehéz meg nem történtté tenni meggondolatlanságból elkövetett dolgainkat. A kiengesztel?dés és a megbocsátás titka lehet az, ami segíthet a lyukak eltüntetésében.
A KÉT FAVÁGÓ
Az erdőben egymás mellett dolgozott két favágó. A fák törzseinek hatalmas volt az átmérője. Sokat kellett dolgozni a fakitermeléssel. Mindketten egyformán jól kezelték a fejszét, de a munkamódszerük nem egyezett: az első kitartó munkával vágta a fába fejszéjét, egyiket a másik után. Ritkán és akkor is csak rövid szünetet tartott. A másik favágó óránként hosszabb pihenőre megpihent.
Naplementekor az első favágó csak a munka felét végezte el. Izzadtan és fáradtan tette le a szerszámot, szinte teljesen kimerült. A második, szinte hihetetlen, de befejezte a munkát. Egyszerre kezdték a favágást és a fák is nagyjából egyformák voltak. Az első favágó nem hitt a szemeinek.
- Nem értem a dolgot - mondta. - Minden órában kiadós pihenőt tartottál és mégis előbbre vagy.
- Igen, láttad, hogy minden órában megálltam pihenni. Amit viszont nem láttál az az volt, hogy a szünetet arra is felhasználtam, hogymegélezzem a fejszémet - mondta a másik favágó.
A KISFIÚ MEG AZ ÜRES VIRÁGCSERÉP
(Koreai népmese)
Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:
"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette:
- Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!
A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.
"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért.
- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.
- Talán másik földbe kellene átültednéd őket - tanácsolta anyja.
Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.
Az egyik ház előtt azonban megpillantotta a pityergő Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:
- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tőle.
Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek.
A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:
- Ez az én becsületes kisfiam!
Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:
- Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcseréppel?
A király ekkor így szólt:
- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.
Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyermekek pedig, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyellték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.
A KŐFARAGÓ
Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amikor mendegélt elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. ,,Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!" - gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét.
Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és vette körül, amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt. Egyszerre csak pompás gyaloghintót vittek el háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. ,,Milyen hatalmas ez a hivatalnok" - gondolta. ,,Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!"
Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, és a nép reszketett tőle és gyűlölte és földig hajolt előtte, amerre csak járt. A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről."Milyen hatalmas a nap!" - gondolta. ,,Bárcsak nap lehetnék!"
Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá. Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és földműves közé, így a nap sokat veszített erejéből. ,,Milyen hatalmas az a viharfelhő!" - gondolta. ,,Bárcsak viharfelhő lehetnék!"
Ezután hatalmas felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az. ,,Milyen hatalmas a szél" - gondolta. ,,Bárcsak szél lehetnék!"
Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csak állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az. ,,Milyen hatalmas ez a szikla!" - gondolta. ,,Bárcsak szikla lehetnék!"
Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon. Ahogy ott állt, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. ,,Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? - kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.
A SZIGET
Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett.
A szeretet megszólította:
- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csoda szép hajóval közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - Válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh Szeretet !- mondta a Bánat- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az Idő volt- mondta a Tudás.
- Az Idő?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az Idő?
A Tudás válaszolt: - Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az életben Szeretet!
A VÍZHORDÓ ÉS A CSERÉPEDÉNY
Kínában egy vízhordónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt, és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ment ez így: a vízhordó csak másfél edény vizet szállított a házába.
Természetesen a tökéletes edény büszke volt teljesítményére, hiszen feladatát jól teljesítette. De szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultul érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni.
Két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordót a pataknál:
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordó így válaszolt a cserépedénynek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon nőnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha te nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
AZ ABLAK
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tûzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínûleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
AZ ARANY CSOMAGOLÓPAPÍR
Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzen vásárolt arany csomagolópapírt. Amiről az apa nem tudott, az az volt, hogy lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot, amivel az apja számára készített ajándékot, egy dobozba csomagolta be, és tette a fa alá. Amikor szenteste az apja meglátta az ajándékot, kibontotta, látta, hogy a doboz belül üres. Azt mondta a lányának:
- Tudod kislányom, az úgy szokás, hogy ha valakinek ajándékot adunk, akkor nem szabad üres dobozt adni.
- De apa - így a lány - hiszen ez a doboz nem üres, tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra.
Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt, bocsánatáért esedezve. A kislány átölelte apját és sírva bocsátott meg neki. Nem sokkal ezután a kislány meghalt egy balesetben. Az apa egész életén át az ágy alatt őrizte az arany dobozt. Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta a dobozt és egy emlékezetes csókot vett ki belőle így emlékezve az ő gyermekére, aki azt odatette.
Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekünktől, családunktól, barátainktól, Istentől.
AMIT A KANADAI VADLIBÁKTÓL TANULHATUNK
Tény: A vadlibák csoportosan ,,V" alakban szállnak. Repülés közben mozgatják szárnyukat, s a levegő felhajtóereje fenntartja a következő libákat. Így lehetséges, hogy 71%-al hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne.
Tanulság: Ha egymást segítve dolgozunk, s közösségi szellemben végezzük a munkánkat, sokkal gyorsabban érjük el a célt.
Tény: Ha egy vadliba kirepül a sorból, és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak számára. Így gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon a társai erőfeszítése által.
Tanulság: Ha annyi eszünk van mint egy kanadai vadlibának, akkor együtt dolgozunk a közösséggel a közös cél érdekében.
Tény: Amikor a vezető liba elfárad, egy másik veszi át a helyét az élen.
Tanulság: A közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, s a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát éppúgy, mint a vezetést.
Tény: Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben bíztassák.
Tanulság: A közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy a gágogás biztató legyen.
Tény: Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, míg meggyógyul, vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben. Olykor egy másik közösséggel repülnek, míg el nem érik a sajátjukat.
Tanulság: Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik.
Martin Buber: AZ IS BAJ, HA NINCS SEMMI BAJ?
Egyik napon a bölcs rabbihoz egy férfi jött, és így panaszkodott:
- Rabbi, elviselhetetlen az életem. Hatan lakunk egy házban, s rettenetesen unalmas minden. Mondd, mit csináljak?
A rabbi ezt mondta neki:
- Tudod mit, végy egy bakkecskét, és vidd be a szobátokba. A férfi felháborodva mondta:
- Egy bakkecskét a szobába?
- Igen, igen. Tedd, amit mondtam - szólt a rabbi -, aztán egy hét múlva gyere vissza!
Egy hét múlva megjelent az ember a rabbinál, idegileg teljesen kimerülten:
- Nem bírjuk tovább elviselni. A kecskebak olyan büdös, hogy nem tudunk a szobában megmaradni.
- Rendben van - válaszolt a rabbi -, menj haza, és a bakkecskét kösd az istállóba. Aztán egy hét múlva gyere vissza!
Gyorsan eltelt az a hét is, s örömtől sugárzó arccal jött vissza az ember:
- Ó, rabbi, milyen nagyszerű az élet! Áldott minden perc, amikor hatan együtt vagyunk, a bakkecske nélkül!
Bruno Ferrero: A RÓZSA
A német költő, Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:
- Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő.
Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.
Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.
- Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő.
- A rózsából - válaszolta a költő.
Gyökössy Endre: BOLDOGSÁGOK
BOLDOGOK, akik tudják, miért élnek,
mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
BOLDOGOK, akik összhangban vannak önmagukkal,
mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
BOLDOGOK, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek,
mert örömös lesz az életük.
BOLDOGOK, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza,
mert békesség lesz körülöttük.
BOLDOGOK, akik nevetni tudnak önmagukon,
mert nem lesz vége szórakozásuknak.
BOLDOGOK, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól,
mert sok zavartól kímélik meg magukat.
BOLDOGOK, akik észreveszik a diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót és mindháromban a diófát,
mert nemcsak néznek, hanem látnak is.
BOLDOGOK, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni,
mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
BOLDOGOK, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni,
mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.
BOLDOGOK, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni,
mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
BOLDOGOK, akik nem veszik túl komolyan önmagukat,
mert környezetük megbecsüli őket.
BOLDOGOK, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat,
mert ők az öröm magvetői.
BOLDOGOK, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket,
mert messzire jutnak az életben.
BOLDOGOK, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort,
mert útjuk napfényes lesz.
BOLDOGOK, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket,
mert ez a szeretet ára.
BOLDOGOK, akik gondolkodnak, mielőtt cselekednének, és imádkoznak, mielőtt gondolkodnának,
mert kevesebb csalódás éri őket.
BOLDOGOK, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak,
mert Jézus nyomában járnak.
BOLDOGOK, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit,
mert életesebb lesz az életük.
Erhart Kaestner: MIRE VALÓ A CSÖND?
A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyüjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.
MESE A SZERETETRŐL, A TÜKÖRRŐL ÉS A SZÉPSÉGRŐL
Mit most hallasz nem mese régi korok poros története, szakállas manók mesélik ha eljönnek az árnyak, csupán száz évben egyszer, mikor megpihennek a lábak. Mit kobold mondott, igaz, pont szó szerint írtam le, hát figyelmesen olvasd, íme:
Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnőnek vőlegényt keresnek.
Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnőt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta.
Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, ki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány banyát!
Szegény Hercegnő nagyon megijedt, berohant a várba s egyből tükröt keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyû ocsmányságot! Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyü pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség. Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a Hercegnő szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyû vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörû, nincs Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idővel megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erős volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta.
-Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod, de az élő tükör majd megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot!
Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta többet nem szólhat, segített ahogy tudott,érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot.
Telt múlt az idő, senki nem értette a varázslatot. Az élő tükör, mi lehet az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnőn. Kipróbáltak sok-sok féle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnő mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták őt. Özönlött a kérők hada de a Hercegnő mindet visszautasította, magába roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Õröket állíttatott a lépcsőkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki ne lássa csúfságát. A kérők lassan elmaradoztak, a Hercegnő jó ideje senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott.
Élt egy távoli országban egy egyszerű legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élő a barátja volt. Szelek szárnyán
járt a hír a Hercegnőről aki gyönyörű, és az átokról ami miatt élve eltemetkezett, a legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot melyet olyan távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze magának a Hercegnőt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol Hercegnőnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték, a Hercegnő paranesa szent volt, a szolgák még mindig azt lesték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás lélegzetet vett és teljes erőből hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején, szédítő magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtőzik előle. Mászott csak mászott rendületlenül,tenyeréről a bőr már rég lejött, fájt nagyon de ő ezzel nem törődött.
Mászott csak mászott az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de nem érdekelte semmi, csak előre, előre, már nem állíthat meg senki. Nincsenek éles fegyverek marcona őrök, villogó kések. Csak a kötél és a magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság. Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kővé dermedt, a szépségnek ilyen természetes, egyszerû megjelenését nem szokta ő meg. Óriás ágyban, puha, gyönyörû ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott. Gyönyörû haja, hófehér karja elbûvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzet visszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak, ki tudja miért? A Hercegnő felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta elôször egy szerető szempárban meglátta magát, s amit látott több volt mint egy szép arc, a mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szerető szempárban mely maga volt az élő tükör. Látta a szépséget amely addig rejtve volt, a varázs megtört és a várba újból boldogság költözött.
Ennyi volt mit a kobold mesélt, elmondta a szép Hercegnő történetét. Nem üveg s fém az, melyben az igazat láthatod, csupán az elő tükör képes megmutatni a valóságot.
|
|
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
2024-03-09 22:45:15, szombat
|
|
|
JÓKAITÓL KRÚDYIG: ÍRÓINK LEGKEMÉNYEBB SZERELMI BOTRÁNYAI
Dédanyáink idejében természetesnek számított a nagy korkülönbség egy házasságban, de azért voltak, akik mai szemmel nézve kicsit túlzásba estek. Sőt, akkori szemmel nézve is, mégis kitartottak választottjuk mellett. Nem mindennapi szerelmek Jókai Mórtól Krúdy Gyuláig.
Jókai Mórt először azért ítélték el, mert magánál idősebb feleséget választott, aztán meg azért, mert jóval fiatalabbat. Prielle Kornélia és nála negyvenöt évvel fiatalabb férje, Rozsnyay Kálmán sem menekülhetett a közvélemény felháborodása elől, ami persze nem tartotta vissza Krúdyt attól, hogy szeretője lányát vegye el feleségül.
Vagy túl fiatal, vagy túl idős?
Jókai Mór nem hitt benne, hogy a korkülönbség egy kapcsolat útjába állhat. Első feleségénél nyolc évvel volt fiatalabb, második feleségénél pedig ötvennégy évvel idősebb. Házasságait sem a közvélemény, sem családja nem nézte jó szemmel.
Laborfalvi Rózával, a kor elismert színésznőjével - aki éppen a Bánk bán Gertrúd királynéját alakította - 1848. március 15-én találkozott a Nemzeti Színház színpadán. Az író azonnal beleszeretett a nála nyolc évvel idősebb nőbe, és még azon a nyáron feleségül vette. Ezután családja és barátai elfordultak tőle: anyja kiátkozta, Petőfi levelében Laborfalvi Móricnak csúfolta, de a szerelmesek nem foglalkoztak az ellenük folyó ármánykodással. Villát vásároltak Balatonfüreden, ahol a nyarakat töltötték, Jókai szerepeket írt feleségének. Közös gyerekük nem született, de Róza lányát szeretetben nevelték. Miután az asszony hetvenévesen meghalt, Jókai teljesen magába fordult.
Később viszont újra érdeklődni kezdett a nők iránt, amiről Mikszáth Kálmán így írt Jókai Mór élete és kora című munkájában: ,,Nem lévén már többet ambíciói sem a politikában, sem az irodalomban, vágyai más irányba kezdtek elkalandozni. Leginkább színésznők kötötték le a figyelmét, kiket este játszani látott, s kik hódolattal közeledtek a nagy íróhoz, annak protekciójától fényes előmenetelt remélvén."
Az író élete újabb fordulóponthoz érkezett, amikor a nála ötvennégy évvel fiatalabb Nagy Bella, aki ösztöndíjas helyre vágyott a színiiskolában, a mentorálását kérte. Jókai segítségével először a Nemzeti Színházban, majd Rákosi Szidi tanodájában tanult, hamarosan pedig megkapta első szerződését a Budai Nyári Színkörben. Mentora minden előadására ellátogatott, és egyre egyértelműbbé vált, hogy gyengéd érzelmeket táplál a lány iránt. Azonban ezt a kapcsolatot sem nézte mindenki jó szemmel.
1899. szeptember 16-án, a Petőfi halálának ötvenedik évfordulójára rendezett előadás előtt Bella levelet kapott udvarlójától. ,,Ha csak teheti, ne menjen el ma a színházba. Az idő rosszra fordult, estére viharos lesz. Én rettegek attól a gondolattól, hogy önt valami baj éri, s akkor nem felelhet meg a feladatának az ünnepélyen, amelynek sikerétől függ Önnek az egész jövendője." Jókai féltése nem volt alaptalan. A lányt egy detektív kereste fel az öltözőjében. ,,Bejött, és azt mondta, hogy az előadás után ne üljek a megszokott helyen a megszokott kocsiba, mert tüntetés készül ellenem. Felbérelt emberek ugyanis ki akarják fogni a lovakat a kocsiból, egy ideig húzni akarják a kocsit, és akkor szégyenszemre otthagynak ló és emberi segítség nélkül az úton."
A kapcsolatukat ellenző tábornak ezúttal sem sikerült megakadályoznia a boldogságukat, hiába győzködték Jókait. Az író nemsokára megkérte a lány kezét annak ellenére, hogy a család utolsó elkeseredett próbálkozásaként felajánlott Bellának tízezer forintot, hogy utasítsa el a házassági ajánlatot. Jókai megelégelte az ellene folyó áskálódást, és 1899. szeptember 16-án gyorsított eljárás keretében oltárhoz vezette szerelmét, amiről levélben számolt be. ,,Én a mai napon nőül vettem Nagy Bellát. Nem azért, mert a nagy Galeotto összekergetett bennünket, hanem azért, mert nagyon szeretem, s ő is nagyon szeret engem, mert megérdemli a becsülésemet, s hiszem, hogy életem alkonyát boldoggá fogja tenni." Jókai haláláig, még öt évig boldogan éltek. Bella többé nem ment férjhez.
Prielle Kornélia, az örökifjú
Bizony, arról a Prielle Kornéliáról van szó, akinek Petőfi Sándor - Szendrey Júlia iránti féltékenységében - megkérte a kezét. Abból a házasságból nem lett semmi, de a színésznő egy évvel később férjhez ment, majd szinte azonnal el is vált. Második házassága sem volt sikeres, ezért úgy döntött, ismét összeköti az életét első férjével - majd ismét elvált tőle. Az igaz szerelem végül hetvenöt éves korában talált rá, a nála negyvenöt évvel fiatalabb hírlapíró, Rozsnyay Kálmán személyében.
A férfi eredetileg a színésznő leveleit rendezte, és arra vállalkozott, hogy megírja az élettörténetét. Nem az első, sem pedig az utolsó eset az irodalomtörténetben, amikor egy munkakapcsolatból szerelem született. A közvélemény azonban megkérdőjelezte a kapcsolat érzelmi alapjait. Rozsnyayt hozományvadásznak és perverznek állították be, Kornéliát pedig őrültnek. Ráadásul a színésznő családja sem rajongott az új udvarlóért. Miután bejelentették, hogy összeházasodnak, még több támadás érte őket.
Prielle Kornélia esküvője után két hónappal meghalt
,,Azt mondják különben, hogy az eset hasonlít a Jókai házasságához. Talán hasonlít, de Jókainak több oka volt a nősülésre, őt elhanyagolta a rokonsága, mi viszont ápoljuk, gondozzuk, féltő szeretettel őrizzük szegény Kornélia nénit, aki a rémes eset óta valóságos búskomorságba esett. Aztán meg az öreg Jókai remélhette, hogy egy fiatal nő ápolni, gondozni fogja őt, de ebben az esetben szó sem lehet semmiféle előnyről, amelyhez Rozsnyay révén jutna szegény Kornélia néni" - nyilatkozta Láng Ilona, Kornélia unokahúga a Pesti Naplónak.
A színésznő utolsó éveit is a színpadon töltötte, ennek ellenére állapotára hivatkozva a család gondnokság alá akarta helyeztetni, azonban az orvosi vizsgálatok erre nem adtak okot. ,,Hát Istenem, sok gyöngédség láttán az ember szerelmes lesz és azt hiszi, hogy szabad boldogulnia a saját hite szerint. Reményei kelnek az élet felől. Arról, hogy gondoskodnak róla. És van kiről gyöngéden gondoskodnia" - vallott szerelméről Prielle Kornélia a Pesti Naplónak. Akadtak olyanok is, akik a pár oldalára álltak. ,,Ha úgy ismernék őt, mint én, de megszégyelnék azt az ízléstelen vádat, amivel elborítják" - mondta Jászai Mari, a színésznő barátnője. A pár Kornélia Vas utcai lakásában, két tanú jelenlétében házasodott össze.
,,A nagy korkülönbséget, meg azt állították folyton elém, hogy az én múltammal, az én érdemeimmel nem szabad Rozsnyai Kálmánhoz feleségül mennem. De ha csakugyan olyan érdemeket szereztem, akkor hát miért bántanak?" - kérdezte az esküvő másnapján Kornélia.
Boldogságuk mégsem tarthatott sokáig. Miután visszatértek a nászútról, a színésznő megbetegedett és két hónappal később meghalt. ,,Tizenkét esztendő óta barátkozunk egymással: ez alatt az idő alatt milliószor ismételte, hogy anya sohasem szerette úgy a fiát, mint ő engem! Éltünk csöndben, egyszerűségben, ahány szabad percem volt, neki áldoztam, ahány mosolyom volt, az ő szépséges öregségére pazaroltam. Közben olvasgattam és rendezgettem az írásait, leveleit" - emlékezett Rozsnyai naplójában feleségéről.
Nézd meg az anyját, vedd el a lányát
Krúdy Gyula komolyan vette a szólást. Felesége, Spiegler Bella és három gyereke nem tartotta vissza attól, hogy ideje nagy részét kávéházakban és Marinovics Jolán asszony bizonyos ,,kakasos házában" üsse el. Miután honoráriumának köszönhetően megengedhette magának, hogy elköltözzön otthonról, lakosztályt bérelt a Royal szállóban, így került hódításai hosszú-hosszú listájára az igazgató felesége, Váradi Regina, Rezsán is.
Viszonyuk a többi futó kalandhoz képest sokáig tartott, Rezsán nyaranta siófoki villájukban is vendégül látta Krúdyt. 1915-ben itt töltötte vakációját a külföldi intézetből érkezett, tizenöt éves Zsuzsa, a nő előző házasságából született lánya is. Az íróval hamar egymásra találtak, sokat beszélgettek. ,,Hamar cseperedtem nagylánnyá, útban voltam. Soha egy kedves szót, meleg ölelést nem kaptam. Gyula papa jó volt hozzám a maga módján, de mégis én voltam a mostohagyerek. Szenvedtem, sokat sírtam. Állandóan arról ábrándoztam, ha majd egyszer eljön Ő!" - emlékezett vissza erre az időszakra Zsuzsa.
Krúdy viszonya Rezsánnal tovább folytatódott, a nő három évvel később is felkereste szeretőjét a számára fenntartott vadászlakban az ezúttal az északi parton bérelt kastély mellett. Arról azonban semmit sem tudott, hogy lánya ugyanattól a férfitől jegygyűrűt kapott.
,,Mafla, jó gyerek voltam, nagyon sokáig nem vettem észre, hogy ő nem csak nekem teszi a szépet"
- írta Zsuzsa erről az időszakról.
A rákövetkező év komoly fordulópontot jelentett a szerelmi háromszög sorsában, Krúdy ugyanis megszöktette a lányt. Később, a Leányszöktetés című írásában megfogalmazta azt a Rezsánnak szóló levelet, ami a valóságban soha nem született meg: ,,Most aztán úgy érzem, hogy be kell vallanom Önnek, hogy méltatlan vagyok szerelmére, jóságára. El kell hagynom örökre azokat a kedves helyeket, amelyek a szívemhez nőttek. - De, hogy mégse maradjak árva magamban: magammal viszem tizenöt éves leánykáját, aki már régebben igazat adott nekem apró-cseprő szenvedéseimben. Ő megértette, hogy néha kocsmába kell járnom..."
Krúdy megszöktette szeretője lányát, Zsuzsát
A pár nem jutott messzire. A vasútállomáson utolérte őket a felbőszült anya és csalódott szerető. Krúdyt és Zsuzsát eltiltották egymástól, de a férfi nem adta fel ilyen könnyen. ,,Zsuzsikám, nem vagyok én olyan öregember, amint ők hiszik. Ördögöt! Annyira a fiatal erő bennem, amennyi neked éppen elegendő lesz. Tudok dolgozni. A legelső író leszek. Rövidesen még nagyon büszke lesz rám a családod" - írta elválásuk időszakában. Miközben Váradytól megkérte fiatal szerelme kezét, a lány megtervezte a szökését, és néhány hónap múlva Krúdy után ment margitszigeti szállodájába.
Az ügyet a Zsuzsa hasában növekvő új élet oldotta meg: az unoka hírére Váradyék megenyhülni látszottak, és Krúdy is elvált előző feleségétől. Addigi életvitelét azonban soha nem tudta feladni. Nem sokkal az esküvő után ismét napirendre került a kávéházak látogatása. ,,Kedves Zsuzsikám, én szeretlek téged. Ha éjszaka elmaradok, mindig lyukas a szívem, a könnyeimmel pedig alig bírok. Bocsáss meg nekem, ha nem jövök rendes időben haza. Jobban fáj ez nekem, mint Neked" - írta Krúdy Zsuzsának, de a levelei nem tudták megmenteni a kapcsolatukat. Felesége egy másik férfi karjai között találta meg a boldogságot, akihez Krúdy halála után feleségül is ment.
Link
Kapcsolódó
Nagy költőink kis titkai: a legszebb magyar szerelmes versek háttérsztorija
Radnóti, József Attila, Petőfi... vajon idilli kapcsolatokban életek? Dehogy!
Link
Ki volt valójában a rejtélyes Rejtő Jenő?
Hogyan lett a kallódó kamaszból sikeres ponyvaíró? Mi volt a titka a sikerének? Valóban megjárta az idegenlégiót is?
Link
Kirándulj a legnagyobb magyar írók nyomában!
Ülj le a padra, ahol Jókai alkotott, vagy egyél egy jót Krúdy kedvenc éttermében.
Link
Léda kontra Csinszka - Ki volt Ady igaz szerelme?
Link
|
|
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
2024-02-24 22:15:38, szombat
|
|
|
MESÉK ÉS MONDÁK MÁTYÁS KIRÁLYRÓL . . .
MESÉK ÉS MONDÁK Mátyás királyról
Link
Link
A Mesék Mátyás királyról tizenhárom rajzfilmje az ország talán legigényesebb rajzfilmes csapatának, a Kecskeméti Stúdió művészeinek munkáját dicséri. A lemezen a sorozat következő epizódjai találhatók meg: 1. Az igaz mondó juhász 2. Egyszer volt Budán kutyavásár 3. Beatrix királyné tréfája 4. A cinkotai kántor 5. A kolozsvári bíró 6. Mátyás király Gömörben 7. A három bakkecske 8. Mátyás szolgái 9. Furcsa látogatók 10. Mátyás kovács 11. A tök és a négy ökör 12. A nekeresdi bíró 13. A névnapi jóslat Extrák: két dokumentumfilm Mátyás királyról és Beatrix királynéról, Bemutatkozik a Duna televízió
Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László
Mesék Mátyás királyról: A CINKOTAI KÁNTOR
Jártában-keltében, egyszer, Mátyás király bevetődött a cinkotai kántorhoz. A kántornak nem volt otthon semmi ennivalója, csak három tojása. Abból készített hát vacsorát az idegennek. Vacsora után megkérdezte a kopott ruhás vándort:
- Egy kis bor jó volna?
- Ha volna, jó volna, de ha nincs, az se baj! - felelte Mátyás.
A kántor nem nyugodott, szerette volna megtisztelni a vendéget. Nézelődött, mit is adhatna zálogba a kocsmárosnak, hogy kapjon egy üveg bort. Fogta a bibliáját, s azt vitte el egy kis itóka fejében, zálogba. Borozgatás közben a kántor megkérdezte:
- Kit tisztelhetek az úrban?
- Sándor Mátyás a nevem. Vándor deák vagyok. Egyébként Budán van a lakásom.
Másnap reggel elköszönt ,,Sándor Mátyás". A kántor semmit nem kért a szállás s a vacsora fejében. Amint Mátyás király hazaérkezett, mindjárt levelet íratott a kántornak: Ezen s ezen a napon keresse fel Budán Sándor Mátyást, legyen a vendége! Felcihelődött a kántor a megadott napon, s felment Budára. A címen, amit Sándor Mátyás megadott, a királyi palota állt.
- Ejnye, tán csak nem tréfált meg engem az a Sándor Mátyás? - morfondírozott magában a kántor. Amint a palota körül csellengett, megszólította egy katona:
- Mi járatban van, atyafi?
- Meghívott ide engem egy Sándor Mátyás nevű deák, aki megszállt nálam minapában egy éjszakára, s megevett három tojást - mondta a megszeppent kántor.
A katona mindjárt tudta, hogy hány a kettő, a király elé vezette az embert. A királynál óriási vendégség volt. Ott parádézott az összes nagyúr, fényes gúnyájában, mert a király kiadta, hogy mindenki a legdrágább öltözetében jelenjen meg. Amikor Mátyás király meglátta a kántort, megölelte, az első helyre, a jobbja felől ültette. Csak meresztgették a szemüket az uraságok:
- Ki lehet az az egyszerű ember, hogy a király így meguralja?
Mátyás király csendet parancsolt, s elbeszélte, hogy vendégelte meg őt a cinkotai kántor, amikor álruhában szállást kért nála. Mindjárt megparancsolta az uraknak, hogy mindenki vesse le a felső ruháját, s adja a kántor hátára. Az urak úgy tettek, ahogy királyuk parancsolta. Szegény cinkotai kántor már rogyadozott a sok drága gúnya alatt. Akkor Mátyás király így szólt:
- Most mindenki váltsa ki a gúnyáját! Tegyetek annyi aranyat az asztalra, amennyit a ruhátok megér!
Az urak sorra lepengették az aranyakat az asztalra, s sorra kiváltották a gúnyájukat. Mátyás király akkor kigombolta a saját, prémes palástját, s a cinkotai kántor vállára borította. Így szólt hozzá végezetül:
- Legyen a tiéd ez a palást! Vidd az aranyakat is, élj boldogul! Azonban első dolgod legyen, hogy a bibliát, amit a kocsmárosnál hagytál, váltsd ki a zálogból! Ezzel a király kegyesen elbocsájtotta a kántort.
Mesék Mátyás királyról: A cinkotai kántor - Videó
Link
Pothurszky Géza: A HÁROM BAKKECSKE
Mátyás király éppen panasznapot tartott
az uraknak lenn, az öreg Duna-parton.
Unta magát nagyon a silány kéréstől,
amik elhangzottak az urak részéről...
- Kicsi a legelő... kevés a jobbágykéz...
drága a napszámos... hogy milyen nagy kár ért...
Közönyből kizökkent, felvidult az arca,
mert megszólította egy kétökrös gazda.
Mátyás felismerte apja volt vitézét,
őhozzá intézte menten a beszédjét.
- Már régen láttalak, biz` megöregedtél,
mióta törökkel rég nem verekedtél.
- Hogy megöregedtem, az nem lenne nagy baj!
De az ökreim is ugyanannyi nappal.
Csak tíz arany híja, hogy újakat vegyek,
azonnal megtenném, meglátná kegyelmed.
Mátyás meg kacsintott menten a gazdával,
feltett néhány kérdést csakúgy hamarjában.
Az urak füleltek, lesték a szavakat,
király az öreggel vajh` miről tárgyalhat.
- Mondd meg hát énnékem igazi hitedre:
most neked mennyire messzi még a messze?
A válasz bizony nem váratott sokáig,
felelé` az öreg: - Az ökröm szarváig!
- Azt is mondd meg: mennyi még a harminckettő?
- Az bizony, jó uram, már csak tizenkettő.
Jött az újabb kérdés a bölcs öreg felé:
- És meg tudnál-e fejni három bakkecskét?
Mosolygott az öreg ezen a kérdésen,
válaszolt azonnal, ugyanúgy, mint régen...
- Meg tudnék, jó uram, miért is ne tudnék?
Megfejnék bármennyit, egy kicsit alkudnék.
- El ne áruld senkinek, miről beszéltem,
ameddig nem látod újra az én képem!
- Úgy lészen, jó uram! Megbízhatik` bennem,
amiről beszéltünk, agyamba rejtettem...!
Az urak most a király felé fordultak,
Mátyásnak intézték menten a szavukat.
- Lám, mily zavarosan beszél a kisöreg,
kapna tíz aranyat, s lenne két új ökre.
- Nem kell az aranyam az öreg gazdának,
jól vág még az esze, megszerzi magának...
Hanem, jó uraim, fejtsék meg szép sorban,
jutalmat ígérek itt, most, azon nyomban.
Azzal lóra pattant, felment Visegrádra,
otthagyva urakat a nagy feladvánnyal.
Nem is tétováztak, az öregnek estek,
árulná el nekik, miről beszélgettek.
- Mindenik kérdésnek húsz arany az ára!
Alább nem is adom, nehogy majd megbánjam!
Sokallták. Megadták, össze-összenéztek,
aztán jöttek sorban a nehéz kérdések...
- Az első kérdésre, messzi-e a messze?
Az ökröm szarváig! Miért ezt felelte?
- Mert még fiatalon messzire ellátok,
ma már csak az ökreim szarvait látom.
- Arra pedig: mennyi még a harminckettő?
Miért azt felelte: már csak tizenkettő!
- Azért mert harminckét fogam volt régebben,
tizenkettő van most, de ezt sem szégyellem...
- Meg tudna-e kend fejni három bakkecskét?
- Meg tudnám, jó uram! - Miért ezt felelé`?
- Erre, hogy meg tudnám! Azért így feleltem,
lám úgy, ahogyan most önöket megfejtem.
Szégyellték az urak, nagyon cudar érzés,
ezért az aranyat rögvest visszakérték.
- Megszegted a szavad, szólunk királyunknak,
nem láttad a képét, titkát elárultad!
- Ugyan, uraim! Én nem láttam a képét?
Minden aranyra a király képét vésték!
Nemegyszer bizony, de hatvanszor is láttam,
azt, hogy buták vagytok, aranyatok bánta...!
Szégyellve magukat mentek Visegrádra,
mert butaságuknak mily nagy lett az ára.
Mátyás csak mosolygott, - mondták, megfejtették!
De bíz` eltitkolták, nagyon megfizették...!
/2015. A szerző a verset "Mesék Mátyás királyról" című filmek ihletésére írta!
Forrás. Poet.hu/
Mesék Mátyás királyról: A három bakkecske - Videó
Link
MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A KOLOZSVÁRI BÍRÓ
Hol volt, hol nem volt, Kolozsváron élt egy kegyetlen bíró. Egyszer Mátyás királynak fülébe jutott, hogy ez a bíró mennyire sanyargatja a szegény népet. Mátyás király szerette a szegényeket, pártolta őket. A gazdagokat gyűlölte, sokszor móresre tanította. Most hát, hamarjában Kolozsváron termett, hogy saját szemével győződhessen meg az igazságról. Álruhába öltözött, s rongyos gúnyájában leült a bíró házával szemben, egy hídra. Egyszer csak jön egy hajdú és ráförmed:
- Mit lopod itt a napot, te nagyorrú? Nem tudod, hogy a bíró úrnál mennyi munka van? - Nagyot húzott botjával Mátyás hátára.
- Mennyi a fizetség? - kérdezte Mátyás.
- Gyere a bíróhoz, az majd megmondja!
A bíró udvarában jobbágyok hordták a fát. Akit a hajdúk elől-hátul találtak, mindenkit odahajtottak fát cipelni. A bíró a tornácon heverészett, onnan szemlélte a munkálkodást.
- Mi a fizetség, bíró úr, a fahordásért? - kérdezte Mátyás.
- Majd mindjárt megtudod, ha huszonötöt vágatok a farodra! - mordult rá a bíró. - Takarodj fát hordani!
Mit tehetett a király? Egész nap hordta a fát. Három hasáb végébe belevéste a nevét: Mátyás! Mátyás! Mátyás! Este fáradtan, éhesen újra csak a bíró elé állt:
- Bíró uram! Fizesse meg az egész napi fáradságomat!
- Hij, azt a hitvány, agg eb anyádat! Te naplopó, te gazember! Vágjatok rá huszonötöt! - adta ki a parancsot a bíró.
A hajdúk egy minuta alatt lekapták a tíz körméről őfelségét, s huszonöt botütést mértek rá. Szorította a fogát Mátyás, és erősen megfogadta, hogy ezt még visszaadja a bírónak.
Ahogy a deresről megszabadult, sietve sietett Budára. Hevítette a düh, s a szégyen. Néhány hét elmúltával a király fényes kísérettei ismét Kolozsvárra látogatott. A bíró alázatosan hajlongott előtte. Így felséges királyom! Meg úgy, felséges királyom! Mátyás egy darabig tűrte, hogy nyájaskodjék, de a szeme villámokat szórt feléje:
- Sok szép fája van, bíró úr! - mondta a király. - Honnan szerezte be kegyelmed?
- Kedves jobbágyaim ajándéka - szerénykedett a bíró.
- S ki hordta be ezt a temérdek tüzelőt? - feszegette tovább a dolgot a király.
A bíró feszengett szorultságában, s azt mondta:
- Az itteni szegények szívességből behordták.
- Dobáljátok szét a farakásokat! - adta ki a parancsot Mátyás a katonáinak. - Három hasábra ráírtam a nevemet, amikor három hete, én is szívességből, itt hordtam a fát. Még most is kék a hátam a bíró úr mogyorófa hájától, amivel a hajdúi megkenegettek.
A bíró csak hápogott ijedtében. A fahasábok hamar előkerültek. Mindegyiknek a végén ott állt: Mátyás! Mátyás! Mátyás!
Akkor a bíró térdre esett:
- Grácia fejemnek, felség!
- Nincs kegyelem! Hitvány féreg! Anyámat agg ebnek nevezted, megbotoztattál, mert a fizetségemet kértem. Népemet ingyen dolgoztattad! Akasztófa lenne a méltó jutalmad! Én beérem azzal, hogy mindenedből kifosszanak. Hitvány szolgáiddal az országból kitakarítsanak.
Híre ment az országban hamar, hogy lakolt meg a kolozsvári bíró gonosz tetteiért. A gonoszok ettől megrémültek, meglapultak, nem merték többet sanyargatni a népet, míg Mátyás király volt az uralkodó. Mióta Mátyás meghalt, oda az igazság
Mesék Mátyás királyról: A kolozsvári bíró - Videó
Link
A NEKERESDI BÍRÖK
Egyik útja alkalmával a király egy olyan faluban pihen meg, melyben igencsak furcsa dolgok történnek. Mátyás szellemi párbajra hívja a régi és az új bírót, melyből a régi bíró kerül ki győztesen.
Mesék Mátyás királyról: A nekeresdi bírók
Link
NÉVNAPI JÓSLAT
Mátyás királyról nagyos sok monda és legenda él hagyományainkban. Az egyik ilyen mese a Mátyás névnaphoz kötődik, illetve egy névnapi jóslathoz.
A mese szerint a király szókásához híven álruhában járta országát, mikor egy jósnő azt jósolta neki, hogy ha nem megy el lopni a következő névnapján meg fog halni. A királynak sok ideje nem maradt, mivel a következő napon volt Mátyás nap, mikor is a főkamaráshoz volt hivatalos ünnepi fogadásra. Így hát az udvari bolonddal a vendéglátójukhoz indultak, hogy valami kis apróságot ellopjanak leendő vendéglátójuktól.
A jósnőnek igaza lett, Mátyás kihallgatta a főkamarás beszélgetését, aki a másnapi Mátyás napi lakomán akarta megmérgezni a királyt. Így viszont a tervből semmi sem lett, a gonosz elnyerte büntetését, a cigányasszony pedig királyi jutalomban részesült
A középkorban szokás volt, hogy a gyermekeket arról a szentről nevezték el, akinek az ünnepnapján születtek, így történt ez Hunyadi Mátyás esetében is aki Mátyás napra virradóra született, és az akkori szokás szerint ezért kapta a Mátyás nevet.
Mesék Mátyás királyról: A névnapi jóslat
Link
MÁTYÁS KIRÁLY MEG AZ IGAZMONDÓ JUHÁSZ (népmese)
Mátyás király meg az igazmondó juhász (népmese) Egyszer a burkus király meglátogatta Mátyás királyt. Mint pajtások köszöntötték egymást, azután azt mondta a burkus király:
- Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van.
- Igaz - mondja Mátyás -, van nekem a juhaim között egy aranyszőrű bárányom, meg van egy olyan juhászom is, aki sohasem hazudik.
Mondja erre a burkus király:
- Én megmutatom, hogy mégis hazudik!
- De - feleli Mátyás király - nem hazudik az, olyan aztán nincs!
- Majd megmutatom én! Megcsalom úgy, hogy muszáj neki hazudnia!
- Fogadok akármibe, hogy nem hazudik - mondja Mátyás király. - Fele országomat odaadom, hogyha elveszítem a fogadást.
- Én meg odaadom a fele országomat akkor, ha nem hazudik! - mondja végül a burkus király.
Kezet fognak, azzal jóéjszakát mondanak, és ki-ki megy szállására. Ott a burkus király felöltözik a parasztruhába, és rögtön kimegy a tanyára a juhászhoz.
Köszönti, mire az visszaköszön.
- Isten hozta, király uram!
- Honnan ismersz te engemet?
- Megismerem a szaván, hogy maga a király - feleli a juhász.
Azt mondja erre a burkus király:
- Adok neked sok pénzt és hat lovat ráadásul, csak add nekem az aranyszőrű bárányt!
- Jaj - mondja a juhász -, a világért sem adom, mert felakasztana érte a király.
Még több pénzt ígért neki a burkus király, de a juhász nem áll kötélnek.
Hazamegy nagy búsan a burkus király, és csak búsul, búsul. Ott volt a lánya is.
- Ne búsuljon, édesapám, elmegyek én ahhoz a juhászhoz, majd én megcsalom.
Úgy is lett. Vitt magával egy láda színaranyat meg egy üveg bort. A juhász azt mondta, nem hiányzik a pénz. Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszőrű bárány.
Addig-addig beszélt, incselkedett a lány, hogy végül megitták az üveg bort. A bortól olyan kedve kerekedett a juhásznak, hogy megígérte a királylánynak, odaadja neki a bárányt, ha feleségül megy hozzá.
Soká szabódott a lány, végül beleegyezett. Azt mondja erre a juhásznak:
- Nyúzd meg a bárányt, a húsát edd meg, a bőrét meg add nekem! Így is lett. A juhász megnyúzta az aranyszőrű bárányt, a királylány pedig nagy örömmel vitte az apjának a bárány bőrét. Örvendezett is a burkus király, hogy a lánya így meg tudta csalni a juhászt.
Eljött a reggel. Búsult erősen a juhász, mit mondjon a királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszőrű bárány nincs többé. Elindult a királyi palotába. Útközben többször is elpróbálta, mit hazudik majd, ha a király szeme elé kerül. Beleszúrta botját egy egérlyukba, rátette a kalapját, elhátrált tőle, aztán újra feléje ment, s elváltoztatott hangon így kezdett beszélni:
- Mi újság, szolgám, kinn a tanyán?
- Ott semmi különös, csak az hogy az aranyszőrű bárány elveszett, megette a farkas!
Mikor ezt a hazugságot kimondta, megijedt.
- Hazudsz - folytatta a király hangján -, akkor a többit is megette volna!
A juhász erre kivette botját az egérlyukból, és búsan ballagott a király palotája felé.
Ismét talált egy egérlyukat, abba is beletette a botját, rá a kalapját, felköszöntötte, és elmondta az újabb mondókáját.
- Mi hír a tanyán?
- Az aranyszőrű bárány beledöglött a kútba.
- Hazudsz, mert akkor a többi is beledöglött volna!
Újra csak vette a botját, és bandukolt a kastély felé.
Harmadik egérlyukat is talált, harmadszor is eljátszotta:
- Mi újság a tanáyn?
- Ellopták az aranyszőrű bárány.
- Hazudsz, mert a többit is ellopták volna!
Nem próbálkozott többet a hazudozással, vette a kalapját, botját, és bekopogott Mátyás királyhoz. A burkus király is ott ült a lányával az asztalnál. Már várták, ugyan mit hazudik a juhász.
- Mi újság a tanyán? - kérdi tőle Mátyás király.
- Semmi, csak az, hogy az aranyszőrű bárányt elcseréltem egy szép fekete báránnyal.
- Hát hozd be azt a bárányt! - mondja örömmel Mátyás király.
Azt mondja erre a juhász:
- Ott ül középen!
- Éljen! Nem hazudtál! - kiáltott fel Mátyás király. - Ezért neked adom a burkus király fele országát!
- No, én meg - toldja meg a burkus király - odaadom feleségül a lányomat, mert úgyis szeretitek egymást.
Így lett az igazmondó juhászból burkus király.
Mesék Mátyás királyról: Az igazmondó juhász
Link
EGYSZER VOLT BUDÁN KUTYAVÁSÁR (népmese)
Egyszer volt Budán kutyavásár (népmese)Egyik alkalommal, ahogy megy a határban Mátyás király, ott lát egy szegény embert két rossz lovon szántani. De igazán olyan rossz lovak voltak, hogy meg kellett őket magázni, hogy továbbvonszolják az ekét.
Mátyás király odaköszön:
- Adjon isten jó napot, jó munkát! Halad-e valahogy?
Fogadja a szegény ember:
Adjon isten, éppen haladni csak haladnék, de a lovaim olyan gyengék, minden pillanatban várom, hogy kidőlnek.
- Hát miért nem abrakolja őket jobban?
- Haj, abrak, abrak! Bárcsak a családomnak kenyere volna, de se családomnak, se lovamnak ennnivalója nincs!
A szegény ember szomszédjában szánt egy gazdag paraszt olyan négy lovon, hogy majdnem elrepülnek az ekével.
Azt mondja Mátyás király a szegény embernek:
- Miért nem szól a szomszédjának, hogy segítse kifordítani magának ezt a földet?
- Hej, kérem, ez olyan büszke, nyakas paraszt, hogy az ilyen magamfajta emberrel szóba sem áll. Tán még a levegőt is irigyli tőlünk.
Akkor azt mondja Mátyás király a szegény embernek:
- Ide figyeljen barátom! Adja el a két lovát, és az összes pénzen vegyen kutyákat. Mindegy, hogy a kutya milyen fajta, csak minél többet vásároljon, és ekkorra meg ekkorra hozza fel Budavárra, Mátyás király palotája elé. Azon a napon lesz ott kutyavásár.
Úgy is csinált a paraszt. Eladta a két lovacskát, és összevásárolta a lovak árán a kutyákat. Bizony jó néhány kutyát összevásárolt, talán egynéhányat még úgy is adtak neki, hogy vigye el a portáról.
Akkor a jelzett napon betereli a kutyákat a királyi vár elébe.
Arra a napra Mátyás király a nagyurakat összehívta, és kötelezte őket, hogy legalább egy kutyát mindegyik megvásároljon.
Húsz forintnál olcsóbb egy kutya sem lehet, de ha valaki száz forintot ad egyért, az még nemesebb lesz.
A legelső kutyát Mátyás király vette meg, jó summa pénzt nyomott a szegény ember kezébe.
A kutyavásár nagyon rövid ideig tartott, pillanatok alatt elkelt az egész kutyasereg.
A szegény ember hátitarisznyájában viszi a sok pénzt, és dicsekszik otthon fűnek-fának, hogy a két ló árán vett kutyákért mennyi rengeteg pénzt kapott.
Amikor ezt a gazdag paraszt meghallotta, fogta, eladta mind a négy jó lovát, sőt még a két szép növendék csikaját is, ráadásul két-három tehenet, és ennek az árán a környéken a legszebb kutyákat vásárolta össze.
Mikor a kutyákat összevásárolta, hajcsárokat fogadott melléjük, és elszállította Budavárra. Ott jelentkezett a királynál, hogy kutyavásárt csinál.
De Mátyás király azt mondta:
- Jaj, kedves barátom, Budán csak egyszer volt kutyavásár, és többé sohasem lesz! Csináljon a kutyáival amit akar!
Erre a dúsgazdag paraszt mérgében szétverte az egész kutyanyájat, dühösen hazament, és haláláig átkozta a budai kutyavásárt.
Mesék Mátyás királyról: Egyszer volt Budán kutyavásár
Link
FURCSA LÁTOGATÓK
A királyi várban tudósok és művészek élvezik Mátyás támogatását. Az arany, a környezet, sok furcsa szerzetnek is vonzóvá teszi Budát. Ebből a filmből azt is megtudjuk, hogy állandó kísérője és szellemi partnere, a bolond miképpen került Mátyás szolgálatába.
A tudós embereknek maga a földi paradicsom volt a Budai Várpalota, mert tele van az nagy művészek remekeivel, bölcsebbnél-bölcsebb könyvekkel, nomeg okos férfiakkal, akik mint a kés a késen, úgy élesítik egymáson az elméiket. Kopogtatott is sok tudós és művészember Mátyás ajtaján, de volt közöttük sok furcsa szerzet is, mint például egy szerzetes, ki nemrég érkezett Németföldről és állítja bármiről képes hosszú szónoklatokat adni. A talján, és borsóhajígáló, aki képes egy kulcslyukon minden kezébe akadt borsószemet áthajítani. Viszont akad néha tengernyi kavics közt aranyrög is, mint például Mátyás udvari bolondja, kit a visegrádi alsó palotában hallgatott meg a király...
Részletek a videóban
Mesék Mátyás királyról: Furcsa látogatók
Link
MÁTYÁS KIRÁLY ARANYSZŐRŰ BÁRÁNYA
A burkus király megirigyelte Mátyás király aranyszőrű bárányát és elhatározta, hogy mindenáron megszerzi. Fogadást kötnek, hogy a bárányt őrző juhász, aki igazmondásáról híres - hazudik-e vagy sem. A burkus király lánya ravaszságával, no meg egy kis áldozattal megszerzi az aranyszőrű bárány bőrét -
A burkus király megirigyelte Mátyás király aranyszőrű bárányát és elhatározta, hogy mindenáron megszerzi. Fogadást kötnek, hogy a bárányt őrző juhász, aki igazmondásáról híres - hazudik-e vagy sem. A burkus király lánya ravaszságával, no meg egy kis áldozattal megszerzi az aranyszőrű bárány bőrét. A juhász búsul, szenved, a hazugság útvesztőjében egyre mélyebbre süllyed - mígnem mégiscsak az egyenes utat választja - elmondja az igazat, mi is történt az aranyszőrű báránnyal
Lásd Videó
Magyar népmesék: Mátyás király aranyszőrű báránya
Link
Link
Link
MÁTYÁS KIRÁLY GÖMÖRBEN
Egyszer Mátyás király Gömörben vendégeskedett. A helybéli nemesekkel mulatozott, vacsorázott. Itták a jó gömöri borokat. Emelgették az ékes-fényes aranykupákat. Éltették a királyt, ittak az ország boldogulására, ittak egymás egészségére. Áldották a hegyet, amelyik ilyen felséges levet eresztett. Csak egyről feledkeztek meg, a szegény emberről, aki a jó bort megtermelte. Megszólalt Mátyás király:
- Jó uraim, valakiről nem feledkeztünk meg a nagy áldomásban?
Törték a fejüket az urak, de semmi nem jutott eszükbe, amit, vagy akit éltetniük kellene.
- Hát a szegény szőlőmunkást nem áldjuk, akinek a jó bort köszönhetjük? - kérdezte a király.
- Arra nem gondolunk, aki a szőlőt megkapálta?
Összenéztek az urak. Az egyik megszólalt:
- Semmi az! Ahhoz nem kell ész.
- No, ha semmi, akkor holnap reggel kimegyünk valamennyien a hegyre kapálni! - mondta a király kemény hangon.
Az urak nem mertek ellenkezni. Másnap reggel Mátyás kivitte az urakat a szőlőbe, a hegyre. A parasztok éppen reggeliztek a fák alatt. Vöröshagyma, kenyér és szalonna volt az eledelük.
- Pfuj! De nagy szaggal vannak - fintorgott az egyik úr.
Mátyás király úgy tett, mintha nem hallotta volna, de nem eresztette el a füle mellett. Az urak elvették a munkások kapáit, s felkaptattak a meredek hegyoldalban. Mátyás úgy rendelkezett, hogy felülről lefelé kapáljanak. Természetesen ő is beállt a sorba. A nagypotrohos urak majd orra buktak a meredek lejtőkön, csorgott róluk a verejték. Kiguvadt a szemük a nagy igyekezetben. A király nem irgalmazott, délig hajtotta őket megállás nélkül. Délben végre letelepedhettek ők is egy kicsit az árnyékba. Meg is éheztek, meg is szomjaztak rettenetesen. Ki-ki elővette a tarisznyáját, amibe otthon a szolgák isten tudja miféle finomságokat csomagoltak. Mátyás király nem hagyta, hogy az urak a hazai sültekből, főttekből falatozzanak. Hagymát, kenyeret, szalonnát adott nekik. Amilyen éhesek voltak, még az is nagyon jólesett. Vizet ittak rá, s aztán újra kapálniuk kellett. Úgy érezték, soha nem jön el az este, hogy végre hazamehessenek. Ölte őket a szomjúság is, mert a vöröshagyma meg a szalonna kívánja a vizet. Na, valahogy csak eljött az este. A fáradt, izzadt urak alig bírtak hazavánszorogni.
- Semmi-e a kapálás? - kérdezte Mátyás király a tegnapi urat.
- Ó, uram, sose gondoltam volna, hogy ennyire nehéz munka ez, de ők bizonyára megszokták. Mátyás keserűen elmosolyodott. Kutyából nem lesz szalonna. Az urak soha nem fogják megérteni a szegények életét. Azok pedig fogadkoztak, hogy ezután gondolni fognak a föld népére is. Addig legalábbis gondoltak, míg Mátyás volt a király, de aztán hamarosan elfelejtették a gömöri leckét.
Mesék Mátyás királyról: Mátyás király Gömörben
Link
MÁTYÁS SZOLGÁI
Vízkereszt napján, az ajándékozás ünnepén megismerkedhetünk Mátyás környezetéhez tartozó tudósokkal, vitézekkel és egyszerű emberekkel. Talán ez a történet mutatja be leginkább a király felvilágosult és haladó szellemét.
Lásd: Videó
Mesék Mátyás királyról: Mátyás szolgái
Link
|
|
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
2024-02-17 21:45:17, szombat
|
|
|
ÉLETTÖRTÉNETEK - NAPJAINKBÓL IS
A TANÍTÓ TANÍTÁSA
Szeretettel ajánlom az igazi pedagógusoknak, tanítóknak, de legfőképpen mégis a lázadó tanároknak olvasásra és gondolkodásra
Talán sokan olvastátok már, de vajon hány ember mondhatja el magáról, hogy igen, nekem is volt ilyen tanítóm!
Nekem volt, sok olyan akire míg élek emlékezem /jó értelemben/
A TANÍTÓ TANÍTÁSA
Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.
Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein.
"Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni" - írta első osztályos tanítója.
Másodikban így szólt a jellemzés: "Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet."
Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: "Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele."
Negyedik osztályos tanítója ezt írta: "Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban."
Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát. Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját.
Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: ,,Milyen szép karkötő!", és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.
Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa: "Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé." Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.
Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.
Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.
Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.
Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.
A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.
Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.
Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást.
A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonykor viselte az édesanyja.
Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta, "Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték."
Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta, "Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."
(Elizabeth Silance Ballard)
A VARÁZSLATOS FA
Volt egyszer egy szegény ember, aki gondterhelten bandukolt az erdő szélén. Amikor elfáradt, leült pihenni, és a hátát egy fának támasztotta. Ekkor még nem tudta, milyen fát választott. Különös, mágikus fa volt ez. Olyan fa, ami minden kívánságát teljesíti annak, aki hozzá ér.
A vándor először arra gondolt, milyen jó lenne most egy pohár víz. Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy pohár kristálytiszta víz van a kezében. Meglepetten nézte, vizsgálgatta, még meg is szagolta. Végül úgy döntött, hogy nem lehet veszélyes, és megitta. Aztán megéhezett, és valami ennivalót kívánt. Az étel ugyanolyan hirtelen és bámulatos módon jelent meg előtte, mint a víz.
"Úgy látszik, teljesülnek a kívánságaim!" - gondolta meglepetten. Most már hangosan mondta ki:
"Akkor hát szeretnék egy gyönyörű házat!"
Az előtte lévő völgyben megjelent a ház. Arcán széles mosollyal szolgákat kívánt, akik a háznak gondját viseljék. Amint ezek is megjelentek, úgy érezte, hihetetlen erővel áldotta meg az Úr. Kívánt hát magának egy gyönyörű szép és rendkívül intelligens asszonyt, akivel szerencséjét megoszthatja.
Amikor ez is valóra vált, meglepődve szólt a nőhöz: "Várj csak egy kicsit! Mi történik itt? Nekem nincs ilyen szerencsém! Ez velem nem történhet meg!" Abban a pillanatban, hogy ezeket a szavakat kimondta, minden eltűnt. "Tudtam" - mondta, és megrázta a fejét. Azután felállt, és gondterhelten bandukolt tovább az erdő szélén.
A sikertelenség legnagyobb oka a hitetlenség. Az emberek 90%-a minden lehetőségben a problémát látja. A maradék 10% minden problémában a lehetőséget keresi. A kérdés: Te melyik csoportba tartozol?
AZ IDŐS ÁCSMESTER
Az idős ács úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulni. Főnökének elmondta, hogy bár hiányozni fog a kereset, amit a munkájáért kapott, mégis otthagyja a házépítést, mert többre értékeli a szabadidőt, amit az évtizedek során szép nagyra nőtt családjával tölthet.
A főnök nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, s arra kérte őt, hogy utoljára segítsen felépíteni neki még egy házat.
Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő, és máris látni lehetett, hogy az utolsó házába a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány. Szomorú befejezése volt ez egy egyébként kiváló és elkötelezett ácsmester szakmai életének.
A ház átadására megjelent a főnök is, aki magával hozta a ház kulcsait, s azokat átadta az ácsmesternek.
- Ez a Te házad - mondta. - Ezt én adom ajándékba.
Az ácsmester meg volt döbbenve. Ha tudta volna, hogy a saját házát építi, másképp dolgozott volna.
Így van ez mindnyájunkkal. Építgetjük életünket nap-nap után, de sokszor nem éppen a lehető legjobbat adjuk magunkból. És aztán jön a hidegzuhany, amikor rádöbbenünk, hogy nekünk kell majd laknunk abban a házban, amit magunknak építettünk. Ha újra kezdhetnénk, egészen más életet építenénk.
Te is építőmester vagy
Te is nap, mint nap kalapácsot fogsz kezedbe, hogy szöget verj be a falba, léceket illesztesz egymáshoz, falakat húzol fel. Egyszer valaki úgy fogalmazott, hogy: "az élet egy csináld magad vállalkozás". Ahogy ma állsz a dolgokhoz, és ahogy ma döntesz, az szabja meg, hogy holnap hogyan élsz majd. Építkezz okosan.
Úgy szeress, mintha senki nem bántott volna meg!
Úgy dolgozz, mintha nem lenne szükséged a pénzre!
CSAK EGY ANYA?
Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása. A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.
- Úgy értem - magyarázta a hivatalnok - van munkája, vagy csak ...?
- Persze, hogy van munkám,"- csattant fel a nő, - Anya vagyok.
- Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó! - hangsúlyozta a hivatalnok.
Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban. A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: "Hivatali Vallató" vagy "Városi Nyilvántartó".
- Mi a foglalkozása? - kérdezte.
Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom, csak úgy kibuktak belőlem a szavak.
-Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.
A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall.
Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.
- Megkérdezhetem, - kezdte a hivatalnok érdeklődéssel - Pontosan mit csinál ezen a területen?
Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni:
-Továbbképző kutatómunkát végzek, (amit nem laboratóriumban és terepen), - általában úgy mondom a házban és a házon kívül. A főnökömnek dolgozom, az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak, ...szereztem már négy elismerést (mind lány).
Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön, és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz). A munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.'
A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz. Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim: 13, 7 és 3 évesek. Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (6 hónapos kisbabánkat), amint egy új hangmintát tesztelt.
Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára!
Úgy tüntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint "csak egy másik Anya''.
Anyaság!
Micsoda nagyszerű karrier! Különösen, ha egy cím is van az ajtón.
Akkor a Nagymamák Vezető tudományos munkatársak a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén, és a Dédnagymamák Ügyvezető tudományos munkatársak?
És hiszem, hogy a nagynénik Tudományos munkatárs-helyettesek?
Szerintem .... Igen!
EGRI CSILLAGOK
Ha még nem ismernéd a történetet
Kapaszkodj meg, ez egy finom kis mai történet... történik egy videotékában.
Én, a naiva, képes voltam azt hinni, hogy a téka sztoriknak vége, mert a nép már eldörrentett minden lehetséges blog patront, de ekkor kinyílt az üzlet ajtaja.
Egy huszonéves plázaragadozó lépett be.Talpig nercben és Guccsiban, gondoltam ezt sem a Legyen Ön is milliomos negyven millás kérdésére adott helyes válasszal hordta össze magára, hanem alsó és felső testrészének rugalmasabban működő záróizmai segítségével inkább, akkora műkörmei voltak, mint egy észak-amerikai címerállatnak, a csizma marmagassága úgy egy laza 35 centi lehetett, én már a puszta vizuális élménytől is hanyatt estem, de látszott a macán, hogy nem most jött a kifutóról. (Na, ezért az összetett mondatért már eleve jöhetne egy irodalmi Nobel!)
Parfümillat azonnal beterítette az egész helyiséget, szeretem, mert jót tesz az asztmámnak, nem irritál egyáltalán, és nem állok neki azon nyomban vadul szellőztetni. Csaj megáll nekem háttal, közben nyomkodja vadul az ájfont mert az ájfont azt mindig kell nyomni, látom rajta, hogy fogalma nincs mi van, kérdem, segíthetek?
- Jaj, izé, igen, szia, bocs, csak közben nyomtam a fészre egy csek innt hogy tudják, hol vagyok, szóval én igazából egy filmet keresek, aminek az az eredeti címe (most kapaszkoggyá' meg!), hogy Édzsri sztárz.
Olyan ostoba fejet vágtam mint Foreszt Gámp, csaj ezt le is vágta egyből, és roppant készségesen próbált segíteni - nekem.
Aszongya:
- Hát az egy film, ami nekem a töri érettségihez kéne. (Töri érettségihez? Ez hány éves? Jézus Úr Isten, remélem azért a harmadik iksz betöltése előtt meglesz!), szóval ez a film címe, és nem tudom, kik játszanak benne, de ha a neten esetleg rá tudnál keresni...
Elkezdem keresni a neten:
- edry stars
- aedree stars
- aedry stars
Semmi.
- Te - mondom - így nem vergődünk zöld ágra, kéne valami pontosabb, mert ilyen című film sehol nincs.
- Várjál - aszongya -, felhívom az ofőmet, és megkérdezem.
Ájfon a fülhöz, telefonál.
- Csókolom Klári néni, Szandika vagyok (meglepődtem volna, ha normális neve van), azt a filmet keresem, amit a múlt órán teccett mondani, hogy nézzem meg, ha már olvasni utálok. Hhhiiihihiii. Teccik tudni, azt a filmet a töri éreccségihez, na mi is annak a neve? ... Ühümmm. Ja, ééértem... köszönöm, csókolom!
- Na? Mi a film címe?
- Hát magyarul az, hogy Egri csillagok.
És ekkor ájultan zuhantam a pult alá, és nem a katolikus liturgia szerinti szent szavakkal illettem az Örökkévalót.
ÉLETMENTŐ ÖLELÉS
Megdöbbentő történet egy ikerpárról.
Egyikük súlyos szívbántalommal született, és az orvosok nem számítottak az életben maradására. Eltelt néhány nap és a csecsemő állapota még tovább rosszabbodott, a kislány közel állt a halálhoz. A kórházi nővér engedélyt kért arra, hogy a kórházi rendelkezések ellenére közös inkubátorba helyezhesse a babákat, ahelyett, hogy külön-külön lennének.
Nehéz döntés volt, de az orvos végül is hozzájárult ahhoz, hogy egymás mellé fektessék őket, éppen úgy, ahogyan az édesanyjuk méhében is voltak. Az egészséges kisfiú valahogyan úgy nyújtogatta a karocskáit, hogy kicsi, beteg testvérkéje köré fonta. Hamarosan és minden látható ok nélkül, a kislány szívének állapota állandósult, majd gyógyulni kezdett. Vérnyomása és testhőmérséklete stabilizálódott.
Apránként egyre jobban lett és mára mindketten tökéletesen egészséges gyermekek. Az egyik újság felkapta a hírt, és fényképet készítettek a még mindig inkubátorban fekvő, egymást ölelő ikerpárról. A képet a következő aláírással jelentették meg:
'Életmentő ölelés'.
HÁTRAHAGYOTT ÜZENETEK
A hatéves rákbeteg kislány halála előtt több száz üzenetet rejtett el családja részére.
Miután a hatéves Elena rákbetegségben elhunyt, a családja több száz üzenetet talált, melyet még a kislány írt és rejtett el szerte az otthonukban, emlékeztetve gyászoló szeretteit, hogy mennyire szerette őket.
Elenánál 2006-ban diagnosztizáltak egy ritka, nem operálható agydaganatot, és szüleinek, Keith és Brooke Desserich-nek megmondták az orvosok, hogy a kislánynak előreláthatólag szűk 300 napja van hátra. Ahelyett, hogy elmondták volna lányuknak a diagnózist, a szülők megfogadták, hogy
rövidke életét a lehető legkülönlegesebbé és teljessé teszik.
"Meg akartuk őt óvni, ezért sosem említettük azt, hogy esetleg nem gyógyulhat meg," - magyarázta édesapja. "Nem a rákra akartunk figyelni, hanem a családra és hogy Elena minden vágyát teljesítsük."
A kislány még 10 hónapot élt a diagnózis után és 2007 augusztusában hunyt el. Halála után pár nappal a gyászoló család mindenfelé a házban üzeneteket talált - több százat, melyekben a kislány emlékezteti a családját, mennyire szerette őket. Az üzenetek, melyek rajzok vagy írások voltak, el voltak rejtve a házban mindenhol és a szüleinek és a kishúgának, Grace-nek szóltak.
Bár Keith és Brooke nem beszélt Elenának arról, hogy mi vár rá, de úgy gondolják, hogy tudta - és hátrahagyott egy keveset magából, hogy vigasztalja a családját: "Azt hiszem, ezekkel az üzenetekkel azt próbálta tudtunkra adni, hogy minden rendben lesz. Olyan, mintha megölelne, mikor találunk egy újabbat", mondta Brooke.
Két évvel Elena halála után a Desserich család úgy döntött, hogy összeállítanak a megtalált üzenetekből egy könyvet, melynek az lett a címe, hogy "Hátrahagyott Üzenetek". A könyv a New York Times bestseller-je lett és Elena egyik festményét, melynek azt a címet adta, hogy Szeretlek, kiállították a Cincinnati Művészeti Múzeumban egy Pablo Picasso alkotás mellett.
A Desserich család egy alapítványt is létrehozott, hogy adományokat gyűjtsenek a gyermekkori agydaganatok kutatására - ez mind a kis üzeneteknek köszönhetően, melyet a drága kislányuk hátrahagyott. Jelenleg Keith az A "Gyógyulás Most Kezdődik" alapítvány elnöke.
"Jó találkozni azokkal a gyerekekkel, akikért küzdünk," - mondta. "Számomra ez olyan, mintha még egyszer Elenaval lehetnék. Szintén nagyszerű dolog látni a kutatók lelkesedését és odaadását is ebben a programban. De a legjobb azt megtapasztalni, hogy hogyan függ össze ez a két dolog a végleges gyógymódban."
MEGMENTŐ SZERETET
Egy 11 éves fiú felvette meleg téli ruháját, és így szólt az apjának:
- Apa, készen állok!
Apja, aki prédikátor volt a helyi templomban, megkérdezi tőle:
- Mire készen?
- Apa, itt az ideje, hogy előjöjjünk és szétosztjuk a szórólapjainkat.
- Fiam, nagyon hideg van és esik odakint.
A gyermek meglepettnek tűnik az apja válaszán, és azt mondja:
- De apa, az embereknek tudniuk kell, ki Isten, még az esős napokon is.
- Fiam, ebben az időben nem megyek ki.
Reménnyel telve megkérdezi tőle a gyermek:
- Mehetek egyedül? Kérlek, apu!
Az apja azt hitte, nem jut messzire, azt mondta:
- Oké, fiam, elmehetsz. Itt vannak a szórólapok, de légy óvatos.
- Köszönöm, apa! "
A gyerek kint van és hamarosan kisvárosa utcáit járja. Szinte mindenkinek szórólapokat osztogat, akivel találkozik. Két óra esőben és hidegben séta után rájön, hogy már csak egy jegyzetfüzete maradt. Megáll egy utcasarkon, hogy megvárja a következő járókelőt, de az utcák már üresek.
Mélyen eltökélt, hogy elajándékozza ezt az utolsó prospektust, az előtte lévő első ház küszöbéhez megy.
Többször megszólal a csengő, de senki nem nyit ajtót. Amikor a fiú végre úgy dönt, hogy elmegy, akkor is meggondolja magát és visszajön. Ezúttal nemcsak becsönget, hanem térdével kopogtat az ajtón. Végre kinyílnak az ajtók Egy felnőtt nő jelenik meg. Lágy hangon és szomorú tekintettel kérdezi tőle:
- Mit tehetek érted drága gyermekem?
Ragyogó szemekkel és édes mosollyal válaszol a gyermek:
- Asszonyom, elnézést a zavarásért, de csak azt akartam mondani, hogy Isten szeret téged, és az utolsó szórólapomat is oda szeretném adni, hogy Isten mennyire szeret téged.
A fiú odaadta neki a prospektust és elment.
- Köszönöm fiam, Isten áldjon meg!
A vasárnapi istentisztelet előtt megkérdezi a lelkész:
- Van valaki a templomban, aki tanúskodik, és szeretné megosztani mindenkivel, aki érintett?
Egy hölgy az utolsó sorból kiemelkedik. Hangja lágy és ölelnivaló, szemei furcsa ragyogásban ragyognak:
- Itt senki sem ismer engem. Még sosem jártam itt. Múlt hétig nem érdekelt Isten, és nem éltem keresztényként, pedig keresztény családba születtem. Nemrég elhunyt a férjem, egyedül hagyott és reménytelenül. Múlt héten, amikor olyan hideg és esős volt, a szívem megszakadt, visszafordíthatatlan kétségbeesésben, hogy tovább éljek! Azon a napon úgy éreztem, hogy életem utam végéhez érkeztem. Fogtam egy széket és egy kötelet és elsétáltam a házam plafonjára. Miután felálltam a székre, csomót kötöttem és kötelet tettem a nyakam köré. Épp, amikor ki akartam ütni a széket, hallottam a csengőt, aztán erős kopogások csapódtak az ajtómra. Gondoltam, várok egy percet, aztán elmegy ez a látogató. Vártam és vártam, de az ütések egyre erősebbek lettek. Olyan hangosan robbant a fülemben, hogy nem tudtam többé figyelmen kívül hagyni. Kíváncsi voltam, ki lehet ez? Soha senki nem jön az ajtóm közelébe, és senki sem jön meglátogatni! Lazítottam a nyakzsinóromat és az ajtóhoz mentem. Amikor kinyitottam, nem hittem a szememnek!
Egy angyalarcú kisgyerek állt az ajtóm előtt. A kinézete igen, a kinézete ó! Nem tudlak leírni! És a szavak, melyek kijöttek a szájából, olyanok voltak, mint egy angyal szája! Újra reményt adtak a hideg és csalódott szívemnek. Egy édes, édes hangon azt mondta nekem: Asszonyom, azért jöttem, hogy elmondjam, Isten szeret téged. Amikor a "kis angyal" elment, becsuktam az ajtót és elolvastam az írott üzenet minden szavát. Megmagyarázhatatlan örömtől duzzad a szívem! Már nincs szükségem kötélre és székre. Amint láthatod... Boldog lánya vagyok a királyok királyának, Úr Jézusnak. Köszönöm az Úrnak, hogy elküldte nekem ezt az "Isten kis angyalát", aki pont időben érkezett. Igazából nem csak azért, hogy megmentsem ezt az életet, hanem azért is, hogy megmentsenek az örök problémáktól, amiken a pokolban kellett volna keresztül mennem.
A templomban mindenki sírt. A zokogó prédikátor lement a dobogóról, felment az első padra és karjaiba vette drága fiát.
Ne tartsd önzőnek ezt az üzenetet!
Emlékezzünk!
Isten evangéliuma nagy változást hozhat valaki életében, ezért ne szégyenlősködj terjeszteni!
Isten áldjon benneteket.
Ámen!
MEGHATÓ TÖRTÉNET EGY KISFIÚRÓL
ŐT SZERETNÉM!
Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat rakott ki, mivel 9 kölyökkutyája született.
Az érdeklődők csak úgy özönlöttek, mivel nagyon jó hátterű kutyák kölykeiről volt szó.
Egyik nap jött egy kisfiú.
- Csókolom, bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már nagyon régóta szeretnék kutyát. Meg szabad néznem őket?
- Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de kihívom őket, - válaszolta a tenyésztő.
Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak a házukból és hozzájuk futottak. Teli voltak élettel, vidámsággal csak úgy süvített a kis fülük a szélben és oda-vissza előzgették egymást. De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból. Szegényke nem tudott úgy futni, mint a többi kölyök, mert sántán született.
Ahogy a kisfiú meglátta ezt a kiskutyát, felcsillant a szeme és így kiáltott:
- Őt kérem!
- Ó, aranyos tőled, de ő nem fog meggyógyulni. Soha nem fog tudni úgy futni, mint a többi kölyök, és így csak nehézkesen fog veled játszani. Hallgass rám, jobb ha inkább nem őt választod, - reagált rá a tenyésztő.
Erre a kisfiú megfogta a bal nadrágszárát, és felhúzta a combjáig. A tenyésztő döbbenten látta, hogy lábprotézise van. Szóhoz sem jutott.
- Bácsi kérem, hadd vegyem meg azt a sánta kutyát! Én sem tudok úgy futni, mint az iskolatársaim. Szükségem van egy megértő társra, aki együtt tud érezni velem! - fakadt ki magából a kisfiú.
Végül a tenyésztő megfogta a sánta kiskutyát és a kisfiú kezébe tette.
- Mennyit kell önnek fizetnem, bácsi? - kérdezte kíváncsian a kisfiú.
- Neked adom ingyen! Ugyanis a szeretetért nem lehet pénzt kérni, és megvásárolni sem, legyetek nagyon boldogok!
ONLINE MÓDRA...
Egy órát ültem a kanapén apámmal, mert pénzt kellett utalnia. Nem tudtam ellenállni és megkérdeztem...
- Apa, miért nem aktiváljuk az internetes bankodat? ''
- Miért tenném ezt? - kérdezte
- Nos, akkor nem kell itt töltened egy órát olyan dolgok miatt, mint a közlekedés. Akár online is vásárolhatsz. Minden olyan könnyű lesz! - Annyira izgatott voltam, hogy bemutathatom őt az internetes banki világnak.
Megkérdezte:
- Ha ezt teszem, nem kell elhagynom a házat?" "
- Igen, igen!"! - Mondtam. Elmondtam neki, hogy már az élelmiszereket is házhoz lehet szállítani, és hogy a szupermarketek mindent kiszállítanak!
A válasza megdöbbentett. Azt mondta:
- Amióta ma ebbe a bankba jöttem, találkoztam négy barátommal, beszélgettem egy ideig a személyzettel, akik most már nagyon jól ismernek. Tudod, hogy egyedül vagyok... erre van szükségem. Szeretek készülődni és a kanapéra jönni. Van elég időm, a fizikai érintésre vágyom.
Két évvel ezelőtt beteg lettem. A bolt tulajdonosa, akitől gyümölcsöt veszek, odajött hozzám, és sírva ült az ágyamon. Amikor anyukád elesett a reggeli sétájára pár napja, a helyi fűszeresünk meglátta őt, és azonnal elvitte a kocsiját, hogy hazahozza, mert tudta, hol lakom. Akkor is ilyen "emberi" érintésem lenne, ha minden online lenne? Miért akarnám, hogy mindent eljuttassanak hozzám, és kényszerítsenek arra, hogy csak a számítógépemmel kommunikáljak? Szeretem ismerni azt, akivel dolgom van, és nem csak az "eladót". Kapcsolatokat hoz létre. Ezt is az online szupermarketek szállítják? A technológia nem élet... Emberekkel tölteni az időt... Nem kütyükkel, ilyen az élet.
Terjesszétek ezt a fontos üzenetet a barátokkal és a családdal, hogy mindenki rájöjjön, mi az igazán fontos.
|
|
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
2023-12-16 20:30:28, szombat
|
|
|
TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK
A JÓL MEGTERVEZETT NYUGDÍJ!
A bristoli állatkert mellett egy parkoló található, amely 150 személygépkocsi és 8 busz számára biztosít parkolást az állatkerti látogatások ideje alatt.
25 évig a jegyeket egy nagyon kedves és udvarias parkoló őr adta ki, az ár autóknak 1.40 font és buszoknak 7 font volt.
Aztán egy nap, 25 év eltelte után, egyetlen munkanapot ki nem hagyva a parkoló őr nem jelentkezett. Az állatkert vezetősége felhívta a városi tanácsot kérvényezve egy másik parkoló őrt. A tanács pár napos vizsgálat után azt a választ küldte, hogy a parkolás nem a város, hanem az állatkert
feladatkörébe tartozik és ahogy eddig, ezek után is nekik kell megoldani.
Az állatkert jelezte, hogy a parkoló őr a város alkalmazottja volt, a tanács pedig azt válaszoltam, hogy a parkoló őr soha nem kapott tőlük fizetést.
Közben valahol egy spanyol vagy francia vagy olasz tengerparti villájában üldögélve élvezve a nyugdíjas életet egy parkoló őr élt vidáman, aki egyszerűen nap mint nap megjelent az állatkert parkolójában és begyűjtötte a parkolási díjakat, kb. £560 naponta - 25 éven át.
Heti 7 alkalommal, 25 éven át ez az összeg több mint 7 millió font lett....és soha senki nem tudta még az illető nevét sem.
(London Times)
A MOCSKOS CSAVARGÓ!
Jeremiah Stepek amerikai lelkész, mocskos csavargónak álcázta magát, és elment 10.000 kereszténynek prédikálni a templomba, ahol annak a templomnak az új lelkészeként mutatták be.
Elment a templomba és 30 perccel azelőtt, hogy a szertartás elkezdődött volna, elkezdett alamizsnát kérni.
A templomba belépő hívek, elégedetlenkedett a koldussal szembe, aki a templom előtt állt. Csak néhány dollárt kért, a kórusban lévő keresztényekről, de nem adtak neki.
Ezután bement a templomba és megpróbált elöl ülni, de a vezetők megkérték, hogy üljön hátra. Hátrament és leült a templom hátsó sorába.
Az Isten tisztelet elkezdődött, az egyik felelős ember odament a szószékhez, és azt mondta, fontos bejelentés szeretne tenni: szeretném bemutatni nektek Jeremiah Step lelkészt.
Az emberek elkezdtek tapsolni, és kíváncsian nézték, ki lehet az új lelkész.
Amikor a hátul ülő koldus felállt, és elindult előre a szószék felé, a taps leállt és mindenki ámulva nézett rá.
Miután ott állt elöttük, egy pillanatnyi csend támadt.
Ekkor Jeremiah fogott egy mikrofont és idézett az evangéliumból.
" Akkor Jézus ezt mondta nekik: éhes voltam nem adtatok enni, szomjas voltam nem adtatok inni, idegen voltam, s nem fogadtatok be...amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek.
Ránézésre az egyház tagjaira, és azt kérdezte: mi történt ma a szemetekkel?
Sok hívő sírt, mások meg szégyenkezve, lehajtották a fejüket.
Ekkor a lelkész ezt mondta: ma embereket látok a templomba, de Krisztus templomát nem látom. A világ tele van hívőkkel, de Jézus követőkkel nem.
Aztán csak annyit mondott: ..viszlát...
Majd jövő héten találkozunk.
Hívőnek lenni sokkal többről szól, mint keresztet viselni a nyakban, vagy az egyház tagjának lenni.
Hívőnek lenni azt jelenti, hogy Krisztus követője, tanítványa vagy és ezt éled is a mában. Mi ne legyünk ilyen képmutató hivő emberek! Ámen.
A SÁNTA KISKUTYA
Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat ragasztgatott ki, mivel 9 kölyökkutyája született. Sokan jöttek megnézni és előjegyeztetni maguknak a kiskutyákat, mert nagyon jó hátterű ebek kölykeiről volt szó.
Egyik nap jött egy kisfiú is, kezében egy rövidke botdarabkával..
- Csókolom, bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már régóta szeretnék egy kutyát. Meg szabad néznem őket?
- Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de várj, félrevonom az anyjukat, mert nem mindig örül a látogatóknak, aztán kihívom őket - válaszolta a tenyésztő.
Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak a házukból és hozzájuk futottak. Teli voltak élettel, vidámsággal csak úgy libegett a fülük a szélben és oda-vissza előzgették egymást.
De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból. Szegényke nem tudott úgy futni, mint a többi kölyök, mert sántán született.
Ahogy a kisfiú meglátta, felcsillant a szeme és így kiáltott:
- Őt kérem!
- Aranyos tőled fiacskám, de ő nem fog meggyógyulni. Soha nem fog tudni úgy futni, mint a többi kölyök, és így csak nehezen fog tudni veled játszani. Jobb ha inkább nem őt választod - reagált rá a tenyésztő.
Erre a kisfiú megfogta a bal nadrágja szárát, és felhúzta a combjáig.
A tenyésztő döbbenten látta, hogy a fiúnak lábprotézise van. Szóhoz sem jutott.
- Bácsi kérem, hagy vegyem meg azt a sánta kutyát! Én sem tudok úgy futni, mint az iskolatársaim. Szükségem van egy megértő társra, aki együtt tud érezni velem! - fakadt ki magából a kisfiú.
- És mondd, miért hoztad magaddal azt a kis botot? - kérdezte a tenyésztő.
- Azért, hogy amelyik az enyém lesz, annak nekiadjam! - felelte a legényke.
- Na akkor add oda neki és viheted is!
- És mennyit kell fizetnem, bácsi? - kérdezte kíváncsian a kisfiú.
- Nem pénzért adom, hanem a megértő szeretetedért! A szeretetet nem lehet megvásárolni, légy vele boldog!
- A kiskutya szájában a bottal odajött a fiúhoz, és szemeivel szinte mondta: "Mehetünk kis gazdám!" - és a kisfiú szemében könnyek csillantak meg...
(ismeretlen szerzőtől)
AZ IGAZI PEDAGÓGUS! /Bár így történne, sok életet megmenthetnénk vele/
"Egy fiatal férfi meg szólítja a padon ülő idős urat:
- Emlékszik rám?
És az öreg nemet mond neki. Aztán a fiatalember elmondja neki, hogy az ő tanítványa volt. A professzor megkérdezi tőle:
- Ó, igen? És most mit csinálsz?
A fiatalember így válaszol:
- Hát én tanár vagyok.
- Ó, milyen kedves, mint én? - mondja neki az öreg.
- Nos, igen. Valójában azért lettem tanár, mert ez inspirált arra, hogy olyan legyek, mint Ön.
Az idősebb kíváncsian megkéri a fiatalembert, mondja el neki, miért. A fiatalember pedig elmeséli neki ezt a történetet:
- Egy napon egy barátom, szintén diák, megérkezett az iskolába egy gyönyörű új órával, és elloptam. Nem sokkal ezután a barátom észrevette a lopást, és azonnal panaszt tett tanárunknak, aki Ön volt. Így szólt az osztályhoz:
- A mai órán ellopták egy tanuló óráját. Aki ezt tette, kérem, adja vissza.
De nem vittem vissza, mert nem akartam. Aztán becsukta az ajtót, és azt mondta mindenkinek, hogy álljanak fel, mert egyenként megnézi a zsebeinket. De először azt mondta, csukjuk be a szemünket. Így tettünk, és Ön keresett a zsebeinkben, és amikor hozzám jött, megtalálta az órát, és elvette.
Folyamatosan kutatta mindenki zsebét, és amikor végzett, így szólt:
- Nyissátok ki a szemeteket ! Megtaláltam az órát.
- Soha nem mondott nekem semmit, és soha nem említette az epizódot. Soha nem mondta, ki volt az, aki lopott. Azon a napon örökre megmentette a méltóságomat. Ez volt életem legszégyenletesebb napja. Bár soha nem szidott meg, és nem hívott fel, hogy erkölcsi leckét tanítson, világosan megkaptam az üzenetet. És ennek köszönhetően megértettem, hogy egy igazi pedagógusnak ezt kell tennie. Emlékszik erre az epizódra, professzor?
És ő így válaszolt:
- Emlékszem arra a helyzetre, az ellopott órára, amikor mindenki zsebében keresgéltem, de nem emlékeztem rád, mert én is lehunytam a szemem, miközben néztem. Ez a tisztesség lényege.
"Ha a hiba kijavításához meg kell alázni, akkor nem tudsz tanítani."
AZ IGAZSÁG NEM A MÁSIK OLDALON VAN
Hosszú út után nagy nehezen megérkezett Muhammed Kölnbe, a pályaudvar mellett guggolt, szotyit köpködve csorba fogai közül a járdára.
Ekkor hirtelen megjelent egy tündér.
- Azért jöttem, hogy teljesítsem három kívánságodat.
Muhammed alig tudott szóhoz jutni a meglepetéstől, de egy szó mint száz, csak kipróbálja, hogy igaz-e.
- Nézd, milyen rossz fogaim vannak. Szeretném, ha meglenne az összes, hibátlanul.
Még be sem fejezte, azonnal érvénybe lépett a menekülteket védő és megsegítő törvény, ami kimondja az ingyenes szociális ellátást, és Muhammednak máris gyönyörű hófehér fogsora lett, ami úgy csillogott, akár egy hollywoodi filmsztáré.
Erre Muhammed azt mondja:
- Vágyakozom a négy feleségem és a 15 gyermekem után, a szüleim és testvéreim után is, valamint a feleségeim szülei és testvérei után is. Szeretném, ha mind együtt laknánk egy szép nagy luxus villában és legyen rengeteg pénzünk.
Még ki sem mondta Muhammed, máris egy gyönyörű villában találta magát. Körülötte az összes rokona.
Az asztalon egy kivonatot talált, amely a bevándorlók családjainak egyesítési jogairól szólt, valamint a segélyezésekről, és tele volt bankkártyákkal és a pénzhez jutás magyarázataival, segélyezési javak megszerzési menetével.
Muhammed annyira boldog volt, hogy nem is tudta, mit is kérjen harmadiknak a tündértől.
Végül megszólalt:
- Szeretnék én is egy igazi német lenni és nem csak állampolgárként. Szeretnék szőke, kék szemű lenni, a nevem Fritz Schultz legyen.
Még be sem fejezte a mondatot, máris ott találta magát az állomáson, guggolva és szotyolát köpködve a foghíjas szájával.
Elképedve kérdezte a tündért:
- Mi történt?!
A tündér ezt válaszolta:
- Nem szégyelli magát, Schultz úr?! Itt üldögél és az államtól várja a segítséget?! Egyedül kell megoldania a jövőjére nézve minden gondját! Szedje össze magát és menjen dolgozni!
AMIKOR ISTEN A NŐT TEREMTETTE... - Szösszenet
Amikor Isten a nőt teremtette, késő estig dolgozott a hatodik napon. Egy angyal arra járt, és megkérdezte:
- Miért töltesz annyi időt ezzel?
És az Úr azt felelte:
- Láttad az összes specifikációt, aminek meg kell felelnem, hogy megformáljam őt? Mosható legyen, de ne műanyag, Több, mint kétszáz mozgó alkatrészből áll, melyek mindegyike cserélhető kell, hogy legyen és mindenféle étellel működnie kell, képesnek kell lennie egyszerre több gyermeket karjában tartani, megölelni őket úgy, hogy az meggyógyítson mindent a lezúzott térdtől az összetört szívig és mindezt mindössze két kézzel.
Az angyalra mindez mély benyomást tett.
- Csak két kéz... lehetetlen! És ez a standard modell?! Túl sok munka ez egy napra... várj holnapig, és fejezd be őt akkor.
- Nem - mondta az Úr. - Már annyira közel vagyok, hogy befejezzem ezt a teremtmény, mely szívem legkedvesebbje lesz. Meggyógyítja magát, ha beteg, és egy nap 18 órát tud dolgozni.
Az angyal közelebb jött, és megérintette a nőt.
- De Uram, olyan puhának alkottad őt.
- Igen, puha. - mondta az Úr. - De erősnek is alkottam. El sem tudod képzelni, mit elvisel és legyőz.
Tud gondolkodni? - kérdezte az angyal.
Az Úr azt felelte: - Nemcsak gondolkodni tud, de érvelni és egyezkedni is.
Az angyal megérintette a nő arcát...
- Uram, úgy tűnik, a teremtmény ereszt! Túl sok terhet róttál rá.
- Nem ereszt... - ezek könnyek javította ki az Úr az angyalt.
- Az mire való? - kérdezte az angyal.
És mondá az Úr:
- A könnyekkel fejezi ki bánatát, kételyeit, szeretetét, magányosságát, szenvedését és büszkeségét.
Ez igen nagy hatást tett az angyalra;
- Uram, te zseniális vagy. Mindenre gondoltál. A nő valóban csodálatos!
Valóban csodálatos!
Olyan erő birtokában van, melyekkel ámulatba ejti az embert. Képes kezelni a gondokat és nehéz terheket hordozni. Magában tudja tartani boldogságát, szeretetét és véleményét. Mosolyog, mikor sikoltani szeretne.Dalol, mikor sírni volna kedve, sír, mikor boldog és nevet, mikor fél. Harcol azért, amiben hisz.Kiáll az igazságtalansággal szemben.Nem fogadja el a “Nem"-et válaszul, ha tud egy jobb megoldást. Átadja magát, hogy családja gyarapodhasson. Elviszi a barátját orvoshoz, ha fél.Szeretete feltétel nélküli.Sír, ha gyermekei győzedelmeskednek. Boldog, ha barátai jól vannak.Örül, ha születésről vagy esküvőről hall. Szíve összetörik, ha közeli rokona vagy barátja meghal. De megtalálja az erőt, hogy elboldoguljon az élettel. Tudja, hogy egy csók és egy ölelés meggyógyíthat egy összetört szívet.
Csak egyetlen hibája van... ELFELEJTI, MENNYIRE ÉRTÉKES..."
AUSZTRÁL NYUGDÍJ!
Elértem a nyugdíj korhatárt, bementem járandóságomért a nyugdíjbiztosítóm helyi fiókjába. A pult mögött ülő fiatal nő, életkorom ellenőrzése végett, kérte a jogosítványomat. (Ausztráliában nincs személyi igazolvány)
Végigkutattam a zsebeimet, és rájöttem, hogy a tárcám otthon maradt. Mondtam neki, hogy sajnálom, haza kell érte mennem, majd később megint eljövök. Mire a nő
mosolyogva:
- Gombolja ki az ingét.
Nem értettem mit is akar, de kigomboltam. Az az ősz szőr a mellén nekem elég bizonyíték, mondta a hölgy és átvette tőlem a kitöltött űrlapot. Mikor hazaértem, talán az indokoltnál kissé izgatottabban meséltem a nejemnek az irodában történteket.
Erre a nejem:
- Miért nem toltad le a gatyádat is Még rokkantságit is kaphattál volna!
BOZÓTOS KERT PERE
Két fiatalember egy este színház után hazafelé tartott, és megláttak egy jól öltözött, csinos fiatal hölgyet, akit feltűnően követni kezdtek.
Az egyik férfi odaszólt a másiknak:
- Nem sajnálnék 100.000 forintot, ha az éjszakát vele tölthetném!
Nagy meglepetésükre a nő hátrafordult, és így szólt:
- Rendben, akkor 100.000 Ft!
Mivel a nőnek jó megjelenése és kellemes hangja volt, a férfi elbúcsúzott barátjától, és elkísérte a nőt a lakására, ahol azonnal ágyba is bújtak. Másnap reggel a fiatalember átadott a nőnek 50.000 Ft-ot, és távozni készült. A nő így szólt:
- Ha nem kapom meg a másik felét is a pénzemnek, beperellek!
A férfi persze kinevette:
- Kíváncsi vagyok, hogy gondolod a dolgot?
Nemsokára - nagy meglepetésére - idézést kapott, jelenjen meg a bíróságon, mint alperes. Rögtön elrohant az ügyvédjéhez, és elmondta, mi is történt. Az ügyvéd így szólt:
- Nem hiszem, hogy a nő megnyerhetné ezt a pert, de érdekes lesz meghallgatni, hogyan is tálalja fel az esetet.
A tárgyaláson a nő ügyvédje a szokásos formaságok után így szólt a bíróhoz:
- Tisztelt bíró úr! Ügyfelemnek van egy kis tulajdona, egy kertecske, némi bozóttal körbevéve. Ezt a birtokot ő bérbe adta az alperesnek adott időtartamra 100.000 forintért. Az alperes a birtokjogot megkapta, a tulajdont nagymértékben használta is, ám a visszaszolgáltatáskor csak a kialkudott bérleti díj felét, 50.000 forintot fizetett. A bérleti díj az átadott tulajdon minőségéhez, és a kialkudott használati időhöz mérten nem jogellenesen magas, így kérem a Bíróságot, hogy kötelezze az alperest a hátralék megfizetésére.
A férfi ügyvédje igencsak elámult az ügy tálalásán. A módszerhez igazodva kissé megváltoztatta védekezésének módját. Így szólt a bíróhoz:
- Bíró úr! Ügyfelem véleménye szerint a hölgy tulajdona valóban figyelemre méltóan szép környezetben lévő, gondosan karbantartott birtok. Azonban ügyfelem talált egy forrást is a birtokon, mely köré saját köveket helyezett el, saját tulajdonában lévő csövét, és saját pumpát engedett bele, mindezt a munkát tulajdon két kezével végezve. Az ekképpen elvégzett munka véleményünk szerint igencsak ellensúlyozza a meg nem fizetett tartozást, ezért kérem a Bíróságot, hogy a hölgy követelését utasítsa el.
A nő ügyvédjének válasza így hangzott:
- Bíró úr! Ügyfelem elismeri, hogy az alperes valóban találhatott forrást a birtokon, mivel ez természettől fogva a birtok elválaszthatatlan része, ám erről az alperesnek már korábban tudomása kellett legyen. Az alperes valóban létrehozta az általa leírt létesítményt, ám ha nem tudott volna előzetesen a forrásról, igen valószínű, hogy a bérleti tranzakció létre se jön. Fontos még megjegyeznem, hogy a bérleti idő lejártakor az alperes az említett köveket eltávolította, a csövet a forrásból kihúzta, és a pumpát is magával vitte.. Ezen művelet közben nemcsak megbontotta a környező bozót természetes állapotát eszközeinek elszállításakor, de a forrást is eredeti méretéhez képest erősen kitágítva hagyta ott, ezzel egy esetleges újabb, hasonló összegű bérbeadás esélyeit jelentősen csökkentve. Tehát ezek figyelembevételével kérjük a követelés megítélését.
A nő megnyerte a pert.
EGY KIS MESE! - MESE?
A hangya a forró nyarat szorgalmasan végig dolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel felkészülvén a kemény télre.
A tücsök úgy gondolta, a hangya bolond, és végig múlatta a nyarat
Eljött a hideg tél, és a nélkülöző tücsök sajtótájékoztatót hívott össze azt a kérdést feszegetve, hogyan lehet az, hogy míg egyesek kint fagyoskodnak a hidegben, mások úgy élnek, mint a hangya.
A CNN, az RTL Klub, a TV2 és az MTV felvételeket mutatott be a didergő tücsökről, és a melegben, terített asztal mellett henyélő hangyáról.
A világ döbbenten konstatálta az égbekiáltó különbséget. Hogyan lehetséges egy ilyen jól fejlődő, épülő országban a tücsköt így sorsára hagyni?
A NZSZ(Nemzetközi Zöld bogarak Szövetsége) vezetői több hírműsorban is "zöld ellenes elfogultsággal" vádolták a hangyát, és felhívták a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy a világon sok tücsök áldozata ennek a kirekesztő mozgalomnak.
Breki, a béka, a tücsökkel együtt lépett fel a Mónika Show-ban, és mindenki könnyekre fakadt, amikor az "Azért Vannak A Zöld barátok" című slágert énekelték.
A Köztársasági Elnök és felesége egy jótékonysági bálon támogatásukról, biztosították a tücsköt, és olyan javak juttatását helyezték kilátásba, amiből a tücsök az előző kormányzati ciklusban kimaradt; ahogy a miniszterelnök fogalmazott:
- "...hogy ne süvölthessenek újra az előző rendszer szelei".
Egy politológus a "Mély víz" adásában kifejtette, hogy a hangya a tücsök kárára szépen meggazdagodott, és egyúttal az ilyen típusú jövedelmek elvonását célzó adójogszabály
szükségességét hangoztatta az "egyenlő közteherviselés" szellemében.
Végül, az "Egyenlő Esélyeket Az Anti-Zöldekkel" szervezet hathatós közreműködése nyomán a hangyát visszamenőleges hatállyal megbírságolták, mert nyári munkái közben nem foglalkoztatott elegendő számú zöld bogarat, adótartozásait behajtották, és házát az állam elkobozta.
A történet végén látjuk, amint a tücsök felélte a hangya utolsó téli élelemtartalékait a kormánytól kapott házban (ami nemrég még a hangyáé volt), a hangya pedig eltűnik a hóban.
Másnap reggel pedig a tücsök fogta a cókmókját és (mivel sikerült teljesen felélnie a hangya vagyonát) elindult egy újabb hangyát keresni.
Ha a mai magyar valósággal bármi összefüggést vél felfedezni, az csak a véletlen műve!
Azt pedig nem is mondtam,hogy a hangya egy rohadt rasszista!"
EGY KIS TÖRTÉNET BARÁTAIMNAK:
The priest in a small Irish village had a rooster and ten hens
Egy kis írországi faluban a papnak volt egy kakasa és tíz tyúkja.
he kept in the hen house behind the church
A templom mögött egy ólban tartotta őket.
One Sunday morning, before mass, he went to feed the birds and discovered
Egyik vasárnap mise előtt ment etetni a baromfiakat és észrevette:
that the cock was missing.
a kakas hiányzik.
He knew about cock fights in the village, so he questioned his parishioners in church.
Tudta, a falusiak sutyiban néha kakasviadalt rendeznek, ezért elhatározta: kérdőre vonja híveit.
During mass, he asked the congregation,
Mise közben megkérdezte a gyülekezetet:
'Has anybody got a cock? '
Kinek van kakasa?
(a "cock" - mint ismeretes - kukit is jelent angolul).
All the men stood up.
Minden férfi felállt.
'No, no, ' he said, 'that wasn't what I meant.
Has anybody seen a cock? '
Nem, nem arra vagyok kíváncsi;
azt akarom tudni, ki látott egy kakast ?
All the women stood up.
Erre minden nő felállt.
'No, no, ' he said, ' that wasn't what I meant.
Has anybody seen a cock that
doesn't belong to them? '
Nem, nem, mondta a pap, nem úgy értettem.
Van-e valaki, aki látott olyan kakast, ami nem az övé ?
Half the women stood up.
A női hívek fele felállt.
'No, no, ' he said, 'that wasn't what I meant.
Nem, nem, mondta a pap, nem úgy értettem.
‘ Has anybody seen MY cock? ‘
Van-e valaki, aki látta az én kakasom ?
Sixteen altar boys, two priests and a goat stood up.
Erre felállt tizenhat ministráns, két pap és egy kecske;
The priest fainted.
- a miséző pap pedig elájult.
Mező Gábor: CIGÁNYPECSENYE
K. úr leült kedvenc asztalához, és kinyitotta az étlapot. Öltönyt viselt, úgy tanulta édesapjától, hogy illik kiöltözni, ha az ember étterembe megy. Így szokta meg, erre nevelte a fiát is. A pincér is elegáns volt, illendően üdvözölték egymást, majd jött a kérdés: mit hozhatok, kérem? K. úr nagy levegőt vett, és kimondta: ,,Egy cigánypecsenyét."
A szemközt lévő asztalnál sugdolózó fiatal pár hirtelen elhallgatott, és a zongorista is abbahagyta a játékot. Egyedül a derék, tapasztalt pincér őrizte meg nyugalmát: ,,Tessék?" - érdeklődött kedvesen, gálánsan felajánlva a javítás, az önkritika lehetőségét a megtévedt, talán fáradt, figyelmetlen, de amúgy határozottan jól öltözött, bizalmat sugárzó törzsvendégnek. ,,Egy cigánypecsenyét" - ismételte K. úr mélyen a pincér szemébe nézve, mire az alig hallhatóan felsóhajtott. A fiatal pár egyre riadtabban nézte a jelenetet, még enni is elfelejtett.
,,Csak pusztapörköltünk van, kérem" - sziszegte ridegen a pincér, de az eltökélt K. úr nem hagyta magát: ,,Remek - mosolygott barátságosan. - Én viszont egy cigánypecsenyét kérek." A pincér lopva körülnézett, talán arra gyanakodott, hogy beépített ügynökkel, esetleg uniós ellenőrrel van dolga. Eltűnődött, majd egy teátrális vállvonás után kiviharzott a konyhába. Fél órával később visszatért a vita tárgyával - főtt-sült héjas krumpliágyon, kakastaréjjal -, és odacsapta K. úr elé. A rend helyreállt, az őrlőfogak mozgásba lendültek, és a zongorista is folytatta a klimpírozást.
K. úr szép lassan, minden falatot kiélvezve megvacsorázott, a pusztapörkölt felettébb omlós, ízletes volt, régen evett ilyen jó cigánypecsenyét. Hátradőlt, majd úgy döntött, rendel magának egy kávét. Finom biccentéssel jelzett a pincérnek, aki kelletlenül, de azért odasétált. ,,Igen?" - kérdezte erőltetetten cinikus hangon, amire K. úr két, ártatlannak tetsző szóval felelve ismét lerombolta az oly nehezen kiszenvedett harmóniát. ,,Egy feketét!" - mondta. A fiatal pár és a zongorista is megmerevedett. ,,Parancsol, kérem?" - húzta fel a szemöldökét a pincér, és szakmájához méltatlan módon felemelte a hangját. ,,Kérek egy feketét" - ismételte K. úr lassan, szelíden, nyugodtan.
A pincér gúnyosan elmosolyodott. Jól van, barátocskám, most megvagy, ezt sugározta az arckifejezése, majd monológba kezdett: ,,Meg kell büntetnem önt. Vendéglátóegységünkben megsértette az Európai Unió több vonatkozó törvényét, előbb kontinensünk roma kisebbségét, majd Afrikából érkezett, színes bőrű testvéreinket gúnyolta. Tanúim vannak rá, többször is elismételte azon óhaját, miszerint pecsenyeként, feldarabolva látná legszívesebben roma polgártársainkat, majd Afrikából érkezett embertársaink és a kávé kétségtelenül sötét, khm... színe közé vont gusztustalan, rasszista párhuzamot. Előbbi miatt kétezer, utóbbiért ezer euróra büntetem, de mivel még mindig nincs nálunk bevezetve az euró, a büntetést egymillió forintban szabom ki. Ellenvetés?"
K. úr elfehéredett, úgy festett, fulladásos roham tört rá. A pincér először azt hitte, szimulál, de hamar rájött, hogy nincs szó színjátékról. Megkerülte K. urat, és néhány erőteljes hátba veréssel megoldotta az ügyet. ,,Jól van, uram?" - kérdezte előírásszerűen. A tikácsoló K. úr bólintott, majd kínkeservesen kibökte: ,,Jól, csak cigányútra ment."
A melegszívű pincér eddig megelégedett volna a pénzbüntetéssel, de látta, hogy ezzel a rasszista vadállattal már nem lehet mit kezdeni. Intett kollégájának, aki azonnal kihívta a készenléti rendőrséget. K. urat végül kávé nélkül, megbilincselve vitték el.
A lázadót természetesen gyorsított eljárásban ítélték el, és bár a jó lelkű bíró először csak hosszabb börtönbüntetés kiszabását tartotta volna indokoltnak, ám K. úr egy morbid jelenettel a bíróságot, az Európai Uniót és az egész világot vérig sértette. A tévé által is közvetített meghallgatása alatt jól láthatóan majszolt valamit, és amikor a bíró - amúgy kedvesen - arról érdeklődött, hogy ugyan min rágódik, a meggondolatlan ember azt felelte:
,,Egy Negrón, csak egy Negro van a számban."
Ott helyben, a fővárosi központi bíróság kettes termében lőtték agyon.
REGGELI VIZIT
/Elképesztő! Reggeli vizitnél a nagyképű orvos, így szólt oda a súlyosan beteg idős férfihoz: Talán adjunktus úr ha kérhetném - A bácsi erre olyat válaszolt amire senki nem számított.../
Dr Gyarmati Andrea története:
Reggeli vizit. Sétálunk, főnök, beosztottak egyaránt. Olykor megállunk egy pillanatra. Társalgás a betegekkel. Hogy vagyunk? Köszönöm jól - szokásos sablonos szöveg. A betegek fekszenek az ágyukban, mindegyikük pizsamában van. Mi állunk az ágy előtt. A beteg legyen bárki is az, hivatását tekintve akárminek a feje, kiszolgáltatott helyzetben van ott akkor abban a pillanatban. Akkor már jó adag gyerekgyakorlattal rendelkeztem, de a felnőttosztályon ezt a szituációt erőteljesen éltem meg.
Hirdetés
- Hogy van Tibor bácsi - kérdezi az egyik fekvő beteget az osztályvezető orvos.
- Köszönöm jól - jön a válasz, majd keresztnevén szólítja a doktort, szintén a bácsi szót hozzárakva.
- Jaj, itt botrány lesz! Érzem! Ám nem. A doktor úr, csupán egy helyreigazítást eszközöl, azt mondja: talán adjunktus úr, ha szabad kérnem.
- Semmi akadálya - felelt a beteg. Akkor viszont én is kérném, hogy vagy főmérnök úr, vagy igazgató úr legyek, persze csak ha ez lehetséges, mert az vagyok - sőt még azt is elárulta, hogy hol az.
Tökéletesen igaza van. Én, aki hajlamos vagyok mindent magamra húzni, ezért az egész orvostársadalom nevében szégyelltem magam. Valószínűleg ez meg is látszott rajtam.
Késő délután végzünk a műtétekkel. Behív a másodprofesszor, sajnos régen nincs már közöttünk, és azt mondja.
- Hallom, mi történt reggel. Szeretném, ha megjegyeznél valamit, mert azt is hallottam nagyon kikészültél a történettől.
Hallgatok. Ez nálam elég ritkán fordul elő, általában akkor, ha tehetetlennek érzem magam.
- Nem te hibáztál - mondja.
Tudom, meg se szólaltam, de akkor is...
- Na kislány - 29 éves voltam - hozzá képest tényleg kislány -, jól jegyezd meg, amit egy öregember tanácsol. A beteg legyen akár híres ember, akár az atyaúristen, bárhol vezető főnök, többszörös milliomos vagy szimpla hétköznapi beteg, az ágyban fekszik a félelmeivel és fájdalmaival pizsamában, vagy olykor anélkül, és kiszolgáltatott. Gyakran felkelni sem képes. Ha lekezeled, ha fölényeskedsz, ha feleslegesen okozol testi vagy lelki fájdalmat lehet, hogy van egy doktori végzettséged, de nem vagy orvos a szó igazi értelmében.
- Ne hajolj le hozzá, mert az leereszkedésnek tűnik, és az is megalázó. Ülj le az ágy szélére, vagy egy székre az ágy mellé. Mondd meg a nevedet és kérdezd meg, miképpen szólíthatod. Tekintsd partnernek. Hiszen rád bízta magát. Levetkőzik, mert kénytelen előtted. Tiszteld a méltóságát, az emberségét, a bizalmát. Ne nagyzolj, ne fölényeskedj, ne pufogtass latin szavakat, mert felesleges. Fogd meg a kezét, ha úgy látod, ez jó lehet neki, de ne tolakodj, ha távolságot kíván tartani. Ha így viselkedsz, hiteles leszel. Érted kislány?
Értettem, és megértettem, és köszönöm Imre, sokszor eszembe jutott, a gyerekekkel és persze a szülőkkel kapcsolatban is.
Emberszámba kell venni minden beteget és megadni a tisztelet ha már ők is elvárják ugyanezt, és nem lenézően beszélni velük! Remélem eljut pár orvoshoz is ez a történet!
Vass Albert: ÍGY JÓ ÉLNI!
"... Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra.
Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne.
Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson.
Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag.
Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni.."
Link
Az egyik legfontosabb tanítás:
Wass Albert: NAGYAPÁM TANÍTÁSA
- Idefigyelj - mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
- Idefigyelj - mondta. - Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
- Értem - hebegtem megrendülve.
- Dehogyis érted - csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?
Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek - akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
- A megbízható embert még ellensége is tiszteli - mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél..."
Wass Albert: AZ UTOLSÓ TÁLTOS - magyar monda
Badacsony vén hegyén, a Balaton kék vize fölötti bazaltszikláinak üregeiben, barlangjaiban sok-sok száz évvel ezelőtt itt rejtőzködtek az Öreg Ősten utolsó hűséges szolgái és ide menekült az utolsó magyar táltos is. Sok éven keresztül élt itt barlangokban, bujdokolva a papok és német-bizánci lovagok elől. Rejtekhelye feltáratlan maradt és az Öreg Ősten hű szolgájára senki sem talált rá. A táltos már nagyon megöregedett, elhatározta, hogy elhagyja Badacsony hegyének hű védelmét és a nyugati gyepük világát elhagyva biztonságos helyre megy.
Egy szép, napsütéses téli reggel elhagyta búvóhelyét és elindult, át a Balaton vastag jegén, gyalog, nyugodtan, békésen. Tarisznya vállán, őseitől örökölt módon elkészített szárított hús és pogácsa, tűzgyújtó szerszáma. A hóna alatt vitte kincsét, amit élete árán sem adna, cserzett bőrbe csomagolva.
A tihanyi apátság őrszeme a tó jegén meglátta a magas szikár öregembert és riadóztatta a zsoldosokat. Szemük előtt lebegett a veszprémi Gerhard úr által kihirdetett vérdíj.
A tihanyi zsoldosok állig fegyverzetben, csörömpölve eredtek az öreg táltos nyomába.
Az öreg hallotta, de nem fordult hátra. Ha táltos lován lenne, akkor nem érnék utol! De az öreg nem gyorsított, nem fordult meg, csak ment és ment a saját nyugodt, biztos tempójában. Tudta, hogy élete Isten kezében van és nem ember szándékában.
A távolság csak csökkent és csökkent az üldöző zsoldosok és az öreg táltos között.
Az Öreg Ősten nem hagyta cserben hűséges szolgáját, hatalmas recsegéssel, ropogással beszakította a Balaton jegét a zsoldosok alatt, kik mind odavesztek. Az öreg biztos léptekkel ment tovább! ,,Hála néked és áldás, vizeknek Ura!" mormogta.
A nép hálából emlékezik az Öreg Táltosra, a jég ma is sokszor megreped, és ezt azóta rianásnak nevezik.
Aznap halászok adtak szállást, ételt, de az öregnek tovább kellett mennie, Keletnek. Tavaszra az Alföldet is elérte, ott a pusztai népek, testvérként vendégelték meg. Marasztalták, de az öregnek tovább kellett mennie, Keletnek.
Szíve húzta, csak húzta.
Elérte Erdély hegyeit. Melegség öntötte el, de lábai és teste nem bírta, összeesett. Egy kunyhóban tért magához. Egy asszony hajolt fölé.
- Ki vagy te, asszony? - kérdezte az öreg táltos.
- Látó vagyok, népünket gyógyítom, anyámtól tanultam - felelte a rimaasszony.
Az öreg féltette az asszonyt, mert úgy tudta, boszorkánynak kiáltják és elégetik. De a rimaasszony megnyugtatta :
- Régen nem, Kálmán király törvénybe iktatta, hogy boszorkányok nincsenek!
Az öreg megnyugodott, majd hozzátette :
- Áldja őt a Magyarok Istene!
Az öreg táltos békében maradhatott így a rimaasszonynál tavaszig.
De az öregnek mennie kellett, át Erdélyen, a Maros völgyén. Ment patak partján, hegygerincen, míg nem a hegyek és a fák az Égig nem értek. Ez Székelyföld! Az öreg táltos hazaért!
Az öreg táltos pár évig élt a székelyek között.
Észre sem vette, hogy ősi hitét, vallását ismerik a Székelyek, akik nem felejtenek és hittérítő kereszténység nem térítette el őket.
Őrzők voltak ők.
Ősi szokás szerint bocsánatot kértek a fától mikor kivágták, s állattól mikor elejtették.
Áldomást ittak, az első loccsantást az Anyaföld kapta, a tüzet földdel oltották el.
Ismerték őstörténetünket, megőrizték rovásírásunkat. Vasárnaponként lementek fa templomaikba hogy a szeretet vallása szerint hallgassák Jézus cselekedeteit.
Az Öreg Őstenük mindannyiukat egyformán szereti.
Az öreg táltos érezte, hogy hívja magához az Öreg Ősten. Kiválasztotta a Székelyek közül a legrátermettebbet, a legbölcsebbet, a legbátrabbat.
Felvitte a Székelység legmagasabb hegyére, minél közelebb Őstenéhez. Alattuk a fenyvesek, patakok, rónák, a dolgos magyar népek. Lábuk ősi földön, fejük az Égben. Ketten voltak, az Öreg Őstenen kívül senki sem hallotta szavaikat, senki sem láthatta őket.
Az öreg táltos lassú, nehézkes mozdulatokkal kicsomagolta a cserzett bőrbe tekert titokzatos tárgyat. Nem szólt, némán, nyugodtan tette. Egy kardot vett elő, markolata aranyból, pengéje fényes mint a nap. Ősi rovásírás rajta.
- Isten kardja! - kiáltott fel a Székely, ki ismerte a rovásokat.
- Géza fejedelem úr óta őrizzük, sok elődöm életével fizetett érte, de rejtekhelyét nem árultuk el.
Az öreg Táltos átadta Isten kardját a Székelynek, azzal, hogy minden évben egyszer a magas hegyre vigye fel, ott bontsa ki, tisztogassa meg és csavarja tiszta ruhába, hogy ha pedig az ő ideje is lejár, gondoskodjon új őrzőről.
A Székely átvette a kardot, fejet hajtott, és így szólt:
- Esküszöm az élő Egyistenre, a napra, a holdra, a vizekre, a szelekre a szent földre, hogy Isten Kardját életem árán is megőrzöm. Földanya ne fogadja be testemet, Vízapa lökjön ki magából, lelkem legyen átkozott, ha esküm megszegem.
Így volt ez évszázadokon át. A Székely nép azóta sokat szenvedett, de Isten kardjának gondját viselik. Esküjüket őrzőről őrzőre elmondják, pontosan úgy, ahogy azt az első őrző székely tette.
Isten kardja ma is ott van náluk, az utolsó Táltos akaratának eleget téve. Egy székely, ismeretlenül, névtelenül egy évben egyszer eltűnik székelység legmagasabb hegyén, hogy eleget tegyen fogadalmuknak.
Minden őrző tudja az utolsó táltos búcsúszavait :
,,Isten kardja csak akkor csillog majd újra és vezeti győzelemre megint a Hunok és Magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint".
Link
|
|
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
2023-12-04 21:45:36, hétfő
|
|
|
SZOMORÚ TÖRTÉNETEK . . . . . .
AMIKOR TÚL KÉSŐN DÖBBENSZ RÁ...
Szívszorító történet egy házasság utolsó napjairól
Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam a kezét és azt mondtam, "Szeretnék valamit elmondani". Ő leült és csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan. Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte, miért? Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással. Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt.Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam! Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át. Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét, forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosan az volt, amire számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra. A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt most.
Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt, úgyhogy megfordultam és aludtam tovább. Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt, mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges. Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal.
Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel, ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába. Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem, beleegyeztem a furcsa kérésébe.
Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan. Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem, hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz, több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban.Ő becsukta a szemét, és gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam, kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig. A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.
Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy percig azon gondolkodtam, mit tettem vele. A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből. Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek.
Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt. Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre könnyebben tudtam őt vinni.
Hirtelen megértettem ... óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét. A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját, élete fontos részévé vált.A feleségem jelezte a fiúnknak, hogy jöjjön közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam, kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába.
A karjai lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont olyan volt, mint az esküvőnk napján. De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre, hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás.
Elvezettem az irodáig ... gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek, meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és azt mondtam neki,
- Sajnálom Jane, nem akarok elválni.
Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte. Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket. Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.
Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam - holtan. A feleségem hónapokig harcolt a rákkal és én annyira el voltam foglalva Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok. Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház, nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot, de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért, amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog házasságotok!
Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem történik veled.
Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot.
Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták.
(Forrás: Tudásfája)
ANYU, MIÉRT?
AZ ALKOHOL ADÓJA: EGY ÁRTATLAN HALÁLA
Elmentem egy buliba, Anyu, és emlékszem a szavaidra. Megkértél, hogy ne rúgjak be, így hát nem ittam semmi alkoholt. Büszke voltam, Anyu, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam alkoholt vezetés előtt, Anyu, amiért a többiek gúnyolódtak is velem. Tudtam, hogy igazad volt, Anyu, és hogy neked mindig igazad van.
A buli lassan véget ért, Anyu, és mindenki haza indult. Ahogy az autóhoz léptem, Anyu, tudtam, hogy épségben haza fogok érni: nevelésed alapján - felelősségteljesen és büszkén! Lassan mentem, Anyu, és bekanyarodtam egy kis utcába. De a másik sofőr nem vett észre, és frontálisan belém hajtott. Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, amint mondják, hogy a másik sofőr ivott.
És most én vagyok az, akinek ezért meg kell fizetnie! Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek, siess! Hogy történhet ez meg velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem minden tiszta vér, Anyu, és a legtöbb az én saját vérem. Hallom, az orvos azt mondja, Anyu, hogy már nem tud segíteni rajtam.
Csak azt akarom mondani, Anyu, esküszöm, tényleg semmit sem ittam. A többiek voltak, Anyu, akik semmivel sem törődtek. Valószínűleg a másik sofőr is egy ilyen buliban volt, mint én, Anyu. Egyetlen különbség van csupán: ő volt az, aki részeg volt, és én vagyok az, aki most meg fog halni! Miért isznak az emberek, Anyu? Ez az egész életüket tönkreteszi! Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek!
A férfi, aki belém jött, Anyu, körbe-körbe szaladgál, én pedig itt fekszem, és haldoklom. Ő meg csak néz rám hülyén! Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon, Anyu. És mondd meg Apunak, hogy legyen most bátor. És ha már a mennyországban leszek, Anyu, írasd a sírkövemre: "Apja lánya". Valaki mondhatta volna neki, Anyu, hogy ne igyon, ha vezet. Ha mondta volna neki valaki, Anyu, most nem kellene meghalnom. Már alig kapok levegőt, Anyu, és nagyom félek. Kérlek ne sírj miattam, Anyu. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád! Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem,
Anyu: NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN, MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI???
BÚCSÚ NÉLKÜL
Egy lány halálosan szerelmes... Egy fiú aki nem szereti a lányt... Mert neki nem jó úgy, mint egy barátnő, aki átölelhet, hevesen csókolhat... Neki olyan mint egy hugi, mint egy legjobb barát... De a lány mást akar... Nem elégszik meg ezzel... Neki kell az a fiú... Csak hát a fiú nem szereti... A lány küszködik az érzéseivel, mindhiába... Mi lesz a végén? A lány megkapja a fiút, vagy talán örökre lemondhat róla... Megtudod ha tovább olvasod a történetet!
December van. Az utcákon hideg szél fúj. Egy szomorú lány baktat lefelé a lejtős úton, fel-fel zokogva....
- Nincs esély... Nem kellek neki... De miért is kellenék? Oly feledhető vagyok. Együtt voltunk, eldobott... Nem kellettem neki. Pedig olyan jó volt! Bennem van a hiba? - Ezek a gondolatok forogtak főhősünk, Kriszta fejében. Közben hangosan zokogva, sietett haza, hogy elbújhasson a szobájába...hogy elfeledhessen mindent.
Közben elered az eső, szakad mintha dézsából öntenék. Kriszta sebes futásnak ered, hogy hamarabb haza érjen, hogy el ne ázzon.
- Jaj, elázok...- nyögte fáradtan a lány. - Már nincs sok hátra,kibírom! - Már csak pár ház. Már csak egy ház választja el. Már csak az ajtót kell kinyitnia. Bent van. Ledobja a kabátját. Szülei hangos köszönését figyelembe sem véve szalad fel a lépcsőn a szobájába.
Mikor beér, nem bírja tovább. Hangos zokogásba tör ki, mert eszébe jut a szomorúságának tárgya, az a fiú akit nagyon nagyon szeret. Bevillant az agyába az arcának képe, a gyönyörű két zöld szeme, a selymes sötétbarna haja, az ajkai...amik úgy csókolták, hogy abba teljesen beleborzongott. Eszébe jutott a két, erős keze ami úgy simogatta...
-Te jó ég!!!!Miért gyötör még mindig ez a kép???Miért????- Hangosan felzokog...Nem bírja ki. Beszalad gyorsan a fürdőszobájába és a gyógyszeres szekrényből kiveszi a nyugatót. Gyorsan beszedett pár szemet,oda sétált az ágyához és lefeküdt.
Álmodott. Nem mással mint a fiúval. Azt álmodta, hogy megy az utcán, körötte senki. Egyszer csak egy homályos alak bukkan fel a semmiben. Egyre jobban közeledik. Egyszer csak megáll. Már látszódik, hogy ki ő, mivelhogy egy világító lámpaoszlop alatt állt meg. A fiú volt az, a boldogtalanságot okozó fiú, álmai tárgya... A fiú egyszer csak elindult a lány felé,egyre közelebb és közelebb ért, míg végül meg nem állt a lánnyal szemben. Kriszta szíve hevesen dobogott, majd kiugrott a helyéről .A fiú egyre közelebb hajolt a lány arcához, közelebb és közelebb, míg forró csókot nem lehelt az arcára. Hevesen csókolta a fiú a lányt, és mikor elváltak egymástól, a fiú kimondta a bűvös szót: Szeretlek!...
És ekkor a lány felébredt... Újabb hangos zokogás... Nem bírja abba hagyni... Most is arra gondol, hogy mennyire hiányzik neki a srác... Másra nem is tud... Nagyon szereti őt...
*
Egy héttel később... A lány szomorúan ül egy padon és vár. Várja a fiút, mint minden nap suli után...Már egy jó ideje vár, kb. fél órája. Az égen sötét borús felhők gyülekeznek, mintha egy szörnyű eseményt szeretnének jelezni. És igen valóban... A lány nem is sejti, hogy milyen szörnyű eseményt...
Már eltelt egy óra... A fiú sehol... Hatalmas cseppekben kezdett hullni az eső...Talán a lány bánatát jelezve... Sőt biztos is. Kriszta megunta a keserves várakozást és bánattal teli szívvel indult el... de nem a haza vezető úton. A régi, lepusztult téglagyár felé vette az irányt. Keservesen zokogott és tekintetével kereste az útján a fiú, hátha meglátja... hátha megmenti attól a dologtól, amire készült...
Már a gyár területén volt... Céljába vette a nagy gyárkéményt, ami körülbelül 8 emelet magas lehet. A tetejére lifttel lehet feljutni. Beszáll a liftre, benyomja azt a gombot, amin a 8-as szám látható. Kisebb rázkódással megindult felfelé. Pár perc múlva fel is ért. Kriszta kiszállt a liftből és elindult a kémény tetejének pereme felé. Ott megállt kicsit, a zsebéből elővesz egy pengét, a táskájából pedig előveszi az abszinttal teli üvegét, semmivel sem törődve jól meghúzta az üveg tartalmát. Utána megfogta a pengét és felvágta az ereit egy vízszintes csíkkal. Lassan kezdett el folydogálni belőle a vér. Közben a pia elérte hatását, és még közelebb lépett a pereméhez, és felkészült a halálugrásra. Dübörgő fejjel átgondolt mindent és döntött: véget vet sanyarú életének Mély lélegzetet vett és megtette... Leugrott... A felé zuhanás közben átgondolt mindent, átfutott rajta rövid kis élete... Hisz pár hónap múlva lenne csak 16... És vége... egy utolsó lélegzetvétel... egy utolsó pillantás a világra... Nincs tovább. Összeroncsolódott mindene. A koponyája betört, vér folyt ki belőle.
Másnap a gyári munkások találták meg a holttestet és azonnal hívták a rendőrséget, és a lánynál talált iratok alapján a családot is. A helyszínelők megállapították, hogy öngyilkosságról van szó, következtetve a lány felvagdosott ereiről és a mellette darabokra tört piás üvegről. A szülők dermedten álltak és a könny is megfagyott az arcukon... Mindenki szomorú volt... Átkutatták nyomokat keresve a lány táskáját és találtak benne egy levelet, amit a fiúnak írt:
"Drága egyetlenem!
Mikor ezt a levelet olvasod én már nem leszek az élők sorában. Fentről figyelem majd az eseményeket. Tudom, hogy nagyon szomorúak lesztek miattam, de kérlek ne legyetek bánatosak! Folytassátok tovább az életeteket! Azért vetettem véget az enyémnek, mert már nem volt értelme az életemnek. Nem találtam a helyem a világban, elhagyatottnak éreztem magam és nincstelennek, mert nem szeretett senki sem. De most jó helyen vagyok, nem fáj semmi sem, nem kell bajlódnom az élettel! Legyen bennetek is ez, hogy boldog vagyok. És sajnálom,hogy bajt okoztam nektek...Önző dolog volt tőlem, de nem tudtam már tovább élni, meg kellett tennem... Bocsássatok meg! Puszilom anyuékat, mondd meg nekik, hogy nagyon szeretem őket, és nem tehetnek semmiről Mondd nekik,hogy várom őket a mennyben, és amíg nem látjuk egymást viszont, vigyázok rájuk! És még valami... mondd nekik, ne kövessék el azt a hibát, amit én... ne... Éljenek tovább. És végül neked még annyit, hogy nagyon szeretlek, te voltál mindenem és nem tehetsz semmiről, ahogy senki sem.
Millió csók: a ti Krisztátok"
Mire elolvasták mindenki zokogott. Főleg a fiú, akit közben értesítettek a dologról. Mindenki most gondolt bele, hogy senkitől sem búcsúzott el a lány... senkitől... Csak úgy elment... Maga után hagyott mindent.
Másnap volt a temetés. Mindenki kisírt szemekkel állt a kiásott sírgödör mellett és sírva figyelték, hogy hogyan eresztik le a koporsót. De mielőtt leeresztették volna, a fiú búcsút vett a lánytól és a következőt mondta neki:
- Tudom , hogy most már késő... Mert nem élsz már itt velünk...De tudnod kell SZERETLEK! Sajnálom, hogy nem mondtam el, sajnálom, hogy nem mentem el... Sajnálom, Kriszta... Szeretlek...mindig is szeretni foglak és mindig is szerettelek... csak nem mutattam ki... - és itt a fiú zokogva elfutott...
És a lány koporsójára ráhintették az utolsó lapát földet is...
Gárdonyi Géza: AZ ABLAK
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához a közelebbi volt.
A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.
Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta.
Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
TANULSÁG:
Az igazi boldogság ha másokat teszünk boldogabbá, nem törődve saját helyzetünkkel.
Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha boldogságunkat osztjuk meg másokkal, akkor megsokszorozzuk azt. Az életben igazán gazdaggá csak az tesz, ha örömet okozol és segítesz másoknak, mert a szeretetből és figyelemből, amit irányukba árasztasz, mindig visszakapsz. És ne feledd, bármilyen sok nap is jut valakinek az életből, a száma véges...
Ezért becsüld meg és éld át boldogan, hiszen minden nap ajándék az élettől!
A világ pedig mindig olyan, amilyennek te magad látni szeretnéd!
MINDÖRÖKKÉ
Azon a napon a lány szíve gyászba borult, Úgy érzete, a világ ellene fordult. Egyetlen szerelme lemondott róla, S már egy másik lány kezét fogja az óta. "Már nem szeretlek"- vallotta be a fiú, A tomboló tűz, mely eddig szívében tombolt, kihunyt,
De a lány nem adta fel, dacolt ellene, s továbbra is tartotta a kapcsolatot vele. A remény viszont egyre jobban elhagyta, Mikor látta, hogy élete szerelme a másik lány kezét simogatja.
Időközben a fiú rájött, még mindig érez valamit iránta, De nem lépett, a szórakozás fontosabb volt számára! A lány megkérte a fiút, kezdjék elölről, újra, Szeretlek kicsim, az életemnél is jobban? - s a fülébe súgta halkan. Ám minden hiába, ö csak tovább áltatta, A kötöttséget, az igaz szerelmet nem vállalta!
Teltek a napok, teltek a hónapok, A lányról azonban már rég nem hallott. Egyik este álmából felébredve rossz érzés kapta el, Ürességet és fájó hiányt érzett szívében! Érezte régi szerelme keserű hiányát, Hisz rég nem hallotta a lány kellemes hangját! Hiányzott neki az arca, az ölelése, A féltő gondoskodása, a lány maga egésze!
Másnap megjelent a lány házánál, virággal a kezében, Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót, talpig feketében! A fiú teljesen elfehéredett, s érezte nagy a baj, Édesanyja csak annyit mondott, könnyektől küszködve: Meghalt! Egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát, Nem figyelt az úton, mert nem tudta feledni szerelmi bánatát! A fiú elsápadva állt ott egy percig, Kezéből a csokor virág lassan hullott ki. Nem hitte, ez hogy történhetett meg vele, Minden percben ott kellett volna lennie mellette. Este nem tudott aludni, szemébe könny szökött, Szívében mérhetetlen nagy bűntudattal küszködött!
De hirtelen mintha melegség járta volna át, Mintha hallotta volna halott szerelme hangját. És igen, a lány ott tündöklött angyal képében, A régi megszokott, gyönyörű szépségben! Mindkettőjük szemében könny ragyogott, A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott. Lélegzetük elnémult, szívük egyszerre dobbant, A régi, gyönyörű szenvedélyük újra lángra lobbant! Csak álltak egymással szemben, hisz egymás gondolatatit ismerik, A lány a fiú arcát végigsimogatja, lelke melegséggel megtelik! Igyekszik szerelmét megnyugtatni, De csak annyit tud végül mondani: "Ne sírj szívem, nincs semmi baj, Emlékem szívedben örökre megmarad majd! Én ott leszek, végig melletted, őrzöm az álmaidat, Mindentől megvédelek, ott leszek minden mozdulatodban!" Az angyal még egyszer utoljára átölelte kedvesét, A fiú még nem akarta elengedni féltett szerelmét! A lány arca egyre halványodott, "Most mennem kell"- csak ennyit mondott! Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát, De még lehetett érezni a lány kellemes illatát!
A fiút ezután az álom hamar elnyomta, Gondolataiban ö járt, s hogy nem feledi el soha! Reggel, mikor felébredt, nem tudta, valóság volt-e vagy álom, De talált valami csodát az ágyon! Egy fehér toll volt ott, a lány illatával, S rájött mit vesztett el szerelme halálával! Szívében most még jobban érezte hiányát, S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát. Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit kiáltott:
"Mindörökké Szeretni foglak Egyetlen Szerelmem!
Ő NEM ÍGY NÉZ RÁM ÉS ÉN EZT TUDOM...
Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét. Ő rám néz, és mosolyog. De Ő nem úgy néz rám, Ő csak az úgymond "Legjobb Barátom".
Vége az órának, vége a napnak, Ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, Ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi! Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám és én ezt tudom.
Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír... Sír, mert szakított a barátjával! Én megvigasztalom, ő átölel, érzem, hogy majd kiugrik a szívem.
Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barát legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom.
Telnek a nap, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog... Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.
Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rám mosolg, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.
Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefon. És megkapom a szörnyű hírt... Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Már nem mosolyog rám, és már nem is kapok tőle puszit...
El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt. Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom:
" Rámosolyog, az arcára nyomok egy puszit... El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak Barátok legyünk, de Ő nem így néz rám, és én ezt tudom..."
Omega: SZOMORÚ TÖRTÉNET
Kisleány, kit senki nem vett észre
Csúnya volt és elhagyott
Kisleány nem nézett a szemekbe
Szomorúan hallgatott
Ő nem kellett senkinek
Nem hívták kedvesen
Félt a gúnyos szavaktól
Árnyékban élt csendesen
Várt, de senki nem felelt
Hogyha mégis kérdezett
Fájt, ha egyszer elesett
Átnéztek rajta az emberek
Az este szállt, eltávoztak a fények
A világ megváltozott
Sötétség megszépítette arcát
Éjszaka ha álmodott
Álmában rásütött a Nap
Mindig kék volt az ég
Szépsége féltett kincse volt
Nem adta semmiért
Táncra most hívták oly sokan
Megfogták két kezét
Várták hogy elkísérjék őt
Megcsodálták szép szemét
Szólt egy hang, mely elűzte az álmát
Színes kép így összetört
Sápadt fény borult a kis szobára
Arca fáradt s meggyötört
Ő nem kellett senkinek
Nem hívták kedvesen
Félt a gúnyos szavaktól
Árnyékban élt csendesen
Álmában rásütött a Nap
Mindig kék volt az ég
Szépsége féltett kincse volt
Nem adta semmiért
Alszik és nem vár ébredést
Sötét éj elvitte őt örökké
Alszik és nem vár ébredést
Sötét éj elvitte őt örökké
Alszik és nem vár ébredést
Sötét éj elvitte őt örökké
Alszik és nem vár ébredést
Sötét éj elvitte őt örökké
Omega-Szomorú Történet
Link
ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ
Sötét van. Szakad az eső, mintha dézsából öntenék. Az utcai lámpák megvilágítják az eső mosta utat, ahol egy lány szalad. Estélyit visel, és csak úgy potyognak a könnyei. Fázik, de csak fut és nem áll meg. Egyszer csak kitörik a cipője sarka és elbukik, pont bele egy pocsolyába. Erőtlenül feküdt, nem akart felállni, csak egyre hangosabban sírt. Eszébe jutottak az este eseményei:
Amikor a gyönyörű szép ruhájában várta Stevent, aki egy vörösrózsát hozott neki, és mosolyogva kísérte őt a limuzinhoz. Beültek és összebújva indultak a partyra. Steven szép szavakat suttogott a fülébe, amiktől neki hangosabban vert a szíve, és érezte, ennél boldogabb már nem lehet. Megérkeztek, Steven nyitott neki ajtót, és kisegítette az autóból, a majd a derekát átkarolva bekísérte a terembe. Nagyon jó volt a hangulat. Mindenki táncolt és rendkívül boldognak látszottak. Steven és ő üdvözölték az ismerősöket, majd a férfi táncolni hívta. Annyira jó volt. Ahogy ott táncoltak, megszólalt a közös daluk és neki eszébe jutott az első randijuk.
Egy bárban ültek, beszélgettek. Steven táncra kérte. Pont ez a szám ment. Átölelték egymást. Egyszer Steven füléhez hajolt és belesúgta: Holnap is szeretni fogsz még? Steven elmosolyodott, majd visszasúgta: Örökkön-örökké Édes! - majd lágyan megcsókolta.
Gondolatmenetéből Steven zökkentette ki, aki kikísérte a bárpulthoz. Vége lett a zenének. A férfi kért neki egy Martinit. Iszogattak. Steven mondja neki, hogy elmegy egy kicsit, mert beszélni akar az egyik ismerősével. Addig ő elment a mosdóba. Ahogy ment volna be az ajtón, egy nő nekiment, és leöntötte vörösborral. Szitkozódott magában, de egyben nagyon szomorú lett, mert ezt a ruhát az édesanyjától kapta [aki 1 éve meghalt] és tudta, hogy ez a folt már nem fog kijönni. Egy könnycsepp hullott a szeméből, mikor már a mosdóban próbálta halványítani a foltot, több-kevesebb sikerrel. Kis idő múlva feladta és kiment megkeresni Stevent. Nem látta sehol, ezért megkérdezte Rogert, hogy nem tudja-e, hogy hol van. Roger azt mondta, hogy ő úgy emlékszik, mintha kiment volna.
Kicsit felvidulva indult ki, felfogta Steven zakóját és egy pohár bort. Kinyitja az ajtót, és nem lát mást, mint egy vadul csókolózó párt. Mivel a sötétben nem látta kik azok, csak rosszallóan megrázta a fejét, majd indult volna vissza, amikor a nő hangját halotta meg: Ne Steven! Ne itt! Akárki megláthat! Erre a férfi azt felelte: Ne aggódj, Sarah bent van valahol és szórakozik! Ekkor kiesett a pohár és a zakó a kezéből. Remegni kezdett és csak úgy záporozott a könny a szeméből. Erre Steven felkapta a fejét: "Sarah!
- Ez nem az, aminek látszik!"
De Sarah már meg sem várta a magyarázatot, nem érdekelte, hátat fordított és elrohant, már amennyire a magas sarkúja engedte. Az eső zuhogni kezdett, alig látott valamit, de nem törődött vele, csak egyet akart, minél messzebb kerülni innen.
Steven volt az élete, mindent feladott érte? és ennyi? Ennyit ért neki az elmúlt 3 "boldogan" eltöltött év? És csak annyit bír kinyögni, hogy: Ez nem az, aminek látszik!? Gondolt egyet, felállt, levette cipőjét és a közeli hídhoz rohant. Felállt a korlátra és belenézett a sötét tengerbe. A könnyei potyogtak a vízbe, amit csak az eső zavart fel. Épp elrugaszkodott a korláttól, már a lába nem is érintette, amikor valaki elkapta a kezét. Steven volt az. A lány lába a levegőben lógott. Ránézett a férfira és könnyes szemmel azt kérdezte tőle:
- Miért? Miért? Mit ért neked az elmúlt 3 év??
Steven lehajtotta a fejét, nem szólt semmit, de továbbra is tartotta a lány kezét, bár érezte, hogy egyre csúszik ki. A lány újra megszólalt elhaló hangon, a könnyei végigfolytak arcán:
- Holnap is szeretni fogsz még?
Steven ránézett és halkan ezt mondta:
- Örökkön-örökké Édes!
A lány ekkor kitépte kezét a szorításból, és a mélybe zuhant, ahol ellepték a habok.
SZOMORÚ SZERELMES TÖRTÉNET
Volt egy lány ki szeretett egy fiút
ebből a szerelemből nem volt kiút
a lány egy ideig nagyon szerette
majd kis időre, elfelejtette
a lánynak volt új szerelme
de, a fiút nem feledte,
Elmúlt a szerelem
s a lányban megerősödött a régi érzelem,
Találkoztak hétvégente
a fiú nem tudta hogy ő a lány szerelme
Hogy a fiúnak tetszett a lány az már csak talány.
Többen mondták, hogy a fiú szereti
de, nem nagyon keresi
Egyszer egy őszi napon
a fiú szerelmes lett nagyon
Látta a lány a fiút mással ölelkezni
forrón szenvedélyesen csókolózni
A lány nem bírta szenvedett
gondolta másik fiút kereshet
hetek teltek el a lány feladta
és leugrott a hideg habokba
A fiú hallotta a halál hírét
futva rohant a temetőbe és sírt
Rájött mást nem szeret
és hogy nála jobbat soha nem kereshet
Szomorú, szerelmes történet.
Link
Link
|
|
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
2023-08-25 20:30:18, péntek
|
|
|
*
KEDVENC TÖRTÉNETEK, MESÉK
A KISFIÚ MEG AZ ÜRES VIRÁGCSERÉP
(Koreai népmese)
Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:
"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihirdette:
- Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!
A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindannyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.
"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért.
- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.
- Talán másik földbe kellene átültetned őket - tanácsolta anyja.
Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejődésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.
Az egyik ház elő
őtt azonban megpillantotta a pityergő Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:
- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tőle.
Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek.
A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:
- Ez az én becsületes kisfiam!
Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:
- Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcseréppel?
A király ekkor így szólt:
- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.
Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyermekek pedig, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyellték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.
AZ ABLAK
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
AMIT A KANADAI VADLIBÁKTÓL TANLHATUNK
Tény: A vadlibák csoportosan ,,V" alakban szállnak. Repülés közben mozgatják szárnyukat, s a levegő felhajtóereje fenntartja a következő libákat. Így lehetséges, hogy 71%-al hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne.
Tanulság: Ha egymást segítve dolgozunk, s közösségi szellemben végezzük a munkánkat, sokkal gyorsabban érjük el a célt.
Tény: Ha egy vadliba kirepül a sorból, és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak számára. Így gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon a társai erőfeszítése által.
Tanulság: Ha annyi eszünk van mint egy kanadai vadlibának, akkor együtt dolgozunk a közösséggel a közös cél érdekében.
Tény: Amikor a vezető liba elfárad, egy másik veszi át a helyét az élen.
Tanulság: A közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, s a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát éppúgy, mint a vezetést.
Tény: Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben biztassák.
Tanulság: A közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy a gágogás biztató legyen.
Tény: Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, míg meggyógyul, vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben. Olykor egy másik közösséggel repülnek, míg el nem érik a sajátjukat.
Tanulság: Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik.
Martin Buber: AZ IS BAJ, HA NINCS SEMMI BAJ?
Egyik napon a bölcs rabbihoz egy férfi jött, és így panaszkodott:
- Rabbi, elviselhetetlen az életem. Hatan lakunk egy házban, s rettenetesen unalmas minden. Mondd, mit csináljak?
A rabbi ezt mondta neki:
- Tudod mit, végy egy bakkecskét, és vidd be a szobátokba. A férfi felháborodva mondta:
- Egy bakkecskét a szobába?
- Igen, igen. Tedd, amit mondtam - szólt a rabbi -, aztán egy hét múlva gyere vissza!
Egy hét múlva megjelent az ember a rabbinál, idegileg teljesen kimerülten:
- Nem bírjuk tovább elviselni. A kecskebak olyan büdös, hogy nem tudunk a szobában megmaradni.
- Rendben van - válaszolt a rabbi -, menj haza, és a bakkecskét kösd az istállóba. Aztán egy hét múlva gyere vissza!
Gyorsan eltelt az a hét is, s örömtől sugárzó arccal jött vissza az ember:
- Ó, rabbi, milyen nagyszerű az élet! Áldott minden perc, amikor hatan együtt vagyunk, a bakkecske nélkül!
Bruno Ferrero: A KÉT FAVÁGÓ
Az erdőben egymás mellett dolgozott két favágó. A fák törzseinek hatalmas volt az átmérője. Sokat kellett dolgozni a fa kitermeléssel. Mindketten egyformán jól kezelték a fejszét, de a munkamódszerük nem egyezett: az első kitartó munkával vágta a fába fejszéjét, egyiket a másik után. Ritkán és akkor is csak rövid szünetet tartott. A másik favágó óránként hosszabb pihenőre megpihent.
Naplementekor az első favágó csak a munka felét végezte el. Izzadtan és fáradtan tette le a szerszámot, szinte teljesen kimerült. A második, szinte hihetetlen, de befejezte a munkát. Egyszerre kezdték a favágást és a fák is nagyjából egyformák voltak. Az első favágó nem hitt a szemeinek.
- Nem értem a dolgot - mondta. - Minden órában kiadós pihenőt tartottál és mégis előbbre vagy.
- Igen, láttad, hogy minden órában megálltam pihenni. Amit viszont nem láttál az az volt, hogy a szünetet arra is felhasználtam, hogy megélezzem a fejszémet - mondta a másik favágó.
Bruno Ferrero: A KÉT JÉGTÖMB
Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány “jó napot", egy-két “jó estét". Semmi több. “Jégtörésről" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták, hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra. Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte:
- Milyen a nap?
- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.
Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd, és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig.
A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt is. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.
Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek.
Akkor miért nem tesszük ezt?
Bruno Ferrero: A RÓZSA
A német költő, Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:
- Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő.
Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.
Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.
- Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő.
- A rózsából - válaszolta a költő.
Bruno Ferrero: A TÜSKÉS BOZÓT
A hegy lábánál nőtt meg, szellő és napsütés kényeztette.
Először még csak gyenge zöld csíra volt, később ágai ormótlanná váltak, összetekeredtek, szúrós tüskék nőttek rajtuk.
A madarak és a birkák gyűlölték, mert valahányszor csak hozzáértek, tollakat, vagy gyapjút tépet ki belőlük. Még a kecskék is messze elkerülték, pedig ők nem kényesek, még a követ is lelegelnék.
A többi cserje és bokor virágokkal és szép levelekkel ékeskedett, némelyek még gyümölcsökkel is. A mi szegény cserjénknek meg csak tüskéje volt.
Az esti szellő a többiek megvetését és csúfolódását hozta feléje. De amikor Isten Mózessel akart beszélni, az egyszerű bokrot választotta a hegy tövében. És a bokor Isten trónjává vált, ragyogóbb lett, mint a nap, csillámlott és tüzelt, mintha minden egyes tüskéje olyan drágakővé változott volna, amelyen a tiszta fény tükröződik.
Juhász Magda: VIRÁGÉNEK
Egy kis virág a gyom közül
vidáman integet.
Miért vagy ott te kis virág?
A gyom közt nincs helyed.
A gyom között is kell virág,
oh hidd el ezt nekem,
virágnak lenni könnyű ott,
hol gyom sosem terem.
Elhullatom a magvaim,
s ha újra erre jársz,
meglátod rajtam kívül is
terem itt majd virág.
Erhart Kaestner: MIRE VALÓ A CSÖND?
A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.
Lázár Ervin: A HÉTFEJÜ TÜNDÉR
Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.
Hát ilyen csúnya voltam.
Vagy tán még annál is csúnyább.
Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?
Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.
Rácegresi azt mondta nekem:
- Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.
De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.
Pácegresi meg azt mondta:
- Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejü szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.
- De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki.
Pácegresi legyintett.
- Álnok ének az - mondta. - Így csalja tőrbe az áldozatait.
Ez a hétfejű szörny vagy hétfeűû sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban! Elhatároztam, hogy megölöm.
- Ez az egyetlen lehetőség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.
Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.
Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
- Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között.
A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!
Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejúre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.
Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét - mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Lehullt a harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.
A negyedik is - aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt.
Az ötödik is - felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.
A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban...
De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:
- Mit vétettem én neked, ember fia?
- Megölhetsz - mondtam neki -, szétroppanthatsz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.
Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca.
- Te bolond, te bolond - mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.
Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!
Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.
Térdre estem előtte.
- Nem érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!
Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.
Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?
- Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd, meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.
Bólintott.
Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.
Õrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.
Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.
MESE A SZERETETRŐL, A TÜKÖRRŐL ÉS A SZÉPSÉGRŐL
Mit most hallasz nem mese régi korok poros története, szakállas manók mesélik, ha eljönnek az árnyak, csupán száz évben egyszer, mikor megpihennek a lábak. Mit kobold mondott, igaz, pont szó szerint írtam le, hát figyelmesen olvasd, íme:
Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnőnek vőlegényt keresnek.
Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnőt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta.
Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, ki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány banyát!
Szegény Hercegnő nagyon megijedt, berohant a várba s egyből tükröt keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyű ocsmányságot! Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyű pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség. Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a Hercegnő szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyű vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörű, nincs Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idővel megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erős volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta.
- Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod, de az élő tükör majd megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot!
Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta többet nem szólhat, segített ahogy tudott,érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot.
Telt múlt az idő, senki nem értette a varázslatot. Az élő tükör, mi lehet az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnőn. Kipróbáltak sok-sok féle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnő mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták őt. Özönlött a kérők hada, de a Hercegnő mindet visszautasította, magába roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Őröket állíttatott a lépcsőkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki ne lássa csúfságát. A kérők lassan elmaradoztak, a Hercegnő jó ideje senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott.
Élt egy távoli országban egy egyszerű legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élő a barátja volt.
Szelek szárnyán járt a hír a Hercegnőről. aki gyönyörű, és az átokról, ami miatt élve eltemetkezett, a legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot, melyet olyan távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze magának a Hercegnőt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol Hercegnőnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték, a Hercegnő parancsa szent volt, a szolgák még mindig azt lesték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás lélegzetet vett és teljes erőből hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején, szédítő magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtőzik előle. Mászott csak mászott rendületlenül,tenyeréről a bőr már rég lejött, fájt nagyon de ő ezzel nem törődött.
Mászott csak mászott az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de nem érdekelte semmi, csak előre, előre, már nem állíthat meg senki. Nincsenek éles fegyverek marcona őrök, villogó kések. Csak a kötél és a magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság. Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kővé dermedt, a szépségnek ilyen természetes, egyszerű megjelenését nem szokta ő meg. Óriás ágyban, puha, gyönyörű ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott. Gyönyörű haja, hófehér karja elbűvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzet visszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak, ki tudja miért? A Hercegnő felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta először egy szerető szempárban meglátta magát, s amit látott több volt mint egy szép arc, a mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szerető szempárban mely maga volt az élő tükör. Látta a szépséget amely addig rejtve volt, a varázs megtört és a várba újból boldogság költözött.
Ennyi volt mit a kobold mesélt, elmondta a szép Hercegnő történetét. Nem üveg s fém az, melyben az igazat láthatod, csupán az elő tükör képes megmutatni a valóságot.
A SÁNTA KISKUTYA
Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat rakott ki, mivel 9 kölyökkutyája született. Az érdeklődők csak úgy özönlöttek, mivel nagyon jó hátterű kutyák kölykeiről volt szó.
Egyik nap jött egy kisfiú.
- Csókolom, bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már nagyon régóta szeretnék kutyát. Meg szabad néznem őket?
- Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de kihívom őket, - válaszolta a tenyésztő.
Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak a házukból és hozzájuk futottak. Teli voltak élettel, vidámsággal csak úgy süvített a kis fülük a szélben és oda-vissza előzgették egymást.
De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból. Szegényke nem tudott úgy futni, mint a többi kölyök, mert sántán született.
Ahogy a kisfiú meglátta ezt a kiskutyát, felcsillant a szeme és így kiáltott:
- Őt kérem!
- Ó, aranyos tőled, de ő nem fog meggyógyulni. Soha nem fog tudni úgy futni, mint a többi kölyök, és így csak nehézkesen fog veled játszani. Hallgass rám, jobb ha inkább nem őt választod, - reagált rá a tenyésztő.
Erre a kisfiú megfogta a bal nadrágszárát, és felhúzta a combjáig.
A tenyésztő döbbenten látta, hogy lábprotézisa van. Szóhoz sem jutott.
- Bácsi kérem, hagy vegyem meg azt a sánta kutyát! Én sem tudok úgy futni, mint az iskolatársaim. Szükségem van egy megértő társra, aki együtt tud érezni velem! - fakadt ki magából a kisfiú.
Végül a tenyésztő megfogta a sánta kiskutyát és a kisfiú kezébe tette.
- Mennyit kell önnek fizetnem, bácsi? - kérdezte kíváncsian a kisfiú.
- Neked adom ingyen! Ugyanis a szeretetért nem lehet pénzt kérni, és megvásárolni sem, légy vele boldog!
(ismeretlen szerzőtől)
A VAK LÁNY TÖRTÉNETE
Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt.Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is. A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút. A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort:
"Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak."
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk.
Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.
|
|
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
1/11 oldal
|
Bejegyzések száma: 106
|
|
|
|
2024. November
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | |
4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | |
11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | |
18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | |
25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | |
| |
|
|
ma: |
0 db bejegyzés |
e hónap: |
1 db bejegyzés |
e év: |
165 db bejegyzés |
Összes: |
4926 db bejegyzés |
|
|
|
|
- Általános (21)
- Belső kör (0)
- Család (22)
- Munka (14)
- Haverok (0)
- Iskola (20)
- Ábrányi Emil (4)
- Adamis Anna (1)
- Ady Endre (16)
- Ágai Ágnes (1)
- Agytorna (29)
- Albert Einstein (1)
- Alföldi Géza (2)
- Alhana (1)
- Ambrus Magdolna (1)
- Andók Veronika ( (1)
- Andróczky Lászlóné (3)
- Antoine de Saint-Exupery (3)
- Anyák napja - gyermeknap (33)
- Áprily Lajos (3)
- Arany János (11)
- Arany Viktor (1)
- Arany-Tóth Katalin (1)
- Aranyosi Ervin (19)
- Artai Zsuzsanna (2)
- Árvai Attila & Emil (3)
- Átyim Lászlóné (1)
- B. B. Nala (1)
- B. Huszta Irén (1)
- B. Radó Lili (1)
- Babits Mihály (5)
- Bagi Tibor (1)
- Bajza József (1)
- Baktai Faragó Aranka (2)
- Balassi Bálint (1)
- Balázs Béla (1)
- Balázs Sándor Turza /B.A.S.A. (2)
- Bálintffy Etelka (1)
- Balla Zsuzsanna (2)
- Balogh József (2)
- Baranyai Mária (1)
- Baranyi Ferenc (2)
- Barsy Irma (2)
- Bartalis János (1)
- Bartis Ferenc (2)
- Bartos Erika (2)
- Bella István (1)
- Bencze Marianna (1)
- Benedek Elek (3)
- Berde Mária (1)
- Bertók László (1)
- Berzsenyi Dániel (1)
- Bíró Melinda (1)
- Birtalan Ferenc (1)
- Boda Magdolna (1)
- Bódás János (2)
- Bodnár Éva (3)
- Bodó János (1)
- Bodor Aladár (1)
- Bodré Anikó (1)
- Bogár Lilla (1)
- Bogdán András & Bogdán László (2)
- Bognár Barnabás (1)
- Bonifert Ádám (1)
- Buda Ferenc (1)
- Budai Zolka (1)
- Bulvár (52)
- Bölcsességek és gondolatok. (145)
- Börzsönyi Erika (1)
- Coelho Paulo (1)
- Csabai Andrea (1)
- Csabai Lajos (2)
- Csapó Lajos (2)
- Csatári Édua Éva (1)
- Cseffán Zsolt (2)
- Cseke Erika (1)
- Cseppely Zsuzsanna (1)
- Cserényi Zsuzsanna (1)
- Csiki András (1)
- Csitáry-Hock Tamás (1)
- Csokonai Vitéz Mihály (1)
- Csoóri Sándor (1)
- Csorba Győző (1)
- Csukás István (1)
- Csuray Zsófia (1)
- Czóbel Minka (1)
- Dáma Lovag Erdős Anna (1)
- Dapsy Gizella (1)
- Darvas Szilárd (0)
- Darvas Szilárd (1)
- Deák Erika (2)
- Devecseri Gábor (1)
- Dévényi Erika (3)
- Dienes Eszter (1)
- Dobos Hajnal (1)
- Dobrosi Andrea (1)
- Dobszai Károly (2)
- Dóczi Lajos (1)
- Domahidi Klára (1)
- Domonkos Jolán (1)
- Donászy Magda (2)
- Dorys May (0)
- Dr. Gyökössy Endre (2)
- Dsida Jenő (7)
- Duduj Szilvia (1)
- Dugasz István (2)
- Dutka Ákos (2)
- Dylan D Tides (1)
- Ecsedi Éva (1)
- Egészségünk érdekében... (147)
- Egyed Emese (1)
- Elekes Tímea Izabella (1)
- Életképek (99)
- Életmód (92)
- Endrődi Sándor (1)
- Erdei Éva (1)
- Erdélyi József (1)
- Erdős Olga /Luna Piena/ (2)
- Erdős Renée (1)
- Eszenyi Matula István (1)
- Évszakok (124)
- Falcsik Mari (1)
- Falu Tamás (1)
- Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre (6)
- Fáy Ferenc (1)
- Fazekas István (1)
- Fazekas Miklós (1)
- Fecske Csaba (2)
- Fehér Miklós (1)
- Fekete Lajos (1)
- Fellner Isrván (1)
- Fenyő László (1)
- Ferenczi Csilla (1)
- Fésűs Éva (2)
- Ficzura Ferenc (1)
- Film - színház (54)
- Flammerné Molnár Edit (1)
- Fodor Ákos& Emese&József (2)
- Fonyó Tamás (3)
- Fortune Brana (2)
- Fuchs Éva (1)
- Füle Lajos (6)
- Földeáki-Horváth Anna (1)
- Gabriel Garcia Márquez (4)
- Gál Éva Emese (1)
- Galyasi Miklós (1)
- Gámenczy Eduárd (1)
- Garai Gábor&János&Katalin (3)
- Gárdonyi Géza (6)
- Gaudi Éva Molly (1)
- Gebhardt Nóra (3)
- Geisz László (2)
- Gere Irén (1)
- Gergely Ágnes & István (2)
- Gligorics Teréz (3)
- Goethe (5)
- Gősi Vali (1)
- Grigó Zoltán (1)
- Gulyás Pál (1)
- Gutási Éva (1)
- Gyimóthy Gábor (2)
- Gyóni Géza (2)
- Győrfi-Deák Éva (3)
- Gyulai Pál (5)
- Gyurkovics Tibor (2)
- Gyöngy (1)
- Gyönyörű virágok&idézetek (37)
- György László (2)
- H. Kohut Katalin (1)
- H.Gábor Erzsébet (0)
- Hajas György (1)
- Hajdú Levente (1)
- Hajdu Mária&Saci (2)
- Hajnal Anna (2)
- Hámori István Péter & Zsóka (2)
- Hamvas Béla (1)
- Hamza Anikó (2)
- Harcos Katalin (4)
- Hatos Márta (1)
- Havas Éva (1)
- Hazafias versek (18)
- Hazánk - otthonunk (181)
- Heine (3)
- Heiner Ágnes (1)
- Héja (1)
- Helen Bereg (3)
- Helena (1)
- Heltai Jenő (10)
- Hemingway (2)
- Hepp Béla (1)
- Hervay Gizella (1)
- Híres emberek-jeles napok-évfo (153)
- Hirth Éva (1)
- Hóbor Hajnalka (1)
- Hock Éva Etelka (1)
- Hollósy-Tóth Klára (1)
- Horváth Ilona & Horváth István (1)
- Horváth M. Zsuzsanna (1)
- Horváth Piroska (1)
- Horváth Tóth Éva (1)
- Hosszú Bettina (1)
- Humor (244)
- Húsvét - Pünkösd (34)
- Idézetek birodalma (149)
- Ignotus (1)
- Ilianne (2)
- Illés Judit & Gábor (2)
- Illyés Gyula (2)
- Imre Flóra (1)
- Irodalom - Próza (106)
- Ismeretlen szerzők (1)
- Jagos István (1)
- Jakos Kata (1)
- Jatzkó Béla (1)
- Jékely Zoltán (1)
- Jobbágy Károly (2)
- Jókai Mór (4)
- Jolie Taylor (1)
- Jónás Tamás (1)
- Jószay Magdolna (1)
- József Attila (9)
- Juhász Gyula (6)
- Juhász Magda & Juhász Szilvia (3)
- Juhászné Bérces Anikó (2)
- K. László Szilvia (1)
- Kacsa Zsóka (2)
- Kaffka Margit (1)
- Káli László (1)
- Kálnoky László (1)
- Kamarás Klára (2)
- Kamenitzky Antal (1)
- Kányádi Sándor (2)
- Karácsony - Újév (76)
- Karai Gábor (1)
- Karinthy Frigyes (4)
- Károlyi Ami (1)
- Kárpáti Tibor (1)
- Kassák Lajos (1)
- Kaszás Zoltán (1)
- Katerina Forest (1)
- Katona Bálint & Andrea (3)
- Katona József (1)
- Kecskés Beatrix (2)
- Kelemen Évi (1)
- Keller Boglárka (1)
- Kerecsényi Éva (1)
- Kerekes László (1)
- Kereszti Hajnalka (1)
- Keresztury Dezső (1)
- Kerner Mariann (1)
- Kertünk - házunk - otthonunk (53)
- Kijacsek Erzsébet (2)
- Kincses Zoltán (2)
- KisJenő,József,Judit,Irma,Rea (6)
- Kocsis Dániel (1)
- Koltay Gergely (6)
- Komáromi János (2)
- Komjáthy Jenő (2)
- Komróczki Zoltán (0)
- Konda Bartal Piroska (2)
- Kondra Katalin (1)
- Koós Attila (2)
- Koosán Ildikó (1)
- Kormányos Sándor (1)
- Koszpek Ferenc (1)
- Kosztolányi Dezső (7)
- Kotsy Krisztina (1)
- Kovács Daniela & Anikó & Erika (4)
- Kun Magdolna (4)
- Kustra Ferenc (1)
- Kölcsey Ferenc (4)
- Lackfi János (2)
- Ladányi Mihály (1)
- Lady Moon (1)
- Lampert Géza (1)
- Lányi Sarolta (2)
- Laren Dorr (2)
- László Andrea, & Ilona, &Noémi (3)
- László Ilona (1)
- Lelkem szirmai (73)
- Lengyel Jolán (2)
- Lengyel Károly (1)
- Lesznai Anna (1)
- Lévay József&Lévay László (3)
- Ligeti Éva (2)
- Linda Dillow (1)
- Lindák Mihály (1)
- Linn Márton (1)
- Lippai Marianna (1)
- Lithvay Viktória (1)
- Lőrinczi L. Anna (1)
- Losonci Léna (2)
- Lupsánné Kovács Eta (2)
- Lys Noir (1)
- Lyza (1)
- M. Laurens (1)
- Maczkó Edit (1)
- Madách Imre (2)
- Magyar sorsot - magyar kézbe! (88)
- Major Gabriella&Majoros Gabrie (2)
- Majtényi Erik (1)
- Majthényi Flóra (2)
- Márai Sándor (7)
- Mardi Miriam (1)
- Marschalkó Lajos (1)
- Marton Pál (2)
- Maryam /Moldován Mné (1)
- Maszong József (1)
- Máté Péter (2)
- Matos Maja (1)
- Mécs László (1)
- Média (429)
- Meggyesi Éva (1)
- Mentovics Éva (2)
- Metzger Zsuzsanna (1)
- Mikodi Bianka (1)
- Minden, ami szép (8)
- Mindenszentek, halottak napja (10)
- Mirian (2)
- Monok Zsuzsanna (1)
- Móra Ferenc (4)
- Móra László (3)
- Moretti Gemma (1)
- Móricz Eszter (1)
- Művészet (59)
- Müller Péter (2)
- Mysty Kata (1)
- N. (0)
- Nadányi Zoltán (1)
- Nagy István Attila & Bálint (3)
- Nagy Krisztina (1)
- Nagy László & Ilona (4)
- Nemes Nagy Ágnes (1)
- Némethné Mohácsi Bernadett (1)
- Nemzeti ünnep (61)
- Névnap- szülinap (48)
- Nőnapra & Farsang (10)
- Nyakó Zita (1)
- O, Ó (0)
- Ó. Kovács Ibolya (1)
- Oláh Gábor (1)
- OMNYE (58)
- Orbán Balázs&Orbán Hajnalka (3)
- Őri István (3)
- Orosz költők (3)
- Orth László (3)
- Osho (4)
- P. Geraldy (1)
- P. Pálffy Julianna (1)
- P. Tóth Irén (1)
- Pajzán történetek&mondák (46)
- Palágyi Lajos (1)
- Pálvölgyi Attiláné (1)
- Papp Váry Elemérné (2)
- Pásztor Piroska & Klaudia (2)
- Paudits Zoltán (1)
- Paula S. Tizzis (1)
- Pecznyík Pál (2)
- Pej Erika (1)
- Pénzár Miklós Csaba (1)
- Péter Erika (1)
- Pethes Mária (1)
- Petőfi Sándor (13)
- Pilinszky János (2)
- Piszár Éva (1)
- Pogány Zoltán (1)
- Politika (24)
- Poller Ildikó (3)
- Popper Péter (2)
- Pósa Lajos (11)
- Posztós Lenke (1)
- Prohászka Ottokár (1)
- Puskin (3)
- Rab Zsuzsa (1)
- Rabindranath Tagore (1)
- Radnóti Miklós (4)
- Rajki Miklós (3)
- Rajzó Eszter (1)
- Rasztik Edit Emese (1)
- Ratkó József (1)
- Reichard Piroska (1)
- Rejtő Jenő (2)
- Reményik Sándor (25)
- Reviczky Gyula (3)
- Riersch Zoltán (1)
- Romhányi a Rímhányó (1)
- Rónay György (1)
- Rózsa Amarilla (1)
- Rudnyánszky Gyula (1)
- S. Farkas Zsuzsanna (1)
- Sajó Sándor (6)
- Sándor Gyula (2)
- Sango Villagren (1)
- Sárándí Szilvia (1)
- Sárhelyi Erika (2)
- Sarkadi Sándor (1)
- Sárközi György (2)
- Sarlós Erzsébet (1)
- Scheffer János (1)
- Schrenk Éva (1)
- Schvalm Rózsa (1)
- Schwartz Léda (1)
- Serfőző Attila (1)
- Shakespeare (1)
- Shelley (2)
- Sík Sándor (2)
- Siklós József (1)
- Simon Ágnes & István (2)
- Simonyi Imre (1)
- Sipos Julianna (1)
- Sohonyai Attila (1)
- Somlyó Zoltán&Somlyó György (3)
- Somogyváry Gyula (3)
- Sonkoly Éva (1)
- Soóky Melinda (1)
- Sport (89)
- Steph McGrieff (2)
- Süssünk - Főzzünk (13)
- Szabados István (3)
- Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila (3)
- Szabó Kila Margit (1)
- Szabó Lőrinc (3)
- Szabó Magda (1)
- Szabolcsi Erzsébet (1)
- Szabolcska MIhály (1)
- Szádeczky-Kardoss György (1)
- Szakáli Anna (1)
- Szalai Fruzsina (1)
- Szász Károly (1)
- Szatmári Delina (1)
- Szebenyi Judit (3)
- Szécsi Margit (1)
- Szeicz János dr. (2)
- Székely János (1)
- Szeleczky Zita (3)
- Széles Kinga (1)
- Szemlér Ferenc (1)
- Szent Gály Kata (1)
- Szentirmai Jenő (2)
- Szép Ernő (3)
- Szép versek és idézetek (86)
- Szépek szépei (21)
- Szerencsés János & Tünde (2)
- Szilágyi Anita&Viktória (2)
- Szilágyi Domokos (1)
- Szilágyi Hajnalka (1)
- Szilas Ildikó (1)
- Szilveszter Levente (2)
- Szőke István Attila (3)
- Szőllösi Dávid (0)
- Szőnyi Bartalos Mária (1)
- Szuhanics Albert (6)
- T. Fiser Ildikó (1)
- Takács Dezső (1)
- Tamás István (2)
- Tánczos Katalin (2)
- Tarsoly Beke Tamás (1)
- Tasnádi Bernadett (1)
- Tatiosz (1)
- Taygate (4)
- Telekes Béla (1)
- Természet (25)
- Thalis Silvenier (1)
- Tobai Rózsa (1)
- Tóbiás Tünde (1)
- Tokaji Márton (2)
- Tompa Mihály (2)
- Torday Teodóra (2)
- Torma Judit (1)
- Tormay Cécile (1)
- Tornay András (2)
- Tóth Anett, Juli, Julianna (3)
- Tóth Árpád (5)
- Tóth Attila & János (3)
- Tragédiák - katasztrófák (158)
- Tudod-e? (17)
- Tudomány - technika (67)
- Túri A. Zsuzsa (1)
- Túrmezei Erzsébet (3)
- Turza Sándor (0)
- Törő Zsóka (1)
- Történelem (168)
- Ujvári Lajos (2)
- Utassy József (1)
- V. Hugó (2)
- Váci Mihály (2)
- Vajda János (4)
- Vallás (80)
- Válóczy Szilvia (1)
- Vámosi Nóra (1)
- Varga János Veniam (1)
- Varga József (1)
- Varga Patrícia & Gyula (1)
- Vargáné Éva (1)
- Vargha Gyula (1)
- Varjú Zoltán (2)
- Várnai Zseni (8)
- Varró Dániel (1)
- Varró Dániel (2)
- Vas István (1)
- Vasas Mihály (1)
- Vázsonyi Judit (1)
- Végh Mária (1)
- Venyercsán László (1)
- Vesze László (1)
- Vészi Endre (1)
- Víg Éva (1)
- Világirodalom (19)
- Világirodalom: Burns (4)
- Világjárók (219)
- Virág Aliz (1)
- Vitó Zoltán (1)
- Vogelweide (2)
- Vona Erzsébet Cecilia (2)
- Vörös judit (2)
- Vörösmarty Mihály (3)
- Wass Albert (75)
- Weöres Sándor (4)
- Z, Zs (0)
- Z. Konkoly Juci (1)
- Zágorec-Csuka Judit (1)
- Zagyi G. Ilona (1)
- Zas Lóránt (2)
- Zelk Zoltán (2)
- Zene, zene, zene... (123)
- Zeneszöveg (20)
- Zimonyi Zita (1)
- Zsefy Zsanett (3)
- Zsigai Klára (1)
- Zsóka Mariann (1)
- Örökzöld dallamok (40)
|
|
|
|
- Ma: 1926
- e Hét: 19937
- e Hónap: 7696
- e Év: 552362
|
|
|