|
 1/16 oldal 
|
Bejegyzések száma: 154
|
|
|
|
|
|
2024-02-11 22:55:58, vasárnap
|
| |
| |
A BICSKEI GYERMEKOTTHON IGAZGATÓHELYETTESE VOLTAM
A bicskei gyermekotthon igazgatóhelyettese voltam
Hallgattassék meg a másik fél is!
Sok évi meghurcoltatás és megaláztatás után úgy döntöttem én is megszólalok és az érem másik oldalát tárom fel a bicskei gyermekotthonban több, mint hét évvel ezelőtt történt eseményekről, az azt követő eljárásokról, amelyek a mai napig megosztják a kisváros lakosságának a véleményét és az újabb, politikai hátterű célszemély (köztársasági elnök) ellen folytatott média hisztéria kapcsán jelenleg is borzolják a kedélyeket most a kegyelmi döntés kapcsán.
Ha nem velem történtek volna ezek az események nem is hinném el, hogy 2016-ban, majd azt követően mindez megtörténhetett, egy tisztességben megőszült, egész életében jogkövető, becsületes pedagógussal, egy európai uniós országban, ahol most a pedofília elleni fellépés esetemben téves ürügyén sötét középkort idéző boszorkányüldözést folytatnak a nekem kegyelmet adó Novák Katalin elnök asszony és ellenem, az inkvizíció szerepét pedig a média és zsákmányt kereső, haszonleső pártok töltik be a kegyelemre okot adó tények ismerete nélkül. A legváltozatosabb hazugságok, csúsztatások és vádaskodások egyre nagyobb számban borzolják a kedélyeket és gerjesztenek igaztalanul gyűlöletcunamit.
Azt már most ki tudom jelenteni, ha tudom, hogy a kegyelem ilyen viharokat kavar, akkor bár arra minden ok megvolt, nem élek vele, sőt még az is megfordult a fejemben, hogy kérem a visszavonását, de ezt már nem lehet.
Nem voltam, nem vagyok és nem leszek pedofil, a leghatározottabban elítélem a pedofília bármilyen formáját, együttérzek az áldozatokkal és soha, senkinek nem adtam segítséget pedofil bűncselekmény elkövetéséhez és elleplezéséhez.
Sőt ezzel ellenkezőleg: a bicskei gyermekotthon 8 évre ítélt volt igazgatója elleni büntetőeljárásban elítéltek másodrendű vádlottja egy olyan nevelő volt, akit én buktattam le, mivel a pedofil bűncselekményeket a leghatározottabban elítélendőnek tartom. 2016 tavaszán egy nevelt jelezte nekem, hogy egy nevelő szexuális visszaéléseket követett el. Azonnal szembesítettem a nevelőt a hallottakkal, aki elismerte tettét és beadta a felmondását. Erről a gyalázatos eseményről vezetői értekezleten tájékoztattam vezető kollégáimat, így lett ő később vádlott, majd elítélt. Ami végképp érthetetlen, hogy ez a volt nevelő, aki a bíróság előtt el is ismerte, hogy bűnös, pedofil szexuális kapcsolatot létesített két kiskorú nevelttel mindössze egy év hat hónap börtönbüntetést kapott 3 évre felfüggesztve.
A bicskei gyermekotthonból való önkéntes távozásom után még egy ideig két másik oktatási intézményben kifogástalan és elismeréssel övezett pedagógusi munkát végeztem, de mindkét helyről az RTL-Klub “pedofilező" kampánya hatására elbocsátottak. Ezután segédmunkásként dolgoztam, majd munkanélkülivé váltam, 2021 novemberi börtönbe vonulásomig.
Ráadásul a gyermekotthonból való távozásom után az egyik oktatási intézményben, ahol testnevelő tanárként dolgoztam úgyszintén felléptem szexuális zaklatás ellen. A tornaterem fiú öltözőjében egy felsőbb osztályba járó gyerek próbált szexuálisan zaklatni néhány nálánál fiatalabb, gyengébb fizikumú gyereket. Ügyeletes tanárként a fiú öltöző ellenőrzése során tetten értem az elkövetőt, amiből rendőrségi ügy lett. A szülők hálájukat fejezték ki, hogy gyermekeiknek nem kellett elszenvedniük egész életükre kiható sérelmet.
A feleségem által készített és 2022. júliusában benyújtott kegyelmi kérelem lényegét fogom a későbbiekben ismertetni, kiegészítve néhány fontos perbeli adalékkal. Most a kérelemhez még a börtönben fűzött nyilatkozatomat szeretném idézni, mert ez jól összefoglalja az ellenem született vádakról és ítéletekről szóló véleményemet:
,,Bűnösségemet nem ismertem el, a terhemre rótt cselekményeket nem követtem el, azok hiánya tekintetében közvetlen tudomással bíró két személy is azt vallotta velem kapcsolatban, hogy semmilyen befolyásoló, vesztegető magatartást nem követtem el. Ezért tévesen és jogszabályt sértően ítéltek el. Meggyőződésem, hogy az ellenem felhozott vádak koncepciósak, az eljárás tisztességtelen, az ítéletek pedig megalapozatlanok és törvénytelenek voltak."
Feleségem pedig ezt írta kegyelmi kérelmében:
,,Meggyőződésem, hogy a pedofiliától valóban meg kell védeni a kiszolgáltatott gyerekeket, de aki ezt a förtelmes bűncselekményt elköveti, azt csak a minden kétséget kizáró bizonyíték alapján szabad elítélni, tisztességes bírósági eljárás során, de a lehető legszigorúbb módon. A bicskei gyermekotthonban történt pedofiliával kapcsolatos botrány ,,hevében" ártatlanul meghurcolt és tönkretett tisztességes, becsületes férjem kálváriája megdöbbentette közvetlen környezetünket, rokonokat, barátokat, ismerősöket, úgy az anyaországban, mint szülőföldünkön, Erdélyben."
Megszólalásomban leginkább az játszott szerepet, hogy megosszam: milyen tények és ismeretek állhattak rendelkezésre akkor, amikor a részleges kegyelmi döntést ügyemben meghozták. Miért is lettem kegyelemre méltó? Nem tudhatom, hogy az elnök asszony fejében pontosan mi játszódott le az irgalmas döntése meghozatalakor, de a döntés alapjául szolgáló tényeket jól ismerem. A lelkiismeretem tiszta és a kegyelmet adóké is az kell legyen, mert helyesen döntöttek. Mérhetetlenül igazságtalannak érzem és nagyon bánt, hogy most így meghurcolják a nekem kegyelmet adó elnök asszonyt és a volt igazságügyi-miniszter asszonyt.
Ráadásul elfelejtik megemlíteni azt is, hogy a kegyelmi döntés ugyan mentesített a büntetett előélet következményei alól és a pedagógusi tevékenységtől való eltiltástól, de rajtam hagyott a kiszabott börtönbüntetésből csaknem két év felfüggesztett börtönt, ami azt jelenti, hogy újabb szándékos bűncselekmény esetén ezt az időszakot is le kellene ülnöm. Az elmúlt évek hányattatásai és 17 hónap börtön alatt volt időm bőven levonni a megfelelő következtetéseket, ilyen előzmények után rólam, mint egy ilyen feddhetetlen múltú emberről nem lehet józan ésszel azt feltételezni, hogy hivatásom gyakorlása során - ha visszatérnék pedagógusként - ne tartanám be a legkörültekintőbben a szabályokat.
A leghatározottabban visszautasítom, hogy egy társadalomra veszélyes pedofil lennék, aki mivel úgymond nem bír ösztöneivel, alig várja, hogy a gyermekekre vethesse magát!
A tavalyi kegyelem idején már - a kedvező bv. bírósági döntés után engedélyezett - reintegrációs őrizetben ért, ugyanis büntetésem jelentős részét letöltöttem (annyit, mint amit általam lebuktatott pedofil volt nevelő felfüggesztve kapott!), a maradék időszak leteltét nyomkövetővel felszerelve otthonomban és közösségi munkát végezve vártam. Feltételes szabadságra bocsátásomra 2024. január 22-én került volna sor. Novák Katalin elnök asszony nem a rácsok mögül szabadított ki.
Annyira bíztam saját ártatlanságomban és a jog erejében, hogy a Kúriára vittem az ügyemet, ahol azonban nem jártam sikerrel és innen tudta csak meg a média, hogy amúgy részleges elnöki kegyelemben részesültem.
Senki nem tett semmi törvénytelent, nem kért senki semmit ezért a döntésért, nincs semmilyen rejtélyes háttéralku, nincsenek olyan háttérkapcsolataim, amelyeket most sokan emlegetnek. A feleségem benyújtott egy kérelmet, amelyben számos méltányolandó személyi körülményt felhozott mellettem és arról is szólt, milyen kétséges bizonyítékok és kétséges eljárás alapján ítéltek el jogerősen. Nem mellesleg a kegyelmi iratok között rendelkezésre állt a kedvező büntetés-végrehajtási vélemény és környezettanulmány, amelyek kegyelemre érdemesnek találtak, megállapítva többek között azt, hogy a visszaesés nem valószínű, sikeres a reintegrációm és a társadalomba való visszailleszkedés érdekében mindent elkövetek.
Úgy is megközelíthető az egész, hogy a jogerős elítélés ellen, amit nem tudtam elfogadni számos okból két irányban éltem korrekciós igénnyel: egyrészt felülvizsgálattal a Kúria felé, másrészt kegyelmi kérelemmel a köztársasági elnök felé. A Kúria tavaly szeptemberi döntésével a tényállási kötöttség miatt nem nyúlhatott az ítéleti tényálláshoz, a felvetett eljárási és anyagi jogi szabálysértéseket nem látta alaposnak. Azonban az elnök asszony tavaly áprilisban a pápa látogatása alkalmával irgalomból megkönyörült rajtam.
Persze felmerülhet a kérdés: miért nem vontam vissza akkor a kegyelem megkapásakor a felülvizsgálati kérelmemet.
Megtehettem volna, hogy belenyugszom, hogy részleges kegyelemmel zárult az ügyem, de éppen az igazságérzetem és az ártatlanul történt meghurcoltatásom miatti az igazságtételi remény miatt hittem abban, hogy el tudom érni a teljes felmentést. Az vesse rám az első követ az, aki nem így járt volna el !
Magamról: végzettségem testnevelő tanár, pszichológus, fejlesztő pedagógus, síoktató, több sportágban edzői diplomával rendelkezem. Erdélyi református pedagógus családból származom, szüleim díszpolgárok, a helyi sportcsarnok édesapám nevét viseli. Két nagynéném, két nagybátyám szintén tanítók voltak, apai nagybátyám 30 évig volt iskolaigazgató, anyai nagybátyám falumonográfiát írt. Családi hátteremből kifolyólag nemzetem, szakmám iránti hűségre, alázatra neveltek. Feleségemmel 1990 óta élünk Magyarországon. Feleségem középiskolai tanár, mesterpedagógus, mentortanár, szaktanácsadó, 20 éve egy budapesti középiskola megbecsült tanára. Gyermekünk sajnos nem született, talán ezzel is magyarázható, hogy 2016-ig, több mint 25 éven át a bicskei gyermekotthonban hivatalos munkaidőmön kívül is tudásom legjavát adva igyekeztem segíteni a Bicskei Gyermekotthonban állami gondoskodásban élő halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket és fiatal felnőtteket. Pedagógus pályámon hitvallásom volt, hogy ,,csak azok lesznek igazán boldogok, akik keresték és megtalálták, hogyan lehet másokat szolgálni" (Albert Schweitzer). Mivel testnevelő tanár végzettségem is van 1991-től négy sportágban a V4-ek nemzetközi sporttalálkozóin vettem részt a gyermekotthon legeredményesebb gyerekeivel. Varsótól Párizsig vittem sportversenyekre, focitornákra a gyerekeket, több alkalommal sítábort szerveztem nekik Ausztriában. Utoljára 2016 október 13-a - 17-e között Párizsban a Danone kupa világbajnokságon négy kontinens 32 ország válogatottjai között képviselhettük Magyarországot az országos bajnokságot nyert gyermekvédelmi U12-es csapatunkkal.
Minden munkahelyemen tisztelet övezett, szaktudásomat elismerték, tanítványaim tiszteltek és szerettek. Az államelnök asszonynak benyújtott kegyelmi kérvényben volt iskolaigazgatóim, tanítványaim és azok szülei nyilatkoztak elismeréssel munkásságomról. Az ellenem történt vádemeléssel közel 4 évtizedes pedagógusi pályafutásom, az állami gondoskodásban élőkkel való önzetlen hivatásom, valamint a magyarországi gyermekvédelmi sportéletben felvállalt küldetésem ért véget.
Azóta az életem a meghurcoltatásról szól, és úgy néz ki, a megpróbáltatásaim még közel sem értek véget. Ráadásul jelen pillanatban rajtam keresztül az ország köztiszteletben álló közjogi személyét is rágalmazni próbálják hazugságözönnel árasztva el az országot.
Történetem a következő:
A 2016 őszén a bicskei gyermekotthonban kirobbant pedofíliai ügy kapcsán 2017 tavaszán a Székesfehérvári Nyomozóügyészség vádat emelt ellenem anélkül, hogy rendőrségi meghallgatáson vettem volna részt 1 rendbeli kényszerítés hatósági eljárásban bűntettében és 1 rendbeli vesztegetés hatósági eljárásban bűntettében lettem másodrendű vádlott.
A fenti számú büntetőeljárásban 2019. november 25.-én a Székesfehérvári Járásbíróság 16.B.933/2017/89. számon engem, Kónya Endre másodrendű vádlottat bűnösnek mondott ki 1 rb. bűnsegédként elkövetett kényszerítés hatósági eljárásban bűntettében valamint 1 rb. vesztegetés hatósági eljárásban bűntettében, amiért a bíróság - büntetlen előéletem ellenére halmazati büntetésül - 3 (három) év 4 (négy) hónap szabadságvesztésre, 5 (öt) év 18. életévét be nem töltött személyek nevelésével, gyógykezelésével és gondozásával kapcsolatos valamennyi tevékenységtől, mint foglalkozástól eltiltásra, mellékbüntetésül 4 (négy) év közügyektől eltiltásra ítélt. A szabadságvesztést börtön fokozatban kell végrehajtani, amelyből a szabadságvesztés kétharmad részének kitöltését követő napon bocsátható legkorábban feltételes szabadságra.
A Székesfehérvári Törvényszék mint másodfokú bíróság a Székesfehérváron a 2021. évi július hó 6. napján a 2Bf.17/2020. számú ügyben tartott nyilvános fellebbezési tárgyaláson meghozta a 45. sorszámú ítéletet, melynek értelmében a kényszerítés hatósági eljárásban bűntette és további bűncselekmény miatt Vásárhelyi János és társa ellen indított büntetőügyben a Székesfehérvári Járásbíróság 2019.évi november hó 25. napján kihirdetett 16.B 933/2017/89 számú ítéletét megváltoztatta és Vásárhelyi János I.r. és Kónya Endre II.r vádlottaknak az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményét kísérletnek minősítette. Egyebekben helybenhagyta az elsőfokú ítéletet.
2021. november 2-án vonultam be a Baracskai BV Intézetbe, majd onnét 2023. márciusban reintegrációs őrizetbe kerültem.
Az ítéleti tényállást megalapozó tényeket olyan egymással és önmagában is ellentmondásban álló, több esetben közvetett tudomással bíró tanúktól származó tanúvallomásokból építette össze az ügyészség, majd a bíróság, amelyek nem álltak össze olyan zárt láncolattá, amely alapján kétséget kizáró bizonyossággal meg lehetett volna állapítani bűnösségemet. Ráadásul számos, a védelem által indítványozott mentő tanú kihallgatására nem került sor. Az egyik közvetett tudomású terhelő tanú esetében pedig nem engedték nekem és a védelemnek a kérdések feltevését, így vádló tanúval való szembesülésre vonatkozó vádlotti jogom sem érvényesült.
A vád többszöri módosítása után bűnsegédként elkövetett kényszerítés hatósági eljárásban bűncselekmény miatt lettem másodfokú vádlott. Valójában az történt, hogy az előző napon a munkavégzés alól felmentett akkori igazgató engem kért meg 2016 szeptember 24-én, mint a szakmai csoport vezetője, hogy kísérjem fel a szökésből önként visszatért egyik 14 éves neveltet és 15 éves, szintén gyermekotthonban nevelkedő nagynénjét (nővére lányát) az igazgatóhelyettesi irodámba és várjam meg, amíg leírják az előző 24 óra történéseit, amit a nevelt az intézményen kívül töltött, amiben elmondja, hogy miért és hogyan ment el, miért jött vissza a gyermekotthonba. Nem voltam ügyeletes, de az ügyeletes igazgatóhelyettest nem sikerült értesíteni, és mivel a nevelt az én szakmai csoportomba tartozott, számomra nem volt kérdés, hogy ahogyan máskor is tettem, bemegyek és elbeszélgetek a nevelttel. Ugyanakkor bevett dolog, szokásrend volt a rendkívüli események jegyzőkönyvezése, írásba foglalása. A gyermekvédelmi gyámja vitte el a neveltet úgy Budapestre, hogy nem a gyermekotthonban, hanem egy külső, előzőleg megbeszélt, a gyermekotthon területén kívüli helyszínre kellett kiszöknie, amiről senkinek sem volt tudomása a gyermekotthonból. A vádirat ,,kimenekítés" kifejezést használt, a nevelt viszont másnap a nagynénje segítségével visszatért a gyermekotthonba, hogy ,,tisztázza magát", mert úgy érezte, hogy átverték azok, akik a gyermekotthon elhagyására biztatták.
Másnap, szeptember 25-én az ügyeletes igazgatóhelyettes kolléga, aki közben ,,előkerült" hasonló dokumentumot készíttetett el a nevelttel. A nevelt ugyanezen a napon tartalmilag ugyanezt írta le a gyámjának is, amit a következő napon (szeptember 26.) elmondott a gyámhivatal vezetőjének is, vagyis, hogy Bicskén szeretne maradni, nem szeretne visszamenni Budapestre, nem igaz mindaz, amit a gyámjának mondott a gyermekotthon igazgatójával kapcsolatosan és gyámot akar váltani. A nevelt a bíróságon is elmondta, hogy én nem befolyásoltam, nem szóltam bele semmibe, még csak nem is véleményeztem a leírtakat, amíg ők írtak, a számítógépem mellett ültem és adminisztráltam. A kényszerítés bűncselekmény sértettje 48 óra leforgása alatt három személy kérésére készítette el ugyanazt a tartalmú nyilatkozatot (nekem, a hétvégi ügyeletes igazgató helyettesnek és a gyermekvédelmi gyámjának), és másnap, hétfőn szóban elmondta a Járási Gyámhivatal vezetőjének is.
A másodfokú ítélet indoklásában is benne van, hogy az én jelenlétemben elkészített dokumentummal párhuzamosan két másik dokumentum is készült. Én csak jelen voltam, amíg az igazgató kérésére a nevelt elkészítette a dokumentumot és biztosítottam a helyszínt (az igazgatóhelyettesi irodát), nem szóltam közbe, nem is véleményeztem a leírtakat, mégis egyedül ellenem emeltek vádat. Az ügyésznek tudomása volt arról, hogy a másik igazgató helyettes kérésére a nevelt ugyanazt a nyilatkozatot írta meg, hiszen a kihallgatásom során az ügyvédem jelenlétében felmutatta a két nyilatkozatot és megkérdezte, hogy melyiket írta a nevelt az én jelenlétemben. A dátumokat látva tudtam azonosítani nyilatkozatot (egy nap volt az eltérés). Ellenem vádat emeltek, a kollégát ezért soha senki sem vonta felelősségre, annak ellenére, hogy ő készíttette el a dokumentumot, míg én előző nap csak jelen voltam az elkészítésénél. A sértett a bírósági tárgyaláson a bíró négyszeri, egymás utáni kérdésére azt válaszolta, hogy ő mindenképpen leírta volna a történteket a gyámváltási kérelemmel együtt. Ez védőügyvédi észrevételezésként bekerült a tárgyalási jegyzőkönyvbe. Érthetetlen a bíróság álláspontja, hogy ha a sértett ezt vallotta, sőt 4 alkalommal megismételte, akkor ki kényszerítette erre a cselekményre.
Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a gyermekotthon több tagja mellettem tett vallomást, magyarul a bírósági tárgyaláson mellettem tanúskodtak olyan gyerekek, amikor az egyértelműen ez nem állhatott érdekükben, de mégsem állították rólam azt, hogy a pedofiliáért elítélt igazgató elleni vallomás visszavonására vettem rá M. K. I.-t !
2018. őszi bírósági tárgyaláson a bíró kérdésére M. V. V. (Vani, M. K. I. nagynénje) az alábbiakról számolt be:
,,A János bácsi adta ki parancsba, mert ő volt a főnök, azt kellett csinálni, amit mond. Elmondta, hogy a Karcsika írja le egy papírra, hogy az nem úgy történt, ahogy elmondta, de nem tudom, hogy ezt elmondta-e az Endre bácsi előtt is."
,,Felmentünk az Endre bácsi irodájába, a Karcsi leírta, amit kellett, én segítettem neki úgy, hogy diktáltam, de közösen megbeszéltük, mi legyen, de én döntöttem el végül, a Karcsi pedig azt írta, amit én mondtam, aztán magától is írt, mert ott szeretett volna maradni Bicskén és én is szerettem volna, ha ott marad."
,,A Karcsi megírta a papírt és odaadtuk az Endre bácsinak, aki semmit sem mondott, nem ígért, legalábbis nem emlékszem már rá."
,,Szerintem az Endre bácsi az irodában nem hallotta, hogy a János bácsi mit kért tőlünk, szerintem csak utána jött be az Endre bácsi."
Részlet M. V. V. rendőrségi vallomásából:
,,Az Endre bá irodájába hárman mentünk fel, János nem jött velünk, és ott leírta a tesóm, hogy nem volt semmi közte és János között, csak meg akart felelni Juliánéknak."
M. K. I. a bírósági tárgyaláson a következőt válaszolt K. Endre szerepével kapcsolatban:
,,Vanival elmentünk az Endre bácsi irodájába. ... Az Endre bácsi azt mondta, hogy az őszintét írjam le, ahogy szeretném, ami a szívemen, az a számon legyen. Ő megértő volt velem és normális volt akkor is. Vani segített megírni a papírt, mert tanácstalan voltam a történtek miatt. Én írtam, de a Vani fogalmazott. Endre bácsi mindezt hallotta, de nem szólt bele semmibe sem. Nem bátorított, nem mondta, hogy javítsam ki, semmibe sem szólt bele. Endre bácsi mindig is segíteni akart nekünk, nem befolyásolt soha semmiben."
Ekként nyilatkozott a nyomozás során is az eset után pár nappal:
Részlet M. K. I. vallomásából:
,,Akkor felhívta telefonon János bácsi Kónya Endrét, aki bejött szabadidejébe és felmentünk az irodájába ahol leírtuk egy A4-es papírra, hogy hogy történt ez az egész dolog. Hogy kerültem fel Budapestre és hogy kerültem vissza. És hogy gyámot szeretnék váltani. Ezt én írtam le a papírra és én találtam ki a szöveget Vanival, szóval senki sem diktálta, hogy mit mondjak."
Tehát tanúja voltam a nyilatkozat megírásának, anélkül, hogy annak közvetlen előzményéről (az igazgatói kényszerítő ráhatásról) tudomásom lett volna. A kényszerítés hatósági eljárásban bűncselekmény bűnsegédként való elkövetésének előfeltétele, hogy az elkövető pontosan tisztában legyen azzal, hogy az ő közreműködésével megtett vallomás tartalma valótlan és annak keletkezését kényszer vagy fenyegetés előzte meg. A bizonyítási eljárásban egyetlen adat sem merült fel, és ilyen jellegű indokolást a bíróság sem adott, hogy tisztában lettem volna azzal, hogy a kiskorú M. Károly Iván korábbi nyilatkozata tartalmazza a valóságot, és a visszavonó nyilatkozat tartalma a hamis.
Az elítélésemben szerepet játszott egy már túlkoros fiatal, közvetett tudomású vallomása, akit korábban miután kikerült a gyermekotthonból drog rehabilitációra vittem el szabadidőmben. Az igazgató kitiltotta őt az intézményből, mert rossz hatással volt a többiekre. Ő lett a pedofil-botrány kirobbantója, ő tette a feljelentést és információink szerint a sértetteknek adott kártérítések megszerzésében, szétosztásában is szerepet játszott.
A vesztegetés hatósági eljárásban vádjának alapja az volt, hogy egy gondnokság alatt álló, szellemi fogyatékosság határát súroló, pszichológiai vélemény alapján ,,kóros hazudozó" fiatal felnőtt, volt nevelt, azt állította, hogy ,,négyszemközt" 4 000 - 5 000 Ft-ot ígértem neki, ha visszavonja az igazgató ellen tett vallomását. Én ilyet soha nem ígértem neki. Mivel mindig támogattam a neveltet, a nevelt a bírósági tárgyalás során is elmondta, hogy nyári tábori tartózkodása alatt is felhívtam, Ausztriába is elvittem síelni segítő szándékkal kerestem meg a húszas éveiben járó neveltet. Miután túlkorossága miatt az új igazgató a gyermekotthon elhagyására szólította fel őt, tájékozódni szerettem volna, hogy hogyan segíthetem a jövőben (a Mentsvár Alapítvány Kuratóriumának tagja voltam). A neveltet ideiglenesen egy volt nevelő fogadta be, aki napi szinten kapcsolatot tartott az igazgató ügyével kapcsolatos gyermekotthoni sajnálatos eseményeket kézben tartó és irányító volt munkatárssal. Ő és baráti köre ,,éltek a gyanúval", hogy befolyásolni akarom a neveltet, amit az általános jelleggel cselekvőképességet korlátozó gondnokság alatt álló, kiszolgáltatott helyzete miatt is befolyásolható nevelt előtt beszélték meg. A neveltet nem kísérték el a velem történő beszélgetésre, holott megtehették volna, hiszen egy cél kellett, hogy vezéreljen mindenkit: segíteni a hajlék nélkül maradt gondnokság alatt álló felnőtt nevelten. A nevelt és köztem lezajló négyszemközti beszélgetés után az ,,eseményeket irányító" volt munkatárs személyesen hívta fel a székesfehérvári ügyészséget és tájékoztatta a főügyészségi ügyészt a vesztegetési kísérletről. Az ellenem hozott ítélet indoklása szerint, mivel a sértett elmondta, hogy meg akartam őt vesztegetni annak a 2-3 személynek, akik az eseményeket irányító volt munkatárssal voltak kapcsolatban, és akik ideiglenesen befogadták őt, a bíró számára a pszichológiai vélemény alapján a ,,notórius hazudozó" fiatal szavahihető, én ,,hitvány erkölcsű" vagyok. A tárgyalásra beidézett volt nevelője is úgy nyilatkozott erről a fiatalról, hogy ,,szavahihetősége, értelmi képessége átlag alatti, fenntartással kezelte az ember, amit mondott, befolyásolható volt." Munkám során én is tapasztaltam, hogy valóságnak nem megfelelő dolgokat állított. Mivel az igazgató körüli ügy kirobbanása után szándékomban állt elmenni a gyermekotthonból - ami két hónapon belül meg is történt - miért állt volna érdekemben lefizetni a fiatalt, hogy vonja vissza a rendőrségi tanúvallomását? Nem tűnik logikusnak, hogy miért kellett volna visszasegítenem korábbi pozíciójába az előzetes letartóztatásban levő igazgatót, amikor feleségem hosszú ideje, több alkalommal megfogalmazott kérésére állást szerettem volna változtatni.
Az állítólagos vesztegetés után két évvel később a bírósági tárgyaláson a rám terhelő vallomást tett fiatalnak a bátyja, mint gondnoka az alábbiakat nyilatkozta ,,hitelesen":
,,Az 5.000,- forint az annyira friss emlék, hogy most mondta ezt nekem fél órája a T. Ez az összeg amúgy eddig fel sem merült, én ezt most tudtam meg."
Az eljárásra vonatkozóan szeretném elmondani a következőket:
Az eljárást koncepciós eljárásnak tartom. Az egész bírósági eljárás előre megszerkesztett forgatókönyv alapján zajlott, előre kiosztott szerepek alapján. Az eseményeket irányító volt munkatárs 2016 októberében a Hír TV műsorában azt nyilatkozta, hogy az igazgatóhelyettesek is ,,cinkosok" voltak, ettől kezdve világos volt, hogy az igazgatóhelyetteseket is ,,célba vették". Akkor még többes számot használt, később egyedül én tűntem a legalkalmasabbnak a bűnbak szerepére. Nyilvánvalónak tűnt, hogy az ügy sikeréért még valakit a vádlottak padjára kellett állítani. Különböző, leginkább bulvár médiák gyakran megfogalmazták, hogy egyedül csak én tudtam az igazgatónak a gyerekek ellen irányuló bűncselekményéről. Vajon a másik két igazgatóhelyettes miért nem tudott? Mert ahogy én nem tudtam, úgy ők sem tudtak. Első alkalommal akkor került szóba ez az ügy, amikor az otthon vezetésével nyíltan konfliktusban álló munkatárs ,,feltárta". A kényszerítés bűncselekmény sértettje 48 óra leforgása alatt négy személy kérésére tette ugyanazt a nyilatkozatot, mégis egyedül ellenem emeltek vádat, én tűntem legalkalmasabb személynek erre a szerepre. Ilyen szempontból a vádemelést igazságtalannak, törvénysértőnek tartom.
A másodfokon eljárt, szakmájában nagy elismerésnek örvendő ügyvéd szerint
,,az első fokú bíróság által megállapított tényállás részben megalapozatlan, mert az ítélet a vádlott vonatkoztatásában téves, tényből tényre helytelenül következtetett. Ezen túlmenően véleményem szerint az I. tényállás esetében a jogi minősítés mindkét terheltre nézve törvénysértő."
Sajnos az első fokon hozott ítéletet a magyar jogrend szerint szinte lehetetlen másodfokon megváltoztatni, hiszen ,,tényállást nem lehet támadni".
A bíróság a védelem egyetlen tanúját sem tartotta érdemesnek meghallgatni (8 tanúnkból senkit sem hallgatott meg).
A Fejér Megyei Főügyészség felületesen kezelte az ügyet, szóvivőjük több alakalommal is félretájékoztatta a közvéleményt, ezzel is hangulatot keltve. A vesztegetési ügyben a főügyész által kiadott dokumentumokban szereplő sértett több mint 10 alkalommal szerepel kiskorúként (a szóvivő gyermekként és kiskorúként is hivatkozik rá), holott a sértett 22 éve felé közeledett; azzal sem voltak tisztában, hogy akit az igazgató mellett pedofiliáért elítéltek az egy nevelő, nem az igazgatóhelyettes. Az origo.hu hírportál az ők közleményük alapján írta le, hogy ,,az igazgatóhelyettesnek is börtönbe kell vonulnia, mivel szexuálisan zaklatta a nevelteket", ami nyilvánvaló rágalom volt, hiszen egy nevelőről volt szó, akinek pedofil cselekedetét én lepleztem le. Miután egy nevelt arról tájékoztatott, hogy egy nevelő szexuális ajánlatot tett neki, szembesítettem a nevelőt azzal amit hallottam róla. Ő beismerte tettét, de csak felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Természetesen helyreigazítást kértünk a portáltól, de mivel ellenem ilyen felháborító, igazságtalan ítélet született, rágalmazásért beperelni az origo.hu-t már nem tartottuk érdemesnek (több más portál is átvette a hírt).
Az általunk kért iratokat nem, vagy csak késve bocsátották a rendelkezésünkre, így az ügyvédünknek nem volt ideje felkészülni és reagálni az elhangzottakra vagy a jegyzőkönyvben tévesen szereplő adatokra. Az eljárás során a bíróság egyetlen jegyzőkönyvet sem küldött el számomra, így nem tudtam ellenőrizni, hogy a jegyzőkönyv tartalma megfelel-e az előző tárgyaláson elhangzottaknak.
A tanúk több alkalommal nem válaszolhattak az én vagy az 1. rendű vádlott által feltett kérdésekre (pl. azt a kérdést tettem fel a tanúnak, hogy ha én meg akartam volna vesztegetni a sértettet, akkor a rendőrségen tett vallomás tétele előtt vagy utána lett volna célszerű ajánlatot tenni?).
A bíró fenyegetően lépett fel egy tanúval szemben, amikor a tanú el szerette volna mondani, hogy nem tartja szavahihetőnek a neveltet. Bírói ,,ráhatásra" a tanú változtatott eredeti álláspontján.
A bíróság és az ügyészség más iratanyagból dolgozott, mint a védelem, ezért nem mindig lehetett követni és értelmezni a tárgyaláson elhangzottakat.
A bíró az ügyvédünk tiltakozása ellenére helyt adott az alapügy felnőtt korú sértettjének a kérésének, aminek értelmében nem lehettem jelen az ő bíróság előtt tett vallomástételén, amiben a tanú valótlanságotkat állított. Mivel a bíróság egyetlen jegyzőkönyvet sem küldött el nekem, nem szerezhettem tudomást arról, hogy távollétemben ő valótlanságokat állított. A másodfokú ítélet indoklása során vettem tudomást arról, hogy az ítélet indoklása olyan új tényállást is tartalmaz, amely nem felel meg a valóságnak, de mivel jogerős ítéletről beszélünk, nem állt módomban, hogy megcáfoljam a másodfok valótlan állításait, még akkor sem, ha ezt bizonyítani tudtam volna a mentő tanúk közjegyző előtt tett vallomásával.
Úgy érzem nemcsak a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogom sérült, hanem, mivel az ügynek ,,politikai háttere van", az ítéletet a politikai elvárásnak megfelelően befolyásolták, az ellenem folytatott eljárás egy koncepciós per része, az ítélet megalapozatlan, ugyanakkor drákói.
Az elsőfokon eljáró ügyvédet megdöbbentette az ítélet, elismerte, hogy az elsőfokon 2 évig elhúzódó eljárás alatt sem tudott rájönni, hogy ki áll/kik állnak az ügy hátterében. Az ügy lefolyásáról nekem ,,A tanú" című film jut az eszembe: ,,Virág elvtárs, ez nem a vádirat, ez az ítélet."
Az ellenem elkövetett karaktergyilkosság hátterében mindvégig egy bosszúálló, felsőfokú végzettség nélküli volt munkatárs, egy budapesti székhelyű alapítvány ,,trénereként" tevékenykedő személy állhatott, akinek munkája sok kívánnivalót hagyott maga után, amit közvetlen feletteseként többször szóvá tettem, mulasztásairól jegyzőkönyvet készítettem. Több reményt fűztünk a munkájához. Munkaviszonya a gyermekotthonban nem az általa kívánt módon szűnt meg, aminek én is részese voltam. Ő biztosította a bulvárcsatorna stábjának támogatását, akik állandó jelenlétükkel, a sértettek befolyásolásával, szervezésével, irányításával, a tárgyalásokra történő fuvarozásukkal, vagy ha a helyzet úgy kívánta, távoltartásukkal gyakoroltak hatást a bíróság munkájára.
Megtapasztaltuk, hogy ez a bulvár csatorna nemcsak a piramis csúcsára tudja röpíteni a ,,celebeket", hanem a sárba is képes tiporni tisztességes embereket, elképesztő valótlanságokat állítva, amik ellen úgy tűnik a magyar igazságszolgáltatásban képtelenség védekezni. 2016 óta, amióta általános iskolai testnevelő tanárként elhelyezkedtem, a bulvárcsatorna két munkahelyemről dobatott ki. Először a tankerületi igazgatót keresték fel és kérték számon tőle, hogy miért alkalmazott egy olyan pedagógust, aki ellen a bíróság vádat emelt. Ekkor még el sem kezdődtek a bírósági tárgyalások. 2019. november 25-i megdöbbentő elsőfokú ítéletet követő napokon reggel már a bulvárcsatorna ,,elfoglalta állását" az iskola előtt, ahol szülők, tanulók, kollégák kiálltak mellettem, nem voltak hajlandóak ,,rosszat" nyilatkozni rólam. Az iskola a szülők és tanítványok kérése ellenére nem vállalta, nem vállalhatta, hogy továbbra is alkalmaz, közös megegyezéssel megszűnt a munkaviszonyom és ezzel egyszer és mindenkorra véget ért a pedagógus pályám. Ezután már csak az építőiparban találtam segédmunkásként munkahelyet (62 évesen), de a Covid járvány miatt 2 hónap múlva ez a lehetőség is megszűnt. Azóta börtönbe vonulásomig, másfél éven át feleségem tartott el. Az engem ért megaláztatásokból neki is kijutott. A lakásunkban tartott házkutatás során lefoglalták a telefonját és a laptopját, holott figyelmeztettem őket, hogy a laptop az intézménye tulajdona és a munkavégzéséhez elengedhetetlen dokumentumok vannak rajta a többi lefoglalt adathordozókról nem is beszélve, amiket saját költségünkön kellett pótolni. Feleségem elmondása szerint utoljára a Securitate kutatott a lakásában, nem gondoltuk volna, hogy az anyaországban 25 évvel a rendszerváltás után ugyanezt kell átélnünk. A börtönben lefoglalt telefonomat a mai napig nem kaptam vissza.
A kegyelem folytán hiába törölték büntetett előéletemet, erkölcsi bizonyítványom ellenére sem tudok elhelyezkedni a szakmámban. Az alapügy sértettjei több millió forintos kártérítéseket vehettek fel a nyilvánosság kizárásával, engem anyagilag ellehetetlenítettek és börtönviselt, megbélyegzett ember leszek életem hátralevő részében.
Meggyőződésem, hogy az ellenem folytatott eljárás egy koncepciós per része, az ítélet megalapozatlan, ugyanakkor drákói. Természetesen az ítélet ellen szerettem volna fellebbezést bejelenteni. Az elsőfokon eljáró védőügyvédemet is megdöbbentette az ítélet, elismerte, hogy a 2 éve elhúzódó bírósági eljárás alatt nem tudott rájönni, hogy ,,ki áll az ügy hátterében, ki mozgatja a szálakat". Sajnos másodfokon a képviseletemet ellátó ügyvéd miután tájékozódott az ügy hátteréről, nem volt hajlandó tovább vállalni az ügyet, a több mint egy évig elhúzódó másodfokú ítélethirdetésen meg sem jelent, a fiát küldte el maga helyett, ami azt feltételezem, hogy előzőleg tájékozódott az ítéletről és nem kompromittálta magát, számítva az RTL Klub stábjának a jelenlétére. Három hónap elteltével sikerült találni egy olyan ügyvédet, aki felháborodott az igazságtalan eljárás miatt és vállalta, hogy minden lehetséges jogorvoslati lehetőséget kihasználva ellátja további védelmemet (felülvizsgálati kérelem, perújítás, nemzetközi bíróság). Már öt hónapja börtönben voltam és a sajnos megbízhatatlannak minősült ügyvéd még semmit sem tett. Az volt a véleménye, hogy ,,az ügynek politikai háttere van". és ezért nem érdekelte tovább az ügy. Az ítélet elleni felülvizsgálathoz végre nagy nehezen sikerült olyan ügyvédet találni, aki a felülvizsgálati kérelmet elkészítette és benyújtotta.
A már eddig átéltek és a várhatóan még jelentős időt igénylő elbírálás előtt az ügy összes körülményére, koromra és egészségi állapotomra figyelemmel, szükségesnek és indokoltnak éreztem azt, hogy részemre Magyarország Köztársasági Elnöke az Alaptörvény 9. cikk (4) bekezdés g) pontja egyéni kegyelmet adjon és ezáltal mentesítse az említett büntetőeljárás következményeitől és kerüljön sor az említett eljárás velem szemben mielőbbi megszüntetésére.
Természetesen jogi úton is szerettem volna Magyarországon kihasználni minden jogorvoslati lehetőséget, ezért fordultam a Kúriához. Sajnos a Kúria elutasította a felülvizsgálati kérelmemet. Őszintén, nem gondolom, hogy ezek után valaha kiderülhet az igazság Magyarországon és igazságos ítélet születhet ügyemben.
A pedofiliát ahogy írtam mélységesen elítélem, de úgy gondolom, hogy ha a forgatókönyv úgy volt megírva, hogy az igazgatón kívül ,,bűnbakot" kell még találni, akkor nem azt az igazgatóhelyettest kellett volna pellengérre állítani, aki történetesen a legtöbbet tett a gyerekekért. Úgy tűnik ,,a székely góbé" volt a legalkalmasabb személy, akit a pedofiliával elítélt igazgató mellé lehetett állítani ,,bűntársként". Ha a bicskei gyermekotthonban történt pedofília ügyet volt hivatott ,,szigorúan" büntetni a bíróság, akkor nem értem, hogy aki valóban elkövette az igazgató mellett ezt az aljas cselekményt (egy nevelő), ő miért ,,úszta meg" felfüggesztettel, és miért került börtönbe a munkáját lelkiismeretesen végző, a pedofiliát leleplező pedagógus.
A tényeket ismerve, nem vagyok biztos benne, hogy a bíróság célja az ártatlan gyerekek életét megnyomorító pedofil cselekmény ,,drákói" büntetése volt, úgy tűnik sokkal inkább ,,megrendelésre" vagy megfelelési kényszerből hozták meg ellenem a szigorú ítéletet. Pedagógusként is kiálltam az iskolai zaklatást elszenvedő gyerekekért, lelkiismeretes munkámmal igyekeztem időben feltárni és megakadályozni ezeket az eseményeket. A helyi általános iskolában is tettem ilyet, ahogy azt korábban írtam.
Végül szeretném elmondani, hogy a sértettek, akik 2016 őszén az RTL Klub műsorában arcukat vállalva számoltak be az őket ért sérelmekről sok millió forint kártérítést vettek fel. Tudomásom szerint eredetileg fejenként 50 millió forint kártérítést követeltek polgári peres úton a fenntartótól és az igazgatótól. Mivel peren kívül sikerült megegyezni, az ügy fő sértettje intézte a kifizetéseket egy ügyvédi irodán keresztül. A kártérítés során olyan mesés összegekhez jutottak hozza a sértettek, amikről egy pedagógus pályán megöregedett magunkfajta álmodni sem mer. Van, aki Rolex karórájával pózol a Facebook-on, van aki már elköltötte a kapott kártérítést és sajnálatos módon megint az utcán él.
Meggyőződésem, hogy a pedofiliától valóban meg kell védeni a kiszolgáltatott gyerekeket, de aki ezt a förtelmes bűncselekményt elköveti, azt csak a minden kétséget kizáró bizonyíték alapján szabad elítélni, tisztességes bírósági eljárás során, de a lehető legszigorúbb módon. Sajnos sok kérdés maradt megválaszolatlanul a volt igazgató pedofília ügyével kapcsolatosan is és én ennek a kétes ügynek lettem az áldozata.
A bicskei gyermekotthonban történt pedofiliával kapcsolatos botrány ,,hevében" ártatlanul lettem meghurcolva, tönkretették tisztességben, becsületben leélt életemet. Kálváriám megdöbbentette közvetlen környezetünket, rokonokat, barátokat, ismerősöket, úgy az anyaországban, mint szülőföldünkön, Erdélyben.
Egy részben szülőföldünkön, de nagyrészt az anyaországban becsülettel ledolgozott életpálya végén feleségemmel pedagóguspályánk utolsó évei nem a jól megérdemelt elismerésről, hanem a szégyenletes meghurcoltatásról szóltak. Sok megpróbáltatásban volt részünk erdélyi magyarként az ,,átkos" korszakban, ezért szerettük volna az anyaországban felnevelni sajnos soha meg nem született gyerekeinket, de ma vigasztalásként élem meg, hogy nem hagyok hátra utódot egy olyan országban, ahol ilyesmi megtörténhet. Lélekben mindig határon túli magyarnak éreztük magunkat, több mint harminc évvel ezelőtt örültünk, hogy hazánknak választhattuk Magyarországot, sajnos kárhozatunkra. Feleségemmel rémálomként éltünk meg minden napot az utóbbi kilenc esztendőben, ami kihatott a munkánkra, felemésztette egészségünket. Életem legboldogabb napja lesz, ha visszatérhetek legalább örök békességet lelni szülőföldemre idős édesanyámhoz, ahova tartozom, ahova Isten teremtett.
Isten óvja Magyarországot!
Kónya Császár Endre
Budapest, 2024. február 10.
K. ENDRE ERDÉLYI ÉDESANYJA MIATT KAPOTT KEGYELMET NOVÁK KATALINTÓL? - MEGSZÓLAL AZ ÁLDOZATOK VÉDŐJE
A Hit Rádió legfrissebb adásában dr. Gál András volt a vendégünk, aki a bicskei gyermekotthon áldozatainak ügyvédjeként tevékenykedett. Beszéltünk arról, hogy miért adhatott kegyelmet Novák Katalin az ügyet eltussolni próbáló igazgatóhelyettesnek, K. Endrének, mi történt a gyermekotthonban, és miért nem volt előzmény nélküli az ügy.
A cím kissé félrevezető, de az interjú nagyon jó,megdöbbentő, az ügyvéd nagyon korrekt. Nagyon jó beszélgetés volt, mely ismét megmutatta Király Tamás riporteri kvalitásait. Szégyen hogy árvák és elhagyott gyermekeket azok molesztálnak, akiknek segiteni és jobba tenni kellene az életüket.
Brilliáns volt! Jó kérdések, korrekt válaszok.
A videó 3 nappal a köztársasági elnök lemondása előtt készült!!!
Link
Köszönjük Novák Katalin!
Köszönjük, hogy megmutatta Magyarország szerethető arcát.
Köszönjük, hogy azt érezhettük, Ön a mi elnökünk.
Köszönjük, hogy büszkék lehettünk arra, hogy hazánknak egy arra méltó, több nyelvet beszélő fiatal női elnöke van.
Köszönjük a családokért végzett évtizedes munkáját.
Köszönjük, hogy megmutatta, hogyan lehet méltósággal felelősséget vállalni a döntéseinkért.
Köszönjük, hogy segített hinni abban, hogy a szeretet legyőzi a gyűlöletet.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-12-18 21:45:46, hétfő
|
| |
| |
BEFAGYOTT AZ UKRAJNAI HÁBORÚ - És EGYELŐRE NEM LÁTNI A FÉNYT AZ ALAGÚT VÉGÉN
2023 végére állóháború alakult ki Ukrajna ezer kilométeres frontszakaszán. Egy évvel ezelőtt az oroszok az elfoglalt területeken masszív védvonalrendszert építettek ki, amelyet az ukrán hadsereg nem bír áttörni.
Nyár elején nagy várakozás övezte a sokszor beharangozott, régóta várt és végül meginduló ukrán ellentámadást, de három héttel az offenzíva megkezdését követően az ukrán és az amerikai elemzők elkezdték hűteni a csodavárást. Kiderült, hogy az ukrán (és a nyugati) hírszerzés nem mérte be pontosan a 2022 vége óta kiépített orosz védvonalrendszer erősségét - igazán erős lett.
A gyors áttörés terve az aknazárak, a többszintű védelmi vonal miatt megvalósíthatatlannak bizonyult. Az ukrán erők átálltak a lassabb, biztonságosabb felőrlő harcmodorra, de fél év elteltével az eredmények azt mutatják, hogy az arcvonal visszaszorítása sokkal lassabb, mint azt akár a legszerényebb forgatókönyvek is sejteni engedték.
Miért akadt el az ellentámadás?
Ennek elsődleges oka, hogy a várható támadási irányok kiszámíthatók voltak, és tavaly novembertől az oroszoknak több hónapjuk volt ezekben az irányokban erődítési munkákat végezni. ,,Két-három állásrendszert, harckocsiárkokat, aknamezőket, lövészárkokat, oldalazóállásokat építettek ki több sor, esetenként hetven kilométer mélységben" - mondja lapunknak Kaiser Ferenc biztonságpolitikai szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense.
Úgy látja, emellett az ukránok nem kaptak olyan mennyiségű nyugati fegyvert, amennyivel áttörést lehetett volna elérni: nem volt elég korszerű harckocsi, gyalogsági harcjármű, harci helikopter, vadászbombázó. A légierő hiányát drónokkal próbálták helyettesíteni, de a harcok megmutatták, hogy a hagyományos haditechnikát e szerkezetek nem képesek pótolni. ,,Az orosz légierő tízszeres mennyiségi fölénye nem tette lehetővé, hogy összhaderőnemi művelet kezdődjön, hiszen egy ilyen műveletet a támadó félnek a levegőből jócskán támogatnia kell." Kaiser szerint arra sem volt elegendő idő, hogy az ukrán katonák a nyugati technika kezelését készségszinten elsajátítsák. Az utolsó tényező, hogy egy hatékony támadáshoz háromszoros élőerőfölény kell, de ez a két ország és a két hadsereg méretbeli különbségei miatt szintén nincs meg az ukrán oldalon.
Mi történik a frontszakaszokon?
December közepén beállt az ukrán sztyeppe zord időjárása: a hóviharok, a sár és a fagy miatt a nehéztechnika mozgatása körülményes, így a nagy támadó hadműveletekkel az ukránok végeztek.
A déli, herszoni frontszakaszon van még ukrán támadásra utaló jel, de az Kaiser Ferenc szerint csupán erőlekötés, az orosz tartalékokat próbálják ott tartani, hogy a keményebb harcszíntereken enyhítsék az orosz nyomást. Az ukránok egy dandárméretű erővel átkeltek a Dnyeperen, de a folyó helyenként egy kilométer széles, a partszakasza pedig mocsaras, így nehéztechnikát nem tudnak átvinni rajta, és még ha lenne is elegendő pontonhídjuk, vízi szállítóeszközük, az oroszok keményen bombáznák a műveletet.
Az orosz légierő tízszeres mennyiségi fölénye nem tette lehetővé, hogy egy ukrán összhaderőnemi művelet kezdődjön"
A középső, zaporizzsjai frontvonalon Robotinénél keletkezett egy kis ukrán beékelődés, de miután az ukrán offenzíva kimerült, az oroszok most megpróbálják visszanyomni. Nagy harcok dúlnak minden négyzetméterért.
A szomszédos donecki frontszakaszon az oroszok Avgyijivkánál október vége óta támadó műveleteket folytatnak, nagy erőkkel nyomják előre az arcvonalat, próbálják elfoglalni az ottani ukrán kiszögellést. Bahmutnál viszont az ukrán alakulatok próbálják áttörni a mélységi, többrétegű orosz védvonalrendszert, ott állóháború alakult ki, az orosz zár egyelőre kitart. Az oroszok ott is próbálkoznak ellentámadással, de nekik sem sikerül beljebb nyomniuk a harcállásokat. Az északi, harkivi frontvonalon Kupjanszk és Kreminna között az orosz erők folyamatosan támadnak, de az ukrán védelem állásait nem tudják feltörni.
Milyen tényezők döntik el a harcok kimenetelét?
Nem lesz ukrán támadás télen, mert nincs rá kapacitásuk, és nem akarnak felesleges emberveszteséget szenvedni - mondja a közeljövő lehetséges hadműveleteit firtató kérdésünkre Kaiser Ferenc. A szakértő szerint egy újabb ukrán ellentámadáshoz sokkal nagyobb nyugati harcászati támogatás kellene, ám az láthatóan akadozik. Az EU tagállamai vitáznak a következő támogatási csomag elfogadásáról, az amerikai kongresszusban pedig a republikánusok vétózzák a kormányzat Ukrajna-csomagját.
,,A téli átmeneti hadműveleti szünetet mindenki ki fogja használni, a front nagy részén nem várható támadás" - fogalmaz az NKE docense. Úgy véli, a lehetséges támadási irányokban a télen mindkét oldal erődítés- és védelmiállás-építésbe kezd.
A feleknek óriási kihívást jelent, hogy a harcok hosszú, ezer kilométeres frontszakaszon zajlanak. Ezt emberanyaggal és haditechnikával az orosz hadsereg tudja jobban menedzselni, az orosz utánpótlás bírja jobban, emiatt az oroszoknak van nagyobb mozgásterük arra, hogy manővereket akár veszteség árán is kockáztassanak. Nem véletlen, hogy most is leginkább orosz támadások zajlanak.
Az oroszok minimális célja, hogy a Donbaszt elfoglalják, ez a gyakorlatban a Donecki és a Luhanszki terület bekebelezését jelenti a közigazgatási határig. Ha ezt sikerülne végrehajtani, azt a Kreml háborús győzelemként tudná kommunikálni az orosz lakosságnak, és erre szüksége is van Vlagyimir Putyinnak, hiszen márciusban elnökválasztást tartanak Oroszországban.
Az ukrán nagy cél a déli áttörés lehet, vagyis hogy a krími és a donbaszi megszállt területeket kettévágják egy Azovi-tengerig kiérő hadművelettel - ez azonban nem valószínű. Ha a Dnyeperen át tudnának is tenni egységeket az orosz fennhatóságú frontrészekre, azok az erők könnyen csapdába kerülhetnek, az orosz túlsúly felmorzsolhatja őket.
Nyitóképen: ukrán katona behavazott lövészárokban november végén. Fotó: AFP / ANADOLU / Ozge Elif Kizil
Link
Kapcsolódó cikkek
Aggasztó híreket küldenek az ukránok a frontról
Link
Az oroszok felsorakoztak Putyin mögött
/Az oroszok kitartanak, az ukránok gyengülnek, az amerikaiak ingadoznak és a pénzüket féltik./
Link
Így tombol az időjárás az ukrán háborúban (Videó)
/A sártenger miatt az utak folyókká változtak./
Link
A frontról hazatérő ukrán katonák gyakrabban bántalmazzák a partnereiket
/2023 első nyolc hónapjában megduplázódtak a katona vagy katonai személy által elkövetett, családon belüli erőszakos esetek 2022 azonos időszakához képest./
Link
Térképen mutatjuk az orosz-ukrán háború elmúlt egy évében történt területi változásokat!
/Az ISW készített egy térképet, amely a területi változásokat mutatja Ukrajna Oroszországgal vívott háborújának elmúlt egy évében./
Link
CNN: Igazán pocsék hete volt Zelenszkijnek
/A tényleges uniós tagsághoz véget kell vetni a háborúnak, mégpedig úgy, hogy Ukrajna életképes nemzet maradjon. Jelenleg egyik sem garantált - írja az amerikai lap./
Link
Az egész háború alatt hazudtak az ukránok, most végleg lebuktak
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-10-10 20:00:51, kedd
|
| |
| |
MEGŐRÜLT A VILÁG
József Attila ,,NEM ÉN KIÁLTOK"
Nem én kiáltok, a föld dübörög,
vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
lapulj a források tiszta fenekére,
simulj az üveglapba,
rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
kövek alatt a bogarak közé,
ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe —
hiába fürösztöd öntmagadban,
csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
s nagyobb leszel a világ tengelyénél. .
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
akár borzalmas, akár nagyszerű,
nem én kiáltok, a föld dübörög.
Megdöbbenünk a versen. Mert a költő valami természeti kataklizma okozta rémületben szakítja, tépi ki magából a szavakat, mely kérlelhetetlen végzetként súlyosodik mindenkire, s már pusztán emiatt is kozmikus arányú. Kiáltását túlharsogja ennek robaja, a föld dübörgése...
Tobzódik az Ősgonoszság, mint a világegyetem egyik fönntartója, és rémületét tette még indokoltabbá: van-e ember, kinek ne szállna az inába a bátorsága ilyenkor?
Ötezer kilőtt rakéta, rengeteg halott, véres harcok az utcán - kitört az újabb háború
Link
Rendkivüli: Kegyetlen terror: válogatás nélkül kínozzák, mészárolják le az izraeli civileket a palesztin terroristák - videók
Link
Terrorháború Izrael ellen: mi történik most?
Link
ŐKET AKARJA BRÜSSZEL BEENGEDNI: ŐRJÖNGVE ÜNNEPLIK AZ IZRAEL ELLENI
TERRORTÁMADÁST A MIGRÁNSOK EGY GÖRÖG MENEKÜLTTÁBORBAN - VIDEÓ
Link
Megkezdődött: elindult az izraeli válaszcsapás
Link
Gázát körbezárták, több mint 2 millió ember csapdába esett
Link
Negyven csecsemőt öltek meg arab terroristák, lefejezték őket
Link
Horror: Negyven meggyilkolt csecsemőt találtak egy felszabadított izraeli kibucban
Link
Izrael lépett: többé nem lesz kegyelem, akárkit megölhetnek Gázában
Link
Újabb borzalmas felvételek: már Bécsben, Berlinben és Madridban is az arab terroristák gyilkosságsorozatát ünneplik a migránsok - videók
Az elmúlt napokban az arab terroristákat ünnepelték a migránsok és szélsőbaloldali tüntetők Európa, Ausztrália és Észak-Amerika-szerte. Több száz ember vonult utcára Berlinben, Párizsban, Madridban, Bécsben és Londonban is. Palesztin zászlókat lengettek és azt skandálták: Allahu Akhbar, vagyis Allah a leghatalmasabb. Az iszlamista jelszót kiabáltak azok az arab terroristák is, akik szombat reggel lerohanták Izraelt és közel 1000 embert gyilkoltak meg.
Link
,,Nem álhír a hullákon táncolás és a gyerekek elrablása, ez már tényleg háború"
Link
Így pénzeli Brüsszel a Hamász terroristáit
/A Hamász és az Iszlám Egyetem a szélsőségességben, az erőszakban és a terrorban hisz - nem pedig az oktatásban, a tudományban és a kultúrában. És mindezt EU-s támogatással/
Link
Mondjuk ki végre: az iszlám teret hódított Európában, bármikor megindulhatnak ellenünk (videókkal) - 2023.10.10.
Jó lenne, ha végre nem köntörfalaznánk és kimondanánk, hogy Európa őshonos népei, nemzetei óriási veszélyben vannak!
Miután a Hamász szombaton hajnalban megtámadta Izraelt, világossá vált, hogy könnyen olyan történelmi összecsapás elé nézünk, amilyenre nem is gondoltunk eddig. Az Európába eddig is ezrével és ráadásul az EU ,,meghívólevelével" érkező ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen megszállók lényegében katonák, az ISIS katonái. Mert higgyük el, nagyon sokan közülük azok, és időzített bombaként élnek és élősködnek Európa testén, hogy aztán egy gombnyomásra megmozduljanak és nekirontsanak ugyanúgy az őshonos európaiakra, mint tette ezt most a Hamász Izraelben.
Link
Két évig dolgoztak a Hamász támadás háborús forgatókönyvén - de ki volt a szerzője?
Link
A palesztin-izraeli háborúban szombat óta folyamatosak a támadások.
Kétségbeejtő az a brutális terrorakció, amelyben védtelen civileket lőttek agyon. Izraeli források szerint 2500, a Hamász szerint 7000 rakétát lőttek ki Izraelre, majd szárazföldön is benyomultak több helyen izraeli területre és 20-30 km-es mélységig jutottak. Nem véletlen, hogy az izraeliek több települést is evakuáltak, hogy megóvják a civil lakosságot. Kétségbeejtő az a brutális terrorakció, amelyben védtelen civileket lőttek agyon, mészároltak le. A Hamász egy olyan módot választott, amellyel k tudja véreztetni, és ki tudja fárasztani az izraeli haderőt, de ez még sosem sikerült nekik. Izrael is mozgósított, kitelepítette a lakosságot, precíziós csapásokat vetett be, és egy amerikai repülőgép-hordozó is a térségbe tart, tehát ők is segíteni fognak a precíziós csapásokkal. Ha Izrael mélyen benyomul a Gázai övezetbe, ott a világ egyik legsűrűbben lakott térsége van, 3800 ember lakik egy négyzetkilométeren, és közel 3 millió ember van, így nagyon drámai helyzet alakulhat ki. Az izraeli szárazföldi erők elsődleges célja valószínűleg az lehet, hogy az izraeli területre betört erőket megsemmisítsék és megszállják a határt a Gázai övezet mellett és mind a tengeri, mind az egyiptomi rész felé teljesen el fogják szigetelni, ezután tudják majd visszatelepíteni a lakosságot. Az viszont már egy másik döntés lehet, és eszkalálhatja a helyzetet, hogy ha mindenképpen bemennek a Gázai övezet területére, az azért már előre még nem látható veszteségekkel járhat, hiszen a civilek közt kellene megtalálniok a terroristákat. Nagy háború talán már nem várható, hiszen Izraelnek megfelelő mértékű és képzettségű hadserege van, de még sok minden más is történhet /pl. Irán/.
Az elmúlt 3 nap félelmetes hírei már így is elborzasztóak. Felkavaró felvételek: mindkét oldalon óriási pusztítás, összedőlt házak, gyilkolás, rengeteg halott, véres harcok.
És sajnos nem csak itt, hanem a Föld sok más helyén is...
Sokan álmodozunk, álmodoztunk arról, hogy egy igazságosabb világban éljünk. Sajnos ettől még nagyon távol van az emberiség és az országok nagy része...
Európára is tragikus sors várhat!
Mert megőrült a Világ!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-10-08 21:30:38, vasárnap
|
| |
| |
TERRORHÁBORÚ IZRAEL ELLEN: MI TÖRTÉNIK MOST?
Origo2023.10.07. 18:46
Rakéták tömegét lőtték Izrael déli és középső részére a Gázai övezetből szombat reggel, fegyveres terroristák tucatjai hatoltak be izraeli településekre. Óriási a baj, és egyre több a kérdőjel. Közben eddig legkevesebb 100 izraeli halálos és ezer sebesült áldozata van az izraeli mentőszolgálat és a kórházak szombat délutáni közlése szerint. Késő délután megkezdődött az izraeli válasz: az izraeli hadsereg rakétákkal támadja a Gázai övezetben a terroristák állásait, és a hadsereg közleménye szerint többszáz terroristát megöltek Izrael területén. Mi a Hamász? Miért támadta meg Izraelt, és mi jön most? Szakértőt kérdeztünk, és összegyűjtöttük a legfontosabb részleteket!
Rendkívüli hír
Izrael az Egyesült Államok segítségét kéri, nagy a baj
A palesztin-izraeli konfliktus rég követelt egyszerre annyi izraeli áldozatot, mint a Hamász szombat reggeli támadása. Több ezer rakétát lőttek ki a zsidó államra, a szervezet harcosai behatoltak izraeli területekre, ahol több civilt megöltek. A támadás mindenkit váratlanul ért.
A támadásnak - szombat délután hat órakor - már legalább 100 áldozata és 1000 sebesültje van, de ezek a számok még biztos, hogy emelkedni fognak.
Eközben a másik oldalon a palesztin média 160 halottról és több mint 1000 sebesültről számolt be a Gázai övezet kórházaiban szombat reggel óta. Az Egyesült Államok - amelynek demokrata vezetése az elmúlt években többször cserben hagyta Izraelt - azt ígéri, hogy biztosít mindent Izraelnek a védekezéshez, Oroszország pedig azonnali tűzszünetre szólított fel.
Mi történt szombat hajnalban Izraelben?
Rakéták tömegét lőtték Izrael déli és középső részére a Gázai övezetből szombat reggel, fegyveres terroristák tucatjai hatoltak be izraeli településekre - jelentette a helyi média szombat reggel. Az izraeli hadsereg helyi egységei, kommandósok és helyi biztonságiak tűzharcokat folytatnak a behatolt gázai merénylőkkel, akik a helyi lakosok otthonait próbálják támadni és elfoglalni, több épületet sikerült birtokba venniük, ott véres csaták folynak az izraeli biztonságiakkal. Mohammed Deif, a Gázai övezetet irányító iszlamista Hamász terrorszervezet katonai szárnyának vezetője azt közölte, hogy
mintegy ötezer rakétát indítottak szombat reggel Izrael felé.
Rakétával lövik Izraelt palesztin fegyveresek Gáza városából 2023. október 7-én.Forrás: MTI/EPA/Mohamed Szaber
Rakétatalálat érte a Gázai övezettel északon szomszédos városokat, Askelont és Javnét, valamint az ország középső részén Rison Lecionban és Ramléban is becsapódott lövedék, Jeruzsálemből légvédelmi riasztást jelentettek.
Túszokat tartanak fogva a terroristák
Az izraeli N12 hírcsatorna beszámolója alapján jelenleg mintegy 50 izraeli túszt tartanak fogva a Hamász fegyveresei. A jelentés alapján a túszokat a Be'eri kibuc étkezőjében tartják fogva. A kibuc Izrael déli részén, a Negev-sivatag északnyugati részén található, a Gázai övezet keleti határának közelében.
Az egyik helyi lakos a hírcsatornának arról számolt be, hogy a kibucban lévő otthonában egy biztonságos szobában van, és "sok lövést" hall a közelben. Eközben egy másik déli lakos azt mondja, hogy felesége és lányai eltűntek, és hogy a felesége telefonját - amelyet nem vesz fel - a Gázai övezet déli részén lévő Khan Younisba követte nyomon. Azt mondja, attól tart, hogy a családját elrabolták Gázába. Ezeket a jelentéseket Izrael hivatalosan nem erősítette meg. A hírcsatorna azonban arról számolt be, hogy a Hamász férfiakat és nőket, fiatalokat és időseket, civileket és katonákat rabolt el a Gázai övezetbe.
Gázai övezetForrás: Origo
A gázai övezet és az uralmin lévő terroristák, a Hamász
A Gázai övezet a világ egyik legsűrűbben lakott területe, Izrael és Egyiptom között helyezkedik el. A területet nem az Izrael és más országok által leginkább tárgyalópartnernek tekintett Palesztin Hatóság ellenőrzi, hanem a Hamász palesztin terrorszervezet.
A Hamász a Muszlim Testvériség nevű terrorszervezet palesztin ágából vált ki az 1980-as évek végén. A Hamász célja, hogy iszlám államot hozzon létre Izrael területén.
A Hamász fegyveresei a Gázai övezetben.Forrás: EPA
A Gázai övezetből 2005-ben kivonult az izraeli hadsereg illetve felszámolták a területen a zsidó telepeket is. Ezt követően blokád alá vonták a területet. A Hamász 2006-ban vette át a hatalmat a gázai övezetben a Fatah nevű korrupt szervezettől egy választáson.
Mit lehet tudni a mostani támadásról?
Az Origo az eseményekkel kapcsolatban megkérdezte Nógrádi György biztonságpolitikai szakértőt, aki elmondta, hogy a mostani akció fedőneve arab részről Al-Aksza vihar, és láthatjuk, hogy támadást hajtottak végre a szárazföldről, a levegőből és a tengerről. Az izraeli kormány és vezérkar is összeült, és az első lépések egyikeként lezárták Gáza térségét, és hajózási tilalmat vezettek be. A szakértő rámutatott, hogy 14 települést támadtak meg a palesztin fegyveresek, ezek közül hármat el is foglaltak. Izrael és a Nyugat a Hamászt terrorszervezetként tartja számon. A szakértő szerint egy probléma van, hogy
most úgy támadtak a palesztinok, hogy előtte napokon át nem támadtak, csend volt. Ez újdonság volt az 1973-as, ötven évvel ezelőtti háborúhoz képest, mert akkor napi összecsapások voltak.
Izraelben akkor vallási ünnep volt, nem figyeltek oda, most viszont egyszerre támadtak, jóval előkészítettebb akcióval, és Izrael számára ez így egy taktikai vereséget is jelent. A nagy kérdés most az, hogy mi lesz a háború után? Nógrádi György leszögezte:
egyértelmű, hogy a háborút Izrael megnyeri, de ha nagyon kemény izraeli csapások lesznek, és nagyon kemény izraeli ellenlépések lesznek, akkor a palesztinok jelentős része fel fog lázadni Izrael ellen, és az arab országok számára is megnehezül az együttműködés Izraellel.
Rakétával lövik Izraelt palesztin fegyveresek Gáza városából 2023. október 7-én.Forrás: MTI/EPA/Mohamed Szaber
Honnan volt ennyi rakétája a Hamásznak?
Nógrádi György az Origónak kifejtette, hogy
rengeteg katonai üzem működik a Gázai térségben, ez a világ legsűrűbben lakott területe.
már a gyerekeket és a nőket a palesztinok elküldték máshová, mert nyilvánvaló volt, hogy lesz egy izraeli ellencsapás.
ma a világpiacon bárki bármennyi fegyvert be tud szerezni.
a Hamász óriási katonai támogatást kapott és kap Irántól.
Nógrádi György szerint most
a Hamász célja az, hogy az eddigi izraeli politikát megtorolják, legalábbis a terrorszervezet megfogalmazása szerint.
Az sem utolsó szempont, hogy évekkel ezelőtt az Al-Aksza mecset körül kialakult helyzetnek ma is van relevanciája. Az Al-Aksza jelenlegi felállásban a fedőneve az akciónak, az Al-Aksza brigádok pedig arra utal, hogy fegyveres összecsapások voltak még évekkel ezelőtt az Al-Aksza mecset környékén, ahol palesztinok haltak meg, így az Al-Aksza név a palesztinok számára szimbóluma az izraeli támadásoknak.
Az izraeli határrendőrséggel összecsapó palesztinok felgyújtott barikáddal zárnak le egy utat a 19 éves palesztin Labíb Dumaidi temetése közben a ciszjordániai Náblusz közelében fekvő Huvarában 2023. október 6-án.Forrás: MTI/AP/Nászer Nászer
Ötven évvel ezelőtt is megtámadták Izraelt
Nógrádi György arról is beszélt lapunknak, hogy óriási kérdés az, hogy
hol volt és mit csinált a hírszerzés, és hogyan lehetséges az, hogy 50 év után újra megtámadták úgy Izraelt, hogy erre nem volt felkészülve?
A szakértő rávilágított, hogy
pontosan 50 évvel ezelőtt tört ki a jóm-kippuri háború, ahol Izrael tudta, hogy a Szovjetunió által támogatott Egyiptom és Szíria meg fogja támadni, de nem mert mozgósítani, mert az előző mozgósítás annyi pénzbe került, hogy abból indultak ki, hogy megviselné az izraeli költségvetést.
A háborúban akkor győzött Izrael, aminek egyik döntő oka az Ariel Saron tábornok - későbbi izraeli miniszterelnök - által vezetett sikeres ellentámadás volt, amely megroppantotta az egyiptomi és szíriai hadsereget.
Mi lesz ezután Izraellel?
Nógrádi György szerint az egyik nagy kérdés az, hogy ez a háború hogyan fogja befolyásolni Izrael eddigi sikeres béketárgyalásait az arab államokkal, különös tekintettel az elmúlt hetekben, főleg az ENSZ közgyűlésén lefolytatott szaúd-arábiai-izraeli tárgyalásokra milyen hatással lesz.
Jelenleg nagyon jó az egyiptomi-izraeli viszony, de meglátjuk majd, hogy az egyiptomi vezetés változtat-e a politikáján.
Így reagált a nemzetközi közösség
Charles Michel, az EU Tanácsának elnöke azt írta az X platformon (korábban Twitter): az Izrael és az izraeli lakosság elleni "válogatás nélküli támadások" ártatlan polgárokat sújtanak terrorral és erőszakkal. Az EU szolidáris az izraeli néppel ebben a szörnyű pillanatban - tette hozzá.
Karl Nehammer osztrák szövetségi kancellár szintén az X-en azt írta: "Határozottan elítélem a Hamász ma reggel óta Izrael és ártatlan civilek elleni terrortámadását. Izraelnek joga van megvédeni magát az ilyen alattomos és tömeges támadásokkal szemben. Védtelen civilekre rakétákat lőni brutális terror, és soha nem eszköz a politikai problémák megoldására. Izrael biztonsága Ausztria számára nem tárgyalási alap."
Annalena Baerbock német külügyminiszter (aki a palesztinokkal rendkívül engedékeny német Zöldek vezetője) most szintén elítélte a Gázából Izrael ellen intézett támadásokat. "Az ártatlan emberek elleni erőszaknak, a rakétatámadásoknak azonnal véget kell vetni. Teljes mértékben szolidárisak vagyunk Izraellel, amelynek a nemzetközi jog szerint joga van megvédeni magát a terrorral szemben" - írta az X-en.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke "a terrorizmus legmegvetendőbb formájáról" beszélt.
Olaszország is támogatja Izrael önvédelemhez való jogát. A római kormány szintén a leghatározottabban elítéli a "terrort és az ártatlan civilek elleni folyamatos erőszakot" - áll Giorgia Meloni olasz miniszterelnök hivatalos rezidenciájának szombaton kiadott közleményében. "A terror soha nem fog győzedelmeskedni" - írták.
James Cleverly brit külügyminiszter szintén az X-en közölte: "az Egyesült Királyság egyértelműen elítéli a Hamász által izraeli civilek ellen elkövetett szörnyű támadásokat. Az Egyesült Királyság mindig támogatni fogja Izrael jogát, hogy megvédje magát".
José Manuel Albares spanyol külügyminiszter pedig azt írta a X-en: "határozottan elítéljük a Gázából Izrael ellen elkövetett nagyon súlyos terrortámadásokat. Elborzaszt bennünket ez a válogatás nélküli erőszak. Minden szolidaritásunk az áldozatoké."
Az ukrán külügyminisztérium szintén az X-en közölte: "Ukrajna határozottan elítéli az Izrael elleni folyamatos terrortámadásokat, beleértve a Jeruzsálemben és Tel-Avivban civilek ellen elkövetett rakétatámadásokat". Ukrajna támogatja Izraelt abban a jogában, hogy megvédje magát és népét.
Oroszország mindkét féllel és az arab országokkal is kapcsolatban áll az Izrael és a palesztinok közötti konfliktus eszkalálódása miatt. "Magától értetődik, hogy mindig önmérsékletre szólítunk fel" - idézi az Interfax hírügynökség Mihail Bogdanov külügyminiszter-helyettest.
Mennyire súlyos az izraeli helyzet?
Az Origo megkérdezte Nógrádi Györgyöt, hogy mennyire súlyos az izraeli helyzet. A szakértő szerint nagyon fontos lesz, milyen lesz az amerikai és orosz reakció. Hozzátette: érdekes megnézni, hogy az az Európai Unió, amely az elmúlt években rendkívül kritikus volt Izraellel szemben, - és rendre a palesztinok mellé állt (a szerk.) - hogyan reagált most. Nagy-Britannia már nem tagja az EU-nak, a NATO-nak igen, ugyanakkor a brit miniszterelnök a német vezetésen keresztül elítélte a palesztin támadást. Színre lépett a német külügyminiszter is, aki bejelentette, hogy azonnali tűzszünetre van szükség, ilyet azonban a háború első perceiben rendkívüli butaság mondani - vélte a szakértő.
Demkó Attila, az MCC szakértője pedig a Facebookon közzétett bejegyzésében rögzítette, hogy
a Hamasz támadása jóval komolyabb minden korábbinál.
Hozzátette azt is, hogy
ami ma van annyival rosszabb, hogy sok háború nem "választott" háború lesz, hanem bele van kódolva a rendszerbe a demográfiai robbanás és a klímaváltozás miatt.
Ez a háború hogyan hathat az ukrajnai háborúra?
Nógrádi György lapunknak elmondta, hogy Izrael eddig rendkívül óvatos volt, és jó kapcsolatokat próbált fenntartani mind Ukrajnával, mind Oroszországgal, mert mindkettőben él zsidó kisebbség.
Miután látjuk mi történik most, az ukránok bejelentették, hogy felvették a kapcsolatot az izraeli ukrán nagykövetséggel, hogy mi történt az Izraelben élő ukrán állampolgárokkal. Érdekes, mert nem mondják ki, hogy zsidókkal. Nyilvánvaló, hogy ukrán állampolgár izraeli zsidók ugyanúgy élnek, mint a többi zsidó Izraelben, de az ukránok már ebből is elkezdtek propagandát csinálni. Hogy ő törődik az állampolgáraival, de látjuk, hogy ez nem így van.
Magyarország elítéli az Izraelt ért terrortámadást
Magyarország elítéli az Izraelt szombat hajnalban ért terrortámadást, elismeri Izrael önvédelemhez fűződő jogát, és őszinte együttérzését fejezi ki a veszteségek miatt
- írta a külgazdasági és külügyminiszter a Facebook-oldalán. Szijjártó Péter közölte, hogy
a tel-avivi magyar nagykövetség munkatársai épségben vannak, folyamatosan tartják velük a kapcsolatot, és folyamatosan veszik fel a kapcsolatot azokkal a magyar állampolgárokkal, akik konzuli védelemre regisztráltak.
Az Izraelben tartózkodó magyarokat arra kérik, hogy bármilyen baj esetén azonnal forduljanak a magyar nagykövetséghez - írta a miniszter, megjegyezve, hogy eddig még nem érkezett segélykérés. Szijjártó Péter kiemelte, hogy
Magyarország a lehető leghatározottabban elítéli a brutális terrortámadást, elismeri Izrael önvédelemhez fűződő jogát, és őszinte együttérzését fejezi ki Izrael kormányának és az izraeli népnek az őket ért veszteségek miatt.
Izraeli kollégámat biztosítottam Magyarország támogatásáról és együttérzéséről
- írta a miniszter.
Egyiptom közvetíteni próbál a Hamász és Izrael között
A legfrissebb hírek szerint Egyiptom közvetíteni próbál a Hamász és Izrael között a szombat reggel kitört súlyos fegyveres konfliktus eszkalációjának megfékezésére. Szaúd-Arábia és az ENSZ emberi jogi főbiztosa is a polgári lakosokkal szembeni erőszak azonnali beszüntetésére szólította fel a feleket hírügynökségi jelentések szerint.
Egyiptom "intenzív kapcsolatokat" folytat "befolyásos" nemzetközi felekkel a folyamatban lévő palesztin-izraeli eszkaláció megállítása érdekében. Az egyiptomi külügyminisztérium szóvivőjének szombati közleménye alapján Számeh Sukri egyiptomi külügyminiszter a "súlyos palesztin-izraeli eszkaláció" miatt telefonon egyeztetett Josep Borrell európai uniós külügyi főképviselővel.
Volker Türk, az ENSZ emberi jogi főbiztosa az erőszak azonnali leállítására szólított fel a Gázai övezetben és annak térségében, miután az övezetet uraló Hamász palesztin iszlamista szervezet az elmúlt évek legnagyobb támadását intézte Izrael ellen.
Ez a támadás borzalmas hatással van az izraeli civilekre
- mondta Türk egy nyilatkozatában.
Polgári lakosok soha nem lehetnek támadások célpontjai
- tette hozzá.
Elítélte a támadást egyebek között India, Franciaország és a NATO is.
A kapcsolataik normalizálásáról Izraellel éppen ezekben a hónapokban tárgyaló Szaúd-Arábia a palesztinok és Izrael közötti ellenségeskedés "azonnali beszüntetésére" szólított fel. A kapcsolatok normalizálásáról folyó tárgyalásokon mindkét ország legfontosabb szövetségese, az Egyesült Államok közvetít.
A királyság külügyminisztériuma közleményben szólított fel a civilekkel szembeni erőszak kerülésére és önmérséklet gyakorlására. "A megszállás folytatása, a palesztin nép törvényes jogainak megtagadása és a hitbéli szentségei elleni szisztematikus provokációk megismétlődése a feszültségek elmérgesedéséhez vezethet" a szaúdi közlemény szerint.
Irán üdvözölte a terrortámadást
Az Irán támogatását élvező Hezbollah libanoni síita szervezet üdvözölte és "hősiesnek" nevezte a Hamász terroristáinak Izrael elleni támadását. Közölték, hogy közvetlen kapcsolatot tartanak fenn a palesztin vezetőkkel a palesztin területeken belüli és kívüli műveletek "folyamatos értékelése" végett. A Hezbollahot az Egyesült Államok, Németország, az Egyesült Királyság, Izrael és még az Arab Liga is terrorszervezetnek minősíti.
Ali Hamenei ajatollahnak, Irán legfelsőbb politikai és vallási vezetőjének az egyik katonai tanácsadója is üdvözölte a Hamász "bátor offenzíváját" Izrael ellen az Isna iráni hírügynökség jelentése szerint.
Támogatjuk ezt a bátor, al-Aksza fedőnevű hadműveletet, és biztosak vagyunk abban, hogy az ellenállási front is támogatja
- közölte Jahja Rahim-Szafávi tábornok, a Forradalmi Gárda elitalakulat parancsnoka. A teheráni külügyminisztérium közleménye szerint
a Hamász támadása a palesztinok egyre nagyobb önbizalmának a jele Izraellel szemben.
Ebben a hadműveletben a meglepetést és más elemeket is kombinálva használtak, ami jelzi a palesztinok önbizalmát a megszállókkal szemben
- közölte Nasszer Kanaáni szóvivő, akit szintén az Isna idézett.
Kapcsolódó cikkek
Ötezer kilőtt rakéta, rengeteg halott, véres harcok az utcán - kitört az újabb háború
Link
Itt van Törökország és Egyiptom drámai bejelentése
Link
Erre senki sem számított: itt az iráni háborús üzenet
Link
Drámai bejelentést tett az izraeli hadsereg, nagy a baj
Link
Szijjártó Péter: Regisztráljanak konzuli védelemre az Izraelben tartózkodó magyar állampolgárok
Link
Link
Sokkoló videókon az izraeli válaszcsapás ereje a Gázai övezetben - 2023.10.09.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-08-22 22:45:37, kedd
|
| |
| |
HOGY EL NE FELEJTSÜK SOHA EZT A NÁCI ÁLLATOT...
Íme a szörnyeteg, aki a világra szabadította a genderideológiát
Nagyon sötét veremben találhatja magát az, aki utánajár John Money munkásságának: bemutatjuk a genderideológia egyik atyját, akire nem nagyon akarnak hivatkozni a mai aktivisták.
Sok szó esik mostanság a genderideológiáról, külföldön és belföldön egyaránt. Egyesek a gyerekekre és a mentális egészségre gyakorolt negatív hatásait hangsúlyozzák a közbeszédben, míg a spektrum másik oldalán azok állnak, akik szerint ez teljesen paranoid gondolkodás, és igazából a genderizmus nem több, mint egy újabb lépcsőfok a fejlődés, a teljes egyéni szabadság felé.
Meglátásunk szerint mindebből fájóan hiányzik egy fontos részlet, mégpedig, hogy
miképp is indult útjára a genderideológia?
Hiszen láthatóan új keletű dologról van szó, sem a történelemkönyvekben, sem a biológiakönyvekben nincs róla szó; és ha vesszük a fáradtságot, azt látni, hogy egy passzust sem találhatunk róla sem a Bibliában, sem az ókori rómaiak írásaiban, sem a középkori iratokban.
Nos, az 1950-es és '60-as évekig kell visszamennünk. Egészen pontosan 1955-ben használta először a ,,gender" kifejezést az új-zélandi születésű, de Amerikában karriert befutó pszichológus, John Money, aki ezzel teljesen külön kategóriát hozott létre a születési nemtől. Az elmélet szerint egyáltalán nem a biológiai markerek határozzák meg egy adott személy nemét, hanem a viselkedési mintázatok. Később ezek kiegészültek olyan, ismerősnek hatható fogalmakkal is, mint ,,genderidentitás", amely a szexualitás belső, egyéni élményének leírására törekszik, vagy mint a ,,genderszerep", ami a férfiakra és nőkre vonatkozó társadalmi elvárásokat foglalja magában.
Money a Johns Hopkins University-n nyitotta meg az első, genderidentitással foglalkozó intézetét. Látható, hogy a mai kor gendermozgalmát milyen mértékben határozza meg John Money gondolkodása, hiszen például az elv, miszerint nem a biológia határozza meg valaki nemét, hanem a társadalom, a szociális környezet, az egyéni érzések, és a többi,
szinte egy az egyben visszavezethető az új-zélandi pszichológusra.
De akkor miért lehet mégis az a benyomásunk, hogy a genderideológia támogatói mintha kerülnék a John Moneyre való hivatkozást? Miért érezhetjük úgy, mintha elfeledkeztek volna róla? Miért nem említik a nevét?
David Reimer tragédiája
Nos, a fenti kérdésekre a választ talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy azért, mert Money sajnos nem maradt meg az elméletnél, hanem
elképzeléseit bizony a gyakorlatba is megpróbálta átültetni - katasztrofális eredményekkel.
Money a gender-elméletet először úgynevezett ,,interszex" kisbabákon akarta tesztelni - azaz olyan csecsemőkön, akik (különböző születési rendellenességek következtében) nemi jellegzetességük alapján nem sorolhatóak be kizárólagosan tipikus női vagy férfi kategóriába. Money úgy vélte, hogy ezen csecsemőket a leghatásosabban hormonokkal és különböző műtétekkel lehet kezelni azzal a céllal, hogy valamelyik ,,genderbe" terelje őket. Igazándiból nem számított az, hogy a csecsemőnek milyen nemi szerve van, ehelyett az elsődleges hangsúlyt a választott ,,gender" kapta.
John Money-t azonban nem ez izgatta. Sokkal inkább foglalkoztatta az egészséges nemi jellegekkel rendelkező gyermekek fejlődése: azon elméletét igyekezett bizonyítani, miszerint minden gyermek esetében alakítható és rugalmas a ,,genderidentitás".
A gond persze az volt, hogy ezt szinte lehetetlen volt kivitelezni, hiszen egy épelméjű szülő sem akarta akkoriban, hogy másik neművé transzformálják a gyermekét, ha már makkegészséges.
Ekkor azonban ölébe hullott a kiskapu: David Reimer.
Mint a Rolling Stone magazin írja beszámolójában, Reimer 1965-ben született egy ikerpár tagjaként egy kanadai munkáscsaládba: tökéletesen egészségesek voltak, egészen addig, amíg édesanyjuk észrevette hét hónapos korukban, hogy nehezen vizelnek. Mint kiderült, fitymaszűkületük volt, amely egy körülmetéléssel könnyen kezelhető. Rutinműtétnek kellett volna lennie, azonban David esetében ez tragikus következményekkel járt: egy műhiba következtében David szinte teljesen elvesztette péniszét, ahogy a szüleivel konzultáló egyik orvos fogalmazott, ,,sosem fog tudni házas életet élni, és normális szexuális kapcsolatot létesíteni". Az orvosok a rekonstrukció lehetőségét is kizárták. A Reimer szülők kétségbe estek, nem tudták mitévők legyenek, mindenhol megpróbáltak segítséget kérni, de senkitől sem kaptak. John Money-t egy televízióműsorban látták, és
annyira hatással volt rájuk a pszichológus karizmája, hogy végső kétségbeesésükben felvették vele a kapcsolatot.
Money pedig ezzel tökéletes ,,tesztalanyhoz" jutott: David ugyanis - ellentétben az interszex csecsemőkkel - egy olyan gyermek volt, aki egyértelműen egy fiú nemi jellegeivel rendelkezett, ikertestvére, Brian pedig továbbra is teljesen egészséges volt - azaz ő lehetett a ,,kontrollcsoport" a kutatás során. Fontos leszögezni, hogy mire Reimerék először, 1967-ben meglátogatták Money-t, a pszichológus már egyfajta szaktekintélynek számított az Egyesült Államokban a ,,gender rendellenességek" témájában. A szülők úgy gondolták, a pszichológus normális életet biztosíthat Davidnek, csak épp lányként.
Money pedig agresszíven nyomult: arról győzködte a szülőket, hogy Davidnek teljes klinikai kasztráción kell átesnie, és női nemi szervet kell neki műtéti úton kreálni, 11-12 éves korától pedig női hormonkezelést kell kapnia.
David ekkor mindössze 22 hónapos volt, de már indult a tortúra.
Szülei John Money utasítására úgy nevelték őt, mintha kislány lenne: Brendára nevezték át, lányos ruhákba öltöztették, babaházat ajándékoztak neki. Szinte senki nem tudott arról, mi is ,,Brenda" pontos háttértörténete, még Brian is abban a hiszemben cseperedett, hogy kishúga van.
David Reimer, miután megszabadult Moneytól. Forrás: Wikipédia
A gépezetbe azonban hiba csúszott, David viselkedése ugyanis nem mutatta a ,,kísérlet" sikerét. Nem fogadta el például, amikor anyja ki akarta sminkelni, a lányos ruhákat mindig letépte magáról, az iskolában fiúként viselkedett, ami miatt az osztálytársai csúfolták, tanárai pedig problémásnak vélték.
Ennél azonban sokkal szörnyűbbek voltak az éves vizitek John Money-nál, amikor is megvizsgálta az ikrek szexuális fejlődését. A pszichológus hatéves koruktól (!) kezdődően a szexuális fantáziáikról és vágyaikról faggatta a gyermekeket, valamint meztelen gyerekekről és szexelő felnőttekről mutatott nekik fotókat.
Más alkalmakkor arra utasította a gyerekeket, hogy vetkőzzenek le, és nézzék egymás nemi szerveit. Money gyakran 5-6 kollégáját is behívta a ,,vizitekre", máskor pedig képeket készített.
Gyakran arra utasította a testvérpárt, hogy imitáljanak közösülést,
amikor pedig erre nem voltak hajlandóak, üvöltözni kezdett velük egy másik beszámoló szerint.
Reimer egy későbbi interjúban elmesélte, hogy nagyon hamar rettegni kezdett a vizitektől, ám a legrémületesebb az volt, amikor közeledett a nyolcadik születésnapja. Money ugyanis ekkor akart további műtéteket végrehajtani Reimeren, hogy ,,női nemi szervét" befejezze. Meglehetősen ellentmondásos, mindenesetre az új-zélandi pszichológus nem hitt abban, hogy a pszichológiai nemváltás lehetséges teljes fizikai nemváltás nélkül.
Money ekkoriban kezdett befutni. Az ikreken végzett, színfalak mögött dermesztő kísérleteket publikálta, a média felkapta, és a siker az ölébe hullott.
A Reimer-fivérek azonban ezt egész másként élték meg,
a kamaszkorhoz közeledve David egyre inkább elidegenedett saját testétől.
Maga Money is arról számolt be, hogy a hormonterápia puszta említésétől is David intenzív pánikrohamot kapott, a pszichológust azonban ez sem állította meg - mindenképp meg akarta műteni Davidet, ezért még egy transszexuális férfit is fel akart bérelni, hogy beszéljen a fiúval, hátha ,,jobb belátásra" tudja bírni.
A rengeteg tortúra végül egy 1976-os incidensben csúcsosodott ki, amikor is David nemes egyszerűséggel felrohant a klinika tetejére, és azzal fenyegetőzött, hogy a mélybe veti magát, ha még egyszer látnia kell Money-t.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy a fiúk a klinikára mentek vizitre. Money ezek után még egyszer meglátogatta a Reimer családot 1979-ben, ekkor az ikrek a pincében bújtak el az orvos elől. Ezután David soha többet nem látta a pszichológust.
S amint a fiú kikerült Money hatása alól, megízlelte a szabadságot: tizenhatodik születésnapjára elhagyta a ,,Brenda" nevet, melleit műtéti úton eltávolíttatta, és férfi hormonokat kezdett szedni.
De Money ,,munkásságának" hatása sajnos élete végéig kísérte Davidet, 21 éves kora előtt kétszer próbált meg véget vetni életének.
1990-ben kezdtek csak el végre éledezni a remények David számára, amikor megházasodott, és nevére vette nejének három gyermekét.
Ebben az időszakban kezdett csak Money kísérleteinek sötét, embertelen oldala szivárogni a nyilvánosság felé.
A pszichológus riválisa, valamint Reimer egykori pszichiátere összefogtak, és 1997-ben megjelentették tanulmányokat, amely cáfolta Money azon meggyőződését, miszerint a csecsemők ,,semleges genderűek" lennének. Kimutatták azt is, hogy kezelései több kárt okoznak, mint hasznot, és Reimer volt az élő példa.
David Reimer számára azonban már túl késő volt. 2002-ben ikertestvére öngyilkos lett, túladagolta magát antidepresszánsokkal, felesége pedig rövidesen benyújtotta a válókeresetet. David 2004-ben véget vetett életének:
38 éves volt, de ezalatt az idő alatt döbbenetes kínokat kellett átélnie.
John Money 2006-ban hunyt el, több mint hatvan kitüntetéssel ékes karrierje után életének a Parkinson-kór szövődményei vetettek véget 84 éves korában.
Nyitóképen: John Money. Fotó: Wikipédia
Forrás: mandiner.hu
Link
A genderideológia pusztító következményei
Link
Pszichológusok a genderideológia szolgálatában
Link
Külföldi szövetségesek, ,,civil" szervezetek segítik a genderideológia fantomjával hadakozó kormányt
Link
Újabb kísérlet zajlik a genderideológia törvényesítésére
Link
Az iskolák után kezdődik a munkahelyek érzékenyítése is
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-07-15 21:45:17, szombat
|
| |
| |
KUN PÉTER EMLÉKÉRE
Csak 25 éves volt... Olyan fiú, akiért rajongtak a lányok. Mellette pedig piszkosul tudott gitározni. És még ma is megtehetné, ha 30 éve, 1993. július 10-én hajnalban valaki megfogta, megfoghatta volna a kezét, hogy ne! Akkor ma is élne a százhalombattai Kun Péter, az Edda mindig vidám, mosolygós gitárosa, akit az együttes testőre gázolt halálra a Velencei tónál. A 70-es út 47-es kilométerköve azóta is az Edda-rajongók legszomorúbb zarándokhelye.
Pedig minden olyan szépen indult. Tehetséges volt, jóképű, igazi rocker, akinek megadatott, hogy a kor egyik legnépszerűbb bandájában, az Eddában gitározhat. A föld felett járt.
A hagyományos, velencei tavi Edda-táborra is úgy készült, mint egy kisgyerek. A föld felett járt, mert a fiatal kora ellenére az ő szólóitól alélt el a közönség, és mert már tudta, hogy a barátnője négy hónapos terhes.
Egy átlagos pénteki nap volt. Sok napsütés, meleg idő. A MOL-nál aznap 56 forint volt a gázolja ára, volt aki használt Lada Samarát vagy kocka Ladát keresett hirdetésben, az isztambuli hat napot pedig 7990 forintért kínálta egy utazási iroda.
A Velencei tónál pedig ezen az estén ünnepeltek. Gömöry Zsoltot, a banda tagját, mert gyereke született és születésnapja is volt. Ittak. Leginkább bort. Kun Péter is ivott. De nem lett volna ezzel semmi baj. A baj azzal volt, hogy a fiatal gitáros az imádott motorját is magával vitte a Velencei tóhoz.
Egy szponzor nem sokkal korábban két choppert ajánlott fel az Eddának használatra. Kun Péter viszont egy gyorsabb motorra vágyott és kijárta a frontember Pataky Attilánál, hogy az egyik motor sportos legyen. Egy bivalyerős FZR 600-as Yamahát kapott. Imádta, szerelmemnek hívta.
Azon a hajnalon pedig ahelyett, hogy lefeküdt volna aludni, kitalálta, hogy még motorozik egyet. ,,Teszek még egy kört a szerelmemmel" - mondta és már ment is. Nem kellett volna. De a legszörnyűbb az egészben, hogy nem azért halt meg, mert ittasan ült motorra.
Mikor elviharzott a szálloda elől, a barátnője aggódni kezdett, ő szólt az együttes egyik testőrének, hogy menjenek utána. A testőr is ivott, de segíteni akart. Bepattant a Chevroletbe Kun kedvesével együtt és gázt adott.
Annak ellenére is, hogy az egyik kereke korábban defektet kapott, így csak egy ideiglenes pótkerék volt a kocsin. Olyan, amellyel az ember elgurul a következő benzinkútig és segítséget kér.
Kun Péter közben meggondolhatta magát, mert a 70-es út 47-es kilométerkövénél leállt a motorjával és épp arra készült, hogy megfordul. Hazamegy és kialussza magát, hiszen este koncert. Az út közepén állt keresztben a Yamahával, amikor a kanyarból kivágódott nagy sebességgel a Chevrolet. Pillanatok alatt történt mindent. A gitárosnak esélye sem volt, az orvosok szerint az ütközés pillanatában meghalt.
Pataky Attila már aludt, úgy ébresztették fel, hogy nagyon nagy baj van. Ő találta ki azt is, hogy a sátrakban alvó több száz Edda-rajongónak nem fogják egyből elmondani, hogy mi történt. Ismerte őket, félt, hogy néhányan kárt tesznek magukban. Előbb csak azt mondták délelőtt, hogy Kunost kisebb baleset érte, vége a tábornak, nem lesz este koncert, mindenki menjen haza.
De maradtak. Mintha megéreztek volna valamit. Estére így Pataky Attila kiállt a színpadra és elmondta, Kun Peti nincs többé. És sajnos igaza lett. A beszámolók szerint egy lány késsel összeszurkálta magát, másik kettő pedig a kézfején próbálta felvágni az ereit.
Kun Péter meghalt. Aztán öt hónappal később megszületett a kislánya, aki sosem láthatta az apját. A tehetséges gitáros halála után az Edda folytatta, a következő albumot az emlékének ajánlotta, az együttes rajongói viszont azóta sem feledik a hosszú hajú, mosolygós srácot, aki úgy festett a színpadon, mint valami világsztár.
Egyszer megkérdezték tőle, hogy melyik a kedvenc Edda-száma. Hamar jött a válasz:
Éjjel érkezem.
Sajnos 26 éve hiába várjuk...
Nyugodj békében, Kun Péter!
Kun Péter Kunos emlékére ( Edda - Lelkünkből )
Link
Triton-Álnokság
/Egy százhalombattai koncert abból az időből amikor a Kun Peti a katonaság és a Kanguru után újjáélesztette a zenekart. Azt hiszem 1989.
Kun Péter-gitár, ének, Tobola Csaba-dob. Andrics László-basszus/
Link
Kun Péter sírjánál...
Link
Kun Péter (Pusztaszabolcs, 1967. október 29. - Velence, 1993. július 10.) magyar rockzenész, az Edda Művek tagja.
Édesapja hivatásos zenész volt, rendezvényeken, lakodalmakban játszott. Gyerekkorában Pusztaszabolcsról Százhalombattára költöztek. Apai segítséggel indult meg zenei képzése, szülei negyedikes korában íratták be zeneiskolába, gordonka tanszakra. 1979-ben kapott egy akusztikus gitárt, s ettől kezdve rövid ideig mindkét hangszeren képezte magát, végül a gitár mellett döntött. 1981-től több amatőr zenekarban játszott. Emellett hétvégenként édesapjával zenélt esküvőkön és bálokon. Saját maga kereste meg első komoly hangszere árát, egy professzionális, B.C. Rich márkájú gitárt.
1984-ben megalapította a Triton együttest (tagok: Bárkányi ,,Bárisz" Zsolt, Csarnoki ,,Csaresz" Antal, Tobola ,,Csákó" Csaba), amelyben énekelt és gitározott. Stílusuk klasszikus heavy és power metal keveréke volt gazdag dallamvilággal. Az együttest a katonai szolgálat zilálta szét.
Ez idő alatt néhányszor felléptek Százhalombattán, különböző városi rendezvényeken, majd Bárkányi szögre akasztotta a hangszerét. Ekkoriban egy másik battai együttes, a Magazin is széthullott, így Csordás ,,Levi" Leventével és Hangyássy ,,Manca" Lászlóval kiegészülve 1988-ban megalakult a Sing Sing (Kun, Csarnoki, Tobola, Csordás, Hangyássy). Zenei nézeteltérések miatt Kun kilépett, majd megalapította az Új Tritont, Andrics Lászlóval (a katonaság alatt barátkoztak össze) és Tobola Csabával. Próbált kitörni a százhalombattai közegből, ismertebb akart lenni, ezért felfüggesztette az Új Tritont. 1989-ben mindhárman beszálltak a Kanguru zenekarba, amiből Boros ,,Pöpi" Péter a Sing-Singbe távozott. 1990 végén csatlakozott a Pokolgéphez, az Oment megalapító Nagyfi László helyére. Lemezfelvétel azonban nem készült vele, mivel 1991 tavaszától az Edda Művek gitárosa lett, a május 1-jei Pecsa-koncerten mutatkozott be. Az együttes új erőre kapott a tehetséges, fiatal gitárossal. Ekkoriban a Yamaha szponzorálta a bandát, hangszerek mellett motorkerékpárokkal is. Bár a hivatalos fotókon choppereken pózoltak, Kunt inkább a gyorsasági stílus vonzotta.
Az 1993. július 8-11. között Agárdon megtartott, harmadik Edda-táborban lépett fel, amikor július 10-én hajnalban, Yamaha motorjával Velencén, a 7-es főút 47-es kilométerénél halálos kimenetelű közlekedési balesetet szenvedett. A koncert utáni zsibongást akarta kiszellőztetni az éjszakában. Meg akart fordulni az úton, de az utána küldött testőr személygépkocsijával halálra gázolta. A baleset helyszínén emlékmű áll. Pont azon a napon halt meg, amikor barátnőjével megismerkedésük 3. évfordulóját tartották volna, aki épp akkor volt négy hónapos terhes. Temetésére több ezer gyászoló jelenlétében 1993. július 17-én került sor a százhalombattai katolikus temetőben (sírja a bejárattól balra, a 3B parcellában található).
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-06-28 22:30:21, szerda
|
| |
| |
UKRAJNÁBAN AMERIKA HÁBORÚZIK AZ OROSZOKKAL
Ukrajna nemcsak egy illegitim rezsim, de annak illegitim országa /kormánya/ keveri a sz@rt, immár tiz éve. AMERIKA PARANCSÁRA, EGY NUKLEÁRIS VILÁGHÁBORÚ SZÉLÉRE SODORVA AZ EGÉSZ VILÁGOT.
Valójában az számít, hogy az amerikaiak mit akarnak tenni. Ukrajna már nem szuverén ország. Nincs pénzük. Nincsenek fegyvereik. Csak azért tudnak harcolni, mert a nyugat támogatja őket. Tehát ha az amerikaiak úgy döntenek, hogy békét akarnak, akkor béke lesz."
Az EU továbbra is belefolyik az orosz-ukrán háborúba, pumpálja a pénzt Ukrajnába.
Az Európai Unió Külügyek Tanácsa luxembourgi ülésén határozatot fogadott el arról, hogy 3,5 milliárd euróval megemeli az Európai Békekeret (EPF) teljes pénzügyi keretének felső határát - közölte az uniós tanács.
A határozat egyértelmű politikai jelzést küld arról, hogy az EU tartósan elkötelezett Ukrajna és más partnerek katonai támogatása mellett.
Mikor lesz már ennek vége?
A magyar kormány nem hajlandó pénzelni az ukrán hadsereget. A magyarok háromnegyede az azonnali tűzszünet pártján áll a Nézőpont Intézet legfrissebb közvélemény-kutatása szerint
A magyarok 75 százaléka egyetért az azonnali tűzszünet követelésével az orosz-ukrán háborúban. Miközben a baloldali pártok ellenzik, még a baloldali szavazók 58 százaléka is helyesnek tartja a fegyveres harcok azonnali felfüggesztését - közölte a kutatóintézet.
Közel 500 nappal az orosz-ukrán háború kitörését követően még mindig kisebbségben vannak a békepárti tábor képviselői a hazai és nemzetközi háborúpárti hangokkal szemben. A Nézőpont Intézet arra volt kíváncsi, hogy mi a magyar választók véleménye abban a kérdésben, hogy helyes-e azonnali tűzszünetet követelni Ukrajnában.
Bár Volodimir Zelenszkij ukrán elnök sikerekről beszél, a valóságban az országa az összeomlás jeleit mutatja. Új taktikájának a lényege, hogy a sikerpropagandával elterelje a figyelmet a valóságról. Egyelőre semmi jele annak, hogy Ukrajna képes lenne megnyerni ezt a háborút.
A valóság az, hogy már maguk az ukránok is egyre kevésbé hiszik el, hogy az ország képes megnyerni az elhúzódó háborút. Több felvétel is bizonyítja, hogy a hadsereg körében is egyre nagyobb morális problémák vannak.
Zelenszkij új taktikát választott: nem létező sikerekről beszél, miközben az országa összeomlik, ő olyan sikerekről beszél, amelyek nem léteznek. Semmi nem utal arra, hogy ezt a háborút meg tudná nyerni Ukrajna.
Sok ember mégis fogalomzavarban szenved és csak a hazai balliberális oldal szlogenjeit szajkózza.
A magyar álláspont azonban világos, az ukrán - orosz háború kapcsán a többség valójában Oroszország pártján áll.
Ezt a háború első napjától vállaljuk.
S most ne jöjjön senki 1848. 1944. és 1956. eseményeivel!
Többször leírtuk. elmondtuk, van aki megértette, van aki nem akarja érteni.
Röviden:
1848-ban a cári sereg zömét kozákok alkották!
Őseim az I. világháborúban kozákokkal harcoltak!
(Kozák egy Ukrajna területén élő népcsoport, nem orosz).
1944-ben a hazánkra zúduló szovjet hadseregben legalább annyi ukrán volt mint orosz.
S egy grúz parancsára dúlták fel hazánkat.
1956-van hasonló volt a helyzet, csak akkor egy ukrán küldte ide a hadsereget!
KIcsit bővebben:
"54 évet élt Lenin. Származása teljesen zavaros, de a Wikipédia szerint is szemita, nem orosz, meghalhatott volna Goriban (Gorkiban halt meg), ahol a grúz Stalin született, nem orosz, grúz! Utána jött Hruscsov, 56 gyilkosa és ahogy Osztyapenko, ő is ukrán volt. És jött Brezsnyev, aki... hát persze, ő sem volt orosz, igen, ukrán volt, ukrán bizony. Még desszertként megemlíteném Andropovot, aki 1956-ben a budapesti követség vezetőjeként irányította a gyilkos ukrán hordát, hogy, ezt nem hiszitek el, ukrán-kozákként született. Trockij. aki nélkül sok minden más lett volna, szintén ukrán-zsidóként látta meg a napvilágot. Szóval akkor miért kell utálnunk az oroszokat? Csak megjegyzem, Gorbacsov orosz nemzetiségű volt!
Nos, itt egy kép a szifiliszes, agybeteg, csak 54 éves, de milliók gyilkosáról, nemzetek kiirtójáról, megnyomorítójáról akinek a vezetésével egy olyan ideológiát indítottak el, ami a mai napig fertőzi és tönkreteszi az életünket globálisan, hiszen követői komoly pozicíóban vannak világszerte."
Tehát azt vizsgálni ki mit tett Magyarországon - kicsit összetettebb mint, csak az oroszokra fogni.
(De nyilván ők is részesei voltak mindennek.)
Visszatérve az arrogáns ukránokra:
Naponta tesznek olyan kijelentéseket Magyarországra, ami alapján nincs az a pénz, amiért mellettük foglalnánk állást.
Ettől még pontosan tudom, hogy Putyin nem szent.
De Ursula von der Leyen és EP képviselő társai sem azok!
Az amit Ursula művel, megbocsáthatatlan. Az ellenőrizetlen migrációs tömegek Európára szabadítása pár év vagy évtized alatt megszűnteti azt az európai életformát, amit úgy szeretünk!
Én is szeretek Nyugat - Európa országaiban nyaralni, kirándulni stb.
De vajon meddig tehetem azt meg?
Meddig sétálhatok támadás veszélye nélkül, a műemlékeket csodálva?!
Röviden:
Attól, hogy elutasítom az EU vezetését, annak politikáját - a migránsok millióinak beengedését, az ukránok ész nélküli támogatását - még nem vagyok Putyinnak térdet hajtó rajongó.
Még egyszerűbben:
Ursula von der Leyen és Putyin sem szent, veszélyesek mind a ketten. De perpillanat Ursula von der Leyen-t veszélyesebbnek tartom.
Az EU erején felül támogatja a nem EU és NATO tag Ukrajnát.
Hivatalos verzió szerint azért, mert Ukrajna egész Európát, sőt magát a demokráciát védi.
Ezzel szemben, Ukrajna minden csak nem demokratikus jogállam!
Az alapvető emberi jogok naponta sérülnek Ukrajnában, ahol a korrupció és az állami erőszak elképesztő méreteket ölt.
Akkor miért ez a mérhetetlen támogatás, ami mára már Európa társadalmait sodorja veszélybe?!
Azt gondolom, hogy az EU vezetőit hidegen hagyja Ukrajna sorsa.
Feláldozzák az ukránokat a nagy cél érdekében!
Ez a cél nem más mint Oroszország megtörése, majd kizsákmányolása.
Igen ám! De ismerjük a régi mondást!
Nincsen terv hiba nélkül!
A hiba itt is tetten érhető és már érezhető is!
Úgy tűnik a háború kiprovokálói, igen azok, akik most is 50 milliárd eurót akarnak az ukránoknak juttatni - nem számoltak azzal, hogy a világ számos országának elege van már belőlük.
Oroszország mellé olyan országok sorakoztak fel, amik így együtt képesek a térképeket átrajzolni.
Az egyszerű halandó európai állampolgár csak áll és néz.
A legtöbben nem is értik, hogy mi történik csak a szájukba adott szlogeneket skandálják.
Akik viszont átlátják, hogy mi történik - kérdeznek illetve csak kérdeznének ha meghallgatnák őket!
De a "demokratikus" EP képviselői sajnos nem kíváncsiak az állampolgárok kérdéseire.
És amiről szintén beszélni kell:
Ha az ukrán rezsim nem indított volna frontális támadást az oroszok ellen, és nem próbálta volna betiltani a magyar és a román nyelvet is, amikor elfogadta az államnyelvről szóló törvényt, (...) és egyszerűen végrehajtotta volna a minszki megállapodásokat, (...) akkor semmi sem történt volna - nyilatkozta Szergej Lavrov orosz külügyminiszter.
A politikus azt mondta: Oroszország kész lett volna a kapcsolatok fejlesztésére. - De ők ezt nem voltak hajlandóak megtenni - tette hozzá Lavrov.
Magyarra fordítva, ha Kijev nem kezdte volna el üldözni Ukrajnában a kisebbségeket, és - ezt én teszem hozzá - nem akart volna a NATO-ba belépni, illetve nem álmodozott volna atomfegyverről, akkor nem lett volna különleges katonai művelet.
A fősodoratú média munkásai ennek kapcsán persze a Nyugat országaiban megírják majd, hogy Lavrov hazudik, és hogy az agresszor Oroszország akkor is megtámadta volna Ukrajnát, ha Kijev tenyerén hordozta volna a kisebbségeket.
A helyzet azonban az, hogy inkább Moszkvának hiszek. A dolog ugyanis úgy áll, hogy az ukránok tényleg elnyomták a kisebbségeket - a magyart is -, Donbászban éveken át vegzálták az oroszokat, és Moszkvától erre érkezett a válasz a különleges katonai művelet formájában.
Vagyis jócskán megágyaztak az orosz katonai akciónak, akkor lehetne igazuk, ha az oroszok sérelmeinek nem lett volna alapja, fájdalom, de van!
Ezt magyarként kiváltképp tudjuk.
Kedves ukránok! Az utóbbi nyolc évben ki kellett volna próbálni az ellenkezőjét, és akkor lehet, hogy Ukrajna nem az életéért, a megmaradásáért küzdene, hanem a fejlődés útjára léphetett volna, amire a fekvése, a földje, az ásványkincsei és a nyersanyagai garancia lett volna.Viszont így egy romhalmaz az ország, káosz és anarchia, amiért elsősorban az ország mindenkori, így a jelenlegi vezetői a hibásak.
EZ AZ IGAZSÁG
Kasler Árpád írása
"Oroszország, egy 30 éve tartó megalázási folyamatnak tesz most pontot a végére.
Megkockáztatom, ha a kedélyek lecsitulnak, a mostani és ezelőtti ukrán kormányokat, politikai szereplőket a maradék Ukrajnán belülről fogják bíróság elé állítani, hogy Amerika ostoba bolhájaként addig pattogott a medve orrán, amíg elveszti lényegében mindazt, amit meg nem érdemelten, potyára megkapott és nem akármiről van szó.
Az Ukrán állam, nem honfoglaló háborúkban alapozta meg határait, hanem a nagyhatalmi politikai pillanatérdekek és részeg diktátorok adományaiból verbuválta össze rendkívül értékes területeit. Nem is volt rá képes, hogy megbecsülje azokat és a benne lakó népeket.
Az Ukrán politika az elmúlt évtizedben olyan pofátlan ívet öltött, olyan vakmerő orosz ellenességet szított, ami józan ésszel felfoghatatlan. Ezért, elveszti a területének legértékesebb részeit, búzatermő vidékének akár kétharmadát, szinte az összes bányáit, gáz és olajmezőit, tengeri kikötőit, lakosságának nagy részét. Megérte Amerika csicskás szócsövének lenni Európában? Arra mérget vehet mindenki, hogy Oroszország, orosz vérrel visszaszerzett területekből egy talpalatnyit sem fog juttatni senkinek. Biden kormány menni fog, Zelenszkij kormány menni fog, és menni fognak a szankciók is, ami maradni fog, az a nagy Oroszország, olajával, gázával, búzájával és az atombombáival is.
Aki nagy és erős, táplálja a Föld lakosságának egyharmadát, fűti Európát, azt illene tisztelni. Hát nem illették az urak tisztelni, akkor megtanulják félni."
A Donbassz - teljes film, magyar felirattal (+18)
A Donbassz című dokumentumfilm, amely segít megérteni a különleges katonai hadművelet hátterét.
Link
Kapcsolódó cikkek
Megdöbbentő NATO-iratok szivárogtak ki, ez mindent megváltoztathat
Link
Kész az amerikai haditerv a harmadik világháborúra
Link
Miközben az oroszok tovább folytatják a véres harcokat, a déli fronton készülnek az ukrán ellentámadásra
Link
Elképesztő parancsot adott az Egyesült Államok Ukrajnának
Link
Katonai helyzet Ukrajnában
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-06-05 19:45:29, hétfő
|
| |
| |
AZ UKRÁN DRÁMA - Létrejött a Medve és a Sárkány közös birodalma
Az ukrán válság nem Oroszország egyoldalú és váratlan akciójával kezdődött. Moszkva még csak nemzetközi joggal ellentétes illegitim követelésekkel se állt elő. Az ukrán konfliktus úgy kezdődött, hogy az Egyesült Államok, a NATO és az EU közös erőfeszítéssel kísérletet tett Ukrajna kiszakítására Oroszországgal fenntartott természetes kapcsolatrendszeréből, amely történelmi alapokon és mélyen gyökerező közös kultúrán és valláson alapult.
A Nyugat felelőtlen vakmerőséggel tett kísérletet arra, hogy Ukrajnát a saját érdekszférájába kényszerítse. Moszkva már a 2000-es évek elejétől kezdve világossá tette, hogy Ukrajnának az integrációját a NATO-ba nem tudja elfogadni, mert azok alapvetően sértik nemzetbiztonsági érdekeit. A washingtoni neokon döntéshozók ignorálták ezeket a figyelmeztetéseket, amelyek nem Oroszország terjeszkedési igényeit, hanem alapvető biztonsági érdekeit fejezték ki. Azok az amerikai diplomaták, akik végül az ukrajnai válságot kiváltó intézkedéseket meghozták, súlyos szakmai hibát követtek el, amikor nem mérték fel helyesen mi lesz az általuk kiváltott konfliktus következménye.
Ukrajna felfegyverzése, továbbá az ukrán haderő kiképzése és modernizálása nem lesz képes kikényszeríteni, hogy Oroszország mondjon le alapvető biztonsági érdekeiről. A modern fegyverek tömeges megjelentése Ukrajnában csak tovább élezi a konfliktust, és még több szenvedést okoz az ukrán népnek. Ukrajna életbevágóan fontos Oroszország szempontjából, ugyanez Washington és az EU vonatkozásában nem mondható el.
Több mint egy éve folyik a Washington-NATO-EU trojka gazdasági háborúja Oroszország ellen, és a kibontakozott stratégiából egyértelműen az látható, hogy a Nyugat csak átmeneti fegyverszünetben érdekelt, hogy időhöz jusson a háború és a rombolás hatékonyabb folytatásához. A kudarcért azonban automatikusan Putyint és az orosz kormányt teszik felelőssé. A pénzhatalmi világelit ismét ahhoz a technikához nyúlt, amelyet az egyközpontú világrend létrehozását célzó stratégiájához eddig is használt. Azt kell vádolni a világuralomra való törekvéssel, aki a pénzhatalmi világelit ezirányú törekvésének ellenáll.
A szükségtelen ukrán konfliktus véget vetett annak is, hogy Washington és Moszkva továbbra is szorosan együttműködjön az Oroszországban található, nem kellően őrzött és raktározott nukleáris anyagok védelmében.
Mindebből az következik, hogy a Nyugat irányítóinak le kellene mondaniuk arról, hogy tovább folytatják a NATO veszélyes és szükségtelen terjeszkedését keleti irányban. Ukrajnának el nem kötelezett, tömbön kívüli, semleges államnak kell maradnia. Ekkor megnyílna a lehetőség arra, hogy Oroszország, az EU és az Egyesült Államok is közösen kidolgozzanak egy olyan gazdasági programot, amely nemcsak megmentené ezt a jobb sorsra érdemes országot az összeomlástól, de hosszútávú felemelkedését is lehetővé tenné.
Link
Ukrajnában Amerika háborúzik az oroszokkal
Link
Megdöbbentő NATO-iratok szivárogtak ki, ez mindent megváltoztathat
Link
Kész az amerikai haditerv a harmadik világháborúra
Link
Miközben az oroszok tovább folytatják a véres harcokat, a déli fronton készülnek az ukrán ellentámadásra
Link
Elképesztő parancsot adott az Egyesült Államok Ukrajnának
Link
Ha az ukrán ellentámadás sikeres lesz, az eszkalációt hozhat - Mandiner Harctér
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-06-03 21:30:31, szombat
|
| |
| |
EMLÉKEZZÜNK - MAGYAR BÁNAT TRIANON
EMLÉKEZZÜNK...
103 éve,1920. 06. 04 Aláírták a trianoni békeszerződést,
melynek értelmében Magyarország elvesztette területének kétharmad részét.
A szövetségesek és Magyarország képviselői, a gróf Apponyi Albert vezette magyar delegáció írták alá.
A Trianonban megkötött szerződés szerint Magyarország lemondott Szlovákiáról Csehszlovákia, Horvátországról, Szlovéniáról és a Bánság egy részéről Jugoszlávia, a Bánság másik részéről, Erdélyről és a Partiumról Románia javára, valamint Burgenland Ausztria része lett.
A konferencia adatai szerint mintegy 3 millió magyar lakost csatolt el a béke, amely viszont kimondta az ország függetlenségét.
35 000 főnyi hadsereg fenntartására jogosította fel Magyarországot, és jóvátétel fizetésére kötelezte a többi vesztes országhoz hasonlóan.
Trianon (1.rész) A legsúlyosabb csapás egy ezer éves államra, és az utána következő 100 év története
A legsúlyosabb csapás egy ezer éves államra, és az utána következő 100 év története - a Magyarságkutató Intézet a Nemzeti Összetartozás napjára készített 6 részes rövid filmsorozattal segít megérteni a Magyarország testére és lelkére kiszabott halálos ítéletet és az elmúlt száz évet, napjainkig.
A filmsorozat bemutatja az első világháború történelmi előzményeit, a trianoni döntést, annak körülményeit, veszteségeit és hatásait. A romokból talpra álló országot, a nemzetközi elszigeteltségből való kitörést, a konszolidációt, a nagy világválságot. A két világháború közti páratlan magyar teljesítményt, az országgyarapodásokat, a második világháborúba sodródást, Magyarország megszállásait, a diktatúrák megtelepedését. A kárpát-medencei magyar egység megnyilvánulását az 56-os forradalom alatt, Trianon elhallgatását a kommunista évtizedekben, a diktatúrák hanyatlását és a közép-európai rendszerváltozásokat. A XXI. századi törekvéseket a nemzetegyesítésre, mert Európa szívében még mindig 13 millió magyar él.
/Magyarságkutató Intézet/
Link
"Vigyük minél többen a hatalmas magyar és székely zászlót a trianoni évfordulón!"- ÉLŐ 14 órától és Polbeat-videó!
Link
A NEMZET ZÁSZLÓJA - 2023. június 4. - élő közvetítés 3.44:48 öra
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-06-03 21:30:19, szombat
|
| |
| |
NÉMETORSZÁG ÉS A PÉNZOLIGARCHIA
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció 6. fejezet
A 18. században újjászerveződött háttérhatalom (napjainkban nemzetközi pénzügyi közösségnek nevezi magát) világstratégiájában kezdettől fogva kiemelkedő szerep jutott Anglia, Franciaország, Észak-Amerika és Oroszország mellett az egykori Német-Római Birodalom utódállamainak, elsősorban Poroszországnak, Ausztriának, majd az egyesült Németországnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának. A pénzhatalom először Angliára (1647), majd Franciaországra (1789) terjesztette ki uralmát. Ezt követte az Egyesült Államok ellenőrzés alá vétele pénzrendszerének privatizálásával (1913), majd pedig Oroszország meghódítása ellenségnek álcázott ügynökeiknek - a bolsevikoknak - a hatalomra segítésével (1917), majd uralmának ismételt kiterjesztésére most már pénzügyi eszközökkel 1992-1998 között. (Ennek a folyamatnak a részletei mind megismerhetők a Leleplező korábbi számaiban.)
A pénzoligarchia az első világháború kirobbantásával elsősorban a Németország és Oroszország feletti hegemóniát akarta biztosítani a maga számára. Az Osztrák-Magyar Monarchiának a felbomlasztása csak a másodlagos célkitűzések között szerepelt. A jelen tanulmány első részében bizonyítani kívánjuk, hogy a szervezett pénzhatalom nemzetközi hálózatának ugyanazon intézményei és döntéshozói játszottak meghatározó szerepet Németország 20. századi történelmének az alakításában, mint akik létrehozták az Egyesült Államokban a világ legnagyobb magántulajdonban lévő pénzkartelljét, a Federal Reserve System-et, és akik előkészítették és finanszírozták a bolsevik hatalomátvételt Oroszországban. A Németország feletti uralom teljes megszerzése az első világháborúval nem sikerült. E cél eléréséhez újabb menetre, a 2. világháborúra volt szükség. A pénzoligarchia hálózatának a reprezentánsa, Henry Kissinger, nem is két világháborúról, hanem a 20. századi "30 éves háborúról" beszél, amelynek a két szakasza közé két évtizedes fegyverszünet iktatódott. Ez a nagy háború szükséges volt Európa átrendezéséhez, és a pénzhatalom új világrendjének az előkészítéséhez. A világdráma utolsó felvonása a szemünk előtt zajlik, és hamarosan tanúi lehetünk végkifejletének: az uzsoracivilizáció világrendszerré válásának, amelyben mindenki a pénzvagyon tulajdonosaitól függ, és nekik dolgozik, ahol a demokrácia csak a pénzelit autokrata uralmának lesz az egyre átlátszóbb kulisszája.
A jelen tanulmány második részében a rejtőzködő háttérhatalom által gondosan titkolt, de idővel mégis láthatóvá vált történelmi nyomokból ismertetünk néhányat. A láthatatlan háttérhatalom íratlan alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy "rejtőzködő pénzhatalom nem létezik." Vagyis nincs olyan államok feletti titkos nemzetközi szerveződés, amely egy vagy több világközpontból irányítva, összehangoltan, egységes stratégia szerint működteti hálózatát azonos cél érdekében. Ezért a titkolódzó háttérhatalom terveire mindig csak visszafelé, a megvalósult történelmi tényekből, aprólékosan összegyűjtött adatok alapján következtethetünk. De időnként - a pénzoligarchia belső konfliktusai, történészek szívós munkája, vagy csak valamilyen véletlen folytán - konkrét tervek is előkerülnek a láthatatlan hatalom zárt világának rejtekéből. Ezek a világstratégiai tervek azért váltanak ki drámai hatást, mert meglepően egyeznek a bekövetkezett történelmi eseményekkel. Ez olyasmi, mintha ismétlődően azzal szembesülnénk, hogy felépült városaink alaprajzai pontosan megegyeznek évekkel később felbukkanó ismeretlen tervrajzokkal. Egyre nehezebb lesz elhinnünk, hogy mindez csak véletlen, a sors szeszélyes játéka, és a terveknek, valamint az ahhoz pontosan igazodó városainknak valójában semmi közük egymáshoz.
Szemléltessük ezt egy aktuális példával! A jelenlegi kormányzó koalíció Magyarországon - a takarékosság és a hatékonyság növelésére hivatkozva - csökkenteni kívánja az országgyűlési képviselők számát. Ezt az elképzelést - elvben - az ellenzék is támogatja. E sorok írója akkor gondolkodott el ezen a látszatra ártatlan kérdésen, amikor a pénzhatalom véletlenül előkerült - valamint jól fizetett szakértőitől megrendelésre készített - dokumentumaiban újból és újból szembesülnie kellett ezzel a célkitűzéssel. Ezek az írások azonban nem a takarékossággal, hanem azzal indokolják a választott testületek létszámának csökkentését, hogy minél kisebb egy ilyen népszuverenitás által legitimált testület, annál könnyebb azt a háttérhatalom rejtett hálózata útján kézbentartani. Ha sok a négyévenként választott, nehezen elmozdítható törvényhozó, akkor a pénzoligarchiának sokkal bonyolultabb politikai döntésekké átalakítania pénzügyi hatalmát, és ellenőrzése alatt tartania a döntési helyzetbe került politikai elitet. Vagyis a főhatalmat gyakorló pénzoligarchiának fontos a képviseleti szervek létszámának csökkentése a még megmaradt népszuverenitás korlátozása érdekében. A takarékosságra hivatkozás pedig csak az ilyenkor szokásos félrevezető propaganda. Egyébként az így megtakarítható költség elenyésző ahhoz képest, amelyet a pénzoligarchia monetáris gépezetével évről-évre elvon a lakosságtól.
Első rész
Az amerikai Big Business együttműködése a nemzetiszocializmussal
Az 1920-as évektől kezdve egyre több információ vált elérhetővé arról, hogy a nemzeti szocializmus felemelkedésében nemcsak a német nagyiparosok, de a Wall Street pénzemberei is fontos szerepet játszottak. Ezeket a híreszteléseket megerősítették a Nürnbergi Katonai Bíróság tárgyalásain felszínre kerülő tények. A Wall Street-nek ez a politikailag tevékeny csoportja többé-kevésbé ugyanazokat a személyeket öleli fel, akiket a konzervatívok "Liberal Establishment"-nek, a liberálisok pedig "hatalmi elitnek" vagy "uralkodó osztály"-nak, a véletlen abszolutizálását tagadó és egy összehangoltan cselekvő nemzetekfeletti hálózat, - "nemzetközi összeesküvés" - feltételezéséből kiinduló kutatók pedig a "beavatottaknak" neveznek. Bárminek is hívjuk azonban ezt az elitista csoportot, nem változtat azon a tényen, hogy létezik, és tagjai alapvetően meghatározzák a világ ügyeit. Ennek a nemzetek feletti magánhatalmat gyakorló csoportnak a befolyása sokkal nagyobb, mint a választott politikusoké. A hivatalos történetírás lehetőleg nem foglalkozik, pl. azzal, hogy a nemzetközi magánhatalom amerikai központja - a Wall Street pénzelitjének a tevékeny közreműködésével -, miként segítette hatalomra Hitlert és pártját. Az amerikai hatalmi elit szerepét Hitler felemelkedésében komplex szemlélettel kívánjuk bemutatni. A Wall Street szerepe mellett figyelembe vesszük a nácizmus misztikus gyökereit is, viszonyát a müncheni központú Thule Társasághoz és más összeesküvő csoportokhoz. Ma már egyre több adat bizonyítja, hogy a nácizmusban szerephez jutottak az újpogány történelmi gyökerek, elsősorban a bajor illuminátusok. A náci párt korai vezetése (Hitler, Himmler, Rudolf Hess és Rosenberg) olyan újpogány teológiában hitt, amely részben kapcsolatban állt a Thule Társasággal, részben pedig a bajor illuminátusok tanításaival. Ezért a nemzeti szocializmusnak létrejöttétől fogva - a pénzügyi hajtóerők mellett - igen fontos elemét képezték az okkult vonatkozások.
James Stewart Martin 1950-ben publikált könyvében tette közzé a náci Németország ipari struktúrájáról szerzett ismereteit. Martin az Amerikai Igazságügyi Minisztérium Gazdasági Háború részlegének a vezetője volt. A washingtoni kormány szakértője azt állítja, hogy az amerikai és a brit üzletemberek a 2. világháborút követően kulcspozíciókba neveztették ki magukat azért, hogy eltereljék, illetve már csírájában elfojtsák azokat a kutatásokat, amelyek feltárhatták volna: milyen kapcsolataik voltak a náci nagyiparosokkal és pénzemberekkel? Az egyik brit állami tisztségviselőt a hadbíróság két év börtönre ítélte egy náci védelmezéséért, és számos amerikai tisztségviselőt is le kellett váltani hasonló okból. Vajon miért védelmez egy amerikai vagy brit befektető bankár egy náci üzletembert? A közvélemény felé azzal érvelnek, hogy ezek kizárólag üzlettel foglalkozó németek voltak, akiknek semmi közük sem volt a náci rendszerhez, következésképpen ártatlanok annak a bűneiben. Martin nem ásott mélyre, de nyilvánvalóan elégedetlen volt azzal a vizsgálati eredménnyel, hogy koncentrált erőfeszítés folyt a náci üzletemberek megvédése érdekében. A takargatás oka az volt, hogy ezek a német üzletemberek számos kényelmetlen tényt mondhattak volna el. Cserébe a védelemért hallgattak, és így a pénzoligarchia számára kellemetlen tények akkor nem kerültek nyilvánosságra. A pénzvilág által védelmezett náci üzletemberek a Nürnbergi Perben csak igen enyhe büntetést kaptak.
Az amerikai "Big Business" és a náci politikusok közti együttműködés a két világháború között, de még ma is, sokak számára elképzelhetetlennek, szokatlannak, de legalábbis nem bolygatandó kérdésnek tűnik. Többen egyenesen már a kérdés feltevését is helytelenítik. Valójában a "Big Business" nagyon is reálisan felmérte érdekeit, amikor támogatást nyújtott a náci vezetőknek. A náci Németországban való beruházás magasabb politikai megfontolások következménye volt. Nem kizárólag az azonnali profit volt a motívuma, hanem messzetekintő stratégiai célok követése. Ahhoz, hogy ezeket a magasabb szempontokat nyomon követhessük, át kell világítani a multinacionális korporációk pénzügyi rendszerét, mert azok, akik ellenőrzik a pénzeszközök napi áramlását, végső soron a politikai eseményeket is kontrollálják.
A náci Németország két nagy befolyással rendelkező személyisége is szoros kapcsolatban állt a Wall Street pénzembereivel. Az egyik Hjalmar Horace Greeley Schacht, a Reichsbank elnöke, a másik "Putzi" Hanfstaengl, aki egyidejűleg Hitler és Roosevelt közös barátja volt. Hjalmar Schacht apja az Equitable Trust Company of New York berlini irodájának volt a vezető munkatársa. Hjalmar Schacht csak azért Németországban született és nem New Yorkban, mert édesanyja véletlenül megbetegedett és emiatt a családnak vissza kellett térnie Németországba. Testvére William Schacht Amerikában született, amerikai állampolgár volt. Hjalmar Schacht középső neve egy közismert amerikai demokrata politikus nevére utalt. A Schacht család new yorki eredetű volt (Hjalmar is anyanyelvi szinten beszélt angolul) és a vezető Wall Street-i pénzügyi körök számára dolgozott, hiszen az Equitable Trust ahhoz a Morgan érdekeltséghez tartozott, amely mögött viszont a londoni Rothschild-ház állott. Hjalmar Schacht egész életén át megtartotta a Wall Street-hez - és a City of London-hoz - fűződő szoros kapcsolatait. Számos forrás került elő, amely megerősíti, hogy Owen Young a General Electric-től, valamint Farish a Standard Oil of New Jersey elnöke gyakran találkozott Schacht-tal, aki - a ma már kielégítően dokumentált tények szerint - vitathatatlanul ahhoz a nemzetközi pénzügyi elithez tartozott, amelyik a háttérből irányította a politikai aréna látható gépezetét és szereplőit. Schacht volt tehát a kulcsfontosságú kapcsolat a Wall Street és Hitler legbelsőbb köre között.
A 2. világháborút követően a Washingtoni Szenátus "Kilgore Bizottsága" magas állami tisztviselők meghallgatása során meggyőződött arról, hogy a nemzeti szocialisták 1933-ban, amikor hatalomra kerültek, már látták: Németország 1918 óta nagy lépést tett előre a háborúra való felkészülésben a gazdaság egésze, különösen az ipar területén. Az európai háborúnak ez az előkészítése 1933 előtt és után nagyrészt a Wall Street pénzügyi támogatásának volt köszönhető. Ez tette lehetővé, hogy az 1920-as években létrejöjjön egy átfogó kartell-rendszer Németországban. Ugyancsak fontos szerepet játszott a háborús előkészületekben több jól ismert amerikai vállalat, amelyek előkészítették a Wehrmacht felfegyverkezését. Ezt a pénzügyi és technikai segítségnyújtást esetlegesnek, vagy rövidlátónak szokták minősíteni. A felszínre került bizonyítékok azonban mást mutatnak. Ezek a dokumentált tények az amerikai üzletemberek előre megfontolt és tudatos stratégiájára utalnak. Ez a háttér-tevékenység össze volt hangolva az 1917 óta Szovjet-Oroszország irányába folytatott politikájukkal. Ugyanezek az amerikai bankárok és befektető pénzemberek pénzelték és támogatták később is a Szovjetuniót, pl. a vietnami háború idején, noha tudták, hogy Moszkva ezeket a támogatásokat az Amerikával harcban álló kommunista Vietnam megsegítésére fordítja.
Az amerikai finánctőke támogatása döntő szerepet játszott a náci Németország hadi potenciáljának a létrehozásában. Így pl. Németország 1934-ben csak 300 ezer tonna kőolajat termelt és kevesebb, mint 300 ezer tonna benzint. Tíz évvel később a Standard Oil szabadalmának a felhasználásával I. G. Farben már 6,5 millió tonna nyersolajat állított elő, amelyből 5,5 millió tonna a Standard Oil szabadalmával gyártott szintetikus olaj volt. Magát a I. G. Farben kartellt is a Wall Street pénzemberei hozták létre 1926-ban. Számos amerikai történész mindezt csupán esetlegességnek, a véletlenek sajátos összejátszásának tekinti. Még Gabriel Kolko is azt állítja, hogy az amerikai pénzügyi és gazdasági támogatás a náci Németország számára nem tekinthető tudatos nácibarát tettnek, mert profitnövelés volt a motívuma. Számos amerikai gazdasági lap azonban megerősíti, hogy az amerikai üzleti körök tisztában voltak a náci fenyegetéssel. Ezért ezek az újságok felhívták olvasóik figyelmét a német háborús készülődésekre. Ma már arra is vannak bizonyítékok, hogy az amerikai üzleti körök egyes befolyásos tagjai noha tisztában voltak a nácizmus természetével, profitszerzésből mégis támogatták a hitleri Németországot. Tették ezt annak tudatával, hogy mindez nagy valószínűséggel háborúhoz vezethet, amelyből nem maradhat ki sem Európa, sem az Egyesült Államok.
A Dawes Terv
Az első világháborút lezáró Versailles-i békeszerződés olyan súlyos jóvátételi kötelezettségekkel terhelte meg a legyőzött Németországot, amely egyrészt megfizethetetlen volt, másrészt olyan állapotokat teremtett Németországban, amelyek végül is előkészítették a talajt a nemzeti szocializmus számára. Ez a helyzet, amelyet a tekintélyes közgazdász J. M. Keynes is keményen bírált "A békeszerződés gazdasági következményei" című 1919. novemberében írott munkájában. Keynes-t elkeserítette a Versailles-i békekonferencia alakulása. A delegátusok egymás után megszegték a németeknek tett ígéreteiket, és még az amerikai elnököt is félrevezették. Keynes a Németországot sújtó Versailles-i döntésekben a jövőbeni európai jólét és béke reményének a szétrombolását látta. Tiltakozásul lemondott megbízatásáról és távozott Versailles-ból. A brit közgazdász egy életképes Európa újjáépítését tartotta szem előtt, amelyet a Versailles-i békediktátum meghiusított. Keynes szerint egyidejűleg kellene eltörölni a háborús adósságokat és a jóvátételt. Ezáltal egyetlen tollvonással levehetnék mind a győztesek, mind a vesztesek válláról az elviselhetetlen adósságterheket, és így lehetne némi remény a háború előtti kereskedelmi és valutaegyezmények gyors helyreállítására. Keynes másodsorban azt javasolta, hogy a legjelentősebb kereskedő országok radikálisan csökkentsék vámtarifa korlátjaikat, hogy lehetővé tegyék az európai és amerikai piacokra a német áruk beözönlését.
A súlyos jóvátételi fizetések valódi haszonélvezői - a nemzetközi bankárok - érdekeit azonban a Versailles-i diktátum feltételei jobban szolgálták. Amerika nagy összegeket kölcsönzött Németországnak látszólag a német ipar fejlesztésére. A németek azonban arra kényszerültek, hogy az amerikai kölcsönökből fizessék a jóvátételt az európai győztes hatalmaknak. A szövetségesek viszont arra használták ezeket az összegeket, hogy törlesszék az amerikai magánbankoktól, valamint a washingtoni kormánytól felvett hiteleiket, és fizessék a kamatokat hatalmas háborús tartozásaik után. Vagyis mindaddig, amíg az Egyesült Államok aranydevizát folyósított Németországnak, nem omlott össze a szövetségesek közti háborús adósságok és a német jóvátételi fizetések rogyadozó építménye. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ez a folyamat nem tarthat a végtelenségig, és a németek egy napon kénytelenek lesznek bejelenteni fizetésképtelenségüket. Ennek nyomán a szövetségeseknek sem marad más, mint a csillagászati méretű és semmivel sem indokolható jóvátételi fizetésekről való lemondás. Az 1929-es gazdasági világválság után Németország többé nem jutott hitelhez, és a nemzetközi hitelembargó következtében Berlin 1931-ben beszüntette a fizetést. A hivatalban lévő amerikai elnök, Herbert Hoover, ekkor moratóriumot jelentett be a szövetségesek közti adósságra, és a német jóvátételi fizetésekre.
Számos kutató, köztük a belga Léon Degrelle, úgy véli, hogy a Versailles-i békediktátum mögött meghúzódó nemzetközi pénzügyi oligarchia valójában olyan helyzetet akart teremteni Németországban is, mint amilyen 1917-ben jött létre Oroszországban, és amely a cári rendszer bukásához, majd egy rövid átmenet után a bolsevik diktatúrához vezetett. A teljesíthetetlen Versailles-i feltételek a nyomukban járó pénzügyi összeomlással, és inflációval, valamint a belső forrongással lehetővé tettek volna egy bolsevik típusú hatalomátvételt a vesztes Németországban is. Erre már megtörténtek az előkészületek és lényegében hajszálon múlott - egy szociáldemokrata munkás, Gustav Noske, bátor fellépésén -, hogy Németországban nem sikerült a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette kommunista spartakistáknak a hatalomátvétel. Noske ugyanis a császári Németország összeomlását követő első szociáldemokrata kormány hadsereg nélküli "hadügyminisztereként", - néhány száz katonatiszt segítségével - elfoglalta a több mint kétszázezer spartakista milícia főhadiszállását Berlinben, és ezzel meghiúsította a bolsevik típusú hatalomátvételt Németországban.
A pénzoligarchia és a kommunizmus
Gyakori ellenvetés, vajon milyen érdeke fűződhetett a nemzetközi pénzvilágnak ahhoz, hogy kommunista diktatúrákat segítsen hatalomra olyan dinasztikus államokban, mint amilyen a cári Oroszország és a császári Németország volt. A válaszhoz a nemzetközi pénzoligarchia történelmének és stratégiájának a tanulmányozása segíthet hozzá. Amikor a 18. század második felében a nemzetközi pénzoligarchia újjászervezte és önállósította önmagát, az ekkor létrejött és transznacionálisan megszervezett magánhatalomnak kezdettől fogva a hosszútávú céljai közé tartozott, olyan elitista gazdasági, társadalmi és politikai rend kialakítása, amelyben a pénzügyi és politikai szféra integrált elitje rendelkezik a gazdasági és a politikai hatalommal, míg a társadalom többi része tőle függő helyzetben lévő alkalmazottként és bérmunkásként dolgozik. Egy ilyen gazdasági és hatalmi monopólium úgy valósulhat meg egycsapásra, ha a centralizált diktatórikus állam válik minden gazdasági és politikai hatalom egyedüli birtokosává. Ebben a helyzetben elég a pénzoligarchiának és hálózatának az államhatalmat megragadnia, és máris totális monopóliummal rendelkezik a társadalom egésze felett.
Egy másik komplikáltabb módszer egy ilyen kétpólusú társadalom létrehozására a 20. század utolsó harmadában kialakult globális pénzmonopolista rendszer, ahol a nemzetközi pénzvilág a központi bankok és a bankrendszer egészén keresztül kézben tartja az egyes országok pénzrendszerét, illetve a világ pénzrendszerének domináns részét, és ennek segítségével ellenőrzi a világ gazdasági és politikai életét. Ez a fajta hegemónia lényegében modernizált változata annak a központosított pártállami diktatúrának és tervgazdálkodásnak, amely a nemzetközi pénzvilág kívánságára és hatékony támogatásával Oroszországban jött létre az 1917-es bolsevik hatalomátvétellel. Állammonopolista kommunista diktatúrát szántak Németországnak is. Ehhez azonban olyan gazdasági csődhelyzetet és társadalmi zűrzavart kellett létrehozni, hogy ne maradhasson más kiút, mint egy bolsevik típusú diktatúra bevezetése Németországban is.
Az 1920-as években a győztes országokban - még a legellenségesebb érzületű Franciaországban is - változás állott be, és egyre többen kezdték úgy látni, hogy a Versailles-i békeszerződés nemcsak irracionális és bosszúálló, hanem gyakorlatilag is megvalósíthatatlan. A Dawes és Young terv csupán nemzetközi kísérlet volt az okozott kár némi helyrehozatalára. A szövetséges hatalmak voltaképpen nem voltak következetesek. Az ésszerűtlenül könyörtelen Versailles-i diktátumhoz képest a Wall Street agytrösztjében kidolgozott Dawes és a Young terv mérsékeltnek mondható. A fiatal és küszködő weimari demokráciát a háborús bűnösség vádja és a jóvátételi kötelezettségek egyaránt nyomasztották. A Dawes és a Young tervet azonban nem a német nép megsegítésére, hanem mindenek előtt saját pénzügyi és gazdasági érdekeik érvényesítésére dolgozták ki a pénzvilág legfontosabb irányítói, a központi bankok vezérei. Az említett terveket magánszemélyek fogalmazták, az amerikai kormány azonban nemcsak szponzorálta, de magáévá is tette azokat. A nemzetközi pénzügyek intézői évi 132 milliárd aranymárka fizetésére kötelezték Németországot, amely 1921. évi kivitelének az l/4-e volt. Amikor Németország nem volt képes ezt teljesíteni, akkor Franciaország és Belgium megszállta a Ruhr-vidéket, hogy erőszakkal vegye el azt, amit önkéntesen nem tudott megszerezni. 1924-ben a szövetségesek ezért létrehoztak egy bizottságot, hogy az programot dolgozzon ki a jóvátételi fizetések lehetővé tételére. Ennek a bizottságnak állt az élén Charles G. Dawes, akiről a terv a nevét kapta. A terv lehetővé tette 800 millió dollárkölcsön folyósítását Németországnak. Ezt a pénzt az 1920-as évek közepén arra használták fel, hogy létrehozzák az I. G. Farben vegyi és acélkombinátot. Ez a német-amerikai világcég nemcsak segítette Hitler hatalomra jutását 1933-ban, de a német hadiipar egyik legfontosabb ipari óriásává fejlődött.
1924 és 1931 között a Dawes és a Young terv keretében Németország 36 milliárd aranymárka jóvátételt fizetett. Ugyanezen idő alatt Németország 33 milliárd aranymárka hitelt vett fel nagyrészt az Egyesült Államok magánbankjaitól, vagyis Németország mindössze 3 milliárd márka nettófizetést tudott csak teljesíteni. Így a szövetségeseknek juttatott német jóvátételt lényegében azok fizették, akik megvásárolták a német államkötvényeket, amelyeket a Wall Street-i pénzintézetek bocsátottak ki. Természetesen jelentős kamathozamot húzva belőlük. Ezeket a Wall Street-i bankokat és pénzintézeteket olyan pénzemberek irányították, akik időnként letették bankári kalapjukat, és politikusi kalapot tettek fel a helyére. Államférfiként a közhatalom képviseletében elintézték mindazt, amit bankárként a magánhatalom képviseletében nem tudtak elintézni.
A Dawes és a Young terv között az volt a különbség, hogy amíg az előbbi külföldi kölcsönökkel finanszírozott német árukban írta elő a törlesztést, addig az utóbbi aranyban, illetve kemény devizában írta elő a fizetést. A Young Plan értelmében az amerikai pénztőke a német adósság fedezeteként jelzálogot nyert volna Németország reálgazdaságának döntő részére, beleértve a német ingatlanvagyonra is. Azok a német vállalatok, amelyeknek amerikai leányvállalatai voltak, bizonyos kedvezményekben részesülhettek volna. Így például a német General Electric, amely az amerikai General Electric társvállalata volt, egy francia-belga holding tulajdonába került azért, hogy elkerülje a Young terv rendelkezéseit.
Mellékesen Owen Young volt az a pénzember, aki Franklin Delano Roosevelt "United European" nevű vállalkozását támogatta. Roosevelt vállalkozásának az volt a célja, hogy kihasználja a Németországot sújtó 1923-as hiperinfláció gazdasági lehetőségeit, és így hasznot húzzon a Dawes terv Németországra való rákényszerítéséből.
Dr. Fritz Thyssen német nagyiparos 1945. szeptemberében az őt kihallgató amerikai hírszerző tiszteknek a következőt mondotta:
"A Young terv és pénzügyi feltételeinek az elfogadása egyre inkább fokozta a munkanélküliséget, egészen addig, hogy mintegy hatmillió ember maradt munka nélkül. Az emberek el voltak keseredve. Hitler megígérte nekik, hogy megszünteti a munkanélküliséget. A hatalmon lévő kormány ebben az időben igen gyenge volt és a lakosság helyzete egyre rosszabbodott. Ez volt az igazi oka Hitler hatalmas sikerének a választáson. Az utolsó választás során mintegy 40%-ot kapott."
Mindazonáltal Hjalmar Schacht és nem Owen Young volt az, aki felvetette egy különleges pénzintézet létrehozását, amely később létre is jött. Ez a Bázelben működő nagyhatalmú pénzintézet a Bank for International Settlements (BIS), magyarul a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja. A BIS lehetővé tette, hogy a Young terv keretében esedékes pénzügyi tranzakciók zavartalanul lebonyolódhassanak. Schacht egyébként azt is javasolta Owen Young-nak, hogy hozzanak létre egy másik nemzetközi bankot is. Erre azonban csak a 2. világháborút követően került sor, ez lett a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az IBRD, ismertebb nevén Világbank, és testvérintézménye az IMF, azaz a Nemzetközi Valutaalap.
A Wall Street nemzetközi bankárai hatékony közreműködése és segítsége nélkül Hitler és a nemzeti szocialista párt nem kerülhetett volna hatalomra Németországban. A Wall Street finanszírozta az 1920-as években azokat a német kartelleket, amelyek viszont Hitlert pénzelték, és segítették a hatalomra kerülését. Másodsorban Hitler, valamint az SA és az SS milicisták olyan amerikai vállalatok németországi leányvállalataitól kaptak rendszeres pénztámogatást, mint amilyent Henry Ford 1922-ben, vagy amilyent az I. G. Farben és a General Electric nyújtott 1933-ban. Őket követte az Standard Oil of New Jersey és az I.T.T. Ezeknek a leányvállalatai egészen 1944-ig folyósítottak jelentős pénztámogatást Heinrich Himmlernek. Harmadszor: a Wall Street ellenőrzése alatt álló több amerikai multinacionális cég nagyarányú profitot húzott Hitler fegyverkezési programjaiból az 1930-as években, egészen 1942-ig. Negyedszer: ugyanezek a nemzetközi bankárok arra használták politikai befolyásukat az Egyesült Államok kormányában, hogy álcázzák a háború idején folytatott együttműködés, és ebből a célból a 2. világháború után elhelyezték embereiket a legyőzött Németországot felügyelő Amerikai Ellenőrzési Bizottságban.
Már említettük, hogy a Dawes és a Young tervet a német jóvátételi fizetések szavatolására olyan államférfiak készítették, akik korábban Wall Street-i bankárok voltak. Ezért gondoskodtak arról, hogy valóságos profiteső hulljon a nemzetközi bankárokra. A General Electric embere, Owen Young, valamint Hjalmar Schacht és mások, bizalmasan együttműködtek Hitler hatalomra segítésében. Három Wall Street-i bankház - a Dillon, Read, a Harris, Forbes és a National City Company - kezelte a jóvátételi kölcsönök 3/4 részét. Ezt arra fordították, hogy létrehozzák azt a német kartellrendszert, beleértve a vezető szerephez jutó I. G. Farben und Vereinigte Stahlwerke-t, amelyek együttesen a náci Németország által a 2. világháború során használt robbanószerek 95%-át állították elő.
Az I. G. Farben kulcsszerepet játszott Hitler államcsínyében. Ennek a világcégnek az igazgatói olyan jelentős amerikai üzletemberek voltak, mint Walter Teagle, Roosevelt üzlettársa és támogatója, valamint Paul Warburg a FED megalapítója, és akinek a testvére Max Warburg, a németországi I. G. Farben igazgatóságában foglalt helyet. Meg kell említeni még Edsel Ford nevét is. Az I. G. Farben Schacht-on és Hess-en keresztül 400.000 márkát juttatott Hitlernek és pártjának a kritikus 1933-as választásokon, és ezt követően döntő szerepet játszott a náci Németország felfegyverkezésében.
A németországi General Electric az A. E. G. 60.000 márkát adományozott Hitlernek. Ennek az igazgatótanácsában négy amerikai igazgató volt és a vállalat 30%-át az U. S. General Electric birtokolta. Gerard Swope a Roosevelt-i New Deal kidolgozója Owen Young-gal, a Federal Reserve Bank of New York kulcsemberével, és Clark Minor-ral az International General Electric egyik vezetőjével együtt az A. E. G. azon vezetői voltak, akik ténylegesen irányították ezt a fontos németországi vállalatot.
Semmi nem támasztja alá azt az állítást, hogy a kizárólag a német tulajdonban lévő Siemens pénzelte volna Hitlert és a náci mozgalmat. Ezzel szemben bőséges mennyiségű dokumentum áll rendelkezésre, amely bizonyítja, hogy az A. E. G. és az Osram finanszírozta Hitlert. A német General Electric csaknem valamennyi igazgatója közvetlenül, vagy közvetve - más német vállalatokon keresztül - bőkezűen támogatta a náci vezért.
Walter Rathenau 1899-ben lett az A. E. G. igazgatója és a XX. század elején már több mint 100 korporáció igazgatója volt. Ő volt a szerzője a róla elnevezett tervnek, amely lényeges pontjaiban hasonlít a Swope tervre, vagyis Franklin Delano Roosevelt (FDR) New Deal-ként ismert, a kétpólusú társadalmi modell irányába mutató gazdasági és társadalmi reformprogramjára. Szembeötlő az a tény, hogy a New Deal-szerű terv készítői az Egyesült Államokban és Németországban kiemelt támogatói voltak ezen elképzelések végrehajtóinak, azaz Hitlernek Németországban, és Roosevelt-nek az Egyesült Államokban.
Kemény bizonyítékok támasztják alá, hogy a német General Electric komoly összegekkel járult hozzá Hitler finanszírozásához. A négy amerikai igazgató, úgymint Baldwin, Swope, Minor és Clark rendelkezett a legnagyobb befolyással az A. E. G. tevékenységében és politikájában. Valamennyi A. E. G. igazgató kapcsolatban állt más vállalatokkal is, mint például az I. G. Farben, az Akkumulatoren Fabrik, amelyek szintén nagy pénzekkel támogatták Hitlert. Ennek ellenére az A. E. G.-nek kizárólag csak a német származású igazgatóit állították Nürnbergben bíróság elé 1945-ben. A négy amerikai igazgató nem lett felelősségre vonva. A General Electric együttműködve Hitler másik támogatójával, a Krupp Művekkel, olyan szabadalmak felett is rendelkezett, amelyek használata nem volt megengedett az Egyesült Államokban, holott kifejlesztésében amerikai vállalatok is részt vettek. 1939-ben a német elektronikai ipar néhány korporáció tulajdonába került egy nemzetközi kartell keretében. Ennek a nemzetközi kartellnek a részvénytöbbségét két nagy amerikai korporáció birtokolta. A kartellhez tartozó német gyárakat a 2. világháború során nem bombázták. Az A. E. G. és az I. T. T. németországi üzemeit csak véletlenül találta el nagy ritkán egy-egy bomba. Földig rombolták viszont a Brown Boveri-t Mannheimben, és a Siemensstadt-ot Berlinben, mert ezek német tulajdonban voltak. Ezt a tényt erősítette meg 1947-ben az a szakértői bizottság, amelyet John K. Galbraith, George Ball és Paul Nitze vezetett.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az A. E. G. élén álló Rathenau és a General Electric-et irányító Swope hasonló elgondolásokkal rendelkezett arra vonatkozóan, hogy miként kell az államot saját korporációs céljaik elérésében használni. A General Electric sokat fektetett be Hitlerbe, és hatalmas nyereségre tett szert ebből a beruházásából, de még a 2. világháború utáni felelősségre vonást is sikerült elkerülnie.
A Standard Oil németországi leányvállalata a Deutsche-Amerikanische Petroleum A. G. (DAPAG) 94%-ban a Standard Oil tulajdona volt. A DAPAG-nak Németország-szerte voltak kirendeltségei. Kőolajfinomítója volt Bremenben, a központja pedig Hamburgban működött. A DAPAG emberei részt vettek a náci rendszer legbelsőbb köreiben, úgymint a Keppler-körben és a Himmler Baráti-körben. A DAPAG igazgatója Karl Lindemann, a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara németországi részlegének az elnöke volt. Ugyancsak igazgatósági tagja volt számos banknak, köztük a Dresdner Banknak és a Deutsche Reichsbank-nak. A Standard Oil tehát bizalmi emberekkel rendelkezett náci Németország felső hatalmi köreiben. A multinacionális óriás, az International Telephone and Telegraph Company, az I. T. T., 1920-ban jött létre. A Morgan érdekeltségbe tartozott és számos dokumentálható tény bizonyítja, hogy a Morgan-csoport által ellenőrzött vállalatok a 20. század során mindig tevékenyen vettek részt a háborús és forradalmi események befolyásolásában, valamint az Egyesült Államok politikájának irányításában. Nincs rá írásos dokumentum, hogy az I.T.T. közvetlenül adott volna pénzt Hitlernek és a náci pártnak az 1933-as hatalomra kerülésig. Arra viszont számos adat van, hogy Heinrich Himmler részére pénzösszegeket folyósított nemcsak 1930-ban, hanem a 2. világháború idején is az I.T.T. német leányvállalatain keresztül. Az I. T. T. igazgatója, Sosthenes Behn, 1933. augusztusában találkozott először Hitlerrel Berchtesgaden-ban. Az I. T. T. ekkor jelentős részesedést szerzett magának a német hadiiparban, beleérve a repülőgépgyártást is. Ez a hadiipari együttműködés jelentős haszonnal járt, és a profitot át lehetett utalni az amerikai anyavállalathoz.
A Rockefeller csoport érdekkörébe tartozó Standard Oil of New Jersey nem finanszírozta Hitler hatalomra kerülését, viszont egészen 1944-ig közreműködött a szintetikus benzin előállításában, a tulajdonában lévő leányvállalatán keresztül. Ez kifejezetten német hadicélokat szolgált. A Standard Oil közreműködött a szintetikus gumi előállításában is, amelyhez az alapkutatásokat a vállalat amerikai kutatórészlege végezte el.
Csak egy töredékét ismertettük annak, hogy milyen erős volt az együttműködés a Wall Street vezető pénzügyi körei és a náci Németország között. Ezzel azt akartuk szemléltetni, hogy milyen szoros kapcsolat állott és áll fenn fontos világtörténelmi események és a nemzetközi pénzvilág irányítói között. Felsoroltunk néhány olyan tényt, amelyek segítségével bizonyítható, hogy a nemzetközileg megszervezett pénzhatalom a 20. században tevékenyen alakította a történelmi eseményeket és döntően befolyásolta a nemzetközi politikát.
Hogyan irányít a pénzhatalom?
Olvasva a finánctőke működésével foglalkozó szakirodalmat, mindig ugyanazokkal a nevekkel találkozunk: Owen Young, Gerard Swope, Hjalmar Schacht, Bernard Baruch, Paul és Max Warburg, stb. De ismerősek már a nemzetközi pénzintézetek és bankok nevei is: J. P. Morgan, Guaranty Trust, Chase Bank és mindezeknek a címe is ugyanaz New York-ban, rendszerint a Manhattan városrész déli részén lévő "120 Broadway". A nemzetközi bankároknak ez a Wall Streeti csoportja jelentős összegekkel támogatta az orosz bolsevik forradalmat is, és annak győzelme után hatalmas hasznot húzott ebből a politikai befektetéséből. Mindezt ma már elegendő mennyiségű és cáfolhatatlan bizonyítékkal lehet alátámasztani. Ez a pénzügyi csoport támogatta Roosevelt elnökké választását és nagy hasznot zsebelt be a New Deal rendszeréből is. De ugyanez a pénzügyi csoport támogatta Hitlert és a náci pártot is, és jutott hatalmas profithoz a német felfegyverkezésből az 1930-as években. Amikor a Big Business irányítja az olyan vállalatokat, mint a Ford Motor, a Standard Oil of New Jersey, a General Electric és társaik, akkor tevékenysége rendszerint mélyen összefonódik a politikai eseményekkel, felkelésekkel, háborúkkal, forradalmakkal mind a három országban.
A "Leleplező" c. folyóirat 1999. évi 2. számában "A Wall Street és a bolsevik forradalom" c. tanulmány részletesen ismerteti, hogy a nemzetközi pénzoligarchiának a Wall Street-i és londoni központja átgondolt stratégiát követve segítette - a német bankárokkal együtt - az 1917-es bolsevik hatalomátvételt. Ugyanez a nemzetközi pénzoligarchia hatalmas profitot zsebelt be a Németországon 1923-ban végigsöprő hiperinflációból, továbbá abból, hogy az asztronómiai nagyságú német jóvátétel fizetésének a terheit az amerikai beruházók vállára helyezte, amely végső soron elvezetett az 1929-es pénzügyi válsághoz. A pénzoligarchia ebben az időben két jelentős nyugati politikust támogatott: Franklin D. Roosevelt-et az Egyesült Államokban, és Adolf Hitlert Németországban. Roosevelt New Deal-je és Hitler négyéves terve úgy hasonlít egymásra, mint két egypetéjű iker. Roosevelt programja csak részben volt sikeres, mert az amerikai alkotmány korlátozta annak keresztülvitelét. Hitler félresöpörte az alkotmányos korlátokat, ezért az ő terve átmenetileg sikeresnek bizonyult.
Felmerül a kérdés, hogy a bolsevikok hatalomra juttatása után miért akarták a Wall Street pénzemberei, azaz a nemzetközi pénzvilág vezető bankárjai, hogy Roosevelt és Hitler is hatalomra kerüljön. Még a hivatalos történetírás képviselői is elismerik, hogy nemcsak Hitler, de Roosevelt is háborúhoz vezető politikát folytatott. Mindkét politikai törekvés a hatalom koncentrációjára és centralizációjára törekedett. Azt akarták, hogy egy viszonylag kislétszámú elit a lehető legnagyobb hatalommal rendelkezhessen.
1918. május 1-én, amikor a bolsevikok Oroszországnak csak egy töredékét ellenőrizték, és majdnem ezt a kis részt is elveszítették 1918. nyarán, létrehozták Washingtonban a bolsevikok megsegítésére a "Segítség és Együttműködés Oroszországgal Amerikai Ligáját". Ez nem olyasfajta "el a kezekkel Oroszországtól" típusú mozgalmacska volt, amilyent az amerikai kommunista párt, vagy annak barátai szerveztek. Az Amerikai Ligát a Wall Street hozta létre. Születésénél olyan pénzemberek bábáskodtak, mint George P. Whalen a "Vacuum Oil Company"-tól, mint a "General Electric" pénzügyi vezetői, mint Thompson a "Federal Reserve System"-től, és Willard a "Baltimor and Ohio Railroad"-tól, valamint társutas és meggyőződéses szocialisták.
Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy kik segítették hatalomra Hitlert és náci pártját, akkor ott találjuk a Vacuum Oil Company-t és a General Electric-et. A pénzügyi és technikai hozzájárulást a Rockefeller érdekeltségbe tartozó Vacuum Oil company nyújtotta, amikor katonai célú benzingyártó berendezéseket épített a náci Németország számára. Dodd berlini amerikai nagykövet naivan figyelmeztetni próbálta Roosevelt elnököt, hogy lépjen közbe ennek a megakadályozására. Az amerikai elnök természetesen nem tett semmit, hiszen ő maga is ugyanezen pénzügyi érdekcsoportok, és vállalatok támogatásának köszönhette pozícióját. Walter Teagle a "Standard Oil of New Jersey"-től például Roosevelt "Warm Springs" alapítványának az igazgatósági tagja volt. Íme egy konkrét példa arra, hogy a Rockefeller érdekeltségbe tartozó "Vacuum Oil Company", amely jelentős segítséget nyújtott a bolsevikoknak Oroszországban, később hatékonyan résztvett a náci Németország felfegyverkezésében, és egyidejűleg támogatta Roosevelt szocialisztikus New Deal kurzusát is.
Amerika felfigyel a pénzoligarchia uralmára
Az 1960-as évek óta egyre több tudományos igényű mű jelenik meg Amerikában, amelyik azt állítja, hogy az Egyesült Államokat egy belterjes, önmagát újratermelő, nem választott, és politikai felelősséggel sem tartozó hatalmi elit irányítja. Ezek a tanulmányok és szerzőik azt is állítják, hogy ez az önjelölt hatalmi elit meghatározóan befolyásolja mind a külpolitikai, mint a belpolitikai döntéshozatalt, és semmilyen politikai elgondolás nem érvényesülhet addig az Egyesült Államokban, amíg ez a hatalmi elit ezeket előzőleg jóvá nem hagyja. Már az a tény, hogy oly sok szerző állíthatja ezt, arra utal, hogy az uralmi elitnek a kontrollja a tudományos életben még nem abszolút, és az Egyesült Államok még nincs teljesen egyetlen elitcsoport korlátlan ellenőrzése alatt. Az is tény viszont, hogy bármennyire is megalapozottak ezen szakmunkáknak az állításai, érveiket mellőzik és nem vitatják meg széles körben. A tömegtájékoztatási eszközök sem foglalkoznak velük. Legfeljebb magánkiadások keretében, kis példányszámban láthatnak napvilágot. Ha van is egy-két kivétel ez alól, ez nem változtat azon a tényen, hogy a hivatalos történetírás és tudományosság mellőzi azokat a publikációkat, amelyek nem szolgálják az Egyesült Államok politikai életét ellenőrző, azt uralma alatt tartó pénzügyi elit érdekeit.
A változás azonban, ha lassan is, de fokozatosan kibontakozik. Az 1960-as években még az olyan elgondolások, hogy egy oligarchikus elit irányítja a háttérből az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági és politikai életét, minden további nélkül azonnali elutasításra került. A Watergate ügytől kezdődően azonban egyre nagyobb a szkepticizmus és a kételkedés. Szinte alig találni olyan amerikait, aki, pl. hisz a Kennedy gyilkossággal kapcsolatban a Warren Bizottság jelentésének. Abban is kételkednek, hogy csupán Nixon okolható saját bukásáért. Naivnak számít az is, aki úgy hiszi, hogy a szovjet birodalom összeomlása csak úgy magától történt. Röviden: egyre nő az Internet korszakában azok száma, akik kétségbe vonják a hivatalos tájékoztatás hitelességét. Ma már a múlt és napjaink eseményeinek a bemutatására számos alternatíva van, és a hivatalos változat egyre inkább megkérdőjeleződik. A pénzoligarchia igyekszik mindent relativizálni. A történelem értelmezéseit narratíváknak nevezi, az események egyformán szubjektív és korlátozottan érvényes magyarázatainak. Az egyik narratíva pedig legfeljebb csak annyira fejezi ki a történelmi igazságot, mint a másik. Ugyanez vonatkozik a kulturális és művészeti élet relativizálására is, ahol az egyik művészeti kánon által megfogalmazott értékrendszer legfeljebb annyit ér, mint amit egy másik kánon megfogalmazói vallanak, és nem lehet az egyiket sem értékesebbnek tekinteni a másiknál tárgyilagos ismérvek alapján.
A politikai és bölcseleti színkép széles körét felölelő tanulmányok azonban egyre több cáfolhatatlan bizonyítékot, megalapozott feltételezést tárnak fel. Ami korábban fél kézzel lesöpörhető "vádaskodás" volt, ma már tudományos és közéleti viták tárgya lehet. Igaz, a pénzoligarchia tulajdonában lévő, és a szervezett magánhatalom által ellenőrzött tömegtájékoztatási intézmények, egyetemek, gondolati műhelyek még megkerülik az úgynevezett revizionista történészek munkáinak a megvitatását, de a nem hivatalos sajtóban és zártkörű rendezvényeken ma már az "összeesküvési elméletek", azaz a történelem tervezett és összehangolt befolyásolását valló nézetek is polgárjogot nyertek. A történelem irányításnélküliségét valló "véletlen elméletek" kezdik elveszíteni egyeduralmukat a feltárulkozó tények és összefüggések hatására. A "véletlen elméletek" hivői a látható politikai intézményeket tekintik a döntések alanyainak, és mellőzik a szervezett magánhatalom háttérszerepét az érdemi döntések meghozatalában. Csak azt tekintik történelmi ténynek, amiről kutatható és hitelesnek tekinthető írásbeli nyom is maradt. A láthatatlan háttérhatalom azonban más látható nyomokat is hagyott, mint a levéltárakban őrzött írásos anyagok.
Létezik-e egy nem választott hatalom a törvényes kormányok felett?
Carrol Quigley a washingtoni Georgetown Egyetem tanára 1966-ban megjelent "Tragédia és remény" című terjedelmes munkájában megállapítja, hogy a finánctőke hatalmasai olyan világrendszert akarnak, amely a magánkézben lévő pénzrendszer segítségével lehetővé teszi számukra valamennyi ország gazdasági és politikai rendszerének az irányítását. Quigley, aki a legbefolyásosabb pénzügyi dinasztiák bizalmasaként kutathatta az elzárt magánarchívumokat is, bebizonyítja, hogy a new yorki Council on Foreign Relations (a Külkapcsolatok Tanácsa) - más féltitkos politikaformáló testületekkel együtt - mind a pénzügyi körök ellenőrzése alatt állanak. Quigley mint a pénzoligarchia világstratégiájának hűséges támogatója, megerősíti, hogy létezik egy kormányok felett álló hatalmi szerveződés, de már nem elemzi azt, hogy ez miként működik, hogyan gyakorolja a hatalmat. Elképzelhető, hogy Quigley sem jutott hozzá minden fontos okmányhoz, például azzal kapcsolatban, hogy a nemzetközi pénzoligarchia miként pénzelte a bolsevik forradalmat, vagy hogyan segítette hatalomra Hitlert, illetve az elnöki székbe az általa kiválasztott Franklin Delano Roosevelt-et 1933-ban. Nagy a valószínűsége annak is, hogy számos fontos politikai esemény, háttérdöntés egyáltalán nem kerül leírásra és archiválásra. A történelem azonban nemcsak abból áll, amit leírnak belőle. Azok a tények is a szerves részei, amelyekről nem marad papírra rögzített és archivált okmány. Ez a papírosfetisizmus, vagyis hogy csak az a történelem, amiről megmaradt valamilyen írásos nyom, természetesen kedvez a pénzoligarchiának és rejtett hálózatának. Mindössze annyit kell elérnie, hogy ne maradjon írásos nyom, és akkor már a kérdéses esemény nem is történt meg. Nos, lehet, hogy ez késztette arra Quigley-t, hogy ne elemezze a nemzetközi pénzoligarchia hálózatának a tényleges működését és döntéshozatali mechanizmusát. Tény, hogy a Quigley által használt okmányok zöme megbízható kormányforrásokból származik, és a feljegyzések készítői napról-napra rögzítik Trockij, Lenin, Roosevelt, Hitler, J. P. Morgan, valamint a különböző amerikai és nemzetközi vállalatok, bankok tevékenységét. Természetesen sokkal tájékozottabbak lehetnénk, ha hozzáférhetőek lennének a szabadkőműves nagypáholyok, a B'nai B'rith, a CFR, RIIA és a többi zárt társaság irattárai.
Az olyan szerzők, mint Jules Archer, Gary Allen, Helen P. Lasell, William Domhoff, Wright Mills, Eustace Mullins, Des Griffin, William Guy Carr, Dieter, Rüggeberg, Johannes Rothkranz, Gerhard Müller, Heinz Scholl, Ingrid Weckert, Harry Elmer Barnes, Peter Blackwood, Hartmut Stern, Ernst Nolte, Mark Mazower, Robert D. Kaplan, David Irwing és mások, sokkal szélesebb megközelítésből elemzik a megtörtént eseményeket, történelmi folyamatokat. Ezek a szerzők abból a megalapozott feltevésből indulnak ki, hogy az Egyesült Államok kormányát egy hatalmi elit befolyásolja a színfalak mögül. Műveikben arra törekednek, hogy ezt a feltételezést alátámasszák olyan specifikus történelmi eseményekkel, amelyeknél tetten érhető ennek a háttérhatalomnak a közrehatása. Nyilvánvaló, hogy az olyan kormányok feletti vagy háta mögötti hatalomgyakorlási módszerek, amelyek nem részei a demokratikusan szabályozott politikai és jogi folyamatoknak, alkotmányellenesnek tekintendők. Még akkor is, ha megpróbálják a jogállamiság látszatával felruházni őket. Ezért eljött az ideje, hogy a hivatalos történetírás, az államelmélet, a politológia és a többi társadalomtudomány művelői is feltegyék ezt a kérdést: létezik-e egy önjelölt háttérhatalom, amely látható és nem látható hálózatán keresztül befolyásolja - irányítja - a demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó törvényhozó és kormányzó szerveket, anélkül, hogy tetteiért elszámoltatható lenne?
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a 20. századi hivatalos történetírás és tömegtájékoztatás nem ad pontos tájékoztatást a 20. század történelméről. Ez a történelemírás kizárólag olyan hivatalos okmányokra támaszkodik, amelyeket a különböző állami intézmények alkalmasnak találtak arra, hogy a történészek kutassák és a nagyközönség számára közreadják. Egy pontos és megbízható történetírás azonban nem nyugodhat kizárólag a különböző állami és nem állami irattárak által erősen szelektálva közreadott írásos dokumentumokon. A pontosság megkövetelné valamennyi meglévő dokumentum kutatását és felhasználását. Napjainkban tanúi lehetünk annak, hogy mihelyt, pl. az amerikai, a brit, a német, vagy az egykori szovjet - ma megint orosz - külügyminisztérium titkosított iratai, és más elzárt okmányok elérhetővé váltak, a történelemnek egy új változata bontakozott ki. A hivatalos történelemváltozat nemcsak pontatlanná vált, de kiderült róla: tudatosan úgy manipulálták, hogy fontos összefüggések rejtve maradjanak, továbbá az etikailag és jogilag kifogásolható magatartások ne kerüljenek a nyilvánosság reflektorfényébe.
Az Egyesült Államokban, pl. az Alkotmány rendelkezései szerint a politikai hatalom központja a megválasztott Kongresszus, (azaz a Képviselőház és a Szenátus tagjai), az ugyancsak megválasztott elnök, valamint az alkotmányosság felett is őrködő pártatlan és független Legfelsőbb Bíróság. Az amerikai polgároknak ma is azt tanítják, hogy a politikai hatalmat a végrehajtó hatalom élén álló elnök és kormánya, valamint a törvényhozó hatalommal rendelkező Kongresszus az Alkotmány keretei között a választópolgárok akaratának megfelelően gyakorolja. A valóságos helyzet azonban igen messze van ettől a feltételezéstől. A választópolgárok már régóta gyanították, mostanra azonban már tudják is, hogy a választási ígéretek betartása nem kötelező és a különböző választási programok csupán üres ígéretek. Az amerikaiak szinte már beletörődtek, hogy a mellébeszélés és a hazudozás a politikai színjáték szerves része. Hatalmas áldozatokat követelő háborúk indulnak és fejeződnek be anélkül, hogy az érintettek elfogadható magyarázatot kapnának.
A politikai retorika szinte már köszönőviszonyban sincs a politikai döntésekkel és tettekkel. Mindez miért alakult így? Nyilvánvalóan azért, mert a politikai hatalom központja nem a látható politikai szféra megválasztott intézményeinél van még a világ legnagyobb és leghatalmasabb demokráciájában sem. Azaz Amerikában sem az alkotmányosan kijelölt Kongresszus, illetve az elnök hozza az érdemi döntéseket, hanem egy rejtőzködő hatalmi elit, amely saját külön érdekekkel és stratégiával rendelkezik, amelyek eltérőek vagy egyenesen összeegyeztethetetlenek a társadalom egészének a céljaival és alapvető érdekeivel. Az Egyesült Államokban a new yorki székhelyű pénzoligarchia, azaz a nemzetközi bankárok zárt csoportja, a pénzvagyon felett rendelkező olyan magán bankházak, mint a J. P. Morgan és a Rockefeller ellenőrzés alatt álló Citicorp, a Warburg és Rothschild érdekeltségekbe tartozó pénzintézetek és korporációk, de mindenek előtt a Federal Reserve System, - az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magántulajdonú pénzkartell - alkotják a tényleges hatalom, az érdemi döntéshozatal központját.
Ezért az elfogulatlan kutató kénytelen megállapítani, hogy a létező, de egyben meggyengült és kijátszott amerikai Alkotmány lehetővé tette egy már sok tekintetben totálisnak minősíthető állam kifejlődését. Ez nem azt jelenti, hogy nyílt diktatúra működne Egyesült Államokban, de a tényleges hatalommal rendelkező pénzoligarchia - formális és informális intézményrendszerén keresztül - erőteljes nyomást tud gyakorolni uralmának kritikusaira. Hatalmi eszközként be tudja vetni az ellenőrzése alatt álló adóhivatalt, hogy kritikusait megfegyelmezze, (lásd a neves amerikai közgazdász és politikus, Lyndon H. LaRouche, és munkatársainak adócsalás koholt vádjával történő koncepciós elitélését), a bírósági karba beépített emberein keresztül pedig folyamatosan átértelmezteti, és olyan irányban manipulálja az Egyesült Államok alkotmányát, hogy az a hatalmi elit politikáját szolgálja.
A nemzetközi pénzoligarchiának az ellenőrzése alatt álló magánpénzrendszer működtetéséhez fűződő érdekei teszik szükségessé a politikai hatalom centralizálását és koncentrálását. A hatalom központosítását a függő helyzetbe kényszerített társadalommal lehet a legkönnyebben elfogadtatni. A cél tehát olyan társadalmi szerkezet kialakítása, ahol a tényleges hatalom a pénzoligarchia és integrált politikai elitje kezében van, míg a társadalom többi tagja függőhelyzetű, bérből és fizetésből élő alkalmazott, vagy állami segélyezésre szoruló, eltartott személy. Mindkét réteg ki van szolgáltatva az uralkodó hatalmi elitnek. Ennek a modellnek az egyik változata volt a reálszocializmus, közelebbről a bolsevik típusú diktatúra Oroszországban és a szovjet birodalom más államaiban, ahol a pártállami elitté volt a politikai hatalom, és ennek révén a gazdasági hatalom, míg a társadalom túlnyomó többsége bérből és fizetésből élő függőhelyzetű alattvaló volt.
Egy másik változat volt a nemzeti szocialista Németország, ahol az államot kisajátító pártelit gyakorolta - az őt kiszolgáló nagytőkével együttműködve - diktatórikus hatalmát. Itt is egy szűk politikai-, katonai- és tőkéselit állt szemben a társadalom függőhelyzetbe került, önálló cselekvéstől megfosztott túlnyomó részével. Ennek a kétpólusú rendszernek a fábiánizmusnak nevezett szocialista változata valósult meg az Egyesült Államokban. A pénzoligarchia kisajátítva a maga számára az Egyesült Államok pénzrendszerét, kiterjesztette hatalmát a termelő tőkére is, és a lakosság túlnyomó részét függőhelyzetű alkalmazotti és bérmunkási státuszba kényszerítette, illetve milliókat marginalizált, úgy hogy csak közsegélyekből tudtak megélni. Végeredményben mind a három uralmi rendszer mögött ugyanaz az elituralom húzódik meg, különböző megjelenési formákban. Ahogy az idő múlásával egyre több adat kerül napvilágra, úgy válik ez a feltételezés egyre inkább beigazolódott valósággá. A hivatalos történetírás azonban mellőzi az új szempontokat és összefüggéseket feltáró ún. revizionista történetírás eredményeit.
A 20. század elejétől az amerikai Federal Reserve System, - amelyik nem áll a Washingtoni Törvényhozás ellenőrzése alatt, és amelyet állami könyvvizsgálók nem ellenőriznek, és nem számoltatnak el, és amelynek joga van, hogy a bankóprést működtetve pénzt bocsásson ki, hiteleket nyújtson és meghatározza a hivatalos kamatlábat - ténylegesen magánkartellként gyakorol monopolhatalmat az amerikai gazdasági élet egésze felett. Az Egyesült Államok külpolitikáját a pénzoligarchia olyan tudományos magántársaságnak álcázott, a valóságban döntéshozó hatalommal rendelkező, koordináló intézménye dolgozza ki és gyakorolja, mint a new yorki Council on Foreign Relations, CFR, (Külföldi Kapcsolatok Tanácsa). Még a tudományos kutatók, egyetemi tanárok, üzletemberek és politikusok ártatlan fórumának feltűntetett intézmény egyes tagjai előtt is rejtve marad, hogy a CFR - elsőrangú hatalmi központként - már 1921 óta meghatározza az Egyesült Államok külpolitikáját. A New York-ban lévő Pratt House-ban székelő CFR-nek megalakulásától kezdve új piacok megszerzése, továbbá a pénzkartell vezető bankházai által ellenőrzött multinacionális vállalatbirodalmak, valamint azok gazdasági befolyásának világszintű kiterjesztése volt a külpolitikai célja.
A pénzoligarchia, amikor 1913-ban magántulajdonába vette az Egyesült Államok pénzrendszerét, előzőleg arról is gondoskodott, hogy a központi bank szerepét betöltő FED segítségével eladósítandó állam megfelelő adóbevételekkel rendelkezzen a jövőbeni államadósság kamatainak fizetésére. Ezért keresztülvitték a jövedelemadó bevezetését, hogy legyen az államnak megfelelő pénzbevétele a kamatjáradék fizetésére. Korábban az amerikaiak jövedelemadót nem fizettek. A pénzoligarchia azonban ki akarta vonni magát az adózás alól, ezért több ezer magánalapítvány létrehozásával vagyonának jelentős részét adómentes alapítványi vagyonná alakította át. Ez a vagyon továbbra is a rendelkezésére áll, de nem kell érte adóznia. A pénzoligarchia a mai napig ezeken az alapítványokon keresztül finanszírozza saját privát intézményrendszerét, és a neki dolgozó szellemi elitet. Ezek a kutatók lehetnek "konzervatívok" vagy "liberálisok", objektíve azonban a pénzoligarchia hatalmi apparátusának a részét képezik, és az ő stratégiai céljait valósítják meg. A pénzügyi oligarchia hálózata által ellenőrzött könyvkiadók a velük szemben kritikus könyveket nem jelentetik meg, míg a hasznosnak ítélt könyveket jelentős támogatásban részesítik. A nagy kiadók és könyvforgalmazó hálózatok által mellőzött művek rendszerint kis példányszámban jelenhetnek csak meg, emiatt tudatformáló hatásuk is elmarad. Ugyanez a helyzet az írott és az elektronikus tömegtájékoztatással is. A pénzoligarchia által felbérelt és kinevelt szellemi elit irányító pozícióba helyezett tagjai gondoskodnak arról, hogy mi legyen vezetőtéma, miről folyjék irányított társadalmi párbeszéd, és mi legyen gondosan elhallgatva.
A társadalom manipulálása csaknem 90 éve tart. A pénzoligarchia nemcsak eladósította a vezető ipari államokat, köztük az Egyesült Államokat is, de kiépítette a nemzetközi szervezetek és intézmények olyan hálózatát, amelyek fokozatosan a nemzeti alkotmányok helyébe lépnek. Amerikában az alkotmány egyes rendelkezéseit úgy cserélik ki, hogy elsőbbséget biztosítanak az általuk létrehozott nemzetközi szervezetek ugyancsak általuk jóváhagyatott alapokmányainak, és az akaratukat tartalmazó különböző nemzetközi szerződéseknek. A demokrácia formális működésének a biztosítása azonban fontos érdekük. Kedvenc modelljük a fiktív demokrácia működtetésére az átlátszó kétpártrendszer, ahol mesterséges különbségeket kreálnak, pl. a választási konvenciók cirkuszi mutatványainak a lebonyolítására. Az ún. "kétpárti külpolitika" semmi egyéb, mint annak szépítő kifejezése, hogy a pénzoligarchia számára fontos kérdésekben semmilyen különbség nem lehet a kiválasztott politikai elit "A" és "B" csapata között. Ez a körülmény vezetett, pl. 2000-ben ahhoz a patthelyzethez, amelynek az amerikai társadalom az elnökválasztási procedúra kapcsán a tanúja lehetett. Olyannyira nem volt semmilyen különbség a pénzügyi oligarchia és koordináló szervezete, a new yorki CFR, által kiválasztott két elnökjelölt között, hogy a választók csak "ugyanaz" és "majdnem ugyanaz" között dönthettek.
Második rész
A titkos kéz látható nyomai
A kutatók szerencséjére a láthatatlan háttérhatalom azonban mindig hagy látható, vagy később láthatóvá váló nyomokat is. Évről-évre egyre több dokumentum, és alapos kutatásra támaszkodó könyv lát napvilágot ezekről a nyomokról. Az idő múlásával a történészek olyan, eddig rejtett, elhallgatott tényeket ismernek meg, amelyek más összefüggésekkel összevetve közelebb visznek a történelmi igazsághoz.
Egyik ilyen történelmi tény az Egyesült Államok belépése a 2. világháborúba. A hivatalos verzió, amit a mai napig sulykolnak a közvéleménybe az az, hogy a japánok támadást intéztek Pearl Harbor ellen. A nem hivatalos történészek kellően bizonyították, hogy Franklin D. Roosevelt és Marshall tábornok tudott a tervezett japán támadásról és szándékosan nem figyelmeztette a Pearl Harbor-ban állomásozó amerikai haderő parancsnokságát. Az elnök azért tett így, mert a pénzoligarchia, akinek a jóvoltából a Fehér Házba került, háborút akart Japánnal. Éppen ezért a pénzoligarchia hegemóniája alatt álló hivatalos amerikai politikai vezetés csak olyan kongresszusi vizsgálatot engedélyezett Pearl Harbor ügyében a mai napig, amely lehetővé tette Roosevelt tisztára mosását. A japán támadás hátterét vizsgáló közös kongresszusi bizottság elnöke így foglalta össze véleményét:
"Soha nem fogjuk megismerni az összes tényt. A legtöbb lefolytatott ún. vizsgálat a tények elrejtésére irányuló félrevezető kísérlet volt, azoknak az összezavarását célozta, akik az igazságot keresik. Kezdettől fogva visszatartották a tényeket és a dokumentumokat azért, hogy csak azok az adatok válhassanak ismertté, amelyek a kormányzat érdekében állnak. Az igazságot kereső törvényhozóknak azt mondották, hogy más tények és dokumentumok annyira összefonódnak személyes naplókkal, külföldi országokat érintő kapcsolatainkkal, hogy titokban kell őket tartani, a többi pedig nem tartalmaz értékes információt."
A rejtőzködő hatalom látható nyoma az is, ahogyan az Egyesült Államok az első világháborúba bekapcsolódott. A Morgan pénzügyi érdekeltség, amely mögött kezdettől fogva a londoni Rothschild-ház állott, együttműködve Winston Churchill-el, mindent elkövetett, hogy már 1915-ben bevonja az Egyesült Államokat az első világháborúba. Erőfeszítései azonban csak 1917-ben jártak sikerrel. Számos történelmi munka tárgyalja ezt a kérdést, így pl. Colin Thompson "Lusitania" című munkája. Ez Woodrow Wilson elnököt is felelőssé teszi a Lusitania nevű amerikai tengerjáró elsüllyesztéséért, amelynek az volt a célja, hogy előkészítse az Egyesült Államok közvéleményét egy Németországgal szembeni háborúra. Thompson bizonyítja: Wilson előre tudomással bírt arról, hogy a Lusitania 6 millió sorozat lőszert és másfajta robbanóanyagot szállít, és azok az utasok, akik ennek ellenére a hajóval utaztak, megszegték az amerikai törvényeket.
A brit vizsgálóbizottság, amelyet lord Mersey vezetett, azt az utasítást kapta az angol kormánytól, hogy politikai szempontból célszerű lenne, ha a bizottság arra az eredményre jutna, miszerint Turner, a Lusitania kapitánya felelős elsősorban a tengerjáró katasztrófájáért. A felszínre került és bizonyított tények fényében ma már kijelenthető, hogy a Lusitania katasztrófájáért elsősorban Wilson amerikai elnök, és tanácsadója, House ezredes, továbbá J. P. Morgan vezető amerikai pénzember, valamint Winston Churchill, a brit kormány tagja felelős. Ezt a tudatosan együttműködő elitcsoportot kellett volna bíróság elé állítani, legenyhébb esetben is gondatlanságért. A tények azonban nem gondatlanságra, hanem szándékosságra, tudatos árulásra utalnak. Lord Mersey-t elismerés illeti azért, hogy eleget téve őfelsége kormánya "kérésének", Turner kapitányt tette ugyan felelőssé, de nyomban lemondott megbízatásáról, és tiszteletdíját sem fogadta el. Mersey ettől kezdve semmiféle kormány-megbízást nem vállalt, barátainak csak annyit mondott a Lusitaniáról, hogy az egy "mocskos ügy" volt.
Egy másik példa a háttérhatalom tevékenységére az, amikor a Morgan pénzügyi érdekeltség 1933-34-ben kísérletet tett egy kétpólusú elitista rendszer bevezetésére az Egyesült Államokban. A tervezett "új rend" lényeges vonatkozásaiban megközelítette volna az Európában hatalomra került nemzetiszocialista és fasiszta diktatúrákat. Jules Archer szerint náci jellegű államcsíny és központosított uralom bevezetése volt tervbevéve. Az elnök diktátori hatalmat gyakorolt volna Amerika pénzügyi és korporációs oligarchiája érdekében. De ezúttal is akadt valaki, Smedley Darlington Buttler tábornok személyében, aki időben leadta a vészjelzést erről a Wall Street-i összeesküvésről. A Kongresszus ezúttal is csak egy tessék-lássék vizsgálatot folytatott a felelősök tisztára mosására.
A 2. világháború óta a szovjet birodalom felbomlásáig tartó hidegháborús korszakban is tanúi lehettünk a háttérerők működésének. Ezek közül kiemelkedik a koreai és a vietnami háború. Mindkettő értelmetlen, meg nem nyerhető háborús konfliktus volt, amelyek hatalmas vérveszteséggel és dollár-milliárdok elvesztegetésével jártak. Mindkettőnek sokmilliárdos fegyverkezési programok beindítása volt a fő motívuma. Egyik sem a kommunizmus visszaszorítását célozta, hiszen a pénzoligarchia és kormányzó elitje folyamatosan támogatta a Szovjetuniót, amely a fő fegyverszállítója volt mind a koreai, mind a vietnami kommunista haderőnek. Akár elismeri, akár tagadja a hivatalos történetírás, a tény tény marad, hogy a pénzoligarchia által irányított Egyesült Államok közvetve vagy közvetlenül, fegyverszállítója volt mindkét oldalnak mind a koreai, mind a vietnami háborúban.
Egy másik példa arra, hogy mennyire szemben áll a pénzoligarchia fennálló rendjével az amerikai polgárok többsége az az, hogy miként viszonyulnak a Kennedy gyilkosság körülményeit kivizsgáló Warren Bizottság hivatalos jelentéséhez. Ebben a jelentésben a bizottság tagjain, és a mögöttük álló pénzoligarchia zárt körein kívül, senki nem hisz. Maga az a tény, hogy a közérdek szolgálatára hivatott fontos állami intézmények, a CIA és az FBI, valamint más illetékes szervek a mai napig nem hozták nyilvánosságra a legfontosabb bizonyítékokat, és azok még további 50, illetve 75 évig szigorúan titkosak maradnak, meggyőzően jelzi, hogy alapja van az amerikai polgárok általános bizalmatlanságának és szkepticizmusának. A hírhedt Watergate ügy is azt bizonyította az egyszerű amerikaiaknak, hogy még a Fehér Ház is a félrevezetés és intrika viperafészke lehet.
A "Keelhaul Művelet" története már kellően dokumentálva van. Ez arról szól, hogy a 2. világháború végén Eisenhower tábornok az 1929. évi Genfi Konvenció durva megszegésével - és az amerikai tradíciók elutasításával - több millió orosz hadifoglyot és menekültet kényszerített arra, hogy visszatérjenek a sztálinista Szovjetunióba, ahol a Gulág táborokban való rabság, vagy a halálbüntetés várta őket. Ismerve azt, miként lett Eisenhower Bernard Baruch, a pénzoligarchia egyik kulcsemberének a támogatásával az amerikai csapatok főparancsnoka, később pedig az Egyesült Államok elnöke, kijelenthetjük, hogy ez a döntése összhangban állt a pénzoligarchiának azzal a messzetekintő stratégiájával, amelynek célja a kétpólusú kollektivista rendszer különböző változatainak a létrehozása volt, legyen az szovjet kommunizmus, hitlerista nácizmus, vagy Roosevelt féle New Deal. Julius Epstein kellően dokumentálta, hogy mindazok, akik megpróbálták Eisenhowert erről a kegyetlen döntéséről lebeszélni, rosszindulatú és könyörtelen támadásban részesültek.
A pénzoligarchia és a 20. század
A napóleoni háborúk óta egyre szervezettebben működött - és működik ma is - a nemzetközi pénzoligarchiának a magántulajdonban lévő központi bankokra, valamint magánkibocsátású kamatszedő pénzre támaszkodó, államok feletti hálózata. Az önálló nemzetközi tényezővé fejlődő pénzhatalom fokozatosan irányítani kezdte a háttérből az egyes országok - elsősorban Anglia, Franciaország - politikai vezetését, majd pedig kiterjesztette befolyását Európa egészére, Észak-Amerikára és a cári Oroszországra is. Így vált történelemformáló erővé már a 19., de még inkább a 20. században. Az pénzrendszer meghatározó szerepét nem ismerő kormányok és polgárok nem tudták, hogy milyen súlyos következményekkel jár, ha pénzügyi szuverenitást, és vele a politikai hegemóniát átengedik a nemzetközi bankárok egy kis csoportjának. 1820-tól 1975-ig mintegy 200 millió ember halt meg az önállósult szervezett pénzhatalom közreműködésével létrejött háborúkban és konfliktusokban. A pénzoligarchia támogatásával létrejött szovjet birodalom embertelen tettei pedig csak a Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett felbomlása után tárulnak fel fokozatosan. Még sokáig eltart, - talán évtizedekig - amíg megismerhetjük a teljes igazságot a koncentrációs táborok szörnyűségeiről, a politikai foglyok, és a leigázott népek szenvedéseiről, valamint a második világháború és a hidegháború máig elhallgatott tényeiről.
A pénzhatalom nyomai az első világháborúban
Már ma is összeállítható egy csaknem teljes kép az első világháború előzményeiről, valódi okairól, a háttérerők tevékenységéről. Így, pl. megalapozottan állíthatjuk, hogy az első világháborúra nem kerülhetett volna sor az amerikai Federal Reserve System létrehozása nélkül, és Woodrow Wilson csak annak köszönhette elnökségét, hogy a pénzoligarchiának ebben a döntő időszakban engedelmes vazallusra volt szüksége a Fehér Házban. Ő volt kiszemelve, hogy a pénzoligarchia kezére játssza - az amerikai alkotmány megszegésével - az Egyesült Államok monetáris hatalmát, és szentesítse az amerikai közpénzrendszer privatizálását a Federal Reserve System - FED - elnevezésű magánkartellnek való átengedésével. A FED, ez a magántulajdonban lévő amerikai központi bank, valamint az általa korlátlan mennyiségben kibocsátható fedezetlen hitelpénz tette lehetővé kölcsöneivel az antant hatalmak számára a háború folytatását. Ami pedig az első világháború előkészítését illeti, ebben az európai országokban lévő központi bankok játszottak döntő szerepet, amelyek közvetve, vagy közvetlenül, de ugyancsak a nemzetközi pénzoligarchia irányítása alatt állottak. A központi bankok monetáris politikája tette lehetővé a nagyarányú fegyverkezést, és olyan hatalmas hadseregek felállítását, amelyek nélkül az évekig tartó általános háború nem lett volna lehetséges.
1887-től 1914-ig a pénzügyileg csaknem fizetésképtelen európai országok soha nem látott fegyverkezésbe kezdtek. Az Egyesült Államok azonban ebben az időszakban még nagy kölcsönöket vett fel külföldről, a maga részéről pedig viszonylag kevés hitelt nyújtott. Ekkor még nem volt amerikai központi bank, amely elvben korlátlan mennyiségű - de fedezetlen - pénzt bocsáthatott volna ki. A hatalmas összegeket felemésztő háborúk finanszírozására csak a Rothschild dinasztia által kifejlesztett - és a magánellenőrzés alatt álló központi bankok irányításával működő - nemzeti hitelrendszerek bizonyultak alkalmasnak. A 19. századi európai háborúkhoz a Rothschild érdekeltségbe tartozó bankházak biztosították a pénzeszközöket. 1900-ra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az európai országok többé nem képesek egy nagyobb háború pénzügyi eszközeit maguk előteremteni. A fegyverben álló hatalmas hadseregek, az általános hadkötelezettség és a modern fegyverek olyan nagy költségeket emésztettek fel, amelyeket ezen országok reálgazdasága már nem tudott előteremteni.
Az amerikai Federal Reserve System 1914-ben kezdte meg működését. Ez a magántulajdonban lévő központi bank rá tudta kényszeríteni az amerikai népet arra, hogy 25 milliárd dollárkölcsönt nyújtson az antant országoknak. Ezeknek a FED által kibocsátott hiteleknek az amerikai polgárok által fizetett adó volt a fedezetük. Ezeket a kölcsönöket soha nem kapták vissza az amerikaiak, viszont jelentős összegű kamatjáradékot zsebeltek be érte a new yorki bankárok. Ugyancsak a FED tette lehetővé az amerikaiak háborúba kényszerítését a német nép ellen, amellyel az Egyesült Államoknak és népének semmiféle politikai vagy gazdasági érdekellentéte vagy vitája nem volt. Sőt mi több, az Egyesült Államok akkori lakosságának csaknem a fele német származású volt, és annak idején hajszálon múlott, hogy nem a német lett az Egyesült Államok hivatalos nyelve. Az amerikaiaknak persze azt állította a pénzoligarchia propaganda gépezete, hogy az Egyesült Államok erkölcsi alapelvekből kiindulva lép be a háborúba.
1915 és 1916 folyamán Wilson elnök lehetővé tette hatalmas kölcsönök folyósítását. 1917-re Anglia és Franciaország eladósodása kritikus pontot ért el. A pénzoligarchia ekkor aggódni kezdett, hogy Anglia és Franciaország nem lesz képes visszafizetni a hatalmas kölcsönöket. Emiatt ítélték szükségesnek az amerikai kormány bekapcsolását a háborús hitelek folyósításába. Ehhez azonban elengedhetetlen volt az Egyesült Államok semlegességének feladása, és a háborúba való beléptetése. 1916-ban már komoly aggodalmat váltott ki a Rothschild Bankház és a City of London részéről, hogy Németország továbbra is elég erős a háború folytatásához annak ellenére, hogy a Rothschildok németországi segítőtársai a Warburgok meglehetős pénzügyi káoszt okoztak az országon belül. Ahhoz, hogy az Egyesült Államok kormánya átvehesse a hitelezést a pénzoligarchia bankjaitól, tovább kellett fejleszteni a jövedelemadózási rendszert. A jövedelmi adó törvényt rekordidő alatt elfogadták, hogy eleget tehessenek a háborús követelményeknek. Az amerikai népnek azonban sem a hitelteremtés mobilizálására, sem jövedelmi adó törvény elfogadására nem volt szüksége, ahogyan a háborúba való belépés sem állt az érdekében. A "Journal Political Economy" c. amerikai lap 1917. októberi száma megírja, hogy valójában kiknek az érdekeiről volt szó:
"A háború hatása a Federal Reserve Bankok tevékenységére a személyzet nagyarányú bővítését tette szükségessé a költségek ennek megfelelő növelésével. A Federal Reserve Törvény megalkotói anélkül, hogy előre látták volna, hogy ilyen gyorsan és ilyen hatalmas mértékben lesz szükség a szolgáltatásaikra, lehetővé tették, hogy a FED-hez tartozó bankok a Kormány pénzügyi megbízottaiként járjanak el."
A nemzetközi bankárok már 1887 óta várták, hogy az Egyesült Államok létrehozza magánellenőrzés alatt álló központi bankját, mert a segítségével akartak finanszírozni egy európai háborút olyan államok között, amelyek már fizetésképtelenné váltak a hatalmas összegeket felemésztő fegyverkezési programok következtében.
Wilson elnök 1917. október 13-án elhangzott beszédében a következőket mondotta:
"Az Egyesült Államok számára elengedhetetlenül szükségessé vált, hogy teljes egészében mobilizálhassa pénzügyi tartalékait. A szövetségeseknek nyújtott kölcsönöknek a terheit és előnyeit valamennyi banknak és pénzügyi intézménynek viselnie kell az országban. Hiszem, hogy a bankok részéről az együttműködés hazafias kötelezettség ebben az időben, és a Federal Reserve System-ben való tagság a patriotizmus látható és jelentős megnyilvánulása."
A Federal Reserve System-hez tartozó bankok, mint a Kormány pénzügyi képviselői, felbecsülhetetlen értékű szolgálatot teljesítettek Amerikának a háborúba belépést követően, írja E. W. Kemmerer, azzal hogy "lehetővé tették az aranytartalék megőrzését, a valutaárfolyamok szabályozását és a pénzügyi energiák összpontosítását. Az ember megborzong, ha arra gondol, hogy mi történhetett volna, ha a háborúba a decentralizált és elavult bankrendszerrel kellett volna belépnünk." Kemmerer mellőzi azt a tényt, hogy az Egyesült Államok "elavult és decentralizált bankrendszerével" soha nem lett volna képes az első világháború finanszírozására, nem léphetett volna be ebbe a háborúba, és nem tehette volna lehetővé ennek a háborúnak az évekig tartó elhúzódását. Ugyanis az amerikai magánbankok, valamint a későbbi állami hitelezés nélkül az antant hatalmak már néhány hónap múlva képtelenek lettek volna - pénzügyi okokból - a háború folytatására. Be kellett volna fejezniük az értelmetlen vérontást.
A 20. század végén számos összefoglaló munka jelent meg arról, hogy mi vezetett a század pusztító háborúihoz, mindenek előtt az első világháborúhoz. Ezek a munkák kritikusan elemzik azokat a tényezőket, amelyek az európai rend összeomlásához vezettek. Az egyik ilyen kiváló mű Niall Ferguson brit történész "The Pity of War" (A szánalmas háború) című munkája. Ferguson eddig elzárt dokumentumokra támaszkodva tarthatatlannak minősíti azokat az állításokat, hogy az első világháború elkerülhetetlen volt. A brit történész kritika alá veszi mind az angol, mind a német politikát, és azt állítja, hogy az akkori politikai elitek alkalmatlansága, tehetetlensége, valamint a nemzeti jog rendelkezéseinek a megszegése mindkét részről döntően hozzájárult az első világháború kitöréséhez. Európa 1870-től 1914-ig tartó időszaka a Nagy-Britannia és Németország között lezajló pénzügyi, gazdasági versengés időszaka is. Ferguson azonban cáfolja, hogy ennek a versengésnek a két modern ipari társadalom között háborús katasztrófához kellett volna vezetnie. A brit történész számításba veszi a katonai, a gazdasági, a kulturális és a hatalompolitikai szempontokat, amelyeket egymásra vetítve elemez, mégsem tud kielégítő választ adni arra, hogy miért halmozódott fel annyi ellenséges indulat a két európai vezető nagyhatalom között, hogy az katasztrófába torkolljon.
Közelebb visz minket a világháborút megelőző helyzet megértéséhez, ha az önálló tényezővé vált nemzetközi pénzoligarchia stratégiáját is külön vizsgálódás tárgyává tesszük, és rávetítjük a Ferguson által gondosan feltárt tényanyagra. A nemzetközi pénzvilág vezető csoportjai stratégiájukban figyelembevették, hogy a világ pénzügyi rendszerének akkor lehetnek az egyedüli birtokosai, ha egy új világrendet hoznak létre, és eltávolítják a terveik útjában álló dinasztikus államokat örökletes arisztokráciájukkal, valamint meggyöngítik az ezen dinasztikus államok támaszát képező keresztény, emberközpontú értékrendszert, ennek hordozójával, az egyházzal együtt. Ezért a pénzoligarchia szolgálatában álló különböző titkos szövetségek - mint például a Eugen Lennhoff "Politische Geheimbünde" (Politikai titkos szövetségek) című munkájában részletesen ismertetett illuminátusok, a carbonarik, a dekabristák, az amerikai ku-klux-klan, vagy az első világháború kitörésében kulcsszerepet játszó szerb titkos társaságok - céljainak és tevékenységének elemzése nélkül nem kaphatunk választ arra, hogy az egyébként másképp is megoldható konfliktusok miért torkolltak a világtörténelem addigi legvéresebb háborújába.
Az illuminátus ellenőrzés alatt álló amerikai szabadkőművesség vezetője, Albert Pike, akinek először sikerült a különböző szabadkőműves irányzatokat világszinten összefognia az egyesített világszabadkőművesség legfőbb tanácsának elnökeként, 1871. augusztus 15-én levelet írt az olasz carbonarik vezetőjének Giuseppe Mazzininak. Pike ebben kifejti, hogy az új világrend kialakításához három világháborúra van szükség. Az első legfőbb célja lenne a cári Oroszország legyőzése és Oroszországban az illuminátusok és ügynökeik irányítása alatt álló rendszer kialakítása. Oroszországot ezután mint mumust lehetne használni és sakkban lehetne vele tartani számos más országot. Ez megkönnyítené az illuminátusok stratégiájának a megvalósítását.
A 2. világháborút a német nacionalisták és a politikai cionisták közti ellentétek kiélezésével lehetne kirobbantani. Ez a háború lehetővé tenné a most már illuminátus birodalomnak számító Oroszország befolyásának a kiterjesztését, és elvezethetne Palesztinában Izrael államának a létrehozásához.
A 3. világháborúhoz a cionisták és az arabok közti ellentétek kiéleződése vezethetne el. Ezt a konfliktust világméretűvé lehetne kiszélesíteni. Ebben a világkultúrák közti konfliktusban vezetőszerep jutna a nihilistáknak és az ateistáknak, akik olyan helyzetet alakítanának ki, amely védekezésre kényszerítené világszerte az embereket. Az átlagemberek csalódva a civilizációt romboló forradalmárokban és kiábrándulva a kereszténységből, amely nem volt képes útmutatást adni e pusztulás elkerülésére, keresni fogják az igazi megoldást. A szabadkőműves Albert Pike szerint ez természetesen annak az elérése lesz, amire az egyetemes szabadkőművesség is törekszik.
Amikor Albert Pike ezeket - a British Museumban katalogizált dokumentumként nyilvántartott - leveleit megírta Mazzininak, öt különböző ideológiarendszer versengett egymással. Az első volt a nemzetközi pénzoligarchia és az általa létrehozott illuminátusok világstratégiája. Ez globális kormány által irányított világállam létrehozását tűzte ki célul, amelynek az élén a nemzetközi pénzoligarchia legzártabb köreihez tartozó megvilágosodott beavatottak állnak.
A második ideológiai rendszer a pánszlávizmus volt. Ez Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolására, a szláv ajkú népek egyesítésére, továbbá az orosz birodalom India és Perzsia irányában való kiterjesztésére törekedett egész Európa alávetése révén.
A harmadik ideológiai rendszer azt hirdette, hogy Ázsia az ázsiaiaké, és ennek a törekvésnek az élén Japán állott. Eszerint Ázsia népeit egy olyan államszövetségbe kell egyesíteni, amelyet Japán vezet.
A negyedik versengő ideológiai rendszer a pángermánizmus volt, amely a német hegemóniát az egész földrészre ki akarta terjeszteni. Elsősorban Nagy-Britanniát kívánta korlátozni és a brit birodalmon belül autonóm hatalomként működő "Korona" hatalmát. (A "Korona" itt nem az angol király koronájára utal, hanem a brit kormány hatásköre alól kivont, és kizárólag a City of London "Korona" nevű klubjában helyet foglaló pénzoligarchia irányítótestületének a hatalmára. Ez az autonóm hatalom saját kormányzattal, törvényekkel és gyarmatokkal, az úgynevezett koronagyarmatokkal rendelkezett, amelyeknek az irányításába Nagy-Britannia kormánya nem szólhatott bele. A hivatalos brit kormány feladata csak a katonai védelem és a külpolitikai képviselet ellátása volt.) A pángermánizmus hatalmi törekvései közé tartozott a kereskedelem és az ipar területén a nyitott kapuk politikája, vagyis a kevés gyarmattal rendelkező Németország jelenlétének biztosítása a brit és a francia gyarmatokon.
Az ötödik ideológiát hordozó külpolitikai doktrina a pánamerikanizmus volt, vagyis az, hogy Amerika az amerikaiaké. Ez lényegében az Egyesült Államok előjogait hirdette Közép- és Dél-Amerika államaival szemben. Ebbe a nézetrendszerbe tartozott a kereskedelmi és a baráti kapcsolatok fenntartása mindenkivel, de katonai szövetségek nélkül.
A nemzetközi pénzoligarchia és az irányítása alatt álló titkos illuminátus szövetség tehát Oroszország, Németország, Japán és az Egyesült Államok ellenőrzésére törekedett. Az Albert Pike által kidolgozott világstratégia visszamenőleg is messzetekintő mesterműnek tűnik, amely azonban katonák millióinak életébe került és sok milliárd dollár nagyságrendű veszteséget okozott, annak ellenére, hogy csak részben valósult meg. A nemzetközi pénzoligarchia a végcéljához vezető úton óriási vagyonhoz jutott. Pénzvagyona, valamint a nemzetközi pénzrendszer ellenőrzése révén a gazdasági hatalmat is magához ragadta. Azért, hogy miként gyakorolja ezt a hatalmat, nem vonható felelősségre. A nemzetközi piacok ellenőrzésével az államok közötti kapcsolatoknak is döntő tényezőjévé vált. Az államoknak nyújtott kölcsönökről a pénzoligarchiának a City of Londonban és a Wall Street-en lévő központjaiban döntenek. Ezeknél a megállapodásoknál nem az adott országok népeinek a jólétéből indulnak ki, hanem egyedül az a cél vezérli a hitelező nemzetközi bankárokat, hogy növekedjen az egyes országok és kormányok eladósodása, mert a City of London és a Wall Street urai a kamatjáradék formájában szedett nemzetközi adóból gazdagodnak. A pénznek ez a nemzetközi diktatúrája mesterien ki tudja játszani az egyik országot a másikkal szemben. A tömegtájékoztatási eszközök birtokbavételével a pénzhatalom a saját érdekei szerint tudja manipulálni a közvéleményt és a demokratikusan választott intézményeknek csupán saját döntéseinek a végrehajtását hagyja meg. Már 1913-ban a londoni és a párizsi bankházak ellenőrizték a világ rendelkezésére álló erőforrásainak a döntő többségét. 1913-ban a pénzoligarchia volt Oroszország, Törökország, Egyiptom, India, Kína, Japán, valamint a dél-amerikai országok legfőbb hitelezője. A kolosszális méretű eladósodás után fizetett hatalmas kamatok fedezetére ezeknek az országoknak el kellett zálogosítaniuk nemzeti vagyonuk jelentős részét, mindenek előtt adóbevételeiket. Ez a pénzügyileg gyengébb országokban oda vezetett, hogy ténylegesen is át kellett adni a reálgazdaság vagyontárgyait a nemzetközi pénzoligarchiának és ügynökeinek.
A német egység és a világháború
A 19. század második felében a Rotschild-ház bécsi ága finanszírozni kezdte egy tehetséges és becsvágyó fiatal német herceg, Otto von Bismarck, karrierjét. Támogatásukkal Poroszország élére került, amely akkor a számos német nyelvű állam között a legnagyobb volt. 1866-ban Bismarck Ausztria legyőzésével kikapcsolta a Habsburg ház befolyását a német ügyekre, és amikor a francia császár, III. Napóleon, akadályozni próbálta a német egységet, legyőzte az ellene felvonuló francia hadsereget. Ha közelebbről szemügyre vesszük a történelmi tényeket, akkor látjuk, hogy a nemzetközi bankárok álltak az események háta mögött. 1871. január 9-én I. Vilmos porosz király az új német birodalom császára, Bismarck pedig a birodalom első kancellárja lett. II. Vilmos, amikor átvette a hatalmat hamarosan, már 1890-ben, menesztette Bismarckot, akinek kancellár utódai egyre támadóbb magatartást kezdtek tanúsítani más országokkal szemben. Németország nem viseltetett kellő tisztelettel a látszólag legyőzhetetlen angol birodalommal szemben sem. A németek Bismarcknak hittek, aki kijelentette: "Angliának minden nagyhangú magabiztossága ellenére számos gyenge oldala van és tudja, hogy egy hasonló erejű hatalommal való összeütközés a bukását eredményezné."
A mesterségesen felszított militarizmus a 20. század első éveiben olyan erős volt, hogy német tisztek gyakran annak a napnak az eljövetelére ittak, amelyen Anglia majd megkapja a hadüzenetet. Németország elsősorban a termelőgazdaságát fejlesztette és gyors fejlődésével világhatalommá lépett elő. Ez viszont veszélyeztette a nemzetközi pénzoligarchia irányításával kialakított hatalmi egyensúlyt Európában. A pénzoligarchia által háttérből irányított brit kormány mindig kezdeményező szerepet játszott az európai szövetségek kialakításánál. A feltörekvő kontinentális hatalmat lehetőleg más államok szövetségével korlátozták és így alakították ki és tartották fenn a hatalmi egyensúlyt. "Angliának nincsenek állandó barátai, csak állandó érdekei" hangzott a formula. Az az állam, amely ma szövetséges, holnap ellenséggé válhat. Ez a hatalmi politika lényege. Egyetlen ország sem juthat túlhatalomhoz. A "hűtlen Albion" kifejezés is Angliának erre a magatartására utal.
A német államoknak az egyesülése felborította azt a hatalmi egyensúlyt, amely mintegy kétszáz éve már fennállott Európában. Egészen 1871-ig Nagy-Britannia, pontosabban a "Korona" volt a vezető hatalom az európai földrészen. Anglia legyőzte mind Spanyolországot, mind Franciaországot, amelyik ezt a hegemóniáját veszélyeztette. A megerősödött Németország is fenyegetést jelentett a "Korona" vezető szerepére, mind gazdaságilag, mind katonailag. A brit polgároknak meg kellett állapítaniuk, hogy a németek jobb szolgáltatásokat és árukat nyújtanak, kedvezőbb feltételekkel és olcsóbb áron, s a minőségük is legalább olyan jó, mint az angol gyártmányoké.
1884. után Németország Afrikában és a föld más részein gyarmatokhoz is jutott. 1898. után pedig modern hadihajókkal erősítette meg tengeri flottáját. Mindez fenyegette Nagy-Britannia, és ezen belül a háttérhatalmat gyakorló "Korona" uralmát. A brit központú nemzetközi pénzoligarchia, amely Németország pénzügyi és gazdasági életében csak korlátozottan vehetett részt, keresni kezdte azokat a módszereket, amelyekkel kordában tarthatná az erős német gazdaságot, és ellenőrizhetné annak pénzügyi rendszerét. 1894. és 1907. között ezért több államszerződés megkötését kezdeményezte, amelyeknek az volt a célja, hogy együttes fellépésre kötelezzék Oroszországot, Franciaországot és Angliát, továbbá más európai országokat, ha háborúra kerül sor Németország ellen. Az angol liberalizmus történetírója W. Lyon Blease már 1913-ban rámutatott, hogy "Anglia direkt konfliktusra törekedett, amelyről tízezer angol közül senki biztosat, és ezer közül pedig senki nem tud semmit".
A Háttérhatalom és az Osztrák-Magyar Monarchia
A háttérhatalom már régóta tervezte a katolikus Habsburg dinasztia eltávolítását és birodalmának a megszüntetését. A napóleoni háborút követő "Szent Szövetség" időszakában azonban megszilárdult a dunai monarchia, és túlélte az 1848-as szabadkőműves forradalmi időszakot is. A "Szent Szövetség" másik fontos államának, a cári Oroszországnak a segítségével, a bécsi udvar győzedelmeskedett a magyarok függetlenségi harca felett is. Sőt, az 1867-es kiegyezéssel megerősítette uralmát Magyarország felett, amely többé nem akart elszakadni Ausztriától. A háttérhatalom ezért szabadkőműves hálózatának a segítségével újabb kísérletet tett a Monarchia feldarabolására. Ferenc József császár és király fiát, Rudolf trónörököst nevelője, egy Brehm nevű tanár, beoltotta a szabadkőművesség liberális eszméivel. Sőt, világkörüli útja során fel is vétette a trónörököst az egyik külföldi páholy tagjai sorába. A háttérhatalom terve az volt, hogy lázadások szításával, belső válság előidézésével, olyan forradalmi helyzetet hoznak létre az országban, amely egy kedvező pillanatban lehetővé teszi Ferenc József elmozdítását a trónról. Ezután a Monarchiát feldarabolnák, Magyarország uralkodója Rudolf trónörökös, Ausztriáé pedig János Salvator főherceg, a későbbi Orth János lett volna.
A háttérhatalomnak nem Magyarország függetlensége volt a célja, nem az ezeréves államot akarta megőrizni határai között, hanem a katolikus Habsburg birodalmat akarta felszámolni. Rudolf trónörököst egy erdélyi vadászat után tartott lakomán a szabadkőművesség meg is nyerte ennek a céljának, és nyilatkozatot csikart ki tőle - illuminált állapotban -, hogy ezt az államcsínyt meg is valósítja. A szerencsétlen Rudolfnak ettől kezdve nem volt nyugalma. Egyrészt lelkiismeretfurdalása volt amiatt, hogy apja ellen kell fordulnia, másrészt szabadkőműves felettesei egyre türelmetlenebbül sürgették őt az akció megindítására. A szabadkőművességnek ezt a tervét 1889. januárjában azonban végleg eltemette a Mayerlingben eldörrent golyó. A trónörökös Vecsera Máriával, a szeretőjével, kettős öngyilkosságot követett el. Sokáig arról kerengtek hírek, hogy Rudolfot politikai ellenfelei meggyilkolták.
Megindult Rudolf lejáratása is. Kétségtelen, hogy a trónörökös szerette a nőket, de ugyanakkor komoly tanulmányokat is folytatott. Tanulmányozta a francia forradalom szellemi előkészítőit, Descartes-ot és Voltaire-t. A történelmen kívül járatos volt a botanikában, a fizikában és a szociológiában. Számos utazást tett, köztük a távol keletre is. 24 kötetben megírta a Habsburg dinasztia történelmét is. Ez a munkája ma is fontos forrásul szolgál a történészek számára. Rudolf támogatta egy világkormányzat létrehozását. Erről ezt írta: "Mindaddig lesznek háborúk, amíg a népek és a nemzetek be nem fejezik fejlődésüket, és nem egyesülnek, amíg nem válik egyetlen családdá az egész emberiség." Rudolf az egyesített Európa híve volt, titokban támogatta a magyar függetlenedési törekvéseket, és lazítani kívánt a Monarchia és a Vatikán között fennálló évszázados szoros kötelékeken. Elitélte az egyház gazdagságát, és a működésében észlelhető korrupciót. Szorgalmazta, hogy az arisztokraták is adózzanak, és földhöz akarta juttatni a parasztságot. Mindezért a reakciós politikai erők is eltávolíthatták, ha valóban merénylet áldozata lett. Rudolf internacionalista volt, és a szélsőséges nacionalizmust az állatvilágra jellemző nyájösztönhöz hasonlította. 1882-ben így írt Európa jövőjéről:
"Sötét és rossz idők elé nézünk. Csaknem azt kell hinnünk, hogy az öreg Európa felett eljárt az idő és már folyamatban van a szétesése. Nagy, és átfogó választ kell adni, olyan alapvető társadalmi fordulatot kell előidézni, amelyből - hosszabb idő után - a megújult Európa egésze felvirágozhat."
Friedrich Wichtl, osztrák kutató, a "Weltfreimaurerei, Weltrevolution, Weltrepublik" (Világszabadkőművesség, Világforradalom, Világköztársaság) című munkájában kifejti, hogy Rudolfnak nem volt elég lelkiereje a szabadkőműves követelés teljesítéséhez. Szerinte ez a titka Rudolf rejtélyének. Véleménye alátámasztásául adatokat sorol fel, és olyan tanúkra hivatkozik, mint Larisch grófnő, Rudolf unokatestvére. De Wichtl verzióját erősítik meg a később bekövetkezett történelmi események is. A háttérhatalom, miután a Habsburg uralkodóházban nem tudott segítőtársakra szert tenni, és a magyar arisztokrácia is nagyrészt kicsúszott az ellenőrzése alól, más szövetségesek után nézett. Így jutott el a nemzetiségek függetlenedési, majd elszakadási törekvéseinek a felkarolásáig. Ekkor kezdte el támogatni mindazokat a szeparatista törekvéseket, amelyek a Monarchia szétrobbantását akarták. Ez a folyamat végül - a háttérhatalom által diktált Versailles-i szerződések nyomán - elvezetett Trianonhoz, az ezeréves magyar állam minden nemzetközi jogi elvet felrúgó feldarabolásához. A diktátum készítői - saját maguknak is ellentmondva - megtagadták Magyarország vonatkozásában mind a történelmi, mind az etnikai, mind a Wilson elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alkalmazását. Kiderült az igazság: nem elvekért folyt a nagy öldöklés, hanem - többek között - a Habsburg monarchia eltörléséért. Kossuth jóslata beteljesedett: Magyarországnak valóban a halálra ítélt Ausztria sorsában kellett osztoznia.
Láthatóvá vált további nyomok
A 20. század békeévekkel kezdődött, de a színfalak mögött lázasan folyt a háborús készülődés. A pénzoligarchia és illuminátus szervezetének a vezérkara tudta, hogy egy globálisan kormányzott világállam megvalósításához (amelyben a föld népei lemondanak állami szuverenitásukról és nemzeti összetartozásukat kifejező patriotizmusukról) olyan válságot és pusztítást kell előidézni, amely a világ egyetlen népét sem hagyja érintetlenül. A világ nemzeteit olyan kritikus helyzetbe kell manőverezni, amely rákényszeríti őket, hogy békéért könyörögjenek minden áron. A hivatalos és a revizionista történészek egyetértenek abban, hogy a háború ürügyéül szolgáló szarajevói merénylet csupán helyi viszálykodás volt az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia között. Normális körülmények között az ilyen incidensek néhány napon vagy héten belül elintéződnek. Ez az incidens azonban egy nagy stratégia részét képezte. Beindult annak a tervnek a végrehajtása, amelynek a részleteit már az 1890-es években részletesen oktatták a londoni titkos társaságok összejövetelein, ahogyan arról Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, 1916-ban Baselban tartott előadásában beszámolt. Steiner részt vett ilyen összejöveteleken, ahol már két évtizeddel korábban részletesen levezették az első világháború menetét, sőt még azokat a határmódosításokat is ismertették, amelyekre a háború végeztével aztán sor is került.
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. augusztus 2-án indította el csapatait Szerbia ellen, amely nem teljesítette a bécsi kormány Ferenc Ferdinánd trónörökös merénylőjének a felelősségrevonására vonatkozó feltételeit. Már augusztus 3-án Franciaország és Belgium is belépett a háborúba. Ugyanezen a napon Anglia is hadat üzent Németországnak, noha a brit kormány egyetértett abban, hogy a kontinensen zajló események Angliát jogilag nem kötelezik a háborúba való belépésre. Nyilvánvaló, hogy a háború stratégiáját kidolgozó pénzoligarchia - és illuminátus hálózata - azt akarta, hogy lehetőleg minden nagyhatalom részt vegyen a háborúban. Jól tudták, hogy Anglia azonnali belépése nélkül a német haderőt nem lehet feltartóztatni. A kirobbantott háborúra olyan vérfürdő volt jellemző, amely bebizonyította a többszáz éves elavult hadviselési módszereknek a csődjét. Először vetettek be géppuskákat, páncélosokat és tengeralattjárókat. Súlyos veszteségeket okozott, hogy egyik fél sem volt hajlandó belátni: a hagyományos hadviselési módszerek elavultak, és fel kell őket adni. Bajonettel felszerelt lovasságnak és gyalogságnak nem lehet eredményesen támadást intéznie drótakadályok, lövészárok-rendszerek és tömegesen alkalmazott tüzérség ellen. A szembenálló hadseregek vezetői meg voltak róla győződve, hogy a háború legfeljebb hat-nyolc hétig tart, és az a fél nyeri meg a háborút, amelyik egy átütőerejű támadáshoz a leggyorsabban tudja mozgósítani haderejét. Az augusztus 3-i német támadást követően a franciák - érvényben lévő haditervüknek megfelelően - fel akarták tartóztatni a támadást Lotharingiában, és ellentámadásba kívántak átmenni Dél-Németországban. Tizenhat napon belül négymillió katonát szállítottak hétezer vonattal a frontra. Augusztus 6. és 12. között a német főparancsnokság másfélmillió főt dobott át a Rajnán napi ötszázötven vonat segítségével. A franciák augusztus 14-én katasztrofális eredménnyel végződő ellentámadásba mentek át. Néhány órán belül háromszázezer francia elesett, az összhaderő egynegyede. Nem maradt más hátra a francia hadsereg számára, mint a visszavonulás. Az angol expedícióshaderő, amelynek fedeznie kellett volna a franciákat, még gyorsabban visszavonult, mint szövetségese.
"Csoda a Marne partján"
A francia hadsereg akkora vereséget szenvedett, hogy két német hadsereg is átkelt a Marne folyón és szabad volt az út Párizs felé. A francia főváros elfoglalásával a háború már 1914. szeptemberében Németország győzelmével és Franciaország vereségével - legalább is a nyugati hadszíntéren - befejeződhetett volna. Hogy ez mégsem így történt, azt a francia történészek a "Marne-i csodának" nevezik. Ezt a csodát döntően egy német vezérkari tisztnek, Hentsch alezredesnek, a parancsnokló von Moltke vezérezredes segédtisztjének köszönhetik. Hentsch, amint ezt későbbi kutatások kiderítették, szabadkőműves volt, és így kapcsolódhatott a háborús eseményeket a háttérből mozgató rejtett struktúrákhoz. Szinte bizonyos, hogy titkos utasítást hajtott végre, amikor rávette a győztesen előrenyomuló két német hadsereg parancsnokát, hogy Párizs elfoglalása helyett vonuljanak vissza a Marne folyó másik oldalára. Hogyan hajtotta végre Hentsch alezredes ezt a mesteri manőverét?
Ludendorff tábornok, aki az első világháború után átvizsgálta a német birodalmi irattárat, a Marne-i csata idején a Mazuri tavaknál harcoló 8. német hadsereg parancsnoka volt. "Háborús uszítás és népgyilkosságok" című könyvében így írja le a nyugati hadszíntér helyzetét a háború kezdetekor:
"A német haderő előnyomulása nyugaton egy ideig lehetővé tette a győzelmet a francia, a belga és az angol haderő felett, noha a német csapatok létszáma kisebb volt. Ez volt az oka annak, hogy a beavatottak közé tartozó, magasfokozatú okkultista és lelkiismeretlen Rudolf Steiner, aki később beismerte, néhány angol szabadkőműves eszelte ki a világháborút, felkereste a főparancsnokságot Koblenzben azért, hogy von Moltke tábornokot meglátogassa. Steiner antropozófiai és teozófiai tevékenysége Angliában lévő szabadkőműves főhatóságnak volt alárendelve. Kik voltak azok a tábornokok, akik a "Bauhütte" (a német szabadkőművesség hivatalos orgánuma, D.J.) szerint 1915-ben szabadkőműves testvérek voltak? Milyen szabadkőművesek rejtőzködtek a vezérkarokban? Röviddel Steinernek a koblenzi főparancsnokságon tett látogatását követően megtörtént a "Marne-i csoda". Valóban egy katonai "csoda"! Egy hasonló katonai csoda volt a német hajóhad bevetésének a megakadályozása a franciaországi angol haderő összeköttetési vonalai ellen az ugyancsak szabadkőműves testvér Theobald von Bethmann-Hollweg (az akkori birodalmi kancellár, D. J.) parancsára. Így kerülhetett sor a front megmerevedésére francia területen a német hadsereg számára kedvezőtlenebb erőviszonyok mellett."
"A Marne dráma" című írásában Ludendorff behatóan foglalkozik azzal, hogy von Moltke vezérezredes Rudolf Steiner befolyása alá került, mivel maga is közel állt az okkultizmushoz. Azt az álláspontot képviselte: "minden hiába, el fogjuk veszíteni a sorra kerülő háborút". A hadműveletek beindulásakor Heintsch alezredes a nagyvezérkar hírszolgálatának a vezetője volt, és az volt a feladatköre, hogy a vezérkar tanácskozásain tájékoztatót adjon az ellenségről beszerzett adatokról, értesülésekről. A német haderő jobbszárnyáról, amely előnyomulóban volt Észak-Franciaország irányába, 1914. augusztusában két hadtestet visszavontak a keleti front számára, noha Ludendorff lemondott ezekről a csapatokról, mivel a tannenbergi csatához már nem érkeztek volna meg időben.
A német hadsereg hivatalos dokumentumaira támaszkodva Ludendorff így írja le, hogy mi történt a nyugati hadszíntéren:
"A német haderő meggyöngült jobbszárnya keletre Párizstól vesztegelt, amikor a főerők szeptember elején Párizs-Verdun irányába messze előrenyomultak. Ekkor nem teljesen váratlanul erős egységekkel ellentámadásba mentek át a franciák az egész fronton, hogy bekerítsék a német haderő jobbszárnyát. Az 1. hadsereg, amely eddig csak egy hadtesttel tartotta a frontot Párizs irányába, parancsot kapott, hogy valamennyi egységével Párizs felé nyomuljon, az ott fenyegető komoly veszélyt elhárítsa, majd pedig az ellenséges haderők balszárnyát az eredeti haditerv értelmében győzze le. A döntés merész volt... Az 1. hadseregnek ezzel az előrenyomulásával széles rés keletkezett szeptember 6-án, 7-én és 8-án, úgyhogy a déli frontszakasz visszakanyarodott és Párizs irányába balra fordult. Az 1. hadseregnek ezzel az előrenyomulásával olyan széles lett a rés az 1. és a 2. hadsereg között, hogy csak laza lovassági hadosztályokkal és egészen gyenge gyalogsággal volt kitöltve. Az 1. hadsereg parancsnoksága a rés előtt álló és általa már gyakran megvert angol haderő harci erejét nem értékelte túl nagyra. A résben lévő csapatok kismértékű megerősítése, és a fegyelmezett parancsnoki irányítás, nevezetesen valamennyi híd lerombolásának gondos előkészítése a különböző folyószakaszokon, különösen a Marne-n, megszüntethette volna ezt a veszélyt, mindenesetre jelentősen csökkenthette volna. Erre nem került sor, ezért a két hadsereg közötti rés csupán emiatt jelentett veszélyt. Ezen túlmenően nem volt semmiféle kapcsolat az 1. és a 2. hadsereg főparancsnoksága között... Ebben a helyzetben a 2. hadsereg nem tudott semmit az 1. hadsereg támadási szándékáról...
A luxemburgi főparancsnokságon természetesen komoly aggodalmat keltett a jobbszárnyon kialakult helyzet, amely az okkult befolyás alatt álló von Moltke tábornok tetterejét megtörte. Valójában komoly volt a helyzet, de még a hadsereg főparancsnoksága sem tudott az 1. hadsereg támadási szándékáról és kétségbe vonhatta, hogy vajon tettekké lehet-e váltani a szándékokat. A háborúban több támadást határoznak el, mint amennyit megvalósítanak. 1914. augusztus 22-én, amikor keletre küldtek, hogy megmentsem a helyzetet, egész testében remegve láttam von Moltke tábornokot. Sohasem fogom ezt a pillanatot elfelejteni. El tudom képzelni, hogy miként kellett ennek az embernek a ránehezedő felelősség súlya alatt remegnie ebben a pillanatban egy beléje szuggerált gondolatvilág foglyaként, mely szerint "a hadműveletnek kudarcot kell vallania". Meglepő-e, hogy ő már akkor sikertelennek látta a hadműveletet, és csak arra gondolt, hogy meg kell mentenie, ami még megmenthető."
Hasonló lehetett von Moltke lelkiállapota szeptember 8-án délelőtt, miután a német haderő jobbszárnyát fenyegető angol és francia áttörésről homályos jelentéseket kapott, amelyeket a főparancsnokság tisztjeivel, köztük Hentsch alezredessel megtárgyalt. A birodalmi archívum 4. kötete arról tanúskodik, hogy von Stein altábornagy főszállásmester a tanácskozáson nem volt jelen. Köztudomásúan őt választották ki, hogy von Moltke-nek nehéz pillanatokban a támasza legyen. Így a hadművelet kidolgozása a műveleti osztály főnökére, von Tappen ezredesre maradt. Kézenfekvő lett volna, hogy von Moltke stábjának egy részével a jobbszárny parancsnokságára utazzon, és kézbe vegye a csata irányítását. Ezt azonban elmulasztotta. A szeptember 8-i haditanácson a kommunikációért felelős Hentsch nem tett jelentést különösebb pesszimizmusra utaló helyzetről, sem az első, sem a második hadseregnél. Ludendorff szerint nem került írásban rögzítésre, hogy a főparancsnok milyen megbízást adott Hentschnek, és ezért pontosan nem rekonstruálható, hogy valójában mi is hangzott el. Egy későbbi jelentésében 1915. februárjában von Moltke ezt írta:
"Hentsch alezredes csak arra kapott magbízást, hogy közölje az első hadsereggel, amennyiben szükségessé válna, akkor vonuljon vissza a Soissons-Fismes vonalra azért, hogy kapcsolatot keressen ismét a második hadsereggel. Semmi esetre sem kapott megbízást annak közlésére, hogy elkerülhetetlen a visszavonulás."
Hentsch alezredes lényegében azt tette, hogy először a második hadsereg parancsnokságát, majd pedig az első hadsereget győzte meg arról, hogy a másikra való tekintettel vissza kell vonulnia a Marnén túlra. Mivel közvetlen összeköttetés a két hadseregcsoport vezetése között nem állott fenn, és mindkettő parancsnokának Hentsch alezredes azt hangsúlyozta, hogy ő a főparancsnokság nevében beszél, így el tudta érni, hogy a francia főváros elfoglalása helyett a két győztesen előrenyomuló német hadsereg visszavonuljon. Így aztán megtörtént a felfoghatatlan. A nyugati fronton harcoló német hadsereg a véresen kivívott győzelem után végül is visszavonult. A hadművelet irányítója von Moltke tábornok szeptember 9-én, a luxemburgi főhadiszálláson idegösszeomlást kapott. Már utaltunk rá, hogy Ludendorff szerint von Moltke okkult befolyás alatt állt, és meggyőzték arról, hogy ebben a háborúban a németek veresége elkerülhetetlen. A háborút előkészítő háttérerők számára ezért nem is lehetett volna egy alkalmasabb katonai vezetőt találni a nyugati fronton harcoló német hadsereg számára. Ami Hentsch alezredest illeti, vannak olyan közvetett jelek, hogy szabadkőműves volt. Magatartása arra utalt, hogy a háttérerők szolgálatában kellett állnia. Ha Hentsch alezredes jóvoltából előállott "Marne-i csoda" nem következik be, akkor a német haderő ugyanúgy győzelmet arathatott volna, mint ahogy az, 26 évvel később, a második világháború elején, be is következett. Franciaország gyors veresége pedig nyilvánvalóan hatással lett volna a keleti frontra is, és meggondolásra késztette volna az orosz cárt a háború továbbfolytatását illetően. Vagyis az egész első világháború másképp zajlott volna le.
Hentsch ezredesként Bukarestben halt meg 1918. február 13-án, miután epeoperáción esett át. A bukaresti temetőben egy kubus (kocka) díszíti a sírkövét. Ez az ábra közismert szabadkőműves szimbólum. Máig nem tudjuk, hogy ki választotta ki Hentsch ezredes számára ezt a síremléket. A nemzetközi szabadkőműves lexikon ezt írja az említett jelről: "Kubus (kocka), négyszög alakú kő, (angolul: perfect ashlar, franciául pierre cubique) a János-rendi szabadkőművesség jelképe. A faragott kő az építő kő megmunkált képe, amely hézagmentesen beilleszkedik az épületbe, és amely szorgalmas munkával a faragatlan kőből jött létre. Ezért a kubus a szabadkőműves munka előírásaiban az oktatóábra..."
Más "csodák" is történtek az első világháború során. 1916. május 31-én, amikor a Skagerrak-nál a német hadiflotta súlyos veszteségeket okozott az angol hajóhadnak, a győztes német erőknek hirtelen megálljt parancsoltak. Hipper admirális a csatában résztvevő nehézcirkáló parancsnoka később elmondta, hogy "az árulók nem közöttünk, hanem felettünk" vannak. A Wilhelmshaven-i győzelmi ünnepségen Theobald Bethmann-Hollweg német birodalmi kancellár - aki anyai ágon a City of Londonban uralkodó Rothschildok unokatestvére volt - közölte az összegyűlt tengernagyokkal, hogy "most már elég legyen, nem szabad Angliát tovább ingerelni."
A háttérhatalom tevékenysége az első világháborúban könnyebben tetten érhető, mint a második világháborúban. Egyrészt, mert ekkora horderejű vállalkozást a nemzetközi pénzhatalom korábban még nem hajtott végre, és feltehetően emiatt sok áruló nyomot hagyott, másrészt az eltelt nyolc évtized lehetővé tette számos rejtve maradt tény és összefüggés feltárását. Ennek az írásnak nem az első világháború és a két világháború közti történelem ismertetése a célja, hanem csupán annyi, hogy ráirányítsa a figyelmet a történelmi események menetét a háttérből befolyásoló és irányító pénzhatalom meghatározó szerepére. Ez a pénzhatalom rejtett hálózatán keresztül az akkori Európa valamennyi államát befolyásolta. Nemcsak a pénz- és hitelrendszert használta, de rendelkezésére álltak a különböző szabadkőműves irányzatokhoz tartozó páholyok, a nemzetközi titkos szervezetek és zárt társaságok összehangoltan működő hálózatai is.
A láthatatlan pénzhatalom átgondolt stratégiája, és a végrehajtásának gondos összehangolása jól nyomon követhető, ha elemezzük az első világháború kitörését megelőző eseményeket. A háború kirobbantásához ürügyül, mint ismeretes a Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége ellen 1914. június 28-án Szarajevóban elkövetett merénylet szolgált. Az Osztrák-Magyar Monarchia a konfliktust békésen kívánta rendezni és ezért 1914. július 23-án olyan feltételeket szabott Szerbiának, amelyek az adott körülményekhez képest mérsékeltnek mondhatók. Ezek közé tartozott az uszító propaganda beszüntetése, az olyan egyesületek betiltása, amelyek szemben állnak az Osztrák-Magyar Monarchiával, az ellenséges beállítottságú személyek eltávolítása a szerb hadseregből és közigazgatásból, az összeesküvésben résztvevők bírósági felelősségrevonása, valamint a fegyvercsempészet felszámolása. A szerb kormány azonban elutasította a június 28-i merénylet résztvevői elleni bírósági eljárást, mert abban a monarchia hatóságai is részt kívántak venni. Szerb részről még a válaszjegyzék átadását megelőzően, július 25-én elrendelték a mozgósítást. A szerb válasz eredményeként számolni kellett a háború kitörésével. Az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese, II. Vilmos német császár - ellentétben a róla később kialakított harcias képpel - szerette volna elkerülni a háborút. A birodalmi kancellár, Theobald Bethmann-Hollweg, azonban a pénzoligarchia rejtett hálózatának kulcsembere volt, s mint már utaltunk rá, családi kapcsolatok fűzték a pénzhatalom egyik vezető dinasztiájához, a londoni Rotschildokhoz. A szabadkőműves Bethmann-Hollweg rávette II. Vilmost, hogy ezekben a napokban utazzon Norvégiába, mert így ki lehetett kapcsolni a császárnak azokat az erőfeszítéseit, amelyekkel a fenyegető háborút el akarta hárítani. Ludendorff tábornok ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy igen sajnálatos, hogy a császár "nem látott át a vele űzött a frivol játékon". Ez hasonlított ahhoz, amikor 1918. novemberében a nagyvezérkar tagjai rávették, hogy utazzon Hollandiába.
A háttérhatalom céljainak megfelelően 1914. július 14-én a Monarchia kormánya úgy döntött, hogy jegyzék helyett ultimátumot küld Szerbiának. A Bad-Ischl-ben tanácskozó kormányra erős befolyást gyakoroltak a háttérből a jezsuiták és a szabadkőművesek is. Ezeknek az volt a céljuk, hogy a világháborút ne megakadályozzák, hanem éppen ellenkezőleg, biztosítsák a kitörését. A francia Poincarre július 23-án utazott el az orosz fővárosból, éppen amikor Belgrádban átnyújtották a Monarchia ultimátumát. Elmondható tehát, hogy a kritikus időpontban a francia szabadkőműves Poincarre, az angol szabadkőműves Grey brit külügyminiszter, az orosz szabadkőműves Szasszanov, a cár külügyminisztere, és a német szabadkőműves Bethmann-Hollweg birodalmi kancellár, mind a helyükön voltak. Az orosz kormány és a cár befolyásolása ekkor kulcskérdés volt, hiszen Oroszország állt Szerbia mögött. Szerbia élén is szabadkőművesek álltak. Nemcsak Oroszország és Szerbia mozgósított, de Franciaország és Anglia is katonai előkészületeket tett. Július 27-én a szerb csapatok már lövik az osztrák-magyar csapatokat, és így valójában a világháború első lövéseit a szerbek adták le. Július 29-én az orosz cár részleges mozgósítást rendel el az Osztrák-Magyar-Monarchia ellen, de erre már július 25-én megkezdte az előkészületeket. A német uralkodó táviratban próbálta lebeszélni a cárt háborús szándékairól. Ekkor a magas fokozatú szabadkőműves von Kupfer, a Berliner Lokalanzeiger című lap főszerkesztője, július 30-án külön kiadást adott ki azzal a hamis hírrel, hogy II. Vilmos elrendelte a német hadsereg és hadiflotta mozgósítását. Az ugyancsak szabadkőműves orosz külügyminiszter, Szasszanov, természetesen időben tájékoztatva lett erről a hazugságról, és ezt arra használta, hogy lebeszélje a cárt a németekkel való egyezkedésről, és hogy rávegye az orosz hadsereg azonnali mozgósítására Németország ellen. Ez július 31-én meg is történik. A különböző országok kulcspozícióban lévő politikusai tehát összehangoltan cselekedtek a háttérben működő rejtett hálózat akaratából. A német császár csak ez után tett nyilatkozatot arról, hogy fenyegető háborús veszély alakult ki. Franciaország már korábban, július 30-án elrendelte a védelmi készültséget határain. A német kancellár Bethmann-Hollweg követelte, hogy Oroszország állítsa le Németország és az Osztrák-Magyar-Monarchia elleni háborús előkészületeit.
Ekkor került sor Jaures francia szocialista vezető meggyilkolására. Jaures háborúellenes nagygyűlést akart szervezni, ezt azonban a francia belügyminiszter, a szabadkőműves Viviani, betiltotta. Jaures a Második Internacionálé nemzetközi irodájának az elnökénél, az ugyancsak szabadkőműves Vandervelde-nél panaszt emelt: "a francia kormány meg tudná akadályozni, hogy Oroszország háborút indítson, de vezetői háborúra törekednek, amit már hosszú ideje készítenek elő." Ez az iroda az Antant engedelmes eszköze volt és nem tett semmit a béke érdekében. Vandervelde is háborúpárti volt. Jaures azt is nyilvánosságra akarta hozni, hogy az osztrák trónörökös meggyilkolásáért a franciaországi Grand Orient felelős. Azon a napon, 1914. július 31-én, amikor meggyilkolták Jaurest, Párizsban tartózkodott Hermann Müller német szociáldemokrata vezető, aki később aláírta a Versailles-i Diktátumot, majd 1928-ban Németország kancellárja lett. Müller kijelentette, hogy a német szociáldemokraták semmi esetre sem fogják a háborús hiteleket jóváhagyni. Müller noha tudta, hogy a szociáldemokrata internacionálé már a háború mellett döntött, mégis tartotta magát az 1906-ban és 1910-ben hozott határozatokhoz. 1914. nyarán megerősítette Franciaország berlini követének azt a jelentését, hogy Franciaországnak nincs mit félnie Németországtól, mert a német szociáldemokraták, ha kitörne a háború, azonnal forradalmat robbantanának ki. A baloldali pártok szabadkőműveseinek a tevékenységét jól kiegészítette az olyan jobboldali szabadkőművesek tevékenysége, mint Bethmann-Hollweg és von Kupfer. A francia kormány augusztus 1-én, hajnali 4 órakor rendelte el az általános mozgósítást. A német mozgósításra csak délután 5-kor adta ki a parancsot II. Vilmos. A német kancellár Bethmann-Hollweg, aki nyilván kedvében kívánt járni a háttérhatalomnak, teljesen fölöslegesen már augusztus 1-én délután 6 órakor hadat üzent Oroszországnak, Franciaországnak pedig augusztus 3-án délután 6 órakor küldte el a hadüzenetet.
Ezek a Bethmann-Hollweg által elhamarkodottan és szükségtelen sietséggel elküldött hadüzenetek tették később lehetővé annak a hamis állításnak az elterjesztését, hogy "egyedül Németország felelős a háború kirobbantásáért." 1914. július 29-én a brit külügyminiszter, Grey, közvetítésre tett javaslatot a négy hatalom, Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország között. Ausztria-Magyarország a közvetítési ajánlatot elfogadta és kinyilvánította, hogy nincs területi igénye. Karl Heise svájci kutató, aki részletesen foglalkozott az első világháborút kirobbantó háttérerők tevékenységével, írja a "Die Entente - Freimaurerei und der Weltkrieg" (Az antant - szabadkőművesség és a világháború) című munkájában:
"A bécsi kormány 1914. július 29-én fogadta el Grey ajánlatát. Belgrádot meg akarta szállni, és egyelőre nem kívánt előrenyomulni Szerbiában. De az erre vonatkozó beleegyező bécsi válasz a brit uralkodónak soha sem lett kézbesítve. Hol maradt az? A Grey-javaslat elfogadásáról szóló bécsi távirat létezéséről először csak a Berlinből 1917. augusztusában visszatérő Gerard amerikai ügyvivő számolt be."
Karl Heise idézett könyvében részletesen ismerteti azt is, hogy mind Oroszország, mind Anglia és Franciaország már jóval 1914. előtt milyen előkészületeket tett a háborúra. Mindez azt bizonyítja, hogy a háború kitöréséért nem lehet egyedül Németországot felelőssé tenni.
A háttérhatalom Londonban is nyomot hagy
Az új európai és új világrendet akaró háttérerők hálózatának az első számú világközpontja először Frankfurtban, később pedig a City of London-ban volt. A számos formális intézményt és rejtett informális struktúrát koordináló központnak természetesen a brit kormányt is kézben kellett tartania. A háttérerők döntéshozóinak gondosan ügyelniük kellett arra, hogy a hivatalban lévő politikusok az általuk kidolgozott stratégiát hajtsák végre. Az első világháború kirobbanásakor H. H. Asquith volt Nagy-Britannia miniszterelnöke, aki ellenezte a cionista törekvéseket, és más szempontból sem felelt meg a pénzhatalom döntéshozóinak. Egy szemtanú 1917-ben így informálta William Guy Carr-t a "Pawns In The Game" (Parasztok a játékban) című könyv szerzőjét arról, hogy a pénzoligarchiának útjában álló brit kormányfőt miként mozdították el hivatalából. Ez a történet emlékeztet arra az álnokságra, amit Maria Antoinette francia királynéval űztek állítólagos nyaklánca ürügyén az 1789-es francia forradalmat megelőzően. Itt most csak arra emlékeztetünk, hogy a királynő nevében egy hamisított levelet küldtek Rohan herceg bíborosnak, amelyben találkozót kért tőle. Ezen egy Maria Antoinette-nek öltözött prostituált fogadta a bíborost. Ezt a történetet több irodalmi mű is feldolgozta. Az 1916. novemberében Londonban lejátszódó események irodalmi feldolgozása, amelyet a következőkben röviden ismertetünk, még várat magára.
1914. augusztusában röviddel a háború kitörése után igen gazdag személyek egy kis csoportja megbízott egy ügynököt, hogy egy patinás, régi, nagyon tágas épületet alakítson át mesés magánklubbá. Akik az ehhez szükséges jelentős mennyiségű pénzt adták, ragaszkodtak ahhoz, hogy személyazonosságuk teljes titokban maradjon. Vállalkozásukat azzal magyarázták, hogy rendkívül nagyra becsülik a fegyveres erők tisztjeit, akik életüket kockáztatják a királyért és a hazáért. Ez a "Glass Club"-nak elnevezett exkluzív szórakozóhely el volt látva mindenféle luxussal, szórakozási és szórakoztatási lehetőséggel. A klubot csak a Londonban szabadságukat töltő tisztek egy zárt csoportja használhatta. Egy új tag felvételéhez több meglévő tag ajánlása volt szükséges. Amikor a tisztek megérkeztek, egy hivatalos személy kihallgatta őket. Ha megfeleltek a felvételi követelményeknek, akkor tájékoztatták a jelentkező tiszteket, hogy miként működik ez a zártkörű társaság. A felvételért folyamodó tisztnek becsületszavát kellett adnia arra, hogy a klubban megismert személyeknek a nevét és azonosságát szigorúan titokban tartja. Ezt többek között azzal magyarázták, hogy a Glass Club-ot a londoni legjobb társaságba tartozó hölgyek is látogatják. Valamennyien azonban álarcot viselnek. A tiszteknek azt is ajánlották, hogy ne is tegyenek kísérletet a hölgyek személyazonosságának a megállapítására. Ezt követően a felvételt nyert tisztet bevezették saját szobájába, amely a legnagyobb fényűzéssel volt berendezve. Tájékoztatták arról is, hogy egy hölgylátogatójuk lesz, akinek a melltűjén a szobájuk száma lesz látható. Megismerkedés után, ha kedvük tartotta, felkereshették az ugyancsak luxus módon felszerelt éttermet.
A fogadószoba, ahol vacsora előtti koktéljaikat fogyasztották a vendégek, királyi palotára emlékeztetett. Az ebédlő elég nagy volt ahhoz, hogy ötven pár is kényelmesen és diszkréten vacsorázhasson. A táncterem ugyancsak mesés pompával volt berendezve. A legdrágább drapériák, hangulatvilágítás, festmények, estélyi ruhában pompázó hölgyek, behízelgő, halk zene, és finom parfümök illata arab paloták hangulatát idézte. A tisztek először pihentek, majd egy valóságos római ünnepségnek lettek a részesei. A Glass Club-ban semmi nem volt olcsó és közönséges, minden ízléses, szép és előkelő volt. Mindez pontosan az ellentéte volt azoknak a szörnyűségeknek, amelyeket a tiszteknek a fronton át kellett élniük. A vendégek rendelkezésére állt egy Krőzusi lakomára emlékeztető büfé és bár, ahol mindenféle drága ital megtalálható volt a champagne-tól a whisky-ig. Éjfél körül öt rendkívül csinos fiatal hölgy előadta a hétfátyol-táncot, amely a szultán háremét utánozta. A teljesen felöltözött hölgyek a tánc folyamán fokozatosan megszabadultak ruháiktól. Végül is csak egy vékony selyemfátyolban lejtették tovább a táncot. Azok a párok, akik beleuntak a szórakozásba, a táncba, diszkréten visszavonultak szobáikba. A tisztek másnap úszhattak a klub fedett uszodájában, vagy teniszezhettek, tollaslabdázhattak, biliárdozhattak az elzárt sporttermekben. De egy miniatűr Monte-Carlo is tartozott a Glass Club-hoz, ahol a szabadságon lévő tisztek kedvükre kártyázhattak.
1916. novemberében egy igen magas beosztású személyiséget vettek rá arra, hogy tegyen látogatást a Glass Club-ban. Az írásos meghívóban arra tettek utalást, hogy a brit kormányt érintő nagyfontosságú értesülésekhez juthat. A magasbeosztású személy magánautóján kereste fel a Glass Club-ot. Utasítást adott sofőrjének, hogy várjon rá. Bebocsátását követően az egyik legpazarabbul berendezett hálószobába vezették. Egy hölgy csatlakozott hozzá. De amikor megpillantotta őt, csaknem elájult. Ugyanis a felesége volt. Sokkal fiatalabb, mint a férje. Háziasszonyként magányos tiszteket fogadott a Glass Club-ban. A feleség nem volt beavatva az összeesküvésbe. Semmiféle titkos információval nem rendelkezett, amit átadhatott volna. Az asszony meg volt győződve arról, hogy férjével együtt jótékonysági akcióban vesznek részt. Azt hitte, hogy csupán egy szerencsétlen véletlen szembesítette őket. Jelenetre nem került sor, a férjet tájékoztatták arról, hogy a háziasszonyok milyen szerepet játszanak a klubban. A férfi néma maradt, hiszen a kormány tagja volt. Botrányt nem engedhetett meg magának. A Glass Club valamennyi férfi és női alkalmazottja azonban kém volt. Mindenről jelentést tettek főnökeiknek. Így hamarosan kitudódott az érintett férfi és hölgy neve. Az így szerzett értesülések rögzítésre kerültek abban a jegyzőkönyvben, amelyet "fekete könyv"-ként emlegettek. A "feketekönyv" minden vendégről tartalmazta a legbizalmasabb adatokat, különleges szokásaikat, gyengeségeiket, pénzügyi státusukat, családi körülményeiket, rokonaikhoz, barátaikhoz fűződő viszonyukat. Ezen túlmenően feltérképezte politikai, gazdasági és vallási kapcsolataikat is.
1916. novemberében a londoni parlament egyik képviselője kísérletet tett a Glass Club valódi természetének a kiderítésére. Három katonatiszt, aki rendszeresen látogatta a klubot, kémkedés gyanújába keveredett, miután megpróbáltak olyan információkat kizsarolni tőlük, amelyek értékesek lehetnek az ellenség számára. Az ő ügyükbe belekeveredett egy ausztrál hölgy, a sofőrje és számos magas beosztású kormánytisztviselő felesége és leánya is. A liberális sajtó éles támadást intézett a miniszter ellen. Azt vetették a szemére, hogy kormányában olyan személyek vannak, akik alkalmatlanok erre a feladatra. Azzal is vádolták, hogy kiterjedt üzleti kapcsolatban állott német nagyiparosokkal és pénzemberekkel a háború előtt. Emlékeztettek arra, hogy barátságos a német császárral, és nem képes gyors és határozott intézkedéseket hozni. "Majd meglátjuk Asquith"-nek gúnyolták. Mindez a kampány lemondásra kényszerítette a kormányt, vagyis a világháború kellős közepén a brit birodalomnak lovakat kellett váltania a láthatatlan hatalom parancsára. Az Asquith kormány helyébe 1916. decemberében a David Lloyd George vezette kormány lépett. Ennek már tagja volt Winston Churchill, és Lord Balfour is. A nemzetközi pénzoligarchia elsősorban azért döntött úgy, hogy leváltja H. H. Asquith-ot, mert Lloyd George ígéretet tett a cionista mozgalom támogatására, amelyet a Rothschild dinasztia pártfogolt és látott el pénzzel.
A "láthatatlan kéz" a keleti fronton is nyomot hagy
A háttérhatalom keménykezű irányítása a keleti fronton is megmutatkozott. A City of Londonban székelő nemzetközi pénzhatalom "Korona" elnevezésű magánkormánya, Anglia tényleges ura, az első világháborút megelőzően Nagy Britannia teljes katonai támogatásáról biztosította Oroszországot. Mihelyt kitört a háború, Anglia hirtelen az egytizedére csökkentette fegyver- és hadianyagszállításait. A pénzmonopólisták - Albert Pike 1871. augusztus 15-én írott levelének megfelelően - olyan válságos helyzetbe akarták hozni Oroszországot, hogy az a cár bukásához, és készenlétben álló forradalmár ügynökeik hatalomátvételéhez vezessen. Miklós tábornok, a cár nagybátyja felismerte, hogy Oroszország csak úgy tud ebből a veszélyes helyzetből kikerülni, ha minél előbb kicsikarja a győzelmet a németek felett. Ezért két orosz hadsereggel elsöprő erejű támadást indított Kelet-Poroszországban. Rést akart vágni Berlin irányába, és a német főváros gyors elfoglalásával biztosítani akarta a mielőbbi orosz győzelmet. Az 1914. augusztus 23-tól 31-ig tartó tannenbergi ütközetben az északi orosz hadsereg megállította Hindenburgot, miközben a déli orosz hadsereg a hatalmas erdőségen keresztül átkelve Hindenburg csapatait hátulról zárta körül. Amikor a "Korona" stratégái felismerték, hogy Hindenburg csapatai felmorzsolásra kerülnek és Berlin az oroszok kezére kerülhet, parancsok érkeztek Londonból, hogy az orosz előnyomulást azonnal le kell állítani, és mindkét oldalon tartani kell az állásokat. Egy ilyen meglepően gyors győzelem egyáltalán nem volt kívánatos a nemzetközi pénzvilág vezérei számára. A háborús hiteleket folyósító pénzoligarchia nagy profitot kívánt bezsebelni az éppen csak beindított háborúból. Ha a vérfürdő idő előtt véget ér, elmarad a remélt nagy haszon.
Ami ezután a keleti hadszíntéren történt, jól szemlélteti a nemzetközi pénzoligarchia rejtett hálózatának a hatalmát. Miközben az északi orosz hadsereg a londoni parancsnak megfelelően várakozott, Hindenburg egyszerűen feladta az északi frontot, és az ott harcoló német csapatokkal megerősítette a déli orosz hadsereggel szemben álló német erőket. Az északi (1-es számú) orosz hadsereg számára szabaddá vált az út az előnyomulásra Berlin irányába. Hindenburg azonban az egyesített német erőkkel haladéktalanul támadást intézett a déli (2.) orosz hadsereg ellen és egy rendkívül véres csatában, amelyben az elesettek száma messze felülmúlta a nyugati fronton lezajlott ütközetek áldozatainak a számát, megsemmisítette a déli orosz hadsereget. Mivel az orosz reguláris haderő fele más térségekbe került felvonultatásra, az orosz hadvezetés kétségbeesett lépéseket tett a támadásba lendült német hadsereg megállítására. Az öregektől a sebesülteken át a gyerekekig szinte mindenkit besoroztak, hogy megállítsák Hindenburgot, de erőfeszítéseik hiábavalóknak bizonyultak. A nemzetközi bankárok rejtett hálózatuk segítségével elintézték, hogy a 2. orosz hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedjen Tannenbergnél és a Mazuri tavaknál. Ez jelentős előnyökhöz juttatta a németeket a következő hónapokban. A vesztésre ítélt Oroszországnak pedig még további két és félévig kellett véreznie, hogy a háttérhatalom által neki szánt sors beteljesedjék.
Hogyan halt meg Lord Kitchener?
A hivatalos történetírás hallgat róla, de kellően dokumentált, hogy a nemzetközi bankárok igen jelentős összegekkel támogatták a bolsevik hatalomátvételt. A brit kormány természetesen tudomással bírt erről, hiszen Londonnak kellett engedélyeznie Trockijnak és hivatásos forradalmárainak a továbbutazását, amikor útban New York-ból Oroszország felé, a kanadai Halifax-ban hajójukat feltartóztatták. A cári birodalom megdöntése azt is jelentette, hogy az orosz hadsereg visszavonásával a keleti fronton felszabaduló német haderő bevethetővé válik a nyugati hadszíntéren. Noha ez nyilvánvaló volt, nem történt semmi ennek a megakadályozására. A brit kormány tisztában volt Oroszország nehéz helyzetével. Ezt az is bizonyítja, hogy kemény viták után a brit kabinet úgy döntött, hogy egyik legkiválóbb katonai vezetőjét, Lord Kitchenert, Oroszországba küldi azért, hogy szervezze újjá az orosz haderőt. Kitchener hajója azonban titokzatos módon 1916. június 5-én elsüllyedt. Az a közlemény, hogy hajóját egy német tengeralattjáró süllyesztette el, később hamisnak bizonyult. William Guy Carr, aki maga is magasrangú tengerésztiszt volt, alapos kutatómunkát végzett ebben a kérdésben, amit könyvben is közzétett. Eredményei megegyeznek Erik von Ludendorff német tábornok állításaival, miszerint "német haditengerészeti egységeknek, sem tengeralattjáróknak, sem aknarakó hajóknak semmilyen közük nem volt Lord Kitchener hajójának, a H. M. S. Hampshire-nek az elsüllyesztéséhez". Ludendorff "isteni beavatkozásnak" tekintette Lord Kitchener halálát, mert ha életben marad, újjászervezte volna az orosz hadsereget és a legveszedelmesebb harci erővé formálta volna azt. Ludendorff megjegyezte: "ha ezt megtette volna, akkor a bolsevikok a világ egyik legfélelmetesebb hadigépezetének a birtokába jutottak volna, amelyet valaha is ismert a világ. Egy ilyen katonai erő lehetővé tette volna, hogy a kommunizmus az egész világra rátelepedjen".
A "Leleplező" 1999. évi 2. számában már részletesen ismertettük, hogy milyen nagyarányú segítséget nyújtottak a bolsevikoknak a Wall Street leggazdagabb pénzemberei. A nemzetközi bankárok nem akarták, hogy a bolsevik hatalomátvételt megelőzően az orosz hadsereg újjá legyen szervezve, és meg legyen erősítve. Nagyon is kétséges, hogy akár Kerenszkij, akár később Trockij és Lenin, hatalomra kerülhetett volna Szentpéterváron, ha Lord Kitchener-nek sikerül újjászerveznie a cári orosz hadsereget 1916-ban. Az is dokumentumokkal igazolható történelmi tény, hogy Winston Churchill és Lord Kitchener igen kemény vitákat folytatott 1914. és 1916. között a követendő katonai stratégiáról. Kitchener keserűen ellenezte Churchill-nek azt az elképzelését, hogy hadihajókat küldjön Antwerpenbe 1914-ben. Azt a tervét is ellenezte, hogy foglalják el a Dardanellákat. Mindkét vállalkozás költséges hibának bizonyult.
Minél inkább tanulmányozzuk a háttérhatalom által alkalmazott módszereket, annál inkább meggyőződhetünk róla, hogy kedvelt színlelő eszközei közé tartozott a politikai gyilkosságok baleseteknek vagy öngyilkosságoknak való álcázása, a tudatosan végrehajtott szabotázs gondatlanságnak, a súlyos következményekkel járó tudatos politikai akciók tévedéseknek, vagy nem szándékos melléfogásoknak való feltüntetése.
Árulás Versailles-ban
A világháború előkészítésével és levezénylésével párhuzamosan a pénzoligarchia kezdettől fogva futtatta színlelő-álcázó programját is. Ez a pacifista, humanista program arról szólt, hogy a világháború állítólag azért folyik, hogy véget vessen örökre minden háborúnak. A pénzoligarchia azonban azzal is tisztában volt, hogy nem elég Oroszországot ellenőrzése alá vonnia, szüksége van a Németország feletti hegemónia tartós megszerzésére is. Ennek egyik lehetséges módja volt egy bolsevik típusú hatalomátvétel Németországban is. Ehhez a háborús vereség, a versailles-i diktátum teljesíthetetlen feltételei, valamint a kommunista szervezkedés meg is teremtette a külső és belső feltételeket. Mint már említettük csupán egy bátor berlini szociáldemokratán, Gustav Noskén múlott, hogy ez a terv nem sikerült. Noske a Friedrich Ebert vezette szociáldemokrata kormány hadsereg nélküli hadügyminisztereként 1919. januárjában megakadályozta a kommunista Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette spartakista milíciák lenini típusú erőszakos hatalomátvételét Berlinben. (Ennek részleteit a Leleplező következő számában ismertetjük.)
Mivel a kommunista puccs nem sikerült, így Versailles-ban kellett olyan feltételeket Németországra rákényszeríteni, hogy az lehetővé tegyen egy újabb háborút Németország végleges leigázásra. Németország alávetése nélkül Európa nem egyesíthető a pénzoligarchia hegemóniája alatt. Egyesített Európa nélkül pedig nem lehet létrehozni az egy központból irányított világrendszert, a Novus Ordo Seclorum-ot. A harcok beszüntetését követően - a City of London urainak a sugalmazására - a brit kormány blokád alá helyezte Németországot. 1919. március 14-én Winston Churchill a brit alsóházban kijelentette, hogy "Anglia erélyesen végrehajtotta a blokádot... A kiéheztetésnek ez a fegyvere mindenek előtt az asszonyokat és a gyermekeket, az öregeket, a betegeket és a szegényeket sújtotta". Erről a The Nation 1919. július 21-i számában tájékoztat.
Miközben a sajtó éhező csecsemőkről, gyerekekről és felnőttekről számol be, akik tömegesen halnak éhen, aközben elrendelték, hogy Németországnak ötszáz lovat, háromezer csikót, kilencvenezer tehenet, százezer juhot, tízezer kecskét kellett Franciaországnak átadnia. Ezen túlmenően ötezerkétszáz lovat, ötezer csikót, ötvenezer tehenet, negyvenezer disznót Belgiumnak leszállítania. A sort folytathatnánk. Carroll Quigley rettenetesnek nevezi a blokád hatását. A fegyverszünet kilenc hónapja alatt nyolcszázezer német halt éhen. A világháború négy éve alatt Németország civil polgárai közül 1,6 millió vesztette életét. Az Antant hatalmak blokádjának az ideje alatt a halálozási arányszám 5,5-szeresére növekedett.
Amikor a győztesek Versailles-ban összegyűltek, hogy Európa sorsáról döntsenek, a nemzetközi pénzoligarchia is elküldte magasrangú tagjait a tárgyalásokra azért, hogy azok kimenetele az ő stratégiai céljait szolgálja. Az amerikai küldöttséget látszatra Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke vezette. Valójában csak statisztaszerepet játszott a pénzoligarchia legfontosabb képviselője, Mandel House "ezredes" mellett, aki soha sem volt katona, csak tiszteletbeli címként viselte ezt a rangot. A harmadik személy Bernard Baruch volt, aki ugyan tanácsadóként volt feltüntetve, valójában az amerikai pénztőke vezérkarát képviselte Versailles-ban. Baruch egyébként az első világháború négy éve alatt - az Egyesült Államok Hadiipari Hivatala despotikus vezetőjeként - kétszázmillió dollárnyi vagyonra tett szert. Az ő feladata volt a jövedelmező kormánymegrendelések szétosztása. Baruch Wilson elnökválasztási kampányaira 1912-ben és 1916-ban hatalmas összegeket költött. Ez is kifizetődő befektetésnek bizonyult.
Nagy-Britanniát David Lloyd George képviselte. Kíséretében ott volt Sir Philip Sassoon, Mayer Amschel Rothschild egyeneságbeli leszármazottja, aki a brit Privy Council, azaz a Titkos Államtanács tagja volt. A békekonferencián Sassoon Lloyd George titkáraként tevékenykedett és mint ilyen a legtitkosabb tanácskozásokon is részt vehetett.
A francia küldöttséget Clemenceau miniszterelnök vezette, tanácsadója pedig Georges Mandel volt, aki születésekor még Jeroboam Rothschild névre hallgatott és gyakran Franciaország Disraelijeként emlegették. A politikai sztárok között is ő volt a szuperpolitikus. Ami House ezredest illeti, nem volt ismeretlen Európa legfelsőbb politikai köreiben. 1912 óta rendszeresen felkereste az európai fővárosok kormányköreit és látogatásait még a háború idején is folytatta. House otthon érezte magát György angol királynál a Buckingham Palotában, gyakran folytatott hosszú beszélgetéseket a német császárral Potsdamban, vagy Párizsban, az Elysee Palotában. A texasi Austinban lévő könyvtára is a helyi politikai nobilitások találkozóhelye volt.
A Versailles-i békekonferencia idején volt House ezredes hatalma csúcspontján. Ő volt ott a legkeresettebb ember. Miniszterelnökök, nagykövetek és delegátusok nap mint nap felkeresték a Hotel Carltonban lévő lakosztályában. Volt olyan nap, hogy negyvenkilenc meghallgatáson fogadta az őt felkereső befolyásos embereket. Egyik alkalommal betoppant hozzá a francia miniszterelnök, Clemenceau, amikor éppen Wilson elnökkel beszélgetett. House fejbiccentésére az Egyesült Államok elnökének el kellett hagynia a szobát, hogy az "ezredes" négyszemközt maradhasson Clemenceau-val. Ez is jelzi, hogy Wilson csak egy "paraszt" volt a játszmában, egy kicserélhető bábú a nemzetközi hatalmi politika halálos játszmájában.
Számos dokumentum bizonyítja, hogy Woodrow Wilson már 1914-ben felismerte, hogy "eladta lelkét az ördögnek" azért, hogy az amerikai közélet és a nemzetközi politika szereplője lehessen. A versailles-i konferencia idején az egyik vezető brit kormánytisztviselő, Sir William Wisemann, megdöbbenését fejezte ki House ezredesnek amiatt, hogy Wilson milyen rosszul néz ki. Nyilvánvaló, hogy a dróton rángatott bábelnök már hosszabb ideje meghasonlott és depresszióba süllyedt, amikor fel kellett ismernie, hogy a háttérben rejtőzködő pénzhatalom eszközként használja, többek között az Egyesült Államok feletti ellenőrzés megszerzésére. Versailles-ban egyenesen idegösszeomlásba kergette Wilsont, amikor szembesülnie kellett a nemzetközi hatalmi politika cinikus álnokságaival és áskálódásaival. Szédülés fogta el, amikor rájött, hogy Amerika olyan titkos megállapodás sikeréért küzdött, amelyről az Egyesült Államok hivatalosan nem is tudott, és amely Amerika érdekeibe ütközött.
A nagyhatalmak zárt ajtók mögött tárgyaltak Versailles-ban, a kisebb államoknak nem volt beleszólásuk a döntésekbe. Wilson amikor elfogadtatta a House által ajánlott népszövetséget, véglegesen szakított a hasonmásának tekintett "ezredessel" és visszatért Washingtonba. Az amerikai nép elfordult elnökétől. Wilson két héten belül kétszer is agyvérzést kapott és félig megbénult. 1924-ben meghalt.
Nagy-Britannia, pontosabban a pénzoligarchia fellegvára, a City of London, és annak "Koronának" nevezett magánkormánya volt tulajdonképpen még Franciaországnál is nagyobb mértékben a versailles-i szerződés haszonélvezője. A brit világbirodalomnak népszövetségi mandátumok formájában sikerült megszereznie számos német gyarmatot, továbbá a felbomló török birodalom egyes tartományaira is rá tudta tenni a kezét. A német hadiflotta és kereskedelmi hajózás kikapcsolása biztosította Anglia számára a tengerek feletti egyeduralmat az Északi Sarktól Gibraltáron át a Dardanellákig és vissza. A Versailles-ban elfogadott végérvényes "szerződést", amelyet lényegében a nemzetközi pénzoligarchia hagyott előzetesen jóvá zárt ajtók mögött hozott titkos tanácskozásain, megfigyelők kezdettől fogva durva komédiának tartották. Philip Snowden brit parlamenti képviselő így értékelte a Versailles-ban a legyőzöttekre kényszerített békediktátumot:
"A szerződés kielégítheti a brigantikat, az imperialistákat és militaristákat. Halálos döfés mindazok számára, akik remélték, hogy a háború vége békét hoz. Ez nem békeszerződés, hanem egy további háború megüzenése. Ez a demokrácia és a háborúban elesettek elárulása. A szerződés napvilágra hozza a szövetségesek igazi céljait."
Lord Curson is kijelentette, hogy a versailles-i szerződés nem békeszerződés, hanem csupán az ellenségeskedés félbeszakítása. Még Lloyd George is azt mondotta, hogy "van egy írásbeli dokumentumunk, amely garantálja húsz éven belül a háborút... Ha Önök egy népre (Németország) olyan feltételeket kényszerítenek, amelyek nem teljesíthetőek, akkor arra kényszerítik, hogy vagy megszegje a szerződést, vagy háborúba kezdjen. Vagy módosítjuk ezt a szerződést, és elviselhetővé tesszük a német nép számára, vagy ha felnő az újabb nemzedék, az fogja ezt megkísérelni."
E. C. Knuth írja "Empire of The City" című munkájában, hogy a versailles-i diktátum pénzügyi feltételei a legirreálisabb részét képezték ennek az álnok okmánynak, mivel a gyakorlati végrehajtás szempontjából lehetetlen rendelkezéseket írt elő. Már említettük, hogy a fegyverszünetet követő blokád következtében nyolcszázezer német halt éhen. Ezután pedig elviselhetetlen jóvátételi terheket raktak Németországra. Az első részletet, húszezer millió márkát, 1921. májusáig ki kellett volna fizetni. Amikor ennek csupán a fele került ténylegesen kifizetésre, a franciák a Ruhr-vidék megszállásával fenyegetőztek azért, hogy a jóvátételi fizetés teljes összegét kikényszerítsék. Németország egy újabb ultimátum hatására magára vállalta százharminckétezer millió márka jóvátételi számla kiegyenlítését, és a győzteseknek adósleveleket állított ki erről az összegről. Ebből nyolcvanhárom milliárdot félretettek, de a fennmaradó ötven milliárd után Németországnak évente két és fél milliárd márka kamatot kellett fizetnie, valamint fél milliárd márkát adóság csökkentésre. Németország csak két előfeltétel esetén tudta volna ezeket a rákényszerített kötelezettségeket teljesíteni: először akkor, ha költségvetési többlete lett volna, másodszor ha többet tudott volna exportálni, mint importálni, vagyis külkereskedelmi mérlege pozitív lett volna.
Az eseményeket irányító háttérhatalom azonban gondoskodott arról, hogy ezeket a célokat ne lehessen elérni anélkül, hogy a német életszínvonal ne süllyedjen olyan szintre, ahol a német munkás már nem több, mint a nemzetközi pénzügyi oligarchia bérrabszolgája.
Link
NÉMETORSZÁG ÉS A PÉNZOLIGARCHIA
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció 7. fejezet
Második rész
A nemzetiszocializmus Versaillesben született
Miközben Lloyd George és Winston Churchill a német császárt szidalmazták, és Clemenceau Franciaországban a nemzetközi pénzoligarchia amerikai színekben jelenlévő képviselőivel vitatkozott, huszonhét szövetséges állam küldöttei gyűltek össze Párizsban azért, hogy 1919. januárjától egy békekonferencia keretében kidolgozzák a megfelelő nemzetközi szerződéseket. A legyőzött német birodalom anarchiába süllyedt, mintegy tízezer szovjet mintájú bizottság jött létre és még a legkonzervatívabb régiókban is forradalmi helyzet alakult ki. Az erősen katolikus és konzervatív Bajorországban 1918. november 7-én, vagyis négy nappal a fegyverszünet előtt törtek ki a zavargások. Kurt Eisnernek, egy kommunista agitátornak, aki október 14-én a szabadult ki a börtönből, sikerült annyira felizgatnia a Teresienwiese-n összegyűlt münchenieket, hogy felszólításának engedelmeskedve követték őt a bajor parlament épületéhez, ahol az önjelölt vezér rögtönözve kikiáltotta a köztársaságot. A bajor főváros - mindenki meglepetésére - egy improvizáló agitátor uralma alá került. Eisner irányításával elfoglalták a pályaudvart, a nyilvános épületeket anélkül, hogy a demagóg újságírót akár egyetlen rendőr vagy katona is letartóztatta és visszavitte volna abba a börtönbe, ahonnan októberben szabadult.
Tény, hogy november 7-én estére, miközben a német hadsereg elkeseredetten tartotta a frontot, amelyet Ferdinand Foch tábornagy francia főparancsnok sehogy se volt képes áttörni, a bajor királyi palotában egy kommunista agitátor átvette a hatalmat. III. Lajos bajor király hanyatt-homlok Salzburgon át Magyarországra menekült. Eisner még az éjjel kinevezett nyolc minisztert, köztük egy lakatost munkaügyi miniszternek. Ez az államcsíny végrehajtójának mindössze 18 márkájába került, amit aznap sörre a zsebébe tett. A rögtönzött államcsínyt a hadsereg, a rendőrség és a hivatalnokok ölbe tett kézzel, tehetetlenül nézték végig. Egyetlen délután elég volt egy demagóg firkásznak ahhoz, hogy a német birodalom legrégibb keresztény-konzervatív tagállamát a hatalmába kerítse, még mielőtt II. Vilmos lemondott volna, és mielőtt még Erzberger, a német meghatalmazott a Foch francia tábornagy által előkészített fegyverszüneti egyezményt a Compiegne-i erdőben aláírta volna. A Bajor Köztársaság új főnöke azonnal követeket nevezett ki, és megszakította a kapcsolatot Berlinnel. Nem mulasztotta el kinyilvánítani Németország háborús felelősségét sem. November 3-án pedig elárasztotta dokumentumokkal a győztes hatalmakat, amelyek állítólag mind alátámasztották, hogy a háborúért egyedül Németország volt a felelős.
Eisner egy Mühsam nevű kommunistát bízott meg személyes védelmével, aki vörösgárdistákból és lázadó matrózokból milíciát szervezett. A segítségükkel már az első éjszaka megpróbálta az improvizáló leninista agitátor kikiáltani a proletariátus diktatúráját. Ez már azonban túl sok volt az első meglepetésükből felocsúdó bajoroknak. A lakosság legyőzve apátiáját ellenállt a lázadóknak. Az ablak alá gyűlve ezt kiabálták: "Akasztófára Eisnerrel, mi Bajorországot akarjuk!" Eisner megrészegülve a hatalomtól azt képzelte, hogy csak a gyengeelméjűek ellenzik uralmát. 1919. január 12-re kitűzte a képviselő választást. Ez azonban katasztrofálisan végződött a számára. A 180 képviselőből csak három tartozott Eisner pártjához. A hét napra rá megtartott nemzetgyűlési választásokon is abszolút többséghez jutottak a polgári pártok. Bajorország újdonsült diktátora azonban nem mondott le, ezért 1919. február 21-én a galíciai származású Eisnert, - akinek csak apja vette fel az Eisner nevet, amikor Berlinbe költözött, - a szintén zsidószármazású Gróf Arco Valley, a német hadsereg hadnagya, lelőtte.
Ezzel azonban ez a tragikus rögtönzés még nem ért véget. Az augsburgi, fürthi, würzburgi, lindaui kommunisták nyomban Münchenbe siettek, hogy Emil Mühsam mögé állva, aki Eisner halála után átvette a vezetést, kikiáltsák a Tanácsköztársaságot és bevezessék a proletariátus diktatúráját. A népi megbízottak fantasztikus határozatot hoztak. Eszerint "Mindenki úgy dolgozik, ahogy jónak látja; az alárendeltség megszűnik, a jogi gondolkodás nem érvényes. Tizennyolc éves kortól minden állampolgár jogosult az egyetem látogatására. Az eddigi történelemtanítás pedig, mint kultúraellenes, be van tiltva."
Emil Mühsam amatőr csapatát hamarosan szakképzett forradalmárok váltották fel. Ők nem bajor börtönökből kerültek elő, hanem a Kommunista Internacionálé pétervári vezetősége küldte Szovjet-Oroszországból nagy sietve Münchenbe őket. Lenin feltétlenül az irányítása alá akarta venni ezt a "csodálatos bajor forradalmat", amely igen közel feküdt a szövetségesek által megszállt területekhez. A bolsevik vezér felismerte, hogy mennyi hasznot lehetne húzni ebből a politikai kalandból, és ezért három hivatásos forradalmárt is küldött Münchenbe, név szerint Levient, Eugén Levinét és Axelrodot. A három leninista a bajor fővárosba érkezve azonnal bejelentette: "Az ideológiai viták korszakát a hadiállapot korszaka követi, az intellektuelek beszédeit pedig a kivégző osztagok sortüzei." Lenin Moszkvából szigorúan számon kérte kiküldött embereitől: "Felemeltétek-e háromszorosára a béreket? Elszállásoltátok-e a munkásokat a jómódú negyedekben? Megszüntettétek-e részükre az élelmiszerek adagolását? Ejtettetek-e túszokat a burzsoázia körében?" A bejelentett vérengzésekre hamarosan sor került. A Lenin emberei által ejtett túszokat pedig 1919. április 30-án mind kivégezték, amikor az önkéntes egységek München felé közeledtek. Elég volt, ha valakinek valamilyen nemesi címe volt, hogy a kivégzendők listájára kerüljön.
A Párizsban tanácskozó küldöttek körében a müncheni kommunista diktatúra kilengései nem keltettek különösebb aggodalmat. Tisztában voltak vele, hogy egy forradalmi Bajorország széttörné a német egységet, és kifejezetten kedvező lenne a győzők számára. A francia kormány diplomáciai képviselőt is küldött Münchenbe, akinek a szeparatista törekvéseket kellett volna támogatnia. Clemenceau még arra is javaslatot tett, hogy élelmiszer segélyben részesítsék a müncheni kommunista rezsimet. Miközben Németországban százezrek haltak éhen a szövetségesek által tudatosan alkalmazott blokád következtében, ugyanezek a szövetségesek készek voltak élelmiszer szállítmányokkal a kommunista uralom segítségére sietni Bajorországban.
A Münchenben uralkodó káosz azonban nem volt kivétel, hiszen hasonló volt a helyzet Poroszországban, Hannoverben, Szászországban, a Ruhr-vidéken. A Németországot elárasztó bolsevik ügynökök még tragikusabbá tették a blokád által okozott helyzetet, mert az általuk szervezett sztrájkokkal tovább nehezítették az amúgy is megbénított közellátás működését. A mérhetetlen nyomor valósággal megvadította a lakosságot, és a bolsevikok mindenütt rávetették magukat a német állam még maradék erőire. A nemzetközi pénzoligarchia, amely hatalomra juttatta Trockijt és Lenint Oroszországban, most az ő irányításukkal és közvetlen támogatásukkal akarta Németországban megismételni az oroszországi hatalomátvételt. Amikor a fronton soha le nem győzött német hadsereg katonái a francia és a belga hadszíntérről visszatértek és 1918. december 11-én Berlinbe érkeztek, a szociáldemokrata Friedrich Ebert, aki ekkor az ideiglenes köztársasági elnök volt, így köszöntötte őket: "Üdvözlöm Önöket, akik vereség nélkül tértek vissza a csatatérről." De minden udvariaskodó tiszteletadás ellenére tudták a katonák, hogy egy politikailag megosztott, összeomlott, megrágalmazott országba tértek vissza, ahol a forradalom ragadta meg a hatalmat, vagy méginkább két egymással életre-halálra versengő forradalom, amelynek vezető csoportjai nem csak vitatkoztak egymással, de egymás megsemmisítésére törtek. 1918. november 9-én a szocialista képviselő Philipp Scheidemann a Reichstag épülete előtt kikiáltotta a köztársaságot. Két órával később a spartakista Karl Liebknecht a palota előtti Lustgartenben viszont a szabad szocialista köztársaságot kiáltotta ki, és háláját fejezte ki a szovjet-orosz ügynököknek a tőlük kapott segítségért. Ilyen esetekben a radikálisok rendszerint hamarosan félretolják a mérsékelteket. November 9-én este a mérsékelt szocialista vezetők Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann és Otto Landsberg elhatározta, hogy enged a forradalmi nyomásnak. A szélsőséges Hugo Haaseval, Wilhelm Dittmannal és Emil Barthtal egy hattagú kancelláriát hoztak létre, amely szovjet mintára a Népi Küldöttek Tanácsa elnevezést kapta. Scheidemann így ír a Berlinben uralkodó helyzetről:
"Ez volt az az idő, amikor Karl Liebknecht minden reggel maga köré gyűjtötte követőit a Siegesalleen... Az volt az elv, hogy ne csillapodjon a feszültség, és minden mozgásban maradjon, mindenek előtt a munkanélkülieket, és ami ugyanazt jelentette, a katonákat az utcán kell tartani. Jól emlékszem egy esős vasárnap estére. Ebert és én a birodalmi kancellárián dolgoztunk az akkori hadügyminiszterrel, Scheuch-al. Ekkor jött a jelentés egy közeledő tüntető menetről. A kapukat becsukták, és a villanyt eloltották. A menet, miközben a vörös lobogókkal és plakátokkal haladt, megállás nélkül kiáltozta: le Eberttel és Scheidemannal, éljen Liebknecht! A Wilhelm Platz tele volt tömeggel. Szorosan álltak a kerítéskapuk előtt, mi pedig egy sötét előszobában toporogtunk, mint egy szigeten. Fokozatosan csend lett. Liebknecht beszélt az autójából. Röviden, monotonon, mindig ugyanazt: "Ott ülnek az árulók, a Scheidemannok, a szociálpatrióták, a fészküket már ma felszámolhatnánk. Üvöltő helyeslés." Miközben radikális katonacsoportok érkeztek, Liebknecht tovább harsogta: "Nem lesz nyugalom Berlinben. A munkások nem hagyják magukat a gyárakba zárni és hatalmas tüntetésekkel, mint amilyen a mai, erre a kongresszusra kényszerítik véleményüket."
Berlinben minden a Lenin által odaküldött szovjet-orosz komisszárok körül forgott. A német munkásság bennük látta azokat, akik a "szabadság zászlaját" először kibontották. A kommunista ultrabaloldali vezetőség, élén Liebknechttel és Rosa Luxemburggal, jól tudta, hogy egy éhező, munkanélküli nép ellenszegülése robbanásig feszült helyzetet teremt. A kommunista vezetők ezt a forradalmi potenciált akarták erősíteni. Tartottak attól, hogy a néptömegek lendülete alább hagyhat és ugyanakkor a polgárság is erőre kaphat. 1918. november 11-től a hadsereg fegyelmezetten visszatért, és a csapatok még engedelmeskedtek tisztjeiknek. A forradalmi vezetők ezért fel akarták gyorsítani az eseményeket, ugyanakkor el akarták kerülni az összeütközést a frontról visszatért katonákkal. Tartani lehetett attól, hogy a katonák a gomba módra elszaporodott szovjet típusú tanácsok tevékenységére erőszakkal reagálnak. Azért, hogy elejét vegyék egy hazafias lázadásnak, a spartakisták - a német bolsevikok így nevezték magukat, egyesek szerint a római rabszolgalázadás vezetője Spartakus után, mások szerint Adam Weishaupt után, aki az illuminátus rendet, a kommunista mozgalom elődjét megalapította, és ebben a rendben a Spartakus nevet viselte - Berlinben tizennégy zászlóaljat szerveztek ezer-ezer résztvevővel, amelyek mind a kommunista bizottságok irányítása alatt állottak. Az utca az övék volt. Szövetségeseik a lázadó tengerészek, akik magukat "népi tengerészeti hadosztálynak" nevezték a császári kastélyban, a Reichsbankban és a porosz képviselőházban tanyáztak. Egy harmadik még radikálisabb egység, a "biztonsági felügyelet" 24 órán át a kormányt tartotta megfigyelés alatt. Liebknecht és leninista stábja mind a három felfegyverzett alakulatot az ellenőrzése alatt tartotta. A parlament erőszakos elfoglalására külön "köztársasági védő csapatot" állítottak fel, amelynek tagjai fekete-vörös karszalagot viseltek. Lenin nyíltan megmondta, mi a szándéka: "Nagyon jól tudjuk, hogyan terjed a forradalom: a németek, a franciák és az angolok fogják befejezni a munkát, és a szocializmusé lesz a győzelem." Ebert, a birodalmi elnök, a leninisták túsza volt. Kémekkel volt körülvéve, postáját felbontották, telefonját lehallgatták. A társadalom túlfűtött kazánja bármikor felrobbanhatott. Ebert tudta, hogy egy - a Moszkvában uralmon lévő bolsevik vezetőség által kitűzött - időpontban bármikor kiolthatják az életét. Ebert és Scheidemann a baloldalhoz tartott, de megmaradtak hazafiaknak. A népbiztosok tanácsának elnöke, páni félelemben élt. Tudta, hogy csak egy lehetőség van a bolsevik hatalomátvétel elkerülésére, ha a hadsereg, illetve az, ami belőle még megmaradt, a kormány segítségére siet. Ebertet csak az mentette meg a teljes elzártságtól, hogy volt egy olyan titkos telefonvonal a kancellária és a nagyvezérkar között, amelyről a bolsevikok nem tudtak, ezen keresztül vette fel a kapcsolatot Hindenburggal, aki 1918. december elseje óta Kasselban tartózkodott, a Wilhelmshöhe-i kastélyban. Hindenburg nem bízott Ebertben, mert gyakran hozott olyan döntéseket, melyeket azonnal visszavont, mihelyt szélsőséges kollégái zsarolni kezdték. Ebertet nagyon megrémítette az a milícia, amelyet Liebknecht és Rosa Luxemburg megszervezett. Ez száztíz bolsevik centúrióból állott, valamennyi centúrióhoz tizenegyezer ember tartozott. Ugyanakkor attól is tartott Ebert, hogy ha a hadsereg segítségét kéri, akkor az katonai diktatúrához vezethet. Mégis úgy döntött, megkéri titokban a hadsereget, hogy avatkozzon be.
1918. december elején a kommunista milicisták elegendő fegyverrel rendelkeztek, de nem voltak jól megszervezve és szakszerűen irányítva. Vezetőik lázadók voltak, nem képzett katonák. Lenin tudta, hogy egy hónapra még szüksége van ahhoz, hogy ezt a vörös milíciát megfegyelmezze, és harcképessé tegye. Hindenburgnak viszont végig kellett néznie, ahogyan hadserege felbomlik. Ennek a hadseregnek a katonái mielőbb haza szerettek volna menni. Ugyanakkor Hindenburg azt is tudta, hogy 1918. decembere döntő a bolsevikok számára. Karácsonyra már csak üres, kifosztott kaszárnyák maradnának. A spartakisták mindenütt megjelentek és magukkal vitték a fegyvereket, lőszereket és az élelmiszert. Ha Hindenburg segíteni akart, akkor neki azonnal lépnie kellett. A kaszárnyákban már csak kevés fegyveres tartózkodott, néhány hivatásos katona és példamutató tiszt, akik végigharcolták a világháborút. A spartakisták tudatában voltak, hogy napokon belül Szovjet-Németország urai lesznek. Scheidemannak bizonyítania kellett, hogy a szélsőbaloldali népbiztosok, - az ő hivatali társai - Moszkva fizetett ügynökei voltak. 1918. tavaszától kezdődően tehát nem a francia Clemenceau volt az egyedüli, aki a végét járó német birodalomban kézbe vette a forradalmi mozgalmak irányítását. Lenin berlini követe a független szocialista Hugo Haasenak adta át a pénzt azért, hogy forradalmat robbantson ki Németországban.
1918. november 18-án rádióüzenetben fordult Szovjet-Oroszország tanácskormánya a németországi munkás, katona és matróztanácsokhoz: "Katonák és matrózok, ne adjátok ki a fegyvert a kezetekből, mert utána az egyesült kapitalisták leigáznak titeket. Fegyverrel a kézben mindenütt át kell venni a hatalmat, és létre kell hozni egy munkás, katona és matróz kormányt Liebknechttel az élén. Ne hagyjátok rábeszélni magatokat egy nemzetgyűlésre. Tudjátok hová vezetett titeket a Reichstag."
Lenin és berlini ügynökei parancsára a spartakisták december 16-án Hindenburg leváltását követelték. A spartakisták az un. katonatanácsokat kongresszusra hívták Berlinbe, amely december 16-tól 20-ig tanácskozott és elsöprő többséggel jóváhagyta a következő határozatot: "1. A hadsereg és a haditengerészet felett a főparancsnokság jogkörét a népbiztosok és a központi tanács gyakorolja. A helyőrségek irányítását a helyi munkás és katonatanácsok látják el. 2. A militarizmus és a vakfegyelem megszüntetésének jelképeként eltávolításra kerülnek a rangjelzések, és a rendkívüli fegyverviselés be van tiltva. 3. Az egységek megbízhatóságáért és a fegyelem megtartásáért a katonatanácsok felelősek. 4. Szolgálaton kívüli elöljáró nincs többé. 5. A katonák maguk válasszák vezetőiket. 6. Azok a korábbi tisztek, akik bírják csapataik többségének a bizalmát, újraválaszthatóak. 7. A jelenlegi hadsereg felszámolását és a népi haderő létrehozását fel kell gyorsítani." Hindenburg keményen tiltakozott ezek ellen a határozatok ellen, és követelte Eberttől, hogy végrehajtásukat a nemzetgyűlés összehívásáig függessze fel. Ebertnek a tanácskongresszus utolsó napján sikerült elérnie, hogy a határozatokat az 1919. január 19-re kitűzött nemzetgyűlési választásokig felfüggesszék.
Hindenburg azonban - mint már utaltunk rá - nem bízott Ebertben, aki túlságosan sokszor változtatgatta a véleményét, ezért cselekvésre határozta el magát. Wilhelm Groener tábornokot, jobb kezét, - Ludendorff utódját - von Schleicher őrnaggyal Berlinbe küldte, hogy szigeteljék el az ott ülésező központi tanácsot. Mihelyt ezt a résztvevők megtudták, a küldöttek szétszéledtek, és nyomban hozzáfogtak a lázadás kirobbantásához. Mobilizálták a spartakista milíciákat, ellátták a civileket fegyverekkel a leghírhedtebb lázadó tengerészegységek közreműködésével. Ezután a spartakista milicisták körülvették a birodalmi kancelláriát, ahol lényegében szobafogságban tartották Ebert birodalmi elnököt. Ekkor a teljesen magára maradt Ebert ismét elővette titkos telefonját, amely a Kassel-i főparancsnoksággal összekötötte és segítséget kért. A főparancsnokság megígérte, hogy a Potsdamban állomásozó kormányhű csapatokat azonnal Berlinbe küldi a kormány kiszabadítására. A birodalmi fővárosban a helyzet rohamosan romlott. Az új rendőrfőnök Emil Einchorn, aki a szovjet hírügynökségtől húzott fizetést, vörös matrózokkal vétette körül Otto Wels helyőrségi parancsnok hivatalát. Eldördültek az első lövések. A matrózok letartóztatták Welset, valamint két további tisztet, és kivégzéssel fenyegették őket. A túszként használt tisztekre támaszkodva a vörös matrózok lazítottak egy kicsit a birodalmi kancellária körüli blokádon. Ebert ismét a titkos telefonhoz nyúlt és arra kérte a főhadiszállást, hogy Hindenburg állítsa le a Potsdamból közeledő kormányhű csapatokat. Már túl késő volt. A hadsereg elhatározta, hogy saját felelősségére cselekszik. Ez a hadsereg, amely három hónappal ezelőtt még négymillió katonával rendelkezett, ma már csak néhány hűséges katonából állt, ezek masíroztak december 23-án a kancellária felé, hogy a birodalmi fővárosban megakadályozzák a bolsevik hatalomátvételt. Hindenburg katonái a királyi palotánál mindössze nyolcszázan voltak. Ezerötszáz lázadó sáncolta el magát és ők számíthattak a spartakista milicisták tízezreinek a segítéségre. Mivel a városparancsnok a felkelők fogságában volt, a tűzharc bármely pillanatban kitörhetett. A vörös matrózok közölték Scheidemannal, hogy ha a kancellár nem állítja le az előrenyomuló katonákat, akkor veszélyben forog a foglyul ejtett városparancsnok, Otto Wels élete is.
1918. karácsonyán a reggeli órákban elkezdődött a tűzharc. A kormányhű minihadsereg megrohamozta az épületet. Fél tízre elszállt a lázadók bátorsága és kitűzték a fehér lobogót a megadás jeleként.
Rövidre rá azonban váratlan fordulat történt. A megadási tanácskozások lehetővé tették, hogy a forradalmi lázadók lerohanják a kormányhű csapatok vékony sorait, miközben más forradalmi csapatok hátba támadták őket. A vörös matrózok az újonnan érkező erősítésekkel megrohamozták a már elveszettnek hitt palotát. A reggeli órák győztesei, Hindenburg katonái, két tűz közé szorulva felmorzsolódtak és közel álltak ahhoz, hogy az utolsó szálig lemészárolják őket. A túlélők csak igen nehezen tudtak elmenekülni.
Liebknecht és Rosa Luxemburg spartakistái aztán Hindenburg utolsó híveit is megsemmisítették. A szovjetek által irányított győztesek kezébe került nemcsak a csatatér, hanem a birodalmi nyomda és a közlekedési vállalat vezetése is. A rablóvezérré átalakult (ez Scheidemann kifejezése) Einchorn uralkodott a birodalmi főváros északi részén. Egész Berlin a vörös szabadcsapatok terrorja alá került. Még a szocialisták sem tudták a lakosságot a tényleges eseményekről tájékoztatni. Lapjuk, a Vorwärts is a spartakisták kezére került. A Vorwärts egy másik nyomdáját is elkobozták és a Spree-be dobták. A központi kormány teljesen ki volt szolgáltatva a felkelőknek. A forradalmi diktatúra gúzsba kötötte őket. A hadsereg főparancsnoksága is meg volt bénulva. Az a néhány egység, amely hű maradt hozzá, az egész országban szét volt szórva. A tisztikarból is csupán néhány száz önkéntes maradt. A spartakisták a berlini utcák minden fontos pontjára őrséget állítottak gépfegyverrel. Állandóan lövéseket és gránátrobbanásokat lehetett hallani. Az emberek csak szorosan a fal mellett mertek közlekedni. A népbiztosok úgy ültek szobájukban, mint egy egérfogóban. Nem merték elhagyni a birodalmi kancelláriát, mert attól féltek, felakasztják őket. Az országgal nem tudtak érintkezésbe lépni, mert a posta, a távíró, a vasút már mind vörös kezekben volt. A berliniekhez sem tudtak szólni, mivel az újságokat, szerkesztőségeket és a nyomdákat is elfoglalták a spartakisták. Ha lett volna egy német Trockij vagy Lenin, akkor egy ilyen vezér néhány óra alatt a hatalmába keríthette volna Berlint. Csupán egy utolsó rohamra lett volna szükség és 1918. karácsonyára a bolsevizmus győzhetett volna Berlinben.
A szószátyár Liebknecht azonban határozatlan volt és szónoklatokra pazarolta idejét, miközben csak a kezét kellett volna kinyújtania, hogy átvegye a hatalmat. Ezúttal is kiderült, hogy a küzdelemben a legerősebb fegyver az erős karakter. Nos, ezekben a napokban egy vasakaratú ember is feltűnt Berlinben. Úgy hívták Gustav Noske.
Gustav Noske, a vasakaratú szociáldemokrata
A német bolsevik vezetők habozása láttán akcióba kezdett egy kemény akaratú ember, aki nem előkelő származású, nagytekintélyű katona, vagy képzett szakember volt, hanem egy tettre kész munkás, aki egyesítette magában az egyszerű emberek józan ítéletét, akaraterejét és tettre kész hazafiságát.
A szocialista népbiztosok annyira féltek szobáikban, hogy még a villanyt se merték felgyújtani. Ekkor állt fel az egykori favágó, majd mészárossegéd, később pedig különböző szociáldemokrata újságok munkatársa, az autodidakta Gustav Noske. A szélsőbaloldali népbiztosok, mint Emil Barth, elhagyták a birodalmi kancelláriát. Ebertnek, aki összetörten sétálgatott szobájában, eszébe jutott egy szociáldemokrata képviselő, akit 1914-ben a chemnitzi bányászok választottak meg. A háború alatt bátor hazafinak bizonyult, és mint tiszthelyettes éles eszével és erős akaratával elnyerte feljebbvalói tiszteletét. Vajon ez az egyszerű, de tehetséges német férfi alkalmas lenne-e arra, hogy ezen a karácsonyi napon megmentse Berlint a bolsevik hatalomátvételtől?
Noske két hónappal korábban már bebizonyította, hogy kész harcolni a szovjeturalom ellen. Amikor 1918. novemberének elején a német haditengerészet Kiel-i támaszpontján lázadás tört ki, szocialista társai Noskét küldték ki a rend helyreállítására. Noske kemény kézzel rendet teremtett. Ebert felkérésére Noske ismét akcióba lépett. 1919. január 6-ra a lázadó vörös matrózok, vagyis azoknak az elvtársai, akikkel Noskének Kiel-ben már dolga volt, a szovjet-orosz ügynökök és Liebknecht vezérletével a hatalom átvételére készülődtek. 1918. december 24-én, amikor a kétszázezer felfegyverzett forradalmár Berlinben elfoglalta a birodalmi kancelláriát, Noske elhatározta, hogy bármilyen áldozatot is követeljen ez tőle, de megakadályozza a bolsevik hatalomátvételt.
Hindenburg és vezérkari főnöke, Groener, hittek ennek a favágóból lett tiszthelyettesnek és komolyan tárgyaltak vele. A legsürgősebb feladat volt, hogy a három kommunista népbiztos helyére újakat nevezzenek ki. Ebert, aki ekkor a birodalmi elnök, vagyis köztársasági elnök volt, felkérte Gustav Noskét, hogy csatlakozzon azokhoz a népbiztosokhoz, akik a birodalmi kancelláriában maradtak. Ezek közül bármelyiket a fellázított berlini nép habozás nélkül kidobta volna az ablakon, ha erre Karl Liebknecht megkérte volna őket. Noske azonban nem azokhoz tartozott, akik minden további nélkül megadják magukat. Azt a kormányhivatalt vállalta el, amely abban az időben a legkevésbé volt vonzó, azaz ő lett a német birodalom hadsereg nélküli hadügyminisztere 1918. december 29-én. Noske tisztában volt azzal, hogy a neki felajánlott bársonyszék a lehető legkényelmetlenebb, de egykedvűen csak annyit válaszolt: "Valakinek vérebnek is lennie kell."
A szócséplő Liebknechttel ellentétben Noske nem tétovázott. Nem olvasta Machiavellit, de tudta, hogy minden erejére szükséges lesz, ha meg akarja akadályozni a bolsevik hatalomátvételt. "Ha helyre akarom állítani a törvényes rendet Berlinben, akkor gyorsan egyetértésre kell jutnom a katonákkal, hogy kézben tudjam tartani őket" - mondotta később Noske. Mint már említettük, december 25-én a tiszteket a spartakisták elűzték. A német hadsereg négymillió katonája a világháborúból visszatérve a városok iparnegyedeiben és parasztgazdaságaiban tartózkodott. Ugyanakkor a felfegyverzett forradalmárokkal az utcákon harcolni egészen másfajta harcmodort igényelt, mint amire a katonák ki voltak képezve. Tehát nemcsak katonákat kellett találni, hanem teljesen új katonai harcmodort is ki kellett dolgozni. Noskéval egyidejűleg Maercker tábornok is feltűnt, aki 1918. karácsonyáig csaknem ismeretlen volt. Maercker, aki a háborúban az egyik gyalogsági hadosztály parancsnoka volt, tisztában volt vele, hogy értelmetlen dolog néhány katonának éhező, fellázított emberek tízezreivel szembeszállni. A fellázított tömeg nyomásának csak különösen fegyelmezett, speciálisan kiképzett, elit csapatok képesek ellenállni, ezért ilyeneket kell sürgősen létrehozni. Néhány ilyen egység felállítása azonban versenyfutás volt az idővel. Ezért Noskével egyetértésben Maercker napi kétszáz gramm hús fejadagot, és ötszörös zsoldot ígért elit csapata tagjainak. A katonai fegyelmet bajtársiasságnak nevezték, de ugyanazt jelentette.
Noske sem vesztegette az idejét, miután 1918. december 29-től ő volt a hadseregért és haditengerészetért felelős népbiztos. Már 1918. novemberében tapasztalatból tudta, hogy fegyelem és büntetés nélkül nem lehet rendet fenntartani a fegyveres csapatoknál. Kiel-ben sikeresen úrrá lett a bolsevikok által szított lázadáson. Noske 1919. január 6-án szinte diktátori jogkörrel ruháztatta fel magát a többi népbiztossal, pontosan azon a napon, amikor csaknem mindegyiküket a spartakisták az ablakon dobták volna ki. A forma kedvéért főparancsnokká kinevezett Noske most már közvetlenül tárgyalt a tábornoki karral, és bizonyos fokig önállósította magát a kormánytól. Ezekben a napokban szinte minden a hatáskörébe tartozott. Azt a hivatalos szöveget, ami őt ezzel a teljhatalommal felruházta, soha nem olvasta. Számára ekkor a cselekvés volt a fontos. Noske a Königsplatzra költözött, amely időközben Köztársaság térre lett átkeresztelve. 1920-ban megjelent "Kiel-től Kappig" című könyvében így írja le Noske a városközpontot: "Amikor magunk mögött hagytuk a tömeget, amely megtöltötte a Wilhelmstrasset, akkor beleütköztünk az Unter der Lindenen a függetlenekbe és a spartakistákba. A Brandenburger Tor-nál, az állatkertnél, és a tábornoki kar épületénél keresztül kellett haladnom a felvonulók menetén. Számos felfegyverzett személy is felvonult. Néhány gépfegyveres teherautó állt a Siegesäule-nál. Udvariasan kértem, hogy engedjenek át, mert sürgős elintéznivalóm van. Ők készségesen szabad utat engedtek. Ha a fegyveres csapatoknak céltudatos vezetőjük lett volna hencegők helyett, akkor már délre a kezükben lehetett volna Berlin."
Noske Berlintől nyugatra egy erdős vidéken fekvő kis településen, Luisenstift-ben, egy leánykollégiumban dolgozott éjt nappallá téve. Az említett napon, délután három órakor lefoglaltatta az épületet. Szőke, copfos kislányok helyett katonák szorgoskodtak, akik telefonvezetékeket fektettek le. Noske az egyik osztály sarkában elhelyezett diáklányágyban aludt. Rendelkezésére állt még egy szék és egy deszkára felerősített telefon. Az önkéntesek szinte éjjel-nappal ki-be jártak. A harc tehát kezdetét vette Berlinért. Noske elhatározta, hogy visszaállítja az önkéntes egységeket, megerősítésükre ezerhatszáz főt Kiel-ből Dachlen-be hozatott. Potsdamban még egy kis repülőgép egységet is összevont. Így már nyolc felfegyverzett egységgel rendelkezett. A fő erőt azonban Maercker tábornok jól kiképzett négyezer főnyi lövésze képezte.
A spartakisták számos csapattal rendelkeztek, amelyek főleg lázadókból álltak. Rendelkezésükre állt kétezer gépfegyver. Ezeket fel is állították az utcákon, Berlin stratégiai pontjain az ablakokban, a háztetőkön. Rendelkezésükre állt továbbá húsz ágyú. A népi tengerészeti hadosztály főparancsnokságán Marschtall-ban hatalmas mennyiségű fegyver volt felhalmozva. Ezt szétosztották a hozzájuk csatlakozó civilek között. Még a mentőautók is fel voltak fegyverezve. Berlinben a helyzet az 1871-es párizsi kommünre emlékeztetett. Ami Noske szabadcsapatait illeti, egyetlen erejük abban állott, hogy jól ki voltak képezve, alkalmas tisztek álltak az élükön, vasfegyelem uralkodott, pontos terv szerint cselekedtek, és parancsnokuk, Maercker tábornok, kidolgozott a részükre egy új harci formát.
Noske a mindenre elszánt népvezér nem habozott és keresztülvitte akaratát. Így tehát látható, hogy a minőség állt a mennyiséggel szemben. Amikor Lenin és Trockij megragadta a hatalmat Oroszországban, nem habozott a bolsevizmussal szemben állókat tömegesen kivégeztetni. A bolsevik hatalom első tizenöt hónapjában nyolcmillió orosz vesztette életét erőszak, gyilkosság, vagy éhezés következtében. Azaz többen haltak meg, mint az első világháború négy éve alatt. Egy mindenre elszánt Leninnel szemben, aki Berlint ugyanúgy uralma alá akarta vetni, mint Petrográdot, csak lenini típusú elszántsággal lehetett szembeszállni. A szociáldemokrata munkás, Noske tudta, hogy kivel áll szemben. Ha nem akarják a német polgárok, hogy a lenini terror áldozatai legyenek, akkor legalább olyan erejű ellenterrorral kell szembeszállniuk a terroristákkal. Így lett a meggyőződéses szociáldemokratából meggyőződéses antibolsevik.
A spartakisták a vörös frankfurti garnizon (helyőrség) segítségét kérték. Az ugyancsak a bolsevikok oldalára átállt spandaui garnizon egy oldaltámadásra készült fel. Noske elhatározta, hogy megelőző csapást mér a spartakistákra. 1919. január 10-én kiadta a parancsot a rendelkezésére álló csapatnak, hogy intézzen támadást a spartakista milíciák főhadiszállása ellen. Noske mindenek előtt ellenfelei spandaui főhadiszállására akart csapást mérni. Egy önkéntes egység rövid tüzelés után elfoglalta a spandaui városházát és fogságba ejtette az ott küzdő spartakistákat. Ezeket ugyanúgy, ahogy a bolsevikok is tették Oroszországban, a helyszínen agyonlőtték. Egy másik önkéntes egység az éjjeli órákban elfoglalta a Belle-Alliance-Platz-ot, ahol, már két hete az elkobzott nagy berlini újságok szerkesztőségei voltak, és amelyek azóta a spartakistáknak dolgoztak. A spartakisták 1919. január 5-én elfoglalták a szociáldemokrata Vorwärts-et is, és a saját céljaik szolgálatába állították. A szociáldemokrata miniszter Noskét, az egykori újságírót, ez különösen sértette. Önkéntesei ezen a napon az épület frontszárnyán erőteljes gránáttámadással hatalmas rést ütöttek, és az épület egy része összeomlott. A felkelők fehér zsebkendőket lobogtatva az utcára rohantak, de itt se volt könyörület.
"Emberiség elleni bűntett" - hangozna ma az ítélet. Még akkor is, ha azt nem valamiféle náci, hanem egy meggyőződéses szociáldemokrata követte el. Mintegy háromszáz spartakista az épület hátsó részébe menekült, de őket is utolérte sorsuk. Néhányan azért menekültek meg, mert váratlanul egy bolsevik ellentámadásra került sor. De röviddel a támadás után Berlin nyugati része Noske ellenőrzése alá került. A következő napon úgy nézett ki a német főváros, mint egy sivatag. A néhány ezernyi győző rendezett csoportban a belvárosba vonult. Néma csönd volt. Ekkor azután felébredt az egész város. A berliniek, mintha csak egy rémálomból ébredtek volna, megjelentek a házak kapujában, szemeiket dörzsölték, úgy tűnt nekik, hogy egy óriást látnak, aki igazi katonák vállain halad. Hamarosan felfogták, hogy szabadok, vége a két hónap óta tartó rémálomnak és ujjongva üdvözölték ez elvonuló katonákat.
Az utolsó bolsevik ellenállási központ a rendőrség központi épülete volt. A Moszkva zsoldjában álló Emil Eichhorn visszaszerezte az uralmat a rendőrség központi épülete felett. Noske megvárta az elsötétedést. Ezután következett a nagy roham. Gránátok törték át az épület frontoldalát. Egész falak omlottak össze. Két órán át tartó elkeseredett küzdelem után Noske önkéntesei könyörtelenül üldözőbe vették a spartakistákat egészen a romokban heverő hivatali szobákig, a liftekben és még a pincékben is.
Berlin kommunista fellegvárában pánik tört ki. A spartakisták fejvesztve menekültek. Mintegy húszat közülük elfogtak és nyomban agyonlőttek. Ki ezért a felelős? Természetesen a szociáldemokrata Noske. A két kommunista vezető Liebknecht és Rosa Luxemburg, akik nyolc nappal korábban a vörös Berlint hatalmukba kerítették, még menekülőben voltak.
1919. január 15-én felkutatták őket, majd a Hotel Eden-be, a lovassági gárdahadosztály főhadiszállására szállították őket. A látszat kedvéért tárgyalást tartottak, és kihallgatták őket. Amikor Liebknecht kilépett az épületből azért, hogy átszállítsák a Moabit nevű börtönbe, bolsevik módra két kemény ütést mértek a fejére gumibottal. Ezután revolverrel megadták neki a kegyelemlövést, ahogyan azt a kommunistáktól tanulták. Röviddel rá Rosa Luxemburgra került a sor. Leninista módon ő is két hasonló ütésben és egy lövésben részesült. Csak egy hónappal később találták meg holttestüket az egyik csatornában. Így fejezte be életét 1919. januárjában, Berlinben a németországi bolsevik hatalomátvétel két vezetője. Két hónapon át rendelkezésükre állt a megbénított német nép. Ők azonban a döntő pillanatban nem mertek céljaik érdekében cselekedni. Ezért az életükkel fizettek.
Egy Trockij, vagy egy Lenin, akik az oroszországi bolsevik hatalomátvétel minden részletét alaposan kidolgozták, néhány óra alatt megragadták a hatalmat az orosz fővárosban, majd hosszantartó véres erőszak után egész Oroszországban. Liebknecht és Rosa Luxemburg forradalmi frázisokat pufogtató fecsegőnek bizonyult Trockijhoz és Leninhez képest. A két német bolsevik vezető leninista stílusú eltávolítása még az akkori szocialista vezetőket is "sajnálatuk" kifejezésére késztette. A német szocialista párt első embere, Scheidemann, aki egy héttel később birodalmi kancellár lett, a következőket mondotta: "Ők, a két áldozat nap-nap után fegyverbe hívták a népet és követelték a kormány erőszakos megdöntését. Ők maguk lettek a saját véres terrortaktikájuknak az áldozatai."
Amikor Noske Berlint az ellenőrzése alá vonta, a német szocialista párt elhamarkodottan azt hitte, hogy a városban lezajlott bolsevik forradalom a vészterhes német múlt egy véres lapja csupán. A szociáldemokraták tévedtek, mert a főváros visszaszerzése csak rövid epizódnak bizonyult. Hamarosan újból kellett kezdeni mindent, először Berlinben, majd Németország más területein. A vezér nélkül maradt spartakistáknak ismét lángba kellett borítaniuk Berlint és az országot. A legyőzött német birodalom fővárosa kétszer is államcsínyt élt át 1918. szentestéje és 1919. január 15. között, azaz egy hónapon belül. A harmadikra, egy még erőszakosabbra és véresebbre, két hónap múlva került sor. Valójában szünet nélkül harcolni kellett, mert még szinte nem is ért véget Noske akciója Berlinben, amikor Bremenben és Bajorországban már vörös diktatúra volt. Hamarosan felkelésre került sor a Ruhr-vidéken is, majd Szászországban. "Egy nép, amelyet elkeseredetté tett a nyomorúság és lelkiismeretlen uszítók felhergeltek, önpusztításba kezdett" - sajnálkozott Scheidemann szocialista vezető. Mindez a párizsi békekonferencián résztvevő delegátusok közönyös tekintete előtt történt, akik érzéketlenül nézték ezt a láncreakciót, amely a nyugat kapuja elé hozta a kommunizmust, és már Franciaországot fenyegette. A győztes szövetségesek elégtétellel vették tudomásul, ahogyan a bolsevikok aláássák Németország erejét, és minden rendet megsemmisítenek. A Münchenben hatalmat gyakorló Eisnerrel a legszívélyesebb kapcsolatot építették ki, és ugyanezt tették leninista követőivel is, akik a még nyugatot egyedül védő falat, Bajorországot megrohamozták. Németország megsemmisítése mindennél fontosabb cél volt számukra. Minden más csak mellékes dolognak számított.
1919. januárjában Németország egy rövid ideig azt hitte, hogy újra feltápászkodhat. Miközben a huszonnyolc győztes hatalom éppen megkezdte tanácskozásait, Németországban választás zajlott. Néhány napig nyugalom volt, komolyabb incidensekre nem került sor a nemzetgyűlés képviselőinek a megválasztásakor. Az eredmény azonban meglepőnek bizonyult. Noha a szocialisták látszatra a mindenki által kívánt rendszert vezették be, mégis vereséget szenvedtek. A négyszázhuszonhárom képviselői helyből csupán százhatvanötöt tudtak megszerezni. A kommunistabarát független szocialisták, akik csatlakoztak a spartakistákhoz, pedig mindössze huszonkét helyhez jutottak, azaz csak a polgárok öt százaléka szavazott rájuk. A polgári német demokrata párt, a keresztény centrum és a német nemzeti néppárt viszont kétszáztíz képviselőt küldhetett a nemzetgyűlésbe, vagyis negyvenöttel többet, mint Ebert és Scheidemann pártja, noha ez a párt hatalmon volt és az számos előnyt jelentett a választás alkalmával. A parlamenti demokráciát akaró pártok a leadott voksok több mint háromnegyedét megkapták. Ez világosan megmutatta, hogy a német nép nem kér a bolsevik rendszerből.
A tulajdonképpeni győztes ezen a napon egyértelműen az egykori favágó Gustav Noske volt, aki ismét kézbe vette a fejszét. Noskét ezért saját pártjának megalkuvói és engedékeny gyávái, vagyis napjaink szalon-szocialistáinak és szociáldemokratáinak az elődei, megtagadták. De ebben a pillanatban valamennyien, mindenek előtt a szocialisták, elismeréssel adóztak neki kemény magatartásáért. A német nép ezekben a hetekben felismerte, hogy Noske volt az, aki a bolsevizmus rabszolga-rendszerétől megmentette.
Noske elérte, hogy az újonnan megválasztott nemzetgyűlés ne Berlinben, hanem Weimarban üljön össze. Berlinben fennállt a veszélye, hogy a spartakizmus újra feléled, és az egész nemzetgyűlést fogságba ejti. Azonban Weimarban sem fogadták szívélyesen a képviselőket. A forradalom itt is fortyogott a föld alatt. Alig érkezett meg Weimar pályaudvarára az a katonai egység, amelynek a képviselőket kellett volna védenie, amikor a helyi vörös milicisták megtámadták és lefegyverezték őket. Ennek ellenére az új parlament 1919. február 6-án megkezdte működését. A szocialista Ebert bombasztikus beszédet tartott anélkül, hogy egy szót is ejtett volna az Elzászban, Csehországban, és Ausztriában élő németekről. Az új nemzetgyűlés képviselői, mind a szocialisták, mind a centrumhoz tartozóak, mind a demokraták II. Vilmos egykori Reichstagjának a szellemét idézték. Szinte bocsánatot kértek a forradalomért és az elnyomásért. Scheidemannt miniszterelnökké választották. Ebert pedig birodalmi elnökként államfő lett. Időközben a köztársaság megjelölést kivonták a forgalomból, és hivatalosan újból a német birodalomról beszéltek. Németországnak szerencséje volt, hogy Noske, a kemény vágású, erős ember, mint birodalmi hadügyminiszter, a helyén maradt.
A versaillesi békekonferencia első hetei
A versaillesi békeszerződés 1919. június 28-i aláírásához vezető tanácskozások hivatalosan 1919. január 18-án kezdődtek Párizsban a második német birodalom 1871-ben, valamint a porosz királyság 1701-ben, Königsbergben történt megalakításának évfordulóján. Ötvennyolc különböző bizottság mintegy kétezer tanácskozást tartott. Wilson amerikai elnök Murat hercegnő palotájában lakott. Churchill Balfour oldalán volt látható. Lloyd George pedig Clemenceau társaságában időzött a legtöbbet. A "Tigris"-nek nevezett Clemanceau-nak, aki 1917-től 1920-ig állt a francia kormány élén, Raymond Poincaré, (aki 1913-tól 1920-ig francia köztársasági elnök volt, és 1914-ben kulcsszerepet játszott a francia politika formálásában,) már a terhére volt. Még mielőtt a diplomáciai színjáték elkezdődött, merényletet követtek el a jövőbeni Csehszlovákia miniszterelnök-jelöltje ellen. Thomas Masarik csak hajszál híján úszta meg élve. A románokat Ion Bratianu képviselte. Prága megengedte, hogy egy szlovák küldött is ott legyen, egy Milan Stefanik nevű asztronómus, aki 1914-ben hadnagy volt, de nem tudni hogyan, 1918-ra francia tábornok lett belőle. Szemtanúk beszámolói szerint a lengyel zongoraművész, Jan Ignace Paderewski, tisztektől körülvéve úgy járt s kelt, mintha egy balett bemutatón lett volna.
A német delegáció tagjai számára nem tették lehetővé, hogy megjelenhessenek a tanácskozásokon, és kifejthessék álláspontjukat. Csupán a diktátum átvételére és aláírására vették őket igénybe. Az előkelő párizsi társaság hízelkedve, néha ironikusan fogadta a nagyhangú győztesek képviselőit. A francia sajtó nem rejtette véka alá, hogy a franciák neheztelnek az amerikaiakra. A román Bratianu pedig mindenkit körbeudvarolt és meghívott ebédre, akitől valamit kapni akart. Ezt sokan ellenszenvesnek találták.
Már 1919. tavaszán a lelki és a fizikai hanyatlás jelei mutatkoztak Wilson amerikai elnökön. Ez a kimerült, gyönge ember volt az, aki még három hónappal korábban még azt hitte, hogy magára tudja vállalni a világ rendbetételét. Wilsonnak azonban ekkor már szembe kellett néznie azokkal, akik híressé vált tizennégy pontjában egyáltalán nem hittek, és a leghatározottabban arra törekedtek, hogy azt teljesen levegyék a napirendről. A jóhiszemű amerikai elnök, aki komolyan gondolta 14 pontját, kísérletet tett eredeti törekvéseinek az érvényesítésére, de amikor ez ismételten kudarccal járt, mind lelkileg, mind testileg összeomlott. A háttérerők a németek és a világközvélemény megtévesztésére először meghirdették a "wilsoni 14 pontot", de később színt kellett vallaniuk, amikor bevezették a legyőzött Németország elleni gyilkos blokádot, és elkezdték Németország feldarabolását, pénzügyi és gazdasági függésbe taszítását. Wilson elnök ekkor jött rá, hogy ő sem több, mint a nemzetközi pénzoligarchia tehetetlen bábja, akit a háttérerők csak eszköznek használtak a világ megtévesztését szolgáló színlelő programjukhoz. A jószándékú amerikai elnök ettől a felismeréstől meghasonlott. Testileg-lelkileg betegen távozott Párizsból, hogy az amerikai néptől is elidegenedve haljon meg.
Lloyd George brit miniszterelnök mindent elkövetett, hogy a Közel-Kelet olaj-országaira rátegye a kezét, noha ez ellentétes volt azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyekben Anglia kötelezettséget vállalt az arab világ felé ezen országok politikai és gazdasági függetlenségének a biztosítására. A francia vezetők, Clemenceau, Foch, Tardieu, és Briand kezdettől fogva francia csapatokat akartak állomásoztatni a Saar-vidéken, a Rajnánál, és a Rajnán túl is. A lengyelek, csehek, románok, szerbek mindent elkövettek, hogy a középhatalmak maradványait maguk között szétosszák. Céljaik elérése végett a nemzeti önrendelkezés elvét, amelyre korábban oly sokat hivatkoztak a maguk javára, következetesen félretolták a legyőzött népekkel kapcsolatosan. Folyamatban volt az egykori török birodalom, a török Kis-Ázsia feldarabolása, amiről a franciák és az angolok már régóta titokban megállapodtak. Felosztották egymás között a több millió négyzetkilométer nagyságú egykori német gyarmatokat is.
Már utaltunk rá, hogy amikor Wilson 1919. januárjában Párizsba érkezett, nagy politikai és erkölcsi tekintéllyel bírt. Wilson volt az, akihez a németek fordultak, és aki előtt a német hadsereg letette a fegyvert. Ugyanez a Wilson volt az, aki az 1918. november 11-én megkötött fegyverszüneti megállapodás feltételeit személyesen megtárgyalta. Szövetségesei ezeket a feltételeket minden ellenvetés nélkül elfogadták. Az amerikai elnök tizennégy pontjának kellett volna a békeszerződések alapját képezni. William Bullitt amerikai diplomata, aki később 1933-tól 36-ig az Egyesült Államok moszkvai, majd 1936-tól 1941-ig a párizsi nagykövete volt, írja a "Wilson elnök" című könyvében: "Az emberiség jövője ritkán függ annyira egyetlen embertől, mint ahogyan Wilsontól függött a francia fővárosban történt visszatérése utáni hónapban. Amikor ő House ezredes dolgozószobájában, a Hotel Grillon-ban Lloyd George-al és Clemenceau-val tárgyalt, a világ sorsa a kezébe volt letéve. A fegyverszüneti egyezményt aláíró szövetségesek közül azonban egyik se vette igazán komolyan ezeket a hivatalos kötelezettségvállalásokat. Valódi háborús céljaik, amelyekről az ellenségeskedések során titkos szerződésekben megállapodtak, teljesen ellentmondtak a wilsoni tervnek, amely győzők nélküli békét, részrehajlás nélküli igazságosságot, és egyenlő jogokat akart valamennyi nép számára."
Clemenceau Wilson tizennégy pontját megvetette, és agyrémnek tartotta. Az amerikai elnök kezdettől fogva tapasztalhatta partnerei fondorlatos intrikáit, és mohó igényeit. Keserűen mondotta: "Be kell vallanom, hogy Nagy-Britannia és a többi szövetséges a végsőkig igénybe vette türelmemet." Wilson gyengéi közé tartozott, hogy mélyebben nem ismerte Európát. Így például semmit sem tudott arról a hárommillió szudéta németről, akik Csehszlovákiához kerültek volna. Amikor ez a kérdés mégis előkerült, csak ennyit mondott sűrű bocsánatkérések közepette: "Masaryk erről nem szólt nekem soha." Az Egyesült Államokban már a párizsi tárgyalásokat megelőzően szakértői csoportok alakultak azért, hogy az elnököt megfelelő előkészítő dokumentumokkal lássák el. Ezekben a szellemi műhelyekben a Harvard, a Yale, a Columbia Egyetem legkiválóbb tanárai vettek részt olyan területi szakértők társaságában, mint például Isaiah Bowman. Ezek a szakemberek térképek százait készítették el, amelyek meghúzták Európa, a Közel-Kelet és Ázsia Csendes óceáni részének, valamint Afrikának a jövőbeni országhatárait. Ezek az előkészített anyagok és térképek azonban semmilyen szerepet nem játszottak Párizsban. Wilson - részben személyes indítékokból - távol tartotta magától ezeket a dokumentumokat. Még House ezredes is, a pénzoligarchia első számú frontembere, akinek Wilson mindent köszönhetett, aki árnyékként kísérte és a legfontosabb tanácsadója volt, látszólag háttérbe lett szorítva egy ideig az amerikai elnök második feleségének a kívánságára.
Az angolok a maguk részéről bőségesen kielégítették igényeiket, még jóval azelőtt, hogy szembe kellett nézniük Párizsban Wilsonnal. London még a békekonferencia megkezdése előtt elérte azt, ami a legfontosabb volt a számára. A britek Párizsban elsősorban új ellenfelük, Franciaország terveinek a háttérbe szorításával foglalkoztak. Ez sokkal fontosabb volt számukra, mint a világ újrarendezése, amit különben is már régóta csak a saját ügyüknek tekintettek. A francia Clemenceau sem volt sokkal képzettebb a földrajzi kérdésekben, mint Wilson. André Tardieu vezetése alatt a francia szakértők mégis pontos aktákat készítettek, amelyek alátámasztották hatalmas területi és pénzügyi igényeiket. Az ötvennyolc tanácskozó testület fölött egy diktatórikus szervezet vette át a hatalmat. Ez volt az Ötök Tanácsa, amely az öt nagyhatalom külügyminiszteréből állt. Ezt követte a Tizek Tanácsa, amely ezekből a külügyminiszterekből, valamint a miniszterelnökökből állott. A Négyek Tanácsa azonos volt az Ötök Tanácsával Japán nélkül. De lett az Ötök Tanácsából még a Hármak Tanácsa is, amikor az olasz Orlando Fiume miatt távozott az ülésről.
Magyarország kedélyes amputálása
A párizsi konferenciának nem volt hivatalos tárgyalási helye. Wilson, Lloyd George és Clemenceau gyakran találkozott az amerikai küldöttség Bischofsheim-i szállodájának a földszintjén, vagy Clemenceau dolgozószobájában, vagy a francia külügyminisztériumban, vagy Murat hercegnő palotájában. A "nagyokat" kísérő szakértők, néha harmincan is, órákig várakoztak az összezsúfolt előszobákban.
Ezen szakértők egyike volt Harold Nicholson, a brit delegáció tagja, aki feljegyzéseket készített és ezt több, mint hatvan évvel ezelőtt "Peacemaking" (Békekészítés) című írásában megszerkesztve összeállította. Nicholson feljegyzései bemutatják azokat a szalonokat, ahol Wilson és Clemenceau a térképek fölé hajolva tanácskoznak, és milliárdos nagyságrendű összegekről beszélnek. Gyakran vettek kézbe ceruzát és húzgáltak vonalakat a térképeken. Így írja le Nicholson az egyik ilyen tanácskozást:
"Délelőtt az osztrák határok záró felülvizsgálata, reggeli után a Rue Nitot-ba hajtok, hogy Balfourt felkészítsem. Itt Marie de Medicis mosolya alatt kell az Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról a legutolsó fokon dönteni. Ebben a szobában születik a meg a végleges döntés, nehéz drapériák és a szélesre tárt, kertre nyíló ablakok mellett, amelyeken keresztül behallatszik a szökőkutak és a kerti locsolók csobogása.
Magyarországot ez az öt előkelő úriember fogja feldarabolni, hanyagul és felelőtlenül szétszedni, miközben a víz az orgonabokrokat öntözi és a szakértők aggodalmasan figyelnek, mialatt A. J. Balfour szunyókál, Lansing erdei manókat rajzol a jegyzettömbjébe, Pichon pedig elterpeszkedik a széles karosszékben és pislog, mint egy bagoly... Erdéllyel kezdik néhány sértő szóváltás után, amelyet teniszlabdához hasonlóan ütöget egymáshoz Tardieu és Lansing, délig leamputálják Magyarországot. Ezután áttérnek Csehszlovákiára, miközben a nyitott ablakokon keresztül zümmögnek a legyek, és Magyarország északról, valamint keletről is meg lesz csonkítva... Ami a jugoszláviai határt illeti, a bizottságok jelentését változtatás nélkül elfogadják. Ezután jöhet a tea, és a habcsók."
Ugyancsak Nicholson számol be arról, hogy mit történt 1919. május 13-án. Ekkor Lloyd George, Balfour és Wilson Kis-Ázsiáról tárgyaltak. Az ebédlőasztalon egy széles, tarka térkép volt kiterítve. Lloyd George mutatja, mit hajlandó adni. Az olaszok ehhez Scala Nova-t is kérik. "Azt nem!" - mondja Lloyd George. "Nem birtokolhatják, mert teljesen görögök lakják. "Mutatja továbbá, hogy Makri-n is találhatók görögök, ahogyan egy másik szigetcsoporton is a part mentén. Erre egész halkan azt súgom neki: "Nem, ott nincs sok görög." Így válaszol: "De, nem látja a zöld felületet?" Most fogom fel, hogy Lloyd George a térképemet etnológiai térképpel cserélte össze és azt hitte, hogy a zöld szín a völgyek helyett a görög lakosságot jelöli, a barna szín pedig a hegyek helyett a törököket." Ez a szánalmas tévedés jó hangulatba torkollik, mintha valaki bújócskát játszott volna. Nicholson így folytatja: "Orlando és Sonnino egy ideig olaszul beszélgetnek, majd követelik Eregli szénbányáit. Lloyd George, aki most tájékozottabb, megjegyzi: "Ez nem jó szén és kevés is van belőle." Sonnino lefordítja ezt a megjegyzést Orlandonak, aki nyomban válaszol: "Igen, igen, de az erkölcsi hatás!" Végül látszólag készek a kis-ázsiai Antalya tartomány elfogadására, de mi nem tudjuk egyértelműen, hogy készek-e ellenszolgáltatásként lemondani Fiuméről és Rhodosról. Átnézzük a népszövetségi aktákat a mandátumok igazgatását illetően. Megállapítjuk, hogy a vonatkozó cikkely a következő rendelkezést tartalmazza: "Az illető népek beleegyezésével és kívánsága szerint." Ezt a fogalmazást nagyon mulattatónak találjuk. Valamennyien egyszerre nevetünk. Orlando fehér arca remeg a nevetéstől, és szemei megtelnek az öröm könnyeivel."
Az amerikai szakértőkhöz tartozó Clive Day, a Yale Egyetem tanára is iróniával írja visszaemlékezéseiben: "Minden alkalommal, amikor egy területi kérdés került megvitatásra, rettenthetetlen komolysággal figyelték a térképeket. Azt azonban nem lehetett tudni, vajon ezek a térképek helyesen, vagy fordítva vannak-e előttük, ami egyébként nyilvánvalóan semmilyen jelentőséggel sem bírt volna."
A földrajzi térképek nagy részét szégyentelenül meghamisították, különösen, ami Közép-Európát illeti. Ez sok vitát eredményezett. Maga Lloyd George, akit ezek a csalások felháborítottak, két évvel később a londoni Queen-s Hall-ban tartott előadásán így szólt erről: "Azok a mellékletek, amelyeket egyes szövetségeseink a béketárgyalások során a rendelkezésünkre bocsátottak, nagyrészt hazugnak és hamisnak bizonyultak. Hamisítványokra alapozva hoztuk meg döntéseinket."
A prostituálódott sajtó és az országhatárok
1919-ben a sajtó mindenkinek eladta magát, aki milliós nagyságrendben rendelkezett pénzzel azért, hogy az ő követeléseit propagálja és keresztülvigye. Nemcsak oroszok, szerbek, románok fizettek több tízmillió frankra rúgó megvesztegetési pénzeket a párizsi lapoknak, de vezető politikusok is bőségesen dugdosták a borítékokat a laptulajdonosok és szerkesztők zsebébe. Ugyanezt tették a pénzügyi csoportok a nagyvonalú szerződéseikkel még a háborút megelőzően. A pénzzel megolajozott sajtókampányok több milliárd frank kölcsönt biztosítottak a petrográdi és belgrádi összeesküvőknek, akik ezzel fokozni tudták a fegyverkezést, de mellesleg saját zsebeiket is megtöltötték.
A versaillesi szerződés előkészítése a párizsi konferencián lehetővé tette a fináncoligarchák számára, hogy a pénzügyi spekulációkat jóval nagyobb keretek között folytassák. Most már nem egy államkölcsön nyélbeütéséről volt csupán szó, hanem a világ feldarabolásáról, Európa például nemcsak nyugaton, de a Memeltől Drinápolyig lett átrajzolva, az olajban gazdag Közel-Kelet pedig a Perzsa öböltől a Szuezi csatornáig került szétosztásra. Minden zsákmányra éhes kisszövetséges is óriási területeket követelt magának. Az egyik az ukrajnai cseresznyéskertekig, a másik egészen Berlin közeléig, a harmadik Erdélyen át Budapestig. A csehek egyenesen egy folyosót akartak Magyarországon keresztül, amely lehetővé tette volna, hogy egyesüljenek Jugoszláviával. A Jugoszlávok le akarták nyelni Albániát, az olaszok viszont Fiumétől egész Antalya-ig, az ázsiai Törökország közepéig uralkodni akartak. A megvesztegetést végző ügynökök valósággal megrohamozták az újságok szerkesztőségeit, hogy készpénzért államaik legképtelenebb követeléseit is propagálják. A legtöbb pénzt a Le Temps kérte, kétszázezer frankot minden egyes "dokumentált" cikkért. A Figarónál ugyanez ötvenezerbe került. Ugyanennyit kért a Matin is. Huszonötezer volt a Journal des Débats-nál. A tömött borítékok időközben átalakultak megpakolt bőröndökké. A szerbek tízmillió arany frankot fordítottak megvesztegetésre. A románok is ugyanennyit. "Már tízmillió felett vagyunk, az egyes esetekben nyújtott borravalókról nem is beszélve." - ismerte el Románia kiküldött minisztere 1919. február 3-án, vagyis amikor a békekonferencia még egészen az elején tartott. Megejtő cinizmussal fűzte hozzá abban a meggyőződésben, hogy kitűnő üzletet csinált: "Ezért az árért Erdély és Bukovina csaknem ingyen a miénk lesz." Mindent egybevetve, minden hazájától és állampolgárságától megfosztott és annektált magyar alig több, mint három frankjába került Romániának. Az egykori Osztrák-Magyar államot szétszedő, a később Kisantant-nak elnevezett államokkal kapcsolatban jegyezte meg Clemenceau: "Ők a győzelem sakáljai."
A háttérhatalom számára az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása azonban csak másodlagos célkitűzés volt. A pénzoligarchia számára a világháború elsődleges célja az egykori cári Oroszország ellenőrzés alá vétele volt az általa finanszírozott bolsevikok által. Ezt a célt 1917-ben sikerült elérni. A világháborút befejező versaillesi békeszerződés és az azt előkészítő párizsi békekonferencia egyetlen igazi célja, főprogramja Németország társadalmi, gazdasági, politikai meggyöngítése, ellenőrzés alá vétele volt. A háttérhatalom stratégái a mesterségesen előidézett nyomor, valamint a belső zűrzavar révén, Németországban is bolsevik típusú elit uralom kialakítását akarták elérni. Isaiah Bowman amerikai küldött ezt írta: "Minden pillanatban egyértelműen bizonygatnunk kellett, hogy mi gyűlöljük az ellenséget, különben németbarátsággal vádoltak minket." Aki Párizsban nem így viselkedett, azonnal a németek kiszolgálójának minősítették. "Ki kellett elégítenünk a felheccelt tömegeket." - mondotta a már akkor is tapasztalt demagóg, Winston Churchill. Clemenceau pedig egyenesen a háború folytatásának nevezte a békekonferenciát. House ezredes úgy vélte, hogy ilyen békével minden biztonsági garancia néhány éven belül az érvényét veszíti. A már idézett Nicholson pedig így fogalmazott feljegyzéseiben: "Borzalmas lenne, ha el kellene veszítenünk a békét, miután megnyertük a háborút. Meg kell mondanom, hogy nagyon így néz ki."
A Németországra rákényszerített fegyverszüneti feltételek annyira kemények voltak, hogy német részről teljesen lehetetlenné tették az ellenállást. A német hadsereg leszerelését igen gyorsan és alaposan végrehajtották. Csupán néhány ezer önkéntes védelmezte Berlint, amely mint már utaltunk rá, a bolsevik hatalomátvételi kísérletek színhelyévé vált. Négymillió katona hazatért. Valamennyi német hadfelszerelés 1919. december 15-ig már a győztes hatalmak birtokában volt. A földön fekvő Németország a győztesek csizmái alatt találta magát. Évszázadok óta, egészen 1917-ig azért vívták a háborúkat, hogy egy szomszédon győzelmet arassanak. Leninnel és Trockijjal mindez megváltozott. A bolsevizmus a maga részéről azért küzdött, hogy az egész világon uralomra kerüljön. Már 1918. novembere óta a bolsevikok elküldték rohamcsapataikat Hamburgba, Münchenbe és Berlinbe. 1919-ben már nem valamiféle II. Vilmos volt a tulajdonképpeni ellenség Németországban, hanem az internacionalista Lenin és Trockij, az oroszországi bolsevikok, akik Németország hagyományos társadalmi rendjét is fel akarták robbantani.
A háttérhatalom ideológiai háborúja
Az első világháború a francia Grand Orient szabadkőművesség befolyására 1917-től kezdődően ideológiai háborúvá alakult át, állapítja meg Fejtő Ferenc "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" című munkájában. A pénzoligarchia háttérhatalmának stratégái Németországban is olyan bolsevik diktatúrát akartak a saját ellenőrzésük alatt, amely az államhatalom megragadásával az állammonopolista elit kezére juttatja az egész egykori német birodalmat. Ez a cél azonban veszélyeztette annak az Angliának és Franciaországnak a társadalmi rendjét is, ahol ez a pénzoligarchia a demokratikus formák betartásával a háttérből gyakorolta a főhatalmat, elsősorban a pénzrendszer magántulajdonbavétele révén, a központi bankok és a bankrendszer segítségével. Függetlenül attól, hogy valaki szereti-e, vagy gyűlöli-e Németországot, ez az ország volt az a közvetlen védőpajzs, amely megvédhette a nyugat-európai országokat a bolsevikok uralmi törekvéseitől. Ezért valójában Franciaországnak sem volt érdeke, hogy ezt a védőpajzsot nacionalista fanatizmusból szétrombolja. Sokkal inkább az állott érdekében, hogy Németországot újra talpra állítsa. Ez a felismerés lassan derengeni kezdett az angolok számára is. Lloyd George 1918. novemberében még azt ígérte a brit választópolgároknak, hogy Németországot annyira kifacsarja, amíg összetörnek a csontjai. Most fel kellett ismernie, hogy a bolsevik diktatúra öklei valamennyi európainak széttörhetik a csontjait, amennyiben Németország teljesen szétesne. Ekkor már aggódva kérdezte: "Ez lenne a mi érdekünk?"
1918. november 11-ig valamennyi győztes hatalom írásban kötelezte magát Wilson elnök ismert tizennégy pontjának a betartására. Előzőleg az európai szövetségesek e tizennégy pontnak teljesen ellentmondó titkos egyezményeket kötöttek. Nagy területek meghódításáról és bekebelezéséről volt szó, mindenekelőtt Franciaország számára. Clemenceau és Poincaré mindezt eltitkolták egészen addig, amíg az amerikaiak háborúba való belépésükkel a szövetségesek győzelmi kilátásait nem támasztották alá végérvényesen. Csak amikor Clemenceau, a "Tigris", 1918. közepén már véglegesnek érezte katonai fölényét, akkor vágott neki magabiztosan az igazi cél elérésének, Németország feldarabolásának. Tardieu maga cinikusan jegyezte meg, hogy a francia vezető politikusok miért hallgatták el egészen a fegyverszünetig igazi céljukat, "az egységes német állam széttörését". "A győzelem" - írja Tardieu - "az antant táborában csak később bontakozott ki. 1918. márciusában a brit Gough tábornok csapatainak a veresége miatt kellett panaszkodni. Májusban szembesültünk a Párizs elleni bombatámadással. Meglehetősen nagy ostobaság lett volna, ha már ebben az időpontban, vagy akár Németország úgynevezett "élve feldarabolását" megelőzően ezt bejelentettük volna."
Azt a tényt, hogy akkoriban hatvanmillió német volt, tehát húszmillióval több, mint francia, Clemenceau jogtalanságként fogta fel. "Nem tudom, hogy a korábbi időkben mit tettek volna velük." - jelentette ki sajnálkozva. Mivel már nem volt lehetséges ugyanígy lemészárolni őket, mint a korábbi időkben, ezért Clemenceau szilárd határozottsággal arra törekedett, hogy a német lakosságot a lehető legkisebbre csökkentse, részben úgy, hogy szétossza őket a csehek, a lengyelek, az olaszok, a szerbek, sőt még a belgák és a dánok között is, nem feledkezve meg természetesen a franciákról sem. Az európai politika bosszúszomjas öreg rókái jól tudták, hogy a béketárgyalások átmeneti időszakában mindenki azt kapja, amit erőszakkal és ravaszsággal meg tud szerezni magának. Wilson amerikai elnök ezt erkölcsi okokból nem fogadta el, és még hat hónap sem telt el, amikor elkeseredetten és csalódottan visszatért Washingtonba. Az amerikai elnök kapitulációját részben még eltusolták. Wilson kiindulópontja a népszövetség létrehozása volt. Eredetileg a Nemzetek Ligáját akarta létrehozni, és ez már tizennégy pontjának is a részét képezte. Végül a Népszövetség elnevezést kapta a tervezett nemzetközi szervezet. David Hunter Miller, Wilson jogtanácsosa, szerint: "A tizennégy pontos nyilatkozat az Egyesült Nemzetekre vonatkozóan pontosan a Németországgal kötendő béke egyik alapfeltétele volt, miként azt az amerikai kormány 1918. november 5-i jegyzéke tanúsítja. Ez csak arra törekedett, hogy megvalósítsuk a harcot beszüntető Németországgal kötött szerződés egy részét. Azt az elképzelést, hogy a társadalmi berendezkedés átalakítása az általános békerendezés része, lényegében már az a megállapodás tartalmazta, amely megelőzte a tűzszünetet. Németország jogosult volt az önvédelemre, amelyet a Nemzetek Szövetsége fennen hirdetett. Németország nyomatékosan hangoztatta, hogy a Wilson által kezdeményezett Nemzetek Szövetsége nem csupán azon nemzeteknek az egyesülését jelentette, akik a szerződést megfogalmazták, hanem, egy olyan szövetség, amelybe Németország is azonnal beléphet." - írja az amerikai delegátus David Hunter Miller. (Ce qie se passa a Paris en 1918-19. 311. oldal)
Mindebből nem lett semmi, a döntő évek úgy múltak el, hogy német részről bárki is a kifejthette volna a véleményét. Clemenceau óvta az amerikaiakat: "Nem szabad a németekkel tárgyalniuk, vagy egyezségre jutniuk, hanem rájuk kell kényszeríteni a megoldást." Még a legtávolabbi brit domínium is a Népszövetség tagja lehetett, Németország előtt azonban zárva maradtak a kapuk.
"Franciaország politikája éppen ezért amennyire csak lehetett az volt, hogy visszaállítsa az órát és meg nem történté tegye mindazt a fejlődést, amelyet Németország 1870. óta elért." - írja a brit delegációban résztvevő John Maynard Keynes. Nyilvánvaló volt, hogy a győztesek vagy száz évre meg kívánták bénítani Németországot. Úgy tűnt, hogy az 1648-as Westfália-i békét akarták új életre kelteni. A Németországnak 1918. november 11-én megígért közreműködés a jövőbeni Népszövetségben csupán megtévesztésnek és trükknek bizonyult. A korábbi német gyarmatokat azonnal felosztották. Ebben az időben a világ lakosságának mintegy a fele angol és francia fennhatóság alatt élt. Wilson 1918. július 4-én elmondott beszéde szerint a Népszövetségnek a területi kérdéseket a közvetlenül érintett népek szabad hozzájárulásával kell megoldani. Ennek alapja a minden népet megillető önrendelkezési jog. De sem a franciák, sem a britek nem kívántak jogokat adni a saját gyarmataikon élő népeknek. A wilsoni tizennégy pontban meghirdetett más célok sem valósultak meg, és üres ígéreteknek bizonyultak. A vallásszabadság elvét például az angolok nem fogadták el, mivel Nagy-Britanniában minden katolikus automatikusan ki van zárva a trón utódlásától. De a híres Monroe-doktrína, amelyet 1823. decemberében hirdetett meg az Egyesült Államok akkori külügyminisztere, szintén ellenkezett az emberek, a népek és nemzetek egyenjogúságának az elvével. A Monroe-doktrína szerint ugyanis Amerika az amerikaiaké, azaz az Egyesült Államok gyámkodhat az egész amerikai földrész valamennyi állama felett. Ezért az amerikai törvényhozás nem fogadta el a Népszövetséget, mivel az ellenkezik a Monroe-doktrínával, és az amerikai semlegességgel. Így Wilsonnak sem maradt más kiút ebből a dilemmából, mint megváltoztatni az alapszabályt, és lemondani eredeti álláspontjáról. Wilsonnak ez a megalkuvása azt eredményezte, hogy a Népszövetség alapokmányában foglalt elvből, - a népek egyenjogúságából - üres, holt betű lett. A wilsoni szemfényvesztés szerint az olyan regionális szövetségek, mint amilyeneket a Monroe-doktrína meghirdetett, nem mondanak ellent a népek egyenjogúsításának elvének, sőt azzal teljesen összeegyeztethetőek. Egyébként pontosan ezért a washingtoni kongresszus - az amerikai törvényhozás - volt az első, amely elutasította a Népszövetséget. A történelem tanúsága szerint a Népszövetség költséges és felesleges intézménynek bizonyult fennállásának húsz éve alatt.
Az első világháborút előkészítő, kirobbantó és levezénylő háttérhatalom számára tehát az egyik legfontosabb cél Németország meggyöngítése, és ellenőrzés alá vétele volt. Ezért azok a politikai szereplők, akik közvetve, vagy közvetlenül ennek a háttérhatalomnak a kiszolgálói voltak, kezdettől fogva mindent elkövettek Németország katonai erejének a lehető legnagyobb mértékű korlátozására. A francia Clemenceau és munkatársai hétről-hétre következetesen megtettek mindent azért, hogy súlyosbítsák a Németországra rákényszerítendő feltételeket, noha a béketárgyalások idején a német birodalmat belülről teljesen megbénították azok a felkelések, amelyek Berlinben, a Ruhr-vidéken, Hamburgban, Münchenben, és a birodalom többi tartományában törtek ki a bolsevikok irányításával. Tardieu, akinek rendkívül nagy befolyása volt a versaillesi szerződés összeállítására, kifejezetten dicsekedett a Németország felmorzsolását célzó tevékenységgel. Így például egyik alkalommal előkapta a birodalom összeomlásáról szóló győzelmi jelentést, és idézte belőle: "Megvalósított leszerelés: katonák 98%, tisztek 97%, gyalogsági hadosztályok 96,7%, tábornoki kar 100%, ezredek parancsnoki stábja 95%, nehéztüzérség 100%, tábori lövegek 96,8%." Ehhez büszkén fűzte hozzá, hogy a felsorolt csökkentések csaknem teljesen a francia delegáció tevékenységének köszönhetőek. "Új tevékenység volt megtörni a világ legharcosabb népét... A fejet céloztuk meg a tábornoki stábok, a katonai iskolák, és a mozgósítási intézkedések megszüntetésével. Az alapokra is csapást mértünk az általános hadkötelezettség megszüntetésével, és a létszám százezer főre történő korlátozásával, valamint a katonai szolgálat 12 hónapra való csökkentésével. Ami a hadfelszerelést illeti, leszereltük az egész nehéztüzérséget, a páncélosokat, a repülőgépeket, és megtiltottuk hadianyag raktározását és előállítását." Itt érdemes annyit megjegyezni, hogy ugyanebben az időszakban - a Wall Street-től kapott megbízással és húszmillió dollárral (ez mai árfolyamon kétmilliárd dollár) a táskájában - az 1917-ben Oroszországba visszatért Trockij már javában szervezte Szovjet-Oroszország hadseregét, és az máris többmilliós nagyságrendet ért el.
Amikor tanulmányozzuk a győzteseket képviselő személyek eljárását a legyőzött Németországgal szemben, minduntalan felmerül a kérdés, miért voltak ennyire szűklátókörűek, bosszúállóak, és valójában milyen belső motívumok vezették őket? A háttérben meghúzódó pénzhatalom, amely szövetségre lépett a szabadkőművességgel is, fontos szerepet játszott az egész első világháborúban. A hivatalos történetírás azonban még ma is úgy írja meg a huszadik század - - és benne a világháborúk történetét -, hogy a pénzhatalom és a vele szövetséges szabadkőművesség szerepét nem elemzi, vagy említést sem tesz róla, vagy csak mellékesen utal rá. Ez alól tiszteletreméltó kivételt jelent a Párizsban élő Fejtő Ferenc, aki a már hivatkozott "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" című munkájában több fejezetet is szentel a szabadkőművesség szerepének. Fejtő szerint "... a szabadkőművesség, ez az elitisztikus, jól felépített és a politikai pártoknál jobban szervezett és központosított tömörülés játszotta az élcsapat szerepét abban, hogy a nagyhatalmak háborúja ideológiai háborúvá változzon át abból a célból, hogy Európát köztársasággá alakítsa át. Olyan köztársasági Európává, amely a Népszövetségbe tömörül - amely alapvetően szabadkőműves eszme, miután végre levágták a klerikalizmus és a militarista monarchizmus hidrájának fejét." Előzőleg Fejtő már rámutatott, hogy a francia háborús propaganda a háború igazolására szolgáló egyik legfőbb érvként a francia forradalomtól örökölt jakobinus, republikánus ideológiát használta fel. Fejtő lényegesnek tartja megemlíteni, hogy a háború kitörésének a pillanatában a miniszterelnök René Viviani, és külügyminisztere Théophile Delcassé szabadkőműves volt. A később következő Briand kormányban Viviani igazságügyi miniszter, de mellette még szabadkőműves a közmunkaügyi tárcát betöltő Marcell Sembad is. Az 1917-es Ribot kormányban is részt vesz Viviani, de szabadkőműves még a kormányban további két miniszter. A rendkívül fontos háborús bizottságban négyen is képviselték a szabadkőműveseket. 1917. novemberétől 1920-ig Clemenceau külügyminisztere Stephen Pichon is szabadkőműves volt. Fejtő rövid történeti áttekintésében rámutat, hogy milyen változáson ment át Franciaországban a szabadkőművesség, míg eljutott ahhoz, hogy valójában ők legyenek Franciaország egyetlen hierarchikus és szilárd struktúrájú szervezetévé. Azok, akik 1870. szeptember 4-én a párizsi városházán kikiáltották a Nemzeti Védelem Köztársaságát, szabadkőművesek voltak. A republikánusok 1877-es győzelme Franciaországban nagyrészt a szabadkőművesség műve volt. A szabadkőművesek irányították a sajtót, kezükben tartották az emberi jogok ligáját. A harmadik köztársaság alatt a szabadkőművességhez való tartozás megkönnyítette a bejutást a közigazgatási pályákra. A második császárság idején tízezer francia szabadkőműves volt, 1914-ben már hatvanezer. A radikális pártot a szabadkőművesség világi hatóságának tartották. 1910-től sok szocialista áramlott soraik közé. Ez módosította a szabadkőművesség jellegét. A háború megosztotta a szabadkőműveseket és soraik között számos pacifista is volt.
A francia szabadkőműveseket 1914. júniusában a nacionalistákhoz közelítette az, hogy Berlinben a nagy német szabadkőműves páholyok felfüggesztettek minden béke-erőfeszítést, és megszakítottak minden kapcsolatot a szövetségesek páholyaival. Ez véget vetett mind a szabadkőműves, mind a szocialista internacionalizmusnak. Ettől kezdve a köztársaság védelme lett a szabadkőművesség jelszava, összhangban a kormány propagandájával.
Fejtő Ferenc úgy látja, hogy a háborút végsőkig folytatni kívánó felfogás éppen úgy nem volt szabadkőműves eredetű, mint a francia forradalom. Azt is megírja, hogy Clemenceau nem volt szabadkőműves, mint ahogyan Robespierre sem volt az. (A magunk részéről megjegyezzük, hogy a nemzetközi szabadkőművesség tevékenységét kutató több szerző - így például Friedrich Wichtl - szerint Clemenceau szabadkőműves volt. Maga a páholytagság azonban nem előfeltétele annak, hogy egy politikus a szabadkőművesség céljait és érdekeit képviselje. Ahogy voltak tagkönyvvel rendelkező és tagkönyv nélküli párttagok, úgy voltak és vannak szabadkőműves "köténnyel rendelkező" és "kötény nélküli" szabadkőművesek. Megfigyelhető azonban, hogy nem közvetlenül a szabadkőművesség kormányoz, de akik kormányoznak, igen gyakran szabadkőművesek, vagy azok támogatottjai, illetve a befolyásuk alatt álló személyek.) A szabadkőművesek és a kvázi szabadkőműves titkos társaságok az olyan nyilvános szervezeteken belül, mint az Emberi Jogok Ligája, a Közoktatási Liga, a Szabadgondolkodók Szövetsége, a republikánus gondolkodás hirdetői voltak. Noha elfogadták a nemzeti elvet, ugyanakkor tervezeteket készítettek a létrehozandó Népszövetségről. A szocialistákhoz hasonlóan a szabadkőművesek is eredetileg annexiók nélküli békét kívántak, ugyanakkor olasz barátaik rávették őket, hogy támogassák területi követeléseiket. A szerb szabadkőművesek megnyerték őket előbb nagy-Szerbia, majd Jugoszlávia gondolatának. Az ugyancsak szabadkőműves Masaryk és Benes meggyőzték őket, hogy ha szétdarabolják a Vatikán és a monarchizmus támpillérét, az Osztrák-Magyar Monarchiát, akkor hozzájárulnak ama szent szabadkőműves misszió teljesítéséhez, amelyet a Gondviselés bízott a forradalom népére, és előkészítik a ragyogó jövőt. A nagy szabadkőműves gépezetet az említett emigránsok és bizottságaik rendelkezésére bocsátották. A szövetséges és semleges országok szabadkőműves kongresszusa, amely 1917. június 28. és 30. között ült össze Párizsban, már felvette határozatai közé az olasz, a cseh, a szlovák, és a délszláv követelések egész skáláját. Ezeket a monarchia szétrombolását célzó követeléseket elküldték a szövetséges és semleges kormányoknak. André Lebey, magasrangú francia szabadkőműves, a kongresszuson már kemény szavakkal ítélte el "a két nemzetet erőszakkal, mesterségesen összetartó birodalmakat, mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Monarchiát". Ezek a birodalmak Lebey szerint "semmibe veszik az emberi jogokat és a népek jogait...Végleges vereségük nélkül sem az emberi jogok, sem a népek jogai nem létezhetnek. Csak a komoly és biztos teljes győzelem tudja elhárítani az utolsó akadályt, amely a Népszövetség útjába áll..." Lebey ehhez még hozzátette: "Ha van szent háború, akkor ez az, és ezt fáradhatatlanul ismételgetnünk kell... Közép-Európa életre keltett, megtisztult, megmentett népei megmutatják majd, hogy milyen az a berendezkedés, amely elfogadható, jótékony, és üdvös, mert szabad, és független..." A magasrangú szabadkőműves ezután ismertette azt a négy célt, amelyre a nemzetközi szabadkőművességnek összpontosítania kell minden erejét: 1. Elzász-Lotaringia visszaadása Franciaországnak. 2. A független Lengyelország visszaállítása. 3. Csehország függetlensége. 4. Annak a kimondása, hogy valamennyi, ma a Habsburg birodalom szervezete által elnyomott nemzetiséget fel kell szabadítani, vagy egyesíteni kell olyan államokban, amelyeket a fenti nemzetiségek népszavazás útján hoznak létre.
A kongresszus által elfogadott döntések megegyeztek Lebey beszámolójával és hangsúlyozták, hogy "minden egyes nemzet egysége, önállósága és függetlensége sérthetetlen." Az olasz küldöttség a carbonarik vezérének, Giuseppe Mazzininak, az eszméiből kiindulva javasolta, hogy a döntésekből világosan tűnjön ki "a nemzeti elv teljes diadala".
Az Emberi Jogok Ligája, amely néhány hónappal később ülésezett, megerősítette a szabadkőműves kongresszus határozatait. A francia szabadkőművesek hangsúlyozták a latin egységet és nyomást gyakoroltak az olasz páholyokra, hogy Olaszországot leválasszák a hármas szövetségről. Ugyancsak nyomást gyakoroltak az Ausztriában titokban, Magyarországon pedig nyíltan működő szabadkőművesekre, hogy szakítsák el államaikat a hármas szövetségtől, vagyis Németországtól. A szabadkőművesek nagy többsége tehát 1914-től szinte feltétel nélkül támogatta Clemenceau és Pichon "Harc a végsőkig" álláspontját, és megtettek mindent, hogy meghiusítsák a megegyezéses békére, vagy különbékére irányuló kísérleteket. A szabadkőművesség "leánya" az Emberi Jogok Ligája tagságából azonban továbbra is sokan kitartottak a kizárólag védelmi háború, és a bekebelezés nélküli béke elve mellett. A Liga például szóvá tette, hogy a hivatalos cenzúra kedvez az ultranacionalista nézetek terjesztésének, ugyanakkor cenzúrázza a mérsékelt tanokat. Ahogyan a háború folytatódott, úgy mélyült a szakadék az annexiók nélküli béke hívei és azok között, akik a németek által felajánlott és a status quo alapján álló békét elutasították. Az Osztrák-Magyar Monarchia esetében a szabadkőművesek olyan változásokat követeltek, amelyek az Antant kisszövetségesei, Szerbia, Románia, Olaszország számára annexiókkal jártak volna, és megteremtették volna a független Csehországot. Ezek később szemforgatóan kérdezték: "A mi hibánk-e, hogy Wilson, Lloyd George, és Clemenceau szétrombolta a monarchiát?" Fejtő Ferenc idézi Bardoux-ot, aki a Le Temps 1938. április 30-i számában leírta, hogy "protestantizmus és a szabadkőművesség szövetségre lépett, hogy szétrombolja Ausztriát, amit azokban a körökben a klerikális, retrográd szellem fellegvárának tartottak... Ehhez nem fér kétség. De innen addig a kijelentésig, hogy a birodalmat szándékosan tette tönkre néhány eltökélt államférfi, illetve a szabadkőművesség által irányított földalatti tevékenység, még tennünk kell egy jókora lépést."
Fejtő is úgy látja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia szétrombolásának ténye annyira összhangban volt a franciaországi és az amerikai szabadkőművesek eszméivel, hogy szinte fenntartás nélkül a feldarabolás mellett voltak, és befolyásuk hozzá is járult ehhez. A győzelem azonban nem pontosan olyan lett, mint amilyenre számítottak. A republikánus és demokratikus Európára vonatkozó elképzelések nem valósultak meg a Népszövetség keretei között. A nacionalista politikusok, diplomaták és katonák arra használták fel a szabadkőművesség támogatását, hogy létrehozzák Franciaország hegemóniáját a szétrombolt Monarchia kis utódállamai fölött. Hamar megmutatkozott, hogy ezek az utódállamok sokkal kevésbé voltak kezelhetők, mint a Habsburgok Duna-menti állama. Ténylegesen nagyobb veszedelmet jelentettek az európai egyensúlyra, mivel sokkal kevésbé vetettek gátat a német terjeszkedésnek, mint ahogyan azt az újjászervezett, modernizált Dunai Monarchia meg tudta volna tenni. A francia szabadkőművesek ma már nem büszkék arra, hogy szétrombolták a Dunai Monarchiát. Ma sem tagadják, hogy Ausztria feldarabolása céljaik közé tartozott. A győzelem azonban nem olyan volt, mint amilyenre számítottak. Ez a győzelem - írja Fejtő - a Monroe elvből született, Masaryk, Vesnich, Trumbich, Pasich, és Bratianu mikro-nacionalizmusából, Franciaország ingatag hegemóniájából, a szétrombolt Monarchia kis utódállamainak kialakulásából, amelyek képtelennek bizonyultak a német terjeszkedés megállítására, de ahhoz elég erősek voltak, hogy korrumpálják a nyugati sajtót, és hogy elnyomják kisebbségeiket.
Az osztrák vezető elit a francia szabadkőműveseket, valamint az olasz, a hercegovinai, és a szerb mazzinistákat ellenségeinek tekintette. A háború alatt Ausztriában kiadtak egy könyvecskét. Ezt Puntigam atya írta - Pharyer professzor álnéven -, és azt állította, hogy a szarajevói gyilkosságot a nemzetközi szabadkőművesség gondolta ki, szervezte meg, és hajtotta végre, továbbá, hogy a gyilkos maga is szabadkőműves volt. Ezt a nézetet a történész Robert-Vallery-Radot és Jean Barthélemy is képviselte. Vallery-Radot szemére vetette a szabadkőműveseknek, hogy megakadályozták 1917-ben a háború befejeződését azzal, hogy kikényszerítették az osztrák császár ésszerű békeajánlatainak az elutasítását. Egy másik francia történész, Groussier szerint az olaszok álnoksága, hitszegése, Poincarré csökönyössége, valamint Ribot ostobasága miatt hiúsultak meg a közeledési kísérletek. Azt is megemlíti, hogy a szabadkőművességet nem vonták be a tárgyalásokba. Aki tanulmányozza a háttérhatalom és a háttérhatalommal együttműködő szabadkőművesség szervezeti felépítését, kapcsolatrendszerét és működési gyakorlatát, az tudja, hogy a szabadkőművesség nem közvetlenül maga irányítja az ügyeket. Rendszerint rejtett struktúrákon keresztül gyakorol befolyást a döntési centrumokra, ahová igyekszik a hozzá tartozó, vagy vele együttműködő, ellenőrzése és befolyása alatt álló személyeket bevinni. A szabadkőművesség csak informális instrukciókat, javaslat formájában előterjesztett utasításokat adott ebben a kritikus időpontban is. Azt is számításba kell venni, hogy a háttérhatalom a szabadkőművességet csak eszközül használja. A legtöbb szabadkőművesnek erről semmilyen tudomása sincs, s ha ilyen állítással találkozik, azt elutasítja. Ha azonban kutathatnák a háttérhatalom nyilvánosság elől gondosan elzárt titkos archívumait, akkor véleményüket meg kellene változtatniuk. Ma már egyébként fontosabb szerepe van a különböző titkos társaságoknak, zárt kluboknak, a központi bankok hálózatának, a nagy pénzdinasztiák informális kapcsolatrendszerének, mint a formális és hagyományos szabadkőművességnek.
A szarajevói merénylet nyomozati anyagai hozzáférhetőek. Ugyancsak tanulmányozhatóak Ludendorff német marsall írásai, továbbá Friedrich Wichtl, Karl Heise és más szerzők e tárgyú művei. Számos ilyen könyv tanulmányozása győzte meg e sorok íróját arról, hogy a szabadkőműveseknek - legalábbis közvetve - közük volt a háború kirobbantásához. Az is tény, hogy a nemzetközi szabadkőművesség a Habsburg Monarchiát klerikális fellegvárnak tartotta, és erőfeszítéseket tett a felbomlasztására. Fejtő szerint az Osztrák-Magyar Monarchiát a Franciaországban és Nagy-Britanniában eluralkodott osztrákgyűlölet tette tönkre, amelynek élharcosai a szabadkőművesek voltak, akik régóta várták a leszámolást klerikális főellenségeikkel. Az osztrákgyűlölet ügyesen kihasználta a Monarchián belüli autonomista és szeparatista mozgalmakat, mégpedig úgy, hogy segítette kibontakozásukat. Ez az érzés nem a szabadkőművesek monopóliuma volt, és ezért nem is egyedül ők viselik a felelősséget a klasszikus háborúnak ideológiai háborúvá váló átalakulásáért. De ha céljaik különböztek is a "tiszta" osztrákgyűlölő nacionalistákétól, nem elhanyagolható részük volt a Monarchia feloszlatásában. Az eltérések ellenére is kimutatható egybeesések megvilágítására ezután két kijelentést idéz Fejtő Ferenc: az egyik szerzője az amerikai szabadkőműves Theodore Roosevelt, egykori amerikai elnök, aki egy francia barátjához intézett levelében kifejezte büszkeségét, hogy egyik fia súlyosan megsebesült "a civilizációért és az emberiségért vívott harcban". A másik a katolikus, nacionalista írótól, Henri Bordeaux-tól származik, aki 1919-ben egy Ritz-beli vacsorán Mária román királynéhoz fordulva felkiáltott: "Ha Németország győzött volna... összedőlt volna a világba vetett hitem. Még az ég is összeomlott volna."
A francia vezető rétegnek sikerült nemzeti konszenzust teremtenie a Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia elleni harcban, és a két országot - igazságtalanul - a barbárság, és a gonoszság megtestesítőjeként állította be.
Nem elhanyagolható az olasz szabadkőművesség szerepe sem. Valiani szerint az olasz szabadkőműves vezetőknek döntő szerepük volt Olaszország hadba lépésében a szövetségesek oldalán. Francia testvéreikhez hasonlóan az olasz szabadkőművesek sem voltak egységesek a háborús célokat illetően. Egy részük azt remélte, hogy Olaszország a háború következtében demokratizálódni fog. Mások a semleges irányzatot támogatták. 1914. júliusában Ettore Ferrari szabadkőműves vezető körlevélben hívta fel a páholyok figyelmét hazafias kötelezettségeikre, és ajánlotta egy Garibaldista "szent légió" felállítását. Ez a szövetségesek oldalán harcolt volna. "A szabadkőművességnek - írta Ferrari - szét kell törnie a német lutheranizmus, az osztrák pápistaság, és a muzulmán Törökország kettős háromszögét." Amikor Olaszország belépett a háborúba, az olasz szabadkőművesek nacionalistákká lettek. (A magyar szabadkőművesek, amikor a közéjük tartozó Károlyi Mihály hatalomra segítésével átvették az ország irányítását, nem lettek nacionalistákká, és nem tettek meg mindent, hogy a szomszédos népek agresszív, rabló nacionalizmusával szemben megvédelmezzék legalább a magyar nemzet által lakott etnikai határokat. Károlyi és hadügyminisztere az etnikai határok védelmezése helyett leszerelte a frontról intakt módon hazatérő magyar hadosztályokat. "Nem akarok katonát látni"- mondotta Károlyi hadügyminisztere akkor, amikor Magyarország végveszélyben volt.) Az olasz Grand Orient követelte, hogy a kormány ne elégedjen meg a reálpolitikával, hanem a nemzeti elvet követve szerezzen vissza minden olasz területet, és hozzon létre egy új rendet a Balkánon. A szabadkőművesek túl mérsékeltnek és puhának tartották Sonninót. Szemére hányták, hogy nem elég elszántan követeli Fiúmét a magyaroktól, és közönyös Csehország iránt. Az olasz szabadkőművesek vezetői harcos irredenták voltak, elleneztek minden békekezdeményezést, különösen, ha az a Vatikántól származott. Attól tartottak, hogy a Szentszék kezdeményezése megerősítheti a pápaság, és a jezsuiták helyzetét. Az olasz szabadkőművesek néha még francia társaikat is felbosszantották nacionalista túlzásaikkal. A franciák szívesebben tartottak volna népszavazást az adriai kérdés rendezésére, de az olasz szabadkőművesek és a befolyásuk alatt álló olasz kormány is ragaszkodtak a londoni titkos szerződés szigorú betartásához.
A francia és olasz szabadkőműveseket egyesítette osztrákgyűlöletük, összekapcsolták erőfeszítésüket a nacionalistákéval, hogy sikerre vigyék 1918. júniusában az Elnyomott Népek Képviselőinek római kongresszusát. Itt a Seton-Watson által támogatott cseh és szerb szabadkőművesek az antant-államok háborús céljainak középpontjába a Monarchia nemzetiségeinek a felszabadítását helyezték. Az olasz katonai vezetés ezt követően népszerűsíteni kezdte a Monarchia feldarabolásának és az alávetett nemzetek függetlenségének gondolatát. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a soknemzetiségű, soknyelvű és vallású Osztrák-Magyar hadsereg demoralizálódjon. Ez a propaganda egybemosta az emberi jogokat és a népek jogait. Ez utóbbi bonyolult konfliktusok forrása volt a közép-európai térségben, ahol nem csak az államokban élnek együtt különböző népek, hanem a tartományokban, az egyes régiókban, sőt még a falvakban is. Az egyes személyek nemzeti azonosságát már csak azért is nehéz meghatározni, mert sok a vegyes házasság. Kiválóan lehet azonban manipulálni az emberek tudatát a jogokra és az elnyomás elleni harcra való hivatkozással.
Ismét csak Fejtő Ferenc állapítja meg, hogy az élcsapat szerepét betöltő szabadkőművesség számára a cselekvési tervet a propaganda két szabadkőműves lángelméje, Thomas Masaryk és Edward Benes szállította. Ma már világosan látható, milyen fontos szerepet játszottak a kompromisszumos béke elleni küzdelemben, a háborús célok meghatározásában, és végül a háború előtti Európának az új Európával való felváltásában. A húsz nemzetből álló Monarchiát az igazságosság fenntarthatta volna. Több történész is állítja, hogy az osztrák államnak meg volt a létjogosultsága abban a korban, amikor Közép-Európa népeinek naponta félniük kellett a török inváziótól. Louis Léger francia kutató 1864-es első Csehországi utazása után úgy vélte, hogy a Monarchiában nyolcmillió német és nyolcmillió magyar uralkodik ötvenmillió lakos felett. Ugyancsak Léger volt az, aki szerint egyedül a pán-szlávizmus mentheti meg Európát a pán-germánizmustól. E pán-szlávizmuson belül a fő szerepet a szerb-horvátoknak szánta. Léger másik nézete az volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia véglegesen a német nép hűbéresévé vált.
A monarchia ügyeinek egyik szakértője, Ernest Denis, aki szintén rokonszenvezett a csehek törekvésével, Légerrel együtt helyeslően hangsúlyozta, hogy a csehek nem Csehország függetlenségére, hanem a monarchia föderalizációjára törekedtek. Később azonban már Denis is támogatja Masaryk és Benes szeparatista elméleteit. Ő az, aki rámutat, hogy a csehországi szabadkőművesek közelről követték a francia eseményeket a 18. század végén, és az abban időben vezető szerepet játszó illuminátusoknak, akiket nem riasztottak el a radikális elvek, számos hívük volt a cseh szabadkőműves páholyokban. Denis szerint a XX. század elején még fennállottak azok a kényszerítő körülmények, amelyek a 16. században Ausztria kialakulásához vezettek, és ezért bármilyen sérelmeik is legyenek a lengyeleknek, cseheknek és szlovéneknek, nekik is érdekük a Monarchia fennmaradása. A magyarok pedig előnyös helyzetben vannak, tehát nincs okuk panaszra. Denis úgy vélte, a cseheket csak az osztrák-németek szélsőséges magatartása veheti rá arra, hogy boldogulásukat ne a Monarchián belül, hanem azon kívül keressék. Ezért a maga részéről a Monarchia föderalizálásáért vívott harcot ajánlotta. Ennek az elgondolásnak a magyar parlamentben is voltak követői. Bartha Miklós az ellenzék egyik képviselője kijelentette: "A föderalizmust a dolgok alakulása fogja kikényszeríteni." Thomas Masaryk, aki magas fokozatú szabadkőműves volt, politikai pályafutását néhány osztrákgyűlölő barátja segítségével készítette elő, akikkel 1914-ben Hollandiában találkozott. 1915-ben Párizsban egyesítette az ott szerveződő csoportokat, hogy leválassza őket a többi osztrák állampolgárról, akiket a franciák, mint ellenséges ország polgárait internáltak. Masaryk, aki eleinte a Monarchiát közép-európai Svájccá akarta alakítani, hamarosan egészen más terveket készített elő. 1915-ben már bemutatta Briand-nak, a francia kormány tagjának, Közép-Európa térképét, ahogyan ő a háború utáni időszakra elképzelte. 1916-ban berni barátaihoz csatlakozott, majd Párizsba visszatérve a Cseh Tanács elnöke lett. 1917-ben Rómában felállította a Cseh Légiót, az Osztrák hadsereg katonaszökevényeiből.
Eduárd Beneshez hasonlóan mindkét politikus számára nagy előnyöket jelentett a szabadkőművességhez való tartozás. Masaryk a szabadkőművességen kívül szoros kapcsolatot ápolt az Emberi Jogok Ligájával és a francia szocialista párttal. Szabadkőműves kapcsolatai megnyitották előtte a legfontosabb egyetemek, közigazgatási intézmények, a befolyásos személyek és a kormánytagok szalonjait is. Benes és Masaryk ezekben a szalonokban kapcsolatba kerültek a nyugati államok vezetői képviselőivel, akiket meggyőztek, hogy a független kis államok, mint például Csehország, jobban szavatolhatják az európai egyensúlyt, mint a Monarchia. Masaryknak és Benesnek sikerült meggyőzniük az antant diplomatáit, hogy Németország semlegesítésének legjobb módja, ha kis független - németellenes és nyugatbarát - államokkal veszik körül. Ezért az Osztrák-Magyar Monarchia és az ottomán birodalom feldarabolása hatékonyan gátolná a német terjeszkedési törekvéseket, mert azok a nyugatbarát szláv államokba, Lengyelországba, a csehek és a szlovákok, valamint a délszlávok államába ütközne. Masaryk érvelése hízelgett a francia nacionalistáknak, akik úgy vélték, hogy ha az Osztrák-Magyar Monarchiát feldarabolják, képesek lesznek megvédeni annak utódállamait a hosszú időre legyöngített német és orosz hatalom újraéledéséről. A humanista szólamokat és machiavellista gyakorlatot egyesítő Masaryk különösen elnyerte a szabadkőművesek tetszését. A cseh szabadkőműves Masaryk mesteri ügyességgel rejtette az emberszeretet szólamai mögé megszállott nacionalizmusát. Társa Eduárd Benes, aki a Sorbonne-on végzett, még Masaryknál is jobban értett a diplomáciai intrikákhoz. Már 1916. márciusában egy Sorbonne-on tartott összejövetelen kijelentette: céljuk megsemmisíteni a Habsburg birodalmat és visszaállítani a cseh-szlovák nemzetet. (Mint tudjuk, ilyen nemzet sohasem létezett, csak Csehország volt a középkorban önálló állam, a mai szlovákok elődei pedig a magyar királyság területén éltek ungarusként, a magyar Szent Korona alattvalóiként.)
Benesnek ezek az 1916-ban Párizsban tett kijelentései egybecsengenek Rudolf Steinernek, az antropozófia megalapítójának, a svájci Dornbachban 1916. decemberében elhangzott szavaival, amelyben megállapította, hogy a Nyugat bizonyos okkult titkos társaságaiban már az 1890-es években szó volt az 1916-ban folyamatban lévő világháborúról. Ezeknek a zárt köröknek a tagjait megismertették azokkal a térképekkel, amelyeken már rögzítették a világháború utáni Európa új határait. Ezeken az összejöveteleken valósággal levezették és lejátszották a jövendő háborút, amelynek már folyamatban volt az előkészítése. Steiner azt is hozzáteszi, hogy könnyedén fel tudná rajzolni az oktatott térképeket, amelytől azonban előadása alkalmával bizonyos megfontolások miatt tartózkodott. Rudolf Steiner több kutató állítása szerint maga is 32-es fokozatú szabadkőműves volt, és így szabad bejárással rendelkezett többek között a londoni páholyokba is. Ezek a zárt társaságok - folytatja Steiner - az eljövendő európai háború nyomán nagy horderejű változásokat vettek számításba a Duna és az Égei tenger, a Fekete tenger és az Adria közti térségben. A szóban forgó változások a pánszlávizmus előretörésére utaltak, amely azonban nem kulturális, hanem kifejezetten politikai célokat követett. Rudolf Steinernek ez az előadása, amelynek teljes szövege elolvasható a "Zeitgeschichtliche Betrachtungen" című gyűjteményben, világosan mutatja, hogy a háttérerők már évtizedek óta gondosan munkálkodtak Európa határainak az átrendezésén, egy jól előkészített világháború segítségével.
Jászi Oszkár véleménye szerint a Monarchia feloszlatása céltudatos törekvés eredménye és nem elkerülhetetlen végzetszerűség volt. A diplomáciai és stratégiai ok erre a végzetes lépésre az antant államok több vezetőjének az a téves meggyőződése volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia - amióta szövetséget kötött II. Vilmos Németországával - nem töltötte be többé a német terjeszkedéssel szembeni ellensúlyozó szerepét. Azt gondolták, hogy a Monarchia így elválaszthatatlanná vált Németországtól, és annak győzelme esetén engedelmes eszköze lesz a németek keleti, így a Balkán és a Közel-Kelet felé irányuló előrenyomulásának is. Kétségtelen, hogy a 19. század végétől megerősödött a balkáni orosz intervencionizmus, a pánszláv orientáció. Emiatt Németország és a Monarchia egyaránt fenyegetve érezte magát. A két ország közeledett egymáshoz, és Németország jelentős befolyást gyakorolt a Monarchia külpolitikájára és gazdasági életére. A Monarchia azonban soha sem akarta feláldozni függetlenségét a Berlinnel való szövetség oldalán. Vannak olyan nézetek, hogy Németország csak úgy tudta kikényszeríteni az Osztrák-Magyar Monarchia segítségét, amelyre szüksége volt, ha konfliktust robbant ki Szerbiával. Georges Louis francia diplomata úgy vélte, hogy Franciaország vezetői 1912 óta meg voltak győződve a háború elkerülhetetlenségéről, és orosz szövetségesük legyőzhetetlenségéről. Ugyancsak Georges Louis jegyezte fel 1914. augusztusában, miután elolvasta a hivatalos francia véleményt a háborús felelősséggel kapcsolatban: "Érezhető, hogy Poincaré (a francia miniszterelnök, D. J.) és Szazonov (a cári kormány külügyminisztere, D. J.) ezt mondta egymásnak: "Nem az a fontos, hogy elkerüljük a háborút, hanem az, hogy úgy tűnjék, hogy mindent megtettünk azért, hogy elkerüljük." Mindez világosan utal a háttérhatalom hagyományos technikájára, amely egyszerre indítja be a valódi célját szolgáló cselekvési programot azzal a másik programmal, amely ennek az álcázását és a közvélemény félrevezetését szolgálja.
Fejtő Ferenc szerint számos francia szakértő nemcsak meg akarta őrizni az Osztrák-Magyar Monarchiát, hanem még meg is akarta erősíteni a háború befejezését követően, hogy képes legyen feltartóztatni a német militarizmust. E francia szakértők érvelése is legalább annyira megalapozott, mint az, amellyel Poincaré és Clemenceau érvelt a Monarchia szétrombolása mellett, nevezetesen az, hogy a Habsburgok állama véglegesen Németországtól vált függővé.
A Monarchia felbomlasztására van egy másik magyarázat is. Ez összefügg a belső francia viszonyokkal, ahol a republikánus baloldal létrejötte óta folyamatosan háborúzott a "klerikalizmus" ellen, a "Vatikán cinkosai" ellen, Európa köztársasággá átalakítása érdekében, hogy felszabadítsák az elnyomott nemzeteket és beteljesítsék a francia forradalmat. Eme Masaryk és Benes által is hangoztatott fennkölt hivatkozások azonban önző célokat takartak. Ha azonban csupán e két szabadkőműves érdekeiről lett volna szó, akkor az antant hatalmak politikusai nem fogják engedelmesen követni tanácsaikat. A háborút előkészítő háttérhatalom volt az, amely a nemzetközi szabadkőművesség e két emberét arra használta, hogy keresztülvigye akaratát és átrajzolja Európa határait. Célja a három dinasztikus állam olyan meggyöngítése és átalakítása volt, amely lehetővé tette számára ezen államok pénzügyi, gazdasági eszközökkel való ellenőrzése alá vételét. E cél érdekében a háttérhatalom felhasználta a szabadkőműveseket, akik elfogultan meg voltak győződve arról, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia bűnös és azt hitték, hogy felbomlasztásával saját országaik ügyét is előmozdítják az elnyomott népek és az egyetemes béke ügyével együtt.
Németország feldarabolása
A Rudolf Steiner által említett londoni zárt társaságokban megrajzolt térképeken már az 1890-es években hasonlóan volt feldarabolva Németország, mint, pl. azokban a tervezetekben, - itt elsősorban az ifjabb Henry Morgenthau és Theodore N. Kaufman tervre utalok, amelyek a második világháború végén készültek. Ez a tény megint azt jelzi, hogy a háttérhatalom egyik legfontosabb célja az első világháború kirobbantásával Németország meggyöngítése, és ellenőrzés alá vétele volt. Az első német terület, amely a versaillesi élveboncolás áldozatául esett, természetesen Elzász-Lotaringia volt, ez az ezer év óta németek által lakott terület, amelyet Franciaország a 17. században fokozatosan annektált. A lakóinak többsége azonban német volt, és ma is nagyrészt elfranciásodott és elfranciásított németek lakják. Amikor 1870-ben III. Napóleon hadat üzent Poroszországnak, hogy megakadályozza a német egység létrejöttét, Franciaország vereséget szenvedett és Elzász-Lotaringia az 1871-ben megalakult német császárság része lett. Az 1918. november 11-i fegyverszünetet követően Clemenceau és Poincaré a tömeg örömujjongása mellett vonult be Strassburgba. Ezt az ünneplést azonban Elzászban váratlanul el kellett halasztani, ugyanis Clemenceaut és Poincarét megelőzték más "felszabadítók", akik Kiel-ből és Hamburgból érkeztek. Ezek azok az Észak-német kikötőkből különvonatokkal odaszállított lázadó matrózok voltak, akik Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, és Kurt Eisner mintájára bolsevik forradalmat akartak végrehajtani. Ezek a matrózok nem francia lobogót, hanem vörös lobogót lengettek.
Eredetileg az volt a terv, hogy Elzász-Lotaringia lakosai szabad választás keretében dönthetnek szülőföldjük hovatartozásáról. Maga Tardieu írja La Paix (A béke) című könyvében, hogy 1917. májusában még az amerikaiak is úgy tekintettek Elzász-Lotaringiára, mint egy német nyelvű területre és ez volt számukra a döntő. Az amerikaiak reményüket fejezték ki, hogy Franciaország megelégszik egy független és semleges Elzász-Lotaringiával. "Emlékszem - folytatja Tardieu - arra a hosszú beszélgetésre, amelyet 1917. augusztusában Walter Lippmannal folytattam. Ő annak a "Inquiry"-nek (információs irodának), vagyis egy hivatalos szervezetnek volt a tagja, amelynek elsősorban a békefeltételeket kellett tisztáznia. A népszavazás gondolata olyan mélyen gyökerezett beszélgetőpartneremben, és Elzász-Lotaringia egyesítése Franciaországgal olyan idegen volt számára, hogy egy megosztott választási rendszert gondolt ki, amely a két tartományt kereken tizenkét részre osztotta." Ez az amerikai választási rendszer, amelyet Tardieu annyira elfogadhatatlannak tartott, végül is alkalmazásra került Sziléziában, ahol jó szolgálatokat tett az akkor francia csatlósnak számító Lengyelországnak. Még Oroszországgal 1917. márciusában - röviddel az amerikai hadba lépést megelőzően - kötött titkos megállapodás azonban minden francia igényt megerősített Elzász-Lotaringiát illetően. Clemenceau és Poincaré azon kijelentése, hogy "a nép döntött" egyáltalán nem volt a többi szövetséges számára meggyőző. A fegyverszünetet követően - a párizsi békekonferencia kezdetekor - létrejött egy háromtagú bizottság, amelynek a népszavazással kellett foglalkoznia. Tardieu-nek ezzel a bizottsággal nagy nehézségei voltak, ugyanis előzetes népszavazás nélkül nehéz volt őket meggyőzni az Elzász-Lotaringiaiak egységes akaratáról. Mindezt csak azért ismertettük részletesebben, hogy világos legyen, mennyire antidemokratikusan jártak el, és mennyire kettős mércét alkalmaztak a háború végén meghatározó szerepet játszó politikai vezetők.
Hasonló módszerekkel jártak el a másik Franciaországgal szomszédos német tartomány, Saar-vidék esetében. Ez a tartomány 1792-től 1814-ig, Napóleon bukásáig, francia megszállás alatt állott. Ilyen rövid idő alatt ez a német tartomány nem franciásodott el. 1919-ben pedig még kevésbé volt franciának nevezhető. Meglehetősen tisztességtelen dolog volt Wilson amerikai elnöknek bebeszélni, hogy Saar-vidéken sok ezer francia él. A jobb sorsra érdemes amerikai elnök nem volt tisztában a Maas és a Moser folyók közti területekkel kapcsolatos történelmi viszálykodással. Ezért Tardieu-nek viszonylag könnyű volt félrevezetnie. De sem Clemenceau, sem Tardieu nem habozott előállni azzal a csak rossz viccnek nevezhető állítással, hogy százötvenezer francia él Saar-vidéken. A francia politikusok nem győzték hangsúlyozni a Saar-vidéki franciák elidegeníthetetlen jogát arra, hogy franciák legyenek, és Franciaországhoz tartozhassanak. De pl. Magyarország feldarabolásánál szóba sem jöhetett, hogy az itt élő emberek elidegeníthetetlen joga is érvényesülhessen, és ők is véleményt nyilváníthassanak, melyik országhoz kívánnak tartozni. Tény azonban, hogy Saar-vidék 1935. január 13-ig francia megszállás alá került. Az ekkor tartott népszavazáson a tartomány lakosainak a 99%-a elutasította a Franciaországhoz való csatlakozást. A világháborús győztesek ellenőrzése alatt megtartott választáson a jogosultak 97%-a vett részt, és 91%-uk a Németországgal való egyesítést, 8,8%-uk a status quot és mindössze kevesebb, mint 0,5% a Franciaországhoz való csatlakozást helyeselte. A Németország feldarabolására törekvő francia politika azonban nem elégedett meg Elzász-Lotaringia és a Saar-vidék meghódításával, de célba vette a Rajna-vidék bekebelezését is. Alig száradt meg a tinta a fegyverszüneti egyezményen, amikor Foch marsall 1918. november 27-én olyan követeléssel állt elő, amely a Wilsoni tizennégy pontnak mind a szellemével, mind a betűjével ellenkezett. Az előzőekben már kifejtettük, hogy Wilson hódítás és annexió nélküli békéről és önrendelkezési jogról beszélt. Az amerikai elnök számára a tizennégy pont volt a legfontosabb. Clemenceau számára azonban legfeljebb szépen hangzó szóvirág-csokornak számított, amellyel imponálóan meg lehet nyitni egy konferenciát. Vagyis blablának tekintette, tréfálkozás tárgyának. A hivatalos Franciaország kezdettől fogva kemény magatartást tanúsított a rajnai kérdésben, noha a nyilvánosság előtt ünnepelnie kellett Wilson elnök erkölcsi elveken nyugvó tizennégy pontját. Már 1918. november végén kész volt a terv a Rajna bal partján élő tízmillió német francia fennhatóság alá helyezésére. 1919. január 10-én, közvetlenül a párizsi békekonferencia megnyitása előtt, Foch tábornagy újabb erőfeszítést tett a Rajna-vidék megszállására azért, hogy a szövetségeseket kész helyzet elé állítsa. A francia marsall számára ez már egy eldöntött kérdés volt, és a békekonferencia csupán azt a célt szolgálta, hogy áldását adja erre a francia lépésre. Foch marsall három pontban foglalta össze a francia célokat. Először is Németországnak át kell engednie ezt a területet, és semleges övezetté kell átalakítani. Másodszor a szövetséges antant haderőnek a Rajna bal partján lévő területeket katonailag meg kell szállnia. Végül a Rajna-vidéket gazdaságilag integrálni kell Franciaországgal és a többi nyugati állammal. Mindezt képmutatóan úgy, hogy el kell ismerni a népek önrendelkezési jogát, és ezért biztosítani kell a Rajna-vidék lakosságának, hogy közigazgatásilag önmaga intézhesse az ügyeit. A francia tábornagy szerint csak így biztosítható a béke. Mindezt a francia hódítási igényt azzal támasztották alá, hogy a Rajna-vidéken tulajdonképpen nem is németek, hanem kelta lakosok élnek, akiket a rómaiak ellatinosítottak, a germán hódítók pedig elnémetesítettek. Vagyis a Rajna-vidékiek is, legalább is Tardieu szerint, akaratuk és szellemiségük szerint sokkal inkább franciák, mint németek.
Az angolok elfogadhatatlannak tartották a franciák rajnai terjeszkedését. "Nem értünk egyet egy független állam létrehozásával a Rajna bal partján." - jelentette ki Lloyd George a békekonferencián. "Ebben komplikációk és gyengeségek forrását látjuk. Mi lesz, ha ez a független állam előbb, vagy utóbb bejelenti, hogy csatlakozni akar Németországhoz? Hova vezethetnek a fellépő helyi konfliktusok. Ha ezekből háború keletkeznek, sem Anglia, sem domíniumai nem fogják azt az együttérzést tanúsítani Franciaországgal szemben, amely az utolsó háborúban érezhető volt. Ezért lehetetlen az Önök által javasolt megoldást elfogadni." - közölte a brit miniszterelnök a franciákkal. Clemenceau nem elégedett meg a Rajna-vidéknek a német birodalomtól való elszakításával és a német a vámunió felszámolásával. Követelte a vasút és a rajnai hidak elvételét is. Mainz és Köln megszállása azonban nem elégítette ki a franciákat, akik minden erővel egy független rajnai állam létrehozására törekedtek. "Abszolút tartózkodásunk ellenére már megmutatkoztak ott a szeparatista törekvések." - mondta tréfálkozva, gúnyos mosoly kíséretében Tardieu. Jól tudta, hogy Párizs erőfeszítései ellenére a lakosságnak még egy fél százaléka sem vallotta magát ellatinosított "kelta rómainak", és nem akart egy szeparatista kalandba belemenni. Tény, hogy Franciaországnak 1919. június 28-án sikerült Versailles-ben elérnie, hogy az ellenőrzése alá vonhassa a Rajna-vidéket. Ez keserű feladatnak bizonyult, de könyörtelenül keresztül vitte. A Rajnai-vidékiek kemény ellenállásán azonban minden autonomista, szeparatista kísérlet meghiúsult, és ez megmutatta az érintett népeknek, elsősorban a németeknek, hogy a francia megszállók is törékeny agyaglábakon állnak.
Franciaország tehát érvényesítette akaratát Elzász-Lotaringiában, a Saar-vidéken és a Rajna bal partján. A Luxemburgiak kisajátították a vasutat. Belgium is növelhette területeit Németország rovására, ami katonai előnyt jelentett Párizs számára. Tardieu azt követelte a hollandoktól, hogy mondjanak le Limburgról és Seelandról a belgák javára. Hollandia háború előtti semlegessége csak blöff volt. Ezért ennek a blöff semlegességnek a megsértéséért természetesen ellenszolgáltatás járt neki. Így például az Ems-nél. De mindezzel csak elkezdődött Németország amputálása. Mindenesetre egy hatalmas német fal lebontásra került a svájci határtól a Ruhr-vidékig. A falak lebontására hamarosan sor került Németország keleti és délkeleti határain is, ahol a lengyelek és a csehek - Clemenceau és Tardieu szárnyai alatt - már készenlétben álltak. Danzig (most Gdansk), Felső-Szilézia, a Szudétaföld mind elszakításra került. A Keleti tengertől a Dunáig németek milliói veszítették el hazájukat.
A kétpólusú társadalom és Németország
A saját világstratégiáját követő háttérhatalom tehát két fontos célt kívánt elérni a legyőzött Németországgal kapcsolatosan. Az egyik célja a területek leszakításával a német birodalom területének és lakosságának a csökkentése volt. A másik cél pedig a belső bomlasztás, és az oroszországi bolsevik hatalomátvétel megismétlése német földön. E két cél egymást kiegészítette, és jól szolgálta a háttérhatalomnak azt a hosszútávú stratégiáját, hogy kétpólusú társadalmat alakítson ki. A kétpólusú társadalom nem azonos a kétpólusú politikai rendszerrel. Ez utóbbi azt a politikai berendezkedést jelöli, ahol a fő hatalmat kézben tartó nemzetközi pénzügyi oligarchia hol jobboldali liberális pártok révén, hol baloldali liberális pártok révén, a formális demokrácia szabályait betartva gyakorolja a hatalmat. A kétpólusú társadalomban nemcsak a politikai szférában, de a társadalom, a gazdaság egészében a hatalom egy szűk elit kezében van, és a társadalom többi tagja tőle függő helyzetben lévő bérből és fizetésből, vagy segélyből élő személy. Azaz önállótlan, saját törekvéseit, érdekeit érvényesíteni nem tudó függőhelyzetű tömeget alkot. Ennek a kétpólusú társadalomnak az egyik változata a bolsevik diktatúra, ahol a háttérhatalom szolgálatában álló pártállami elit az állam segítségével rendelkezik a társadalom vagyonával, és az emberek életével. A kétpólusú társadalom másik változata az, amikor a pénzoligarchia szolgálatában álló elit a magán-pénzmonopólium segítségével ellenőrzi a gazdaság egészét, és a társadalom minden tagja a kamatkapitalizmus viszonyai között kényszerűen neki dolgozik. Azaz megvalósul az a képlet, hogy a hatalom, beleértve a pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmat is, egy szűk integrált elit kezében van és a társadalom többi tagja ettől az elittől függő bérből és fizetésből, illetve segélyből élő személy, akinek valójában nincs önálló politikai akaratképzésre lehetősége. A világ sorsát hosszú időkre megtervező háttérhatalom számára előnyös lett volna, ha nemcsak egy viszonylag fejletlen társadalomban, az egykori cári Oroszországban próbálja ki ezt a kétpólusú társadalmi rendszert, hanem egy olyan fejlett gazdasággal és kultúrával rendelkező országban is, mint Németország. Már ismertettük, hogy a háttérhatalomnak ez a hatalomátvételi kísérlete miért vallott kudarcot Berlinben.
Kitértünk arra is, hogy Bajorországban miként kerültek hatalomra a háttérhatalom ügynökei. 1918. és 1919. tele nem csak Magyarország számára, de Németország - és ezen belül Bajorország - számára is megpróbáltatásokkal volt teli. Clemenceau mindent megtett, hogy megnyerje a maga számára Leninnek Münchenben hatalomra került ügynökeit. Már említettük, hogy életmentő élelmiszer szállítmányokkal sietett a segítségükre. De a kívülről-belülről vérző Németország elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy Lenin németországi ügynökeinek ellenálljon. 1919. április végén és május elején egész Németország lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik Bajorországban. A szociáldemokrata Noske önkéntesei München felé közeledtek. Bajorország felszabadításától függött a német egység és a német állam sorsa. A Bajor Tanácsköztársaság azonnal kapcsolatba lépett a Kun Béla vezette Magyar Tanácsköztársasággal. A München-Budapest tengely fennmaradása lehetővé tette volna Lenin és bolsevikjai számára az európai földrész kettéosztását. Ez elvezethetett volna a német birodalom és Közép-Európa fokozatos felőrlődéséhez. Münchenben Eisner, majd követői, valamint a Moszkvából érkezett ügynökök terroruralmat vezettek be. 1919. április 7-én bejelentették az elszakadást Németországtól, hadüzenetet küldtek Berlinnek, és létrehozták a Bajor Tanácsköztársaságot. Ez a németek többsége számára elviselhetetlen kihívás volt. A háború után először kellett számszerűleg közel megegyező katonai erőnek egymással szembenéznie. Gustav Noske és önkéntesei segítségével a német társadalomnak sikerült egymás után úrrá lennie a kommunista lázadásokon. A Bajorországban ekkorra már hat hónapja uralmon lévő leninista kormányzatnak azonban több ideje volt felkészülnie, mint a brémeni, vagy westfáliai kommunistáknak. Ezért létre tudtak hozni egy hatvanezer fős vörös hadsereget. Egy három-négyezer főből álló önkéntes erő ezért nem volt alkalmas a bajor kommunista rendszer megdöntésére. Kurt Eisner meggyilkolását követően a Bajor Tanácsköztársaság irányítását Lenin három odaküldött ügynöke - Leviné, Levien, és Axelrod - vette át. Ezzel kapcsolatban írja a francia Benoist-Néchin "A német katonai hatalom története" című munkájában: "A vörös zászlót lengető tömegek kísérletet tettek a hatalom megbuktatására és a nemzeti érzés utolsó megnyilvánulásainak az elfojtására az osztályharc nevében. Ezek a tömegek azonban nem a saját belső ösztönzésükre cselekedtek. Harcosok és agitátorok egész serege irányította őket. És kik voltak ezek az agitátorok? Berlinben Lanzberg és Haase, Liebknecht és Rosa Luxemburg; Münchenben Kurt Eisner, Lipp és Landauer, Toller, Leviné és Lieven; Magdeburgban Brandeis; Drezdában Lipinsky, Geyer és Fleissner; a Ruhr-vidéken Markus és Levinson; Bremenhavenben és Kielben Grünewald és Cohn; Pfalzban Lilienthal és Heine; Lettországban Ulmanis..." A felsorolt személyek és társaik szervezték a kommunista felkeléseket. Már 1917-ben, amikor a német birodalomnak még jó esélyei voltak a győzelemre, ezek az agitátorok minden rendelkezésükre álló eszközzel szabotálták a háborús erőfeszítéseket. 1919. áprilisában a bolsevik hatalom központja, Moszkva, mindent elkövetett, hogy megerősítse a Bajor Tanácsköztársaság katonai erejét, a nemzetközi forradalom legnyugatibb bástyájában. A Bajor Tanácsköztársaság vezetői is mindent megtettek azért, hogy megerősítsék a vörös milíciákat. Különösen sok orosz hadifoglyot sikerült beszervezniük, akik a háború után szabadlábra kerültek Németországban. A bajor kommunisták mindent elkövettek azért is, hogy a német hadsereg müncheni helyőrségét megsemmisítsék. Bajorországban gyors egymásutánban négy marxista kormány váltotta egymást. A leninista diktatúra egyre keményebb terrort vezetett be. A bajor vörös hadsereg helyi parancsnoka is egy kieli vörös matróz volt. Húszezernyi milíciájának minden tagja huszonötször nagyobb zsoldot kapott, mint a normális katonák. Ez a vörös hadsereg naponta félmillió márkájába került a müncheni bolsevik kormánynak. A lakosság viszont éhezett és a legalapvetőbb élelmiszerek is hiányoztak.
1919. április 28-án Noske megkezdte a bajorországi bolsevik erők bekerítését. Április 29-én már elérte Starnberget, és huszonegy foglyul ejtett kommunistát a helyszínen kivégeztek. A következő nap a szociáldemokrata Noske önkénteseivel tizenöt kilométerre megközelítette Münchent. Hamarosan benyomultak a városba, ahol egykori katonatisztek és diákok is bekapcsolódtak a harcba. Noske csapatai kemény küzdelemben elfoglalták a főpályaudvart, az Igazságügyi Palotát, majd pedig a Maltheser Bräu-t, ahol Eisner 1918. november 7-én kikiáltotta a köztársaságot. Az "oroszok", ahogyan a Moszkvából érkezett vezetőket nevezték, pánikba estek. Axelrod és Levien Ausztriába menekült. Leviné pedig álnév alatt elrejtőzött. Csak Rudolf Eglhofer, a bajor vörös hadsereg főparancsnoka maradt a helyén. Számos tekintélyes müncheni polgárt túszként magánál tartott. Néhányat közülük 1919. április 30-án egy gimnázium udvarán kivégeztek. 1919. május 6-án véget ért a bolsevikok müncheni uralma. A szocializmust hirdető szociáldemokraták kemény bosszút álltak az ugyancsak szocializmust hirdető kommunistákon. Ebert, az állam elnöke szocialista volt. A kormány élén álló Scheidemann szintén. 1918. november 9-én a németek minden megkérdezése nélkül döntötték meg a politikai rendszert és kiáltották ki a köztársaságot. De rajtuk hamarosan túlmentek a kommunisták, akik egymás után Berlinben, Bremenben, Magdeburgban, Braunschweigben és Münchenben kísérletet tettek a hatalom átvételére. A szocialisták azonban szocialista terror eszközeit vetették be a kommunisták bolsevik típusú terrorjával szemben. Münchenben érte el a vérengzés a csúcspontját. Minden ítélet nélkül kivégezték a vörös gárdisták százait. A szocialista Noske és csapatai nem kegyelmeztek a kezükbe esett kommunistáknak. Bajorországban helyreállt a rend, és ettől kezdve a birodalmi hadsereg lehetett az egyetlen katonai erő. Ezzel véget ért a bajor különállás a maga királyi hadseregével, parancsnokságával, és lobogójával. A katonák ezután a birodalmi elnökre és a birodalmi alkotmányra tették le az esküt.
München után még mindig a vörösök voltak hatalmon Drezdában és Lipcsében. Szászország szinte hagyományosan vörös volt, már a császári időkben is, és a háború alatt. A szász kommunisták 1918. november 7-én erőszakkal átvették a hatalmat, és Munkástanácsot hoztak létre, amely Berlinhez hasonlóan szocialistákból és szélsőbaloldaliakból állott. Ez a Munkástanács a szászországi uralkodót, III. Frigyest, elűzte a trónról. Ez a Munkástanács hamarosan a Népi Megbízottak Tanácsává alakult át. Az 1919. januárjában megtartott választásokon, amely Németország egészében a spartakisták súlyos vereségével járt, Szászországban viszont sikert hozott a szélsőbaloldal számára. A demokraták, - vagyis a rózsaszínű burzsoák - kisebbségi helyzetbe kerültek. Lenin szászországi követői sztrájkot rendeltek el, amihez az éhínségtől szenvedő munkások csak vonakodva csatlakoztak. Lipcsében is - Münchenhez hasonlóan elsősorban a vörös milícia megerősítésén fáradoztak. 1919. március elején egy öttagú direktórium diktátori teljhatalommal ruházta fel magát. Két napra ez után a puccs után a szabadjára engedett spartakista csapatok terrorizálni kezdték a lakosságot, és számos embert megöltek. Sem Drezdában, sem Lipcsében nem maradt a mérsékelt baloldalnak más lehetősége, mint segítségül hívni Noskét és önkénteseit. A szászországi spartakisták huszonötezer vörös gárdistával, négyszáz kieli matrózzal, és húszezer kommunista munkással rendelkeztek, akik valamennyiben fel lettek fegyverezve. Amikor azonban a szászországi lázadók megtudták, hogy milyen sors jutott müncheni elvtársaik osztályrészéül, félni kezdtek. Maercker tábornok önkéntesei, miután helyreállították a rendet Münchenben, 1919. május 7-én Lipcsébe vonultak. Maercker csak egyötödnyi erővel rendelkezett, mint a kommunista ellenfél, de ezt elegendőnek ítélte a győzelemhez. Maercker vadászlövészei május 10-én éjszaka érkeztek meg a lipcsei főpályaudvarra. Azonnal elfoglalták a város stratégiai pontjait és mire a lipcseiek felébredtek, már Noske volt az úr a városban. Csak jelentéktelen ellenállásra került sor, mindössze ketten sebesültek meg. Nyolc napra rá már mindenki a munkahelyén volt Szászország fővárosában.
A kétpólusú rendszer bevezetése és Németország bolsevizálása tehát nem sikerült, mert azt Gustav Noske, a bátor szociáldemokrata munkás, aki nem a ma divatos szalon-szocialisták típusába tartozott, megakadályozta. Ezért a háttérhatalom oligarchái számára nem maradt más, mint Párizsban és Versaillesben elérni azt, hogy Németország pénzügyileg, gazdaságilag, katonailag és politikailag annyira meggyengüljön, hogy valódi versenytársként hosszú időre kikapcsolható legyen a nemzetközi életből.
Link
Magyarország szétdarabolása
Link
Dr. Drábik János: Szuperimperializmus. 1. rész
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/16 oldal
|
Bejegyzések száma: 154
|
|
|
|
2024. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
9 db bejegyzés |
| e év: |
79 db bejegyzés |
| Összes: |
4840 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (22)
- Belső kör (0)
- Család (22)
- Munka (14)
- Haverok (0)
- Iskola (20)
- Ábrányi Emil (4)
- Adamis Anna (1)
- Ady Endre (16)
- Ágai Ágnes (1)
- Agytorna (29)
- Alföldi Géza (2)
- Alhana (1)
- Ambrus Magdolna (1)
- Andók Veronika (1)
- Andróczky Lászlóné (3)
- Antoine de Saint-Exupery (3)
- Anyák napja - gyermeknap (32)
- Áprily Lajos (3)
- Arany János (11)
- Arany Viktor (1)
- Arany-Tóth Katalin (1)
- Aranyosi Ervin (19)
- Artai Zsuzsanna (2)
- Árvai Attila & Emil (3)
- Átyim Lászlóné (1)
- B. B. Nala (1)
- B. Huszta Irén (1)
- B. Radó Lili (1)
- Babits Mihály (5)
- Bagi Tibor (1)
- Bajza József (1)
- Baktai Faragó Aranka (2)
- Balassi Bálint (1)
- Balázs Béla (1)
- Balázs Sándor Turza /B.A.S.A./ (2)
- Bálintffy Etelka (1)
- Balla Zsuzsanna (2)
- Balogh József (2)
- Baranyai Mária (1)
- Baranyi Ferenc (2)
- Barsy Irma (2)
- Bartalis János (1)
- Bartis Ferenc (2)
- Bartos Erika (2)
- Bella István (1)
- Bencze Marianna (1)
- Benedek Elek (3)
- Berde Mária (1)
- Bertók László (1)
- Berzsenyi Dániel (1)
- Bíró Melinda (1)
- Birtalan Ferenc ( (1)
- Boda Magdolna (1)
- Bódás János (2)
- Bodnár Éva (3)
- Bodó János (1)
- Bodor Aladár (1)
- Bodré Anikó (1)
- Bogár Lilla (1)
- Bogdán András & Bogdán László (2)
- Bognár Barnabás (1)
- Bonifert Ádám (1)
- Buda Ferenc (1)
- Budai Zolka (1)
- Bulvár (52)
- Bölcsességek és gondolatok. (139)
- Börzsönyi Erika (1)
- Coelho Paulo (1)
- Csabai Andrea (1)
- Csabai Lajos (2)
- Csapó Lajos (2)
- Csatári Édua Éva ( (1)
- Cseffán Zsolt (2)
- Cseke Erika (1)
- Cseppely Zsuzsanna (1)
- Cserényi Zsuzsanna (1)
- Csiki András (1)
- Csitáry-Hock Tamás ( (1)
- Csokonai Vitéz Mihály (1)
- Csoóri Sándor (1)
- Csorba Győző (1)
- Csukás István (1)
- Csuray Zsófia (1)
- Czóbel Minka (1)
- Dáma Lovag Erdős Anna (1)
- Dapsy Gizella (1)
- Deák Erika (2)
- Devecseri Gábor (1)
- Dévényi Erika (3)
- Dienes Eszter (1)
- Dobos Hajnal (1)
- Dobrosi Andrea (1)
- Dobszai Károly (2)
- Dóczi Lajos (1)
- Domahidi Klára (1)
- Domonkos Jolán (1)
- Donászy Magda (2)
- Dorys May (0)
- Dr. Gyökössy Endre (2)
- Dsida Jenő (7)
- Duduj Szilvia (1)
- Dugasz István (2)
- Dutka Ákos (2)
- Dylan D Tides (1)
- Ecsedi Éva (1)
- Egészségünk érdekében... (146)
- Egyed Emese (1)
- Elekes Tímea Izabella (1)
- Életképek (99)
- Életmód (91)
- Endrődi Sándor (1)
- Erdei Éva (1)
- Erdélyi József (1)
- Erdős Olga /Luna Piena/ (2)
- Erdős Renée (1)
- Eszenyi Matula István (1)
- Évszakok (122)
- Falcsik Mari (1)
- Falu Tamás (1)
- Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre (6)
- Fáy Ferenc (1)
- Fazekas István (1)
- Fazekas Miklós (1)
- Fecske Csaba (2)
- Fehér Miklós (1)
- Fekete Lajos (1)
- Fellner Isrván (1)
- Fenyő László (1)
- Ferenczi Csilla (1)
- Fésűs Éva (2)
- Ficzura Ferenc (1)
- Film - színház (54)
- Flammerné Molnár Edit (1)
- Fodor Ákos& Emese&József (2)
- Fonyó Tamás (3)
- Fortune Brana (2)
- Fuchs Éva (1)
- Füle Lajos (6)
- Földeáki-Horváth Anna (1)
- Gabriel Garcia Márquez (4)
- Gál Éva Emese (1)
- Galyasi Miklós (1)
- Gámenczy Eduárd (1)
- Garai Gábor&János&Katalin (3)
- Gárdonyi Géza (6)
- Gaudi Éva Molly (1)
- Gebhardt Nóra (3)
- Geisz László (2)
- Gere Irén (1)
- Gergely Ágnes & István (2)
- Gligorics Teréz (3)
- Goethe (5)
- Gősi Vali (1)
- Gr. Vay Sándor (0)
- Grigó Zoltán (1)
- Gulyás Pál (1)
- Gutási Éva (1)
- Gyimóthy Gábor (2)
- Gyóni Géza (2)
- Győrfi-Deák Éva (3)
- Gyulai Pál (5)
- Gyurkovics Tibor (2)
- Gyöngy (1)
- Gyönyörű virágok&idézetek (37)
- György László (2)
- H. Kohut Katalin (1)
- H.Gábor Erzsébet (0)
- Hajas György (1)
- Hajdú Levente (1)
- Hajdu Mária&Saci (2)
- Hajnal Anna (2)
- Hámori István Péter & Zsóka (2)
- Hamza Anikó (2)
- Harcos Katalin (4)
- Hatos Márta (1)
- Havas Éva (1)
- Hazafias versek (18)
- Hazánk - otthonunk (180)
- Heine (3)
- Heiner Ágnes (1)
- Héja (1)
- Helen Bereg (3)
- Helena (1)
- Heltai Jenő (10)
- Hemingway (2)
- Hepp Béla (1)
- Hervay Gizella (1)
- Híres emberek-jeles napok-évfo (150)
- Hirth Éva (1)
- Hóbor Hajnalka (1)
- Hock Éva Etelka (1)
- Hollósy-Tóth Klára (1)
- Horváth Ilona & Horváth István (1)
- Horváth M. Zsuzsanna (1)
- Horváth Piroska (1)
- Hosszú Bettina (1)
- Humor (241)
- Húsvét - Pünkösd (33)
- Idézetek birodalma (145)
- Ignotus (1)
- Ilianne (2)
- Illés Judit & Gábor (2)
- Illyés Gyula (2)
- Imre Flóra (1)
- Irodalom - Próza (102)
- Ismeretlen szerzők (1)
- Jagos István (1)
- Jakos Kata (1)
- Jatzkó Béla (1)
- Jékely Zoltán (1)
- Jobbágy Károly (2)
- Jókai Mór (4)
- Jolie Taylor (1)
- Jónás Tamás (1)
- Jószay Magdolna (1)
- József Attila (9)
- Juhász Gyula (6)
- Juhász Magda & Juhász Szilvia (3)
- Juhászné Bérces Anikó (2)
- K. László Szilvia (1)
- Kacsa Zsóka (2)
- Kaffka Margit (1)
- Káli László (1)
- Kálnoky László (1)
- Kamarás Klára (2)
- Kamenitzky Antal (1)
- Kányádi Sándor (2)
- Karácsony - Újév (76)
- Karai Gábor (1)
- Karinthy Frigyes (4)
- Károlyi Ami (1)
- Kárpáti Tibor (1)
- Kassák Lajos (1)
- Kaszás Zoltán (1)
- Katerina Forest (1)
- Katona Bálint & Andrea (3)
- Katona József (0)
- Kecskés Beatrix (2)
- Kelemen Évi (1)
- Keller Boglárka (1)
- Kerecsényi Éva (1)
- Kerekes László (1)
- Kereszti Hajnalka (1)
- Keresztury Dezső (1)
- Kerner Mariann (1)
- Kertünk - házunk - otthonunk (53)
- Kijacsek Erzsébet (2)
- Kincses Zoltán (2)
- KisJenő,József,Judit,Irma,Rea (6)
- Kocsis Dániel (1)
- Koltay Gergely (6)
- Komáromi János (2)
- Komjáthy Jenő (2)
- Komróczki Zoltán (0)
- Konda Bartal Piroska (2)
- Kondra Katalin (1)
- Koós Attila (2)
- Koosán Ildikó (1)
- Kormányos Sándor (1)
- Koszpek Ferenc (1)
- Kosztolányi Dezső (7)
- Kotsy Krisztina (1)
- Kovács Daniela & Anikó & Erika (4)
- Kun Magdolna (4)
- Kustra Ferenc (1)
- Kölcsey Ferenc (4)
- Lackfi János (2)
- Ladányi Mihály (1)
- Lady Moon (1)
- Lampert Géza (1)
- Lányi Sarolta (2)
- Laren Dorr (2)
- László Andrea, & Ilona, &Noémi (3)
- László Ilona (1)
- Lelkem szirmai (73)
- Lengyel Jolán (2)
- Lengyel Károly (1)
- Lesznai Anna (1)
- Lévay József&Lévay László (3)
- Ligeti Éva (2)
- Linda Dillow (1)
- Lindák Mihály (1)
- Linn Márton (1)
- Lippai Marianna (1)
- Lithvay Viktória (1)
- Lőrinczi L. Anna (1)
- Losonci Léna (2)
- Lupsánné Kovács Eta (2)
- Lys Noir (1)
- Lyza (1)
- M. (0)
- M. Laurens (1)
- Maczkó Edit (1)
- Madách Imre (2)
- Magyar sorsot - magyar kézbe! (88)
- Major Gabriella&Majoros Gabrie (2)
- Majtényi Erik (1)
- Majthényi Flóra (2)
- Márai Sándor (7)
- Mardi Miriam (1)
- Marschalkó Lajos (1)
- Marton Pál (2)
- Maryam /Moldován Mné (1)
- Maszong József (1)
- Máté Péter (2)
- Matos Maja (1)
- Mécs László (1)
- Média (413)
- Meggyesi Éva (1)
- Mentovics Éva (2)
- Metzger Zsuzsanna (1)
- Mikodi Bianka (1)
- Minden, ami szép (8)
- Mindenszentek, halottak napja (10)
- Mirian (2)
- Monok Zsuzsanna (1)
- Móra Ferenc (4)
- Móra László (3)
- Moretti Gemma (1)
- Móricz Eszter (1)
- Művészet (58)
- Müller Péter (2)
- Mysty Kata (1)
- N. (0)
- Nadányi Zoltán (1)
- Nagy István Attila & Bálint (3)
- Nagy Krisztina (1)
- Nagy László & Ilona (4)
- Nemes Nagy Ágnes (1)
- Némethné Mohácsi Bernadett (1)
- Nemzeti ünnep (59)
- Névnap- szülinap (48)
- Nőnapra & Farsang (10)
- Nyakó Zita (1)
- O, Ó (0)
- Ó. Kovács Ibolya (1)
- Oláh Gábor (1)
- OMNYE (58)
- Orbán Balázs&Orbán Hajnalka (3)
- Őri István (3)
- Orosz költők (3)
- Orth László (3)
- Osho (4)
- P. Geraldy (1)
- P. Pálffy Julianna (1)
- P. Tóth Irén (1)
- Pajzán történetek&mondák (46)
- Palágyi Lajos (1)
- Pálvölgyi Attiláné (1)
- Papp Váry Elemérné (2)
- Pásztor Piroska & Klaudia (2)
- Paudits Zoltán (1)
- Paula S. Tizzis (1)
- Pecznyík Pál (2)
- Pej Erika (1)
- Pénzár Miklós Csaba (1)
- Péter Erika (1)
- Pethes Mária (1)
- Petőfi Sándor (13)
- Pilinszky János (2)
- Piszár Éva (1)
- Pogány Zoltán (1)
- Politika (24)
- Poller Ildikó (3)
- Popper Péter (2)
- Pósa Lajos (11)
- Posztós Lenke (1)
- Prohászka Ottokár (1)
- Puskin (3)
- Rab Zsuzsa (1)
- Rabindranath Tagore (1)
- Radnóti Miklós (4)
- Rajki Miklós (3)
- Rajzó Eszter (1)
- Rasztik Edit Emese (1)
- Ratkó József (1)
- Reichard Piroska (1)
- Rejtő Jenő (0)
- Rejtő Jenő (2)
- Reményik Sándor (25)
- Reviczky Gyula (3)
- Riersch Zoltán (1)
- Rónay György (1)
- Rózsa Amarilla (1)
- Rudnyánszky Gyula (1)
- S. Farkas Zsuzsanna (1)
- Sajó Sándor (6)
- Sándor Gyula (2)
- Sango Villagren (1)
- Sárándí Szilvia (1)
- Sárhelyi Erika (2)
- Sarkadi Sándor (1)
- Sárközi György (2)
- Sarlós Erzsébet (1)
- Scheffer János (1)
- Schrenk Éva (1)
- Schvalm Rózsa (1)
- Schwartz Léda (1)
- Serfőző Attila (1)
- Shakespeare (1)
- Shelley (2)
- Sík Sándor (2)
- Siklós József (1)
- Simon Ágnes & István (2)
- Simonyi Imre (1)
- Sipos Julianna (1)
- Sohonyai Attila (1)
- Somlyó Zoltán&Somlyó György (3)
- Somogyváry Gyula (3)
- Sonkoly Éva (1)
- Soóky Melinda (1)
- Sport (83)
- Steph McGrieff (2)
- Süssünk - Főzzünk (13)
- Szabados István (3)
- Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila (3)
- Szabó Kila Margit (1)
- Szabó Lőrinc (3)
- Szabó Magda (1)
- Szabolcsi Erzsébet (1)
- Szabolcska MIhály (1)
- Szádeczky-Kardoss György (1)
- Szakáli Anna (1)
- Szalai Fruzsina (1)
- Szász Károly (1)
- Szatmári Delina (1)
- Szebenyi Judit (3)
- Szécsi Margit (1)
- Szeicz János dr. (2)
- Székely János (1)
- Szeleczky Zita (3)
- Széles Kinga (1)
- Szemlér Ferenc (1)
- Szent Gály Kata (1)
- Szentirmai Jenő (2)
- Szép Ernő (3)
- Szép versek és idézetek (84)
- Szépek szépei (21)
- Szerencsés János & Tünde (2)
- Szilágyi Anita&Viktória (2)
- Szilágyi Domokos (1)
- Szilágyi Hajnalka (1)
- Szilas Ildikó (1)
- Szilveszter Levente (2)
- Szőke István Attila (3)
- Szőllösi Dávid (0)
- Szőnyi Bartalos Mária (1)
- Szuhanics Albert (6)
- T. Fiser Ildikó (1)
- Takács Dezső (1)
- Tamás István (2)
- Tánczos Katalin (2)
- Tarsoly Beke Tamás (1)
- Tasnádi Bernadett (1)
- Tatiosz (1)
- Taygate (4)
- Telekes Béla (1)
- Természet (21)
- Thalis Silvenier (1)
- Tobai Rózsa (1)
- Tóbiás Tünde (1)
- Tokaji Márton (2)
- Tompa Mihály (2)
- Torday Teodóra (2)
- Torma Judit (1)
- Tormay Cécile (1)
- Tornay András (2)
- Tóth Anett, Juli, Julianna (3)
- Tóth Árpád (5)
- Tóth Attila & János (3)
- Tragédiák - katasztrófák (154)
- Tudod-e? (17)
- Tudomány - technika (67)
- Túri A. Zsuzsa (1)
- Túrmezei Erzsébet (3)
- Turza Sándor (0)
- Törő Zsóka (1)
- Történelem (164)
- Ujvári Lajos (2)
- Utassy József (1)
- V. Hugó (2)
- Váci Mihály (2)
- Vajda János (4)
- Vallás (68)
- Válóczy Szilvia (1)
- Vámosi Nóra (1)
- Varga János Veniam (1)
- Varga József (1)
- Varga Patrícia & Gyula (1)
- Vargáné Éva (1)
- Vargha Gyula (1)
- Varjú Zoltán (2)
- Várnai Zseni (8)
- Varró Dániel (2)
- Vas István (1)
- Vasas Mihály (1)
- Vázsonyi Judit (1)
- Végh Mária (1)
- Venyercsán László (1)
- Vesze László (1)
- Vészi Endre (1)
- Víg Éva (1)
- Világirodalom (19)
- Világirodalom: Burns (4)
- Világjárók (218)
- Virág Aliz (1)
- Vitó Zoltán (1)
- Vogelweide (2)
- Vona Erzsébet Cecilia (2)
- Vörös judit (2)
- Vörösmarty Mihály (3)
- Wass Albert (75)
- Weöres Sándor (4)
- Z. Konkoly Juci (1)
- Zágorec-Csuka Judit (1)
- Zagyi G. Ilona (1)
- Zas Lóránt (2)
- Zelk Zoltán (2)
- Zene, zene, zene... (122)
- Zeneszöveg (20)
- Zimonyi Zita (1)
- Zsefy Zsanett (3)
- Zsigai Klára (1)
- Zsóka Mariann (1)
- Örökzöld dallamok (40)
|
|
|
| |
- Ma: 2197
- e Hét: 13275
- e Hónap: 35763
- e Év: 213638
|
|
|
Offline
