|
 1/16 oldal 
|
Bejegyzések száma: 152
|
|
|
|
|
|
2023-10-10 20:00:51, kedd
|
| |
| |
MEGŐRÜLT A VILÁG
József Attila ,,NEM ÉN KIÁLTOK"
Nem én kiáltok, a föld dübörög,
vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
lapulj a források tiszta fenekére,
simulj az üveglapba,
rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
kövek alatt a bogarak közé,
ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe —
hiába fürösztöd öntmagadban,
csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
s nagyobb leszel a világ tengelyénél. .
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
akár borzalmas, akár nagyszerű,
nem én kiáltok, a föld dübörög.
Megdöbbenünk a versen. Mert a költő valami természeti kataklizma okozta rémületben szakítja, tépi ki magából a szavakat, mely kérlelhetetlen végzetként súlyosodik mindenkire, s már pusztán emiatt is kozmikus arányú. Kiáltását túlharsogja ennek robaja, a föld dübörgése...
Tobzódik az Ősgonoszság, mint a világegyetem egyik fönntartója, és rémületét tette még indokoltabbá: van-e ember, kinek ne szállna az inába a bátorsága ilyenkor?
Ötezer kilőtt rakéta, rengeteg halott, véres harcok az utcán - kitört az újabb háború
Link
Rendkivüli: Kegyetlen terror: válogatás nélkül kínozzák, mészárolják le az izraeli civileket a palesztin terroristák - videók
Link
Terrorháború Izrael ellen: mi történik most?
Link
ŐKET AKARJA BRÜSSZEL BEENGEDNI: ŐRJÖNGVE ÜNNEPLIK AZ IZRAEL ELLENI
TERRORTÁMADÁST A MIGRÁNSOK EGY GÖRÖG MENEKÜLTTÁBORBAN - VIDEÓ
Link
Megkezdődött: elindult az izraeli válaszcsapás
Link
Gázát körbezárták, több mint 2 millió ember csapdába esett
Link
Negyven csecsemőt öltek meg arab terroristák, lefejezték őket
Link
Horror: Negyven meggyilkolt csecsemőt találtak egy felszabadított izraeli kibucban
Link
Izrael lépett: többé nem lesz kegyelem, akárkit megölhetnek Gázában
Link
Újabb borzalmas felvételek: már Bécsben, Berlinben és Madridban is az arab terroristák gyilkosságsorozatát ünneplik a migránsok - videók
Az elmúlt napokban az arab terroristákat ünnepelték a migránsok és szélsőbaloldali tüntetők Európa, Ausztrália és Észak-Amerika-szerte. Több száz ember vonult utcára Berlinben, Párizsban, Madridban, Bécsben és Londonban is. Palesztin zászlókat lengettek és azt skandálták: Allahu Akhbar, vagyis Allah a leghatalmasabb. Az iszlamista jelszót kiabáltak azok az arab terroristák is, akik szombat reggel lerohanták Izraelt és közel 1000 embert gyilkoltak meg.
Link
,,Nem álhír a hullákon táncolás és a gyerekek elrablása, ez már tényleg háború"
Link
Így pénzeli Brüsszel a Hamász terroristáit
/A Hamász és az Iszlám Egyetem a szélsőségességben, az erőszakban és a terrorban hisz - nem pedig az oktatásban, a tudományban és a kultúrában. És mindezt EU-s támogatással/
Link
Mondjuk ki végre: az iszlám teret hódított Európában, bármikor megindulhatnak ellenünk (videókkal) - 2023.10.10.
Jó lenne, ha végre nem köntörfalaznánk és kimondanánk, hogy Európa őshonos népei, nemzetei óriási veszélyben vannak!
Miután a Hamász szombaton hajnalban megtámadta Izraelt, világossá vált, hogy könnyen olyan történelmi összecsapás elé nézünk, amilyenre nem is gondoltunk eddig. Az Európába eddig is ezrével és ráadásul az EU ,,meghívólevelével" érkező ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen megszállók lényegében katonák, az ISIS katonái. Mert higgyük el, nagyon sokan közülük azok, és időzített bombaként élnek és élősködnek Európa testén, hogy aztán egy gombnyomásra megmozduljanak és nekirontsanak ugyanúgy az őshonos európaiakra, mint tette ezt most a Hamász Izraelben.
Link
Két évig dolgoztak a Hamász támadás háborús forgatókönyvén - de ki volt a szerzője?
Link
A palesztin-izraeli háborúban szombat óta folyamatosak a támadások.
Kétségbeejtő az a brutális terrorakció, amelyben védtelen civileket lőttek agyon. Izraeli források szerint 2500, a Hamász szerint 7000 rakétát lőttek ki Izraelre, majd szárazföldön is benyomultak több helyen izraeli területre és 20-30 km-es mélységig jutottak. Nem véletlen, hogy az izraeliek több települést is evakuáltak, hogy megóvják a civil lakosságot. Kétségbeejtő az a brutális terrorakció, amelyben védtelen civileket lőttek agyon, mészároltak le. A Hamász egy olyan módot választott, amellyel k tudja véreztetni, és ki tudja fárasztani az izraeli haderőt, de ez még sosem sikerült nekik. Izrael is mozgósított, kitelepítette a lakosságot, precíziós csapásokat vetett be, és egy amerikai repülőgép-hordozó is a térségbe tart, tehát ők is segíteni fognak a precíziós csapásokkal. Ha Izrael mélyen benyomul a Gázai övezetbe, ott a világ egyik legsűrűbben lakott térsége van, 3800 ember lakik egy négyzetkilométeren, és közel 3 millió ember van, így nagyon drámai helyzet alakulhat ki. Az izraeli szárazföldi erők elsődleges célja valószínűleg az lehet, hogy az izraeli területre betört erőket megsemmisítsék és megszállják a határt a Gázai övezet mellett és mind a tengeri, mind az egyiptomi rész felé teljesen el fogják szigetelni, ezután tudják majd visszatelepíteni a lakosságot. Az viszont már egy másik döntés lehet, és eszkalálhatja a helyzetet, hogy ha mindenképpen bemennek a Gázai övezet területére, az azért már előre még nem látható veszteségekkel járhat, hiszen a civilek közt kellene megtalálniok a terroristákat. Nagy háború talán már nem várható, hiszen Izraelnek megfelelő mértékű és képzettségű hadserege van, de még sok minden más is történhet /pl. Irán/.
Az elmúlt 3 nap félelmetes hírei már így is elborzasztóak. Felkavaró felvételek: mindkét oldalon óriási pusztítás, összedőlt házak, gyilkolás, rengeteg halott, véres harcok.
És sajnos nem csak itt, hanem a Föld sok más helyén is...
Sokan álmodozunk, álmodoztunk arról, hogy egy igazságosabb világban éljünk. Sajnos ettől még nagyon távol van az emberiség és az országok nagy része...
Európára is tragikus sors várhat!
Mert megőrült a Világ!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-10-08 21:30:38, vasárnap
|
| |
| |
TERRORHÁBORÚ IZRAEL ELLEN: MI TÖRTÉNIK MOST?
Origo2023.10.07. 18:46
Rakéták tömegét lőtték Izrael déli és középső részére a Gázai övezetből szombat reggel, fegyveres terroristák tucatjai hatoltak be izraeli településekre. Óriási a baj, és egyre több a kérdőjel. Közben eddig legkevesebb 100 izraeli halálos és ezer sebesült áldozata van az izraeli mentőszolgálat és a kórházak szombat délutáni közlése szerint. Késő délután megkezdődött az izraeli válasz: az izraeli hadsereg rakétákkal támadja a Gázai övezetben a terroristák állásait, és a hadsereg közleménye szerint többszáz terroristát megöltek Izrael területén. Mi a Hamász? Miért támadta meg Izraelt, és mi jön most? Szakértőt kérdeztünk, és összegyűjtöttük a legfontosabb részleteket!
Rendkívüli hír
Izrael az Egyesült Államok segítségét kéri, nagy a baj
A palesztin-izraeli konfliktus rég követelt egyszerre annyi izraeli áldozatot, mint a Hamász szombat reggeli támadása. Több ezer rakétát lőttek ki a zsidó államra, a szervezet harcosai behatoltak izraeli területekre, ahol több civilt megöltek. A támadás mindenkit váratlanul ért.
A támadásnak - szombat délután hat órakor - már legalább 100 áldozata és 1000 sebesültje van, de ezek a számok még biztos, hogy emelkedni fognak.
Eközben a másik oldalon a palesztin média 160 halottról és több mint 1000 sebesültről számolt be a Gázai övezet kórházaiban szombat reggel óta. Az Egyesült Államok - amelynek demokrata vezetése az elmúlt években többször cserben hagyta Izraelt - azt ígéri, hogy biztosít mindent Izraelnek a védekezéshez, Oroszország pedig azonnali tűzszünetre szólított fel.
Mi történt szombat hajnalban Izraelben?
Rakéták tömegét lőtték Izrael déli és középső részére a Gázai övezetből szombat reggel, fegyveres terroristák tucatjai hatoltak be izraeli településekre - jelentette a helyi média szombat reggel. Az izraeli hadsereg helyi egységei, kommandósok és helyi biztonságiak tűzharcokat folytatnak a behatolt gázai merénylőkkel, akik a helyi lakosok otthonait próbálják támadni és elfoglalni, több épületet sikerült birtokba venniük, ott véres csaták folynak az izraeli biztonságiakkal. Mohammed Deif, a Gázai övezetet irányító iszlamista Hamász terrorszervezet katonai szárnyának vezetője azt közölte, hogy
mintegy ötezer rakétát indítottak szombat reggel Izrael felé.
Rakétával lövik Izraelt palesztin fegyveresek Gáza városából 2023. október 7-én.Forrás: MTI/EPA/Mohamed Szaber
Rakétatalálat érte a Gázai övezettel északon szomszédos városokat, Askelont és Javnét, valamint az ország középső részén Rison Lecionban és Ramléban is becsapódott lövedék, Jeruzsálemből légvédelmi riasztást jelentettek.
Túszokat tartanak fogva a terroristák
Az izraeli N12 hírcsatorna beszámolója alapján jelenleg mintegy 50 izraeli túszt tartanak fogva a Hamász fegyveresei. A jelentés alapján a túszokat a Be'eri kibuc étkezőjében tartják fogva. A kibuc Izrael déli részén, a Negev-sivatag északnyugati részén található, a Gázai övezet keleti határának közelében.
Az egyik helyi lakos a hírcsatornának arról számolt be, hogy a kibucban lévő otthonában egy biztonságos szobában van, és "sok lövést" hall a közelben. Eközben egy másik déli lakos azt mondja, hogy felesége és lányai eltűntek, és hogy a felesége telefonját - amelyet nem vesz fel - a Gázai övezet déli részén lévő Khan Younisba követte nyomon. Azt mondja, attól tart, hogy a családját elrabolták Gázába. Ezeket a jelentéseket Izrael hivatalosan nem erősítette meg. A hírcsatorna azonban arról számolt be, hogy a Hamász férfiakat és nőket, fiatalokat és időseket, civileket és katonákat rabolt el a Gázai övezetbe.
Gázai övezetForrás: Origo
A gázai övezet és az uralmin lévő terroristák, a Hamász
A Gázai övezet a világ egyik legsűrűbben lakott területe, Izrael és Egyiptom között helyezkedik el. A területet nem az Izrael és más országok által leginkább tárgyalópartnernek tekintett Palesztin Hatóság ellenőrzi, hanem a Hamász palesztin terrorszervezet.
A Hamász a Muszlim Testvériség nevű terrorszervezet palesztin ágából vált ki az 1980-as évek végén. A Hamász célja, hogy iszlám államot hozzon létre Izrael területén.
A Hamász fegyveresei a Gázai övezetben.Forrás: EPA
A Gázai övezetből 2005-ben kivonult az izraeli hadsereg illetve felszámolták a területen a zsidó telepeket is. Ezt követően blokád alá vonták a területet. A Hamász 2006-ban vette át a hatalmat a gázai övezetben a Fatah nevű korrupt szervezettől egy választáson.
Mit lehet tudni a mostani támadásról?
Az Origo az eseményekkel kapcsolatban megkérdezte Nógrádi György biztonságpolitikai szakértőt, aki elmondta, hogy a mostani akció fedőneve arab részről Al-Aksza vihar, és láthatjuk, hogy támadást hajtottak végre a szárazföldről, a levegőből és a tengerről. Az izraeli kormány és vezérkar is összeült, és az első lépések egyikeként lezárták Gáza térségét, és hajózási tilalmat vezettek be. A szakértő rámutatott, hogy 14 települést támadtak meg a palesztin fegyveresek, ezek közül hármat el is foglaltak. Izrael és a Nyugat a Hamászt terrorszervezetként tartja számon. A szakértő szerint egy probléma van, hogy
most úgy támadtak a palesztinok, hogy előtte napokon át nem támadtak, csend volt. Ez újdonság volt az 1973-as, ötven évvel ezelőtti háborúhoz képest, mert akkor napi összecsapások voltak.
Izraelben akkor vallási ünnep volt, nem figyeltek oda, most viszont egyszerre támadtak, jóval előkészítettebb akcióval, és Izrael számára ez így egy taktikai vereséget is jelent. A nagy kérdés most az, hogy mi lesz a háború után? Nógrádi György leszögezte:
egyértelmű, hogy a háborút Izrael megnyeri, de ha nagyon kemény izraeli csapások lesznek, és nagyon kemény izraeli ellenlépések lesznek, akkor a palesztinok jelentős része fel fog lázadni Izrael ellen, és az arab országok számára is megnehezül az együttműködés Izraellel.
Rakétával lövik Izraelt palesztin fegyveresek Gáza városából 2023. október 7-én.Forrás: MTI/EPA/Mohamed Szaber
Honnan volt ennyi rakétája a Hamásznak?
Nógrádi György az Origónak kifejtette, hogy
rengeteg katonai üzem működik a Gázai térségben, ez a világ legsűrűbben lakott területe.
már a gyerekeket és a nőket a palesztinok elküldték máshová, mert nyilvánvaló volt, hogy lesz egy izraeli ellencsapás.
ma a világpiacon bárki bármennyi fegyvert be tud szerezni.
a Hamász óriási katonai támogatást kapott és kap Irántól.
Nógrádi György szerint most
a Hamász célja az, hogy az eddigi izraeli politikát megtorolják, legalábbis a terrorszervezet megfogalmazása szerint.
Az sem utolsó szempont, hogy évekkel ezelőtt az Al-Aksza mecset körül kialakult helyzetnek ma is van relevanciája. Az Al-Aksza jelenlegi felállásban a fedőneve az akciónak, az Al-Aksza brigádok pedig arra utal, hogy fegyveres összecsapások voltak még évekkel ezelőtt az Al-Aksza mecset környékén, ahol palesztinok haltak meg, így az Al-Aksza név a palesztinok számára szimbóluma az izraeli támadásoknak.
Az izraeli határrendőrséggel összecsapó palesztinok felgyújtott barikáddal zárnak le egy utat a 19 éves palesztin Labíb Dumaidi temetése közben a ciszjordániai Náblusz közelében fekvő Huvarában 2023. október 6-án.Forrás: MTI/AP/Nászer Nászer
Ötven évvel ezelőtt is megtámadták Izraelt
Nógrádi György arról is beszélt lapunknak, hogy óriási kérdés az, hogy
hol volt és mit csinált a hírszerzés, és hogyan lehetséges az, hogy 50 év után újra megtámadták úgy Izraelt, hogy erre nem volt felkészülve?
A szakértő rávilágított, hogy
pontosan 50 évvel ezelőtt tört ki a jóm-kippuri háború, ahol Izrael tudta, hogy a Szovjetunió által támogatott Egyiptom és Szíria meg fogja támadni, de nem mert mozgósítani, mert az előző mozgósítás annyi pénzbe került, hogy abból indultak ki, hogy megviselné az izraeli költségvetést.
A háborúban akkor győzött Izrael, aminek egyik döntő oka az Ariel Saron tábornok - későbbi izraeli miniszterelnök - által vezetett sikeres ellentámadás volt, amely megroppantotta az egyiptomi és szíriai hadsereget.
Mi lesz ezután Izraellel?
Nógrádi György szerint az egyik nagy kérdés az, hogy ez a háború hogyan fogja befolyásolni Izrael eddigi sikeres béketárgyalásait az arab államokkal, különös tekintettel az elmúlt hetekben, főleg az ENSZ közgyűlésén lefolytatott szaúd-arábiai-izraeli tárgyalásokra milyen hatással lesz.
Jelenleg nagyon jó az egyiptomi-izraeli viszony, de meglátjuk majd, hogy az egyiptomi vezetés változtat-e a politikáján.
Így reagált a nemzetközi közösség
Charles Michel, az EU Tanácsának elnöke azt írta az X platformon (korábban Twitter): az Izrael és az izraeli lakosság elleni "válogatás nélküli támadások" ártatlan polgárokat sújtanak terrorral és erőszakkal. Az EU szolidáris az izraeli néppel ebben a szörnyű pillanatban - tette hozzá.
Karl Nehammer osztrák szövetségi kancellár szintén az X-en azt írta: "Határozottan elítélem a Hamász ma reggel óta Izrael és ártatlan civilek elleni terrortámadását. Izraelnek joga van megvédeni magát az ilyen alattomos és tömeges támadásokkal szemben. Védtelen civilekre rakétákat lőni brutális terror, és soha nem eszköz a politikai problémák megoldására. Izrael biztonsága Ausztria számára nem tárgyalási alap."
Annalena Baerbock német külügyminiszter (aki a palesztinokkal rendkívül engedékeny német Zöldek vezetője) most szintén elítélte a Gázából Izrael ellen intézett támadásokat. "Az ártatlan emberek elleni erőszaknak, a rakétatámadásoknak azonnal véget kell vetni. Teljes mértékben szolidárisak vagyunk Izraellel, amelynek a nemzetközi jog szerint joga van megvédeni magát a terrorral szemben" - írta az X-en.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke "a terrorizmus legmegvetendőbb formájáról" beszélt.
Olaszország is támogatja Izrael önvédelemhez való jogát. A római kormány szintén a leghatározottabban elítéli a "terrort és az ártatlan civilek elleni folyamatos erőszakot" - áll Giorgia Meloni olasz miniszterelnök hivatalos rezidenciájának szombaton kiadott közleményében. "A terror soha nem fog győzedelmeskedni" - írták.
James Cleverly brit külügyminiszter szintén az X-en közölte: "az Egyesült Királyság egyértelműen elítéli a Hamász által izraeli civilek ellen elkövetett szörnyű támadásokat. Az Egyesült Királyság mindig támogatni fogja Izrael jogát, hogy megvédje magát".
José Manuel Albares spanyol külügyminiszter pedig azt írta a X-en: "határozottan elítéljük a Gázából Izrael ellen elkövetett nagyon súlyos terrortámadásokat. Elborzaszt bennünket ez a válogatás nélküli erőszak. Minden szolidaritásunk az áldozatoké."
Az ukrán külügyminisztérium szintén az X-en közölte: "Ukrajna határozottan elítéli az Izrael elleni folyamatos terrortámadásokat, beleértve a Jeruzsálemben és Tel-Avivban civilek ellen elkövetett rakétatámadásokat". Ukrajna támogatja Izraelt abban a jogában, hogy megvédje magát és népét.
Oroszország mindkét féllel és az arab országokkal is kapcsolatban áll az Izrael és a palesztinok közötti konfliktus eszkalálódása miatt. "Magától értetődik, hogy mindig önmérsékletre szólítunk fel" - idézi az Interfax hírügynökség Mihail Bogdanov külügyminiszter-helyettest.
Mennyire súlyos az izraeli helyzet?
Az Origo megkérdezte Nógrádi Györgyöt, hogy mennyire súlyos az izraeli helyzet. A szakértő szerint nagyon fontos lesz, milyen lesz az amerikai és orosz reakció. Hozzátette: érdekes megnézni, hogy az az Európai Unió, amely az elmúlt években rendkívül kritikus volt Izraellel szemben, - és rendre a palesztinok mellé állt (a szerk.) - hogyan reagált most. Nagy-Britannia már nem tagja az EU-nak, a NATO-nak igen, ugyanakkor a brit miniszterelnök a német vezetésen keresztül elítélte a palesztin támadást. Színre lépett a német külügyminiszter is, aki bejelentette, hogy azonnali tűzszünetre van szükség, ilyet azonban a háború első perceiben rendkívüli butaság mondani - vélte a szakértő.
Demkó Attila, az MCC szakértője pedig a Facebookon közzétett bejegyzésében rögzítette, hogy
a Hamasz támadása jóval komolyabb minden korábbinál.
Hozzátette azt is, hogy
ami ma van annyival rosszabb, hogy sok háború nem "választott" háború lesz, hanem bele van kódolva a rendszerbe a demográfiai robbanás és a klímaváltozás miatt.
Ez a háború hogyan hathat az ukrajnai háborúra?
Nógrádi György lapunknak elmondta, hogy Izrael eddig rendkívül óvatos volt, és jó kapcsolatokat próbált fenntartani mind Ukrajnával, mind Oroszországgal, mert mindkettőben él zsidó kisebbség.
Miután látjuk mi történik most, az ukránok bejelentették, hogy felvették a kapcsolatot az izraeli ukrán nagykövetséggel, hogy mi történt az Izraelben élő ukrán állampolgárokkal. Érdekes, mert nem mondják ki, hogy zsidókkal. Nyilvánvaló, hogy ukrán állampolgár izraeli zsidók ugyanúgy élnek, mint a többi zsidó Izraelben, de az ukránok már ebből is elkezdtek propagandát csinálni. Hogy ő törődik az állampolgáraival, de látjuk, hogy ez nem így van.
Magyarország elítéli az Izraelt ért terrortámadást
Magyarország elítéli az Izraelt szombat hajnalban ért terrortámadást, elismeri Izrael önvédelemhez fűződő jogát, és őszinte együttérzését fejezi ki a veszteségek miatt
- írta a külgazdasági és külügyminiszter a Facebook-oldalán. Szijjártó Péter közölte, hogy
a tel-avivi magyar nagykövetség munkatársai épségben vannak, folyamatosan tartják velük a kapcsolatot, és folyamatosan veszik fel a kapcsolatot azokkal a magyar állampolgárokkal, akik konzuli védelemre regisztráltak.
Az Izraelben tartózkodó magyarokat arra kérik, hogy bármilyen baj esetén azonnal forduljanak a magyar nagykövetséghez - írta a miniszter, megjegyezve, hogy eddig még nem érkezett segélykérés. Szijjártó Péter kiemelte, hogy
Magyarország a lehető leghatározottabban elítéli a brutális terrortámadást, elismeri Izrael önvédelemhez fűződő jogát, és őszinte együttérzését fejezi ki Izrael kormányának és az izraeli népnek az őket ért veszteségek miatt.
Izraeli kollégámat biztosítottam Magyarország támogatásáról és együttérzéséről
- írta a miniszter.
Egyiptom közvetíteni próbál a Hamász és Izrael között
A legfrissebb hírek szerint Egyiptom közvetíteni próbál a Hamász és Izrael között a szombat reggel kitört súlyos fegyveres konfliktus eszkalációjának megfékezésére. Szaúd-Arábia és az ENSZ emberi jogi főbiztosa is a polgári lakosokkal szembeni erőszak azonnali beszüntetésére szólította fel a feleket hírügynökségi jelentések szerint.
Egyiptom "intenzív kapcsolatokat" folytat "befolyásos" nemzetközi felekkel a folyamatban lévő palesztin-izraeli eszkaláció megállítása érdekében. Az egyiptomi külügyminisztérium szóvivőjének szombati közleménye alapján Számeh Sukri egyiptomi külügyminiszter a "súlyos palesztin-izraeli eszkaláció" miatt telefonon egyeztetett Josep Borrell európai uniós külügyi főképviselővel.
Volker Türk, az ENSZ emberi jogi főbiztosa az erőszak azonnali leállítására szólított fel a Gázai övezetben és annak térségében, miután az övezetet uraló Hamász palesztin iszlamista szervezet az elmúlt évek legnagyobb támadását intézte Izrael ellen.
Ez a támadás borzalmas hatással van az izraeli civilekre
- mondta Türk egy nyilatkozatában.
Polgári lakosok soha nem lehetnek támadások célpontjai
- tette hozzá.
Elítélte a támadást egyebek között India, Franciaország és a NATO is.
A kapcsolataik normalizálásáról Izraellel éppen ezekben a hónapokban tárgyaló Szaúd-Arábia a palesztinok és Izrael közötti ellenségeskedés "azonnali beszüntetésére" szólított fel. A kapcsolatok normalizálásáról folyó tárgyalásokon mindkét ország legfontosabb szövetségese, az Egyesült Államok közvetít.
A királyság külügyminisztériuma közleményben szólított fel a civilekkel szembeni erőszak kerülésére és önmérséklet gyakorlására. "A megszállás folytatása, a palesztin nép törvényes jogainak megtagadása és a hitbéli szentségei elleni szisztematikus provokációk megismétlődése a feszültségek elmérgesedéséhez vezethet" a szaúdi közlemény szerint.
Irán üdvözölte a terrortámadást
Az Irán támogatását élvező Hezbollah libanoni síita szervezet üdvözölte és "hősiesnek" nevezte a Hamász terroristáinak Izrael elleni támadását. Közölték, hogy közvetlen kapcsolatot tartanak fenn a palesztin vezetőkkel a palesztin területeken belüli és kívüli műveletek "folyamatos értékelése" végett. A Hezbollahot az Egyesült Államok, Németország, az Egyesült Királyság, Izrael és még az Arab Liga is terrorszervezetnek minősíti.
Ali Hamenei ajatollahnak, Irán legfelsőbb politikai és vallási vezetőjének az egyik katonai tanácsadója is üdvözölte a Hamász "bátor offenzíváját" Izrael ellen az Isna iráni hírügynökség jelentése szerint.
Támogatjuk ezt a bátor, al-Aksza fedőnevű hadműveletet, és biztosak vagyunk abban, hogy az ellenállási front is támogatja
- közölte Jahja Rahim-Szafávi tábornok, a Forradalmi Gárda elitalakulat parancsnoka. A teheráni külügyminisztérium közleménye szerint
a Hamász támadása a palesztinok egyre nagyobb önbizalmának a jele Izraellel szemben.
Ebben a hadműveletben a meglepetést és más elemeket is kombinálva használtak, ami jelzi a palesztinok önbizalmát a megszállókkal szemben
- közölte Nasszer Kanaáni szóvivő, akit szintén az Isna idézett.
Kapcsolódó cikkek
Ötezer kilőtt rakéta, rengeteg halott, véres harcok az utcán - kitört az újabb háború
Link
Itt van Törökország és Egyiptom drámai bejelentése
Link
Erre senki sem számított: itt az iráni háborús üzenet
Link
Drámai bejelentést tett az izraeli hadsereg, nagy a baj
Link
Szijjártó Péter: Regisztráljanak konzuli védelemre az Izraelben tartózkodó magyar állampolgárok
Link
Link
Sokkoló videókon az izraeli válaszcsapás ereje a Gázai övezetben - 2023.10.09.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-08-22 22:45:37, kedd
|
| |
| |
HOGY EL NE FELEJTSÜK SOHA EZT A NÁCI ÁLLATOT...
Íme a szörnyeteg, aki a világra szabadította a genderideológiát
Nagyon sötét veremben találhatja magát az, aki utánajár John Money munkásságának: bemutatjuk a genderideológia egyik atyját, akire nem nagyon akarnak hivatkozni a mai aktivisták.
Sok szó esik mostanság a genderideológiáról, külföldön és belföldön egyaránt. Egyesek a gyerekekre és a mentális egészségre gyakorolt negatív hatásait hangsúlyozzák a közbeszédben, míg a spektrum másik oldalán azok állnak, akik szerint ez teljesen paranoid gondolkodás, és igazából a genderizmus nem több, mint egy újabb lépcsőfok a fejlődés, a teljes egyéni szabadság felé.
Meglátásunk szerint mindebből fájóan hiányzik egy fontos részlet, mégpedig, hogy
miképp is indult útjára a genderideológia?
Hiszen láthatóan új keletű dologról van szó, sem a történelemkönyvekben, sem a biológiakönyvekben nincs róla szó; és ha vesszük a fáradtságot, azt látni, hogy egy passzust sem találhatunk róla sem a Bibliában, sem az ókori rómaiak írásaiban, sem a középkori iratokban.
Nos, az 1950-es és '60-as évekig kell visszamennünk. Egészen pontosan 1955-ben használta először a ,,gender" kifejezést az új-zélandi születésű, de Amerikában karriert befutó pszichológus, John Money, aki ezzel teljesen külön kategóriát hozott létre a születési nemtől. Az elmélet szerint egyáltalán nem a biológiai markerek határozzák meg egy adott személy nemét, hanem a viselkedési mintázatok. Később ezek kiegészültek olyan, ismerősnek hatható fogalmakkal is, mint ,,genderidentitás", amely a szexualitás belső, egyéni élményének leírására törekszik, vagy mint a ,,genderszerep", ami a férfiakra és nőkre vonatkozó társadalmi elvárásokat foglalja magában.
Money a Johns Hopkins University-n nyitotta meg az első, genderidentitással foglalkozó intézetét. Látható, hogy a mai kor gendermozgalmát milyen mértékben határozza meg John Money gondolkodása, hiszen például az elv, miszerint nem a biológia határozza meg valaki nemét, hanem a társadalom, a szociális környezet, az egyéni érzések, és a többi,
szinte egy az egyben visszavezethető az új-zélandi pszichológusra.
De akkor miért lehet mégis az a benyomásunk, hogy a genderideológia támogatói mintha kerülnék a John Moneyre való hivatkozást? Miért érezhetjük úgy, mintha elfeledkeztek volna róla? Miért nem említik a nevét?
David Reimer tragédiája
Nos, a fenti kérdésekre a választ talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy azért, mert Money sajnos nem maradt meg az elméletnél, hanem
elképzeléseit bizony a gyakorlatba is megpróbálta átültetni - katasztrofális eredményekkel.
Money a gender-elméletet először úgynevezett ,,interszex" kisbabákon akarta tesztelni - azaz olyan csecsemőkön, akik (különböző születési rendellenességek következtében) nemi jellegzetességük alapján nem sorolhatóak be kizárólagosan tipikus női vagy férfi kategóriába. Money úgy vélte, hogy ezen csecsemőket a leghatásosabban hormonokkal és különböző műtétekkel lehet kezelni azzal a céllal, hogy valamelyik ,,genderbe" terelje őket. Igazándiból nem számított az, hogy a csecsemőnek milyen nemi szerve van, ehelyett az elsődleges hangsúlyt a választott ,,gender" kapta.
John Money-t azonban nem ez izgatta. Sokkal inkább foglalkoztatta az egészséges nemi jellegekkel rendelkező gyermekek fejlődése: azon elméletét igyekezett bizonyítani, miszerint minden gyermek esetében alakítható és rugalmas a ,,genderidentitás".
A gond persze az volt, hogy ezt szinte lehetetlen volt kivitelezni, hiszen egy épelméjű szülő sem akarta akkoriban, hogy másik neművé transzformálják a gyermekét, ha már makkegészséges.
Ekkor azonban ölébe hullott a kiskapu: David Reimer.
Mint a Rolling Stone magazin írja beszámolójában, Reimer 1965-ben született egy ikerpár tagjaként egy kanadai munkáscsaládba: tökéletesen egészségesek voltak, egészen addig, amíg édesanyjuk észrevette hét hónapos korukban, hogy nehezen vizelnek. Mint kiderült, fitymaszűkületük volt, amely egy körülmetéléssel könnyen kezelhető. Rutinműtétnek kellett volna lennie, azonban David esetében ez tragikus következményekkel járt: egy műhiba következtében David szinte teljesen elvesztette péniszét, ahogy a szüleivel konzultáló egyik orvos fogalmazott, ,,sosem fog tudni házas életet élni, és normális szexuális kapcsolatot létesíteni". Az orvosok a rekonstrukció lehetőségét is kizárták. A Reimer szülők kétségbe estek, nem tudták mitévők legyenek, mindenhol megpróbáltak segítséget kérni, de senkitől sem kaptak. John Money-t egy televízióműsorban látták, és
annyira hatással volt rájuk a pszichológus karizmája, hogy végső kétségbeesésükben felvették vele a kapcsolatot.
Money pedig ezzel tökéletes ,,tesztalanyhoz" jutott: David ugyanis - ellentétben az interszex csecsemőkkel - egy olyan gyermek volt, aki egyértelműen egy fiú nemi jellegeivel rendelkezett, ikertestvére, Brian pedig továbbra is teljesen egészséges volt - azaz ő lehetett a ,,kontrollcsoport" a kutatás során. Fontos leszögezni, hogy mire Reimerék először, 1967-ben meglátogatták Money-t, a pszichológus már egyfajta szaktekintélynek számított az Egyesült Államokban a ,,gender rendellenességek" témájában. A szülők úgy gondolták, a pszichológus normális életet biztosíthat Davidnek, csak épp lányként.
Money pedig agresszíven nyomult: arról győzködte a szülőket, hogy Davidnek teljes klinikai kasztráción kell átesnie, és női nemi szervet kell neki műtéti úton kreálni, 11-12 éves korától pedig női hormonkezelést kell kapnia.
David ekkor mindössze 22 hónapos volt, de már indult a tortúra.
Szülei John Money utasítására úgy nevelték őt, mintha kislány lenne: Brendára nevezték át, lányos ruhákba öltöztették, babaházat ajándékoztak neki. Szinte senki nem tudott arról, mi is ,,Brenda" pontos háttértörténete, még Brian is abban a hiszemben cseperedett, hogy kishúga van.
David Reimer, miután megszabadult Moneytól. Forrás: Wikipédia
A gépezetbe azonban hiba csúszott, David viselkedése ugyanis nem mutatta a ,,kísérlet" sikerét. Nem fogadta el például, amikor anyja ki akarta sminkelni, a lányos ruhákat mindig letépte magáról, az iskolában fiúként viselkedett, ami miatt az osztálytársai csúfolták, tanárai pedig problémásnak vélték.
Ennél azonban sokkal szörnyűbbek voltak az éves vizitek John Money-nál, amikor is megvizsgálta az ikrek szexuális fejlődését. A pszichológus hatéves koruktól (!) kezdődően a szexuális fantáziáikról és vágyaikról faggatta a gyermekeket, valamint meztelen gyerekekről és szexelő felnőttekről mutatott nekik fotókat.
Más alkalmakkor arra utasította a gyerekeket, hogy vetkőzzenek le, és nézzék egymás nemi szerveit. Money gyakran 5-6 kollégáját is behívta a ,,vizitekre", máskor pedig képeket készített.
Gyakran arra utasította a testvérpárt, hogy imitáljanak közösülést,
amikor pedig erre nem voltak hajlandóak, üvöltözni kezdett velük egy másik beszámoló szerint.
Reimer egy későbbi interjúban elmesélte, hogy nagyon hamar rettegni kezdett a vizitektől, ám a legrémületesebb az volt, amikor közeledett a nyolcadik születésnapja. Money ugyanis ekkor akart további műtéteket végrehajtani Reimeren, hogy ,,női nemi szervét" befejezze. Meglehetősen ellentmondásos, mindenesetre az új-zélandi pszichológus nem hitt abban, hogy a pszichológiai nemváltás lehetséges teljes fizikai nemváltás nélkül.
Money ekkoriban kezdett befutni. Az ikreken végzett, színfalak mögött dermesztő kísérleteket publikálta, a média felkapta, és a siker az ölébe hullott.
A Reimer-fivérek azonban ezt egész másként élték meg,
a kamaszkorhoz közeledve David egyre inkább elidegenedett saját testétől.
Maga Money is arról számolt be, hogy a hormonterápia puszta említésétől is David intenzív pánikrohamot kapott, a pszichológust azonban ez sem állította meg - mindenképp meg akarta műteni Davidet, ezért még egy transszexuális férfit is fel akart bérelni, hogy beszéljen a fiúval, hátha ,,jobb belátásra" tudja bírni.
A rengeteg tortúra végül egy 1976-os incidensben csúcsosodott ki, amikor is David nemes egyszerűséggel felrohant a klinika tetejére, és azzal fenyegetőzött, hogy a mélybe veti magát, ha még egyszer látnia kell Money-t.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy a fiúk a klinikára mentek vizitre. Money ezek után még egyszer meglátogatta a Reimer családot 1979-ben, ekkor az ikrek a pincében bújtak el az orvos elől. Ezután David soha többet nem látta a pszichológust.
S amint a fiú kikerült Money hatása alól, megízlelte a szabadságot: tizenhatodik születésnapjára elhagyta a ,,Brenda" nevet, melleit műtéti úton eltávolíttatta, és férfi hormonokat kezdett szedni.
De Money ,,munkásságának" hatása sajnos élete végéig kísérte Davidet, 21 éves kora előtt kétszer próbált meg véget vetni életének.
1990-ben kezdtek csak el végre éledezni a remények David számára, amikor megházasodott, és nevére vette nejének három gyermekét.
Ebben az időszakban kezdett csak Money kísérleteinek sötét, embertelen oldala szivárogni a nyilvánosság felé.
A pszichológus riválisa, valamint Reimer egykori pszichiátere összefogtak, és 1997-ben megjelentették tanulmányokat, amely cáfolta Money azon meggyőződését, miszerint a csecsemők ,,semleges genderűek" lennének. Kimutatták azt is, hogy kezelései több kárt okoznak, mint hasznot, és Reimer volt az élő példa.
David Reimer számára azonban már túl késő volt. 2002-ben ikertestvére öngyilkos lett, túladagolta magát antidepresszánsokkal, felesége pedig rövidesen benyújtotta a válókeresetet. David 2004-ben véget vetett életének:
38 éves volt, de ezalatt az idő alatt döbbenetes kínokat kellett átélnie.
John Money 2006-ban hunyt el, több mint hatvan kitüntetéssel ékes karrierje után életének a Parkinson-kór szövődményei vetettek véget 84 éves korában.
Nyitóképen: John Money. Fotó: Wikipédia
Forrás: mandiner.hu
Link
A genderideológia pusztító következményei
Link
Pszichológusok a genderideológia szolgálatában
Link
Külföldi szövetségesek, ,,civil" szervezetek segítik a genderideológia fantomjával hadakozó kormányt
Link
Újabb kísérlet zajlik a genderideológia törvényesítésére
Link
Az iskolák után kezdődik a munkahelyek érzékenyítése is
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-07-15 21:45:17, szombat
|
| |
| |
KUN PÉTER EMLÉKÉRE
Csak 25 éves volt... Olyan fiú, akiért rajongtak a lányok. Mellette pedig piszkosul tudott gitározni. És még ma is megtehetné, ha 30 éve, 1993. július 10-én hajnalban valaki megfogta, megfoghatta volna a kezét, hogy ne! Akkor ma is élne a százhalombattai Kun Péter, az Edda mindig vidám, mosolygós gitárosa, akit az együttes testőre gázolt halálra a Velencei tónál. A 70-es út 47-es kilométerköve azóta is az Edda-rajongók legszomorúbb zarándokhelye.
Pedig minden olyan szépen indult. Tehetséges volt, jóképű, igazi rocker, akinek megadatott, hogy a kor egyik legnépszerűbb bandájában, az Eddában gitározhat. A föld felett járt.
A hagyományos, velencei tavi Edda-táborra is úgy készült, mint egy kisgyerek. A föld felett járt, mert a fiatal kora ellenére az ő szólóitól alélt el a közönség, és mert már tudta, hogy a barátnője négy hónapos terhes.
Egy átlagos pénteki nap volt. Sok napsütés, meleg idő. A MOL-nál aznap 56 forint volt a gázolja ára, volt aki használt Lada Samarát vagy kocka Ladát keresett hirdetésben, az isztambuli hat napot pedig 7990 forintért kínálta egy utazási iroda.
A Velencei tónál pedig ezen az estén ünnepeltek. Gömöry Zsoltot, a banda tagját, mert gyereke született és születésnapja is volt. Ittak. Leginkább bort. Kun Péter is ivott. De nem lett volna ezzel semmi baj. A baj azzal volt, hogy a fiatal gitáros az imádott motorját is magával vitte a Velencei tóhoz.
Egy szponzor nem sokkal korábban két choppert ajánlott fel az Eddának használatra. Kun Péter viszont egy gyorsabb motorra vágyott és kijárta a frontember Pataky Attilánál, hogy az egyik motor sportos legyen. Egy bivalyerős FZR 600-as Yamahát kapott. Imádta, szerelmemnek hívta.
Azon a hajnalon pedig ahelyett, hogy lefeküdt volna aludni, kitalálta, hogy még motorozik egyet. ,,Teszek még egy kört a szerelmemmel" - mondta és már ment is. Nem kellett volna. De a legszörnyűbb az egészben, hogy nem azért halt meg, mert ittasan ült motorra.
Mikor elviharzott a szálloda elől, a barátnője aggódni kezdett, ő szólt az együttes egyik testőrének, hogy menjenek utána. A testőr is ivott, de segíteni akart. Bepattant a Chevroletbe Kun kedvesével együtt és gázt adott.
Annak ellenére is, hogy az egyik kereke korábban defektet kapott, így csak egy ideiglenes pótkerék volt a kocsin. Olyan, amellyel az ember elgurul a következő benzinkútig és segítséget kér.
Kun Péter közben meggondolhatta magát, mert a 70-es út 47-es kilométerkövénél leállt a motorjával és épp arra készült, hogy megfordul. Hazamegy és kialussza magát, hiszen este koncert. Az út közepén állt keresztben a Yamahával, amikor a kanyarból kivágódott nagy sebességgel a Chevrolet. Pillanatok alatt történt mindent. A gitárosnak esélye sem volt, az orvosok szerint az ütközés pillanatában meghalt.
Pataky Attila már aludt, úgy ébresztették fel, hogy nagyon nagy baj van. Ő találta ki azt is, hogy a sátrakban alvó több száz Edda-rajongónak nem fogják egyből elmondani, hogy mi történt. Ismerte őket, félt, hogy néhányan kárt tesznek magukban. Előbb csak azt mondták délelőtt, hogy Kunost kisebb baleset érte, vége a tábornak, nem lesz este koncert, mindenki menjen haza.
De maradtak. Mintha megéreztek volna valamit. Estére így Pataky Attila kiállt a színpadra és elmondta, Kun Peti nincs többé. És sajnos igaza lett. A beszámolók szerint egy lány késsel összeszurkálta magát, másik kettő pedig a kézfején próbálta felvágni az ereit.
Kun Péter meghalt. Aztán öt hónappal később megszületett a kislánya, aki sosem láthatta az apját. A tehetséges gitáros halála után az Edda folytatta, a következő albumot az emlékének ajánlotta, az együttes rajongói viszont azóta sem feledik a hosszú hajú, mosolygós srácot, aki úgy festett a színpadon, mint valami világsztár.
Egyszer megkérdezték tőle, hogy melyik a kedvenc Edda-száma. Hamar jött a válasz:
Éjjel érkezem.
Sajnos 26 éve hiába várjuk...
Nyugodj békében, Kun Péter!
Kun Péter Kunos emlékére ( Edda - Lelkünkből )
Link
Triton-Álnokság
/Egy százhalombattai koncert abból az időből amikor a Kun Peti a katonaság és a Kanguru után újjáélesztette a zenekart. Azt hiszem 1989.
Kun Péter-gitár, ének, Tobola Csaba-dob. Andrics László-basszus/
Link
Kun Péter sírjánál...
Link
Kun Péter (Pusztaszabolcs, 1967. október 29. - Velence, 1993. július 10.) magyar rockzenész, az Edda Művek tagja.
Édesapja hivatásos zenész volt, rendezvényeken, lakodalmakban játszott. Gyerekkorában Pusztaszabolcsról Százhalombattára költöztek. Apai segítséggel indult meg zenei képzése, szülei negyedikes korában íratták be zeneiskolába, gordonka tanszakra. 1979-ben kapott egy akusztikus gitárt, s ettől kezdve rövid ideig mindkét hangszeren képezte magát, végül a gitár mellett döntött. 1981-től több amatőr zenekarban játszott. Emellett hétvégenként édesapjával zenélt esküvőkön és bálokon. Saját maga kereste meg első komoly hangszere árát, egy professzionális, B.C. Rich márkájú gitárt.
1984-ben megalapította a Triton együttest (tagok: Bárkányi ,,Bárisz" Zsolt, Csarnoki ,,Csaresz" Antal, Tobola ,,Csákó" Csaba), amelyben énekelt és gitározott. Stílusuk klasszikus heavy és power metal keveréke volt gazdag dallamvilággal. Az együttest a katonai szolgálat zilálta szét.
Ez idő alatt néhányszor felléptek Százhalombattán, különböző városi rendezvényeken, majd Bárkányi szögre akasztotta a hangszerét. Ekkoriban egy másik battai együttes, a Magazin is széthullott, így Csordás ,,Levi" Leventével és Hangyássy ,,Manca" Lászlóval kiegészülve 1988-ban megalakult a Sing Sing (Kun, Csarnoki, Tobola, Csordás, Hangyássy). Zenei nézeteltérések miatt Kun kilépett, majd megalapította az Új Tritont, Andrics Lászlóval (a katonaság alatt barátkoztak össze) és Tobola Csabával. Próbált kitörni a százhalombattai közegből, ismertebb akart lenni, ezért felfüggesztette az Új Tritont. 1989-ben mindhárman beszálltak a Kanguru zenekarba, amiből Boros ,,Pöpi" Péter a Sing-Singbe távozott. 1990 végén csatlakozott a Pokolgéphez, az Oment megalapító Nagyfi László helyére. Lemezfelvétel azonban nem készült vele, mivel 1991 tavaszától az Edda Művek gitárosa lett, a május 1-jei Pecsa-koncerten mutatkozott be. Az együttes új erőre kapott a tehetséges, fiatal gitárossal. Ekkoriban a Yamaha szponzorálta a bandát, hangszerek mellett motorkerékpárokkal is. Bár a hivatalos fotókon choppereken pózoltak, Kunt inkább a gyorsasági stílus vonzotta.
Az 1993. július 8-11. között Agárdon megtartott, harmadik Edda-táborban lépett fel, amikor július 10-én hajnalban, Yamaha motorjával Velencén, a 7-es főút 47-es kilométerénél halálos kimenetelű közlekedési balesetet szenvedett. A koncert utáni zsibongást akarta kiszellőztetni az éjszakában. Meg akart fordulni az úton, de az utána küldött testőr személygépkocsijával halálra gázolta. A baleset helyszínén emlékmű áll. Pont azon a napon halt meg, amikor barátnőjével megismerkedésük 3. évfordulóját tartották volna, aki épp akkor volt négy hónapos terhes. Temetésére több ezer gyászoló jelenlétében 1993. július 17-én került sor a százhalombattai katolikus temetőben (sírja a bejárattól balra, a 3B parcellában található).
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-06-28 22:30:21, szerda
|
| |
| |
UKRAJNÁBAN AMERIKA HÁBORÚZIK AZ OROSZOKKAL
Ukrajna nemcsak egy illegitim rezsim, de annak illegitim országa /kormánya/ keveri a sz@rt, immár tiz éve. AMERIKA PARANCSÁRA, EGY NUKLEÁRIS VILÁGHÁBORÚ SZÉLÉRE SODORVA AZ EGÉSZ VILÁGOT.
Valójában az számít, hogy az amerikaiak mit akarnak tenni. Ukrajna már nem szuverén ország. Nincs pénzük. Nincsenek fegyvereik. Csak azért tudnak harcolni, mert a nyugat támogatja őket. Tehát ha az amerikaiak úgy döntenek, hogy békét akarnak, akkor béke lesz."
Az EU továbbra is belefolyik az orosz-ukrán háborúba, pumpálja a pénzt Ukrajnába.
Az Európai Unió Külügyek Tanácsa luxembourgi ülésén határozatot fogadott el arról, hogy 3,5 milliárd euróval megemeli az Európai Békekeret (EPF) teljes pénzügyi keretének felső határát - közölte az uniós tanács.
A határozat egyértelmű politikai jelzést küld arról, hogy az EU tartósan elkötelezett Ukrajna és más partnerek katonai támogatása mellett.
Mikor lesz már ennek vége?
A magyar kormány nem hajlandó pénzelni az ukrán hadsereget. A magyarok háromnegyede az azonnali tűzszünet pártján áll a Nézőpont Intézet legfrissebb közvélemény-kutatása szerint
A magyarok 75 százaléka egyetért az azonnali tűzszünet követelésével az orosz-ukrán háborúban. Miközben a baloldali pártok ellenzik, még a baloldali szavazók 58 százaléka is helyesnek tartja a fegyveres harcok azonnali felfüggesztését - közölte a kutatóintézet.
Közel 500 nappal az orosz-ukrán háború kitörését követően még mindig kisebbségben vannak a békepárti tábor képviselői a hazai és nemzetközi háborúpárti hangokkal szemben. A Nézőpont Intézet arra volt kíváncsi, hogy mi a magyar választók véleménye abban a kérdésben, hogy helyes-e azonnali tűzszünetet követelni Ukrajnában.
Bár Volodimir Zelenszkij ukrán elnök sikerekről beszél, a valóságban az országa az összeomlás jeleit mutatja. Új taktikájának a lényege, hogy a sikerpropagandával elterelje a figyelmet a valóságról. Egyelőre semmi jele annak, hogy Ukrajna képes lenne megnyerni ezt a háborút.
A valóság az, hogy már maguk az ukránok is egyre kevésbé hiszik el, hogy az ország képes megnyerni az elhúzódó háborút. Több felvétel is bizonyítja, hogy a hadsereg körében is egyre nagyobb morális problémák vannak.
Zelenszkij új taktikát választott: nem létező sikerekről beszél, miközben az országa összeomlik, ő olyan sikerekről beszél, amelyek nem léteznek. Semmi nem utal arra, hogy ezt a háborút meg tudná nyerni Ukrajna.
Sok ember mégis fogalomzavarban szenved és csak a hazai balliberális oldal szlogenjeit szajkózza.
A magyar álláspont azonban világos, az ukrán - orosz háború kapcsán a többség valójában Oroszország pártján áll.
Ezt a háború első napjától vállaljuk.
S most ne jöjjön senki 1848. 1944. és 1956. eseményeivel!
Többször leírtuk. elmondtuk, van aki megértette, van aki nem akarja érteni.
Röviden:
1848-ban a cári sereg zömét kozákok alkották!
Őseim az I. világháborúban kozákokkal harcoltak!
(Kozák egy Ukrajna területén élő népcsoport, nem orosz).
1944-ben a hazánkra zúduló szovjet hadseregben legalább annyi ukrán volt mint orosz.
S egy grúz parancsára dúlták fel hazánkat.
1956-van hasonló volt a helyzet, csak akkor egy ukrán küldte ide a hadsereget!
KIcsit bővebben:
"54 évet élt Lenin. Származása teljesen zavaros, de a Wikipédia szerint is szemita, nem orosz, meghalhatott volna Goriban (Gorkiban halt meg), ahol a grúz Stalin született, nem orosz, grúz! Utána jött Hruscsov, 56 gyilkosa és ahogy Osztyapenko, ő is ukrán volt. És jött Brezsnyev, aki... hát persze, ő sem volt orosz, igen, ukrán volt, ukrán bizony. Még desszertként megemlíteném Andropovot, aki 1956-ben a budapesti követség vezetőjeként irányította a gyilkos ukrán hordát, hogy, ezt nem hiszitek el, ukrán-kozákként született. Trockij. aki nélkül sok minden más lett volna, szintén ukrán-zsidóként látta meg a napvilágot. Szóval akkor miért kell utálnunk az oroszokat? Csak megjegyzem, Gorbacsov orosz nemzetiségű volt!
Nos, itt egy kép a szifiliszes, agybeteg, csak 54 éves, de milliók gyilkosáról, nemzetek kiirtójáról, megnyomorítójáról akinek a vezetésével egy olyan ideológiát indítottak el, ami a mai napig fertőzi és tönkreteszi az életünket globálisan, hiszen követői komoly pozicíóban vannak világszerte."
Tehát azt vizsgálni ki mit tett Magyarországon - kicsit összetettebb mint, csak az oroszokra fogni.
(De nyilván ők is részesei voltak mindennek.)
Visszatérve az arrogáns ukránokra:
Naponta tesznek olyan kijelentéseket Magyarországra, ami alapján nincs az a pénz, amiért mellettük foglalnánk állást.
Ettől még pontosan tudom, hogy Putyin nem szent.
De Ursula von der Leyen és EP képviselő társai sem azok!
Az amit Ursula művel, megbocsáthatatlan. Az ellenőrizetlen migrációs tömegek Európára szabadítása pár év vagy évtized alatt megszűnteti azt az európai életformát, amit úgy szeretünk!
Én is szeretek Nyugat - Európa országaiban nyaralni, kirándulni stb.
De vajon meddig tehetem azt meg?
Meddig sétálhatok támadás veszélye nélkül, a műemlékeket csodálva?!
Röviden:
Attól, hogy elutasítom az EU vezetését, annak politikáját - a migránsok millióinak beengedését, az ukránok ész nélküli támogatását - még nem vagyok Putyinnak térdet hajtó rajongó.
Még egyszerűbben:
Ursula von der Leyen és Putyin sem szent, veszélyesek mind a ketten. De perpillanat Ursula von der Leyen-t veszélyesebbnek tartom.
Az EU erején felül támogatja a nem EU és NATO tag Ukrajnát.
Hivatalos verzió szerint azért, mert Ukrajna egész Európát, sőt magát a demokráciát védi.
Ezzel szemben, Ukrajna minden csak nem demokratikus jogállam!
Az alapvető emberi jogok naponta sérülnek Ukrajnában, ahol a korrupció és az állami erőszak elképesztő méreteket ölt.
Akkor miért ez a mérhetetlen támogatás, ami mára már Európa társadalmait sodorja veszélybe?!
Azt gondolom, hogy az EU vezetőit hidegen hagyja Ukrajna sorsa.
Feláldozzák az ukránokat a nagy cél érdekében!
Ez a cél nem más mint Oroszország megtörése, majd kizsákmányolása.
Igen ám! De ismerjük a régi mondást!
Nincsen terv hiba nélkül!
A hiba itt is tetten érhető és már érezhető is!
Úgy tűnik a háború kiprovokálói, igen azok, akik most is 50 milliárd eurót akarnak az ukránoknak juttatni - nem számoltak azzal, hogy a világ számos országának elege van már belőlük.
Oroszország mellé olyan országok sorakoztak fel, amik így együtt képesek a térképeket átrajzolni.
Az egyszerű halandó európai állampolgár csak áll és néz.
A legtöbben nem is értik, hogy mi történik csak a szájukba adott szlogeneket skandálják.
Akik viszont átlátják, hogy mi történik - kérdeznek illetve csak kérdeznének ha meghallgatnák őket!
De a "demokratikus" EP képviselői sajnos nem kíváncsiak az állampolgárok kérdéseire.
És amiről szintén beszélni kell:
Ha az ukrán rezsim nem indított volna frontális támadást az oroszok ellen, és nem próbálta volna betiltani a magyar és a román nyelvet is, amikor elfogadta az államnyelvről szóló törvényt, (...) és egyszerűen végrehajtotta volna a minszki megállapodásokat, (...) akkor semmi sem történt volna - nyilatkozta Szergej Lavrov orosz külügyminiszter.
A politikus azt mondta: Oroszország kész lett volna a kapcsolatok fejlesztésére. - De ők ezt nem voltak hajlandóak megtenni - tette hozzá Lavrov.
Magyarra fordítva, ha Kijev nem kezdte volna el üldözni Ukrajnában a kisebbségeket, és - ezt én teszem hozzá - nem akart volna a NATO-ba belépni, illetve nem álmodozott volna atomfegyverről, akkor nem lett volna különleges katonai művelet.
A fősodoratú média munkásai ennek kapcsán persze a Nyugat országaiban megírják majd, hogy Lavrov hazudik, és hogy az agresszor Oroszország akkor is megtámadta volna Ukrajnát, ha Kijev tenyerén hordozta volna a kisebbségeket.
A helyzet azonban az, hogy inkább Moszkvának hiszek. A dolog ugyanis úgy áll, hogy az ukránok tényleg elnyomták a kisebbségeket - a magyart is -, Donbászban éveken át vegzálták az oroszokat, és Moszkvától erre érkezett a válasz a különleges katonai művelet formájában.
Vagyis jócskán megágyaztak az orosz katonai akciónak, akkor lehetne igazuk, ha az oroszok sérelmeinek nem lett volna alapja, fájdalom, de van!
Ezt magyarként kiváltképp tudjuk.
Kedves ukránok! Az utóbbi nyolc évben ki kellett volna próbálni az ellenkezőjét, és akkor lehet, hogy Ukrajna nem az életéért, a megmaradásáért küzdene, hanem a fejlődés útjára léphetett volna, amire a fekvése, a földje, az ásványkincsei és a nyersanyagai garancia lett volna.Viszont így egy romhalmaz az ország, káosz és anarchia, amiért elsősorban az ország mindenkori, így a jelenlegi vezetői a hibásak.
EZ AZ IGAZSÁG
Kasler Árpád írása
"Oroszország, egy 30 éve tartó megalázási folyamatnak tesz most pontot a végére.
Megkockáztatom, ha a kedélyek lecsitulnak, a mostani és ezelőtti ukrán kormányokat, politikai szereplőket a maradék Ukrajnán belülről fogják bíróság elé állítani, hogy Amerika ostoba bolhájaként addig pattogott a medve orrán, amíg elveszti lényegében mindazt, amit meg nem érdemelten, potyára megkapott és nem akármiről van szó.
Az Ukrán állam, nem honfoglaló háborúkban alapozta meg határait, hanem a nagyhatalmi politikai pillanatérdekek és részeg diktátorok adományaiból verbuválta össze rendkívül értékes területeit. Nem is volt rá képes, hogy megbecsülje azokat és a benne lakó népeket.
Az Ukrán politika az elmúlt évtizedben olyan pofátlan ívet öltött, olyan vakmerő orosz ellenességet szított, ami józan ésszel felfoghatatlan. Ezért, elveszti a területének legértékesebb részeit, búzatermő vidékének akár kétharmadát, szinte az összes bányáit, gáz és olajmezőit, tengeri kikötőit, lakosságának nagy részét. Megérte Amerika csicskás szócsövének lenni Európában? Arra mérget vehet mindenki, hogy Oroszország, orosz vérrel visszaszerzett területekből egy talpalatnyit sem fog juttatni senkinek. Biden kormány menni fog, Zelenszkij kormány menni fog, és menni fognak a szankciók is, ami maradni fog, az a nagy Oroszország, olajával, gázával, búzájával és az atombombáival is.
Aki nagy és erős, táplálja a Föld lakosságának egyharmadát, fűti Európát, azt illene tisztelni. Hát nem illették az urak tisztelni, akkor megtanulják félni."
A Donbassz - teljes film, magyar felirattal (+18)
A Donbassz című dokumentumfilm, amely segít megérteni a különleges katonai hadművelet hátterét.
Link
Kapcsolódó cikkek
Megdöbbentő NATO-iratok szivárogtak ki, ez mindent megváltoztathat
Link
Kész az amerikai haditerv a harmadik világháborúra
Link
Miközben az oroszok tovább folytatják a véres harcokat, a déli fronton készülnek az ukrán ellentámadásra
Link
Elképesztő parancsot adott az Egyesült Államok Ukrajnának
Link
Katonai helyzet Ukrajnában
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-06-05 19:45:29, hétfő
|
| |
| |
AZ UKRÁN DRÁMA - Létrejött a Medve és a Sárkány közös birodalma
Az ukrán válság nem Oroszország egyoldalú és váratlan akciójával kezdődött. Moszkva még csak nemzetközi joggal ellentétes illegitim követelésekkel se állt elő. Az ukrán konfliktus úgy kezdődött, hogy az Egyesült Államok, a NATO és az EU közös erőfeszítéssel kísérletet tett Ukrajna kiszakítására Oroszországgal fenntartott természetes kapcsolatrendszeréből, amely történelmi alapokon és mélyen gyökerező közös kultúrán és valláson alapult.
A Nyugat felelőtlen vakmerőséggel tett kísérletet arra, hogy Ukrajnát a saját érdekszférájába kényszerítse. Moszkva már a 2000-es évek elejétől kezdve világossá tette, hogy Ukrajnának az integrációját a NATO-ba nem tudja elfogadni, mert azok alapvetően sértik nemzetbiztonsági érdekeit. A washingtoni neokon döntéshozók ignorálták ezeket a figyelmeztetéseket, amelyek nem Oroszország terjeszkedési igényeit, hanem alapvető biztonsági érdekeit fejezték ki. Azok az amerikai diplomaták, akik végül az ukrajnai válságot kiváltó intézkedéseket meghozták, súlyos szakmai hibát követtek el, amikor nem mérték fel helyesen mi lesz az általuk kiváltott konfliktus következménye.
Ukrajna felfegyverzése, továbbá az ukrán haderő kiképzése és modernizálása nem lesz képes kikényszeríteni, hogy Oroszország mondjon le alapvető biztonsági érdekeiről. A modern fegyverek tömeges megjelentése Ukrajnában csak tovább élezi a konfliktust, és még több szenvedést okoz az ukrán népnek. Ukrajna életbevágóan fontos Oroszország szempontjából, ugyanez Washington és az EU vonatkozásában nem mondható el.
Több mint egy éve folyik a Washington-NATO-EU trojka gazdasági háborúja Oroszország ellen, és a kibontakozott stratégiából egyértelműen az látható, hogy a Nyugat csak átmeneti fegyverszünetben érdekelt, hogy időhöz jusson a háború és a rombolás hatékonyabb folytatásához. A kudarcért azonban automatikusan Putyint és az orosz kormányt teszik felelőssé. A pénzhatalmi világelit ismét ahhoz a technikához nyúlt, amelyet az egyközpontú világrend létrehozását célzó stratégiájához eddig is használt. Azt kell vádolni a világuralomra való törekvéssel, aki a pénzhatalmi világelit ezirányú törekvésének ellenáll.
A szükségtelen ukrán konfliktus véget vetett annak is, hogy Washington és Moszkva továbbra is szorosan együttműködjön az Oroszországban található, nem kellően őrzött és raktározott nukleáris anyagok védelmében.
Mindebből az következik, hogy a Nyugat irányítóinak le kellene mondaniuk arról, hogy tovább folytatják a NATO veszélyes és szükségtelen terjeszkedését keleti irányban. Ukrajnának el nem kötelezett, tömbön kívüli, semleges államnak kell maradnia. Ekkor megnyílna a lehetőség arra, hogy Oroszország, az EU és az Egyesült Államok is közösen kidolgozzanak egy olyan gazdasági programot, amely nemcsak megmentené ezt a jobb sorsra érdemes országot az összeomlástól, de hosszútávú felemelkedését is lehetővé tenné.
Link
Ukrajnában Amerika háborúzik az oroszokkal
Link
Megdöbbentő NATO-iratok szivárogtak ki, ez mindent megváltoztathat
Link
Kész az amerikai haditerv a harmadik világháborúra
Link
Miközben az oroszok tovább folytatják a véres harcokat, a déli fronton készülnek az ukrán ellentámadásra
Link
Elképesztő parancsot adott az Egyesült Államok Ukrajnának
Link
Ha az ukrán ellentámadás sikeres lesz, az eszkalációt hozhat - Mandiner Harctér
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-06-03 21:30:31, szombat
|
| |
| |
EMLÉKEZZÜNK - MAGYAR BÁNAT TRIANON
EMLÉKEZZÜNK...
103 éve,1920. 06. 04 Aláírták a trianoni békeszerződést,
melynek értelmében Magyarország elvesztette területének kétharmad részét.
A szövetségesek és Magyarország képviselői, a gróf Apponyi Albert vezette magyar delegáció írták alá.
A Trianonban megkötött szerződés szerint Magyarország lemondott Szlovákiáról Csehszlovákia, Horvátországról, Szlovéniáról és a Bánság egy részéről Jugoszlávia, a Bánság másik részéről, Erdélyről és a Partiumról Románia javára, valamint Burgenland Ausztria része lett.
A konferencia adatai szerint mintegy 3 millió magyar lakost csatolt el a béke, amely viszont kimondta az ország függetlenségét.
35 000 főnyi hadsereg fenntartására jogosította fel Magyarországot, és jóvátétel fizetésére kötelezte a többi vesztes országhoz hasonlóan.
Trianon (1.rész) A legsúlyosabb csapás egy ezer éves államra, és az utána következő 100 év története
A legsúlyosabb csapás egy ezer éves államra, és az utána következő 100 év története - a Magyarságkutató Intézet a Nemzeti Összetartozás napjára készített 6 részes rövid filmsorozattal segít megérteni a Magyarország testére és lelkére kiszabott halálos ítéletet és az elmúlt száz évet, napjainkig.
A filmsorozat bemutatja az első világháború történelmi előzményeit, a trianoni döntést, annak körülményeit, veszteségeit és hatásait. A romokból talpra álló országot, a nemzetközi elszigeteltségből való kitörést, a konszolidációt, a nagy világválságot. A két világháború közti páratlan magyar teljesítményt, az országgyarapodásokat, a második világháborúba sodródást, Magyarország megszállásait, a diktatúrák megtelepedését. A kárpát-medencei magyar egység megnyilvánulását az 56-os forradalom alatt, Trianon elhallgatását a kommunista évtizedekben, a diktatúrák hanyatlását és a közép-európai rendszerváltozásokat. A XXI. századi törekvéseket a nemzetegyesítésre, mert Európa szívében még mindig 13 millió magyar él.
/Magyarságkutató Intézet/
Link
"Vigyük minél többen a hatalmas magyar és székely zászlót a trianoni évfordulón!"- ÉLŐ 14 órától és Polbeat-videó!
Link
A NEMZET ZÁSZLÓJA - 2023. június 4. - élő közvetítés 3.44:48 öra
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-06-03 21:30:19, szombat
|
| |
| |
NÉMETORSZÁG ÉS A PÉNZOLIGARCHIA
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció 6. fejezet
A 18. században újjászerveződött háttérhatalom (napjainkban nemzetközi pénzügyi közösségnek nevezi magát) világstratégiájában kezdettől fogva kiemelkedő szerep jutott Anglia, Franciaország, Észak-Amerika és Oroszország mellett az egykori Német-Római Birodalom utódállamainak, elsősorban Poroszországnak, Ausztriának, majd az egyesült Németországnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának. A pénzhatalom először Angliára (1647), majd Franciaországra (1789) terjesztette ki uralmát. Ezt követte az Egyesült Államok ellenőrzés alá vétele pénzrendszerének privatizálásával (1913), majd pedig Oroszország meghódítása ellenségnek álcázott ügynökeiknek - a bolsevikoknak - a hatalomra segítésével (1917), majd uralmának ismételt kiterjesztésére most már pénzügyi eszközökkel 1992-1998 között. (Ennek a folyamatnak a részletei mind megismerhetők a Leleplező korábbi számaiban.)
A pénzoligarchia az első világháború kirobbantásával elsősorban a Németország és Oroszország feletti hegemóniát akarta biztosítani a maga számára. Az Osztrák-Magyar Monarchiának a felbomlasztása csak a másodlagos célkitűzések között szerepelt. A jelen tanulmány első részében bizonyítani kívánjuk, hogy a szervezett pénzhatalom nemzetközi hálózatának ugyanazon intézményei és döntéshozói játszottak meghatározó szerepet Németország 20. századi történelmének az alakításában, mint akik létrehozták az Egyesült Államokban a világ legnagyobb magántulajdonban lévő pénzkartelljét, a Federal Reserve System-et, és akik előkészítették és finanszírozták a bolsevik hatalomátvételt Oroszországban. A Németország feletti uralom teljes megszerzése az első világháborúval nem sikerült. E cél eléréséhez újabb menetre, a 2. világháborúra volt szükség. A pénzoligarchia hálózatának a reprezentánsa, Henry Kissinger, nem is két világháborúról, hanem a 20. századi "30 éves háborúról" beszél, amelynek a két szakasza közé két évtizedes fegyverszünet iktatódott. Ez a nagy háború szükséges volt Európa átrendezéséhez, és a pénzhatalom új világrendjének az előkészítéséhez. A világdráma utolsó felvonása a szemünk előtt zajlik, és hamarosan tanúi lehetünk végkifejletének: az uzsoracivilizáció világrendszerré válásának, amelyben mindenki a pénzvagyon tulajdonosaitól függ, és nekik dolgozik, ahol a demokrácia csak a pénzelit autokrata uralmának lesz az egyre átlátszóbb kulisszája.
A jelen tanulmány második részében a rejtőzködő háttérhatalom által gondosan titkolt, de idővel mégis láthatóvá vált történelmi nyomokból ismertetünk néhányat. A láthatatlan háttérhatalom íratlan alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy "rejtőzködő pénzhatalom nem létezik." Vagyis nincs olyan államok feletti titkos nemzetközi szerveződés, amely egy vagy több világközpontból irányítva, összehangoltan, egységes stratégia szerint működteti hálózatát azonos cél érdekében. Ezért a titkolódzó háttérhatalom terveire mindig csak visszafelé, a megvalósult történelmi tényekből, aprólékosan összegyűjtött adatok alapján következtethetünk. De időnként - a pénzoligarchia belső konfliktusai, történészek szívós munkája, vagy csak valamilyen véletlen folytán - konkrét tervek is előkerülnek a láthatatlan hatalom zárt világának rejtekéből. Ezek a világstratégiai tervek azért váltanak ki drámai hatást, mert meglepően egyeznek a bekövetkezett történelmi eseményekkel. Ez olyasmi, mintha ismétlődően azzal szembesülnénk, hogy felépült városaink alaprajzai pontosan megegyeznek évekkel később felbukkanó ismeretlen tervrajzokkal. Egyre nehezebb lesz elhinnünk, hogy mindez csak véletlen, a sors szeszélyes játéka, és a terveknek, valamint az ahhoz pontosan igazodó városainknak valójában semmi közük egymáshoz.
Szemléltessük ezt egy aktuális példával! A jelenlegi kormányzó koalíció Magyarországon - a takarékosság és a hatékonyság növelésére hivatkozva - csökkenteni kívánja az országgyűlési képviselők számát. Ezt az elképzelést - elvben - az ellenzék is támogatja. E sorok írója akkor gondolkodott el ezen a látszatra ártatlan kérdésen, amikor a pénzhatalom véletlenül előkerült - valamint jól fizetett szakértőitől megrendelésre készített - dokumentumaiban újból és újból szembesülnie kellett ezzel a célkitűzéssel. Ezek az írások azonban nem a takarékossággal, hanem azzal indokolják a választott testületek létszámának csökkentését, hogy minél kisebb egy ilyen népszuverenitás által legitimált testület, annál könnyebb azt a háttérhatalom rejtett hálózata útján kézbentartani. Ha sok a négyévenként választott, nehezen elmozdítható törvényhozó, akkor a pénzoligarchiának sokkal bonyolultabb politikai döntésekké átalakítania pénzügyi hatalmát, és ellenőrzése alatt tartania a döntési helyzetbe került politikai elitet. Vagyis a főhatalmat gyakorló pénzoligarchiának fontos a képviseleti szervek létszámának csökkentése a még megmaradt népszuverenitás korlátozása érdekében. A takarékosságra hivatkozás pedig csak az ilyenkor szokásos félrevezető propaganda. Egyébként az így megtakarítható költség elenyésző ahhoz képest, amelyet a pénzoligarchia monetáris gépezetével évről-évre elvon a lakosságtól.
Első rész
Az amerikai Big Business együttműködése a nemzetiszocializmussal
Az 1920-as évektől kezdve egyre több információ vált elérhetővé arról, hogy a nemzeti szocializmus felemelkedésében nemcsak a német nagyiparosok, de a Wall Street pénzemberei is fontos szerepet játszottak. Ezeket a híreszteléseket megerősítették a Nürnbergi Katonai Bíróság tárgyalásain felszínre kerülő tények. A Wall Street-nek ez a politikailag tevékeny csoportja többé-kevésbé ugyanazokat a személyeket öleli fel, akiket a konzervatívok "Liberal Establishment"-nek, a liberálisok pedig "hatalmi elitnek" vagy "uralkodó osztály"-nak, a véletlen abszolutizálását tagadó és egy összehangoltan cselekvő nemzetekfeletti hálózat, - "nemzetközi összeesküvés" - feltételezéséből kiinduló kutatók pedig a "beavatottaknak" neveznek. Bárminek is hívjuk azonban ezt az elitista csoportot, nem változtat azon a tényen, hogy létezik, és tagjai alapvetően meghatározzák a világ ügyeit. Ennek a nemzetek feletti magánhatalmat gyakorló csoportnak a befolyása sokkal nagyobb, mint a választott politikusoké. A hivatalos történetírás lehetőleg nem foglalkozik, pl. azzal, hogy a nemzetközi magánhatalom amerikai központja - a Wall Street pénzelitjének a tevékeny közreműködésével -, miként segítette hatalomra Hitlert és pártját. Az amerikai hatalmi elit szerepét Hitler felemelkedésében komplex szemlélettel kívánjuk bemutatni. A Wall Street szerepe mellett figyelembe vesszük a nácizmus misztikus gyökereit is, viszonyát a müncheni központú Thule Társasághoz és más összeesküvő csoportokhoz. Ma már egyre több adat bizonyítja, hogy a nácizmusban szerephez jutottak az újpogány történelmi gyökerek, elsősorban a bajor illuminátusok. A náci párt korai vezetése (Hitler, Himmler, Rudolf Hess és Rosenberg) olyan újpogány teológiában hitt, amely részben kapcsolatban állt a Thule Társasággal, részben pedig a bajor illuminátusok tanításaival. Ezért a nemzeti szocializmusnak létrejöttétől fogva - a pénzügyi hajtóerők mellett - igen fontos elemét képezték az okkult vonatkozások.
James Stewart Martin 1950-ben publikált könyvében tette közzé a náci Németország ipari struktúrájáról szerzett ismereteit. Martin az Amerikai Igazságügyi Minisztérium Gazdasági Háború részlegének a vezetője volt. A washingtoni kormány szakértője azt állítja, hogy az amerikai és a brit üzletemberek a 2. világháborút követően kulcspozíciókba neveztették ki magukat azért, hogy eltereljék, illetve már csírájában elfojtsák azokat a kutatásokat, amelyek feltárhatták volna: milyen kapcsolataik voltak a náci nagyiparosokkal és pénzemberekkel? Az egyik brit állami tisztségviselőt a hadbíróság két év börtönre ítélte egy náci védelmezéséért, és számos amerikai tisztségviselőt is le kellett váltani hasonló okból. Vajon miért védelmez egy amerikai vagy brit befektető bankár egy náci üzletembert? A közvélemény felé azzal érvelnek, hogy ezek kizárólag üzlettel foglalkozó németek voltak, akiknek semmi közük sem volt a náci rendszerhez, következésképpen ártatlanok annak a bűneiben. Martin nem ásott mélyre, de nyilvánvalóan elégedetlen volt azzal a vizsgálati eredménnyel, hogy koncentrált erőfeszítés folyt a náci üzletemberek megvédése érdekében. A takargatás oka az volt, hogy ezek a német üzletemberek számos kényelmetlen tényt mondhattak volna el. Cserébe a védelemért hallgattak, és így a pénzoligarchia számára kellemetlen tények akkor nem kerültek nyilvánosságra. A pénzvilág által védelmezett náci üzletemberek a Nürnbergi Perben csak igen enyhe büntetést kaptak.
Az amerikai "Big Business" és a náci politikusok közti együttműködés a két világháború között, de még ma is, sokak számára elképzelhetetlennek, szokatlannak, de legalábbis nem bolygatandó kérdésnek tűnik. Többen egyenesen már a kérdés feltevését is helytelenítik. Valójában a "Big Business" nagyon is reálisan felmérte érdekeit, amikor támogatást nyújtott a náci vezetőknek. A náci Németországban való beruházás magasabb politikai megfontolások következménye volt. Nem kizárólag az azonnali profit volt a motívuma, hanem messzetekintő stratégiai célok követése. Ahhoz, hogy ezeket a magasabb szempontokat nyomon követhessük, át kell világítani a multinacionális korporációk pénzügyi rendszerét, mert azok, akik ellenőrzik a pénzeszközök napi áramlását, végső soron a politikai eseményeket is kontrollálják.
A náci Németország két nagy befolyással rendelkező személyisége is szoros kapcsolatban állt a Wall Street pénzembereivel. Az egyik Hjalmar Horace Greeley Schacht, a Reichsbank elnöke, a másik "Putzi" Hanfstaengl, aki egyidejűleg Hitler és Roosevelt közös barátja volt. Hjalmar Schacht apja az Equitable Trust Company of New York berlini irodájának volt a vezető munkatársa. Hjalmar Schacht csak azért Németországban született és nem New Yorkban, mert édesanyja véletlenül megbetegedett és emiatt a családnak vissza kellett térnie Németországba. Testvére William Schacht Amerikában született, amerikai állampolgár volt. Hjalmar Schacht középső neve egy közismert amerikai demokrata politikus nevére utalt. A Schacht család new yorki eredetű volt (Hjalmar is anyanyelvi szinten beszélt angolul) és a vezető Wall Street-i pénzügyi körök számára dolgozott, hiszen az Equitable Trust ahhoz a Morgan érdekeltséghez tartozott, amely mögött viszont a londoni Rothschild-ház állott. Hjalmar Schacht egész életén át megtartotta a Wall Street-hez - és a City of London-hoz - fűződő szoros kapcsolatait. Számos forrás került elő, amely megerősíti, hogy Owen Young a General Electric-től, valamint Farish a Standard Oil of New Jersey elnöke gyakran találkozott Schacht-tal, aki - a ma már kielégítően dokumentált tények szerint - vitathatatlanul ahhoz a nemzetközi pénzügyi elithez tartozott, amelyik a háttérből irányította a politikai aréna látható gépezetét és szereplőit. Schacht volt tehát a kulcsfontosságú kapcsolat a Wall Street és Hitler legbelsőbb köre között.
A 2. világháborút követően a Washingtoni Szenátus "Kilgore Bizottsága" magas állami tisztviselők meghallgatása során meggyőződött arról, hogy a nemzeti szocialisták 1933-ban, amikor hatalomra kerültek, már látták: Németország 1918 óta nagy lépést tett előre a háborúra való felkészülésben a gazdaság egésze, különösen az ipar területén. Az európai háborúnak ez az előkészítése 1933 előtt és után nagyrészt a Wall Street pénzügyi támogatásának volt köszönhető. Ez tette lehetővé, hogy az 1920-as években létrejöjjön egy átfogó kartell-rendszer Németországban. Ugyancsak fontos szerepet játszott a háborús előkészületekben több jól ismert amerikai vállalat, amelyek előkészítették a Wehrmacht felfegyverkezését. Ezt a pénzügyi és technikai segítségnyújtást esetlegesnek, vagy rövidlátónak szokták minősíteni. A felszínre került bizonyítékok azonban mást mutatnak. Ezek a dokumentált tények az amerikai üzletemberek előre megfontolt és tudatos stratégiájára utalnak. Ez a háttér-tevékenység össze volt hangolva az 1917 óta Szovjet-Oroszország irányába folytatott politikájukkal. Ugyanezek az amerikai bankárok és befektető pénzemberek pénzelték és támogatták később is a Szovjetuniót, pl. a vietnami háború idején, noha tudták, hogy Moszkva ezeket a támogatásokat az Amerikával harcban álló kommunista Vietnam megsegítésére fordítja.
Az amerikai finánctőke támogatása döntő szerepet játszott a náci Németország hadi potenciáljának a létrehozásában. Így pl. Németország 1934-ben csak 300 ezer tonna kőolajat termelt és kevesebb, mint 300 ezer tonna benzint. Tíz évvel később a Standard Oil szabadalmának a felhasználásával I. G. Farben már 6,5 millió tonna nyersolajat állított elő, amelyből 5,5 millió tonna a Standard Oil szabadalmával gyártott szintetikus olaj volt. Magát a I. G. Farben kartellt is a Wall Street pénzemberei hozták létre 1926-ban. Számos amerikai történész mindezt csupán esetlegességnek, a véletlenek sajátos összejátszásának tekinti. Még Gabriel Kolko is azt állítja, hogy az amerikai pénzügyi és gazdasági támogatás a náci Németország számára nem tekinthető tudatos nácibarát tettnek, mert profitnövelés volt a motívuma. Számos amerikai gazdasági lap azonban megerősíti, hogy az amerikai üzleti körök tisztában voltak a náci fenyegetéssel. Ezért ezek az újságok felhívták olvasóik figyelmét a német háborús készülődésekre. Ma már arra is vannak bizonyítékok, hogy az amerikai üzleti körök egyes befolyásos tagjai noha tisztában voltak a nácizmus természetével, profitszerzésből mégis támogatták a hitleri Németországot. Tették ezt annak tudatával, hogy mindez nagy valószínűséggel háborúhoz vezethet, amelyből nem maradhat ki sem Európa, sem az Egyesült Államok.
A Dawes Terv
Az első világháborút lezáró Versailles-i békeszerződés olyan súlyos jóvátételi kötelezettségekkel terhelte meg a legyőzött Németországot, amely egyrészt megfizethetetlen volt, másrészt olyan állapotokat teremtett Németországban, amelyek végül is előkészítették a talajt a nemzeti szocializmus számára. Ez a helyzet, amelyet a tekintélyes közgazdász J. M. Keynes is keményen bírált "A békeszerződés gazdasági következményei" című 1919. novemberében írott munkájában. Keynes-t elkeserítette a Versailles-i békekonferencia alakulása. A delegátusok egymás után megszegték a németeknek tett ígéreteiket, és még az amerikai elnököt is félrevezették. Keynes a Németországot sújtó Versailles-i döntésekben a jövőbeni európai jólét és béke reményének a szétrombolását látta. Tiltakozásul lemondott megbízatásáról és távozott Versailles-ból. A brit közgazdász egy életképes Európa újjáépítését tartotta szem előtt, amelyet a Versailles-i békediktátum meghiusított. Keynes szerint egyidejűleg kellene eltörölni a háborús adósságokat és a jóvátételt. Ezáltal egyetlen tollvonással levehetnék mind a győztesek, mind a vesztesek válláról az elviselhetetlen adósságterheket, és így lehetne némi remény a háború előtti kereskedelmi és valutaegyezmények gyors helyreállítására. Keynes másodsorban azt javasolta, hogy a legjelentősebb kereskedő országok radikálisan csökkentsék vámtarifa korlátjaikat, hogy lehetővé tegyék az európai és amerikai piacokra a német áruk beözönlését.
A súlyos jóvátételi fizetések valódi haszonélvezői - a nemzetközi bankárok - érdekeit azonban a Versailles-i diktátum feltételei jobban szolgálták. Amerika nagy összegeket kölcsönzött Németországnak látszólag a német ipar fejlesztésére. A németek azonban arra kényszerültek, hogy az amerikai kölcsönökből fizessék a jóvátételt az európai győztes hatalmaknak. A szövetségesek viszont arra használták ezeket az összegeket, hogy törlesszék az amerikai magánbankoktól, valamint a washingtoni kormánytól felvett hiteleiket, és fizessék a kamatokat hatalmas háborús tartozásaik után. Vagyis mindaddig, amíg az Egyesült Államok aranydevizát folyósított Németországnak, nem omlott össze a szövetségesek közti háborús adósságok és a német jóvátételi fizetések rogyadozó építménye. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ez a folyamat nem tarthat a végtelenségig, és a németek egy napon kénytelenek lesznek bejelenteni fizetésképtelenségüket. Ennek nyomán a szövetségeseknek sem marad más, mint a csillagászati méretű és semmivel sem indokolható jóvátételi fizetésekről való lemondás. Az 1929-es gazdasági világválság után Németország többé nem jutott hitelhez, és a nemzetközi hitelembargó következtében Berlin 1931-ben beszüntette a fizetést. A hivatalban lévő amerikai elnök, Herbert Hoover, ekkor moratóriumot jelentett be a szövetségesek közti adósságra, és a német jóvátételi fizetésekre.
Számos kutató, köztük a belga Léon Degrelle, úgy véli, hogy a Versailles-i békediktátum mögött meghúzódó nemzetközi pénzügyi oligarchia valójában olyan helyzetet akart teremteni Németországban is, mint amilyen 1917-ben jött létre Oroszországban, és amely a cári rendszer bukásához, majd egy rövid átmenet után a bolsevik diktatúrához vezetett. A teljesíthetetlen Versailles-i feltételek a nyomukban járó pénzügyi összeomlással, és inflációval, valamint a belső forrongással lehetővé tettek volna egy bolsevik típusú hatalomátvételt a vesztes Németországban is. Erre már megtörténtek az előkészületek és lényegében hajszálon múlott - egy szociáldemokrata munkás, Gustav Noske, bátor fellépésén -, hogy Németországban nem sikerült a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette kommunista spartakistáknak a hatalomátvétel. Noske ugyanis a császári Németország összeomlását követő első szociáldemokrata kormány hadsereg nélküli "hadügyminisztereként", - néhány száz katonatiszt segítségével - elfoglalta a több mint kétszázezer spartakista milícia főhadiszállását Berlinben, és ezzel meghiúsította a bolsevik típusú hatalomátvételt Németországban.
A pénzoligarchia és a kommunizmus
Gyakori ellenvetés, vajon milyen érdeke fűződhetett a nemzetközi pénzvilágnak ahhoz, hogy kommunista diktatúrákat segítsen hatalomra olyan dinasztikus államokban, mint amilyen a cári Oroszország és a császári Németország volt. A válaszhoz a nemzetközi pénzoligarchia történelmének és stratégiájának a tanulmányozása segíthet hozzá. Amikor a 18. század második felében a nemzetközi pénzoligarchia újjászervezte és önállósította önmagát, az ekkor létrejött és transznacionálisan megszervezett magánhatalomnak kezdettől fogva a hosszútávú céljai közé tartozott, olyan elitista gazdasági, társadalmi és politikai rend kialakítása, amelyben a pénzügyi és politikai szféra integrált elitje rendelkezik a gazdasági és a politikai hatalommal, míg a társadalom többi része tőle függő helyzetben lévő alkalmazottként és bérmunkásként dolgozik. Egy ilyen gazdasági és hatalmi monopólium úgy valósulhat meg egycsapásra, ha a centralizált diktatórikus állam válik minden gazdasági és politikai hatalom egyedüli birtokosává. Ebben a helyzetben elég a pénzoligarchiának és hálózatának az államhatalmat megragadnia, és máris totális monopóliummal rendelkezik a társadalom egésze felett.
Egy másik komplikáltabb módszer egy ilyen kétpólusú társadalom létrehozására a 20. század utolsó harmadában kialakult globális pénzmonopolista rendszer, ahol a nemzetközi pénzvilág a központi bankok és a bankrendszer egészén keresztül kézben tartja az egyes országok pénzrendszerét, illetve a világ pénzrendszerének domináns részét, és ennek segítségével ellenőrzi a világ gazdasági és politikai életét. Ez a fajta hegemónia lényegében modernizált változata annak a központosított pártállami diktatúrának és tervgazdálkodásnak, amely a nemzetközi pénzvilág kívánságára és hatékony támogatásával Oroszországban jött létre az 1917-es bolsevik hatalomátvétellel. Állammonopolista kommunista diktatúrát szántak Németországnak is. Ehhez azonban olyan gazdasági csődhelyzetet és társadalmi zűrzavart kellett létrehozni, hogy ne maradhasson más kiút, mint egy bolsevik típusú diktatúra bevezetése Németországban is.
Az 1920-as években a győztes országokban - még a legellenségesebb érzületű Franciaországban is - változás állott be, és egyre többen kezdték úgy látni, hogy a Versailles-i békeszerződés nemcsak irracionális és bosszúálló, hanem gyakorlatilag is megvalósíthatatlan. A Dawes és Young terv csupán nemzetközi kísérlet volt az okozott kár némi helyrehozatalára. A szövetséges hatalmak voltaképpen nem voltak következetesek. Az ésszerűtlenül könyörtelen Versailles-i diktátumhoz képest a Wall Street agytrösztjében kidolgozott Dawes és a Young terv mérsékeltnek mondható. A fiatal és küszködő weimari demokráciát a háborús bűnösség vádja és a jóvátételi kötelezettségek egyaránt nyomasztották. A Dawes és a Young tervet azonban nem a német nép megsegítésére, hanem mindenek előtt saját pénzügyi és gazdasági érdekeik érvényesítésére dolgozták ki a pénzvilág legfontosabb irányítói, a központi bankok vezérei. Az említett terveket magánszemélyek fogalmazták, az amerikai kormány azonban nemcsak szponzorálta, de magáévá is tette azokat. A nemzetközi pénzügyek intézői évi 132 milliárd aranymárka fizetésére kötelezték Németországot, amely 1921. évi kivitelének az l/4-e volt. Amikor Németország nem volt képes ezt teljesíteni, akkor Franciaország és Belgium megszállta a Ruhr-vidéket, hogy erőszakkal vegye el azt, amit önkéntesen nem tudott megszerezni. 1924-ben a szövetségesek ezért létrehoztak egy bizottságot, hogy az programot dolgozzon ki a jóvátételi fizetések lehetővé tételére. Ennek a bizottságnak állt az élén Charles G. Dawes, akiről a terv a nevét kapta. A terv lehetővé tette 800 millió dollárkölcsön folyósítását Németországnak. Ezt a pénzt az 1920-as évek közepén arra használták fel, hogy létrehozzák az I. G. Farben vegyi és acélkombinátot. Ez a német-amerikai világcég nemcsak segítette Hitler hatalomra jutását 1933-ban, de a német hadiipar egyik legfontosabb ipari óriásává fejlődött.
1924 és 1931 között a Dawes és a Young terv keretében Németország 36 milliárd aranymárka jóvátételt fizetett. Ugyanezen idő alatt Németország 33 milliárd aranymárka hitelt vett fel nagyrészt az Egyesült Államok magánbankjaitól, vagyis Németország mindössze 3 milliárd márka nettófizetést tudott csak teljesíteni. Így a szövetségeseknek juttatott német jóvátételt lényegében azok fizették, akik megvásárolták a német államkötvényeket, amelyeket a Wall Street-i pénzintézetek bocsátottak ki. Természetesen jelentős kamathozamot húzva belőlük. Ezeket a Wall Street-i bankokat és pénzintézeteket olyan pénzemberek irányították, akik időnként letették bankári kalapjukat, és politikusi kalapot tettek fel a helyére. Államférfiként a közhatalom képviseletében elintézték mindazt, amit bankárként a magánhatalom képviseletében nem tudtak elintézni.
A Dawes és a Young terv között az volt a különbség, hogy amíg az előbbi külföldi kölcsönökkel finanszírozott német árukban írta elő a törlesztést, addig az utóbbi aranyban, illetve kemény devizában írta elő a fizetést. A Young Plan értelmében az amerikai pénztőke a német adósság fedezeteként jelzálogot nyert volna Németország reálgazdaságának döntő részére, beleértve a német ingatlanvagyonra is. Azok a német vállalatok, amelyeknek amerikai leányvállalatai voltak, bizonyos kedvezményekben részesülhettek volna. Így például a német General Electric, amely az amerikai General Electric társvállalata volt, egy francia-belga holding tulajdonába került azért, hogy elkerülje a Young terv rendelkezéseit.
Mellékesen Owen Young volt az a pénzember, aki Franklin Delano Roosevelt "United European" nevű vállalkozását támogatta. Roosevelt vállalkozásának az volt a célja, hogy kihasználja a Németországot sújtó 1923-as hiperinfláció gazdasági lehetőségeit, és így hasznot húzzon a Dawes terv Németországra való rákényszerítéséből.
Dr. Fritz Thyssen német nagyiparos 1945. szeptemberében az őt kihallgató amerikai hírszerző tiszteknek a következőt mondotta:
"A Young terv és pénzügyi feltételeinek az elfogadása egyre inkább fokozta a munkanélküliséget, egészen addig, hogy mintegy hatmillió ember maradt munka nélkül. Az emberek el voltak keseredve. Hitler megígérte nekik, hogy megszünteti a munkanélküliséget. A hatalmon lévő kormány ebben az időben igen gyenge volt és a lakosság helyzete egyre rosszabbodott. Ez volt az igazi oka Hitler hatalmas sikerének a választáson. Az utolsó választás során mintegy 40%-ot kapott."
Mindazonáltal Hjalmar Schacht és nem Owen Young volt az, aki felvetette egy különleges pénzintézet létrehozását, amely később létre is jött. Ez a Bázelben működő nagyhatalmú pénzintézet a Bank for International Settlements (BIS), magyarul a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja. A BIS lehetővé tette, hogy a Young terv keretében esedékes pénzügyi tranzakciók zavartalanul lebonyolódhassanak. Schacht egyébként azt is javasolta Owen Young-nak, hogy hozzanak létre egy másik nemzetközi bankot is. Erre azonban csak a 2. világháborút követően került sor, ez lett a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az IBRD, ismertebb nevén Világbank, és testvérintézménye az IMF, azaz a Nemzetközi Valutaalap.
A Wall Street nemzetközi bankárai hatékony közreműködése és segítsége nélkül Hitler és a nemzeti szocialista párt nem kerülhetett volna hatalomra Németországban. A Wall Street finanszírozta az 1920-as években azokat a német kartelleket, amelyek viszont Hitlert pénzelték, és segítették a hatalomra kerülését. Másodsorban Hitler, valamint az SA és az SS milicisták olyan amerikai vállalatok németországi leányvállalataitól kaptak rendszeres pénztámogatást, mint amilyent Henry Ford 1922-ben, vagy amilyent az I. G. Farben és a General Electric nyújtott 1933-ban. Őket követte az Standard Oil of New Jersey és az I.T.T. Ezeknek a leányvállalatai egészen 1944-ig folyósítottak jelentős pénztámogatást Heinrich Himmlernek. Harmadszor: a Wall Street ellenőrzése alatt álló több amerikai multinacionális cég nagyarányú profitot húzott Hitler fegyverkezési programjaiból az 1930-as években, egészen 1942-ig. Negyedszer: ugyanezek a nemzetközi bankárok arra használták politikai befolyásukat az Egyesült Államok kormányában, hogy álcázzák a háború idején folytatott együttműködés, és ebből a célból a 2. világháború után elhelyezték embereiket a legyőzött Németországot felügyelő Amerikai Ellenőrzési Bizottságban.
Már említettük, hogy a Dawes és a Young tervet a német jóvátételi fizetések szavatolására olyan államférfiak készítették, akik korábban Wall Street-i bankárok voltak. Ezért gondoskodtak arról, hogy valóságos profiteső hulljon a nemzetközi bankárokra. A General Electric embere, Owen Young, valamint Hjalmar Schacht és mások, bizalmasan együttműködtek Hitler hatalomra segítésében. Három Wall Street-i bankház - a Dillon, Read, a Harris, Forbes és a National City Company - kezelte a jóvátételi kölcsönök 3/4 részét. Ezt arra fordították, hogy létrehozzák azt a német kartellrendszert, beleértve a vezető szerephez jutó I. G. Farben und Vereinigte Stahlwerke-t, amelyek együttesen a náci Németország által a 2. világháború során használt robbanószerek 95%-át állították elő.
Az I. G. Farben kulcsszerepet játszott Hitler államcsínyében. Ennek a világcégnek az igazgatói olyan jelentős amerikai üzletemberek voltak, mint Walter Teagle, Roosevelt üzlettársa és támogatója, valamint Paul Warburg a FED megalapítója, és akinek a testvére Max Warburg, a németországi I. G. Farben igazgatóságában foglalt helyet. Meg kell említeni még Edsel Ford nevét is. Az I. G. Farben Schacht-on és Hess-en keresztül 400.000 márkát juttatott Hitlernek és pártjának a kritikus 1933-as választásokon, és ezt követően döntő szerepet játszott a náci Németország felfegyverkezésében.
A németországi General Electric az A. E. G. 60.000 márkát adományozott Hitlernek. Ennek az igazgatótanácsában négy amerikai igazgató volt és a vállalat 30%-át az U. S. General Electric birtokolta. Gerard Swope a Roosevelt-i New Deal kidolgozója Owen Young-gal, a Federal Reserve Bank of New York kulcsemberével, és Clark Minor-ral az International General Electric egyik vezetőjével együtt az A. E. G. azon vezetői voltak, akik ténylegesen irányították ezt a fontos németországi vállalatot.
Semmi nem támasztja alá azt az állítást, hogy a kizárólag a német tulajdonban lévő Siemens pénzelte volna Hitlert és a náci mozgalmat. Ezzel szemben bőséges mennyiségű dokumentum áll rendelkezésre, amely bizonyítja, hogy az A. E. G. és az Osram finanszírozta Hitlert. A német General Electric csaknem valamennyi igazgatója közvetlenül, vagy közvetve - más német vállalatokon keresztül - bőkezűen támogatta a náci vezért.
Walter Rathenau 1899-ben lett az A. E. G. igazgatója és a XX. század elején már több mint 100 korporáció igazgatója volt. Ő volt a szerzője a róla elnevezett tervnek, amely lényeges pontjaiban hasonlít a Swope tervre, vagyis Franklin Delano Roosevelt (FDR) New Deal-ként ismert, a kétpólusú társadalmi modell irányába mutató gazdasági és társadalmi reformprogramjára. Szembeötlő az a tény, hogy a New Deal-szerű terv készítői az Egyesült Államokban és Németországban kiemelt támogatói voltak ezen elképzelések végrehajtóinak, azaz Hitlernek Németországban, és Roosevelt-nek az Egyesült Államokban.
Kemény bizonyítékok támasztják alá, hogy a német General Electric komoly összegekkel járult hozzá Hitler finanszírozásához. A négy amerikai igazgató, úgymint Baldwin, Swope, Minor és Clark rendelkezett a legnagyobb befolyással az A. E. G. tevékenységében és politikájában. Valamennyi A. E. G. igazgató kapcsolatban állt más vállalatokkal is, mint például az I. G. Farben, az Akkumulatoren Fabrik, amelyek szintén nagy pénzekkel támogatták Hitlert. Ennek ellenére az A. E. G.-nek kizárólag csak a német származású igazgatóit állították Nürnbergben bíróság elé 1945-ben. A négy amerikai igazgató nem lett felelősségre vonva. A General Electric együttműködve Hitler másik támogatójával, a Krupp Művekkel, olyan szabadalmak felett is rendelkezett, amelyek használata nem volt megengedett az Egyesült Államokban, holott kifejlesztésében amerikai vállalatok is részt vettek. 1939-ben a német elektronikai ipar néhány korporáció tulajdonába került egy nemzetközi kartell keretében. Ennek a nemzetközi kartellnek a részvénytöbbségét két nagy amerikai korporáció birtokolta. A kartellhez tartozó német gyárakat a 2. világháború során nem bombázták. Az A. E. G. és az I. T. T. németországi üzemeit csak véletlenül találta el nagy ritkán egy-egy bomba. Földig rombolták viszont a Brown Boveri-t Mannheimben, és a Siemensstadt-ot Berlinben, mert ezek német tulajdonban voltak. Ezt a tényt erősítette meg 1947-ben az a szakértői bizottság, amelyet John K. Galbraith, George Ball és Paul Nitze vezetett.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az A. E. G. élén álló Rathenau és a General Electric-et irányító Swope hasonló elgondolásokkal rendelkezett arra vonatkozóan, hogy miként kell az államot saját korporációs céljaik elérésében használni. A General Electric sokat fektetett be Hitlerbe, és hatalmas nyereségre tett szert ebből a beruházásából, de még a 2. világháború utáni felelősségre vonást is sikerült elkerülnie.
A Standard Oil németországi leányvállalata a Deutsche-Amerikanische Petroleum A. G. (DAPAG) 94%-ban a Standard Oil tulajdona volt. A DAPAG-nak Németország-szerte voltak kirendeltségei. Kőolajfinomítója volt Bremenben, a központja pedig Hamburgban működött. A DAPAG emberei részt vettek a náci rendszer legbelsőbb köreiben, úgymint a Keppler-körben és a Himmler Baráti-körben. A DAPAG igazgatója Karl Lindemann, a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara németországi részlegének az elnöke volt. Ugyancsak igazgatósági tagja volt számos banknak, köztük a Dresdner Banknak és a Deutsche Reichsbank-nak. A Standard Oil tehát bizalmi emberekkel rendelkezett náci Németország felső hatalmi köreiben. A multinacionális óriás, az International Telephone and Telegraph Company, az I. T. T., 1920-ban jött létre. A Morgan érdekeltségbe tartozott és számos dokumentálható tény bizonyítja, hogy a Morgan-csoport által ellenőrzött vállalatok a 20. század során mindig tevékenyen vettek részt a háborús és forradalmi események befolyásolásában, valamint az Egyesült Államok politikájának irányításában. Nincs rá írásos dokumentum, hogy az I.T.T. közvetlenül adott volna pénzt Hitlernek és a náci pártnak az 1933-as hatalomra kerülésig. Arra viszont számos adat van, hogy Heinrich Himmler részére pénzösszegeket folyósított nemcsak 1930-ban, hanem a 2. világháború idején is az I.T.T. német leányvállalatain keresztül. Az I. T. T. igazgatója, Sosthenes Behn, 1933. augusztusában találkozott először Hitlerrel Berchtesgaden-ban. Az I. T. T. ekkor jelentős részesedést szerzett magának a német hadiiparban, beleérve a repülőgépgyártást is. Ez a hadiipari együttműködés jelentős haszonnal járt, és a profitot át lehetett utalni az amerikai anyavállalathoz.
A Rockefeller csoport érdekkörébe tartozó Standard Oil of New Jersey nem finanszírozta Hitler hatalomra kerülését, viszont egészen 1944-ig közreműködött a szintetikus benzin előállításában, a tulajdonában lévő leányvállalatán keresztül. Ez kifejezetten német hadicélokat szolgált. A Standard Oil közreműködött a szintetikus gumi előállításában is, amelyhez az alapkutatásokat a vállalat amerikai kutatórészlege végezte el.
Csak egy töredékét ismertettük annak, hogy milyen erős volt az együttműködés a Wall Street vezető pénzügyi körei és a náci Németország között. Ezzel azt akartuk szemléltetni, hogy milyen szoros kapcsolat állott és áll fenn fontos világtörténelmi események és a nemzetközi pénzvilág irányítói között. Felsoroltunk néhány olyan tényt, amelyek segítségével bizonyítható, hogy a nemzetközileg megszervezett pénzhatalom a 20. században tevékenyen alakította a történelmi eseményeket és döntően befolyásolta a nemzetközi politikát.
Hogyan irányít a pénzhatalom?
Olvasva a finánctőke működésével foglalkozó szakirodalmat, mindig ugyanazokkal a nevekkel találkozunk: Owen Young, Gerard Swope, Hjalmar Schacht, Bernard Baruch, Paul és Max Warburg, stb. De ismerősek már a nemzetközi pénzintézetek és bankok nevei is: J. P. Morgan, Guaranty Trust, Chase Bank és mindezeknek a címe is ugyanaz New York-ban, rendszerint a Manhattan városrész déli részén lévő "120 Broadway". A nemzetközi bankároknak ez a Wall Streeti csoportja jelentős összegekkel támogatta az orosz bolsevik forradalmat is, és annak győzelme után hatalmas hasznot húzott ebből a politikai befektetéséből. Mindezt ma már elegendő mennyiségű és cáfolhatatlan bizonyítékkal lehet alátámasztani. Ez a pénzügyi csoport támogatta Roosevelt elnökké választását és nagy hasznot zsebelt be a New Deal rendszeréből is. De ugyanez a pénzügyi csoport támogatta Hitlert és a náci pártot is, és jutott hatalmas profithoz a német felfegyverkezésből az 1930-as években. Amikor a Big Business irányítja az olyan vállalatokat, mint a Ford Motor, a Standard Oil of New Jersey, a General Electric és társaik, akkor tevékenysége rendszerint mélyen összefonódik a politikai eseményekkel, felkelésekkel, háborúkkal, forradalmakkal mind a három országban.
A "Leleplező" c. folyóirat 1999. évi 2. számában "A Wall Street és a bolsevik forradalom" c. tanulmány részletesen ismerteti, hogy a nemzetközi pénzoligarchiának a Wall Street-i és londoni központja átgondolt stratégiát követve segítette - a német bankárokkal együtt - az 1917-es bolsevik hatalomátvételt. Ugyanez a nemzetközi pénzoligarchia hatalmas profitot zsebelt be a Németországon 1923-ban végigsöprő hiperinflációból, továbbá abból, hogy az asztronómiai nagyságú német jóvátétel fizetésének a terheit az amerikai beruházók vállára helyezte, amely végső soron elvezetett az 1929-es pénzügyi válsághoz. A pénzoligarchia ebben az időben két jelentős nyugati politikust támogatott: Franklin D. Roosevelt-et az Egyesült Államokban, és Adolf Hitlert Németországban. Roosevelt New Deal-je és Hitler négyéves terve úgy hasonlít egymásra, mint két egypetéjű iker. Roosevelt programja csak részben volt sikeres, mert az amerikai alkotmány korlátozta annak keresztülvitelét. Hitler félresöpörte az alkotmányos korlátokat, ezért az ő terve átmenetileg sikeresnek bizonyult.
Felmerül a kérdés, hogy a bolsevikok hatalomra juttatása után miért akarták a Wall Street pénzemberei, azaz a nemzetközi pénzvilág vezető bankárjai, hogy Roosevelt és Hitler is hatalomra kerüljön. Még a hivatalos történetírás képviselői is elismerik, hogy nemcsak Hitler, de Roosevelt is háborúhoz vezető politikát folytatott. Mindkét politikai törekvés a hatalom koncentrációjára és centralizációjára törekedett. Azt akarták, hogy egy viszonylag kislétszámú elit a lehető legnagyobb hatalommal rendelkezhessen.
1918. május 1-én, amikor a bolsevikok Oroszországnak csak egy töredékét ellenőrizték, és majdnem ezt a kis részt is elveszítették 1918. nyarán, létrehozták Washingtonban a bolsevikok megsegítésére a "Segítség és Együttműködés Oroszországgal Amerikai Ligáját". Ez nem olyasfajta "el a kezekkel Oroszországtól" típusú mozgalmacska volt, amilyent az amerikai kommunista párt, vagy annak barátai szerveztek. Az Amerikai Ligát a Wall Street hozta létre. Születésénél olyan pénzemberek bábáskodtak, mint George P. Whalen a "Vacuum Oil Company"-tól, mint a "General Electric" pénzügyi vezetői, mint Thompson a "Federal Reserve System"-től, és Willard a "Baltimor and Ohio Railroad"-tól, valamint társutas és meggyőződéses szocialisták.
Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy kik segítették hatalomra Hitlert és náci pártját, akkor ott találjuk a Vacuum Oil Company-t és a General Electric-et. A pénzügyi és technikai hozzájárulást a Rockefeller érdekeltségbe tartozó Vacuum Oil company nyújtotta, amikor katonai célú benzingyártó berendezéseket épített a náci Németország számára. Dodd berlini amerikai nagykövet naivan figyelmeztetni próbálta Roosevelt elnököt, hogy lépjen közbe ennek a megakadályozására. Az amerikai elnök természetesen nem tett semmit, hiszen ő maga is ugyanezen pénzügyi érdekcsoportok, és vállalatok támogatásának köszönhette pozícióját. Walter Teagle a "Standard Oil of New Jersey"-től például Roosevelt "Warm Springs" alapítványának az igazgatósági tagja volt. Íme egy konkrét példa arra, hogy a Rockefeller érdekeltségbe tartozó "Vacuum Oil Company", amely jelentős segítséget nyújtott a bolsevikoknak Oroszországban, később hatékonyan résztvett a náci Németország felfegyverkezésében, és egyidejűleg támogatta Roosevelt szocialisztikus New Deal kurzusát is.
Amerika felfigyel a pénzoligarchia uralmára
Az 1960-as évek óta egyre több tudományos igényű mű jelenik meg Amerikában, amelyik azt állítja, hogy az Egyesült Államokat egy belterjes, önmagát újratermelő, nem választott, és politikai felelősséggel sem tartozó hatalmi elit irányítja. Ezek a tanulmányok és szerzőik azt is állítják, hogy ez az önjelölt hatalmi elit meghatározóan befolyásolja mind a külpolitikai, mint a belpolitikai döntéshozatalt, és semmilyen politikai elgondolás nem érvényesülhet addig az Egyesült Államokban, amíg ez a hatalmi elit ezeket előzőleg jóvá nem hagyja. Már az a tény, hogy oly sok szerző állíthatja ezt, arra utal, hogy az uralmi elitnek a kontrollja a tudományos életben még nem abszolút, és az Egyesült Államok még nincs teljesen egyetlen elitcsoport korlátlan ellenőrzése alatt. Az is tény viszont, hogy bármennyire is megalapozottak ezen szakmunkáknak az állításai, érveiket mellőzik és nem vitatják meg széles körben. A tömegtájékoztatási eszközök sem foglalkoznak velük. Legfeljebb magánkiadások keretében, kis példányszámban láthatnak napvilágot. Ha van is egy-két kivétel ez alól, ez nem változtat azon a tényen, hogy a hivatalos történetírás és tudományosság mellőzi azokat a publikációkat, amelyek nem szolgálják az Egyesült Államok politikai életét ellenőrző, azt uralma alatt tartó pénzügyi elit érdekeit.
A változás azonban, ha lassan is, de fokozatosan kibontakozik. Az 1960-as években még az olyan elgondolások, hogy egy oligarchikus elit irányítja a háttérből az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági és politikai életét, minden további nélkül azonnali elutasításra került. A Watergate ügytől kezdődően azonban egyre nagyobb a szkepticizmus és a kételkedés. Szinte alig találni olyan amerikait, aki, pl. hisz a Kennedy gyilkossággal kapcsolatban a Warren Bizottság jelentésének. Abban is kételkednek, hogy csupán Nixon okolható saját bukásáért. Naivnak számít az is, aki úgy hiszi, hogy a szovjet birodalom összeomlása csak úgy magától történt. Röviden: egyre nő az Internet korszakában azok száma, akik kétségbe vonják a hivatalos tájékoztatás hitelességét. Ma már a múlt és napjaink eseményeinek a bemutatására számos alternatíva van, és a hivatalos változat egyre inkább megkérdőjeleződik. A pénzoligarchia igyekszik mindent relativizálni. A történelem értelmezéseit narratíváknak nevezi, az események egyformán szubjektív és korlátozottan érvényes magyarázatainak. Az egyik narratíva pedig legfeljebb csak annyira fejezi ki a történelmi igazságot, mint a másik. Ugyanez vonatkozik a kulturális és művészeti élet relativizálására is, ahol az egyik művészeti kánon által megfogalmazott értékrendszer legfeljebb annyit ér, mint amit egy másik kánon megfogalmazói vallanak, és nem lehet az egyiket sem értékesebbnek tekinteni a másiknál tárgyilagos ismérvek alapján.
A politikai és bölcseleti színkép széles körét felölelő tanulmányok azonban egyre több cáfolhatatlan bizonyítékot, megalapozott feltételezést tárnak fel. Ami korábban fél kézzel lesöpörhető "vádaskodás" volt, ma már tudományos és közéleti viták tárgya lehet. Igaz, a pénzoligarchia tulajdonában lévő, és a szervezett magánhatalom által ellenőrzött tömegtájékoztatási intézmények, egyetemek, gondolati műhelyek még megkerülik az úgynevezett revizionista történészek munkáinak a megvitatását, de a nem hivatalos sajtóban és zártkörű rendezvényeken ma már az "összeesküvési elméletek", azaz a történelem tervezett és összehangolt befolyásolását valló nézetek is polgárjogot nyertek. A történelem irányításnélküliségét valló "véletlen elméletek" kezdik elveszíteni egyeduralmukat a feltárulkozó tények és összefüggések hatására. A "véletlen elméletek" hivői a látható politikai intézményeket tekintik a döntések alanyainak, és mellőzik a szervezett magánhatalom háttérszerepét az érdemi döntések meghozatalában. Csak azt tekintik történelmi ténynek, amiről kutatható és hitelesnek tekinthető írásbeli nyom is maradt. A láthatatlan háttérhatalom azonban más látható nyomokat is hagyott, mint a levéltárakban őrzött írásos anyagok.
Létezik-e egy nem választott hatalom a törvényes kormányok felett?
Carrol Quigley a washingtoni Georgetown Egyetem tanára 1966-ban megjelent "Tragédia és remény" című terjedelmes munkájában megállapítja, hogy a finánctőke hatalmasai olyan világrendszert akarnak, amely a magánkézben lévő pénzrendszer segítségével lehetővé teszi számukra valamennyi ország gazdasági és politikai rendszerének az irányítását. Quigley, aki a legbefolyásosabb pénzügyi dinasztiák bizalmasaként kutathatta az elzárt magánarchívumokat is, bebizonyítja, hogy a new yorki Council on Foreign Relations (a Külkapcsolatok Tanácsa) - más féltitkos politikaformáló testületekkel együtt - mind a pénzügyi körök ellenőrzése alatt állanak. Quigley mint a pénzoligarchia világstratégiájának hűséges támogatója, megerősíti, hogy létezik egy kormányok felett álló hatalmi szerveződés, de már nem elemzi azt, hogy ez miként működik, hogyan gyakorolja a hatalmat. Elképzelhető, hogy Quigley sem jutott hozzá minden fontos okmányhoz, például azzal kapcsolatban, hogy a nemzetközi pénzoligarchia miként pénzelte a bolsevik forradalmat, vagy hogyan segítette hatalomra Hitlert, illetve az elnöki székbe az általa kiválasztott Franklin Delano Roosevelt-et 1933-ban. Nagy a valószínűsége annak is, hogy számos fontos politikai esemény, háttérdöntés egyáltalán nem kerül leírásra és archiválásra. A történelem azonban nemcsak abból áll, amit leírnak belőle. Azok a tények is a szerves részei, amelyekről nem marad papírra rögzített és archivált okmány. Ez a papírosfetisizmus, vagyis hogy csak az a történelem, amiről megmaradt valamilyen írásos nyom, természetesen kedvez a pénzoligarchiának és rejtett hálózatának. Mindössze annyit kell elérnie, hogy ne maradjon írásos nyom, és akkor már a kérdéses esemény nem is történt meg. Nos, lehet, hogy ez késztette arra Quigley-t, hogy ne elemezze a nemzetközi pénzoligarchia hálózatának a tényleges működését és döntéshozatali mechanizmusát. Tény, hogy a Quigley által használt okmányok zöme megbízható kormányforrásokból származik, és a feljegyzések készítői napról-napra rögzítik Trockij, Lenin, Roosevelt, Hitler, J. P. Morgan, valamint a különböző amerikai és nemzetközi vállalatok, bankok tevékenységét. Természetesen sokkal tájékozottabbak lehetnénk, ha hozzáférhetőek lennének a szabadkőműves nagypáholyok, a B'nai B'rith, a CFR, RIIA és a többi zárt társaság irattárai.
Az olyan szerzők, mint Jules Archer, Gary Allen, Helen P. Lasell, William Domhoff, Wright Mills, Eustace Mullins, Des Griffin, William Guy Carr, Dieter, Rüggeberg, Johannes Rothkranz, Gerhard Müller, Heinz Scholl, Ingrid Weckert, Harry Elmer Barnes, Peter Blackwood, Hartmut Stern, Ernst Nolte, Mark Mazower, Robert D. Kaplan, David Irwing és mások, sokkal szélesebb megközelítésből elemzik a megtörtént eseményeket, történelmi folyamatokat. Ezek a szerzők abból a megalapozott feltevésből indulnak ki, hogy az Egyesült Államok kormányát egy hatalmi elit befolyásolja a színfalak mögül. Műveikben arra törekednek, hogy ezt a feltételezést alátámasszák olyan specifikus történelmi eseményekkel, amelyeknél tetten érhető ennek a háttérhatalomnak a közrehatása. Nyilvánvaló, hogy az olyan kormányok feletti vagy háta mögötti hatalomgyakorlási módszerek, amelyek nem részei a demokratikusan szabályozott politikai és jogi folyamatoknak, alkotmányellenesnek tekintendők. Még akkor is, ha megpróbálják a jogállamiság látszatával felruházni őket. Ezért eljött az ideje, hogy a hivatalos történetírás, az államelmélet, a politológia és a többi társadalomtudomány művelői is feltegyék ezt a kérdést: létezik-e egy önjelölt háttérhatalom, amely látható és nem látható hálózatán keresztül befolyásolja - irányítja - a demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó törvényhozó és kormányzó szerveket, anélkül, hogy tetteiért elszámoltatható lenne?
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a 20. századi hivatalos történetírás és tömegtájékoztatás nem ad pontos tájékoztatást a 20. század történelméről. Ez a történelemírás kizárólag olyan hivatalos okmányokra támaszkodik, amelyeket a különböző állami intézmények alkalmasnak találtak arra, hogy a történészek kutassák és a nagyközönség számára közreadják. Egy pontos és megbízható történetírás azonban nem nyugodhat kizárólag a különböző állami és nem állami irattárak által erősen szelektálva közreadott írásos dokumentumokon. A pontosság megkövetelné valamennyi meglévő dokumentum kutatását és felhasználását. Napjainkban tanúi lehetünk annak, hogy mihelyt, pl. az amerikai, a brit, a német, vagy az egykori szovjet - ma megint orosz - külügyminisztérium titkosított iratai, és más elzárt okmányok elérhetővé váltak, a történelemnek egy új változata bontakozott ki. A hivatalos történelemváltozat nemcsak pontatlanná vált, de kiderült róla: tudatosan úgy manipulálták, hogy fontos összefüggések rejtve maradjanak, továbbá az etikailag és jogilag kifogásolható magatartások ne kerüljenek a nyilvánosság reflektorfényébe.
Az Egyesült Államokban, pl. az Alkotmány rendelkezései szerint a politikai hatalom központja a megválasztott Kongresszus, (azaz a Képviselőház és a Szenátus tagjai), az ugyancsak megválasztott elnök, valamint az alkotmányosság felett is őrködő pártatlan és független Legfelsőbb Bíróság. Az amerikai polgároknak ma is azt tanítják, hogy a politikai hatalmat a végrehajtó hatalom élén álló elnök és kormánya, valamint a törvényhozó hatalommal rendelkező Kongresszus az Alkotmány keretei között a választópolgárok akaratának megfelelően gyakorolja. A valóságos helyzet azonban igen messze van ettől a feltételezéstől. A választópolgárok már régóta gyanították, mostanra azonban már tudják is, hogy a választási ígéretek betartása nem kötelező és a különböző választási programok csupán üres ígéretek. Az amerikaiak szinte már beletörődtek, hogy a mellébeszélés és a hazudozás a politikai színjáték szerves része. Hatalmas áldozatokat követelő háborúk indulnak és fejeződnek be anélkül, hogy az érintettek elfogadható magyarázatot kapnának.
A politikai retorika szinte már köszönőviszonyban sincs a politikai döntésekkel és tettekkel. Mindez miért alakult így? Nyilvánvalóan azért, mert a politikai hatalom központja nem a látható politikai szféra megválasztott intézményeinél van még a világ legnagyobb és leghatalmasabb demokráciájában sem. Azaz Amerikában sem az alkotmányosan kijelölt Kongresszus, illetve az elnök hozza az érdemi döntéseket, hanem egy rejtőzködő hatalmi elit, amely saját külön érdekekkel és stratégiával rendelkezik, amelyek eltérőek vagy egyenesen összeegyeztethetetlenek a társadalom egészének a céljaival és alapvető érdekeivel. Az Egyesült Államokban a new yorki székhelyű pénzoligarchia, azaz a nemzetközi bankárok zárt csoportja, a pénzvagyon felett rendelkező olyan magán bankházak, mint a J. P. Morgan és a Rockefeller ellenőrzés alatt álló Citicorp, a Warburg és Rothschild érdekeltségekbe tartozó pénzintézetek és korporációk, de mindenek előtt a Federal Reserve System, - az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magántulajdonú pénzkartell - alkotják a tényleges hatalom, az érdemi döntéshozatal központját.
Ezért az elfogulatlan kutató kénytelen megállapítani, hogy a létező, de egyben meggyengült és kijátszott amerikai Alkotmány lehetővé tette egy már sok tekintetben totálisnak minősíthető állam kifejlődését. Ez nem azt jelenti, hogy nyílt diktatúra működne Egyesült Államokban, de a tényleges hatalommal rendelkező pénzoligarchia - formális és informális intézményrendszerén keresztül - erőteljes nyomást tud gyakorolni uralmának kritikusaira. Hatalmi eszközként be tudja vetni az ellenőrzése alatt álló adóhivatalt, hogy kritikusait megfegyelmezze, (lásd a neves amerikai közgazdász és politikus, Lyndon H. LaRouche, és munkatársainak adócsalás koholt vádjával történő koncepciós elitélését), a bírósági karba beépített emberein keresztül pedig folyamatosan átértelmezteti, és olyan irányban manipulálja az Egyesült Államok alkotmányát, hogy az a hatalmi elit politikáját szolgálja.
A nemzetközi pénzoligarchiának az ellenőrzése alatt álló magánpénzrendszer működtetéséhez fűződő érdekei teszik szükségessé a politikai hatalom centralizálását és koncentrálását. A hatalom központosítását a függő helyzetbe kényszerített társadalommal lehet a legkönnyebben elfogadtatni. A cél tehát olyan társadalmi szerkezet kialakítása, ahol a tényleges hatalom a pénzoligarchia és integrált politikai elitje kezében van, míg a társadalom többi tagja függőhelyzetű, bérből és fizetésből élő alkalmazott, vagy állami segélyezésre szoruló, eltartott személy. Mindkét réteg ki van szolgáltatva az uralkodó hatalmi elitnek. Ennek a modellnek az egyik változata volt a reálszocializmus, közelebbről a bolsevik típusú diktatúra Oroszországban és a szovjet birodalom más államaiban, ahol a pártállami elitté volt a politikai hatalom, és ennek révén a gazdasági hatalom, míg a társadalom túlnyomó többsége bérből és fizetésből élő függőhelyzetű alattvaló volt.
Egy másik változat volt a nemzeti szocialista Németország, ahol az államot kisajátító pártelit gyakorolta - az őt kiszolgáló nagytőkével együttműködve - diktatórikus hatalmát. Itt is egy szűk politikai-, katonai- és tőkéselit állt szemben a társadalom függőhelyzetbe került, önálló cselekvéstől megfosztott túlnyomó részével. Ennek a kétpólusú rendszernek a fábiánizmusnak nevezett szocialista változata valósult meg az Egyesült Államokban. A pénzoligarchia kisajátítva a maga számára az Egyesült Államok pénzrendszerét, kiterjesztette hatalmát a termelő tőkére is, és a lakosság túlnyomó részét függőhelyzetű alkalmazotti és bérmunkási státuszba kényszerítette, illetve milliókat marginalizált, úgy hogy csak közsegélyekből tudtak megélni. Végeredményben mind a három uralmi rendszer mögött ugyanaz az elituralom húzódik meg, különböző megjelenési formákban. Ahogy az idő múlásával egyre több adat kerül napvilágra, úgy válik ez a feltételezés egyre inkább beigazolódott valósággá. A hivatalos történetírás azonban mellőzi az új szempontokat és összefüggéseket feltáró ún. revizionista történetírás eredményeit.
A 20. század elejétől az amerikai Federal Reserve System, - amelyik nem áll a Washingtoni Törvényhozás ellenőrzése alatt, és amelyet állami könyvvizsgálók nem ellenőriznek, és nem számoltatnak el, és amelynek joga van, hogy a bankóprést működtetve pénzt bocsásson ki, hiteleket nyújtson és meghatározza a hivatalos kamatlábat - ténylegesen magánkartellként gyakorol monopolhatalmat az amerikai gazdasági élet egésze felett. Az Egyesült Államok külpolitikáját a pénzoligarchia olyan tudományos magántársaságnak álcázott, a valóságban döntéshozó hatalommal rendelkező, koordináló intézménye dolgozza ki és gyakorolja, mint a new yorki Council on Foreign Relations, CFR, (Külföldi Kapcsolatok Tanácsa). Még a tudományos kutatók, egyetemi tanárok, üzletemberek és politikusok ártatlan fórumának feltűntetett intézmény egyes tagjai előtt is rejtve marad, hogy a CFR - elsőrangú hatalmi központként - már 1921 óta meghatározza az Egyesült Államok külpolitikáját. A New York-ban lévő Pratt House-ban székelő CFR-nek megalakulásától kezdve új piacok megszerzése, továbbá a pénzkartell vezető bankházai által ellenőrzött multinacionális vállalatbirodalmak, valamint azok gazdasági befolyásának világszintű kiterjesztése volt a külpolitikai célja.
A pénzoligarchia, amikor 1913-ban magántulajdonába vette az Egyesült Államok pénzrendszerét, előzőleg arról is gondoskodott, hogy a központi bank szerepét betöltő FED segítségével eladósítandó állam megfelelő adóbevételekkel rendelkezzen a jövőbeni államadósság kamatainak fizetésére. Ezért keresztülvitték a jövedelemadó bevezetését, hogy legyen az államnak megfelelő pénzbevétele a kamatjáradék fizetésére. Korábban az amerikaiak jövedelemadót nem fizettek. A pénzoligarchia azonban ki akarta vonni magát az adózás alól, ezért több ezer magánalapítvány létrehozásával vagyonának jelentős részét adómentes alapítványi vagyonná alakította át. Ez a vagyon továbbra is a rendelkezésére áll, de nem kell érte adóznia. A pénzoligarchia a mai napig ezeken az alapítványokon keresztül finanszírozza saját privát intézményrendszerét, és a neki dolgozó szellemi elitet. Ezek a kutatók lehetnek "konzervatívok" vagy "liberálisok", objektíve azonban a pénzoligarchia hatalmi apparátusának a részét képezik, és az ő stratégiai céljait valósítják meg. A pénzügyi oligarchia hálózata által ellenőrzött könyvkiadók a velük szemben kritikus könyveket nem jelentetik meg, míg a hasznosnak ítélt könyveket jelentős támogatásban részesítik. A nagy kiadók és könyvforgalmazó hálózatok által mellőzött művek rendszerint kis példányszámban jelenhetnek csak meg, emiatt tudatformáló hatásuk is elmarad. Ugyanez a helyzet az írott és az elektronikus tömegtájékoztatással is. A pénzoligarchia által felbérelt és kinevelt szellemi elit irányító pozícióba helyezett tagjai gondoskodnak arról, hogy mi legyen vezetőtéma, miről folyjék irányított társadalmi párbeszéd, és mi legyen gondosan elhallgatva.
A társadalom manipulálása csaknem 90 éve tart. A pénzoligarchia nemcsak eladósította a vezető ipari államokat, köztük az Egyesült Államokat is, de kiépítette a nemzetközi szervezetek és intézmények olyan hálózatát, amelyek fokozatosan a nemzeti alkotmányok helyébe lépnek. Amerikában az alkotmány egyes rendelkezéseit úgy cserélik ki, hogy elsőbbséget biztosítanak az általuk létrehozott nemzetközi szervezetek ugyancsak általuk jóváhagyatott alapokmányainak, és az akaratukat tartalmazó különböző nemzetközi szerződéseknek. A demokrácia formális működésének a biztosítása azonban fontos érdekük. Kedvenc modelljük a fiktív demokrácia működtetésére az átlátszó kétpártrendszer, ahol mesterséges különbségeket kreálnak, pl. a választási konvenciók cirkuszi mutatványainak a lebonyolítására. Az ún. "kétpárti külpolitika" semmi egyéb, mint annak szépítő kifejezése, hogy a pénzoligarchia számára fontos kérdésekben semmilyen különbség nem lehet a kiválasztott politikai elit "A" és "B" csapata között. Ez a körülmény vezetett, pl. 2000-ben ahhoz a patthelyzethez, amelynek az amerikai társadalom az elnökválasztási procedúra kapcsán a tanúja lehetett. Olyannyira nem volt semmilyen különbség a pénzügyi oligarchia és koordináló szervezete, a new yorki CFR, által kiválasztott két elnökjelölt között, hogy a választók csak "ugyanaz" és "majdnem ugyanaz" között dönthettek.
Második rész
A titkos kéz látható nyomai
A kutatók szerencséjére a láthatatlan háttérhatalom azonban mindig hagy látható, vagy később láthatóvá váló nyomokat is. Évről-évre egyre több dokumentum, és alapos kutatásra támaszkodó könyv lát napvilágot ezekről a nyomokról. Az idő múlásával a történészek olyan, eddig rejtett, elhallgatott tényeket ismernek meg, amelyek más összefüggésekkel összevetve közelebb visznek a történelmi igazsághoz.
Egyik ilyen történelmi tény az Egyesült Államok belépése a 2. világháborúba. A hivatalos verzió, amit a mai napig sulykolnak a közvéleménybe az az, hogy a japánok támadást intéztek Pearl Harbor ellen. A nem hivatalos történészek kellően bizonyították, hogy Franklin D. Roosevelt és Marshall tábornok tudott a tervezett japán támadásról és szándékosan nem figyelmeztette a Pearl Harbor-ban állomásozó amerikai haderő parancsnokságát. Az elnök azért tett így, mert a pénzoligarchia, akinek a jóvoltából a Fehér Házba került, háborút akart Japánnal. Éppen ezért a pénzoligarchia hegemóniája alatt álló hivatalos amerikai politikai vezetés csak olyan kongresszusi vizsgálatot engedélyezett Pearl Harbor ügyében a mai napig, amely lehetővé tette Roosevelt tisztára mosását. A japán támadás hátterét vizsgáló közös kongresszusi bizottság elnöke így foglalta össze véleményét:
"Soha nem fogjuk megismerni az összes tényt. A legtöbb lefolytatott ún. vizsgálat a tények elrejtésére irányuló félrevezető kísérlet volt, azoknak az összezavarását célozta, akik az igazságot keresik. Kezdettől fogva visszatartották a tényeket és a dokumentumokat azért, hogy csak azok az adatok válhassanak ismertté, amelyek a kormányzat érdekében állnak. Az igazságot kereső törvényhozóknak azt mondották, hogy más tények és dokumentumok annyira összefonódnak személyes naplókkal, külföldi országokat érintő kapcsolatainkkal, hogy titokban kell őket tartani, a többi pedig nem tartalmaz értékes információt."
A rejtőzködő hatalom látható nyoma az is, ahogyan az Egyesült Államok az első világháborúba bekapcsolódott. A Morgan pénzügyi érdekeltség, amely mögött kezdettől fogva a londoni Rothschild-ház állott, együttműködve Winston Churchill-el, mindent elkövetett, hogy már 1915-ben bevonja az Egyesült Államokat az első világháborúba. Erőfeszítései azonban csak 1917-ben jártak sikerrel. Számos történelmi munka tárgyalja ezt a kérdést, így pl. Colin Thompson "Lusitania" című munkája. Ez Woodrow Wilson elnököt is felelőssé teszi a Lusitania nevű amerikai tengerjáró elsüllyesztéséért, amelynek az volt a célja, hogy előkészítse az Egyesült Államok közvéleményét egy Németországgal szembeni háborúra. Thompson bizonyítja: Wilson előre tudomással bírt arról, hogy a Lusitania 6 millió sorozat lőszert és másfajta robbanóanyagot szállít, és azok az utasok, akik ennek ellenére a hajóval utaztak, megszegték az amerikai törvényeket.
A brit vizsgálóbizottság, amelyet lord Mersey vezetett, azt az utasítást kapta az angol kormánytól, hogy politikai szempontból célszerű lenne, ha a bizottság arra az eredményre jutna, miszerint Turner, a Lusitania kapitánya felelős elsősorban a tengerjáró katasztrófájáért. A felszínre került és bizonyított tények fényében ma már kijelenthető, hogy a Lusitania katasztrófájáért elsősorban Wilson amerikai elnök, és tanácsadója, House ezredes, továbbá J. P. Morgan vezető amerikai pénzember, valamint Winston Churchill, a brit kormány tagja felelős. Ezt a tudatosan együttműködő elitcsoportot kellett volna bíróság elé állítani, legenyhébb esetben is gondatlanságért. A tények azonban nem gondatlanságra, hanem szándékosságra, tudatos árulásra utalnak. Lord Mersey-t elismerés illeti azért, hogy eleget téve őfelsége kormánya "kérésének", Turner kapitányt tette ugyan felelőssé, de nyomban lemondott megbízatásáról, és tiszteletdíját sem fogadta el. Mersey ettől kezdve semmiféle kormány-megbízást nem vállalt, barátainak csak annyit mondott a Lusitaniáról, hogy az egy "mocskos ügy" volt.
Egy másik példa a háttérhatalom tevékenységére az, amikor a Morgan pénzügyi érdekeltség 1933-34-ben kísérletet tett egy kétpólusú elitista rendszer bevezetésére az Egyesült Államokban. A tervezett "új rend" lényeges vonatkozásaiban megközelítette volna az Európában hatalomra került nemzetiszocialista és fasiszta diktatúrákat. Jules Archer szerint náci jellegű államcsíny és központosított uralom bevezetése volt tervbevéve. Az elnök diktátori hatalmat gyakorolt volna Amerika pénzügyi és korporációs oligarchiája érdekében. De ezúttal is akadt valaki, Smedley Darlington Buttler tábornok személyében, aki időben leadta a vészjelzést erről a Wall Street-i összeesküvésről. A Kongresszus ezúttal is csak egy tessék-lássék vizsgálatot folytatott a felelősök tisztára mosására.
A 2. világháború óta a szovjet birodalom felbomlásáig tartó hidegháborús korszakban is tanúi lehettünk a háttérerők működésének. Ezek közül kiemelkedik a koreai és a vietnami háború. Mindkettő értelmetlen, meg nem nyerhető háborús konfliktus volt, amelyek hatalmas vérveszteséggel és dollár-milliárdok elvesztegetésével jártak. Mindkettőnek sokmilliárdos fegyverkezési programok beindítása volt a fő motívuma. Egyik sem a kommunizmus visszaszorítását célozta, hiszen a pénzoligarchia és kormányzó elitje folyamatosan támogatta a Szovjetuniót, amely a fő fegyverszállítója volt mind a koreai, mind a vietnami kommunista haderőnek. Akár elismeri, akár tagadja a hivatalos történetírás, a tény tény marad, hogy a pénzoligarchia által irányított Egyesült Államok közvetve vagy közvetlenül, fegyverszállítója volt mindkét oldalnak mind a koreai, mind a vietnami háborúban.
Egy másik példa arra, hogy mennyire szemben áll a pénzoligarchia fennálló rendjével az amerikai polgárok többsége az az, hogy miként viszonyulnak a Kennedy gyilkosság körülményeit kivizsgáló Warren Bizottság hivatalos jelentéséhez. Ebben a jelentésben a bizottság tagjain, és a mögöttük álló pénzoligarchia zárt körein kívül, senki nem hisz. Maga az a tény, hogy a közérdek szolgálatára hivatott fontos állami intézmények, a CIA és az FBI, valamint más illetékes szervek a mai napig nem hozták nyilvánosságra a legfontosabb bizonyítékokat, és azok még további 50, illetve 75 évig szigorúan titkosak maradnak, meggyőzően jelzi, hogy alapja van az amerikai polgárok általános bizalmatlanságának és szkepticizmusának. A hírhedt Watergate ügy is azt bizonyította az egyszerű amerikaiaknak, hogy még a Fehér Ház is a félrevezetés és intrika viperafészke lehet.
A "Keelhaul Művelet" története már kellően dokumentálva van. Ez arról szól, hogy a 2. világháború végén Eisenhower tábornok az 1929. évi Genfi Konvenció durva megszegésével - és az amerikai tradíciók elutasításával - több millió orosz hadifoglyot és menekültet kényszerített arra, hogy visszatérjenek a sztálinista Szovjetunióba, ahol a Gulág táborokban való rabság, vagy a halálbüntetés várta őket. Ismerve azt, miként lett Eisenhower Bernard Baruch, a pénzoligarchia egyik kulcsemberének a támogatásával az amerikai csapatok főparancsnoka, később pedig az Egyesült Államok elnöke, kijelenthetjük, hogy ez a döntése összhangban állt a pénzoligarchiának azzal a messzetekintő stratégiájával, amelynek célja a kétpólusú kollektivista rendszer különböző változatainak a létrehozása volt, legyen az szovjet kommunizmus, hitlerista nácizmus, vagy Roosevelt féle New Deal. Julius Epstein kellően dokumentálta, hogy mindazok, akik megpróbálták Eisenhowert erről a kegyetlen döntéséről lebeszélni, rosszindulatú és könyörtelen támadásban részesültek.
A pénzoligarchia és a 20. század
A napóleoni háborúk óta egyre szervezettebben működött - és működik ma is - a nemzetközi pénzoligarchiának a magántulajdonban lévő központi bankokra, valamint magánkibocsátású kamatszedő pénzre támaszkodó, államok feletti hálózata. Az önálló nemzetközi tényezővé fejlődő pénzhatalom fokozatosan irányítani kezdte a háttérből az egyes országok - elsősorban Anglia, Franciaország - politikai vezetését, majd pedig kiterjesztette befolyását Európa egészére, Észak-Amerikára és a cári Oroszországra is. Így vált történelemformáló erővé már a 19., de még inkább a 20. században. Az pénzrendszer meghatározó szerepét nem ismerő kormányok és polgárok nem tudták, hogy milyen súlyos következményekkel jár, ha pénzügyi szuverenitást, és vele a politikai hegemóniát átengedik a nemzetközi bankárok egy kis csoportjának. 1820-tól 1975-ig mintegy 200 millió ember halt meg az önállósult szervezett pénzhatalom közreműködésével létrejött háborúkban és konfliktusokban. A pénzoligarchia támogatásával létrejött szovjet birodalom embertelen tettei pedig csak a Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett felbomlása után tárulnak fel fokozatosan. Még sokáig eltart, - talán évtizedekig - amíg megismerhetjük a teljes igazságot a koncentrációs táborok szörnyűségeiről, a politikai foglyok, és a leigázott népek szenvedéseiről, valamint a második világháború és a hidegháború máig elhallgatott tényeiről.
A pénzhatalom nyomai az első világháborúban
Már ma is összeállítható egy csaknem teljes kép az első világháború előzményeiről, valódi okairól, a háttérerők tevékenységéről. Így, pl. megalapozottan állíthatjuk, hogy az első világháborúra nem kerülhetett volna sor az amerikai Federal Reserve System létrehozása nélkül, és Woodrow Wilson csak annak köszönhette elnökségét, hogy a pénzoligarchiának ebben a döntő időszakban engedelmes vazallusra volt szüksége a Fehér Házban. Ő volt kiszemelve, hogy a pénzoligarchia kezére játssza - az amerikai alkotmány megszegésével - az Egyesült Államok monetáris hatalmát, és szentesítse az amerikai közpénzrendszer privatizálását a Federal Reserve System - FED - elnevezésű magánkartellnek való átengedésével. A FED, ez a magántulajdonban lévő amerikai központi bank, valamint az általa korlátlan mennyiségben kibocsátható fedezetlen hitelpénz tette lehetővé kölcsöneivel az antant hatalmak számára a háború folytatását. Ami pedig az első világháború előkészítését illeti, ebben az európai országokban lévő központi bankok játszottak döntő szerepet, amelyek közvetve, vagy közvetlenül, de ugyancsak a nemzetközi pénzoligarchia irányítása alatt állottak. A központi bankok monetáris politikája tette lehetővé a nagyarányú fegyverkezést, és olyan hatalmas hadseregek felállítását, amelyek nélkül az évekig tartó általános háború nem lett volna lehetséges.
1887-től 1914-ig a pénzügyileg csaknem fizetésképtelen európai országok soha nem látott fegyverkezésbe kezdtek. Az Egyesült Államok azonban ebben az időszakban még nagy kölcsönöket vett fel külföldről, a maga részéről pedig viszonylag kevés hitelt nyújtott. Ekkor még nem volt amerikai központi bank, amely elvben korlátlan mennyiségű - de fedezetlen - pénzt bocsáthatott volna ki. A hatalmas összegeket felemésztő háborúk finanszírozására csak a Rothschild dinasztia által kifejlesztett - és a magánellenőrzés alatt álló központi bankok irányításával működő - nemzeti hitelrendszerek bizonyultak alkalmasnak. A 19. századi európai háborúkhoz a Rothschild érdekeltségbe tartozó bankházak biztosították a pénzeszközöket. 1900-ra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az európai országok többé nem képesek egy nagyobb háború pénzügyi eszközeit maguk előteremteni. A fegyverben álló hatalmas hadseregek, az általános hadkötelezettség és a modern fegyverek olyan nagy költségeket emésztettek fel, amelyeket ezen országok reálgazdasága már nem tudott előteremteni.
Az amerikai Federal Reserve System 1914-ben kezdte meg működését. Ez a magántulajdonban lévő központi bank rá tudta kényszeríteni az amerikai népet arra, hogy 25 milliárd dollárkölcsönt nyújtson az antant országoknak. Ezeknek a FED által kibocsátott hiteleknek az amerikai polgárok által fizetett adó volt a fedezetük. Ezeket a kölcsönöket soha nem kapták vissza az amerikaiak, viszont jelentős összegű kamatjáradékot zsebeltek be érte a new yorki bankárok. Ugyancsak a FED tette lehetővé az amerikaiak háborúba kényszerítését a német nép ellen, amellyel az Egyesült Államoknak és népének semmiféle politikai vagy gazdasági érdekellentéte vagy vitája nem volt. Sőt mi több, az Egyesült Államok akkori lakosságának csaknem a fele német származású volt, és annak idején hajszálon múlott, hogy nem a német lett az Egyesült Államok hivatalos nyelve. Az amerikaiaknak persze azt állította a pénzoligarchia propaganda gépezete, hogy az Egyesült Államok erkölcsi alapelvekből kiindulva lép be a háborúba.
1915 és 1916 folyamán Wilson elnök lehetővé tette hatalmas kölcsönök folyósítását. 1917-re Anglia és Franciaország eladósodása kritikus pontot ért el. A pénzoligarchia ekkor aggódni kezdett, hogy Anglia és Franciaország nem lesz képes visszafizetni a hatalmas kölcsönöket. Emiatt ítélték szükségesnek az amerikai kormány bekapcsolását a háborús hitelek folyósításába. Ehhez azonban elengedhetetlen volt az Egyesült Államok semlegességének feladása, és a háborúba való beléptetése. 1916-ban már komoly aggodalmat váltott ki a Rothschild Bankház és a City of London részéről, hogy Németország továbbra is elég erős a háború folytatásához annak ellenére, hogy a Rothschildok németországi segítőtársai a Warburgok meglehetős pénzügyi káoszt okoztak az országon belül. Ahhoz, hogy az Egyesült Államok kormánya átvehesse a hitelezést a pénzoligarchia bankjaitól, tovább kellett fejleszteni a jövedelemadózási rendszert. A jövedelmi adó törvényt rekordidő alatt elfogadták, hogy eleget tehessenek a háborús követelményeknek. Az amerikai népnek azonban sem a hitelteremtés mobilizálására, sem jövedelmi adó törvény elfogadására nem volt szüksége, ahogyan a háborúba való belépés sem állt az érdekében. A "Journal Political Economy" c. amerikai lap 1917. októberi száma megírja, hogy valójában kiknek az érdekeiről volt szó:
"A háború hatása a Federal Reserve Bankok tevékenységére a személyzet nagyarányú bővítését tette szükségessé a költségek ennek megfelelő növelésével. A Federal Reserve Törvény megalkotói anélkül, hogy előre látták volna, hogy ilyen gyorsan és ilyen hatalmas mértékben lesz szükség a szolgáltatásaikra, lehetővé tették, hogy a FED-hez tartozó bankok a Kormány pénzügyi megbízottaiként járjanak el."
A nemzetközi bankárok már 1887 óta várták, hogy az Egyesült Államok létrehozza magánellenőrzés alatt álló központi bankját, mert a segítségével akartak finanszírozni egy európai háborút olyan államok között, amelyek már fizetésképtelenné váltak a hatalmas összegeket felemésztő fegyverkezési programok következtében.
Wilson elnök 1917. október 13-án elhangzott beszédében a következőket mondotta:
"Az Egyesült Államok számára elengedhetetlenül szükségessé vált, hogy teljes egészében mobilizálhassa pénzügyi tartalékait. A szövetségeseknek nyújtott kölcsönöknek a terheit és előnyeit valamennyi banknak és pénzügyi intézménynek viselnie kell az országban. Hiszem, hogy a bankok részéről az együttműködés hazafias kötelezettség ebben az időben, és a Federal Reserve System-ben való tagság a patriotizmus látható és jelentős megnyilvánulása."
A Federal Reserve System-hez tartozó bankok, mint a Kormány pénzügyi képviselői, felbecsülhetetlen értékű szolgálatot teljesítettek Amerikának a háborúba belépést követően, írja E. W. Kemmerer, azzal hogy "lehetővé tették az aranytartalék megőrzését, a valutaárfolyamok szabályozását és a pénzügyi energiák összpontosítását. Az ember megborzong, ha arra gondol, hogy mi történhetett volna, ha a háborúba a decentralizált és elavult bankrendszerrel kellett volna belépnünk." Kemmerer mellőzi azt a tényt, hogy az Egyesült Államok "elavult és decentralizált bankrendszerével" soha nem lett volna képes az első világháború finanszírozására, nem léphetett volna be ebbe a háborúba, és nem tehette volna lehetővé ennek a háborúnak az évekig tartó elhúzódását. Ugyanis az amerikai magánbankok, valamint a későbbi állami hitelezés nélkül az antant hatalmak már néhány hónap múlva képtelenek lettek volna - pénzügyi okokból - a háború folytatására. Be kellett volna fejezniük az értelmetlen vérontást.
A 20. század végén számos összefoglaló munka jelent meg arról, hogy mi vezetett a század pusztító háborúihoz, mindenek előtt az első világháborúhoz. Ezek a munkák kritikusan elemzik azokat a tényezőket, amelyek az európai rend összeomlásához vezettek. Az egyik ilyen kiváló mű Niall Ferguson brit történész "The Pity of War" (A szánalmas háború) című munkája. Ferguson eddig elzárt dokumentumokra támaszkodva tarthatatlannak minősíti azokat az állításokat, hogy az első világháború elkerülhetetlen volt. A brit történész kritika alá veszi mind az angol, mind a német politikát, és azt állítja, hogy az akkori politikai elitek alkalmatlansága, tehetetlensége, valamint a nemzeti jog rendelkezéseinek a megszegése mindkét részről döntően hozzájárult az első világháború kitöréséhez. Európa 1870-től 1914-ig tartó időszaka a Nagy-Britannia és Németország között lezajló pénzügyi, gazdasági versengés időszaka is. Ferguson azonban cáfolja, hogy ennek a versengésnek a két modern ipari társadalom között háborús katasztrófához kellett volna vezetnie. A brit történész számításba veszi a katonai, a gazdasági, a kulturális és a hatalompolitikai szempontokat, amelyeket egymásra vetítve elemez, mégsem tud kielégítő választ adni arra, hogy miért halmozódott fel annyi ellenséges indulat a két európai vezető nagyhatalom között, hogy az katasztrófába torkolljon.
Közelebb visz minket a világháborút megelőző helyzet megértéséhez, ha az önálló tényezővé vált nemzetközi pénzoligarchia stratégiáját is külön vizsgálódás tárgyává tesszük, és rávetítjük a Ferguson által gondosan feltárt tényanyagra. A nemzetközi pénzvilág vezető csoportjai stratégiájukban figyelembevették, hogy a világ pénzügyi rendszerének akkor lehetnek az egyedüli birtokosai, ha egy új világrendet hoznak létre, és eltávolítják a terveik útjában álló dinasztikus államokat örökletes arisztokráciájukkal, valamint meggyöngítik az ezen dinasztikus államok támaszát képező keresztény, emberközpontú értékrendszert, ennek hordozójával, az egyházzal együtt. Ezért a pénzoligarchia szolgálatában álló különböző titkos szövetségek - mint például a Eugen Lennhoff "Politische Geheimbünde" (Politikai titkos szövetségek) című munkájában részletesen ismertetett illuminátusok, a carbonarik, a dekabristák, az amerikai ku-klux-klan, vagy az első világháború kitörésében kulcsszerepet játszó szerb titkos társaságok - céljainak és tevékenységének elemzése nélkül nem kaphatunk választ arra, hogy az egyébként másképp is megoldható konfliktusok miért torkolltak a világtörténelem addigi legvéresebb háborújába.
Az illuminátus ellenőrzés alatt álló amerikai szabadkőművesség vezetője, Albert Pike, akinek először sikerült a különböző szabadkőműves irányzatokat világszinten összefognia az egyesített világszabadkőművesség legfőbb tanácsának elnökeként, 1871. augusztus 15-én levelet írt az olasz carbonarik vezetőjének Giuseppe Mazzininak. Pike ebben kifejti, hogy az új világrend kialakításához három világháborúra van szükség. Az első legfőbb célja lenne a cári Oroszország legyőzése és Oroszországban az illuminátusok és ügynökeik irányítása alatt álló rendszer kialakítása. Oroszországot ezután mint mumust lehetne használni és sakkban lehetne vele tartani számos más országot. Ez megkönnyítené az illuminátusok stratégiájának a megvalósítását.
A 2. világháborút a német nacionalisták és a politikai cionisták közti ellentétek kiélezésével lehetne kirobbantani. Ez a háború lehetővé tenné a most már illuminátus birodalomnak számító Oroszország befolyásának a kiterjesztését, és elvezethetne Palesztinában Izrael államának a létrehozásához.
A 3. világháborúhoz a cionisták és az arabok közti ellentétek kiéleződése vezethetne el. Ezt a konfliktust világméretűvé lehetne kiszélesíteni. Ebben a világkultúrák közti konfliktusban vezetőszerep jutna a nihilistáknak és az ateistáknak, akik olyan helyzetet alakítanának ki, amely védekezésre kényszerítené világszerte az embereket. Az átlagemberek csalódva a civilizációt romboló forradalmárokban és kiábrándulva a kereszténységből, amely nem volt képes útmutatást adni e pusztulás elkerülésére, keresni fogják az igazi megoldást. A szabadkőműves Albert Pike szerint ez természetesen annak az elérése lesz, amire az egyetemes szabadkőművesség is törekszik.
Amikor Albert Pike ezeket - a British Museumban katalogizált dokumentumként nyilvántartott - leveleit megírta Mazzininak, öt különböző ideológiarendszer versengett egymással. Az első volt a nemzetközi pénzoligarchia és az általa létrehozott illuminátusok világstratégiája. Ez globális kormány által irányított világállam létrehozását tűzte ki célul, amelynek az élén a nemzetközi pénzoligarchia legzártabb köreihez tartozó megvilágosodott beavatottak állnak.
A második ideológiai rendszer a pánszlávizmus volt. Ez Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolására, a szláv ajkú népek egyesítésére, továbbá az orosz birodalom India és Perzsia irányában való kiterjesztésére törekedett egész Európa alávetése révén.
A harmadik ideológiai rendszer azt hirdette, hogy Ázsia az ázsiaiaké, és ennek a törekvésnek az élén Japán állott. Eszerint Ázsia népeit egy olyan államszövetségbe kell egyesíteni, amelyet Japán vezet.
A negyedik versengő ideológiai rendszer a pángermánizmus volt, amely a német hegemóniát az egész földrészre ki akarta terjeszteni. Elsősorban Nagy-Britanniát kívánta korlátozni és a brit birodalmon belül autonóm hatalomként működő "Korona" hatalmát. (A "Korona" itt nem az angol király koronájára utal, hanem a brit kormány hatásköre alól kivont, és kizárólag a City of London "Korona" nevű klubjában helyet foglaló pénzoligarchia irányítótestületének a hatalmára. Ez az autonóm hatalom saját kormányzattal, törvényekkel és gyarmatokkal, az úgynevezett koronagyarmatokkal rendelkezett, amelyeknek az irányításába Nagy-Britannia kormánya nem szólhatott bele. A hivatalos brit kormány feladata csak a katonai védelem és a külpolitikai képviselet ellátása volt.) A pángermánizmus hatalmi törekvései közé tartozott a kereskedelem és az ipar területén a nyitott kapuk politikája, vagyis a kevés gyarmattal rendelkező Németország jelenlétének biztosítása a brit és a francia gyarmatokon.
Az ötödik ideológiát hordozó külpolitikai doktrina a pánamerikanizmus volt, vagyis az, hogy Amerika az amerikaiaké. Ez lényegében az Egyesült Államok előjogait hirdette Közép- és Dél-Amerika államaival szemben. Ebbe a nézetrendszerbe tartozott a kereskedelmi és a baráti kapcsolatok fenntartása mindenkivel, de katonai szövetségek nélkül.
A nemzetközi pénzoligarchia és az irányítása alatt álló titkos illuminátus szövetség tehát Oroszország, Németország, Japán és az Egyesült Államok ellenőrzésére törekedett. Az Albert Pike által kidolgozott világstratégia visszamenőleg is messzetekintő mesterműnek tűnik, amely azonban katonák millióinak életébe került és sok milliárd dollár nagyságrendű veszteséget okozott, annak ellenére, hogy csak részben valósult meg. A nemzetközi pénzoligarchia a végcéljához vezető úton óriási vagyonhoz jutott. Pénzvagyona, valamint a nemzetközi pénzrendszer ellenőrzése révén a gazdasági hatalmat is magához ragadta. Azért, hogy miként gyakorolja ezt a hatalmat, nem vonható felelősségre. A nemzetközi piacok ellenőrzésével az államok közötti kapcsolatoknak is döntő tényezőjévé vált. Az államoknak nyújtott kölcsönökről a pénzoligarchiának a City of Londonban és a Wall Street-en lévő központjaiban döntenek. Ezeknél a megállapodásoknál nem az adott országok népeinek a jólétéből indulnak ki, hanem egyedül az a cél vezérli a hitelező nemzetközi bankárokat, hogy növekedjen az egyes országok és kormányok eladósodása, mert a City of London és a Wall Street urai a kamatjáradék formájában szedett nemzetközi adóból gazdagodnak. A pénznek ez a nemzetközi diktatúrája mesterien ki tudja játszani az egyik országot a másikkal szemben. A tömegtájékoztatási eszközök birtokbavételével a pénzhatalom a saját érdekei szerint tudja manipulálni a közvéleményt és a demokratikusan választott intézményeknek csupán saját döntéseinek a végrehajtását hagyja meg. Már 1913-ban a londoni és a párizsi bankházak ellenőrizték a világ rendelkezésére álló erőforrásainak a döntő többségét. 1913-ban a pénzoligarchia volt Oroszország, Törökország, Egyiptom, India, Kína, Japán, valamint a dél-amerikai országok legfőbb hitelezője. A kolosszális méretű eladósodás után fizetett hatalmas kamatok fedezetére ezeknek az országoknak el kellett zálogosítaniuk nemzeti vagyonuk jelentős részét, mindenek előtt adóbevételeiket. Ez a pénzügyileg gyengébb országokban oda vezetett, hogy ténylegesen is át kellett adni a reálgazdaság vagyontárgyait a nemzetközi pénzoligarchiának és ügynökeinek.
A német egység és a világháború
A 19. század második felében a Rotschild-ház bécsi ága finanszírozni kezdte egy tehetséges és becsvágyó fiatal német herceg, Otto von Bismarck, karrierjét. Támogatásukkal Poroszország élére került, amely akkor a számos német nyelvű állam között a legnagyobb volt. 1866-ban Bismarck Ausztria legyőzésével kikapcsolta a Habsburg ház befolyását a német ügyekre, és amikor a francia császár, III. Napóleon, akadályozni próbálta a német egységet, legyőzte az ellene felvonuló francia hadsereget. Ha közelebbről szemügyre vesszük a történelmi tényeket, akkor látjuk, hogy a nemzetközi bankárok álltak az események háta mögött. 1871. január 9-én I. Vilmos porosz király az új német birodalom császára, Bismarck pedig a birodalom első kancellárja lett. II. Vilmos, amikor átvette a hatalmat hamarosan, már 1890-ben, menesztette Bismarckot, akinek kancellár utódai egyre támadóbb magatartást kezdtek tanúsítani más országokkal szemben. Németország nem viseltetett kellő tisztelettel a látszólag legyőzhetetlen angol birodalommal szemben sem. A németek Bismarcknak hittek, aki kijelentette: "Angliának minden nagyhangú magabiztossága ellenére számos gyenge oldala van és tudja, hogy egy hasonló erejű hatalommal való összeütközés a bukását eredményezné."
A mesterségesen felszított militarizmus a 20. század első éveiben olyan erős volt, hogy német tisztek gyakran annak a napnak az eljövetelére ittak, amelyen Anglia majd megkapja a hadüzenetet. Németország elsősorban a termelőgazdaságát fejlesztette és gyors fejlődésével világhatalommá lépett elő. Ez viszont veszélyeztette a nemzetközi pénzoligarchia irányításával kialakított hatalmi egyensúlyt Európában. A pénzoligarchia által háttérből irányított brit kormány mindig kezdeményező szerepet játszott az európai szövetségek kialakításánál. A feltörekvő kontinentális hatalmat lehetőleg más államok szövetségével korlátozták és így alakították ki és tartották fenn a hatalmi egyensúlyt. "Angliának nincsenek állandó barátai, csak állandó érdekei" hangzott a formula. Az az állam, amely ma szövetséges, holnap ellenséggé válhat. Ez a hatalmi politika lényege. Egyetlen ország sem juthat túlhatalomhoz. A "hűtlen Albion" kifejezés is Angliának erre a magatartására utal.
A német államoknak az egyesülése felborította azt a hatalmi egyensúlyt, amely mintegy kétszáz éve már fennállott Európában. Egészen 1871-ig Nagy-Britannia, pontosabban a "Korona" volt a vezető hatalom az európai földrészen. Anglia legyőzte mind Spanyolországot, mind Franciaországot, amelyik ezt a hegemóniáját veszélyeztette. A megerősödött Németország is fenyegetést jelentett a "Korona" vezető szerepére, mind gazdaságilag, mind katonailag. A brit polgároknak meg kellett állapítaniuk, hogy a németek jobb szolgáltatásokat és árukat nyújtanak, kedvezőbb feltételekkel és olcsóbb áron, s a minőségük is legalább olyan jó, mint az angol gyártmányoké.
1884. után Németország Afrikában és a föld más részein gyarmatokhoz is jutott. 1898. után pedig modern hadihajókkal erősítette meg tengeri flottáját. Mindez fenyegette Nagy-Britannia, és ezen belül a háttérhatalmat gyakorló "Korona" uralmát. A brit központú nemzetközi pénzoligarchia, amely Németország pénzügyi és gazdasági életében csak korlátozottan vehetett részt, keresni kezdte azokat a módszereket, amelyekkel kordában tarthatná az erős német gazdaságot, és ellenőrizhetné annak pénzügyi rendszerét. 1894. és 1907. között ezért több államszerződés megkötését kezdeményezte, amelyeknek az volt a célja, hogy együttes fellépésre kötelezzék Oroszországot, Franciaországot és Angliát, továbbá más európai országokat, ha háborúra kerül sor Németország ellen. Az angol liberalizmus történetírója W. Lyon Blease már 1913-ban rámutatott, hogy "Anglia direkt konfliktusra törekedett, amelyről tízezer angol közül senki biztosat, és ezer közül pedig senki nem tud semmit".
A Háttérhatalom és az Osztrák-Magyar Monarchia
A háttérhatalom már régóta tervezte a katolikus Habsburg dinasztia eltávolítását és birodalmának a megszüntetését. A napóleoni háborút követő "Szent Szövetség" időszakában azonban megszilárdult a dunai monarchia, és túlélte az 1848-as szabadkőműves forradalmi időszakot is. A "Szent Szövetség" másik fontos államának, a cári Oroszországnak a segítségével, a bécsi udvar győzedelmeskedett a magyarok függetlenségi harca felett is. Sőt, az 1867-es kiegyezéssel megerősítette uralmát Magyarország felett, amely többé nem akart elszakadni Ausztriától. A háttérhatalom ezért szabadkőműves hálózatának a segítségével újabb kísérletet tett a Monarchia feldarabolására. Ferenc József császár és király fiát, Rudolf trónörököst nevelője, egy Brehm nevű tanár, beoltotta a szabadkőművesség liberális eszméivel. Sőt, világkörüli útja során fel is vétette a trónörököst az egyik külföldi páholy tagjai sorába. A háttérhatalom terve az volt, hogy lázadások szításával, belső válság előidézésével, olyan forradalmi helyzetet hoznak létre az országban, amely egy kedvező pillanatban lehetővé teszi Ferenc József elmozdítását a trónról. Ezután a Monarchiát feldarabolnák, Magyarország uralkodója Rudolf trónörökös, Ausztriáé pedig János Salvator főherceg, a későbbi Orth János lett volna.
A háttérhatalomnak nem Magyarország függetlensége volt a célja, nem az ezeréves államot akarta megőrizni határai között, hanem a katolikus Habsburg birodalmat akarta felszámolni. Rudolf trónörököst egy erdélyi vadászat után tartott lakomán a szabadkőművesség meg is nyerte ennek a céljának, és nyilatkozatot csikart ki tőle - illuminált állapotban -, hogy ezt az államcsínyt meg is valósítja. A szerencsétlen Rudolfnak ettől kezdve nem volt nyugalma. Egyrészt lelkiismeretfurdalása volt amiatt, hogy apja ellen kell fordulnia, másrészt szabadkőműves felettesei egyre türelmetlenebbül sürgették őt az akció megindítására. A szabadkőművességnek ezt a tervét 1889. januárjában azonban végleg eltemette a Mayerlingben eldörrent golyó. A trónörökös Vecsera Máriával, a szeretőjével, kettős öngyilkosságot követett el. Sokáig arról kerengtek hírek, hogy Rudolfot politikai ellenfelei meggyilkolták.
Megindult Rudolf lejáratása is. Kétségtelen, hogy a trónörökös szerette a nőket, de ugyanakkor komoly tanulmányokat is folytatott. Tanulmányozta a francia forradalom szellemi előkészítőit, Descartes-ot és Voltaire-t. A történelmen kívül járatos volt a botanikában, a fizikában és a szociológiában. Számos utazást tett, köztük a távol keletre is. 24 kötetben megírta a Habsburg dinasztia történelmét is. Ez a munkája ma is fontos forrásul szolgál a történészek számára. Rudolf támogatta egy világkormányzat létrehozását. Erről ezt írta: "Mindaddig lesznek háborúk, amíg a népek és a nemzetek be nem fejezik fejlődésüket, és nem egyesülnek, amíg nem válik egyetlen családdá az egész emberiség." Rudolf az egyesített Európa híve volt, titokban támogatta a magyar függetlenedési törekvéseket, és lazítani kívánt a Monarchia és a Vatikán között fennálló évszázados szoros kötelékeken. Elitélte az egyház gazdagságát, és a működésében észlelhető korrupciót. Szorgalmazta, hogy az arisztokraták is adózzanak, és földhöz akarta juttatni a parasztságot. Mindezért a reakciós politikai erők is eltávolíthatták, ha valóban merénylet áldozata lett. Rudolf internacionalista volt, és a szélsőséges nacionalizmust az állatvilágra jellemző nyájösztönhöz hasonlította. 1882-ben így írt Európa jövőjéről:
"Sötét és rossz idők elé nézünk. Csaknem azt kell hinnünk, hogy az öreg Európa felett eljárt az idő és már folyamatban van a szétesése. Nagy, és átfogó választ kell adni, olyan alapvető társadalmi fordulatot kell előidézni, amelyből - hosszabb idő után - a megújult Európa egésze felvirágozhat."
Friedrich Wichtl, osztrák kutató, a "Weltfreimaurerei, Weltrevolution, Weltrepublik" (Világszabadkőművesség, Világforradalom, Világköztársaság) című munkájában kifejti, hogy Rudolfnak nem volt elég lelkiereje a szabadkőműves követelés teljesítéséhez. Szerinte ez a titka Rudolf rejtélyének. Véleménye alátámasztásául adatokat sorol fel, és olyan tanúkra hivatkozik, mint Larisch grófnő, Rudolf unokatestvére. De Wichtl verzióját erősítik meg a később bekövetkezett történelmi események is. A háttérhatalom, miután a Habsburg uralkodóházban nem tudott segítőtársakra szert tenni, és a magyar arisztokrácia is nagyrészt kicsúszott az ellenőrzése alól, más szövetségesek után nézett. Így jutott el a nemzetiségek függetlenedési, majd elszakadási törekvéseinek a felkarolásáig. Ekkor kezdte el támogatni mindazokat a szeparatista törekvéseket, amelyek a Monarchia szétrobbantását akarták. Ez a folyamat végül - a háttérhatalom által diktált Versailles-i szerződések nyomán - elvezetett Trianonhoz, az ezeréves magyar állam minden nemzetközi jogi elvet felrúgó feldarabolásához. A diktátum készítői - saját maguknak is ellentmondva - megtagadták Magyarország vonatkozásában mind a történelmi, mind az etnikai, mind a Wilson elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alkalmazását. Kiderült az igazság: nem elvekért folyt a nagy öldöklés, hanem - többek között - a Habsburg monarchia eltörléséért. Kossuth jóslata beteljesedett: Magyarországnak valóban a halálra ítélt Ausztria sorsában kellett osztoznia.
Láthatóvá vált további nyomok
A 20. század békeévekkel kezdődött, de a színfalak mögött lázasan folyt a háborús készülődés. A pénzoligarchia és illuminátus szervezetének a vezérkara tudta, hogy egy globálisan kormányzott világállam megvalósításához (amelyben a föld népei lemondanak állami szuverenitásukról és nemzeti összetartozásukat kifejező patriotizmusukról) olyan válságot és pusztítást kell előidézni, amely a világ egyetlen népét sem hagyja érintetlenül. A világ nemzeteit olyan kritikus helyzetbe kell manőverezni, amely rákényszeríti őket, hogy békéért könyörögjenek minden áron. A hivatalos és a revizionista történészek egyetértenek abban, hogy a háború ürügyéül szolgáló szarajevói merénylet csupán helyi viszálykodás volt az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia között. Normális körülmények között az ilyen incidensek néhány napon vagy héten belül elintéződnek. Ez az incidens azonban egy nagy stratégia részét képezte. Beindult annak a tervnek a végrehajtása, amelynek a részleteit már az 1890-es években részletesen oktatták a londoni titkos társaságok összejövetelein, ahogyan arról Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, 1916-ban Baselban tartott előadásában beszámolt. Steiner részt vett ilyen összejöveteleken, ahol már két évtizeddel korábban részletesen levezették az első világháború menetét, sőt még azokat a határmódosításokat is ismertették, amelyekre a háború végeztével aztán sor is került.
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. augusztus 2-án indította el csapatait Szerbia ellen, amely nem teljesítette a bécsi kormány Ferenc Ferdinánd trónörökös merénylőjének a felelősségrevonására vonatkozó feltételeit. Már augusztus 3-án Franciaország és Belgium is belépett a háborúba. Ugyanezen a napon Anglia is hadat üzent Németországnak, noha a brit kormány egyetértett abban, hogy a kontinensen zajló események Angliát jogilag nem kötelezik a háborúba való belépésre. Nyilvánvaló, hogy a háború stratégiáját kidolgozó pénzoligarchia - és illuminátus hálózata - azt akarta, hogy lehetőleg minden nagyhatalom részt vegyen a háborúban. Jól tudták, hogy Anglia azonnali belépése nélkül a német haderőt nem lehet feltartóztatni. A kirobbantott háborúra olyan vérfürdő volt jellemző, amely bebizonyította a többszáz éves elavult hadviselési módszereknek a csődjét. Először vetettek be géppuskákat, páncélosokat és tengeralattjárókat. Súlyos veszteségeket okozott, hogy egyik fél sem volt hajlandó belátni: a hagyományos hadviselési módszerek elavultak, és fel kell őket adni. Bajonettel felszerelt lovasságnak és gyalogságnak nem lehet eredményesen támadást intéznie drótakadályok, lövészárok-rendszerek és tömegesen alkalmazott tüzérség ellen. A szembenálló hadseregek vezetői meg voltak róla győződve, hogy a háború legfeljebb hat-nyolc hétig tart, és az a fél nyeri meg a háborút, amelyik egy átütőerejű támadáshoz a leggyorsabban tudja mozgósítani haderejét. Az augusztus 3-i német támadást követően a franciák - érvényben lévő haditervüknek megfelelően - fel akarták tartóztatni a támadást Lotharingiában, és ellentámadásba kívántak átmenni Dél-Németországban. Tizenhat napon belül négymillió katonát szállítottak hétezer vonattal a frontra. Augusztus 6. és 12. között a német főparancsnokság másfélmillió főt dobott át a Rajnán napi ötszázötven vonat segítségével. A franciák augusztus 14-én katasztrofális eredménnyel végződő ellentámadásba mentek át. Néhány órán belül háromszázezer francia elesett, az összhaderő egynegyede. Nem maradt más hátra a francia hadsereg számára, mint a visszavonulás. Az angol expedícióshaderő, amelynek fedeznie kellett volna a franciákat, még gyorsabban visszavonult, mint szövetségese.
"Csoda a Marne partján"
A francia hadsereg akkora vereséget szenvedett, hogy két német hadsereg is átkelt a Marne folyón és szabad volt az út Párizs felé. A francia főváros elfoglalásával a háború már 1914. szeptemberében Németország győzelmével és Franciaország vereségével - legalább is a nyugati hadszíntéren - befejeződhetett volna. Hogy ez mégsem így történt, azt a francia történészek a "Marne-i csodának" nevezik. Ezt a csodát döntően egy német vezérkari tisztnek, Hentsch alezredesnek, a parancsnokló von Moltke vezérezredes segédtisztjének köszönhetik. Hentsch, amint ezt későbbi kutatások kiderítették, szabadkőműves volt, és így kapcsolódhatott a háborús eseményeket a háttérből mozgató rejtett struktúrákhoz. Szinte bizonyos, hogy titkos utasítást hajtott végre, amikor rávette a győztesen előrenyomuló két német hadsereg parancsnokát, hogy Párizs elfoglalása helyett vonuljanak vissza a Marne folyó másik oldalára. Hogyan hajtotta végre Hentsch alezredes ezt a mesteri manőverét?
Ludendorff tábornok, aki az első világháború után átvizsgálta a német birodalmi irattárat, a Marne-i csata idején a Mazuri tavaknál harcoló 8. német hadsereg parancsnoka volt. "Háborús uszítás és népgyilkosságok" című könyvében így írja le a nyugati hadszíntér helyzetét a háború kezdetekor:
"A német haderő előnyomulása nyugaton egy ideig lehetővé tette a győzelmet a francia, a belga és az angol haderő felett, noha a német csapatok létszáma kisebb volt. Ez volt az oka annak, hogy a beavatottak közé tartozó, magasfokozatú okkultista és lelkiismeretlen Rudolf Steiner, aki később beismerte, néhány angol szabadkőműves eszelte ki a világháborút, felkereste a főparancsnokságot Koblenzben azért, hogy von Moltke tábornokot meglátogassa. Steiner antropozófiai és teozófiai tevékenysége Angliában lévő szabadkőműves főhatóságnak volt alárendelve. Kik voltak azok a tábornokok, akik a "Bauhütte" (a német szabadkőművesség hivatalos orgánuma, D.J.) szerint 1915-ben szabadkőműves testvérek voltak? Milyen szabadkőművesek rejtőzködtek a vezérkarokban? Röviddel Steinernek a koblenzi főparancsnokságon tett látogatását követően megtörtént a "Marne-i csoda". Valóban egy katonai "csoda"! Egy hasonló katonai csoda volt a német hajóhad bevetésének a megakadályozása a franciaországi angol haderő összeköttetési vonalai ellen az ugyancsak szabadkőműves testvér Theobald von Bethmann-Hollweg (az akkori birodalmi kancellár, D. J.) parancsára. Így kerülhetett sor a front megmerevedésére francia területen a német hadsereg számára kedvezőtlenebb erőviszonyok mellett."
"A Marne dráma" című írásában Ludendorff behatóan foglalkozik azzal, hogy von Moltke vezérezredes Rudolf Steiner befolyása alá került, mivel maga is közel állt az okkultizmushoz. Azt az álláspontot képviselte: "minden hiába, el fogjuk veszíteni a sorra kerülő háborút". A hadműveletek beindulásakor Heintsch alezredes a nagyvezérkar hírszolgálatának a vezetője volt, és az volt a feladatköre, hogy a vezérkar tanácskozásain tájékoztatót adjon az ellenségről beszerzett adatokról, értesülésekről. A német haderő jobbszárnyáról, amely előnyomulóban volt Észak-Franciaország irányába, 1914. augusztusában két hadtestet visszavontak a keleti front számára, noha Ludendorff lemondott ezekről a csapatokról, mivel a tannenbergi csatához már nem érkeztek volna meg időben.
A német hadsereg hivatalos dokumentumaira támaszkodva Ludendorff így írja le, hogy mi történt a nyugati hadszíntéren:
"A német haderő meggyöngült jobbszárnya keletre Párizstól vesztegelt, amikor a főerők szeptember elején Párizs-Verdun irányába messze előrenyomultak. Ekkor nem teljesen váratlanul erős egységekkel ellentámadásba mentek át a franciák az egész fronton, hogy bekerítsék a német haderő jobbszárnyát. Az 1. hadsereg, amely eddig csak egy hadtesttel tartotta a frontot Párizs irányába, parancsot kapott, hogy valamennyi egységével Párizs felé nyomuljon, az ott fenyegető komoly veszélyt elhárítsa, majd pedig az ellenséges haderők balszárnyát az eredeti haditerv értelmében győzze le. A döntés merész volt... Az 1. hadseregnek ezzel az előrenyomulásával széles rés keletkezett szeptember 6-án, 7-én és 8-án, úgyhogy a déli frontszakasz visszakanyarodott és Párizs irányába balra fordult. Az 1. hadseregnek ezzel az előrenyomulásával olyan széles lett a rés az 1. és a 2. hadsereg között, hogy csak laza lovassági hadosztályokkal és egészen gyenge gyalogsággal volt kitöltve. Az 1. hadsereg parancsnoksága a rés előtt álló és általa már gyakran megvert angol haderő harci erejét nem értékelte túl nagyra. A résben lévő csapatok kismértékű megerősítése, és a fegyelmezett parancsnoki irányítás, nevezetesen valamennyi híd lerombolásának gondos előkészítése a különböző folyószakaszokon, különösen a Marne-n, megszüntethette volna ezt a veszélyt, mindenesetre jelentősen csökkenthette volna. Erre nem került sor, ezért a két hadsereg közötti rés csupán emiatt jelentett veszélyt. Ezen túlmenően nem volt semmiféle kapcsolat az 1. és a 2. hadsereg főparancsnoksága között... Ebben a helyzetben a 2. hadsereg nem tudott semmit az 1. hadsereg támadási szándékáról...
A luxemburgi főparancsnokságon természetesen komoly aggodalmat keltett a jobbszárnyon kialakult helyzet, amely az okkult befolyás alatt álló von Moltke tábornok tetterejét megtörte. Valójában komoly volt a helyzet, de még a hadsereg főparancsnoksága sem tudott az 1. hadsereg támadási szándékáról és kétségbe vonhatta, hogy vajon tettekké lehet-e váltani a szándékokat. A háborúban több támadást határoznak el, mint amennyit megvalósítanak. 1914. augusztus 22-én, amikor keletre küldtek, hogy megmentsem a helyzetet, egész testében remegve láttam von Moltke tábornokot. Sohasem fogom ezt a pillanatot elfelejteni. El tudom képzelni, hogy miként kellett ennek az embernek a ránehezedő felelősség súlya alatt remegnie ebben a pillanatban egy beléje szuggerált gondolatvilág foglyaként, mely szerint "a hadműveletnek kudarcot kell vallania". Meglepő-e, hogy ő már akkor sikertelennek látta a hadműveletet, és csak arra gondolt, hogy meg kell mentenie, ami még megmenthető."
Hasonló lehetett von Moltke lelkiállapota szeptember 8-án délelőtt, miután a német haderő jobbszárnyát fenyegető angol és francia áttörésről homályos jelentéseket kapott, amelyeket a főparancsnokság tisztjeivel, köztük Hentsch alezredessel megtárgyalt. A birodalmi archívum 4. kötete arról tanúskodik, hogy von Stein altábornagy főszállásmester a tanácskozáson nem volt jelen. Köztudomásúan őt választották ki, hogy von Moltke-nek nehéz pillanatokban a támasza legyen. Így a hadművelet kidolgozása a műveleti osztály főnökére, von Tappen ezredesre maradt. Kézenfekvő lett volna, hogy von Moltke stábjának egy részével a jobbszárny parancsnokságára utazzon, és kézbe vegye a csata irányítását. Ezt azonban elmulasztotta. A szeptember 8-i haditanácson a kommunikációért felelős Hentsch nem tett jelentést különösebb pesszimizmusra utaló helyzetről, sem az első, sem a második hadseregnél. Ludendorff szerint nem került írásban rögzítésre, hogy a főparancsnok milyen megbízást adott Hentschnek, és ezért pontosan nem rekonstruálható, hogy valójában mi is hangzott el. Egy későbbi jelentésében 1915. februárjában von Moltke ezt írta:
"Hentsch alezredes csak arra kapott magbízást, hogy közölje az első hadsereggel, amennyiben szükségessé válna, akkor vonuljon vissza a Soissons-Fismes vonalra azért, hogy kapcsolatot keressen ismét a második hadsereggel. Semmi esetre sem kapott megbízást annak közlésére, hogy elkerülhetetlen a visszavonulás."
Hentsch alezredes lényegében azt tette, hogy először a második hadsereg parancsnokságát, majd pedig az első hadsereget győzte meg arról, hogy a másikra való tekintettel vissza kell vonulnia a Marnén túlra. Mivel közvetlen összeköttetés a két hadseregcsoport vezetése között nem állott fenn, és mindkettő parancsnokának Hentsch alezredes azt hangsúlyozta, hogy ő a főparancsnokság nevében beszél, így el tudta érni, hogy a francia főváros elfoglalása helyett a két győztesen előrenyomuló német hadsereg visszavonuljon. Így aztán megtörtént a felfoghatatlan. A nyugati fronton harcoló német hadsereg a véresen kivívott győzelem után végül is visszavonult. A hadművelet irányítója von Moltke tábornok szeptember 9-én, a luxemburgi főhadiszálláson idegösszeomlást kapott. Már utaltunk rá, hogy Ludendorff szerint von Moltke okkult befolyás alatt állt, és meggyőzték arról, hogy ebben a háborúban a németek veresége elkerülhetetlen. A háborút előkészítő háttérerők számára ezért nem is lehetett volna egy alkalmasabb katonai vezetőt találni a nyugati fronton harcoló német hadsereg számára. Ami Hentsch alezredest illeti, vannak olyan közvetett jelek, hogy szabadkőműves volt. Magatartása arra utalt, hogy a háttérerők szolgálatában kellett állnia. Ha Hentsch alezredes jóvoltából előállott "Marne-i csoda" nem következik be, akkor a német haderő ugyanúgy győzelmet arathatott volna, mint ahogy az, 26 évvel később, a második világháború elején, be is következett. Franciaország gyors veresége pedig nyilvánvalóan hatással lett volna a keleti frontra is, és meggondolásra késztette volna az orosz cárt a háború továbbfolytatását illetően. Vagyis az egész első világháború másképp zajlott volna le.
Hentsch ezredesként Bukarestben halt meg 1918. február 13-án, miután epeoperáción esett át. A bukaresti temetőben egy kubus (kocka) díszíti a sírkövét. Ez az ábra közismert szabadkőműves szimbólum. Máig nem tudjuk, hogy ki választotta ki Hentsch ezredes számára ezt a síremléket. A nemzetközi szabadkőműves lexikon ezt írja az említett jelről: "Kubus (kocka), négyszög alakú kő, (angolul: perfect ashlar, franciául pierre cubique) a János-rendi szabadkőművesség jelképe. A faragott kő az építő kő megmunkált képe, amely hézagmentesen beilleszkedik az épületbe, és amely szorgalmas munkával a faragatlan kőből jött létre. Ezért a kubus a szabadkőműves munka előírásaiban az oktatóábra..."
Más "csodák" is történtek az első világháború során. 1916. május 31-én, amikor a Skagerrak-nál a német hadiflotta súlyos veszteségeket okozott az angol hajóhadnak, a győztes német erőknek hirtelen megálljt parancsoltak. Hipper admirális a csatában résztvevő nehézcirkáló parancsnoka később elmondta, hogy "az árulók nem közöttünk, hanem felettünk" vannak. A Wilhelmshaven-i győzelmi ünnepségen Theobald Bethmann-Hollweg német birodalmi kancellár - aki anyai ágon a City of Londonban uralkodó Rothschildok unokatestvére volt - közölte az összegyűlt tengernagyokkal, hogy "most már elég legyen, nem szabad Angliát tovább ingerelni."
A háttérhatalom tevékenysége az első világháborúban könnyebben tetten érhető, mint a második világháborúban. Egyrészt, mert ekkora horderejű vállalkozást a nemzetközi pénzhatalom korábban még nem hajtott végre, és feltehetően emiatt sok áruló nyomot hagyott, másrészt az eltelt nyolc évtized lehetővé tette számos rejtve maradt tény és összefüggés feltárását. Ennek az írásnak nem az első világháború és a két világháború közti történelem ismertetése a célja, hanem csupán annyi, hogy ráirányítsa a figyelmet a történelmi események menetét a háttérből befolyásoló és irányító pénzhatalom meghatározó szerepére. Ez a pénzhatalom rejtett hálózatán keresztül az akkori Európa valamennyi államát befolyásolta. Nemcsak a pénz- és hitelrendszert használta, de rendelkezésére álltak a különböző szabadkőműves irányzatokhoz tartozó páholyok, a nemzetközi titkos szervezetek és zárt társaságok összehangoltan működő hálózatai is.
A láthatatlan pénzhatalom átgondolt stratégiája, és a végrehajtásának gondos összehangolása jól nyomon követhető, ha elemezzük az első világháború kitörését megelőző eseményeket. A háború kirobbantásához ürügyül, mint ismeretes a Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége ellen 1914. június 28-án Szarajevóban elkövetett merénylet szolgált. Az Osztrák-Magyar Monarchia a konfliktust békésen kívánta rendezni és ezért 1914. július 23-án olyan feltételeket szabott Szerbiának, amelyek az adott körülményekhez képest mérsékeltnek mondhatók. Ezek közé tartozott az uszító propaganda beszüntetése, az olyan egyesületek betiltása, amelyek szemben állnak az Osztrák-Magyar Monarchiával, az ellenséges beállítottságú személyek eltávolítása a szerb hadseregből és közigazgatásból, az összeesküvésben résztvevők bírósági felelősségrevonása, valamint a fegyvercsempészet felszámolása. A szerb kormány azonban elutasította a június 28-i merénylet résztvevői elleni bírósági eljárást, mert abban a monarchia hatóságai is részt kívántak venni. Szerb részről még a válaszjegyzék átadását megelőzően, július 25-én elrendelték a mozgósítást. A szerb válasz eredményeként számolni kellett a háború kitörésével. Az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese, II. Vilmos német császár - ellentétben a róla később kialakított harcias képpel - szerette volna elkerülni a háborút. A birodalmi kancellár, Theobald Bethmann-Hollweg, azonban a pénzoligarchia rejtett hálózatának kulcsembere volt, s mint már utaltunk rá, családi kapcsolatok fűzték a pénzhatalom egyik vezető dinasztiájához, a londoni Rotschildokhoz. A szabadkőműves Bethmann-Hollweg rávette II. Vilmost, hogy ezekben a napokban utazzon Norvégiába, mert így ki lehetett kapcsolni a császárnak azokat az erőfeszítéseit, amelyekkel a fenyegető háborút el akarta hárítani. Ludendorff tábornok ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy igen sajnálatos, hogy a császár "nem látott át a vele űzött a frivol játékon". Ez hasonlított ahhoz, amikor 1918. novemberében a nagyvezérkar tagjai rávették, hogy utazzon Hollandiába.
A háttérhatalom céljainak megfelelően 1914. július 14-én a Monarchia kormánya úgy döntött, hogy jegyzék helyett ultimátumot küld Szerbiának. A Bad-Ischl-ben tanácskozó kormányra erős befolyást gyakoroltak a háttérből a jezsuiták és a szabadkőművesek is. Ezeknek az volt a céljuk, hogy a világháborút ne megakadályozzák, hanem éppen ellenkezőleg, biztosítsák a kitörését. A francia Poincarre július 23-án utazott el az orosz fővárosból, éppen amikor Belgrádban átnyújtották a Monarchia ultimátumát. Elmondható tehát, hogy a kritikus időpontban a francia szabadkőműves Poincarre, az angol szabadkőműves Grey brit külügyminiszter, az orosz szabadkőműves Szasszanov, a cár külügyminisztere, és a német szabadkőműves Bethmann-Hollweg birodalmi kancellár, mind a helyükön voltak. Az orosz kormány és a cár befolyásolása ekkor kulcskérdés volt, hiszen Oroszország állt Szerbia mögött. Szerbia élén is szabadkőművesek álltak. Nemcsak Oroszország és Szerbia mozgósított, de Franciaország és Anglia is katonai előkészületeket tett. Július 27-én a szerb csapatok már lövik az osztrák-magyar csapatokat, és így valójában a világháború első lövéseit a szerbek adták le. Július 29-én az orosz cár részleges mozgósítást rendel el az Osztrák-Magyar-Monarchia ellen, de erre már július 25-én megkezdte az előkészületeket. A német uralkodó táviratban próbálta lebeszélni a cárt háborús szándékairól. Ekkor a magas fokozatú szabadkőműves von Kupfer, a Berliner Lokalanzeiger című lap főszerkesztője, július 30-án külön kiadást adott ki azzal a hamis hírrel, hogy II. Vilmos elrendelte a német hadsereg és hadiflotta mozgósítását. Az ugyancsak szabadkőműves orosz külügyminiszter, Szasszanov, természetesen időben tájékoztatva lett erről a hazugságról, és ezt arra használta, hogy lebeszélje a cárt a németekkel való egyezkedésről, és hogy rávegye az orosz hadsereg azonnali mozgósítására Németország ellen. Ez július 31-én meg is történik. A különböző országok kulcspozícióban lévő politikusai tehát összehangoltan cselekedtek a háttérben működő rejtett hálózat akaratából. A német császár csak ez után tett nyilatkozatot arról, hogy fenyegető háborús veszély alakult ki. Franciaország már korábban, július 30-án elrendelte a védelmi készültséget határain. A német kancellár Bethmann-Hollweg követelte, hogy Oroszország állítsa le Németország és az Osztrák-Magyar-Monarchia elleni háborús előkészületeit.
Ekkor került sor Jaures francia szocialista vezető meggyilkolására. Jaures háborúellenes nagygyűlést akart szervezni, ezt azonban a francia belügyminiszter, a szabadkőműves Viviani, betiltotta. Jaures a Második Internacionálé nemzetközi irodájának az elnökénél, az ugyancsak szabadkőműves Vandervelde-nél panaszt emelt: "a francia kormány meg tudná akadályozni, hogy Oroszország háborút indítson, de vezetői háborúra törekednek, amit már hosszú ideje készítenek elő." Ez az iroda az Antant engedelmes eszköze volt és nem tett semmit a béke érdekében. Vandervelde is háborúpárti volt. Jaures azt is nyilvánosságra akarta hozni, hogy az osztrák trónörökös meggyilkolásáért a franciaországi Grand Orient felelős. Azon a napon, 1914. július 31-én, amikor meggyilkolták Jaurest, Párizsban tartózkodott Hermann Müller német szociáldemokrata vezető, aki később aláírta a Versailles-i Diktátumot, majd 1928-ban Németország kancellárja lett. Müller kijelentette, hogy a német szociáldemokraták semmi esetre sem fogják a háborús hiteleket jóváhagyni. Müller noha tudta, hogy a szociáldemokrata internacionálé már a háború mellett döntött, mégis tartotta magát az 1906-ban és 1910-ben hozott határozatokhoz. 1914. nyarán megerősítette Franciaország berlini követének azt a jelentését, hogy Franciaországnak nincs mit félnie Németországtól, mert a német szociáldemokraták, ha kitörne a háború, azonnal forradalmat robbantanának ki. A baloldali pártok szabadkőműveseinek a tevékenységét jól kiegészítette az olyan jobboldali szabadkőművesek tevékenysége, mint Bethmann-Hollweg és von Kupfer. A francia kormány augusztus 1-én, hajnali 4 órakor rendelte el az általános mozgósítást. A német mozgósításra csak délután 5-kor adta ki a parancsot II. Vilmos. A német kancellár Bethmann-Hollweg, aki nyilván kedvében kívánt járni a háttérhatalomnak, teljesen fölöslegesen már augusztus 1-én délután 6 órakor hadat üzent Oroszországnak, Franciaországnak pedig augusztus 3-án délután 6 órakor küldte el a hadüzenetet.
Ezek a Bethmann-Hollweg által elhamarkodottan és szükségtelen sietséggel elküldött hadüzenetek tették később lehetővé annak a hamis állításnak az elterjesztését, hogy "egyedül Németország felelős a háború kirobbantásáért." 1914. július 29-én a brit külügyminiszter, Grey, közvetítésre tett javaslatot a négy hatalom, Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország között. Ausztria-Magyarország a közvetítési ajánlatot elfogadta és kinyilvánította, hogy nincs területi igénye. Karl Heise svájci kutató, aki részletesen foglalkozott az első világháborút kirobbantó háttérerők tevékenységével, írja a "Die Entente - Freimaurerei und der Weltkrieg" (Az antant - szabadkőművesség és a világháború) című munkájában:
"A bécsi kormány 1914. július 29-én fogadta el Grey ajánlatát. Belgrádot meg akarta szállni, és egyelőre nem kívánt előrenyomulni Szerbiában. De az erre vonatkozó beleegyező bécsi válasz a brit uralkodónak soha sem lett kézbesítve. Hol maradt az? A Grey-javaslat elfogadásáról szóló bécsi távirat létezéséről először csak a Berlinből 1917. augusztusában visszatérő Gerard amerikai ügyvivő számolt be."
Karl Heise idézett könyvében részletesen ismerteti azt is, hogy mind Oroszország, mind Anglia és Franciaország már jóval 1914. előtt milyen előkészületeket tett a háborúra. Mindez azt bizonyítja, hogy a háború kitöréséért nem lehet egyedül Németországot felelőssé tenni.
A háttérhatalom Londonban is nyomot hagy
Az új európai és új világrendet akaró háttérerők hálózatának az első számú világközpontja először Frankfurtban, később pedig a City of London-ban volt. A számos formális intézményt és rejtett informális struktúrát koordináló központnak természetesen a brit kormányt is kézben kellett tartania. A háttérerők döntéshozóinak gondosan ügyelniük kellett arra, hogy a hivatalban lévő politikusok az általuk kidolgozott stratégiát hajtsák végre. Az első világháború kirobbanásakor H. H. Asquith volt Nagy-Britannia miniszterelnöke, aki ellenezte a cionista törekvéseket, és más szempontból sem felelt meg a pénzhatalom döntéshozóinak. Egy szemtanú 1917-ben így informálta William Guy Carr-t a "Pawns In The Game" (Parasztok a játékban) című könyv szerzőjét arról, hogy a pénzoligarchiának útjában álló brit kormányfőt miként mozdították el hivatalából. Ez a történet emlékeztet arra az álnokságra, amit Maria Antoinette francia királynéval űztek állítólagos nyaklánca ürügyén az 1789-es francia forradalmat megelőzően. Itt most csak arra emlékeztetünk, hogy a királynő nevében egy hamisított levelet küldtek Rohan herceg bíborosnak, amelyben találkozót kért tőle. Ezen egy Maria Antoinette-nek öltözött prostituált fogadta a bíborost. Ezt a történetet több irodalmi mű is feldolgozta. Az 1916. novemberében Londonban lejátszódó események irodalmi feldolgozása, amelyet a következőkben röviden ismertetünk, még várat magára.
1914. augusztusában röviddel a háború kitörése után igen gazdag személyek egy kis csoportja megbízott egy ügynököt, hogy egy patinás, régi, nagyon tágas épületet alakítson át mesés magánklubbá. Akik az ehhez szükséges jelentős mennyiségű pénzt adták, ragaszkodtak ahhoz, hogy személyazonosságuk teljes titokban maradjon. Vállalkozásukat azzal magyarázták, hogy rendkívül nagyra becsülik a fegyveres erők tisztjeit, akik életüket kockáztatják a királyért és a hazáért. Ez a "Glass Club"-nak elnevezett exkluzív szórakozóhely el volt látva mindenféle luxussal, szórakozási és szórakoztatási lehetőséggel. A klubot csak a Londonban szabadságukat töltő tisztek egy zárt csoportja használhatta. Egy új tag felvételéhez több meglévő tag ajánlása volt szükséges. Amikor a tisztek megérkeztek, egy hivatalos személy kihallgatta őket. Ha megfeleltek a felvételi követelményeknek, akkor tájékoztatták a jelentkező tiszteket, hogy miként működik ez a zártkörű társaság. A felvételért folyamodó tisztnek becsületszavát kellett adnia arra, hogy a klubban megismert személyeknek a nevét és azonosságát szigorúan titokban tartja. Ezt többek között azzal magyarázták, hogy a Glass Club-ot a londoni legjobb társaságba tartozó hölgyek is látogatják. Valamennyien azonban álarcot viselnek. A tiszteknek azt is ajánlották, hogy ne is tegyenek kísérletet a hölgyek személyazonosságának a megállapítására. Ezt követően a felvételt nyert tisztet bevezették saját szobájába, amely a legnagyobb fényűzéssel volt berendezve. Tájékoztatták arról is, hogy egy hölgylátogatójuk lesz, akinek a melltűjén a szobájuk száma lesz látható. Megismerkedés után, ha kedvük tartotta, felkereshették az ugyancsak luxus módon felszerelt éttermet.
A fogadószoba, ahol vacsora előtti koktéljaikat fogyasztották a vendégek, királyi palotára emlékeztetett. Az ebédlő elég nagy volt ahhoz, hogy ötven pár is kényelmesen és diszkréten vacsorázhasson. A táncterem ugyancsak mesés pompával volt berendezve. A legdrágább drapériák, hangulatvilágítás, festmények, estélyi ruhában pompázó hölgyek, behízelgő, halk zene, és finom parfümök illata arab paloták hangulatát idézte. A tisztek először pihentek, majd egy valóságos római ünnepségnek lettek a részesei. A Glass Club-ban semmi nem volt olcsó és közönséges, minden ízléses, szép és előkelő volt. Mindez pontosan az ellentéte volt azoknak a szörnyűségeknek, amelyeket a tiszteknek a fronton át kellett élniük. A vendégek rendelkezésére állt egy Krőzusi lakomára emlékeztető büfé és bár, ahol mindenféle drága ital megtalálható volt a champagne-tól a whisky-ig. Éjfél körül öt rendkívül csinos fiatal hölgy előadta a hétfátyol-táncot, amely a szultán háremét utánozta. A teljesen felöltözött hölgyek a tánc folyamán fokozatosan megszabadultak ruháiktól. Végül is csak egy vékony selyemfátyolban lejtették tovább a táncot. Azok a párok, akik beleuntak a szórakozásba, a táncba, diszkréten visszavonultak szobáikba. A tisztek másnap úszhattak a klub fedett uszodájában, vagy teniszezhettek, tollaslabdázhattak, biliárdozhattak az elzárt sporttermekben. De egy miniatűr Monte-Carlo is tartozott a Glass Club-hoz, ahol a szabadságon lévő tisztek kedvükre kártyázhattak.
1916. novemberében egy igen magas beosztású személyiséget vettek rá arra, hogy tegyen látogatást a Glass Club-ban. Az írásos meghívóban arra tettek utalást, hogy a brit kormányt érintő nagyfontosságú értesülésekhez juthat. A magasbeosztású személy magánautóján kereste fel a Glass Club-ot. Utasítást adott sofőrjének, hogy várjon rá. Bebocsátását követően az egyik legpazarabbul berendezett hálószobába vezették. Egy hölgy csatlakozott hozzá. De amikor megpillantotta őt, csaknem elájult. Ugyanis a felesége volt. Sokkal fiatalabb, mint a férje. Háziasszonyként magányos tiszteket fogadott a Glass Club-ban. A feleség nem volt beavatva az összeesküvésbe. Semmiféle titkos információval nem rendelkezett, amit átadhatott volna. Az asszony meg volt győződve arról, hogy férjével együtt jótékonysági akcióban vesznek részt. Azt hitte, hogy csupán egy szerencsétlen véletlen szembesítette őket. Jelenetre nem került sor, a férjet tájékoztatták arról, hogy a háziasszonyok milyen szerepet játszanak a klubban. A férfi néma maradt, hiszen a kormány tagja volt. Botrányt nem engedhetett meg magának. A Glass Club valamennyi férfi és női alkalmazottja azonban kém volt. Mindenről jelentést tettek főnökeiknek. Így hamarosan kitudódott az érintett férfi és hölgy neve. Az így szerzett értesülések rögzítésre kerültek abban a jegyzőkönyvben, amelyet "fekete könyv"-ként emlegettek. A "feketekönyv" minden vendégről tartalmazta a legbizalmasabb adatokat, különleges szokásaikat, gyengeségeiket, pénzügyi státusukat, családi körülményeiket, rokonaikhoz, barátaikhoz fűződő viszonyukat. Ezen túlmenően feltérképezte politikai, gazdasági és vallási kapcsolataikat is.
1916. novemberében a londoni parlament egyik képviselője kísérletet tett a Glass Club valódi természetének a kiderítésére. Három katonatiszt, aki rendszeresen látogatta a klubot, kémkedés gyanújába keveredett, miután megpróbáltak olyan információkat kizsarolni tőlük, amelyek értékesek lehetnek az ellenség számára. Az ő ügyükbe belekeveredett egy ausztrál hölgy, a sofőrje és számos magas beosztású kormánytisztviselő felesége és leánya is. A liberális sajtó éles támadást intézett a miniszter ellen. Azt vetették a szemére, hogy kormányában olyan személyek vannak, akik alkalmatlanok erre a feladatra. Azzal is vádolták, hogy kiterjedt üzleti kapcsolatban állott német nagyiparosokkal és pénzemberekkel a háború előtt. Emlékeztettek arra, hogy barátságos a német császárral, és nem képes gyors és határozott intézkedéseket hozni. "Majd meglátjuk Asquith"-nek gúnyolták. Mindez a kampány lemondásra kényszerítette a kormányt, vagyis a világháború kellős közepén a brit birodalomnak lovakat kellett váltania a láthatatlan hatalom parancsára. Az Asquith kormány helyébe 1916. decemberében a David Lloyd George vezette kormány lépett. Ennek már tagja volt Winston Churchill, és Lord Balfour is. A nemzetközi pénzoligarchia elsősorban azért döntött úgy, hogy leváltja H. H. Asquith-ot, mert Lloyd George ígéretet tett a cionista mozgalom támogatására, amelyet a Rothschild dinasztia pártfogolt és látott el pénzzel.
A "láthatatlan kéz" a keleti fronton is nyomot hagy
A háttérhatalom keménykezű irányítása a keleti fronton is megmutatkozott. A City of Londonban székelő nemzetközi pénzhatalom "Korona" elnevezésű magánkormánya, Anglia tényleges ura, az első világháborút megelőzően Nagy Britannia teljes katonai támogatásáról biztosította Oroszországot. Mihelyt kitört a háború, Anglia hirtelen az egytizedére csökkentette fegyver- és hadianyagszállításait. A pénzmonopólisták - Albert Pike 1871. augusztus 15-én írott levelének megfelelően - olyan válságos helyzetbe akarták hozni Oroszországot, hogy az a cár bukásához, és készenlétben álló forradalmár ügynökeik hatalomátvételéhez vezessen. Miklós tábornok, a cár nagybátyja felismerte, hogy Oroszország csak úgy tud ebből a veszélyes helyzetből kikerülni, ha minél előbb kicsikarja a győzelmet a németek felett. Ezért két orosz hadsereggel elsöprő erejű támadást indított Kelet-Poroszországban. Rést akart vágni Berlin irányába, és a német főváros gyors elfoglalásával biztosítani akarta a mielőbbi orosz győzelmet. Az 1914. augusztus 23-tól 31-ig tartó tannenbergi ütközetben az északi orosz hadsereg megállította Hindenburgot, miközben a déli orosz hadsereg a hatalmas erdőségen keresztül átkelve Hindenburg csapatait hátulról zárta körül. Amikor a "Korona" stratégái felismerték, hogy Hindenburg csapatai felmorzsolásra kerülnek és Berlin az oroszok kezére kerülhet, parancsok érkeztek Londonból, hogy az orosz előnyomulást azonnal le kell állítani, és mindkét oldalon tartani kell az állásokat. Egy ilyen meglepően gyors győzelem egyáltalán nem volt kívánatos a nemzetközi pénzvilág vezérei számára. A háborús hiteleket folyósító pénzoligarchia nagy profitot kívánt bezsebelni az éppen csak beindított háborúból. Ha a vérfürdő idő előtt véget ér, elmarad a remélt nagy haszon.
Ami ezután a keleti hadszíntéren történt, jól szemlélteti a nemzetközi pénzoligarchia rejtett hálózatának a hatalmát. Miközben az északi orosz hadsereg a londoni parancsnak megfelelően várakozott, Hindenburg egyszerűen feladta az északi frontot, és az ott harcoló német csapatokkal megerősítette a déli orosz hadsereggel szemben álló német erőket. Az északi (1-es számú) orosz hadsereg számára szabaddá vált az út az előnyomulásra Berlin irányába. Hindenburg azonban az egyesített német erőkkel haladéktalanul támadást intézett a déli (2.) orosz hadsereg ellen és egy rendkívül véres csatában, amelyben az elesettek száma messze felülmúlta a nyugati fronton lezajlott ütközetek áldozatainak a számát, megsemmisítette a déli orosz hadsereget. Mivel az orosz reguláris haderő fele más térségekbe került felvonultatásra, az orosz hadvezetés kétségbeesett lépéseket tett a támadásba lendült német hadsereg megállítására. Az öregektől a sebesülteken át a gyerekekig szinte mindenkit besoroztak, hogy megállítsák Hindenburgot, de erőfeszítéseik hiábavalóknak bizonyultak. A nemzetközi bankárok rejtett hálózatuk segítségével elintézték, hogy a 2. orosz hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedjen Tannenbergnél és a Mazuri tavaknál. Ez jelentős előnyökhöz juttatta a németeket a következő hónapokban. A vesztésre ítélt Oroszországnak pedig még további két és félévig kellett véreznie, hogy a háttérhatalom által neki szánt sors beteljesedjék.
Hogyan halt meg Lord Kitchener?
A hivatalos történetírás hallgat róla, de kellően dokumentált, hogy a nemzetközi bankárok igen jelentős összegekkel támogatták a bolsevik hatalomátvételt. A brit kormány természetesen tudomással bírt erről, hiszen Londonnak kellett engedélyeznie Trockijnak és hivatásos forradalmárainak a továbbutazását, amikor útban New York-ból Oroszország felé, a kanadai Halifax-ban hajójukat feltartóztatták. A cári birodalom megdöntése azt is jelentette, hogy az orosz hadsereg visszavonásával a keleti fronton felszabaduló német haderő bevethetővé válik a nyugati hadszíntéren. Noha ez nyilvánvaló volt, nem történt semmi ennek a megakadályozására. A brit kormány tisztában volt Oroszország nehéz helyzetével. Ezt az is bizonyítja, hogy kemény viták után a brit kabinet úgy döntött, hogy egyik legkiválóbb katonai vezetőjét, Lord Kitchenert, Oroszországba küldi azért, hogy szervezze újjá az orosz haderőt. Kitchener hajója azonban titokzatos módon 1916. június 5-én elsüllyedt. Az a közlemény, hogy hajóját egy német tengeralattjáró süllyesztette el, később hamisnak bizonyult. William Guy Carr, aki maga is magasrangú tengerésztiszt volt, alapos kutatómunkát végzett ebben a kérdésben, amit könyvben is közzétett. Eredményei megegyeznek Erik von Ludendorff német tábornok állításaival, miszerint "német haditengerészeti egységeknek, sem tengeralattjáróknak, sem aknarakó hajóknak semmilyen közük nem volt Lord Kitchener hajójának, a H. M. S. Hampshire-nek az elsüllyesztéséhez". Ludendorff "isteni beavatkozásnak" tekintette Lord Kitchener halálát, mert ha életben marad, újjászervezte volna az orosz hadsereget és a legveszedelmesebb harci erővé formálta volna azt. Ludendorff megjegyezte: "ha ezt megtette volna, akkor a bolsevikok a világ egyik legfélelmetesebb hadigépezetének a birtokába jutottak volna, amelyet valaha is ismert a világ. Egy ilyen katonai erő lehetővé tette volna, hogy a kommunizmus az egész világra rátelepedjen".
A "Leleplező" 1999. évi 2. számában már részletesen ismertettük, hogy milyen nagyarányú segítséget nyújtottak a bolsevikoknak a Wall Street leggazdagabb pénzemberei. A nemzetközi bankárok nem akarták, hogy a bolsevik hatalomátvételt megelőzően az orosz hadsereg újjá legyen szervezve, és meg legyen erősítve. Nagyon is kétséges, hogy akár Kerenszkij, akár később Trockij és Lenin, hatalomra kerülhetett volna Szentpéterváron, ha Lord Kitchener-nek sikerül újjászerveznie a cári orosz hadsereget 1916-ban. Az is dokumentumokkal igazolható történelmi tény, hogy Winston Churchill és Lord Kitchener igen kemény vitákat folytatott 1914. és 1916. között a követendő katonai stratégiáról. Kitchener keserűen ellenezte Churchill-nek azt az elképzelését, hogy hadihajókat küldjön Antwerpenbe 1914-ben. Azt a tervét is ellenezte, hogy foglalják el a Dardanellákat. Mindkét vállalkozás költséges hibának bizonyult.
Minél inkább tanulmányozzuk a háttérhatalom által alkalmazott módszereket, annál inkább meggyőződhetünk róla, hogy kedvelt színlelő eszközei közé tartozott a politikai gyilkosságok baleseteknek vagy öngyilkosságoknak való álcázása, a tudatosan végrehajtott szabotázs gondatlanságnak, a súlyos következményekkel járó tudatos politikai akciók tévedéseknek, vagy nem szándékos melléfogásoknak való feltüntetése.
Árulás Versailles-ban
A világháború előkészítésével és levezénylésével párhuzamosan a pénzoligarchia kezdettől fogva futtatta színlelő-álcázó programját is. Ez a pacifista, humanista program arról szólt, hogy a világháború állítólag azért folyik, hogy véget vessen örökre minden háborúnak. A pénzoligarchia azonban azzal is tisztában volt, hogy nem elég Oroszországot ellenőrzése alá vonnia, szüksége van a Németország feletti hegemónia tartós megszerzésére is. Ennek egyik lehetséges módja volt egy bolsevik típusú hatalomátvétel Németországban is. Ehhez a háborús vereség, a versailles-i diktátum teljesíthetetlen feltételei, valamint a kommunista szervezkedés meg is teremtette a külső és belső feltételeket. Mint már említettük csupán egy bátor berlini szociáldemokratán, Gustav Noskén múlott, hogy ez a terv nem sikerült. Noske a Friedrich Ebert vezette szociáldemokrata kormány hadsereg nélküli hadügyminisztereként 1919. januárjában megakadályozta a kommunista Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette spartakista milíciák lenini típusú erőszakos hatalomátvételét Berlinben. (Ennek részleteit a Leleplező következő számában ismertetjük.)
Mivel a kommunista puccs nem sikerült, így Versailles-ban kellett olyan feltételeket Németországra rákényszeríteni, hogy az lehetővé tegyen egy újabb háborút Németország végleges leigázásra. Németország alávetése nélkül Európa nem egyesíthető a pénzoligarchia hegemóniája alatt. Egyesített Európa nélkül pedig nem lehet létrehozni az egy központból irányított világrendszert, a Novus Ordo Seclorum-ot. A harcok beszüntetését követően - a City of London urainak a sugalmazására - a brit kormány blokád alá helyezte Németországot. 1919. március 14-én Winston Churchill a brit alsóházban kijelentette, hogy "Anglia erélyesen végrehajtotta a blokádot... A kiéheztetésnek ez a fegyvere mindenek előtt az asszonyokat és a gyermekeket, az öregeket, a betegeket és a szegényeket sújtotta". Erről a The Nation 1919. július 21-i számában tájékoztat.
Miközben a sajtó éhező csecsemőkről, gyerekekről és felnőttekről számol be, akik tömegesen halnak éhen, aközben elrendelték, hogy Németországnak ötszáz lovat, háromezer csikót, kilencvenezer tehenet, százezer juhot, tízezer kecskét kellett Franciaországnak átadnia. Ezen túlmenően ötezerkétszáz lovat, ötezer csikót, ötvenezer tehenet, negyvenezer disznót Belgiumnak leszállítania. A sort folytathatnánk. Carroll Quigley rettenetesnek nevezi a blokád hatását. A fegyverszünet kilenc hónapja alatt nyolcszázezer német halt éhen. A világháború négy éve alatt Németország civil polgárai közül 1,6 millió vesztette életét. Az Antant hatalmak blokádjának az ideje alatt a halálozási arányszám 5,5-szeresére növekedett.
Amikor a győztesek Versailles-ban összegyűltek, hogy Európa sorsáról döntsenek, a nemzetközi pénzoligarchia is elküldte magasrangú tagjait a tárgyalásokra azért, hogy azok kimenetele az ő stratégiai céljait szolgálja. Az amerikai küldöttséget látszatra Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke vezette. Valójában csak statisztaszerepet játszott a pénzoligarchia legfontosabb képviselője, Mandel House "ezredes" mellett, aki soha sem volt katona, csak tiszteletbeli címként viselte ezt a rangot. A harmadik személy Bernard Baruch volt, aki ugyan tanácsadóként volt feltüntetve, valójában az amerikai pénztőke vezérkarát képviselte Versailles-ban. Baruch egyébként az első világháború négy éve alatt - az Egyesült Államok Hadiipari Hivatala despotikus vezetőjeként - kétszázmillió dollárnyi vagyonra tett szert. Az ő feladata volt a jövedelmező kormánymegrendelések szétosztása. Baruch Wilson elnökválasztási kampányaira 1912-ben és 1916-ban hatalmas összegeket költött. Ez is kifizetődő befektetésnek bizonyult.
Nagy-Britanniát David Lloyd George képviselte. Kíséretében ott volt Sir Philip Sassoon, Mayer Amschel Rothschild egyeneságbeli leszármazottja, aki a brit Privy Council, azaz a Titkos Államtanács tagja volt. A békekonferencián Sassoon Lloyd George titkáraként tevékenykedett és mint ilyen a legtitkosabb tanácskozásokon is részt vehetett.
A francia küldöttséget Clemenceau miniszterelnök vezette, tanácsadója pedig Georges Mandel volt, aki születésekor még Jeroboam Rothschild névre hallgatott és gyakran Franciaország Disraelijeként emlegették. A politikai sztárok között is ő volt a szuperpolitikus. Ami House ezredest illeti, nem volt ismeretlen Európa legfelsőbb politikai köreiben. 1912 óta rendszeresen felkereste az európai fővárosok kormányköreit és látogatásait még a háború idején is folytatta. House otthon érezte magát György angol királynál a Buckingham Palotában, gyakran folytatott hosszú beszélgetéseket a német császárral Potsdamban, vagy Párizsban, az Elysee Palotában. A texasi Austinban lévő könyvtára is a helyi politikai nobilitások találkozóhelye volt.
A Versailles-i békekonferencia idején volt House ezredes hatalma csúcspontján. Ő volt ott a legkeresettebb ember. Miniszterelnökök, nagykövetek és delegátusok nap mint nap felkeresték a Hotel Carltonban lévő lakosztályában. Volt olyan nap, hogy negyvenkilenc meghallgatáson fogadta az őt felkereső befolyásos embereket. Egyik alkalommal betoppant hozzá a francia miniszterelnök, Clemenceau, amikor éppen Wilson elnökkel beszélgetett. House fejbiccentésére az Egyesült Államok elnökének el kellett hagynia a szobát, hogy az "ezredes" négyszemközt maradhasson Clemenceau-val. Ez is jelzi, hogy Wilson csak egy "paraszt" volt a játszmában, egy kicserélhető bábú a nemzetközi hatalmi politika halálos játszmájában.
Számos dokumentum bizonyítja, hogy Woodrow Wilson már 1914-ben felismerte, hogy "eladta lelkét az ördögnek" azért, hogy az amerikai közélet és a nemzetközi politika szereplője lehessen. A versailles-i konferencia idején az egyik vezető brit kormánytisztviselő, Sir William Wisemann, megdöbbenését fejezte ki House ezredesnek amiatt, hogy Wilson milyen rosszul néz ki. Nyilvánvaló, hogy a dróton rángatott bábelnök már hosszabb ideje meghasonlott és depresszióba süllyedt, amikor fel kellett ismernie, hogy a háttérben rejtőzködő pénzhatalom eszközként használja, többek között az Egyesült Államok feletti ellenőrzés megszerzésére. Versailles-ban egyenesen idegösszeomlásba kergette Wilsont, amikor szembesülnie kellett a nemzetközi hatalmi politika cinikus álnokságaival és áskálódásaival. Szédülés fogta el, amikor rájött, hogy Amerika olyan titkos megállapodás sikeréért küzdött, amelyről az Egyesült Államok hivatalosan nem is tudott, és amely Amerika érdekeibe ütközött.
A nagyhatalmak zárt ajtók mögött tárgyaltak Versailles-ban, a kisebb államoknak nem volt beleszólásuk a döntésekbe. Wilson amikor elfogadtatta a House által ajánlott népszövetséget, véglegesen szakított a hasonmásának tekintett "ezredessel" és visszatért Washingtonba. Az amerikai nép elfordult elnökétől. Wilson két héten belül kétszer is agyvérzést kapott és félig megbénult. 1924-ben meghalt.
Nagy-Britannia, pontosabban a pénzoligarchia fellegvára, a City of London, és annak "Koronának" nevezett magánkormánya volt tulajdonképpen még Franciaországnál is nagyobb mértékben a versailles-i szerződés haszonélvezője. A brit világbirodalomnak népszövetségi mandátumok formájában sikerült megszereznie számos német gyarmatot, továbbá a felbomló török birodalom egyes tartományaira is rá tudta tenni a kezét. A német hadiflotta és kereskedelmi hajózás kikapcsolása biztosította Anglia számára a tengerek feletti egyeduralmat az Északi Sarktól Gibraltáron át a Dardanellákig és vissza. A Versailles-ban elfogadott végérvényes "szerződést", amelyet lényegében a nemzetközi pénzoligarchia hagyott előzetesen jóvá zárt ajtók mögött hozott titkos tanácskozásain, megfigyelők kezdettől fogva durva komédiának tartották. Philip Snowden brit parlamenti képviselő így értékelte a Versailles-ban a legyőzöttekre kényszerített békediktátumot:
"A szerződés kielégítheti a brigantikat, az imperialistákat és militaristákat. Halálos döfés mindazok számára, akik remélték, hogy a háború vége békét hoz. Ez nem békeszerződés, hanem egy további háború megüzenése. Ez a demokrácia és a háborúban elesettek elárulása. A szerződés napvilágra hozza a szövetségesek igazi céljait."
Lord Curson is kijelentette, hogy a versailles-i szerződés nem békeszerződés, hanem csupán az ellenségeskedés félbeszakítása. Még Lloyd George is azt mondotta, hogy "van egy írásbeli dokumentumunk, amely garantálja húsz éven belül a háborút... Ha Önök egy népre (Németország) olyan feltételeket kényszerítenek, amelyek nem teljesíthetőek, akkor arra kényszerítik, hogy vagy megszegje a szerződést, vagy háborúba kezdjen. Vagy módosítjuk ezt a szerződést, és elviselhetővé tesszük a német nép számára, vagy ha felnő az újabb nemzedék, az fogja ezt megkísérelni."
E. C. Knuth írja "Empire of The City" című munkájában, hogy a versailles-i diktátum pénzügyi feltételei a legirreálisabb részét képezték ennek az álnok okmánynak, mivel a gyakorlati végrehajtás szempontjából lehetetlen rendelkezéseket írt elő. Már említettük, hogy a fegyverszünetet követő blokád következtében nyolcszázezer német halt éhen. Ezután pedig elviselhetetlen jóvátételi terheket raktak Németországra. Az első részletet, húszezer millió márkát, 1921. májusáig ki kellett volna fizetni. Amikor ennek csupán a fele került ténylegesen kifizetésre, a franciák a Ruhr-vidék megszállásával fenyegetőztek azért, hogy a jóvátételi fizetés teljes összegét kikényszerítsék. Németország egy újabb ultimátum hatására magára vállalta százharminckétezer millió márka jóvátételi számla kiegyenlítését, és a győzteseknek adósleveleket állított ki erről az összegről. Ebből nyolcvanhárom milliárdot félretettek, de a fennmaradó ötven milliárd után Németországnak évente két és fél milliárd márka kamatot kellett fizetnie, valamint fél milliárd márkát adóság csökkentésre. Németország csak két előfeltétel esetén tudta volna ezeket a rákényszerített kötelezettségeket teljesíteni: először akkor, ha költségvetési többlete lett volna, másodszor ha többet tudott volna exportálni, mint importálni, vagyis külkereskedelmi mérlege pozitív lett volna.
Az eseményeket irányító háttérhatalom azonban gondoskodott arról, hogy ezeket a célokat ne lehessen elérni anélkül, hogy a német életszínvonal ne süllyedjen olyan szintre, ahol a német munkás már nem több, mint a nemzetközi pénzügyi oligarchia bérrabszolgája.
Link
NÉMETORSZÁG ÉS A PÉNZOLIGARCHIA
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció 7. fejezet
Második rész
A nemzetiszocializmus Versaillesben született
Miközben Lloyd George és Winston Churchill a német császárt szidalmazták, és Clemenceau Franciaországban a nemzetközi pénzoligarchia amerikai színekben jelenlévő képviselőivel vitatkozott, huszonhét szövetséges állam küldöttei gyűltek össze Párizsban azért, hogy 1919. januárjától egy békekonferencia keretében kidolgozzák a megfelelő nemzetközi szerződéseket. A legyőzött német birodalom anarchiába süllyedt, mintegy tízezer szovjet mintájú bizottság jött létre és még a legkonzervatívabb régiókban is forradalmi helyzet alakult ki. Az erősen katolikus és konzervatív Bajorországban 1918. november 7-én, vagyis négy nappal a fegyverszünet előtt törtek ki a zavargások. Kurt Eisnernek, egy kommunista agitátornak, aki október 14-én a szabadult ki a börtönből, sikerült annyira felizgatnia a Teresienwiese-n összegyűlt münchenieket, hogy felszólításának engedelmeskedve követték őt a bajor parlament épületéhez, ahol az önjelölt vezér rögtönözve kikiáltotta a köztársaságot. A bajor főváros - mindenki meglepetésére - egy improvizáló agitátor uralma alá került. Eisner irányításával elfoglalták a pályaudvart, a nyilvános épületeket anélkül, hogy a demagóg újságírót akár egyetlen rendőr vagy katona is letartóztatta és visszavitte volna abba a börtönbe, ahonnan októberben szabadult.
Tény, hogy november 7-én estére, miközben a német hadsereg elkeseredetten tartotta a frontot, amelyet Ferdinand Foch tábornagy francia főparancsnok sehogy se volt képes áttörni, a bajor királyi palotában egy kommunista agitátor átvette a hatalmat. III. Lajos bajor király hanyatt-homlok Salzburgon át Magyarországra menekült. Eisner még az éjjel kinevezett nyolc minisztert, köztük egy lakatost munkaügyi miniszternek. Ez az államcsíny végrehajtójának mindössze 18 márkájába került, amit aznap sörre a zsebébe tett. A rögtönzött államcsínyt a hadsereg, a rendőrség és a hivatalnokok ölbe tett kézzel, tehetetlenül nézték végig. Egyetlen délután elég volt egy demagóg firkásznak ahhoz, hogy a német birodalom legrégibb keresztény-konzervatív tagállamát a hatalmába kerítse, még mielőtt II. Vilmos lemondott volna, és mielőtt még Erzberger, a német meghatalmazott a Foch francia tábornagy által előkészített fegyverszüneti egyezményt a Compiegne-i erdőben aláírta volna. A Bajor Köztársaság új főnöke azonnal követeket nevezett ki, és megszakította a kapcsolatot Berlinnel. Nem mulasztotta el kinyilvánítani Németország háborús felelősségét sem. November 3-án pedig elárasztotta dokumentumokkal a győztes hatalmakat, amelyek állítólag mind alátámasztották, hogy a háborúért egyedül Németország volt a felelős.
Eisner egy Mühsam nevű kommunistát bízott meg személyes védelmével, aki vörösgárdistákból és lázadó matrózokból milíciát szervezett. A segítségükkel már az első éjszaka megpróbálta az improvizáló leninista agitátor kikiáltani a proletariátus diktatúráját. Ez már azonban túl sok volt az első meglepetésükből felocsúdó bajoroknak. A lakosság legyőzve apátiáját ellenállt a lázadóknak. Az ablak alá gyűlve ezt kiabálták: "Akasztófára Eisnerrel, mi Bajorországot akarjuk!" Eisner megrészegülve a hatalomtól azt képzelte, hogy csak a gyengeelméjűek ellenzik uralmát. 1919. január 12-re kitűzte a képviselő választást. Ez azonban katasztrofálisan végződött a számára. A 180 képviselőből csak három tartozott Eisner pártjához. A hét napra rá megtartott nemzetgyűlési választásokon is abszolút többséghez jutottak a polgári pártok. Bajorország újdonsült diktátora azonban nem mondott le, ezért 1919. február 21-én a galíciai származású Eisnert, - akinek csak apja vette fel az Eisner nevet, amikor Berlinbe költözött, - a szintén zsidószármazású Gróf Arco Valley, a német hadsereg hadnagya, lelőtte.
Ezzel azonban ez a tragikus rögtönzés még nem ért véget. Az augsburgi, fürthi, würzburgi, lindaui kommunisták nyomban Münchenbe siettek, hogy Emil Mühsam mögé állva, aki Eisner halála után átvette a vezetést, kikiáltsák a Tanácsköztársaságot és bevezessék a proletariátus diktatúráját. A népi megbízottak fantasztikus határozatot hoztak. Eszerint "Mindenki úgy dolgozik, ahogy jónak látja; az alárendeltség megszűnik, a jogi gondolkodás nem érvényes. Tizennyolc éves kortól minden állampolgár jogosult az egyetem látogatására. Az eddigi történelemtanítás pedig, mint kultúraellenes, be van tiltva."
Emil Mühsam amatőr csapatát hamarosan szakképzett forradalmárok váltották fel. Ők nem bajor börtönökből kerültek elő, hanem a Kommunista Internacionálé pétervári vezetősége küldte Szovjet-Oroszországból nagy sietve Münchenbe őket. Lenin feltétlenül az irányítása alá akarta venni ezt a "csodálatos bajor forradalmat", amely igen közel feküdt a szövetségesek által megszállt területekhez. A bolsevik vezér felismerte, hogy mennyi hasznot lehetne húzni ebből a politikai kalandból, és ezért három hivatásos forradalmárt is küldött Münchenbe, név szerint Levient, Eugén Levinét és Axelrodot. A három leninista a bajor fővárosba érkezve azonnal bejelentette: "Az ideológiai viták korszakát a hadiállapot korszaka követi, az intellektuelek beszédeit pedig a kivégző osztagok sortüzei." Lenin Moszkvából szigorúan számon kérte kiküldött embereitől: "Felemeltétek-e háromszorosára a béreket? Elszállásoltátok-e a munkásokat a jómódú negyedekben? Megszüntettétek-e részükre az élelmiszerek adagolását? Ejtettetek-e túszokat a burzsoázia körében?" A bejelentett vérengzésekre hamarosan sor került. A Lenin emberei által ejtett túszokat pedig 1919. április 30-án mind kivégezték, amikor az önkéntes egységek München felé közeledtek. Elég volt, ha valakinek valamilyen nemesi címe volt, hogy a kivégzendők listájára kerüljön.
A Párizsban tanácskozó küldöttek körében a müncheni kommunista diktatúra kilengései nem keltettek különösebb aggodalmat. Tisztában voltak vele, hogy egy forradalmi Bajorország széttörné a német egységet, és kifejezetten kedvező lenne a győzők számára. A francia kormány diplomáciai képviselőt is küldött Münchenbe, akinek a szeparatista törekvéseket kellett volna támogatnia. Clemenceau még arra is javaslatot tett, hogy élelmiszer segélyben részesítsék a müncheni kommunista rezsimet. Miközben Németországban százezrek haltak éhen a szövetségesek által tudatosan alkalmazott blokád következtében, ugyanezek a szövetségesek készek voltak élelmiszer szállítmányokkal a kommunista uralom segítségére sietni Bajorországban.
A Münchenben uralkodó káosz azonban nem volt kivétel, hiszen hasonló volt a helyzet Poroszországban, Hannoverben, Szászországban, a Ruhr-vidéken. A Németországot elárasztó bolsevik ügynökök még tragikusabbá tették a blokád által okozott helyzetet, mert az általuk szervezett sztrájkokkal tovább nehezítették az amúgy is megbénított közellátás működését. A mérhetetlen nyomor valósággal megvadította a lakosságot, és a bolsevikok mindenütt rávetették magukat a német állam még maradék erőire. A nemzetközi pénzoligarchia, amely hatalomra juttatta Trockijt és Lenint Oroszországban, most az ő irányításukkal és közvetlen támogatásukkal akarta Németországban megismételni az oroszországi hatalomátvételt. Amikor a fronton soha le nem győzött német hadsereg katonái a francia és a belga hadszíntérről visszatértek és 1918. december 11-én Berlinbe érkeztek, a szociáldemokrata Friedrich Ebert, aki ekkor az ideiglenes köztársasági elnök volt, így köszöntötte őket: "Üdvözlöm Önöket, akik vereség nélkül tértek vissza a csatatérről." De minden udvariaskodó tiszteletadás ellenére tudták a katonák, hogy egy politikailag megosztott, összeomlott, megrágalmazott országba tértek vissza, ahol a forradalom ragadta meg a hatalmat, vagy méginkább két egymással életre-halálra versengő forradalom, amelynek vezető csoportjai nem csak vitatkoztak egymással, de egymás megsemmisítésére törtek. 1918. november 9-én a szocialista képviselő Philipp Scheidemann a Reichstag épülete előtt kikiáltotta a köztársaságot. Két órával később a spartakista Karl Liebknecht a palota előtti Lustgartenben viszont a szabad szocialista köztársaságot kiáltotta ki, és háláját fejezte ki a szovjet-orosz ügynököknek a tőlük kapott segítségért. Ilyen esetekben a radikálisok rendszerint hamarosan félretolják a mérsékelteket. November 9-én este a mérsékelt szocialista vezetők Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann és Otto Landsberg elhatározta, hogy enged a forradalmi nyomásnak. A szélsőséges Hugo Haaseval, Wilhelm Dittmannal és Emil Barthtal egy hattagú kancelláriát hoztak létre, amely szovjet mintára a Népi Küldöttek Tanácsa elnevezést kapta. Scheidemann így ír a Berlinben uralkodó helyzetről:
"Ez volt az az idő, amikor Karl Liebknecht minden reggel maga köré gyűjtötte követőit a Siegesalleen... Az volt az elv, hogy ne csillapodjon a feszültség, és minden mozgásban maradjon, mindenek előtt a munkanélkülieket, és ami ugyanazt jelentette, a katonákat az utcán kell tartani. Jól emlékszem egy esős vasárnap estére. Ebert és én a birodalmi kancellárián dolgoztunk az akkori hadügyminiszterrel, Scheuch-al. Ekkor jött a jelentés egy közeledő tüntető menetről. A kapukat becsukták, és a villanyt eloltották. A menet, miközben a vörös lobogókkal és plakátokkal haladt, megállás nélkül kiáltozta: le Eberttel és Scheidemannal, éljen Liebknecht! A Wilhelm Platz tele volt tömeggel. Szorosan álltak a kerítéskapuk előtt, mi pedig egy sötét előszobában toporogtunk, mint egy szigeten. Fokozatosan csend lett. Liebknecht beszélt az autójából. Röviden, monotonon, mindig ugyanazt: "Ott ülnek az árulók, a Scheidemannok, a szociálpatrióták, a fészküket már ma felszámolhatnánk. Üvöltő helyeslés." Miközben radikális katonacsoportok érkeztek, Liebknecht tovább harsogta: "Nem lesz nyugalom Berlinben. A munkások nem hagyják magukat a gyárakba zárni és hatalmas tüntetésekkel, mint amilyen a mai, erre a kongresszusra kényszerítik véleményüket."
Berlinben minden a Lenin által odaküldött szovjet-orosz komisszárok körül forgott. A német munkásság bennük látta azokat, akik a "szabadság zászlaját" először kibontották. A kommunista ultrabaloldali vezetőség, élén Liebknechttel és Rosa Luxemburggal, jól tudta, hogy egy éhező, munkanélküli nép ellenszegülése robbanásig feszült helyzetet teremt. A kommunista vezetők ezt a forradalmi potenciált akarták erősíteni. Tartottak attól, hogy a néptömegek lendülete alább hagyhat és ugyanakkor a polgárság is erőre kaphat. 1918. november 11-től a hadsereg fegyelmezetten visszatért, és a csapatok még engedelmeskedtek tisztjeiknek. A forradalmi vezetők ezért fel akarták gyorsítani az eseményeket, ugyanakkor el akarták kerülni az összeütközést a frontról visszatért katonákkal. Tartani lehetett attól, hogy a katonák a gomba módra elszaporodott szovjet típusú tanácsok tevékenységére erőszakkal reagálnak. Azért, hogy elejét vegyék egy hazafias lázadásnak, a spartakisták - a német bolsevikok így nevezték magukat, egyesek szerint a római rabszolgalázadás vezetője Spartakus után, mások szerint Adam Weishaupt után, aki az illuminátus rendet, a kommunista mozgalom elődjét megalapította, és ebben a rendben a Spartakus nevet viselte - Berlinben tizennégy zászlóaljat szerveztek ezer-ezer résztvevővel, amelyek mind a kommunista bizottságok irányítása alatt állottak. Az utca az övék volt. Szövetségeseik a lázadó tengerészek, akik magukat "népi tengerészeti hadosztálynak" nevezték a császári kastélyban, a Reichsbankban és a porosz képviselőházban tanyáztak. Egy harmadik még radikálisabb egység, a "biztonsági felügyelet" 24 órán át a kormányt tartotta megfigyelés alatt. Liebknecht és leninista stábja mind a három felfegyverzett alakulatot az ellenőrzése alatt tartotta. A parlament erőszakos elfoglalására külön "köztársasági védő csapatot" állítottak fel, amelynek tagjai fekete-vörös karszalagot viseltek. Lenin nyíltan megmondta, mi a szándéka: "Nagyon jól tudjuk, hogyan terjed a forradalom: a németek, a franciák és az angolok fogják befejezni a munkát, és a szocializmusé lesz a győzelem." Ebert, a birodalmi elnök, a leninisták túsza volt. Kémekkel volt körülvéve, postáját felbontották, telefonját lehallgatták. A társadalom túlfűtött kazánja bármikor felrobbanhatott. Ebert tudta, hogy egy - a Moszkvában uralmon lévő bolsevik vezetőség által kitűzött - időpontban bármikor kiolthatják az életét. Ebert és Scheidemann a baloldalhoz tartott, de megmaradtak hazafiaknak. A népbiztosok tanácsának elnöke, páni félelemben élt. Tudta, hogy csak egy lehetőség van a bolsevik hatalomátvétel elkerülésére, ha a hadsereg, illetve az, ami belőle még megmaradt, a kormány segítségére siet. Ebertet csak az mentette meg a teljes elzártságtól, hogy volt egy olyan titkos telefonvonal a kancellária és a nagyvezérkar között, amelyről a bolsevikok nem tudtak, ezen keresztül vette fel a kapcsolatot Hindenburggal, aki 1918. december elseje óta Kasselban tartózkodott, a Wilhelmshöhe-i kastélyban. Hindenburg nem bízott Ebertben, mert gyakran hozott olyan döntéseket, melyeket azonnal visszavont, mihelyt szélsőséges kollégái zsarolni kezdték. Ebertet nagyon megrémítette az a milícia, amelyet Liebknecht és Rosa Luxemburg megszervezett. Ez száztíz bolsevik centúrióból állott, valamennyi centúrióhoz tizenegyezer ember tartozott. Ugyanakkor attól is tartott Ebert, hogy ha a hadsereg segítségét kéri, akkor az katonai diktatúrához vezethet. Mégis úgy döntött, megkéri titokban a hadsereget, hogy avatkozzon be.
1918. december elején a kommunista milicisták elegendő fegyverrel rendelkeztek, de nem voltak jól megszervezve és szakszerűen irányítva. Vezetőik lázadók voltak, nem képzett katonák. Lenin tudta, hogy egy hónapra még szüksége van ahhoz, hogy ezt a vörös milíciát megfegyelmezze, és harcképessé tegye. Hindenburgnak viszont végig kellett néznie, ahogyan hadserege felbomlik. Ennek a hadseregnek a katonái mielőbb haza szerettek volna menni. Ugyanakkor Hindenburg azt is tudta, hogy 1918. decembere döntő a bolsevikok számára. Karácsonyra már csak üres, kifosztott kaszárnyák maradnának. A spartakisták mindenütt megjelentek és magukkal vitték a fegyvereket, lőszereket és az élelmiszert. Ha Hindenburg segíteni akart, akkor neki azonnal lépnie kellett. A kaszárnyákban már csak kevés fegyveres tartózkodott, néhány hivatásos katona és példamutató tiszt, akik végigharcolták a világháborút. A spartakisták tudatában voltak, hogy napokon belül Szovjet-Németország urai lesznek. Scheidemannak bizonyítania kellett, hogy a szélsőbaloldali népbiztosok, - az ő hivatali társai - Moszkva fizetett ügynökei voltak. 1918. tavaszától kezdődően tehát nem a francia Clemenceau volt az egyedüli, aki a végét járó német birodalomban kézbe vette a forradalmi mozgalmak irányítását. Lenin berlini követe a független szocialista Hugo Haasenak adta át a pénzt azért, hogy forradalmat robbantson ki Németországban.
1918. november 18-án rádióüzenetben fordult Szovjet-Oroszország tanácskormánya a németországi munkás, katona és matróztanácsokhoz: "Katonák és matrózok, ne adjátok ki a fegyvert a kezetekből, mert utána az egyesült kapitalisták leigáznak titeket. Fegyverrel a kézben mindenütt át kell venni a hatalmat, és létre kell hozni egy munkás, katona és matróz kormányt Liebknechttel az élén. Ne hagyjátok rábeszélni magatokat egy nemzetgyűlésre. Tudjátok hová vezetett titeket a Reichstag."
Lenin és berlini ügynökei parancsára a spartakisták december 16-án Hindenburg leváltását követelték. A spartakisták az un. katonatanácsokat kongresszusra hívták Berlinbe, amely december 16-tól 20-ig tanácskozott és elsöprő többséggel jóváhagyta a következő határozatot: "1. A hadsereg és a haditengerészet felett a főparancsnokság jogkörét a népbiztosok és a központi tanács gyakorolja. A helyőrségek irányítását a helyi munkás és katonatanácsok látják el. 2. A militarizmus és a vakfegyelem megszüntetésének jelképeként eltávolításra kerülnek a rangjelzések, és a rendkívüli fegyverviselés be van tiltva. 3. Az egységek megbízhatóságáért és a fegyelem megtartásáért a katonatanácsok felelősek. 4. Szolgálaton kívüli elöljáró nincs többé. 5. A katonák maguk válasszák vezetőiket. 6. Azok a korábbi tisztek, akik bírják csapataik többségének a bizalmát, újraválaszthatóak. 7. A jelenlegi hadsereg felszámolását és a népi haderő létrehozását fel kell gyorsítani." Hindenburg keményen tiltakozott ezek ellen a határozatok ellen, és követelte Eberttől, hogy végrehajtásukat a nemzetgyűlés összehívásáig függessze fel. Ebertnek a tanácskongresszus utolsó napján sikerült elérnie, hogy a határozatokat az 1919. január 19-re kitűzött nemzetgyűlési választásokig felfüggesszék.
Hindenburg azonban - mint már utaltunk rá - nem bízott Ebertben, aki túlságosan sokszor változtatgatta a véleményét, ezért cselekvésre határozta el magát. Wilhelm Groener tábornokot, jobb kezét, - Ludendorff utódját - von Schleicher őrnaggyal Berlinbe küldte, hogy szigeteljék el az ott ülésező központi tanácsot. Mihelyt ezt a résztvevők megtudták, a küldöttek szétszéledtek, és nyomban hozzáfogtak a lázadás kirobbantásához. Mobilizálták a spartakista milíciákat, ellátták a civileket fegyverekkel a leghírhedtebb lázadó tengerészegységek közreműködésével. Ezután a spartakista milicisták körülvették a birodalmi kancelláriát, ahol lényegében szobafogságban tartották Ebert birodalmi elnököt. Ekkor a teljesen magára maradt Ebert ismét elővette titkos telefonját, amely a Kassel-i főparancsnoksággal összekötötte és segítséget kért. A főparancsnokság megígérte, hogy a Potsdamban állomásozó kormányhű csapatokat azonnal Berlinbe küldi a kormány kiszabadítására. A birodalmi fővárosban a helyzet rohamosan romlott. Az új rendőrfőnök Emil Einchorn, aki a szovjet hírügynökségtől húzott fizetést, vörös matrózokkal vétette körül Otto Wels helyőrségi parancsnok hivatalát. Eldördültek az első lövések. A matrózok letartóztatták Welset, valamint két további tisztet, és kivégzéssel fenyegették őket. A túszként használt tisztekre támaszkodva a vörös matrózok lazítottak egy kicsit a birodalmi kancellária körüli blokádon. Ebert ismét a titkos telefonhoz nyúlt és arra kérte a főhadiszállást, hogy Hindenburg állítsa le a Potsdamból közeledő kormányhű csapatokat. Már túl késő volt. A hadsereg elhatározta, hogy saját felelősségére cselekszik. Ez a hadsereg, amely három hónappal ezelőtt még négymillió katonával rendelkezett, ma már csak néhány hűséges katonából állt, ezek masíroztak december 23-án a kancellária felé, hogy a birodalmi fővárosban megakadályozzák a bolsevik hatalomátvételt. Hindenburg katonái a királyi palotánál mindössze nyolcszázan voltak. Ezerötszáz lázadó sáncolta el magát és ők számíthattak a spartakista milicisták tízezreinek a segítéségre. Mivel a városparancsnok a felkelők fogságában volt, a tűzharc bármely pillanatban kitörhetett. A vörös matrózok közölték Scheidemannal, hogy ha a kancellár nem állítja le az előrenyomuló katonákat, akkor veszélyben forog a foglyul ejtett városparancsnok, Otto Wels élete is.
1918. karácsonyán a reggeli órákban elkezdődött a tűzharc. A kormányhű minihadsereg megrohamozta az épületet. Fél tízre elszállt a lázadók bátorsága és kitűzték a fehér lobogót a megadás jeleként.
Rövidre rá azonban váratlan fordulat történt. A megadási tanácskozások lehetővé tették, hogy a forradalmi lázadók lerohanják a kormányhű csapatok vékony sorait, miközben más forradalmi csapatok hátba támadták őket. A vörös matrózok az újonnan érkező erősítésekkel megrohamozták a már elveszettnek hitt palotát. A reggeli órák győztesei, Hindenburg katonái, két tűz közé szorulva felmorzsolódtak és közel álltak ahhoz, hogy az utolsó szálig lemészárolják őket. A túlélők csak igen nehezen tudtak elmenekülni.
Liebknecht és Rosa Luxemburg spartakistái aztán Hindenburg utolsó híveit is megsemmisítették. A szovjetek által irányított győztesek kezébe került nemcsak a csatatér, hanem a birodalmi nyomda és a közlekedési vállalat vezetése is. A rablóvezérré átalakult (ez Scheidemann kifejezése) Einchorn uralkodott a birodalmi főváros északi részén. Egész Berlin a vörös szabadcsapatok terrorja alá került. Még a szocialisták sem tudták a lakosságot a tényleges eseményekről tájékoztatni. Lapjuk, a Vorwärts is a spartakisták kezére került. A Vorwärts egy másik nyomdáját is elkobozták és a Spree-be dobták. A központi kormány teljesen ki volt szolgáltatva a felkelőknek. A forradalmi diktatúra gúzsba kötötte őket. A hadsereg főparancsnoksága is meg volt bénulva. Az a néhány egység, amely hű maradt hozzá, az egész országban szét volt szórva. A tisztikarból is csupán néhány száz önkéntes maradt. A spartakisták a berlini utcák minden fontos pontjára őrséget állítottak gépfegyverrel. Állandóan lövéseket és gránátrobbanásokat lehetett hallani. Az emberek csak szorosan a fal mellett mertek közlekedni. A népbiztosok úgy ültek szobájukban, mint egy egérfogóban. Nem merték elhagyni a birodalmi kancelláriát, mert attól féltek, felakasztják őket. Az országgal nem tudtak érintkezésbe lépni, mert a posta, a távíró, a vasút már mind vörös kezekben volt. A berliniekhez sem tudtak szólni, mivel az újságokat, szerkesztőségeket és a nyomdákat is elfoglalták a spartakisták. Ha lett volna egy német Trockij vagy Lenin, akkor egy ilyen vezér néhány óra alatt a hatalmába keríthette volna Berlint. Csupán egy utolsó rohamra lett volna szükség és 1918. karácsonyára a bolsevizmus győzhetett volna Berlinben.
A szószátyár Liebknecht azonban határozatlan volt és szónoklatokra pazarolta idejét, miközben csak a kezét kellett volna kinyújtania, hogy átvegye a hatalmat. Ezúttal is kiderült, hogy a küzdelemben a legerősebb fegyver az erős karakter. Nos, ezekben a napokban egy vasakaratú ember is feltűnt Berlinben. Úgy hívták Gustav Noske.
Gustav Noske, a vasakaratú szociáldemokrata
A német bolsevik vezetők habozása láttán akcióba kezdett egy kemény akaratú ember, aki nem előkelő származású, nagytekintélyű katona, vagy képzett szakember volt, hanem egy tettre kész munkás, aki egyesítette magában az egyszerű emberek józan ítéletét, akaraterejét és tettre kész hazafiságát.
A szocialista népbiztosok annyira féltek szobáikban, hogy még a villanyt se merték felgyújtani. Ekkor állt fel az egykori favágó, majd mészárossegéd, később pedig különböző szociáldemokrata újságok munkatársa, az autodidakta Gustav Noske. A szélsőbaloldali népbiztosok, mint Emil Barth, elhagyták a birodalmi kancelláriát. Ebertnek, aki összetörten sétálgatott szobájában, eszébe jutott egy szociáldemokrata képviselő, akit 1914-ben a chemnitzi bányászok választottak meg. A háború alatt bátor hazafinak bizonyult, és mint tiszthelyettes éles eszével és erős akaratával elnyerte feljebbvalói tiszteletét. Vajon ez az egyszerű, de tehetséges német férfi alkalmas lenne-e arra, hogy ezen a karácsonyi napon megmentse Berlint a bolsevik hatalomátvételtől?
Noske két hónappal korábban már bebizonyította, hogy kész harcolni a szovjeturalom ellen. Amikor 1918. novemberének elején a német haditengerészet Kiel-i támaszpontján lázadás tört ki, szocialista társai Noskét küldték ki a rend helyreállítására. Noske kemény kézzel rendet teremtett. Ebert felkérésére Noske ismét akcióba lépett. 1919. január 6-ra a lázadó vörös matrózok, vagyis azoknak az elvtársai, akikkel Noskének Kiel-ben már dolga volt, a szovjet-orosz ügynökök és Liebknecht vezérletével a hatalom átvételére készülődtek. 1918. december 24-én, amikor a kétszázezer felfegyverzett forradalmár Berlinben elfoglalta a birodalmi kancelláriát, Noske elhatározta, hogy bármilyen áldozatot is követeljen ez tőle, de megakadályozza a bolsevik hatalomátvételt.
Hindenburg és vezérkari főnöke, Groener, hittek ennek a favágóból lett tiszthelyettesnek és komolyan tárgyaltak vele. A legsürgősebb feladat volt, hogy a három kommunista népbiztos helyére újakat nevezzenek ki. Ebert, aki ekkor a birodalmi elnök, vagyis köztársasági elnök volt, felkérte Gustav Noskét, hogy csatlakozzon azokhoz a népbiztosokhoz, akik a birodalmi kancelláriában maradtak. Ezek közül bármelyiket a fellázított berlini nép habozás nélkül kidobta volna az ablakon, ha erre Karl Liebknecht megkérte volna őket. Noske azonban nem azokhoz tartozott, akik minden további nélkül megadják magukat. Azt a kormányhivatalt vállalta el, amely abban az időben a legkevésbé volt vonzó, azaz ő lett a német birodalom hadsereg nélküli hadügyminisztere 1918. december 29-én. Noske tisztában volt azzal, hogy a neki felajánlott bársonyszék a lehető legkényelmetlenebb, de egykedvűen csak annyit válaszolt: "Valakinek vérebnek is lennie kell."
A szócséplő Liebknechttel ellentétben Noske nem tétovázott. Nem olvasta Machiavellit, de tudta, hogy minden erejére szükséges lesz, ha meg akarja akadályozni a bolsevik hatalomátvételt. "Ha helyre akarom állítani a törvényes rendet Berlinben, akkor gyorsan egyetértésre kell jutnom a katonákkal, hogy kézben tudjam tartani őket" - mondotta később Noske. Mint már említettük, december 25-én a tiszteket a spartakisták elűzték. A német hadsereg négymillió katonája a világháborúból visszatérve a városok iparnegyedeiben és parasztgazdaságaiban tartózkodott. Ugyanakkor a felfegyverzett forradalmárokkal az utcákon harcolni egészen másfajta harcmodort igényelt, mint amire a katonák ki voltak képezve. Tehát nemcsak katonákat kellett találni, hanem teljesen új katonai harcmodort is ki kellett dolgozni. Noskéval egyidejűleg Maercker tábornok is feltűnt, aki 1918. karácsonyáig csaknem ismeretlen volt. Maercker, aki a háborúban az egyik gyalogsági hadosztály parancsnoka volt, tisztában volt vele, hogy értelmetlen dolog néhány katonának éhező, fellázított emberek tízezreivel szembeszállni. A fellázított tömeg nyomásának csak különösen fegyelmezett, speciálisan kiképzett, elit csapatok képesek ellenállni, ezért ilyeneket kell sürgősen létrehozni. Néhány ilyen egység felállítása azonban versenyfutás volt az idővel. Ezért Noskével egyetértésben Maercker napi kétszáz gramm hús fejadagot, és ötszörös zsoldot ígért elit csapata tagjainak. A katonai fegyelmet bajtársiasságnak nevezték, de ugyanazt jelentette.
Noske sem vesztegette az idejét, miután 1918. december 29-től ő volt a hadseregért és haditengerészetért felelős népbiztos. Már 1918. novemberében tapasztalatból tudta, hogy fegyelem és büntetés nélkül nem lehet rendet fenntartani a fegyveres csapatoknál. Kiel-ben sikeresen úrrá lett a bolsevikok által szított lázadáson. Noske 1919. január 6-án szinte diktátori jogkörrel ruháztatta fel magát a többi népbiztossal, pontosan azon a napon, amikor csaknem mindegyiküket a spartakisták az ablakon dobták volna ki. A forma kedvéért főparancsnokká kinevezett Noske most már közvetlenül tárgyalt a tábornoki karral, és bizonyos fokig önállósította magát a kormánytól. Ezekben a napokban szinte minden a hatáskörébe tartozott. Azt a hivatalos szöveget, ami őt ezzel a teljhatalommal felruházta, soha nem olvasta. Számára ekkor a cselekvés volt a fontos. Noske a Königsplatzra költözött, amely időközben Köztársaság térre lett átkeresztelve. 1920-ban megjelent "Kiel-től Kappig" című könyvében így írja le Noske a városközpontot: "Amikor magunk mögött hagytuk a tömeget, amely megtöltötte a Wilhelmstrasset, akkor beleütköztünk az Unter der Lindenen a függetlenekbe és a spartakistákba. A Brandenburger Tor-nál, az állatkertnél, és a tábornoki kar épületénél keresztül kellett haladnom a felvonulók menetén. Számos felfegyverzett személy is felvonult. Néhány gépfegyveres teherautó állt a Siegesäule-nál. Udvariasan kértem, hogy engedjenek át, mert sürgős elintéznivalóm van. Ők készségesen szabad utat engedtek. Ha a fegyveres csapatoknak céltudatos vezetőjük lett volna hencegők helyett, akkor már délre a kezükben lehetett volna Berlin."
Noske Berlintől nyugatra egy erdős vidéken fekvő kis településen, Luisenstift-ben, egy leánykollégiumban dolgozott éjt nappallá téve. Az említett napon, délután három órakor lefoglaltatta az épületet. Szőke, copfos kislányok helyett katonák szorgoskodtak, akik telefonvezetékeket fektettek le. Noske az egyik osztály sarkában elhelyezett diáklányágyban aludt. Rendelkezésére állt még egy szék és egy deszkára felerősített telefon. Az önkéntesek szinte éjjel-nappal ki-be jártak. A harc tehát kezdetét vette Berlinért. Noske elhatározta, hogy visszaállítja az önkéntes egységeket, megerősítésükre ezerhatszáz főt Kiel-ből Dachlen-be hozatott. Potsdamban még egy kis repülőgép egységet is összevont. Így már nyolc felfegyverzett egységgel rendelkezett. A fő erőt azonban Maercker tábornok jól kiképzett négyezer főnyi lövésze képezte.
A spartakisták számos csapattal rendelkeztek, amelyek főleg lázadókból álltak. Rendelkezésükre állt kétezer gépfegyver. Ezeket fel is állították az utcákon, Berlin stratégiai pontjain az ablakokban, a háztetőkön. Rendelkezésükre állt továbbá húsz ágyú. A népi tengerészeti hadosztály főparancsnokságán Marschtall-ban hatalmas mennyiségű fegyver volt felhalmozva. Ezt szétosztották a hozzájuk csatlakozó civilek között. Még a mentőautók is fel voltak fegyverezve. Berlinben a helyzet az 1871-es párizsi kommünre emlékeztetett. Ami Noske szabadcsapatait illeti, egyetlen erejük abban állott, hogy jól ki voltak képezve, alkalmas tisztek álltak az élükön, vasfegyelem uralkodott, pontos terv szerint cselekedtek, és parancsnokuk, Maercker tábornok, kidolgozott a részükre egy új harci formát.
Noske a mindenre elszánt népvezér nem habozott és keresztülvitte akaratát. Így tehát látható, hogy a minőség állt a mennyiséggel szemben. Amikor Lenin és Trockij megragadta a hatalmat Oroszországban, nem habozott a bolsevizmussal szemben állókat tömegesen kivégeztetni. A bolsevik hatalom első tizenöt hónapjában nyolcmillió orosz vesztette életét erőszak, gyilkosság, vagy éhezés következtében. Azaz többen haltak meg, mint az első világháború négy éve alatt. Egy mindenre elszánt Leninnel szemben, aki Berlint ugyanúgy uralma alá akarta vetni, mint Petrográdot, csak lenini típusú elszántsággal lehetett szembeszállni. A szociáldemokrata munkás, Noske tudta, hogy kivel áll szemben. Ha nem akarják a német polgárok, hogy a lenini terror áldozatai legyenek, akkor legalább olyan erejű ellenterrorral kell szembeszállniuk a terroristákkal. Így lett a meggyőződéses szociáldemokratából meggyőződéses antibolsevik.
A spartakisták a vörös frankfurti garnizon (helyőrség) segítségét kérték. Az ugyancsak a bolsevikok oldalára átállt spandaui garnizon egy oldaltámadásra készült fel. Noske elhatározta, hogy megelőző csapást mér a spartakistákra. 1919. január 10-én kiadta a parancsot a rendelkezésére álló csapatnak, hogy intézzen támadást a spartakista milíciák főhadiszállása ellen. Noske mindenek előtt ellenfelei spandaui főhadiszállására akart csapást mérni. Egy önkéntes egység rövid tüzelés után elfoglalta a spandaui városházát és fogságba ejtette az ott küzdő spartakistákat. Ezeket ugyanúgy, ahogy a bolsevikok is tették Oroszországban, a helyszínen agyonlőtték. Egy másik önkéntes egység az éjjeli órákban elfoglalta a Belle-Alliance-Platz-ot, ahol, már két hete az elkobzott nagy berlini újságok szerkesztőségei voltak, és amelyek azóta a spartakistáknak dolgoztak. A spartakisták 1919. január 5-én elfoglalták a szociáldemokrata Vorwärts-et is, és a saját céljaik szolgálatába állították. A szociáldemokrata miniszter Noskét, az egykori újságírót, ez különösen sértette. Önkéntesei ezen a napon az épület frontszárnyán erőteljes gránáttámadással hatalmas rést ütöttek, és az épület egy része összeomlott. A felkelők fehér zsebkendőket lobogtatva az utcára rohantak, de itt se volt könyörület.
"Emberiség elleni bűntett" - hangozna ma az ítélet. Még akkor is, ha azt nem valamiféle náci, hanem egy meggyőződéses szociáldemokrata követte el. Mintegy háromszáz spartakista az épület hátsó részébe menekült, de őket is utolérte sorsuk. Néhányan azért menekültek meg, mert váratlanul egy bolsevik ellentámadásra került sor. De röviddel a támadás után Berlin nyugati része Noske ellenőrzése alá került. A következő napon úgy nézett ki a német főváros, mint egy sivatag. A néhány ezernyi győző rendezett csoportban a belvárosba vonult. Néma csönd volt. Ekkor azután felébredt az egész város. A berliniek, mintha csak egy rémálomból ébredtek volna, megjelentek a házak kapujában, szemeiket dörzsölték, úgy tűnt nekik, hogy egy óriást látnak, aki igazi katonák vállain halad. Hamarosan felfogták, hogy szabadok, vége a két hónap óta tartó rémálomnak és ujjongva üdvözölték ez elvonuló katonákat.
Az utolsó bolsevik ellenállási központ a rendőrség központi épülete volt. A Moszkva zsoldjában álló Emil Eichhorn visszaszerezte az uralmat a rendőrség központi épülete felett. Noske megvárta az elsötétedést. Ezután következett a nagy roham. Gránátok törték át az épület frontoldalát. Egész falak omlottak össze. Két órán át tartó elkeseredett küzdelem után Noske önkéntesei könyörtelenül üldözőbe vették a spartakistákat egészen a romokban heverő hivatali szobákig, a liftekben és még a pincékben is.
Berlin kommunista fellegvárában pánik tört ki. A spartakisták fejvesztve menekültek. Mintegy húszat közülük elfogtak és nyomban agyonlőttek. Ki ezért a felelős? Természetesen a szociáldemokrata Noske. A két kommunista vezető Liebknecht és Rosa Luxemburg, akik nyolc nappal korábban a vörös Berlint hatalmukba kerítették, még menekülőben voltak.
1919. január 15-én felkutatták őket, majd a Hotel Eden-be, a lovassági gárdahadosztály főhadiszállására szállították őket. A látszat kedvéért tárgyalást tartottak, és kihallgatták őket. Amikor Liebknecht kilépett az épületből azért, hogy átszállítsák a Moabit nevű börtönbe, bolsevik módra két kemény ütést mértek a fejére gumibottal. Ezután revolverrel megadták neki a kegyelemlövést, ahogyan azt a kommunistáktól tanulták. Röviddel rá Rosa Luxemburgra került a sor. Leninista módon ő is két hasonló ütésben és egy lövésben részesült. Csak egy hónappal később találták meg holttestüket az egyik csatornában. Így fejezte be életét 1919. januárjában, Berlinben a németországi bolsevik hatalomátvétel két vezetője. Két hónapon át rendelkezésükre állt a megbénított német nép. Ők azonban a döntő pillanatban nem mertek céljaik érdekében cselekedni. Ezért az életükkel fizettek.
Egy Trockij, vagy egy Lenin, akik az oroszországi bolsevik hatalomátvétel minden részletét alaposan kidolgozták, néhány óra alatt megragadták a hatalmat az orosz fővárosban, majd hosszantartó véres erőszak után egész Oroszországban. Liebknecht és Rosa Luxemburg forradalmi frázisokat pufogtató fecsegőnek bizonyult Trockijhoz és Leninhez képest. A két német bolsevik vezető leninista stílusú eltávolítása még az akkori szocialista vezetőket is "sajnálatuk" kifejezésére késztette. A német szocialista párt első embere, Scheidemann, aki egy héttel később birodalmi kancellár lett, a következőket mondotta: "Ők, a két áldozat nap-nap után fegyverbe hívták a népet és követelték a kormány erőszakos megdöntését. Ők maguk lettek a saját véres terrortaktikájuknak az áldozatai."
Amikor Noske Berlint az ellenőrzése alá vonta, a német szocialista párt elhamarkodottan azt hitte, hogy a városban lezajlott bolsevik forradalom a vészterhes német múlt egy véres lapja csupán. A szociáldemokraták tévedtek, mert a főváros visszaszerzése csak rövid epizódnak bizonyult. Hamarosan újból kellett kezdeni mindent, először Berlinben, majd Németország más területein. A vezér nélkül maradt spartakistáknak ismét lángba kellett borítaniuk Berlint és az országot. A legyőzött német birodalom fővárosa kétszer is államcsínyt élt át 1918. szentestéje és 1919. január 15. között, azaz egy hónapon belül. A harmadikra, egy még erőszakosabbra és véresebbre, két hónap múlva került sor. Valójában szünet nélkül harcolni kellett, mert még szinte nem is ért véget Noske akciója Berlinben, amikor Bremenben és Bajorországban már vörös diktatúra volt. Hamarosan felkelésre került sor a Ruhr-vidéken is, majd Szászországban. "Egy nép, amelyet elkeseredetté tett a nyomorúság és lelkiismeretlen uszítók felhergeltek, önpusztításba kezdett" - sajnálkozott Scheidemann szocialista vezető. Mindez a párizsi békekonferencián résztvevő delegátusok közönyös tekintete előtt történt, akik érzéketlenül nézték ezt a láncreakciót, amely a nyugat kapuja elé hozta a kommunizmust, és már Franciaországot fenyegette. A győztes szövetségesek elégtétellel vették tudomásul, ahogyan a bolsevikok aláássák Németország erejét, és minden rendet megsemmisítenek. A Münchenben hatalmat gyakorló Eisnerrel a legszívélyesebb kapcsolatot építették ki, és ugyanezt tették leninista követőivel is, akik a még nyugatot egyedül védő falat, Bajorországot megrohamozták. Németország megsemmisítése mindennél fontosabb cél volt számukra. Minden más csak mellékes dolognak számított.
1919. januárjában Németország egy rövid ideig azt hitte, hogy újra feltápászkodhat. Miközben a huszonnyolc győztes hatalom éppen megkezdte tanácskozásait, Németországban választás zajlott. Néhány napig nyugalom volt, komolyabb incidensekre nem került sor a nemzetgyűlés képviselőinek a megválasztásakor. Az eredmény azonban meglepőnek bizonyult. Noha a szocialisták látszatra a mindenki által kívánt rendszert vezették be, mégis vereséget szenvedtek. A négyszázhuszonhárom képviselői helyből csupán százhatvanötöt tudtak megszerezni. A kommunistabarát független szocialisták, akik csatlakoztak a spartakistákhoz, pedig mindössze huszonkét helyhez jutottak, azaz csak a polgárok öt százaléka szavazott rájuk. A polgári német demokrata párt, a keresztény centrum és a német nemzeti néppárt viszont kétszáztíz képviselőt küldhetett a nemzetgyűlésbe, vagyis negyvenöttel többet, mint Ebert és Scheidemann pártja, noha ez a párt hatalmon volt és az számos előnyt jelentett a választás alkalmával. A parlamenti demokráciát akaró pártok a leadott voksok több mint háromnegyedét megkapták. Ez világosan megmutatta, hogy a német nép nem kér a bolsevik rendszerből.
A tulajdonképpeni győztes ezen a napon egyértelműen az egykori favágó Gustav Noske volt, aki ismét kézbe vette a fejszét. Noskét ezért saját pártjának megalkuvói és engedékeny gyávái, vagyis napjaink szalon-szocialistáinak és szociáldemokratáinak az elődei, megtagadták. De ebben a pillanatban valamennyien, mindenek előtt a szocialisták, elismeréssel adóztak neki kemény magatartásáért. A német nép ezekben a hetekben felismerte, hogy Noske volt az, aki a bolsevizmus rabszolga-rendszerétől megmentette.
Noske elérte, hogy az újonnan megválasztott nemzetgyűlés ne Berlinben, hanem Weimarban üljön össze. Berlinben fennállt a veszélye, hogy a spartakizmus újra feléled, és az egész nemzetgyűlést fogságba ejti. Azonban Weimarban sem fogadták szívélyesen a képviselőket. A forradalom itt is fortyogott a föld alatt. Alig érkezett meg Weimar pályaudvarára az a katonai egység, amelynek a képviselőket kellett volna védenie, amikor a helyi vörös milicisták megtámadták és lefegyverezték őket. Ennek ellenére az új parlament 1919. február 6-án megkezdte működését. A szocialista Ebert bombasztikus beszédet tartott anélkül, hogy egy szót is ejtett volna az Elzászban, Csehországban, és Ausztriában élő németekről. Az új nemzetgyűlés képviselői, mind a szocialisták, mind a centrumhoz tartozóak, mind a demokraták II. Vilmos egykori Reichstagjának a szellemét idézték. Szinte bocsánatot kértek a forradalomért és az elnyomásért. Scheidemannt miniszterelnökké választották. Ebert pedig birodalmi elnökként államfő lett. Időközben a köztársaság megjelölést kivonták a forgalomból, és hivatalosan újból a német birodalomról beszéltek. Németországnak szerencséje volt, hogy Noske, a kemény vágású, erős ember, mint birodalmi hadügyminiszter, a helyén maradt.
A versaillesi békekonferencia első hetei
A versaillesi békeszerződés 1919. június 28-i aláírásához vezető tanácskozások hivatalosan 1919. január 18-án kezdődtek Párizsban a második német birodalom 1871-ben, valamint a porosz királyság 1701-ben, Königsbergben történt megalakításának évfordulóján. Ötvennyolc különböző bizottság mintegy kétezer tanácskozást tartott. Wilson amerikai elnök Murat hercegnő palotájában lakott. Churchill Balfour oldalán volt látható. Lloyd George pedig Clemenceau társaságában időzött a legtöbbet. A "Tigris"-nek nevezett Clemanceau-nak, aki 1917-től 1920-ig állt a francia kormány élén, Raymond Poincaré, (aki 1913-tól 1920-ig francia köztársasági elnök volt, és 1914-ben kulcsszerepet játszott a francia politika formálásában,) már a terhére volt. Még mielőtt a diplomáciai színjáték elkezdődött, merényletet követtek el a jövőbeni Csehszlovákia miniszterelnök-jelöltje ellen. Thomas Masarik csak hajszál híján úszta meg élve. A románokat Ion Bratianu képviselte. Prága megengedte, hogy egy szlovák küldött is ott legyen, egy Milan Stefanik nevű asztronómus, aki 1914-ben hadnagy volt, de nem tudni hogyan, 1918-ra francia tábornok lett belőle. Szemtanúk beszámolói szerint a lengyel zongoraművész, Jan Ignace Paderewski, tisztektől körülvéve úgy járt s kelt, mintha egy balett bemutatón lett volna.
A német delegáció tagjai számára nem tették lehetővé, hogy megjelenhessenek a tanácskozásokon, és kifejthessék álláspontjukat. Csupán a diktátum átvételére és aláírására vették őket igénybe. Az előkelő párizsi társaság hízelkedve, néha ironikusan fogadta a nagyhangú győztesek képviselőit. A francia sajtó nem rejtette véka alá, hogy a franciák neheztelnek az amerikaiakra. A román Bratianu pedig mindenkit körbeudvarolt és meghívott ebédre, akitől valamit kapni akart. Ezt sokan ellenszenvesnek találták.
Már 1919. tavaszán a lelki és a fizikai hanyatlás jelei mutatkoztak Wilson amerikai elnökön. Ez a kimerült, gyönge ember volt az, aki még három hónappal korábban még azt hitte, hogy magára tudja vállalni a világ rendbetételét. Wilsonnak azonban ekkor már szembe kellett néznie azokkal, akik híressé vált tizennégy pontjában egyáltalán nem hittek, és a leghatározottabban arra törekedtek, hogy azt teljesen levegyék a napirendről. A jóhiszemű amerikai elnök, aki komolyan gondolta 14 pontját, kísérletet tett eredeti törekvéseinek az érvényesítésére, de amikor ez ismételten kudarccal járt, mind lelkileg, mind testileg összeomlott. A háttérerők a németek és a világközvélemény megtévesztésére először meghirdették a "wilsoni 14 pontot", de később színt kellett vallaniuk, amikor bevezették a legyőzött Németország elleni gyilkos blokádot, és elkezdték Németország feldarabolását, pénzügyi és gazdasági függésbe taszítását. Wilson elnök ekkor jött rá, hogy ő sem több, mint a nemzetközi pénzoligarchia tehetetlen bábja, akit a háttérerők csak eszköznek használtak a világ megtévesztését szolgáló színlelő programjukhoz. A jószándékú amerikai elnök ettől a felismeréstől meghasonlott. Testileg-lelkileg betegen távozott Párizsból, hogy az amerikai néptől is elidegenedve haljon meg.
Lloyd George brit miniszterelnök mindent elkövetett, hogy a Közel-Kelet olaj-országaira rátegye a kezét, noha ez ellentétes volt azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyekben Anglia kötelezettséget vállalt az arab világ felé ezen országok politikai és gazdasági függetlenségének a biztosítására. A francia vezetők, Clemenceau, Foch, Tardieu, és Briand kezdettől fogva francia csapatokat akartak állomásoztatni a Saar-vidéken, a Rajnánál, és a Rajnán túl is. A lengyelek, csehek, románok, szerbek mindent elkövettek, hogy a középhatalmak maradványait maguk között szétosszák. Céljaik elérése végett a nemzeti önrendelkezés elvét, amelyre korábban oly sokat hivatkoztak a maguk javára, következetesen félretolták a legyőzött népekkel kapcsolatosan. Folyamatban volt az egykori török birodalom, a török Kis-Ázsia feldarabolása, amiről a franciák és az angolok már régóta titokban megállapodtak. Felosztották egymás között a több millió négyzetkilométer nagyságú egykori német gyarmatokat is.
Már utaltunk rá, hogy amikor Wilson 1919. januárjában Párizsba érkezett, nagy politikai és erkölcsi tekintéllyel bírt. Wilson volt az, akihez a németek fordultak, és aki előtt a német hadsereg letette a fegyvert. Ugyanez a Wilson volt az, aki az 1918. november 11-én megkötött fegyverszüneti megállapodás feltételeit személyesen megtárgyalta. Szövetségesei ezeket a feltételeket minden ellenvetés nélkül elfogadták. Az amerikai elnök tizennégy pontjának kellett volna a békeszerződések alapját képezni. William Bullitt amerikai diplomata, aki később 1933-tól 36-ig az Egyesült Államok moszkvai, majd 1936-tól 1941-ig a párizsi nagykövete volt, írja a "Wilson elnök" című könyvében: "Az emberiség jövője ritkán függ annyira egyetlen embertől, mint ahogyan Wilsontól függött a francia fővárosban történt visszatérése utáni hónapban. Amikor ő House ezredes dolgozószobájában, a Hotel Grillon-ban Lloyd George-al és Clemenceau-val tárgyalt, a világ sorsa a kezébe volt letéve. A fegyverszüneti egyezményt aláíró szövetségesek közül azonban egyik se vette igazán komolyan ezeket a hivatalos kötelezettségvállalásokat. Valódi háborús céljaik, amelyekről az ellenségeskedések során titkos szerződésekben megállapodtak, teljesen ellentmondtak a wilsoni tervnek, amely győzők nélküli békét, részrehajlás nélküli igazságosságot, és egyenlő jogokat akart valamennyi nép számára."
Clemenceau Wilson tizennégy pontját megvetette, és agyrémnek tartotta. Az amerikai elnök kezdettől fogva tapasztalhatta partnerei fondorlatos intrikáit, és mohó igényeit. Keserűen mondotta: "Be kell vallanom, hogy Nagy-Britannia és a többi szövetséges a végsőkig igénybe vette türelmemet." Wilson gyengéi közé tartozott, hogy mélyebben nem ismerte Európát. Így például semmit sem tudott arról a hárommillió szudéta németről, akik Csehszlovákiához kerültek volna. Amikor ez a kérdés mégis előkerült, csak ennyit mondott sűrű bocsánatkérések közepette: "Masaryk erről nem szólt nekem soha." Az Egyesült Államokban már a párizsi tárgyalásokat megelőzően szakértői csoportok alakultak azért, hogy az elnököt megfelelő előkészítő dokumentumokkal lássák el. Ezekben a szellemi műhelyekben a Harvard, a Yale, a Columbia Egyetem legkiválóbb tanárai vettek részt olyan területi szakértők társaságában, mint például Isaiah Bowman. Ezek a szakemberek térképek százait készítették el, amelyek meghúzták Európa, a Közel-Kelet és Ázsia Csendes óceáni részének, valamint Afrikának a jövőbeni országhatárait. Ezek az előkészített anyagok és térképek azonban semmilyen szerepet nem játszottak Párizsban. Wilson - részben személyes indítékokból - távol tartotta magától ezeket a dokumentumokat. Még House ezredes is, a pénzoligarchia első számú frontembere, akinek Wilson mindent köszönhetett, aki árnyékként kísérte és a legfontosabb tanácsadója volt, látszólag háttérbe lett szorítva egy ideig az amerikai elnök második feleségének a kívánságára.
Az angolok a maguk részéről bőségesen kielégítették igényeiket, még jóval azelőtt, hogy szembe kellett nézniük Párizsban Wilsonnal. London még a békekonferencia megkezdése előtt elérte azt, ami a legfontosabb volt a számára. A britek Párizsban elsősorban új ellenfelük, Franciaország terveinek a háttérbe szorításával foglalkoztak. Ez sokkal fontosabb volt számukra, mint a világ újrarendezése, amit különben is már régóta csak a saját ügyüknek tekintettek. A francia Clemenceau sem volt sokkal képzettebb a földrajzi kérdésekben, mint Wilson. André Tardieu vezetése alatt a francia szakértők mégis pontos aktákat készítettek, amelyek alátámasztották hatalmas területi és pénzügyi igényeiket. Az ötvennyolc tanácskozó testület fölött egy diktatórikus szervezet vette át a hatalmat. Ez volt az Ötök Tanácsa, amely az öt nagyhatalom külügyminiszteréből állt. Ezt követte a Tizek Tanácsa, amely ezekből a külügyminiszterekből, valamint a miniszterelnökökből állott. A Négyek Tanácsa azonos volt az Ötök Tanácsával Japán nélkül. De lett az Ötök Tanácsából még a Hármak Tanácsa is, amikor az olasz Orlando Fiume miatt távozott az ülésről.
Magyarország kedélyes amputálása
A párizsi konferenciának nem volt hivatalos tárgyalási helye. Wilson, Lloyd George és Clemenceau gyakran találkozott az amerikai küldöttség Bischofsheim-i szállodájának a földszintjén, vagy Clemenceau dolgozószobájában, vagy a francia külügyminisztériumban, vagy Murat hercegnő palotájában. A "nagyokat" kísérő szakértők, néha harmincan is, órákig várakoztak az összezsúfolt előszobákban.
Ezen szakértők egyike volt Harold Nicholson, a brit delegáció tagja, aki feljegyzéseket készített és ezt több, mint hatvan évvel ezelőtt "Peacemaking" (Békekészítés) című írásában megszerkesztve összeállította. Nicholson feljegyzései bemutatják azokat a szalonokat, ahol Wilson és Clemenceau a térképek fölé hajolva tanácskoznak, és milliárdos nagyságrendű összegekről beszélnek. Gyakran vettek kézbe ceruzát és húzgáltak vonalakat a térképeken. Így írja le Nicholson az egyik ilyen tanácskozást:
"Délelőtt az osztrák határok záró felülvizsgálata, reggeli után a Rue Nitot-ba hajtok, hogy Balfourt felkészítsem. Itt Marie de Medicis mosolya alatt kell az Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról a legutolsó fokon dönteni. Ebben a szobában születik a meg a végleges döntés, nehéz drapériák és a szélesre tárt, kertre nyíló ablakok mellett, amelyeken keresztül behallatszik a szökőkutak és a kerti locsolók csobogása.
Magyarországot ez az öt előkelő úriember fogja feldarabolni, hanyagul és felelőtlenül szétszedni, miközben a víz az orgonabokrokat öntözi és a szakértők aggodalmasan figyelnek, mialatt A. J. Balfour szunyókál, Lansing erdei manókat rajzol a jegyzettömbjébe, Pichon pedig elterpeszkedik a széles karosszékben és pislog, mint egy bagoly... Erdéllyel kezdik néhány sértő szóváltás után, amelyet teniszlabdához hasonlóan ütöget egymáshoz Tardieu és Lansing, délig leamputálják Magyarországot. Ezután áttérnek Csehszlovákiára, miközben a nyitott ablakokon keresztül zümmögnek a legyek, és Magyarország északról, valamint keletről is meg lesz csonkítva... Ami a jugoszláviai határt illeti, a bizottságok jelentését változtatás nélkül elfogadják. Ezután jöhet a tea, és a habcsók."
Ugyancsak Nicholson számol be arról, hogy mit történt 1919. május 13-án. Ekkor Lloyd George, Balfour és Wilson Kis-Ázsiáról tárgyaltak. Az ebédlőasztalon egy széles, tarka térkép volt kiterítve. Lloyd George mutatja, mit hajlandó adni. Az olaszok ehhez Scala Nova-t is kérik. "Azt nem!" - mondja Lloyd George. "Nem birtokolhatják, mert teljesen görögök lakják. "Mutatja továbbá, hogy Makri-n is találhatók görögök, ahogyan egy másik szigetcsoporton is a part mentén. Erre egész halkan azt súgom neki: "Nem, ott nincs sok görög." Így válaszol: "De, nem látja a zöld felületet?" Most fogom fel, hogy Lloyd George a térképemet etnológiai térképpel cserélte össze és azt hitte, hogy a zöld szín a völgyek helyett a görög lakosságot jelöli, a barna szín pedig a hegyek helyett a törököket." Ez a szánalmas tévedés jó hangulatba torkollik, mintha valaki bújócskát játszott volna. Nicholson így folytatja: "Orlando és Sonnino egy ideig olaszul beszélgetnek, majd követelik Eregli szénbányáit. Lloyd George, aki most tájékozottabb, megjegyzi: "Ez nem jó szén és kevés is van belőle." Sonnino lefordítja ezt a megjegyzést Orlandonak, aki nyomban válaszol: "Igen, igen, de az erkölcsi hatás!" Végül látszólag készek a kis-ázsiai Antalya tartomány elfogadására, de mi nem tudjuk egyértelműen, hogy készek-e ellenszolgáltatásként lemondani Fiuméről és Rhodosról. Átnézzük a népszövetségi aktákat a mandátumok igazgatását illetően. Megállapítjuk, hogy a vonatkozó cikkely a következő rendelkezést tartalmazza: "Az illető népek beleegyezésével és kívánsága szerint." Ezt a fogalmazást nagyon mulattatónak találjuk. Valamennyien egyszerre nevetünk. Orlando fehér arca remeg a nevetéstől, és szemei megtelnek az öröm könnyeivel."
Az amerikai szakértőkhöz tartozó Clive Day, a Yale Egyetem tanára is iróniával írja visszaemlékezéseiben: "Minden alkalommal, amikor egy területi kérdés került megvitatásra, rettenthetetlen komolysággal figyelték a térképeket. Azt azonban nem lehetett tudni, vajon ezek a térképek helyesen, vagy fordítva vannak-e előttük, ami egyébként nyilvánvalóan semmilyen jelentőséggel sem bírt volna."
A földrajzi térképek nagy részét szégyentelenül meghamisították, különösen, ami Közép-Európát illeti. Ez sok vitát eredményezett. Maga Lloyd George, akit ezek a csalások felháborítottak, két évvel később a londoni Queen-s Hall-ban tartott előadásán így szólt erről: "Azok a mellékletek, amelyeket egyes szövetségeseink a béketárgyalások során a rendelkezésünkre bocsátottak, nagyrészt hazugnak és hamisnak bizonyultak. Hamisítványokra alapozva hoztuk meg döntéseinket."
A prostituálódott sajtó és az országhatárok
1919-ben a sajtó mindenkinek eladta magát, aki milliós nagyságrendben rendelkezett pénzzel azért, hogy az ő követeléseit propagálja és keresztülvigye. Nemcsak oroszok, szerbek, románok fizettek több tízmillió frankra rúgó megvesztegetési pénzeket a párizsi lapoknak, de vezető politikusok is bőségesen dugdosták a borítékokat a laptulajdonosok és szerkesztők zsebébe. Ugyanezt tették a pénzügyi csoportok a nagyvonalú szerződéseikkel még a háborút megelőzően. A pénzzel megolajozott sajtókampányok több milliárd frank kölcsönt biztosítottak a petrográdi és belgrádi összeesküvőknek, akik ezzel fokozni tudták a fegyverkezést, de mellesleg saját zsebeiket is megtöltötték.
A versaillesi szerződés előkészítése a párizsi konferencián lehetővé tette a fináncoligarchák számára, hogy a pénzügyi spekulációkat jóval nagyobb keretek között folytassák. Most már nem egy államkölcsön nyélbeütéséről volt csupán szó, hanem a világ feldarabolásáról, Európa például nemcsak nyugaton, de a Memeltől Drinápolyig lett átrajzolva, az olajban gazdag Közel-Kelet pedig a Perzsa öböltől a Szuezi csatornáig került szétosztásra. Minden zsákmányra éhes kisszövetséges is óriási területeket követelt magának. Az egyik az ukrajnai cseresznyéskertekig, a másik egészen Berlin közeléig, a harmadik Erdélyen át Budapestig. A csehek egyenesen egy folyosót akartak Magyarországon keresztül, amely lehetővé tette volna, hogy egyesüljenek Jugoszláviával. A Jugoszlávok le akarták nyelni Albániát, az olaszok viszont Fiumétől egész Antalya-ig, az ázsiai Törökország közepéig uralkodni akartak. A megvesztegetést végző ügynökök valósággal megrohamozták az újságok szerkesztőségeit, hogy készpénzért államaik legképtelenebb követeléseit is propagálják. A legtöbb pénzt a Le Temps kérte, kétszázezer frankot minden egyes "dokumentált" cikkért. A Figarónál ugyanez ötvenezerbe került. Ugyanennyit kért a Matin is. Huszonötezer volt a Journal des Débats-nál. A tömött borítékok időközben átalakultak megpakolt bőröndökké. A szerbek tízmillió arany frankot fordítottak megvesztegetésre. A románok is ugyanennyit. "Már tízmillió felett vagyunk, az egyes esetekben nyújtott borravalókról nem is beszélve." - ismerte el Románia kiküldött minisztere 1919. február 3-án, vagyis amikor a békekonferencia még egészen az elején tartott. Megejtő cinizmussal fűzte hozzá abban a meggyőződésben, hogy kitűnő üzletet csinált: "Ezért az árért Erdély és Bukovina csaknem ingyen a miénk lesz." Mindent egybevetve, minden hazájától és állampolgárságától megfosztott és annektált magyar alig több, mint három frankjába került Romániának. Az egykori Osztrák-Magyar államot szétszedő, a később Kisantant-nak elnevezett államokkal kapcsolatban jegyezte meg Clemenceau: "Ők a győzelem sakáljai."
A háttérhatalom számára az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása azonban csak másodlagos célkitűzés volt. A pénzoligarchia számára a világháború elsődleges célja az egykori cári Oroszország ellenőrzés alá vétele volt az általa finanszírozott bolsevikok által. Ezt a célt 1917-ben sikerült elérni. A világháborút befejező versaillesi békeszerződés és az azt előkészítő párizsi békekonferencia egyetlen igazi célja, főprogramja Németország társadalmi, gazdasági, politikai meggyöngítése, ellenőrzés alá vétele volt. A háttérhatalom stratégái a mesterségesen előidézett nyomor, valamint a belső zűrzavar révén, Németországban is bolsevik típusú elit uralom kialakítását akarták elérni. Isaiah Bowman amerikai küldött ezt írta: "Minden pillanatban egyértelműen bizonygatnunk kellett, hogy mi gyűlöljük az ellenséget, különben németbarátsággal vádoltak minket." Aki Párizsban nem így viselkedett, azonnal a németek kiszolgálójának minősítették. "Ki kellett elégítenünk a felheccelt tömegeket." - mondotta a már akkor is tapasztalt demagóg, Winston Churchill. Clemenceau pedig egyenesen a háború folytatásának nevezte a békekonferenciát. House ezredes úgy vélte, hogy ilyen békével minden biztonsági garancia néhány éven belül az érvényét veszíti. A már idézett Nicholson pedig így fogalmazott feljegyzéseiben: "Borzalmas lenne, ha el kellene veszítenünk a békét, miután megnyertük a háborút. Meg kell mondanom, hogy nagyon így néz ki."
A Németországra rákényszerített fegyverszüneti feltételek annyira kemények voltak, hogy német részről teljesen lehetetlenné tették az ellenállást. A német hadsereg leszerelését igen gyorsan és alaposan végrehajtották. Csupán néhány ezer önkéntes védelmezte Berlint, amely mint már utaltunk rá, a bolsevik hatalomátvételi kísérletek színhelyévé vált. Négymillió katona hazatért. Valamennyi német hadfelszerelés 1919. december 15-ig már a győztes hatalmak birtokában volt. A földön fekvő Németország a győztesek csizmái alatt találta magát. Évszázadok óta, egészen 1917-ig azért vívták a háborúkat, hogy egy szomszédon győzelmet arassanak. Leninnel és Trockijjal mindez megváltozott. A bolsevizmus a maga részéről azért küzdött, hogy az egész világon uralomra kerüljön. Már 1918. novembere óta a bolsevikok elküldték rohamcsapataikat Hamburgba, Münchenbe és Berlinbe. 1919-ben már nem valamiféle II. Vilmos volt a tulajdonképpeni ellenség Németországban, hanem az internacionalista Lenin és Trockij, az oroszországi bolsevikok, akik Németország hagyományos társadalmi rendjét is fel akarták robbantani.
A háttérhatalom ideológiai háborúja
Az első világháború a francia Grand Orient szabadkőművesség befolyására 1917-től kezdődően ideológiai háborúvá alakult át, állapítja meg Fejtő Ferenc "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" című munkájában. A pénzoligarchia háttérhatalmának stratégái Németországban is olyan bolsevik diktatúrát akartak a saját ellenőrzésük alatt, amely az államhatalom megragadásával az állammonopolista elit kezére juttatja az egész egykori német birodalmat. Ez a cél azonban veszélyeztette annak az Angliának és Franciaországnak a társadalmi rendjét is, ahol ez a pénzoligarchia a demokratikus formák betartásával a háttérből gyakorolta a főhatalmat, elsősorban a pénzrendszer magántulajdonbavétele révén, a központi bankok és a bankrendszer segítségével. Függetlenül attól, hogy valaki szereti-e, vagy gyűlöli-e Németországot, ez az ország volt az a közvetlen védőpajzs, amely megvédhette a nyugat-európai országokat a bolsevikok uralmi törekvéseitől. Ezért valójában Franciaországnak sem volt érdeke, hogy ezt a védőpajzsot nacionalista fanatizmusból szétrombolja. Sokkal inkább az állott érdekében, hogy Németországot újra talpra állítsa. Ez a felismerés lassan derengeni kezdett az angolok számára is. Lloyd George 1918. novemberében még azt ígérte a brit választópolgároknak, hogy Németországot annyira kifacsarja, amíg összetörnek a csontjai. Most fel kellett ismernie, hogy a bolsevik diktatúra öklei valamennyi európainak széttörhetik a csontjait, amennyiben Németország teljesen szétesne. Ekkor már aggódva kérdezte: "Ez lenne a mi érdekünk?"
1918. november 11-ig valamennyi győztes hatalom írásban kötelezte magát Wilson elnök ismert tizennégy pontjának a betartására. Előzőleg az európai szövetségesek e tizennégy pontnak teljesen ellentmondó titkos egyezményeket kötöttek. Nagy területek meghódításáról és bekebelezéséről volt szó, mindenekelőtt Franciaország számára. Clemenceau és Poincaré mindezt eltitkolták egészen addig, amíg az amerikaiak háborúba való belépésükkel a szövetségesek győzelmi kilátásait nem támasztották alá végérvényesen. Csak amikor Clemenceau, a "Tigris", 1918. közepén már véglegesnek érezte katonai fölényét, akkor vágott neki magabiztosan az igazi cél elérésének, Németország feldarabolásának. Tardieu maga cinikusan jegyezte meg, hogy a francia vezető politikusok miért hallgatták el egészen a fegyverszünetig igazi céljukat, "az egységes német állam széttörését". "A győzelem" - írja Tardieu - "az antant táborában csak később bontakozott ki. 1918. márciusában a brit Gough tábornok csapatainak a veresége miatt kellett panaszkodni. Májusban szembesültünk a Párizs elleni bombatámadással. Meglehetősen nagy ostobaság lett volna, ha már ebben az időpontban, vagy akár Németország úgynevezett "élve feldarabolását" megelőzően ezt bejelentettük volna."
Azt a tényt, hogy akkoriban hatvanmillió német volt, tehát húszmillióval több, mint francia, Clemenceau jogtalanságként fogta fel. "Nem tudom, hogy a korábbi időkben mit tettek volna velük." - jelentette ki sajnálkozva. Mivel már nem volt lehetséges ugyanígy lemészárolni őket, mint a korábbi időkben, ezért Clemenceau szilárd határozottsággal arra törekedett, hogy a német lakosságot a lehető legkisebbre csökkentse, részben úgy, hogy szétossza őket a csehek, a lengyelek, az olaszok, a szerbek, sőt még a belgák és a dánok között is, nem feledkezve meg természetesen a franciákról sem. Az európai politika bosszúszomjas öreg rókái jól tudták, hogy a béketárgyalások átmeneti időszakában mindenki azt kapja, amit erőszakkal és ravaszsággal meg tud szerezni magának. Wilson amerikai elnök ezt erkölcsi okokból nem fogadta el, és még hat hónap sem telt el, amikor elkeseredetten és csalódottan visszatért Washingtonba. Az amerikai elnök kapitulációját részben még eltusolták. Wilson kiindulópontja a népszövetség létrehozása volt. Eredetileg a Nemzetek Ligáját akarta létrehozni, és ez már tizennégy pontjának is a részét képezte. Végül a Népszövetség elnevezést kapta a tervezett nemzetközi szervezet. David Hunter Miller, Wilson jogtanácsosa, szerint: "A tizennégy pontos nyilatkozat az Egyesült Nemzetekre vonatkozóan pontosan a Németországgal kötendő béke egyik alapfeltétele volt, miként azt az amerikai kormány 1918. november 5-i jegyzéke tanúsítja. Ez csak arra törekedett, hogy megvalósítsuk a harcot beszüntető Németországgal kötött szerződés egy részét. Azt az elképzelést, hogy a társadalmi berendezkedés átalakítása az általános békerendezés része, lényegében már az a megállapodás tartalmazta, amely megelőzte a tűzszünetet. Németország jogosult volt az önvédelemre, amelyet a Nemzetek Szövetsége fennen hirdetett. Németország nyomatékosan hangoztatta, hogy a Wilson által kezdeményezett Nemzetek Szövetsége nem csupán azon nemzeteknek az egyesülését jelentette, akik a szerződést megfogalmazták, hanem, egy olyan szövetség, amelybe Németország is azonnal beléphet." - írja az amerikai delegátus David Hunter Miller. (Ce qie se passa a Paris en 1918-19. 311. oldal)
Mindebből nem lett semmi, a döntő évek úgy múltak el, hogy német részről bárki is a kifejthette volna a véleményét. Clemenceau óvta az amerikaiakat: "Nem szabad a németekkel tárgyalniuk, vagy egyezségre jutniuk, hanem rájuk kell kényszeríteni a megoldást." Még a legtávolabbi brit domínium is a Népszövetség tagja lehetett, Németország előtt azonban zárva maradtak a kapuk.
"Franciaország politikája éppen ezért amennyire csak lehetett az volt, hogy visszaállítsa az órát és meg nem történté tegye mindazt a fejlődést, amelyet Németország 1870. óta elért." - írja a brit delegációban résztvevő John Maynard Keynes. Nyilvánvaló volt, hogy a győztesek vagy száz évre meg kívánták bénítani Németországot. Úgy tűnt, hogy az 1648-as Westfália-i békét akarták új életre kelteni. A Németországnak 1918. november 11-én megígért közreműködés a jövőbeni Népszövetségben csupán megtévesztésnek és trükknek bizonyult. A korábbi német gyarmatokat azonnal felosztották. Ebben az időben a világ lakosságának mintegy a fele angol és francia fennhatóság alatt élt. Wilson 1918. július 4-én elmondott beszéde szerint a Népszövetségnek a területi kérdéseket a közvetlenül érintett népek szabad hozzájárulásával kell megoldani. Ennek alapja a minden népet megillető önrendelkezési jog. De sem a franciák, sem a britek nem kívántak jogokat adni a saját gyarmataikon élő népeknek. A wilsoni tizennégy pontban meghirdetett más célok sem valósultak meg, és üres ígéreteknek bizonyultak. A vallásszabadság elvét például az angolok nem fogadták el, mivel Nagy-Britanniában minden katolikus automatikusan ki van zárva a trón utódlásától. De a híres Monroe-doktrína, amelyet 1823. decemberében hirdetett meg az Egyesült Államok akkori külügyminisztere, szintén ellenkezett az emberek, a népek és nemzetek egyenjogúságának az elvével. A Monroe-doktrína szerint ugyanis Amerika az amerikaiaké, azaz az Egyesült Államok gyámkodhat az egész amerikai földrész valamennyi állama felett. Ezért az amerikai törvényhozás nem fogadta el a Népszövetséget, mivel az ellenkezik a Monroe-doktrínával, és az amerikai semlegességgel. Így Wilsonnak sem maradt más kiút ebből a dilemmából, mint megváltoztatni az alapszabályt, és lemondani eredeti álláspontjáról. Wilsonnak ez a megalkuvása azt eredményezte, hogy a Népszövetség alapokmányában foglalt elvből, - a népek egyenjogúságából - üres, holt betű lett. A wilsoni szemfényvesztés szerint az olyan regionális szövetségek, mint amilyeneket a Monroe-doktrína meghirdetett, nem mondanak ellent a népek egyenjogúsításának elvének, sőt azzal teljesen összeegyeztethetőek. Egyébként pontosan ezért a washingtoni kongresszus - az amerikai törvényhozás - volt az első, amely elutasította a Népszövetséget. A történelem tanúsága szerint a Népszövetség költséges és felesleges intézménynek bizonyult fennállásának húsz éve alatt.
Az első világháborút előkészítő, kirobbantó és levezénylő háttérhatalom számára tehát az egyik legfontosabb cél Németország meggyöngítése, és ellenőrzés alá vétele volt. Ezért azok a politikai szereplők, akik közvetve, vagy közvetlenül ennek a háttérhatalomnak a kiszolgálói voltak, kezdettől fogva mindent elkövettek Németország katonai erejének a lehető legnagyobb mértékű korlátozására. A francia Clemenceau és munkatársai hétről-hétre következetesen megtettek mindent azért, hogy súlyosbítsák a Németországra rákényszerítendő feltételeket, noha a béketárgyalások idején a német birodalmat belülről teljesen megbénították azok a felkelések, amelyek Berlinben, a Ruhr-vidéken, Hamburgban, Münchenben, és a birodalom többi tartományában törtek ki a bolsevikok irányításával. Tardieu, akinek rendkívül nagy befolyása volt a versaillesi szerződés összeállítására, kifejezetten dicsekedett a Németország felmorzsolását célzó tevékenységgel. Így például egyik alkalommal előkapta a birodalom összeomlásáról szóló győzelmi jelentést, és idézte belőle: "Megvalósított leszerelés: katonák 98%, tisztek 97%, gyalogsági hadosztályok 96,7%, tábornoki kar 100%, ezredek parancsnoki stábja 95%, nehéztüzérség 100%, tábori lövegek 96,8%." Ehhez büszkén fűzte hozzá, hogy a felsorolt csökkentések csaknem teljesen a francia delegáció tevékenységének köszönhetőek. "Új tevékenység volt megtörni a világ legharcosabb népét... A fejet céloztuk meg a tábornoki stábok, a katonai iskolák, és a mozgósítási intézkedések megszüntetésével. Az alapokra is csapást mértünk az általános hadkötelezettség megszüntetésével, és a létszám százezer főre történő korlátozásával, valamint a katonai szolgálat 12 hónapra való csökkentésével. Ami a hadfelszerelést illeti, leszereltük az egész nehéztüzérséget, a páncélosokat, a repülőgépeket, és megtiltottuk hadianyag raktározását és előállítását." Itt érdemes annyit megjegyezni, hogy ugyanebben az időszakban - a Wall Street-től kapott megbízással és húszmillió dollárral (ez mai árfolyamon kétmilliárd dollár) a táskájában - az 1917-ben Oroszországba visszatért Trockij már javában szervezte Szovjet-Oroszország hadseregét, és az máris többmilliós nagyságrendet ért el.
Amikor tanulmányozzuk a győzteseket képviselő személyek eljárását a legyőzött Németországgal szemben, minduntalan felmerül a kérdés, miért voltak ennyire szűklátókörűek, bosszúállóak, és valójában milyen belső motívumok vezették őket? A háttérben meghúzódó pénzhatalom, amely szövetségre lépett a szabadkőművességgel is, fontos szerepet játszott az egész első világháborúban. A hivatalos történetírás azonban még ma is úgy írja meg a huszadik század - - és benne a világháborúk történetét -, hogy a pénzhatalom és a vele szövetséges szabadkőművesség szerepét nem elemzi, vagy említést sem tesz róla, vagy csak mellékesen utal rá. Ez alól tiszteletreméltó kivételt jelent a Párizsban élő Fejtő Ferenc, aki a már hivatkozott "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" című munkájában több fejezetet is szentel a szabadkőművesség szerepének. Fejtő szerint "... a szabadkőművesség, ez az elitisztikus, jól felépített és a politikai pártoknál jobban szervezett és központosított tömörülés játszotta az élcsapat szerepét abban, hogy a nagyhatalmak háborúja ideológiai háborúvá változzon át abból a célból, hogy Európát köztársasággá alakítsa át. Olyan köztársasági Európává, amely a Népszövetségbe tömörül - amely alapvetően szabadkőműves eszme, miután végre levágták a klerikalizmus és a militarista monarchizmus hidrájának fejét." Előzőleg Fejtő már rámutatott, hogy a francia háborús propaganda a háború igazolására szolgáló egyik legfőbb érvként a francia forradalomtól örökölt jakobinus, republikánus ideológiát használta fel. Fejtő lényegesnek tartja megemlíteni, hogy a háború kitörésének a pillanatában a miniszterelnök René Viviani, és külügyminisztere Théophile Delcassé szabadkőműves volt. A később következő Briand kormányban Viviani igazságügyi miniszter, de mellette még szabadkőműves a közmunkaügyi tárcát betöltő Marcell Sembad is. Az 1917-es Ribot kormányban is részt vesz Viviani, de szabadkőműves még a kormányban további két miniszter. A rendkívül fontos háborús bizottságban négyen is képviselték a szabadkőműveseket. 1917. novemberétől 1920-ig Clemenceau külügyminisztere Stephen Pichon is szabadkőműves volt. Fejtő rövid történeti áttekintésében rámutat, hogy milyen változáson ment át Franciaországban a szabadkőművesség, míg eljutott ahhoz, hogy valójában ők legyenek Franciaország egyetlen hierarchikus és szilárd struktúrájú szervezetévé. Azok, akik 1870. szeptember 4-én a párizsi városházán kikiáltották a Nemzeti Védelem Köztársaságát, szabadkőművesek voltak. A republikánusok 1877-es győzelme Franciaországban nagyrészt a szabadkőművesség műve volt. A szabadkőművesek irányították a sajtót, kezükben tartották az emberi jogok ligáját. A harmadik köztársaság alatt a szabadkőművességhez való tartozás megkönnyítette a bejutást a közigazgatási pályákra. A második császárság idején tízezer francia szabadkőműves volt, 1914-ben már hatvanezer. A radikális pártot a szabadkőművesség világi hatóságának tartották. 1910-től sok szocialista áramlott soraik közé. Ez módosította a szabadkőművesség jellegét. A háború megosztotta a szabadkőműveseket és soraik között számos pacifista is volt.
A francia szabadkőműveseket 1914. júniusában a nacionalistákhoz közelítette az, hogy Berlinben a nagy német szabadkőműves páholyok felfüggesztettek minden béke-erőfeszítést, és megszakítottak minden kapcsolatot a szövetségesek páholyaival. Ez véget vetett mind a szabadkőműves, mind a szocialista internacionalizmusnak. Ettől kezdve a köztársaság védelme lett a szabadkőművesség jelszava, összhangban a kormány propagandájával.
Fejtő Ferenc úgy látja, hogy a háborút végsőkig folytatni kívánó felfogás éppen úgy nem volt szabadkőműves eredetű, mint a francia forradalom. Azt is megírja, hogy Clemenceau nem volt szabadkőműves, mint ahogyan Robespierre sem volt az. (A magunk részéről megjegyezzük, hogy a nemzetközi szabadkőművesség tevékenységét kutató több szerző - így például Friedrich Wichtl - szerint Clemenceau szabadkőműves volt. Maga a páholytagság azonban nem előfeltétele annak, hogy egy politikus a szabadkőművesség céljait és érdekeit képviselje. Ahogy voltak tagkönyvvel rendelkező és tagkönyv nélküli párttagok, úgy voltak és vannak szabadkőműves "köténnyel rendelkező" és "kötény nélküli" szabadkőművesek. Megfigyelhető azonban, hogy nem közvetlenül a szabadkőművesség kormányoz, de akik kormányoznak, igen gyakran szabadkőművesek, vagy azok támogatottjai, illetve a befolyásuk alatt álló személyek.) A szabadkőművesek és a kvázi szabadkőműves titkos társaságok az olyan nyilvános szervezeteken belül, mint az Emberi Jogok Ligája, a Közoktatási Liga, a Szabadgondolkodók Szövetsége, a republikánus gondolkodás hirdetői voltak. Noha elfogadták a nemzeti elvet, ugyanakkor tervezeteket készítettek a létrehozandó Népszövetségről. A szocialistákhoz hasonlóan a szabadkőművesek is eredetileg annexiók nélküli békét kívántak, ugyanakkor olasz barátaik rávették őket, hogy támogassák területi követeléseiket. A szerb szabadkőművesek megnyerték őket előbb nagy-Szerbia, majd Jugoszlávia gondolatának. Az ugyancsak szabadkőműves Masaryk és Benes meggyőzték őket, hogy ha szétdarabolják a Vatikán és a monarchizmus támpillérét, az Osztrák-Magyar Monarchiát, akkor hozzájárulnak ama szent szabadkőműves misszió teljesítéséhez, amelyet a Gondviselés bízott a forradalom népére, és előkészítik a ragyogó jövőt. A nagy szabadkőműves gépezetet az említett emigránsok és bizottságaik rendelkezésére bocsátották. A szövetséges és semleges országok szabadkőműves kongresszusa, amely 1917. június 28. és 30. között ült össze Párizsban, már felvette határozatai közé az olasz, a cseh, a szlovák, és a délszláv követelések egész skáláját. Ezeket a monarchia szétrombolását célzó követeléseket elküldték a szövetséges és semleges kormányoknak. André Lebey, magasrangú francia szabadkőműves, a kongresszuson már kemény szavakkal ítélte el "a két nemzetet erőszakkal, mesterségesen összetartó birodalmakat, mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Monarchiát". Ezek a birodalmak Lebey szerint "semmibe veszik az emberi jogokat és a népek jogait...Végleges vereségük nélkül sem az emberi jogok, sem a népek jogai nem létezhetnek. Csak a komoly és biztos teljes győzelem tudja elhárítani az utolsó akadályt, amely a Népszövetség útjába áll..." Lebey ehhez még hozzátette: "Ha van szent háború, akkor ez az, és ezt fáradhatatlanul ismételgetnünk kell... Közép-Európa életre keltett, megtisztult, megmentett népei megmutatják majd, hogy milyen az a berendezkedés, amely elfogadható, jótékony, és üdvös, mert szabad, és független..." A magasrangú szabadkőműves ezután ismertette azt a négy célt, amelyre a nemzetközi szabadkőművességnek összpontosítania kell minden erejét: 1. Elzász-Lotaringia visszaadása Franciaországnak. 2. A független Lengyelország visszaállítása. 3. Csehország függetlensége. 4. Annak a kimondása, hogy valamennyi, ma a Habsburg birodalom szervezete által elnyomott nemzetiséget fel kell szabadítani, vagy egyesíteni kell olyan államokban, amelyeket a fenti nemzetiségek népszavazás útján hoznak létre.
A kongresszus által elfogadott döntések megegyeztek Lebey beszámolójával és hangsúlyozták, hogy "minden egyes nemzet egysége, önállósága és függetlensége sérthetetlen." Az olasz küldöttség a carbonarik vezérének, Giuseppe Mazzininak, az eszméiből kiindulva javasolta, hogy a döntésekből világosan tűnjön ki "a nemzeti elv teljes diadala".
Az Emberi Jogok Ligája, amely néhány hónappal később ülésezett, megerősítette a szabadkőműves kongresszus határozatait. A francia szabadkőművesek hangsúlyozták a latin egységet és nyomást gyakoroltak az olasz páholyokra, hogy Olaszországot leválasszák a hármas szövetségről. Ugyancsak nyomást gyakoroltak az Ausztriában titokban, Magyarországon pedig nyíltan működő szabadkőművesekre, hogy szakítsák el államaikat a hármas szövetségtől, vagyis Németországtól. A szabadkőművesek nagy többsége tehát 1914-től szinte feltétel nélkül támogatta Clemenceau és Pichon "Harc a végsőkig" álláspontját, és megtettek mindent, hogy meghiusítsák a megegyezéses békére, vagy különbékére irányuló kísérleteket. A szabadkőművesség "leánya" az Emberi Jogok Ligája tagságából azonban továbbra is sokan kitartottak a kizárólag védelmi háború, és a bekebelezés nélküli béke elve mellett. A Liga például szóvá tette, hogy a hivatalos cenzúra kedvez az ultranacionalista nézetek terjesztésének, ugyanakkor cenzúrázza a mérsékelt tanokat. Ahogyan a háború folytatódott, úgy mélyült a szakadék az annexiók nélküli béke hívei és azok között, akik a németek által felajánlott és a status quo alapján álló békét elutasították. Az Osztrák-Magyar Monarchia esetében a szabadkőművesek olyan változásokat követeltek, amelyek az Antant kisszövetségesei, Szerbia, Románia, Olaszország számára annexiókkal jártak volna, és megteremtették volna a független Csehországot. Ezek később szemforgatóan kérdezték: "A mi hibánk-e, hogy Wilson, Lloyd George, és Clemenceau szétrombolta a monarchiát?" Fejtő Ferenc idézi Bardoux-ot, aki a Le Temps 1938. április 30-i számában leírta, hogy "protestantizmus és a szabadkőművesség szövetségre lépett, hogy szétrombolja Ausztriát, amit azokban a körökben a klerikális, retrográd szellem fellegvárának tartottak... Ehhez nem fér kétség. De innen addig a kijelentésig, hogy a birodalmat szándékosan tette tönkre néhány eltökélt államférfi, illetve a szabadkőművesség által irányított földalatti tevékenység, még tennünk kell egy jókora lépést."
Fejtő is úgy látja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia szétrombolásának ténye annyira összhangban volt a franciaországi és az amerikai szabadkőművesek eszméivel, hogy szinte fenntartás nélkül a feldarabolás mellett voltak, és befolyásuk hozzá is járult ehhez. A győzelem azonban nem pontosan olyan lett, mint amilyenre számítottak. A republikánus és demokratikus Európára vonatkozó elképzelések nem valósultak meg a Népszövetség keretei között. A nacionalista politikusok, diplomaták és katonák arra használták fel a szabadkőművesség támogatását, hogy létrehozzák Franciaország hegemóniáját a szétrombolt Monarchia kis utódállamai fölött. Hamar megmutatkozott, hogy ezek az utódállamok sokkal kevésbé voltak kezelhetők, mint a Habsburgok Duna-menti állama. Ténylegesen nagyobb veszedelmet jelentettek az európai egyensúlyra, mivel sokkal kevésbé vetettek gátat a német terjeszkedésnek, mint ahogyan azt az újjászervezett, modernizált Dunai Monarchia meg tudta volna tenni. A francia szabadkőművesek ma már nem büszkék arra, hogy szétrombolták a Dunai Monarchiát. Ma sem tagadják, hogy Ausztria feldarabolása céljaik közé tartozott. A győzelem azonban nem olyan volt, mint amilyenre számítottak. Ez a győzelem - írja Fejtő - a Monroe elvből született, Masaryk, Vesnich, Trumbich, Pasich, és Bratianu mikro-nacionalizmusából, Franciaország ingatag hegemóniájából, a szétrombolt Monarchia kis utódállamainak kialakulásából, amelyek képtelennek bizonyultak a német terjeszkedés megállítására, de ahhoz elég erősek voltak, hogy korrumpálják a nyugati sajtót, és hogy elnyomják kisebbségeiket.
Az osztrák vezető elit a francia szabadkőműveseket, valamint az olasz, a hercegovinai, és a szerb mazzinistákat ellenségeinek tekintette. A háború alatt Ausztriában kiadtak egy könyvecskét. Ezt Puntigam atya írta - Pharyer professzor álnéven -, és azt állította, hogy a szarajevói gyilkosságot a nemzetközi szabadkőművesség gondolta ki, szervezte meg, és hajtotta végre, továbbá, hogy a gyilkos maga is szabadkőműves volt. Ezt a nézetet a történész Robert-Vallery-Radot és Jean Barthélemy is képviselte. Vallery-Radot szemére vetette a szabadkőműveseknek, hogy megakadályozták 1917-ben a háború befejeződését azzal, hogy kikényszerítették az osztrák császár ésszerű békeajánlatainak az elutasítását. Egy másik francia történész, Groussier szerint az olaszok álnoksága, hitszegése, Poincarré csökönyössége, valamint Ribot ostobasága miatt hiúsultak meg a közeledési kísérletek. Azt is megemlíti, hogy a szabadkőművességet nem vonták be a tárgyalásokba. Aki tanulmányozza a háttérhatalom és a háttérhatalommal együttműködő szabadkőművesség szervezeti felépítését, kapcsolatrendszerét és működési gyakorlatát, az tudja, hogy a szabadkőművesség nem közvetlenül maga irányítja az ügyeket. Rendszerint rejtett struktúrákon keresztül gyakorol befolyást a döntési centrumokra, ahová igyekszik a hozzá tartozó, vagy vele együttműködő, ellenőrzése és befolyása alatt álló személyeket bevinni. A szabadkőművesség csak informális instrukciókat, javaslat formájában előterjesztett utasításokat adott ebben a kritikus időpontban is. Azt is számításba kell venni, hogy a háttérhatalom a szabadkőművességet csak eszközül használja. A legtöbb szabadkőművesnek erről semmilyen tudomása sincs, s ha ilyen állítással találkozik, azt elutasítja. Ha azonban kutathatnák a háttérhatalom nyilvánosság elől gondosan elzárt titkos archívumait, akkor véleményüket meg kellene változtatniuk. Ma már egyébként fontosabb szerepe van a különböző titkos társaságoknak, zárt kluboknak, a központi bankok hálózatának, a nagy pénzdinasztiák informális kapcsolatrendszerének, mint a formális és hagyományos szabadkőművességnek.
A szarajevói merénylet nyomozati anyagai hozzáférhetőek. Ugyancsak tanulmányozhatóak Ludendorff német marsall írásai, továbbá Friedrich Wichtl, Karl Heise és más szerzők e tárgyú művei. Számos ilyen könyv tanulmányozása győzte meg e sorok íróját arról, hogy a szabadkőműveseknek - legalábbis közvetve - közük volt a háború kirobbantásához. Az is tény, hogy a nemzetközi szabadkőművesség a Habsburg Monarchiát klerikális fellegvárnak tartotta, és erőfeszítéseket tett a felbomlasztására. Fejtő szerint az Osztrák-Magyar Monarchiát a Franciaországban és Nagy-Britanniában eluralkodott osztrákgyűlölet tette tönkre, amelynek élharcosai a szabadkőművesek voltak, akik régóta várták a leszámolást klerikális főellenségeikkel. Az osztrákgyűlölet ügyesen kihasználta a Monarchián belüli autonomista és szeparatista mozgalmakat, mégpedig úgy, hogy segítette kibontakozásukat. Ez az érzés nem a szabadkőművesek monopóliuma volt, és ezért nem is egyedül ők viselik a felelősséget a klasszikus háborúnak ideológiai háborúvá váló átalakulásáért. De ha céljaik különböztek is a "tiszta" osztrákgyűlölő nacionalistákétól, nem elhanyagolható részük volt a Monarchia feloszlatásában. Az eltérések ellenére is kimutatható egybeesések megvilágítására ezután két kijelentést idéz Fejtő Ferenc: az egyik szerzője az amerikai szabadkőműves Theodore Roosevelt, egykori amerikai elnök, aki egy francia barátjához intézett levelében kifejezte büszkeségét, hogy egyik fia súlyosan megsebesült "a civilizációért és az emberiségért vívott harcban". A másik a katolikus, nacionalista írótól, Henri Bordeaux-tól származik, aki 1919-ben egy Ritz-beli vacsorán Mária román királynéhoz fordulva felkiáltott: "Ha Németország győzött volna... összedőlt volna a világba vetett hitem. Még az ég is összeomlott volna."
A francia vezető rétegnek sikerült nemzeti konszenzust teremtenie a Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia elleni harcban, és a két országot - igazságtalanul - a barbárság, és a gonoszság megtestesítőjeként állította be.
Nem elhanyagolható az olasz szabadkőművesség szerepe sem. Valiani szerint az olasz szabadkőműves vezetőknek döntő szerepük volt Olaszország hadba lépésében a szövetségesek oldalán. Francia testvéreikhez hasonlóan az olasz szabadkőművesek sem voltak egységesek a háborús célokat illetően. Egy részük azt remélte, hogy Olaszország a háború következtében demokratizálódni fog. Mások a semleges irányzatot támogatták. 1914. júliusában Ettore Ferrari szabadkőműves vezető körlevélben hívta fel a páholyok figyelmét hazafias kötelezettségeikre, és ajánlotta egy Garibaldista "szent légió" felállítását. Ez a szövetségesek oldalán harcolt volna. "A szabadkőművességnek - írta Ferrari - szét kell törnie a német lutheranizmus, az osztrák pápistaság, és a muzulmán Törökország kettős háromszögét." Amikor Olaszország belépett a háborúba, az olasz szabadkőművesek nacionalistákká lettek. (A magyar szabadkőművesek, amikor a közéjük tartozó Károlyi Mihály hatalomra segítésével átvették az ország irányítását, nem lettek nacionalistákká, és nem tettek meg mindent, hogy a szomszédos népek agresszív, rabló nacionalizmusával szemben megvédelmezzék legalább a magyar nemzet által lakott etnikai határokat. Károlyi és hadügyminisztere az etnikai határok védelmezése helyett leszerelte a frontról intakt módon hazatérő magyar hadosztályokat. "Nem akarok katonát látni"- mondotta Károlyi hadügyminisztere akkor, amikor Magyarország végveszélyben volt.) Az olasz Grand Orient követelte, hogy a kormány ne elégedjen meg a reálpolitikával, hanem a nemzeti elvet követve szerezzen vissza minden olasz területet, és hozzon létre egy új rendet a Balkánon. A szabadkőművesek túl mérsékeltnek és puhának tartották Sonninót. Szemére hányták, hogy nem elég elszántan követeli Fiúmét a magyaroktól, és közönyös Csehország iránt. Az olasz szabadkőművesek vezetői harcos irredenták voltak, elleneztek minden békekezdeményezést, különösen, ha az a Vatikántól származott. Attól tartottak, hogy a Szentszék kezdeményezése megerősítheti a pápaság, és a jezsuiták helyzetét. Az olasz szabadkőművesek néha még francia társaikat is felbosszantották nacionalista túlzásaikkal. A franciák szívesebben tartottak volna népszavazást az adriai kérdés rendezésére, de az olasz szabadkőművesek és a befolyásuk alatt álló olasz kormány is ragaszkodtak a londoni titkos szerződés szigorú betartásához.
A francia és olasz szabadkőműveseket egyesítette osztrákgyűlöletük, összekapcsolták erőfeszítésüket a nacionalistákéval, hogy sikerre vigyék 1918. júniusában az Elnyomott Népek Képviselőinek római kongresszusát. Itt a Seton-Watson által támogatott cseh és szerb szabadkőművesek az antant-államok háborús céljainak középpontjába a Monarchia nemzetiségeinek a felszabadítását helyezték. Az olasz katonai vezetés ezt követően népszerűsíteni kezdte a Monarchia feldarabolásának és az alávetett nemzetek függetlenségének gondolatát. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a soknemzetiségű, soknyelvű és vallású Osztrák-Magyar hadsereg demoralizálódjon. Ez a propaganda egybemosta az emberi jogokat és a népek jogait. Ez utóbbi bonyolult konfliktusok forrása volt a közép-európai térségben, ahol nem csak az államokban élnek együtt különböző népek, hanem a tartományokban, az egyes régiókban, sőt még a falvakban is. Az egyes személyek nemzeti azonosságát már csak azért is nehéz meghatározni, mert sok a vegyes házasság. Kiválóan lehet azonban manipulálni az emberek tudatát a jogokra és az elnyomás elleni harcra való hivatkozással.
Ismét csak Fejtő Ferenc állapítja meg, hogy az élcsapat szerepét betöltő szabadkőművesség számára a cselekvési tervet a propaganda két szabadkőműves lángelméje, Thomas Masaryk és Edward Benes szállította. Ma már világosan látható, milyen fontos szerepet játszottak a kompromisszumos béke elleni küzdelemben, a háborús célok meghatározásában, és végül a háború előtti Európának az új Európával való felváltásában. A húsz nemzetből álló Monarchiát az igazságosság fenntarthatta volna. Több történész is állítja, hogy az osztrák államnak meg volt a létjogosultsága abban a korban, amikor Közép-Európa népeinek naponta félniük kellett a török inváziótól. Louis Léger francia kutató 1864-es első Csehországi utazása után úgy vélte, hogy a Monarchiában nyolcmillió német és nyolcmillió magyar uralkodik ötvenmillió lakos felett. Ugyancsak Léger volt az, aki szerint egyedül a pán-szlávizmus mentheti meg Európát a pán-germánizmustól. E pán-szlávizmuson belül a fő szerepet a szerb-horvátoknak szánta. Léger másik nézete az volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia véglegesen a német nép hűbéresévé vált.
A monarchia ügyeinek egyik szakértője, Ernest Denis, aki szintén rokonszenvezett a csehek törekvésével, Légerrel együtt helyeslően hangsúlyozta, hogy a csehek nem Csehország függetlenségére, hanem a monarchia föderalizációjára törekedtek. Később azonban már Denis is támogatja Masaryk és Benes szeparatista elméleteit. Ő az, aki rámutat, hogy a csehországi szabadkőművesek közelről követték a francia eseményeket a 18. század végén, és az abban időben vezető szerepet játszó illuminátusoknak, akiket nem riasztottak el a radikális elvek, számos hívük volt a cseh szabadkőműves páholyokban. Denis szerint a XX. század elején még fennállottak azok a kényszerítő körülmények, amelyek a 16. században Ausztria kialakulásához vezettek, és ezért bármilyen sérelmeik is legyenek a lengyeleknek, cseheknek és szlovéneknek, nekik is érdekük a Monarchia fennmaradása. A magyarok pedig előnyös helyzetben vannak, tehát nincs okuk panaszra. Denis úgy vélte, a cseheket csak az osztrák-németek szélsőséges magatartása veheti rá arra, hogy boldogulásukat ne a Monarchián belül, hanem azon kívül keressék. Ezért a maga részéről a Monarchia föderalizálásáért vívott harcot ajánlotta. Ennek az elgondolásnak a magyar parlamentben is voltak követői. Bartha Miklós az ellenzék egyik képviselője kijelentette: "A föderalizmust a dolgok alakulása fogja kikényszeríteni." Thomas Masaryk, aki magas fokozatú szabadkőműves volt, politikai pályafutását néhány osztrákgyűlölő barátja segítségével készítette elő, akikkel 1914-ben Hollandiában találkozott. 1915-ben Párizsban egyesítette az ott szerveződő csoportokat, hogy leválassza őket a többi osztrák állampolgárról, akiket a franciák, mint ellenséges ország polgárait internáltak. Masaryk, aki eleinte a Monarchiát közép-európai Svájccá akarta alakítani, hamarosan egészen más terveket készített elő. 1915-ben már bemutatta Briand-nak, a francia kormány tagjának, Közép-Európa térképét, ahogyan ő a háború utáni időszakra elképzelte. 1916-ban berni barátaihoz csatlakozott, majd Párizsba visszatérve a Cseh Tanács elnöke lett. 1917-ben Rómában felállította a Cseh Légiót, az Osztrák hadsereg katonaszökevényeiből.
Eduárd Beneshez hasonlóan mindkét politikus számára nagy előnyöket jelentett a szabadkőművességhez való tartozás. Masaryk a szabadkőművességen kívül szoros kapcsolatot ápolt az Emberi Jogok Ligájával és a francia szocialista párttal. Szabadkőműves kapcsolatai megnyitották előtte a legfontosabb egyetemek, közigazgatási intézmények, a befolyásos személyek és a kormánytagok szalonjait is. Benes és Masaryk ezekben a szalonokban kapcsolatba kerültek a nyugati államok vezetői képviselőivel, akiket meggyőztek, hogy a független kis államok, mint például Csehország, jobban szavatolhatják az európai egyensúlyt, mint a Monarchia. Masaryknak és Benesnek sikerült meggyőzniük az antant diplomatáit, hogy Németország semlegesítésének legjobb módja, ha kis független - németellenes és nyugatbarát - államokkal veszik körül. Ezért az Osztrák-Magyar Monarchia és az ottomán birodalom feldarabolása hatékonyan gátolná a német terjeszkedési törekvéseket, mert azok a nyugatbarát szláv államokba, Lengyelországba, a csehek és a szlovákok, valamint a délszlávok államába ütközne. Masaryk érvelése hízelgett a francia nacionalistáknak, akik úgy vélték, hogy ha az Osztrák-Magyar Monarchiát feldarabolják, képesek lesznek megvédeni annak utódállamait a hosszú időre legyöngített német és orosz hatalom újraéledéséről. A humanista szólamokat és machiavellista gyakorlatot egyesítő Masaryk különösen elnyerte a szabadkőművesek tetszését. A cseh szabadkőműves Masaryk mesteri ügyességgel rejtette az emberszeretet szólamai mögé megszállott nacionalizmusát. Társa Eduárd Benes, aki a Sorbonne-on végzett, még Masaryknál is jobban értett a diplomáciai intrikákhoz. Már 1916. márciusában egy Sorbonne-on tartott összejövetelen kijelentette: céljuk megsemmisíteni a Habsburg birodalmat és visszaállítani a cseh-szlovák nemzetet. (Mint tudjuk, ilyen nemzet sohasem létezett, csak Csehország volt a középkorban önálló állam, a mai szlovákok elődei pedig a magyar királyság területén éltek ungarusként, a magyar Szent Korona alattvalóiként.)
Benesnek ezek az 1916-ban Párizsban tett kijelentései egybecsengenek Rudolf Steinernek, az antropozófia megalapítójának, a svájci Dornbachban 1916. decemberében elhangzott szavaival, amelyben megállapította, hogy a Nyugat bizonyos okkult titkos társaságaiban már az 1890-es években szó volt az 1916-ban folyamatban lévő világháborúról. Ezeknek a zárt köröknek a tagjait megismertették azokkal a térképekkel, amelyeken már rögzítették a világháború utáni Európa új határait. Ezeken az összejöveteleken valósággal levezették és lejátszották a jövendő háborút, amelynek már folyamatban volt az előkészítése. Steiner azt is hozzáteszi, hogy könnyedén fel tudná rajzolni az oktatott térképeket, amelytől azonban előadása alkalmával bizonyos megfontolások miatt tartózkodott. Rudolf Steiner több kutató állítása szerint maga is 32-es fokozatú szabadkőműves volt, és így szabad bejárással rendelkezett többek között a londoni páholyokba is. Ezek a zárt társaságok - folytatja Steiner - az eljövendő európai háború nyomán nagy horderejű változásokat vettek számításba a Duna és az Égei tenger, a Fekete tenger és az Adria közti térségben. A szóban forgó változások a pánszlávizmus előretörésére utaltak, amely azonban nem kulturális, hanem kifejezetten politikai célokat követett. Rudolf Steinernek ez az előadása, amelynek teljes szövege elolvasható a "Zeitgeschichtliche Betrachtungen" című gyűjteményben, világosan mutatja, hogy a háttérerők már évtizedek óta gondosan munkálkodtak Európa határainak az átrendezésén, egy jól előkészített világháború segítségével.
Jászi Oszkár véleménye szerint a Monarchia feloszlatása céltudatos törekvés eredménye és nem elkerülhetetlen végzetszerűség volt. A diplomáciai és stratégiai ok erre a végzetes lépésre az antant államok több vezetőjének az a téves meggyőződése volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia - amióta szövetséget kötött II. Vilmos Németországával - nem töltötte be többé a német terjeszkedéssel szembeni ellensúlyozó szerepét. Azt gondolták, hogy a Monarchia így elválaszthatatlanná vált Németországtól, és annak győzelme esetén engedelmes eszköze lesz a németek keleti, így a Balkán és a Közel-Kelet felé irányuló előrenyomulásának is. Kétségtelen, hogy a 19. század végétől megerősödött a balkáni orosz intervencionizmus, a pánszláv orientáció. Emiatt Németország és a Monarchia egyaránt fenyegetve érezte magát. A két ország közeledett egymáshoz, és Németország jelentős befolyást gyakorolt a Monarchia külpolitikájára és gazdasági életére. A Monarchia azonban soha sem akarta feláldozni függetlenségét a Berlinnel való szövetség oldalán. Vannak olyan nézetek, hogy Németország csak úgy tudta kikényszeríteni az Osztrák-Magyar Monarchia segítségét, amelyre szüksége volt, ha konfliktust robbant ki Szerbiával. Georges Louis francia diplomata úgy vélte, hogy Franciaország vezetői 1912 óta meg voltak győződve a háború elkerülhetetlenségéről, és orosz szövetségesük legyőzhetetlenségéről. Ugyancsak Georges Louis jegyezte fel 1914. augusztusában, miután elolvasta a hivatalos francia véleményt a háborús felelősséggel kapcsolatban: "Érezhető, hogy Poincaré (a francia miniszterelnök, D. J.) és Szazonov (a cári kormány külügyminisztere, D. J.) ezt mondta egymásnak: "Nem az a fontos, hogy elkerüljük a háborút, hanem az, hogy úgy tűnjék, hogy mindent megtettünk azért, hogy elkerüljük." Mindez világosan utal a háttérhatalom hagyományos technikájára, amely egyszerre indítja be a valódi célját szolgáló cselekvési programot azzal a másik programmal, amely ennek az álcázását és a közvélemény félrevezetését szolgálja.
Fejtő Ferenc szerint számos francia szakértő nemcsak meg akarta őrizni az Osztrák-Magyar Monarchiát, hanem még meg is akarta erősíteni a háború befejezését követően, hogy képes legyen feltartóztatni a német militarizmust. E francia szakértők érvelése is legalább annyira megalapozott, mint az, amellyel Poincaré és Clemenceau érvelt a Monarchia szétrombolása mellett, nevezetesen az, hogy a Habsburgok állama véglegesen Németországtól vált függővé.
A Monarchia felbomlasztására van egy másik magyarázat is. Ez összefügg a belső francia viszonyokkal, ahol a republikánus baloldal létrejötte óta folyamatosan háborúzott a "klerikalizmus" ellen, a "Vatikán cinkosai" ellen, Európa köztársasággá átalakítása érdekében, hogy felszabadítsák az elnyomott nemzeteket és beteljesítsék a francia forradalmat. Eme Masaryk és Benes által is hangoztatott fennkölt hivatkozások azonban önző célokat takartak. Ha azonban csupán e két szabadkőműves érdekeiről lett volna szó, akkor az antant hatalmak politikusai nem fogják engedelmesen követni tanácsaikat. A háborút előkészítő háttérhatalom volt az, amely a nemzetközi szabadkőművesség e két emberét arra használta, hogy keresztülvigye akaratát és átrajzolja Európa határait. Célja a három dinasztikus állam olyan meggyöngítése és átalakítása volt, amely lehetővé tette számára ezen államok pénzügyi, gazdasági eszközökkel való ellenőrzése alá vételét. E cél érdekében a háttérhatalom felhasználta a szabadkőműveseket, akik elfogultan meg voltak győződve arról, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia bűnös és azt hitték, hogy felbomlasztásával saját országaik ügyét is előmozdítják az elnyomott népek és az egyetemes béke ügyével együtt.
Németország feldarabolása
A Rudolf Steiner által említett londoni zárt társaságokban megrajzolt térképeken már az 1890-es években hasonlóan volt feldarabolva Németország, mint, pl. azokban a tervezetekben, - itt elsősorban az ifjabb Henry Morgenthau és Theodore N. Kaufman tervre utalok, amelyek a második világháború végén készültek. Ez a tény megint azt jelzi, hogy a háttérhatalom egyik legfontosabb célja az első világháború kirobbantásával Németország meggyöngítése, és ellenőrzés alá vétele volt. Az első német terület, amely a versaillesi élveboncolás áldozatául esett, természetesen Elzász-Lotaringia volt, ez az ezer év óta németek által lakott terület, amelyet Franciaország a 17. században fokozatosan annektált. A lakóinak többsége azonban német volt, és ma is nagyrészt elfranciásodott és elfranciásított németek lakják. Amikor 1870-ben III. Napóleon hadat üzent Poroszországnak, hogy megakadályozza a német egység létrejöttét, Franciaország vereséget szenvedett és Elzász-Lotaringia az 1871-ben megalakult német császárság része lett. Az 1918. november 11-i fegyverszünetet követően Clemenceau és Poincaré a tömeg örömujjongása mellett vonult be Strassburgba. Ezt az ünneplést azonban Elzászban váratlanul el kellett halasztani, ugyanis Clemenceaut és Poincarét megelőzték más "felszabadítók", akik Kiel-ből és Hamburgból érkeztek. Ezek azok az Észak-német kikötőkből különvonatokkal odaszállított lázadó matrózok voltak, akik Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, és Kurt Eisner mintájára bolsevik forradalmat akartak végrehajtani. Ezek a matrózok nem francia lobogót, hanem vörös lobogót lengettek.
Eredetileg az volt a terv, hogy Elzász-Lotaringia lakosai szabad választás keretében dönthetnek szülőföldjük hovatartozásáról. Maga Tardieu írja La Paix (A béke) című könyvében, hogy 1917. májusában még az amerikaiak is úgy tekintettek Elzász-Lotaringiára, mint egy német nyelvű területre és ez volt számukra a döntő. Az amerikaiak reményüket fejezték ki, hogy Franciaország megelégszik egy független és semleges Elzász-Lotaringiával. "Emlékszem - folytatja Tardieu - arra a hosszú beszélgetésre, amelyet 1917. augusztusában Walter Lippmannal folytattam. Ő annak a "Inquiry"-nek (információs irodának), vagyis egy hivatalos szervezetnek volt a tagja, amelynek elsősorban a békefeltételeket kellett tisztáznia. A népszavazás gondolata olyan mélyen gyökerezett beszélgetőpartneremben, és Elzász-Lotaringia egyesítése Franciaországgal olyan idegen volt számára, hogy egy megosztott választási rendszert gondolt ki, amely a két tartományt kereken tizenkét részre osztotta." Ez az amerikai választási rendszer, amelyet Tardieu annyira elfogadhatatlannak tartott, végül is alkalmazásra került Sziléziában, ahol jó szolgálatokat tett az akkor francia csatlósnak számító Lengyelországnak. Még Oroszországgal 1917. márciusában - röviddel az amerikai hadba lépést megelőzően - kötött titkos megállapodás azonban minden francia igényt megerősített Elzász-Lotaringiát illetően. Clemenceau és Poincaré azon kijelentése, hogy "a nép döntött" egyáltalán nem volt a többi szövetséges számára meggyőző. A fegyverszünetet követően - a párizsi békekonferencia kezdetekor - létrejött egy háromtagú bizottság, amelynek a népszavazással kellett foglalkoznia. Tardieu-nek ezzel a bizottsággal nagy nehézségei voltak, ugyanis előzetes népszavazás nélkül nehéz volt őket meggyőzni az Elzász-Lotaringiaiak egységes akaratáról. Mindezt csak azért ismertettük részletesebben, hogy világos legyen, mennyire antidemokratikusan jártak el, és mennyire kettős mércét alkalmaztak a háború végén meghatározó szerepet játszó politikai vezetők.
Hasonló módszerekkel jártak el a másik Franciaországgal szomszédos német tartomány, Saar-vidék esetében. Ez a tartomány 1792-től 1814-ig, Napóleon bukásáig, francia megszállás alatt állott. Ilyen rövid idő alatt ez a német tartomány nem franciásodott el. 1919-ben pedig még kevésbé volt franciának nevezhető. Meglehetősen tisztességtelen dolog volt Wilson amerikai elnöknek bebeszélni, hogy Saar-vidéken sok ezer francia él. A jobb sorsra érdemes amerikai elnök nem volt tisztában a Maas és a Moser folyók közti területekkel kapcsolatos történelmi viszálykodással. Ezért Tardieu-nek viszonylag könnyű volt félrevezetnie. De sem Clemenceau, sem Tardieu nem habozott előállni azzal a csak rossz viccnek nevezhető állítással, hogy százötvenezer francia él Saar-vidéken. A francia politikusok nem győzték hangsúlyozni a Saar-vidéki franciák elidegeníthetetlen jogát arra, hogy franciák legyenek, és Franciaországhoz tartozhassanak. De pl. Magyarország feldarabolásánál szóba sem jöhetett, hogy az itt élő emberek elidegeníthetetlen joga is érvényesülhessen, és ők is véleményt nyilváníthassanak, melyik országhoz kívánnak tartozni. Tény azonban, hogy Saar-vidék 1935. január 13-ig francia megszállás alá került. Az ekkor tartott népszavazáson a tartomány lakosainak a 99%-a elutasította a Franciaországhoz való csatlakozást. A világháborús győztesek ellenőrzése alatt megtartott választáson a jogosultak 97%-a vett részt, és 91%-uk a Németországgal való egyesítést, 8,8%-uk a status quot és mindössze kevesebb, mint 0,5% a Franciaországhoz való csatlakozást helyeselte. A Németország feldarabolására törekvő francia politika azonban nem elégedett meg Elzász-Lotaringia és a Saar-vidék meghódításával, de célba vette a Rajna-vidék bekebelezését is. Alig száradt meg a tinta a fegyverszüneti egyezményen, amikor Foch marsall 1918. november 27-én olyan követeléssel állt elő, amely a Wilsoni tizennégy pontnak mind a szellemével, mind a betűjével ellenkezett. Az előzőekben már kifejtettük, hogy Wilson hódítás és annexió nélküli békéről és önrendelkezési jogról beszélt. Az amerikai elnök számára a tizennégy pont volt a legfontosabb. Clemenceau számára azonban legfeljebb szépen hangzó szóvirág-csokornak számított, amellyel imponálóan meg lehet nyitni egy konferenciát. Vagyis blablának tekintette, tréfálkozás tárgyának. A hivatalos Franciaország kezdettől fogva kemény magatartást tanúsított a rajnai kérdésben, noha a nyilvánosság előtt ünnepelnie kellett Wilson elnök erkölcsi elveken nyugvó tizennégy pontját. Már 1918. november végén kész volt a terv a Rajna bal partján élő tízmillió német francia fennhatóság alá helyezésére. 1919. január 10-én, közvetlenül a párizsi békekonferencia megnyitása előtt, Foch tábornagy újabb erőfeszítést tett a Rajna-vidék megszállására azért, hogy a szövetségeseket kész helyzet elé állítsa. A francia marsall számára ez már egy eldöntött kérdés volt, és a békekonferencia csupán azt a célt szolgálta, hogy áldását adja erre a francia lépésre. Foch marsall három pontban foglalta össze a francia célokat. Először is Németországnak át kell engednie ezt a területet, és semleges övezetté kell átalakítani. Másodszor a szövetséges antant haderőnek a Rajna bal partján lévő területeket katonailag meg kell szállnia. Végül a Rajna-vidéket gazdaságilag integrálni kell Franciaországgal és a többi nyugati állammal. Mindezt képmutatóan úgy, hogy el kell ismerni a népek önrendelkezési jogát, és ezért biztosítani kell a Rajna-vidék lakosságának, hogy közigazgatásilag önmaga intézhesse az ügyeit. A francia tábornagy szerint csak így biztosítható a béke. Mindezt a francia hódítási igényt azzal támasztották alá, hogy a Rajna-vidéken tulajdonképpen nem is németek, hanem kelta lakosok élnek, akiket a rómaiak ellatinosítottak, a germán hódítók pedig elnémetesítettek. Vagyis a Rajna-vidékiek is, legalább is Tardieu szerint, akaratuk és szellemiségük szerint sokkal inkább franciák, mint németek.
Az angolok elfogadhatatlannak tartották a franciák rajnai terjeszkedését. "Nem értünk egyet egy független állam létrehozásával a Rajna bal partján." - jelentette ki Lloyd George a békekonferencián. "Ebben komplikációk és gyengeségek forrását látjuk. Mi lesz, ha ez a független állam előbb, vagy utóbb bejelenti, hogy csatlakozni akar Németországhoz? Hova vezethetnek a fellépő helyi konfliktusok. Ha ezekből háború keletkeznek, sem Anglia, sem domíniumai nem fogják azt az együttérzést tanúsítani Franciaországgal szemben, amely az utolsó háborúban érezhető volt. Ezért lehetetlen az Önök által javasolt megoldást elfogadni." - közölte a brit miniszterelnök a franciákkal. Clemenceau nem elégedett meg a Rajna-vidéknek a német birodalomtól való elszakításával és a német a vámunió felszámolásával. Követelte a vasút és a rajnai hidak elvételét is. Mainz és Köln megszállása azonban nem elégítette ki a franciákat, akik minden erővel egy független rajnai állam létrehozására törekedtek. "Abszolút tartózkodásunk ellenére már megmutatkoztak ott a szeparatista törekvések." - mondta tréfálkozva, gúnyos mosoly kíséretében Tardieu. Jól tudta, hogy Párizs erőfeszítései ellenére a lakosságnak még egy fél százaléka sem vallotta magát ellatinosított "kelta rómainak", és nem akart egy szeparatista kalandba belemenni. Tény, hogy Franciaországnak 1919. június 28-án sikerült Versailles-ben elérnie, hogy az ellenőrzése alá vonhassa a Rajna-vidéket. Ez keserű feladatnak bizonyult, de könyörtelenül keresztül vitte. A Rajnai-vidékiek kemény ellenállásán azonban minden autonomista, szeparatista kísérlet meghiúsult, és ez megmutatta az érintett népeknek, elsősorban a németeknek, hogy a francia megszállók is törékeny agyaglábakon állnak.
Franciaország tehát érvényesítette akaratát Elzász-Lotaringiában, a Saar-vidéken és a Rajna bal partján. A Luxemburgiak kisajátították a vasutat. Belgium is növelhette területeit Németország rovására, ami katonai előnyt jelentett Párizs számára. Tardieu azt követelte a hollandoktól, hogy mondjanak le Limburgról és Seelandról a belgák javára. Hollandia háború előtti semlegessége csak blöff volt. Ezért ennek a blöff semlegességnek a megsértéséért természetesen ellenszolgáltatás járt neki. Így például az Ems-nél. De mindezzel csak elkezdődött Németország amputálása. Mindenesetre egy hatalmas német fal lebontásra került a svájci határtól a Ruhr-vidékig. A falak lebontására hamarosan sor került Németország keleti és délkeleti határain is, ahol a lengyelek és a csehek - Clemenceau és Tardieu szárnyai alatt - már készenlétben álltak. Danzig (most Gdansk), Felső-Szilézia, a Szudétaföld mind elszakításra került. A Keleti tengertől a Dunáig németek milliói veszítették el hazájukat.
A kétpólusú társadalom és Németország
A saját világstratégiáját követő háttérhatalom tehát két fontos célt kívánt elérni a legyőzött Németországgal kapcsolatosan. Az egyik célja a területek leszakításával a német birodalom területének és lakosságának a csökkentése volt. A másik cél pedig a belső bomlasztás, és az oroszországi bolsevik hatalomátvétel megismétlése német földön. E két cél egymást kiegészítette, és jól szolgálta a háttérhatalomnak azt a hosszútávú stratégiáját, hogy kétpólusú társadalmat alakítson ki. A kétpólusú társadalom nem azonos a kétpólusú politikai rendszerrel. Ez utóbbi azt a politikai berendezkedést jelöli, ahol a fő hatalmat kézben tartó nemzetközi pénzügyi oligarchia hol jobboldali liberális pártok révén, hol baloldali liberális pártok révén, a formális demokrácia szabályait betartva gyakorolja a hatalmat. A kétpólusú társadalomban nemcsak a politikai szférában, de a társadalom, a gazdaság egészében a hatalom egy szűk elit kezében van, és a társadalom többi tagja tőle függő helyzetben lévő bérből és fizetésből, vagy segélyből élő személy. Azaz önállótlan, saját törekvéseit, érdekeit érvényesíteni nem tudó függőhelyzetű tömeget alkot. Ennek a kétpólusú társadalomnak az egyik változata a bolsevik diktatúra, ahol a háttérhatalom szolgálatában álló pártállami elit az állam segítségével rendelkezik a társadalom vagyonával, és az emberek életével. A kétpólusú társadalom másik változata az, amikor a pénzoligarchia szolgálatában álló elit a magán-pénzmonopólium segítségével ellenőrzi a gazdaság egészét, és a társadalom minden tagja a kamatkapitalizmus viszonyai között kényszerűen neki dolgozik. Azaz megvalósul az a képlet, hogy a hatalom, beleértve a pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmat is, egy szűk integrált elit kezében van és a társadalom többi tagja ettől az elittől függő bérből és fizetésből, illetve segélyből élő személy, akinek valójában nincs önálló politikai akaratképzésre lehetősége. A világ sorsát hosszú időkre megtervező háttérhatalom számára előnyös lett volna, ha nemcsak egy viszonylag fejletlen társadalomban, az egykori cári Oroszországban próbálja ki ezt a kétpólusú társadalmi rendszert, hanem egy olyan fejlett gazdasággal és kultúrával rendelkező országban is, mint Németország. Már ismertettük, hogy a háttérhatalomnak ez a hatalomátvételi kísérlete miért vallott kudarcot Berlinben.
Kitértünk arra is, hogy Bajorországban miként kerültek hatalomra a háttérhatalom ügynökei. 1918. és 1919. tele nem csak Magyarország számára, de Németország - és ezen belül Bajorország - számára is megpróbáltatásokkal volt teli. Clemenceau mindent megtett, hogy megnyerje a maga számára Leninnek Münchenben hatalomra került ügynökeit. Már említettük, hogy életmentő élelmiszer szállítmányokkal sietett a segítségükre. De a kívülről-belülről vérző Németország elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy Lenin németországi ügynökeinek ellenálljon. 1919. április végén és május elején egész Németország lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik Bajorországban. A szociáldemokrata Noske önkéntesei München felé közeledtek. Bajorország felszabadításától függött a német egység és a német állam sorsa. A Bajor Tanácsköztársaság azonnal kapcsolatba lépett a Kun Béla vezette Magyar Tanácsköztársasággal. A München-Budapest tengely fennmaradása lehetővé tette volna Lenin és bolsevikjai számára az európai földrész kettéosztását. Ez elvezethetett volna a német birodalom és Közép-Európa fokozatos felőrlődéséhez. Münchenben Eisner, majd követői, valamint a Moszkvából érkezett ügynökök terroruralmat vezettek be. 1919. április 7-én bejelentették az elszakadást Németországtól, hadüzenetet küldtek Berlinnek, és létrehozták a Bajor Tanácsköztársaságot. Ez a németek többsége számára elviselhetetlen kihívás volt. A háború után először kellett számszerűleg közel megegyező katonai erőnek egymással szembenéznie. Gustav Noske és önkéntesei segítségével a német társadalomnak sikerült egymás után úrrá lennie a kommunista lázadásokon. A Bajorországban ekkorra már hat hónapja uralmon lévő leninista kormányzatnak azonban több ideje volt felkészülnie, mint a brémeni, vagy westfáliai kommunistáknak. Ezért létre tudtak hozni egy hatvanezer fős vörös hadsereget. Egy három-négyezer főből álló önkéntes erő ezért nem volt alkalmas a bajor kommunista rendszer megdöntésére. Kurt Eisner meggyilkolását követően a Bajor Tanácsköztársaság irányítását Lenin három odaküldött ügynöke - Leviné, Levien, és Axelrod - vette át. Ezzel kapcsolatban írja a francia Benoist-Néchin "A német katonai hatalom története" című munkájában: "A vörös zászlót lengető tömegek kísérletet tettek a hatalom megbuktatására és a nemzeti érzés utolsó megnyilvánulásainak az elfojtására az osztályharc nevében. Ezek a tömegek azonban nem a saját belső ösztönzésükre cselekedtek. Harcosok és agitátorok egész serege irányította őket. És kik voltak ezek az agitátorok? Berlinben Lanzberg és Haase, Liebknecht és Rosa Luxemburg; Münchenben Kurt Eisner, Lipp és Landauer, Toller, Leviné és Lieven; Magdeburgban Brandeis; Drezdában Lipinsky, Geyer és Fleissner; a Ruhr-vidéken Markus és Levinson; Bremenhavenben és Kielben Grünewald és Cohn; Pfalzban Lilienthal és Heine; Lettországban Ulmanis..." A felsorolt személyek és társaik szervezték a kommunista felkeléseket. Már 1917-ben, amikor a német birodalomnak még jó esélyei voltak a győzelemre, ezek az agitátorok minden rendelkezésükre álló eszközzel szabotálták a háborús erőfeszítéseket. 1919. áprilisában a bolsevik hatalom központja, Moszkva, mindent elkövetett, hogy megerősítse a Bajor Tanácsköztársaság katonai erejét, a nemzetközi forradalom legnyugatibb bástyájában. A Bajor Tanácsköztársaság vezetői is mindent megtettek azért, hogy megerősítsék a vörös milíciákat. Különösen sok orosz hadifoglyot sikerült beszervezniük, akik a háború után szabadlábra kerültek Németországban. A bajor kommunisták mindent elkövettek azért is, hogy a német hadsereg müncheni helyőrségét megsemmisítsék. Bajorországban gyors egymásutánban négy marxista kormány váltotta egymást. A leninista diktatúra egyre keményebb terrort vezetett be. A bajor vörös hadsereg helyi parancsnoka is egy kieli vörös matróz volt. Húszezernyi milíciájának minden tagja huszonötször nagyobb zsoldot kapott, mint a normális katonák. Ez a vörös hadsereg naponta félmillió márkájába került a müncheni bolsevik kormánynak. A lakosság viszont éhezett és a legalapvetőbb élelmiszerek is hiányoztak.
1919. április 28-án Noske megkezdte a bajorországi bolsevik erők bekerítését. Április 29-én már elérte Starnberget, és huszonegy foglyul ejtett kommunistát a helyszínen kivégeztek. A következő nap a szociáldemokrata Noske önkénteseivel tizenöt kilométerre megközelítette Münchent. Hamarosan benyomultak a városba, ahol egykori katonatisztek és diákok is bekapcsolódtak a harcba. Noske csapatai kemény küzdelemben elfoglalták a főpályaudvart, az Igazságügyi Palotát, majd pedig a Maltheser Bräu-t, ahol Eisner 1918. november 7-én kikiáltotta a köztársaságot. Az "oroszok", ahogyan a Moszkvából érkezett vezetőket nevezték, pánikba estek. Axelrod és Levien Ausztriába menekült. Leviné pedig álnév alatt elrejtőzött. Csak Rudolf Eglhofer, a bajor vörös hadsereg főparancsnoka maradt a helyén. Számos tekintélyes müncheni polgárt túszként magánál tartott. Néhányat közülük 1919. április 30-án egy gimnázium udvarán kivégeztek. 1919. május 6-án véget ért a bolsevikok müncheni uralma. A szocializmust hirdető szociáldemokraták kemény bosszút álltak az ugyancsak szocializmust hirdető kommunistákon. Ebert, az állam elnöke szocialista volt. A kormány élén álló Scheidemann szintén. 1918. november 9-én a németek minden megkérdezése nélkül döntötték meg a politikai rendszert és kiáltották ki a köztársaságot. De rajtuk hamarosan túlmentek a kommunisták, akik egymás után Berlinben, Bremenben, Magdeburgban, Braunschweigben és Münchenben kísérletet tettek a hatalom átvételére. A szocialisták azonban szocialista terror eszközeit vetették be a kommunisták bolsevik típusú terrorjával szemben. Münchenben érte el a vérengzés a csúcspontját. Minden ítélet nélkül kivégezték a vörös gárdisták százait. A szocialista Noske és csapatai nem kegyelmeztek a kezükbe esett kommunistáknak. Bajorországban helyreállt a rend, és ettől kezdve a birodalmi hadsereg lehetett az egyetlen katonai erő. Ezzel véget ért a bajor különállás a maga királyi hadseregével, parancsnokságával, és lobogójával. A katonák ezután a birodalmi elnökre és a birodalmi alkotmányra tették le az esküt.
München után még mindig a vörösök voltak hatalmon Drezdában és Lipcsében. Szászország szinte hagyományosan vörös volt, már a császári időkben is, és a háború alatt. A szász kommunisták 1918. november 7-én erőszakkal átvették a hatalmat, és Munkástanácsot hoztak létre, amely Berlinhez hasonlóan szocialistákból és szélsőbaloldaliakból állott. Ez a Munkástanács a szászországi uralkodót, III. Frigyest, elűzte a trónról. Ez a Munkástanács hamarosan a Népi Megbízottak Tanácsává alakult át. Az 1919. januárjában megtartott választásokon, amely Németország egészében a spartakisták súlyos vereségével járt, Szászországban viszont sikert hozott a szélsőbaloldal számára. A demokraták, - vagyis a rózsaszínű burzsoák - kisebbségi helyzetbe kerültek. Lenin szászországi követői sztrájkot rendeltek el, amihez az éhínségtől szenvedő munkások csak vonakodva csatlakoztak. Lipcsében is - Münchenhez hasonlóan elsősorban a vörös milícia megerősítésén fáradoztak. 1919. március elején egy öttagú direktórium diktátori teljhatalommal ruházta fel magát. Két napra ez után a puccs után a szabadjára engedett spartakista csapatok terrorizálni kezdték a lakosságot, és számos embert megöltek. Sem Drezdában, sem Lipcsében nem maradt a mérsékelt baloldalnak más lehetősége, mint segítségül hívni Noskét és önkénteseit. A szászországi spartakisták huszonötezer vörös gárdistával, négyszáz kieli matrózzal, és húszezer kommunista munkással rendelkeztek, akik valamennyiben fel lettek fegyverezve. Amikor azonban a szászországi lázadók megtudták, hogy milyen sors jutott müncheni elvtársaik osztályrészéül, félni kezdtek. Maercker tábornok önkéntesei, miután helyreállították a rendet Münchenben, 1919. május 7-én Lipcsébe vonultak. Maercker csak egyötödnyi erővel rendelkezett, mint a kommunista ellenfél, de ezt elegendőnek ítélte a győzelemhez. Maercker vadászlövészei május 10-én éjszaka érkeztek meg a lipcsei főpályaudvarra. Azonnal elfoglalták a város stratégiai pontjait és mire a lipcseiek felébredtek, már Noske volt az úr a városban. Csak jelentéktelen ellenállásra került sor, mindössze ketten sebesültek meg. Nyolc napra rá már mindenki a munkahelyén volt Szászország fővárosában.
A kétpólusú rendszer bevezetése és Németország bolsevizálása tehát nem sikerült, mert azt Gustav Noske, a bátor szociáldemokrata munkás, aki nem a ma divatos szalon-szocialisták típusába tartozott, megakadályozta. Ezért a háttérhatalom oligarchái számára nem maradt más, mint Párizsban és Versaillesben elérni azt, hogy Németország pénzügyileg, gazdaságilag, katonailag és politikailag annyira meggyengüljön, hogy valódi versenytársként hosszú időre kikapcsolható legyen a nemzetközi életből.
Link
Magyarország szétdarabolása
Link
Dr. Drábik János: Szuperimperializmus. 1. rész
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-05-15 22:00:30, hétfő
|
| |
| |
NOVUS ORDO SECLORUM - AZ ÚJ VILÁGREND 3. r.
Link
AKCIÓBAN A PÉNZKARTELL
Franciaország és a pénzoligarchia
Link
Van-e évszázados stratégiája a pénzkartellnek? Miért nevezi a nemzetközi pénzügyi oligarchia és véleményhatalma az összeesküvési elmélet híveinek azokat, akik szerint létezik egy hosszú távú terv a pénzrendszer magántulajdonba vételére, és a föld minél több országára történő kiterjesztésére?
Forduljunk a válaszért a történelemhez!
Adam Weishaupt Németországban született 1748. február 6-án. Egy darabig a jezsuita rend tagjaként tevékenykedett. Ezért nézeteit nem lehet megérteni jezsuita múltja nélkül, hiszen a jezsuiták alkották a római katolikus egyház egyik legtekintélyesebb szerzetesrendjét, amelyet 1541-ben Loyolai Ignác alapított és ő lett a rend első nagymestere is. A jezsuita rend központja a Vatikánban volt, ahol a mindenkori pápák a legfontosabb feladatokat bízták rájuk. Számos ország kérésére a pápa feloszlatta őket, de hamarosan újraszerveződtek. A jezsuita rend felelős nagyrészt az 1572-ben végrehajtott Szent Bertalan éjszakai vérengzésért, ahol mintegy százezer hugenotta protestáns vesztette az életét. Visszatérve Adam Weishauptra, ő már egész fiatalon, 24 évesen, a kánonjog professzora lett a Bajorországban lévő Ingolstadt jezsuita egyetemén. 1776. május 1-jén ő alapította azt a titkos republikánus mozgalmat, amelyet az illuminátusokról nevezett el. (Adam Weishauptnak ebben a rendben viselt neve pedig Spartacus volt. Az ő tiszteletére vette fel a német baloldali szociáldemokraták által létrehozott szervezet, az 1916 és 1918 között működő kommunista irányítású Spartakusbund a nevét.) Az illuminátus (megvilágosodott) elnevezés a babilóniai miszticizmusból származik. Az ókor illuminátusai megpróbálták feltárni a távolba látásnak a pszichikus képességét, amelyet közönségesen a harmadik szemnek neveztek. A történelem folyamán számos szekta viselte különböző országokban az illuminátus elnevezést, de ezek közül egyik sem játszott olyan fontos szerepet, mint a Weishaupt által alapított bajor illuminátus rend.
A Weishaupt által alapított illuminátusok hamarosan elterjedtek Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban és az akkori világ más központjaiban. Többek között az Egyesült Államokban is fontos szerephez jutottak, és a mai napig az egyik legfontosabb titkos szervezetet alkotják. Az illuminátus mozgalom végső célja a világforradalom volt. Ezt a különböző országok vezetőinek a beszervezésével próbálták megvalósítani, akik szinte vakon követték ennek a szektának a parancsait. Azok az okult elvek, amelyeken ez a mozgalom alapult, jelentős mértékben megváltoztatta azoknak a gondolkodásmódját, akik csatlakoztak ehhez a rendhez. Tanításuk lényege az ókori eredetű gnoszticizmus, amely lényegében Lucifert tartja a megvilágosodás, a fény istenének. A gnosztikusok egyik legismertebb vezetője volt Simon Mágus, aki az első évszázadban élt. A gnosztikus spiritualizmus kísérletet tett a természet törvényeinek a megmagyarázására, és az illuminátusok azt állították, hogy képesek feltárni a természet titkait, és ellenőrzésük alá tudják vonni azokat az energiákat, amelyeket ezeknek a titkoknak az ismerete tesz hozzáférhetővé. Adam Weishaupt tehetségével és jezsuita makacsságával modernizálta az ókori gnosztikus tanításokat, és kidolgozta a világ meghódításának egy új doktrínáját, amely az illuminátus mozgalom filozófiai alapjává lett. Weishaupt maga úgy vált ismertté, mint a nagybetűvel írott Illuminátus, vagyis ennek a rendnek az első és legfontosabb embere. John Robison skót professzor, aki magasrangú szabadkőművesként tanulmányozta Bajorországban Weishaupt programját, 1798-ban megjelent könyvében a következő hét pontban foglalja össze az illuminátusok céljait:
A békés kormányok eltávolítása.
Az öröklési jog megszüntetése.
A magántulajdon felszámolása.
A patriotizmus megsemmisítése.
A családi szerkezet felbomlasztása.
Valamennyi vallás felszámolása.
Világkormányzat létrehozása./1/
Ha mind a hét célt sikerült elérni, akkor a világ meglévő rendje összeomlik, és helyére egy új rend építhető fel. Weishauptnak szüksége volt arra, hogy ezt a tervét álcázza, és e célból igénybe vette a már régóta működő szabadkőműves páholyokat. Erről így ír az egyik közeli munkatársának:
"El kell döntenünk, hogyan kezdjünk működni új körülmények között. Nem számít, hogy milyen ürügyet használunk, amíg el tudjuk érni céljainkat. Az álcázás mindig szükséges. El kell rejtőznünk egy másik szervezetnek a köpönyege mögött. Jelenleg a szabadkőműves páholyok a legalkalmasabbak arra, hogy ezt a célt betöltsék, minthogy a világ már ismeri őket, és nem vár tőlük semmi érdemlegeset, amely figyelemre méltó. Minekünk el kell rejtőzni az áthatolhatatlan sötétségben, és nem szabad hagyni, hogy kémek és hírvivők behatoljanak szervezeteinkbe."/2/
A szabadkőművességet egyesek kutatók úgy jellemzik, hogy az az egyetemes emberi összetartást, az emberek testvériségét hirdető, vallásos-etikai, főleg liberális célokat valló világpolgár-mozgalom. Titokban működött, de működése részben nyílttá vált, amikor a 1717-ben formálisan is megalakult Londonban. Ezt követően viszonylag gyorsan elterjedt más országokban is. Külsőségeiben a középkori templomépítő kőműves céhek hagyományos formáit elevenítette fel. Elitélte a vallási kényszert és a felvilágosodás liberális elveit vallotta. Tagjait titkos szertartások közepette vette és veszi fel, akik páholyokba tömörülnek, amelyeket nagypáholyok egyesítenek. Ezek élén mesterek és nagymesterek állnak.
Más kutatók viszont rámutatnak, hogy a szabadkőművesek misztikus szimbólumait és rituáléit titokban már évszázadokkal korábban is használták, még mielőtt Londonban a nyilvánosság elé léptek. Amikor a szabadkőművesség ismertté lett, bámulatosan elterjedt és számos király, császár és cár, valamint államférfi tette le a titkos esküjüket. Szabadkőműves volt többek között az amerikai Benjamin Franklin, George Washington és Sam Houston, Juárez Mexikóban, Giuseppe Mazzini és Garibaldi Olaszországban, valamint Simon Bolivár Dél-Amerikában. Kutatva a szabadkőművesség eredetét, megállapították, hogy a Franciaországból Britanniába menekült egykori templomos lovagok alakították meg védekezésül a folytatódó üldözésük ellen azt a szövetséget, amely később szabadkőművességként vált ismertté. A középkorban katonai nagyhatalommá és az akkori pénzvilágot irányító szervezetté vált Templomos Lovagrend vezetőit IV. Fülöp ("Szép Fülöp") francia király - V. Clement pápa jóváhagyásával - 1307. október 13-án, pénteken ("Fekete Pénteken") letartóztatta, és inkvizíció elé állította. 1314-ben a lovagrend vezetőit, élükön Jacques de Molay nagymesterrel máglyahalálra ítélték és kivégezték. Jacques (Jakab) de Molayra emlékezve nevezték el a Jakobinus Klubot, amelynek tagjai meghatározó szerepet játszottak Franciaországban az 1789-1794-ig tartó eseményekben. A szabadkőművesek titkos szavainak, jelképeinek és allegóriáinak a gyökerei visszanyúlnak az ókorba, és a templomosok közvetítésével él tovább a számos szabadkőműves irányzatban, amelyek nemcsak együttműködnek, de élesen szembeállva rivalizálnak is egymással.
Az 1776 után az illuminátusok tagjai titokban csatlakoztak a szabadkőműves páholyokhoz azért, hogy ezeket teljesen az irányításuk alá vegyék. Weishaupt kitalált egy ezoterikus nevelési rendszert, amelyet aztán elfogadtattak a szabadkőművesekkel. Az illuminátusok hamar vezető pozíciókba kerültek, és ellenőrzésük alá vették a szabadkőműves páholyokat. Ezer és ezer ilyen páholy alakult világszerte. 1778. után szinte minden vezető pozíció már Weishaupt megbízottainak a kezében volt. A szabadkőművesség égisze alatt az illuminátusok elkezdték végrehajtani a szekta politikáját. Hozzáfogtak a meglévő dinasztikus államok belső rendjének az aláásásához, amely az akkor szervezetileg megformálódó nemzetközi pénzkartell célja volt. Miután az illuminátusok meghódították a szabadkőműves páholyokat, a kereszténység átalakítását is megkezdték. Aki nem volt velük, az ellenük volt. Nem válogattak az eszközökben, mindent igénybevettek, hogy a számukra nem kívánatos személyeket eltávolítsák az útból. A bajor kormány 1785. augusztusában házkutatást tartott több bajor szabadkőműves páholynál, ahol többek között mérgeket is elkobozott a szervezet más vagyonával együtt. Nesta Webster brit történész kimutatta, hogy Weishaupt olyan vegyi formulákat használt, amelyeket az ókori perzsáktól és egyiptomiaktól tanult, és amelyeket a társadalom bomlasztására használtak. Weishaupt egyik levele jól mutatja, milyen titkos módszereket alkalmazott mozgalmának a kézbentartására:
"A helyzetem azt követeli, hogy a tagok többsége számára én teljesen ismeretlen maradjak egészen addig, amíg meghalok. Arra kell szorítkoznom, hogy mindent csak öt-hat közeli munkatársam segítségével végezzek. Ez bizonyítja, hogy egy okos fej százezreket tud irányítani."/3/
Egy másik levelében pedig így ír:
"Két közvetlen alárendeltem van, akikbe beoltottam az én szellememet és vágyaimat, és mindkettőjüknek van további két alárendeltje, és így tovább. Ez a legjobb mód az utasítások kiadására, és a politikailag hatékony működésre."/4/
Captain A. H. M. Ramsay: "The Nameless War" (A névtelen háború) című művében megállapítja, hogy az illuminátus rendnek két ága volt, az egyiknek az élén Moses Mendelssohn frankfurti bankár állt, míg a bajor ág élén Adam Weishaupt, akit azonban a frankfurti Rotschild-ház finanszírozott, és Moses Mendelssohn látott el utasításokkal. Az illuminátusok első nagy akciója a nagynak nevezett francia forradalom előkészítése és végrehajtása volt. Ennek a nagyszabású és titkos központból vezérelt akciónak a valódi céljait, és átgondolt terveit csak azután fedezték fel a társadalomkutató tudósok, miután ezeket a terveket már végre is hajtották.
Az 1789-es francia forradalom a Római Birodalom bukása óta talán a legnagyobb horderejű esemény volt Európa történetében. A főleg Európa déli országaiban toborzott, lefizetett és a francia fővárosba szállított manipulált csőcselékből (és csak kis részben a párizsi lakosságból) álló nép, amelyet nyilvánvalóan megszerveztek a többi társadalmi osztály elleni fellépésre, korábban sosem jutott olyan szerephez, mint amelyet a francia forradalomban betöltött. Soha nem volt példa arra, hogy egy kisebbséget alkotó lázadó csoport egyidejűleg semmisítse meg a nemzeti lét olyan intézményeit, mint a királyság, a vallás, a nemesség, a papság, az alkotmány, a nemzeti lobogó, a naptár és még egyes helységeknek a nevei is. A legfontosabb, amit a vizsgálódó megállapíthat, hogy a francia forradalom nem az igazi franciák műve volt Franciaország megjavítása érdekében. Ez az akció olyan erőknek a tevékenységére utal, amelyek mindazt el akarták pusztítani, ami Franciaországot jelentette. Ezeket a megállapításokat Sir Walter Scott, neves brit történész és író tette. De megerősítette a forradalom egyik főszereplője, Robespierre, jakobinus vezér is.
Amikor megpróbálunk párhuzamokat vonni 1789. Franciaországa, 1640. Angliája, 1917. Oroszországa, 1918. Németországa és 1919. Magyarországa, vagy 1936. Spanyolországa között, akkor azt látjuk, hogy a forradalom egy már paralizált nemzetre mért csapást. Mindenütt jelen vannak a háttérből irányító szervezetek, a szinte korlátlan financiális erőforrások, és egy jól átgondolt, de titokban tartott koncepció, amelyek mind azonos cél elérését szolgálják. Meglepő hiszékenységgel azt képzeljük, hogy a csőcselék vagy a "nép" végre tud hajtani egy ilyen rendkívül bonyolult és költséges akciót. Ez a hibás feltételezés megakadályozza az események valódi jelentőségének a felismerését, és a forradalmi mozgalom igazi forrásának és céljának a megértését. A tudatosan beindított forradalmi folyamat elsőként paralizálja az adott társadalmat. Ezt követően hatalmas csapást mér a fennálló rendre. Az általános bénultság előidézéséhez szükséges a szigorú titoktartás. A társadalom bénultságának és tehetetlenné válásának a külső jelei az eladósodás, a társadalmi kontroll meggyöngülése, illetve elvesztése, és egy jól szervezett, a társadalomtól elkülönülő, azzal ellenérdekű szervezetnek a jelenléte.
Az adósság, különösen a nemzetközi eladósodás, az első és legfontosabb lépés. Az eladósodás segítségével az adott állam vezetői függőségi helyzetbe kerülnek. Ekkor egy tőlük idegen erő, a nemzetközi pénzkartell veszi át a háttérből a döntések befolyásolását. Ha az eladósodás megfelelő mértékű, akkor az hamarosan magával hozza a politikai tevékenység és az egész lakosság ellenőrzését. Hiszen, aki a pénzrendszert ellenőrzi, az ellenőrzi a gazdasági tevékenységet, az ipart, és ezen keresztül végül az államot is. A pénzrendszer segítségével előidézett függőségi helyzet és bénultság kiegészül a mesterségesen manipulált tömegek forradalmi megmozdulásaival, és a kettő együtt halálos csapást mér az adott nemzetre és államára.
1780-ban mesterségesen pénzügyi válságot idéztek elő a pénzrendszer és a politikai irányítás átvételére a háttérben már évek óta gondosan készülődő titkos körök. Az akkori világ legnagyobb pénzügyi hatalmasságai, akik a világ arany- és ezüstkészletének a többsége felett rendelkeztek, Európa nagy részét el tudták adósítani, köztük Franciaországot is. McNair Wilson "Napóleon élete" című munkájában megállapítja:
"Alapvető változás következett be Európa gazdasági struktúrájában azáltal, hogy a gazdasági élet alapja már nem a gazdagság, hanem az adósságpénz, a hitel lett. A korábbi Európában a gazdagságot a földbirtok, a gabona, a nyájak és az ásványi kincsek jelentették. Az új standard most már a pénznek egy bizonyos formája lett, amelynek hitel volt a neve."/5/
A Francia Királyság jelentősen eladósodott, ami önmagában nem lett volna leküzdhetetlen. A problémát az okozta, hogy a hiteleket és a kamatokat csak aranyban lehetett törleszteni. Ezért a király és tanácsadói elhatározták, hogy Franciaország reális, fizikai tárgyakban fekvő vagyonának és földbirtokainak a fedezetével pénzt bocsátanak ki. Ez elfogadható megoldásnak tűnt. Arra azonban nem volt alkalmas, hogy áttörje azt a rendszert, amit a nemzetközi pénzügyi bankárok, akik a hitelt nyújtották, kialakítottak. A hitelekre kamatot kellett fizetni, és kizárólag nemesfémekkel lehetett őket törleszteni. Arany, ezüst és más nemesfémek azonban nem álltak megfelelő mennyiségben Franciaország rendelkezésére. A pénzrendszer urai a nemesfémkészletekkel rendelkező nemzetközi bankárok voltak, akinek ezekkel a készletekkel sikerült átalakítaniuk Európa pénzügyi rendszerét és kicserélniük a reálgazdaság igazi értékhordozó tárgyait, az uzsorakamatot igénylő kölcsönök millióira.
A szabadkőművesség 1730-ban érkezett meg Angliából Franciaországba. 1771-re már olyan jelentős mozgalommá alakult, hogy Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére lett a nagymestere. Ez a szabadkőművesség mind tagjainak személyes élete, mind közéleti tevékenysége szempontjából jószándékúnak tekinthető. Maga az Orleáni Herceg sem akart végsősoron mást, mint egy demokratikus, alkotmányos monarchiát, amelynek unokatestvére helyett majd ő áll az élén. Nem lévén különösebben tehetséges ember, kiválóan alkalmas volt arra, hogy az események igazi mozgatói megbújjanak mögötte.
Mirabeau márki, aki az Orleáni Herceg után átvette a forradalom vezető figurájának a szerepét, nagyrészt hasonló feladatot töltött be. Ő már tehetségesebb volt, mint orleáni Fülöp. A történelemből tudjuk, hogy őt is Moses Mendelssohn finanszírozta, és ő volt az, aki az illuminátus rendet elterjesztette Franciaországban. Mirabeau volt az is, aki felvette az illuminátusok rendjébe orleáni Fülöpöt és Talleyrandot, Napóleon későbbi miniszterét. Az illuminátus rend irányításával működött Franciaországban a Grand Orient szabadkőművesség, amely viszont szétágazott kék és nemzeti szabadkőművességre. Visszatérve Adam Weishauptra, akire a nemzetközi pénzkartell az illuminátusok bajor ágának a vezetését bízta, a történelmi események tanúsága szerint jól hajtotta végre feladatát. Az illuminátusokhoz tartozott a későbbiekben Marx, Engels és Lassal is. Ők bizonyos fokig átalakították az illuminizmust, de megőrizték alapvető doktrínáit. A hangsúlyt az emberbaráti elvekre helyezték, ugyanakkor kitartottak a forradalmi célok mellett.
A francia forradalom tanulmányozása azért aktuális ma is, mert ez volt a nemzetközileg megformálódott szervezett pénzhatalom második nagy horderejű történelmi akciója. Az első sikeres akciója, az angol forradalom, nem teljesen elégítette ki ezt a nemzetközi pénzhatalmat, és ezért a francia forradalom előkészítésére már sokkal több gondot fordított ügynökei útján. A történelmi adatok és beszámolók még mindig elég ellentmondásosak. Azok az írások, amelyek a forradalmi események sodrában születtek, általában csak egy-egy politikai csoport szempontjait tükrözik, nevezetesen a lojalistákét, a girondistákét, a dantonistákét vagy a jakobinusokét. Valójában egyik sem tanulmányozza az eseményeket a francia nép szempontjából. Valamennyi a tömegeket, a csőcseléket hibáztatja a korábban nem ismert kegyetlenkedésekért, bűnökért, de senki nem elemzi azokat a háttérerőket, amelyek ezt a hatalmat a csőcselék kezébe adták. Tény azonban, hogy a tömegek csak vezéreiket követték. A francia polgárokat azonban senki sem kérdezte meg, hogy kinek az uralkodását részesítenék előnyben. A forradalom valódi mozgatói végig a háttérben maradtak, és még a mai napig is a háttérben vannak.
Sokan a francia felvilágosodás nagy alakjainak, az enciklopédistáknak a szellemi megalapozó tevékenységére vezetik vissza a forradalmi eseményeket. Kétségtelen, hogy a filozófusok nagy szerepet játszottak az események előkészítésében. Elképzeléseik közvetlenül hatottak az arisztokráciára és a művelt polgárságra. A parasztság azonban nem volt tájékozott a filozófiai kérdésekben, őket elsősorban a földkérdés, a learatott gabona tulajdonjoga és az adózás foglalkoztatta, amely gyakran munkájuk teljes eredményét elvette tőlük. Ebben az időszakban a francia mezőgazdaság a legfejlettebb volt Európában. A lakosság, a francia nép egésze - az általános vélekedéstől eltérően - jól élt a többi néphez képest. XVI. Lajos reformjai további fejlődést tettek lehetővé a franciák számára. A király elkövetett mindent, hogy csökkentse a tömegekre nehezedő terheket. Lehetővé tette, hogy a gabonát adómentesen értékesítsék, és 1779-re megszüntette a rabszolgaság minden formáját az országban, később pedig törvényen kívül helyezte a kínzást, végül pedig lehetővé tette a protestáns és a nem keresztény vallások gyakorlását is. Több alkalommal is csökkentette a királyi család és a királyi udvar költségeit, valamint általános reformot vezetett be a börtönökben és a kórházakban.
A pénz monopóliumát kézben tartó elit azonban nem rokonszenvezett ezekkel a reformokkal. A lakosság zöme viszont tisztában volt azzal, hogy ki védelmezi jogait, és ezért lojális maradt a királyhoz. Ugyanakkor elégedetlenek voltak a rendi gyűléssel, amely elsősorban a privilegizált osztályok tagjaiból állott. A király reformjai felbátorították a rendi gyűlésből kirekesztett osztályokat, hogy követeljék a kormányzati rendszer megváltoztatását. A privilegizált osztályok veszélyeztetve látták emiatt az előjogaikat, és ezért lépéseket tettek politikai státuszuk megerősítésére. Ez a vállalkozás volt tulajdonképpen a Francia Forradalom, amelyet bizonyíthatóan nem a nép kezdeményezett, hanem a nép elnyomói. Tény, hogy a forradalmi szerzők mind rojalisták voltak, Lafayette márki kivételével.
A forradalom egyik fő kezdeményezője a már említett Fülöp orleáni herceg volt. A forradalom kitörése előtt a XVI. Lajos új adókkal sújtotta a privilegizált osztályokat, amelyeket az Orleáni Herceg illegálisnak minősített, ezért a király száműzetésbe küldte. Ebben a helyzetben viszonylag könnyű volt Mirabeau-nak orleáni Fülöpöt megnyerni az illuminátusok céljai számára. Mirabeau és Lacloss segítette orleáni Fülöpöt, hogy egy ügynökhálózat segítségével fellázítsák a tömegeket az Ancien Regime, azaz a régi rend és a királyi udvar ellen. Ez a lázító tevékenység 1789-ben a mesterségesen előidézett élelmiszerhiánnyal érte el a csúcspontját. A pénzmonopolisták azokkal az emberekkel szövetkeztek, akik őellenük lázították a tömegeket. Egyidejűleg természetesen egyre aktívabbá váltak a szabadkőművesek és az illuminátusok is, akik, mint már utaltuk rá, meg akarták szüntetni a vallást és a dinasztikus kormányzást Európában. Robespierre jakobinus vezér azt ígérte a munkásoknak, hogy egy olyan új korszak jön, amelyben az urak lesznek a szolgák, és a szolgák lesznek az urak.
Poroszország is fontos szerepet játszott a franciaországi káosz és az anarchia előidézésben. Nagy Frigyes porosz király is sokat költött arra, hogy lejárassa a Habsburg házból származó Mária Antoinettet, és ez által meggyöngítse a kapcsolatot Franciaország és Ausztria között. Mária Terézia leánya, a francia királyné, valóban baráti kapcsolatokat akart szülőhazája és Franciaország között, és ezért szemben állt Poroszországgal. Mindazonáltal a félrevezetett tömegek, akik azt hitték, hogy Mária Antoinette a franciák ellen van, gyűlölni kezdték a királynét. A porosz nagykövet számos rágalmazó pamfletet és más publikációt hozott forgalomba Mária Antoinette ellen.
Anglia, amely nem bocsátotta meg Franciaországnak, hogy az amerikai Függetlenségi Háborúban London ellen foglalt állást, szintén nagy szerepet játszott a Francia Forradalom előkészítésében.
1778-ban a már szerveződő és működő pénzkartell elsősorban Adam Weishaupton keresztül kezdeményezte a franciaországi forradalom előkészítését. A felkelés célja nemcsak a király megdöntése és a keresztény vallás háttérbe szorítása volt, hanem az is, hogy háború jöjjön létre Franciaország és a többi európai ország között, amely lehetővé teszi a pénzkartell számára, hogy hitelekkel finanszírozza a szemben álló feleket. Ez a magyarázat arra, hogy a pénzkartell a forradalomban szemben álló erők mindegyikét finanszírozta. Így bizonyíthatóan ugyanabból a forrásból kaptak pénzt a rojalisták, a girondisták, az orleánisták, a jakobinusok, a dantonisták, a sans culotte-ok és mások.
A vörös zászlót először 1789-ben bontották ki, azóta valamennyi baloldali és kommunista mozgalom ezt a zászlót tekinti a szimbólumának. Minél többet tudunk meg a forradalomról, annál inkább zavarbaejtőek a tények. A Francia Köztársaságot nem az előbb felsorolt csoportok közül valamelyik jelentette be, hanem a királyi nemzetgyűlés. Ez a tény felveti azt a kérdést, hogy miért kellett Franciaországnak sok ezermillió frank értékű pusztulást elszenvednie a reformok nevében, amikor ezeket a reformokat önként felajánlotta a király. A szokásos válasz, hogy azért történt annyi véres kilengés a forradalom alatt, mert a társadalom alsó osztályai gyűlölték a privilegizált osztályokat, és a vérrontás a bosszújuk volt. Ez már azért sem helyes válasz, mert a meggyilkoltaknak még az 5%-a sem volt arisztokrata. Az áldozatok 95%-a az egyszerű emberek soraiból került ki. Az is jogos kérdés, hogy a forradalom vezetőit miért gyűlölte a nép? Robespierre így fogalmazott: "Minden francia ellenünk van." Minderre az adja meg a választ, hogy a francia forradalmat, és a további forradalmakat is a háttérből a pénzvagyon tulajdonosok egy kis csoportja kezdeményezte, koordinálta és pénzelte, akiknek nem sok közük volt a néphez, kivéve azt, hogy a munkájukat kizsákmányolták. Ezért nyugodtan nevezhetnénk az 1789-es francia forradalmat az 1917-es bolsevik hatalomátvétellel együtt finánckapitalista forradalomnak, minthogy e forradalmak ötlete, stratégiája és a végrehajtásukhoz szükséges pénz a pénzvagyon felett rendelkező kapitalista köröktől, a pénzügyi oligarchiától származott. Könnyű azt is megfigyelni, hogy a francia forradalomban, és az utána következő forradalmakban is, a szabadságot feláldozták a hamis egyenlőség demagóg jelszavára hivatkozva. Egyenlőség soha nem létezett és ma sem létezik. Még az esélyegyenlőség, és a jog előtti formális egyenlőség is nagyrészt csak óhaj, amelyre törekedni lehet és kell, de amelyet nem lehet elérni.
Franciaországban lényegében az történt, hogy a királyi hatalmat felváltotta a rendi gyűlés átalakulásából létrejött korlátlan hatalmú alkotmányozó nemzetgyűlés. Ez viszont az illuminátusok és a szabadkőművesek közvetítésével a rejtőzködő, háttérből irányító nemzetközi pénzoligarchia utasításait hajtotta végre. Maga Robespierre is utalt arra 1794. június 26-án elmondott utolsó beszédében, hogy a forradalmat lényegében külföldi ügynökök szervezték:
"Nem bízom ezekben a külföldiekben, akiknek hazafias álarc fedi az arcát, és akik jobb republikánusoknak akarnak tűnni, mint mi. Ezek az ügynökök külföldi hatalmakat képviselnek, és el kell őket pusztítani."/6/
Ezért a kijelentéséért Robespierre-nek a fejével kellett fizetnie. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a jakobinus vezér tájékozott volt, és ismernie kellett ezeket a külföldi hatalmakat és ügynökeiket. Egy bizonyos időpontban már szeretett volna tőlük szabadulni, de nem helyesen mérte fel erejüket.
Tekintsük most át időrendben a forradalom kiemelkedő eseményeit. 1789-ben két tényező is válságos helyzetet idézett elő. Az egyik a fenyegető éhínség volt, amely pánikot okozott, a másik pedig az, hogy elözönlötték Párizst olyan háttérből irányított és pénzelt személyek, akik sem parasztok, sem munkások nem voltak, és akik azt a parancsot kapták, hogy keltsenek félelmet a lakosság körében. Egyes történészek szerint ezek az idegenek külföldi akcentussal beszéltek, és Dél-Franciaországból, valamint Olaszországból érkeztek. Megbízóiktól napi 12 frank díjazásban részesültek. Mindez ellentmond annak az általános feltételezésnek, hogy a forradalom a párizsi nép spontán lázadásának az eredménye volt.
1789. júniusában a nemzetgyűlés küldöttei két táborból álltak. Az egyik reformokat akart, a másik ellenezte ezt. A forradalom történetíróinak egy része azt állítja, hogy az új alkotmány elfogadását a nemesség és a papság azért ellenezte, mert féltette előjogait. Az Orleáni Herceg és több barátja, valamint a Robespierre által vezetett, és főleg jogászokból álló frakció volt a hangadó a nemzetgyűlésben. Jelen volt a törvényhozásban a királyi demokrata párt is, a későbbi alkotmányos párt, amelynek egy bíró, Jean Joseph Mounier, volt a vezetője. Ennek a pártnak a programja számos francia tetszését elnyerte. Az Orleáni Herceg elsősorban a királyi család eltávolítását kívánta, míg Robespierre a monarchia megszüntetését. Mindkettő a franciák többségének az akarata ellen tevékenykedett, mert a nép elsősorban alkotmányos monarchiát kívánt. A francia társadalom a királyi uralom évszázadai alatt alkalmazkodott ehhez az intézményhez, és nem is kívánta sem a király eltávolítását, sem a királyság felváltását köztársasággal.
XVI. Lajos személyében jogaik védelmezőjét látták, aki folyamatosan csökkenti a nemesség privilégiumait, és növeli az átlagember jogait. A király személyesen is megjelent a nemzetgyűlésben, és javaslatokat terjesztett elő a nemesség és a papság pénzügyi kedvezményeinek, valamint az ingatlan- és jövedelmi adónak a megszüntetésére, amelyet kizárólag a parasztok és a polgárok fizettek, továbbá lépéseket tett a földesurak részére végzett ingyenmunka, vagyis a robot törvényen kívül helyezésére. A király ezen kívül kezdeményezte a sajtószabadság alkotmányos biztosítását több más humanitárius változtatással egyetemben. Az uralkodó közölte a képviselőkkel, hogy ha nem támogatják javaslatait, akkor ő egymaga is bevezeti ezeket a reformokat. Ez azt jelentette, hogy feloszlatja a nemzetgyűlést, és a reformokat királyi rendelettel vezeti be. A király javaslatai valamennyi frakcióban zavart okoztak. Az orleánisták, a nemesség és a papság előjogainak az elvesztésétől féltek. A republikánusok viszont attól tartottak, így elveszíthetik a lehetőséget, hogy a nép nevében léphessenek fel a királlyal szemben. A király ugyanis pontosan azokat a változásokat kívánta, amelyekért ők harcolni akartak ellene. A király javaslatainak az elfogadása egyet jelentett az alkotmányos monarchia bevezetésével, amely pontosan azért, mert a király akarta bevezetni, elfogadhatatlan volt - bár különböző okokból - valamennyi rend képviselőjének.
A királynak ebben a pillanatban kézbe kellett volna vennie az események irányítását, hiszen övé volt a hadsereg, és a lakosság többsége is az ő oldalán állott. XVI. Lajos azonban habozott, és csupán néhány miniszterét váltotta le. A forradalmat háttérből irányító erők ekkor szónokokat küldtek Párizs különböző negyedeibe azzal a speciális feladattal, hogy figyelmeztessék a lakosságot, miszerint a királyi csapatok várhatóan majd támadást intéznek Párizs polgárai ellen. Ezek a fizetett szónokok felszólították a párizsiakat, hogy fegyverkezzenek fel, és szálljanak szembe az ellenséggel, vagyis a király katonáival. Növekvő félelem, és pánikhangulat lett az eredmény. Mindez párosult a mesterségesen előidézett élelmiszerhiánnyal. Az Orleáni Herceg és a vele együttműködő összeesküvők felvásároltak minden kapható gabonát, és elrejtették Párizson kívüli raktáraikban. Ezt kiegészítették a szándékosan terjesztett rémhírek. Július 12-én például elterjedt, hogy a nemzetgyűlés küldötteit Versailles-ban megölték, az Orleáni Herceget pedig a Bastille-ban bebörtönözték, és halálra ítélték. A pánikhangulat különösen St. Antoine és St. Michel karületet kerítette hatalmába, ahol a legtöbb uszító külföldi volt található. Ezek a Párizsba hozott és fizetett ügynökök felfegyverkeztek a tőrtől a vasvilláig minden elérhető eszközzel, gyújtogattak és raboltak. Ez arra ösztönözte a legszegényebb, éhező párizsiakat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Harmincöt-negyvenezer lázadó verődött össze, és megjelent a színen Danton is, az Orleáni Herceg új szónoksztárja. Július 14-én félreverték a francia főváros harangjait, az utcai szónokok pedig arra biztatták a felkelőket, hogy ne várják meg a király közeledő katonáit, hanem azonnal foglalják el a Bastille-t, és szabadítsák ki az Orleáni Herceget, továbbá fegyverkezzenek fel az ott található fegyverekkel.
Elsősorban megint az idegenek teljesítették ezt a felhívást, és viszonylag kevés párizsi csatlakozott hozzájuk. A felizgatott tömeg azonban csaknem üresen találta a Bastille-t. Ez a királyi börtön, amely egyébként tisztességesen berendezett szobákból állt, ahol minden szükséges kényelem megvolt, és az élelem is kellő mennyiségben és minőségben állt rendelkezésre, a lázadás idején mindössze hét lakóval rendelkezett, és ezek is többségükben közönséges bűnökért lettek elítélve, nem politikai foglyok voltak. Céltalan volt a Bastille elfoglalása azért is, mert a király már korábban elhatározta a lebontását, és már készen álltak a tervek egy szép tér kialakítására. A börtönnek használt erődöt azért tudta könnyen elfoglalni a csőcselék, mert maga a király tiltotta meg ott állomásozó csapatainak, hogy fegyvereiket használják. Ennek dacára a Bastille őrségének a parancsnokát a lázadók nyomban meggyilkolták, és ezt követően a levágott fejét körbehordozták Párizsban. A csőcselék ugyanígy tett az őrség többi tagjával is, miután azok letették a fegyvert. Egyedül a svájci katonák nem adták meg magukat, és ők harci alakulatot formálva távoztak. Párizs nyolcszázezer polgárából csak egyezer vett részt a Bastille ostromában. A lázadás vezetői megpróbálták igazolni az őrséggel szemben elkövetett kilengéseket azzal, hogy a lázadók az igazságért, a szabadságért és az egyenlőségét ontottak vért. De már ekkor minden jel arra utalt, hogy ez a vérrontás a magasabb körökben dúló hatalmi harc következménye volt.
A forradalmat a háttérből irányító hierarchia nem volt megelégedve a Bastille elfoglalásának eredményeivel. A lakosság kiábrándult az üres ígéretekből és a semmivel nem igazolt kegyetlenkedésekből. Mirabeau és Moulin azonban mindent elkövetett, hogy igazolja ezeket a cselekményeket, és újabb akciókra ösztönözze a párizsiakat. A lázítók főleg a nemzetgyűléshez tartozó jogászok voltak. Hamarosan kiterjesztették tevékenységüket Franciaország többi részére is. Leveleket küldtek szét Franciaország-szerte azt állítva: brit és osztrák csapatok közelednek, hogy megtámadják a franciákat. A lakosság pánikba esett, fegyverkezni kezdett, és ez lassan anarchiához vezetett. Marseille-ből és Olaszországból felbérelt lázítók érkeztek Franciaország különböző tartományaiba, hogy rávegyék a lakosságot a lázadásra. Elsősorban a nemességet és a papságot támadták, de számos paraszt is az áldozatukká vált. Voltak olyan helyek, mint például Burgundia, ahol több község is összefogott, és szembeszállt a lázítókkal. Ezeknek a lázítóknak a zsebeiben olyan - állítólag a király által aláírt - iratokat találtak, amelyek utasítást tartalmaztak a kastélyok és az apátságok felgyújtására, amiért azok résztvettek az élelmiszerhiány előidézésében. Ez a stratégia hatásosnak bizonyult, mert a lakosság tudott a király erőfeszítéseiről, amivel korlátozni akarta a privilegizált osztályoknak az előjogait. Tény, hogy a nemesség és a papság kizsákmányolta az alsóbb osztályokat, de ez a két osztály volt az egyedüli kapcsolat a királyi udvar és a lakosság között. Ennek a kapcsolatnak a felszámolása lehetővé tette az abszolút monarchiának a bevezetését, amely viszont az Orleáni Herceg elképzelése volt. Ez azt jelentette volna, hogy csak egy hatalom van, és a lakosság egésze védelem nélkül marad.
A köztársaságiak, a háttérben meghúzódó pénzügyi körök eszközei, le akarták rombolni a monarchiát, és egy új republikánus rendet akartak a helyébe. A nemzetgyűlésben augusztus 30-án már azoknak a fejét követelték, akik támogatták a királyhű frakción belül az alkotmány bevezetését. A király bejelentette, hogy valamennyi javaslatot megvétóz, ha reformjait a nemzetgyűlés nem hagyja jóvá. Az egyszerű franciák nem értették pontosan, mit jelent a vétó. A felbérelt agitátorok ezt is úgy magyarázták, hogy a király ellenük akar lépéseket tenni. A félremagyarázott és félreértett vétó szó, valamint a mesterségesen előidézett éhínség, tette lehetővé a Versailles elleni menetet. Az egyedüli cél a királyi pár megölése volt, ez azonban ekkor még nem sikerült. Amikor a király személyesen állt a lázadók elé, akkor a többség megéljenezte. A király ezúttal is megtiltotta testőrségének, hogy használja fegyvereit. A francia uralkodó azonban nem vette észre, hogy az a tömeg, amelyikkel szembenéz, zömében lefizetett csőcselékből áll.
A Tuileries-k elleni invázió
Az orleáni frakció 1792-re csaknem teljesen szétesett, és az Orleáni Herceg is száműzetésben élt saját birtokán. Leghatalmasabb szövetségese, Mirabeau, ekkor már elhagyta őt. Ebben az időben a lefizetett, mondhatni hivatásos csőcselék, új párt neve alatt jelent meg: "A Sabbath Pártja". Ennek vezető tagjai: Rotondo, Cavallanti és Malga volt. Mindhárom vezető látható volt az erőszakosságok és a vérrontások helyén. Rotondo volt megbízva azzal, hogy ölje meg Mária Antoinette királynét. Ez a terv csak egy véletlen folytán nem sikerült. Ebben az időben a királyi pár gyakorlatilag már fogoly volt a saját palotájában. Ebben a reménytelen helyzetben a király segítségért fordult Európa más uralkodóihoz. II. Lipót osztrák császár, Mária Antoinette testvére, azonban nem akart segíteni. II. Vilmos porosz király pedig riválisa volt Franciaországnak, és szívesen látta további gyengülését. Csak III. Gusztáv svéd király volt hajlandó a segítségnyújtásra, noha őt semmiféle családi kapcsolat nem fűzte a francia királyi udvarhoz. A segítségkérés tovább rontotta a királyi pár helyzetét, mert lehetővé tette a lázadás szervezői számára, hogy ne csak általában a királyi udvart vádolják, hanem személyesen a királynét tegyék felelőssé az "árulásért". Mayer Amschel Rothschild Ephraim-ot küldte Franciaországba, aki hatalmas összegeket vont ki a különböző bankokból, és ezt a további lázadások szervezésére fordította. A forradalmárok kampányt indítottak XVI. Lajos ellen, és a jakobinusok követelték, hogy XVI. Lajost fosszák meg a tróntól, és helyét vegye át az Orleáni Herceg, mint Franciaország régense. A fellázított csőcselék rendszeresen provokálta a hadsereget, amely az egyik alkalommal rálőtt a lövöldözőkre és kődobálókra. Lafayette volt ekkor a francia nemzetőrség főparancsnoka, és ő rendelte el a sortüzet a hadsereg tekintélyének a védelme érdekében. Lafayette köztársasági volt, mégis a király számlájára írták a parancsát, amely további okot nyújtott a király elleni vádaskodásoknak. 1791. június 14-én a nemzetgyűlés olyan törvényeket hozott, amelyek érvénytelenítettek több fontos jogot, amelyet a parasztok és a munkások korábban kiharcoltak maguknak. Így, többek között megfosztották őket attól, hogy részt vehessenek az elnökválasztáson, megillesse őket a szólásszabadság, joguk legyen kifogásolniuk a kirótt adókat. Nehéz megérteni, hogy olyan személyek, mint Danton, Marat és Robespierre, akik állandóan a népre hivatkoztak, miért vették el ezeket a jogokat a francia parasztoktól és munkásoktól. Ezeket a jogfosztó rendelkezéseket aztán a legkegyetlenebb eszközökkel érvényesítették a jakobinus diktatúra alatt.
Noha a király elé terjesztett alkotmány szövege nem elégítette ki a lakosság igényeit, a nemzetgyűlés kényszerítette XVI. Lajost, hogy azt hagyja jóvá. Testvéréhez írott levelében döntését így magyarázza meg XVI. Lajos:
"A francia állam a teljes összeomlás széléhez érkezett, amely azonnal be fog következni, ha valaki erősebb gyógyszerrel kívánja kúrálni, mint amennyit be tud fogadni. A jelenlegi szomorú helyzet oka a bizalmatlanság és a versengés a különböző pártok között, amelyek felbomlasztották a kormányzatot. Az állami tekintély helyreállítására csak két alternatíva van: az egység vagy az erő. Erőszakot csak külföldi csapatok vethetnek be, ez háborút jelent. Megengedhet-e egy király háborút a saját országában? Nem lesz-e rosszabb a gyógyszer, mint a betegség? Elvetettem ezt az elgondolást, és elfogadtam az egyedüli másik lehetőséget, az alkotmányt. Lehetővé teszem a népnek, hogy kipróbálja, és saját maguk ismerjék meg a bajok okait. Úgy vélem, hogy az alkotmány elfogadásával jobb rendet hozok Franciaország számára, mint az elutasításával..."/7/
Ezt követően XVI. Lajos levélben kérte az osztrák császárt, hogy tartózkodjon minden további beavatkozástól. Így nemcsak a belső béke állhat helyre, de fennmaradhat a béke Franciaország és Európa többi része között is. A lakosság zöme nagy lelkesedéssel fogadta a király döntését az alkotmány elfogadásáról. Az összeesküvők, elsősorban a jakobinusok, azonban nem lelkesedtek a kialakult helyzetért. A király azáltal, hogy elfogadta az alkotmányt, keresztülhúzta terveiket. A jakobinusok, mint az illuminátusok követői, ekkor nekifogtak a monarchia felszámolásának tekintet nélkül arra, hogy az milyen eszközöket igényel. Az 1789-ben megválasztott képviselők az új alkotmány értelmében elveszítették mandátumukat, és helyükbe újak érkeztek, akiket kizárólag a jakobinusok választottak ki. Ekkor Franciaország népét már csak az agitátorok és jakobinus együttműködőik képviselték. Mirabeau-nak az a kijelentése, hogy: "Szabadságunk csak akkor lesz biztos, ha hullákra lesz alapozva" megvilágítja az ekkor érvényesülő közhangulatot. A francia forradalom vezetői akarva-akaratlanul már a Frankfurtból szétágazó pénzhatalom stratégiai céljait szolgálták. Ekkor jelennek meg a színen a sans culotte-ok. Ezek a lefizetett fiatal bandák napi néhány frank fizetségért légiókba tömörültek. Valamennyien vörös sapkát viseltek, és vasvillával és csákánnyal voltak felfegyverkezve. Naponta elárasztották a Tuileries-k parkjait és szidalmazták a királyi párt, készülve a június 20-ra tervezett támadásra a királyi család ellen. Június 19-én, egy nappal a támadás előtt, az agitátorok tüzes beszédekkel, ingyen borral és pénzzel próbálták rávenni a járókelőket, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Az ily módon összeverbuválódott tömeg elindult a királyi palota ellen. A palotát tizenhat üteg védelmezte, hatszáz rendőr és húsz ágyú. Ha a király nem tiltotta volna meg katonáinak, hogy lőjenek, a csőcselék soha nem lett volna képes a támadásra. Bonaparte Napóleon egy közeli vendéglőből tanúja volt az eseményeknek. Ekkor mondotta:
"Micsoda barmok! Hogyan engedhették meg, hogy ez a csőcselék támadjon? Néhány százat le kell lőni közülük, és a többi visszafordul és elszalad, hogy mentse az életét."/8/
A támadás során a király ismét megtiltotta a katonáknak fegyvereik használatát. XVI. Lajosnak bátor magatartásával sikerült a támadók hangulatát megváltoztatnia, és még egyszer megmentenie családjának az életét. Mint már utaltunk rá, a párizsi polgárok többsége nem vett részt a zavargásokban. Számos francia hazafi állította: "Történelmi tény, hogy a forradalom alatt elkövetett bűncselekményeket nem a nép, hanem egy másik láthatatlan kéz követte el." Franciaország tartományaiból számos petíció érkezett a nemzetgyűléshez, amelyek elítélték a párizsi kilengéseket. A lakosság jelentős része tudta, hogy mindezekért a jakobinusok felelősek, és ezért követelte a megbüntetésüket. Lafayette, a francia nemzetőrség parancsnoka, tiltakozott a nemzetgyűlésnél, mégsem volt kész a Jakobinus Klub feloszlatására, noha az oldalán állt a fegyveres erő, és a lakosság is támogatta. A forradalom háttérszervezői megértették, hogy valamennyi vádaskodásuk a király ellen nem elég ahhoz, hogy a királyt eltávolítsák és megöljék. Ezért még nagyobb bűnök elkövetésével kezdték vádolni. A Berlinben székelő porosz király, amely érdekelt volt, hogy megszakadjanak a családi kapcsolatok Ausztria és Franciaország között, felvonultatta csapatait a francia határra. Az osztrákok ugyanezt tették, és ez alkalmat nyújtott XVI. Lajos hazaárulással történő megvádolására. Az volt a feltételezés, hogy a külföldi csapatok nemcsak a forradalmárokat, de a többi közembert is támadni fogják. A zavargások szervezői ekkor további lefizetett személyeket toboroztak és szállítottak Marseille-ből Párizsba a már korábban odavitt csőcselék feltöltésére. Sokan voltak közülük, akik éppen csak most szabadultak Görögország, Olaszország vagy Spanyolország börtöneiből, és munkanélküliként kerestek menedéket a francia kikötővárosban. Egy hónapon belül több ezer ilyen csavargó érkezett Párizsba.
A francia önkormányzat egyik küldöttsége követelte a király lemondatását, mert támadást akart intézni külföldi csapatokkal a polgárok ellen. Párizs forradalmi szekcióinak egyike csatlakozott hozzájuk. Ezután a különböző frakciók titkos tanácskozásba kezdtek a királlyal azért, hogy megzsarolják. Köztük volt Danton, aki jelentős összegű pénzt kapott a palotától cserébe azért az ígéretéért, hogy nem vesz részt a lázadásban. Augusztus 9-én, az úgynevezett Általános Forradalmi Tanács, elrendelte valamennyi harangnak a megkongatását. El lehet gondolni, hogy ez milyen pánikot keltett. Egyidejűleg valamennyi kormányzati kulcspozíciót elfoglaltak a forradalmárok. Kettő közülük már korábban is - a polgármesteri és a főügyészi - már hozzájuk tartozott. Mind a polgármester, mind a főügyész, döntő szerepet játszott az ezt követő eseményekben. A polgármester ekkor a nemzeti gárda főparancsnoka is volt, és ennek az egyik egysége őrizte a királyi palotát Mandat márki parancsnoksága alatt, aki tisztességes katona volt, és kész volt meghalni a királyért. Mivel ezt tudták az illetékesek, ezért Mandatot a városházára rendelték, és beszámoltatták arról, milyen lépéseket tett a palota védelmére. A találkozóra reggel 7 órakor került sor. Fél órával később Rossignol, Dantonnak egy közeli szövetségese, meggyilkolta Mandatot a városháza lépcsőjén.
Ily módon a palota védői parancsnok nélkül maradtak, és ez döntően befolyásolta az események menetét. Amikor a csőcselék közelített a palotához, a király, aki már nem volt képes átlátni a helyzetet, ismételten arra adott parancsot a katonáknak, hogy ne lőjenek. A tömeg körülvette a palotát, de még nem tudta elfoglalni. Ebben a pillanatban megjelent a helyszínen Roederer főügyész, aki rávette a királyt, hogy hagyja el a palotát, és menjen át az ő védelme alatt a nemzetgyűlésbe, ahol biztonságban lehet ő és családja. Mária Antoinette ellenezte ezt a tervet, Roederer azonban megfenyegette, hogy ebben az esetben ő felel nemcsak a saját, hanem a király és a fia, valamint leánya életéért. A király azonban, aki mindenáron el akarta kerülni a vérrontást, beleegyezett a tervbe. A királynő biztosítékokat követelt a királyi család biztonságára.
Amikor a király a nemzetgyűlésbe érkezett, kijelentette a küldötteknek:
"Tisztelt küldöttek! Azért jöttem, hogy elejét vegyem egy nagy bűnnek, és bízom abban, hogy nem választhattam volna biztonságosabb helyet."/9/ Az események azonban azt bizonyítják, hogy a király tévedett. Miközben ő a nemzetgyűlésben beszélt, testőreit meggyilkolták, és fejeiket karóba húzva végighordozták a városon. Életükkel fizettek azért, hogy engedelmeskedtek a király parancsának: ne lőjenek! A királyi palota parkja tele volt a legyilkolt katonák holttesteivel. A felizgatott tömeg rombolt és rabolt. Számos asszony beöltözött Mária Antoinette ruháiba, és részegen az ágyára feküd. Drága bútorokat egyszerűen összetörtek és kihánytak az ablakokon. Feltörték a pincéket, és a csőcselék annyira lerészegedett, hogy ez önmagában több mint kétszáz életet követelt - állítja Prudhomme. Napóleon is jelen volt a Tuileries-k ostrománál, és élete végén kijelentette, hogy egyetlen csatája után sem látott annyi hullát, mint ezen az augusztusi napon.
A forradalomra emlékező írók természetesen mellőzik a pontos beszámolót az itt történtekről. Így, pl. nem tesznek említést arról, hogy milyen kannibál orgia zajlott, hogy nemcsak húst sütöttek a legyilkolt svájci katonák testéből, de az Orleáni Herceg egyik közeli szövetségese, Grammont színész, még egy pohár vért is ivott az egyik áldozat testéből. Noha a forradalom vezérei nem vettek részt a Tuileries-k ostromában, valamennyien azt állították, hogy ez volt az ő legnagyobb győzelmük. Danton, Marat és Robespierre eltűntek Párizsból, és csak több nap után tértek vissza a nemzetgyűlésbe. Mivel 1792. augusztus 10-ét az egész forradalom legnagyobb dátumának tekintik, ezért érdemes közelebbről szemügyre venni e nap következményeit. Először is, ez teljesen megbénította Franciaországot. Másodszor, Lafayette tábornok elhagyta Franciaországot, és menedéket keresett Ausztriában, ahol őt a magdeburgi börtönbe vetették. Ezen túlmenően a nép mindent elveszített, amit az előző években kiharcolt magának. Az új urak hozzáláttak egy újabb, és még félelmetesebb szolgaság kialakításához. A következményekhez tartozik az is, hogy megjelent Párizs terein egy szerkezet, amelyet a középkori Németországban a lefejezéshez használtak, és amely nevét egy francia orvosról, Joseph Guillotin-ról kapta. Guillotin a nemzetgyűlés tagja volt, és ő ajánlotta ezt a szerkezetet a fájdalom nélküli kivégzéshez. Ez a hírhedt kivégzőeszköz lefejezte Franciaország királyi hatalmát, megtizedelte a nemességét és a papságát, és bevezette az általános anarchiát. A káosz és a guillotin-tól való félelem hamarosan terrorizálta a lakosságot, és engedelmes csordává alacsonyította a francia polgárokat.
A forradalomban részt vevő számos frakció nem tartott fenn szoros kapcsolatot egymással, és főleg arra törekedtek, hogy riválisaikat megsemmisítsék. Nem törődtek azzal, hogy milyen eszközöket vesznek igénybe, szemük előtt a végső cél: a teljes hatalom megszerzése lebegett. A lakosságnak a némasága és passzivitása aggodalommal töltötte el a vezetőket. Megértették, hogy a lefizetett ügynökök és a felbérelt csőcselék támogatása nem elégséges. Világos volt számukra, hogy aki nincs velük, az ellenük van. Marat ebben az időben bujkált, de rejtekhelyéről minduntalan további fejeket követelt. 1790-ben - Marat szerint - még elég lett volna öt-hatszáz ember lefejezése a forradalom győzelméhez, 1792-ben már azt magyarázgatta, hogy legalább kétszázhatvanezer embert kell megsemmisíteni, méghozzá a lehető legrövidebb időn belül.
A forradalom első szakaszát az orleánisták hajtották végre. A második szakaszt a girondisták, Madame Roland vezetésével. Ezután Marat lett a teljhatalmú párizsi városházának a szellemi vezére. Ő tervezte meg és készítette elő a forradalom harmadik menetét, a szeptemberi tömeggyilkosságot, a terror uralmát. Nem élt addig, hogy láthatta volna munkájának eredményét, mert egy fiatal francia nő végzett vele. Danton lett az igazságügy-miniszter, amely egyben szabaddá tette az utat szinte mindenfajta kegyetlenség és atrocitás előtt. A Párizsi Kommün jóváhagyta Marat javaslatát a túlzsúfolt börtönök kiürítésére, mégpedig úgy, hogy megölik a bebörtönzötteket. Az volt a kérdés csupán, hogy hogyan lehet ezt a lehető legrövidebb idő alatt a leghatékonyabb módon végrehajtani. Marat a börtönök felgyújtását javasolta. Mások a börtöncellák vízzel való elárasztását tartották jó módszernek. Megint mások a kivégzéseket ajánlották, de nem volt elég hóhér. Végül is úgy döntöttek, hogy a tolvajokat és a gyilkosokat szabadon engedik, és őket bérelik fel a többi rab meggyilkolására.
A gazdagabb polgárok letartóztatása augusztus 29-én kezdődött. Három nap alatt hatezer polgárt vettek őrizetbe, akik közül többnek megvesztegetéssel sikerült kiszabadítania magát. Danton kijelentette, hogy csak a merészség és a még több merészség mentheti meg Franciaországot. Ugyanezen az estén azzal dicsekedett vacsoravendégei előtt, hogy: "Megdermesztettem őket. Most már megkezdhetjük a gyilkolást." Különleges meghatalmazású küldöttei továbbították ezt a parancsot, és ezzel elkezdődött a tömeggyilkosság. Ebben az időben a Hotel de Ville, számos templom, kolostor, iskola és apátság vált börtönné. Nehéz leírni, hogy minden egyes börtönben mi történt, de tanúvallomásokból mégiscsak fogalmat alkothatunk az ott lejátszódott szörnyűségekről. Az egyik apátságban például valamennyi szerzetest megölték. A párizsi városi törvényhatóság képviselője minden egyes szerzetes meggyilkolásáért ígért 24 frankot. Miután végeztek az apátságban, a gyilkosok átmentek a Karmelita Kolostorba, ahol kétszáz pap volt összezárva. Másfél órán belül 119-et felkoncoltak közülük. A többinek sikerült elrejtőznie. A mészárlás alatt a Nemzeti Rendőrség őrizte a kolostort, nehogy a népharag meg tudja akadályozni a gyilkosokat a mészárlásban. A következő öt nap és öt éjjelen át brutálisan meggyilkolták a börtönök tehetetlen lakóit, köztük az őröket, a segédszemélyzetet, szolgákat, a paloták kertészeit, papokat és szerzeteseket, a királyi palota teljes svájci őrségét, a királynő szolgáit és így tovább. A gyilkolásban résztvevőket a levágott fejek szerint fizették. Negyven levágott fejért harmincöt frankot kaptak. Azt a parancsot, hogy a köztörvényes bűnözőket a foglyok legyilkolása előtt eresszék szabadon, nem mindenütt hajtották végre. Ezért így például Conciergerie-ben 320 köztörvényes bűnözőt is megöltek a foglyul ejtett arisztokratákkal együtt. Chateleb-ban pedig 223 tolvaj is életét vesztette a többi fogollyal együtt. (A párizsi rendőr-prefektúra pontosan vezette a nyilvántartást a fenti eseményekről. Ezért az 1871-ben hatalomra került Párizsi Kommünig meg is volt 24 számla, amelyet a gyilkosok írtak alá, átvéve a nekik járó fizetséget. A Párizsi Kommün ezeket a dokumentumokat 1871-ben megsemmisítette.) Kortársak beszámolói szerint néhány nap elteltével a kilengések abbamaradtak, mert akiket kijelöltek a felkoncolásra, valóban megsemmisítésre is kerültek. Most, a Párizsi Kommün, mint az 1792. augusztus 10-i felkelésből született városi törvényhatóság, amely a hatalmat gyakorolta a francia fővárosban, üzenettel fordult a tartományokhoz, és követelte, hogy ők hasonló módon hajtsák végre a vérengzéseket, ugyanazokat az ürügyeket és módszereket alkalmazva. Ezt a proklamációt személyesen Marat írta, de rajta kívül több kommün-tag is aláírta, és jóváhagyásra Danton igazságügy-miniszterhez továbbították. Danton ugyan nem írta alá, de teljesen egyetértett annak tartalmával. Később az is kiderült, hogy Marat több más személy nevét aláhamisította a proklamáción.
A szeptemberi tömeggyilkosság az anarchisták műve volt, akik a háttérből irányítva az eseményeket, teljesen a befolyásuk alatt tartották a Kommünt és annak politikai frakcióit. A forradalom igazi mozgatói, a pénzoligarchia és ügynökei, továbbra is a színfalak mögött maradtak, és innen támogatták az anarchistákat, akik nagyrészt a saját teremtményeik voltak, és az atrocitásokért a francia néptömegekre próbálták áthárítani a felelősséget.
A terror uralma
A francia forradalom nagy színjátékának a rendezője, a színfalak mögött rejtőzködő és a szálakat mozgató pénzkartell, úgy döntött, hogy eljött az idő Franciaország teljes uralom alá vételére. E célból fel kellett számolni a monarchiát, az 1791-es alkotmányt, és el kellett tüntetni magát a királyt is, valamint a még meglévő politikai frakciókat is, minthogy szerepüket már eljátszották. Ugyanez a sors éri utol egymás után a forradalom vezéreit is, akik szinte kivétel nélkül a vérpadon végzik. Hogyan képzelhető el, hogy a megfélemlített és teljesen hatalom nélküli francia nép egymagában el tudta volna pusztítani mindezeket az intézményeket, és le tudott volna számolni olyan személyiségekkel, mint Danton, Robespierre, vagy később Bonaparte Napóleon? Mindez elképzelhetetlen, és ismét csak azt jelzi, hogy milyen hatalma van a színfalak mögött meghúzódó, láthatatlan hierarchiának, a mindenható, kapitalista pénzkartellnek. A tömegek ebben az időben annyira meg voltak félemlítve, hogy néhány jelentéktelen politikai kalandor már képes volt a monarchia helyébe bevezetni a köztársaságot anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütközött volna. És anélkül, hogy népszavazást vagy bármiféle közvélemény-kutatást tartott volna.
Danton és Marat triumvirátust akart alapítani Robespierre-rel azért, hogy együtt gyakorolják a korlátlan hatalmat. Az események azonban arra utalnak, hogy Robespierre ezt soha nem helyeselte teljes szívvel, és később meg is tudott szabadulni valamennyi versenytársától. Marat, Danton és Robespierre között lényeges különbség van. Marat népszerű nyelvet használt, leegyszerűsítette a kérdéseket, ügyesen összezavarta a politikai dilemmákat, és gyors, hatékony lépéseket javasolt valamennyi probléma megoldására: gyújtogatást, rablást, gyilkolást. Ez a primitív demagógia hatott a szegény és éhes Párizsba importált csőcselékre, valamint a francia főváros külvárosainak nincstelen és műveletlen lakóira. Marat ugyan azt állította, hogy a legalacsonyabb osztályok ügyét képviseli, ugyanakkor ő a legnagyobb luxusban élt, és semmiféle személyes áldozatot nem hozott a szegények érdekében.
Robespierre demokratikus és osztálynélküli állam létrehozásáról álmodozott, amelyben tehetséges vezetők, és nem a néptömegek uralkodnak. Itt van közte és Marat között a legnagyobb különbség: Marat élete végéig meg volt arról győződve, hogy az uralmat a tömegeknek kell gyakorolniuk. Danton soha nem beszélt demokráciáról, tehetséges szónokként tudott hatni hallgatósága szenvedélyére, és minduntalan az ellenség megtámadására és a haza megmentésére hívta fel a tömegeket. Ezek a beszédei nagy sikert arattak a nemzetgyűlésben, és csaknem mindig sikerült elfogadtatnia javaslatait. Danton meg úgy gondolta, hogy a forradalomnak azok hasznára kell lennie, akik létrehozták, hasonló módon, ahogy a nemesség is hasznot húzott a korábbi rendből, az Ancien Regime-ből. Danton sokkal inkább tehetséges agitátornak bizonyult, semmint jó politikusnak. Miután sikerült megdönteni a monarchiát és az arisztokráciát, elkezdődött a küzdelem a demokráciáért a francia nép és a csőcselék között. A csőcselék - a nép egészéhez képest egy csekély számú kisebbség - győzött, és elkezdődött a terror uralma.
A király halála
XVI. Lajos kivégzéséért a fő felelősséget Marat, Danton, Robespierre és Fülöp orleáni herceg viseli. Dr. Moore, az események egyik szemtanúja, írta naplójában:
"Nem a párizsiak követik el a mészárlásokat, gyilkosságokat és bestialitásokat Párizs utcáin, hanem egy maroknyi bűnöző, néhányuk a Jakobinus Klub, a Konvent vagy a Nemzetgyűlés tagja, munkanélküli vandálok, akiket megvesztegettek ebből a célból."/10/ A király halálát követelő beszédek egyre gyakoribbak lettek a Jakobinus Klubban és a Konventben, és ez aggodalommal töltött el nemcsak több köztársaságit, de olyan személyiségeket is, mint például Prudhomme. Prudhomme a király nyílt ellenfele volt, mégis figyelmeztette a Nemzetgyűlést, hogy a köztársaság támogatói, akiket kiábrándítottak az atrocitások, átmennek a rojalista táborba, és hogy a köztársaság-pártiak háromnegyede máris rojalista lett.
A Kommün, vagyis a párizsi városi törvényhatóság, nem volt olyan hatalmas, ahogyan azt sok francia ebben az időben gondolta. A szeptemberi atrocitások szinte mindenkit megbénítottak, és ezért a Kommünben egy teljhatalmú, félelmetes hatalmat láttak, noha a lakosság egészét tekintve csak alig egy százalékos támogatottsága volt. Egy 1793 októberében készült kormányjelentés szerint mindössze háromezer kemény forradalmárt tudtak összeszámlálni. 1792. december 11-én XVI. Lajost felelősségre vonta a Nemzetgyűlés. Azt vetetették a király szemére, hogy monopolizálta a gabonát, a kávét és a cukrot. Egyes képviselők azt is állították, hogy a király "több embert ölt meg, mint amennyi órát élt." Harmadszor felrótták neki, hogy részt vett az 1791. július 17-i gyilkosságokban, amikor valójában a Tuileries-k foglya volt. A negyedik vádpont szerint a király részt vett a külföldi hatalmakkal való összeesküvésben. Oly sok váddal illették a francia uralkodót, köztük például azzal is, hogy "több bűncselekményt követett el, mint Néró római császár", hogy felsorolásuk itt nem is lehetséges. Több mint száz francia jogász jelentkezett a király védelmére, akik közül négynek adott megbízást. Köztük volt a Francia Tudományos Akadémia tudóstagja, Malerbe. Brilliánsan védelmezte a királyt, ezért később ő és családja is a vérpadon végezte. A Nemzetgyűlésnek a király ellen emelt vád egyetlenegy pontját sem sikerült bebizonyítania. Ennek dacára bűnösnek mondták ki XVI. Lajost. A szavazás 1793. január 16-án 24 órán keresztül tartott, mert a Nemzetgyűlés mind a 721 küldöttének ki kellett mennie a pódiumra, és nyíltan közölnie, hogy kívánja-e a király halálát vagy sem. Valamennyi küldöttet, amely a király élete mellett szavazott, azzal hurrogták le, hogy: "A nép ellensége, vérpadra vele!". Mindazonáltal a végeredmény az volt, hogy 334-en szavaztak a halálbüntetés ellen, és 387-en mellette. Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére, szintén a halálbüntetés mellett szavazott, amely később nagy méltatlankodást váltott ki a francia nép körében. Sok küldött meg volt róla győződve, hogy a szavazat-összeszámlálás végeredményét manipulálták.
A királynak megmaradt az esélye az életben maradásra, minthogy a francia büntetőjog szerint csak kétharmados többséggel lehetett kiszabni a halálbüntetést. A Kommün és a jakobinusok azonban elutasították ezt az érvényben lévő törvényt, és rákényszerítették nézeteiket a Konvent többi tagjára. A kivégzés napján, 1793. január 21-én, mindössze néhány napra a sorsdöntő szavazás után, valamennyi üzlet zárva tartott. A francia főváros polgárait a félelem és az elnyomás légköre vette körül. A jakobinusok is féltek, mert attól tartottak, hogy a nép fellázadhat. A nemzeti gárda katonái már a reggeli óráktól kezdve ellepték az utcákat, különösen a kivégzés színhelyét. A királyt erős őrség kísérte. Katonák vontak kordont az utcákon, hat ágyú elöl és hat ágyú hátul. Szemtanúk beszámolója szerint a király nagy önuralommal és méltósággal viselte sorsát. Ezt később hóhéra is megerősítette. A király utolsó kívánsága az volt, hogy néhány szót szólhasson a néphez. Ezt megtagadták tőle. Az egyetlen dolog, aminek ellenállt, hogy megkössék a kezeit. Ő akarta levágni a haját, és segítség nélkül ment a hóhérhoz. Letérdepelve a Guillotine elé, hangosan elkiáltotta magát:
"Népem! Ártatlanul halok meg. Minden vádpontban ártatlan vagyok. Remélem, hogy a vérem megpecsételi a francia nép boldogságát."/11/
Az igazi és háttérben meghúzódó despoták számára XVI. Lajos áruló volt. A király nem szimpatizált eléggé az arisztokráciával, miközben kiállt a nép hátrányos helyzetű többsége mellett. Egyértelműen az alullévők egyedüli barátjának bizonyult, ezért halála nagy veszteség volt egész Franciaország számára.
Hamarosan azonban azok is sorra kerültek, akik halálba küldték a királyt. Először a girondisták követték, akik magukat a középosztály képviselőinek tekintették. De a középosztály is ki volt szemelve az elpusztításra, hogy helyébe léphessenek a legalacsonyabb társadalmi csoportok tagjai, Maratnak, St. Just-nek és Robespierre-nek az osztálya. A mesterségesen létrehozott élelmiszerhiány, és a növekvő sorban állás arra utalt, hogy hamarosan egy másik kiszemelt áldozatot fognak vádolni az élelmiszerhiányért, és ez szolgál ürügyül a legyilkolásukhoz. Kezdetben az orleánisták vezették a forradalom gépezetét, majd őket a girondisták követték. Ezután az anarchisták vették át a gépezetet, és működtették egyre pusztítóbb hatalomként. Ők hozták létre a Második Forradalmi Bíróságot, amelyet a terror bíróságának neveztek. Az 1792 augusztusában létrejött Első Forradalmi Bíróság nem volt teljesen sikeres, mert a lakosság passzív maradt és nem támogatta a vérrontást. A forradalmárok a szeptemberi tömeggyilkossággal akartak megszabadulni az ellenzéktől olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, mindenféle bírósági eljárás mellőzésével. Ezek után, amikor az anarchisták kezébe ment át a hatalom, Danton megragadta az alkalmat a terrorbíróság felállítására. Ironikus módon ennek a bíróságnak lett az áldozata ő is egy évvel később.
A bíróság működésének a célját maga Danton így fogalmazta meg:
"Hagyjuk elenyészni Franciaországot, de tegyük biztossá, hogy a szabadság fennmaradhasson. Legyünk szörnyűségesek azért, hogy megelőzhessük, hogy maga a nép váljon szörnyűségessé."/12/ Ebből is világos, hogy a forradalmárok tartottak attól a néptől, amelynek a nevében állítólag vezették a forradalmat. A hivatalos történetírásban továbbra is azt fogjuk találni, hogy ez a nép forradalma volt, noha magának a népnek nem sok köze volt a háttérből irányító illuminátusok kegyetlenkedéséhez, és szándékosan előidézett anarchiájához. A guillotin szüntelenül működött. Egy katona azt merte mondani, hogy Franciaország túl nagy ahhoz, hogy köztársaság legyen - lefejezték érte. Egy szakács azt merészelte állítani, hogy ő jobban szereti a monarchiát, mint a köztársaságot - a fejével fizetett ezért.
A Párizsi Kommün, a városi törvényhatóság, úgy döntött, hogy leszámol a Konventben (a népképviseleti elv alapján megválasztott új törvényhozó testületben) résztvevő girondista képviselőkkel. 1793. május 31-én csapatok vették körül a Konvent épületét, és Marat a csengő meghúzásával adott jelet az akció megkezdésére. A Konvent gyűlését kívülről körülzárták, belülről viszont Marat és Robespierre hívei töltötték meg a folyosókat és a balkonokat. Az ajtókat és a kapukat bezárták úgy, hogy senki sem menekülhetett el. A Konvent többségének tiltakozása ellenére a Kommün kisebbsége érvényesítette az akaratát, és eltávolítottak 29 girondista képviselőt. Azonnal letartóztatták őket, és ugyanúgy a vérpadra küldték valamennyit, teljesen törvénytelenül, ahogyan a királyt is lefejezték. Ez a szakadatlan vérrontás és anarchia félelemmel töltötte el a francia népet. Marie Charlotte Cordey, egy fiatal vidéki nő elhatározta, hogy megöli az atrocitások egyik legfőbb okozóját, Marat-t. A bőrbetegségben szenvedő Marat-t Cordey a lakásában lévő fürdőkádban találta, és egy tőrrel végzett vele. A merénylet elkövetőjét és családját később lefejezték.
Miután a király, az arisztokrácia, a papság és a girondisták el lettek távolítva, a Párizsi Kommün nekilátott a burzsoázia, a szabad parasztok, a kereskedők és a katolikusok felmorzsolásához. Párizs lakóit paralizálta a félelem. A vidék polgárai azonban aktivizálódtak. Százezer paraszt papjaikkal az élen csupán mezőgazdasági szerszámokkal felfegyverkezve fellázadt; 17 tartományban volt felkelés, köztük Vandee-ben, Lyonban, Normandiában és még Marseille-ben is. A fellázadt városok és falvak, köztük Lyon, nem tudtak három hónapnál tovább ellenállni a reguláris forradalmi haderőnek. Az élelmiszer-ellátást megakadályozták, és ez megadásra késztette őket. A Konvent elhatározta, hogy lerombolja Lyont, Franciaország egyik legszebb városát. A büntetés eredményeként megbénult az ipar, a kereskedelem. Ez is elsősorban azokat a dolgozókat sújtotta, akik nevében állítólag elkezdődött a forradalom. A lakosság műveltebb rétegei sem kaptak kíméletet. Számos múzeumot leromboltak, könyveket, műalkotásokat pusztítottak el. Úgy tűnt, hogy a forradalom a teljes civilizációnak hadat üzent.
1793. október 10-én a Konvent, amelyet eddig az időpontig a Kommün tagjai domináltak, ekkor újabb súlyos döntést hozott: felállították a Nemzetbiztonsági Bizottságot, amely abszolút hatalmat és ellenőrzést gyakorolhatott egész Franciaország felett. Ez a bizottság, amelyet Robespierre vezetett, alapos tisztogatásba kezdett a lakosság körében. Noha ebben az időben már a guillotin 24 órán keresztül működött minden nap, ez nem volt elegendő valamennyi letartóztatott kivégzésére. Ezért parancsot adtak ki a tömeges megfojtásra. Tanúk számoltak be arról, hogy a Loire vize vörössé vált a kiontott vértől. Számos város lakosságát megtizedelték. Egyedül Nantes városa harmincezer polgárát veszítette el, akiket a legváltozatosabb módon végeztek ki. A város környékén mintegy 100 fiatal nő holttestét fedezték fel. Azt mondták, hogy őket az ún. német légió gyilkolta meg, akiket mint dezertőröket és zsoldosokat erre a feladatra béreltek fel. Toulon városának harmincezer lakosa volt a forradalom előtt, és a forradalom végére már csak hétezren lakták a várost. Prudhomme szerint több mint egymillió ártatlan ember lett a véres kilengések áldozata egész Franciaországban.
Az emberiség nagy szerencsétlenségére a "Nagy Francia Forradalomnak" ezeket az erőszakosságait nemcsak hogy nem ítélték el az ezután következő nemzedékek vezérei, hanem még meg is ismételték őket időről időre kifinomultabb módszerekkel. Elég itt a holocaustra, a Gulágra, Katinra és Vinitsára utalni, és az ún. népbíróságok által tömegesen elítélt ártatlan emberekre. Azt látjuk, hogy a francia forradalom módszereit alkalmazták, hogy megsemmisítsék a papság, az értelmiség, a politikai vezetőréteg és a nem kívánatos etnikumok egész nemzedékét.
Nehéz azzal egyetérteni, amit az "konspirációs elméletet" elitélő, és a semmivel sem tudományosabb "véletlen elméletét" valló hivatalos történészek többsége állít, hogy a terror spontán módon, csak úgy magától kezdődött. Rendkívül sok jel utal arra, hogy a csőcselék erőszakosságai gondosan elő voltak készítve és meg voltak tervezve azzal a céllal, hogy átalakítsák a világot egy kis létszámú csoport önző érdekeinek megfelelően. Ez a háttérben pénze segítségével a szálakat mozgató csoport közvetlenül nem vett részt az eseményekben. Az események azonban megmutatták, hogy a véres terror végső célja olyan új pénzügyi gazdasági és társadalmi viszonyok kialakítása volt, amelyek ennek a háttérben meghúzódó pénzvagyonos oligarchiának biztosítják a társadalom feletti uralmat. A francia nép nem a forradalom végrehajtója, hanem áldozata volt. Ugyanezt lehet állítani a bolsevik hatalomátvételről is, és számos, azóta megszervezett, ún. "forradalomról". A forradalmi erőszakosságok végrehajtói nagyrészt bűnözők voltak, akik arra használták a hatalmukat, hogy áldozataikat megfosszák minden tulajdonuktól, mielőtt megölik őket, és nem vették számításba egy pillanatig sem, hogy esetleg majd felelniük kell bűnös tetteikért. A terror megfélemlítette és demoralizálta a lakosságot, és teljesen alávetette őket új uraiknak. A francia forradalom esetében Robespierre-nek, Dantonnak és Maratnak. Ugyanakkor ezek a közvetlen vezérek maguk is csak eszközök voltak a háttérben meghúzódó, lopakodva berendezkedő pénzhatalom urainak a kezében.
Mielőtt a terror uralma elkezdődött, a Párizsi Kommün egy térképet készített Franciaországról, amely feltüntette, hogy a különböző megyékben és városokban hány embert kell lefejezni. Ezt a térképet később arra a célra használták, hogy az ország egyes részeit elnéptelenítsék. Robespierre meg volt róla győződve, hogy 25 millió francia nem élhet jól az ország erőforrásaiból, és nem élvezheti az egyenlőségre vonatkozó álmának a gyümölcseit. Úgy vélte, hogy az egyenlőség megvalósításához egyeseket fel kell áldozni. Mivel a kisebbség feláldozásából a többség nem sokat profitálhat, ezért úgy döntött, hogy a többséget kell feláldozni a kisebbség örök jóléte érdekében. A véres elnyomásnak ebben az időszakában a keresztény vallást kegyetlenül üldözték, és csaknem meg is semmisítették. Ebben a destruktív folyamatban kiemelkedő szerepet játszott Cordelliers és de Sade márki. Ez utóbbi nevéből származik a szadizmus kifejezés, amelyet ma az abnormális, morbid és dekadens szexuális magatartás jelölésére használnak.
A destruktív légkör megteremtésében aktív szerepet játszott Clootz, német anarchista. Ő volt a közvetítő a Németországból irányító háttérerők, a már kidolgozott stratégiával rendelkező és megszerveződött nemzetközi pénzkartell, valamint a francia forradalmár irányzatok között. Már az is érdekes, hogy a francia forradalom egyik jelentős vezére német volt. Ez megint csak arra utalhat, hogy a forradalom nem csupán a franciák műve volt. A korabeli dokumentumoknak az analízise alátámasztja ezt a véleményt, és megerősíti Robespierre kijelentését, hogy a forradalom nem az volt valójában, aminek lennie kellett volna - azaz küzdelem a monarchia és a köztársaság vagy a demokrácia és a személyi hatalom között -, hanem egyszerűen összeesküvők különböző frakciói által szőtt hálónak bizonyult. Ezek mindegyike a lakosság rovására bitorolta a hatalmat. Minden vádaskodással ellentétben például Mária Antoinette nem játszott jelentős szerepet az ország kormányzásában. XVI. Lajossal kötött házasságától kezdve egészen a haláláig a sors áldozatának tekinthető. Házasságát abból a célból hozták létre, hogy szövetség jöjjön létre a szembenálló országok között. Miközben a franciák árulással vádolták, testvére, II. József osztrák császár, a Kalapos Király, magára hagyta őt, noha az élete forgott kockán. Mindezt azzal indokolta, hogy Mária Antoinette nem tett semmit szülőhazájáért. A királyné csak a forradalom kezdetekor aktivizálódott kényszerűségből. A király nem tett meg mindent a saját és családja biztonsága érdekében. Ezért a királynő volt az, aki szervezkedni volt kénytelen saját maga és családja fogságból való kiszabadulása érdekében. De valamennyi erőfeszítése sikertelen maradt, és követnie kellett férjét a vérpadon. Mária Terézia lányát 1793. október 16-án, több mint harmincezer katona jelenlétében, a Place de la Concorde-on végezték ki. Tizenöt nappal később már a Girondista Klub 21 képviselőjét is vérpadra küldték. Így a forradalom első frakciója szét volt zúzva. Ezután a forradalom különböző kollaboránsai kölcsönös megsemmisítésének a hátborzongató haláltánca kezdődött. Két napra a girondisták lefejezése után kivégezték a királyné két legnagyobb ellenfelét, Madame Rolandot és az Orleáni Herceget is. Ekkoriban a zsinórokat Robespierre húzogatta, aki rájátszva a tömegek vallásos érzelmeire, elítélte a herbertisták ateizmusát, amelyet arisztokrata mozgalomnak nevezett. A támadást Danton indította el és 1794 márciusában már 18 herbertistát ítélt halálra a forradalmi bíróság. Az ítéletet nyomban végrehajtották. Ezúttal tényleg ujjongott a nép, mert felismerték, hogy az a politikai frakció, amelynek tagjai eddig a legtöbb ártatlan ember halálát okozták, most maguk kerültek a vérpadra.
Ezután az a politikai csoport következett, amelyet Danton vezetett. Az ő és követőinek sorsát is a Konvent határozta el. Saint-Just azzal vádolta Dantont, hogy az Orleáni Herceg ügynökeként külföldi hatalmak számára dolgozott, és semmi más nem érdekelte, mint az arany és a kicsapongó élet. Amikor Danton felismerte, hogy semmi értelme nincs, hogy ellenálljon, lemondott képviselői mandátumáról, és ezt mondotta:
"A royalisták meg akarnak ölni, ahogyan most Robespierre is ezt akarja. Valamennyien az én Káin-testvéreim."/13/ Danton tehát nem kerülte el saját áldozatainak a sorsát. Őt is letartóztatták, és a vérpadra küldték. Kivégzésekor megvetéssel szólt a tömegről - férgeknek és söpredéknek nevezte őket. Robespierre annak dacára a vérpadra küldte Dantont, hogy jelentős részben az ő beszédei segítették hatalomra. Most már csak néhányan éltek a forradalom eredeti vezérei közül. Megnyílt az út a korlátlan uralom felé. Ekkor még két nagyhatalmú bizottság működött. Az első a Nemzetbiztonsági Bizottság, amelynek kizárólag a francia szabadkőműves páholy illuminátusai voltak a tagjai, és amelyet a Robespierreből, Saint-Justből és Coutonból álló triumvirátus vezetett. A második, még aktív bizottság az Általános Biztonsági Komitté volt. Mindkettőnek a tagjai azzal érdemelték ki pozíciójukat, hogy atrocitásokat követtek el, és már egyedül a nevük páni félelmet keltett az átlagemberekben. Most valamennyien egymásra vetették tekintetüket, hogy azonnal lecsapjanak arra, aki esetleg nem elég óvatos. A két bizottság hetente kétszer ülésezett, és így biztosította a kivégzendőkből álló "nyersanyagot" a vérpadok működéséhez. Fouquier, a közvádló, mielőtt őt is a vérpadra küldték, elmondotta, hogy minden éjjel személyesen felkereste mindkét bizottságot, hogy elkérje tőlük a másnap kivégzendők listáját. Azokon a napokon, amikor nem volt elég párizsi származású "ellensége a forradalomnak", akiket kivégezhettek, akkor friss tartalékokat használtak fel a környező vidékekről. Ez volt a helyzet például a Poitou-ból származó harminc asszonnyal. Noha többen már meghaltak azokon a szekereken, amelyek szállították őket, mégis lefejezték őket a többiekkel együtt. Danton halálát követően egészen Robespierre bukásáig olyan terror és tisztogatás zajlott le a francia lakosság körében, amelyre nem volt példa addig a történelemben.
A forradalom elején a királyi udvar és az arisztokrácia volt a fő bűnös, állítólag ő okozta az éhséget és Franciaország minden baját. Miután ezeket a "bűnözőket" szisztematikusan megsemmisítették, a körülmények nemcsak, hogy nem javultak, de sokszorosan rosszabbá váltak. Ekkor azt mondták a népnek, hogy mindezért a girondisták a felelősek, és amikor őket is lefejezték, akkor a hebertisták lettek a bajok okozói. Egyik politikai csoportosulást a másik után ugyanazzal az ürüggyel semmisítették meg. Egyik tisztogatás sem eredményezett több élelmiszert és nagyobb biztonságot sem a sans culotte-oknak (a "nadrág nélküli" szegényeket nevezeték így), sem Párizs többi lakójának. Ugyanakkor közismert volt, hogy a forradalmi vezérek és közvetlen kiszolgálóik luxusban és bőségben éltek. Ez mélységesen kiábrándító volt a franciák számára, és az általános reménytelenség lett úrrá az országban.
A két, még működő politikai bizottság tagjai olyan kegyetlennek bizonyultak, hogy nehéz volt őket az emberi fajhoz tartozónak tekinteni. Dicsérték Nérónak, az egykori római császárnak azt az őrült döntését, hogy felgyújtatta Rómát, és komolyan felvetették, hogy Párizs esetében is alkalmazni lehetne ezt a "forradalmi ideát." Fouquier szerint 400-450 ember lefejezése volt minden hétre betervezve. A forradalmárok közül egyedül Robespierre-nek volt világos elképzelése és konkrét terve a jövőt illetően. Ő volt az, aki megmondta, mi szükséges a társadalom többsége számára, és mit kell tenni a köztársaság jövőjét illetően. Robespierre szerint Franciaországnak fel kell áldoznia több mint nyolcmillió lakosát azért, hogy a megmaradók élvezhessék az egyenlőséget, a megelégedettséget és a boldogságot. Egy olyan politikai rendszer, amely az egyenlőséget hirdeti, szükségszerűen elegendő pénzügyi forrással kell, hogy rendelkezzen valamennyi szükséglet egyenlő kielégítésére. Ha viszont az erőforrások korlátozottak és nem elégségesek mindenki szükségleteinek egyenlő kielégítésére, akkor az emberek elégedetlenek lesznek. Hosszú sorokban fognak állni az élelmiszerért. Az üres üzletek pedig boldogtalan embereket szülnek. Így kereskedők, eladók és vásárlók ellenségesen állnak majd egymással szemben. A szolgáltatások minősége romlik, amely újabb feszültségeket és elégedetlenségeket támaszt. Ilyen körülmények voltak Franciaországban a "nagynak" nevezett forradalom alatt, de ehhez hasonló volt a helyzet később a létező kommunizmus országaiban is.
A francia forradalom idején a lakosság jelentős részét elpusztították arra hivatkozva, hogy a beteg ágakat el kell távolítani a fa egészséges részének a fennmaradásáért. A forradalmi bizottságoknak és a népi bíróságnak a megmaradó tagjai kezdetben vakon követték Marat-t, Dantont és Robespierre-t. Megrészegülve saját látszólagos mindenhatóságuktól, egyre fokozták a terrort. Jövedelmük is jelentősen megnövekedett, minthogy életük megmentése érdekében sokan megpróbálták megvesztegetni őket. Most azonban Robespierre-re került a sor. Hatalmi elképzeléseit fenyegetve látva az életéért kezdett aggódni. Korábban mindig támadással védekezett. Ezúttal is megtámadta mindkét forradalmi bizottság tagjait, akik egyre hatalmasabbak lettek. 1794. július 26-án a Konvent tanácskozásán nyíltan megvádolta a két bizottság tagjait, hogy pénzügyi előnyöket húznak állásaikból, és jogtalan gyilkosságokat rendelnek el, amely vádak persze teljes mértékben megfeleltek a valóságnak. Robespierre követelte, hogy menesszék és büntessék meg e két bizottságnak a tagjait. A megvádolt bizottsági tagok azonban maguk is a Konvent elé álltak ekkor, és a jakobinus diktátor szemére hányták, hogy pontosan azért akarja őket eltávolítani, amiért Dantont is elmozdította. Azaz Robespierre a korlátlan hatalmat akarja. Azt kiáltották: "A te végső célod mindannyiunk és az egész konvenció megsemmisítése." Robespierre eredménytelenül tett kísérletet ezeknek a vádaknak a visszaverésére. Ha érveit meggyőzően - és főleg hallhatóan - adhatta volna elő, akkor talán megmenthette volna az életét. Felbőszült ellenségei azonban túlkiabálták, és a Konvent többsége nem hallotta szavait. A vádlottakból vádlók lettek, és Robespierre lett a bűnbak.
Az életükért harcoló bizottsági tagok a forradalom minden hibájáért Robespierre-t tették felelőssé, továbbá testvérét, Augustint, valamint Saint Justot és Coutont. Egy sebtiben megejtett szavazás után valamennyit letartóztatták, és a Hotel de Ville-be vitték. Nem várt senki erre a fordulatra, és a polgármester, Robespierre embere, aki egyben a rendőrség parancsnoka is volt, nem tudta megmenteni őket. A letartóztatott vezérek nem voltak felkészülve ilyen ellenállásra. Még a Hotel de Ville-ben egy rendőr rálőtt Robespierre, és megsebesítette. A Konvent szünet nélkül tanácskozott egészen addig, amíg kimondta a halálos ítéletet Robespierre-re és hatalmi csoportjának mind a 21 tagjára. Valamennyit azonnal kivégezték. A forradalom tere, ahol a vérpad állott, mindig tele volt nézőkkel, de a környező utcák soha nem láttak akkora tömeget, mint Robespierre és csoportjának a kivégzése napján. A valódi párizsiak (azaz nem a Párizsba szállított csőcselék), akik egészen eddig alig vettek részt az eseményekben és megpróbáltak lehetőleg otthonaikban elrejtőzni, ezúttal csatlakoztak a tömeghez, hogy megünnepeljék a zsarnok halálát. A morajló tömegből ki lehetett hallani: "Van Isten, van isteni igazságszolgáltatás." Robespierre halálát követően a terror lanyhult, és már csak alárendelt személyek kerültek a vérpadra. A forradalom eme szakaszának az irányítói azt akarták ezzel megmutatni, hogy a terrort kizárólag a korábbi vezetők kezdeményezték és tartották fenn. Most hogy ők el lettek távolítva, Franciaország visszatérhet a normális viszonyokhoz.
Sok hivatalos történész azt állítja, hogy a terror mentette meg Franciaországot. Nehéz ezt elfogadni, és történelmi igazságként továbbadni a jövő nemzedékek számára. A terror uralma ugyanis elzüllesztette Franciaországot, amely korábban szép és gazdag volt. Állandó viszály színhelye lett az ország, ahol a nemzet vagyonát kifosztották, ahol nem volt nemzeti jövedelem, ahol a hadsereg fele dezertált, és a másik fele éhesen és lerongyolódva maradt a helyén. A teljes káosz vált úrrá Európa egyik legnagyobb államában. Az újonnan meggazdagodott forradalmárok és terroristák pedig könyörtelenebb uraknak bizonyultak, mint a korábbi arisztokrácia. A terror nem mentette meg Franciaországot. Napóleon volt az, aki lábra állította, és alig tíz éven belül, ismét európai nagyhatalmat formált belőle. De ez sem véletlenül, hanem annak a tervnek megfelelően történt, amelyet a színfalak mögött az események szálait mozgató pénzkartell és hálózata dolgozott ki és hajtatott végre.
A forradalom után különböző kormányzati formák váltogatták egymást. Az egyik volt a direktorátus, a másik a konzulátus és végül 1804-ben Napóleon császárrá koronázásával a császárság, majd 1814-ben - XVIII. Lajos trónra kerülésével - visszatért a monarchia, amit megszakított Napóleon 100 napos átmeneti uralma. Ezt követte X. Károly, majd Lajos Fülöp, a polgárkirály. Az 1848-as második forradalom után jött a második köztársaság, aztán a harmadik köztársaság, amely III. Napóleon despotikus császárságába torkollott. Nem meglepő, hogy a francia nép ezek után bizalmatlanná vált mindenféle kormányzati formával szemben. Noha a forradalmakat az ő nevében szervezték meg, neki mindig a szenvedés és a következmények viselése jutott.
Nesta Webster, a XX. század egyik legkiválóbb angol történésze írta:
"Meg vagyok róla győződve, hogy eljön az a nap, amikor a világ, megismerve az igazi demokrácia elveit, fel fogja ismerni, hogy a francia forradalom nem szolgálta a demokrácia felé való haladást. Nem a szabadságért való küzdelem, hanem antidemokratikus és reakciós mozgalom volt, kísérlet a szabadság megfojtására már születése pillanatában. Ekkor a vezetők, az emberiség legkegyetlenebb ellenségeiként, valódi színükben fognak látszódni, és a nép, amelyet többé nem ítélnek el vadságáért, szánalomban részesül, mint egy gigantikus összeesküvés áldozata. Ez az összeesküvés, vagy még inkább összeesküvések kombinációja volt az, amely egyedül diadalmaskodott a forradalomban."/14/ Ezt a forradalmat húsz évvel kirobbantása előtt a Frankfurtból finanszírozott Adam Weishaupt és illuminátusai tervezték meg. Weishaupt volt a tervező, de a már működő pénzkartell biztosította a szükséges pénzt a tervek gyakorlati kivitelezéséhez.
A Francia Forradalomból számos tanulságot lehet levonni:
Noha minden forradalmat a nép nevében robbantanak ki, egyetlenegy forradalmat sem a nép hozott létre egyedül és magától.
A forradalmi vezérek egyike sem volt olyan óriás, amiként azt a történészek megpróbálják feltüntetni. Az idő múlása a helyére teszi őket.
Egy vezér minél hosszabban marad hatalmon, annál inkább változtatja színeit. A vezéreknek a felemelkedése és a bukása szinte kivétel nélkül gondosan előkészített körülményeknek a következménye.
A vezérek egyike sem tudja igazán, hogy kit szolgál, és ki is az igazi uralkodó.
Azt az uralkodót vagy diktátort, aki kísérletet tett olyan változtatások bevezetésére, amelyek az alullévő tömegek - a nép - szükségleteit és értékeit szolgálták, de sértették a pénzoligarchia érdekeit, azt előbb vagy utóbb eltávolították a hatalomból.
Oroszország a világoligarchia uralma alatt
"A nagy pénzek csinálják a történelmet..."
(Soros György)
Ma már egyre többet tudunk arról, hogy az elmúlt évtized változásai nemcsak a történelmi véletlenek sajátos egybeesésének a következményei. A Szovjetunió és a KGST szétesése sem "csakúgy önmagától" következett be. Ebben a folyamatban természetesen fontos szerepe volt az akkori uralkodó elit által elkövetett hibáknak és tévedéseknek, de a rendszer egészének a szétesése nem vezethető vissza csupán egyes vezetők fogyatékosságaira. A lezajlott világtörténelmi fordulatban elsősorban a nemzetközi pénzoligarchia történelemcsináló "nagy pénzeinek" volt döntő szerepe. De fontos szerep jutott a pénzkartell kifinomult hitelezési-eladósítási technikáinak, a Carroll Quigley által definiált HÁLÓZATÁNAK, az új világrend részleteiben is kidolgozott stratégiájának és taktikájának, a szerveződő magánhatalom struktúráinak, valamint a nemzetközi szabadkőműves internacionálé gondos előkészítő- és szervezőmunkájának. Ez az írás megkísérli azt bemutatni, hogy milyen stratégia készült a szovjet birodalom felbomlasztására, majd pedig az orosz állam belülről, pénzügyi-gazdasági módszerekkel történő lebontására és kifosztására. Ez után kitér arra, hogy milyen tragikus következményekkel járt Oroszország számára ennek a destruktív stratégiának a tervszerű és szervezett végrehajtása. Továbbá megpróbálja feltárni, hogy miért, és hogyan volt kapható egy nehézségei ellenére is nukleáris nagyhatalomnak számító ország vezető osztálya arra, hogy egy ilyen nemzetpusztító programban részt vegyen, és eljátssza a neki szánt megalázó szerepet. Végül arra keressük a választ, hogy a nemzetközi pénzoligarchia szerteágazó hálózata milyen módszerekkel szervezte be rejtett struktúráiba az orosz politikai elitet, és állította a saját szolgálatába.
A reformok fájának mérgező gyümölcsei
Az oroszországi "reformok fáját" is "mérgező gyümölcseiről" lehet megítélni. Az Oroszországra rákényszerített gazdasági változásokat az általuk létrehozott káros gazdasági és társadalmi körülmények alapján tragikusnak minősíthetjük. Több kutató, köztük Szergej Glazijev közgazdász-matematikus azt állítja, hogy ami 1992 és 1998 között Oroszország lakosságával történt, az kimeríti a genocídium, vagyis a népirtás fogalmát. Az 1954-ben elfogadott ENSZ konvenció szerint az is elköveti a népirtás bűncselekményét, aki szándékosan olyan létfeltételeket kényszerít egy embercsoportra, amelyek következtében az egészben vagy részben fizikailag megsemmisül, és amelyeknek nyílt vagy rejtett célja a születések megakadályozása egy csoporton belül./1/
A világtörténelemben a legvisszataszítóbb néppusztító tetteket igen gyakran nemes és vonzó célokra hivatkozva követték el. A francia forradalom idején és a napóleoni háborúk során a "szabadság, egyenlőség, testvériség" nevében irtották ki a társadalom befolyásos rétegeit. Ugyancsak a haladás nevében elkövetett népgyilkosság áldozatává vált Észak-Amerika nagyszámú indián lakossága. Oroszországban 1917 és 1937 között az egyetemes igazságra hivatkozva pusztították el a papságot, a nemeseket és a kereskedőket, valamint az önállóságukhoz ragaszkodó parasztokat. Németországban pedig a felsőbbrendű árja Übermensch kialakításának a rasszista utópiájával próbálták "igazolni" Hitler és követői az általuk elkövetett etnikai népirtást Európa különböző népeivel szemben.
Glazijev szerint az orosz nép sérelmére elkövetett népirtás újabb hullámára 1992 és 1998 között került sor. Ezt az "egyetemes emberi értékekre" való hivatkozással követték el. Ebben a koncepcióban az emberi jogok érvényesítése elsőbbséget élvez az államban és a politikában. Ezt a magasztos doktrínát Oroszországban a polgárok túlnyomó többségének a munkához, tanuláshoz és magához az élethez való jogának a folyamatos semmibevevésével, a legembertelenebb módon valósították meg. Az olyan univerzális emberi értékek helyett, mint a jóság, igazságosság, szolidaritás és béke, a gyűlölködés, a minden áron való pénzszerzés, a megalázás, az erőszak és az önkény valósult meg. A civilizált országokhoz való felzárkózásra hivatkozással a pénzuralom barbár utópiáját kényszerítettek Oroszországra, amely egymással ellenséges viszonyban álló csoportokra hasította a társadalmat. Az így legyengült társadalom pedig könnyű prédájává vált a kialakuló - a réginél is önzőbben és kegyetlenebbül viselkedő - új oligarchiának.
A hangoztatott ideológiai ködfüggöny ma már nem tudja elfedni a bekövetkezett népirtás tényeit. Egy ilyen a lakosság többségére ártalmas politika megvalósítására akkor lehet megfelelő számú végrehajtót találni, ha rendelkezésre áll a lelkiismeret semlegesítésére a megtévesztő ideológia. Az orosz tragédia okozói a haladás, a modernizáció, a polgárosodás, a piacgazdaság, az emberi és polgári szabadságjogok fennkölt eszméivel igazolják a társadalom gyökeres átalakítása során elkövetett bűnöket, mert e folyamat áldozatait a változások irányítói és nyertesei vagy nem tekintik embereknek, vagy ha igen, akkor csak alacsonyabb rendűeknek. Az új oligarchia szolgálatába álló politikai elit a társadalom átalakítása nagy eszméinek a "misszionáriusaként" - pontosabban lelkiismeretlen és saját zsebre dolgozó lakájaként - ugyanis csak eszközként használta és használja a többi embert.
Az államhatalom tudatos lebontása, a magánmonopóliumok ellenőrzetlen hatalmának kiépülése két csoportra osztja a társadalmat: az új oligarchia által kiválasztott misszionáriusokra, és a többiekre, akiket átnevelésnek vagy megsemmisítésnek kell alávetni, illetve pénzviszonyokba rejtett szolgaságba kell taszítani. Oroszország mai radikális reformerei azzal igazolják az 1993-ban elkövetett államcsínyt, a legitim alkotmány felrúgását és a lakosság elleni bűnöket, hogy minduntalan a korábbi szocialista társadalom alacsonyabb rendűségére hivatkoznak. Ezért - szerintük - a korábbi társadalomnak nemcsak a fogyatékosságait, de minden pozitív vívmányát is meg kell szüntetni a gazdasági hatékonyság növelése érdekében. Ennek eredményeként majd valamikor a gazdasági virágzás is elérhető lesz. E bizonytalan jövőbeni jólét érdekében az államnak már nem kell teljesítenie szociális kötelezettségeit. A szociális intézményrendszert tehát felszámolták a makroekonómiai stabilizáció ködbevesző fantomja érdekében. Ez a "stabilizáció" ugyanis nem jelentett mást az 1992-t követő hat év során, mint az orosz állam fokozatos lebontását, a társadalom atomizálását, miközben azok, akik ezt a politikát megvalósították, olyan új privilegizált réteggé alakultak, amely a magántulajdonává tette az orosz nép egészét megillető közvagyont. Az új uralkodó oligarchia eszmei kiszolgálói megvetik azokat, akik az orosz nép egészének az érdekeire hivatkoznak. Ezek az ideológusok, akiknek a többsége nem is orosz, olyan alacsonyrendű páriáknak tekintik a lakosság többségét, akiket nyugodtan be lehet csapni, akikkel szemben minden megengedett. Az e rendszer kritikusai elleni erőszakos támadásokat "hősi tettként" dicsőítik, és "progresszív reformnak" állítják be az állami tulajdon kisajátítását az új oligarchia által. A pénzuralom barbár rendjének a lesújtó következményeit azzal magyarázzák, hogy az alacsonyrendű lakosság képtelen alkalmazkodni a haladó reformokhoz és a modernizációhoz. Egy liberális lengyel közgazdász, pl. azt tanácsolta az orosz vezetőknek, hogy a radikális reformok bevezetésével egyidejűleg minél több pornográf filmet vetítsenek a televízióban, és olcsó alkoholt árusítsanak az utcákon. Mindezt azért, hogy megpuhítsák a lakosságot, és elvonják a figyelmét. Ez alkalmas az emberek demoralizálására, és a sokkterápia politikájával szembeni ellenállásuknak a megtörésére.
Az állandóan hangoztatott versenyképes piacgazdasági környezet és jogállam helyett a pénzbarbárság bűnöző uralma jött létre. Kialakult egy új oligarchia, az őt kiszolgáló új bürokrata réteggel. A szólásszabadság helyett a totális félrevezetés és manipuláció valósult meg, amely a kreativitás aktivizálása helyett teljesen demoralizálja az embereket. A gazdasági növekedés helyett Oroszország újragyarmatosítása következett be komprádor klánok közreműködésével. Az uralkodó ideológia és gyakorlata rokonságban áll az elmúlt századokban megvalósuló faji, etnikai és vallási diszkriminációval. Számos ideológiai rendszerben a társadalom kiválasztottakra és a nem kiválasztottak többségére oszlik. A kiválasztott önjelölt kisebbség feljogosítva érzi magát arra, hogy a nem kiválasztottakból álló többség jogait kisajátítsa a maga számára. Az ilyen rendszereknek számos változata létezik, a börtöntáborokra osztott társadalomtól, a főnökök és a "nullák" társadalmáig, egészen az úgynevezett "tudományos kommunizmusban" hirdetett áltudományos osztályharcig. A társadalom megosztását ma ideológiai kulisszával fedik be. A hivatalos ideológia ködfüggönye mögött, amely az állampolgárok egyenlőségét hirdeti, a magát kiválasztottnak tekintő uralkodó csoport igényt tart az erkölcsi korlátok megszűntetésére, és feljogosítottnak érzi magát mindenféle bűn elkövetésére a társadalom többi részével szemben. Honnan származik ez az ideológia, hol döntöttek Oroszország és az orosz nép sorsa felől? A válaszhoz meg kell ismerkednünk a közgazdasági szakirodalomban "Washingtoni konszenzus"-ként ismert doktrínával.
A washingtoni konszenzus
A washingtoni konszenzusnak elnevezett gazdaságpolitikai szabályrendszert az amerikai fővárosban működő Nemzetközi Gazdasági Intézet (Institute for International Economics) egyik tanulmánygyűjteményében John Williamson gazdasági szakértő fogalmazta meg. Williamson szerint ez a konszenzus a következő 10 pontban foglalható össze:
1. Államháztartási vagy fiskális fegyelem. A kormány, az önkormányzatok, az állami szektor és jegybank együttes költségvetési hiányának eléggé kicsinek kell lennie ahhoz, hogy a deficit úgynevezett inflációs adó nélkül is finanszírozható legyen. Vagyis a költségvetésnek a kamatfizetések nélkül is többletet kell mutatnia.
2. A közkiadások elsődleges szempontjai, prioritásai. Ennek a reformja abban áll, hogy a közkiadásokat át kell csoportosítani a politikai szempontból kényesnek látszó olyan területekre, amelyeknek a gazdasági hozadéka nagy, és amelyek hozzájárulhatnak egy jobb jövedelemelosztáshoz. Ilyen területnek tekinthető az egészségügyi alapellátás, az alapoktatás és az infrastruktúra.
3. Adóreform. Az adóreform keretében szélesíteni kell az adóztatható tevékenységek, csoportok és szervezetek körét, továbbá le kell szállítani az adókulcsokat.
4. A pénzügyek liberalizálása. Ennek az a célja, hogy a kamatlábak a piacon alakuljanak ki. De közbenső megoldásként be lehet érni azzal is, ha megszűnnek a kedvezményes kamatlábak és sikerül enyhén pozitív reálkamatot elérni.
5. Valutaárfolyam. Az egyes országokban egységesíteni kell a hazai valuta árfolyamát, mégpedig a versenyképességnek azon a szintjén, amelyen a valutaárfolyam elősegíti a nem hagyományos export növekedését.
6. A külkereskedelem liberalizálása. A kereskedelem mennyiségi korlátozását fel kell váltani vámokkal, majd pedig csökkenteni kell a vámtarifákat, egészen addig, amíg el nem érik a 10-20%-ot.
7. A külföldi működőtőke beruházás. El kell hárítani az akadályokat a külföldi cégek belépése elöl, vagyis azonos versenyviszonyok közé kell helyezni a külföldi és hazai cégeket.
8. Magánosítás. Az állami vállalatokat privatizálni kell.
9. Dereguláció. A kormányoknak el kell törölniük azokat a szabályokat, amelyek akadályozzák új cégek belépését, vagy szűkítik a versenyt.
10 Tulajdonjog. Olyan jogrendszert kell kialakítani, amely biztosítja nagy költségek nélkül a tulajdon biztonságát./2/
Az 1994-ben, Washingtonban közzétett úgynevezett országtanulmányok, amelyeket a már említett washingtoni intézet rendelt meg, nyolc szempontból mérték fel a megvizsgált országokat. Az első az volt, hogy igaz-e az a feltételezés, miszerint a washingtoni konszenzus előírásainak a bevezetéséhez egy "válság" nyújtja a legkedvezőbb körülményeket? A második kérdés így hangzott: Igaz-e, hogy a legfontosabb reformlépéseket az új politika ígéretével hivatalba lépő kormánynak azonnal meg kell tennie? A harmadik kérdés azt tudakolta, hogy a reform szempontjából előnyös-e, ha az ellenzék megosztott és demoralizált? A negyedik kérdés arra kereste a választ, hogy a washingtoni konszenzus bevezetését célzó reformhoz az autoritárius (tekintélyuralmi) rezsim (diktatúra), vagy pedig a demokrácia előnyösebb? Az ötödik kérdés az volt, hogy jobboldali kormány előnyösebb-e, vagy egy baloldali? A hatodik vizsgálódási szempont azt volt, hogy használ-e a reform sikerének az adott kormány valós szándékainak a leplezése, a kellemetlen következmények és a vesztesek kilétének eltitkolása, illetve az, ha fontos lépéseket a lakosság előkészítése nélkül, meglepetésszerűen tesznek meg? A hetedik kérdés arra kereste a választ, hogy szükség van-e egy elhivatott és elismert vezetőre, vagyis olyan politikai személyiségre, akinek nem az a legfőbb célja, hogy újraválasszák, és hatalmon maradjon? Az utolsó kérdés pedig azt vizsgálta, szükség van-e erős, jól szervezett egyetértő csapatra a reformintézkedések keresztülviteléhez?/3/
Oroszországban a washingtoni konszenzus politikájának a gyakorlati megvalósítása öt ciklusban zajlott le. Az elsőben, amely 1992-ig tartott, felszabadították az árakat és ez drasztikusan leértékelte az állampolgárok jövedelmét és megtakarításait. Az 1992-től 1993-ig tartó második szakaszban a lakosság túlnyomó többsége elveszítette korábbi jogait arra a nemzeti vagyonra, amely az ő munkájának az eredményeként jött létre, és amelyet az új uralkodó oligarchia a maga számára a privatizálás eredményeként kisajátított. A harmadik szakaszban, amely 1993-1994 között zajlott le, Oroszország lakossága további hatalmas veszteségeket szenvedett el megtakarításainak a felgyorsuló elértéktelenedésével, valamint a pénzügyi piramisok spekulatív tevékenysége következtében. Az 1995-re eső negyedik szakaszban szétrombolták az ország produktív gazdasági struktúráit. Ennek következtében zuhanásszerűen csökkent a munkát végző lakosság reáljövedelme. Az ötödik szakasz 1995-1998-ig tartott, ekkor már az állam eladósítása és a pénzügyi rendszer csődbevitele játssza a főszerepet Oroszország elszegényítésében. Az egyre növekvő állami adósság-piramis elnyeli a pénzügyi erőforrásokat a reálgazdasági termeléstől, felemésztve egyidejűleg a lakosság megtakarításait is. Az állam, hogy megtartsa a spekulációs-műveletek magas jövedelmét, létrehozta a saját rövidtávú államkötvényekből, úgynevezett GKO-kból álló pénzügyi piramisát, amely évi 100% kamatot, vagy még ennél is magasabb jövedelmet biztosított e kötvények tulajdonosainak. Ez a pénzügyi piramis omlott össze 1998. augusztus 17-én, amikor is az orosz központi bank befagyasztotta a valuták átváltását, és drasztikusan leértékelte a rubelt, nyíltan beismerve, hogy az állam fizetésképtelenné vált.
A fent röviden összefoglalt fázisok eredményeként nemcsak az államhatalom esett szét és süllyedt ezzel párhuzamosan minden eddiginél mélyebbre az orosz gazdaság teljesítménye, hanem Oroszország óriási demográfiai veszteségeket is szenvedett: mintegy 3 millióan haltak meg idő előtt és 5-6 millióra tehető azoknak a száma, akik a szétesett gazdaság és a lezüllő közállapotok miatt meg sem születtek. Ez nagyobb évi népességcsökkenés, mint amilyenre a sztálini diktatúra legvéresebb éveiben került sor. Oroszország emberi potenciáljának a gyors pusztulását jelzi, hogy 20 millióra nőtt az alkoholisták, és 6 millióra a kábítószerfüggők száma. Ezeknek a többsége 25 év alatti. Járványszerűvé dagadt az AIDS-szel fertőzöttek száma. Mindennek a hátterében az húzódik meg, hogy a lakosság reáljövedelme 1992-1996-ig 43%-kal, a reálbérek pedig 52%-kal csökkentek. Több mint 30 millióan élnek a létminimum szintje alatt. 1998 során azonban, a mesterségesen létrehozott pénzügyi válság, és a nyomában járó infláció következtében, számuk ugrásszerűen növekedett. 1990-től napjainkig a létminimum alatt élők száma a tizenötszörösére növekedett Oroszországban. A társadalom és a család szétesése miatt 1987-1997 között csaknem 6 millióval kevesebb gyermek született, mint az előző évtizedben. A fenti számokat még továbbiakkal lehetne kiegészíteni, de már ennyi is elég annak a megállapításához, hogy a washingtoni konszenzus alapján végrehajtott reformok lényegében genocídiumhoz, a lakosság pusztulásához, legkevesebb nyolcmillió ember elvesztéséhez vezettek Oroszországban.
Felmerül a kérdés, hogy Oroszország politikai és gazdasági vezetői miért választották a gazdasági, társadalmi reformoknak ezt a tragikus változatát? A piacgazdaságra történő átmenet stratégiájáról 1991 végén döntöttek, és a választás ekkor a nyugati pénzügyi körök által ajánlott sokkterápiára esett. Ez a washingtoni konszenzus szélsőségesen liberális változatának tekinthető. Annak ellenére döntött emellett az irányító moszkvai elit, hogy Oroszország kiválóan felkészült tudományos közössége ezt ellenezte, és elutasította az ekkor már működő demokratikusan választott orosz parlament is. Ez a Nemzetközi Valutaalap által kifejlesztett, meglehetősen primitív gazdaságpolitika a dereguláció, a magánosítás és a stabilizáció három alapelvén nyugszik. Eszerint maximálisan csökkenteni kell az állam, mint gazdasági tényező szerepét, és erőteljesen korlátozni kell a pénzrendszer ellenőrzésében és irányításában játszott funkcióit. Ez utóbbit végül is az infláció leküzdésére kell korlátozni és ennek érdekében minden egyéb célt fel kell áldozni: le kell faragni a szociális rendszerre fordított kiadásokat, minimálisra kell redukálni a kutatás és fejlesztés finanszírozását, továbbá meg kell szüntetni az állami beruházásokat. Oroszországban ez odáig ment, hogy gyakorlattá vált az állami alkalmazottak, munkások, de még a katonák bérének is a rendszertelen fizetése.
A világot irányító pénzügyi oligarchia kezdetben arra használta a washingtoni konszenzus alapelveit, hogy ellenőrzést gyakoroljon a fejlődő országok gazdaságpolitikája felett. Így kívánták megakadályozni a harmadik és negyedik világ országainak nyújtott hitelek elpazarlását, és biztosítani a nemzetközi tőke szabad mozgását területükön. Ez magyarázza a washingtoni konszenzus bámulatos primitívségét, amely arra szorítkozik, hogy minimálisra csökkentse az állam szerepét a makrogazdaság irányításában. A közhatalom feladata ennek megfelelően csupán a törvény és a rend fenntartása, a tulajdonosi jogok védelme, az árak felszabadítása, a kereskedelem szabaddá tétele, és az ellenőrzés alá vont állam gazdasági beruházásainak a megszüntetése.
A Nemzetközi Valutaalap szempontjából ennek a politikának semmi köze nincs az adott ország gazdasági növekedéséhez és szociális jólétének a biztosításához. Célja kezdettől fogva a kölcsönvevő országok nemzeti szuverenitásának a felszámolása volt a hitelező országok és a külföldi beruházók érdekében. A washingtoni konszenzus tehát idegen érdekeket szolgáló kontroll-mechanizmusnak tekinthető. Az ad magyarázatot arra, hogy ez a primitív politikatervezési módszer elterjedhetett, hogy igen alkalmas a nemzetközi pénzkartell számára a külső ellenőrzés megvalósítására. A forgalomban lévő pénzmennyiség növekedésének meghatározásával, a kereskedelem és az árak felszabadításával, az IMF meggátolta, hogy az adott ország szabadon dönthessen gazdaságpolitikai kérdésekről. Az IMF politikája nem eredményezett gazdasági növekedést, de biztosította a pénzoligarchia érdekeinek megfelelő kormányzást, átláthatóvá és előreláthatóvá tette az ellenőrzött állam döntéseit, piacának a nemzetközi tőke általi hatékony ellenőrzését.
A külföldi hitelezők nyomására az orosz vezetés tehát a washingtoni konszenzus primitív sokkterápiáját fogadta el. A Nemzetközi Valutaalap lett megbízva, hogy irányítsa az orosz állam gazdaságpolitikáját. Az 1993. szeptemberében végrehajtott államcsínytől kezdve 1998. őszéig Oroszország gazdaságpolitikája gyakorlatilag külföldi irányítás alatt állott, amelyet az IMF szakértői dolgoztak ki, és amelyet Oroszország bábkormánya, valamint központi bankja csupán formálisan hagyott jóvá. Ezt a politikát, mint már utaltunk rá, a tekintélyes orosz közgazdászok és tudósok ismételten bírálták. Végrehajtásáról azok a személyek gondoskodtak, akiket a szabadkőműves interncionálé hálózata jó előre kiválogatott és felkészített a kormányzat és a központi bank vezető posztjaira. Ezek az emberek mentesek voltak a nemzeti elkötelezettségtől és hiányos közgazdasági felkészültségük is előnyösnek bizonyult, mert szakismeretük sem zavarta őket a primitív sokkterápia szolgalelkű végrehajtásában. A világ iparilag legfejlettebb országainak, a G-7-nek a vezetői folyamatosan ajánlásokat tettek az orosz elnöknek, akinek a szerepköre a gyakorlatban a külföldről kiválasztott személyek kinevezésére, és azoknak a direktíváknak az aláírására szorítkozott, amelyeket az IMF szakértői készítettek el számára. Jelcin a nemzetközi és orosz oligarchia engedelmesen pecsételő és aláíró bábjának bizonyult.
Oroszországot semmilyen objektív ok sem kényszerítette arra, hogy a washingtoni konszenzus politikáját kövesse az IMF irányításával. Hogy mégis erre került sor, az önpusztító politikai választás következménye volt. Az Oroszországot ellenőrző nemzetközi pénzügyi körök tudták hogyan kell az orosz kormányt kívülről irányítaniuk a kormányzati kulcspozíciók betöltésével, a számukra megfelelő személyzet kiválasztásával. Az orosz gazdasági specialisták ismételten óvtak a sokkterápia következményeitől, elsősorban a gazdaság szétesésétől, a lakosság életszínvonalának a meredek csökkenésétől, a termelés hatékonyságának és az ország versenyképességének az elveszítésétől, tudományos és termelési potenciáljának a nagyarányú romlásától. Oroszország azonban magasan képzett munkaereje, jelentős tudományos potenciálja, valamint hatalmas természeti erőforrásai ellenére, a washingtoni konszenzus politikájának eredményeként - az egy főre eső nemzeti jövedelem tekintetében - a Fülöp-szigetek színvonalára esett vissza.
Terápia helyett káosz
A sokkterápia híveinek a fogadkozásai ellenére, - noha a moszkvai bábkormány végrehajtotta e "terápia" valamennyi előírását -, Oroszország egyensúly és növekedés helyett gazdasági és társadalmi káoszba süllyedt. Az orosz gazdaság kialakult struktúrájának a semmibevétele azért vezetett pénzügyi és gazdasági széteséshez, mert a piaci mechanizmusok közismerten alkalmatlanok számos feladat megoldására. Így például a makrogazdasági stabilizáció, amely kiegyensúlyozott piac esetében eredményes lehet, egyáltalán nem hoz eredményt, a nagyfokú kiegyensúlyozatlanság körülményei között. Az állam gazdaságpolitikai döntéshozóinak számos lehetőséget kell figyelembe venniük. Ezért mind a józanész, mind a tudományos ismeretek szempontjából érthetetlen, hogy egy ország vezetése miért hoz százmilliók sorsát érintő döntéseket, hozzánemértő módszerek és primitív modellek alapján, miközben teljesen mellőzi a saját és a világ ez irányú tapasztalatait. Ezt fejletlen országokban, ahol hiányzik a tudományos közösség szakértelme, és a felkészült irányító személyzet, talán meg lehetne érteni, de teljesen elfogadhatatlan Oroszország esetében, amely fejlett tudományos potenciállal, felkészült szakemberekkel és gazdag történelmi tapasztalatokkal rendelkezett. Az orosz kormány mellőzte az Orosz Tudományos Akadémia számos javaslatát is. Pedig a modern piacgazdaságban általában az üzleti körök, a tudományos közösség, a munkavállalók képviselői, valamint a kormány között kialakult konszenzus az alapja a sikeres gazdaságpolitikának. Oroszországnak minden szükséges eszköze meg volt ahhoz, hogy intelligens gazdaságpolitikát válasszon. Megfelelő információkkal rendelkezett a washingtoni konszenzus romboló politikájának következményeiről is. A döntési helyzetben lévő orosz elit tagjai tudták azt is, hogy azok az országok, ahol ezeket alkalmazták olcsó nyersanyag- és munkaerőszolgáltatóvá, azaz a transznacionális tőke gyarmati függvényeivé váltak. Mindez ismert volt előttük, mégis nyíltan és cinikusan semmibe vették ezeket az információkat, amikor döntöttek az orosz gazdaság reformstratégiájáról. Az IMF gyógymódját kényszerítették könyörtelenül Oroszországra, nem törődve azzal, hogy a beteg ebbe a "gyógymódba" csak belehalhat.
Az még elképzelhető, hogy Jelcin elnököt félrevezették, mivel járatlan volt az államvezetés, a társadalomirányítás, és a közgazdaság kérdéseiben, később pedig súlyos betegsége is korlátozta cselekvési szabadságában. A Jelcint körülvevő személyek azonban nem tekinthetők naivaknak, amikor gondolkodás nélkül megbíztak a nyugati szakértőkben, mint a "demokrácia és a szabadság mindentudó professzoraiban". Ezek az orosz vezetők tudatosan választottak egy rossz gazdasági doktrínát, amelyről előrelátható volt, hogy pusztító hatással lesz hazájukra. Ezt a szándékosan meghozott hibás döntésüket nem lehet a demokrácia és a piaci reformok iránti elkötelezettségükből levezetni. A törvényesen megválasztott és alkotmányosan működő parlament ágyúzása a "demokrácia elkötelezett hívei" részéről, továbbá egy olyan oligarchikus rendszer kialakítása, amely piaci reformok mellett száll síkra, ideológiai abszurditásnak tekinthető. Olyasmi, mint amikor egy valódi keresztény a sátánista kultusz vezetőjévé válik.
Ma már egyértelmű, hogy nem a demokratikus átalakulás és a piaci reform eszméi irányították azokat, akik a sokkterápia stratégiája mellett döntöttek, felelőtlenül rákényszerítve azt az orosz társadalomra. A döntő motívum az volt, hogy a sokkterápia által képviselt érdekek egybeestek a létrejövő orosz oligarchia érdekeivel, amely mindenáron és gyorsan nagy vagyonhoz, valamint szupermagas jövedelemhez akart jutni. Ettől a körülménytől nemzetközi státusa elismerését, privilegizált vagyoni és hatalmi helyzetének a belső és külső megszilárdítását remélte. Vagyonszerzési stratégiájának legfőbb akadálya a közösségi és nemzeti érdekeket hordozó intézmények azon rendszere volt, amelyet az állam testesített meg. A washingtoni konszenzus viszont kiváló ideológiai alapot szolgáltatott ennek az államnak a lerombolásához. Lehetővé tette az államhatalom teljes-jogú intézményeinek a lecserélését a gyarmati igazgatás pótintézményeire. Az újonnan kialakult orosz oligarchia a magántulajdonává tette az állam funkcióit, és magánellenőrzése alá vonta az egész nemzet vagyonát. Föláldozta Oroszország nemzeti szuverenitását cserébe saját privilegizált helyzetének a vezető külföldi hatalmak, pontosabban a nemzetközi pénzvilág általi elismeréséért és védelméért. A világoligarchia pedig készségesen elvállalta ezt a felajánlott protektori státust.
A sokkterápia másik vonzó tulajdonsága az volt a születőben lévő orosz oligarchia számára, hogy lehetővé tette az állam polgárai jólétéért és az ország gazdasági fejlődéséért vállalt felelősségének a teljes megszüntetését. Az a hiedelem vált uralkodóvá, hogy a piac "láthatatlan keze" valamiféle mitikus hatalomként majd automatikusan megoldja az állami kötelezettségeket képező közfeladatokat. Az újonnan létrejött uralkodó elit a magántulajdonává tett állami vagyon révén alakult át oligarchiává. Az állami ellenőrzés és szabályozás lebontása hatalmas többlet-jövedelemforrást jelentett a számára. Vagyis nemcsak az állami vagyont sajátította ki ez az oligarchia, hanem privát monopóliumává tette az állam legfontosabb szabályozási funkcióit is. A privát célra működtetett állami funkciók pedig folyamatosan - minden évben - sok milliárd dollárra rúgó szupermagas extraprofithoz juttatják.
1993. szeptemberében az oligarcha klánok magánfegyveresek felbérelésével leverték a törvényesen megválasztott parlamentet, és magukhoz ragadták az államhatalmat. A puccsot követően ezek a klánok - a kizárólag meggazdagodásukat szolgáló - önző céljaikat a washingtoni konszenzus doktrínájába csomagolva próbálták a társadalommal elfogadtatni. Az állami tulajdon privatizációja 1995. végére az állami vagyon legértékesebb részeinek az egymással versengő oligarchikus csoportok közötti titkos szétosztásává, pontosabban törvénytelen szétrablásává degenerálódott. Az állam pénzügyi forrásainak a manipulációja pedig lehetővé tette, hogy az oligarchia óriási jövedelmekre tegyen szert ezeknek a funkcióknak a magánhaszonra történő működtetéséből. Nagyösszegű extraprofitot biztosító mentességeket és privilégiumokat osztottak szét a különböző kereskedelmi szerveződések számára. A gazdasági élet állami szabályozó- és ellenőrző rendszerének az eszközeit pedig szisztematikusan eltávolították.
Szoros érdekközösség jött létre az új orosz oligarchia és azon nemzetközi szervezetek között, amelyek a nemzetközi pénztőke érdekeinek megfelelően alakították ki az orosz kormány gazdasági és pénzügyi politikáját. Az orosz oligarchia készségesen felvállalta ennek az Oroszország számára rendkívül káros politikának a megvalósítását, mivel ez hatékonyan segítette személyes meggazdagodását. E célból rekordidő alatt hozzáférhetővé tette Oroszország gazdasági térségeit a nemzetközi tőke számára, tökéletesen végrehajtva azt, amire a világoligarchia a liberális reformok révén törekedett. A komprádor helyi pénzoligarchia pedig részben úgy jött létre, hogy az igen olcsón, értékének a töredékéért tulajdonába került állami vagyont eladta a transznacionális korporációknak és a nemzetközi spekulánsoknak, de már lényegesen magasabb árért, mint amennyiért szerezte. Ez a különbség pedig több tízmilliárd dollárt jelent.
Ezt az osztogató-fosztogató politikát hivatalosan piaci transzformációnak, liberalizációnak, deregulációnak és gazdasági stabilizációnak nevezeték. Ezek a reformok - legalábbis a propaganda szólamok szerint - azért voltak szükségesek, hogy a válságba került régi gazdasági rendszert modernizálják, versenyképessé tegyék. A versenyképes orosz gazdaság pedig felzárkózva a fejlett nyugati országokhoz, majd lényegesen nagyobb jólétet és társadalmi szabadságot eredményez, mint a volt Szovjetunió roskatag, elavult gazdasági és politikai rendszere. Ma már ismerjük a szomorú tényeket. A bevezetett reformok semmiféle gazdasági sikert nem hoztak Oroszország számára, amely a beígért gazdasági felemelkedés helyett példa nélkül álló gazdasági válságba süllyedt. Ugyanakkor ezek a reformok igen sikeresek voltak az oligarchia számára, mert lehetővé tették a nemzeti vagyon óriási részének az újraelosztását. Oroszország első "demokratikus" kormányának az átalakulása először a technokraták kormányává, majd pedig a milliárdosok kormányává, jól mutatja, hogy a sokkterápia egyáltalán nem volt valamiféle "érdekmentes", csupán szakmai szempontokra alapozott politika, hanem egy körülhatárolható szűk csoport önző gazdasági és hatalmi érdekeit szolgálta. Ugyanakkor a washingtoni konszenzus jól hangzó propagandaszólamaival a legitimitás látszatát adta Oroszország nemzeti vagyonának a kirablásához, az orosz állam hatalmának az elvételéhez, az emberi jogok, köztük a legfontosabb emberi jog, az élethez való jog, tényleges elnyomásához az emberi jogok, a haladás, a modernizáció, a jogállam és a demokrácia nevében. Vagyis az oligarchia rábeszélőgépezete a lényegében feudális jellegű viszonyok és struktúrák kialakulását haladó gazdasági reformokként és demokratikus átalakulásként tudta tálalni a washingtoni konszenzus segítségével megtévesztett orosz népnek.
A washingtoni konszenzus áltudományos doktrínája nem azért érvényesülhetett, mert végrehajtói hittek a demokratikus értékekben, hanem azért, mert kiválóan szolgálta annak az uralkodó oligarchiának az érdekeit, amely "a reform" során átvette az ország irányítását, továbbá azért, mert a nemzetközi tőke uralmának intézményeit is gyorsan kiépítette Oroszországban. Ezeknek az érdekeknek a szimbiózisát megerősítették a külföldi különleges szolgálatok. Ezek a szervezetek elsősorban az orosz hatalmi struktúra azon részeire támaszkodtak, amelyeknek a hatáskörébe tartozott a gazdaságpolitika meghatározása, valamint a moszkvai bábkormányban szolgáló vezetőbeosztású személyek kiválogatása. A washingtoni konszenzus doktrínája azzal is szolgálta a pénzuralom rendjének a gyors kialakítását, hogy elérte az állam eltávolítását a gazdasági élet szabályozásából. Az állam szerepét csak a magántulajdon védelmére és a pénzellátás szabályozására redukálta.
Mindezek alapján megállapítható, hogy az Oroszországra rákényszerített, reformnak elnevezett sokkterápia először is azt a célt szolgálta, hogy az orosz bankrendszer, és ezen keresztül az ország teljes gazdasági élete, a külföldi tőke ellenőrzése alá kerüljön. Második célja az volt, hogy összeszűkítse a reálgazdasági tevékenység közvetítését célzó, forgalomban lévő pénz mennyiségét, továbbá, hogy a rubelt formálisan is alárendelje a dollárnak. A harmadik célja az volt, hogy rákényszerítsék az orosz államot saját intézményrendszerének lebontására, és az állami szuverenitás részét képző jogoknak az átadására a hazai és a nemzetközi pénzoligarchiának. A washingtoni konszenzus sokkterápiája a lakosság életszínvonalának a további drasztikus csökkentésével végeredményben Oroszország elnéptelenítését valósította meg. Ezt bizonyítja a példa nélkül álló nyolcmilliós népességfogyás az elmúlt évtizedben. A lakosság létalapja megrendült azáltal, hogy a reformok tíz évében - szakértői becslések szerint - legalább 300, de inkább 600 milliárd dollár értékű vagyont préseltek ki Oroszországból. Ez az összeg végül is a különböző pénzpiacokon kötött ki, tovább növelve a világgazdaságot összeomlással fenyegető spekulációs pénzbuborékot és elképesztő szegénységet hátrahagyva Oroszországban.
A nyilvánvaló tragikus fejlemények láttán ma már a "reformok" kikényszerítői se mernek hivatkozni arra, hogy az Oroszországot sújtó vészhelyzet a piacgazdasághoz vezető átmenet szükségszerű következménye. Az orosz gazdaság ugyanis ma sokkal kevésbé hasonlít a nyugateurópai piacgazdaságoz, mint az 1990-es évek kezdetekor. A sokkterápia nevében elsősorban éppen azokat a gazdasági folyamatokat fojtották meg, amelyek középtávon minden gazdaság túléléséhez elengedhetetlenek. A szovjet birodalom fennállása idején nagymértékben lemaradt az ipar és az infrastruktúra modernizációja, és az ötmilliónyi tudós és mérnök munkaerejét csak a katonai szektorban hasznosították hatékonyan. A sokkterápia időszakában azonban mind az állami-, mind a magánberuházásokat csaknem száz százalékig leállították, a kutatást pedig teljesen visszafejlesztették.
Maffia vagy "Atlantic establishment"?
Elterjedt nézet az is, hogy a gazdasági élet egészének ez a tragikus mélypontja az orosz maffia tevékenységének a következménye. A washingtoni konszenzus feltételeit és a sokkterápia pusztító gyakorlatát azonban nem a maffia dolgozta ki. A maffia legfeljebb részt vett a megvalósításában, kihasználta a maga számára és hatalmas anyagi hasznot húzott és húz belőle. Tény, hogy - már az 1980-as évek végén - George Bush amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök (az "Atlantic establishment", vagyis a nemzetközi pénzoligarchia két kulcsembere) elfogadhatatlannak minősítette a csődbe jutott szovjet birodalom gazdaságának, ezen belül Oroszország gazdaságának a második világháború utáni Marshall-tervhez hasonló újjáépítését és modernizálását. Ehelyett nyomatékosan követelték, hogy Oroszország vállalja el a Szovjetunió által felvett hitelek maradéktalan visszafizetését. Akkor nyíltan még nem mondták meg, de ma már megállapítható, hogy geopolitikai jövőképükben egy "afrikanizált" Oroszország szerepelt, amely politikailag és gazdaságilag szétesve, függőhelyzetbe kerül a nyugati pénzvilágtól. Ennek eredményeként Oroszország és Közép-Ázsia hatalmas nyersanyagkincsei a világot irányító pénzoligarchia, az őt kiszolgáló új orosz elit, valamint az általuk birtokolt konzorciumok könnyű zsákmányává lehet.
A nemzetközi pénzvilág irányító köreinek döntéseit a pénzuralom világrendjében érvényesülő munkamegosztás szerint a Nemzetközi Valutaalap, az IMF feladata világszerte átültetni a gyakorlatba. Oroszország esetében ez azt jelentette, hogy az IMF kirendeltségei és szakértői több száz, minden részletre kiterjedő, utasítást továbbítottak az orosz kormány és intézményei részére, továbbá több új törvényjavaslatot is kidolgoztak a számára. Amikor 1996-ban néhány tucat ilyen IMF utasítás nyilvánosságra került, orosz újságírók feltették a kérdést, miért van még szüksége Oroszországnak saját kormányra, ha minden lényeges gazdasági döntést előzetesen az IMF dolgoz ki a számára és hoz meg helyette.
A Nemzetközi Valutaalap legfontosabb oroszországi kiszolgálói közé tartozott Jegor Gajdar volt miniszterelnök, Anatolij Csubajsz privatizációs miniszter, és Borisz Fjodorov pénzügyminiszter. Lord Harris, a szélsőségesen liberális Mont-Pelerin Társasághoz tartozó londoni Gazdasági Ügyek Intézetének igazgatója, már az 1980-as évek közepén megkezdte az előbb felsorolt három fiatal orosz politikus felkészítését a 1990-es években rájuk váró feladatokra. A nemzetközi pénzügyi oligarchia úgy is gondoskodott kiképzett pénzügyi ügynökeiről, hogy amikor pozícióba kerültek, akkor olyan ultraliberális szakértőket rendelt melléjük tanácsadóként, mint Jeffrey Sachs, a Harvard Egyetem fiatal oktatója./4/
(A Mont Pelerin Társaság egy gazdasági kérdésekkel foglalkozó amerikai alapítvány. Munkásságának felmérése alapján megállapíthatjuk, hogy fő tevékenysége eddig félrevezető, áltudományos közgazdasági elméletek és receptek kidolgozásából, valamint ezek elterjesztéséből állott. A Mont Pelerin Society tagjai szélsőségesen liberális elméleteikkel igyekeznek befolyásolni a nyugati világ közgazdászait, és rávenni a kormányokat, hogy az általuk ajánlott modellekhez igazítsák makrogazdasági döntéseiket. Vezető személyiségei Friedrich von Hayek, Milton Friedman és Ludwig von Mises. A Mont Pelerin Társaságot szoros kapcsolatok fűzik a Máltai Lovagrendhez, a Heritage Foudation-höz és a Német Marshall Alaphoz. A Mont Pelerin Társaság anyagi támogatottsága igen jó, mert mind a Rothschild, mind a Rockefeller érdekeltségek finanszírozzák. Rendszeresen tartanak titkos tanácskozásokat is. Ezek színhelye általában a Hoover Intézet.)/5/
A következő lépés az orosz lakosság jelentős összegre rúgó megtakarításainak az elvonása volt. Az orosz állam kiadásait drasztikusan csökkentették, miközben a külföldi hitelek adósságszolgálati terheit változatlanul fenn kellett tartani. Így az államnak már nem maradt pénze a lakosság megtakarításai után járó kamatok fizetésére és egyéb pénzügyi kötelezettségeinek a teljesítésére. Nyilvánvaló, hogy egy szabályozottan végrehajtott, jól előkészített és kézbetartott valutareform megfelelőbb megoldás lett volna. A kaotikus hiperinfláció azonban sokkal jobban megfelelt a "reformerek" célkitűzéseinek. Gajdar a legfontosabb árucikkek árainak a szabaddá tételével indította be 1992. elején a sokkterápiát. Egy ilyen intézkedés, pl. a második világháború utáni Németország gazdasági újjáépítésekor elképzelhetetlen lett volna, és ma is törvény tiltja Németországban. Ugyanis a szabadárassá tett termékeket szinte teljesen vagy állami, vagy magánmonopóliumok állították elő, anélkül, hogy piaci-verseny érvényesülhetett volna, vagy pedig valamilyen kartell-hatóság beavatkozhatott volna az árak kialakításába és ellenőrzésébe. Maga a moszkvai kormány járt elől a rossz példával, mivel hirtelen négyszeresére emelte az állami monopóliumok által gyártott árucikkek és az energia árát. Ezzel olyan láncreakciót indított be, amelynek az eredményeként 1992 végére a fogyasztási cikkek ára 2600%-kal emelkedett és 1993-ban az árak megharmincszorozódtak. Így a reformok két éve alatt az orosz lakosság megtakarítása már semmit sem ért. Az előkészítetlen és megalapozatlan árfelszabadítás másik következménye az lett, hogy az áruforgalom zöme a feketepiacra tevődött át, a kereskedelem finanszírozása pedig a privát bankrendszer hatáskörébe került. Ez a privát bankrendszer kizárólag a spekulációs szuper-jövedelmek biztosítására törekedett, amelyre az elszabadult infláció nyújtott lehetőséget.
A privatizáció orgiája
1992 őszén kezdődött az állami üzemek orgiává fajult privatizációja, amely orosz közgazdászok szerint az emberi történelem legnagyobb szervezett rablásának bizonyult. A maffia köröknek szinte nevetséges összegekért kótyavetyélték el a több ezer főt foglalkoztató üzemeket. Az új tulajdonosok semmit nem fordítottak a modernizálásra, a termékszerkezet átalakítására, hanem csak a közvetlenül eladható nyersanyagok és hasonló - hozzáadott érték nélküli - áruk külföldi exportjában voltak érdekeltek. Már 1993 végére 60 ezer korábbi állami üzem került a szervezett maffiák és más érdekcsoportok tulajdonába. Mindez katasztrofális következményekkel járt mind a lakosság, mind az állam életében. A reálkeresetek összezsugorodásával rohamosan csökkent az áruk iránti kereslet is. Azok a nagyipari-vállalatok, amelyek tevékenységétől egész régiók gazdasági élete függött, csak raktárra termeltek és hatalmas veszteségeket halmoztak fel. Éppen ezért termelésüket folyamatosan csökkenteni kellett. Ennek lett a következménye, hogy az 1990-es években az ország gazdasági tevékenységének a volumene a felére esett vissza. Hasonló a helyzet a mezőgazdaságban is, amelynek jelenlegi teljesítménye a 10 év előttinek csupán az 50%-át teszi ki.
Pontosan azok az iparágazatok szenvedték el a legnagyobb veszteségeket, amelyek a legtöbb lehetőséget nyújtották a modernizációra és az ipar újjáépítésére. A gépgyártás az 1990 évinek az 1/3-ára csökkent, míg a könnyűipar termelése az 1/9-ére. Az orosz vállalatok acélfelhasználása annyira visszaesett, hogy miközben a vas és acélipar a felét termelte a 10 évvel ezelőttinek, mégis termékeinek egyre nagyobb részét olcsó dömping-árakon a külföldi piacokon kellett értékesíteni. Így például az acél-készáruk felhasználása az 1992 évi 58 millió tonnáról 1998-ra 14,6 millió tonnára zsugorodott. Még a termelésnél is gyorsabban csökkent az ipari beruházások volumene. A kölni Kelet Intézet adatai szerint 1992 és 1996 között 79%-kal kisebbek voltak a beruházások. De Oroszország egyes iparágaiban 1991 és 1996 között semmiféle beruházásra nem került sor. A kutatásra fordított kiadások már 1991-ben 1/3-dal csökkentek. A rákövetkező évben ismét 50%-kal lettek kisebbek. Ennek eredményeként 1998-ban a kutatásra fordított kiadások az 1989 évinek már csak az 1/5-ét teszik ki. De még ezek a számok sem tükrözik a teljes valóságot, mert nem tartalmazzák a kutatóintézetek egyre nagyobb kiadásait, amit a dráguló bérekre, villanyszámlára és a növekvő adókra kell kifizetniük. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor 1998-ra a kutatás-fejlesztésre fordított kiadások az 1989. évinek az 1/20-át tették ki Oroszországban.
A nemzetközi pénzoligarchia Oroszországgal kapcsolatos tervei
Ma már nem titok, hogy a világpolitikát irányító befolyásos körök, beleértve az Oroszország számára riválisnak tekinthető Németországot, és a szövetségesnek számító Nagy-Britanniát és Franciaországot, a XX. század során egyesíteni tudták erőiket az egykori Orosz Birodalom elpusztítására. A "semleges" Egyesült Államok sem maradt ki ebből a nagyszabású történelmi műveletből. Nem nehéz felismerni, hogy ennyire különböző erőtényezők akcióinak a koordinálása nem lett volna lehetséges olyan központi vezetés nélkül, amely eltervezi, befolyásolja és irányítja a világeseményeket. A kutatók már számos részletét feltárták annak, hogyan zajlott le az 1905-ös és 1917-es orosz forradalom külföldi finanszírozása. Az egyik ilyen kulcsszerepet betöltő személy Alexander Parvus volt, aki a nemzetközi pénzügyi hierarchia ügynökeként jó kapcsolatokkal rendelkezett a német fináncoligarchia és kormányzati körök felé. Parvus, aki nemcsak Trockijjal, Leninnel, Buharinnal, de a többi bolsevikvezetővel is kapcsolatban állt, nagyösszegű német pénzt juttatott el hozzájuk.
Az Oroszország elleni akciók finanszírozásából a Wall Street is kivette a részét. 1916. februárjában vezető bankárok tanácskozást tartottak az Egyesült Államokban, amelyen részt vett Jacob Schiff, valamint veje Felix Warburg, továbbá Otto Kahn, Mortimer Schiff, (Jacob Schiff fia), Jerome Hanauer, Daniel Guggenheim és M. Breitung. A résztvevők kiosztották egymás között a feladatokat, valamint azt is, hogy a tervezett oroszországi államcsíny költségeit ki milyen arányban viselje. 1916. februárjában tanácskozott "a Hatvankettek konferenciája" is. Ennek résztvevői közül ötvenen már az 1905-ös forradalomban is szerepet játszottak. Parvuson és Trockijon keresztül ugyancsak Jacob Schiff finanszírozta őket. A pénzoligarchia ügynökeinek az volt a feladatuk, hogy valamennyi oroszországi forradalmi mozgalomban és pártban átvegyék az irányítást. Dr. A. Simons lelkész, aki az 1917-es forradalom első szakaszában ellátogatott Oroszországba, elmondotta Nelson amerikai szenátornak, hogy Trockij oldalán több száz olyan agitátort talált, akik a New York-i Lower East Side-ról származtak. Ezek többsége bizonyíthatóan később politikai vezetőszerephez jutott, sokan közülük pedig csekisták lettek.
Angliában az Oroszországi felforgatás irányítója Lord Milner a befolyásos szabadkőműves, a Cecil Rhodes által alapított Round Table Csoport vezetője volt. Milner nemcsak a City of London és a Rothshild dinasztia érdekeit képviselte, de Lloyd George kormányában is nagy befolyással rendelkezett. Közismert, hogy Lloyd George meghallva a petrográdi februári államcsíny hírét, ezt mondotta: "A legfőbb célt elértük." Lord Milner oroszországi ügynöke George Buchanan brit nagykövet, valamint az orosz külügyminiszter, Szazonov volt. A kapcsolatot az oroszországi összeesküvőkkel Bernard Pares tartotta, aki a brit nagykövetségen dolgozott, továbbá a Times című lap tudósítója, Harold Williams. A megnevezett angol személyek gyakorlatilag valamennyi titkos ellenzéki tanácskozáson és gyűlésen részt vettek a végnapjait élő cári Oroszországban. Szazonov külügyminiszterként szinte minden nap találkozott a brit nagykövettel. Az összeesküvők vagy a brit vagy a francia nagykövetségen tanácskoztak. Szabadkőműves dokumentumok szerint, a brit nagykövetségen 1917. januárjában megtartott tanácskozáson tűzték ki a szentpétervári palotaforradalom időpontját 1917. február 22-re.
Oroszország valamennyi ellenfelét megszervezték, tevékenységüket koordinálták, és kiadásaikat egyenlő arányban fedezték. Németországnak a bolsevik párt finanszírozására fordított kiadásait pontosan nyilvántartották Berlinben, a Wilhelmstrassén. Ez több mint 44 millió aranymárka volt, amely megfelelt akkori érték szerinti 10 millió amerikai dollárnak. (Az akkori dollár egy centje ért annyit, mint ma egy dollár, tehát az átszámítási arány 1:100-hoz). Jacob Schiff saját maga elmondása szerint összesen 20 millió dollárt invesztált az orosz forradalomba, amelynek körülbelül a fele ment az 1905-ös "főpróbára". Ezt az adatot később a fia is megerősítette. Lord Milner pedig 21 millió aranyrubelt, vagyis 10 millió dollárt költött az 1917-es forradalom megszervezésére. 1917. március 6-án Jacob Schiff a következő táviratot küldte az államcsínnyel hatalomra került Kerenszkij kormány külügyminiszterének, Miljukovnak:
"Engedje meg nekem, mint a hittestvéreinket kegyetlenül üldöző zsarnoki autokrácia kibékíthetetlen ellenfelének, hogy Önökön keresztül gratuláljak az orosz népnek azért a tettéért, amelyet oly ragyogóan megvalósított, továbbá hogy az Ön új kormányában lévő elvtársainak és Önnek személyesen teljes sikert kívánjak annak megvalósításához, amelyet hazafiasan elkezdtek."
A hálás Miljukov így válaszolt a bolsevikok Wall Streeten székelő pénzügyi támogatójának:
"Csatlakozunk az Ön régi rend iránti gyűlöletéhez, amely rendszer most megbukott. Legyünk egységesek a szabadság és egyenlőség új eszméinek a megvalósításában és őrizzük meg egyetértésünket mindazon népekkel, amelyek résztvesznek az autokrácia elleni világ-küzdelemben."/6/
Visszatérve napjaink eseményeihez, ma már bizonyíthatónak tekinthető, hogy a külföldi titkosszolgálatoknak irányító szerepe volt a Szovjetunió felbomlasztásában. P. Schweitzer amerikai kutató "Győzelem: az Egyesült Államok kormánya titkos stratégiájának szerepe a Szovjetunió és a szocialista tábor felbomlasztásában" című munkájában részletesen beszámol a CIA és az Egyesült Államok kormányzatának az 1980-as években folytatott ez irányú tevékenységéről. Az 1990-es évek elején ugyanezek az erők megszervezték az orosz forradalmárok egy újabb nemzedékének a kiképzését Amerika irányítószerepet betöltő politikai és tudományos központjaiban. Ezek a személyek a titkosszolgálatok háttér-támogatásával fontos szerepet játszottak az 1991-ben és 1996-ban megtartott oroszországi elnökválasztási kampányban, valamint az 1991. decemberében és 1993. szeptemberében végrehajtott államcsínyekben. Ugyancsak vezető szerepük volt az Oroszországban végrehajtott politikai és gazdasági reformok kivitelezésében./7/
A Nyugat által kiképzett személyek, és a befolyásuk alá került orosz értelmiségiek voltak azok, akik felszólították Jelcin elnököt, hogy hajtsa végre a demokratikusan megválasztott és alkotmányosan működő parlamenttel szemben a véres államcsínyt. Jelcinhez írott levelükben ezt írták:
"Hazánk válaszúthoz érkezett. Az elmúlt hetek eseményei ismét felelősségteljes lépést igényelnek. A legfelső szovjet és a szovjetek egész rendszere részéről a reformpolitikával szemben tanúsított ellenállás túlságosan messzire ment. A legfelső szovjet alkotmányellenes politikai gazdasági és kulturális stratégiája katasztrofális költségvetési deficitet eredményezett, kísérletek történtek a privatizáció megállítására, növelni kívánják a katonai kiadásokat, szakadást akarnak előidézni a kormányban, és ellenőrzés alá kívánják venni a tömegtájékoztatást. Az orosz polgároknak a népszavazáson kifejezett akarata alapján követeljük a legfelső törvényhozó testület megválasztásának előrehozását, nem későbbre, mint ez év őszére. Új kormányügynökségek felállításával, a törvényhozó és végrehajtó államhatalmi ágak közötti kapcsolat új elveivel, ez az egyetlen lehetőség a népellenes totalitárius rendszer visszaállításának a megakadályozására."/8/
1993. október 5-én - miután magánszemélyekből álló fizetett fegyveresek, vagyis az oligarchia által felbérelt zsoldosok, lőtték az orosz parlamentet, amelynek során 1500 ember vesztette el az életét - néhány ismert író levéllel fordult az orosz polgárokhoz, hogy folytassák a küzdelmet a választott képviselők ellen, vagyis polgárháború folytatására szólították fel az orosz lakosságot. Ezt írták:
"A boszorkányok vagy inkább vörös-barna farkasok arcátlanná váltak, mert nem cselekedhetnek többé büntetlenül. A rendőrség szeme láttára teletűzdelték a falakat mérgező plakátjaikkal, mocskaikkal sértegetve a lakosságot, az államot és annak törvényes vezetőit. Bosszútól lihegve közlik: miként fognak felakasztani mindannyiunkat. Mi van erről beszélni való? Elég szó hangzott már el... Ütött a cselekvés órája. Ezek a sötétlelkű gazemberek csak az erőt tisztelik. Nincs-e itt az idő demokráciánk számára, amely fiatal, de boldogan és meglepődve látjuk, eléggé erős, hogy megvédje magát?"
"Ezúttal a leghatározottabban követeljük a kormánytól és az elnöktől, hogy tegyék meg, amit már régóta meg kellett volna tenniük, de nem tették meg:
Valamennyi kommunista és nacionalista pártot, frontot és szövetséget elnöki dekrétummal oszlassanak fel....
Be kell tiltatni egészen a bírósági ítélet meghozataláig az olyan újságokat és tájékoztatási eszközöket, mint a Den, Pravda, Szovjetszkája Rosszíja, Lityeratúrnaja Rosszíjá és a "Hatvan Másodperc" nevű tv program, amelyek gyűlöletet keltenek és nap-nap után erőszakra szólítanak fel, és amelyek nézetünk szerint ennek a tragédiának a fő szervezői és bűnösei közé tartoznak.
Fel kell függeszteni azon szovjet hatalmi szerveknek a tevékenységét, amelyek megtagadták, hogy engedelmeskedjenek Oroszország törvényes hatóságainak. Valamennyiünknek közösen kell cselekednünk, nehogy szégyenteljes komédiává váljon - a rendkívüli állami bizottság ellen 1991. augusztusában lefolytatott bírósági eljáráshoz hasonlóan - a Moszkvában most lezajlott véres dráma szervezőinek és résztvevőinek a pere.
Törvénytelenné kell nyilvánítani nemcsak a népi küldöttek kongresszusát és a legfelső szovjetet, de az általuk létrehozott valamennyi állami szervet is, beleértve az Alkotmánybíróságot is."
"A történelem ismét lehetőséget nyújtott a számunkra, hogy hatalmas lépéseket tegyünk a demokrácia és a civilizáció irányába. Ne szalasszuk el újból az alkalmat, ahogyan az már több mint egyszer megtörtént!"/9/
Ezt a levelet, amelyből részleteket idéztünk, számos író aláírta, akiket felvállalt szerepük alapján a hivatásos bolsevik forradalmár, Trockij, követőinek tekinthetünk. Hiszen ezek az írók lényegében a politikai terror bevezetését követelték Jelcintől, egy olyan népellenes diktatúra felállítását, amely az alkotmányellenes államcsíny áldozatainak a vérével kívánta legitimálni magát. Álszent módon a demokráciára és civilizációra hivatkoztak, ténylegesen azonban az oligarchikus pénzuralom barbár diktatúrájának a bevezetését, és az orosz népnek a kamatrabszolgaságba taszítását szorgalmazták.
Mi történt valójában 1998. augusztus 17-én?
Az öt évvel később, 1998. augusztus 17-én meghozott döntések rejtett jelentőségének a teljeskörű felmérésére csak hosszabb idő múlva nyílik lehetőség, mivel nagy titokban készítették őket elő, és igen befolyásos személyek érintettek benne. Annyi azonban máris világos, hogy a fizetésképtelenséget eredményező adósság-válságból a kormány és a központi bank illetékesei a legrombolóbb hatású kivezető utat választották. A moszkvai döntéshozók elismerik, hogy akcióikat koordinálták a nemzetközi pénzvilág nagy befolyású személyiségeivel, akik meghatározzák a Nemzetközi Valutaalap, az Egyesült Államok és a G-7-ek álláspontját a világ pénzügyi piacait érintő legfontosabb kérdésekben. Az orosz vezetés részéről az egyeztetést Anatolij Csubajsz végezte, aki az orosz lakosság számára közismerten igen káros tevékenységet fejtett ki a privatizáció terén, ugyanakkor sikeresen spekulált a kormány értékpapír-piacán a rosszhírű Montes Auri cégen keresztül. Éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy veszteség nélkül került ki az orosz pénzügyi rendszer összeomlásából az a néhány orosz és amerikai vállalat, amely aktívan részt vett az orosz kormány hitelpiacán folyó spekulációban. Nyilvánvaló, hogy előzetes tudomásuk volt Oroszország fizetőképtelenségnek küszöbönálló bejelentéséről, amit a legnagyobb titokban készítettek elő.
Az orosz pénzügyi rendszer összeomlása 1998. augusztus 17-én világjelentőségű esemény volt, mert hirtelenül és nagymértékben meggyöngítette Oroszország versenyképességét a világ pénzpiacain. Az orosz gazdaság összértéke, egyik napról a másikra, előző értékéről a töredékére esett vissza. Az sem meglepő hogy a G-7-ek országainak a kormányai üdvözölték az augusztus 17-i döntést, mert az megnyitotta Oroszország gyarmatosításának az újabb szakaszát. Az 1998. augusztus 17-i döntések eredményeként egész Oroszország nemzeti vagyona néhány nagyobb nemzetközi bank vagyonával vált egyenlővé. A világ ipari potenciálban és nyersanyagokban leggazdagabb országa koldusszegénnyé vált, és arra kényszerítették, hogy nevetséges áron - eredeti értékének a néhány század részéért - kótyavetyélje el az orosz nemzeti vagyont.
A bűncselekmények után nyomozók számára közhely, hogy mindig fel kell tenniük azt a kérdést, ki húzhatott hasznot az elkövetett bűncselekményből? Az 1998. augusztus 17-i döntések kiválóan szolgálták a megpuhítás, fellazítás és szálláscsinálás stratégiáját, amelynek célja a nemzetközi pénztőke hatalomátvételének megkönnyítése az adott országban. Ez a puhítási politika felöleli a nemzetközi tőke váltakozó be- és kiáramlását az adott ország pénzpiacáról. A beáramlási szakaszban a fiktív tőke, - vagyis az értékpapírokban meglévő vagyon - az adott országban a többszörösére növekszik. Ennek nincs reálgazdasági alapja, egyetlen célja, a spekulációs-nyereség bezsebelése. Ebben a szakaszban a részvények és az értékpapírok árai meredeken növekszenek és ez a gazdasági fellendülés hamis látszatát kelti. Egyidejűleg a nemzeti valuta átváltási aránya is emelkedik. Amennyiben az értékpapír-piac inflációja szigorúan spekulatív, és nincs valódi alapja a produktív gazdaságban, akkor könnyen belátható, hogy ez a folyamat nem tarthat a végtelenségig. Előbb vagy utóbb elérkezik az a pillanat, amikor a művi úton létrehozott értékpapír-piramis majd gyorsuló ütemben elkezd leépülni.
Szabályként fogadható el, hogy a külföldi pénztőke már a leépülés pillanatát megelőzően elkezd kivonulni az országból, magával víve azt a szuperprofitot, amelyet a "művi gazdasági fellendülés" során zsebelt be. Ezt a távozást követi az értékpapír-piac összeomlása, amikor gyakran még a tízszeresénél is jobban csökken a részvények és kötvények árfolyama. Ekkor természetesen a nemzeti valutát is leértékelik. A leértékelés eredményeként a reálgazdaság valódi értéket hordozó objektumai tovább veszítenek értékükből, és így a külföldi pénzügyi manőverezők bagatell áron megvehetik azokat. A nemzeti vagyon nagyarányú leértékelését követően a nemzetközi pénztőke visszatér, megkezdi a felvásárlást az igen alacsony árakon, és újra kezdődik a nemzeti gazdaság értékének felfúvódása a forró spekulációs pénzekkel. Néhány ilyen ciklust követően az adott ország nemzeti tőkéje kénytelen felvállalni a harmadrangú vagy negyedrangú szerepet saját országa gazdaságában, mert nem képes fenntartani működését a külföldi spekulációs tőke ismétlődő kivonása következtében.
Az állam fellazítása
Az egyes államok felpuhításának a módszerei először Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában kerültek kipróbálásra, majd 1998-ban Oroszországban is alkalmazták ezt a módszert. Első lépésként a nemzetközi pénztőke nagyarányú importja révén az értékpapírok árai egyes szektorokban megháromszorozódtak, egyesekben pedig megtízszereződtek. Minthogy ezt az értéknövekedést nem a termelékenység növekedése és a reálgazdaság bővülése, hanem a spekulációs pénzpiramisok felépítése idézte elő, ezért nem bizonyulhattak tartósnak. A megingás Oroszországban 1997. őszén már érezhető volt, és ezt követte 1998. augusztusában a katasztrofális összeomlás. Az orosz vállalatok értéke drasztikusan csökkent, és a rubelt eredeti értéke egyharmadára értékelték le. Az orosz vállalatoknak a piaci értéke ma tízszer alacsonyabb, mint valóságos értékük. Ez kiváló alkalmat nyújt a pénzügyi piramisok építésének újbóli beindítására.
Az orosz értékpapír-piacon nyert hatalmas nyereség jelentős része külföldre távozott, mihelyt lehetőségként felmerült a kormány által kibocsátott államkötvények adósságpiramisának az összeomlása. Az Egyesült Államok Államkincstárához közel álló Goldman Sachs biztosította a maga számára Csubajsz közreműködését. A Nyugatnak dolgozó Csubajsz megszervezte ügyfelei számára a leértékelt rubelban fekvő rövidtávú orosz állami kötvények átforgatását, dollárban fekvő orosz állami kötvényekké. Az így létrejött 4 milliárd dollár értékű orosz állami kötvény már mentesült a pénzügyi összeomlással járó kényszerintézkedések alól. Hogy Oroszország teljesíteni tudja eme dolláralapú kötvényeinek a kifizetését, a nemzetközi pénzintézetek 4,8 milliárd dollár értékű hitelt nyújtottak az orosz kormánynak. Ezt a hitelt arra használták, hogy az 1998. augusztus 17-i döntésekbe előre beavatott vállalatok tőkéiket veszteség nélkül kivonhassák az összeomló - és rubelban fekvő - rövidtávú kormánykötvények adósságpiramisából. Mindez arra enged következtetni, hogy valamiféle belső információkon alapuló összejátszás volt bizonyos privilegizált hitelezők és az orosz kormányzat egyes személyiségei között. Ez a koordinált akció jól beleillik abba stratégiába, amelynek célja az egyes országok megbénítása, és pénzügyi spekulációval történő kifosztása.
A tények egyértelműen azt mutatják, hogy a harácsoló nyugati pénzügyi elitet szervilisen kiszolgáló moszkvai bábkormány következetesen elutasította mindazokat a lehetőségeket, amelyek hatékonyan meg tudták volna előzni az adósság-válságot. Ehelyett a rövidtávú kormánykötvényekből, valamint a szövetségi kölcsön-kötvényekből felépült hatalmas adósságpiramis átstrukturálására az orosz gazdaság és társadalom számára a leghátrányosabb, legpusztítóbb lehetőséget alkalmazta. Az a körülmény, hogy ezt a nemzetközi pénzoligarchia képviselőivel való megállapodás révén megtehette, már állambiztonsági kérdéseket is felvet, állapítja meg Szergej Glazijev közgazdász-matematikus "Genocidium. Oroszország és az új világrend" c. 1999. decemberében Washingtonban megjelent könyvében./10/ Glazijev volt az akkori orosz kormány egyetlen tagja, aki 1993. őszén tiltakozott a törvényes orosz parlament ellen végrehajtott államcsíny miatt, és lemondva külgazdasági miniszteri tisztségéről távozott a Jelcin által kinevezett első kormányból.
Azok a vizsgálatok, amelyek a költségvetést érintő hatalmas veszteségek okait próbálták felderíteni, sorozatos visszaéléseket tártak fel. Így például megállapították, hogy az Orosz Föderáció Állami Tulajdon Bizottsága nem regisztráltatta a törvényes előírásoknak megfelelően az Igazságügyi Minisztériumnál a "pénzkölcsönök részvényekért cserébe" aukció eljárási szabályait. Az egyik vizsgálat a következőket rögzítette: "Megállapítható, hogy az Orosz Föderáció azon megállapodásai, amelyek fedezetét a részvények képezték, csalárd ügyleteknek tekintendők. Az Orosz Föderáció törvényei szerint a csalárd ügylet érvénytelen és semmis." Egy másik megállapítás rámutat arra, hogy 12 aukció közül 8 esetben a biztosítékként áruba bocsátott részvények induló ára önkényesen túl lett értékelve. Egyidejűleg vagy valamennyi résztvevőnek ugyanaz volt a garantálója, vagy maguk a résztvevők vállaltak garanciát egymással szemben. Ez is arra utal, hogy már az aukciót megelőzően összejátszottak a résztvevők egymással.
Két világtendencia vetélkedése
A világszintű gazdasági folyamatokat ma két egymásnak ellentmondó tendencia határozza meg. Az egyik a világgazdaság alávetése a nemzetközi pénzügyi oligarchia érdekeinek, a másik a nemzeti gazdasági rendszerek egymással való vetélkedése. E két tényezőnek a kombinációja a teljes gyarmati függőségtől (ez a jellemző az Afrikai országok többségére, ahol a transznacionális tőke minden korlát nélkül uralkodik), az erős nemzeti gazdaságokig terjed. Ez utóbbihoz tartozik elsősorban az Egyesült Államok, Japán és Kína. Ezen államok gazdasági politikáját elsősorban a nemzeti tőke és a hazai reálgazdasági termelők érdekei határozzák meg. E két pólus között helyezkednek el Latin-Amerika országai, valamint az Európai Unió tagállamai, amelyek gazdasági politikájukban lemondtak a nemzeti szuverenitásról az európai nemzeti tőke, elsősorban a pénztőke érdekében. Az iszlám országok, köztük az arab világ államai is ebbe a köztes zónába esnek. Ők gazdasági erőforrásaik kitermeléséhez igénylik a külföldi tőkét, ugyanakkor erőteljesen védelmezik kulturális értékeiket és nemzeti jövőjüket. Ebbe a körbe tartoznak még Dél-kelet Ázsia országai, ahol a gazdasági stratégiát és a külföldi tőke szerepét elsősorban a nemzeti érdekeknek rendelik alá.
Valamennyi országban erőteljes küzdelem folyik az állami intézmények ellenőrzéséért, a transznacionális, valamint a nemzeti tőke között, vagyis a világoligarchia és a nemzeti elit érdekei között. Ezek az érdekek és a hozzákapcsolódó értékek nemcsak különböznek, hanem rendszerint éles ellentétben is állnak egymással. A nemzeti érdekeket mindenek előtt a függetlenség megőrzésének az elvei határozzák meg, amelyek biztosítják az adott ország lakossága számára a jólétet és a megfelelő életminőséget, megőrizve a nemzeti kultúra értékrendszerét is. Ezek a nemzeti érdekek határozzák meg a nemzetközi együttműködés prioritásait is. Gazdasági téren egy független nemzet úgy nyitja meg nemzeti piacait a külföldi tőke számára, hogy egyidejűleg védelmezni igyekszik hazai piacát, korlátozza a külföldi tőkét a nemzeti érdekek szempontjából életbevágó területeken, továbbá támogatja a hazai árutermelést és a nemzeti gazdaság versenyképességét.
A világ pénzügyi és korporációs oligarchiája, a transznacionális nagytőke ezzel szemben a világpiac totális ellenőrzését kívánja, lehetőleg eltávolítva az útból minden nemzeti-gazdasági-kulturális akadályt. Ezért olyan információs, jogi és végrehatási infrastruktúrát akar mindenütt létrehozni, amely biztosítja számára a nemzetállamok szuverenitását kiiktató korlátlan érdekérvényesítést. Ötszáz transznacionális korporáció rendelkezik ma a világ ipari exportjának 1/3-ával, a világ nyersanyag-kereskedelmének a 3/4-ével, és az új technológiák 4/5-ével. Ezek a vállalatbirodalmak emberek 10 millióit foglalkoztatják, és gyakorlatilag a Föld minden országában tevékenykednek. Fontos azonban hogy ne túlozzuk el annak a hatalmi képződménynek a megszilárdulását, amelyet jobb híján nevezünk világoligarchiának. Itt inkább jól kivehető tendenciák és folyamatok kombinációjáról, semmint már teljes egészében megszilárdult szervezeti rendszerről és struktúráról van szó. Ezek a tendenciák azonban már magukba foglalnak bizonyos intézményeket, szervezett struktúrákat mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, összetartja továbbá őket a közös cél, a nemzetközi pénztőke és termelőtőke érdekeinek a minél hatékonyabb érvényesítése.
A világoligarchia meghatározása
A világoligarchia nagyrészt a főbb pénzügyi szervezetek objektíve egybeeső érdekei szerint cselekszik. Ennek megfelelően alakítja ki és tartja fenn a pénzügyi, gazdasági és hatalmi játékszabályokat. Ennek a koordinált együttes-tevékenységnek a szubjektív vonatkozásai azonban csak másodlagosnak tekinthetők. Ezért a mi szóhasználatunkban a világoligarchia a központi bankok, a legfontosabb kereskedelmi bankok, a világszintű korporációk, (a hozzájuk tartozó pénzügyi, jogi, adózási és könyvviteli tanácsadó szervezetekkel,) a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az új világrend szakértő-kiszolgálóit tömörítő gondolati műhelyek, elit-klubok és zártkörű magánszervezetek, a hivatalos és nem hivatalos befolyásoló-manipuláló intézmények, valamint az informatika legmodernebb eszközeit használó rábeszélő-gépezetek és a nemzetközi véleményhatalom tömegtájékoztatási intézményeinek a komplex elnevezése. A jelen meghatározás tágassága és képlékenysége ellenére a világoligarchia a gyakorlatban nem valamiféle teljesen amorf, formátlan és megfoghatatlan entitás, hanem olyan jól körvonalazható HÁLÓZAT, amely térben és időben igen hatékonyan kapcsolja össze és koordinálja tevékenységét, mert az érdekek objektív megegyezése, és a több történelmi korszakon is átívelő családi, rokoni, nemzeti, regionális, klán és szabadkőműves kötelékek bámulatra méltóan összetartják. Önmagát fenntartó és reprodukáló szervezetet és folyamatot képeznek, amely öntörvényűen sajátmaga határozza meg a rávonatkozó játékszabályokat, a követendő nyelvhasználatot, a befolyásolási technikákat, a szervezeti struktúrákat, valamint a külső és belső kommunikációt. Nagy tévedés lenne ezt a HÁLÓZATOT csupán valamiféle sátáni erő bűnös célokat szolgáló összeesküvésének tekinteni. Az egybeeső pénzügyi és gazdasági érdekek alkotják azt az erőt, amely összetartja a világoligarchiát. Ezek az érdekek határozzák meg a politikai célokat és a világgazdasági folyamatokat. Amennyiben a nemzetközi pénztőke és termelőtőke világszinten tevékenykedik, úgy ezek az érdekek is globális természetű törekvésekben jelennek meg, azaz egységes stratégiát követő cselekvésben öltenek testet. Ugyanakkor a legerősebb államok saját nemzeti érdekeiket is megpróbálják érvényesíteni ebben a folyamatban. Ez az erős államok részéről történő szervezett érdekérvényesítés is objektív tendencia, amit a világfolyamatok elemzésénél ugyancsak számításba kell venni.
A nemzetek feletti és a nemzeti tőke, és ennek megfelelően a világoligarchia és a nemzeti elit viszonya a különböző országokban és a különböző történelmi időszakokban másként alakult. A transznacionális tőke a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek közvetítéséből fejlődött ki. A háborúk, különösen a két világháború hatalmas lendületet adtak fejlődésének, mert óriási mértékben megnövelték a keresletet a hitelek iránt, és lehetővé tették szupermagas jövedelmek elérését a pénzvagyontulajdonosok számára. A pénzügyi oligarchia azáltal, hogy a háborúban álló felek mindegyikét finanszírozta, mindig győztesen került ki a konfliktusokból, mert egyszerre kapott nagyösszegű kártérítést a vesztes, és kamatjáradékot a győztes oldaltól. Ily módon a világoligarchia fokozatosan ellenőrzése alá vonta Nagy-Britannia és Franciaország pénzügyi-rendszerét, majd az Egyesült Államokét is. Ezt követte a többi európai állam, majd gyarmataik ellenőrzés alá vonása. Ma annyiban változott a helyzet, hogy a világoligarchia már nem érdekelt világháború kirobbantásában. Ugyanis a pénzoligarchia által kezdeményezett és fenntartott fegyverkezési verseny olyan szélsőséges méretű pusztító kapacitást ért el, hogy továbbfejlesztése értelmetlenné vált. A világoligarchiának időközben sikerült a saját játékszabályai szerint úgy átalakítania - és közvetlen ellenőrzése alá vonnia - a nemzetközi pénzügyi rendszert, hogy ma már nincs szüksége fegyveres konfliktusokra szupermagas jövedelem eléréséhez. A világpiac és nemzeti piacok jelentős részének az ellenőrzése révén a világoligarchia most a globális stabilitás fenntartásában érdekelt, egy olyan új világrend kialakításában, amely lehetővé teszi a nemzetközi intézmények még erőteljesebb ellenőrzését, és a vezető országok kül- és belpolitikájának meghatározását.
Már utaltunk rá, hogy a világoligarchia hatalomgyakorlásának egyik technikája a különböző országok állami intézményeinek az ellenőrzése, a nemzetállami struktúrák lebontása, a nemzeti jogrendszer felszámolása, valamint a nemzetközi közjoggal és magánjoggal, továbbá a nemzetközi intézményekkel való felcserélése. A stratégiai cél az ellenőrzés alá vont országok adósságfüggésbe terelése, nemzeti elitjüknek a megvesztegetése és demoralizálása, továbbá minderről a közvélemény megtévesztő tájékoztatása, vagy tájékoztatás nélkül hagyása. Ezt a stratégiát - többek között - az általuk létrehozott és fenntartott nem kormányzati, "társadalmi" szervezetek és kapcsolatok segítségével valósítják meg. A demokratikusan legitimált államhatalmi és igazgatási intézmények részére ők válogatják ki a számukra megfelelő személyeket, az oligarchia saját jól fizetett szakértői készítik el az adott államok helyett a hivatalos döntéseket, amit az alibi-demokrácia folyamatában a választott parlamentek és kormányok a forma kedvéért jóváhagynak. Ennek az elituralomra törő politikának a formális demokrácia kulisszái szolgáltak háttérül. Az ideológiai csomagolást pedig a szélsőséges liberalizmus nyújtotta az elmúlt évtizedekben.
A második világháborút követő időszakban a világoligarchia arra használta a hidegháborút, hogy kifejlessze a befolyásolás magasan szervezett, kifinomult rendszerét. A nagy pénzügyi szervezetek mellé létrehozták az "off shore zónákat", ahol nem érvényesült az állami ellenőrzés és adózás. A jogérvényesítő és büntetőjogi intézményeket pedig titkos társaságok és szabadkőműves páholyok egész hálózatával egészítették ki. A vezető országok hatalmi intézményeibe a világoligarchia a saját embereit juttatta, azért hogy ezek az adott állam politikáját a nemzetközi pénztőke érdekeinek megfelelően irányítsák. Elsősorban az adott ország külügyeinek és külkapcsolatainak az ellenőrzésére törekedtek, később azonban a vezető államok belpolitikájának az irányítása is hegemóniájuk alá került. Az új világrend hatékonyságát meggyőzően demonstrálta a Szovjetunió gyors és sikeres felbomlasztása, valamint területének és erőforrásainak ezt követő gyarmatosítása. A világ leghatalmasabb biztonsági rendszerét az időben kiképzett, és a döntési központokba elhelyezett befolyásolási ügynökök teljesen megbénították, és saját érdekeivel ellentétes gyakorlat folytatására kényszerítették.
A világoligarchia kettős stratégiája
Hivatalosan ma is az hangzik el, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat egy erős és stabil Oroszország fennmaradásában érdekelt, mivel a globális destabilizáció és a nukleáris konfliktus veszélye miatt nem kívánatos ennek a hatalmas országnak az összeomlása. Az egyszerű emberek világszerte elhitték ezeket az érveket, de később rá kellett jönniük, hogy egészen más célokat rejt ez a békés retorika. Ha feltesszük a kérdést, milyen érdekeket szolgált, pl. az öngyilkos sokkterápia rákényszerítése Oroszországra, és segítségével az orosz gazdasági élet dezorganizálása, valamint az orosz nemzeti kultúra tudatos meggyöngítése, akkor kiderül, hogy mindez a nyugati országok népei számára sem előnyös. Ez kizárólag a világoligarchia új világrendjének a megvalósítását szolgálta. Oroszország végsőkig való kifosztásából és elgyöngítéséből megállapítható, hogy egy ország nemzeti érdekei nem egyeztethetők össze a világoligarchia kozmopolita és globális érdekeivel. Ezzel magyarázható az Egyesült Államok - kettőserkölcsön és kettősstratégián nyugvó - kétszínű politikája Oroszországgal szemben.
A világ népei számára a háború hatalmas emberi áldozatokat jelent. A háborút viselő állam számára pedig óriási anyagi veszteségeket, valamint nemzetbiztonsága veszélyeztetését. A pénztőke számára azonban a háború mindig is a kiemelkedően nagy jövedelem szerzésére szolgáló alkalom volt. A világoligarchia kizárólag abban érdekelt, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyek tartósan biztosítják számára a szupermagas profitot és kamatjáradékot, továbbá amelyek megszilárdítják uralmát a világgazdaság és a világpolitika felett. A világoligarchia azért folytatott és folytat agresszív politikát Oroszország és más szuverén államok irányában, hogy lerombolja azon intézményeiket, amelyek akár a legcsekélyebb mértékben is akadályozhatnák, hogy a világ adott régiójában korlátlanul uralkodhasson a pénzügyi és gazdasági élet felett. Az elmúlt két évszázadban ez volt a cél az európai dinasztikus államok felszámolásával, köztük a cári Oroszország megdöntésével az I. világháború során, a Marshall-terv végrehajtásával a II. világháború után, a XX. század végén pedig a Szovjetunió felbomlasztásával és az utódállamoknak a külföldi tőke ellenőrzése alá vonásával. Ebbe a folyamatba illeszkedik több állam blokád alá helyezése, Irán, India és Kína elszigetelése, továbbá a Dél-kelet Ázsiában kirobbantott pénzügyi katasztrófa. A megjelölt törekvések egyirányba mutatnak: felszámolni a nemzetállamiság intézményeit és kialakítani helyükbe a globális gazdasági és politikai koordináció mechanizmusait. Ez utóbbiak világméretekben biztosítják a transznacionális pénztőke számára a teljes mozgásszabadságot, a pénzvagyon-tulajdonosok privilegizált helyzetének megszilárdítását, továbbá a globális uralmat a világoligarchia számára.
A nemzetközi pénzügyi közösség arra használta a hidegháború időszakát, hogy az Egyesült Államok politikai és katonai hatalmának a segítségével, lebontsa a főbb nyugati államokban az államhatalom nemzeti intézményeit, és helyükbe tegye a globális ellenőrzés nemzetközi intézményeit a saját hegemóniája érdekében. A világoligarchia egyre inkább az Egyesült Államok erőforrásait használja fel nem Amerika, hanem saját partikuláris érdekei érvényesítésére és globális hatalmának a biztosítására. Az oligarchia gépezete ezért ellenzi olyan vehemensen az Egyesült Államokon belül az úgynevezett izolacionizmust, az "America first" ("Amerika először") - a lakosság által erősen támogatott - irányzatát, vagyis azt, hogy a washingtoni kormány elsősorban Amerika lakosságával és gondjaival törődjön, ne pedig a külfölddel, kéretlenül beleártva magát minden ügybe Földünk legtávolabbi pontján is. A világoligarchia legfontosabb külpolitikai törekvése azonban az, hogy minden eszközzel megőrizze az Egyesült Államok katonai, gazdasági, pénzügyi elsőbbségét, amely persze a saját elsőbbségét jelenti amerikai lobogó alatt.
Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia
Azért, hogy az Egyesült Államok a világoligarchia érdekeit védelmező engedelmes csendőr legyen, az amerikai lakosságba igyekeznek beleoltani a birodalmi felelősség érzését és a világ vezetésére vonatkozó hivatástudatot. Eszerint az amerikaiaknak kizárólagos joguk van a világ vezetésére, és "civilizációs küldetésük" teljesítése érdekében erőszakot is alkalmazhatnak. A hidegháború hatalmas profitot hozott a világoligarchia számára, ugyanakkor óriási költségekkel terhelte meg az Egyesült Államok lakosságát. A XXI. századra elfogadott amerikai nemzetbiztonsági stratégia szerint az Egyesült Államok vezetőszerepét a világszintű integrációs törekvések támogatására kell használni. A fennálló politikai, gazdasági és biztonsági szervezeteket ehhez a célhoz kell igazítani, és olyan új intézményeket kell létrehozni, amelyek elősegítik az amerikai érdekek és értékek elterjesztését. A számos amerikai biztonsági cél közül érdemes kiemelni azt, hogy az Egyesült Államok diplomáciai és katonai erejét fel kell használni a világoligarchia és a nemzetközi pénztőke érdekének védelmében.
Az említett stratégiát tartalmazó dokumentum hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok különleges figyelmet fordít olyan külpolitikai problémákra is, amelyek valamikor távolinak tűntek. /11/ Ilyen például az erőforrások kimerülése, a népesség gyors növekedése, a környezetvédelmi ártalmak és a menekültek ellenőrzetlen áramlása. Az Egyesült Államok nem húz a jövőben vonalat e tényezők vonatkozásában bel- és külpolitikája közé, hanem ezeket olyan gazdasági és biztonsági kérdésekként kezeli, amelyek elősegítik érdekeinek az érvényesítését egy olyan világban, ahol a kül- és belpolitika közti választóvonal egyre inkább elhalványul. Egyszerűbben megfogalmazva ez annyit jelent, hogy az amerikai biztonsági intézmények lehetővé teszik a világoligarchia számára a pénztőke érdekeinek az érvényesítését. Ezek felölelik a más országok erőforrásaihoz való akadálytalan hozzájutást, beleértve természeti és emberi erőforrásaikat is, piacaik szabad használatát, továbbá valamennyi nemzeti korlát eltávolítását a transznacionális tőke szabad mozgása és reprodukálódása elől.
A nemzetközi pénzoligarchia az Egyesült Államok nemzetbiztonsági kérdésévé tette a világnépesség növekedésének a kordában tartását, a környezetszennyeződés és a többi ország politikai rendszerének a megfigyelését. Az amerikai népnek viszont engedelmesen vállalnia kell a világoligarchia céljait szolgáló globális-ellenőrzés költségeinek a viselését. A hivatkozott dokumentum a következőket mondja: "A külföld felé való elkötelezettség az amerikai nép és a kongresszus azon hajlandóságától függ, hogy viselje az Egyesült Államok megvédelmezésének költségeit, dollárban, energiában, és ha nincs más alternatíva, akkor az amerikai életek kockáztatásával."/12/
Az amerikai adófizetőknek nehéz megérteniük, hogy miért kell finanszírozniuk a költséges katonai műveleteket a világ legtávolabbi részein, és viselniük az amerikai katonai jelenlét terheit földgolyónk valamennyi stratégiailag fontos részén. Az érvényes doktrína szerint a NATO kiterjesztése, Jugoszlávia bombázása mind-mind az Egyesült Államok érdekeit szolgálja. Felmerül a kérdés, hogy pl. milyen haszonnal jár az Egyesült Államok lakossága számára a hivatalos Amerika oroszellenes politikája? Erre csak úgy adhatunk elfogadható választ, ha abból indulunk ki, hogy a hivatalos Amerika politikája mögött valójában a világoligarchia érdekérvényesítése húzódik meg. A szóban forgó dokumentum az amerikai adófizetőknek úgy magyarázza meg a "fontos nemzeti érdekek" fogalmát, hogy ezek az érdekek ugyan nem érintik Amerika nemzeti fennmaradását, de hatással vannak lakói jólétére és annak a világnak a jellegére, amelyben az Egyesült Államok polgárai is élnek.
Az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiája feltárja az új világrend legfontosabb jellemzőit. A világoligarchia az Egyesült Államok életbevágó érdekeinek a mozgásterét bolygónk egészére kívánja kiterjeszteni. Tartalmilag ezek az érdekek a többi ország természeti, demográfiai és gazdasági erőforrásainak az ellenőrzését jelentik. Cserébe az amerikai nép ígéretet kap a gazdasági virágzás és stabilitás fenntartására. A prosperitás biztosítja az amerikai katonai erő, a világpolitikai kezdeményezés és globális befolyás fenntartását. Ez pedig lehetővé teszi a jelenlegi nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer virágzását.
A világoligarchia egyelőre még nem uralkodik korlátlanul bolygónk egészén. Stratégiája is szelektív, és elsősorban a világgazdaság parancsnoki posztjainak a megszerzésére törekszik, amelyek megengedik, hogy ő diktálja a játékszabályokat. Erejét elsősorban azokra a hasznot hajtó tevékenységekre koncentrálja, ahol a politikai, természeti és intellektuális monopólium birtoklása a legmagasabb profitot hozza a számára. Ezekhez a tevékenységekhez tartozik az államok eladósítása és az államadósság menedzselése, a monetáris politika irányítása, a pénzügyi szolgáltatások, a banktevékenység és a jogi szolgáltatások kisajátítása, a nemzetközi kereskedelem ellenőrzése, a kábítószer-kereskedelem közvetett kontrollja, a természetes monopóliumok, az energiahordozók és az új technológiák birtoklása. Más területek, ahol a verseny miatt nehezebb kiemelkedően magas profitokhoz jutni, kevésbé vonzóak a világoligarchia számára, és ezeket a területeket nagyrészt átengedi a szolgálatába álló nemzeti és komprádor elitek számára.
A világoligarchia és a legfejlettebb országok nemzeti érdekeinek az összhangba hozása vezetett "az arany egymilliárd" elnevezésű újkeletű fajelméleti doktrína kidolgozásához. Eszerint földgolyónkon csak egymilliárd ember számára biztosítható a tisztességes emberi lét, mégpedig a leggazdagabb országokban, míg a világ többi részének be kell érnie az olcsó nyersanyag és munkaerő szolgáltatójának a szerepével. Ez az elmélet ma már gyakorlatként is érvényesül a nemzetközi viszonyokban.
A kiválasztottak csoportjába tartozó országok privilégiumaihoz tartozik, hogy megvédhetik hazai piacaikat, és agresszív export-politikát folytathatnak árutermelőik érdekében. Jogukban áll védelmezni nemzeti kultúrájukat, hagyományaikat, közerkölcsüket, és érdekeiket rákényszeríthetik másokra, akár fegyveres erővel is. A többi államnak és népnek viszont az a feladata, hogy vak engedelmességgel kövesse a nemzetközi szervezetek ajánlásait, amelyek ténylegesen a világoligarchia partikuláris érdekeit tartalmazzák. A centrum országokon kívül eső államoknak tilos nemzeti piacaik védelme, és szigorúan megtorlandó a pénztőke mozgásának bármilyen korlátozása. Az egyenlőtlen gazdasági csere legrafináltabb módszerei közé tartozik a periféria országainak a beletaszítása az adósságcsapdába, az egyoldalú specializálódás, a monokultúra erőltetése a nyersanyagok kitermelésében, valamint a nemzeti szuverenitásról való lemondás kikényszerítése pénzügyi és kereskedelmi politikájukban.
A magánhatalom rejtett hálózata Oroszországban
A világoligarchia már az 1960-as években megkezdte titkos kapcsolati hálójának a kiépítését a Szovjetunióban. A cél olyan informális, de hatékony struktúráknak a létrehozása volt, amelyek megfelelő nemzetközi feltételek esetén nemcsak a szovjet birodalom belülről történő felbomlasztására alkalmasak, de képesek az utódállamok pénzügyi-gazdasági eszközökkel történő megbénítására, az állami tevékenység dezorganizálására, és a közhatalom helyébe lépő szervezett magánhatalom hatékony működtetésére is.
John Daniel amerikai kutató a szovjet birodalom felbomlását egyenesen "szabadkőműves forradalomnak", jól előkészített hatalomátvételnek nevezi 1995-ben Washingtonban megjelent háromkötetes munkájában./13/ Attól a pillanattól kezdve, hogy a bolsevikok 1917 őszén államcsínnyel átvették a hatalmat a Kerenszkij kormánytól, a City of London (a világoligarchia első számú központja) támogatni kezdte a fehérek fegyveres ellenállását. Amikor a vörös terror atrocitásai ismertté váltak, London döntéshozó köreiben megerősödött a szándék a bolsevik rendszer megdöntésére. A bolsevik diktatúra alatt nyögő Oroszország helyzetének a komolyságára a brit haditengerészet hírszerzőszolgálatának akkori vezetője, "Blinker" Hall tengernagy hívta fel a figyelmet. Hall arról tájékoztatta a brit illetékeseket, hogy "Moszkvában a legfélelmetesebb szörny jött létre, amellyel a nyugati hírszerzésnek valaha is szembe kellett néznie...Most már nemcsak az szükséges, hogy felfedjük a másik fél titkait, hanem az is, hogy megvédjük a sajátjainkat a kommunizmus híveitől. Akár a melletted lévő kollégád is lehet egy ilyen meggyőződéses kommunista ügynök."/14/ Az 1920-as évek idején a British Special Intelligence Service, a SIS (Brit Különleges Hírszerző Szolgálat), már kísérletet tett Szovjet-Oroszország feldarabolására. Ez a kísérlet majdnem sikerült. Többek között tervek készültek arra, hogy Lenint és Trockijt a testőreik segítségével őrizetbe vegyék. Előkészítették Lenin meggyilkolását is, amelyet egy átmeneti antikommunista kormányzat hatalomra segítése követett volna. A kísérlet nem sikerült, mert a bolsevikok ügynökeinek még időben sikerült beépülniük az akcióba, és így az megbénult, majd szétesett. Phillip Knightley, "The Master Spy" (A mester kém) c. 1988-ban megjelent munkájában megírja, hogy a CSEKA, - miután felismerte, hogy a SIS milyen hatékony szervezet - elhatározta, hogy hosszútávra beépül a nyugati hírszerzésbe a szabadkőművesség segítségével.
Egyre több a bizonyíték arra, hogy Hitler és a nemzetiszocializmus németországi hatalomra jutásához a City of London és a Wall Street pénzoligarchiájának is köze volt. Ennek a részleteit egy másik tanulmányunkban ismertetjük. Most csak azt emeljük ki: létezett egy olyan stratégiai elképzelés is Londonban, hogy az akkor már sztálinista Szovjetuniót a felerősített náci Németország segítségével győzzék le és darabolják fel. Ez a messziretekintő és jól átgondolt stratégia brilliánsan épített az angol szabadkőművesség és a KGB között a jövőben kialakítandó - többszörösen álcázott - szupertitkos együttműködésére. A téma egyes szakértő kutatói szerint ennek a hírszerző műveletnek Kim Philby, a brit hírszerzés, a Mission Impossible, department 6, vagyis az MI-6 magasrangú tisztje volt az egyik kulcsembere. A fiatal Kim Philbyt erre a nehéz feladatra apja, John Philby készítette fel. Az idősebb Philby a brit hírszerzés arab szakértőjeként negyven évig foglalkozott az Arábiai-félsziget ügyeivel. Magasrangú szabadkőművesként közreműködött a szabadkőműves páholyok megszervezésében és működtetésében az egész arab világban. Arra nincs megbízható adatunk, hogy Kim Philby maga is szabadkőműves lett volna. (Ő azt állította magáról, hogy nem volt az.) Mindenesetre joggal feltételezhetjük, hogy az idősebb Philby liberális szellemben és a szabadkőműves értékek szerint nevelte fiát. Kim Philby Cambridge-ben végezte tanulmányait. Ezen az egyetemen hagyományosan számos titkos társaság működött, köztük természetesen különböző irányzatú szabadkőművesek is. Kim Philby itt ismerkedett meg a baloldali értelmiség nézeteivel és lett kommunista még a Harmadik Internacionálé idején. Kim Philby azonban soha nem csatlakozott formálisan a kommunista párthoz. 1933. júniusában a Francia Kommunista Párt utasítására Bécsbe utazott. Az FKP vezetése ebben az időszakban a Grand Orient szabadkőműves nagypáholy párizsi központjában működött.
Amikor Kim Philby már mindent tudott, amit tudni lehetett az ellenfélről, akkor a brit hírszerzés szolgálatába lépett. Első megbízatásként - 1939-ben - Spanyolországban kellett tudósítói munkát végeznie és figyelemmel kísérnie a kommunista forradalom és a polgárháború menetét. Egyelőre még nem tudjuk, hogy a KGB elődje, az NKVD mikor szervezte be, ha egyáltalán valaha is sor került formális beszervezésére. Tény az, hogy már ekkor ellátta titkos információkkal feletteseit. Ezek azonban csekély jelentőségűek voltak azokhoz az információkhoz képest, amelyeket az "Ultra" művelet során gyűjtött és továbbított a II. világháború idején. (Ultra volt a fedőneve a német kódolt rádióüzenetek megfejtéséből származó információknak. A desifrírozást egy "Enigma" nevű géppel végezték.) A II. világháború után Kim Philby engedélyt kapott a brit hírszerzéstől, hogy "teljes-értékű kettősügynökként" folytassa tevékenységét. A következő instrukciót kapta: "Ha lehetőség adódik, hogy meggyőzze az orosz hírszerzést, miszerint kész elárulni a saját hírszerzőszolgálatát és dolgozni a másik oldal számára, akkor engedélyezzük, hogy ezt az alkalmat megragadja."/15/
Kim Philbyt 1949-ben Washingtonba küldték, hogy képviselje a brit SIS-t az Egyesült Államokban. Feladata az összekötői tevékenység ellátása volt egyrészt az angol SIS, másrészt az amerikai CIA és az FBI között. Mire Washingtonból visszatért Londonba, egyetlen angol hírszerző sem volt jobban felkészítve a Szovjetunió felbomlasztását célzó "végső összeesküvés" előkészítésére, mint ő. Londonban Philby fokozatosan kialakította azt a látszatot, amely meggyőzte a KGB-t, hogy ő egy kettősügynök. 1952-ben a brit SIS két munkatársa, Donald Maclean és Guy Burgess, a Szovjetunióba menekült. Az volt a gyanú, hogy ebben Philby volt a segítségükre. 1955-ben, J. Edgar Hoover, 33-as fokozatú szabadkőműves, az FBI-nak (az Egyesült Államok Szövetségi Nyomozóirodájának, lényegében a szövetségi hatáskörű rendőrségnek) az igazgatója tisztázta Philbyt. Ezután az időleges megkímélést követően Philbyt a Közel-Keletre küldték, hogy a londoni Observer és The Economist tudósítójaként teljesítsen szolgálatot. Kiküldésének valódi célja az volt, hogy apjától, John Philbytől minden ismeretet és tapasztalatot szerezzen meg, és minél szélesebbkörű tájékoztatást kapjon apja arábiai kapcsolatairól. Az idősebb Philby megismertette fiával a közel-keleti rejtett szabadkőműves kapcsolatrendszer egészét. Apa és fia 1955-től 1960-ig beutazta az egész Közel-Keletet. Ebben az évben John Philby meghalt. Elérkezett az idő Kim Philby átállására. 1963. januárjában Philbynek nyomaveszett, miközben útban volt Beirutba egy diplomata partira. 1963. áprilisában Moszkvában tűnt fel. Rá egy évre Hruscsov távozott a hatalomból. Ami pedig Kim Philbyt érinti, 1979-ig a Nyugat semmit sem hallott felőle. Ebben az évben szereztek a nyugati hírszerző szolgálatok tudomást arról, hogy előléptették a KGB tábornokává. 1980-ban jött aztán a sokkoló hír Londonból, hogy Kim Philbyt valójában soha nem a KGB kontrollálta, hanem mindvégig Sir Anthony Blunt irányította tevékenységét, és ténylegesen a brit királyi udvar számára dolgozott. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy Kim Philby hármasügynök volt, mindvégig a brit hírszerzés operatív és megbízható hírszerző tisztje, aki azonban feladata sikeres teljesítése érdekében a Szovjetunió számára dolgozó kettősügynöknek adta ki magát.
1982-ben meghalt Brezsnyev, és hamarosan követték utódai Jurij Andropov és Konsztantyin Csernenkó is. Mindketten hírtelen távoztak az élők sorából. Amikor aztán 1985. március. 12-én Mihail Gorbacsov került hatalomra, Kim Philby szokatlan módon kész volt egy hosszú interjút adni Phillip Knightley-nek, a "Master Spy" szerzőjének. Knightley azt a következtetést vonta le ebből a beszélgetésből, hogy a brit vezetés tudtával távozott Philby Moszkvába. Könyvének utolsó fejezetében, amely a "The Final Coup" ("Az utolsó államcsíny") címet viseli, Knightley idézi Philby következő szavait: "Gorbacsovban olyan vezetőre leltem, aki igazolja hűséges szolgálatban eltöltött éveimet."/16/ Az eltelt 1990-es évek fényében elemezve Philby szavait, azok a Gorbacsov által megkezdett és részben végrehajtott hatalmas politikai változásokra is utalhatnak. Lehet, hogy már Philby is részt vett ebben a folyamatban? Ez lett volna az igazi küldetése? Ha ez is a feladatai közé tartozott, akkor milyen szerepe volt Kim Philbynek Gorbacsov hatalomra segítésében?
John Daniel már idézett könyvében kifejti, hogy nem lehet egy kormányt megbuktatni, és egy rendszert megváltoztatni szabadkőműves hálózatok működtetése nélkül. Az Illuminátus rendből és a Grand Orient-ből elágazott kommunista mozgalom, amikor hatalomra került, mindig betiltotta a szabadkőműves páholyokat. A kommunista párt és vezetősége magát tekintette a hiteles "szabadkőművességnek", riválisokra nincs szükség. (Így, pl. Kínában 1950-ben, Kubában 1959-ben, a kommunista hatalomátvételt követően nyomban betiltották a szabadkőműves páholyokat. Ma ez a világ két olyan országa, ahol nem működnek szabadkőműves páholyok. Hong-Kong egyesítése Kínával valószínűleg változtatott a helyzeten. Mindenesetre sem Kínában, sem Kubában nem lehet a kormányt megbuktatni. A Szovjetunióban sem lehetett fordulatot elérni, amíg nem szerveződtek meg a szabadkőműves struktúrák.) Lenin és Sztálin 1922-ben tiltotta be Szovjet-Oroszországban a szabadkőművességet. Ez a tény volt az egyik oka annak, hogy a Lenin halála után hatalomra került Sztálin elmozdíthatatlanná vált a párt és az állam éléről. A kommunista állam átalakítása, a társadalmi berendezkedés megváltoztatása és a szovjet birodalom felbomlasztása nem sikerülhetett szabadkőműves struktúrák előzetes kiépítése és aktivizálása nélkül. Ezért kellett megkísérelni mielőbbi létrehozásukat a szovjet állam idegközpontjaiban. Erről így ír John Daniel:
"Az 1960-as években az angol szabadkőműves Kim Philby, a brit hírszerzőszolgálat kettősügynöke, azzal a kifejezett céllal ment Oroszországba, hogy megnyerjen egy fiatal kommunista vezetőt a szabadkőművesség számára. Miután a kiszemelt vezető beavatásra került, meg kellett győzni a nyugati nézetek helyességéről. Ez a beavatásra került személy volt Mihail Gorbacsov, aki 1989-ben engedélyezte, hogy a Grand Orient páholyok újra megalakulhassanak a Szovjetunió egész területén. Ennek eredménye a Szovjetunió felbomlása. Gorbacsov valójában elárulta a kommunizmust."/17/
A müncheni Szabad Európa Rádió testvérintézményének, a Szabadság Rádiónak a munkatársa Alexander Rahr, - a Nikolai Poljanskival közösen írt "Gorbatschow, der Neue Mann" c. és 1986-ban megjelent munkájában - idézi a Moszkvában élő Alexander Gorbacsovnak, a főtitkár testvérének azt a kijelentését, amelyet egy ismert nyugatnémet újságírónak tett. Eszerint Mihail Gorbacsov nagyrészt annak köszönheti sikeres karrierjét, hogy egyetemi diáktársát, Raissza Maximovna Titorenkót, a beszélgetés idején hivatalban lévő szovjet államfő, Andrej Gromikó unokahúgát vette feleségül. Hivatalos részről erről hallgatnak, de az közismert volt, hogy Gromikó sokgyermekes családból származott. Egyik húga volt - a szóban terjedő hírek szerint - Raissza anyja./18/ Gromikó 1939-től tanácsosként, majd 1943-tól 1946-ig nagykövetként képviselte Washingtonban a Szovjetuniót. Résztvett a jaltai és a potsdami értekezleten, és az ENSZ megalakulásánál San Franciscóban. 1948-ig ő képviseli hazáját a Biztonsági Tanácsban, majd külügyminiszter-helyettesként szolgált Moszkvában, közben egy évig ő a nagykövet Londonban. 1957-től éveken át külügyminiszter volt. Gromikó tehát - munkakörénél fogva - szinte egész aktív életén át közvetlen kapcsolatban állott a nyugati világot irányító hatalmi struktúrákkal. Emiatt joggal feltételezhető, hogy sok információval rendelkezett a nemzetközi pénzoligarchia szervezetéről és működéséről. (Egyébként disszertációját is ebből a témakörből merítette.) Amikor Csernyenkó meghal ő az SZKP Politikai Bizottságának a legtekintélyesebb tagja, aki betölti a "királycsináló" szerepkörét is. Valóban ő az, aki a legfiatalabb politbüro tagot, Gorbacsovot javasolja az elsőtitkári tisztségbe, félretolva az ugyancsak fiatal és erőteljes Grigorij Romanovot, a leningrádi, és Viktor Grisint, a moszkvai elsőtitkárt. Jegor Ligacsov, a politikai bizottság akkori tagja, 1991-ben megjelent memoárjában félreérthetetlenül céloz arra, hogy titkos intrikák és erők is közreműködtek Gorbacsov meteorszerű hatalomra kerülésében.
Amikor Gorbacsov Raisszát, a csinos filozófiaszakos hallgatót megismerte, Gromikó, a nagybácsi, éppen Londonban volt nagykövet. Raissza apja, Maxim Titorenkó pedig a Tudományos Akadémián töltött be befolyásos állást. Egy genfi lap szerint a NEP (a Lenin által kezdeményezett új gazdasági politika) idején a kormány személyzeti osztályát vezette. De talán a legfontosabb, hogy Raissza egyik testvére a KGB-ben, Kim Philby munkahelyén csinált karriert. A KGB élén állott 1967-től 15 éven át az a Jurij Vlagyimirovics Andropov, aki Brezsnyev után a Szovjetunió első embere lett, és akit számos forrás szerint gyengéd szálak fűztek az észak-kaukázusi sztavropoli terület akkori első titkárának - Mihail Gorbacsovnak - az okos és vonzó feleségéhez, Raisszához. A sztavropoli területen több párt- és kormányüdülő volt található, köztük volt a KGB egyik luxusüdülője is, amit Andropov rendszeresen felkeresett.
Kim Philbyt a KGB elnöke, Jurij Andropov léptette elő tábornokká 1979-ben. Ugyanez az Andropov az, aki Gorbacsovot, a 47 éves vidéki párttitkárt 1978. szeptemberében először bemutatja Brezsnyevnek Minyerálnije Vodiben, majd elintézi, hogy ugyanazon év novemberében Moszkvában az SZKP KB egyik titkára legyen. Ő az, aki hozzásegíti, hogy 1979. novemberében a politikai bizottság póttagja, majd 1980. októberében a teljesjogú tagja legyen. Ugyancsak Andropov az, aki lehetővé teszi, hogy a Gorbacsov család 1981-ben a Kutuzov Proszpektre költözzön abba a házba, amelyben nemcsak Andropov, de Brezsnyev is lakott. Andropov volt első orosz vezető, aki meghirdette az alapvető reformok szükségességét, az elaggott, áporodott rendszer megújítását, nélkülözhetetlen áramvonalasítását. Ugyancsak ő volt az, aki nyugati típusú, modern vezetőnek igyekezett feltűntetni magát, amikor a Szovjetunió elnöke lett. Ő nyitja meg azon vezetők sorát, akiknek a KGB elnökségből sikerült a párt, a kormány és az állam élére kerülniük. (Később Jevgenyij Primakov cserélte fel a KGB elnökségét a miniszterelnöki tisztséggel, majd pedig Vlagyimir Putyin államelnök az, aki szintén a KGB utódszervezetének az éléről került 1999-ben Oroszország elnökének tisztségébe.)
A Brezsnyev örökébe lépett Andropov léptette elő Eduárd Sevardnadzét a politikai bizottság póttagjává. Grúzia mai elnöke, aki karrierje során szűkebb hazája KGB szervezetét is vezette évekig, s aki napjainkban a "Magisztérium" ("Nagymester") orosz szabadkőműves páholy egyik vezetője, a következőképpen mondta el 1992-ben Lev Tyimofejevnek, a "Russia's Secret Rulers" (Oroszország titkos urai) c. könyv szerzőjének Gorbacsov hatalomrakerülését:
"Nem volt nyílt rangbesorolás a politikai bizottságban, hogy egyes számú, kettes számú, hármas számú... Gorbacsov már sok feladatot kapott előzőleg. Andropov maga bízott rá olyan ügyeket, amelyek nem tartoztak a mezőgazdasági titkár hatáskörébe. Mindenki a második embernek tekintette Andropov után. Amikor Andropov meghalt, Csernyenkó kész helyzet elé volt állítva. Vagy változtat a kialakult renden, és konfliktusba kerül Gorbacsovval, vagy elismeri, hogy ő ténylegesen a második ember a vezetésben."
Tyimofejevnek arra a kérdésére, hogy lehetett-e 1985 tavaszán előre tudni, milyen politikát fog Gorbacsov folytatni, Sevardnadze a következőket válaszolta:
"Egyesek ismerték már, mások viszont féltek tőle. Tudták, hogy már Brezsnyev alatt, de különösen Andropov és Csernyenkó idején reformpolitikussá vált. Olyan reformerré, aki képes keresztülvinni az akaratát, makacsul kitartani a meggyőződése mellett. A politikai bizottság viszonylag fiatalabb nemzedéke, akihez Rizskov és én tartoztam, tudta ezt."/19/
A nemzetközi oligarchia másik kulcsembere volt Alexander Jakovlev, akit a HÁLÓZAT egyik fontos szellemi műhelyében, a new yorki Columbia Egyetemen képeztek ki még 1959-ben. Ennek az intézménynek tekintélyes személyisége, és évtizedek óta tanára a világoligarchia vezető teoretikusa és stratégája, Zbigniew Brzezinski. Jakovlev visszatérve Moszkvába az SZKP KB propaganda osztályának a helyettes vezetője lett. 1972-ben a Lityeratúrnaja Gazetában élesen megbírálta a hazafias nézeteket valló szerzőket, "akik nem törődnek a történelem marxista megközelítésével és harmonikus társadalomnak tűntetik fel a forradalom előtti Oroszországot." A párt azonban ekkor megvédelmezte nemzeti-sztálinista ágát, és Kanadába küldte nagykövetnek Jakovlevet. Andropov volt az, vagyis Philby főnöke, aki a főtitkári székbe kerülve 1983-ban visszahívta Ottavából Jakovlevet. Feladata a reformpolitika kidolgozása, és a legfelsőbb szintű kapcsolattartás volt a Nyugat mértékadó köreivel. Korábbi pozíciójába azonban csak Gorbacsov hivatalba lépése után került vissza. Gyorsan haladt előre a Központi Bizottságban, egyre feljebb került a ranglétrán, végül ő lett a glásznoszty és a peresztrojka program kidolgozója és legfőbb felelőse.
A szabadkőműves eszmevilágban a fény, a megvilágosodás, valamint az építés, átalakítás fogalmai alapvető tantételekre utalnak. Mindkettő a szabadkőműves terminológia kiemelkedően fontos szakkifejezésének tekinthető. A glasznoszty átláthatóságot, transzparenciát jelent, igen közel áll a fény és a megvilágosodás fogalmaihoz. A peresztrojka jelentése átépítés, átalakítás, ugyancsak egybecseng a szabadkőművesség másik alapvető tanításával, a világ átalakítását és a szabadkőműves világállam felépítését célzó szimbolikus "építőmesteri" tevékenységgel. A szabadkőműves ranglétrán is gyorsan előrehaladó Jakovlev volt az egyetlen magasrangú párthivatalnok, aki tudta, mit kellene tenni a Nyugat által diktált, a glásznosztyba és a peresztrojkába becsomagolt reformok érdekében. Ő tudta, hogy ezek milyen stratégiai célt szolgálnak. Gorbacsovnak, aki mégsem tanult a világoligarchia egyik legfontosabb szellemi műhelyében, nagy szüksége volt Jakovlevre. Ugyanakkor a párt és az állam első embereként tekintettel kellett lennie az orosz patriótákra is, akik féltek attól, hogy a reformok oda fognak vezetni, ahová - mint utólag látjuk - ténylegesen vezettek. A jelenlegi tragikus végeredmény azonban túlszárnyalta minden pesszimista várakozásukat. Ezt a mélyre süllyedést ugyanis senki nem látta előre. Gorbacsov érezte, hogy ha nem akarja magára haragítani a nyugati szándékokat bíráló radikális hazafiakat, akkor el kell határolnia magát Jakovlevtől. Négyszemközt támogatta a világoligarchia bizalmi emberét, de nyilvánosan sosem kelt a védelmére, amikor Jakovlevet hazafiatlansággal és kozmopolitizmussal vádolták.
1991. június 17-én, amikor Valentyin Pavlov miniszterelnök váratlanul azzal a javaslattal állt elő, hogy a Legfelső Tanács ruházza át a végrehajtó hatalmat az elnökről a miniszterelnökre, a katonaság, a biztonsági és a rendőri erők élén álló Jazov, Krjucskov és Pugo azonnal Pavlov mellé állottak. Nyilvánvaló volt, hogy a nemzeti radikálisok jogi úton akarták megszerezni a hatalmat. Gorbacsov aznap nem volt jelen a Legfelső Tanácsban, és a következő három nap sem került elő. Mintha semmi fontos sem történt volna. Csak június 21-én mutatkozott, miután Bush amerikai elnök komolyan figyelmeztette. Amikor a parlament leszavazta Pavlov javaslatát, Gorbacsov viccel ütötte el az egészet: "a puccsnak vége" - közölte a sajtóval.
Gorbacsov látszólag annyira "közömbösen" viszonyult elnöki hatalmának a megvédéséhez, hogy azt a megalapozott gyanút ébresztette, neki is köze van az "alkotmányos puccshoz". Talán ekkor már egyetértett Gorbacsov azokkal, akik szerint az egyetlen mód a Szovjetunió felbomlásának az elkerülésére - és az ő elnöki tisztségének legalább reprezentatív megtartására - az erőszak alkalmazása. Gorbacsov ugyanakkor nem akart személyes felelősséget vállalni. Ha ez volt a helyzetfelmérése, akkor feltehetően lehetőséget akart adni a radikálisoknak hazafias munkájuk folytatására, amennyiben azoknak sikerül meggyőzniük a Legfelső Tanácsot. A Bush elnöktől kapott figyelmeztetés után azonban arra a következtetésre juthatott, hogy a terv lelepleződött, és ezért úgy döntött, meghátrál. Nem sokkal ezután Jakovlev három órán keresztül beszélt Gorbacsovval. Arra akarta rávenni, hogy szabaduljon meg az őt körülvevő "szörnyű emberektől", tegyen végre valamit ezzel a "hitvány csapattal". Gorbacsov csak annyit mondott: "Ön túloz."
Jakovlev Gorbacsov távozása után is tevékenyen mozgósított az Oroszország kiárusítása miatt tiltakozó radikális ellenállók ellen. 1993. februárjában kijelentette: "Meg vagyok döbbenve a kormány önelégültségén, amely semmilyen lépést nem tesz a fasizmus növekvő veszélye ellen." Nem érdektelen tudni, hogy az 1923-ban született Alexander Nyikolajevics Jakovlev lett az 1992-ben magalakult Magisztérium (Nagymester) szabadkőműves klub egyik tekintélyes vezetője, és ekkor már ő az Osztankino nevű magán rádió és televízió társaság igazgatója. Ebben az időben szervezi a "Vibor Rosszii" ("Oroszország választása") elnevezésű szabadkőműves szervezetet is, és egyidejűleg konzultánsa a moszkvai "Nemzetközi kapcsolatok tanácsának". Neve után ítélve ez a szervezet a new yorki Council on Foreign Relations (CFR) és a londoni Royal Institute of International Affairs (RIIA) oroszországi testvérintézménye (kirendeltsége) lehet. A CFR és RIIA a világoligarchia intézményrendszerének két fontos - globális szintű - koordináló és döntéshozó központja.
Jakovlev a II. világháború után Jaroszlávban szerzett tanári végzettséget, és a helyi pártfőiskolán tanított. 30 éves korában az SZKP KB tudományos és kulturális osztályának lett a helyettes vezetője. A szovjet Tudományos Akadémia felügyelete azonban meghaladta a vidéki tanár felkészültségét, ezért visszaküldték főnökei az iskolapadba. Ezt követően négy éven át társadalomtudományi tárgyakat hallgatott az SZKP Akadémiáján, majd Hruscsov 1959 tavaszán - az amerikai-szovjet diákcsere egyezmény keretében - a new yorki Columbia Egyetemre küldte tanulni. 1960-ban Jakovlev visszatér a központi bizottság apparátusába és az agitációs és propaganda osztály instruktora lesz. 1965-ben a Kreml főideológusa, Szuszlov, kinevezi ugyanezen osztály helyettes vezetőjének. 1972-ben - mint már utaltunk rá - Jakovlev kemény támadást intézett a szlavofilek ellen, emiatt fel kellett adnia posztját és Kanadába küldték nagykövetnek. Karrierje itt be is fejeződhetett volna, ha nem jön közbe Gorbacsov látogatása Kanadába 1983. májusában. Jakovlev mindent elkövetett, hogy a szovjet birodalom "trónörökösének" látogatása a lehető legkellemesebb legyen. Gorbacsov látogatása - nem utolsósorban a nagykövet erőfeszítései következtében - valóban igen sikeresnek bizonyult. Alig tért vissza az SZKP második embere, Jakovlev máris ki lett nevezve a Tudományos Akadémia világgazdasági és nemzetközi kapcsolatok intézete igazgatójának.
Gorbacsov 1984 végén nagy feltűnést keltő utazást tett Londonba. Váratlanul Jakovlev is vele utazott, mint PR-menedzser, és kiválóan mozgósította a világsajtót a Kreml jövőbeni urának a népszerűsítése érdekében. Minden Gorbacsovra vonatkozó információt Jakovlev közölt a világsajtó odasereglett képviselőivel, akik - eddig példa nélkül álló módon - igen kedvezően állították be a Szovjetunió második emberét. Jakovlev sikeres londoni szereplésének köszönhette nagyrészt, hogy Gorbacsov az SZKP 27. Kongresszusán a KB titkárává léptette elő. Feladata az volt, hogy a szovjet birodalom nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatását állítsa át a Gorbacsov által fémjelzett reformkurzusra. Visszatekintve az elmúlt másfél évtized történéseire, arra következtethetünk, hogy az Oroszország átalakítását kidolgozó stratégák már jó előre, titkos képviselőjükre, Jakovlevre bízták a véleményformálás gépezetének a világoligarchia ellenőrzése alá vételét.
Ma még számos kérdésre nem tudjuk a választ. Ki félt a glásznosztytól és a peresztrojkától, és miért? Nem volt-e azoknak igazuk, akik féltek? Gorbacsov maga vajon értette-e jól, hogy mit tesz és szándékosan tette-e? Vajon felismerte-e, hogy a sajtó és az elektronikus tömegtájékoztatás akár részleges liberalizálása is milyen következményekkel jár? Fel tudta-e mérni mihez vezet az általa 1988-ban kezdeményezett választási törvény, amely lehetővé tette több jelölt indulását? Megértette-e, hogy még a legkorlátozottabb verseny megengedése egyszerre a politikában és a gazdaságban elkerülhetetlenül a kommunista diktatúra teljes összeomlásához vezet? Ezt kívánta-e tőle Andropov, aki őt kiemelte? Vagy Jakovlev, a világoligarchia egyik kulcsembere volt az, aki minderre rávette?
A Gorbacsovot támogató vezetők listája arra utal, hogy politikai bázisa a KGB és a szovjet katonai-ipari komplexum volt, amely a reformokkal meg akarta akadályozni az Amerikával folytatott fegyverkezési versenyben való lemaradást. A gazdaság stagnálása, krónikus válsága, a fokozódó technológiai leszakadás kényszerítette ki már Andropovból a reformok meghirdetését. Gorbacsov azonban elutasította mentorának a kemény, adminisztratív módszereit, támogatta a szabad vállalkozás elvét és lehetővé tette a tőke korlátozástól-mentes mozgását a Szovjetunióban, beleértve a feketepiacon és az árnyékgazdaságban felhalmozódott tőke, valamint a külföldi pénztőke mozgását is. Még idő kell hozzá, hogy megtudjuk, ki is volt valójában Gorbacsov? A világoligarchia által előre kiválasztott, messze tekintő személy, aki egy nagyhorderejű titkos programot valósított meg, vagy csak egy ügyes opportunista, tehetséges intrikus, aki csupán azért akart változásokat, hogy megreformálva, de fennmaradhasson az a rendszer, amelynek ő is a haszonélvezője volt?
A hatalomra-kerülését megelőző évben, 1984-ben, Gorbacsov látogatást tett a szabadkőműves internacionálé két fontos irányító-központjában, Londonban és Párizsban. Feladata "jelentéskészítés" volt. A bekövetkezett eseményekből nyugati kutatók arra következtetnek, hogy noha Londonban részesült a legmelegebb fogadtatásban, Gorbacsovot mégis a francia szabadkőművesség kooptálta, azaz vette fel a soraiba. 1985-ben pedig már a Szovjetunió élén állt. A Le Figaro című párizsi lap részletesen is beszámolt arról, hogy Gorbacsov milyen intenzív érdeklődést tanúsított a szabadkőművesség iránt. 1989-ben pedig már arról érkeztek hírek Moszkvából Franciaországba, hogy Gorbacsov tervbevette a szabadkőműves páholyok megnyitását a Szovjetunióban, valamint a szovjet birodalomhoz tartozó kelet-európai országokban. A Texe Marrs által kiadott havi hírlevél, a Flashpoint, 1990. szeptemberi számában tájékoztat az Oroszország sorsát meghatározó stratégia legújabb fejleményeiről: "Franciaország mindkét fontos szabadkőműves szervezete a Grand Orient és a Nemzeti Nagypáholy ma ennek a kiemelt projektnek a végrehajtásán dolgozik" /20/.
Amikor egy országban lehetővé válik, hogy a szabadkőművesség teljesen szabadon működjön, akkor forradalomra vagy legalábbis nagyhorderejű társadalmi, politikai és gazdasági változásokra kell számítanunk. A Szovjetunió viszonylag békés felbomlására 1991-ben azért kerülhetett sor, mert már kibontakozott azon új szabadkőműves páholyok tevékenysége, amelyek 1989 óta jöttek létre Oroszországban. Azonban még hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megfelelő információkkal rendelkezzünk arról, miként sikerülhetett 1991. december 26-án olyan simán megdönteni a kommunista rendszert az egykori Szovjetunióban. Ezen a napon Gorbacsov önként adta át a helyét, és igazi szabadkőműves szóhasználattal a következőket mondotta: "Ezennel beszűntetem tevékenységemet a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója elnökének a tisztségében. Most már az új világban élünk."/21/
Gorbacsov ezután - nagyrészt nyugati pénzből - létrehozta a róla elnevezett "Gorbacsov Alapítványt". Ennek székháza Moszkva egyik reprezentatív helyén van. De kapott használatra ez az alapítvány azon villák egyikéből is, amelyek San Franciscóban, a Golden Gate Bridge déli hídfőjénél fekvő, gyönyörű Presidió parkban találhatóak, és korábban az Amerikai Haditengerészet birtokában voltak. Gorbacsov a Trilaterális Bizottság mellett az új világrend intézményei közé tartozó "Világfórum" nevű szervezetnek is a tagja.
Oroszország és a szabadkőművesek
A nemzetközi pénzoligarchia oroszországi berendezkedése már a XX. század elején elkezdődött. Az orosz forradalomra az angol szabadkőműves szocialisták, (akiket a brit Rotschild-ház támogatott) és a francia Grand Orient kommunisták, (akiket a német Warburg-ház támogatott) közreműködésével, és egyidejű rivalizálásuk közepette került sor 1917-ben. Az angol szabadkőművesség azt akarta, hogy a nemzeti érzésű és cionista szellemiségű orosz zsidóság hagyja el Oroszországot és létesítsen egy zsidó nemzeti otthont Palesztinában. Ugyanakkor a francia Grand Orient szabadkőművesség azt kívánta, hogy a cionisták inkább legyenek internacionalisták és maradjanak Oroszország határain belül. Az orosz zsidó közösség, amelyet a háttérből mindkét szabadkőműves irányzat képviselői igyekeztek manipulálni, (elsősorban e közösség értelmiségi tagjait), jelentős szerepet játszott mind az 1905-ös, mind 1917-es februári és októberi orosz forradalomban. A tények arra utalnak, hogy a történelmi események háttérből való irányításában a meghatározó szerepet azonban a két nagy szabadkőművességben, a "Priory of Sion"-ban és a francia Grand Orient-ben tevékenykedő egykori templomosok modern utódai játszották. Ennek látszólag ellentmond, hogy a pénzügyi támogatás a brit szabadkőművesség részére a Rotschild-háztól, a Grand Orient részére pedig a Warburg-háztól jött. Azonban a két pénzdinasztiát is ez az egyidejűleg együttműködő, de ugyanakkor egymással mégis élesen rivalizáló két nagyhatalmú szabadkőműves irányzat használta ki a céljai érdekében.
Elsősorban a szabadkőművesség igyekezett a zsidóságot a saját céljai elérésére felhasználni és manipulálni, nem pedig fordítva. Ezt a következtetést az is alátámasztja, hogy miközben a zsidó etnikumhoz tartozók sok csapást voltak kénytelenek elviselni, a szabadkőművesség sértetlenül került ki a történelem viharaiból. Az orosz forradalom és a benne kibontakozott konfliktus az angol és a francia szabadkőművesség között, valamint a pénzügyi rivalizálás a Rotschildok és Warburgok között, felfogható úgy is, mint a Priory of Sion és a templomos lovagok közti 700 éves küzdelem újkori, modern formában való megjelenése. Sok kutató azért tudja nehezen megítélni, hogy kik ellenőrzik a szabadkőműves internacionálét, mert a szabadkőművesség mögött meghúzódó világoligarchiát tévesen a zsidószármazású bankárdinasztiák tagjaival azonosítják. A világoligarchia és hálózata azonban sokkal komplexebb annál, hogy egyetlen etnikum néhány képviselőjére lehetne redukálni. A nemzetközi pénzoligarchia tagjainak a többsége bizonyíthatóan nem zsidó származású. Ez a vulgáris redukció nemcsak a múltban bizonyult károsnak, veszélyes egyszerűsítés ez ma is. Egyrészt súlyos tárgyi tévedés, amely táplálja az antiszemitizmust, másrészt lehetőséget nyújt a pénzoligarchiának arra, hogy szervezetének és működésének a tárgyilagosságra, szakszerűségre és előítéletektől mentességre törekvő kutatóit is "antiszemitizmusra" hivatkozva diszkvalifikálja, s mentesítse magát minden érdemi vita lefolytatása alól.
Éppen ezért a tények fényében tarthatatlan az a nézet, amely a pénzoligarchia világuralomra törekvő stratégiájában "a szabadkőműves zsidóság" valamiféle - nem létező! - világuralmi törekvéseit véli felfedezni. A szabadkőművesség és az új világrend oligarchiája soha nem volt azonos, és ma sem azonosítható a zsidó néppel, sem a zsidó népből származó pénzemberekkel, vagy pénzdinasztiákkal. A pénzoligarchia - mint már az előzőekben részletesen is kifejtettük - elsősorban a vezető ipari államok integrált hatalmi elitjeiből összeálló vegyes-etnikumú érdekközösség, amelyet nem az etnikai hovatartozás, hanem az adósság-pénzrendszer működtetéséből származó érdekközösség, és hatalmi igény tart össze. Ami pedig a szabadkőművességet illeti, egyetlen irányzata sem azonos a pénzoligarchiával, amely valójában csak eszközként használja a szabadkőműves struktúrákat uralmi céljainak az elérésére. A szabadkőműves páholyok tagságának, valamint a szabadkőművesség irányítása alatt álló szervezetek, klubok, titkos és féltitkos társaságok tagjainak a túlnyomó többsége tiszteletreméltó és jóhiszemű ember, aki nincs tisztában azzal, hogy a különböző páholyok és a szabadkőműves-hálózat egészének felső vezetése ténylegesen milyen céloknak kötelezte el magát.
A pénzoligarchia azért nem nélkülözheti a szabadkőművességet, a titkos és féltitkos kvázi szabadkőműves szervezetek hálózatát, mert amikor az állami közfunkciókat és struktúrákat leépíti, majd pedig privatizálja a maga számára, akkor koordinált, fegyelmezett, az alá- és fölérendeltség szigorú betartásával működő, új magán-kapcsolatrendszerekre és struktúrákra van szüksége. Ezek lesznek most már a szervezett magánhatalom döntéseit végrehajtó kapcsolati-hálók és informális struktúrák, amelyek biztosítani tudják a kisajátított állami funkciók magáncélra történő működtetését. Ezért kell kutatni, feltárni ezeket a szabadkőműves és "kvázi szabadkőműves" hálózatokat és struktúrákat, mert csak ezek megismerésével válik érthetővé, hogy, pl. a döntési helyzetben lévő oroszországi vezetőréteg miért pontosan az ellenkezőjét választotta, mint ami hazájának, az orosz államnak és az orosz nép túlnyomó többségének az érdeke lett volna. Ezek a hálózatok és struktúrák, a bennük érvényesülő fegyelmezett alá- és fölérendeltséggel, a kiszabható szankciókkal, mind azt szolgálták, hogy a világoligarchia - és a szolgálatába lépő új orosz oligarchia - működtetni tudja a dezorganizált állam romjain a szervezett magánhatalom privát intézményeit.
A szabadkőművesség a globális magánhatalom szolgálatában
Annak érdekében, hogy megérthessük az oroszországi szabadkőművesség kvázi magánállamának működését, hogy eligazodhassunk a modern szabadkőművesség újszerű viszonyaiban, először is fontos megérteni, hogy ezen emberi-társulás mai tevékenységi-formái jelentősen eltérnek a róla alkotott hagyományos elképzelésektől. Különösen érvényes ez jelenünk Oroszországára. A mai szabadkőműves ritkán ölti fel "királyi mestersége" díszeit. A szokásos szabadkőműves rituálé napjainkban háttérbe szorul. Oroszországban a "szabadkőműves munka" nagy része már nem a hagyományos szabadkőműves páholyokban valósul meg, hanem különböző szabadkőműves típusú zárt szervezetekben - "Rotary", "Pen", "Magisztérium" klubokban, "Sas Rendben" vagy a "Nagy Konstantin" "humanitárius" társaságokban, és ehhez hasonló szervezetekben. A szabadkőműves rituálé, amely századokon át a politikai intrikák álcázásaként szolgált, a XX. század második felében nagymértékben veszített jelentőségéből. Az ezoterikus rituálék is átalakulnak vagy megszűnnek. Fontosságuk szükségszerűen csökken ma, amikor a nyugati világ vezető országaiban olyan emberek kerültek hatalomra és foglalták el a törvényhozói és kormányzati pozíciókat, akik már nem titkolják - sőt esetenként büszkén vállalják -, hogy szabadkőművesek. A nemzetközi szabadkőművesség olyan - nagyrészt még ma is álcázott és titkosan működő - politikai irányító-szervezetté alakult át, egyfajta internacionálévá, amely soraiban egyesíti a világ jobbításában őszintén hivő és megtévesztett többség mellett a politikusokat, a pénzügyi spekulánsokat, a különböző karrieristákat is, akik mindenek fölé helyezik az anyagi hasznot, és az emberek feletti korlátlan hatalmat.
Ennek a szabadkőműves internacionálénak élén - a közhiedelemmel ellentétesen - a nemzetközi pénzoligarchia vegyes-etnikumú, integrált elitjének a vezetői állnak, és nem kizárólag a gazdag pénzdinasztiák tagjai. Ahogyan az egykori Szovjetunióban az SZKP (Szovjetunió Kommunista Pártja) felső vezetése gyakorolta a hatalmat, a Nyugat vezető államaiban az új világrend oligarchiája által kontrollált szabadkőművesség a politikai hatalom gerince. Az összes fontosabb politikai döntést a zártkörű szervezetek csendjében készítik elő és fogadják el. A "demokratikus választásokon" aztán megengedik a polgároknak, a népnek, hogy a szabadkőműves beavatottak által kínált néhány jelölt közül "válasszanak". Ezek a jelöltek természetesen megkapják a tömegtájékoztatási eszközöktől a szükséges támogatást, mivel ezeket is gyakorlatilag ugyanezek a beavatottak birtokolják és ellenőrzik. A nép ebben a politikai rendszerben egyszerű statiszta a politikai intrikusok kezében.
A második körülmény, amit fontos kiemelni a modern szabadkőműves tevékenység megértéséhez az az, hogy a szabadkőművesség sem ma, sem a múltban nem volt egyetlen irányzatot követő egységes szervezet. Mindig több irányzatból, azokon belül pedig további alirányzatokból, egymással versengő klánokból állott, amelyek keményen harcoltak és harcolnak egymással a hatalomért és a pénzért. Még az úgynevezett világkormányt alkotó szervezetekben is - a Külkapcsolatok Tanácsában (CFR), a Trilaterális Bizottságban (Háromoldalú Bizottságban) és a Bilderberg Csoportban - szünet nélküli folyik a harc szabadkőműves klánok, a különböző rituálék rendjei és a regionális központok között. Ezt a harcot világosan illusztrálják az elmúlt évtized történései Oroszországban, ahol elkeseredett összecsapásokban estek egymásnak a Máltai Lovagrend és az amerikai szabadkőművesség (Jelcin, Berezovszkij, Abramovics), a "B'nai-B'rith" ("Szövetség Fiai") és az illuminátus szabadkőművesség (Guszinszkij, Fridman, Hodorovszkij, Javlinszkij), Franciaország Grand Orient-je és az európai szabadkőművesség (Luzskov, Primakov, Jakovlev). A szabadkőművesség hatalmának itt felsorolt irányzatai mind érdekeltek voltak az orosz állam meggyöngítésében, az orosz nemzeti vagyon kifosztásában. Együttesen pedig szerencsétlenséget és pusztulást hoztak az orosz nép számára. Abban nem volt ugyanis különbség köztük, hogy mindegyikük Oroszország felosztására és kontrollálására törekedett, továbbá hogy közösen sodorták genocídiummal felérő tragédiába az orosz népet.
A befolyásolás ügynökei
A Szovjetunió területén a pénzoligarchia világméretű stratégiájának az első lépése a szabadkőműves hálózat (a politikai szféra nem látható területén működő kvázi egypártrendszer) újjászervezése volt. Ennek során olyan személyeket kutattak fel, akik a befolyásolás ügynökeivé válhattak. A titkosszolgálatok nyelvén a "befolyásolási ügynök" - olyan személy, aki egy másik állam, hatalmi organizáció érdekében cselekszik, felhasználva magas beosztását a hatalom legfelső lépcsőfokain, az ország vezetésében, egy politikai pártban, a parlamentben, a tömegtájékoztatási eszközökben, valamint a tudományban, művészetben, kultúrában. Ezúttal csak néhány olyan személlyel foglalkozunk, akik az Egyesült Államok, pontosabban az Amerikát is kontrolláló nemzetközi pénzoligarchia érdekében tevékenykedtek, és nagyrészt a CIA képezte ki őket. A jelek arra utalnak, hogy az amerikai speciális szolgálatok először azokat a szovjet ösztöndíjasokat próbálták megnyerni, akik az ötvenes évek végén, és a hatvanas évek elején, a new yorki Columbia Egyetemen tartózkodtak, s akik között ott voltak a jövőbeni "peresztrojka építésvezetői", így A. Jakovlev és O. Kalugin is.
A 60-as és 70-es években az SZKP Központi Bizottsága legfelső vezetőinek körében jött létre egy befolyásolási ügynökökből álló csoport, amelyhez többek között F. M. Burlackij (1964-ig), G. H. Sahnazarov, G. I. Geraszimov, G. A. Arbatov, A. E. Bovin is tartozott, állapítja meg O. A. Platonov, a Lomonoszov Egyetem tanára, aki 2000 tavaszán "Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt" címmel, ezzel a témával foglalkozó, alapos kutatásokra támaszkodó könyvet jelentetett meg Moszkvában. Az 1960-as évek végétől közel került ehhez a csoporthoz A. D. Szaharov és E. G. Bonner is. A volt tudós fizikus - ebben az időben szakítva a tudománnyal - feleségével együtt vezető helyet foglalt el a kritikátlanul nyugatbarát és oroszellenes irányzatú ellenzékiek között. A kiváló tudós így az Oroszország nemzeti-történelmi értékeivel való szembenállás sajátos szimbólumává vált.
A befolyásolási ügynökök aktivizálódása a Szovjetunióban összefüggött a világoligarchia szolgálatában álló szabadkőműves koordináló központok - a Council on Foreign Relations, a Bilderberg Csoport és a Trilaterális (Háromoldalú Bizottság) - keretében kidolgozott Oroszországra vonatkozó tervekkel. A szabadkőműves jövőkutató szervezet, a "Római Klub", ahova többek között E. M. Primakov is tartozik, kidolgozta "A növekedés határai" című jelentést (1972), mely széles körben ismertté vált az egész világon. E jelentés adatai azt mutatták, hogy katasztrofális gyorsasággal megy végbe az erőforrások kimerülése, és a nyugati országoknak fogyasztási szintjük csökkenésével kell számolniuk.
A globális stratégia kidolgozóinak titkos tanácskozásain újra feléledt a régi szabadkőműves tézis "az új világrend" megteremtéséről, vagyis egy olyan rendszerről, amelyben a nyugati országok kis csoportja, pontosabban annak pénzügyi elitje, irányítja a világot a magánpénzrendszer segítségével, kézbentartva és speciális programokkal ellenőrizve a gazdasági erőforrások felhasználását. Egy ilyen parazita és autokratikus világrendszer létrehozásának azonban útjában állt a Szovjetunió, amely stagnáló gazdasága ellenére nukleáris nagyhatalom volt, és a világ nyersanyag- és energia-erőforrásainak a jelentős részével is rendelkezett.
Az ötödik hadoszlop megszervezése
Még nem ismeretesek pontosan azok a tények, hogy a pénzoligarchia stratégái milyen pénzekkel, és milyen mértékben fizették meg "befolyásolási ügynökeiket". Az viszont közismert, hogy a nyolcvanas évtized közepén ezek az ügynökök erőteljesen aktivizálódtak Oroszországban. Így, G. Arbatov (az USA-Kanada Intézet igazgatója, aki szoros kapcsolatban állt a nyugati körökkel) kezdeményezésére - és Gorbacsov közvetlen támogatásával - visszatért Kanadából tízévi távollét után A. N. Jakovlev Moszkvába és azonnal kulcsszerepet vállal az egyoldalúan csak nyugati érdekeket szolgáló folyamatok vezénylésében. Bizonyos idő elteltével éppen körülötte csoportosul több olyan személy, aki aztán tragikus szerepet játszott az 1990-es évek orosz történelmében: V. Korotics, J. Afanaszjev, J. Jakovlev, G. Popov, J. Primakov, és G. Arbatov.
A nemzetközi pénzoligarchia szóhasználatában "forradalom" és "reform" az, amikor radikális változtatásokkal eltávolítják a nemzetállamokat, a hagyományos pénzviszonyokat kicserélik kamatjáradékot nyújtó magánpénzrendszerre, a társadalmi és gazdasági struktúrákat lebontják, az államot és a gazdaságot eladósítják, és olyan új rendet alakítanak ki, amelyekben teljesen akadálytalan a transznacionális tőke és a szervezett magánhatalom mozgása. Ennek az új világrendnek a szuverén államok helyébe lépő "nyílt társadalom" modellje felel meg a legjobban transznacionális intézményrendszerével. Ezen "forradalmárok" és "radikális reformerek" köre kezdetben nagyon szűk volt, de Gorbacsov erőteljes támogatása magabiztossá tette őket.
A pénzoligarchia érdekeit szolgáló CIA erőteljesen bővítette tevékenységét, amelynek középpontjába ekkor a befolyásolási ügynökök felkészítése került. A Szovjetunióban működő amerikai rezidentúra feladata is egyszerűbbé vált, mert a pártapparátusból, a tudományból és a kultúrából toborzott együttműködők - a magas támogatással a hátuk mögött, - már biztonságban érezhették magukat. Az együttműködők megfizetésére különböző közvetítő struktúrákon keresztül (Orosz Reformok Társadalmi Bizottsága, a "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához" amerikai egyesület, a Kribl Intézet, különböző alapítványok és bizottságok) dollár milliárdok érkeztek a végnapjait élő Szovjetunóba.
A Kribl Intézet például (vezetője, saját szavai szerint úgy döntött, hogy "energiáit a Szovjet Birodalom szétzúzásának szenteli"), képviseletek teljes hálózatát hozta létre a volt Szovjetunió tagköztársaságaiban. E képviseletek segítségével 1989. novembere és 1992. márciusa között körülbelül 500 "oktatási konferenciát" szerveztek a Szovjetunió különböző pontjain. A CIA másik gyermeke a "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához" egyesület is (vezetője A. Vajnstejn) számos szervezetet és programot finanszírozott a Szovjetunióban:
1984. - Szaharov Intézet Moszkvában, az emberi jogok és a világ problémái központ megszervezése lehetőségének tanulmányozása.
1986. - Szaharov Intézet, "szabadegyetem megalakítása olyan egyetemisták részére, akik elvetik a szovjet felsőoktatási rendszert."
1990. - az Egyesült Államok Kongresszusának Alapítványa, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Régióközi Képviselői Csoportjának finanszírozása.
Dokumentálható, hogy a KGB jelentéseiből M. Gorbacsov tudott a befolyásolási ügynökök kiképzését célzó speciális intézményekről, ismerte a végzettek névsorát is. Ugyanakkor semmit nem tett annak érdekében, hogy beszüntesse eme nyugati szolgálatba elszegődött személyek tevékenységét.
Gorbacsov, miután kézhezvette a KGB vezetőitől az együttműködők kiterjedt hálózatáról szóló információkat, megtiltotta a KGB-nek, hogy bármilyen intézkedést foganatosítson e hálózat tevékenységének a korlátozására. Sőt, teljes erejével leplezte és mentette A. N. Jakovlevet, a befolyásolási ügynökök szovjetunióbeli "keresztapját", annak ellenére, hogy a felderítők forrásaiból származó információk nem hagynak kétséget tevékenységének valódi indítékai felől.
Íme mit közöl erről, pl. Vlagyimir Krjucskov, a KGB volt elnöke: "1990-ben az Állambiztonsági Hivatal a felderítés és az elhárítás vonalán több (megbízhatónak bizonyult) forrásból megkülönböztetett óvatosságra intő információt kapott A. N. Jakovlevvel kapcsolatban. A feljelentés lényege abban foglalható össze, hogy a nyugati speciális szolgálatok értékelése szerint Jakovlev a Nyugat számára kedvező pozíciót foglal el, megbízhatóan szemben áll a "konzervatív" erőkkel a Szovjetunióban, és hogy rá biztosan lehet számítani bármilyen helyzetben."
A szovjet uralkodóréteg átalakulása
Erről így ír Platonov professzor már idézett művében: "A legfontosabb nem az, hogy miként vásárolták meg őket, - megijesztették-e vagy becsapták őket -, hanem az a mechanizmus, amely lehetővé tette ezt az árulást. Ez a mechanizmus magának a Kommunista Pártnak az irányításába volt beépítve, mely a kezdetektől a szabadkőműves rend szerint működött, mint a mindent átfogó ellenőrzés és hatásgyakorlás titkos hatalmi struktúrája. A Szovjetunió Kommunista Pártjának irányítási rendszere nem ideológiai szervezetként létezett, hanem mint a hatalom puszta eszköze, amely abszolút független volt a néptől, és szemben is állt vele. Ez a néptől való függetlenség bármilyen fordulatot lehetővé tett a politikában, s egyben a fordulatot végrehajtó személyeket mentesítette a felelősségrevonás mindenféle lehetősége alól. Az 1970-es években a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezető káderei általában a társadalom szellemileg marginális rétegeiből, mintegy az emberek ülepítő medencéjéből kerültek ki, olyanokból, akik nem képesek a normális emberi fogalmak szerint élni, és saját érdekeik érvényesítése céljából kaphatók bármilyen hitványságra, árulásra és hitszegésre. Az úgynevezett peresztrojka időszakában a Szovjetunió Kommunista Pártjának irányítási rendszere nem semmisült meg, hanem átalakult csaknem ugyanolyan összetételű két egymást kölcsönösen kiegészítő és egymást átfedő - a szabadkőműves nemzetközi és a maffiózó-vállalkozói - titkos hatalmi struktúrába. Ma az országban éppen ezek a struktúrák ellenőrzik csaknem teljesen a hatalmat." /22/
A Szovjetunió Kommunista Pártja leendő vezetőinek első kapcsolatai a szabadkőművességgel természetesen nem a peresztrojka időszakában teremtődtek meg, hanem a hatvanas-hetvenes években. Platonov, más szerzőktől eltérően arra az eredményre jutott, hogy Gorbacsovnál a kapcsolatfelvétel a szabadkőművességgel, valószínűleg olaszországi nyaralása során (nem pedig Franciaországban) jött létre, ahol abban az időben célratörően és kezdeményezően tevékenykedtek a CIA ellenőrzése alatt álló szabadkőműves páholyok. Ezek a kommunizmus feltartóztatását tűzték ki célul (többek között az ismert "Propaganda-2" páholy, melyet Licio Gelli CIA ügynök vezetett). A. N. Jakovlev kapcsolatai a szabadkőművességgel arra az időszakra esnek, amikor az Egyesült Államokban és Kanadában tartózkodott. Ezek kétséget kizáróan nem korlátozódtak a szabadkőműves Pierre Trudeau-val való találkozásokra.
Az első publikált híradások arról, hogy M. Gorbacsov is a szabadkőművesekhez tartozik, 1988. február. 1-én jelentek meg a kis példányszámú német "Mehr Licht" ("Több fényt") c. folyóiratban. Hasonló híreket publikált a "Novoje russzkoje szlovo" című new-yorki újság is (1989. december 4-én), amely lap még Bush amerikai elnöknek és Gorbacsovnak a fényképeit is közli, amint a két politikus a kezeivel tipikus szabadkőműves jeleket mutat.
Gorbacsov szabadkőműves elkötelezettségét azonban a pénzoligarchia hálózatának világkormányként funkcionáló vezetőcsoportjához fűződő kapcsolatai bizonyítják a legmeggyőzőbben. Ilyen kapcsolat, pl. az egyik legfontosabb mondialisztikus szervezetben, a Trilaterális Bizottságban viselt tagsága. Gorbacsov és a Trilaterális Bizottság között a közvetítő szerepet az ismert pénzügyi spekuláns és magasfokozatú szabadkőműves, Soros György töltötte be., aki már 1987-ben megszervezte a "Soros Alapítvány-Szovjetúniót" (Fond-Szorosz-Szovetszkij Szojuz), amiből később kinőtt a szovjet-amerikai "Kulturális Kezdeményezés" (Kulturnaja Iniciativa) alapítvány, amely nyíltan kozmopolita és oroszellenes volt.
A Soros Alapítvány tisztségviselői és aktivistái közé tartoztak olyan közismert, - Platonov által oroszgyűlölőknek (oroszfóbiásoknak) nevezett - személyek, mint J. Afanaszjev, a "Znamja" című folyóirat főszerkesztője, G. Baklanov, az orosz falvak lerombolásának ideológusa, T. Zaszlavszkaja, továbbá a botrányairól elhíresült ügyvéd, A. Makarov, valamint az Alkotmánybíróság bírója, E. Ametisztov.
Soros eszközeiből fizették azon politikusok tevékenységét is, akik később kulcsszerepet játszottak a Szovjetunió felbomlasztásában, így pl. J. Afanaszjevet. Soros finanszírozta 1990-ben a szovjet gazdaság lerombolását célzó "500 nap" program kidolgozóinak az utazását az Egyesült Államokba G. Javlinszkij vezetésével, és később a Gajdar "csapatét" is, amikor ennek tagjai még nem vettek részt a kormányzásban.
Soros közvetítésével finanszírozták több sajtótermékeknek és televíziónak az orosz államot gyengítő tevékenységét, valamint a "független televízió" specialistáinak a felkészítését. 1989-ben a "Znamja" című folyóiratban (6. szám) Soros gyakorlatilag felszólította a pénzuralom demokratikus és piacbarát retorikája által megtévesztett lakosságot, hogy a demokrácia, a jogállam és a piacgazdaság érdekében szálljon szembe az orosz nemzeti mozgalommal (azaz saját valódi érdekeivel), mert a pénzember szerint az orosz patrióták és az orosz állam szuverenitása, valamint az orosz társadalom hagyományainak és cselekvőképességének a megőrzése veszélyezteti leginkább az új világrend bevezetését. (Az írás tartalmát saját szavainkkal foglaltuk össze.)
Gorbacsovot 1989. januárjában kooptálta a globális elit vezetősége a Trilaterális Bizottságba, amelynek teljesjogú tagja lett. A szovjet peresztrojka fő építőmestereinek, valamint a "Világmindenség Nagy Építőmesterének" és az "új világrend" "üdvére" tevékenykedő "fivéreiknek" találkozójára Moszkvában került sor. A Trilaterális Bizottságot elnöke, David Rockefeller (ő a new yorki Council on Foreign Relations, a Külkapcsolatok Tanácsa, röviden CFR vezetője is), J. Bertuan, V. Giscar d'Estain és J. Nakaszone képviselte. Az "új világrend" hitére térítendők között Gorbacsovon kívül jelen volt még a találkozón A. Jakovlev, E. Sevardnadze, G. Arbatov, J. Primakov, V. Medvegyev és néhány más személy. A titkos tárgyalások eredményeként létrejött az a közös tevékenységre vonatkozó megállapodás, amelynek a lényege akkor még kevesek számára volt világos. Azonban minden érthetőbbé vált még ugyanennek az évnek a végén, amikor az előbb felsorolt személyek kíséretében - vagyis azokkal, akik részt vettek a Trilaterális Bizottság delegációjával folytatott tárgyalásokon is - Gorbacsov találkozott Málta szigetén Bush amerikai elnökkel. "Több szakértő hajlik arra, hogy Málta olyan Gorbacsov és Bush közötti, sorsdöntő megállapodások színhelyévé vált, melyek rövidesen katasztrófához vezettek a Szovjetunióban és kataklizmákhoz Kelet-Európa országaiban. Az, hogy fontos megállapodások megkötésére éppen Máltán, a Máltai Lovagrend fővárosában került sor, amely rendnek a lovagjai közül többen a Trilaterális Bizottságnak és a Bilderberg Csoportnak is a tagjai, jelképezte, hogy új szakasz kezdődött a világméretű összeesküvés és a haza elárulásába beleegyező SZKP vezetők viszonyában." - írja a Szovjetszkája Rosszija 1992. május 9-i számában./23/
Különösen jellemző, hogy az első hivatalos szabadkőműves struktúra, amely a Szovjetunióban megszületett, a B'nai-B'rith, ("Szövetség Fiai"), az etnikai követelményeket is támasztó nemzetközi szabadkőműves páholy volt. "Megnyitásának engedélyezését személyesen Gorbacsovtól kapták, H. Kissingernek, a rend egyik vezetőjének közbenjárására. 1989. májusában a "L'Arche" című havilap Párizsban közölte, hogy Moszkvában 1988. december 23. és 29. között vendégeskedett a B'nai-B'rith francia részlegének a delegációja 21 fővel, Mark Aron elnök vezetésével. E rend első páholyát a látogatás idején szervezték meg és májusra már 63 tagja volt. Ugyanezen időpontra még két páholyt hoztak létre Vilniusban és Rigában, majd pedig Szent-Péterváron, Kijevben, Ogyesszában, Nyizsnij-Novgorodban, és Novoszibirszkben." - tudósít a Za rubezsom, 1993. évi 38. számának a 10. oldalán.
Ezzel párhuzamosan mindenfajta korlátozás nélkül bővül a Soros Alapítvány hálózata is. E hálózat munkatársainak a jelentős része szabadkőműves funkcionáriusokból, és a nyugati különleges szolgálatok ügynökeiből tevődött össze. A Soros Alapítvány az emberek világnézetének szabadkőműves szellemben történő megváltoztatására törekszik. Célja az amerikai (pontosabban az Amerikára is rákényszerített) pénzuralmi ideológia és életforma terjesztése, az élősködés más országok gazdasági nehézségein, többek között Oroszország intellektuális potenciáljának átszivattyúzása külföldre. A Soros Alapítvány az orosz tudomány megsegítése ürügyén titkos információkat gyűjtött a nyomorgó orosz tudósoktól, és 500 dollárt adott minden egyes tudományos személyiségnek. Soros pénzeszközeiből tartanak fenn teljesen vagy részben számos oroszellenes újságot és folyóiratot. A Soros Alapítvány tevékenységének új szakaszát jelentette a "Nyitott Társadalom" Soros Intézet létrehozása 1995-ben.
1990. áprilisában Franciaország Grand Orient (Nagy Kelet) rendjének feje, J. R. Ragas egy sajtókonferencián beismerte, hogy Oroszországban már vannak olyan befolyásos személyek, akik a vezetése alatt álló nagypáholyhoz tartoznak. Nemcsak Ragas, hanem a szabadkőműves páholyok más vezetői is őszintén elmondták (már Jelcin rezsimjének létrehozása után), hogy miként készítették fel kádereiket a szabadkőművesség bevezetésére a volt szocialista országokban, mindenekelőtt Oroszországban. "Könnyű volt felismerni, hogy a szabadkőművesek nem egy évig foglalkoztak a szocialista országok állampolgárainak titkos beszervezésével, akik hosszas külföldi kiküldetésben tartózkodtak Nyugat-Európában, mindenekelőtt Párizsban. És visszatérve hazájukba természetesen nem ültek ölbe tett kezekkel, hanem teljesítették a beszervezőiktől kapott megbízásokat, és támogatókat toboroztak." - írja Platonov./24/
Az 1989. évtől Oroszországban a szabadkőművesek széleskörű, sőt bizonyos értelemben már nyíltnak is tekinthető kampányt folytattak demokratikus retorikába csomagolt világuralmi eszméik propagálására, és új tagok toborzására. Úgynevezett "externalizációt" hajtottak végre, melynek keretében a szabadkőművesek előadásokat, beszámolókat tartanak nagy termekben, a rádióban és a televízióban.
1991. márciusában az amerikai kongresszus által az állami költségvetésből finanszírozott "Szabadság Rádió" Münchenből felhívta a Szovjetunió lakosait arra, hogy létesítsenek kapcsolatot a szabadkőműves páholyokkal. Az adás vezetője, F. Szalkazanova, közölte a címet, melyen a szovjet polgárok beiratkozhatnak a szabadkőműves páholyba Párizsban. Annak érdekében, hogy vonzóvá tegyék ezt a páholyt, megtévesztően "Alekszandr Szergejevics Puskinnak" nevezték el (noha a nagy orosz költő nem volt szabadkőműves). A műsorban fellépő beavatott "testvérek" ebből a páholyból szólították fel a lakosságot a társadalom erkölcsi és lelki tökéletesítésére, példaként említve az Egyesült Államokat, melynek alapító atyái "a kezdetektől szabadkőműves elvek szerint" cselekedtek." Egyidejűleg aktivizálta magát a másik szabadkőműves irányzat is, amely Franciaország "Nagy Nemzeti Páholya" irányítása alatt működik. 1991. áprilisában Oroszország két polgárát avatták be, akik az "Észak Csillaga" orosz páholy szervezői lettek.
Az 1991. évi augusztusi sikertelen államcsíny kezdete előtt egy nappal Párizsból Moszkvába érkezett egy bizonyos nagytekintélyű személy, aki Ogyesszából emigrált 1922-ben (neve titokban maradt). Vele együtt érkezett Moszkvába ennek a páholynak még 8 tagja. Az 1991. augusztusi-decemberi fordulat eredményeként a világoligarchia lényegében elérte egyik legfontosabb stratégiai célját, a szovjet birodalom felbomlasztását, s vele együtt a szuverén orosz államiság meggyöngítését. Saját győzelmétől fellelkesedve Jelcin már nem titkolta, hogy közvetlen kapcsolatot tart fenn olyan típusú kozmopolita szervezetekkel, mint "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához". Ezt követően - 1991. november 16-án - a világoligarchia a "Máltai Lovagrend nagymestere" címmel tüntette ki Jelcint. Ezt a rangot a pénzoligarchia szabadkőműves világkormányának csaknem valamennyi tagja viseli. Néhány napra rá Jelcin már a lovag-nagymester öltözetében pózolt a tudósítók előtt. 1992. augusztusában pedig aláírja a 827. Számú Elnöki Rendeletet "A kapcsolatok újrafelvételéről a Máltai Lovagrenddel"
Kik a máltai lovagok?
Stephen Knight brit kutató, "The Brotherhood"("A testvériség") c. 1984-ben Londonban megjelent könyvében megállapítja, hogy a Jeruzsálemi Szent János-Templom Rend, amelynek központja Palesztinában és Rhodosz szigetén van, valamint a Máltai Lovagrend, amelynek a központja Málta szigetén van, a brit szabadkőművességhez tartozó katonai rendeknek tekinthetők. Mindkettő a Szt. János Hospitaller Lovagrend elágazása, utódszervezete. A Hospitallerek Rendje erős versengésben állott a keresztesháborúk idején túlságosan gazdaggá és nagyhatalmúvá vált Templomos Lovagrenddel. A Templomos renddel való leszámolást követően, tehát 1314 után, a Templomosok óriási vagyonának jelentős részét a Hospitallerek szerezték meg. A Hospitallerek egy csoportja Máltára költözött és a nevét Máltai Lovagrendre változtatta. A nemzetközi közjog szerint a Máltai Lovagrend független, szuverén fejedelemség. A rend nagymestere államfő, világi rangja szerint herceg, egyházi rangja szerint pedig bíboros. A rend felső fokozatait csaknem teljesen arisztokraták töltik be. A legmagasabb rangú lovagoknak legalább 300 évre visszamenően igazolniuk kell nemesi származásukat és címerüket. A Máltai Lovagrend a XX. században kifinomult módszereket alkalmazó, ideális hírszerző hálózattá fejlődött. A téma szakértői szerint a Máltai Lovagrend szoros kapcsolatban áll a CIA-val, és ő tölti be a kommunikációs csatorna szerepét a Vatikán és a CIA között. Igen gyakori, hogy a CIA vezetői egyben máltai lovagok is. Így, pl. John McCone és William Casey is máltai lovag volt. A CIA viszont a pénzoligarchia által dominált Egyesült Államok intézménye, vagyis egyben a világoligarchia egyik fontos hatalmi eszköze.
Hogyan csinálják a "nagy pénzek" a történelmet?
A szabadkőművesség Nyugatról érkezett a XX. század utolsó évtizedeiben az egykori Szovjetunióba. Az első klub a "Rotary International" volt. Ebbe a klubba Moszkva és Szent-Pétervár közigazgatási vezetői kaptak elsőként meghívást. Az első rotarysták közé tartoztak Luzskov, Szobcsák, a bankár Guszinszkij, valamint olyan "demokrata" funkcionáriusok, mint M. Bocsarov, A. Anajev, J. Nagibin, E. Szagalajev és még számos nagy és kis demokrata, akiknek többsége megjárta a Kribl Intézet "iskoláját", valamint az ehhez hasonló, az orosz nép túlnyomó többségének az érdekeivel ellentétesen működő több más intézményt.
A világméretű hálózat egyik legfontosabb szervezetének - a Bilderberg Csoportnak - a mintájára 1992-ben létrehozták ennek a szervezetnek az orosz megfelelőjét - a "Magisztérium Klubot" ("Nagymester Klubot"), amely kezdetben körülbelül 60 beavatott "szellemi-testvért" egyesített. Ebben a kibontakozó szabadkőműves mozgalomban a nemzetközi pénzvilág sztár reprezentánsa, Soros György, kulcsszerepet játszott. A "Magisztérium Klub" titkos bulletinjének első számában ő helyezte el a "Nagy pénzek csinálják a történelmet" című cikket. ... A "Magisztérium Klub" jelentős szerepéről tanúskodik, hogy tagja R. Rajh is, aki az Egyesült Államok elnökének, Bill Clintonnak a gazdasági tanácsadója. Rajh képviseli a Trilaterális Bizottságot ebben a tekintélyes társaságban. A Magisztérium Klub kulcsfigurái a volt Szovjetunió szabadkőműves pátriárkái, A. Jakovlev és E. Sevardnadze. A "Magisztériumban" megtalálhatók olyan ismert, az orosz nép érdekeiről lemondó, a Nyugatot hajbókolva kiszolgáló személyek, mint J. Jevtusenko, E. Nyeizvesztnij, A. Szobcsak, V. V. Ivanov, I. Brodszkij, Sz. Satalin és mások./25/
A "Magisztériumhoz" hasonlóan több más alapítványt és klubot is létrehoztak a szabadkőműves célok elérésére, de már egy fokkal alacsonyabb szinten. Ezek szintén fontos szerepet játszanak a rejtőzködő hálózat politikai-pénzügyi-gazdasági struktúráiban, és hatékony működésének a biztosításában. Ilyen tipikus szervezet az "Együttműködés" (Vzaimogyejsztvije), amely vállalkozókat, banki és tőzsdei intézmények vezetőit, magasbeosztású állami hivatalnokokat vesz fel a soraiba. Ezeket a személyeket az a közös óhajuk egyesíti, hogy Oroszországot "a nagy pénzek csinálják a történelmet" doktrina szerint alakítsák át. Ennek a klubnak az élén az orosz társadalom érdekeit feladó mozgalom egyik vezetőszemélyisége, J. T. Gajdar, valamint számos hozzáhasonló személyiség - A. B. Csubajsz, K. N. Borovoj, L. I. Abalkin, J. G. Jaszin, A. P. Pocsinik, J. F. Szaburov, O. P. Lacisz, stb. áll. Az "Együttműködés" klub tagjainak sorába tartozik B.G. Fedorov, Sz.N. Kraszavcsenko, N. P. Smeljev, és Sz.Sz. Satalin is./26/
Oroszországban is létrehozták a Nyugaton széles körben elterjedt, és elsősorban az irodalmi élet ellenőrzésével foglalkozó szabadkőműves struktúrákat, a "pen-klub" szervezeteket. Az "Orosz Pen-Központ", nyomban a megalakulása után az orosz nemzeti törekvéseket ellenző erők gyűjtőhelyévé vált, soraiba fogadva a szenvedélyes kozmopolita irodalmárokat és anti-patriótákat. Nagyon jellemző, hogy éppen a "Pen-Központ" tagjai képezték a magját annak az uszító, B. Jelcinnek szóló feljelentő-levélnek, mely azt követelte, hogy brutálisan bánjanak el a "Tanácsok Házának" (Dom Szovetov, "Fehér Ház") védőivel 1993. október elején. A szélsőséges hangnemben összeállított - már idézett levél - felszólította Jelcint arra, hogy azonnal számoljon le az összes másként gondolkodóval, tiltsa be a nemzeti politikát folytató pártokat és sajtóorgánumokat, továbbá vezesse be a rögtönítélő bíráskodást a rezsim ellen fellépőkkel szemben. Még meg sem tisztították Moszkva utcáit a másfélezer orosz ember holttestétől, de az uszító levél aláírói a "Pen-Központból" - köztük B. Ahmadulina, G. Baklanov, T. Bek, D. Granyin, J. Davidov, D. Danyin, A. Ivanov, Sz. Kalegyin, D. Lihacsov, B. Okudzsava, V. Oszkockij, A. Prisztavkin, L. Razgon és R. Rozsgyesztvenszkij - már újra az erő alkalmazását sürgették. Mindez a szabadkőműves-kozmopolita világérzés tipikus reakciója, amely kenetteljesen toleranciát hirdet, ugyanakkor páni félelemmel és türelmetlenséggel reagál, ha szembe kell néznie egy nép nemzeti-közösségi-szellemi önvédelmének a megnyilvánulásával.
A moszkvai "Fehér Ház" lövetésének leghatározottabb támogatói az orosz nép ellenállásának leverésére a szabadkőműves struktúrák olyan vezetői voltak, mint Gajdar, Csernomirgyin, Luzskov és Javlinszkij. Az első három személyesen irányította a megtorló műveleteket az orosz emberek ellen. "Semmiféle tárgyalásokat!" - üvöltötte a mikrofonba a nemzetellenes összeesküvés egyik szervezője. Le kell számolni ezzel a bandával!" - tette hozzá. A Máltai lovagrend Nagymestere, B. Berezovszkij hatalmas összeget adott azon zsoldosok kifizetésére, akik részt vettek a nemzeti ellenállás leverésében. A "B'nai-B'rith" rend és a "Rotary Klub" tagja, V. Guszinszkij, nemcsak pénzt adott a megtorló műveletekre, de a "Bejtar" alakulatok csapatait is pénzelte.
1993-ban még egy szabadkőműves típusú szervezet alakult, a "Sas Rend" (Orgyen Orla). Alapszabálya szerint "a közös érdekek alapján egyesíti" a "legjobb embereket", kialakítja az elitkapcsolatok rendszerét a politikai és gazdasági célok megvalósítása érdekében. E rend nagymesterének (magiszterének) a megfogalmazása szerint, a Sas Rendre "úgy lehet tekinteni, mint formalizált, elitista és speciálisan felépített üzleti kommunikációval, valamint kapcsolatokkal rendelkező pénzügyi intézményre. Ezen kapcsolatok felépítése objektíven áru. Ilyen árunak az árát általában a létrehozott kapcsolatokon keresztül nyújtott, fizetett szolgáltatások volumene határozza meg." A Sas Rend kiadja az "Oroszország legjobb emberei" c. zárt (titkos) telefonkönyvet, olyan módszernek tekintve ezt, amely a "tagoknak lehetőséget biztosít a gyakorlatban hasznosítani, és személyesen érzékelni a speciálisan felépített kommunikáció hasznát"./27/
A Sas Rend tagjai különleges műanyag hitelkártyákkal rendelkeznek, amelyek segítségével segélyeket, jóváírásokat, és kölcsönös elszámolásokat vehetnek igénybe. A Sas Rend alapítói között megtalálható volt az ismert pénzügyi csaló, a büntető törvénykönyv alapján elítélt A. Szmolenszkij bankigazgató, kollégája P. Nahmanovics bankár, a világoligarchia hálózatához tartozó "befolyásolási ügynök" P. Bunyics, az újorosz (novorusszkij) vállalkozó V. Neverov, a nemzetközi szabadkőműves mozgalom egyik kiemelkedő személyisége M. Sakkum, valamint olyan kozmopolita szellemiségű személyek, mint a sakkozó G. Kaszparov és Sz. Szolovjov, a szobrász Z. Cereteli, és az "Ekonomika i zsizny" című folyóirat főszerkesztője, az "Együttműködés" szabadkőműves klub tagja, J. Jakutyin.
A szabadkőművesség széleskörű újjáéledésével egyidejűleg a szabadkőműves "testvérek" megkezdték az ajándékok előkészítését külföldi főnökeiknek. Ehhez tartozik azoknak a szabadkőműves archívumoknak a visszaadása a Nyugatnak, amelyeket Hitler gyűjtött össze Európa náci megszállása idején, és a szovjet csapatok trófeaként hoztak el a legyőzött Németországból. A szabadkőműves archívumokat őrző intézmény igazgatója, Prokorenko, a szabadkőművesség nagy tisztelője - Jakovlev és Sevardnadze támogatásával - elvégezte a Nyugatra szállításukhoz szükséges előkészítő munkát. A. Kozirjev pedig megkötötte a titkos megállapodást az érdekelt felekkel az orosz nép eme jogos trófeájának az átadásáról.
Mint a világoligarchia hálózatának egyik legbefolyásosabb vezetője, egyidejűleg a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR), és a Bilderberg Csoport tagja, valamint a nagyhatalmú "B'nai-B'rith" ("Szövetség Fiai") rend egyik vezetője, a CIA-val is szoros kapcsolatban álló H. Kissinger írta: "Én preferálom a káoszt és a polgárháborút Oroszországban, mely egységes, erős központosított állam irányába mutat." Kollégája a világoligarchia felső vezetésében, Z. Brzezinski pedig kertelés nélkül megmondta: "Oroszország gyámság (protektorátus) alatt fel lesz darabolva."/28/ A világoligarchia elsősorban Oroszország pénzügyi, gazdasági és politikai elitjének, azaz irányító kádereinek a gondos kiválasztására összpontosítja a figyelmét. Ennek eredményeként a jelenlegi "demokratikus" vezetők Oroszországban vagy szabadkőműves struktúrákhoz tartoznak, vagy fenntartás nélkül elfogadják azok feltételeit. A kivételek rendkívül ritkák.
Azok a feladatok, melyeket a világoligarchia Oroszország jelenlegi és jövőbeni vezetői elé állít, kolosszálisak. Platonov professzor szerint napirenden van Oroszország feldarabolásának programja, és tervbe vették számos orosz terület átadását külföldi országoknak: a Kalinyingrádi területet Németországnak, a Szent-Pétervári terület egy részét és Karéliát Finnországnak, a Pszkovi területet Észtországnak, számos távol-keleti területet pedig Japánnak kívánnak juttatni a világoligarchia stratégái. Szibéria legnagyobb része viszont az Egyesült Államok közvetett ellenőrzése alá kerülne./29/
Atomarzenáljának "a világ közössége" (helyesebben mondva a világoligarchia) általi ellenőrzése ürügyén komolyan tanulmányozzák Oroszország esetleges megszállásának a lehetőségét is. Az első lépés a világoligarchia eme veszélyes terveinek megvalósításában a határok nélküli Európára, vagyis a "Nagy Európára" vonatkozó szabadkőműves elképzelések kidolgozása volt. 1992. júniusában az Európa Tanács égisze, és Katrin Lalumier asszony főtitkár védnöksége alatt "Európa polgárának szociális jogai" címmel kollokviumot rendeztek, amely valójában nagyszabású szabadkőműves esemény volt. Az "Európa határok nélkül" jelszóval a kontinens szabadkőművességének az egyesítését tűzték ki./30/
A szabadkőművesek és a CIA
Kelet-Európa országaiban a szabadkőműves páholyok újraalakításával kezdődött el a CIA ügynökhálózatának a létrehozása. A jelenlegi cseh elnök, V. Havel (33-as fokozatú nagymester), például szabadkőműves páholyok egész sorát szervezte meg újságírókból, irodalmárokból, felsőoktatási intézmények tanáraiból. Közülük néhányan az amerikai titkosszolgálattal is kapcsolatba kerültek. 1987-1988-ban a szabadkőművesek Párizsban létrehozták az "Orosz Szabadkőművesek Baráti Közösségét" (Szodruzsesztvo russzkih maszonov), amely mintegy ötven olyan szabadkőművest egyesített, akik elsősorban a skót rítusú szabadkőművességhez tartoznak. Ezután a "Szabadság Rádió" felhívta a Szovjetunió polgárait, hogy minél nagyobb számban lépjenek be a szabadkőműves páholyokba.
"Az Orosz Szabadkőművesek Baráti Köre" és a "A. Sz. Puskin Egyesülés" lettek a kezdeményezői egy sor más páholynak, így a Novikov Páholynak Moszkvában. A skót rítusú szabadkőművesek kinyújtották csápjaikat Oroszország vidéki települései felé is. 1992-1996-ban néhány skót rítusú szabadkőműves páholy létrejött a hadseregben és a belügyi alakulatokban is. (Kettőnek a létezéséről biztosan tud Platonov professzor). Bár CIA kapcsolatokkal elsősorban a Franciaország Nagy Nemzeti Páholyának a fennhatósága alatt működő skót rítusú szabadkőművesek büszkélkedhettek, az amerikai hírszerzés azonban komoly szerepet és támogatást juttatott a rivális Francia Grand Orient (Nagy Kelet) fennhatósága alá tartozó páholyoknak is. Nem véletlen, hogy a Grand Orient Páholy szervezője Oroszországban "Amerika barátja", A. Komb lett.
A CIA volt munkatársa, P. szerint a szabadkőművességhez hasonló funkciót töltenek be a "Rotary" klubok is. P. sok olyan példát ismer, amikor a "Rotary" klubokon keresztül, - amelyek a világ 156 országában működnek és 1,2 millió embert egyesítenek, - az amerikai felderítésnek mindig sikerült beszereznie a számára szükséges információkat. A Rotary, a Lions és a hasonló klubok a szabadkőművesség elágazásainak, a világoligarchia "transzmissziós szíjainak" tekinthetők./31/
Az a körülmény, hogy a Jelcin-rezsim és az orosz kormány hivatalos kapcsolatokat létesített a Máltai Lovagrenddel, és ebbe a rendbe nemcsak Jelcin, de környezetéből számos más tekintélyes személyiség is belépett, így pl. Sz. Filatov, B. Berezovszkij, V. Jumasev, V. Kosztyikov, P. Abramatovics és mások, nagyszámú külföldi ügynök előtt nyitotta meg az ajtót Oroszország szerte. Szent-Péterváron ekkor jelenik meg a máltai-katolikus-részleg. Ezt V. Fekliszt, a "Máltai Lovagrend Világparlamentjének megbízottja" alapította. A katolikus Máltai Lovagrend mellett Szent-Péterváron működik egy "pravoszláv Máltai Lovagrend" is, amelyet a néhai Makariosz érsek alapított.
Az iszlám szabadkőművesség elkülönül a többi szabadkőműves páholytól és önálló életet él Oroszországban. Az iszlám szabadkőművesség páholyairól még a kérdés szakértői is kevés információval rendelkeznek. Van némi hiányos ismeretük a "Fiatal Törökország" páholyokról, amelyeket Törökországban még a XIX. század végétől és a XX. század elejétől létező szabadkőműves képződmények bázisán hoztak létre. Ezek az egyesülések genetikailag a Francia Grand Orient-hez kapcsolódnak. A kutatók rendelkeznek információkkal arra vonatkozóan is, hogy a XX. század elején az orosz szabadkőművesek támogatták ezeket az egyesüléseket (A. Gucskov, M. Marguliesz és mások). A második világháború után e szervezetek tevékenységét - feltehetően az amerikai és a NATO speciális szolgálatok, valamint a "Fiatal Törökország" nevű török nagypáholy kezdeményezésére, - a belső problémákról átirányították a "Nagy Turán" elképzelések megvalósítására. A "nagy-turán-eszmék" olyan szabadkőműves alapokon álló mitikus Nagy-Törökország megvalósítását hirdetik, azaz olyan területek Törökországhoz való vonzását, amelyek jelenleg Oroszországhoz, illetve érdekköréhez, a FÁK országainak a területéhez tartoznak, beleértve az észak-kaukázusi muzulmán területeket (Azerbajdzsánt, Csecsniát, Dagesztánt) is. A Szovjetunió szétesése előtt a "Fiatal Törökország" és a hozzá hasonló szervezetek szabadkőműveseinek fő célja az volt, hogy "hidakat verjenek" e régiók nemzeti értelmiségéhez "azzal a perspektívával, hogy a továbbiakban bevonják őket a szabadkőműves tevékenységbe". Jelentős pénzügyi erőforrások birtokában a "Fiatal Törökország" komoly sikereket ért el az ábrándos nagy-turán álmok terjesztésében. Többek között e szabadkőműves szervezet növendékévé vált G. Dzsemál, aki később Oroszország Iszlám Bizottságának elnöke lett. Az 1990-es évek elején ennek a páholynak a tagjai lettek a csecsen lázadók vezetői, D. Dudajev (majd később Maszhadov), Tatarsztan és Ingusétia elnökei, M. Smajnev és R. Ausev. Kapcsolatokat tart fenn ezzel a páhollyal (de nem tagja) Azerbajdzsán elnöke, G. Alijev is.
Az Üzbegisztánban, Turkméniában és Kirgíziában tevékenykedő iszlámista felkelők, - elsősorban az IMU (Islamic Movement of Uzbekistan, Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom) tagjai - az Afganisztánban uralomra került szélsőséges muzulmán szervezet, a Talibán ellenőrzése alatt állnak. Muriel Mirak-Weissbach szerint "a Talibán maga az angol-amerikai hírszerzőszolgálatok produktuma. Amint azt az EIR (Executive Intelligence Review) dokumentálta, a Brzezinski, Margaret Thatcher és George Bush afganisztáni stratégiája részeként kitervelt, létrehozott, felnevelt, kiképzett és bevetett Talibán feladata kezdetben az volt, hogy csapást mérjen a Szovjetunióra, később az Orosz Föderációra, most pedig a térség valamennyi köztársaságára. Továbbá a Talibánt pénzügyileg és politikailag támogatják az Unocal-ban és a Deltában lévő szaudi és amerikai olajérdekeltségek. Végül, az egész Taliban-iszlám felkelés élvezi az angol-amerikai hírszerzés, valamint tömegtájékoztatási intézményeik politikai támogatását... Ezen túlmenően a U.S. National Endowment for Democracy (Az Egyesült Államok Nemzeti Alapítványa a Demokráciáért) szponzorálta azt a könyvet, amelyet a Hizb ut-Tahir fundamentalista iszlám csoport terjesztett. Ez a csoport az, amelyik irányítja a Karimov üzbég elnök megdöntését célzó kísérleteket. Ezen kívül - amint azt az orosz hatóságok a közelmúltban feltárták - a "Halo Trust" nevű szervezet révén a britek közvetlenül is beavatkoznak a Csecsnyában folyó "iszlám" felkelésbe."/32/
Ugyancsak az EIR tárta fel, hogy a "Halo Trust" egy magánirányítás alatt álló brit hírszerzőhálózatnak a része. Ez a hálózat Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában, valamint a volt Szovjetunióban és annak perifériáin tevékenykedik. Noha a "Halo Trust" politika- és vallásmentes jótékonysági szervezetnek tűnteti fel magát, amely a háború maradványainak az eltávolítására specializálta magát, valójában együttműködik olyan magán félkatonai biztonsági vállalatokkal, mint a Defense System Ltd., vagy a Gurkha Security Guards. Gyakran segítik a magán bányavállalatokat Afrikában és a világ más szegényebb részein. Az 1300 munkatársat foglalkoztató "Halo Trust" központja Londonban van egy tíz emeletes épületben, amelyet a Westminster Foundation-nel (a U.S. National Endowment for Democracy brit megfelelőjével) közösen használ. A "Halo Trust" 1996-ban kezdett működni az Oroszországhoz tartozó Észak-Kaukázusban, amikor brit részről megnövelték a csecsen szeparatisták számára nyújtott pénzügyi támogatást. Az orosz illetékesek azonban csak most hozták nyilvánosságra, hogy milyen brit segítséget kapnak a helyszínen a csecsen lázadók./33/
Oroszország egészét illetően az 1990-es években a destabilizáció és államrombolás leghatalmasabb mechanizmusa az "új világrend" szolgálatában a Soros Alapítvány volt, amelynek élén a "világkormány" egyik vezetője, a "Külkapcsolatok Tanácsa és a Bilderberg Csoport tagja, Soros György neves pénzember áll. Platonov és Glazijev egybehangzóan állítja, hogy "jótékonykodási" tevékenység leple alatt, ez a befolyásos szabadkőműves egy sok irányban tevékenykedő szervezetet hozott létre, amely szoros kapcsolatban áll nemcsak a CIA-val, de a "Moszaddal" is, és e két hírszerzőszolgálat több munkatársának a legális fedőszervévé vált./34/ A Lomonoszov Egyetem tanára arra is rámutat, hogy a Soros Alapítvány összehangolja tevékenységét a Nyugat más felforgató szervezeteivel. A "világkormány" egyik képviselőjének, a "Külkapcsolatok Tanácsa tagjának és a Háromoldalú Bizottság tagjának, az Egyesült Államok miniszter-helyettesének, Strobe Talbotnak a beismerése szerint "Soros politikája nem azonos azzal, amelyet az amerikai kormány megvalósít, de verseng azzal. A volt kommunista országokban erőfeszítéseink egybehangolására törekszünk Németországgal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Soros Györggyel."/35/
Pénzügyi és gazdasági csalások
Platonov azt is megírja könyvében, hogy Soros György volt csaknem az összes olyan pénzügyi-gazdasági csalás középpontja és kezdeményezője, amely az 1990-es években megvalósult Oroszországban. Éppen ő állott - együttműködve S. Ajzenberggel ("B'nai-B'rith"), D. Rubensszel (angol nagypáholy), M. Riccsel (yorki rítusú páholy New-Yorkban) - Csubajsz, Gajdar, Burbulisz és más újonnan feltűnt orosz szabadkőműves funkcionárius háta mögött az úgynevezett privatizáció végrehajtásában, amelynek az eredményeként az orosz nép tulajdonának döntő hányada rövid idő alatt átkerült a nemzetközi pénzügyi oligarchia kezébe. Az Állami Vagyon-bizottság (Goszkomimusesztvo) elnökének, V. P. Polevanovnak az adatai szerint "Oroszország 500 legnagyobb privatizált vállalatát, amelyek reális értéke 200 milliárd dollárt tett ki, szinte ingyen adták el (körülbelül 7,2 milliárd USA dollárért), és ezek külföldi korporációk és felbérelt stróman-struktúrák kezébe kerültek."/36/
A világoligarchia új kedvencei
A világméretű átalakítások stratégái különleges kitartással foglalkoznak Oroszország jelenlegi rendszerével. A hatalmat magának megszerző pénzoligarchia arra törekszik, hogy bebiztosítsa magát "a hatalomváltás véletlenségeivel" szemben és "garantálja a demokratikus reformok irányítóinak folyamatosságát", vagyis a Nyugat óhajának megfelelő politikusok pozícióban tartását. Azon politikusokat, akik megbuktak, és teljesen elveszítették hitelüket Oroszországban, mint Gorbacsov, Jelcin, Gajdar, Csernomirgyin, Csubajsz, Nyemcov, Kirijenko, felváltják az új világrend híveinek egy másik csapatával. Közöttük a már említett G. Javlinszkij mellett az 1980-as évek végétől különleges helyet foglal el L. Lebegy tábornok, a Grand Orient páholy tagja, akiben a világoligarchia döntéshozói Jelcin áramvonalasabb változatát vélték egyidőben felfedezni.
Így ír erről Platonov professzor:
"1995-ben, amerikai látogatásom idején, az ország kormányához közel álló forrásokból olyan információt kaptam, miszerint a befolyásos amerikai politikusok körében az a nézet, hogy Oroszország új elnökének nem Jelcint, hanem Lebegyet kell megválasztani. Sőt, megnevezték azt a pénzösszeget - körülbelül 1 milliárd dollárt - amelyet ez a politikus csoport kész "befektetni" Lebegybe.
1996. októberében L. Lebegy meghívásra New-Yorkba érkezett, hogy részt vegyen az új világrend egyik legfőbb szervének, a Külkapcsolatok Tanácsának, a CFR-nek az ülésén. A tanácskozást megelőzte Lebegy találkozója "a Szovjetunió szétverésének építőmestereivel", az említett tanács vezetőivel - az Egyesült Államok volt elnökével, Bush-sal, és volt külügyminiszterével, D. James Baker-rel, valamint Brent Scowcroft tábornokkal. Ezek a neves ruszofóbok (oroszgyűlölők) megismertették Lebegyet a napirenddel és az előttük álló tanácskozás főbb témáival.
November 18-án Lebegyet fogadták a Külkapcsolatok Tanácsában. A megbeszélések körülbelül 5 órán keresztül tartottak. A jelenlevőknek Kissinger mutatta be Lebegyet. A megbeszélésen aktívan vett részt David Rockefeller, valamint Jack Matlock, az Egyesült Államok korábbi moszkvai nagykövete, továbbá Z. Brzezinsiki, és a hivatásos hírszerző D. Sajms. Az új világrend vezető stratégái úgy értékelték Lebegyet, mint Oroszország egyik lehetséges jövőbeni elnökét. A CFR tanácskozáson Lebegy biztosította a "világkormányt arról, hogy elengedhetetlennek tartja az oroszországi reformok folytatását, amelyeket Jelcin megkezdett. Kifejtette, hogy helyesli a jelenlegi kormány nyugatközpontú külpolitikáját és a "hisztéria-mentes együttműködést a NATO-val", valamint a "birodalmi és antiszemita hagyományok" végleges megsemmisítését Oroszországban. Arra a kérdésre, hogy készen áll-e leszámolni az antiszemitizmussal Oroszországban, a tábornok azt felelte: "szilárd határozottsággal". Az Oroszország kaukázusi térségére vonatkozó kérdésekre azt mondta: kész belegyezni, hogy ezek a területek leváljanak az Észak-Kaukázusról, és hogy az egész Kaukázusi régió a Nyugat ellenőrzése alá kerüljön."/37/
Platonov "Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt" c. könyvében a CIA egyik munkatársától kapott információra hivatkozva megírja, hogy "a 80-as évek második felében és a 90-es évek elején az amerikai hírszerzőszolgálat több százmillió dollárt különített el az orosz hazafias nemzeti mozgalomban végrehajtandó speciális műveletekre, így ügynökök beszervezésére és saját embereik bejuttatására ezekbe a szervezetekbe, mindenekelőtt a nemzeti elkötelezettségű személyiségek környezetébe. Informátorom szavai szerint, a CIA-nak sikerült hazugsággal, lefizetéssel és zsarolással számos árulót beszerveznie, akik meghatározó szerepet játszottak a patrióta szervezetekben, valamint néhány hazafias beállítottságú folyóiratban és újságban. A legérdekesebb azonban a történet befejezése: néhány év elteltével az orosz- és pravoszlávellenes csoport legaktívabb tagjai lettek az olyan hazafias rádióadásoknak, mint a "Radonezs" és "Narodnoje Radio", a visszatérő vendégei. Sőt egyikük tanári állást is vállalt a Moszkvai Egyházi Akadémián (Moszkovszkja Duhovnaja Akagyemija)."/38/
"Az ukrán RUH-ot, UNA-UNSZO-t majdnem háromnegyed részben a CIA finanszírozza, és vezetőségük nagy része az amerikai kormány szolgálatában áll már a "peresztrojka előtti" idők óta. Z. Brzezinzski pedig Lvov díszpolgára lett."
Tervek Oroszország feldarabolására
1992-ben hozták nyilvánosságra az "Amerikai előrejelzések a geo-stratégiai helyzet alakulásáról a XX. század végén és a XXI. század elején" című kutatási projekt eredményeit. Az amerikai szakértők ebben a tanulmányban kifejtették az Oroszország hat független államalakulatra történő felosztására vonatkozó elképzeléseiket is. A tanulmány készítői szerint a hat új állam a következő lenne: Nyugat-Oroszország, Urál, Nyugat-Szibéria, Kelet-Szibéria, Távol-Kelet és az Északi Terület.
1997. októberében B. Brzezinzki három részre javasolta felosztani Oroszországot: Európai Oroszországra, Szibériai Köztársaságra és Távolkeleti Köztársaságra. "A decentralizált Oroszország - közölte Brzezinzki - reális és kívánatos lehetőség."/39/
A Bilderberg Klub 1998. május 14-17-i ülésén a tanácskozás nagyhatalmú résztvevői a legnagyobb figyelmet Oroszország felosztásának szentelték. Megvitatták Oroszország néhány ellenőrzési övezetre való felosztását. A javasolt terv szerint a Központ és Szibéria az Egyesült Államokhoz, Észak-Nyugat Oroszország Németországhoz, a Dél és a Volgamente Törökországhoz, a Távol-Kelet pedig Japánhoz kellene, hogy kerüljön. Az Egyesült Államok külügyminisztere, a Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsának egyik irányítója, Madeleine Albright asszony az Orosz-Amerikai Üzleti Együttműködési Tanács (Szovjet gyelovogo szotrudnyicsesztva) 1998. október 2-án, Chicagóban tartott ülésén kijelentette: "az Egyesült Államok nemzeti érdekeiből kiindulva az amerikai külpolitika legfontosabb feladata "irányítani a szovjet impérium szétesése következtében előálló folyamatokat". "Oroszországot mindaddig támogatni kell, amíg a szétesés folyamata a helyes irányban halad""./40/
A szabadkőművesség és a Pravoszláv Egyház
Az Orosz Pravoszláv Egyház mindig elítélte a szabadkőművességet, mert azt a gnosztikus pogány tanítások és a sátánizmus jelenkori képviselőjének tartotta. A pravoszláv hívők milliói évente átokkal sújtják mindazokat a személyeket, akik szabadkőműves páholyok vagy az ezekkel kapcsolatban álló szervezetek tagjai. 1932-ben az Orosz Pravoszláv Egyház Világtalálkozóján ("zsinatán", Vszezarubezsnij Szobor Russzkoj Pravoszlavnoj Cerkvi) határozatot fogadtak el arról, hogy a szabadkőműves páholyokban való részvétel "nem egyeztethető össze a keresztény hittel. Aki a Krisztusi Egyház tagjának tekinti magát, annak vagy el kell határolódnia a szabadkőművességtől és a vele rokon tanoktól, vagy ha megrögzötten mégis ragaszkodik hozzájuk, akkor ki kell közösíteni őt a Szent Egyházból".
A jelenlegi nyugati világrend védőbástyája az Amerikai Egyesült Államok, amelyet az egész világ szabadkőművesei "szabadkőműves államként", "nagy szabadkőműves szuperhatalomként" tartanak számon. Az Egyesült Államok elnöke és kormányának tagjai - csaknem kivétel nélkül - szabadkőműves páholyok magasrangú tagjai. A jelenlegi elnök, B. Clinton, a "Skull and Bones" ("Koponya és csont") nevű elit szabadkőműves páholy tagja és a "Jacques de Molay rend" örökös tagja. Elődje, G. Bush a "Skull and Bones" elnöke és több skót és york-rítusú páholy tagja. Az egyik legnagyobb tiszteletet élvező amerikai szabadkőműves, a 33-as fokozatú G. Truman elnök kijelentette, hogy "saját állami tevékenységét a szabadkőművesség elveire" építi, és legfőbb óhaja, hogy ezek az elvek "elterjedjenek az egész világon"./41/
Oroszország történelmében az állam legfőbb irányítói háromszor tiltották be a szabadkőműves páholyokat törvényerejű rendeletekkel, így II. Katalin cárnő, valamint I. Pál és I. Sándor cár, akinek a tiltó rendelete egészen 1917. február 28-ig életben maradt. A szabadkőműves páholyok természetesen titokban továbbműködtek a cári tilalmak ellenére. A szabadkőműves mozgalom legújabb reneszánszára az úgynevezett peresztrojka idején került sor. Ekkor M. Sz. Gorbacsov, majd később B. N. Jelcin különleges törvényerejű rendeletekkel újra legalizálták a szabadkőművességet.
A Bilderberg Csoport 1999. június 3. és 6. között, a portugáliai Sintrában megtartott tanácskozásán megvitatták az orosz helyzetet is. Jessica T. Mathews, a Carnegie Endowment for International Peace (Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért) elnöke és a Carnegie Alapítvány Moszkvai Központjának munkatársai kifejtették, hogy Oroszország külpolitikája kiszámíthatatlan és azokat a nehézségeket tükrözi, amelyek a nagyhatalmi státus elveszítéséből származnak. Úgy vélték azért volt kudarc az átmenet a kommunizmusból, mert hiányzik a társadalmi konszenzus. A lakosság 70%-a támogatja a liberális demokráciát, de 90%-a hajlandó lenne feláldozni azt a rend érdekében. Ami a jövőt illeti, az egyik lehetőség a stagnálás, amivel a rendszer valamennyi problémáját újratermeli. A másik lehetőség az államhatalom konszolidálása. A Nyugatnak fel kellene hagynia olyan személyek támogatásával, mint Jelcin. Az oroszok mélyen csalódtak a közös orosz-amerikai együttműködésre vonatkozó reményeikben. Vonakodnak belátni, hogy nagyhatalmi státusuk elvesztése végleges lehet. Nemcsak a rubel, de Oroszország egésze lett leértékelve. A nagy feladat abban támogatni az oroszokat, hogy segíthessenek magukon. A Nyugatnak felül kell vizsgálnia azon pénzügyi támogatásokat, amelyek lehetővé teszik Moszkva számára a strukturális reformok elhalasztását, és hosszútávon függőhelyzetbe taszítják Oroszországot. Ebben a kérdésben éles vita bontakozott ki a tanácskozás résztvevői körében. A nemzetközi pénzügyi szervezetek által nyújtott hitelek ugyanis nemcsak jelentősen csökkentek, hanem e pénzek többsége már el sem hagyja az Egyesült Államokat, mivel az orosz államadósság kamataira számolják el. A valóban átutalt hiteleket pedig a bankrendszer és az igazságszolgáltatás megerősítésére fordítják. Természetesen a korrupció is említésre került, amely nem a bajok oka, hanem következménye./42/ Arról persze már nem volt szó, hogy a pénzoligarchia egyik legfontosabb és nélkülözhetetlen eszköze a pénzhatalom politikai hatalommá való átalakítására a korrupció. A pénz szervezett magánhatalma állami-közigazgatási, sőt igazságszolgáltatási döntésekké ugyanis csak a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítható át. Ez különösen akkor érvényes, amikor a magánhatalom szférájában, az üzleti szektorban elérhető jövedelmek összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint a politikai-közigazgatási szférában elérhető jövedelmek.
A Bilderberg Csoport vitáit, - informális megállapodásait - tettek szokták követni. A sintrai tanácskozás után néhány hónapra távozott Jelcin a politikai életből. Utódja, az orosz biztonsági szervezet éléről az elnöki székbe került Vlagyimir Putyin óriási államadósságot, romokban heverő gazdasági életet, széteső államot és egy letargiába süllyedt társadalmat vett át. A hazaszeretetre hivatkozva megígérte a rendteremtést, és a nagyhatalmi szerep megtartását. Ezzel, és a csecsen lázadók elleni kemény fellépésével sikerült elnyernie az orosz választók többségének a bizalmát. Oroszországnak azonban évi 200 milliárd rubelből (mintegy 7 milliárd dollárból) kellene fenntartania olyan időszakban a katonai egyensúlyt, amikor a Nyugat egyetlen országa, az Egyesült Államok, évi 300 milliárd dollárt tud fegyveres erőire fordítani. A Kurszk atom-tengeralattjáró 2000. augusztus 12-én bekövetkezett tragédiája is mutatja, hogy ez szinte lehetetlen feladat, mert ennyi pénzből nem lehet eltartani egy 1,2 milliós hadsereget, ellátni korszerű haditechnikával és logisztikai háttérrel.
A washingtoni konszenzus Oroszországra kényszerített sokkterápiája soha nem látott szegénységet, inflációt, félelmet és erőszakot hozott magával. Ebből csak az új orosz oligarchia, a bűnözői csoportok, a különböző maffiák és legfőképpen a nemzetközi pénzvilág húzott hasznot. A közvélemény meg van róla győződve, hogy mindez nem magától és nem véletlenül történt úgy, ahogyan megtörtént. Az orosz társadalom kisemmizett 80%-át a fokozatosan feltáruló tények egyre inkább meggyőzték arról, hogy szervezett erők működtek a színfalak mögött, akik egymással megállapodva, egyeztetett stratégia alapján, koordináltan jártak el. Az elhúzódó krízis fogékonnyá tette az oroszokat a nacionalista eszmék iránt. A kibontakozó patrióta törekvések lényegében nemzeti önvédelmet jelentenek. A nemzeti érzés ugyanis bizonyos fokú lelki kárpótlást nyújt az elvesztett reményekért, az elrabolt közvagyonért, a kifosztott országért, a sorozatban elszenvedett kudarcokért.
Az orosz társadalomnak azzal a ténnyel is szembesülnie kellett, hogy ebben az időszakban Ázsia másik nagy országa, a rivális Kína is áttért a piacgazdaságra. De ez az áttérés - állapítja meg Lóránt Károly - ott a gazdaság jelentős felgyorsulását eredményezte, ezért Kína esetében - ellentétben Oroszországgal és Magyarországgal is - nem transzformációs veszteségekről, hanem jelentős transzformációs nyereségekről beszélhetünk./43/ Kínában több mint 1200 millió ember él, mégis az egy főre jutó transzformációs nyereség megközelíti a húszezer dollárt. Ez különösen akkor lenyűgöző szám, ha tudjuk, hogy az IMF Magyarországra kényszerített sokkterápiája nálunk lakosonként 27 ezer dollár veszteséget okozott. Ugyancsak Lóránt Károly idézi Joseph Stiglitzet, aki Clinton elnök tanácsadója, majd három éven át a Világbank vezető közgazdásza volt. Stiglitz szerint Washingtonban két irányzat alakult ki. Az egyik a fokozatosságot hangsúlyozta a piacgazdaságra való áttérés kapcsán, mivel a versenyfeltételek megteremtését fontosabbnak tartotta, mint az állami ipar privatizálását. A másik csoport viszont mellőzhetőnek vélte a piac működéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételek előzetes megteremtését. Tagjai vallásosan hittek abban a téveszmében, hogy a sokkterápia majd egycsapásra bevezeti a piacgazdaságot. Az oroszok szerencsétlenségére ez a második csoport győzött és hazájukat sokkok sorozata érte, amelyek nem mozdították elő a valódi piacgazdaság és demokrácia kialakulását Oroszországban./44/
Oroszország mai helyzetében a létfeltételeiktől megfosztott alullévők már csak a nemzeti és vallási hagyományba, a megtartóerejű orosz kultúrába, és a veszélybe került közös hazába tudnak kapaszkodni. Csak ez maradt nekik. A győztes pénzoligarchia arrogánsan és gőgösen kemény fellépést sürget a "nyugatellenes, veszélyes nacionalisták és szociális-demagógok", a "reformellenes, maradi és idegengyűlölő vörös-barnák" ellen, méghozzá a demokrácia, a jogállam és a saját hódításait biztosítani óhajtó reálpolitika nevében. Szinte magától értetődő, hogy a világoligarchia és szakértő kiszolgálói nem a válság igazi előidézőjét, - a washingtoni konszenzus elhibázott sokkterápiáját - teszik felelőssé az orosz nép tragikus pusztulásáért, hanem az okot az okozattal cinikusan felcserélve a kibontakozó nemzeti ellenállást kiáltják ki a bajok okának, és a jövőt fenyegető legfőbb veszélynek. Pedig a most fellángolt orosz patriotizmus nem más, mint egy életveszélybe került nemzet természetes önvédelmi reflexe a pénzuralom könyörtelen barbarizmusával szemben. Úgy gondoljuk, eljött az ideje, hogy az Oroszországot pénzügyi eszközökkel meghódító világoligarchia reálpolitikusai is belássák: időnként bölcsebb reálpolitika erkölcsösnek és mértékletesnek lenni, mint végletekig önzőnek és cinikusnak.
KI A FELELŐS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ KIROBBANTÁSÁÉRT?
A trockista Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijt (1873-1941), Szovjet-Ukrajna egykori elnökét, 1937 nyarán ismét letartóztatja az NKVD. Életéért küzdve, Rakovszkij 1938. januárjában feltárja a HÁLÓZAT titkos világstratégiáját vallatójának, Sztálin bizalmasának, Gavril Kuzmin NKVD-s tábornoknak, aki a Ljubjankában, a politikai rendőrség központjában hallgatta ki. A magasrangú illuminátus szabadkőműves Rakovszkij jól ismerte a világot a háttérből irányító hierarchiát és az általa feltárt titkos összefüggések győzik meg Sztálint arról, hogy közeledjen Hitlerhez és kezdeményezze a Lengyelország felosztását is tartalmazó német-szovjet paktumot, amelyet 1939. augusztus 23-án alá is írtak Moszkvában. A HÁLÓZAT első számú központja, a City of London, befolyása alatt álló brit kormány a Lengyelország nyugati részét elfoglaló Németországnak 1939. szeptemberében hadat üzent. A másik agresszor, a Kelet-Lengyelországot (Lengyelország 52%-át) elfoglaló és bekebelező, sztálinista Szovjetunió részére azonban nem érkezett hadüzenet. H. G. Rakovszkij hitelesnek tekintett kihallgatási jegyzőkönyve új megvilágításba helyezi a világtörténelem legvéresebb háborúját és annak máig tartó következményeit.
A nyugati egyetemeken szerzett orvosi és jogi diplomával, széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal és politikai tapasztalattal rendelkező Rakovszkijt kezdetben kihallgatója, az egyik legfejlettebb nyugati országban felnőtt, a tájékozottabb és műveltebb kommunistákhoz tartozó NKVD-s tábornok, a francia René Duval, sem értette. (A meggyőződéses sztálinista Duval Franciaországból települt át a Szovjetunióba és ekkor vette fel az orosz Gavril Kuzmin nevet.) Foglyának, a nyolc nyelven - bolgárul, törökül, románul, németül, angolul, franciául, oroszul és ukránul - folyékonyan beszélő, a rejtett történelmi és politikai összefüggéseket jól ismerő, magasfokozatú szabadkőműves Rakovszkijnak megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy kihallgatója nem ismeri az illuminátusok történelmi szerepét és a kommunista világforradalom igazi céljait. Ezért a kihallgatása során lefojtatott kemény vita, és az azt rögzítő jegyzőkönyvek jobb megértése végett olvasóink számára is célszerű, ha előbb röviden felvázoljuk a második világháborút megelőző történelmi helyzetet, bemutatjuk a főbb szereplőket, és elemezzük a HÁLÓZAT által mozgatott háttérerők stratégiáját.
A nemzetközi fináncoligarchia HÁLÓZATA
Kezdjük a legfontosabb szereplő, a HÁLÓZAT, bemutatásával. A világ szupergazdag pénzdinasztiái által létrehozott, és több száz éves múltra visszatekintő HÁLÓZAT, olyan sok rejtett szállal, sűrűn egybekapcsolódó hierarchia, amely a háttérből irányítja az időközben globálissá növekedett pénzhatalom széleskörű intézményrendszerét. A pénzvagyontulajdonosoknak ez a magánkézben lévő világrendszere napjainkban már uralja a fejlett ipari államok politikai rendszerét, és csekély kivételtől eltekintve a világgazdaság egészét. A pénzügyi ellenőrzésnek ezt a globális rendszerét a HÁLÓZAT vezetői hierarchiája elsősorban rejtett kapcsolathálója, az illuminátus szabadkőművesség, valamint az általa létrehozott központi bankok segítségével irányítja. A HÁLÓZAT felső és ismeretlenségbe burkolódzó vezetői a demokratikus államok ellenőrzése alatt nem álló központi bankok segítségével, feudális módon kontrollálják az egyes államok gazdaságát és politikai rendszerét, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott nemzetközi magántalálkozókon és konferenciákon fogadnak el. A HÁLÓZAT-hoz kapcsolódó több száz szervezet közül most csak annak a szemléltetésére nevezünk meg néhányat, hogy világosabb legyen, konkrétan mire utalunk: Az "500-ak Tanácsa", a "300-ak Bizottsága", a "Club of Isles", a brit "Round Table", "The Milner Group", a "Cliveden Set", "The Hermetic Order of the Golden Dawn" és "Royal Institut of International Affairs", az amerikai "Council on Foreign Relations", "Trilateral Commission" és "Skull and Bones Society", a világ legfontosabb pénzügyi és politikai vezetőit magában foglaló "Bilderberg Csoport" és még sok hasonló, igazi tevékenységét rejtegető, titkos és féltitkos szervezet. Ezek nagy része teljesen elzárkózik a nyilvánosságtól, vagy másnak mutatja magát, mint ami valójában. Ugyanez mondható el HÁLÓZAT részét képező olyan klubok rendszeréről, mint, pl. a "Hells Fire Club", a Rotary és Lions klubok, vagy a világ irányítását szolgáló stratégia és taktika kidolgozását végző olyan "think-tank"-ek, - gondolati műhelyek - százai, mint a Tavistock Institut, a Római Klub, Mont Pelerin Society, a "Hudson Institute", "Institute for Policy Studies", "Institute for World Order", "The Atlantic Council of the United States" és még sok más hasonló szervezet. A HÁLÓZAT részét alkotják a milliárdos nagyalapítványok, és a kisebb alapítványok ezrei. A HÁLÓZAT irányítja a magas fokú szabadkőművesek, elsősorban az illuminátusok, útján a különböző szabadkőműves irányzatokhoz tartozó páholyokat. A HÁLÓZAT szerves részét alkotják a Szocialista Internacionálé, és a különböző irányzatú internacionálék is, mert valamennyinek a vezérkarában kulcsszerepet töltenek be képviselői, rendszerint a színfalak mögött. A HÁLÓZAT gondolati műhelyeiben dolgozták ki a versaillesi és párizsi békeszerződések, a Népszövetség, az ENSZ, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a NATO, az Európai Unió, az Európai Monetáris Unió, az Európai Központi Bank és több más fontos nemzetközi szervezet alapokmányának a koncepcióját és az alapokmányok tervezetét. Elfogadásukkor általában ott voltak - államaik hivatalos képviselőiként - maguk a tervezetek fogalmazói is.
A HÁLÓZAT azonban nem ennyi, hanem ennél jóval több. A HÁLÓZAT a nemzetközileg intézményesült magánpénzvagyon sűrű szövedékű globális rendszere és hatalmi apparátusa: egy háttérből központilag irányított, integrált, fegyelmezett és olajozott gépezet. Azért tudunk róla keveset, mert legfőbb működési elve a maximális titoktartás. Van ereje ahhoz, hogy ezt a titoktartást kikényszerítse. Egyes - de már csak második és harmadik vonalbeli - képviselői az államok vezető politikusaiként, nemzetközi közjogi és magánjogi szervezetek tisztségviselőiként, diplomatákként, pártvezérekként, korporációs birodalmak és pénzintézetek elnökeiként, igazgatóiként, nagytekintélyű nemzetközi szakértőkként megjelennek a nyilvánosság előtt. Látható pozíciójukat azonban csak formailag a demokratikus eljárásoknak, ténylegesen a HÁLÓZAT-ban viselt rangjuknak köszönhetik, és ha rosszul képviselik megbízóik érdekeit, akkor a HÁLÓZAT le is váltja őket. Kifelé mindez a demokratikus formák betartásával, de érdemben a színfalak mögött, titkos magántalálkozókon, csendes szobák mélyén, esetleg bizalmas telefonbeszélgetések útján történik. A legszűkebb felső vezetőcsoport tagjai, akiktől a kezdő impulzusok jönnek, és akik a végső szót kimondják, - akiket Rakovszkij is csak "AZOK"-nak nevez - szinte mindig inkognitóban maradnak. A rájuk vonatkozó legfőbb előírás, hogy "Ők nem is léteznek". Mivel az írott és elektronikus sajtó döntő része is a HÁLÓZAT tulajdonában van, vagy ellenőrzése alatt áll, ezért azok sem tájékoztatnak a tevékenységéről. Így, többek között a Bilderberg Csoport 1954 óta rendszeresen megtartott, és a világ sorsát meghatározó, olyan fontos kérdéseket megvitató tanácskozásairól, - mint pl. az olajár világpiaci árának a négyszeresére emelése 1973-ban, vagy a kamatlábak háromszorosára emelése 1979-ben, - sem, adott a világsajtó egyetlen egyszer sem érdemi tájékoztatást. Csupán azt írták meg, vagy sugározták néhány közhelyet tartalmazó mondatban, - ha egyáltalán közöltek valamit - ami már amúgy is kiszivárgott. Ezért csak több éves késéssel lehetett és lehet a töredék információk összerakásából, és az így nyert ismereteknek a bekövetkezett eseményekkel történő összevetéséből kikövetkeztetni, miről is tanácskoztak és döntöttek a világ legnagyobb hatalmú személyiségei nagy titokban. A világ közvéleménye ki van szolgáltatva. Hiszen ami nincs a rádióban és a televízióban, nincs a világlapok hasábjain, az az emberek fejében sincs. Ennek következtében a HÁLÓZAT szubjektíven nem létezik a számukra. Objektív hatásaiban azonban nagyon is jelen van az életükben, és egyre jobban meghatározza sorsukat.
A HÁLÓZAT tehát nem egy maroknyi "összeesküvő" megmosolyogható csoportja, hanem a már korábban is létezett, a 18. században viszont nemzetközileg is megszerveződött pénzoligarchia, több mint 230 éves múltra visszatekintő, nagy hagyományú és sok tapasztalattal rendelkező autonóm intézményrendszere, a világtörténelem önálló célokkal, stratégiával és taktikával rendelkező szereplője, saját külpolitikával, pénzügyi- és gazdaságpolitikával. A fináncoligarchia saját politikája rendszerint az egyes államok politikájának a köntösében jelenik meg. A multinacionális és multikulturális pénzoligarchiának ezt a HÁLÓZATÁT nem valamiféle etnikai hovatartozás, hanem a pénzhatalom birtoklásán alapuló érdekközösség, az ebből fakadó egyeztetett politikai stratégia és hatalmi-igény, a közös rejtőzködés szükségessége, és a koordinált cselekvés tartja össze. A HÁLÓZAT "láthatatlansága", mimikrije, biztonságos és hatékony működésének az egyik legfontosabb előfeltétele. A nemzetiszocialisták és mindenféle szélsőjobboldaliak nagy, és ártatlan emberek millióinak sorsát tragikusan érintő tévedése és bűne volt, amikor ezt a nemzetközi pénzrendszert kisajátító csoportot, és kapcsolati rendszerét, - amely bizonyíthatóan számos különböző néphez és országhoz tartozó pénzvagyontulajdonost és hatalmi ambícióval rendelkező elitet egyesít - egyetlen etnikummal azonosították. A HÁLÓZAT létezését nem etnikai alapon működő rendszerként kell felfogni. Ebben az uralmi rendben egy privilegizált csoport a magánpénzrendszer globális monopóliuma segítségével gyakorolja az uralmat úgy, hogy magánellenőrzése alá vonta a csak szuverén államokat megillető felségjogokat: a pénzkibocsátást, a kamat- és árfolyamszabályozást, a monetáris politika teljes eszközrendszerét. Ez a rendszer a magánpénzvagyon koncentrálódása révén alkalmas arra, hogy egy szűk elit irányíthassa a világgazdaságot, és általa a nemzetközi politikát. Ennek a rendszernek a központjában a leggazdagabb pénzdinasztiák állnak, mint haszonélvezők, és mint a hatalmat végső soron kézbentartó irányítók. Azt a tényt azonban, hogy ezek között vezető szerepe van az évszázados tapasztalatokkal rendelkező nemzetközi pénzdinasztiáknak, amelyek származásilag egyik vagy másik nép elitjéhez kapcsolhatóak, súlyos tévedés úgy értelmezni, hogy az adott pénzügyi elit azonos azzal a néppel, amelyből származik, vagy azzal az országgal, amelynek a polgára. A nemzetközi pénzoligarchia soknemzetiségű és eredendően kozmopolita, mert a pénzvagyon rendszere is nemzetek feletti és kozmopolita. Éppen ezért a transznacionális fináncoligarchiát teljesen értelmetlen bármelyik néppel azonosítani, és ugyanilyen értelmetlen egy konkrét etnikum vagy nép valamiféle "világösszeesküvését" feltételezni. Egyik hús-vér nép sem felelős a HÁLÓZAT által működtetett rendszerért, az általa kirobbantott konfliktusokért, az uzsoracivilizáció elterjesztéséért, a munkával megtermelt érték kamattal történő elvonásáért. Megengedhetetlen csúsztatás egy konkrét népet, vagy etnikumot, felelőssé tenni egyes pénzdinasztiák, vagy a HÁLÓZAT egészének a tevékenységéért. A kollektív bűnösség és felelősség feltételezése ebben a vonatkozásban is teljességgel elfogadhatatlan, tudományosan és morálisan egyaránt.
A HÁLÓZAT esetében elsősorban a globális pénzrendszer mechanizmusainak és automatizmusainak az arctalan uralmával állunk szemben. A rendszert természetesen emberek alakították ki, és önző érdekeiket követő konkrét személyek hierarchiája működteti, de soha nem egy bizonyos nép vagy nemzet. A HÁLÓZAT használja eszközként a népeket és az általa ellenőrzött államokat, de fordítva ez már nem igaz. Nemcsak a népek, de ma már a kormányok sem tudják a saját érdekükben működtetni a teljesen függetlenedett magánpénzrendszer gépezetét. A népek - legyenek azok vérségi származáson alapuló nemzetek, vagy állampolgári kötelékek által összefűzött országlakók, - a békés munka lehetőségét kívánják, és azt, hogy munkájuk eredményét sem nyílt katonai-adminisztratív erőszakkal (ahogyan ezt a KOMINTERN kommunista nemzetközi forradalmárai tették), sem a formális demokráciába elrejtett eladósítással és kamatfizetésre kényszerítéssel (ahogyan ezt a KAPINTERN pénzmonopolista oligarchiája, befektető pénzemberei és bankvezérei ma teszik), ne lehessen elvenni tőlük. A HÁLÓZAT arctalan pénzrendszere és azok az elitek, amelyek ennek a rendszernek a kizsákmányoló, elnyomó mechanizmusait működtetik - a történelem tényei szerint - nincsenek tekintettel a társadalmi igazságosságra és a hagyományos értékekre. A csak pénzben gondolkodó, egydimenziós csőlátásuk következtében, kizárólag vagyonuk és hatalmuk növelését tartják szem előtt. A globális pénzarisztokrácia uralmi törekvései ezért elkerülhetetlenül feszültséget, félelmet, irigységet és gyűlöletet keltenek, nemcsak az egyes emberekben, de a népek között is. Ez pedig ellenálláshoz, végső soron háborúhoz vezet. Ilyen háború volt a 2. világháború is.
Terv a dinasztikus államok átalakítására Európában
A HÁLÓZAT több évszázad alatt, fokozatosan fejlődött ki és többször lényegesen átalakult, amíg jelenlegi formáját elérte. Először Angliát hódította meg a 17. században, ellenőrzése alá véve az ország pénzrendszerét, bankjait, gazdasági és politikai életét. Kialakult a City of London, mint hatalmi központ, amely létrejötte óta - a háttérből való befolyásolással - a parlamentet és az uralkodóházat is irányítja. Ezt követte a pénzrendszer átvétele Franciaországban, majd pedig segítségével az 1789-es forradalom kirobbantása. Napóleon félretételével azóta is a HÁLÓZAT irányítja diszkréten ezt az országot a pénzügyi kontroll közvetett és kifinomult eszközeivel. A számos miniállamra szakadt német birodalom ellenőrzés alá vételére 1770-ben a HÁLÓZAT akkori vezetői megbízást adtak a neves frankfurti bankárnak, Moses Mendelsohnak, valamint Adam Weishauptnak, az ingolstadti jezsuita egyetem tanárának, az illuminátus rend megalakítására. Hatévi gondos előkészítés után, 1776. május 1-én, Weishaupt formálisan is megindítja az illuminátus rend működését. A rend célja az volt, hogy a világon akkor létező különböző szabadkőműves páholyok és titkos társaságok irányítását titokban átvegye és felhasználja a HÁLÓZAT céljainak az elérésére. A szabadkőművesek és az illuminátusok szövetségét az 1782. július 16-án véget ért, Wilhelmsbadban tartott titkos találkozón pecsételték meg. (Több kutató is ezt nevezi az első kommunista internacionálé tényleges megalakulásának.) Az itt megkötött paktumnak a segítségével létrejött a különböző titkos társaságok és a szabadkőműves páholyok szövetsége, és lehetővé vált mintegy hárommilliót kitevő tagságuk egy központból történő közvetett irányítása. A szigorúan titkos wilhelmsbadi találkozón elfogadott döntésekről nem sok került nyilvánosságra, mert a résztvevőknek meg kellett esküdniük az abszolút titoktartásra. A francia szabadkőműves de Virieu gróf, amikor megkérték, hogy ismertessen néhány Wilhelmsbadban elfogadott határozatot, a következőt válaszolta: "Nem adhatok róluk felvilágosítást. Csak annyit mondhatok, hogy az elfogadott döntések sokkal komolyabbak, mint bárki is képzeli. Az itt beindított terv olyan tökéletesen ki van dolgozva, hogy sem a monarchiának, sem az egyháznak nincs lehetősége az előle való megmenekülésre."/1/ Egy másik résztvevő, Saint Germain grófja, pedig figyelmeztette a találkozó után a francia uralkodópárt a monarchia megdöntésére szőtt összeesküvésről. Tanácsát azonban nem hallgatták meg a párizsi királyi udvarban. A wilhelmsbadi tanácskozásról - a szigorú titoktartás ellenére - kiszivárgott hírek hatására a bajor nagyherceg 1785. októberében razziát tartott von Zwacknak, Weishaupt helyettesének, a lakásán. A számos lefoglalt okmány között megtalálták az illuminátusok tervét az európai dinasztiák uralmának a megdöntésére és az új világrend létrehozására. A bajor kormány fehér könyvet állított össze a kezébe került dokumentumokból és megküldte Európa valamennyi uralkodójának. Az illuminátus rendet hivatalosan ugyan betiltották, de Weishaupt csak illegalitásba vonult egy átmeneti időre. Az illuminátusok hamarosan ismét megjelentek, de most már a "Német Egység" mozgalmának a fedőszervezete alatt. Itt hangzott fel először a HÁLÓZAT híres jelmondata, a népek megtévesztését szolgáló, soha be nem tartott csatakiáltás: "Szabadság, Egyenlőség, Testvériség."
A HÁLÓZAT Olaszországot a Giuseppe Mazzini irányítása alatt álló Carbonari Mozgalom segítségével, és az olasz egység megteremtésével vette az ellenőrzése alá. Az 1871 után - akarata ellenére - létrejövő egységes Németország, és a 19. század utolsó évtizedeiben vele szövetkezett katolikus Habsburg Monarchia, azonban egyre nagyobb fenyegetést jelentett a HÁLÓZAT által elképzelt új európai rend számára. Ugyancsak útjában volt a jobbágyfelszabadítást követően gyors ipari fejlődésnek indult Oroszország, tekintélyuralmi rendszerével, ortodox keresztény kultúrájával, hatalmas területével és embertömegével. Zavarta az is, hogy ez az eurázsiai ország ellenállt annak, hogy a saját ellenőrzése alá vonhassa pénzügyi rendszerét. Oroszországot bolsevik ügynökei segítségével vette az ellenőrzése alá. (Ennek részletei elolvashatók a Leleplező 2/1999 számában.) A HÁLÓZAT-nak azért kellett ezeket a hagyományos dinasztikus államokat lebontania, hogy helyébe a maga politikailag liberális-kozmopolita, gazdaságilag pedig pénzmonopolista rendjét kiépíthesse, amely aztán lehetővé teszi ezen országok pénzrendszerének a magánellenőrzés alá vételét. Ugyanis a liberális demokrácia a legalkalmasabb a pénzrendszeren és kamatszedésen alapuló monopolista elituralom álcázására, az adósságfüggéssel történő kizsákmányolás rendszerének a szabadság rendjeként való feltüntetésére. A formális demokráciában a választott és csak rövid ideig kormányzó politikusok szükségszerűen függőhelyzetbe kerülnek a nem változó pénzoligarchiával szemben, amely gazdasági és pénzügyi hatalmának a túlsúlyával, így vagy úgy, de mindig be tudja juttatni a maga embereit a kormányzati pozíciókba, és érvényt tud szerezni akaratának.
Különösen sok gondot okozott a HÁLÓZAT-nak a spekulatív pénzgazdasággal szemben a termelőgazdaságnak elsőbbséget nyújtó Németország gyors gazdasági fejlődése éppen akkor, amikor az angol gazdaság, a brit birodalomból húzott extraprofitja ellenére, pontosan a HÁLÓZAT reálgazdaság-ellenes, élősködő pénzrendszerének a dominanciája miatt, hanyatlásnak indult. A Berlint Bagdaddal összekötő vasút megépítésének a terve a 19. század végén, a közel-keleti olaj egyre fontosabbá válásának az idején, azzal fenyegetett, hogy létrejön egy német irányítás alatt álló hatalmas ipari térség, amely nem a kamatszedő pénzrendszeren, hanem a termelő gazdaság elsőbbségén alapul, és ahol az uzsorás pénztőke, és vele a HÁLÓZAT szerepe és hatalma is leértékelődik. Ezért a HÁLÓZAT valamennyi eszközrendszerét felhasználva kidolgozta azt a tervet, hogy szembenálló katonai blokkok létrehozásával, háború útján egymással semmisítteti meg riválisait. Ezért már az 1890-es években oktatták a londoni szabadkőműveseknek, hogy miért van szükség egy általános háborúra, annak milyen lesz a lefolyása és milyen hatalmi átrendeződést fog eredményezni. Erről Rudolf Steiner, 33-as fokozatú szabadkőműves, az antropozófia megalapítója számolt be 1916-ban, Bázelban tartott egyik előadásában. A dinasztikus birodalmak lebontásához szüksége volt a HÁLÓZAT-nak nemcsak a katonai tömbökre, hogy sakkban tartsák és felőröljék egymást, de a forradalmi mozgalmakra is, hogy belülről gyengítsék és ássák alá ezen országok stabilitását, továbbá a kis népek nacionalizmusának a felkorbácsolására is. A mini-nacionalizmusok a világháború alatt és után hatékonyan hozzájárultak az olyan soknemzetiségű államok felbomlasztásához, mint az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország.
A HÁLÓZAT és a bolsevikok együttműködéséről már részletesen tájékoztattunk a Leleplező 1999. novemberi számában. Németországi tevékenységének részletes ismertetésére majd később kerül sor. Most csupán arra utalunk, hogy a Németország egyedüli háborús felelősségére vonatkozó nézetek ugyanúgy nem állják ki az elfogulatlan vizsgálódás és a valóság próbáját, mint a porosz militarizmusnak, a junker arroganciának, a háborús uszító, gonosz német császárnak, sőt az egész német népnek a démonizálása. A méreteinél, geopolitikai helyzeténél, gazdasági erejénél, tudományos-technikai felkészültségénél és katonai erejénél fogva a kontinentális Európa vezetésére predesztinált Németországot a HÁLÓZAT-nak mindenáron meg kellett gyengítenie, ha nem akart lemondani a kamatszedő pénzrendszer ellenőrzésén alapuló, monopolista világrend kialakításáról, amely biztosíthatja számára a világ feletti hegemónia jövőbeni megszerzését és megtartását. Az Egyesült Államok pénzügyi rendszerét, 130 évi kemény küzdelem után, 1913-ban sikerült a HÁLÓZAT-nak a saját ellenőrzése alá vonnia a Federal Reserve Systemnek, - egy általa alakított és a mai napig a tulajdonában lévő magánkartellnek - az Amerikára való rákényszerítésével. Mindez az amerikai alkotmány rendelkezéseinek a nyílt megszegésével történt, mivel az alkotmányt megfogalmazó alapító atyák nem engedték meg az Egyesült Államok törvényhozásának, hogy a Kongresszust kizárólag megillető jogokat kikölcsönözhesse magánszemélyek számára. Ahhoz, hogy ezt a Kongresszus megtehesse, módosítani kellett volna először az alkotmányt. Ennek azonban olyan szigorú feltételei vannak, amelyeket az amerikai polgárok és az egyes tagállamok ellenállása miatt soha nem lehetett volna teljesíteni. Ezért nem maradt más a HÁLÓZAT számára, mint a törvényhozók egy részének a megvásárlása, valamint az amerikai nép tudatos megtévesztése és félretájékoztatása a pénzrendszer magántulajdonbavételének messze ható és súlyos következményeiről.
A HÁLÓZAT mindig is monopolista eszközökkel gyakorolta hatalmát. Érthető, hogy ezért egy - az irányítása alatt álló - szupervilágmonopólium létrehozására törekedett. Ennek a stratégiai célnak az egyik lehetséges megvalósítása a kommunista világrendszer forradalmi úton való létrehozása volt. A HÁLÓZAT a pénz és a korporációk magánmonopóliumai révén uralkodik ma is a liberális államokban, a szabadság látszatát keltő demokratikus formák betartásával. Minél erősebbek, - koncentráltabbak és centralizáltabbak - ezek a monopóliumok, annál nagyobb a HÁLÓZAT hatalma. A legnagyobb monopólium a mindent államosító kommunista diktatúra totális állama. A legtökéletesebb, leghatalmasabb szupermonopólium pedig a globális kommunista diktatúra totális világállama lett volna, természetesen a HÁLÓZAT ellenőrzése alatt. Ez volt az illuminátusok programja, beleértve Weishauptot, Marxot, Lenint, Sztálint és utódait is. A HÁLÓZAT ma már egyértelműen a manipulált demokratikus formák között működő Globális Uniót és a benne működő pénzrendszer magánmonpóliumát részesíti előnyben. Ez biztosítja számára a legbiztonságosabb mimikrit, az arctalanságot és autokratikus hatalmának elrejtését a demokratikus kulisszák mögé. A kommunista kísérlet több okból is túl veszélyesnek bizonyult. Ellenőrzése - többször is - csaknem teljesen kicsúszott a HÁLÓZAT kezéből. Első számú bolsevik ügynökét, Trockijt, először Lenin szorította a másodhegedűs szerepébe, majd Lenin halála után pedig egy középszerű politikus, Sztálin, állította félre. A cári titkosrendőrséggel - az Ochránával - is együttműködő, bűnöző múltú kaukázusi bolsevikvezető, - egykori bankrabló és rendőrspicli, - pontosan gátlástalansága és gengszter módszerei révén "a rendőrművészet példátlan zsenijének bizonyult", ahogyan Rakovszkij kifejezte magát Kuzminnak./2/ Először csak száműzte, aztán pedig - 1940-ben, mexikói száműzetésében - pedig meg is gyilkoltatta ügynökeivel Trockijt. Ami azonban még súlyosabb bűnnek számított a HÁLÓZAT szemében az az volt, hogy kibújva az ellenőrzése alól saját személyi diktatúráját és zsarnoki rendszerét építette ki. A nemzetközi pénzoligarchia stratégiáját szolgáló világforradalom helyett, személyi diktatúrájának és a nemzeti bolsevizmusnak adott elsőbbséget. Sztálin a 2. világháború után kötött megállapodásokat is sorra megszegte. Később a Szovjetunió nukleáris fegyverei is állandóan veszélyessé tették a kísérletezést a kommunizmussal. A HÁLÓZAT ezért a szovjet kísérlet lezárása mellett döntött, annál is inkább, mert a nemzetközi pénzrendszer kisajátításával, és ennek a pénzrendszernek a kezében lévő központi bankok útján történő működtetésével, időközben sokkal hatékonyabb, biztonságosabb és szalonképesebb módot talált egy globális méretű monopolrendszer kialakítására, és a világpolitikában játszott hegemón szerepének a megerősítésére.
Miért segítette a HÁLÓZAT hatalomra Hitlert?
A Hálózat által gondosan előkészített első világháború és az azt lezáró versaillesi szerződések nélkül - amelyeket a HÁLÓZAT képviselői fogalmaztak, és amelyek elsősorban a nemzetközi fináncoligarchia érdekeit, valamint stratégiai céljait tartalmazták - a nemzetiszocialisták soha nem kerülhettek volna hatalomra Németországban. Hitler és a hitlerizmus Versailles-ban született. A minden elfogadható mérteken felüli jóvátételi kötelezettségek alatt nyögő weimari Németországot a többi országnál is jobban sújtotta az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság. A HÁLÓZAT erős embert akart az ország élére, aki stabilizálja az országot, és biztosítani tudja a jóvátétel teljesítéséhez felvett hatalmas hitelek adósságszolgálati terheinek a viselését. Hitlert nagy összegekkel segítették nemcsak olyan iparmágnások, mint Gusztáv Krupp, Karl Duisberg vagy Fritz Thyssen, de még a Hohenzollernek is támogatták abban a reményben, hogy esetleg visszatérhetnek a német állam élére. A HÁLÓZAT könnyűszerrel megakadályozhatta volna Hitler hatalomra kerülését, ehelyett azonban olyan financiális helyzetet teremtett, amely szavatolta a német bakrendszer fizetésképtelenségét és a gazdasági élet összeomlását. A válságos helyzet kialakításában kulcsszerepe volt az amerikai Morgan bankháznak, valamint a Bank of England elnökének, Montagu Normannak. Az említett két bank útján a Wall Street és a City of London, a HÁLÓZAT két központja, 1931-ben hitelembargót kezdeményezett Németország ellen. Montagu Norman, a Bank of England elnöke és Benjamin Strong, a FED new yorki elnöke, azt is megakadályozta, hogy a Dr. Wilhelm Lautenbach német pénzügyi szakértő által kidolgozott terv, amely kiemelt szerephez juttatta a kereskedelmi váltókat a fizetési rendszerben, elfogadásra kerüljön. Hitler hatalomra kerülése után már hatékonyan támogatták ugyanezt a tervet, ugyanezek a bankvezérek. Többek között ez a terv volt az, amelynek segítségével a nemzetiszocialisták rövid idő alatt hat és félmillióról az egy ötödére tudták csökkenteni a munkanélküliséget.
Ezekben a kritikus időkben a HÁLÓZAT egyik legfontosabb megbízottja Berlinben Hjalmar Schacht, a Wall Street bizalmát élvező bankvezér volt, aki 1930. márciusában azért mondott le a Reichsbank elnöki tisztéről, mert így akarta megakadályozni, hogy egy svéd üzletember áthidaló hitelhez juttassa az angolszász hitelembargó miatt fizetésképtelenné vált német bankrendszert. Lemondása után minden idejét annak szentelte, hogy pénzügyi támogatást szerezzen Londonban és New Yorkban a Németország élére kiszemelt náci vezérnek. A magasrangú szabadkőműves Hjalmar Schacht azon kevesek közé tartozott, aki nyíltan megmondta magáról, hogy beavatott testvér. Schacht egyébként már 1926 óta támogatta pénzzel az NSDAP-t, Hitler pártját, és ugyancsak ő volt az, aki meggyőzte az akkor még szkeptikus német iparmágnásokat, hogy álljanak Hitler mellé.
A City of London által ebben az időben folytatott politikát így foglalta össze tömören 50 évvel később David Stirling ezredes, a brit Speciális Légiszolgálat elit egységének megalapítója, egy privát beszélgetés során: "A legnagyobb hiba, amit a britek elkövettek, az a feltételezésük volt, hogy kijátszhatják a Német Birodalmat Oroszország ellen, abban a reményben, hogy majd mind a ketten elvéreznek az egymással vívott küzdelemben."/3/ a legfelsőbb londoni körökben is támogatták Hitlert. Közéjük tartozott Neville Chamberlain miniszterelnök, a müncheni szerződés aláírója és egyik legfőbb tanácsadója Philip Kerr, a későbbi Lord Lothian, aki a Cecil Rhodes által alapított "Round Table" egyik vezetője volt. Lord Beaverbrook, és a tulajdonában lévő brit lapok is Hitler mögé álltak. Hitler legbefolyásosabb angol támogatója azonban kétségtelenül VIII. Edward volt, aki néhány hónapig Anglia trónját is elfoglalta, és aki lemondása után, mint Windsori Herceg, Bahama kormányzója lett. Edwardot egyébként ugyanazon a napon, 1936. január 20-án, koronázták az Angol Szabadkőművesek Nagy Mesterévé, amikor királlyá is megkoronázták. /4/
Schacht, Hitler egyik legközelebbi munkatársát, Alfréd Rosenberget, már 1924-ben bemutatta a nagyhatalmú Montagu Normannak. Rosenberg a londoni Schroeder Bank elnökével is tárgyalt. Ez a bank szoros kapcsolatban állt a new yorki Schroeder Bankházzal és Kurt von Schröder báró kölni bankjával. Amikor Schröder báró és Schacht 1931-ben felkérték a német ipari és pénzügyi vezetőket, hogy támogassák Hitlert, azok csak azt kérdezték, hogy a nemzetközi pénzvilág, elsősorban Montagu Norman, hajlandó lenne-e egy Hitler által irányított német kormányt támogatni? 1932. január 4-én von Schröder báró kölni villájában került sor Schröder, Hitler és von Papen első titkos találkozójára. Ekkor már von Schröder finanszírozta titokban a náci pártot egészen Hitler hatalomrakerüléséig. Pontosan rá egy évre, ugyanezen a helyen, ismét találkozott Hitler, von Papen és von Schröder. Ekkor határozták el, hogy megbuktatják von Schleicher tábornok tehetetlen kormányát, és egy jobboldali-konzervatív koalíciót segítenek hatalomra. Január 30-án Hitler már kancellár volt.
Miközben Hitler és mozgalma számára dőlt a pénz, a Bank of England, a HÁLÓZAT egyik legfontosabb intézménye, nem volt hajlandó hitelt nyújtani Németországnak a kritikus 1931-es esztendőben. Ezzel olyan pénzügyi és gazdasági válságot okozott, amely németek millióit kergette a kétségbeesésbe és a nemzetiszocialisták karjaiba. Amikor aztán Hitler hatalomra került, Montagu Norman gondoskodott róla, hogy a Bank of England azonnal hitelekkel siessen a támogatására. 1934. májusában Norman személyesen járt Berlinben, hogy az új rezsimet titkos megállapodásokkal pénzügyileg stabilizálja. Hitler hálásnak bizonyult és Norman meghitt barátját, Hjalmar Schachtot, nemcsak a Reichsbank élére helyezte vissza, de egyszemélyben pénzügyminiszterré is kinevezte. Schacht egészen 1939-ig a Reichsbank elnöke volt.
Arról, hogy a Wall Street, különösen a Rockefeller tulajdonban lévő Standard Oil Company, mennyit fektetett be Németország és a német hadiipar talpra állításába, Antony Sutton, a Stanford Egyetem tanára és a Hoover Intézet kutatója egész könyvet írt. A Wall Street vezető bankárai segítségével lett a világ legnagyobb vegyipari óriása az I. G. Farben, amely még 1943-ban is együttműködött az olyan Rockefeller érdekeltséghez tartozó vállalatokkal, mint pl. a Standard Oil Company.
Bernhardt holland herceg, a Royal Dutch Shell főrészvényese, magas rangú szabadkőműves, a Bilderberg tanácskozások megszervezője, szintén támogatta Hitlert. Amikor a Wehrmacht megszállta Hollandiát, Bernhardt kilépett a Hollandiai Nagypáholyból és SS tiszt lett. A háború befejeztével visszatért a szabadkőművességhez és ma is a Hágai Nagy Páholy tagja, mint 33-as fokozatú testvér. Bernhardt herceg meghívására 1954-ben a brit Round Table Társaság tagjai egy szupertitkos találkozóra gyülekeztek, amelyre a hollandiai Osterbeek Bilderberg nevű szállodájában került sor. Azóta ennek a társaságnak az évente egyszer vagy kétszer - továbbra is szigorúan titokban - tartott tanácskozásait Bilderberg Tanácskozásoknak nevezik, a résztvevőket pedig a Bilderberg Csoportnak. Ez a zártkörű csoport a HÁLÓZAT számára fontos és gondosan kiválogatott politikai, gazdasági és pénzügyi vezetőket tömöríti, hiszen a találkozókon a világpolitika legfontosabb stratégiai kérdéseit vitatják meg. Az itt hozott nem formális döntések aztán kötelezően megszabják a kormányok és nemzetközi szervezetek irányvonalát. A liberális demokrácia által hirdetett szent sajtószabadság képmutatását, álszentségét, jól szemlélteti, hogy ezekről a milliók sorsát érintő, rendkívül fontos tanácskozásokról a világsajtó nem ad tájékoztatást. A Hitlert szívvel-lélekkel támogató Bernhardt jelenleg a Szabadkőműves Legfelsőbb Tanács főfelügyelője és ma is gyakran részt vesz a neo-náci New Age mozgalom találkozóin.
Hitlert a HÁLÓZAT-hoz áttételesen kapcsolódó okkult társaságok is támogatták. Ezeket a Priory of Sion szabadkőművességhez tartozó olyan kvázi-szabadkőműves társaságok manipulálták, mint az Order of the Golden Dawn, az Ordo Templi Orientis (O.T. O.), és a müncheni Thule Gesellschaft. Ezek a rózsakeresztes társaságok a fehér, főleg az árja faj felsőbbrendűségét hirdették, és hozzájárultak a nemzetiszocialisták szélsőséges faji politikájának a kialakulásához. Az angolszász szabadkőművesség jelentős összegeket juttatott Hitlernek a Brit Királyi Külügyi Intézet (RIIA) és ennek a new yorki ikerintézménye, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) tagjai által kontrollált bankokon keresztül. A báseli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, nemcsak továbbította ezeket a pénzeket Hitlerhez, de részt vett a Szovjetunió megtámadására készülő Németország hadiiparának a finanszírozásában is. A HÁLÓZAT-nak ez a fontos bázeli intézménye, azt kérte cserébe, hogy a náci vezér az általa elfoglalt valamennyi ország aranytartalékát juttassa el a BIS-hez, amit a Führer mindig meg is tett. (A Nemzetközi Fizetések Bankja, azaz a BIS, ma is meghatározó szerepet játszik a világ pénzrendszerének az irányításában, pl. ennek a banknak állt az élén a belga bárói rangra emelkedett Alexander Lámfalussy, mielőtt az Európai Monetáris Intézet igazgatója, majd pedig Frankfurtban felállított Európai Központi Bank első - ideiglenes - elnöke lett. Lámfalussy Sándor jelenleg a magyar kormány egyik legfontosabb gazdasági-pénzügyi tanácsadója.) a Priory of Sion irányzatú szabadkőművesség angliai vezérkara, amely a HÁLÓZAT, azaz a Round Table Society és a Cliveden Set, integráns része volt, kilenc hónapon át terveket dolgozott ki a brit külpolitika számára. Ezek célja segítségnyújtás volt ahhoz, hogy a londoni kormány miként vegye rá Hitlert a Szovjetunió megtámadására.
Az ismertetett tényekre és összefüggésekre támaszkodva már mi is válaszolhatnánk arra a kérdésre, hogy miért segítette hatalomra a HÁLÓZAT a náci diktátort. De térjünk most vissza Rakovszkijhoz, és vegyük közelebbről szemügyre, hogy ő 1938. januárjában hogyan válaszolt erre a kérdésre a Ljubjankában? Milyen érvekkel győzte meg kihallgatóját, az NKVD-s Kuzmin tábornokot, és rajta keresztül Sztálint, hogy eddigi fasisztaellenes, népfrontos politikáját feladva kössön paktumot Hitlerrel és osszák fel egymás között Lengyelországot?
Rakovszkij élete és letartóztatásának előzményei
H. G. Rakovszkij 1873-ban, a bulgáriai Kotelben született. Először bolgár állampolgár volt, majd amikor a Dobrudzsában fekvő családi birtok román fennhatóság alá került, román állampolgár lett. Középiskoláit Bulgáriában végezte, majd 1890-ben Svájcba költözött és a berni egyetem orvosi karán tanult. Itt diákként több éven keresztül szerkesztette a Szociál-Demokrát c. lapot. Itt ismerkedett meg Engelsszel és Wilhelm Liebknechttel, aki bevonta a Vorwarts c. lap kiadásába. Rakovszkij Liebknechten keresztül ismerte meg a német szociáldemokrácia vezetőit. Bernben érintkezésbe lépett az ott élő oroszországi marxista emigráció olyan neves képviselőivel, mint Plehanov, Akszelrod, Vera Zaszulics és Lenin. Rosa Luxemburg tanácsára marxista tanulóköröket szervezett. Ezután rövid ideig a berlini orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, majd Angliában élt egy ideig. A franciaországi Montpellierben doktorált. Disszertációja, amelyben az orvostudomány és a társadalomtudomány kapcsolatát elemezte, nagy feltűnést keltett. Ezután a romániai Constantában katonaorvosként szolgált és közben könyvet írt a francia történelemről. Sokat publikált. Nemcsak a román és a bolgár munkásmozgalom problémáival foglalkozott, hanem neki kezdett az antiszemitizmus elleni vitairatának is, amely "A Dreyfus-ügy politikai jelentősége" címmel jelent meg. Ezután rövid időre az orosz fővárosban élő feleségéhez, Szent Pétervárra utazott. Az orosz rendőrség elől, amely zaklatta az akkor már ismert forradalmárt, kénytelen volt Romániába visszatérni. Még egy kísérletet tesz, hogy letelepedjen Pétervárott, de az orosz hatóságok kiutasítják az országból. Ekkor feleségével Párizsba utazott és joghallgató lett. 1902-ben ismét visszatér Oroszországba, de felesége halála után megint Párizs lett az otthona, ahol befejezi jogi tanulmányait.
Trockij és Rakovszkij 1903-ban ismerkedett meg. A két Grand Orienthez tartozó szabadkőműves forradalmár barátsága 1913-ban mélyült el, amikor Trockij meglátogatta Romániában, ahol Rakovszkij az apjától örökölt birtokán gazdálkodott, és egyben széleskörű forradalmi tevékenységet fejtett ki. Az internacionalista Rakovszkijt is megpróbáltatások elé állította az első világháború kitörése és a nemzetköziség helyett a nemzeti utat választó szociáldemokrácia válsága. Az 1915. szeptemberében megtartott zimmerwaldi nemzetközi szocialista konferencián aktív szerepet játszott Trockij oldalán, és tagja volt a kiáltványt szerkesztő bizottságnak is. Amikor 1916-ban Románia hadbalépett, Rakovszkijt, a balkáni szocialista munkásföderáció titkárát, letartóztatták. 1917 májusáig Iasi-ban raboskodott. A várost elfoglaló orosz csapatok parancsnoka - ekkor már a szabadkőművesekből álló Kerenszkij kormány áll Oroszország élén - Miljukov orosz külügyminiszter kérésére, kieszközli a tekintélyes Grand Orientes szabadkőműves Rakovszkij szabadonbocsátását. A bolsevik hatalomátvételt követően, 1917. decemberében belépett a bolsevik pártba, majd 1918. januárjában találkozik Petrográdon az ugyancsak magasrangú Grand Orientes szabadkőműves Leninnel, aki a Népbiztosok Tanácsa megbízottjaként Dél-Oroszországba küldi, hogy a Besszarábiát elfoglaló román erőkkel szemben megszervezze a szovjet ellenállást. Ezután átkerült Ukrajnába, ahol az ellenforradalmi erők leverését irányító kollégium, az ukrajnai CSEKA elnöke lett. Rakovszkijt nevezeték ki 1919. januárjában Szovjet-Ukrajna Népbiztosi Tanácsának elnökévé, és egyidejűleg ő töltötte be a külügyi népbiztos tisztét is. A hadikommunizmus idején ő lett az Ukrán Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának az elnöke is. Közben beválasztották a bolsevikpárt központi vezetőségébe is. A széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Rakovszkij képviselte Szovjet-Oroszországot a génuai tárgyalásokon, ahol a küldöttség pénzügyi referense volt. A rapallói tárgyalásokon is ő volt a szovjet delegáció gazdasági szakértője. 1923-ban végleg diplomáciai pályára kerül. Kinevezése, a Lenin betegsége miatt egyre nagyobb hatalomhoz jutó Sztálin szándékai szerint, Trockij befolyását volt hivatva csökkenteni. Londoni nagykövet lesz, de a brit birodalom felbomlására vonatkozó - a HÁLÓZAT véleményével egyébként egyező - nézetei miatt az angol sajtó nem keltette jó hírét. Ennek ellenére eredményes diplomatának bizonyult, és 1924. áprilisában ő vezette a szovjet küldöttséget a szovjet-angol tárgyalásokon.
Rakovszkij 1923 őszén a baloldali ellenzékhez csatlakozott, és véglegesen elkötelezte magát Trockij irányvonala mellett, és az ellenzék egyik vezéralakja lett. 1925-ben már nem választották be a Központi Bizottságba, mert határozottan Sztálin ellenfeleként érvelt, elutasította a "szocializmus egy országban" tételt és a hangsúlyt továbbra is a nemzetközi forradalom ösztönzésére helyezte. 1925-ben Párizsban lett követ, de persona non gratá-nak nyilvánították Franciaországban, miután 1927. augusztusában aláírta a trockista ellenzék ama nyilatkozatát, amely az európai proletariátust felhívta a kapitalizmus megdöntésére. Ez év szeptemberében Trockijjal együtt kizárták a Komintern Végrehajtó Bizottságából, majd a XV. pártkongresszus után kizárták a bolsevik pártból is, és Asztrahánba száműzték "gazdasági szakértőként". Mivel könyvtára és archívuma a rendelkezésére állott, ezért az utópikus szocializmus kutatásába fogott. Minden nyomás ellenére kitartott Trockij és az ellenzék platformja mellett. Cikkeiben, vitairataiban újra és újra az elméleti szocializmussal szembesítette a korabeli szovjet valóságot. Rakovszkijt ezért a szibériai Baraulba száműzték, majd Jakutszban telepítették le. A trockista veterán azonban 1934 elején - levonva a következtetéseket Hitler hatalomra kerüléséből, - önkritikát gyakorolt és 1935-ben visszavették a pártba. Ezután az Egészségügyi Népbiztosságon a kutató intézetek munkáját irányította. 1937-ben, a második nagyszabású koncepciós per során az ő neve is elhangzott, hogy kapcsolatban áll a "trockista centrummal". 1937 nyarán letartóztatták. Hónapokkal később elismerte, hogy "kémtevékenységet" folytatott. Az 1938-as harmadik nagy koncepciós perben 20 évi börtönre ítélték.
A háborúra készülődő szovjetvezetés 1939-ben elhatározta, hogy a belügyi népbiztosság keretében NKVD-s hadosztályokat állítanak fel a GULAG táborok lakóiból speciális feladatok ellátására. Ezeket a gulag-foglyokból szervezett NKVD-s hadosztályokat és kisebb katonai egységeket, "fekete hadosztályoknak", "fekete egységeknek" nevezték, mivel ezeknek a katonái a hadsereg khakizöld egyenruhája helyett a gulag-táborok lakóinak a fekete egyenruháját viselték. A Szovjetunió felbomlását követően nyilvánosságra került, hogy az egyik ilyen feketehadosztály parancsnokát Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijnak hívták. Csaknem bizonyos, hogy ez a hadosztályparancsnok azonos azzal a Rakovszkijjal, aki korábban a legfelső szovjet vezetéshez tartozott. Eddig életrajzírói is úgy tudták, hogy 1941 nyarán, 68 éves korában, nem tisztázott körülmények között, a börtönben halt meg. Más források szerint széleskörű tájékozottsága miatt végeztek vele a fogságban. Valójában azonban a fronton halt meg, és az ő - NKVD általi - kihallgatásának hosszú jegyzőkönyvét találta meg a német támadás után egy ukrán faluban a spanyol önkéntes Kék Hadosztály egyik tisztje.
A spanyol tiszt az ukrajnai parasztházban, a hosszú évekig az NKVD szolgálatában álló orvos, dr. Joszif Landovszkij holtteste mellett, egy sűrűn teleírt füzeteket tartalmazó füzetcsomót talált. Ezeket a füzeteket magával vitte Spanyolországba, ahol 1950-ben spanyolra fordították, és "Sinfonia en Rojo Major" (Egy vörös őrnagy szimfóniája) címmel Mauricio Carlavilla Madridban publikálta. A könyvet, amely riasztó hatást váltott ki, bizonyos körök azonnal és gondosan felvásárolták. Des Griffin amerikai kutató az 1970-es években az Egyesült Államokban is kiadta. Németül írott könyve (D. Griffin, Die Herscher, Luzifers 5. Kolonne, Vaduz, 1980) is tartalmazza a kihallgatási jegyzőkönyvet. Eddig még egyetlen szakember sem vonta kétségbe ennek a történelmi dokumentumnak a hitelességét. Nemcsak a jegyzőkönyv keletkezésének helye, ideje, és körülményei ismertek minden részletre vonatkozóan, hanem ismertek a szereplő személyek is. Ezen túlmenően a bekövetkezett történelmi események is hitelesítik a kihallgatási jegyzőkönyv tartalmát. A "mainstream", azaz hivatalos, főáramlathoz tartozó történetírás mellőzi Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét, de az úgynevezett revizionista történészek közül egyre többen hivatkoznak rá, mint kordokumentumra. (Des Griffin, Johannes Rothkranz, Heniz Scholl és mások.) Vannak olyanok is, akik kapcsolatot látnak - és nem is alaptalanul - a Rakovszkij által elmondottak, és a hírhedt hamisítvány, a "Cion bölcseinek a jegyzőkönyve" egyes gondolatmenetei között. Ez azt a látszatot keltheti, hogy a Rakovszkij jegyzőkönyv hitelessége is ugyanígy kétségbe vonható.
Hitelesítenek-e a történelmi események?
1999 őszén jelent meg az izraeli bírónő, Hadassa Ben-Itto, "A máig élő hazugság" című kiváló könyve magyarul, amely "A Cion bölcseinek a jegyzőkönyvei cáfolata" alcímet viseli. Ez a tudományos alapossággal elkészített mű minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy a "Jegyzőkönyvek" csaknem kétharmada a múlt században élt francia jogász, Maurice Joly, remekül megírt és 1864-ben megjelent "Párbeszéd a pokolban"-jának a szó szerinti másolata, vagyis plágium. A hamisítók egyszerűen törölték az eredeti francia szövegből a Machiavellire és Montesquieu-re, illetve az allegorikus párbeszédre vonatkozó utalásokat, és a maradék szöveget egy "titkos zsidó vezetőség" találkozóinak a jegyzőkönyveiként tűntették fel. Hadassa Ben-Itto a Jegyzőkönyvek fennmaradó, harmadik harmadára vonatkozóan, számos új adatot közöl. A hamisítást Pjotr Ivanovics Racskovszkij tábornok, az Ohrana nyugati hírszerzőszolgálatának vezetője irányította. Ez ismert volt. De az már nem, hogy a konkrét feladatot két professzionális hamisító szakértő, kisebb részt Salomon Kogan és nagyobb részt Matvej Golovinszkij végezte el. Vitte gróf, a cári kormány nyugatbarát vezetője, azt is gyanította, hogy Ely de Cyon, az orosz pénzügyminiszter párizsi képviselője is részt vállalt a hamisítvány elkészítésében. Boris Lifschitz büntetőjogász, a "Jegyzőkönyv" kapcsán folyt berni per szakértője szerint, Vitte gyanúja megalapozott lehetett. Ely de Cyon, aki Franciaországban telepedett le, a tudományos pályát elhagyva, újságírással foglalkozott. Több olyan cikket írt, - mutatott rá Lifschitz - amelyben azzal vádolta meg a zsidókat, hogy a világuralom megkaparintása céljából összeesküvést szőnek a szabadkőművesekkel./5/ Racskovszkij egy másik párizsi munkatársa, Manaszevics-Manujlov is, igen nagy valószínűség szerint, részt vett a hamisítás kivitelezésében.
Az is megalapozott feltételezésnek tekinthető, hogy Hermann Goedsche Biarritz címen írt regényének az a fejezete, amely a "A prágai zsidó temetőben" címet viseli, közrejátszott a Cion Bölcseinek nevezett fiktív csoport kitalálásában. Joly eredeti műve huszonöt képzelt párbeszédet tartalmaz az olasz Machiavelli és a francia Montesquieu között. A főszerep az olasz tudósé, és a francia filozófus hangja egyre gyengül, rövid kérdésekre és megjegyzésekre korlátozódik. Hadassa Ben-Itto így összegezi véleményét Joly írásáról:
"Tragikus tény, hogy Joly könyve nemcsak az antiszemiták bibliája lett, hanem ördögi módon a diktátorok kézikönyve is. Joly azt akarta bemutatni, hogy az abszolutizmus milyen veszélyeket rejt magában. Figyelmeztetni szerette volna az embereket a demokrácia sebezhető voltára és arra, hogy a diktátorok milyen könnyedén kijátszhatják gyenge pontjait. Semmi másra nincs szükség, csak egy gazdasági válságra, egy kéznél lévő ellenségre, amely ellen a tömeg könnyen felheccelhető és egy olyan emberre, aki a nemzet megmentője pózában tetszeleghet. Joly nem sejthette, hogy könyve nem fegyver lesz a diktatúrák ellen, hanem épp ellenkezőleg: a diktátorok kézikönyvévé válik, a legveszélyesebb elméletek és módszerek forrásává, amelyek a következő évszázadban hozzá fognak járulni ahhoz, hogy az emberiség történelmének eddigi legszörnyűségesebb bűneit kövessék el. A könyv valódi hőse nem Montesquieu volt, hanem Machiavelli. Az ő hangja erősebben, tisztábban hallatszott, üzenete meggyőzőbb volt. Akiknek Joly a könyvét szánta, nem hallották meg az üzenetet, de a gonosz erők annál inkább. A Joly által olyan részletesen ecsetelt machiavellista receptet a hamisítók alapul vették a Jegyzőkönyvek elkészítéséhez, és Hitler felhasználta ahhoz, hogy megkísérelje uralma alá vonni a világot, és egyben igazolást nyerjen a történelem legjobban megtervezett és legmódszeresebb népirtásához."/6/
Ben-Itto idézett szavai mind igazak, mégis kiegészítésre szorulnak. Maurice Joly szabadkőműves volt, a Rózsakeresztes Rend tagja. Meghitt barátság fűzte Victor Hugohoz, aki ugyanezen rend tagja volt. A nagy francia író 1844-től 1885-ben bekövetkezett haláláig a Priory of Sion Nagy Mestere volt. Hugo Victor volt az, aki az 1848-as felkelést követően, az 1849-ben megtartott szabadkőműves békekonferencián, kiadta az "Európai Egyesült Államok" jelszavát. Maurice Joly-t Hugo Victor mellett szoros barátság fűzte Adolphe Isaac Cremieux-höz is, aki 33-as fokozatú szabadkőművesként a párizsi Mizraim Páholy legfelsőbb Tanácsának a tagja volt. Annak a Mizraim Páholynak az egyik nagyhatalmú vezetője, amelyiket a sionista-illuminátus Cagliostro alapított, és az Isis kultusz szerint működött. Bármennyire is hihetetlen, de tény az is, hogy Cremieux a rivális párizsi Grand Orient nagymestere is volt egyidejűleg, méghozzá a legnagyobb titokban. Hogy ez miért volt így, miért lehetett így, még nem sikerült teljesen kideríteniük a témával foglalkozó kutatóknak. Emellett 1864-1870-ig Cremieux az Alliance Israelité Universelle elnöki tisztét is betöltötte. Cremieux továbbá egyike volt azoknak, akik a Grand Orient-hez tartozó III. Napóleont a trónra juttatták. Cremieux azt remélte, hogy a császár cserébe őt nevezi ki Franciaország miniszterelnökének. Mivel ez nem történt meg, Cremieux III. Napóleon halálos ellensége, és uralmának vitriolos bírálója lett. Maurice Joly a Mizraim Páholy tagjaként pedig nemcsak osztotta Cremieux nézeteit, de mesterének páholytárs-szabadkőművesként az alárendeltje is volt. Cikkeit, amelyek Cremieux nézeteit visszhangozták, és a "Párbeszéd a pokolban" című könyvét felettesei engedélye nélkül nem is írhatta volna meg. Azt is feltételezhetjük, hogy a párbeszédek azokat a vitákat tükrözik, amelyek a Mizraim páholyon belül folytak. Ennek a témának a részletes kifejtésére azonban még visszatérünk a Leleplező további számaiban.
Most azonban ki kell térnünk arra kérdésre, amelynek a megválaszolásával Hadassa Ben-Itto végképp adós maradt: Miért követte a 20. század történelme a legfőbb irányok tekintetében az Ohrana hamisítványban rögzített programot? Csak nem a cári titkosrendőrség kormányozza a háttérből ma is a világot? Természetesen nem. De el kell gondolkodnunk, pl. azon, hogy a hamisítvány 20. párbeszéde leírja: milyen pénzrendszert kell létrehozni a világon, hogyan kell eladósítani az államokat, hogyan és miért kell örökös kamatfizetésre kényszeríteni őket? Ha tanulmányozzuk a fejlett ipari országok, Amerika, Európa és Japán jelenlegi pénzrendszerét, az szinte teljesen megegyezik azzal, ami ebben a hamisítványban le van írva. Ugyanez érvényes az 1990 után Magyarországon bevezetett pénzrendszerre is. Ben-Itto csodálkozik, hogy világszerte százezer számra fogy ez a hamisítvány ma is, és még a tiszteletreméltó japánok is hitelesnek hiszik. Az olvasók számára ennek a hamisítványnak a hitelesítését a történelmi valóság tényei, és a Jegyzőkönyvekben kifejtett program tagadhatatlan egybecsengése végzi el. Ha viszont helyreigazítjuk a "visszafelé hamisítás" módszerével a Jegyzőkönyveket, akkor egyszerűen törölnünk kell belőle az olyan utólag beleírt szavakat, mint "zsidó", "rabbi", "Sion bölcsei" "gój", és helyébe tennünk a HÁLÓZAT, "Komintern", "Kapinterm", "Nagy Mester", "szellemi elit", "pénzügyi és korporációs elit, "befektető pénzember", "központi bank elnöke", "Bilderberg Csoport és Titkársága", "Round Table Society", "Jekyll Island-i titkos tanácskozás", stb. elnevezéseket és máris elhalványul, sőt eltűnik a Jegyzőkönyvek antiszemita jellege, és kidomborodik helyébe egy uralomra törő transznacionális elit gondolkodásmódja, és stratégiai programja. Ha ezt megtesszük, akkor arra is magyarázatot kapunk: miért létezik az a jelenség, amelyet egyes szerzők "zsidók nélküli antiszemitizmusnak neveznek." Itt nem zsidókról, hanem a pénzhatalom rejtőzködő, sok-etnikumú HÁLÓZATÁ-ról, vagyis hálózatellenességről, anti-elitizmusról van szó. A transznacionális pénzügyi elitnek előnyös, ha ezt az elitellenességet antiszemitizmusnak nevezheti, hiszen ezzel csírájában elfojthat minden őt, valamint pénzrendszerét és uralmi módszereit érő bírálatot.
E sorok írójának az a véleménye, hogy fel lehet oldani "a hazug és mégis igaz" ellentmondását. A hamisítók tudtak a HÁLÓZAT létezéséről. Hiszen a hírszerzés és a felforgató tevékenység volt a szakmájuk. Ismerték a HÁLÓZAT-nak a pénzrendszer kisajátításán alapuló hatalmi igényét. Ismerték távlati céljait, stratégiáját, módszereit és eszközeit. Sokat tudtak szervezeteiről, titkos társaságairól, ezek tagságáról. Morális gátlásokat nem ismerő ügynökökként, mindazt, amit a HÁLÓZAT-ról megtudtak, többszörös csúsztatással és alantas politikai motívumoktól vezérelve, a zsidó származású elitre, a zsidó nép egészére akarták kenni. A hamisítók veszélyes csúsztatásait a következő, látszólag logikus, mégis bizonyíthatóan téves gondolatmenettel lehet szemléltetni: "a HÁLÓZAT mögött a nemzetközi pénzoligarchia húzódik meg. Ez a pénzoligarchia zsidó bankárokból áll. A zsidó bankárok azonosak a zsidó nép egészével, a zsidó vallással és kultúrával. A pénzhatalom harca a hegemóniáért a zsidó nép harca a világuralomért. A zsidók szabadkőművesek és a szabadkőművesek zsidók." Már volt róla szó, de fontossága miatt megismételjük: A HÁLÓZAT egyetlen néppel sem azonos. Sohasem volt az, mert kezdettől fogva számos nép elitjéből álló nemzetek feletti oligarchikus hierarchia volt, amely elsősorban a pénzrendszer útján gyakorol befolyást, irányítja az egyes államokat és a nemzetközi életet. Egyetlen nép "világösszesküvése" sem létezik, a "zsidó-világösszeesküvés" badarsága is már csak a szélsőjobboldal fantáziájában pislákol tovább. Igazolható viszont tudományos módszerekkel, hogy létezik az a HÁLÓZAT, amelyet Carroll Quigley, a kiváló amerikai történész évekig kutatott, és cáfolhatatlan dokumentumokkal alátámasztva le is írt a "Tragédia és remény" c. kiemelkedő munkájában.
A 2. világháború után némiképpen változott a helyzet, mert ma már szinte előnyös a HÁLÓZAT számára, ha - téves és megtévesztő módon - a zsidó nép egészével azonosítják egyesek. Ebben az esetben a HÁLÓZAT-ra vonatkozó minden kritikai elemzést, legyen az bármennyire a tényekre támaszkodó és tudományosan megalapozott, mellőzni lehet az "antiszemitizmusra" való hivatkozással. Elég elővenni és ráragasztani valakire ezt a címkét, és már nincs is szükség többé érdemi vitára. A tényekkel szembenéző kutató azonban világosan látja: mivel a HÁLÓZAT bizonyíthatóan egyetlen néppel sem azonosítható, ezért a HÁLÓZAT-tal, és az általa kialakított rendszerrel való kritikai szembenállás, a HÁLÓZAT legfőbb alkotásának, - a kamatszedő, uzsorás magánpénzrendszernek - a bírálata, azaz e hibás rendszer alternatívájának a keresése, egyetlen nép ellen, és egyetlen vallás ellen sem irányul. Valójában az arctalan pénzviszonyokba elrejtett, kamatszedés révén történő kisajátítást és a monopolista elituralmat kívánja egy természetes gazdasági renddel felváltani, Silvio Gesell, Rudolf Steiner és más társadalomreformerek elgondolásaira támaszkodva.
Az e fejezet alcímében feltett kérdésre pedig ez a válaszunk: A történelmi valóság tényei ugyanúgy igazolhatnak utólag egy politikai-társadalmi-gazdasági programot, mint egy felépült felhőkarcoló a vele pontosan, minden részletében megegyező építési-tervet. A valóság és a terv megegyezése elméletileg véletlen is lehet, de a ház építőjének igen nehéz lenne megmagyaráznia, hogy merő véletlenségből, - csakúgy magától, - miért pont az adott tervnek részletesen megfelelő felhőkarcolót épített. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei tekintetében a hamisítók több lényeges ponton is rátapintottak a HÁLÓZAT valóságos elképzeléseire. Ezért hamis, és egyben igaz is bizonyos vonatkozásokban, ez a hírhedt hamisítvány. Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyve esetében azonban egyszerűbb a helyzet, mert szereplői ismertek és tartalmát szinte minden vonatkozásban alátámasztották az utána következő történelmi események.
Rakovszkij Sztálint akarta meggyőzni
Rakovszkij élete a Ljubjankában valójában Sztálintól függött, ezért úgy kellett megfogalmaznia mondanivalóját, hogy ne csak kihallgatója, Kuzmin értse meg helyesen, hanem annak főnöke, Sztálin is, akinek az NKVD-s tábornok folyamatosan beszámolt. A szokatlanul részletes és pontos jegyzőkönyvek is ezért készültek. Vagyis a jegyzőkönyvek harmadik főszereplője az akkori Szovjetunió teljhatalmú diktátora, aki a nagy tisztogatás idején szó szerint élet és halál ura volt. Sztálin is szabadkőműves volt, mint Lenin, Trockij és Rakovszkij, de tőlük eltérően nem a Grand Orient-hez tartozott, amelynek az egyik elágazása a szociáldemokrácia, a másik pedig a bolsevizmus, hanem a rózsakeresztes irányzathoz tartozott.
Joszif Viszarionovics Dzsugasvili (1879-1953) akkor változtatta Joszif Sztálinra a nevét, amikor 1903-ban rendszeresen kirabolt bankokat, hogy a forradalmi mozgalom számára pénzt szerezzen. Ezzel vívta ki magának szabadkőműves körökben a "kaukázusi Jessy James" címet. A fiatal Dzsugasvili eredetileg Tbilisziben egy papi szeminárium növendéke volt. 1900-ban már nem folytatta tanulmányait, mert korábban kicsapták a papneveldéből. Ebben az évben együtt lakott Georg Ivanovics Gurgyijeffel, a neves mágussal, aki a Grúziában élő tibeti misztérium hivők szellemi vezére, "guruja", volt ebben az időben. Gurgyijef rózsakeresztes szabadkőműves volt és baráti kapcsolatokat ápolt az angol szabadkőművesekkel. A faji alapon álló, gnosztikus miszticizmus tekintélyes védelmezőjének, terjesztőjének és tanítójának számított. Gurgyijef volt az, aki Sztálint beavatta a martinista szabadkőművességbe, amely mindig is rivalizált a Grand Orient irányzatú szabadkőművességgel. Amikor Sztálin 1925-ben már a bolsevik hierarchia élén állott és diktátori hatalommal rendelkezett, betiltotta a szabadkőművességet, elsősorban a Grand Orient-hez tartozó páholyokat. Ezt nemcsak azért tette, mert a szovjet hírszerző szolgálat révén tisztában volt a szabadkőművesség, különösen a Grand Orient és a hírszerzés szoros kapcsolatával, hanem azért is, mert ő a rivális szabadkőművességhez tartozott. Rakovszkij és Sztálin közvetett párbeszéde tehát nemcsak két bolsevik vezető, de az egymással évszázadok óta rivalizáló Grand Orient és a martinista szabadkőművesség két jelentős képviselőjének a vitája is a világ sorskérdéseiről.
A Rakovszkij-jegyzőkönyv
Most néhány részlet következik a Kuzmin tábornok és a letartóztatott Rakovszkij között lefolyt beszélgetésből. A szöveg a német CODE című havi folyóirat 3/1994 és 4/1994-es számaiban közzétett szöveg fordítása. Ezt a szöveget használta a Hunnia c. havilap 1995. májusi, júniusi, júliusi és augusztusi számaiban közzétett szöveg fordítója is. A CODE-t a leonbergi "Verlag Diagnosen" kiadó jelenteti meg./7/ (A "Kuz" a továbbiakban Kuzmint, a "Rak" pedig a kihallgatott Rakovszkijt jelenti.)
Kuz: Ahogy a Ljubjankában megegyeztünk, azon fáradoztam, hogy utolsó lehetőséget biztosítok önnek. Jelenléte azt bizonyítja, hogy ezt elértem. Nézzük, át akar-e bennünket ejteni?
Rak: Kívánom és remélem, hogy nem.
Kuz: De előbb egy baráti tanács: itt most a valódi igazságról van szó. Nem a "per-igazságáról", amelynek a tárgyalás folyamán a többi vádlott vallomásának a fényében kell megjelennie, és amely, ahogy ön is tudja, teljesen a politikai szükségszerűségnek, vagy ahogyan Nyugaton mondják, az "államérdeknek" van alárendelve. A nemzetközi politika szükségessége az egész igazságot, a "valódi igazságot" titokban tartatja velünk. Teljesen mindegy, hogy folyik le a per, az emberek és népek azt fogják megtudni, amit meg kell tudniuk - de egyvalakinek mindent tudnia kell: Sztálinnak.
Itt elhangzó szavai helyzetét nem súlyosbítják, tehát mondhat, amit csak akar. Ez egyébként, ahogy ön is tudja, semmiféle hátrányt nem von maga után. Csak a javát szolgálhatja. Már ebben a pillanatban visszanyerheti elvesztett életét. Nos, lássuk: mindannyian be fogjátok ismerni, hogy Hitler kémjei vagytok, és a Gestapo és az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, a hitleri hadsereg főparancsnoksága D. J.) zsoldjában álltok. Igaz?
Rak: Igen!
Kuz: És Hitler kémjei vagytok?
Rak: Igen!
Kuz: Nem, Rakovszkij, nem! Most az igazat mondja, ne a per-igazságot!
Rak: Nem vagyunk Hitler kémjei. Ugyanúgy gyűlöljük Hitlert, mint ahogy ön gyűlöli, ahogy Sztálin gyűlölheti, vagy talán még jobban. De a dolog igen bonyolult.
Kuz: Segíteni fogok önnek. Talán én is tudok valamit. Önök trockisták felvették a kapcsolatot a német vezérkarral. Igaz?
Rak: Igen!
Kuz: Mióta van kapcsolatuk velük?
Rak: A pontos dátumot nem tudom, de hamarosan Trockij bukása után, jóval Hitler uralomra jutása előtt.
Kuz: Akkor önök nem Hitlernek vagy rezsimjének a személyes kémjei?
Rak: Nem. Már előbb azok voltunk.
Kuz: És milyen szándékkal? Hogy győzelemre juttassák Hitlert és néhány orosz területet Németországnak ajándékozzanak?
Rak: Nem, semmiképp.
Kuz: Akkor tehát közönséges kémként, pénzért dolgoztak?
Rak: Pénzért? Egyetlen márkát sem kaptunk Németországtól. Hitler messze nem rendelkezik annyi pénzzel, amennyivel például a Szovjetunió belügyi népbiztosát megvehetné, mert ennek olyan szabad költségvetés áll a rendelkezésére, amely nagyobb, mint a Ford, Morgan és Vanderbilt vagyona együttvéve, anélkül, hogy el kellene számolnia vele.
Kuz: Akkor hát milyen okból?
Rak: Szabad egészen nyíltan beszélnem?
Kuz: Megkérem rá, hiszen erre szólítottam fel.
Rak: Nem Leninnek magának volt egy fontosabb oka, hogy Németország segítségét elfogadja, hogy Oroszországba jusson? Helyben kellene tehát hagyni azokat a rágalmakat, amelyeket aztán ellene irányoztak? Nem nevezeték Lenint is a császár kémjének? Hiszen ismeretes a császárhoz fűződő kapcsolata, és a német beavatkozás, amellyel a bolsevikok a vereség előmozdítóiként Oroszországba kerültek?
Kuz: Hogy ez igaz, vagy sem, nem tartozik a tárgyhoz.
Rak: De, engedje meg, hogy ezt kifejtsem. Nem nyert megerősítést, hogy Lenin eljárása jól jött a német államnak? Engedje már meg: Itt van a breszt-litovszki béke, amelyben a Szovjetunió óriási területeket engedett át Németországnak. Ki nyilvánította már 1913-ban bolsevik fegyvernek a vereség előidézését? Lenin. Kívülről tudom azokat a szavait, amelyeket egy levélben intézett Gorkijhoz: "Az Ausztria és Oroszország közötti háború igen hasznos lenne a forradalom számára, de nem nagyon valószínű, hogy Ferenc Jóska és Nyikita megadja nekünk ezt a lehetőséget." Nézze: Mi, úgynevezett trockisták, akik 1905-ben a vereség előidézését kifundáltuk, e módszer mellett aztán 1913-ban Lenin is kiállt, még most is ezt a taktikát követjük, Lenin taktikáját...
Kuz: Azzal a kis különbséggel, Rakovszkij, hogy ma a Szovjetunióban a szocializmus van uralmon, és nem valamiféle cár.
Rak: Ön hisz abban, hogy létezik szocializmus a Szovjetunióban?
Kuz: Hát nem szocialista a Szovjetunió?
Rak: Számomra csak a neve szocialista. Ebben rejlik az ellenzék igaz oka. Megengedi nekem - csak a tiszta logika alapján meg kell, hogy engedje -, hogy elméletileg az ésszerűség alapján, ugyanúgy "nemet" mondhassunk, mint ahogy Sztálinnak joga van "igent" mondani? És ha a kommunizmus győzelme igazolja a vereség előidézését, akkor, ha valaki a kommunizmust Sztálin bonapartizmusa miatt elárultnak és eladottnak tartja, ugyanúgy joga van előidézni a vereséget, ahogy ezt Lenin tette.
Kuz: Azt hiszem, Rakovszkij, az ön fölényes stílusa dialektikus teoretizálásba viszi át. A nyilvánosság előtt ellentmondanék önnek, ez világos. Elismerem az érvelését, ez az egyetlen lehetőség az ön helyzetében, jóllehet bebizonyíthatnám önnek, hogy ez csak szofizma. De ezt majd máskor. Remélem lesz módom revánsot adni. E pillanatban csak annyit: Ha az önök által előidézett vereség és a Szovjetunió saját veresége csak azt a célt szolgálja, hogy a szocializmust, ön szerint a trockizmust megvalósítsa, úgy pillanatnyilag egy ilyen vereség céltalan és hasztalan, mert az önök összes vezetői és káderei olyan konzekvensen likvidálva lennének, mint ahogy ezt már meg is tettük. A vereségnek csak egy "vezér" vagy egy fasiszta cár trónra emelése lenne a következménye. Nemde?
Rak: Valóban, a következtetés helyes.
Kuz: Nos, ahogy gondolom, ez világosan bizonyítja, hogy már sokat elértünk. Én, a sztálinista, és ön, a trockista, a lehetetlent lehetővé tettük, és eljutottunk egy ponthoz, amelyben megegyezünk: Még pedig abban, hogy ma a Szovjetuniót nem szabad, hogy legyőzzék.
Rak: Elismerem, nem gondoltam volna, hogy ilyen intelligens emberrel állok szemben. Valóban, jelenleg és még sokáig, nem szabad a Szovjetunió vereségét sem kívánni, sem előidézni, mert ma - annyi biztos - egyáltalán nem lennénk abban a helyzetben, hogy ezt a vereséget a hatalom megragadására használhatnánk fel. Nekünk, kommunistáknak nem származna belőle hasznunk. Így néz ki most a helyzet, ebben egyetértek önnek. A sztálini állam lerombolása nem fűthet most bennünket. Ezt mondom, amikor még egyszer azt hangsúlyozom, hogy ez az állam a leginkább antikommunista. Látja, nyílt vagyok.
Kuz: Kétségtelenül ez az egyetlen mód, hogy értsük egymást. Arra kérem azonban, hogy világítson meg valamit, amit magában ellentmondásosnak találok: Ha önnek a szovjet állam a leginkább antikommunista - miért nem kívánja a pusztulását? Egy másik állam kevésbé lenne antikommunista, tehát kisebb akadály lenne, hogy az ön tiszta kommunizmusát be tudja vezetni...
Rak: Nem, ez túlságosan leegyszerűsített következtetés. Még ha Sztálin bonapartizmusa olyan mértékben áll is szemben a kommunizmussal, mint Napóleon a forradalommal, akkor is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió továbbra is kommunista kaliberű és formájú, még ha formális és nem reális kommunizmussal rendelkezik is. És amikor Sztálin, megengedve Trockij eltűnését, a reális kommunizmust automatikusan formálissá változtatta, ugyanúgy lehetővé teszi számunkra Sztálin eltűnése, hogy formális kommunizmusát reálissá változtassuk. Egy óra elég lenne nekünk hozzá. Ért engem?
Kuz: Igen, persze. Ön egy klasszikus igazságot fogalmazott meg itt nekünk, mégpedig azt, hogy senki sem pusztítja el azt, amit örökölni kíván. Nos mindez csak szofisztikus szövevény. Olyan feltételezésre alapozódik, amely ellentmond a tényeknek, mégpedig Sztálin antikommunizmusára vonatkozóan. Van magántulajdon a Szovjetunióban? Vannak osztályok? Nem akarok több tényt felhozni - minek?
Rak: Sztálinnak szüksége van a kommunizmusra, hogy a kommunizmust legyőzze.
Kuz: Igen? És milyen célból? Vagy csupa kedvtelésből?
Rak: Nem, ez szükségszerűség! Fel lehet tartóztatni a történelem objektív menetét, de nem annyira, mint azt elméletileg feltételezni lehet. Annyira legyőzhetetlen az az erő, amely az emberiséget a kommunizmus felé hajtja, hogy csak maga ellen fordul az, aki a fejlődés gyorsaságát, pontosabban szólva, a permanens forradalom előrehaladását feltartóztatja.
Kuz: Mondana egy példát?
Rak: Hitler. A legnyilvánvalóbb eset. Szüksége van a szocializmusra, hogy legyőzze a szocializmust. Sztálinnak szüksége van a kommunizmusra, hogy legyőzze a kommunizmust. Azért antikommunista a kommunizmusa, mert ez nemzeti kommunizmus. A párhuzam szembetűnő. De Hitler antiszocializmusa és Sztálin antikommunizmusa ellenére szocializmust és kommunizmust csinál, és még sokkal többet. Akár akarják, akár nem, akár tudják, akár nem, formális kommunizmust építenek, amelyet nekünk kell sorsszerűen örökölnünk, Marx örökségét.
Kuz: Örökölni? De hát ki örököl? A trockizmus likvidációja maradéktalan.
Rak: Még ha mondja is, akkor sem hiszem, még ha óriási a "tisztogatás" - mi kommunisták mégis túléljük. Nem minden kommunistát tud Sztálin elfogni, még ha olyan hosszú is Ohránájának keze.
Kuz: Rakovszkij, megkérem, ha kell, megparancsolom, tartózkodjon a sértő célozgatástól. Nem él vissza a diplomáciai immunitásával?
Rak: Ejha, talán csak nem meghatalmazott miniszter vagyok? Követ? Ki tett azzá?
Kuz: Pontosan szólva ez az elérhetetlen trockizmus, ha így akarjuk nevezni.
Rak: A trockizmus, amire ön utal, nem hatalmazott fel. Nem hagyta rám képviseletét, és én nem is képviselem. A hatalmat önök adták nekem.
Kuz: Kezdek bízni önben. Feljegyzem a javára, hogy amikor a trockizmusra utaltam, nem tagadta a létét. Ez jó kezdet.
Rak: Hogy tagadnám? Én említettem meg.
Kuz: Miután elismertük egy igen különös trockizmus fennállását (Itt a trockizmus szó a HÁLÓZAT szinonimája. D. J.), szeretném, ha néhány utalást tenne nekem, hogy a felhozott azonosságokat kiértékelhessem.
Rak: Valóban, utalhatok arra, ami számomra úgy tűnik, hogy a tárgyhoz tartozik, anélkül, hogy biztosíthatnám, hogy ez mindig pontosan megfelel "azok" gondolatmenetének. (Az "azok" itt utalás a HÁLÓZAT ismeretlenségbe burkolózó, de létező és nagyhatalmú legfelsőbb vezetőire, akiket a téma kutatói az "ismeretlen kilencek", vagy csak egyszerűen a "titkos főnökök" néven szoktak emlegetni. D. J.)
Kuz: Én is ezt fontolgatom.
Rak: Abban egyetérthetünk, hogy most az ellenzék nem lehet érdekelt Sztálin vereségében vagy bukásában, mert nem rendelkezünk azzal a fizikai lehetőséggel, hogy helyettesítsük. Ebben mindketten megegyezünk. Azonban van egy vitathatatlan tény: A potenciális támadó létezik. Itt van ez a nagy nihilista Hitler, aki a Wehrmacht legveszélyesebb pisztolyát szögezi az egész horizontra. Közreműködésünkkel vagy anélkül - tüzet fog nyitni a Szovjetunióra. Egyezzünk meg abban, hogy ez számunkra a döntő ismeretlen. Helyesnek látja a probléma felvetését?
Kuz: Helyesnek. De számomra nincs döntő ismeretlen. Én Hitler támadását a Szovjetunió ellen okvetlenül biztosnak tartom.
Rak: Miért?
Kuz: Egyszerűen azért, mert az, aki a parancsot adja neki, ezt így rendelte el. Hitler a nemzetközi kapitalizmusnak csak egy zsoldosvezére.
Rak: Elismerem a veszély létezését, de ettől a ténytől még egy szakadék tátong addig a kijelentésig, hogy Hitler támadása a Szovjetunió ellen okvetlenül biztos.
Kuz: A Szovjetunió megtámadását már maga a fasizmus belső lényege meghatározza. Ezen kívül arra készteti csaknem az összes kapitalista állam, amelyek felhatalmazták az újra-felfegyverkezésre, valamint az erre szolgáló összes gazdasági és stratégiai bázis tulajdonbavételére.
Rak: Ön elfelejt valami igen fontosat: Hitler újra-felfegyverzése és azok a lehetőségek és büntetlenségek, amelyeket egészen mostanáig a versailles-i nemzetek adtak neki, jegyezze meg jól, egy különleges időszakban történt. Akkor, amikor még az ellenzék a helyén volt, amikor még mi léphettünk volna a legyőzött Sztálin örökségébe. Véletlen időbeli egybeesésnek tartja ezt? (Rak. itt arra utal, hogy a német hadsereg segítségével akarta a HÁLÓZAT visszaszerezni a szovjet állam feletti ellenőrzését a nem az ő internacionalista világforradalmi programját végrehajtó Sztálintól, és átadni a trockista ellenzéknek, azaz a saját megbízható ügynökeinek. D. J.)
Kuz: Nem látok összefüggést a között a tény között, hogy a versailles-i nemzetek engedélyezték a német újra-felfegyverkezést, és hogy fennállt az ellenzék. A hitlerizmus jelentősége magában teljesen világos és logikus. A Szovjetunió megtámadása a legrégibb idők óta megtalálható a programjában. A kommunizmus elpusztítása és a keletre irányuló terjeszkedés a "Mein Kampfnak", a nemzetiszocializmus e talmudjának egyik dogmája. És hogy az ön vereségre irányuló politikája ezt az ismert fenyegetést ki akarja használni, ez, tekintve az ön felfogását, természetes.
Rak: Igen, az első pillanatban az egész logikusnak és természetesnek tűnik, de túlságosan logikusnak és természetesnek, hogy így legyen.
Kuz: Ha ez nem így lenne, akkor bíznunk kellene a Franciaországgal kötött szövetségben. Ez bizonyára elmés ötlet. De akkora ostobaság, mintha abban akarnánk bízni, hogy a kapitalizmus feláldozza magát a kommunizmus megmentéséért.
Rak: Ha csak akkora politikai ismeret birtokában vitatkoznánk, mint egy tömeggyűlés résztvevője, akkor önnek igaza van. De ha ezt komolyan gondolja - bocsásson meg, akkor csalódtam. Sztálin híres rendőrségének politikai képzettségét többre becsültem
Kuz: A hitlerizmus Szovjetunió elleni támadása ezen kívül dialektikus szükségszerűség. Ez a sorsszerű osztályharc nemzetközi szintre emelését jelenti. Hitler mögött szükségszerűen ott fog állni az egész kapitalista világ.
Rak: Így, látva az ön skolasztikus dialektikáját, még személyesebb fogalmat alkothatok a sztálinista képzésről. Ön úgy beszél, mintha Einsteint hallanám, ahogy egy gimnazistának a négydimenziós fizikáról magyaráz. Látom, a marxizmusból csak az elemieket ismeri, a demagógot, a populárist.
Kuz: Amennyiben nem túl hosszú, és nem túl sötét, áruljon el valamit nekem a marxizmusnak erről a "relativitás elméletéről" és "kvantumteóriájáról".
Rak: Csak semmi irónia. Egy jobb óhajtól indítatva beszélek. Ebben az elemi-marxizmusban, amit önöknek Sztálin egyetemein tanítanak, találhat egy okot, ami ellentmond az ön tézisének, Hitlernek a Szovjetunió elleni támadásának a bizonyosságára vonatkozóan. Még mindig azt tanítják a marxizmus sarkalatos tételeként, hogy a belső ellentmondás a kapitalizmus gyógyíthatatlan és halálos betegsége - vagy nem?
Kuz: De, így van.
Rak: Ha ez így van, ha a kapitalizmus állandó belső ellentmondásban szenved gazdasági téren? A gazdasági és a politikai terület magában véve nem egység, ez a szociális egység állapota vagy dimenziója. A belső ellentmondások szociális területen jelentkeznek, és kihatnak a gazdasági, politikai területre, vagy attól függően, mindkettőre. Abszurd lenne, csalhatóságot feltételezni gazdasági területen és csalhatatlanságot politikai téren előfeltételként ahhoz, hogy bizonyíthassa a Szovjetunió elleni támadás elméletét.
Kuz: Így ön mindenben a belső ellentmondásra épít, a sorsszerűségre, az elkerülhetetlen tévedésre, amelyeknek a burzsoázia alá kell, hogy vesse magát, ha el akarja kerülni Hitler támadását a Szovjetunió ellen. Én marxista vagyok, Rakovszkij, de itt magunk között, anélkül, hogy egyetlen harcost meg akarnék sérteni, hivő marxistaként mondom önnek, hogy a Szovjetunió létezését mégsem szeretném az önök tévedésének a javára írni - és Sztálin ugyanúgy nem.
Rak: Én azonban igen...Ne nézzen úgy rám, én se viccelek, és őrült sem vagyok.
Kuz: Engedje meg legalább, kétségeim legyenek, amíg állítását be nem tudja bizonyítani.
Rak: Látja, milyen igazam volt, amikor marxista képzettségét középszerűnek tartottam. Indítóokai és reakciói megfelelnek a tucatharcosénak.
Kuz: És ezek nem igazak?
Rak: De, a gyalogos párttagnak, a bürokratának és a tömegnek. Célszerű azoknak, akik szépen, a sorban harcolnak...Nekik hinni kell benne, és szó szerint ismételgetni...Hallgasson rám bizalommal - a marxizmussal ugyanaz a helyzet, mint az antik ezoterikus vallásokkal. Azok híveinek is csak az elemieket, igen, a vallást csak körülbelül kellett ismerniük, ha azt a hitet akarták bennük felkelteni, ami valami abszolút szükségszerű mind a vallásban, mind a forradalomban.
Kuz: Nem valami titkos marxizmust akar felfedni most előttem, valamiféle új szabadkőművességet?
Rak: Nem, semmi ezoterikusat. Ellenkezőleg - a napnál világosabban be fogom mutatni önnek az egészet. A marxizmus, még mielőtt filozófiai rendszer, előbb a gazdaságnak, illetve a politikának a rendszere, egy összeesküvés a forradalom érdekében. (A forradalom szó itt a HÁLÓZAT célját jelentő globális monopolista rendszer megvalósítása egy világállam keretében, ha kell erőszakos eszközök igénybevételével is. D. J.) És mivel a forradalom az egyetlen abszolút valóság a számunkra, így a filozófia, a gazdaság és a politika csak annyiban igazság, a mennyiben azok a forradalomhoz vezetnek. A belső, mondjuk így, a szubjektív igazság a filozófiában, a gazdaságban és a politikában, valamint az erkölcsben egyáltalán nem létezik. Ez csak a tudományos absztrakció értelmében lehet igazság vagy tévedés. Azonban számunkra a forradalom dialektikájának van alárendelve - az egyetlen valóságnak, - és ezért az egyetlen igazságnak. Ezért ezt kell, hogy jelentse minden forradalmár számára, tehát Marx számára is, és olyan következményekkel is kell járnia.
Emlékszik Leninnek arra a mondatára, amikor valaki szembeszegülve vele azt mondta, hogy szándéka szemben áll a valósággal? Gondolja, hogy Lenin ostobaságot mondott? Nem, számára mindenféle valóság relatív volt az egyetlen abszolúthoz, a forradalomhoz képest.
Marx zseniális volt. Ha műve csak a tőke alapos kritikája lenne, már akkor is egyedülálló teljesítményt nyújtott volna, de azon a szinten, ahol elérte a mestermű kategóriáját, ott ironikus alkotássá változik: "A kommunizmusnak győzedelmeskednie kell, mert ellensége, a tőke, megszerzi neki ezt a győzelmet." Ez Marx vezérgondolata. Van ennél nagyobb irónia? Ha hisz neki az ember, elegendő a kapitalizmust és a kommunizmust elszemélyteleníteni, az emberi lényt racionális lénnyé változtatni, mint egy csodálatos játékot.
És zseniális eszköz volt azt mondani a kapitalistáknak, akik a tőkét jelenítik meg, hogy a kommunizmus a velük született idiotizmusuk segítségével fog győzedelmeskedni. Mert a "homo economicus" folyamatos idiotizmusa nélkül nem létezhetne a Marx által hirdetett tartós belső ellentmondás a kapitalizmusban. Annak elérése, hogy a "homo sapiens" "homo stultusszá" (értelmetlen lénnyé, D. J.) változzon, azt jelenti, hogy egy mágikus hatalommal kell rendelkezni, amely képes odáig hatni, hogy az ember újra az állattani létra legalsó fokára ereszkedjen alá, azaz bestiává változzon.
Csak azért, mert a "homo stultusz" létezése a kapitalizmus tetőpontjának szakaszában adott, Marx axiomatikus egyenletét így fejezheti ki: belső ellentmondás + idő = kommunizmus. Higgye el nekem, amikor mi, beavatottak meglátunk egy Marx képet, még ha történetesen éppen itt a Ljubljanka főbejárata fölött büszkélkedik is, alig tudunk egy belső nevetőgörcsöt elnyomni - látjuk, amint szakálla mögött nevet az egész emberiségen.
Kuz: Ön tényleg képes a kor legcsodálatosabb tudósán tréfálkozni?
Rak: Tréfálkozni? Dehogy - ez a csodálat kifejezése! Hogy Marxnak sikerüljön a gazdaság olyan sok emberét félrevezetnie, mindannyiunk felett kellett állnia. Most azonban, hogy Marxot egész nagyságában megítélhessük, az igazi Marxra kell irányítani figyelmünket, a forradalmárra, a kommunista kiáltvány Marxára. Azaz az összeesküvő Marxra, mert egész életében létezett már a forradalom, igen, az összeesküvés állapotában. Hiszen nem véletlenül köszöni a forradalom sikereit és végső győzelmét, az összeesküvő tevékenység e férfiainak. (A Grand Orientes szabadkőműves Rakovszkij számára a forradalom a szabadkőműves világállam megvalósulását jelenti, természetesen egy kiválasztott, monopolhatalommal rendelkező oligarchia abszolút uralma alatt.)
Kuz: Tagadja tehát a kapitalizmus belső ellentmondásának dialektikus folyamatát a kommunizmus végső győzelmében?
Rak: Abban biztos lehet, ha Marx gondolta volna, hogy a kommunizmus győzelme pusztán a kapitalizmus belső ellentmondásaiból adódik, egyetlen egyszer meg nem említi ezt a belső ellentmondást tudományos-forradalmi műveinek sok ezer oldalán. Ez lett volna Marx valódi, azaz forradalmi kategorikus imperatívusza, nem pedig tudományos természete. Egy forradalmár, - egy összeesküvő - soha nem leplezi le ellensége győzelmének titkát. Soha nem ad neki információt - hanem dezinformációval látja el, mint ahogy ezt a kémelhárításban ön is tenni szokta. Nem igaz?
Kuz: Az ön beállítása szerint ahhoz a végkövetkeztetéshez jutunk, hogy nincs is ellentmondás a kapitalizmusban, és amikor Marx ilyesmire utal, akkor ez csak egy stratégiai-forradalmi fogás. Így van? Azonban a kolosszális, és állandóan növekvő ellentmondások mégis megvannak a kapitalizmusban. Ebből adódik, hogy Marx színlelve mondta ki az igazat.
Rak: Dialektikusként ön veszélyes lenne, ha a skolasztikus dogmatika gyeplőit szétszakítaná, és saját képzelőerejének folyást engedne... Így van, Marx színlelve mondta ki az igazat. Hazudott, amikor azt a téveszmét állította, hogy a belső ellentmondás a tőkegazdaság történetében "állandó", és amikor azt "természetesnek" és "sorsszerűnek" nyilvánította. Azonban az igazat mondta, mert már tudta, hogy az ellentmondások emelkedő mértékben termelődnek és gyarapodnak a legmagasabb pontjukig.
Kuz: Most pedig ön keveredett ellentmondásba.
Rak: Itt nincs ellentmondás. Marx taktikai okokból vezet félre a kapitalizmus eredeténél, nem tagadva szembetűnő létezésüket. Marx tudta, hogyan keletkezik, élesedik, és végül hogyan hat a kapitalista termelés totális anarchiája a kommunista forradalom győzelmére. Tudta, hogy bekövetkezik, mert ismerte azokat, akik ezt az anarchiát előidézték. (Az "azok" a nemzetközi pénzkartell felső vezetőit jelöli. D. J.)
Kuz: Sajátos újdonság most felfedezni, hogy nem a kapitalizmus sajátossága, és veleszületett törvénye az, ami arra készteti, hogy "önmagát pusztítsa el", ahogyan ezt - Marxot megerősítve - egy polgári gazdaságtörténész, Schmalenbach, egy szerencsés megfogalmazásban kifejezte. De nagyon érdekelne, hogy vajon kilyukadunk-e valami személyeshez?
Rak: Még nem sejtette? Nem vette észre, hogy Marx szavai és művei ellentmondanak egymásnak? Marx kinyilvánítja a kapitalizmus belső ellentmondásának szükségszerűségét, sőt sorsszerűségét, és utal az értéktöbbletre és a tőkefelhalmozásra. Ezzel igazi valóságra utal. A termelőeszközök nagyobb koncentrációja - mondja éleslátóan - kielégíti a nagyobb proletártömegeket, a nagyobb erőt, amellyel a kommunizmust meg lehet valósítani. Nemde? Azonban egyidejűleg, amikor ezt követeli, megalapítja az Internacionálét. És az Internacionálé a napi osztályharcban "reformot-hozó", azaz olyan szervezet, amely korlátozza az értéktöbbletet, és ha lehet, meg is szünteti. Ezért objektíven tekintve az Internacionálé, Marx elmélete szerint, egy ellenforradalmi, antikommunista szervezet.
Kuz: És ez azt jelenti, hogy Marx ellenforradalmár, antikommunista lenne?
Rak: Na látja, hogyan lehet egy puszta marxista elemi képzést kivesézni. Ha az Internacionálét logikus és doktriner világossággal ellenforradalminak és antikommunistának nevezzük, ez azt jelenti, hogy a tényekben csak a láthatót, és annak azonnali hatását vesszük észre, azaz a szövegben csak a betűket látjuk. Ilyen abszurd eredményeket kapunk - éppen, mert meggyőzőnek tűnnek, - ha elfelejtjük, hogy a marxizmusban a szavak és a tettek a magasabb tudomány szabályainak vannak alárendelve: az összeesküvés és a forradalom szabályainak.
Kuz: Eljutunk már végre a végső következtetésig?
Rak: Azonnal. Ha a gazdasági osztályharc közvetlen hatásában reformot jelent, és ezért szemben áll a kommunizmus megvalósításának első elméleti feltételével, akkor ez a maga igazi és valódi jelentőségében tisztán forradalmi. Azonban, még egyszer ismétlem, alá van rendelve az összeesküvés szabályainak. Az értéktöbblet korlátozása és az osztályharcon alapuló felhalmozás csak látszat, amolyan álarc, hogy a tömeg első forradalmi mozgalmát kiváltsa. A sztrájk már kísérlet a forradalmi mozgósításra. Függetlenül attól, hogy sikeres vagy elbukik, a gazdasági hatása anarchikus.
Végül is ez az eszköz, - amely egy osztály gazdasági helyzetének megjavítására irányul - az általános gazdaság elszegényítésére szolgál. Teljesen mindegy, hogy mekkora egy sztrájk kiterjedése és eredménye, mindenképpen érvágás a termelésen. Az általános eredmény: több nyomor, amelyből a munkásosztály nem szabadítja ki magát. Ez már valami. De nem ez az egyetlen hatás, még csak nem is a főhatás.
Mint tudjuk, gazdasági téren az osztályharc egyetlen célja: többet keresni, és kevesebbet termelni. Egy ilyen abszurd gazdasági eljárás - a mi lexikonunk szerint egy ilyen "belső ellentmondás" - észrevétlen a tömeg számára, amelyet pillanatnyilag elvakít a fizetésemelés, amely automatikusan áremeléssel egyenlítődik ki, még akkor is, ha ezt állami kényszerrel korlátozzák. Az ellentmondás, hogy többet fogyasztunk, mint amennyit termelünk, mással egyenlítődik ki: a pénz inflálódásával. És így hívja elő az ember állandóan a sztrájknak, az éhezésnek és az inflációnak ezt az ördögi körét.
Kuz: Azt kivéve, amikor a sztrájk a kapitalizmus értéktöbbletének számlájára megy.
Rak: Ez csak elmélet, merő absztrakció! Vegye elő egy tetszés szerinti ország tetszés szerinti gazdasági évkönyvét, és ossza el a jövedelmet a munkavállalók között, és látni fogja, hogy micsoda "rendkívüli" hányados jön ki. Ez a világ legellenforradalmibb hányadosa, és nekünk a legnagyobb titokként kell őrizni. Mert ha az elméleti osztandóból levonjuk a fizetéseket, és azokat az összegeket, amelyek a magántulajdonosok megszüntetéséhez szükségesek, úgy csaknem mindig passzív osztandó marad a proletároknak. Még kevesebb, ha a termelékenység csökkenését, és a minőség romlását is hozzávesszük.
Tehát az az állítás, hogy a sztrájk harc a proletariátus jólétéért, csak ürügy, hogy elősegítse a kapitalista termelés szabotálását. Ezzel egyesítjük a polgári és a proletár rendszer ellentmondásait, és így kettős fegyvert kovácsolunk a forradalom számára. Kézenfekvő, hogy ez magától nem következik be, mert szükséges egy szervezet, egy vezér és fegyelem. Nem támad önben gyanú, hogy a kapitalizmus híres belső ellentmondásait, különösen a pénzügyit, valaki megszervezheti? A bevezetés alapjaként emlékeztetem arra, hogy a proletár Internacionálé az infláció kiváltásában egy húron pendül a pénzügyi Internacionáléval. És ahol összhang van, ott egyezménynek is lennie kell. Ezek az ön saját szavai. (Figyelemre méltó, hogy az illuminátus szabadkőműves Rakovszkij mennyire világosan megjelöli, hogy a világ sorsát az önálló pénzhatalommá szerveződött nemzetközi pénzkartell irányítja, vagyis a pénzügyi Internacionálé. D. J.)
Kuz: Itt akkora képtelenséget látok, - vagy kísérletet egy új paradoxon felállítására, - hogy még csak el sem tudom képzelni. Úgy tűnik, mintha egyfajta kapitalista Internacionálé létezését akarná állítani egy másik vele rivalizáló kommunista Internacionáléval, a Kominternnel egyetemben.
Rak: Teljesen így van. Amikor a pénzügyi Internacionálét mondtam, pontosan azt személyesítettem meg, mint amikor Kominternt mond az ember. Ugyanakkor egy Kapinternt mégsem akarok elismerni, mert hiszen az ellenség...
Kuz: Ha azt akarja, hogy az időt szőrszálhasogatással és fantáziálgatással töltsük, akkor rossz pillanatot választott.
Rak: Azt hiszi talán, hogy a kedvenc rabszolganő vagyok az Ezeregy éjszaka meséiből? Aki estéről-estére arra használja a képzelőerejét, hogy megmentse az életét? Nem. Ha arra gondol, hogy elkalandozom, téved. De hogy odajussunk, ahová ki akartunk lyukadni, akkor először tisztába kell jönnie bizonyos dolgokkal, tekintve teljes tudatlanságát a "magasabb marxizmus" területén. Nem tekinthetek el egy ilyen kellő megvilágítástól, mert jól tudom, hogy a Kremlben képzetlenség uralkodik. Mondja, folytassam-e?
Kuz: Folytathatja, de megmondom Önnek nyíltan: ha csak fantáziálásról van szó, szórakozása igen rosszul fog végződni. A magam részéről figyelmeztettem önt.
Rak: Folytathatom, mintha semmit sem hallottam volna... Mivel ön a "tőke" skolasztikusa, és én szeretném felkelteni induktív adottságait, és ezért valami különösre szeretném emlékeztetni. Vegye figyelembe, hogy Marx micsoda éleslátással festi meg kora Angliájának fejletlen iparosításával szemben az egész jövőbeli óriási iparosítást, ahogyan analizálja és ostorozza, és amilyen visszataszítónak ábrázolja a gyárosokat. Az ön fantáziája - ugyanúgy, mint a tömegé, - ha megszemélyesíti a szörnyű "tőkét", ugyanazt látja, mint amit Marx lefestett: egy nagy hasú gyárost, akinek Havanna szivar füstöl a szájában, elégedetten böfög, és elcsábítja a munkás feleségét vagy lányát. Nem így van?
Másrészről emlékezzen Marx mérsékletére és polgáros derekasságára, amikor a pénzkérdést ecseteli. A pénz kapcsán nem jelennek meg híres belső ellentmondásai. A pénzügy, mint magában való egység, számára nem létezik, az ő szemében a kereskedelem és a pénzforgalom a gonosz kapitalista termelési rendszer következménye, amelynek teljesen alá van rendelve, és amely meghatározza.
A pénzkérdésben Marx reakciósnak mutatkozik, és az is volt, a legnagyobb meglepetésre, jóllehet, szeme előtt lebegett az ötágú csillag - a szovjet csillaghoz hasonló -, amely egész Európát fényével beragyogta: az öt Rothschild fivér a bankjaikkal. Ekkora felhalmozott tőke mellett, - amekkorát eddig nem ismert a világ, és amely vagyon méretei minden képzelőerőt felülmúlnak, - Marx elmegy észrevétlenül. Ez azért mégiscsak furcsa? Nem?
Talán Marxnak ebből a különös vakságából adódik az utóbbi idők forradalmainak egy közös jelensége. Mindannyian bizonyíthatjuk, hogy ha a tömeg hatalmába kerít egy várost vagy egy nemzetet, csaknem mindig babonás félelmet tanúsít a bankokkal és a bankárokkal szemben. Királyokat, tábornokokat, püspököket, rendőröket, papokat, és a gyűlölt kiváltságosok más képviselőit kivégzik, kifosztják. Felgyújtják a tudomány épületeit is. De mint gazdasági-szociális forradalmárok, respektálják a bankárok életét, és a pompás banképületeket sértetlenül hagyják. Tudomásom szerint egészen letartóztatásomig ma is ugyanez ismétlődik.
Nem tűnik mindez különösnek az ön számára? Nem tudom, észrevette-e a különleges hasonlóságot a nemzetközi pénzügy, és a nemzetközi proletariátus ügye között? Azt mondhatnánk, hogy az egyik a másik tükörképe.
Kuz: Miben látja a hasonlóságot ezeknél az annyira szemben álló dolgoknál?
Rak: Objektíve azonosak. Igen, amint már rámutattam, a reformisták, és az egész szakszervezeti jelenség által támogatott Komintern az, amely a termelés anarchiáját, az inflációt, a tömeg nyomorát és kétségbeesését előidézi. Másrészről a nemzetközi pénzügy teremt hasonló körülményeket, csak az előbbinek a sokszorosát, amelyet a magánpénzrendszer tudatosan vagy tudatlanul támogat. Most már elképzelhetjük az okokat, miért tussolta el Marx a pénzügy ellentmondásait, amelyek éles megfigyelése előtt nem maradhattak rejtve. A pénzügyben szövetségesre lelt, amelynek ténykedése objektívan tekintve forradalmi, és ez már akkoriban is rendkívüli jelentőségű volt.
Kuz: Kérem, folytassa.
Rak: Ahhoz, hogy tudjuk, hogy miként lett a pénzügyi Internacionálé a pénznek, ennek a mágikus talizmánnak az urává, amely egészen jelenünkig az emberek számára növekvő mértékben lett az, ami valamikor az isten és a nemzet volt. A pénz az a valami, ami tudományos érdeklődésben még a forradalmi stratégia művészetén is túltesz, mert művészet ez is, és forradalom ez is. Ezt akarom elmagyarázni önnek.
Amikor a történetírók és a tömeg szemét elvakította a francia forradalom lármája és sikere, a nép részeg volt a győzelemtől. A királyt a többi kiváltságossal együtt minden hatalmától megfosztották, ugyanakkor nem vették észre, hogy egy maroknyi ember, némán, óvatosan, feltűnés nélkül magához ragadta a királyság igazi hatalmát, egy mágikus, csaknem isteni hatalmat, akik ezt úgy birtokolták, hogy senki sem tudott róla. A tömeg nem vette észre, hogy idegenek ragadták magukhoz ezt a hatalmat, akik a tömegeket nemsokára sokkal keményebb szolgaságra kényszerítették, mint amilyenben a királyság alatt voltak, mert a király - vallási és erkölcsi kötöttsége, valamint balgasága miatt - képtelen volt ekkora hatalom gyakorlására. Ezért van az, hogy a király legnagyobb hatalmát olyan emberek ragadták magukhoz, akiknek erkölcsi, intellektuális és kozmopolita természete ezt megengedte, hogy így cselekedjenek. Természetesen ezek születésüktől fogva nem voltak keresztények, hanem kozmopoliták voltak.
Kuz: Mi lehet, az a mitikus hatalom, amelyet magukhoz ragadtak?
Rak: Kisajátították a pénzverés királyi jogát... Ne nevessen, mert különben azt kell hinnem, hogy ön nem tudja, hogy mi is valójában a pénz. Megkérem, hogy képzelje magát az én helyembe. Önnel szembeni helyzetem ahhoz az orvoséhoz hasonlít, akinek a bakteorológiát kell elmagyaráznia egy másik, Pasteur előtt elhunyt, és most életre keltett orvosnak. De tisztában vagyok az Ön tudatlanságával és megbocsátom. Egy olyan nyelv, amely olyan szavakkal zsonglőrködik, amelyek hamis képzeteket ébresztenek a dolgokról és a tettekről, nem közvetít valódi, pontos fogalmakat. A pénzt említettem - lelki szemei előtt természetesen a pénz fizikai alakja jelenik meg fémből vagy papírból. De nem ez a pénz! A forgalomban lévő tényleges pénz igazi anakronizmus. Amíg létezik, és forgalomban van, egy aktivizmus tartja fenn, mert praktikus fenntartani. A tényleges pénz ma már csak illúzió, puszta fikció.
Kuz: Egy ilyen briliáns paradoxon merésznek, csaknem költőinek nevezhető.
Rak: Ha akarja, briliáns, de nem paradoxon az, amit itt mondok. Én is tudom - és nevetni fog rajta -, hogy most még az államok, a királyok képeit vagy országcímereket nyomnak fémdarabokra vagy papírra -, de mit jelent ez ma már? A forgalomba a pénz nagy részét, a nagy tranzakciók részeit, a nemzeti vagyon biztosítékát - vagyis a pénz kibocsátását - megakadályozták azok az emberek, akikre céloztam. Bankkönyvi tételek, utalványok, csekkek, pénzváltás, forgatmány, leszámítolás, árfolyam, fizetés és állandóan fizetés. Ez olyan, mint egy áttört zuhatag, amely elárasztja a népeket. Mi volt ezzel szemben a fémpénz és a papírpénz? "Azok" (Rakovszkij így nevezi a nemzetközi pénzkartell hálózatának névtelenségbe burkolózó legfelsőbb irányítóit.) azonban igen finom pszichológusként - az általános tudatlanság biztosította büntetlenségükből kifolyóan - sokkal többhöz jutottak.
A tőkepénz óriási szériáján túl, hogy nagyságát a végtelenségig növeljék, és forgathatóságát a gondolat gyorsaságával ruházhassák fel, megalkották a kölcsönpénzt... Egy absztrakciót, egy kiagyalt fogalmat, egy számjegyet... Kölcsön... Hitel... Érti már? Mindez csalás. Hamis pénz törvényes árfolyammal!... Más szavakkal, hogy jobban megértessem magam, a bankok és a börzék, az egész pénzügyi rendszer egy gigantikus gépezet, amelyet azért találtak ki, hogy egy szörnyűség kerüljön a természetes folyamatok helyébe, - ahogyan ezt Arisztotelész nevezte, - hogy a pénz újra pénzt fialjon, azaz valami olyasmit tegyen, ami bűn a gazdasági élet ellen, és ami a pénzemberek esetében a büntető törvénykönyvek rendelkezéseibe is ütközik. Ez a valami az uzsorakamat.
Tudom, már mi lesz az ellenvetés. Az, hogy törvényesen tesznek szert kamatra. Még ha jogukban áll is mindez - és ez azt jelenti, hogy nagyon sok illeti meg őket -, ez a kamat akkor is uzsora marad, mert ezt a kamatot nem létező tőke után szedik csaló módon.
A bankok mindig olyan mennyiségű, csak számokban létező kölcsönpénzt hiteleznek, vagy tartanak a termelőgazdaságban forgalomban, amely ötször-százszor nagyobb, mint a fizikailag létező pénz.
Nem akarok azokról az esetekről beszélni, amikor a kölcsönpénz - ez a kiagyalt hamis pénz! - felülmúlja a bankok által összegyűjtött pénzt. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy valójában nem ez az igazi tőke, hanem egy nem létező tőke kamatozik, akkor még jogtalanabb a kamat szedése. A bankok - csaló módon - a valódi tőkének a sokszorosát kölcsönzik ki... És vegye figyelembe, kérem, hogy az a rendszer, amit itt bemutatok, még a legártatlanabb eszköz ahhoz, hogy hamis pénzt állítson elő.
Képzelje el, hogy néhány korlátlan hatalommal rendelkező ember tulajdonába kerülnek a reális javak. Ezek egyben korlátlan diktátorokká is válnának, vagyis a termelés és az elosztás egyedüli uraivá, és ezzel egyben a munka és a fogyasztás diktátoraivá is. Ha megengedi képzelőereje, gondolja ezt el világméretekben, és fel fogja ismerni a szociális és morális területen az anarchikus, tehát forradalmi hatást. Érti már?
Kuz: Nem, még nem értem.
Rak: Természetesen igen nehéz megérteni ezt a csodát.
Kuz: Csodát?
Rak: Igen, a csodát! Hát nem csoda az, ha egy faasztal katedrálissá változik? Ilyen csodát azonban az utóbbi évszázadban ezerszer megértek az emberek anélkül, hogy akárcsak megrezzent volna tőle a szempillájuk. Mert bámulatra méltó csoda az, hogy azok a bankok, amelyekben pénzükkel kereskedő, megvesztegethető uzsorások ültek valamikor, templommá változtak, amelyek a pogány-kor oszlopos stílusát utánzó homlokzatukkal ott díszelegnek a modern városok utcáin, és amelyekhez tódul a tömeg attól a hittől megszállva, hogy mindent lelkesen felajánljanak annak a pénznek nevezett istenségnek, amelyről azt hiszik, hogy a bankárok páncélszekrényeiben trónol, átadva magát isteni küldetésének, a kamat formájában való végtelen szaporodásnak.
Kuz: Ez a rothadó burzsoázia új vallása.
Rak: Az biztos, hogy vallás. A hatalom vallása!
Kuz: Ön tehát a gazdaság poétája.
Rak: Az embernek szüksége van költészetre, hogy fogalmat alkothasson a pénzügyekről, minden idők legzseniálisabb és legforradalmibb műalkotásáról.
Kuz: Ez téves nézet. A pénzügyet, ahogy Marx, de mindenekelőtt Engels definiálta, a kapitalista termelési rendszer határozza meg.
Rak: Így van, csak fordítva. A kapitalista termelés rendszerét a pénzügy határozza meg. Amit ezzel szemben Engels mond, sőt bizonyítani akar, az a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a pénzügy uralkodik a polgári termelés fölött. Nos ez úgy van, hogy Engels és Marx a pénzügyet a forradalom leghatalmasabb gépezetét - amelyhez képest a Komintern csak gyerekjáték -, nem akarja felfedni és megvádolni. Ellenkezőleg. Gazdasági tehetségüket felhasználva még egyszer "rejtjelezniük" kellett az igazságot a forradalom érdekében. És mindketten ezt tették.
Kuz: A történet nem új. Hasonlót, emlékszem, már Trockij is írt 10 évvel ezelőtt...
Rak: Mondja csak nekem...
Kuz: ...amikor kinyilvánította, hogy a Kominform konzervatív szervezet a New York-i tőzsdéhez képest, és a nagy bankárok a "forradalom kovácsai".
Rak: Igen, ezt mondta egy kis könyvben, amelyben megjósolta Anglia összeomlását. Valóban ezt mondta, és a következőket fűzte hozzá: "Ki űzi Angliát a forradalom útjára?" És ezt válaszolta: "Nem Moszkva, hanem New York."
Kuz: De ő állította azt is, emlékszik rá, hogy ha a New York-i pénzemberek készítik elő a forradalmat, akkor ez öntudatlanul történik.
Rak: Leon Trockijra is vonatkozik az az ok, amit megjelöltem, hogy Engels és Marx miért rejtjelezte az igazságot.
Kuz: Trockijban csak egy bizonyos - már eléggé ismert nézetet - becsülök, amellyel aztán meg is elégedett, miután kijelentette, hogy ezek a bankárok "ellenállhatatlanul, öntudatlanul teljesítik forradalmi küldetésüket."
Rak: És teljesítik küldetésüket annak ellenére, hogy Trockij ujjal mutat rájuk? Különös, hogy nem változtatnak rajta!
Kuz: A pénzemberek öntudatlan forradalmárok, ugyanis szellemi tehetetlenségük miatt nem látják a végső hatásokat.
Rak: Ön tényleg ezt hiszi? Azt hiszi, hogy ezek az igazi zsenik öntudatlanul cselekednek? Néhány idiótának tartja azokat az embereket, akiknek ma az egész világ engedelmeskedik? Ez megdöbbentő ellentmondás lenne.
Kuz: Mit akar ezzel mondani?
Rak: Egészen egyszerűen azt állítom, hogy ezek objektíven és szubjektíven, vagyis teljesen tudatosan forradalmárok. (A "forradalom" szó itt a nemzetközi pénzkartell irányítása alatt álló, monopolista világállam létrehozása érdekében folytatott politikai-gazdasági küzdelmet jelöli. D. J.)
Kuz: A bankárok? Megőrült?
Rak: Én nem. És ön? Gondolkozzon már el! Ezek a férfiak ugyanolyan emberek, mint ön meg én. Az, hogy pénz fölött rendelkeznek, hogy hitelezők, ez még nem jelenti a becsvágyuk végét. Ha valami kielégüléshez juttatja őket, az a hatalom utáni becsvágy. Miért ne éreznének ösztönzést az uralkodásra, a totális uralomra ezek a bankárok. Ugyanúgy, amint ön is, meg én is érzek.
Kuz: De ha ők már úgyis univerzális hatalommal rendelkeznek, ahogy ön hiszi - és most én is így teszek -, mit kívánhatnának még maguknak?
Rak: Már mondtam: a totális hatalmat. Egy olyan hatalmat, mint amilyennel Sztálin rendelkezik a Szovjetunióban, csak még nagyobbat, univerzálisat.
Kuz: Egy olyan hatalmat, mint Sztáliné? De fordított céllal.
Rak: A hatalom, ha valóban abszolút, csak egy lehet. Az abszolút fogalma kizárja a sokféleséget. Ennyiben annak a hatalomnak, amelyre a "Kapintern", és amelyre a "Komintern" törekszik, - mert mindkettő azonos, vagyis politikai területen akar hatásos lenni, - hasonlónak kell lennie. Az abszolút hatalom vagy öncél - vagy pedig nem abszolút hatalom. És a mai napig nem találták fel a totális hatalom más gépezetét, mint a kommunista államot. A polgári-kapitalista hatalom - még legfelsőbb fokán, a cézári szinten is, - korlátozott hatalom, mert amikor ez a hatalom az Ókorban elméletileg az istenség megtestesülése volt a fáraóknál és a császároknál, akkor a gazdasági élet még olyan primitív, és a technikai államapparátus még annyira elmaradott volt, hogy mindig maradt szabad terület, szabad mozgástér az egyes ember számára. Érti már, hogy azok, akik bizonyos értelemben már a föld népei és kormányai fölött uralkodnak, abszolút uralmat akarnak? Értse meg, ez az egyetlen, amit még nem értek el...
Kuz: Ez érdekes, mindenesetre őrültségnek tűnik.
Rak: Ez kisebb őrültség, mint amilyen Lenin őrültsége volt, aki arról álmodott, hogy a világot egy svájci tetőszobából uralja, vagy Sztáliné, aki hasonlóról álmodott egy szibériai fakunyhóban. A pénz urainak ilyesfajta becsvágya a New York-i felhőkarcolók magasából számomra sokkal természetesebbnek tűnik.
Kuz: Fejezzük be! Kik azok az "azok"?
Rak: Gondolja, hogy itt raboskodnék, ha név szerint tudnám, hogy kik?
Kuz: Miért?
Rak: Egészen egyszerű okból: aki "azokat" személyesen ismeri, azt nem hozzák olyan helyzetbe, hogy kényszeríthetnék arra, hogy megnevezze őket. Ez ennek az intelligens összeesküvésnek a legelemibb szabálya, ahogyan azt ön is tudja.
Kuz: Nem azt mondta, hogy bankárok?
Rak: Én nem. Emlékezzen! Mindig "nemzetközi pénzügyet" emlegettem, és mindig "azokat" mondtam, és nem többet. Ha informálnom kellene önt, csak tényeket mondanék, neveket nem, mert nem ismerek neveket. Azt hiszem, nem csalódik, amikor azt mondom, hogy "azok" nem tartoznak azok közé az emberek közé, akik hivatalok tulajdonosaiként, vagy a világpolitikában, vagy a bankok világában felbukkannak. Annyit megértettem Rathenau - a rapallói Rathenau - meggyilkolása óta, hogy a politikában és a pénzügyben csak közvetítőket használnak fel. Természetesen olyan embereket, akikben teljesen megbíznak, és akik ezerszeres módon garantált hűséggel viseltetnek irántuk. Így biztosak lehetünk, hogy a bankárok és a politikusok csak "azok" bábjai -, és elképzelhetjük, hogy milyen nagy lehet a hatalmuk, és mennyire ők az események személyes kezdeményezői.
Kuz: Jóllehet, ez érthető is, meg logikus is, de nem lehet, hogy indokolt tudatlansága csak bújócska az ön részéről? Személyes tapasztalatom és aktáim szerint, ön sokkal nagyobb szerepet játszott ebben az összeesküvésben, hogy ne tudjon többet. Nem gyanít talán mégis egy konkrét személyt "azok" közül?
Rak: De igen, csak talán nem hisz nekem. Azt feltételezem, hogy egy - hogy is mondjam? - misztikus személyiségű férfiról, vagy férfiakról van szó, egyfajta Ghandiról, de annak feltűnő alakja nélkül, a puszta hatalom misztikusáról. Nem tudom, ért-e engem? Tehát "azok" nevét és címét nem ismerem. Képzelje el, hogy Sztálin, aki ma az egész Szovjetuniót uralja, falak és testőrség nélkül élne, és nem rendelkezne több garanciával az életét tekintve, mint bármelyik polgár? Mi lenne ilyen esetben az az eszköz, amely megvédené a merénylettől? Csak a névtelenség védené meg. Ez az, amely minden összeesküvő eszköze, és ha még ráadásul olyan sok hatalommal rendelkezik, mint Sztálin, akkor különösen!
Kuz: Van logika abban, amit mond, de mégsem hiszek önnek.
Rak: Higgye el, nem tudok többet! Ha tudtam volna, milyen boldog lennék ma! Nem itt ülnék, hogy az életemet védelmezzem! Teljesen megértem a kérdéseit és a szükségszerűséget, amit a rendőri foglalkozás alapján érez, hogy valami kézzel foghatót szedjen ki belőlem. Az ön megelégedésére, és arra is, mert a célhoz szükséges, amelyet mindketten el kívánunk érni, meg fogom tenni a tőlem telhetőt, hogy orientáljam önt. (Rakovszkij arra utal, hogy Kuzmin ígéretet tett életének a megmentésére, ha megfelelő információkat ad neki, és rajta keresztül Sztálinnak, akinek ez a részletes kihallgatási jegyzőkönyv továbbítva lett. D. J.)
Tudja, hogy a meg nem írt történelem, amelyet csak mi beavatottak ismerünk, az első Internacionálé megalapítójának, Adam Weishauptnak, nevét csak titokban közli? Emlékszik egyáltalán a nevére? Az Illuminátusok néven ismert szabadkőműves páholy vezére volt. Az Illuminátus nevet Weishaupt a másik keresztényellenes és kommunista összeesküvés korától, a gnosztikától kölcsönözte. Amikor ez a nagy forradalmár, szemita és ex-jezsuita, aki a francia forradalom győzelmét előre látta, elhatározta (vagy megbízták - főnöke, a nagy filozófus Moses Mendelsohn volt), hogy alapít egy szervezetet, amely titkos, és amelynek a francia forradalmat - politikai céljain túl - tovább kell fejlesztenie, hogy átalakuljon olyan szociális forradalommá, amelynek célja a kommunizmus létrehozása. Ezekben a hősi időkben óriási veszélyt jelentett volna, akárcsak célként is megnevezni a kommunizmust.
Ezért van az összes megelőző intézkedés, vizsga és misztérium, amelyekkel Weishauptnak az Illuminátusokat körül kellett vennie. Még hiányzott egy évszázad, amíg börtön és kivégzés veszélye nélkül, nyilvánosan kommunistának vallhatta magát valaki.
Ami nem ismeretes, az Weishauptnak és híveinek az első Rothschildokhoz való kapcsolata. E híres bankárok vagyona eredetének titka azzal magyarázható, hogy ők voltak az első Komintern kincstárnokai. Számos jel utal arra, hogy amikor ez az öt fivér maga között felosztotta Európa pénzügyi birodalmát, egy titokzatos hatalom segített nekik mesés vagyonukat összegyűjteni. Ezek a segítők lehettek az első kommunisták, akik a bajor katakombákból egész Európában szétszóródtak.
Mások azt mondják, amit nagy valószínűséggel el is hiszek, hogy a Rothschildok nem a kincstárnokai, hanem a vezetői voltak ennek a titkos kommunizmusnak. Ez a felfogás arra a biztos tényre támaszkodik, hogy Marx, valamint az első kommunisták, azaz a most már nyilvános Internacionálé legfőbb vezetői, köztük Heine és Herzen, báró Lionel Rothschildnak engedelmeskedtek, akinek a forradalomról alkotott képét Disraeli angol miniszterelnök írta meg regényében. Főhősét, Sidoniát, Lionel Rothschildról mintázta, aki multimilliomosként számtalan kémet, carbonarit, szabadkőművest, titkos zsidót, cigányt és forradalmárt ismert, és akinek parancsolt.
Mindez fantasztikusnak tűnik, de bizonyított, hogy Sidonia az öreg Nathan Rothschild fiának idealizált képét jeleníti meg, amit bizonyít az a harc, amit megnyert. Ha minden igaz, ami ezekből a tényekből leszűrhető, akkor most már nevén nevezhetjük annak a felhalmozásnak az óriási gépezetét, amelyet a nemzetközi pénzügy képvisel. Ez egyenlő azzal a gépezettel, amely a forradalmi Internacionálét létrehozta.
Valami zseniális. A kapitalizmussal érhető el a tőke legnagyobb mértékű felhalmozása, ami a proletariátust munkavállalásra kényszeríti, kétségbeesésbe kergeti, és egyidejűleg egy olyan szervezetet hoz létre, amelynek a proletariátust egyesítenie kell, hogy a forradalomba hajtsa. Ez lenne a történelem legkiemelkedőbb eseménye. És ami még több: emlékszik az öt Rothschild fivér anyjának arra a mondatára, hogy "ha a fiaim nem akarnák, nem lenne háború." Azaz ők voltak a döntőbírák háború és béke fölött, és nem a császár.
El tud képzelni egy ilyen kozmikus jelentőségű tényt? Nem látja már itt a háborút a maga forradalmi funkciójában? Háború - kommün! Tehát azóta, minden háború egy óriási lépés a kommunizmus felé. Mintha egy titokzatos hatalom elégítette volna ki Lenin kívánságát, amit Gorkijnak kifejtett. Emlékezzen 1905-re és 1914-re!
Legalább azt ismerje el, hogy abból a három emelőből, amelyek a világot a kommunizmusba emelik, kettőt nem képes kezelni a proletariátus. Sem a harmadik Internacionálé, sem a Szovjetunió, amely akkor még nem is létezett, nem idézett elő, és nem viselt háborúkat. De a háborút a száműzetésben lévő maroknyi bolsevik sem tudta kiváltani, bármennyire is kívánta. Ez világos, mint a nap. És még kevésbé tudta és tudja az Internacionálé, vagy a Szovjetunió, a tőkének ezt az óriási felhalmozását, és a kapitalista termelés nemzeti és nemzetközi anarchiáját elérni. Ez akkora anarchia, amely képes óriási mennyiségű élelmiszert elégetni, ahelyett, hogy az éhező embereknek adná, és képes arra, amelyet Rathenau így fogalmazott meg: "Odáig hasson, hogy a félvilág szart termeljen, és a világ másik felének azt meg kelljen vennie."
Végül a proletariátus nem írhatja a maga javára a négyzetesen emelkedő inflációt, az elértéktelenedést, az értéktöbbletet, a nem pénzügyi takaréktőke, és a nem uzsoratőkének minősülő pénz folyamatos elrablását, a vásárlóerő állandó süllyedését se, amely így biztosan vezet a forradalom tulajdonképpeni ellenségének, a középosztálynak az elnyomorodásához. Tehát nem a proletariátus kezeli a háború és a gazdaság mozgató emeltyűit. A proletariátus kétségtelenül a harmadik mozgató, az egyetlen látható és feltűnő, amely a végleges támadást intézi a kapitalista állam erődítménye ellen, és be is veszi. Biztos, hogy beveszi, ha "azok" kiszolgáltatják neki.
Kuz: Újra azt mondom, hogy mindannak, amit ön oly irodalmian ábrázol, annak neve van, és már unalomig ismételgettük beszélgetésünk során, hogy az nem más, mint a kapitalizmus belső ellentmondása. És ha van egy akarat és egy akció, ahogy ön állítja, amely idegen a proletariátus számára, akkor most felszólítom, nevezzen meg nekem konkrétan ilyen eseteket.
Rak: Meg lesz elégedve eggyel? Nos, "azok" izolálták politikailag a cárt az orosz-japán háború idején, és az Egyesült Államok pénzelte Japánt, pontosabban szólva Jacob Schiff, a Kuhn és Társa Bankház főnöke, amely a Rothschild-ház New York-i érdekeltsége. Olyan nagy volt a hatalma, hogy elérte: az ázsiai gyarmati sorban tengődő népek azt az idegengyűlölő Japánt támogatták, amelynek idegengyűlöletét most Európa is tapasztalhatja.
A hadifogoly-táborokból a legjobb harcosok jöttek Pétervárra, akiket Amerikából küldött forradalmi ügynökök képeztek ki, miután engedélyt kaptak erre Japántól, azokon a bankárokon keresztül, akik Japánt pénzelték. Az orosz-japán háború a cár seregeinek megszervezett vereségével idézte elő az 1905-ös forradalmat, amely megbukott ugyan, de közel volt a győzelemhez. Ha a győzelem nem is adatott meg ennek a forradalomnak, mégis megalkotta a szükséges politikai feltételeket az 1917-es győzelemhez.
Olvasta Trockij életrajzát? Emlékszik forradalmársága első idejére? Még ifjonc, aki szibériai száműzetése után emigránsoknál tartózkodik Londonban, Párizsban és Svájcban. Lenin, Plehanov és Martov csak sokat ígérő kezdőnek tartja. De már az első szakadásnál független merészel maradni, és ő akar az egyesülés döntőbírája lenni. 1905-ben még csak 25 éves, és már egyedül tér vissza Oroszországba, párt és saját szervezet nélkül. Olvassa el Sztálin ki nem "tisztogatott" tudósítását az 1905-ös forradalomról, vagy Lunacsarszkij tudósításait, aki nem volt trockista. Pétervárott Trockij állt a forradalom élén - ez az igazság. Presztízzsel és népszerűséggel csak ő kerül ki a forradalomból. Nem Lenin, Martov, vagy Plehanov nyerte meg, és tartotta életben a forradalmat. - Hogyan és miért emelkedik fel az ismeretlen Trockij, és nyer azonnal hatalmat a legidősebb és legtekintélyesebb forradalmárok fölött? Egész egyszerűen azért, mert megházasodott. Vele jön Oroszországba felesége, Szedova. Tudja ki ez a nő? Annak a Jivotovskynak a lánya, aki szoros összeköttetésben állt a Warburg bankárokkal, Jacob Schiff vagyonának résztulajdonosaival és rokonaival, vagyis azzal a pénzügyi csoporttal, akik Japánt is pénzelték, és Trockijon keresztül az 1905-ös forradalmat is finanszírozták. Itt van tehát annak az oka, hogy miért kerül Trockij azonnal a forradalmi lépcsőfok tetejére. És ez a kulcsa Trockij valódi személyiségének.
De ugorjunk 1914-re. Az osztrák trónörökös elleni merénylet mögött Trockij áll, és ez a merénylet váltja ki az európai háborút. Valóban azt hiszi, hogy merő véletlen volt a merénylet és a háború? Ahogy azt egy cionista kongresszuson Lord Mechett mondta? Analizálja az oroszországi hadjárat fejlődését a "nem-véletlen" fényében! A vereség előidézése mestermű. A cárnak nyújtott segítséget a szövetségesek úgy szabályozták és adagolták, hogy az a szövetségesek követeinek érvet szolgáltatott ahhoz, hogy II. Miklóst az egyik öngyilkos támadás után a másikra késztessék. Ostobaságát tekintve egyébként ez nem is volt nehéz. Az orosz hústömeg óriási volt, de ez csak mellékes szerepet játszhatott.
Szervezett támadások vezettek a forradalomhoz. Amikor minden oldalról forradalom fenyeget, ez recept a demokratikus köztársaság megteremtéséhez. A küldöttek köztársasága bejelenti, hogy büntetlenséget biztosít a forradalmároknak. Valami még azonban hiányzik. Kerenszkijnek egy további gyilkos támadást kell elrendelnie és keresztül vinnie, hogy ezzel felforduljon a demokratikus forradalom. Még Kerenszkijnek kell véghezvinnie, és befejeznie az állam átadását a kommunistáknak. Trockij így "észrevétlenül" átveheti az egész államapparátust. Micsoda különös vakság! Ez a sokat megénekelt októberi forradalom valósága: a bolsevikok átvették a hatalmat, amelyet "azok" kiszolgáltattak nekik.
Kuz: Ön tehát azt meri állítani, hogy Kerenszkij Lenin tettestársa volt?
Rak: Leniné nem, hanem Trockijé. Jobban mondva: "azoké"!
Kuz: Abszurdum!
Rak: Nem képes felfogni? Éppen ön nem? Ezen igen csodálkozom. Ha ön kémként elérné, hogy az ellenséges erőd parancsnoka legyen - nem nyitná meg azoknak a támadóknak a kapukat, akiket valóban szolgál? Nem lenne akkor több egy közönséges legyőzöttnél, vagy fogolynál? Talán nem tenné ki magát annak a veszélynek, hogy az erőd megtámadása során meghal, mert egy támadó, aki az egyenruháját nemcsak maszknak tartja, önt igazi ellenségnek tekinti? Higgye el nekem, emlékmű és mauzóleum nélkül, a kommunizmus többet köszönhet Kerenszkijnek, mint Leninnek.
Kuz: Ezzel azt akarja mondani, hogy Kerenszkij tudatosan és önszántából hagyta magát legyőzni.
Rak: Igen, ez teljesen nyilvánvaló számomra. De még ennél is többet mondok önnek: tudja ki pénzelte az októberi forradalmat?
"Azok" pénzelték, pontosan azokon a pénzembereken keresztül, akik Japánt és az 1905-ös forradalmat is pénzelték. Jacob Schiff és a Warburg fivérek, azaz a bankok nagyszövetsége. Köztük az öt Federal Reserve Bank egyike, valamint a Kuhn, Loeb és Társa Bank, amelyben más európai és amerikai bankárok is részt vettek, olyanok, mint Guggenheim, Hanauer, és Aschberg, a stockholmi "Nya Banktól".
"Véletlenül" ott voltam Stockholmban, és részt vettem a pénzek átutalásában. Amint Trockij megérkezett, én voltam az egyetlen, aki a forradalom részéről részt vett ebben. De végre jött Trockij, ezt hangsúlyoznom kell, mert a szövetségesek kiutasították Franciaországból a vereségért elkövetett tevékenysége miatt, és ugyanezek a szövetségesek szabadon engedték, hogy a szövetséges Oroszországban a vereségért ügyködjön. Ez megint csak egy véletlen?
Ki tette ezt? Ugyanazok, akik elérték, hogy Lenin keresztül utazhasson Németországon. "Azok" el tudták érni Londonban, hogy Trockijt - a védelem szétbomlasztóját - kihozták egy kanadai táborból, és azt is el tudták intézni, hogy amerikai útlevéllel az összes szövetséges ellenőrző ponton keresztülutazhatott. Mások, köztük Rathenau, elintézte Lenin keresztülutaztatását az ellenséges Németországon.
Ha egyszer majd előítéletek nélkül tanulmányozhatja a forradalom és a polgárháború történetét, olyan rendőrségi vizsgálat szellemében, mint amilyenre csak ritkán kerül sor, akkor az események lefolyásában, valamint az egyes részletekben, - sőt még bizonyos anekdotikus vonatkozásokban is - egy egész sor igen meglepő "véletlent" fog találni.
Engedje meg, hogy lezárjam ezt a történetet, hogy mindketten levonhassuk a tanulságot. Lenin tehát fenntartás nélkül engedi működni Trockijt, amikor az Petrográdba érkezett. Ahogy azt Ön is jól tudja, a két forradalom idején igen mély volt a véleménykülönbség kettőjük között. A forradalom győzelmének azonban Trockij a mestere, ha akarja ezt Sztálin, ha nem. Miért? Ennek titkát Lenin felesége, Krupszkaja őrizte meg. Ő tudta, ki is valójában Trockij. Lenint is Krupszkaja győzte meg, hogy vegye fel Trockijt munkatársai közé. Különben Lenin Svájcban maradt volna leblokkolva, és már ez a tény is óriási indíték volt a számára.
Hasonlóan annak tudata is, hogy Trockij mekkora segítséget hozott a forradalomnak. Lenin tisztában volt vele, hogy Trockij jelenléte pénzt és hatalmas nemzetközi segítséget jelent. Ezt bizonyította a leplombált vagon is. (Itt Rakovszkij arra az utazásra céloz, amikor a német titkosszolgálat Lenint és társait átutaztatta a háborúban álló Németországon, hogy Helsinkin keresztül Szentpétervárra mehessenek. - D. J.)
A baloldali forradalmi szárny egysége, vagyis a szocialistáké, a forradalmároké és az anarchistáké nem a jelentéktelen bolsevik párt, hanem Trockij műve volt, és nem Lenin hajlíthatatlansága hozta létre. Nemhiába volt a "pártnélküli" Trockij igazi pártja a zsidó "proletariátus" régi "szövetsége", amelyből a forradalom összes ága származik Oroszországban, és amelynek ez a kör adta a vezetőinek a 90%-át. Természetesen nem a hivatalos és nyilvános "szövetség", hanem az összes szocialista pártban jelenlévő titkos "szövetség" az, amelyeknek minden vezetője ennek a rejtett szövetségnek a vezetése alatt áll.
Kuz: Kerenszkij is?
Rak: Kerenszkij is, és még néhány nem szocialista pártvezér. A polgári pártok vezetői.
Kuz: Ezek mennyiben?
Rak: Elfelejti a szabadkőművesség szerepét a forradalom első polgáridemokratikus szakaszában?
Kuz: Azok is a "szövetség"-nek engedelmeskedtek?
Rak: Mint közvetlenül felettük álló fokozatnak, de a valóságban "azoknak" engedelmeskedtek. (Mint már többször jeleztük: Rakovszkij a nemzetközi pénzhatalom legfelsőbb és névtelenségbe burkolózó, szupertitkos vezetőit "azoknak" nevezi. "Azok" irányítják a szabadkőművesség különböző irányzatait is, amelyek viszont a szocialista mozgalomban működő titkos szövetség irányítói. - D. J.)
Kuz: A marxista hullám ellenére, amely feltornyosulva az ő jogaikat és életüket fenyegette?
Rak: Mindezek ellenére! Természetesen nem látták a veszélyt. Vegye figyelembe, hogy minden szabadkőműves többet látott a képzelőerejével, meg volt győződve, hogy többet lát, mint ami igaznak bizonyult, mert valóságosnak képzelték azt, amit kívántak. Ezért vannak jelen a szabadkőművesek növekvő számban a polgári nemzetek kormányaiban és az államvezetésben. Számukra ez a tény társaságuk politikai hatalmának a bizonyítéka. Vegye azt is figyelembe, hogy abban az időben az összes szövetséges nemzet kormányzó politikusai - egészen kevés kivétellel - mind szabadkőművesek voltak. Ez igen fontos érv volt a számukra. Abban a biztos hitben ringatták magukat, hogy ez a forradalom a francia típusú polgári forradalomba torkollik majd.
Kuz: Az 1917-es évről most lefestett kép alapján igen ravasznak kellett lenniük, ha azt hitték...
Rak: Azok is voltak. És azok ma is. Csakhogy a szabadkőművesek nem fogták fel azt az első világos leckét, mégpedig a Nagy Forradalomét, (az 1789-es francia forradalomra utal. D. J.) amelyben fontos forradalmi szerepet játszottak, és amely a legtöbb szabadkőművest felfalta, élén nagymesterükkel, Fülöp orleáni herceggel. De vérpadra juttatta testvérét, a királyt, aki szintén szabadkőműves volt, aztán a girondistákat, a hébertistákat, a jakobinusokat... és ha néhány túlélte, az életét csak Bonaparte Napóleonnak és a Brumaire-ben végrehajtott puccsának köszönhette.(Brumaire a francia forradalom által bevezetett új naptárban az október. 22-től november. 20-ig terjedő hónap, a "ködös" hónap. I. Napóleon 1799. Brumaire 18-án államcsínyt hajtott végre, amely megvetette katonai diktatúrájának alapját. D. J.)
Kuz: Ezzel azt akarta mondani, hogy a szabadkőművesség arra van ítélve, hogy a forradalom kezétől pusztuljon el, amelyet saját maga idézett elő?
Rak: Egészen pontosan... Ön most egy szigorúan titokban tartott igazságot fogalmazott meg. Én szabadkőműves vagyok. Tudta? Vagy nem? Hát jó. Elmondom Önnek a nagy titkot, amit mindig megígérnek a szabadkőműveseknek, hogy majd lelepleznek előttük, de sem a huszonötödik, sem a harmincharmadik, sem a kilencvenharmadik, de még a legmagasabb fokozat rítusában sem árulnak el nekik. Én ismerem a titkot. Természetesen nem azért, mert szabadkőműves vagyok, az kevés lenne, hanem azért, mert "azokhoz" tartozom származásilag: zsidó vagyok. (A politika és pénzgazdaság nem nyilvános terének - a láthatatlan hatalom döntéshozó hálózatának - több tekintélyes kutatója szerint, "azok" elsősorban nem az etnikai vagy vallási hovatartozás, hanem a kamatszedő magánpénzrendszer kialakításában és fenntartásában, valamint az ebből származó hatalom megszerzésében és megtartásában való közös érdekeltségük alapján működtetik formális és informális szervezeteiket, kapcsolati-hálójukat. Ezért tárgyi tévedésnek tekinthető a privát-pénzmonopólium szervezett magánhatalmát, és e hatalom világuralmi törekvéseit egyetlen néphez vagy etnikumhoz kapcsolni. A pénzhatalom hálózatában ugyanis szinte minden nép és etnikum vagyonos elitje megtalálható. Úgy tűnik, hogy Rakovszkij itt túlértékeli zsidó származásának a jelentőségét. D. J.)
Kuz: És mi ez a titok?
Rak: A szabadkőművesek egész képzése, és a szabadkőművesség egészének célja arra irányul, hogy különböző ürügyek alatt, mint amilyen, pl. a Francia Forradalom hármas jelszava, (Rakovszkij itt a "szabadság, egyenlőség, testvériség", soha komolyan nem gondolt és soha meg nem valósított, manipulációs célokra kitalált jelszavára utal. D. J. ) megteremtsék a szükséges feltételeket a kommunista forradalom számára, hogy azok rendelkezésre álljanak. És mivel a kommunista forradalom a burzsoázia egész osztályának, és a burzsoázia minden vezetőjének a fizikai likvidálását helyezi kilátásba, a szabadkőművesség valódi titka a szabadkőművességnek, mint szervezetnek, az önfelszámolása, és minden valamiképpen jelentős szabadkőművesnek a fizikai öngyilkossága.
Nos, érti már? Ha a szabadkőművesre ilyen vég, ilyen sors vár, miért van szükség a misztériumokra és a teátrális jelenetekre és más egyéb "titkokra"? Hogy az igazi titok rejtve maradjon. Ha alkalma nyílik egy bármilyen jövendőbeli forradalomban erre, ne mulassza el megfigyelni annak a szabadkőművesnek a rémült és ostoba arckifejezését, aki elkezdi felfogni, hogy a forradalom kezétől kell meghalnia. Hogy fog sivalkodni és hivatkozni a forradalomért kifejtett érdekeire. Az lesz ám a cirkusz, amin majd meg kell halni -, de a nevetéstől!
Kuz: És még tagadja a burzsoázia született ostobaságát?
Rak: Mint osztályét igen, de bizonyos részének ostobaságát nem. A bolondok házának léte még nem bizonyítja azt, hogy az őrültség általános jelenség. A szabadkőművesség is lehet a bolondok háza, de csak a szabadságban.
Továbbmegyek. Ha győzött a forradalom, végbemegy a hatalomátvétel. Fellép az első probléma: a béke és vele együtt az első szakadás a párton belül, amelyben a koalíció azon erői vesznek részt, amelyek hatalmon vannak. Nem akarok belemenni annak a harcnak a részleteibe, amely Moszkvában a Breszt-litovszki béke hívei és az ellenzék között zajlott le, mert ez már régóta jól ismert. Csupán arra akarok utalni, hogy a későbbi, ún. trockista ellenzék, akiket már likvidáltak és azok, akiket majd még likvidálni fognak, már ott megmutatkozott.
Mindannyian ellenezték a békeszerződés aláírását. Ez a béke, tévedés volt, Lenin öntudatlan árulása a nemzetközi forradalommal szemben. Képzelje el, ha bolsevikok ültek volna Versailles-ban a békekonferencián, és később a Népszövetségben. Fegyveres erővel kovácsolták volna meg a németek szovjet államát. Európa térképe ma egészen másként nézne ki.
De Lenin megrészegülve a hatalomtól, és Sztálintól is támogatva, aki már szintén ittas volt a parancsolási lehetőség alkoholjától, követve a párt nemzeti orosz szárnyát, fizikai erőszakkal vitte keresztül az akaratát. Így született meg a "szocializmus egy országban", tehát az, amit ma Sztálin mindenek fölé emel. Természetesen volt harc, de csak olyan formában és mértékben, amely nem tudta szétrombolni a kommunista államot. Az ellenzék számára ez máig érvényes előfeltétel. De ez volt első csődünk oka, és minden későbbi sikertelenségünké is. Van azonban egy kíméletlen rejtett harc is, hogy ne veszélyeztessük részvételünket a hatalomban. Összeköttetései révén Trockij megszervezte Kaplan merényletét Lenin ellen. (1918. aug. 30-án Dora Kaplan szociálforradalmár - esszer - nő pisztolylövésekkel súlyosan megsebesítette Lenint. D. J.) Trockij parancsára ölték meg Blumkin Mirbach követet. Spiridonova és szociálforradalmárai államcsínye szintén Trockij közreműködésével történt. Erre a célra kiszemelt embere minden gyanú felett állt, ő volt az a Rosenblum, egy litván zsidó, aki O'Reilly néven az angol Intelligence Service egyik legjobb kémeként ismeretes. A választás azért esett Rosenblumra, mert csak angol kémként volt ismert, tehát a merénylet vagy összeesküvés meghiúsulása esetén sem Trockijt, sem bennünket nem lehetett volna felelőssé tenni, hanem Angliát. Ez így is történt.
A polgárháború arra kényszerített minket, hogy feladjuk az összeesküvési és terrorista módszereket. Az, hogy Trockij lett a Vörös Hadsereg szervezője és vezetője, azt a lehetőséget kínálta nekünk, hogy az igazi államhatalom a mi kezünkben legyen. A szovjet haderő, amely szakadatlanul hátrált a "fehérek" elől, és Szovjet-Oroszország területét a régi moszkvai nagyhercegség egykori területére hagyta zsugorodni, egyszerre csak győzedelmeskedni kezdett, mintha valami csoda történt volna. Miből gondolja, hogy mindez csodával határos módon, vagy egyszerűen csak véletlenül történt így? Amikor Trockij átvette a Vörös Hadsereg parancsnokságát, már kezében volt a szükséges erőszakszervezet ahhoz, hogy a hatalmat megragadja. A győzelmek az ő presztízsét és az ő hatalmát erősítették, a "fehéreket" most már le lehetett győzni. Valóban elhiszi azokat a hivatalos állításokat, hogy a szovjet győzelem minden csodája a közepes, rosszul felfegyverzett, fegyelmezetlen Vörös Hadseregnek tulajdonítható?
Kuz: Hát ki másnak lenne az érdeme?
Rak: 90%-ig "azok" javára írandó. Nem szabad elfelejtenie, hogy a fehérek a maguk módján "demokratikusak" voltak. Közéjük tartoztak a mensevikek és minden régi liberális párt maradéka. A fehéreken belül - tudva vagy tudatlanul - "azoknak" mindig igen nagy erők álltak a szolgálatukra. Amikor Trockij átvette a parancsnokságot azt a feladatot kapták, hogy rendszeresen árulják el a fehéreket, és egyidejűleg azt ígérték nekik, hogy előbb vagy utóbb tagjai lehetnek a szovjet kormánynak. Ivan Majszkij volt az egyike ezeknek az embereknek, azon kevesek egyike, akinek beváltották ez irányú ígéretüket, de csak azért, mert Sztálin meggyőződhetett a hűségéről. Amikor a Fehér Hadseregen belüli szabotázs párosult a fehér generálisoknak nyújtott pénzügyi segítség fokozatos csökkenésével, akik ezen túlmenően sajnálatra méltó idióták is voltak, akkor egyik vereséget a másik után szenvedték el.
Végre felvette Wilson a híres 14 pontjába a hatodikat, amely elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a "fehérek" minden Szovjet-Oroszország elleni kísérletének véget vessen. A polgárháború alatt Trockijt szemelték ki Lenin utódjának. Ehhez nem fér kétség. Az öreg forradalmár már meghalhatott dicsőségben. Megúszta Kaplan golyóját, de nem élte túl azt a burkolt halálba-segítést, amelyet alkalmaztak ellene.
Kuz: Trockij rövidítette meg Lenin életét? Ez lenne a szenzáció az Ön bírósági tárgyalására? Nem Levin volt, aki Lenint kezelte?
Rak: Trockij? Talán beleavatkozott. De az biztos, hogy tudott róla. A technikai kivitelezés és a vele járó dolgok? Ki tudja ezt? - "Azoknak" annyi csatornájuk van, amelyeken elérhetik céljukat.
Kuz: Mi lenne, ha Lenin rafinált meggyilkolása, amely elsőrendű ügy a maga nemében, egy következő per tárgya lenne? Mit gondol, Rakovszkij, mellékesnek tűnik Önnek az előidéző? Természetesen, ha ez a beszélgetés köztünk kudarcba fullad...a technikai rész Önre, mint orvosra igen jól illik.
Rak: Ezt nem tanácsolnám Önnek. Inkább ne nyúljon az ügyhöz. Ez magára Sztálinra is túl veszélyes. A propagandájukkal azt csinálhatnak amit akarnak, de "azoknak" is meg van a propagandájuk, és az sokkal hatalmasabb. Sokkal erősebb bizonyíték áll rendelkezésre, mint bármilyen más beismerés, amelyet Levintől, tőlem vagy bárki mástól kicsikarnának. A "Cui prodest?" (vagyis: Kinek jó ez?) Sztálinban látja Lenin gyilkosát.
Kuz: Mit akar ezzel mondani?
Rak: Azt, hogy a klasszikus csalhatatlan szabály, amellyel fel lehet fedni a gyilkost, így szól: azt kell kideríteni, kinek van hasznára a gyilkosság. És Lenin esetében Sztálin, az Ön főnöke az, akinek ez jól jött. Gondoljon erre, és ne tegye ezeket a közbevetéseket, amelyek zavarnak, és nem engedik, hogy végezzek.
Az nyílt titok, hogy amikor nem Trockij lett Lenin utódja, nem emberi erő volt az, amely ezt megakadályozta. Lenin utolsó betegsége idején a hatalom összpontosulása nagyobb volt Trockij kezében, mint amire szüksége volt. Már a kezünkben volt Sztálin halálos ítélete. Az a levél, amelyet Krupszkaja préselt ki férjétől, egy olyan diktátor kezében, mint Trockij, elegendő lett volna mostani főnöke ellen, hogy likvidálja őt. De egy ostoba véletlen - mint látni fogja - minden tervünket megsemmisítette. Trockij ugyanis véletlenül megbetegedett a döntő pillanatban, amikor Lenin meghalt, és hónapokon keresztül képtelen volt bármilyen tevékenységet kifejteni.
Ez az a bizonyos hátrány, - minden előny mellett -, amikor minden egy személyre koncentrálódik. Természetes, hogy Trockij, akit a feladat megvalósítására képeztek ki, hirtelenjében nem improvizálhatott. Senki közülünk, sem Zinovjev, sem Kamenyev nem rendelkezett azzal a képzettséggel, de a szükséges eszközök sem voltak kéznél. Ezeket Trockij féltékenységből, hogy ne legyen helyettesíthető, senkinek sem akarta átengedni.
Amikor tehát Lenin halálakor szembekerültünk Sztálinnal, aki titokban lázas tevékenységet folytatott, látnunk kellett a Központi Bizottságban a vereség bekövetkezését. Kényszerűségből azt a megoldást rögtönöztük, hogy azt, aki felkínálkozott, hogy Sztálinhoz csatlakozik, sztálinistábbnak kellett nyilvánítanunk, mint magát Sztálint, vagyis eltúlozni és szabotálni. A többit ismeri. A Sztálin elleni földalatti harcunkat és ismétlődő csődünket Sztálinnal szemben, aki a rendőrművészet példátlan zsenijének bizonyult. (Sztálin rendőrművészeti "zsenialitása" elsősorban abban állott, hogy a politikai rendőrségre időben rátette a kezét, és így lényegében egy magánhadsereggel rendelkezett riválisaival szemben a hatalom megszerzéséért vívott küzdelemben. Ehhez járult cinikus gátlástalansága, amellyel kiérdemelte egyes életrajzíróitól a "kaukázusi gengszter" minősítést. D. J. )
Még ennél is több, hogy Sztálin, aki talán nemzeti aktivizmusból oroszságát hangsúlyozza (grúz létére, D. J.), egy olyan kört hívott életre maga körül, amelyet nekünk ki kellene irtani, mert a nemzeti kommunizmus ellentétben áll az internacionalista kommunizmussal, amelyet mi képviselünk. Sztálin az Internacionálét a Szovjetunió szolgálatába állítja, s mivel a Szovjetunió őt szolgálja, így lényegében a saját maga szolgálatába.
Ha történelmi párhuzamot akarunk találni, akkor a bonapartizmusra kell utalnunk, és ha egy hasonló személyiséget akarunk keresni, mint Sztálin, akkor nem találunk hozzá hasonlót a történelemben. De azt hiszem, talán mégis van egy párhuzam. Ha két alakot vetünk egybe, Fouchet és Napóleont. Az utóbbinál hagyjuk el életének második felét, a mellékeset, az egyenruhát, a katonai hierarchiát, a koronát, mindazokat a dolgokat, amelyek úgy tűnik, nem hozzák Sztálint kísértésbe, s amelyek együttesen sem eredményezik Sztálint. Ehelyett vegyük a legfontosabbat: annak a forradalomnak a megfojtását, amelyet Sztálin nem szolgál, hanem amelyből kiszolgálja magát, amellyel államát a legrégibb orosz imperializmussal teszi egyenlővé, mint Napóleon esetében a gall imperializmus, továbbá egy olyan arisztokrácia megteremtését, amely nem katonai, mert Sztálin még nem aratott győzelmet, hanem csupán bürokratikus-rendőri szintű...
Kuz: Elég, Rakovszkij! Nem azért van itt, hogy trockista propagandát folytasson. Rátér-e végre a lényegre?
Rak: Természetesen rá fogok térni, de csak akkor, ha már elértem, hogy fogalmat alkot "azokról", akikkel Önöknek gyakorlatilag és konkrétan számolniuk kell. Előbb nem. Ez fontosabb nekem, hogy ne mondjak csődöt Önnél, mint az, hogy Önt hogyan fogják megérteni.
Kuz: Akkor kérem, lehetőleg röviden.
Rak: Csődünk, amely évről-évre nyilvánvalóbbá válik, magában foglalja azt a tényt is, hogy mindaz, amit a háború utáni időben "azok" a forradalom újraélesztéséért tettek, céltalan maradt. A Versailles-i Szerződés, amely a politikusok és közgazdászok számára megmagyarázhatatlan, mert valódi célját senki sem gyanította, a legdöntőbb előfeltétel volt a forradalom számára.
Kuz: Ez az elmélet egészen érdekes. Hogyan akarja ezt megmagyarázni?
Rak: Egyetlen nép érdeke sem követelte meg a versailles-i jóvátételeket és gazdasági korlátozásokat. A Versailles-i Szerződés abszolút kalkulációja annyira kézenfekvő volt, hogy még a győztes hatalmak legtekintélyesebb közgazdászai is nyomban megtámadták. Egyedül Franciaország akkora összeget követelt kártérítésként, amely nagyobb volt, mint egész nemzeti vagyona, mintha Franciaország egész területét a Szaharává változtatták volna a háború folyamán.
De rosszabb volt ez az őrült "egyezmény", mert ennek alapján sokkal nagyobb fizetésre kötelezték Németországot, mint amire képes volt. Így egészében kiárusították, és egész nemzeti jövedelmét elrabolták. A következmény: a német belső piac beszűkülése, éhezés, a győztes országokban viszont sztrájkok a német áruk bevitele miatt. Ha viszont Németország nem fizetne, akkor ott munkanélküliség, a győzteseknél pedig zavarok lennének a gazdasági életben. Ez volt az első következménye Versailles-nak. Nem volt tehát forradalmi a Versailles-i Szerződés?
Sőt, még ennél is tovább mentek. Megkísérelték kierőszakolni a teljesítmény egyöntetű szabályozását. Olyan képtelen rendszert akartak bevezetni, amely minden nemzeti gazdaság számára kielégítően és megfelelően termel. Úgy képzelték, hogy elhanyagolhatóak az éghajlati viszonyok, a nemzeti nyersanyagkészlet, sőt még az igazgatók és munkások technikai képzettsége is. A természet adta egyenlőtlenség, a talaj, a klíma, a nyersanyagok különbözősége, az egyes nemzeti gazdaságokon belül eddig mindig azzal egyenlítődött ki, hogy a szegényebb országoknak többet kellett dolgozniuk, mint a jobb adottságúaknak. A talaj szegénysége következtében rá voltak kényszerítve arra, hogy ezt a szűkösséget teljesítőképességük erőteljesebb kihasználásával egyenlítsék ki az ipar területén és más területeken még inkább.
Nem akarom tovább részletezni, de a Népszövetség által a munkára kivetett szabályozás, amely a napi munkateljesítmény absztrakt elvét vette figyelembe, a valóságban a gazdasági egyenlőtlenség kikényszerítését jelentette. Figyelmen kívül hagyta a munka célját, a kielégítő termelést. Azonnali hatásként súlyos zavarok jelentkeztek a termelésben, amely megmutatkozott az ugrásszerűen megnövekedett nyersanyagzavarban, amelyért arannyal kellett fizetni, már ameddig Európa rendelkezett arannyal. Másik eredménye az lett, hogy az Egyesült Államok úszott a bankjegyekben, mert óriási termelését aranyért és aranyfedezetű bankjegyekért értékesítette. A termelésnek ezt a példátlan méretű anarchiáját, amilyet még nem látott a világ, a pénzügyi közösség, azaz "azok" aknázták ki avval az ürüggyel, hogy egy még nagyobb anarchiával kúrálják ki az előállott anarchiát: mégpedig a hivatalos pénz inflációjával, és a saját pénzük, a kölcsönpénz, az általuk előállított hitelpénz százszor nagyobb inflációjával. Emlékszik az egymást követő pénzleértékelésekre egy sor országban? A német pénz leértékelésére, az amerikai krízisre és vesébe vágó hatására? Az eredmény a rekord-munkanélküliség volt. Több mint harminc millió munkanélküli egyedül Európában és az Egyesült Államokban! Nos, elhiszi már, hogy a Versailles-i Szerződés és a Népszövetség feltételei a forradalmat szolgálták? (A "forradalom" kifejezés itt is a nemzetközi pénzkartellnek - a pénz magán-monopóliumán alapuló - totális uralmához, a Globális Unióhoz vezető szervezett erőfeszítésekre utal. - D. J.)
Kuz: Lehet, hogy mindez nem volt szándékos. Ön nem tudja nekem bebizonyítani, hogy a logikus továbbfejlődéstől, a forradalomtól és a kommunizmustól miért hátráltak meg, és ezen túlmenően miért alkottak közös frontot a fasizmussal, amely győzedelmeskedett Olaszországban és Európában? Nos, erre mit válaszol?
Rak: Ha "azok" létét és célját figyelmen kívül hagyjuk, akkor Önnek teljesen igaza van. De "azok" kilétét és célkitűzését nem szabad mellőzni. Éppoly kevéssé, mint azt a tényt, hogy Joszif Sztálin kezében van a hatalom a Szovjetunióban.
Kuz: Nem látok összefüggést ezen dolgok között.
Rak: Mert nem akar! Utalás és támpont azonban van elegendő. Még egyszer megismétlem: Sztálin a szemünkben bonapartista és nem kommunista.
Kuz: De a fasizmus lényegét tekintve antikommunistább, jóllehet egyaránt ellenfele mind a sztálinista, mind a trockista kommunizmusnak! És ha "azok" hatalma olyan nagy, miért nem akadályozzák meg?
Rak: Mert ők azok, akik hagyják, hogy Hitler győzedelmeskedjen.
Kuz: Most túlszárnyalta az abszurditás minden rekordját.
Rak: Az abszurd és a csodálatos formai képtelenségbe olvad össze.
Figyeljen rám: már elismertem a trockizmus csődjét. Végül "azok" is felismerték, hogy Sztálint államcsínnyel nem lehet megbuktatni. És történelmi tapasztalataik egy másik megoldást diktáltak nekik: azaz, hogy Sztálinnal ugyanazt tegyék, mint amit egykoron a cárral tettek. A nehézség azonban abban állt, amely számunkra leküzdhetetlennek tűnt, hogy egész Európában nem akadt ország, amely alkalmas lett volna egy invázióra. Egyiknek sincs olyan megfelelő földrajzi helyzete vagy elegendő hadserege, amely alkalmas lenne arra, hogy bevonuljon a Szovjetunióba. Mivel nem akadt ellenfél, hát kreálni kellett egyet. Népességénél és stratégiai helyzeténél fogva csak Németország volt abban a helyzetben, hogy behatoljon Oroszországba, és előidézze Sztálin vereségét. A Weimari Köztársaság azonban nem úgy volt felépítve, hogy megtámadhasson másokat, hanem éppen ellenkezőleg, hogy mások támadhassák meg őt.
És a német éhezés egén elkezdett ragyogni Hitler csillaga. Egy éleslátású szem függesztette rá tekintetét. A világot csodálattal töltötte el üstökösszerű megjelenése. Nem akarom azt mondani, hogy mindez a mi művünk lett volna. A versailles-i forradalmi-kommunista gazdaság egyre nagyobb tömegeket vezetett hozzá. Az a feltétel, amelyet Versailles teremtett Németország számára, vagyis az elproletarizálódás, az éhség és a munkanélküliség, és az ezekből adódó következmények, a kommunista forradalom győzelmét kellett volna, hogy előidézzék. Ehelyett Hitler győzelmét idézték elő. A forradalom győzelmét a Sztálin vezette Szovjetunió, és az Internacionálé meghiúsította, továbbá az, hogy nem akarták Németországot egy új Bonaparténak átengedni, így a Dawes- és Young-terv enyhített valamennyit Németország szorongató körülményein abban a reményben, hogy győzedelmeskedhet az ellenzék (azaz Trockij és elvbarátai - D. J.) Oroszországban.
Amikor ez nem következett be, akkor számolni kellett az "azok" által megteremtett feltételeknek a következményeivel: Németországban a gazdasági meghatározottságok forradalomra kényszerítették a proletariátust. Mivel Sztálin hibájából a szocialista-internacionalista forradalom nem bontakozhatott ki, ezért a német proletariátus a nemzeti- szocialista forradalomba sodródott. Ez dialektikus tény. De minden előfeltétel és alap ellenére még további feltételek voltak szükségesek a nemzeti forradalom győzelméhez. Szükséges volt, hogy a trockisták és a szocialisták utasításának megfelelően szakadás jöjjön létre az éber és épp osztályöntudattal rendelkező tömegekben. Mi már ekkor beavatkoztunk.
De még többre volt szükség. Az 1929-es évben, amikor a nemzetiszocialista párt válságba került, mert elfogytak a pénzügyi eszközei - "azok" követet küldtek hozzájuk, még a nevét is ismerem, egy Warburg nevezetű egyén volt. A Hitlerrel való közvetlen tárgyalásokon megegyeztek a nemzetiszocialista párt finanszírozásában, és Hitler egy-két év alatt dollárok millióit kapta, amit a Wall Street küldött, és márkák millióit, amelyeket Schachton (Hjalmar Schacht-ról van szó, aki 1923-tól 1930. márciusáig a Reichsbank elnöke volt a weimari korszakban, majd Hitler uralomra jutását követően ismét a Reichsbank elnöke lett 1939-ig, közben egy ideig gazdasági csúcsminiszter is volt. Schacht a Wall Street megbízottja volt Hitler mellett. Egyike azon keveseknek, akik nyíltan megmondták magukról, hogy szabadkőművesek. A nürnbergi perben csak tanúként hallgatták ki, köztiszteletben álló személyiségként halt meg 1970-ben. A müncheni Ostfriedhof temetőben helyezték örök nyugalomra. D. J. ) keresztül juttattak el hozzá. Ezekből a dollárokból és márkákból tartották fenn az SA-t és az SS-t, és finanszírozták a következő választásokat, amelyek Hitlert hatalomra segítették.
Kuz: Akik az Ön által ábrázolt tökéletes kommunizmus megvalósítására törekednek, pont azt a Hitlert fegyverzik fel, aki arra esküszik, hogy kiirtja az első kommunista népet? Ha ez hihető, akkor ez már igazán a pénzügyi körök zagyva "logikája"!
Rak: Megint elfelejti Sztálin bonapartizmusát. Emlékezzen csak! Napóleonhoz, a Francia Forradalom megfojtójához képest maga XVIII. Lajos, Wellington, Metternich, sőt az egyeduralkodó cár is objektíven tekintve forradalmi volt. Ez a legjobb sztálinista tanítás. Ön kívülről fogja tudni Sztálin téziseit a gyarmatok megtartásáról, az imperialista hatalmakkal szemben. Ezek szerint objektíven tekintve az afgán emír és Faruk egyiptomi király kommunisták, mert őfelsége, a brit uralkodó ellen harcolnak. Akkor Hitlert az autokratikus orosz cár, azaz "I. Koba" ellen vívandó harcáért, miért ne lehetne objektíven kommunistának tekinteni? ("Koba" Sztálinnak a bolsevik mozgalomban használt egyik, - talán legkedveltebb - álneve volt a Sztálin után. Eredeti neve Joszif Viszárionovics Dzsugasvili volt. D. J.)
És végül anélkül, hogy elkalandoznánk, itt van Önöknek Hitler növekvő katonai hatalmával, aki gyarapítja a Harmadik Birodalmat, meg még amit hozzá fog toldani, míg a szükséges hatalmat el nem éri, hogy Sztálint megtámadhassa és megdönthesse. Nem látja, hogy mennyire kezesek most a versailles-i farkasok, hogy tiltakozásukat csak halk morgásra korlátozzák? Talán ez is csak véletlen?
Hitler be fog törni a Szovjetunióba, és ahogy 1917-ben a cár veresége ahhoz segített minket, hogy kivágjuk a cárt, hasonlóan fog Sztálin veresége is arra szolgálni, hogy őt is kidobjuk és kicseréljük. És újra üt a világforradalom órája. Mert a demokratikus nemzetek, amelyeket elaltattak, általános változást fognak észlelni, mint egykor, a polgárháború idején, mihelyt Trockij újra megragadja a hatalmat. Akkor majd Nyugatról meg fogják támadni Hitlert, akinek a generálisai fel fognak lázadni, és likvidálni fogják... Objektíven tekintve mindezt, kommunistaként cselekedett tehát ekkor Hitler, vagy sem?
Kuz: Sem mesékben, sem csodákban nem hiszek!
Rak: Ha nem akarja elhinni, hogy "azok" meg tudják valósítani azt, amit már eddig is megvalósítottak, készüljön fel arra, hogy még egy éven belül megérik a bevonulást a Szovjetunióba és Sztálin végét. Mindegy, hogy ezt csodának vagy véletlennek tartja, készüljön fel rá, hogy meg fogja érni, és el fogja szenvedni. Tényleg képtelen arra, hogy elhiggye azt, amit Önnek mondtam, még akkor is, ha az csak hipotézis?
Kuz: Jó. Beszéljünk feltételesen, mit javasol?
Rak: Előzőleg utalt kettőnk egyetértésére. Bennünket nem érdekel a Szovjetunió elleni támadás, mert Sztálin bukása annak a kommunizmusnak az összeomlását jelentené, amely, még ha formális is, mégiscsak minket illet, mert meg vagyunk győződve, hogy egyszer még sikerülni fog nekünk, hogy megdöntsük, és igazi kommunizmussá változtassuk. Azt hiszem, pontosan adott a jelen pillanat szintézise.
Kuz: Kiváló! És mi a megoldás?
Rak: Mindenekelőtt gondoskodnunk kell arról, hogy Hitler részéről megszűnjön egy támadás potenciális veszélye.
Kuz: Ha "azok" voltak, ahogy Ön állítja, akik Hitlert "vezérré" tették, akkor kell annyi hatalmuknak lenni Hitler fölött, hogy az engedelmeskedjen nekik.
Rak: Mivel a sietség miatt nem jól fejeztem ki magam, Ön nem értett meg jól. Ha igaz is, hogy "azok" finanszírozták őt, sem létüket, sem céljukat nem fedték fel. Warburg álnevet használva ment Hitlerhez, s úgy tűnik, Hitler még a származását sem ismerte fel. Ezen kívül Warburg hazudott azt illetően, hogy kiket képviselt. Warburg azt mondta, hogy egy Wall Street-i pénzügyi csoport küldte, akik érdekeltek abban, hogy a nemzetiszocialista mozgalmat, mint fenyegetést Franciaország ellen, finanszírozzák, mivel a Francia kormány olyan pénzügyi politikát követ, amely az USA-ban gazdasági válságot idéz elő.
Kuz: És Hitler elhitte ezt?
Rak: Azt nem tudjuk. Ez még attól sem függ, hogy elhitte-e az okokat. Célunk az volt, hogy diadalmaskodjon anélkül, hogy bármilyen feltételt szabtak volna neki. A valódi cél, a célunk az volt, hogy háborút provokáljunk - és Hitler a háború, érti már?
Kuz: Értem. Ezek után nem látok más módszert Hitler visszatartására, mint a Szovjetunió és a demokratikus népek szövetségét, amely megfélemlíthetné Hitlert. Úgy gondolom, Hitler nem elég erős, hogy egyidejűleg forduljon a világ összes állama ellen, ellenben elég erős ahhoz, hogy egyiket a másik után...
Rak: Nem tűnik ez Önnek túlságosan egyszerűnek, mondhatnám csaknem ellenforradalmi megoldásnak?
Kuz: Ahhoz, hogy egy Szovjetunió elleni háború elkerülhető legyen?
Rak: A közepén vágja ketté ezt a mondatot: "A háborút elkerülni", ez nem teljesen ellenforradalmi? Minden igaz kommunistának - bálványát, Lenint, és a többi nagy forradalmi vezért utánozva - mindig háborút kell kívánnia. Semmi sem sietteti úgy a forradalom győzelmét, mint a háború. Ez egy marxista-leninista dogma, amely mellett Önnek ki kell állnia. Vagyis ez a sztálinista nemzeti kommunizmus, ez a bonapartizmus, képes arra, hogy a legtisztább kommunista értelmét is elhomályosítsa, és így a Sztálin kezére jutott, visszájára fordított forradalmat már egyáltalán nem ismeri fel. Tehát nem ismeri fel azt, hogy Sztálin a forradalmat a nemzet alá rendeli ahelyett, hogy a nemzetet rendelné alá a forradalomnak!
Kuz: A Sztálin elleni gyűlölet Önt elvakítja, és ellentmondásokba kergeti. Nem egyeztünk meg abban, hogy egy Szovjetunió elleni támadás nemkívánatos?
Rak: És a háborúnak miért kell szükségképpen a Szovjetunió ellen irányulnia?
Kuz: Miért? Melyik más népet támadhatná meg egyébként Hitler? Egészen világos, hogy támadását a Szovjetunió ellen fogja irányítani, ahogyan ezt beszédei is jelezték. Milyen további bizonyítékot akar még?
Rak: És ha Ön, meg a Kremlben ülő emberek ezt olyan határozottan és vita nélkül hiszik, akkor miért provokálták ki a polgárháborút Spanyolországban? Ne mondja nekem, hogy ez csupán forradalmi okokból történt. Sztálin egyáltalában nem képes semmilyen marxista elméletet megvalósítani. Ha lett volna forradalmi ok, akkor nem volt helyes oly sok kitűnő nemzetközi forradalmi erőt elprédálni. Elfecsérelni ezeket az erőket egy olyan népre, amelyik meglehetősen távol él a Szovjetuniótól, ezt a legelemibb stratégiai képzettség sem tanácsolhatta volna. Konfliktus esetén hogyan segíthetett volna egy spanyol szovjet- köztársaságot Sztálin, és katonailag hogyan támogathatta volna? Komolyra fordítva: egy másik szempontból volt helyes Spanyolországban a forradalom és a háború. Ott egy fontos stratégiai pont van: keresztút, amely a kapitalista hatalmak befolyási vonalát keresztezi. Ezzel háborút lehetett volna közöttük provokálni! Elismerem: ez elméletileg helyes volt, de a gyakorlatban már nem. Máris láthatja, hogy nem tör ki a háború a demokratikus és a fasiszta kapitalizmus között. Én azt mondom Önnek: ha Sztálin képesnek tartja magát arra, hogy magától indítóokot eszeljen ki, amely alkalmas lenne arra, hogy háborút provokáljon ki a kapitalista nemzetek között, akkor miért ne lehetne azt feltételezni, hogy ezt mások is elérhetik?
Kuz: Ha megvannak a feltételek, akkor a feltételezés is megengedhető.
Rak: Tehát van egy további pont, amelyben megegyezünk. Először, hogy nem kell háború a Szovjetunió ellen, másodszor, hogy azt a polgári nemzetek között kell előidézni.
Kuz: Egyetértek. Ezt egyéni véleményként mondja, vagy "azok" véleményeként?
Rak: Saját véleményemként. Sem megbízásom, sem összeköttetésem nincs "azokkal", de biztosíthatom, hogy ők ebben a két pontban egyetértenek a Kremllel.
Kuz: Fontos előre leszögezni, hogy ez a fő dolog. Ennek ellenére szeretném tudni, hogy mire hivatkozik, amikor azt állítja, hogy biztosan tudja: "azok" egyetértenek.
Rak: Ha elég időm lett volna, hogy az egész tervüket bemutassam, már tudná az okokat, miért értenek egyet. Ma csak hármat akarok közülük megnevezni.
Kuz: Melyek ezek?
Rak: Az egyik, amint már említettem, hogy Hitler, ez a műveletlen, egyszerű ember természetes intuícióiból, sőt Schacht bizonyos fokú ellenzése dacára, egy igen veszélyes gazdasági rendszert hozott létre. A gazdasági elméletek analfabétájaként - csupán a szükségszerűségnek engedelmeskedve - ugyanúgy, ahogy mi a Szovjetunióban csináltuk, kikapcsolta mind a nemzetközi, mind a privát pénzvilágot. Ez azt jelenti, hogy újra kiváltsága van arra, hogy pénzt teremtsen. Kisajátította nemcsak a kézzelfogható pénzt, hanem a financiális pénz kibocsátását is. Magához ragadta a hamispénzgyártás sértetlen gépezetét, és azt most már csak az állam számára működteti. Megelőzött bennünket, mert mi ezt másképp csináltuk. A magánpénzrendszert egy nagy apparátussal, az ún. államkapitalizmussal helyettesítettük. Ez a forradalom előtti demagógiánk számára tett igen drága engedmény volt.
Sőt, a sors Hitlernek kedvezett, mivel szinte semmiféle pénzzel nem rendelkezett, így nem eshetett abba a kísértésbe, hogy pénzt tegyen pénze fedezetévé. Pénze számára egyetlen biztosítékként csak a németek technikai tehetségét és hatalmas munkaerejét használhatta. A technika és a munka lett az aranyfedezet, ami annyira lényegbevágóan ellenforradalmi, hogy mint ezt Ön is tudja, mintegy varázsütésre megszüntette több mint hatmillió munkás és technikus munkanélküliségét. (Ismét utalunk rá, hogy Rakovszkij szóhasználatában forradalmi az, ami elősegíti a magánpénzrendszert birtokló nemzetközi pénzkartell világuralmát, és ellenforradalmi mindaz, ami ezt akadályozza. D. J.)
Kuz: A gyorsított fegyverkezéssel.
Rak: Ó, ennek semmi nyoma! Ha Hitlernek megadatna - ellentétben azokkal a polgári gazdaságokkal, amelyek körülveszik -, igencsak képes lenne arra, hogy rendszerét háborús veszély nélkül békés termelésre is alkalmazza. El tudná képzelni, mit jelentene, ha egy sor népet megfertőzne ez a rendszer, akik így, gazdaságilag önálló kört képeznének? Olyasmit, mint az angol Commonwealth? Képzelje el, ha ez a maga ellenforradalmi módján működne! A veszély egyelőre még nem fenyegető, mert Hitler rendszerét nem egy tőle eredő elméletre építette. Nem fogalmazta meg tudományosan, hanem csupán empirikusan valósította meg. Azaz, rendszere nem ment keresztül egy racionális-deduktív folyamaton. Nincs róla tudományos tétel, elméletet sem dolgoztak ki róla. (Rakovszkij itt téved, mert a produktív célokra történő kamatmentes állami pénzkibocsátást, és a kereskedelmi váltók széleskörben való pénzhelyettesítő használatát Dr. Wilhelm Lautenbach, a weimari köztársaság egyik vezető közgazdásza elméletileg is megalapozta. A nemzetközi pénzkartell ennek a tervnek a megvalósítását 1931-ben azért akadályozta meg, mert nem akarta a gyenge weimari rendszer konszolidálódását. Amikor Hitler került hatalomra, akkor már hozzájárult az alkalmazásához, hogy a harmadik birodalom gazdaságilag képes legyen a neki szánt szerep betöltésére. D. J. ) De a veszély lappangó. Indukció útján minden pillanatban adódhat szabály. Ez igen komoly veszély, komolyabb, mint a nemzeti szocializmus minden cirkusza és minden szörnyűsége. Propagandánk nem is támadja, mert a vitatkozó párbeszédből kinőhet az ellenforradalmi közgazdaságtan megfogalmazása és rendszerezése. Csak egy lehetőség van a veszély kikerülésére: a háború!
Kuz: És mi a második indító ok?
Rak: Az orosz forradalom sztálini ellenforradalma, amely nem történhetett volna meg az orosz nacionalizmus nélkül. Egy ilyen nacionalizmus nélkül a bonapartizmus lehetetlen lett volna. És ha ez megtörténhetett Oroszországban, ahol a nacionalizmus csak embrionálisan létezett, és a cár személyesítette meg, akkor mekkora akadályt talál a marxizmus egy teljesen kifejlett nyugat-európai nacionalizmusban?
Marx a forradalmi győzelem helyét illetően tévedett. A marxizmus nem az iparosodott nemzeteknél győzött, hanem Oroszországban, amely szinte alig rendelkezett proletariátussal. Itt aratott győzelmünk annak a javára írandó, hogy Oroszországnak nem volt igazi nacionalizmusa, míg a többi nemzetnél fejlődésének legmagasabb fokán állott. Láthatja, ahogy a nacionalizmus Önöknél fasizmussá emelkedik, és milyen ragályossá válik. Meg fogja érteni, hogy ez most Sztálin javát szolgálja, és éppen ezért számunkra megér egy háborút a nacionalizmus elfojtása.
Kuz: Összefoglalva tehát Ön egy gazdasági és egy politikai okot nevezett meg. És melyik a harmadik?
Rak: Ezt könnyű kitalálni. Még egy vallási okunk is van. A maradék kereszténység leverése nélkül lehetetlen győzelemre vinni a kommunizmust. A történelem sokatmondó: a forradalomnak tizenhat évszázadába került, amíg az első részeredményt el tudta érni, amikor is elő tudta idézni a kereszténység első szakadását: a protestantizmust. Valójában a kereszténység az egyetlen ellenségünk, mert a politikai és gazdasági berendezkedés csak ennek a következménye a polgári népeknél. A kereszténység, amely meghatározza az egyént, képes arra, hogy a semleges, világias vagy ateista állam forradalmi kisugárzását közömbösítse, ahogyan ezt most tapasztaljuk Oroszországban. Sőt, előidézi azt a szellemi nihilizmust, amit még húsz év marxizmusa sem tud meghaladni.
El kell ismernünk, hogy a vallási szférában Sztálin nem volt bonapartista. Mi sem tettünk volna többet vagy mást, mint ő. Ha Sztálin ugyanúgy, mint Napóleon megpróbálta volna felhasználni a vallást, akkor ezerszeresen meg tudta volna sokszorozni nemzetiszocializmusát és ellenforradalmi hatását.
Kuz: Az a személyes véleményem, hogy Ön három alapvető pontot dolgozott ki, amelyből ki lehet venni egy terv körvonalait. E pillanatban ennyit elismerek Önnek. De kikötöm elvi fenntartásomat és kételyeimet, a részleteket illetően, azaz teljes hitetlenségemet mindarra vonatkozóan, amit az emberek, szervezetek és tények vonatkozásában kifejtett. De ismertesse már a terv fővonalát.
Rak: Igen. Eljött a pillanat. Csak egy kikötés: saját felelősségemre beszélek. Magamra vállalom a felelősséget az előbb ismertetett három pont felfedéséért, amelyek "azok" gondolatait képviselik. Ugyanakkor elismerem, hogy "azok" a három cél eléréséért egy részleteiben teljesen más tervet tarthatnak hatásosabbnak, mint azt, amelyet én ajánlok. Kérem, ezt vegye figyelembe!
Kuz: Megteszem, csak beszéljen!
Rak: Foglaljuk össze röviden! Mivel a német katonai hatalomnak nem ugyanaz a célja, mint amiért létrehozták, hogy tudniillik nekünk, az ellenzéknek megszerezze a hatalmat a Szovjetunióban, ezért el kell érnünk a frontok átállítását, vagyis Hitler támadását Keletről Nyugatra kell fordítani.
Kuz: Kiváló! Gondolkodott a gyakorlati megvalósítás tervén?
Rak: Elég időm volt rá a Ljubjankában. Nézze, olyasmit kell találni, amelyben Sztálin és Hitler is megegyezhet.
Kuz: Igen, de el kell ismernie, hogy ez már maga is probléma.
Rak: De nem olyan megoldhatatlan, mint gondolja. Valójában csak akkor megoldhatatlan, ha szubjektíve zár magába egy dialektikus ellentétet. Hitler és Sztálin azonban egyetérthetnek, mert minden különbözőségük ellenére gyökereikben azonosak. Meglehet, Hitler betegesen az indulatok embere, és Sztálin normális, mégis mindkettő egoista, egyik sem idealista, vagyis mindkettő bonapartista, más szóval klasszikus imperialista. Mivel ez így van, könnyen összhangba lehet őket hozni. Miért is ne, ha ez még egy cárnő és egy porosz király között is lehetséges volt.
Kuz: Rakovszkij, maga javíthatatlan...
Rak: Nem találja ki? Ha Lengyelország elérte, hogy II. Katalin és II. Frigyes egyetértésre jusson, akkor miért ne szolgáltatná megint Lengyelország az okot a megértésre Hitler és Sztálin között. A történelmi vonal a cároktól a bolsevistákhoz és az egyeduralkodóktól a nemzetiszocialistákig éppúgy, mint minden személyes jellemvonás Hitlernél és Sztálinnál, Lengyelország vonatkozásában találkozhat. A mi vonalunk hasonlít "azokéhoz". Egyébként a lengyel kereszténynép, és további súlyosbító körülmény, hogy katolikus.
Kuz: Feltéve, ha megegyeznek ebben a harmadikban...
Rak: Ha fennáll az akarat azonossága, akkor lehetséges egy szerződés.
Kuz: Hitler és Sztálin között? Őrültség! Lehetetlen!
Rak: Semmi őrültség nincs a politikában, még kevésbé lehetetlen.
Kuz: Tehát tegyük fel, Hitler és Sztálin megtámadja Lengyelországot...
Rak: Képesnek tartja Angliát és Franciaországot a maguk gyengébb hadseregével és légierejével arra, hogy Hitlert és Sztálint megtámadják, ha ezek összetartanak?
Kuz: Valóban. Nehéznek látszana ez, ha nem lenne Amerika.
Rak: Hagyja ki egy pillanatra az Egyesült Államokat a játékból. Elismeri tehát azt, hogy Hitler és Sztálin támadása Lengyelország ellen nem válthat ki európai háborút?
Kuz: Logikus, nem látszik nagyon valószínűnek.
Rak: Ebben az esetben egy Lengyelország elleni támadás csaknem értelmetlen lenne. Nem vezetne a polgári államok kölcsönös megsemmisítéséhez. Hitler fenyegetése a Szovjetunió ellen Lengyelország felosztása után is fennállna, mert a Szovjetuniónak nincs szüksége se területre, se nyersanyagra, hogy erősebb legyen, annál nagyobb szüksége van minderre Németországnak.
Kuz: Ezt helyesen látja. De nem látszik más megoldás.
Rak: De van egy megoldás.
Kuz: Éspedig?
Rak: Hogy a demokráciák egyrészt megtámadják az agresszort, másrészt mégse támadják meg.
Kuz: Most aztán elkalandozik a tárgytól. Megtámadni, és mégse megtámadni, teljesen lehetetlenség egyidejűleg.
Rak: Gondolja? Nyugodjon meg! Nem értettünk egyet abban, hogy csak akkor támadnak, (mármint a náci Németország és a sztálinista Szovjetunió, D. J.) ha mindketten részt vesznek benne? Mi lenne elképzelhetetlen abban, ha a demokráciák csak az egyik agresszort támadják majd meg?
Kuz: Mit akar ezzel mondani?
Rak: Egyszerűen azt, hogy a demokráciák csak az egyik támadónak üzennek hadat, pontosan szólva Hitlernek!
Kuz: Ez csak olcsó hipotézis.
Rak: Hipotézis, igen, de semmiképpen sem olcsó. Gondolja meg, minden népnek, amelynek ellenséges államok koalíciója ellen kell harcolnia, az a legfontosabb stratégiája, hogy a koalíciós feleket szétválasztva egyiket a másik után verje le. Ez közismert és ésszerű szabály, amelyet bizonyítani sem kell. Tehát egyetért velem, hogy nem volna rossz egy ilyen helyzetet teremteni. Ha Sztálin nem érzi magát megtámadva, amikor a demokráciák megtámadják Hitlert, és nem ugrik Hitler mellé, felvetődik a kérdés: nem ez lenne a helyes út? Azon kívül a földrajz, és mindenekelőtt a stratégia is ezt tanácsolja.
Franciaország és Anglia nem lesz olyan bolond, hogy egyidejűleg harcoljon két olyan hatalom ellen, amelyik közül az egyik kész arra, hogy semleges maradjon, és a másik egyébként is kemény dió a számukra. És hogyan tudnának egy Szovjetunió elleni támadást megvalósítani? Nincs közös határuk vele, hacsak nem a Himaláján keresztül támadják meg. Biztos, hogy a front a légtérre korlátozódna, de mivel és honnan támadnák meg Oroszországot? A levegőben teljesen alulmaradnak Hitlerrel szemben. Amikről most beszélek, az nem titok, hiszen közismert tények. Ahogy látja, minden leegyszerűsödik.
Kuz: Igen, ha a konfliktust a négy nagyhatalomra korlátozzuk, akkor következtetései logikusak. De nem négy van, hanem sok, és a semlegességet egy ilyen méretű háborúban nem könnyű megőrizni.
Rak: Ez biztos, de a további nemzetek esetleges beavatkozása nem változtat az erők kölcsönös viszonyán. Ha levonja a következtetést, látni fogja, hogy az egyensúly megmarad még akkor is, ha az összes európai nemzet beavatkozna. Ezen kívül egyetlen más nemzet - amelyik Anglia és Franciaország oldalán belépne a háborúba - se vehetné át a vezetést ezektől. Ezzel pedig érvényesek maradnak az okok, amelyek ezeket az országokat megakadályozzák abban, hogy támadást intézzenek a Szovjetunió ellen.
Kuz: Elfeledkezik az Egyesült Államokról.
Rak: Azonnal látni fogja, hogy nem feledkezek meg róla. Arra szorítkozom, hogy megvizsgáljam Amerika helyzetét az előttünk fekvő problémában, és azt mondom Önnek, hogy Amerika nem tud hatást gyakorolni Franciaországra és Angliára, és elérni, hogy egyidejűleg támadják meg Hitlert és Sztálint. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, ahhoz az Egyesült Államoknak az első napokban be kellene lépnie a háborúba. És ez lehetetlen. Az USA, ha nem akkor támadják meg, amikor az kapóra jön neki, soha nem visel háborút.
Ha a provokáció nem jár eredménnyel, mert az ellenség eltűri, akkor az agresszió majd egy kitalálás lesz. Az USA első nemzetközi háborújában, 1898-ban Spanyolország ellen, az agressziót egyszerűen csak kitalálták, vagy "azok" koholták. 1914-ben a provokáció sikerrel járt.
Tehát a csodálatos amerikai taktika, amelytől nem tagadhatom meg elismerésemet, mindig egy feltételnek van alárendelve: azaz ínyére kell lennie "a megtámadottnak", vagyis az Egyesült Államoknak. Vagyis akkor kell történnie, amikor katonailag fel van fegyverkezve. Erről van ma szó? Nyilvánvalóan nem. Az Egyesült Államoknak ma alig százezer embere van fegyverben, és közepes légierővel rendelkezik. Csak a hadiflottája elismerésre méltó. De az USA ezzel nem tudja megnyerni a szövetségeseket egy Szovjetunió elleni támadásra. Anglia és Franciaország is csak egyetlen helyen van fölényben, a levegőben. Tehát újra megállapíthatjuk, hogy erről az oldalról most nem adódhat változás az erők viszonyában.
Kuz: Ha ezt elismerem, fejtse ki nekem a technikai megvalósítás lehetőségét.
Rak: Igen, ahogy látta, Sztálin és Hitler érdekei egybeesnek Lengyelország megtámadását illetően, s csak az marad hátra, hogy ezt az összhangot megfogalmazzák, és szerződést kössenek a kettős támadásról.
Kuz: És ezt könnyűnek tartja?
Rak: Biztosan nem. Olyan tapasztalt diplomáciára van szükség, mint amilyennel Sztálin rendelkezik. De most azokra is szükség lenne, akiket Sztálin lefejeztetett, vagy jelenleg a Ljubjankában rohadnak. A korábbi időkben Litvinov képes lett volna rá, ha bizonyos nehézségekkel is (mert etnikai hovatartozása a Hitlerrel történő tárgyalások során nagy hátránnyal járt volna), de ma, mint embernek, vége van, páni félelem üldözi, és állatian retteg nem is annyira Sztálintól, mint inkább Molotovtól. Összes tehetségét arra fordítja, hogy ne tartsák trockistának. Ha megtudja, hogy neki kellene a Hitlerhez való közeledés szálait megszőni, ez annyit jelentene neki, mintha arra biztatnák, hogy sajátmaga szállítsa trockizmusának bizonyítékait.
Nem látok alkalmas embert - azon kívül tiszta vérű orosznak kellene lennie. Magamat ajánlanám az első kapcsolat felvételére. És azt indítványozom, hogy aki a beszélgetést elkezdi, azt mindig a tisztességnek kell áthatnia. Hitlert csak az igazsággal lehet átejteni.
Kuz: Megint nem értem paradoxonba rejtett beszédét.
Rak: Bocsásson meg, ez csak látszólag van így. Az összefoglalás szükségessége kényszerít rá. Azt akartam mondani, hogy a konkrétumokban és a kézenfekvő ügyekben Hitlerrel nyílt kártyával kell játszani. Meg kell neki mutatni, hogy nem provokációk alattomos játékáról van szó, amellyel kétfrontos háborúba akarják keverni. Például meg lehet ígérni Hitlernek, és az adott pillanatban ezt demonstrálni kell, hogy mozgósításunk csak olyan kevés erőre korlátozódik, mint amennyi a Lengyelországhoz való bevonuláshoz szükséges lesz, amihez tényleg kevés csapatra van szükség.
Valódi intézkedésünknek arra kellene irányulnia, hogy Hitler a rendelkezésére álló haderejét egy feltételezett angol-francia támadás leverésére kösse le. Sztálinnak nagyvonalúnak kellene lennie azokkal a szállításokkal, amelyeket Hitler kér tőle, különösen, ami a nyersolajat illeti. Egyelőre ezek azok a meggondolások, amelyek e pillanatban eszembe ötlenek. Ezer hasonló kérdés fog adódni, valamennyit hasonló módon kell megoldani.
Ez Hitlert meggyőzi arról, hogy Lengyelországból csak a részünket akarjuk elvenni. És mivel a gyakorlatban ez így lesz megvalósítva, ezzel Hitler valójában meg lesz tévesztve.
Kuz: De ebben az esetben hol lenne itt a megtévesztés?
Rak: Hagyok magának néhány pillanatot, hogy maga fedezze fel, miben rejlik Hitler megtévesztése. Előbb szeretném azonban hangsúlyozni, és ezt fel kell jegyeznie, hogy eddig a pillanatig egy logikus, normális tervet dolgoztam ki, amellyel el lehet érni, hogy a kapitalista országok kölcsönösen pusztítsák el egymást. Ez az, amikor két szárnyukat sikerül egymásra uszítani. De ismétlem, tervem logikus és normális. Ahogyan látta, se misztikus, se idegenszerű tényezők nem kerülnek szóba. Egyszóval "azok" nem avatkoznak bele, hogy lehetőség legyen a megvalósítására. És azt hiszem, kitalálom a gondolatait - e pillanatban azt gondolja, hogy ostobaság volt az időt arra fecsérelni, hogy "azok" bizonyíthatatlan létét és hatalmát próbáljuk bebizonyítani... Nem igaz?
Kuz: De igaz.
Rak: Legyen őszinte hozzám! Nem látja a beavatkozásukat? Segítségként mondom Önnek, hogy beavatkozásuk létezik, és döntő hatású. Akkor is, ha a terv logikája és természetessége csupán látszat. Valóban nem ismeri fel "azokat"?
Kuz: Az igazat megvallva, nem!
Rak: Tervem logikája és természetessége mégis csak látszat. A természetes és logikus az lenne, ha Hitler és Sztálin kölcsönösen megsemmisítenék egymást. Egyszerű és könnyű feladat lenne a demokráciáknak, ha céljuk valóban az lenne, amit kinyilvánítanak, mert elég lenne, ha megengednék Hitlernek - fogózzon meg ebben a szóban - ha "megengednék", hogy Sztálint megtámadja. Ne mondja nekem, hogy Németország győzhet. Ha az orosz térség, valamint Sztálin és övéinek Hitler bárdja alatti kétségbeesése, vagy áldozatainak bosszúja nem lenne elegendő ahhoz, hogy a katonai hatalom Németországát megsemmisítse, akkor semmi nem áll annak útjába, hogy a demokráciák okosan, módszeresen támogassák Sztálint, ha úgy látják, hogy legyengült, és hogy segítségükkel a harcot mindkét hadsereg a teljes kimerülésig folytassa. Ez biztosan könnyű lenne, természetes és logikus, ha a demokraták indító okai és szándékai, amelyeket sokan igaznak tartanak, tények lennének, és nem azok, amik valójában: csupán ürügyek.
Egy cél van, egyetlen cél - a kommunizmus győzelme, amit azonban senki más nem kényszerít a demokráciákra, mint New York. Nem a "Komintern", hanem a Wall Street "Kapintern"-je. Rajtuk kívül ki tudna egy ilyen nyilvánvaló és teljes ellentmondást rákényszeríteni Európára? Mi lehet az az erő, amely a teljes öngyilkosságba kerget? Erre csak egy erő képes: a pénz. A pénz a hatalom, az egyetlen igazi hatalom.
Kuz: Nyílt leszek Önhöz, Rakovszkij. Elismerem különleges tehetségét. Briliáns, agresszív, finom dialektikával rendelkezik, s ha ezek pácban hagyják, fantáziája még akkor is olyan színes hálót tud szőni, amely világító és tiszta perspektívának látszik. De mindez, még ha örömet is okoz, nekem nem elég. Úgy kérdem tehát Önt, mintha mindent elhittem volna magának, amit mondott.
Rak: És én azzal az egyetlen feltétellel válaszolok Önnek, hogy se többet, se kevesebbet nem teszek hozzá, mint amit mondtam.
Kuz: Beleegyezek. Ön tehát azt mondja, hogy "azok" kapitalista nézőpontból megakadályozzák, meg fogják akadályozni a logikus háborút Németország és Oroszország között? Jól értettem?
Rak: Teljesen jól.
Kuz: De jelenleg az a helyzet, hogy "azok" engedélyezték a német terjeszkedést, és az újra-felfegyverkezést. Ez tény. Felfogását ismerve tudom már, mi volt az indító oka a most "tisztogatással" meghiúsult trockista tervnek. Az új helyzettel szemben Ön csupán arra buzdít, hogy Hitlernek és Sztálinnak egyezményt kellene kötnie, és felosztania Lengyelországot. Azt kérdem Öntől: mi garantálja nekünk, hogy szerződéssel vagy anélkül, Lengyelország felosztásával vagy anélkül, Hitler nem támadja meg a Szovjetuniót?
Rak: Erre nincs garancia.
Kuz: Akkor minek beszéljünk tovább?
Rak: Ne kapkodjon annyira. A Szovjetunió elleni fenyegetés gyakorlatias és reális. Ez nem hipotézis vagy szavakkal való fenyegetőzés. Ez tény. "Azoknak" már fölényük van Sztálin fölött, amelyet nem szabad feladniuk. Sztálin számára csak egy lehetőség kínálkozik, ha állampolgárságot választ, és nem a teljes szabadságot. Hitler támadása egészen magától lezajlik, "azoknak" semmit sem kell tenniük, hogy ez megvalósuljon, csupán csak engedniük kell Hitlert cselekedni. Ez a döntő, alapvető tény, amelyet a Kreml által meghatározott gondolkodási módjával elfelejtett... Változtassa meg véleményét Uram, és kezdjen másképpen gondolkodni!
Kuz: Miféle állampolgárságról beszél?
Rak: Még egyszer meghatározom: vagy Sztálint tapossák el, vagy megvalósítja azt a tervet, amelyet bemutattam, hogy az európai kapitalista államok kölcsönösen megsemmisítsék egymást. Ezt egy lehetőségnek neveztem. Sztálin, a túlélése érdekében magától kényszerül majd arra, hogy a javasolt tervet megvalósítsa, mielőtt "azok" hozzájárulnak.
Kuz: És ha nemet mond?
Rak: Ez lehetetlen lesz. A német terjeszkedés és fegyverkezés tovább fog folytatódni. Ha Sztálin szembetalálja magát a fenyegető óriással, akkor mit csinál majd? Saját önfenntartási ösztöne fogja ezt diktálni neki.
Kuz: Úgy néz ki, hogy az eseményeknek az "azok" által kidolgozott terv szerint kell lefolyniuk.
Rak: Így van. Természetesen a Szovjetunióban ma még ez nincs így, de előbb vagy utóbb ez így fog történni. Nem nehéz megjósolni, ha valami valakire passzol, akkor Sztálin az, - akit nem tartok öngyilkosjelöltnek - és neki kell ezt a tervet megvalósítania... Sokkal nehezebb a megvalósítással sújtani olyan valakit, akinek ez nincs ínyére, tehát ebben az esetben a demokráciáknak. E pillanatban óvakodom attól, hogy konkretizáljam a valódi helyzetet. De szakadjon el attól a gondolattól, hogy az adott helyzetben Önök a döntőbírók. "Azok" a döntőbírák!
Kuz: Újra és újra "azok"! Muszáj szellemekkel foglalkoznunk?
Rak: A tények szellemek? A nemzetközi helyzet tele van csodával, de nem kísértetszerű. Reális, és joggal reális. Nincs bűvészmutatvány. Ott határozzák meg ugyanis a jövendőbeli politikát. Ezt Ön a szellemek művének tartja?
Kuz: Majd meglátjuk. Tegyük fel, hogy terve elfogadásra lel. Valami kézzelfoghatót, személyeset ismernünk kellene, hogy tárgyalhassunk.
Rak: Például?
Kuz: Egy képviselői hatalommal, vagy meghatalmazással felruházott személyt.
Rak: És miért? Hogy meglegyen az az élvezet, hogy ismerik őket, és beszélnek velük? - Vegye figyelembe, hogy a feltételezett személy, amennyiben jelentkezik, nem fog pecsétes, diplomáciai megbízólevelet magával hozni, nem visel diplomata egyenruhát, legkevésbé "azokét". S amit mond és ígér, amit szerződésekben rögzít, nem lesz jogi jellegű vagy szerződési értékű. Értse meg, "azok" nem egy állam, "azok" olyasmik, mint ami az Internacionálé volt 1917 előtt, és ami hivatalosan még ma is - egyszerre semmi és minden.
Képzelje el, hogy a Szovjetunió a szabadkőművességgel, egy kémszervezettel, a macedón Komitadcsival, vagy a horvát Usztasával akarna tárgyalni. Lenne ott valamiféle hivatalos, írásba foglalt jogi szerződés? Az ilyen szerződések, mint amilyeneket Lenin és a német generálisok, vagy amit Trockij "azokkal" kötött, nem hagytak nyomot maguk után. Teljesülésük egyetlen garanciája abban van, hogy hasznos a szerződő felek számára a szerződés betartása. Ez az egyetlen valódi garancia minden szerződésnél akkor is, ha nagy ünnepség keretében kötik meg.
Kuz: Ebben az esetben Ön hogyan kezdené?
Rak: Őszintén szólva már holnap elkezdenék Berlinben puhatolózni.
Kuz: Hogy a Lengyelország elleni támadásban megegyezzen?
Rak: Nem ezzel kezdeném. Előzékenyen megmutatnám, hogy csalódtam a demokráciákban, továbbá engednék valamit Spanyolországban... Ez bátorságra ösztönző tény lenne. Akkor azután merészen rájátszanék Lengyelországra. Amint látja - semmi kötelezettség, de elég ahhoz, hogy az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, a hitleri hadsereg főparancsnoksága - D. J.) elemei, a Bismarck-vonal emberei, ahogy nevezik magukat, Hitlerrel szemben érvekhez jussanak.
Kuz: Többet ne?
Rak: E pillanatban többet ne! Már ez nagy diplomáciai feladat.
Kuz: Őszintén szólva a Kremlben most uralkodó gondolkodásmód mellett nem hiszem, hogy jelenleg bárki is megkísérelné, hogy a nemzetközi politikában egy ilyen radikális fordulatot tanácsoljon. Még egyszer felszólítom Rakovszkij, képzelje magát a Kreml kulcsemberének a helyébe! Csak a leleplezéseivel, indítóokaival, feltételezéseivel és ösztönzéseivel - el kell, hogy ismerje nekem - senki sem engedi meggyőzni magát. Jómagam, aki kihallgattam Önt, és rám erős benyomást gyakoroltak a szavai és személye, mégsem éreztem egy pillanatig sem kísértést arra, hogy létrehozzak egy szerződést a gyakorlatban a Szovjetunió és Németország között.
Rak: A nemzetközi események majd ellenállhatatlan erővel kényszerítenek erre.
Kuz: De ez értékes idő elfecsérlését jelentené. Beszéljen valami kézzelfoghatóról, ami bizonyítékul szolgálhat a szavahihetőségének. Egyébként nincs bátorságom, hogy a beszélgetésünkről szóló jelentést feljebb adjam. Még akkor is, ha a legteljesebb hűséggel fogalmazom meg, a Kreml archívumában fog porosodni.
Rak: Hogy figyelembe vegye az elhangzottakat, elég lenne, ha valaki egy fontos személyiséggel beszélne, ha nem is hivatalosan?
Kuz: Az már valami kézzelfogható lenne, azt hiszem.
Rak: De kivel?
Kuz: Az a személyes véleményem Rakovszkij, hogy Ön konkrét személyekről beszélt, nagy pénzemberekről, ha jól emlékszem, egy bizonyos Schiffet említett és egy bizonyos másikat is, aki összekötő emberül szolgált Hitlerhez, annak pénzeléséhez. Bizonyára adódnak olyan rangos politikusok, vagy személyiségek, akik "azokhoz" tartoznak, vagy "azokat" szolgálják. Így egyikük bennünket is szolgálhatna. Nem ismer ott senkit?
Rak: Nem látom a szükségszerűségét. Gondolja csak meg, miről akar tárgyalni? Bizonyára arról a tervről, amit itt megemlítettem, nem igaz? De minek? E terv megvalósításához e pillanatban "azoknak" semmi tennivalójuk nincs, jelenlegi feladatuk az, hogy ne cselekedjenek. Tehát Ön nem tud pozitív akcióban megegyezni, vagy egy ilyet követelni. Emlékezzen, és gondolja ezt jól át.
Kuz: Ha így is van, személyes felfogásunk kikényszeríti a kézzelfoghatót, még ha szükségtelen is... Egy embert, akinek személyisége valószínűvé teszi azt a hatalmat, amelyet "azok" gyakorolnak.
Rak: Meg fogom tenni Önnek ezt a szívességet, jóllehet, meg vagyok győződve a haszontalanságáról. Már mondtam Önnek, nem tudom, kik "azok". Biztonságból még az is ezt mondta nekem, akinek pedig ezt tudnia kellett.
Kuz: Ki?
Rak: Trockij. Mert Trockij mondta ezt nekem. Csak azt tudom, hogy "azok" közül egy a rapallói Walther Rathenau volt. Most láthatja "azok" közül az utolsót, aki nyilvánosan gyakorolt politikai hatalmat. Milyen is volt ő, aki a Szovjetunió körüli gazdasági blokádot széttörte, jóllehet, egyike volt a leghatalmasabb milliomosoknak? Aztán ott volt Lionel Rothschild. Biztonsággal több nevet nem tudok megnevezni. Biztos, hogy még több nevet is mondhatnék, akik személyiségük és cselekedeteik alapján számomra teljesen "azokkal" egybeesőknek tűnnek. De, hogy ezek az emberek ott parancsolnak, vagy engedelmeskednek, azt nem tudom megmondani.
Kuz: Nevezzen meg nekem néhányat!
Rak: Mint egység a "Kuhn, Loeb and Co." bankház a Wall Streeten. E bankházon belül a Schiff család, a Warburg, a Loeb és Khan. Családot mondok a különböző családnevek helyett, mert valamennyit házassági kapcsolatok kötik össze egymással. Baruch, Frankfurter, Altschul, Cohen, Benjamin, Straus, Steinhardt, Blum, Rosenman, Lippman, Lehman, Dreyfus, Lamont, Rothschild, Lord Mandel, Morgenthau, Ezechiel, Lasky... Gondolom, ennyi név elég. Ha megerőltetem a memóriámat, még többre is emlékszem. De ismétlem, nem tudom, ki lehet az személyesen "azok" közül, és azt sem biztosíthatom, hogy szükségszerűen egy is közéjük tartozik. Ezért minden felelősséget el kell utasítanom. De szilárdan hiszem, hogy minden egyes általam megnevezett személy, ha maga nem "az", akkor is egy "azokhoz" intézendő megalapozott javaslatot eljuttathat hozzájuk. Aztán - akár a megfelelő személyre lelt az ember, akár nem - nem kell közvetlen válaszra várni. A választ a tények adják. Ez változatlan technika. Amit ők figyelembe vesznek, azt meg tudják valósítani. Például, ha Ön diplomáciai lépést akar tenni, nem kell személyes formát használnia, és azokhoz fordulnia. Korlátozódjon arra, hogy mérlegelést, ésszerű feltételezést fejezzen ki... Aztán csak ki kell várnia az embernek a dolog végét.
Kuz: Megérti, hogy most nem áll rendelkezésemre névjegyzék, hogy mindazoknak a neveknek utánanézzek, akiket említett, de úgy hiszem, ezek igen messze vannak. Hol vannak tulajdonképpen?
Rak: Nagy részben az Egyesült Államokban.
Kuz: Megérti, hogy ha egy akciót kezdeményezünk, az sok időnkbe kerül. És sietnünk kell. Nem nekünk, hanem magának, Rakovszkij.
Rak: Nekem?
Kuz: Igen, Önnek. Emlékezzen csak, perének hamarosan meg kell kezdődnie. Nem tudom, de nem tartom túl okosnak az időhúzást, hogy ha itt a szerződésnek érdeklődést kellene kiváltania a Kremlben, azelőtt kellene, hogy érdekelje Sztálint, még mielőtt Ön megjelenik a bíróság előtt. Ez az Ön számára döntő dolog lenne. Azt hiszem, hogy saját érdekében valamit igen gyorsan kellene nekünk szállítania. A lényeg az lenne, hogy inkább napok, mint hetek alatt bizonyítékhoz jussunk arra vonatkozólag, hogy Ön igazat mondott. Ha a bizonyítékot szállítani tudná, viszonylag nagy biztonsággal állíthatom, hogy megmentem az életét... Ellenkező esetben semmit sem garantálok.
Rak: Jó, megkísérlem. Tudomása szerint Davies Moszkvában van? Igen, az amerikai követ.
Kuz: Azt hiszem, igen. Vissza kellett, hogy térjen.
Rak: Ez lenne egy út.
Kuz: Azt hiszem, ha ez így van, akkor vele kellene kezdenie.
Rak: Úgy gondolom, egy ilyen különleges eset feljogosít arra, hogy szabályellenesen a hivatalos utat használjam.
Kuz: Ezek után feltételezhetjük, hogy mindezek mögött az amerikai kormány áll?
Rak: Nem mögötte, alatta...
Kuz: Roosevelt?
Rak: Amennyire én tudom, ő is. Kövessen a kémregények iránt táplált mániájával! Tetszésére tudnék kerek történeteket fabrikálni, de nem sokkal szembetűnőbbek a nyilvánosan ismert tények?
Emlékezzen arra az október 24-i reggelre, 1929-ben! Eljön még az idő, amikor ez a nap fontosabb lesz a forradalom számára, mint 1917. október 24-e. Ez a 24-e a New York-i tőzsde csődjének a napja, az ún. gazdasági világválság kezdete, vagyis a valódi forradalomé. A Hoover kormányzása alatti négy év a forradalom előretörésének ideje. 12-15 millió munkanélküli! 1933 februárjában bekövetkezik a krízis utolsó csapása a bankok bezárásával. Többet a pénzvilág nem tehetett, hogy a klasszikus amerikainak, aki elsáncolva ült iparának fellegvárában, a fejére verjen, és gazdaságilag a Wall Street rabszolgájává tegye... Ismeretes, hogy a gazdaság minden elszegényedése a parazitizmus virágzását jelenti - és a pénzügy a legnagyobb parazita.
De az amerikai forradalomnak (A "forradalom" szó itt konkrétan az 1929-es nagy világgazdasági válságra utal. Ezt a "forradalomnak" nevezett pénzügyi összeomlást a Federal Reserve magánpénzkartell, amely az amerikai alkotmánnyal ellentétesen tölti be az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét, valamint a Bank of England, amely Nagy Britannia formailag állami, valójában teljesen magánellenőrzés alatt álló központi bankja, együttesen robbantotta ki. D. J. ) nemcsak ez az uzsoraszerű célja volt, hogy a pénz hatalmát növelje, sokkal többet akart. A pénz hatalmát, jóllehet politikai hatalom, eddig mindig csak indirekt módon gyakorolták - most azonban közvetlen hatalommá akarják változtatni. Az az ember, akin keresztül ezt gyakorolni akarják, Franklin Delano Roosevelt. Megértette? Jegyezze meg: ebben az évben, 1929-ben, az amerikai forradalom első évében, februárban hagyja el Trockij Oroszországot. A tőzsde csődje pedig októberben következik be. Hitler pénzügyi támogatását 1929 júliusában engedélyezik. Gondolja, hogy mindez csupa véletlen? Hoover négy évét arra használják fel, hogy a hatalom megragadását előkészítsék az Egyesült Államokban és Oroszországban. Ott pénzügyi forradalommal, itt háborúval és az azt követő vereség előidézésével... Szolgálhat Önnek több bizonyító erővel egy jó regény?
De meg fogja érteni, hogy egy ilyen méretű tervhez rendkívüli emberre van szükség, az Egyesült Államok végrehajtó hatalmának a vezetőjeként, amely arra rendeltetett, hogy szervező és meghatározó erővé váljék: ez az ember Franklin Delano Roosevelt volt és vele együtt felesége, Eleanor Roosevelt. Engedje meg, hogy megjegyezzem, hogy ez a biszexualitás nem irónia, kerülni kell az egyenlőtlenségeket.
Kuz: Roosevelt "azok" közül való?
Rak: Nem tudom, hogy "azok" közül való-e, vagy csak engedelmeskedik nekik. De van ennek jelentősége? Azt hiszem, tudatában van megbízatásának, de nem tudom pontosan megmondani, hogy zsarolással késztették-e engedelmességre, vagy ő maga is a vezetőséghez tartozik? Mindenesetre teljesíti feladatát, akcióját véghezviszi, amellyel megbízták, méghozzá a legteljesebb lelkiismeretességgel. Ne kérdezzen tovább, nem tudok többet.
Kuz: Abban az esetben, ha elhatározzák a Kremlben, hogy Davieshez fordulnak - milyen formát ajánlana?
Rak: Először a személyt kell helyesen kiválasztani. Egy olyan, mint a "Baron" használható lenne. Él még?
Kuz: Nem tudom.
Rak: Jó. A személy kiválasztása az Ön dolga marad. Követüknek bizalmat és diszkréciót kell mutatnia. A legjobb, ha álcázva ellenzékinek tünteti fel magát. A beszélgetést ügyesen szőve arra kell irányítania, hogy az ún. európai demokráciák szövetségükkel a Szovjetuniót a nemzetiszocializmussal szembenálló helyzetbe hozzák. Azaz, hogy a Szovjetunió az angol és a francia imperializmussal, egy valódi imperializmussal szövetkezzen egy potenciális imperializmussal szemben. A beszélgetés egy része arra szolgálna, hogy a Szovjetunió helytelen álláspontját a demokráciák szintén helytelen álláspontjával hasonlítaná össze... Az amerikai demokrácia is, úgy látszik, arra van szorítva, hogy megvédjen egy belső demokráciát Franciaországban és Angliában, hogy ezzel fenntartson egy gyarmatosító imperializmust. (Rakovszkij itt arra utal, hogy a legrégibb európai demokráciák egyben kizsákmányoló gyarmati birodalmak fenntartói is, vagyis imperialista hatalmak. D. J. ) Amint látja, a kérdést igen erős logikai alapokra lehet helyezni.
Az aztán már gyerekjáték, hogy a feltevést cselekedetté formálja az ember. Ha sem a Szovjetuniónak, sem az Egyesült Államoknak nem fűződik érdeke az európai imperializmushoz, akkor a vita a személyes uralom kérdésére zsugorodik. Ideológiailag, politikailag és gazdaságilag azonban hasznára lenne Oroszországnak és Amerikának az európai gyarmati imperializmus szétrombolása. Teljesen mindegy, hogy közvetve vagy közvetlenül, de az Egyesült Államoknak méginkább a hasznára lenne.
Ha Európa minden erejét elveszti egy új háborúban, akkor Anglia a brit birodalom angol nyelvével azonnal az Egyesült Államok felé gravitálódik, minthogy ez politikailag és gazdaságilag szükségszerű.
Ha eddig jutottak, egy-két nap szünetet lehet beiktatni. Aztán, ha hatás mutatkozik, tovább lehet előretörni. Hitler agressziót követ el, bármilyet, lényegét tekintve agresszor, ebben nem lehet tévedni. Aztán tovább lehet kérdezni. Milyen közös magatartást vegyen fel az Egyesült Államok és a Szovjetunió egy háborúval szemben, amely mindig imperialisták közötti háború - teljesen mindegy, milyen okból tört ki! - egyik oldalon azok állnak, akik tulajdonnal bírnak, a másikon azok, akik a tulajdon birtoklására törekednek. De hogy semlegesnek maradjon valaki, az nem csak a saját akaratától függ, hanem az agresszortól is.
A semlegesség biztonsága csak akkor áll fenn, ha az agresszor a semleges állam megtámadásában nem lát előnyt, vagy nem tudja kivitelezni. Ebben az esetben világos, hogy az agresszor egy másik nemzetet támad meg, természetesen akkor is egy imperialistát. Aztán tovább kell folytatni. Biztonsági és morális okokból azt kell tanácsolni, hogy ha az imperialisták között az összeütközés nem tör ki magától, akkor azt elő kell idézni.
És ha már ez az elmélet elfogadásra kerül - hogyne fogadnák el! -, akkor a gyakorlati teendőkben kell megegyezni, ami egészen mechanikus ügy. Itt a következő lehet a menetrend.
1. Egyezmény Hitlerrel Csehszlovákia és Lengyelország felosztásáról, de leginkább az utóbbiéról.
2. Hitler el fogja fogadni. Ha Hitler otthonos a blöffel való hódítási játékban, azt hogy a Szovjetunióval együtt vegyen el valamit, csalhatatlan garanciának fogja tartani arra, hogy a demokráciák tárgyaljanak vele. Nem lesz képes arra, hogy higgyen fenyegető szavaiknak, mert tudja, hogy a legtöbb háborús fél egyidejűleg a leszerelésért lép fel, és hogy leszerelési szándékuk valódi.
3. A demokráciák Hitlert, és nem Sztálint fogják megtámadni. Népeiknek pedig azt fogják mondani, hogy bár mindkettő egyformán bűnös az agresszióban és a feldarabolásban, stratégiailag és utánpótlási okokból azonban arra kényszerültek, hogy egyenként verjék meg őket. Először Hitlert, aztán Sztálint.
Kuz: És ők nem fognak bennünket az igazság eszközével becsapni?
Rak: Hogy csapnának be? Nem marad meg Sztálinnak az a választási szabadsága, hogy a szükséges módon támogassa Hitlert? Nem hagyjuk meg neki azt a lehetőséget, hogy a kapitalisták közötti háborút az utolsó emberig és az utolsó időpontig teljes mértékben elhúzza? Mivel támadnák meg Sztálint? Már a belső kommunista forradalommal is elég tennivalójuk lesz a kapitalista államoknak.
Kuz: De ha Hitler gyorsan győzedelmeskedik? Ha ő is, mint Napóleon, egész Európát mozgósítja a Szovjetunió ellen?
Rak: Ez lehetetlen! Elfelejt egy igen fontos tényezőt, az Egyesült Államok létét. Nem természetes-e az, hogy az USA Sztálint utánozza, és a maga részéről a demokratikus népeket támogassa? Ha az "óra járása ellen" hagyják hatni ezt a kétféle segítségnyújtást, úgy csalhatatlanul biztosítani tudják a háború elhúzását.
Kuz: És Japán?
Rak: Nincs már elég dolga Kínával? Sztálin előszeretettel garantálja neki, hogy "nem követ el ellene intervenciót". A Japánok hajlanak az öngyilkosságra, de nem olyan nagyon, hogy egyidejűleg támadják meg a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat. Van még ellenvetése?
Kuz: Nincs. Ha tőlem függne, ez már elég bizonyíték lenne. De gondolja, hogy a követ...?
Rak: ...elhiszi? Nem engedtek vele beszélni, de figyelembe kell venni egy részletet - Davies kinevezését 1936-ban hozták nyilvánosságra. Tételezzük fel, hogy Roosevelt már korábban tervezte és szorgalmazta diplomáciai küldetését. Ismerjük a körülményeket és az időt, amely egy követ hivatalos kinevezéséhez szükséges. Tehát körülbelül augusztusban meg kellett, hogy egyezzenek a kinevezésében. Ugyanakkor mi történt 1936 augusztusában? Akkor lőtték agyon Zinovjevet és Kamenyevet. Esküdni mernék, hogy kinevezésének az az egyetlen oka, hogy lefektesse "azok" új politikáját Sztálinnal szemben. Igen. A leghatározottabban így gondolom. Daviesnek aggodalommal kellett látnia, hogyan esnek el az ellenzék vezetői, egyik a másik után, az egymást követő párttisztogatások során. Tudja, hogy jelen volt a Radek elleni peren?
Kuz: Igen!
Rak: Ön szokta látni őt! Beszéljen vele! Már hosszú hónapok óta várja.
Kuz: Ma éjszaka be kell fejeznünk. De mielőtt elválunk, valamivel többet akarok tudni. Tegyük fel, hogy minden igaz, amit Ön mondott, és teljes sikerrel megvalósítható. Akkor "azok" bizonyos feltételeket fognak állítani. Ki tudná találni, hogy melyek lesznek azok?
Rak: Nem nehéz feltételezni. Az első az lesz, hogy fel kell hagyni a kommunisták kivégzésével, pontosabban a trockistákéval, ahogy bennünket neveznek. Aztán néhány befolyási övezetet fognak megállapítani - hogy is mondjam? -, meghúzzák azokat a határokat, amelyek a formális kommunizmust elválasztják a valóditól. Lényegében nem lesz több. Aztán az ígéretről fognak tárgyalni a terv időtartamára. Még meg fogják érni, például azt a paradoxont, hogy egy csomó ember, Sztálin ellenségei, segíteni fogják őt, és ezek nem lesznek se proletárok, se hivatásos kémek. A társadalom minden rétegében, még a legmagasabban is, támadnak majd "bátor" emberek, akik Sztálinnak ezt a formális kommunizmusát támogatni fogják, amikor a reálkommunizmusból az objektív kommunizmusba megy át. Megértett?
Kuz: Egy kissé. De a dolgot olyan sötét szőrszálhasogatásba rejti...
Rak: Mivel be kell fejeznünk, csak így fejezhetem ki magam. Majd meglátjuk, hogy segíthetek-e még megérteni? Ismeretes, hogy a marxizmust hégeliánizmusnak is nevezik. A kérdést így ábrázolták vulgárisan. Hegel idealizmusa vulgáris alkalmazkodás Spinoza természetes miszticizmusának durva nyugati értelmezéséhez. "Azok" spinozisták, de talán érvényes az ellenkezője is - a spinozizmus egyenlő "azokkal". És az egész csak a korszaknak megfelelő változat, "azok" saját, sokkal régibb és magasabb filozófiája számára... Tehát Marx, mint hegeliánus, és ezért, mint spinozista, hűtlen lett hitéhez, de csak időlegesen és taktikai okokból.
Nem úgy van, hogy a marxizmus azért szállt síkra, hogy az ellentét megsemmisítésével szintézis jöjjön létre? A tézis és antitézis integrációjával, mint szintézissel, valóság keletkezik: igazság, a szubjektív és objektív záróakkordjában. Moszkvában kommunizmus - New Yorkban kapitalizmus: tézis és antitézis. Analizálja mindkettőt! Moszkva: szubjektív kommunizmus és objektív kapitalizmus, vagyis államkapitalizmus. New York: szubjektív kapitalizmus és objektív kommunizmus. Valódi szintézis, igazság: nemzetközi pénzvilág = kapitalizmus - kommunizmus. S mind "azoké".
A Rakovszkij jegyzőkönyv utóélete
"A pénzvilág egyenlő a finánckapitalizmussal és a kommunizmussal." Ezzel a megállapítással, a későbbi konvergencia elmélet előrejelzésével ér véget az az írás, amelyet 1941-ben, a Szovjetunió elleni német támadást követően talált meg a német hadsereg oldalán harcoló és spanyol önkéntesekből álló, ún. Kék Hadosztály egyik tisztje mélyen bent Ukrajnában, egy faluban. A spanyol tiszt az ukrajnai parasztházban a hosszú évekig az NKVD szolgálatában álló orvos, Dr. Joszif Landovszkij, holtteste mellett egy csomagra bukkant. Ebben a csomagban orosz nyelven teleírt füzetek voltak, amelyeket magával vitt Spanyolországba. A füzetek tartalmát 1950-ben spanyolra fordították, és "Sinfonia en Rojo Major" (Egy vörös őrnagy szimfóniája) címmel Mauricio Carlavilla Madridban publikálta. A könyvet, amely riasztó hatást váltott ki, bizonyos körök azonnal és gondosan felvásárolták. Des Griffin amerikai kutató az 1970-es években az Egyesült Államokban is kiadta. Németül írott könyve (Des Griffin, Die Herscher, Luzifers 5. Kolonne, Vaduz, 1980) is tartalmazza a kihallgatási jegyzőkönyvet.
Kuzmin tábornok betartotta szavát és megmentette Rakovszkij életét, mert az 1938. márciusában megrendezett harmadik moszkvai koncepciós perben - miként azt már a bevezetőben is megírtuk - kettő kivételével minden vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek. Rakovszkij 20 év lágerben letöltendő szabadságvesztés büntetést kapott. A háborúra készülődő szovjet-vezetés 1939-ben elhatározta, hogy a belügyi népbiztosság keretében NKVD-s hadosztályokat állítanak fel a GULAG táborok lakóiból speciális feladatok ellátására. Ezeket a gulag-foglyokból szervezett NKVD-s hadosztályokat és kisebb katonai egységeket, "fekete hadosztályoknak", "fekete egységeknek" nevezték, mivel ezeknek a katonái a hadsereg khakizöld egyenruhája helyett a gulag-táborok lakóinak a fekete egyenruháját viselték. A Szovjetunió felbomlását követően nyilvánosságra került, hogy az egyik ilyen feketehadosztály parancsnokát Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijnak hívták. Csaknem bizonyos, hogy ez a hadosztályparancsnok azonos azzal a Rakovszkijjal, aki korábban a legfelső szovjet-vezetéshez tartozott. Eddig életrajzírói is úgy tudták, hogy 1941 nyarán, 68 éves korában, nem tisztázott körülmények között, a börtönben halt meg. Más források szerint széleskörű tájékozottsága miatt végeztek vele a fogságban. Nagy valószínűséggel azonban a fronton halt meg, és az ő NKVD általi kihallgatásának hosszú jegyzőkönyvét - annak eredetijét vagy másolatát - találta meg a német támadás után egy ukrán faluban a spanyol önkéntes Kék Hadosztály egyik tisztje.
Eddig még egyetlen szakembernek sem sikerült bebizonyítania, hogy a Rakovszkij-jegyzőkönyvek nem hitelesek. Ámbár több mainstream-irányzatú történész is szívesen hangoztatja, hogy a bizonyítási teher azokon nyugszik, akik Hrisztyián Georgijevics Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét valódinak fogadják el. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió felbomlásával elvileg megnyílott a lehetőség a szovjet irattárak, köztük a KGB és a Kreml legtitkosabb iratainak is, a kutatására. Gyakorlatilag azonban ma is hozzáférhetetlen a szovjet korszak számos fontos dokumentuma, amint azt Kun Miklós is moszkvai kutatásai során megállapította. Tény, hogy a Rakovszkij-jegyzőkönyv Sztálin részére készült eredetije vagy annak kópiája, eddig még nem került elő Moszkvában, illetve, ha megvan, azt nem hozták nyilvánosságra. Valószínűleg megvan a KGB archívumában az a jelentés is, amelyet Gavril Kuzmin (alias René Duval) tábornok készített a koncepciós per minden részletét személyesen irányító szovjet diktátor részére Rakovszkij kihallgatásáról.
A Rakovszkij-jegyzőkönyvhöz hasonló volt a sorsa az 1939. augusztus 23-i Sztálin-Hitler (Molotov-Ribbentrop) paktum - a szovjet-német megnemtámadási egyezmény - titkos mellékleteinek is, amelyről 1989. decemberéig hivatalosan nem akartak tudni a Szovjetunió illetékesei. Valentyin Falin történész, német szakértő, aki a Szovjetunió bonni nagykövete, majd a SZKP KB vezető-beosztású munkatársa volt, már korábban jelezte, hogy keresik a titkos jegyzőkönyveket a szovjet irattárakban. Miután a megváltozott gorbacsovi időszakban már meg kellett valahogy találniuk, hiszen a német irattárakból régóta ismeretes volt azok szövege a nyugati történészek előtt, ezért végül tényleg meg is találták őket. A Szovjetunió Népi-küldötteinek Kongresszusa 1989. decemberében megállapította, hogy "a szovjet-német megnemtámadási egyezményhez hozzáfűzött titkos záradék, mind módszereiben, mind tartalmában eltér a szovjet külpolitika lenini elveitől és normáitól. A titkos jegyzőkönyvben rögzített érdekszférák és német-szovjet befolyási övezetek elhatárolása ellentétes a nemzetközi joggal, és sérti egy sor állam szuverenitását és függetlenségét." Ezért a moszkvai kongresszus visszamenőleg érvénytelennek és semmisnek nyilvánította az 1939. augusztus 23-án kötött német-szovjet megállapodás titkos jegyzőkönyvét, azok záradékait és egyéb mellékleteit.
50 éven át nem tudott senki hivatalosan semmit a Szovjetunióban ezekről a titkos megállapodásokról, noha azok tartalma más forrásokból ismertté vált, és a történelmi események bizonyították, hogy a megállapodás minden részlete át is lett ültetve a gyakorlatba. Ahogyan ez a hivatalos "nem-tudás" nem jelentette azt, hogy a letagadott titkos dokumentumok nem léteznek, ugyanúgy feltételezhető, hogy a Rakovszkij-jegyzőkönyv eredetije is megvan, és valamikor a jövőben majd rábukkan egy kutató. Azt sem lehet tudni teljesen biztosan, hogy az előkerült füzetek maguk lennének-e az eredeti jegyzőkönyvek, vagy pedig csak egy róluk készült kézírásos másolat volt a halott Dr. Joszif Landovszkij NKVD-s orvosnál talált füzetcsomóban. Egy dokumentum hitelességét azonban közvetett módon is bizonyítani lehet. Az ilyen bizonyítás természetesen mindig támadható, de a közvetett bizonyítékokat sem lehet teljesen mellőzni. A Rakovszkij kihallgatásáról készült jegyzőkönyv keletkezésének helye, ideje és körülményei eléggé ismertek, mint ahogy ismertek a szereplő személyek is. A jegyzőkönyv valódiságát azonban a bekövetkezett történelmi események látszanak a leginkább bizonyítani. Felsorolunk néhányat:
Az 1938 tavaszán elkezdődött német-szovjet közeledés és a Sztálin-Hitler paktum megkötése 1939 augusztusában; Lengyelország felosztása, az együttes agresszióért csak a Berlin címére küldött nyugati hadüzenet; Sztálin manőverezése a Németország számára létfontosságú nyersanyagszállításokkal, a nyersanyagszállító "csapok" időnkénti kinyitásával és elzárásával. Mindezt részletesen taglalja Ernst Topitsch "Stalin's Krieg" (Sztálin háborúja) című, 1985-ben, Münchenben is megjelent munkája, amely adatok sorával bizonyítja, hogy Sztálin támadó háborúra készült a náci Németországgal szemben, és csak azért mutatott túlzott engedékenységet Hitlerrel szemben 1941 tavaszán, mivel még nem készült fel eléggé a háborúra. Ami pedig az Egyesült Államokat érinti, az már a hivatalos háborúba lépését megelőzően is hatalmas fegyverszállítmányokkal, páncélosok és repülőgépek ezreinek a szállításával sietett a szorongatott sztálini rendszer megmentésére. Ennek ellenére a támadásra felkészített Vörös Hadsereg nem volt képes az eredményes védekezésre. Ezért nyújtott Roosevelt, többek között Japán háborúba léptetésével, Sztálinnak segítséget.
N. N. Jakovlev szovjet történész, "Pearl Harbor rejtélye" c., 1983-ban magyarul is megjelent könyvében lelkiismeretesen idézi azon amerikai történészeket, akik számos ténnyel támasztják alá azt az állításukat, amit a mai napig nem tudott megcáfolni a hivatalos történetírás, hogy Roosevelt egy teljesíthetetlen feltételeket tartalmazó ultimátummal provokálta ki Japánnak a Pearl Harbor elleni támadását.
1962-ben közzétették Amerikában a Pearl Harborral kapcsolatos okmányok gyűjteményét. H. E. Kimmel tengernagy, aki a támadás idején az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának a főparancsnoka volt, a gyűjtemény összeállítóihoz intézett levelében kategorikusan kijelentette: "Soha nem tették lehetővé számomra, hogy teljes egészében átnézzem a haditengerészeti minisztériumban és a Fehér Házban őrzött Pearl Harborral kapcsolatos okmányokat. Nem engedélyezték, hogy átnézzem az úgynevezett Fehér Ház-dossziét, amelyben bizonyára benne vannak Rooseveltnek Churchillhez intézett üzenetei...Véleményem szerint, noha én érdekelt személy vagyok, nincs kétség afelől, hogy Mr. Roosevelt tudott a japánok tervéről, a tervezett támadás időpontját is ismerte, és szándékosan titkolta el a Hawaii-szigetek parancsnokaitól, hogy a támadás megtörténjék." Roosevelt "azok" beavatott megbízottjaként szándékosan nem értesítette a Hawaii-szigetek parancsnokságát a készülő japán támadásról. Amikor pedig ez bekövetkezett, akkor ürügyül használta fel arra, hogy a háborúskodni nem akaró amerikai népet rábírja a fegyveres harcra. "Azok" politikájának végrehajtójaként, Roosevelt, aki a háborúból való távolmaradás jelszavával nyerte meg az elnökválasztást, úgy manőverezett, hogy az Egyesült Államokat minél előbb bevonja a tengelyhatalmak elleni háborúba. Japán háborúba léptetésével pedig lehetővé vált a távol-keleten állomásozó szovjet hadosztályok átdobása az ostromlott Sztálingrád felmentésére, és a háború menetének a megfordítása 1943 elején. Ez a néhány tény is a Rakovszkij-jegyzőkönyvben foglalt koncepció gyakorlatba átültetését támasztja alá.
Az ún. "mainstream", azaz a hivatalos, a főáramlathoz tartozó történetírás többé-kevésbé mellőzi Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét, de a revizionistának nevezett történészek közül egyre többen hivatkoznak rá, mint kordokumentumra (Des Griffin, Johannes Rothkranz, Heinz Scholl, Peter Blackwood, és sokan mások). Vannak olyanok is, akik kapcsolatot látnak - és nem is alaptalanul - a Rakovszkij által elmondottak, és a hírhedt hamisítvány, a "Cion bölcseinek jegyzőkönyve" egyes gondolatmenetei között. Ez azt a látszatot keltheti, hogy a Rakovszkij jegyzőkönyv hitelessége is ugyanígy kétségbe vonható.
Ezért itt célszerű kitérni arra, hogy mennyiben hamisítvány, és mennyiben hiteles mégis a "Cion bölcseinek jegyzőkönyve" (a továbbiakban Jegyzőkönyvek), amelynek túlnyomó része a szabadkőműves francia Maurice Joly "Párbeszéd a pokolban" című, 1864-ben, Brüsszelben megjelent könyvének a plagizálása. A foglalkozására nézve ügyvéd Joly a Párizsban működő Mizrain Páholy tagja volt, és ennek volt egyik nagyhatalmú vezetője Adolphe Isaac Cremieux. Tény az is, hogy Cremieux a párizsi Grand Orient nagymestere is volt, s emellett 1864-től 1870-ig az Alliance Israelité Universelle elnöki tisztét is betöltötte. Cremieux részt vett III. Napóleon trónra juttatásában, és azt remélte, hogy az ugyancsak Grand Orient-hez tartozó császár cserébe őt nevezi ki Franciaország miniszterelnökének. Mivel ez nem történt meg, Cremieux halálos ellensége lett az abszolutista módszerekkel uralkodó III. Napóleonnak. Maurice Joly a Mizrain Páholy tagjaként osztotta szabadkőműves páholybeli főnökének III. Napóleon-ellenes nézeteit, és a "Párbeszéd a pokolban" megírt vitriolos bírálata azokat a vitákat tükrözi, amelyek a Mizrain Páholyon belül folytak a császár önkényes módszereket alkalmazó, autokratikus uralmáról. Ezt tartalmazza a Jegyzőkönyvek kétharmada.
Bebizonyított tény, hogy a Jegyzőkönyvek további egyharmadát a cári titkosrendőrség, az Ohrana, Párizsban működő ügynökei hamisították. Ezek az ügynökök nemcsak képzett hírszerzők voltak, hanem jól ismerték a nemzetközi pénzkartell és az irányítása alatt álló illuminátus és Grand Orient-hez tartozó szabadkőművesek társadalmi-politikai és pénzügyi elképzeléseit. Ezeket az elképzeléseket beleírták a Jegyzőkönyvekbe, és azt - elsősorban oroszországi belpolitikai okokból - hazug és rágalmazó módon a zsidók szájába adták. A Jegyzőkönyvek nagyobbik része tehát plágiumnak minősül, kisebbik része pedig egy hozzátoldott szöveg, amelyet annyiban kell hamisítványnak tekinteni, hogy nem azok a szöveg szerzői, akiket feltüntetnek. Az Ohrana tájékozott hamisítói beleírták a Jegyzőkönyvekbe, például azt, hogy a magánpénzmonopólium tulajdonosai szerint milyen pénzrendszert kell létrehozni a világon, hogyan kell eladósítani az államokat, hogyan és miért kell örökös kamatfizetésre kényszeríteni őket? (Lásd a 20. és 21. párbeszédet). Ami meglepő az az a tény, hogy a világ mai pénzügyi rendszere - lényeges paramétereiben - szinte teljesen megegyezik azzal, ami ebbe a hamisítványba az Ohrana hírszerzői jóvoltából a múlt században belekerült. 1990 után Magyarországra is ezt a pénzrendszert importálták. Nos, mindez felveti azt a kérdést, hogy van-e olyan vonatkozása a Jegyzőkönyveknek, amelyek amellett szólnak, hogy az mégis egy olyan létező programot tartalmaz - ámbár aljas indokból ezt mások szájába adva -, amely teljes mértékben megvalósulni látszik globalizálódó világunkban. Lehetséges-e, hogy ez a szembetűnő megfelelés - egyrészt a 19. századi terv, és másrészt a 20. századi valóság között, - nem egyéb a véletlen puszta játékánál? Csakúgy magától lett pontosan olyan a magánpénzmonpólium globális rendszere ma, ahogyan azt az Ohrana hamisítói több mint 100 évvel ezelőtt kitalálták? Aki ezt elhiszi, azt - tisztelve a másféle véleményhez való jogot - meghagyjuk hitében, és továbbra is türelmesen várjuk tudományosan alátámasztott érveit.
Mi úgy gondoljuk, hogy a Jegyzőkönyvek mai napig tartó, újra és újra való kiadását az is magyarázza, hogy olvasói számára ezt - a szerzőség szempontjából bizonyítottan hamis - írást a történelmi valóság tényei tartalmilag lényeges részeiben alátámasztják, és utólagosan, több fontos pontban igazzá minősítik, vagyis igazolják. Ha tehát a Jegyzőkönyvekben kicseréljük az odahamisított "zsidó" szót a nemzetközi "pénzkartell" szóval, akkor kitűnik, hogy az lényegében a világuralomra törő nemzetközi pénzügyi közösség elgondolásait és stratégiai programját tartalmazza, amely körvonalaiban már mintegy 200 éve létezik, és a történelmi rádeterminálódás menetében egyre inkább konkretizálódik és megvalósul. Említettük már, hogy a történelmi fejlődés a 20. században meglepően úgy alakult, ahogyan azt a Jegyzőkönyvekben leírt stratégiai program megfogalmazza. Vajon miért követi a történelmi fejlődés azt a forgatókönyvet, amelyet egy hamisítvány tartalmaz? Erre a fontos és kikerülhetetlen kérdésre csak azt a logikus választ adhatjuk sok kutatóval megegyezően, hogy ez a program a világot ma háttérből irányító nemzetközi pénzkartell stratégiáját fejti ki. A Jegyzőkönyvek nem a zsidó nép állítólagos programját és nem létező "világuralmi terveit" tartalmazzák - ahogyan azt hazug módon feltüntették -, hanem a pénzvagyon-tulajdonosoknak a mára már globálissá növekedett magánpénzmonopóliumára támaszkodó világuralmi törekvéseit fogalmazzák meg. A Jegyzőkönyvek hamisítói nyilvánvalóan tudtak a magánpénz-monopólium tulajdonosainak a stratégiai elképzeléseiről. Ugyancsak voltak ismereteik a magánpénz-monopólium rejtett hálózatáról. Ehhez első kézből szerezhettek információkat, hiszen a hírszerzés és a felforgató tevékenység volt a szakmájuk. Ismerték azt a láthatatlan hatalmat - valamint háttér-hierarchiáját és kifinomult gépezetét -, amelyet Carroll Quigley (a mainstream irányzathoz tartozó, kiváló amerikai történész) a "Tragédia és remény" c. alapvető munkájában később majd "HÁLÓZATNAK" nevezett el. Ez a HÁLÓZAT az, amelynek a magánpénz-monopólium és a központi bankok révén máris sikerült megszereznie a világ irányítását. A hamisítók sokat tudtak ennek a HÁLÓZATNAK a szervezeteiről, titkos társaságairól, és ezek egyes fontosabb tagjait személyesen is ismerték. Morális gátlásoktól mentes ügynökökként mindazt, amit a HÁLÓZATRÓL, azaz "azokról" megtudtak, többszörös csúsztatással, aljas indítékból a zsidó származású pénzelitre, és a zsidó nép egészére akarták kenni. A történelem során azonban semmikor sem volt egy nép azonos a pénzzel rendelkező elitjével. (A zsidó nép, pl. a bibliai időkben sem volt azonos a babilóniai pénzrendszert elsajátító és gnosztikus eszmeiségű farizeusokkal, a gazdag spekuláns pénzváltókkal, hiszen ott voltak a szadduceusok, az esszéneusok, az írástudók, a nazarénusok, a gazdagokat keményen ostorozó próféták és követőik, és még sokan mások. Az ószövetségben számos helyen szerepel a kamatszedés tilalma, és a jubileumi évben az adósság kötelező elengedése is.) A ma létező nemzetközi pénzügyi közösség pedig - bizonyíthatóan - egy vegyes-etnikumú, transznacionális és multikulturális hatalmi képződmény, amely nem kapcsolható csupán egyetlen néphez vagy vallási közösséghez. Azok a szélsőségesek, akik makacsul mégis erre törekednek, meghamisítják a tényeket.
A Rakovszkij kihallgatásáról készült jegyzőkönyveket is elsősorban a bekövetkezett történelmi események hitelesítik. A történelemtudomány rendszerint a kemény bizonyítékokat, elsősorban az archívumokban őrzött dokumentumokat és a látható történéseket, fogadja el hitelesnek. A történelemnek azonban csak igen kis töredéke rögzül állami és nem állami szervezetek vagy egyének dokumentumaiban, és a látható tények nem mindig jelzik a hozzájuk vezető mögöttes, nem látható, titkos hatásokat. Kétségtelen, hogy a történelemnek és a politikának egy igen tágas, - nyilvánosság alatti, mögötti -, azaz nem látható tere is létezik, amely soha nem rögzül írásos dokumentumokban, és más empirikusan megragadható tényekben. Mivel ez így van, akkor nincs más választás, mint megelégedni azzal, hogy csupán a látható, érzékelhető felszíni történéseket kutassuk? Le kellene tehát mondanunk a nem látható, csak közvetve kutatható, - kikövetkeztethető - összefüggésekről? Természetesen nem. Igaz, a közvetett, "puha" bizonyítékok kutatása rendkívül sok hibalehetőséget rejt magában, és mivel ingoványos terület, ezért nagy körültekintéssel szabad csak alkalmazni ezt a módszert. Valóban nehéz teljes bizonyossággal állítani valamit "azok" HÁLÓZATÁNAK a működéséről is, mert ennek a HÁLÓZATNAK a legfőbb működési elve a teljes titoktartás, és hatalomgyakorlási módszere a félrevezetést művészi tökélyre emelő, kifinomult dezinformáció. Mindez a mimikrit, a rejtőzködést, azaz az uralmat gyakorlók nagyobb cselekvési szabadságát, és személyi biztonságát szolgálja. De azért, mert igen nehéz a történelem nem látható szférájának, - a láthatatlan államhatalmi-ágazat működésének - a kutatása, akkor azt teljesen mellőzni kell? Le kellene mondani a láthatatlan hatalom működésének szakszerű kutatásáról, rábízva ezt a kényes kutatási területet a tényeket kereső, jó szándékú, ámbár amatőr kutatókra? Mi úgy gondoljuk, hogy ez megengedhetetlen. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, hogy igen nehéz, például a most ismertetett Rakovszkij jegyzőkönyvek hitelességének a 100%-os bizonyítása is. Szilárd meggyőződésünk, hogy mégis hasznos lehet a tartalmával megismerkedni olvasóinknak, mert a benne foglalt gondolatmenetek és érvek hozzásegíthetnek a II. Világháború okainak pontosabb megértéséhez, és az ez irányú kutatások újabb szempontú folytatásához. Ítélje meg a kedves olvasó maga, hogy a fantázia szüleménye, vagy pedig igaz történelmi dokumentum Hrisztyián Georgijevics Rakovszkij itt ismertetett jegyzőkönyve. Bármi lesz is ítélete, véleményét tiszteletben fogjuk tartani.
A Rakovszkij jegyzőkönyv mának szóló üzenete
Van egy oktatott és egy elhallgatott történelem. Van egy az események óceánjának a felszíni, látható, dokumentált történéseit számontartó, és egy másik, a történések felszíne alatt meghúzódó, a mélyenfekvő áramlatokat kutató történelem, azaz létezik egy felszíni és egy mélyáramlatú történelem. A felszín alatti történelem azoknak a rejtve maradó háttérerőknek a története, amelyek végső soron meghatározzák a felszíni, látható és dokumentált történéseket.
A látható, tanítható, kutatható, terjeszthető történelem - a felszín alatti erők mozgásának az ismerete nélkül - teljesen hamis történelmi tudatot eredményez. Csak azt a hamis látszatot erősíti meg, hogy a "nap forog a föld körül", mivel a rejtőzködő erők és rejtett mélyáramlatok nélkül ez látszik igaznak. Mint tudjuk ennek a látszatnak, azonban ténybelileg pont az ellenkezője az igaz, mihelyt megismerjük a csillagászat, a gravitáció, a csillagok és bolygóik mozgásának - szabad szemmel nem érzékelhető - kozmikus törvényeit.
A nem látható, rejtőzködő - tudatosan eltitkolt - történelem más értelmet adna a jelenlegi uzsoracivilizáció látható folyamatainak, történéseinek. A történelem kutatásának egyes területei ma is tiltva vannak. Egyes témák érinthetetlen tabuvá lettek, kutatásuk pedig adminisztratív és pénzügyi eszközökkel korlátozva, sőt kifejezetten tiltva van. Egy demokratikus jogállamban semmilyen témának sem szabadna érinthetetlen tabuvá válnia a tudományos kutatás számára. Ha a revizionistának nevezett történészek hibás kutatási eredményekkel állnának elő, akkor hibás eredményeiket, állításaikat helyes kutatási eredményekkel kellene cáfolni, nem pedig adminisztratív eszközökkel és jogi szankciókkal elhallgattatni őket. A tudományos kutatást nem szabadna kriminalizálni. A tények feltárásának minden más megfontolással szemben elsőbbséget kellene adni a tudományban.
Közhely, hogy a szólásszabadság mindig a máskéntgondolkodók szabadsága. A kutatási szabadság pedig a szólásszabadság alkotmányos alapjogának az érvényesülése a tudomány területén. Ha a társadalom legitim képviselője, a demokratikus állam, elhárítja magától a kutatási szabadság pénzügyi feltételeinek a biztosítását, akkor ez a fontos közérdeket szolgáló alapjog alárendelődik a magánpénzmonopóliumot birtokló szűk csoport partikuláris érdekeinek. A tényleges szólásszabadság és kutatási szabadság így nem az állami önkény, hanem a magánönkény áldozatává válik. Mennyivel jobb az a társadalmi berendezkedés, ahol nem az adminisztratív eszközöket igénybevevő állami kényszer, hanem a pénzügyi eszközöket bevető magánkényszer, fojtja meg a szólás- és kutatási szabadságot?
Világosan kitapintható a globalizáció történelmi folyamatában az önálló stratégiával és intézményrendszerrel rendelkező, államok feletti pénzhatalom szervezett irányító tevékenysége.
- Szabad-e kutatni ennek az irányítóhálózatot alkotó, államok feletti, szervezett pénzhatalomnak a történetét?
- Szabad-e kutatni kialakulását, belső szervezeti felépítését, hierarchiájának a működését szabályozó legfőbb törvényszerűségeket?
- Szabad-e kutatni a HÁLÓZAT alrendszereit, ezen alrendszerek sajátos funkcióit, kapcsolódásaikat a formális állami intézményekhez és a nemzetközi szervezetekhez, azt, hogy ez a HÁLÓZAT miként befolyásolja, ellenőrzi a demokratikusan választott intézményeket?
- Szabad-e kutatni, hogy melyek a HÁLÓZAT végső céljai a pénzrendszer magántulajdonbavételével, milyen stratégiát és taktikát követett az elmúlt 250 év során, amikor fokozatosan lecserélte a saját magánpénzrendszerére a nemzetállamok közpénzrendszereit?
- Szabad-e kutatni, hogy az elmúlt másfél évszázad történései miért követték és követik a mai napig szinte betűről-betűre egy Ohrana hamisítványnak bizonyult program előírásait?
- Szabad-e kutatni, hogy milyen gazdasági stratégiák, pénzrendszerbeli különbségek álltak a HÁLÓZAT útjában? Mely államok nyújthattak volna reális alternatívát, és miként kellett ezek ellenállását - többek között gazdasági válságok előidézésével és háborúk kirobbantásával - megtörve szabad utat nyerni a nemzetközi magánpénzmonopólium nemzetek feletti HÁLÓZATA számára?
A magánpénzmonopólium rendszerének jelenlegi korszakában csak interdiszciplináris felkészültséggel kutatható a történelem. Ha valaki azt mondja, hogy ő történész és ezért nem ért a pénzügyekhez, akkor valójában történészként sem képes megfelelő színvonalon tevékenykedni, mert nem képes megragadni a történelmi folyamat legfontosabb hajtóerőit. Az elmúlt 250 év történetének lényege ugyanis a pénzvagyont birtokló nemzetközi elit szervezett küzdelme a világhatalomért. Ezt a harcot a pénzhatalom fokozatos megszerzésével, az egyes államok monetáris felségjogainak a kisajátításával, és a befektető pénzemberek magánmonopóliumává alakításával, vívta meg sikeresen. Aki nem ismeri a privát kezekben lévő pénzmonopólium működésének belső törvényszerűségeit, az nem képes megérteni a politikai történéseket lényegileg meghatározó mélyebb és rejtett folyamatokat sem. Azaz felszínes történelem megírására kényszerül. A 20. század lényegében a magánpénzmonopólium kiépülésének és uralomra kerülésének az időszaka volt. Századunk főbb történelmi-ideológiai irányzatai, - a kozmopolita liberalizmus, az internacionalista marxizmus (a szociáldemokrácia és a trockista-leninista-sztálinista bolsevizmus), valamint a nacionalista fasizmus-nemzetiszocializmus-fallangizmus, továbbá a sajátosan amerikai new deal - mind a nemzetközi pénzuralom hódító előrenyomulásának a következményei. A nemzetközi pénzkartell egyrészt tudatosan idézte elő ezeket az irányzatokat terjeszkedése érdekében, mint pl. az internacionalista marxizmust (a trockista bolsevizmust), másrészt, mint uralmi törekvéseivel szembeni ellenállást, sajátmaga kényszerítette ki a megtámadott nemzetállamokból.
A kozmopolita pénzuralommal szembeni alternatíva keresése szülte meg az olasz fasizmust, a kétségbeesett védekezés a német nemzetiszocializmust, a spanyol fallangizmust, de még a fennmaradásáért rettegő sztálinista nemzeti bolsevizmust is. A magánpénzmonopólium uralmi törekvései nélkül nem érthető meg az első világháború, érthetetlenek a versailles-i béke irracionális feltételei, az egyébként életképes Dunai Monarchia felbomlasztásának, és a század elején gyors fejlődésnek indult Oroszország véres alávetésének és gazdasági kifosztásának az igazi okai. A második világháború pedig annyira az első folytatásának tekinthető, hogy, pl. Henry Kissinger csak egy 20. századi 30 éves háborúról beszél, amelynek két szakasza volt: az egyik 1914-1918-ig, a másik pedig 1939-1945-ig tartott, közte egy hosszabb fegyverszünettel. Liberális történészeink a nemzetállam védekezését - azaz egy nemzet közösségi érdekeinek az érvényesítését az ember, mint polgár jogainak a rovására - előszeretettel minősítik antidemokratikusnak, az egyéni szabadság autokratikus-diktatórikus uralommal történő korlátozásának. Azt már nem elemzik, hogy mi váltja ki szükségszerűen a nemzetekből ezt a védekező magatartást. Nem kutatják és nem is utalnak rá, hogy a transznacionális pénzuralomnak útjában állnak a nemzetállamok, amelyeket a pénzkartellnek le kell bontania - vagyis el kell távolítania az útból -, hogy helyükbe nemzetek feletti globális államát kialakíthassa. A magánpénzmonopólium működése csak akkor zavartalan, és tulajdonosainak abszolút uralma csak akkor biztosított, ha a világpolgár befektető-pénzemberek minden országban úgy tevékenykedhetnek, mintha az a sajátjuk lenne.
Liberális történészeinek tehát előszeretettel minősítik az emberi jogok sérelmének a nemzetállam védekezését a pénzvagyon monopóliumát a maga számára kisajátító, és az előjogaival visszaélő világpolgár egyéni önzésével szemben. Azt már elhallgatják, hogy a liberalizmus által hirdetett emberi jogok és politikai szabadságjogok - a magánpénzmonopólium világrendszerében - csupán a befektető pénzelit és az őt kiszolgáló politikai elit előjogaira szűkülnek. A társadalom túlnyomó többsége pedig - a formális jogok kulisszái mögött, a gazdasági és politikai esélyegyenlőség hiányában - ténylegesen a pénzdiktatúra jogtalan és kiszolgáltatott páriájává válik. Ez nem más, mint az arctalan pénzviszonyokba rejtett szolgai függőség modern formája.
Ma, pl. minden magyar polgár - a magánpénzrendszer által kialakított és fenntartott adósságfüggőség miatt - évente mintegy három hónapot ingyen dolgozik az általa nem ismert pénzvagyontulajdonosok egy szűk csoportjának, anélkül, hogy az arctalan pénzfeudalizmus eme modern robotjáról tudomása lenne. A magyar társadalmat a pénzmonopolisták ugyanis arra kényszerítik, hogy ellenszolgáltatás nélkül - minden évben - adjon át a számukra mintegy 8 milliárd dollárt, soha véget-nem-érő adósságszolgálat és profithozam formájában. Ezért a hatalmas összegért aztán megengedik annak a közvetítő közegnek - pénznek - a használatát a számukra, amely közvetítő közeget a magyar állam csekély önköltségért, gyakorlatilag ingyen is biztosíthatná a polgárai számára, ha a magyar állam szuverenitásához tartozó monetáris jogok nem kerültek volna magánkézbe. A nemzetközi pénzkartell a pénzrendszer kisajátítását a hazai pénzügyi elit - és az érdekeltté tett politikai elit - közreműködésével 1991-ben hajtotta végre a nemzeti banki törvény elfogadtatásával.
A pénzkartell célja, a világállam és a világkormány a szemünk láttára jön létre. Ennek legfőbb feltételei már adottak. A nemzetállamok monetáris hatásköre már az államok feletti pénzhatalom demokratikusan nem ellenőrizhető, politikailag felelősségre nem vonható technokratáinak a kezében van. Most folyik a központi bankok és az óriási nemzetközi bankok koncentrációja a termelőszférát egymás között felosztó világmonopóliumok létrehozásával párhuzamosan. Egyre több jel utal arra, hogy a szűkülő pénzteremtés végül a dollár, az euró és a jen egyesüléséhez vezet. Az egyes latin-amerikai államokban, és számos más országban is, már csak névlegesen van önálló pénz, pl. Argentínában vagy Magyarországon. Valójában már a FED, az Egyesült Államok pénzrendszerét 1913 óta kisajátító magánkartell, látja el számukra is a központi bank és a jegybank szerepét. Földrészünkön ezt a feladatkört az egyes tagállamoktól, valamint az Európai Unió törvényhozó és kormányzati szerveitől teljesen leválasztott - abszolút függetlenséget élvező - frankfurti Európai Központi Bank tölti be. Már csak rövid idő kérdése a világ központi bankjának a formális felállítása, és az egységes világvaluta bevezetése. Mindettől azt remélik az államok feletti pénzhatalom irányítói, vagyis "azok", hogy a konstrukciós hibában szenvedő és ezért összeomlásra ítélt pénzrendszer létét - amelyben az adósság növekedési görbéje már a függőleges fázisba érkezett - meg tudják hosszabbítani. Ez a pénzrendszer ugyanis gazdagodásuk és a világ feletti uralmuk legfőbb eszköze. A centralizációval és koncentrációval ennek az adósságpénzrendszernek az élete valóban meghosszabbítható, de belső instabilitása, és kibékíthetetlen ellentmondásai nem oldhatóak fel. Pusztulása csak idő kérdése. Az alternatív megoldásra való felkészülés már beindult.
A pénzkartell vezérkara már az 1970-es évektől kezdve folyamatosan gyűjti a világ aranykészletét. A központi bankok, köztük, pl. Magyarország és Svájc aranykészlete is, már a Wall Street bankjainak a trezorjaiban fekszik. Alan Greenspan, a Federal Reserve elnöke, nemrég kijelentette, hogy még mindig az arany a végső fizetési eszköz. Ez azt jelenti, hogy ha bekövetkezne a jelenlegi fedezetlen pénzrendszer felfúvódott spekulációs buborékának a kipukkadása, akkor a nemzetközi pénzkartell várhatóan ismét aranyalapra helyezi a világ pénzrendszerét, és így tartja meg az összeomlás után is a pénz feletti globális hatalmát. Az aranyalapú pénzrendszert ugyanis az ellenőrzi, aki rendelkezik a nemesfém készletekkel. Ezekhez van kapcsolva a papír- és számlapénzkibocsátás. A forgalomban lévő pénzmennyiség szűkítésével vagy bővítésével pedig szabályozni lehet a kamatok szintjét, az eladósítás, és az adósságszolgálat formájában megvalósuló jövedelemelvonás mértékét.
1982-től kezdődően (amikor Magyarországot beléptették a Nemzetközi Valutaalapba) - és 1989 után pedig gyorsított ütemben - ezt a fosztogató magánpénzrendszert importálta Magyarországra a nemzetközi pénzkartell szolgálatába szegődött magyar pénzügyi gépezet. Ezt a pénzuralmi rendszert adta el a magyar társadalomnak, megtévesztő propagandával, mint piacgazdaságot, holott ez a pénzvagyon birtokosainak egy erősen centralizált, a reálgazdaságot szinte teljesen maga alá gyűrő magánmonopolrendszere. A jelenkor történészének ismernie kellene ennek a magánpénzrendszernek a szerkezetét és működését, mert különben nem tudja megragadni azokat az erőket, amelyek a pénzuralom expanziójának 20. századi történelmét, és benne népünk sorsát meghatározták. A jelen történelmi korszak megértésének az igényével fellépő társadalomtudósnak tudnia kellene, hogy a nyugaton uralkodóvá tett pénzrendszer eredendően rossz és elterjedését nem annak köszönheti, hogy nincs nála jobb, hanem annak, hogy akik kigondolták, és akik egyben a haszonélvezői, elég erősek voltak ahhoz, hogy rákényszerítsék a világra. A rákényszerítés folyamatát pedig forradalomnak, haladásnak, modernizációnak, demokráciának, kommunizmusnak, humanizmusnak és globalizációnak nevezték el.
Az az érv, hogy a fejlett ipari országokban kivétel nélkül ez az adósságpénzrendszer működik, és ezen országok állítólag ennek a magánpénzrendszernek köszönhetik ipari és technológiai fejlettségüket, félrevezető. A valóság az, hogy ezek a fejlett kultúrájú, szorgalmas népek sokkal jobban élhetnének egy közpénzrendszerben, amely nem kényszerítené őket hatalmas kamatterhek viselésére. A legeladósodottabb országok ezek a fejlett ipari országok. Az Egyesült Államok államadóssága 6 ezer, az amerikai magánszektor és az állampolgárok adóssága pedig további 14 ezer milliárd dollár. Vagyis egyedül az Egyesült Államok lakossága együttesen 20 ezer milliárd dollár után fizet évente kamatot a nemzetközi pénzkartellnek. Németország államadóssága két és félezer milliárd márka. Japán is egyre mélyebbre süllyed az eladósodásban. Pedig eme legfejlettebb országokba áramlik a harmadik és a negyedik világnak nevezett szegényebb országok munkájának az eredménye is. A fejlett Nyugat életszínvonala ettől a perifériától a centrum országok felé tartó jövedelem átcsoportosítástól, - pontosabban jövedelemelvonástól - is magasabb. A fejlett országok tehát nem a jelenlegi rossz pénzrendszerük miatt élnek jól, hanem egyelőre ennek ellenére még jól élnek. De már nem sokáig, hiszen a jóléti állam ma már a múlté. Ha közpénzrendszerük lenne, a jelenleginél lényegesen magasabb nívón élhetnének.
A magyar történésznek éppen ezért kutatnia kellene, és adott esetben ki is mondania, hogy a pénzuralom hibás gazdasági és társadalmi rendszer, nem piacgazdaság, hanem monopolgazdaság, és Magyarországra való átültetése nem dicsőség és diadal, amit ünnepelni érdemes, hanem valójában vereség. Egy újabb súlyos következményekkel járó, talán a legkeményebb megpróbáltatás a magyar társadalom számára. Ez az uzsorás pénzrendszer a betetőzése a XX. századi magyar történelem sorscsapásainak, mert folyamatosan elszívja a nemzet erőforrásait, és gürcölő igavonóvá alázza a magyar népet. Ezért nincs mód a tartós és kiegyensúlyozott gazdasági növekedésre (csak az adózási és más kedvezményeket élvező multinacionális vállalatok növekednek, amelyek az alacsony munkabérekből származó profitjukat kiviszik az országból), a munkanélküliség felszámolására, a lakosságcsökkenés megállítására. Az évente kiáramló adósságszolgálat nem teszi lehetővé az égető társadalmi problémák megoldását. Ezért nem jutnak lakáshoz a fiatalok, ezért alacsony az átlagéletkor, ezért vagyunk világszinten az elsők között az alkoholizmus és ma már a kábítószerfogyasztás terén is, ezért fogy feltartóztathatatlanul a magyarok lélekszáma. A magyar nép legszerencsétlenebb évszázadát egy nagy remény elvesztése zárja. Hiszen a Nyugathoz felzárkózás akkor válik lehetőséggé, amikor ott már csaknem lebontották a jóléti államot, ahol a demokratikus képviseleti szervek hatalma már nagyrészt a múlté, ahol soha többé nem tud már munkához jutni legalább 18 millió ember.
A NATO-hoz való csatlakozásunk sem nemzetboldogító lépés. Ez a szervezet ma már elsősorban a nemzetközi pénzhatalom világrendjét védelmezi, azt a status quot, amely bebetonozza az adósságpénzrendszert, amely más népekkel együtt kamatfizető helótává tette a világ népeit, köztük a magyarok többségét is. Akármennyiszer állítja valaki, hogy erkölcsös, ha egy semmilyen értéket elő nem állító bankigazgató havi 8-9 millió forintos fizetést kap, míg az értéket előállító kutatótudós és egyetemi tanár csak 120-140 ezer forintos bérben részesül, attól még az erkölcstelen tény marad, amely ellentmond minden méltányosságnak. A "veszélyes üzemnek" minősített banki tevékenység és a bankárok által sokat emlegetett kockázatvállalás pedig másodlagos, mert az csupán az értékelőállító és ténylegesen teljesítményt nyújtó emberek hátán vállalt kockázat, azaz a reálgazdaság rovására történik. Az igazi kockázat ugyanis a termelésben résztvevő, valódi teljesítményt nyújtó, munkát végző, alkotóemberé. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a pénz önmagában egy értéktelen jel és mindenki, aki ezzel a jellel foglalkozik csak a mások által megtermelt érték újraelosztásával foglalkozik, vagyis kisegítő, kevésbé fontos tevékenységet végez, mint a reálgazdaság értékelőállító szereplői, akkor világossá válik, hogy meg kell szabadulnunk a magánpénzmonopólium mindent leigázó uralmától. Ha ezt nem tesszük meg időben, akkor az adósságpénz rendszerének az elkerülhetetlen összeomlása megint elsősorban minket, értékelőállító, de egyben kiszolgáltatott és igahúzó kisembereket fog sújtani. Ezek a tanulságok is levonhatók H. G. Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvéből.
(Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvének ismertetése itt befejeződik. A magyarázatok és zárómegjegyzések a szerkesztőtől, Drábik Jánostól származnak, aki a magyar szöveget a CODE-ban megjelent német szöveggel egybevetette. )
Leleplező 2000/1-2-3
Ezek is érdekelhetnek: /bővebben az alábbi Link alatt
Link
A Wall Street és a bolsevikok
"Világ monopolistái, egyesüljetek!"
A legjobb üzlet a politika
A kommunizmus, mint világtörténelmi kísérlet
Trockij, a Wall Street vendége
A Round Table HÁLÓZAT és a bolsevikok
A londoni "City" a HÁLÓZAT "Vatikánja"
Hatalmi egyensúly az adós államok sakkban tartására
Wall Street: a HÁLÓZAT amerikai központja
A bolsevikok és a "világforradalom bankárja"
A HÁLÓZAT és a szabadkőműves világmozgalom
Munkában a HÁLÓZAT Oroszországban
Mennyi pénzt kaptak a HÁLÓZATTÓL a bolsevikok?
Mit üzen a mának a cári család rituális kivégzése?
120 Broadway, New York City
John Reed, a Wall Street udvari forradalmára
A Wall Street megvásárolt ellenségei
A fát a gyümölcséről ítélhetjük meg
Kiszabadulni a "bal-jobb" felosztás kényszerzubbonyából
Németország és a pénzoligarchia
Első rész
Második rész
Az illuminátusok és Németország - A háttérhatalom stratégiája
Első rész
(Második rész)
Az inflációmentes pénzkibocsátás és hitelnyújtás
A szervezett magánhatalom
Ami a 2002. áprilisi választásokból kimaradt
A magyar demokratúra
MNB törvény, a szervezett magánhatalom "alkotmánya"
Folytatódik az elit alkotmányozása
Kié legyen a magyar föld?
Kossuth és a független magyar pénzrendszer
Miért jogos, hogy két közszolgálati televízió és rádió legyen?
Miért rossz az MNB monetáris politikája?
"A banknak nem akarom azon hatalmat adni kezébe, hogy ő szabályozza Magyarország pénzügyeit..."
(Idézet Kossuth Lajosnak 1848. augusztus 28-ánaz Országgyűlésben elhangzott beszédéből)
Javaslatok a mezőgazdaság finanszírozására
Miről legyen népszavazás?
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2023-05-15 20:30:43, hétfő
|
| |
| |
NOVUS ORDO SECLORUM - AZ ÚJ VILÁGREND 2. r.
Link
Link
A "SKULL AND BONES" TÁRSASÁG ÉS AZ ÚJ VILÁGREND
Nem elmélet. Csak összeesküvés.
Az "Order of Skull and Bones" titkos eredete
Az "Order of Skull and Bones" (a "Koponya és Csontok Rendje") az egyik legnagyobb befolyással és hatalommal rendelkező féltitkos szervezet ma az Egyesült Államokban. Ez a "fraternity"-nek, azaz egyetemi diáktársaságnak álcázott elithálózat a Connecticut állambeli New Haven város híres egyetemén, a Yale University-n jött létre. Ma is a Yale Egyetem az első számú központja, ahol az Egyesült Államok kormányának és államigazgatásának, valamint az amerikai hírszerző szervezetek irányítóinak jelentős része diplomáját szerezte. A "Koponya és Csontok" Rendjének bázisát az Egyesült Államokban hosszú időn át domináns WASP (White Anglo-Saxon Protestant, fehérbőrű, angolszász születésű és protestáns vallású) vezetőréteghez tartozó személyek alkotják. Az ő kultúrájuk és világszemléletük nemcsak a 19. és a 20. században, de a 21. század kezdetén is döntő befolyással van az amerikai társadalmi és politikai életre. George Herbert Walker Bush, a jelenlegi elnök apja, aki 1988-tól 1992-ig volt az Egyesült Államok elnöke, többek között arról is híressé vált, hogy nyíltan meghirdette az új világrend bevezetését. Az új világrendnek a koncepciója a "Skull and Bones" testvéri szövetség és az elődjének tekinthető - Adam Weishaupt által alapított - illuminátusok eszmevilágában és stratégiájában gyökerezik. Ma is, amikor már az idősebb Bush fia: George W. Bush az Egyesült Államok elnöke, az amerikai kormány és az államigazgatás számos befolyásos képviselője, az elnökkel az élén, a "Skull and Bones" hálózat tagja. Ez a hálózat arra törekszik, hogy visszaállítsa Amerikának azt az egyedülálló vezető szerepét, amelyet közvetlenül a 2. világháború után betöltött a nemzetközi életben. Az idősebb George Bush ezt a korszakot gyakran nevezte "Amerika évszázadának".
A "Koponya és Csontok" máig nagyhatalmú Rendjének a története az Elihu Yale-ről elnevezett egyetemen kezdődődik, ahol az amerikai hírszerzés, a kábítószerkereskedelem és a titkos társaságok szálai egységes hálózattá szövődtek a történelem során. Elihu Yale Boston közelében született, Londonban végezte tanulmányait, majd pedig a Brit Kelet-indiai Társaság szolgálatába lépett. Karrierje gyorsan ívelt felfelé és 1787-ben ő lett a madrasi Saint George Erőd kormányzója. Hatalmas vagyonra tett szert és 12 év múlva visszatért Angliába. Amikor a Connecticut-i Collegiate School támogatásért fordult hozzá, Elihu Yale bőkezű adományban részesítette. Ismételt adományok után az egyetem vezetői elhatározták, hogy felveszik jótevőjük nevét. Így jött létre 1718-ban a Yale College, a máig tekintélyes Yale Egyetem.
A Yale Egyetem régi épülete előtt áll Nathan Hale szobra. Ennek egy másolata a CIA Langley-ban lévő központjánál is megtalálható, valamint a Philip's Akadémia épülete előtt Andoverben. Nathan Hale a "Culper Ring"-nek, Amerika első hírszerző-szervezetének volt a tagja. George Washington szervezte meg és a Függetlenségi háború egész ideje alatt sikeresen működött. Egyedül Nathan Hale volt az, akit az angolok lelepleztek és 1776-ban felakasztottak. Ettől kezdve tart a Yale Egyetem és a hírszerzés meghitt kapcsolata.
1823-ban Samuel Russell megalapította a Russell & Company-t azért, hogy az felvásároljon ópiumot Törökországban, és onnan Kínába csempéssze. Ez a cég 1830-ban egyesült a bostoni Perkin's szindikátussal és Amerika elsőszámú ópiumcsempész vállalkozásává vált. Amerika és Európa sok neves dinasztiája a Kínával folytatott ópiumkereskedelemben gazdagodott meg. A Perkins cégnek volt Kantonban a fő helyi megbízottja: Warren Delano, Franklin Delano Roosevelt nagyapja. Ugyancsak ennek a cégnek a partnerei közé tartozott John Cleve Green, aki Princeton-t finanszírozta; Abiel Low, aki a Kolumbiát, valamint Joseph Coolidge, továbbá a Perkins, a Sturgis és a Forbes családok. Coolidge fia alapította a United Fruit Company-t és unokája, Archibald C. Coolidge pedig társalapítója volt a nagyhatalmú Council on Foreign Relations-nek, a new york-i székhelyű Külkapcsolatok Tanácsának.
William Huntigton Russell, Samuel unokatestvére 1831-1832-ben Németországban tanult. Ekkoriban ott divatos volt valamennyi emberi tevékenységre és társadalmi törekvésre a tudományos módszert alkalmazni. Poroszországban John Locke és Jean Jacques Rousseau nézetei figyelembevételével új iskolarendszert építettek ki. Johann Fichte, aki az Adam Weishaupt-féle illuminátus szervezethez tartozott, "A német néphez intézett üzenet"-ben például kifejtette, hogy a gyerekeket az államnak kell felnevelni és a mindenható államnak kell előírnia számukra, hogy mit és hogyan gondoljanak. A korszak nagy filozófusa: Georg Wilhem Friedrich Hegel, aki Fichte utódja lett a Berlini Egyetemen 1817-ben, világunkat a szellem világának tekintette. Az állam ennek az abszolút szellemnek a megtestesítője és a polgár csak akkor lehet szabad, ha feltétlenül tiszteli ezt az államot és engedelmeskedik neki. Hegel az államot az abszolút szellem földi megnyilvánulásaként írta le, az emberi fejlődés végső céljaként. Ez a végső cél, az állam, minden egyén felett áll és a polgároknak legfőbb kötelessége, hogy az állam engedelmes alattvalói legyenek. Mind a fasizmus, mind a kommunizmus szellemi gyökere a hegeli tanításokban gyökerezik. Ezek a háttérhatalom által ma ismét felkapott nézetek divatosak voltak akkor is, amikor William Russell Németországban tanult. Visszatérve a Yale Egyetemre megalakította az Alphonso Taft társaságot. 1876-ban betörtek a Skull and Bones termébe és az ekkor szerzett információ szerint a "Koponya és Csont Társaság - a német egyetem egyik részlege"... Russell tábornok a "Csontok" alapítója Németországban volt végzős évei előtt és meleg baráti kapcsolatot alakított ki egy német titkos társaság vezető tagjával. Úgy tért vissza, hogy fel volt hatalmazva a társaság fiókszervezetének a megszervezésével. Így alakította meg William H. Russell 14 más társával a "The Order of Scull and Bones"-t, amely később "The Order of Skull and Bones"-ra változtatta a nevét. (A "scull" gyorsan sikló hajót jelent, a "skull" pedig koponyát.)
Minden évben 15 új tagot vesznek fel, és a beavatott kap a belépéskor 15 000 dollárt, valamint egy padlón álló ingaórát. A Skull and Bones elsősorban tagjainak az egyetemen kívüli karrierjét készíti elő. Kezdetben a társaság bérelt helyiségekben találkozott. 1856-ban készült el a "Thomb"-nak nevezett épület. Egy ablaktalan, barna kőből álló csarnok, ahol a "csontemberek" a mai napig megrendezik beavatási szertartásaikat, és ahol minden csütörtökön és vasárnap találkoznak. Már említettük, hogy 1876-ban betörtek ebbe a "Thomb"-ba, ahol találtak egy olyan 324-es számmal ellátott szobát, amely teljes mértékben ki volt bélelve fekete bársonnyal. Efölött volt egy másik páholyszoba 322-es számjelzéssel. Ez a templom a "szentek szentje" és vörös bársonnyal van bélelve. A falon pedig egy ötágú csillag (pentagram) található. A hallban a Skull and Bones alapítóinak és a németországi társaság tagjainak 1832-ből származó fényképei találhatók. A nyugati oldalfalon többek között egy régi metszet látható, amely egy temetkezési boltívet ábrázol egy kőlapon, amelyen négy emberi koponya nyugszik, valamint egy bohócsapka, csöngők, egy nyitott könyv, számos mérő eszköz, koldustarisznya és egy királyi korona. A sírbolt fölötti árkádon a következő felirat látható latin betűkkel: "Wer War Der Thor, Wer Weiser, Der Bettler Oder, Kaiser?", a bolthajtás alatt bevésve német betűkkel a következő mondat: "Ob Arm, Ob Reich, im Tode gleich." (Az első fordítása: Ki volt a bolond, ki a bölcs, ki koldus, ki császár?; a másodiké pedig: Akár szegény, akár gazdag, a halálban mindenki egyenlő.)
Érdemes nyomon követni Daniel Coit Gilman, Timothy Dwight és Andrew Dickinson White karrierjét. Berlinbe utaztak filozófiát tanulni. 1856-ban tértek vissza. Gilman lett a Yale gazdasági vezetője. Sikerült elérnie, hogy Lincoln elnök elfogadtassa a Kongresszussal azt a törvényt, amely lehetővé teszi az állami egyetemek számára, hogy mezőgazdasági és tudományos célra ingyenes állami földekhez jussanak. A Yale volt az első Amerikában, amely ilyen juttatásban részesült és meg tudta szerezni az egész Connecticut államra eső részt magának. A Yale vezetői annyira meg voltak elégedve, hogy Gilman-t kinevezték a földrajzi intézet vezető professzorának. Gilman később a Carnegie Intézet elnöke lett. Évfolyamtársa Andrew D. White elsőként került a Cornell Egyetem elnöki székébe, majd nagykövetként szolgált Oroszországban és Németországban. Végül a tekintélyes Amerikai Történelmi Társaság élére került. Ugyancsak White volt az, aki 1899-ben a hágai nemzetközi konferencián az Egyesült Államokat képviselte. Timothy Dwight, a másik évfolyamtárs pedig 1886-ban a Yale Egyetemnek lett az elnöke. A Gilman, White és Dwight trió hozta létre az Amerikai Közgazdasági Társaságot, az Amerikai Kémiai Társaságot és az Amerikai Pszichológiai Társaságot. Tanítványaik és az általuk létrehozott szervezetek útján ma is meghatározó befolyással vannak az Egyesült Államok egész iskolai rendszerére.
A Skull and Bones mint hatalmi hálózat
Antony Sutton a Rend kutatója "America's Secret Establishment" ("Amerika titkos hatalmi hálózata") című művében megállapítja, hogy a "Koponya és Csontok Rendje" kiépített egy horizontális és egy vertikális kapcsolatrendszert, hogy befolyását minél hatékonyabban érvényesíteni tudja. A vertikális (függőleges) kapcsolatra jó példa a Whitney, Stimson és Bundy közti kapcsolat. W.C.Whitney, aki beházasodott a Standard Oil tulajdonos Payne dinasztiába, haditengerészeti miniszter volt. Az ő ügyvédje volt Elihu Root, aki viszont alkalmazta Henry Stimsont, amikor az elvégezte a jogot. Stimson 1911-ben átvette Root-tól a hadügyminiszteri tisztséget. Erre őt, az ugyancsak "csontember" William Howard Taft nevezte ki, aki ekkor elnök volt. Stimson később a Fülöp-szigetek főkormányzója lett, majd Hoover elnök idején külügyminiszter, Roosevelt és Truman elnöksége alatt pedig hadügyminiszter volt. Hollister Bundy, Stimson különleges tanácsadójaként tevékenykedett a Pentagonban a Manhattan-project idején. Bundy két fia, William Bundy és McGeorge Bundy ugyancsak magas kormányzati és alapítványi tisztségeket töltöttek be. A két testvér a CIA-ban, a Hadügyminisztériumban, a Külügyminisztériumban, valamint Kennedy és Johnson különleges tanácsadóiként a vietnami háború egész ideje alatt jelentős befolyással voltak a hírszerzésre és a döntéshozatalra. William Bundy később a nagyhatalmú Council on Foreign Relations negyedévente megjelenő lapjának: a Foreign Affairs-nek lett a főszerkesztője. McGeorge pedig a Ford Alapítvány elnöke lett.
A "csontemberek" másik két neves csoportja: a Harriman és a Bush csapat. Averell Harriman a demokrata párt tekintélyes államférfija volt. Testvére Roland Harriman pedig a Brown Brothers, Harriman befektető bankház egyik igazgatója. A másik Prescott Bush volt, a jelenlegi elnök nagyapja. A 20. század kezdetétől fogva két beruházó bankban játszottak meghatározó szerepet a Skull and Bones tagjai: a Guaranty Trust-ban és a Brown Brothers, Harriman cégben. Mindkét beruházó pénzintézet erőteljesen részt vett a bolsevik rendszer és Hitler finanszírozásában. E két pénzintézet hatékony támogatása nélkül a bolsevikok nem tudták volna megszilárdítani hatalmukat Oroszországban. Averell Harriman később a Lend Lease-ért (kölcsönbérleti szerződés programmért) felelős miniszter lett, s ekkor egész gyárakat szállított a Szovjetuniónak. Egyes kutatók szerint Harriman részt vett a nukleáris fegyverekre vonatkozó információk, valamint a plutónium és az amerikai dollár előállítására alkalmas berendezések átadásában is a Szovjetuniónak.
Az új világrend megvalósítói
A Skull and Bones nagyhatalmú tagjai úgy vélik, hogy nemcsak stratégiai okokból, de morálisan is igényt formálhatnak a világ ügyeinek intézésére. Ebből következik, hogy jogukban áll minden olyan riválisnak a megtörése, aki veszélyeztetheti az Egyesült Államok világbirodalmi vezető szerepét. Ez még olyan jelenlegi szövetségesekre is vonatkozik, mint Japán, vagy a ma már barátinak számító, korlátozottan cselekvőképes Németország, s a mindig is különleges testvéri kapcsolatokat hangoztató Nagy-Britannia. Az idősebb Bush és fia, valamint a többi bonesman ("csontember", amely elnevezés a "Koponya és Csontok Rend"-hez való tartozásra utal) az új világrend előharcosának tekinti magát, akinek legfőbb hivatása Amerika nagyságának nemcsak a helyreállítása, de növelése is, abban az új világkorszakban, amelyben az Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom. A Skull and Bones hálózat céljai elérése érdekében nemcsak a hivatalos állami intézményeket használja, de igénybe veszi az olyan magukat privátnak tekintő szervezeteket is, mint amilyen a new york-i székhellyel működő Council on Foreign Relations, CFR, azaz a háttérhatalom legfontosabb központi koordináló intézménye.
A Skull and Bones tagjai a "konstruktív káosz" eszméit vallják. Mit jelent a konstruktív, azaz "alkotó zűrzavar"? Ez a háttérhatalom egyik alapvető módszere. A beavatottak valódi politikai szándékaikat mélyen titokban tartva folyamatosan kétértelmű, homályos, félreérthető jelzéseket adnak a fontos politikai kérdésekről. Ezzel megtévesztik mind ellenfeleiket, mind saját környezetük nem beavatott részét. Ez teszi lehetővé, hogy a dezinformáció ködös légkörében saját stratégiájukat eredményesebben valósítsák meg.
Az arisztokratikus Skull and Bones Rend, elit szervezetként, az Amerika vezetése alatt álló új világrend kialakítására törekszik. Már utaltunk rá, hogy a Yale Egyetemen (New Haven-ben) 1832-ben alapított "Skull and Bones" a legrégibb és legtekintélyesebb a Yale hét zárt társasága közül. Említésre méltó még a "Scroll and Key" (Tekercs és Kulcs), a "Book and Snake" (Könyv és Kígyó), a "Wolfshead" (Farkasfej), az "Eliahu" és a "Berselius". E zártkörű testvéri szövetségek kiszemelik maguk számára a legtehetségesebb fiatalokat azért, hogy előkészítsék őket vezetőállások betöltésére a kormányzati és üzleti életben, elsősorban a bankvilágban és az amerikai élet más fontos szektoraiban. Eltérően az amerikai egyetemeken meghonosodott görög betűjelzéseket használó többi zárt társaságtól és titkos szervezettől, amelyek hálózata felöleli az egyetemek többségét, a Skull and Bones és a vele rokon társaságok kizárólag a Yale egyetemen működnek. Ezek nem részei az amerikai egyetemeken országosan működő társaságoknak és szervezeteknek. Ugyanez a helyzet az Ivy League College-okkal, amelyek csak a Harvard és a Princetown Egyetemeken működő zárt társaságok. De még ezek közül az elit társaságok közül is kiemelkedik a Skull and Bones, mint a legbefolyásosabb és legnagyobb hatalmú zárt tömörülés. Megalapítása óta a Skull and Bones eddig mindössze 2500 taggal rendelkezett. Egy adott időpontban kb. 600 élő tagja van. Ez a kis létszám egymagában jelzi, hogy milyen nagyfokú a hatalom-koncentráció ebben a Rendben.
A Skull and Bones hűen a "konstruktív zavarkeltés" taktikájához, tudatosan elősegítette a történetére vonatkozó mitológiák és legendák terjedését. Az egyik változat szerint, a Koponya és Csontok Rendje annak a brit és skót szabadkőműves irányzatnak az elágazása, amely a 17. század végén az oxfordi egyetem All Soul's College-ban jött létre. Egy másik verzió szerint, a Koponya és Csontok Rendje azoknak a német nacionalista beállítódású titkos társaságoknak a folytatódása az Egyesült Államokban, amelyek a 19. században Németországban működtek. Van egy harmadik magyarázat is a Rend történetére. Eszerint a Skull and Bones tősgyökeres amerikai intézmény, amely azonban átvette az európai szabadkőművesség számos rituáléját, de ezeket a saját gyakorlatában egyedülállóan új formába ötvözte. Tény, hogy a Skull and Bones rendet 1832-ben a Yale Egyetem Campusában hozták létre. Hivatalosan azonban csak 1856-ban jegyezték be: "Russell Trust Association" néven. Az elérhető adatok szerint a Rendet a Távol-Kelettel fenntartott ópiumkereskedelemből származó jövedelemből finanszírozták. Ez a jövedelem biztosította a Skull and Bones hatékony működését az egyetemen, és azt, hogy végzős tagjait befolyásos állásokba juttassa. A Brit Kelet-Indiai Társaság által folytatott kábítószer-kereskedelem virágzott 1783-ban, amikor az amerikai függetlenségi háborút lezáró párizsi békeszerződést aláírták. A Brit Kelet-Indiai Társaságot ebben az időben a Barring Brothers Bankház ellenőrizte. A 19. század kezdetén ezt a szerepet a Rothschild-ház londoni ága vette át, és ettől kezdve ő ellenőrizte a Kínával folytatott ópiumkereskedelmet. A Barring és a Rothschild család támogatásával számos új-angliai család (Új-Angliának nevezték az Egyesült Államok észak-keleti részén lévő államokat) részt vehetett a nagyon jövedelmező ópiumkereskedelemben, de csak alvállalkozóként, másodüzlettársként. Ezek a kereskedőcsaládok voltak a szállítmányozók, a fuvarozók, és sok esetben ők maguk irányították hajóikat is. A kábítószerkereskedelem révén mesés vagyonra tettek szert a Cabbot, a Coolidge, a Forbes, a Higginson, a Sturgis, a Lodge, a Lowell, a Parkins és a Russell családok. Ezek az új-angliai kereskedők alapították a United Fruit Company-t és a Bank of Boston-t.
A Skull and Bones Rendet a Russell és a Perkins családok hozták létre. Számos nemzedékváltás eredményeként az említett családokhoz tartozó személyek összeházasodtak egymással. Ily módon vérrokonságban is álló kiterjedt hatalmi csoportosulás jött létre, az "Eastern Establishment" (Keleti Hálózat). William Huntington Russell volt az, aki "Russel Trust Association" név alatt jegyeztette be a Skull and Bones-t. A 20. század során a "Russell Trust Association"-nek a "Brown Brothers, Harryman" cég New York-i központja volt a hivatalos címe. William Huntington Russell mondta a búcsúbeszédet a Yale Egyetemen 1833-ban végzők előtt. Ő, és a Skull and Boneshoz tartozó társai olyan különleges elitnek tekintették magukat, amely kiemelkedett a puritán bevándorlók és kereskedelmi bankárok Yale Egyetemre járó gyermekei közül. Szó szerint értették az új-angliai bevándorlók puritán hitét, miszerint isteni megbízatásuk van arra, hogy Észak-Amerika irányítói legyenek. Az 1701-ben létrejött Yale Egyetem néhány nemzedékkel megelőzi az amerikai forradalom generációját. Az itt, puritán hagyományok szerint nevelkedett diákok közül sokan később Benjamin Franklin politikai koalíciójához csatlakoztak, amely végül úgy döntött, hogy elszakad Nagy-Britanniától és létrehozza a független Egyesült Államokat.
A Rend két kritikus kutatója: Antony Sutton, történész és a tényfeltáró újságírók közé tartozó Ron Rosenbaum, aki maga is a Yale Egyetemen végzett, arra a véleményre jutott, hogy a Skull and Bones létrejötte óta fokozatosan elfajult és egyre inkább az okkultizmus irányába fejlődött. Rituáléjában közeledett az európai szabadkőművesség, elsősorban az Illuminátus titkos társaságok gyakorlatához. Sutton kiemeli, hogy a beavatottak ezt a rendet maguk között "A Halál Testvériségének" nevezik és, hogy az fokozatosan az amerikai titkos hatalom kezében lévő veszélyes fegyverré vált. Rosenbaum arra is utal, hogy ez a germán eredetű társaság lényegét illetően bűnös célokat követ és szellemiségét illetően a nácizmus előfutárai közé sorolható. A tekintélyes "Esquire" c. újságban Rosenbaum azzal vádolja a Skull and Bonest, hogy a Yale Egyetem Campusában őrzi Hitler magán ezüstgyűjteményének a maradványait. Ezeket a megállapításokat nem lehet kapásból elutasítani, de óvatosságból megállapíthatjuk, hogy a két szerző esetleg elfogult. Ennek Rosenbaum esetében oka lehet az, hogy zsidó származású diákként csaknem automatikusan, vallási alapon, kirekesztették a Yale Egyetemen működő titkos társaságok belső köréből. A brit születésű Antony Sutton pedig büszkén vállalja, hogy külön utakon járó történész és John Stuart Millt tartja szellemi elődjének. Az elmondottak figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy a titkos társaság személyi összetétele nemzedékről nemzedékre fokozatosan leszűkült az új-angliai családok egy kis csoportjára, akik egymás között házasodtak, és aztán gondoskodtak arról, hogy fiaik és unokáik bekerülhessenek a Rendbe. Ez a fajta "beltenyészet" gyakran létrehozza a kívülállókkal szembeni szűklátókörűséget és előítéletet, ami nagyon komoly hiányosságnak bizonyulhat különösen olyan személyek esetében, akik az Egyesült Államok irányítói lesznek.
A rend magját nem több mint 20-30 család alkotja, amit a családfák összehasonlításából állapíthatunk meg. A többség olyan puritán telepesek leszármazottai, akik a 17. században érkeztek Észak-Amerikába. Közéjük tartoznak a Whitney, a Lord, a Phelps, a Wadwortsh, az Allen, a Bundy, az Adams, a Stimson, a Taft, a Gilman és a Perkins családok. A Skull and Bones törzséhez tartozó családok második csoportját azok alkotják, akik 18. és a 19. században meggazdagodtak és vagyonuk révén nyertek bebocsátást az új-angliai elit soraiba. Ebben a második csoportban a vezetőszerepet a Harriman, a Rockefeller, a Pain, a Davison, a Pillsbury és a Weyerhauser családok játsszák. Néhány az elmúlt két évszázadban Németországból az Egyesült Államokba áttelepült zsidó bankár család is bebocsátást nyert az előkelő WASP (White Anglo-Saxon Protestant, vagyis Fehér Angolszász Protestáns) családok körébe. Közéjük tartoznak a Schiffek, a Warburgok, a Guggenheimek és a Meyerek. Ez utóbbi családok közvetítőként funkcionálnak az új-angliai "wasp"-ok és az ő angliai rokonaik között. Ez különösen igaz azután, hogy a Rothschild pénzügyi-érdekeltség az anglikán Barring-csoport helyére lépett Londonban, mint a leghatalmasabb pénzügyi érdekközösség. Néhány ilyen német-zsidó eredetű család annyira beolvadt a WASP-családok közé, és oly mértékben asszimilálódott az anglikán társadalomhoz, hogy ősi hitét elhagyva csatlakozott a protestáns egyházhoz. Az előkelő WASP-famíliák azonban sohasem fogadták el teljesen egyenrangúnak ezeket a zsidó származású beruházó bankárokat. A Skull and Bones tagjai ma sem teljesen bíznak bennük. Egyébként több kutató is állítja, hogy a zsidó testvéri társaságokat tömörítő B'nai B'rith (a Szövetség Fiai), szintén a nagy-britanniai skót rítusú szabadkőművességből formálódott. Az ő amerikai támogatóik közé tartoznak a Rothschildok, továbbá a Cecil Rhodes Trust, a brit "Round Table Group" (Kerekasztal Társaság), valamint a hozzátartozó szervezetek és intézmények hálózata.
A beavatási szertartás
Ahhoz, hogy valakit beavassanak a Skull and Bones Rendbe keresztül kell mennie a kiválasztási rituálén, amelyet "tapping"-nek (kopogtatásnak) neveznek. A Yale Egyetem 15 végzős hallgatója "kopogtat", akik az adott időszakban a titkos társaság tagságát is alkotják. Kiválasztanak a kezdő hallgatók közül ugyancsak 15 tagot "Bonesmen"-nek ( "Csontembernek") a következő évre. Már utaltunk rá, hogy története során a Skull and Bones távoltartotta soraiból a feketéket, a zsidókat, valamint azokat, akik nem tartoznak a "wasp"-okhoz. Az elmúlt 30 évben - jelképesen - ezekből a csoportokból is választanak ki egy-egy pályázót. Így a Rend legutóbbi beavatottjainak a listáján már található egy személy zsidó hangzású névvel, egy pedig kínai családnévvel. Sőt már arra is van példa, hogy homoszexuális tagot is választottak. A kiszemelt pályázónak három próbán kell keresztülmennie. Ezeknek az a célja, hogy felmérjék a kiszemelt "bonesman" képességeit az egyetemi élet utáni körülmények között. Az első próba a bentlakásos kollégium. A pályázók túlnyomó többsége, miután gazdag, "kékvérű" családból származik, tekintélyes és drága új-angliai magániskolákba jár. Ezért a jövő "bonesmen"-jei számára az előkészítést a két - puritán kálvinisták által működtetett - Philips Akadémia végzi.
A második próba azt szolgálja, hogy felmérjék a jövendőbeli "bonesman" képességeit természeti környezetben. Ezek közé tartozik a vadászat Új-Anglia erdeiben, vagy olyan távoli helyeken, mint Afrika vagy Dél-Amerika dzsungeljei. A sikeres helytállás ebben a vonatkozásban előfeltétele annak, hogy a pályázót befogadják a Rend spártai elitjébe.
A harmadik próba: a háború. A háborús időkben szerzett harctéri tapasztalat különös jelentőséggel bír egy jövőbeni "bonesman" számára, mivel a Rend az új-angliai WASP-ok harcos kasztja részének tekinti magát. Így pl. az idősebb George Bush nemzedékének számos rendtagja részt vett a 2. Világháborúban. Előkészítő iskolájuk végeztével előbb katonai szolgálatot teljesítettek, és csak arról visszatérve mentek egyetemre. Elsősorban a Haditengerészetnél teljesítenek szolgálatot. A 2. Világháborúban a Haditengerészethez tartozó légierő volt különösen vonzó számukra. Békeidőben is kívánatos egy Yale diák számára, hogy katonai szolgálatot teljesítsen, de ez nem elengedhetetlen feltétel.
Amikor kiválasztották a pályázókat, sor kerül a formális beavatásra. A Rend 15 tagja felkeresi a "kopogásra" (vagyis belépésre) kiszemeltek hálótermét. A kiválasztott tagjelölt kinyitja az ajtót, a "bonesman" pedig ráüt a vállára, és ezt kiáltja: "Skull and Bones, elfogadod?" Ha a pályázó elfogadja, akkor a felavatandónak átadnak egy üzenetet, amely fekete szalaggal és viaszpecséttel van ellátva, valamint a koponya és a keresztbe rakott csontok emblémáját viseli. Rajta van a Rend mitikus száma is: 322. Az üzenet megjelöli azt az időt és helyet, ahol a pályázónak a beavatás éjszakáján meg kell jelennie. A jelölt nem viselhet fémből készült tárgyat vagy ruhát. Egy 1940-ből származó Skull and Bones dokumentum szerint a beavatási szertartás a következőkből áll:
Az új embert egy koporsóba fektetik, amelyet elhelyeznek az épület központi részében. Közös énekben társadalmi újjászületést kívánnak neki. Amikor kiveszik a koporsóból, olyan ruhát kap, amelyen szimbolikus jelzések vannak. Valamennyi találkozón a tagok, majd utánuk a tagjelöltek is, egy halomba rakják a nevüket viselő csontokat. A "Thomb"-ot (sírboltot), a Skull and Bones kriptát, szent szobának hívják és a 322-es számmal jelölik. Már idéztük a bejárattal szemközti boltíven található német feliratot. Ez a német szabadkőműves rituáléból származó idézet összefügg a Skull and Bones eredetével. Ez az egyik "bizonyíték", amely a Rend állítólagos pre-náci jellegére utal. Valójában a rend szertartása sokkal inkább emlékeztet a skót és az angol szabadkőművesség rituáléira. Az okkult szimbólumok és rituálék körüli vitákat a Rend maga is táplálja. A Yale egyetemi titkos társaság tagjainak már a kezdetektől a fejébe vésik a kétértelműség, a homályosság és a titkosság rendkívüli értékét. Arra tanítják őket, hogy mindez igen fontos a "csontemberek" számára, mihelyt kilépnek a Yale Egyetem védett világából és az Egyesült Államok kormányzatának, a hírszerzésének, a hadseregnek vagy az üzleti életnek az irányítói lesznek. Különösen az idősebb George Bush elnöksége során emlegették, hogy tanulmányozva kétértelmű, önellentmondásokkal teli kijelentéseit és magatartását, különösen az Öböl-válság idején, felismerhetőek voltak a Skull and Bones Order által belenevelt tulajdonságok. A Rendhez csatlakozó számára másodlagos az a kérdés, hogy a titkosságot és a kétértelműséget jó vagy rossz célra kell felhasználni. A követendő alapelv, hogy a hatalom hatékony gyakorlásához elengedhetetlen eszköz a titoktartás és a Janus-arcúság. Azok a szoros és titkos kapcsolatok, amelyek a "Bonesmen"-ek között kialakulnak egyetemi éveik alatt, egy egész életen át tartanak. Ezek a szálak összekötnek valamennyi "csontembert", különösen azokat, akik egy időben jártak egyetemre és ugyanazon Skull and Bones évfolyamhoz tartoznak. Ebben az értelemben valamennyi Skull and Bones tag egy kicsi, zárt elithez tartozik, akik vezető pozícióba kerülve is szoros kapcsolatban állnak egymással. Számos forrás utal rá, hogy a jelenlegi elnök, valamint apja, ma is gyakran konzultál egykori Yale egyetemi Skull and Bones társaival.
Különös jelentősége van a sportnak, elsősorban a csapatjátékoknak, a "bonesmen"-ek felkészítésében. A Rend vezetői abból indulnak ki, hogy a csapatjáték megtanítja a "csontembereket" a vezetés és a felelősség vállalására, s ami még ennél is fontosabb, beléjük neveli a tiszteletet a játékszabályok betartása iránt. A sporttal kapcsolatos spártai edzés és felkészítés a Skull and Bones filozófia lényeges kiegészítője. A Skull and Bones világában a legnagyobb erény az a képesség, hogy egy nemzetet háborúba vigyenek és ebben a háborúban győzelmet vívjanak ki. A "csontemberek" számára a katonai hatalom természetes és lényeges tartozéka a politikai hatalomnak. Az eszmék fontos szerepet játszanak, de a történelem tényleges formálásához csaknem mindig elengedhetetlen a katonai erő alkalmazása. A Rend kutatói rámutattak, hogy ez a hatalmi filozófia és a katonai erőnek ez a birodalomépítő alkalmazása, az ókori Róma gyakorlatából származik, különösen annak hanyatló korszakából. A Római Birodalom végső periódusában a légiók sorozatát vetették be az akkori világ szinte minden ismert részén, hogy meghódítsanak területeket és uralmuk alá vessenek népeket.
A Skull and Bones az egyetlen szuperhatalom világbirodalmát építi. Ezért itt célszerű utalnunk a példaképül szolgáló Római Birodalom felbomlásának az okaira, mivel ezek az okok ma már az Egyesült Államok esetében is fennállnak. A Római Birodalom gazdasága kamatozó pénzrendszerrel működött. A kamat révén a pénzvagyon, majd a reálvagyon is, egy szűk csoport kezében halmozódott fel, miközben a római polgárok túlnyomó többsége, de az állam is, a végletekig eladósodott. Sőt a szabad polgárok egy része adósrabszolgává is vált. Ez lehetetlenné tette a gazdasági tevékenységet, a Birodalom központja pedig parazita életmódra tért át és rákényszerült a provinciák kizsákmányolására. A kamatozó pénzrendszer végül megbénította a gazdasági életet és felbomlasztotta az államot. A Római Birodalom először kettészakadt (i.u. 395) majd a Nyugat-római Birodalom az északról támadó barbár germánok prédája lett i.u. 476-ban, amikor Odoaeker barbár vezér könnyűszerrel megdöntötte Romolus Augustulus császár trónját.
Az Egyesült Államok mai helyzete sok rokonvonást mutat a hanyatló Római Birodalommal. Ez nemcsak a kamatozó pénzrendszer várható összeomlásában érzékelhető, hanem elénk tárul a rock-sex-drug szubkultúra uralomra jutásában is, amely nagyon hasonlít a hanyatló Róma kulturális állapotára. Tanúi lehetünk ugyanazoknak az enervált, morbid és dekadens társadalmi jelenségeknek, amelyek ekkor Róma közéleti és magánéleti viszonyait jellemezték. A Skull and Bones spártai elveit egyesek a japánok szamuráj erkölcséhez hasonlítják. Ez azonban nem állja meg a helyét, mivel a szamurájok erkölcsi kódja nagy hangsúlyt helyez a tiszteletre és a becsületre, s világnézete morális és etikai alapokra épül. A Skull and Bones nem helyez ilyen hangsúlyt sem az erkölcsre, sem a becsületre. Ellenkezőleg. Filozófiájának sarkköve az ún. "double-cross system" (a kettős-kereszt vagy keresztbe rakott csontok rendszere). E szerint a filozófia szerint bárki, aki nincs beavatva, az alacsonyabb rendűnek tekintendő, lehet neki hazudni, és a WASP-hálózat hatalma érdekében manipulálható emberi biomassza. Ezt a filozófiát jelképező "double-cross" (a csontok keresztbe fektetése) megtalálható a Rend emblémáján.
A Skull and Bones elvei az Amerika egészét érintő politika szintjén először a 19. század végén éreztették hatásukat. Ebben az időben a Skull and Bones tagjai magukévá tették a brit birodalmi rendszer valamennyi lényeges vonását, különösen azt a hitet, hogy az angolszászoknak Istentől adott joguk van a világ többi népe feletti uralkodáshoz. Még Japánt is, amely soha nem volt az angol-amerikai gyarmatbirodalom részese, alacsonyabb rendű nemzetnek tekintették, amellyel ugyanúgy kell bánni, mint Afrika, India és Latin-Amerika gyarmati népeivel. William McKinley elnök, aki az amerikai alapító atyák szellemiségét követte, 1898-ban a Skull and Bones kemény nyomása alá került. Nem kívánt imperialista politikát folytatni, de a Rend mégiscsak kikényszerítette, hogy hadat viseljen Spanyolország ellen azért, hogy "felszabadítsa" Kubát és megszerezze a Fülöp-szigetek feletti gyámkodást. Ez volt az első alkalom, amikor az Egyesült Államok álnok módszerekkel, nagyon is kétséges manipuláció révén csupán azért, hogy terjeszkedjen, háborút indított. Ez az amerikai történelem imperialista korszakának a kezdete, amely teljesen megváltoztatta az Egyesült Államokat. Ez a tény jelezte, hogy a Skull and Bones Rend tagjai már elfoglalták helyüket az Egyesült Államok nagy hajójának parancsnoki hídján. McKinley elnök kapitulációja a WASP harcosok előtt nemcsak saját magára, de az egész országra nézve sorsdöntőnek bizonyult. Az 1898-as spanyol-amerikai háború, a Skull and Bones tagjait vezető pozíciókba juttatta a republikánus pártban. 1900-ban, a párt elnökjelölő konvencióján McKinley arra kényszerült, hogy Teddy Roosevelt-et fogadja el alelnök-jelöltnek maga mellé. A McKinley-Roosevelt páros részben annak a harciasan hazafiaskodó, soviniszta légkörnek köszönhetően került a Fehér Házba, amely a spanyol-amerikai háború után az Egyesült Államok társadalmát jellemezte. Néhány hónapra hivatalba lépését követően McKinley-t meggyilkolták, s így Teddy Roosevelt - a Skull and Bones Rend tagja - lett az Egyesült Államok elnöke. Roosevelt következetesen "csontemberekkel" vette körül magát. Utódja William Howard Taft, aki 1908-ban került a Fehér Házba, maga is második generációs Skull and Bones tag volt.
Henry Stimson: A "csontemberek" példaképe
Rowland Evans és Robert Novak 1991-ben megírta, hogy amikor idősebb George Bush eldöntötte: megindítja a háborút Saddam Hussein ellen, a karácsonyi ünnepeket Camp Davidben töltötte és példaképének - az ugyancsak Skull and Bones Rendhez tartozó - Henry Stimsonnak az életrajzát olvasta. Az elnök legközelebbi tanácsadói szerint Bush szinte hipnotikus állapotban sétált a maryland-i hegyekben Stimson önéletrajzával a kezében. Henry Lewis Stimson valóban a példás WASP-harcos megszemélyesítője. 1888-ban lett a Skull and Bones Rend tagja és hét amerikai elnököt szolgált: Theodore Rooseveltet, William Howard Taftot, Woodrow Wilsont, Calvin Coolidge-ot, Herbert Hoovert, Franklin Delano Rooseveltet és Harry S. Trumant. Stimson felügyelte a Manhattan-projektet, amelynek keretében az amerikai atombombát kikísérletezték és legyártották. Stimson személyesen döntött arról, hogy ezt a pusztító fegyvert a két japán város: Hirosima és Nagaszaki ellen bevessék. Évekkel korábban a londoni tengerészeti konferencián résztvevő amerikai delegáció elnöke, és Hoover elnöksége alatt (1929-1933) az Egyesült Államok hadügyminisztere volt. Stimson meghatározó szerepet játszott a japán birodalmi hadiflotta méreteinek korlátozásában. Hadügyminiszterként ő volt a kidolgozója Franklin Delano Roosevelt idején a Japán elleni gazdasági szankcióknak, amelyek végül rákényszerítették Japánt a Pearl Harbor elleni támadásra, lehetővé téve így az Egyesült Államok formális belépését is - az ázsiai hátsó ajtón át - a 2. Világháborúba. Stimson kulcsszerepet játszott annak a döntésnek a meghozatalában, amelynek az eredményeként internálták az Egyesült Államok japán származású polgárait a Pearl Harbor utáni időszakban.
De Stimson volt az is, aki elrendelte, hogy az amerikai bombázók kíméljék meg az ősi japán birodalmi fővárost Kyoto-t, amely tele van vallási és művészi alkotásokkal, pótolhatatlan műemlékekkel. Stimson egyik életrajzírója azt is állítja, hogy ő döntötte el a japán császár sorsát is, megakadályozva lemondatását. A japán kultúra iránti fogékonysága, valamint azon igyekezete, hogy Japán megőrizhesse önbecsülését még a vereség után is, Joseph Grew-nak köszönhető, aki sokáig nagykövetként képviselte Amerikát Japánban és közeli barátja volt Stimsonnak. Tény az, hogy Stimson meghatározó szerepet játszott a szövetségesek háború utáni politikájának meghatározásában mind Japán, mind Németország irányában.
Geofrey Hodgson brit történész szerint Stimson nevelésében a legfontosabb szerepet a Skull and Bones Rendhez való csatlakozása játszotta. Ő ugyanis nem előkelő származása révén, hanem kizárólag a Yale Egyetemen nyújtott teljesítménye alapján lett a Rend tagja. Szülei nem voltak gazdagok, de ősei a puritánok közé tartoztak. Stimson rendkívül keményen tanult, igyekezett megszerezni minden elérhető díjat, a versenyszellem jellemezte egész magatartását. Ereiben nem folyt kékvér, viszont gazdagon nősült. Felesége már a legelőkelőbb családok egyikéből származott, akiknek a tagjai szoros kapcsolatban álltak a Skull and Bones Renddel. Ezért, amikor végzett, az az Eliahu Root választotta partnerének, aki Theodore Roosevelt elnök hadügyminisztere lett később. Roosevelt és Root képezte tovább Stimson-t, aki fokozatosan a WASP-elit hatalmi hálózatának sikeres tagjává vált. Mivel Stimson nem volt katona, ezért 44 évesen csatlakozott a hadsereghez az I. Világháború idején, s az amerikai expedíciós erőnél Európában szolgált. Theodore Roosevelt győzte meg Stimson-t arról, hogy Amerika birodalmi jövője attól függ: meg tudja-e szerezni a hegemóniát a Csendes-óceán térségében és a Távol-Keleten. Már utaltunk rá, hogy a spanyol-amerikai háború Amerika birodalmi korszakának kezdetét jelzi, vagyis az alapító atyák által lefektetett republikánus alapelvek feladását. Ehhez tartozik az amerikai uralom kiterjesztése a Fülöp-szigetekre. Stimson meghatározó befolyása idősebb George Bushra és gyermekeire, valamint a Rendhez tartozó évfolyamtársaikra, tudatos nevelési tevékenységének az eredménye. Stimson ugyanis nagy gondot fordított arra, hogy az utána jövő WASP-nemzedékek dominálják Amerika politikai életét a hidegháborús korszakban és azt követően is. Azt a szűkebb kört, amelybe ezek a személyek tartoztak "Stimson óvodájának" nevezték. E körnek nem minden tagja volt beavatott a Skull and Bones Rendbe és nem mindenki a Yale Egyetemen szerzett diplomát, de valamennyiük be volt oltva a Skull and Bones filozófiájával és hatalomgyakorlási módszereivel. Ezen a titkos szövetségi és támogatási rendszeren keresztül a Rend rendkívüli módon meg tudta növelni befolyását az Egyesült Államok életének minden területén.
A "Stimson óvoda"
A "Stimson óvoda" tagjai közé tartoztak, többek között: John J. McCloy, aki hadügyminiszter-helyettes volt, majd pedig Amerika németországi főmegbízottja a világháború utáni időszakban; idetartozott Robert Lovett, aki a Skull and Bones tagja és ugyancsak a Rend kiemelkedően fontos wall street-i pénzintézetének, a Brown Brothers, Harriman-nek volt a partnere. Ő Stimson hadügyminisztersége idején légügyi helyettese volt, és az amerikai kormány befolyásos tagja maradt egészen John F. Kennedy elnökségéig. A "Stimson óvoda" tagja volt Harvey Bundy, egy másik "csontember", aki Stimson különleges hatáskörű helyettese volt a Hadügyminisztériumban. Harvey Bundy két fia, McGeorge Bundy és William Bundy, szintén a Yale Egyetem végzősei és a Skull and Bones Rend tagjai, csatlakoztak apjukhoz Stimson csapatában. A Bundy család fontos politikai szerepéről már korábbi írásainkban részletesen szóltunk. Ugyancsak a "Stimson óvodához" tartozott Dean Acheson külügyminiszter-helyettes, aki a Yale Egyetemen végzett, de nem a Skull and Bonesnak volt tagja, hanem az Egyetem egy másik titkos társaságának a "Scroll and Key"-nek. Ő először F. D. Rooseveltnek és Trumannak a fontos tanácsadója, majd maga is külügyminiszter lett. A Pearl Harbor elleni japán támadás jobb megértését segíti, ha tudjuk, hogy az amerikai hadsereg akkori vezérkari főnöke George C. Marshall tábornok, aki Truman elnök idején külügyminiszter lett, ugyancsak a "Stimson óvodához" tartozott. Marshall tábornok a Pearl Harbor elleni támadás körülményeit kivizsgáló kongresszusi bizottságnak nem tudott elszámolni arról, hogy a támadást megelőző kritikus órákban hol tartózkodott, és mit csinált.
A politikusoknak azt a nagyhatalmú csoportját, amely a legfontosabb döntéseket meghozta a 2. Világháborút követően "Stimson-Marshall-Acheson körnek" hívták. Ők alakították ki a hidegháború visszaszorítási politikáját a Szovjetunióval és kommunista Kínával szemben, valamint az Egyesült Államok koreai politikáját. Ugyancsak ők irányították a háború utáni újjáépítést Németországnak a nyugati zónáiban, amelyek egyesítéséből később létrejött a Német Szövetségi Köztársaság. A Skull and Bones befolyásos tagja, Averell Harriman, volt a felelős Douglas MacArthur tábornok elbocsátásáért. A bankár Harriman, aki igen jól értett a színfalak mögötti manipuláláshoz és mesterien intrikált, korábban az Egyesült Államokat képviselte Moszkvában. Ő győzte meg Truman elnököt, hogy váltsa le MacArthurt. Averell Harriman a háború utáni időszakban 40 éven át fontos szerepet játszott az Egyesült Államok politikájának alakításában. Tevékenysége azt is mutatja, hogy még a Skull and Bones renden belül sem teljesen azonos a vezető tagok politikája. Stimson belső körének néhány tagja bírálta Harriman-t, mert túlságosan hatalomvágyónak tartották, valamint szemben a Rend tagjainak többségével, ő nem republikánus, hanem birodalmi érdekeket képviselő demokrata politikus volt. Érdemes megemlíteni, hogy üzleti partnerként és közéleti személyiségként igen közel állt az ugyancsak "csontember" köztársasági párti szenátorhoz: Prescott Bush-hoz a jelenlegi elnök nagyapjához.
Henry Stimson 1950-ben meghalt, de az általa felnevelt "csontemberek" nagy része vezető pozíciókat töltött be. Stimson életének utolsó éveiben számos olyan kormányzati szerv létrehozásában vett részt, amelyek idővel aztán a Rend befolyásának hatalmi bázisát képezték. Noha a "Stimson óvoda" egyetlen tagja sem vált egyértelműen a távozó vezér utódává, tanítványai azonban sikeres karriert futottak be.
Az 1947-ben elfogadott nemzetbiztonsági törvény a Stimson vezette Hadügyminisztériumot Nemzetvédelmi Minisztériummá alakította át, egy olyan civil alkalmazottakkal megtöltött intézménnyé, amely később számos "csontembernek" nyújtott magas hivatalt. Közülük kiemelkedik Robert Lovett, aki 1950-ben nemzetvédelmi miniszter lesz. Szerepe volt Stimsonnak a Központi Hírszerző Hivatal, a CIA létrehozásában is, amely átveszi Stratégiai Szolgálatok Hivatalának, az OSS-nek a feladatkörét. Az 1950-es évek elején a Külügyminisztérium Politikai Koordinációs Hivatala összeolvadt a CIA-val, s így a Központi Hírszerző Ügynökség teljes mértékben ellenőrizte az Egyesült Államok titkos műveleteit. Létrehozták a Nemzetbiztonsági Ügynökséget, az NSA-t, amely a Nemzetvédelmi Minisztérium irányítása alá került és nagymértékben megnövelte Amerika lehallgatási, valamint hírszerzési kapacitását. Az itt megemlített ügynökségek és hivatalok közül a hidegháború korszakában a CIA-nál volt alkalmazásban a legtöbb Yale diplomával rendelkező. Többségük egyben a Skull and Bones Rendhez is tartozott. A "spook"-(kísértet) szó, amit a CIA berkeiben a titkos műveletek végzőire használnak, a Yale Egyetem zsargonjából származott. A Skull and Boneshoz tartozó diákokat nevezték így. Arra is van adat, hogy a CIA-n belül külön Skull and Bones klub működött, hogy segítse tagjainak az előmenetelét. A CIA-nál sem a formális beosztáshoz igazodik a befolyás mértéke, hanem az informális személyi kapcsolatokhoz. Gyakran előfordul, hogy viszonylag jelentéktelen beosztásúak hatékonyabban részt vesznek a döntésben, mint lényegesen magasabb beosztású főnökeik, ha azok, pl. nem tartoznak a Skull and Bones klubhoz. Még ma is jelentős a Yale-en végzettek dominanciája a CIA-n belül. Ez is Stimson örökségéhez tartozik, mivel a 2. Világháború idején igen sokan csatlakoztak a Yale Egyetemről az OSS-hez. A Stratégiai Szolgálatok Hivatalának kémelhárító részlegét is a Yale Egyetem egyik tanára, Normann Holes Pearson vezette. Tagja volt ennek a Szolgálatnak: James Jesus Angleton, aki aztán a CIA kémelhárító szolgálatának lett igazgatója. A "Stimson óvodához" tartozó William Bundy is vezető pozíciót töltött be a CIA-nál az 50-es években, több más Yale professzorral és ott végzett diákkal egyetemben.
A "bonesman" J. J. Angleton és a CIA
Michael Collins Piper: Final Judgement (Végső álláspont) című könyvének VIII. fejezetében (93-106 old.) kifejti, hogy 1963-ra John F. Kennedy már konfliktusba került az atombomba kérdésében Izraellel, a maffia elleni intézkedéseivel a Meyer Lansky vezette bűnözői szindikátussal, de kiéleződtek ellentétei a nemzetközi hírszerző alvilággal és annak CIA-nál meglévő tagjaival is. A háttérhatalom legnagyobb sérelme azonban az volt az ír származású és katolikus JFK-vel szemben, hogy a FED törvény visszavonásával ismét valódi pénzt - Lincoln Greenback-jéhez hasonló állami dollárt - kívánt bevezetni a FED magánbankjegye helyébe. Piper szerint Izrael kapcsolattartó embere a CIA washingtoni központjában James Jesus Angleton volt, aki fontos szerepet játszott a J.F.K elleni merénylet eltussolásában. Angletonnak szoros kapcsolatai voltak a Lansky-féle szindikátussal is. A CIA Langley-ban (Virgina államban) lévő központjában a "bonesman" Angleton volt a legtájékozottabb a Kennedyt körülvevő veszélyekről. Angleton egyébként olyan közel volt egész pályafutása során Izraelhez, hogy 1987-ben bekövetkezett halála után az izraeli kormány emlékművet állított a tiszteletére. Az OSS akkor szervezte be Angletont, amikor a Yale Egyetemen tanult. Csillaga gyorsan emelkedett titkosszolgálati tevékenysége során, s mikor az OSS-t megszűntették, akkor átlépett utódszervezetébe, az 1947-ben létrejött CIA-ba. 1954-re Angleton lett a kémelhárító szolgálat főnöke. De a CIA egészén belül is rendkívüli befolyással és hatalommal rendelkezett. Angleton karrierjét erőteljesen támogatta Allen Dulles, valamint helyettese, Richard Helms, aki később maga is a CIA főnöke lett Lyndon Johnson elnöksége idején. Szoros barátsága Dulles-szal és Helms-szel tette lehetővé Angleton számára, hogy szabadon mozoghasson a CIA-n belül. Gyakorlatilag ellenőrzés nélkül folytathatta tevékenységét. Ez azt jelenti, hogy amit Angleton meg akart tenni, azt meg is tette. Angleton befolyása még a CIA-n is túlment. Ténylegesen ő tartotta a hivatalos kapcsolatot a szövetségesek külföldi hírszerzési szolgálataival. Ezek közé tartozott az izraeli MOSAD is.
Szerteágazó kapcsolatain keresztül Angleton képes volt globális méretű hírszerzési akciókat is végrehajtani. Angleton életrajzírója, Tom Mangold, írja, hogy Angleton legszorosabb hivatásos barátai a MOSAD-tól jöttek, és izraeli kollégái rendkívül nagy becsben tartották őt. Angletont és David Ben Gurion izraeli miniszterelnököt szoros baráti szálak fűzték egymáshoz. Ha egyáltalán volt valaki a CIA-nél, aki tisztában volt vele, hogy Ben Gurion ellenszenvvel viseltetik J.F.Kennedy iránt, az Angleton volt. Angleton első kézből tudta, hogy az izraeli kormányfő neheztel J.F.K.-re, mert az amerikai elnök ellenzi Izraelnek azt a törekvését, hogy saját atombombája legyen. Angleton ellenszenvvel figyelte Kennedy fáradozásait a Szovjetunióval való kapcsolatok megjavítására és a hidegháború enyhítésére. JFK tehát nemcsak veszélyeztette Izraelnek az atombomba megszerzésére irányuló törekvéseit és a Meyer-Lansky nemzetközi bűnöző szindikátusának a tevékenységét, de politikája keresztezte mindazt, amire Angleton törekedett. Kennedy nem titkolta, hogy a túlságosan nagyra növekedett és az elnök által már nem ellenőrizhető CIA-t csökkenteni kívánta, s olyan kisebb intézményekre felosztani, melyek a Fehér Ház által még kontrollálhatók. Ha Kennedynek ez a terve megvalósul, az magának Angletonnak is kettétörte volna a karrierjét. Ezért Angleton volt az egyik fő mozgató személyiség, aki a Kennedy-ellenes erőket a CIA központjából koordinálta. (Angleton szerepét részletesen fogjuk ismertetni a "Leleplező" következő számaiban, amelyekben áttekintjük a háttérhatalom és a Kennedy család viszonyát, valamint a két Kennedy fiú elleni merénylet körülményeit.)
Annak ellenére, hogy egyes olyan "bonesmen"-ek, mint Angleton, Kennedy halálos ellenségeivé váltak, mégis Kennedy elnöksége jelentette a Skull and Bones hatalmának a csúcspontját.
A Skull and Bones hatalmának hanyatlása
John F. Kennedy kormányának vezető tagjait a Skull and Bones akkor legtekintélyesebb tagja: Robert Lovett állította össze. Erre J.F.K. apja, Joseph Kennedy, személyesen kérte fel, mivel tisztában volt azzal, hogy ír és katolikus fia mellé kell állítania a Skull and Bones angolszász és protestáns hálózatát, s így biztosítani elnök fia számára a WASP-elit támogatását. Lovett volt az egyik legfőbb felelőse Franklin Delano Roosevelt ipari mozgósítási politikájának, amely lehetővé tette a gyors fegyverkezést és a hadiipar beindításával a nagy gazdasági világválságból való kikerülést. A Renden belül tehát Lovett volt a másik tekintélyes "csontember", Averell Harriman, ellenlábasa. Eisenhower elnökségének az idején Lovett ellenezte a hidegháborús visszaszorítási doktrínát és az "atomot cserébe a békéért" jelszót. J.F.K. azt szerette volna, ha Lovett személyesen is belép a kormányába, de a "senior Skull and Bonesman", aki a tekintélyes Brown Brothers & Harriman cégnek volt partnere, ekkor is előnyben részesítette a háttérből való irányítást és tartózkodott kormánytisztség vállalásától. Lovett azonban számos fiatalabb "bonesman"-t fontos, és felelősségteljes kormányzati tisztségbe helyezett el. Így például McGeorge Bundy Kennedy nemzetbiztonsági tanácsadója lett. Averell Harriman pedig az ázsiai ügyekben illetékes külügyminiszter-helyettes. Ezért Harriman volt a felelős számos olyan fontos döntésnek a meghozataláért, amelyek a vietnami konfliktus egészének, és a háború menetének a sorsát meghatározták. A vietnami háborúban való katonai részvételről elsősorban a Skull and Bones Rend tagjai döntöttek. A "csontemberek" elutasították Douglas MacArthur tábornoknak azt a nézetét, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad szárazföldi háborút folytatni Ázsiában. Amikor a háború kezdett eszkalálódni, Kennedy elnöknek komoly kétségei támadtak. Ezek csak növekedtek azt követően, hogy az elnök számos alkalommal hosszú beszélgetést folytatott MacArthur tábornokkal a Fehér Ház Ovális Termében.
A vietnami háború hátteréről még nagyon sokat nem tudunk, mert számos fontos dokumentum évtizedekre titkosítva van, és el van zárva a kutatás elől. Az azonban már most is bizonyosnak vehető, hogy a vietnami háború fokozatos kifejlődésében fontos szerepet játszott az "Aranyháromszögnek" nevezett térség feletti ellenőrzés kérdése. A Kína, Vietnam és Burma (ma Mianmar) és Laosz határvidékén fekvő terület, amelyet hegyi törzsek laknak, a világ ópiumtermelésének a döntő részét adta, egészen addig, amíg az ópiumtermelésben az első helyet át nem vette a tálib uralom alá került Afganisztán, amely az utóbbi időben már a világ ópiumtermelésének 86%-át állította elő. A vietnami háború kezdetekor az indokínai régióban nagy erőátcsoportosítások zajlottak, mivel meggyöngült a hagyományos francia és brit gyarmati uralom, s a dien-bien-phu-i vereséget követően pedig a gyarmattartó Franciaország kivonult a térségből. 1949-ben győztek a Mao Ce-tung vezette kommunisták Kínában, és a legyőzött Kuomintang hadereje egyrészt Taivanra vonult vissza, másrészt az "Aranyháromszögbe" menekült. A változások nyomán előálló hatalmi vákuumba fokozatosan kommunista Kína és Észak-Vietnam, valamint a franciák és angolok helyére lépő Egyesült Államok kívánt behatolni. Többek között a keleti kábítószerkereskedelem feletti kontroll volt a tét. Ez úgy függ össze a Skull and Bones Renddel, hogy e Rendhez tartozó dinasztiák többsége maga is részese volt a Brit Kelet-Indiai Társaság által folytatott, és igen nagy haszonnal járó kábítószer-kereskedelemnek. Ez a Társaság az akkor brit gyarmati uralom alatt álló Indiából ópiumot szállított Kínába óriási haszonnal. A "Leleplező" 2002/1. számában már foglalkoztunk bővebben ezzel a kérdéssel, ezért most csak azt emeljük ki, hogy a Skull and Bones Rend tagjainak egy része - tengeri fuvarozóként és közvetítőként - a kezdetektől kapcsolatban állt a Távol-Kelettel folytatott kábítószerkereskedelemmel. Amikor előtérbe került az "Aranyháromszög" feletti ellenőrzés kérdése, akkor a Skull and Bones Rend kulcspozícióban lévő tagjai hozták meg a legfontosabb döntéseket.
A Kennedy elleni merénylet után amerikai katonák tízezrei hajózták át a vietnami frontra. Averell Harriman továbbra is az egyik legfőbb döntéshozó maradt a vietnami kérdésben Lyndon B. Johnson elnöksége alatt. McGeorge Bundy pedig nemzetbiztonsági tanácsadóként tevékenykedett egészen addig, amíg át nem vette a Ford Alapítvány elnöki tisztét. Ez egyébként az Egyesült Államok legnagyobb adómentes alapítványa, amely évente több százmillió dollár értékben oszt szét támogatásokat, adományokat és ösztöndíjakat az általa meghatározott célokra és az általa kiválasztott személyeknek. Érdekes, hogy a Ford Alapítvány elnökeként Bundy finanszírozta a vietnami háború elleni tiltakozó mozgalmat. A Nemzeti Diák-mozgósítási Bizottságot, amely az új baloldal ernyőszervezete volt az 1960-as és 1970-es években, David Dellinger vezette, helyettese pedig William Sloan Coffin, a Skull and Bones Rend tagja volt, aki korábban a CIA-nál szolgált. A Rend tehát egyrészt kidolgozta és végrehajtotta a korlátozott háború stratégiáját, amely az ismert kudarchoz vezetett Vietnamban, másrészt - a Rend másik csoportja segítségével - támogatta a vietnami háborút ellenző mozgalom keretében a kábítószer, a rock-drug-sex szubkultúra terjedését és az új baloldal megerősödését. A vietnami kudarc a "Stimson óvoda" tagjait eltávolította korábbi döntési helyzetükből és jelentős mértékben marginalizálta politikai szerepüket.
Richard Nixon elnökké választásával 1968 novemberében a politikai elit új csapata vette át az irányítást. Ennek kiemelkedő személyisége Henry Kissinger, aki Nixon nemzetbiztonsági tanácsadója és egyben külügyminisztere is volt. Kissinger 1982 májusában a Chatham House-nak is nevezett brit Királyi Külügyi Intézetben (RIIA) tartott előadásában nyíltan elmondotta, hogy ő lelkes híve Winston Churchill egykori brit miniszterelnöknek, és hogy a Fehér Házban töltött évei során sokkal gyakrabban konzultált a brit Külügyminisztérium, mint az amerikai Külügyminisztérium illetékeseivel. Ezt a kijelentést akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy a háttérhatalom legfontosabb koordináló szervezete a brit Round Table (Kerekasztal) társaságból kialakult londoni Királyi Külügyi Intézet (az RIIA) és New Yorkban működő testvérszervezete: a Külkapcsolatok Tanácsa (a CFR). Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy a háttérhatalom első számú központja még ma is a közigazgatásilag és politikailag önálló londoni városközpont: a City of London. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Henry Kissinger a mai napig a háttérhatalom "kvázi kormányában" fontos vezetőszerepet betöltő személyiség, akkor már semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy amerikai külügyminiszterként elsősorban az angol külügyi vezetőkkel konzultált. Kissingert sokáig patronálta McGeorge Bundy, amikor a Harvard egyetem dékánja és Kennedy elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt. Ennek ellenére a Kissinger korszak a Skull and Bones hatalmának a mélypontját jelentette. A Rend által kézbentartott legfontosabb szervezetet, a CIA-t, számos botrány bénította meg, és emiatt nagy volt a fluktuáció az alkalmazottai között. A CIA megpróbált ezen a helyzeten változtatni, és egyes szerzők szerint (közéjük tartozik Jim Hougan, aki a "The Secret Agenda" vagyis "Titkos munkaprogram" című könyvében ezt erősíti meg) ezért működött közre Nixon elnök Fehér Házból történő eltávolításában a Watergate-botrány keretében. Amikor Gerald Ford vette át az elnökséget 1974 augusztusában, akkor rövid időre megint visszatért a hatalomba a Skull and Bones. Ford 1975 őszén elmozdította Kissingert a nemzetbiztonsági főtanácsadó tisztségéből, és Brent Scrowcroft tábornokot nevezte ki a helyére. A Kissinger szövetségesének számító James Schlesinger nemzetvédelmi minisztert pedig az a Donald Rumsfeld váltotta fel, aki ma is ezt a tisztséget tölti be. William Colby-t is leváltották a CIA éléről. A CIA új igazgatója a Skull and Bones tagja: George Bush, a jelenlegi elnök édesapja lett.
A WASP-elit visszatérése a hatalomba azonban nem bizonyult hosszú életűnek, mivel 1976 novemberében Jimmy Carter személyében a CFR és a Trilateriális Bizottság embere lett az elnök. Valójában az idősebb George Bush elnökké választásáig a Skull and Bones nem nyeri vissza azt a politikai hatalmat, amellyel Stimson idején rendelkezett. A Skull and Bones hatalomba való visszatéréséhez Ronald Reagan elnöksége és idősebb George Bush alelnöksége jelentette az átmeneti időszakot 1980 és 1988 között. Időközben számos körülmény megváltozott. Az Egyesült Államok mind tudományosan, mind technológiailag, mind iparilag fokozatosan gyengült. Ennek a pénzgazdaság uralomra kerülése, és a termelő gazdaság háttérbeszorulása volt a gazdasági háttere. Amikor 1971. augusztus 15-én a pénzoligarchia kívánságára Nixon megszűntette a dollár aranyalapját, a FED-dollár száz százalékosan fedezetlen papírpénzzé alakult át. Nyomában kétszámjegyű infláció következett. Felgyorsult a városok hanyatlása, növekedett a munkanélküliség és a FED, ez a nagyhatalmú magánkartell, példa nélkül állóan magasra emelte a kamatlábat. A Kissinger által vezényelt iráni, majd közel-keleti olajválság, a 70-es évek elején, döntően járult hozzá a termelőipar nagyarányú felszámolásához. Mindennek eredményeként az Egyesült Államok a világ legnagyobb hitelező nemzetéből a legnagyobb adós országgá lett. Ma az Egyesült Államok állami adóssága több mint 6000 milliárd dollár. A nem állami szektor, a vállalatok és állampolgárok együttes adóssága meghaladja a 15 000 milliárd dollárt. Vagyis az Egyesült Államok társadalma, állami és nem állami szektor együttesen, mintegy 21000 milliárd dollár után fizet kamatot és adósságszolgálatot a nemzetközi pénzoligarchiának.
A Skull and Bones új versenytársa
Az 1970-es és 1980-as években új és hatalmas politikai-pénzügyi csoport jelentkezett, amely részt követelt magának a kormányzati hatalomból. Ennek az új csoportnak a hatalmi bázisa a Wall Street által szimbolizált nagy bankok és pénzintézetek. Támogatóinak száma máris nagy az amerikai törvényhozásban, és egyre növekszik. Tulajdonosként kézben tartja a tömegtájékoztatási intézményeket és Hollywood is a befolyása alatt áll. Ezt az új hatalmi csoportot egyes szerzők a "Zionist lobby"-nak vagyis a "cionista lobbinak" nevezik. Az 1967-es "Hatnapos háborút" követően, amely Izrael és arab szomszédai között zajlott le, a lobbinak a hatalma más arányokat öltött. Henry Kissinger kulcspozíciója a Nixon kormányzatban jelezte azt a tényt, hogy az Izrael-barát lobbi energikusan benyomult a politikai döntéshozatal belső köreibe. Magán a Wall Streeten is jelentkezett a zsidó származású pénzemberek újabb nemzedéke, amely átvette a vezetőszerepet, a "wasp"-okhoz asszimilálódott, angolszász kultúrájú előző nemzedéktől. A WASP-elit megtanult jól együttműködni a nagyrészt német származású zsidó bankárokkal és pénzemberekkel, amit a maguk között bizalmasan csak "our crowd"-nak, vagyis a "mi csapatunknak" neveztek. Az új trónkövetelő wall street-i pénzemberek azonban pénzügyi módszereik és agresszív viselkedésük miatt ellenérzést váltottak ki az előkelő WASP-elitből, amelynek tagjai félelemmel és irigységgel vegyes lenézéssel "gengszterek gyülekezetének" titulálták őket. Ha a Skull and Bones tagjainak szükségük volt valaha is arra, hogy legitim érvekkel támasszák alá e kelet-európai származású - tehetséges és gyakran gátlástalan - üzletemberek iránti ellenszenvüket, akkor a wall street-i új cionisták, az ún. "new crowd" (vagyis az "új csapat") sok ténnyel segített nekik. Amikor Jonathan Jay Pollardot, egy tengerészeti hírszerző tisztet letartóztattak 1985 novemberében azért, mert Izrael számára kémkedett az Egyesült Államok ellen, a Skull and Bones és az új-angliai "kékvérű" felsőosztály körében újjáéledt az amúgy is mindig jelenlevő antiszemitizmus. Ez érezhető volt akkor is, amikor az idősebb George Bush a Fehér Házba került. Amikor a gyakorlati politika megkövetelte az idősebb George Bush kormányától, hogy tárgyaljon az amerikai cionista lobbival, vagy a Shamir által vezetett jobboldali izraeli kormánnyal, érezhető volt a távolságtartás és a rejtetten parázsló ellenérzés. Bizonyos fokig ez ma megismétlődik, amikor a jelenlegi elnök, ifjabb George Bush kormányzata kényszerül tárgyalni az ugyancsak radikálisan és katonai módszerekkel politizáló Ariel Sharon izraeli kormányfővel.
Az idősebb George Bush, akivel hosszútávú terve volt a Rendnek
Averell Harrimantől eltérően, aki rendkívül vágyott a személyes politikai hatalomra, és ezért rendtársai folyamatosan bírálták, idősebb George Bush a Skull and Bones Rend hosszútávú stratégiai programját személyesítette meg. Elnöksége a Rendnek azt a törekvését szimbolizálta, hogy helyreállítsa az Egyesült Államok irányításában a WASP-elit Henry Stimson által képviselt szellemét és befolyását. A WASP-elit hanyatlásával idősebb George Bush elnöksége azonban inkább csak a tragikus színezetű újrajátszása volt a Skull and Bones egykori hatalmának. Id. George Bush karrierjét kezdettől fogva egyengették a "csontemberek", elsősorban azok, akik apjának, Prescott Bushnak a generációjához tartoztak. A Rend 1917-es nemzedékéből származó Prescott Bush a Brown Brothers, Harriman cégnek volt a partnere és Connecticut államot képviselte szenátorként a Kongresszusban. Fiát George-ot az andorveri Philip's Akadémiára küldte New Hampshire-be. Már utaltunk rá, hogy az új-angliai "kékvérű" osztály fiatal gentlemenjeit itt készítették fel a Yale Egyetemen folytatandó tanulmányaikra. Amikor Henry Stimson ellátogatott 1940-ben Andoverbe, akkor annak diákjai még az "America First" ("Amerika az első") mozgalmat támogatták. Ennek lényege, hogy Amerikának nem érdeke részt vennie idegen hatalmak viszályaiban, ezért minden eszközzel ki kell maradnia az eljövendő háborúból. Azaz Amerika érdeke az első, minden más ország érdekével szemben. Ez azonban homlokegyenest ellenkezik a háttérhatalom stratégiájával, amely a világháborúkat is arra használta ki, hogy célját - az általa központilag irányított világállam és világkormányzat - megteremtését elősegítse. A Skull and Bones pedig különböző csatornákon ennek a háttérhatalomnak a részét képezte és képezi a mai napig.
Amikor kitört a háború Japánnal, idősebb George Bush csatlakozott a haditengerészethez, ahol pilótának képezték ki. Több mint 50 harci bevetést követően gépét lelőtték a Csendes-óceán felett. Sikeresen megmenekült s a háború után a Yale Egyetemen folytatta tanulmányait. Bush tekintélyét nagyban növelte, hogy ő volt az Egyetem baseball-csapatának kapitánya és hamarosan a Skull and Bones Rendben is apja nyomdokaiba lépett. Az egyetem után Texasba költözött, ahol olajkitermeléssel foglalkozó vállalkozó lett. A Dresser Industries nevű cég megbízásából olajfúró berendezéseket árult. Ezt az állást apja kívánságára a Dresser elnöke, a Skull and Bones tagja biztosította. A Dresser cég egyébként szoros szálakkal kapcsolódott a CIA-hoz is. George Bush hamarosan önállósította magát és megalapította saját vállalatát, a "Zapata Oil"-t. Ebben a vállalkozásában is nagybátyja, az ugyancsak Skull and Bonesman, George Herbert Walker támogatta. Bush cégébe komoly összegeket fektetett be a Brown Brothers, Harriman és a Lazard Brothers nevű cég, egy tekintélyes zsidó brókerház, amelynek már hosszú ideje baráti kapcsolata volt az új-angliai WASP-elittel. Ekkora támogatás ellenére sem bizonyult idősebb George Bush sikeres üzletembernek. 1961-ben egy régi barátjának eladta cégét és megpályázta a houstoni kerület képviselői mandátumát. Három választási időszakon át a Kongresszus tagja volt, de 1970-ben alulmaradt Lloyd Bentsennel szemben a szenátori tisztségért vívott választási küzdelemben. A törvényhozó "csontember" Bush a "nulla" népesség-növekedés és fajnemesítés szószólójának bizonyult. Bush feltehetően közeli barátjának, William Drapernek, az álláspontját tette magáévá, aki elsősorban a harmadik világban, a népszaporulat korlátozásának, a lakosság létszáma csökkentésének volt a híve. Draper is "csontember", a Rend tagja volt.
Idősebb George Bush az 1970-es években a politikai döntéshozatal és a külpolitikai irányítás egyre magasabb szintjeire emelkedett. 1972-ben, mikor Nixon újraválasztották, George Bush volt a köztársasági párt választási bizottságának elnöke. Később azonban ő is csatlakozott azoknak a kórusához, akik Nixon lemondását követelték. Rövid ideig az ENSZ-ben képviselte nagykövetként az Egyesült Államokat, majd Pekingbe került, hogy megszervezze a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok összekötő irodáját, amely később nagykövetséggé alakult át. Bush ezt a feladatot Winston Lorddal, a CIA helyi vezetőjével együtt végezte Pekingben. Lord maga is a Skull and Bones Rend tagja volt, majd a new yorki "Council on Foreign Relations", CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) elnöke lett 1983-ban. A Lord család a legelőkelőbbek közé tartozott Connecticut-ban, és ez a család alapította Hartford városát. A család, amelynek a családfájához számos Skull and Bones tag tartozott, megalapítója és tulajdonosa volt a Wall Street egyik legtekintélyesebb jogi vállalatának a "Lord Day Lord"-nak. 1975-re George Bush felkészítése még kiegészült a CIA-nál eltöltött rövid időszakkal, amikor is Gerald Ford elnök a hírszerző szolgálat igazgatójává nevezte ki.
1980-ban Bush megmérkőzött Ronald Reagannel a Republikánus Párt elnökjelöltségéért. New Hampshire-ben - a WASP Új-Anglia szívében - azonban elsöprő vereséget szenvedett a volt kaliforniai kormányzótól és hollywoodi színésztől. Reagan szemére vetette Bushnak, hogy tagja a Trilaterális Bizottságnak, amelyből húszan is részt vettek a népszerűtlenné vált Carter kormányzatban. Jellemző Bush kampányára az a tény, hogy irányítóinak többsége a CIA tisztségviselője volt. Kampány-gépezetét a CIA és a Pentagon egykor 6 magas beosztású nyugdíjas tagja irányította.
A Skull and Bones hálózata
Amikor 1988-ban idősebb George Bush a Fehér Házba került a WASP-hierarchia kísérletet tett korábban elvesztett befolyásának és pozícióinak visszaszerzésére, nemcsak a nemzeti politika irányításában, de a pénzügyi, az üzleti és az igazságügyi szféra irányításában is. Küzdelem alakult ki a WASP-elit és a zsidó származású "new crowd", az "új csapat" között a Wall Streeten is. Ez a rivalizálás nagyrészt a tömegtájékoztatásban, a sajtóban és a bíróságokon zajlott mintegy 6 éven át. A küzdelem Ivan Boesky és Michael Milken elleni vádemeléssel kezdődött, akik úgynevezett "junkbond"-okkal, azaz "ócska részvényekkel" kereskedtek.
("Junkbond"-nak nevezik a bizonytalan fizetőképességű vállalatok kölcsönkötvényeit. A fizetőképtelenség veszélye miatt a velük való spekuláció és kereskedés fokozottan kockázatos. Ennek ellenére vásárolják hitelleveleiket, mivel a másodosztályú adósok kölcsönein elérhető hozamelőny, ha megfelelő körültekintéssel válogatják ki az ilyen "ócska értékpapírokat", nagyobb, mint a veszteségi kockázat. Ezeket a kockázatos kölcsönöket az 1980-as évek elején kezdték forgalmazni az Egyesült Államokban és ez volt azoknak a tőzsdei spekulánsoknak a kedvenc finanszírozási eszköze, akik a vállalatok kivásárlására, elsősorban a "hostile takeover"-ekre - a cégek kikényszerített átvételére - szakosodtak. Amikor a "Securities and Exchange Commission", a SEC (az Egyesült Államok Értékpapír- és Tőzsdebizottsága) ezt szoros ellenőrzés alá vette, majd pedig egy törvénymódosítással be is tiltatta, akkor a "junkbond"-ok ideje leáldozott. Az ilyen kockázatos kölcsönöknek a forgalmi értéke az adósok korlátozott fizetőképessége miatt gyakran jóval a névérték 100 százaléka alatt van. Ezért visszafizetéskor magas árfolyamnyereség érhető el. A befektetetési kockázat csökkentése érdekében különböző vállalatok ilyen "ócska kötvényeit" egy közös pénzügyi alapba teszik.)
Nos, ezek a újfajta módszerek a pénzvilágban kemény ellenféllé tették a hagyományos WASP-elit számára az "új csapat" néven jelentkező befektető és tőzsdei pénzembereket. Amikor elítélték Ivan Boesky-t és Michael Milken-t, továbbá csődbe ment a nagyhatalmú Drexel Rurnham Lambert brókerház, akkor a rivalizálás némiképp alábbhagyott. Ez a pénzügyi háború emlékeztet arra, ami a Nagy Gazdasági Világválságot követő időkben zajlott. Akkor a Morgan ház került ki győztesen. A Morgan Guaranty Trust és a Morgan Stanley, valamennyien a Skull and Bones Wall Streeten működő bástyái voltak a 19. században történt megalapításuk óta. Alapítójuk, Harold Stanley, maga is "csontember" volt. A legfőbb multinacionális olajvállalat is hasznot húzott abból, hogy a Skull and Bones Rend tagja került a Fehér Házba. Az Öböl-háború nagy profitot hozott a Standard Oil Trust Corporation-nek, a Shell Oil of America-nak és a Creole Petroleum Corporation-nek, valamint a Pennzoil Corporation-nek. Az utóbbi alapítója és elnöke az idősebb George Bush-sal kezdte pályáját a Zapata Oil nevű cég partnereként. Az sem teljesen érdektelen, hogy amikor az olajüzletben tevékenykedett, George Bush szorosan együttműködött a Kuvaitiakkal.
A Skull and Bones Rend erősen beépült a nagy pénzügyi intézményeket, valamint korporációkat kiszolgáló jogi vállalatokba. A Wall Street nyolc tekintélyes, gyakran több száz szakjogászt is foglalkoztató jogi irodája gyakorlatilag a Skull and Bones és érdekeltségei tulajdonában van. Mind a nyolcat a Rend tagjai alapították és ezek jelenleg is jól fizető állásokhoz juttatják a Rendbe újonnan belépett, a Yale Egyetemen diplomázott jurátusokat. Ezek a kezdő ügyvédjelöltek és ügyvédek a Rend segítségével alapos gyakorlati képzésben részesülnek, majd a jó ajánlólevelek és kapcsolatok révén rendszerint sikeres karriert futnak be. A Rendhez tartozó irodák közül megemlíthetjük a "Lord Day Lord"-ot, "Davis Polk Wardwell"-t, "Simson Thatcher Bartlett"-et, "Dewey Ballantine Palmer & Woods"-ot és a "Milbank Tweed Hadley & McCloy"-t. A felsorolt jogi irodák nemcsak korporációs ügyfeleiket szolgálják ki, illetve vesznek részt magas beosztásokban a kormányzásban (gyakran miniszteri tisztségeket is betöltve), de fő feladatuk közé tartozik a legtekintélyesebb WASP-családok beruházási portfolióinak is kezelése. Ebben a vonatkozásban a Skull and Bones és a soraiba tömörült WASP-elit hálózata emlékeztet a középkori Velence elitjének a modelljére. Amikor Velence hatalma tetőpontján volt, ez a városállam és pénzintézetei képezték az akkori Európa pénzügyi-kereskedelmi központját. A városállam vezető családjai személyes vagyonukat biztosító társaságok alapítására, családi alapítványok létesítésére és az akkori kulturális élet irányítására használták, amely megerősítette és hatékonyabbá tette politikai hatalmukat. Ma a legjelentősebb jogi irodák különleges szerepet töltenek be a legnagyobb adómentes alapítványok ügyeinek az intézésében.
Amikor a nemzetközi pénzügyi közösség amerikai részlege - több mint 100 évi próbálkozás után - nagy nehezen eljutott odáig, hogy a Federal Reserve System létrehozásával ellenőrizheti az Egyesült Államok pénzrendszerét, jól tudta, hogy ez szükségszerűen az állam eladósítását vonja maga után. A magánpénzrendszerben azért van szükség kizárólag a pénzoligarchia által ellenőrzött központi bankra, hogy el tudja adósítani az államot. Ahhoz, hogy az eladósított állam kamatot tudjon fizetni a pénzoligarchiának átengedett bankópréssel előállított és tőle kölcsönbevett pénz használatáért, ahhoz az államot jövedelemhez kell juttatni. Ezért, lényegében a FED létrehozásával egyidejűleg gondoskodtak a jövedelmi adó bevezetéséről. A FED megalakulásáig az amerikaiak nem fizettek jövedelmi adót. Legnagyobb jövedelme azonban a pénzügyi oligarchiának van, amely anonim módon a termelővállalatok nagy részének is a tulajdonosa. Ezért neki kellene a legnagyobb jövedelmi adót fizetni. Hogy ezt elkerülje, a pénzoligarchia elfogadtatta az adómentes alapítványok rendszerét, majd pedig vagyonának jelentős részét ezekbe helyezte el.
A mintegy 30 000 alapítvány lehetővé teszi, hogy a keresztbetulajdonlás révén ne lehessen megállapítani pontosan, hogy kinek mennyi vagyona van. A több százmilliárdos vagyon a pénzügyi oligarchia rendelkezése alatt áll, s ebből finanszírozza a szolgálatában álló számos intézetet, gondolati műhelyt, társadalmi-egyházi szervezetet, az egyetemeket, kutatási programokat, a kulturális és oktatási szféra háttérirányítását. Természetesen az alapítványok vezető tisztségeit betöltő pénzoligarchia is luxus módon él ezekből az adómentes pénzekből. Magánvagyonuk tehát továbbra is magánellenőrzés alatt maradt, és az a pénzoligarchia szervezett magánhatalmának a finanszírozására, hálózatának a működtetésére fordítható gyakorlatilag a közhatalom érdemi beleszólásának a teljes kizárásával. Már többször is volt kísérlet mind a washingtoni Képviselőházban, mind a Szenátusban, hogy folytassanak vizsgálatot az alapítványok működéséről, de eddig a pénzoligarchiának minden ilyen vizsgálatot sikerült megakadályoznia.
Az egyik ilyen alapítvány a Russell Sage Foundation, amely a "társadalmi ellenőrzés" programokra szakosította magát, és amelyet ugyancsak "csontemberek" alapítottak. A Russell Sage Alapítványnak ma is legfőbb feladata, hogy figyelemmel kísérje a nagy adómentes alapítványok tevékenységét Amerikában. Ugyancsak a Skull and Bones Rend tagjai hozták létre a Peabody Alapítványt, a Slater Alapítványt és több - Rockefeller nevet viselő - alapítványt. Az olyan neves családi alapítványok, mint a Ford és a Carnegie ma már a Skull and Bones gépezet kezében vannak. Amikor McGeorge Bundy volt a Ford Alapítvány elnöke, a Ford családnak két tagja is lemondott tisztségéből, mert ellenezte azt a módot, ahogyan Bundy az emberbaráti feladatok ellátására létrehozott alapítványt irányította.
1983 és 1986 között a brit származású történész Antony Sutton több tanulmányt is írt a Skull and Bones Rendről. A nagy tudományos felkészültséggel rendelkező kutatót a pénzoligarchia szolgálatában álló tömegtájékoztatás az ún. "összeesküvési-elmélet" képviselőjének nevezi. Minden olyan kutató, aki feltételezi, hogy létezik a látható események felszíne mögött egy koordináltan cselekvő háttérhatalom, amely a döntési központokat elérő informális hálózata révén érvényesíteni tudja stratégiai törekvéseit, az "összeesküvési-elmélet" hívének számít. De mennyivel jobb a "véletlen-elmélet" hívének lenni? Mennyivel tudományosabb, ha azt mondjuk, hogy minden, ami történik, az csak úgy magától van, csak a felszínen érzékelhető erők hatásának eredménye. A tenger látható felszínén sem csak a látható felszíni tényezők határozzák meg a mozgásokat, hanem a tenger mélyáramlatai is kifejtik hatásukat. A történelem számos jelensége természetesen, bizonyos vonatkozásban véletlennek, esetlegesnek tekinthető, ugyanakkor a beható vizsgálat átgondolt stratégiák és koordinált cselekvés jelenlétét is észleli. A háttérben tehát igenis ott vannak azok a történelemmozgató erők, amelyek igyekeznek titokban maradni, s ezért ha egy-egy kutató bizonyítja jelenlétüket és történelemformáló hatásukat, akkor lehetőleg egy lejárató, ellenszenves elnevezést kell adni nekik. A visszataszító "összeesküvés" kifejezés annak a háttérhatalomnak a létezését jelöli, amely a magánpénzrendszer kialakítására és fenntartására törekszik, mert segítségével óriási és egyre növekvő pénzjövedelemhez jut. Az "elmélet" szócska pedig azt szuggerálja, hogy a szervezett magánhatalom és hálózata csak a képzeletben, és nem a valóságban létezik. A szervezett pénzhatalom gazdasági és politikai hatalmának alapja az eladósítás révén nyert hatalmas - mértani haladvány szerint növekvő - kamatjövedelem. A háttérhatalom azért törekszik egy központosított világállamnak a létrehozására, hogy ne legyen olyan szuverén erőközpont, amely kivonhatná magát a nemzetközi pénzügyi közösség magán-pénzmonopóliuma és a kamatfizetés alól. Az egyedül szuverén világállamban a pénzügyi oligarchiáé a tényleges hatalom, amelyet az alibi-demokrácia kulisszái mögé bújva - integrált hatalmi elitje segítségével - autokratikusan kormányoz. Abból kiindulni, hogy az események nemcsak véletlenül következnek be, hanem tervszerűen átgondolt stratégia is érvényesül a háttérben egy gondosan felépített hálózat segítségével, sokkal tudományosabb, mint az abszolúttá emelt "véletlen-elmélet" elfogadása. Különösen akkor igaz ez, ha a világstratégia létét - az általános titkolódzás ellenére - egyre több bizonyítható tény támasztja alá, és ha a tervszerű háttérirányítás feltételezésével a múlt és a jelen eseményei logikusabbakká és érthetőbbekké válnak.
Nos ez az "összeesküvési teoretikus" számos dokumentummal, köztük titkos találkozók jegyzőkönyveivel, a rituálék leírásával és más bizonyítékokkal alátámasztott tanulmányt tett közzé a Skull and Bones Rendről 1986-ban. Sutton könyve fényében más értelmet nyer az új világrend meghirdetése, amely az idősebb George Bush elnök fő témája volt az Öböl-háborút követően. Sutton szerint a Skull and Bones Rend fő célja az új világrend megteremtése. A Rend tagjai számára ez azt jelenti, hogy az amerikai katonai erőre támaszkodva az Egyesült Államok ellenőrzi a világ legfontosabb erőforrásait: az energia- és az élelmiszerellátást. A Rend tagjai mindig is vonzódtak az ókori görög városállam: Spárta puritán erkölcseihez. A harcias WASP-elit az ókori perzsa birodalom "satrapa"-hadseregéhez hasonlóan akarja győzelemre vinni az új világrendet. Amikor az idősebb George Bush külügyminisztere, James Baker, felkereste a nyugati fővárosokat, hogy azok milliárdos hozzájárulásaikkal fedezzék az Öböl-háború költségeit, a Skull and Bones tagjait az ókori Perzsa Birodalom krónikáira emlékeztette. A már sokat emlegetett kiemelkedő "csontember" Henry Stimson mindig is azt tanította rendtársainak: Amerikának szüksége van arra, hogy nemzedékenként egyszer háborút viseljen. Stimson számára ez lélektisztító folyamatot jelentett, amely lehetővé teszi, hogy a nemzet felsorakozzék "egy nagy ügy" mellé, úrrá legyen gyengeségein, és a háborús erőfeszítés révén felülemelkedjen önmagán. A küzdelem megtisztító erejének ez a misztikus és romantikus felfogása a Skull and Bones Rend politikai filozófiájának az egyik alapja. Vietnam a háborút kezdeményező és irányító "csontemberek" számára keserű kudarc volt. A Perzsa-öböl térségében a hatalmas technológiai fölénnyel aratott győzelem a WASP-elit harci szellemének a dicsőséges újjászületését is jelentette. Amikor az idősebb Bush hangsúlyozta, hogy az Öböl-háború nem lesz újabb Vietnam, elsősorban a Skull and Bones tagjaihoz szólt, nem pedig az amerikai néphez.
Az Öböl-háború hatékony eszköznek bizonyult ahhoz, hogy elterelje a figyelmet az egyre fokozódó pénzügyi bajokról. Ezek közül is kiemelkedik a "Saving and Loans" - S&L (Megtakarítások és Kölcsönök) elnevezést viselő pénzintézet (takarékpénztár) csődje. Az S&L gyűjtötte össze a kisemberek megtakarításait, amelyekből elsősorban otthont akartak teremteni maguknak. Az Öböl-háborút megelőző hónapokban a sajtó tele volt a jelenlegi elnök testvérének, Neil Bushnak, a fényképével mivel ő a csődbe ment S&L egyik menedzsere volt. Ez a tény rossz fényt vetett a Fehér Házra, ahol éppen egy "csontember", a felelősnek tartott egyik vezető apja volt az elnök. Ezen túlmenően több nagy kereskedelmi bank is a pénzügyi csőd szélére sodródott. A kormánynak 500 milliárd dolláros költségvetési deficittel kellett az 1991-es pénzügyi évben szembenéznie. A washingtoni törvényhozás pedig jelentősen csökkenteni kívánta a katonai költségvetést, annál is inkább, mivel a hidegháború már befejeződött. Az újra kormányzati pozícióba került "csontemberek" számára az egységes Németország létrejötte is kihívást jelentett. Németország geopolitikai elhelyezkedése, fejlett ipari bázisa, valamint a Moszkvával való viszonylag független politikai kapcsolata révén ismét az európai kontinens gazdaságilag legerősebb hatalmává vált. Az Öböl-háborút megelőzően sikerült elérnie az akkori kancellárnak, Helmuth Kohlnak, hogy a Kreml szabad utat engedjen a német egyesülés számára. Az idősebb Bush korábban, Thatcher akkori miniszterelnöktől eltérően, támogatta a német egyesülést, de a fejlett ipari országok 1990 nyári houstoni csúcstalálkozóján az Egyesült Államok megakadályozta azt a bonni elképzelést, hogy Németország feltétel nélkül nyújtson gazdasági támogatást a végnapjait élő Szovjetuniónak. Bush elnök ragaszkodott ahhoz, hogy Moszkva fogadja el a Nemzetközi Valutaalap feltételeit, és csak ezután részesülhessen lényeges támogatásban.
Bush titkos céljai az Öböl-háborúval
Az 1991-es Öböl-háború a Skull and Bones filozófiáját követő elnök ellentmondó döntései nélkül nem lenne olyan rejtélyes, mint amilyennek még ma is érzékeljük. 2002-ben ismét sok szó esik a terror elleni háború keretében egy Irak elleni csapásról. Újból felteszik sokan a kérdést, hogy miért adott utasítást az idősebb George Bush Schwarzkopf tábornoknak a támadás leállítására, amikor győzelmesen vonult Bagdad felé az amerikai haderő. Hogyan lehetett az, hogy az a Szaddam Hussein, akit egy második Hitlernek tűntetett fel a propaganda, hatalmon maradhatott a mai napig? Az egyik válasz, hogy Szaúd-Arábia, amely az iszlám szunnita irányzatát követi, semmiképp sem akarta, hogy Irakban síita muzulmánok kerüljenek hatalomra. A meggyengült Irakra az Egyesült Államoknak is szüksége volt, hogy ellensúlyozza vele a síita és Amerika-ellenes Iránt, valamint Szíriát. Szaddam Hussein személy szerint is jó szolgálatot tett, mert a gonosz ellenség megtestesítőjeként jó propaganda célpontot nyújtott. "Ők a gonoszak, mi vagyunk a jók, ők támogatják a nemzetközi terrorizmust - mi pedig harcolunk ellene." Mindez még szavakban is ismétlődik a jelenlegi elnök retorikájában. Csak most Oszama bin Laden a gonosz megszemélyesítője.
Az Öböl-háború még mindig titkos műveletnek tekinthető, mivel máig sem tárták fel azt a titkos stratégiát, amely ehhez a háborúhoz vezetett. A háttér ismerete nélkül viszont a látható események sem érthetők igazán. Henry Stimson hagyományaihoz híven Bush meg volt róla győződve, hogy Amerikának szüksége van egy győzelmes háborúra nemzeti önbecsülésének a helyreállítására. Ami Szaddam Husszeint illeti, reálisan feltételezhette, hogy az Egyesült Államok nem indít ellene háborút, miután évekig nagyarányú támogatást kapott tőle Iránnal vívott háborújához. Hogy bevonuljon Kuwaitba, elég volt elhitetni az iraki diktátorral, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik be. Ami Kuwaitot illeti, a CIA aktívan tevékenykedett ebben az országban. Az emír biztonsági szolgálatának a főnöke 1989. decemberében találkozott William Websterrel, a CIA akkori főnökével, és megállapodtak abban, hogy Amerika részt vesz a kuwaiti emír testőrségének a kiképzésében. 1990. július 31-én, a szaúd-arábiai Dzsiddában csúcstalálkozó volt Hussein, a szaúdi király és a kuwaiti emír között. Kuwait megígérte, hogy tízmilliárd dollárral segít Iraknak kifizetni háborús tartozásait. Saddam 30 milliárdot szeretett volna kapni. A Kuwaitiak azonban ténylegesen még tízmilliárdot sem, hanem annak csak az egyhuszadát kívánták megfizetni. Ez döntően hozzájárult ahhoz, hogy Hussein felvonultatta csapatait Kuwait határain. A jordán király próbált nyomást gyakorolni a kuwaiti emírre, de sikertelenül.
Ma már ismert, hogy April Glaspie asszony, az Egyesült Államok bagdadi nagykövete, szándékosan félrevezette Szaddam Husseint országának várható magatartását illetően. 1990. szeptemberében az iraki elnök a nyugati sajtó rendelkezésére bocsátotta annak a beszélgetésnek a szövegét, amelyet július 25-én Glaspie-vel folytatott. Ezek szerint az amerikai nagykövet közölte vele: "Az Egyesült Államok nem foglal állást Irak Kuvaittal kapcsolatos vitájával, vagy más hasonló arab-arab üggyel kapcsolatosan." A szöveg hangneme békülékeny és határozottan azt a benyomást kelti, hogy az Egyesült Államok nem avatkozna be, ha Irak benyomulna Kuwaitba.
Az amerikai Külügyminisztérium nem kommentálta ezt az iraki közleményt. Amikor jóval később, 1991. márciusában Glaspie-t meghallgatták a Kongresszusban, akkor a nagykövet-asszony ezt a szöveget koholmánynak és félrevezetésnek nevezte. Azt állította, hogy kihagyták belőle az ő kemény szavait és eltorzították, amit mondott. A washingtoni Külügyminisztérium azzal mentegette a megkésett kihallgatást, hogy a korábbi reagálás kárt okozott volna a Szaddam Husseinnel folyamatban lévő érzékeny tárgyalásoknak. Amikor a Képviselőház és a Szenátus tagjai elolvasták Glaspie-nek a Külügyminisztériumba küldött táviratait, megállapították, hogy a nagykövet-asszony beszámolója ellentmond a diplomáciai táviratok tartalmának. Több törvényhozó is megállapította, hogy Glaspie szándékosan félrevezette a Kongresszust a Perzsa-öbölben játszott szerepét illetően. A táviratokban semmi nyoma nem volt annak, amit Glaspie a Kongresszus előtt állított, vagyis hogy közölte volna Saddam Husseinnel: az Egyesült Államok meg fogja védeni Kuwaitot. A "Sivatagi vihar" hadművelet nemcsak Kuwait érdekében folyt, sokkal inkább Szaúd-Arábia volt a tét. Bushnak stratégiai okokból is szüksége volt erre a háborúra. Ez tette lehetővé, hogy kipróbálja: működőképes-e az a kommunikációs- és légvédelmi rendszer, szupermodern katonai infrastruktúra és fegyverzet, amelyet 200 milliárd dollárért helyeztek üzembe a térségben. Ez a CENTCOM-nak nevezett rendszer önálló közel-keleti hadsereg-irányítást tesz lehetővé, amelynek révén a PENTAGON szilárd ellenőrzést gyakorol az egész régió felett. Ebben a térségben található a világ ismert olajkészletének a 60%-a, ugyanakkor rendkívül érzékeny terület katonai szempontból. A CENTCOM csúcstechnológiai része az a rendszer, amely biztosítja az ellenőrzést, a kommunikációt és a hírszerzést. Ennek a segítségével a Szaúd-Arábiában épített amerikai bázisok hatékonyan működtethetők. A "Sivatagi vihar" hadművelet pedig a gyakorlatban vizsgáztatta le ezt a rendkívül fejlett szupermodern támaszpont- és fegyverrendszert.
Az Öböl-háború eredményeként az egész Közel-Kelet, de különösen az Arábiai-félszigeten lévő országok katonailag teljes mértékben Amerikától váltak függővé hosszú időre. Az Olajtermelő Országok Szervezete, az OPEC, ténylegesen az Egyesült Államok hatalmába került. Az Egyesült Államok kormányzata mögött álló pénzoligarchia most már saját maga szabja meg a kőolaj világpiaci árát. Az Öböl-háború egyik eredménye, hogy az Egyesült Államok (pontosabban a pénzoligarchia politikai irányítást végző hálózata) kezébe került az "olajfegyver", amelyet a gazdaságilag versenytársnak számító katonai szövetségesei mellének is szegezhet. A történelem iróniája, hogy Washington ezekkel a riválisaival fizettette meg az Öböl-háború számláját: 27 milliárd dollárt. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a pénzoligarchia informális (nem látható) kapcsolatrendszere elér már szinte minden döntési központot Európában, a Közel-Keleten és Japánban is.
A Skull and Bones és az illuminátusok
A Leleplező korábbi számaiban már ismertettük, hogy a bajor kormány 1787-ben közreadta az illuminátusoktól elkobzott dokumentumokat egy fehér könyvben: "Az illuminátusok rendjének és szektájának eredeti iratai" címmel. Ezt a fehér könyvet a bajor kormány az akkori Európa minden fontos fővárosába megküldte. Adam Weishaupt többek közt a következőket mondotta: "E terv segítségével irányítjuk majd az egész emberiséget. A legegyszerűbb eszközökkel hozzuk mozgásba az eseményeket. Úgy osztjuk szét a funkciókat és a feladatokat, hogy titokban minden politikai történést befolyásolni tudjunk." A történészek ma is vitatkoznak arról, hogy amikor az illuminátusokat a bajor kormány betiltotta, vajon továbbra is megőrizték szervezeteiket vagy sem. Tény viszont, hogy az illuminátusok számos tehetséges és nagyhatalmú embert vonzottak soraikba és szorosan együttműködtek a szabadkőműves páholyokkal. A bajor illuminátus rendet, amely az illuminátusoknak csak egy irányzata volt, 1776. május 1-én Ingolstadtban alapította Adam Weishaupt, aki a város egyetemén a kánonjog tanára volt. Tagjai kezdetben Weishaupt legtehetségesebb tanítványai közül kerültek ki.
Még ebben az évben, 1776. december 5-én, a William és a Mary College-ban létrehozták a görög betűkkel jelölt "Phi Beta Kappa" nevű titkos társaságot. Ennek a társaságnak a második részlegét 1780-ban a Yale Egyetemen alakították meg. Az 1820-as években szabadkőműves-ellenes hangulat uralkodott az Egyesült Államokban és ez rossz fényt vetett az olyan titkos és zárt társaságokra, mint a Phi Beta Kappa. Ez arra kényszerítette tagjait, hogy a nyilvánosság elé lépjenek. A Skull and Bones Rend bizonyos fokú ismertté válásának ez az egyik oka. A zárt társaságok enciklopédiája szerint a Phi Beta Kappa tekinthető az amerikai felsőoktatásban az egyetemi baráti társaságok szülőanyjának. A Skull and Bones is a Phi Beta Kappa-nak a gyermeke, de van még két testvére, amely ugyancsak a Yale Egyetemen működik: a "Scroll and Key" és a "Wolfshead". (A Phi Beta Kappa a görög "Philosophia Biou Kubernetes" szavak rövidítése, amely azt jelenti, hogy a "Bölcsesség szeretete az élet kormányosa".)
John Robisont, aki a skóciai Edinburgh egyetemén a természetfilozófia tanára volt és egyben magasrangú szabadkőműves, európai útja során az illuminátusok felkérték, hogy csatlakozzon rendjükhöz. Robison ezután áttanulmányozta Weishaupt írásait és elutasította a kérést. 1798-ban közzétette könyvét: "Proofs Of a Conspiracy" ("Egy összeesküvés bizonyítékai") címmel. Ebben írja: "Létrejött egy olyan szövetség, amelynek kifejezett célja valamennyi fennálló egyház és kormányzat felszámolása...vezetői ellenőrzetlen hatalommal uralkodnának a világ felett, miközben az emberiség többi része ismeretlen uraik ambícióit kiszolgáló eszköz lenne." Robison George Washingtonnak is megküldte könyvét. Az első amerikai elnök válaszlevelében utalt rá, tudomása van arról, hogy az illuminátusok Amerikában is jelen vannak. Washington elnök úgy érezte, hogy az illuminátusoknak ördögi tanításai vannak és céljuk a nép és a kormány szembefordítása. Robison a könyvében leírja a "Regent degree" - a "régens fokozatba" történő beavatási szertartást. Ennek keretében a beavatandó személynek megmutatnak egy csontvázat, amelynek a lábainál egy korona és egy kard van elhelyezve. Ezután megkérdezik tőle, hogy a csontváz vajon egy király, egy nemesember vagy egy koldus? Minthogy nem tudja eldönteni, a szertartás vezetője ezt mondja neki: "Egyedül az fontos, hogy emberi tulajdonságai vannak." Ha jól meggondoljuk, akkor ez lényegében ugyanaz a szöveg, mint ami a Yale Egyetem Skull and Bones Thombjában németül fel van írva.
Újra kell írni az elmúlt 200 év történelmét
A 77 éves Antony Sutton korábban a Hoover Institute és a Stanford Egyetem kutatója és tanára volt. 26 könyve közül kiemelkedik a "Wall Street és FDR", a "Hitler felemelkedése" és a "Bolsevik forradalom" című munkája. A Skull and Bones Renddel úgy került kapcsolatba, hogy az 1980-as évek elején egy ismeretlen személy - mindössze 24 órára - elküldte neki a zárt társaság tagjainak névsorát. A lista két kötetből állt. Az egyik az élő, a másik az elhunyt "csontemberek" adatait tartalmazta. A professzor mindkét kötetet lemásolta egy éjszaka alatt. De egyetlen egyszer sem adta át őket senkinek, mert tisztában volt vele, hogy minden oldal kódolt jelzéssel lett ellátva és ez elősegítheti a forrás megtalálását. Tanulmányozva a Rendet, Sutton úgy érezte, hogy ezek a nagyhatalmú emberek a lelkük mélyén megmaradtak gyermeteg kamasznak. Félelmetesnek találta, hogy ilyen személyek irányítják a világ sorsát. A koponya és a keresztbe rakott csontok - a társaság szimbólumai - az erőszakra utalnak, hiszen a kalózok és a német SS hadosztályai használták azokat, valamint a mérget tartalmazó üvegek címkéin láthatóak. A társaság élő tagjai körülbelül 600-an vannak, néha többen. A Bush-dinasztia ismételt hatalomba kerülése révén talán növekszik a számuk. A jelenlegi elnök: George W. Bush, egy harmadik generációs "csontember". Sutton úgy véli, hogy a jelenlegi elnök nem olyan eltökélt és törekvő, mint apja, és messze nem olyan tehetséges, mint a nagyapja. Sutton hangsúlyozta, hogy számos más titkos társaság is létezik. Ő csak a Skull and Bones-t kutatta. Sajnos egyetlen egy történész sem tarthatja meg állását, mihelyt belefog az összeesküvés feltárásába. Ez tabu az Amerikai Történeti Társaság minden tagja számára. Ezért előbb vagy utóbb kívülállók kénytelenek folytatni a kutatást. Antony Sutton könyvei miatt elveszítette állását. Most visszavonultan él és a jövő technológiájával foglalkozó munkáján dolgozik; magát sokkal inkább mérnöknek tekinti, mint történésznek.
Sutton meg van róla győződve, hogy a Skull and Bones tevékenysége kimeríti az összeesküvés jogi ismérveit. Ezért hivatalosan is ki kellene vizsgálni a tevékenységét. A Nemzetbiztonsági Ügynökségnek gigantikus elektronikus megfigyelőrendszerével meg kellene figyelnie a titkos társaságok, köztük a Skull and Bones tevékenységét. Ami a Yale Egyetem többi társaságát illeti: úgy mint a "Wolfshead", vagy a "Scroll and Key"; ezek Skull and Bones halvány utánzatai csupán, de törekvéseik megegyeznek. Céljuk tudatos megkülönböztetést alkalmazni a társadalmi életben. Hiszen valamennyi ilyen titkos társaság csupán azon az alapon részesít előnyben embereket, hogy azok az általa is támogatott zárt körhöz tartoznak. Sutton annak ellenére, hogy két egyetemről is eltávolították, nem tartja kudarcnak életét, mivel soha nem alkudott meg, és mindig kitartott az általa feltárt tények mellett. Az igazság kimondását mindennél fontosabbnak tartotta.
Sutton és követői szerint nem fogadható el az, ami a Skull and Bones filozófiájából következik, vagyis, hogy az elit kezében lévő központosított állam mindenek fölött áll, és az egyén, a polgár nem egyéb, mint engedelmes és kiszolgáltatott alattvaló, idomított biorobot. Ma John Dewei és Horace Mann munkássága nyomán az amerikai oktatásban és tudományos életben a Skull and Bonesnak ez a nézetrendszere érvényesül, hiszen e Rendnek az alapítói hozták át Németországból Amerikába.
Az 1990-es évek közepén egy amszterdami forgatócsoport tévé-filmet készített a Skull and Bones-ról Amerikában. Felkeresték a titkos társaság központját és interjúkat készítettek a Rend erre vállalkozó tagjaival. Többek között Antony Sutton-t is megkérdezték, mint a Rend tevékenységét kutató történészt és a titkos társaság szakavatott bírálóját. A forgatócsoport összegyűjtött számos dokumentumot, amelyek a Bush-családot, valamint a Skull and Bones Rend más tagjait is kapcsolatba hozzák a nemzetiszocialista Németország finanszírozásával. Hitlert - többek között - a Union Bank of New York és hollandiai leányintézete is pénzelte. A film első változatát később kibővítették, és műsorra tűzték. Az utolsó pillanatban azonban olyan döntés született, hogy nem sugározható. A Rend keze tehát Európába is elér. Sutton azt is hangsúlyozta, hogy az olyan titkos társaságoknak a kutatása, mint a Skull and Bones, azért rendkívüli jelentőségű, mert ha tényekkel és dokumentumokkal kellően alátámasztható a politikában játszott szerepük, akkor az elmúlt két évszázad teljes történelmét újra kell írni. Ezeket a gondolatokat Antony Sutton Kris Milegan-nak adott interjújában mondotta el 1990. július 1-én. Az interjút ezekkel a szavakkal zárta: "Isten szelleme bennünk van, egyes emberekben. A Skull and Bones a halált képviseli. Nincs élő lelke, és azt színleli, hogy az állam »Isten menetelése a Földön«."
Antony Sutton nyomán mi is úgy véljük, hogy egyelőre a zavar és a káosz globális növekedése várható: világszintű küzdelem a pénzügyi-politikai elit - állami erőszakra támaszkodó - autokratikus uralma, valamint az egyéni jogait és politikai szabadságjogait védelmező polgár között. A végső döntés a politikai értelemben vett egyének, a független, önálló véleményalkotásra és döntéshozatalra képes embereknél van, mert minden jog belőlük indul ki. Önálló egyének nélkül nincs állam, de állam nélkül is vannak egyes emberek, individuumok. Az állam minden jogosultsága az egyénekből indul ki, és az egyének által vissza is vonható. Ennyiben tehát az egyén elsődleges az állammal szemben. Létezése erősebb és ezért idővel győzni fog fölébe helyezett saját teremtménye, a csak másodlagosan létező állammal szemben, akár milyen erősnek tűnik is ma ez az erőszakszervezet új tulajdonosának, a nemzetközi pénzoligarchiának a kezében. Az a mindenhatóvá tett állam, amelyet piedesztálra emeltek Hegel és követői azért, hogy ellenőrizhessék az egyént, tehát másodlagos. Akkor is az, ha létrejövetele után át tudja venni az uralmat az egyének felett. Ez érvényes a háttérhatalom integrált hatalmi elitje által irányított központosított - sőt diktatórikus - államra is, amely már nem a közhatalom, hanem a szervezett magánhatalom eszköze, és elsősorban a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit szolgálja ki nemzetállami, de különösen államok feletti transznacionális struktúráiban.
A gazdaságilag önálló és politikailag cselekvőképes egyén, a polgár, nem azonos a gazdaságilag függő - állami segélyből élő - és emiatt önálló döntéshozatalra képtelen emberekkel, akik az új világrend diktatórikus államának a kiszolgáltatott alattvalói. Létük az uralkodó pénzoligarchia kegyétől függ. Rájuk, a kitartottakra, azonban ugyanúgy szüksége van, mint a társadalom többségét alkotó - bérből és fizetésből élő - alkalmazottakra, akik az értéktermelő szellemi és fizikai munkát végzik mind az állam, mind a szervezett magánhatalom tulajdonában lévő gazdasági és tudatipari nagyüzemekben. Függő helyzetük miatt azonban önálló politikai akaratképzésre és érdekérvényesítésre ők sem képesek. Valójában a rendszernek kiszolgáltatott - egyre magasabb képzettségű - szakbarbárok, akiknek még a magánéletét is kényszerpályára tereli az uralkodó pénzoligarchia tulajdonában lévő szabadidő- és szórakoztatóipar. Ezért a bérből és fizetésből élő alkalmazottak is - gyorsuló ütemben - társadalmi cselekvésre képtelen biológiai robottá válnak.
Csak a gazdaságilag önálló, művelt és tájékozott középosztály képes szükségleteinek, érdekeinek és értékeinek a hatékony képviseletére. Ezért a pénzoligarchia fő ellenfele az önálló akaratérvényesítésre képes, tájékozott és erős középosztály, amelyik megáll gazdaságilag, pénzügyileg és szellemileg is a saját lábán. Egy ilyen nehezen ellenőrizhető társadalmi osztálynak már a puszta léte is akadályozza az új világrend kétpólusú társadalmának a létrehozását, ezért a pénzoligarchia a kezében lévő magánpénzmonopólium, valamint a multinacionális világcégek segítségével az önálló középosztály gazdasági bázisának a felszámolására törekszik. Csak azok a kis- és közepes vállalatok maradhatnak fenn, amelyek kiszolgálják - nyersanyag- és alkatrészszállítóként, forgalmazóként - a pénzoligarchia tulajdonában lévő nemzetközi nagyvállalatokat, és amelyek pénzügyileg a nemzetközi pénzügyi közösségtől függenek. Az a középosztály, amelynek nincs önálló pénzügyi és gazdasági háttere, az eltűnik. Ez a cél. Az új világrend társadalma csak az uralkodó elitből és a tőle függő alkalmazottakból és a segélyezettekből állhat.
A nemzetközi rendszerben a szuverén nemzetállamok alkotják az önálló érdekérvényesítésre képes "középosztályt". A világuralomra törő nemzetközi pénzhatalomnak ezért fel kell számolnia a szuverén nemzetállamokat. Be kell őket kényszeríteni olyan nemzetek feletti szervezetekbe - NATO, Európai Unió, Európai Monetáris Unió, globális bankrendszer egységes világpénzzel, NAFTA (Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás Szervezete), OAS, (Amerikai Államok Szervezete), Ázsiai Szabadkereskedelmi Övezet, WTO (Világkereskedelmi Szervezet), ENSZ és szakosított szervezetei, Nemzetközi Bíróság, nemzetközi rendőrség ("világ-FBI", "világ-CIA"), nemzetközi hadsereg, (globális békefenntartó fegyveres erők) -, amelyeknek a továbbfejlesztéséből létrehozható a világállam és kormányzata a nemzetközi pénzoligarchia irányításával.
Egy ilyen Globális Unió világszinten őrködne a felett, hogy a nemzetközi pénzoligarchia világuralmát, mindenek előtt kamatjövedelmét biztosító magánpénzmonopóliumát semmilyen erő se veszélyeztethesse, sem kívülről, sem belülről. A nemzetek és a szuverenitásuktól megfosztott - hatalomnélkülivé vált - nemzetállamok fennmaradhatnak kulturális közösségként, valamint a helyi, regionális igazgatást ellátó intézményekként. Az igazi hatalom azonban a Globális Unió világkormányzatához kerül, amely a lakosság által alulról már nem ellenőrizhető, de amely a hatalomnélkülivé vált nemzetállamok által sem irányítható többé. Ez világszinten működtetné az üres formákban kimerülő alibi-demokráciát, amelynek kulisszái mögé bújva a nemzetközi pénzoligarchia zavartalanul gyakorolhatná autokratikus - az öröklődő magántulajdonon nyugvó - uralmát.
Milyen a Skull and Bones új világrendje?
Az új világrend olyan központilag kormányzott világállam, amelyet öröklött pénzvagyona alapján a születési oligarchia, és nem választott vezetők irányítanak. Ez az oligarcha csoport saját soraiból választja ki a vezetőit és utódait, hasonlóan a középkor feudális rendszeréhez. Hatalma elsősorban a pénzrendszer feletti ellenőrzésén nyugszik. Ezen nem változtat, hogy hatalmát a formális demokrácia mögé rejtőzve gyakorolja az általa kiválasztott, felnevelt és pozícióba helyezett politikai elit közreműködésével. Ebben a feudális vonásokat öltő kamatkapitalizmusban a politikai élet látható színpadán továbbra is előadják az alibi-demokrácia üres rituáléit, de ez nem változtat a rendszer autokratikus, sőt abszolutisztikus jellegén. A rendszer lényege az, hogy a kötelező kamatjáradék fizetés eredményeként minden egyes ember évente több hónapot ingyen dolgozzon az arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött - személyesen nem ismert - nagyhatalmú urainak. Ez a középkori robotrendszer posztmodern újjászületése.
A pénzfeudalizmusnak ebben a rendszerében a középosztályt felszámolják, csak hatalommal rendelkező urak (a pénzoligarchák és politikus kiszolgálóik), és "szolgák" (bérből és fizetésből élő alkalmazottak, valamint segélyezett eltartottak) lesznek. A jogot egy globális jogrendszer keretében uniformizálják. A világszintű igazságszolgáltatási rendszer ugyanazt az egységes jogot alkalmazza majd, amelynek a világállam nemzetközi rendőrsége és hadserege fegyveres erővel is érvényt szerez a korábban önálló országokban. Szinkretizált világvallás veszi át a jelenlegi egyházak és vallások szerepét, az egyesített ökumenikus világegyház keretében. Ennek az intézményi alapjai már 1920 óta léteznek. Egységes világtanterv lesz, megszűnnek a magán és az egyházi iskolák. A kereszténység jelenlegi formájában csupán történelmi múlt lesz. Olyan államban, ahol nincs egyéni szabadság, ott megszűnik a republikánizmus és a népszuverenitás is. Felszámolják az embert a természetjog (isteni eredetű jog) alapján megillető szabadságjogokat. A nemzeti büszkeség és a faji azonosságtudat fokozatosan eltűnik. Ma a felgyorsult átmenet időszakában élünk. Már most is büntetendő a faji eredet említése. A tilalom formát öltött az úgynevezett gyűlölet törvények formájában, de ezek érvényessége csak átmeneti. Valamennyi személyt úgy kell idomítani, hogy ő a világkormányzat teremtménye, annak a kegyelméből létezik, egy személyazonossági számmal, amelyet a saját testén visel könnyen olvasható formában. Az alattvalóvá tett egyének adatait majd fokozatosan gyűjtik és tárolják abban az óriási NATO komputerben, amely már működik Brüsszelben, és már most alkalmas arra, hogy megfelelő adatokkal lássa el a világkormányzat bürokráciáját.
A Skull and Bones az illuminátusok egyik elágazása
Egyre több jel utal arra, hogy a Skull and Bones tagjai az illuminátusok egyik szervezeti elágazásának és szellemi irányzatának a folytatói. Az illuminátusok többi irányzatával és szervezetével való kapcsolatukat a versengő együttműködés jellemzi. A szervezett magánhatalom és az állam irányításában számos érdekellentét osztja meg őket, de az új világrend létrehozásának közös nagy célja fontosabb minden rivalizálásnál, és ez összetartja őket. A háttérhatalom szolgálatában álló titkos- és féltitkos szervezeteket, zárt társaságokat, exkluzív klubokat, különböző irányzatú szabadkőműves páholyokat, magán (részben állami) hírszerzőszolgálatokat, "think-tank"-nek nevezett elit szellemi műhelyeket, alapítványok ezreit egy nagy - központilag is koordinált - hálózatnak tekinthetjük, amely a pénzoligarchia vezérkara által megjelölt közös világstratégiai irányt követi. Ennek a hálózatnak a magánpénzrendszer intézményei, a világszintű pénzintézetek, a központi bankok és a nagy kereskedelmi bankok, a bankrendszer egésze a szerves részét képezi. A Skull and Bones valódi hatalmát csak ebbe a hálózatba helyezve mérhetjük fel. Így válik érthetővé a Rendnek az állam irányításában játszott különleges szerepe is. Ha a háttérhatalom hálózatának a többi fontos intézményét is bemutatjuk, akkor az is érthetővé válik, hogy a kamatkapitalizmus uzsoracivilizációjának a megértése nem lehetséges a háttérhatalom szervezeti felépítésének és működésének a tanulmányozása nélkül.
A kamatfüggés a szegénység oka
Választások előtt áll a magyar társadalom. A legfontosabb pénzügyi kérdésekről szinte egy szó sem hangzik el a pártok propaganda háborújában. Ezért újból utalok Magyarország adósságfüggőségbe taszítására: 1973 és 1989 között "az időszak egészét tekintve mintegy 1 milliárd dollár erőforrásbevonás viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." (MNB Műhelytanulmányok 2, 1993, 56. oldal). Az ország adóssága 1989-ben mégis 20 milliárd dollárra rúgott. A rendszerváltás következtében bevezetett új tulajdonosi struktúra és termékszerkezet révén ma ez a magyar társadalmat terhelő összadósság (külső és belső, állami és nem-állami, bruttó és nettó) 80 milliárd dollárra növekedett. Ebből először elveszik a belső adósságot (8000 milliárd Ft, kb. 27 milliárd dollár), a maradék 53-ból levonják a nem-állami szektor tartozását, kb. 39 milliárd dollárt, marad 14 milliárd dollár bruttó államadósság. Ebből a nettó államadósság 3-4 milliárd dollár. Ezt az összeget szokták hivatalos részről közölni. A magyar állampolgárnak azonban 80 milliárd dollár után kell évente adósságszolgálatot teljesítenie. Az állami tartozás után úgy, hogy az állam beszedi az adót, és annak csaknem a felét továbbutalja kamatra és törlesztésre. A nem-állami tulajdonos pedig kamatterheit egyrészt ráterheli a termék árára, másrészt ennyivel kevesebb adót, illetve munkabért fizet Magyarországon. Vagyis a nem-állami tulajdonos adósságszolgálati terheit is a magyar állampolgárok fizetik, csak más módon, mint az állami tartozás esetében. Az adó a közhatalomé, a kamat a szervezett magánhatalomé. De mind a kettő közpénz, a magyar polgárok munkájából van kihasítva.
A magyar társadalom szegénységének ez a pénzrendszer az oka. Ezen az MNB törvény módosításával - 50% + 1 szavazattal - változtatni lehetne, mert a Nemzeti Bank törvény nem kétharmados. De erre sem a jelenlegi, sem az előző koalíció nem vállalkozott. Ellenben 1997-ben - a Medgyessy pénzügyminiszter és Surányi MNB elnök között létrejött paktum eredményeként - egy könyvelési trükkel - további 2170 milliárd forint adóssággal + 20 évi kamatával terhelték meg a magyar költségvetést. Ez az "adósságcserének" álcázott könyvelési trükk valódi adóssággá alakított át egy csupán könyvelési tételként nyilvántartott fiktív adósságot. Ha valaki saját magának tartozik az nem valódi adósság, és senki nem szed saját magától kamatot fiktív "adóssága" után. (Ennek részletei elolvashatóak a Leleplező 2001/4-es számában)
Azért utaltam a fenti tényekre, hogy szemléltessem: a kamatozó magánpénzrendszer az, amely arra kényszeríti a magyar lakosságot, hogy minden évben átadjon munkája eredményéből mintegy 8 milliárd dollárt (2000 milliárd forintot) a pénzoligarchiának úgy, hogy nem kap érte cserébe semmit. Ez a körülmény hasította ketté a magyar társadalmat, ez a szegénység igazi oka. De a korrupciót is ez okozza, mivel a pénzvagyontulajdonosok a korrupció legváltozatosabb formáival alakítják át hatalmas pénzbeli fölényüket politikai döntésekké. Ennek az igazságtalan helyzetnek könnyen véget lehetne vetni, mert jogi akadálya nincs. Az egyetlen akadálya az állítólag "nem létező" háttérhatalom nagyon is érezhető kemény ellenállása. A nemzetközi pénzoligarchia és hazai kiszolgálói nem hajlandóak a munkanélküli jövedelmük szemernyi részéről sem lemondani. Ezt a magánpénzrendszer működtetésével kamatjáradék formájában veszik el az értéktermelő munkát végző magyar polgároktól. A háttérhatalom homályban tevékenykedő hálózata Magyarországon is kiépült és működik. Ennek a hálózatnak a rejtett kapcsolatrendszere elér minden pártot, állami és nem állami döntési központot. A pénzhatalom számára fontos kérdésekbe senki sem szólhat bele. A pénzkibocsátás, a hitelezés, kamat- és árfolyamszabályozás, vagyis a monetáris politika egésze a pénzoligarchia felségterülete. A monetáris hatalom gyakorlása szempontjából továbbra is egypártrendszer van. Többpárti egypártrendszer.
Álljanak fel a közéleti szereplők
A Skull and Bones Rend vezetői Amerikában ahhoz a hálózathoz tartoznak, amelyet többek között a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) koordinál, és amelyhez a londoni Királyi Külügyi Intézet (RIIA), a Háromoldalú Bizottság, a Bilderberg Csoport, az Amerikai Atlanti Tanács, a JASON Társaság, B'nai B'rith és számos más zárt társaság, szervezet és klub is tartozik. Az említett szervezetek legfőbb vezetői a legfontosabb szervezetek mindegyikében jelen vannak. Már kelet-európai kirendeltségeik is működnek. Az egyik legfontosabb közülük a Magyar Atlanti Tanács (Hungarian Atlantic Council), amely az euró-atlanti értékek (ez egyértelműen a háttérhatalomra utaló kódjelzés) jegyében elsősorban a háttérhatalom nézeteit terjesztik, és érdekeit érvényesítik. A jelenlegi koalíció egyben az első olyan magyar kormányzat, amelybe a pénzhatalom saját embereit is delegálta. Olyan kormánytagokról van szó, akik a Magyar Atlanti Tanács és más háttérkapcsolatok révén kerültek magas beosztásba, nem pedig azért, mert a koalíció valamelyik pártjában működtek volna. A kormányfő több olyan magas külföldi kitüntetést kapott, amely a hely jellege (pl. a washingtoni Enterprise Institut), valamint az átadó személyek (pl. Henry Kissinger) funkciói miatt egyértelműen a háttérhatalom által adott kitüntetésre utalnak.
A választások tisztasága érdekében célszerű lenne, ha valamennyi magyar közéleti szereplő - jelenlegi és jövőbeni képviselők, kormánytagok, a pártok vezetői, a vezető beosztású bírák, alkotmánybírók, vezető ügyészek, főrendőrök, köztisztviselők, de önkormányzati vezetők is - elmondanák, hogy milyen szabadkőműves páholynak, titkos vagy féltitkos szervezetnek, zárt társaságnak, exkluzív klubnak, rejtett kapcsolati hálónak a tagjai. Ez ugyanis gyakran sokkal lényegesebb, mint az, hogy melyik párt színeiben jelennek meg a nyilvánosság előtt. A budapesti Magyar Atlanti Tanácsban, pl. - amely szoros kapcsolatot tart fenn a new yorki CFR-rel, (több tekintélyes kutató szerint a mindenkori amerikai kormány stratégiáját itt dolgozzák ki, és a kormánytagok többsége is innen kerül ki) és az American Atlantic Council-lal (mindkettőben a legfőbb vezetők egyike Henry Kissinger) - megtalálhatóak a magyar pártok, a bankvilág, a nagyvállalatok vezetői, tudományos és kulturális személyiségek társaságában. A közélet szereplőinek nem szabadna titkolódzniuk, különösen akkor nem, ha nem tekinthetőek az említett háttérszervezetek titkosnak. Ha vannak közéleti tevékenységükre is kiható titkaik, akkor azt meg kellene mondaniuk, vagy vissza kellene lépniük. Ha pedig nincsen semmi titkolnivaló e szervezeteket illetően, akkor mi az akadálya, hogy beszámoljanak e szervezetekben végzett tevékenységükről? Az akác a francia Grand Orient messzi múltból származó jelképe. És most már az MSZP-é is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a többi párt ne lenne érintett így vagy úgy. A tiszta és becsületes kapcsolatot nem kell eltitkolni a választók elől. Persze lehet véletlen is, hogy idősebb George Bush egykori elnök személyében a Skull and Bones titkos társaság egyik legtekintélyesebb tagját tüntette ki kormányunk, annak az illuminátus Rendnek a képviselőjét, amely ma is meghatározó szerepet játszik az Egyesült Államok irányításában és az új világrend bevezetésében.
Ha nincs összesküvés, akkor miért kell titkolózni?
Nem elmélet, hanem tény, hogy a világtörténelemnek van egy elhallgatott titkos vonulata is. Az iskolákban oktatott történelemkönyvek gyakran csak a felszín eseményeit ismertetik, rendszerint összefüggéseikből kiragadva. Elhallgatják a láthatatlan háttérhatalom létét, reálpolitikának és pragmatizmusnak nevezett titkos manipulációit, a népeknek a hatalmi egyensúly kialakításával való szembeállítását, valamint a kamatozó hitelpénzrendszer rendszer segítségével történő kizsákmányolását. A háttérhatalom által jóváhagyott hivatalos történetírás egyoldalúan és elfogultan tárgyalja a történelmet, és ezzel lehetővé teszi az arctalan pénzviszonyokba elrejtőző hatalmi elit folyamatos gazdagodását és zavartalan uralmát.
Egyre többen vállalkoznak azonban a történelem elhallgatott részének a kutatására, és nem kerülik meg a titkos társaságok történelemformáló szerepének a feltárását és bemutatását sem. Jim Marrs amerikai kutató "Rule by Secrecy" ("Uralom a titkosság által") című nagysikerű könyvében megállapítja: "Titkos társaságok nemcsak léteznek, de egészen napjainkig fontos a szerepük a nemzeti és nemzetközi eseményekben." A hatalmi elit olyan modern politikai szervezetei és akciócsoportjai, mint a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa (a CFR New Yorkban), a Bilderberg Csoport, a Nemzetközi Ügyek Királyi Intézete (az RIIA Londonban), a Kerekasztal Csoport (Round Table Group Londonban), valamint a Skull and Bones ("Koponya és csontok") titkos rend meghatározóan alakították az elmúlt két évszázad történelmét.
Marrs részletesen tárgyalja, hogy az olyan pénzügyi dinasztiák, mint a Rothschildok, Rockefellerek, Morganok, valamint a magántulajdonban lévő, illetve magánirányítás alatt álló központi bankok miként manipulálják a nemzetközi életet, befolyásolják a világ sorsát. "A lakosság elleni összesküvés sokáig anatéma (egyházi átok alá eső, az egyházból való kiközösítést maga után vonó, D. J.) volt a legtöbb amerikai számára, amelyről a tömegtájékoztatás azt állította, hogy csak a banánköztársaságokban és a kommunista országokban létezik. Ez a tömegtájékoztatási intézmények által terjesztett leegyszerűsítő szemlélet, amely az egyre nehezebben fenntartható status quo-t akarta szebb fényben feltüntetni, nem veszi tekintetbe az emberiség történelmét, vagy az összeesküvés szó gazdag jelentését."
Marrs áttekintve a 20. század történelmét elemzi az első és a második világháborút, a koreai és vietnami háborút, megvilágítva, hogy a londoni City és a Wall Street bankárai finanszírozták nemcsak a náci hadigépezetet, de az orosz forradalmat is, és ők juttatták hatalomra a kommunizmust. A hivatalos történelemkönyvek azt szuggerálják, hogy a történelmi események többsége csak úgy magától - véletlenül - történik, és nem azon emberek gondosan kidolgozott stratégiája szerint, akik nagy pénzeket keresnek a háborúkon, s akik kapcsolatban állnak a titkos társaságokkal, valamint az okkult tanokra is támaszkodó politika törekvésekkel.
Marrs az amerikai polgárháború kapcsán feltárja a titkos társaságok tevékenységét, ugyanezt teszi a francia forradalom, valamint az amerikai függetlenségi háború elemzésekor is. Ez utóbbi kapcsán kitér az illuminátusok szerepére és arra, hogy mi ösztönözte a szabadság elleni fellépésüket. Az amerikai kutató a titkos társaságok történelmi bemutatásakor foglalkozik a templomos lovagok, a rózsakeresztesek, az Assasinok, a Priory of Sion, és más hasonló zárt társaságok történelemformáló szerepével, vagyis azzal, hogy az összeesküvések sűrű hálója mindig meghatározóan alakította a történelmet. Marrs kifogásolja, hogy Niall Ferguson történész, aki megírta a Rothschild család történetét, mellőzte e család hagyományainak metafizikai vonatkozásait, a Rothschildok kabala iránti vonzalmát, valamint a szabadkőműves páholyokhoz és más titkos társaságokhoz fűződő szoros kapcsolatát.
"A nemzetközi hatalmi elit a globalizmus, illetve a globalizáció jelszavával a világuralomra törekszik. Az a kérdés még eldöntésre vár, hogy a világkormányzat létrehozására vonatkozó terv baljóslatú összeesküvés-e a világ népeinek alávetésére, avagy pedig egyszerű kísérlet a természetes fejlődés elősegítésére? A tömegtájékoztatástól ennek az eldöntéséhez kevés, vagy semmi segítség sem várható" - állítja Marrs hozzátéve "de egy dolog teljesen világos, a globalizáció, vagy a világkormányzat, vagy az új világrend nem egyszerűen az összeesküvési elmélet híveinek vagy paranoiásaknak a képzelődése, hanem a titkos testvéri társaságok, szervezetek és csoportok pontosan megfogalmazott célja és mindhárom magán viseli a szabadkőművesség, a kerekasztal csoport és az illuminátusok keze nyomát..."
"Ha a CFR, a Trilaterális Bizottság, a Bilderberg Csoport csupán jó szándékú ártatlan emberek tömörülése, akik - mint azt állítják - a világ békés és virágzó jövőjén fáradoznak, akkor mire való a nagy titkolózás? Miért van szükség olyan frontszervezetekre, amelyek közül egyik a másiknak az ellentéte? Miért annyira bizalmatlanok a közvéleménnyel szemben?"
Marrs is eljut ahhoz az alapvető kérdéshez, hogy ha létrejön egy központosított világkormányzat, amely alulról demokratikus eljárásokkal már nem ellenőrizhető, akkor mi akadályozhatja meg egy jövőbeni Hitlerhez, vagy Sztálinhoz hasonló zsarnok uralomra jutását? Ma már bizonyítottnak vehető, hogy azok a személyek, akiket összekapcsoltak a vérségi kötelékek, a címek és rangok, a házasságok, a titkos társaságokhoz való tartozás, az elmúlt 250 évben háborúk előidézésével és finanszírozásával manipulálták és ellenőrizték egész népek sorsát. Ezek a személyek úgy vélik, hogy ők a többi embert kötelező erkölcsi, és etikai szabályok felett állnak. Nyilvánvalóan magasabb célokat követnek, legyen ez a cél a pénz és a vagyon felhalmozása, a hatalom megragadása, vagy valamilyen más titkos program, amely az emberiség eredetével, sorsával, szellemi és lelki dimenziójával kapcsolatos.
Korunk embere, ha meg akarja érteni azt a világot, amelyben él, nem kerülheti meg az elhallgatott történelem tanulmányozását. Eljött az ideje annak, hogy megtudja, kik azok, akik világunkat valóban irányítják, és mi az, amit eddig tettek és a jövőben tenni szándékoznak a haladásra és a demokráciára hivatkozva, de ténylegesen a saját profitjuk és hatalmuk érdekében. A titkos társaságok uralma akkor ér véget, ha sikerül lerántani róluk a titok sűrű fátylát. Ezért korunk embere saját magának tartozik azzal, hogy tanulmányozza az előle eddig eltitkolt tényeket és átvilágítva a nyilvánosság nyomása alá helyezze a rejtőzködő háttérhatalmat.
MILYEN LESZ AZ ÚJ VILÁGREND?
A Novus Ordo Seclorum megvalósítására törekvő pénzhatalom az elmúlt 200 év során már több olyan tervet készíttetett a szolgálatába szegődött szakértők segítségével, amelyekben körvonalazták az új világrend kialakítására és fenntartására vonatkozó legfontosabb stratégiai koncepciókat, és kidolgozták az új világrend fenntartásának a taktikai és technikai kérdéseit.
Ezúttal két ilyen dokumentumot ismertetünk. Az első egy belső használatra készült, szigorúan bizalmas kézikönyv, amely az 1979. májusa dátumot viseli, és amelyet 1986. július 7-én a new yorki Council on Foreign Relations nevű nagyhatalmú magánszervezet egyik korporációs tagjának, a BOING AIRCRAFT COMPANY-nak az alkalmazottja azon a használaton kívüli IBM másológépben talált meg, amelyen ezt a másolatot készítették. Ez a kézikönyv egy olyan tervet ismertet, amelyet beavatottak készítettek beavatottak számára a világ pszichológiai és gazdasági eszközökkel történő meghódításáról. Ezt a terjedelmes dokumentumot Tom Young, a megtaláló, átadta Milton William Coopernek, aki "BEHOLD A PALE HORSE" ("Figyelj a fakó lóra") című, az Egyesült Államokban megjelent, könyvében ismertette a tartalmát, részletesen idézve az eredeti szövegből és megmagyarázva az összefüggéseket. (Mi az eredeti angol szöveg német fordítását használtuk M. W. Cooper könyvének német kiadásából, amely "Die Apokaliptischen Reiter" címmel 1996. májusában jelent meg a németországi Edition Pandora kiadónál. ISBN száma: 3-89539-285-5) M. W. Cooper, aki hosszú időn át az amerikai haditengerészet hírszerzőszolgálatánál töltött be bizalmi állást, könyvében megírja, hogy ebben az állásban volt alkalma olyan anyagokat tanulmányoznia, amelyekben ki volt fejtve, hogy "A csendes háború néma fegyverei" elnevezés azt a doktrínát jelöli, amelyet a Bilderberg Csoport Politikai Bizottsága 1954-ben tartott első ülésén fogadott el. A Bilderberg Csoport vezetősége által még 1954-ben elfogadott szövegnek egy kópiája 1969-ben az Amerikai Haditengerészet Hírszerzőszolgálatának a birtokába került és ma is ott található.
A másik dokumentum egy 1966-ban napvilágra került tanulmány, amelyet a szakirodalomban "Report from the Iron Mountain" (Jelentés Iron Mountainból) címmel jelölnek. A jelentés keletkezéséről sok vita folyt, de a dokumentum arra utal, hogy a Robert McNamara vezetése alatt álló Pentagon (az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma) rendelte meg a New York Államban lévő, és a Hudson folyó partján fekvő Crotonban található Hudson Institute-tól. Ez a kutatóintézet a crotoni Iron Mountain elnevezésű katonai bázison működik. A Hudson Intézetet Herman Kahn, aki korábban a Rand Corporation munkatársa volt, alapította és ő volt az igazgatója is. Mind McNamara, mind Herman Kahn a new yorki Council on Foreign Relations (CFR) tagjai voltak. A tanulmány önmaga által megjelölt célja az volt, hogy tudományos alapossággal feltárja azokat a módszereket, amelyekkel minden kritikus helyzetben fenntartható egy kormányzó elitnek a társadalom feletti uralma, és a társadalom stabilizálható. Vagyis azokat a különböző módszereket és eszközöket analizálta, amellyel a kormányok hatalmon tudnak maradni, ellenőrizni tudják a polgárokat, és meg tudják előzni a lázadásokat.
A két dokumentum ismertetése előtt azonban ismerkedjünk meg röviden a világot ma a háttérből kormányzó, és a politika nem-nyilvános terében működő láthatatlan hatalommal, a nemzetközi pénzügyi közösséget tömörítő transznacionális pénzkartell szervezett magánhatalmával. Egyes tudós szerzők és politikusok előszeretettel nevezik ezt a hatalmat "véleményhatalomnak", amellyel a kormányoknak célszerű egyetérteniük, ha nem akarják elszenvedni a legkülönbözőbb pénzügyi, gazdasági és politikai szankciókat. (Erre jó példa az Európai Unió antidemokratikus, az osztrák választók valóban demokratikusan kifejezett akaratát egy elitista áldemokrácia nevében arrogánsan megvető, autokratikus magatartása Ausztriával szemben.) Mikor jött létre a nemzetközi pénzkartell, a "Pénzügyi Internacionálé", és hogyan sikerült elterjesztenie a világgazdaság centrumországaiban a pénzközpontú társadalom modelljét, valamint ennek a pénzuralmi rendszernek az ember- és közösségellenes értékrendszerét?
Oswald Spengler, az 1936-ban elhunyt kiváló német gondolkodó, "A nyugat alkonya" c. monumentális művében írja: "Nincs se proletár-, se kommunistamozgalom, amely ne a pénz érdekében, a pénzhatalom által meghatározott irányban haladna, amelyet nem ez a hatalom engedélyezett, anélkül, hogy idealista vezetőik a legkisebb gyanúperrel élnének a tényleges helyzetet illetően."
Az elmúlt kétszáz év során megfigyelhető, hogy fokozatosan eltűnnek a királyi uralkodóházak, és a hagyományos dinasztikus államok örökletes nemzeti arisztokráciájukkal, miközben belépnek a történelembe a ma irányító pénzdinasztiák, létrejön az új nemzetközi pénzarisztokrácia, amelynek szervezett csoportjai az általuk alapított pénzkartell segítségével fokozatosan átveszik a politikai élet ellenőrzését először csak az egyes államokban, később már transznacionális szinten, napjainkra pedig már globális méretekben is. Ha keressük e bankdinasztiák sikerének a titkát, azt a pénzrendszer magánellenőrzés alá vételében, a magánpénzmonopólium kialakításában találjuk meg. A dinasztia-alapítók és utódaik megtanulták, hogy a kormányoknak olyan bevételi forrásokra van szükségük, amelyekből szükség esetén gyorsan hitelekhez juthatnak. A pénzkartell alapítói azt is tudták, hogyha ezeket a pénzforrásokat a saját privát vagyonukból bocsátják a rendelkezésre, akkor fokozatosan a pénzt-kérő királyok és elnökök fölé tudnak kerülni, akik arra kényszerülnek, hogy teljesítsék kívánságaikat. A pénzrendszer magánkézbevétele igen hatékonynak mutatkozott saját embereik kineveztetésében, és számukra kedvező politikai döntések elérésében. Ezért a nemzetközi pénzdinasztiák egymást követő nemzedékei olyan - egyre nagyobb térségeket, ma már pedig az egész világot átfogó - globális hálózatot hoztak létre, amely lehetővé teszi számukra a kormányok pénz útján történő ellenőrzését.
A legnagyobb ilyen bankdinasztiát a frankfurti Mayer Amschel Rothschild alapította, aki 1743-tól 1812-ig élt. Öt fiát Európa akkor legfontosabb öt pénzügyi központjába küldte. Nathant Londonba, Jacob-Jamest Párizsba, Salomont Bécsbe, Kolman-Karlt Nápolyba, míg az ifjabb Amschel maradt Frankfurtban. Végrendeletében meghagyta, hogy a vagyonnak egyben kell maradnia családi hitbizományként, - "Family trust"-ként, - azaz a vagyon nem osztódhat, örökléskor nem adható ki az örökrész. Mindig csak a jövedelem egy része osztható szét, és erről a családi tanács dönt, amelynek élén a londoni Rothschild ház mindenkori feje áll. Az unokatestvérek sokáig maguk között házasodtak. Az alapító végrendeletében sok más rendelkezése mellett legfőbb működési elvként a teljes titoktartást írta elő. A Rothschild családnak sikerült kialakítania azt az erőteljes és átfogó nemzetközi pénzügyi együttműködést, amire más nagy bankdinasztiák is törekedtek, de sohasem tudtak megvalósítani. Ezekhez a dinasztiákhoz tartozott többek között a Baring, a Lazard, az Erlanger, a Schröder, a Warburg, a Seligman, a Speyer, a Mallet, a Mirabeaud, a Fould és Morgan ház. A nemzetközi bankároknak mind a kormányokat, mind a reálgazdaság szereplőit, meg kellett arról győzniük, hogy egyikük sem alkalmas a pénzrendszer kézbentartására. Ehhez elengedhetetlen volt mindkettőjük elől eltitkolni a pénz, a pénzrendszer működtetésének a lényegét, illetve félrevezetően informálni őket a pénz valódi természetéről.
A nemzetközi hatalommá szerveződött finánctőke másik nagy célkitűzése volt a pénzügyi rendszer olyan globális megszervezése magánellenőrzés alatt, amely lehetővé teszi a nemzetközi pénzoligarchia számára az egyes országok politikai intézményeinek, és a világgazdaság egészének az ellenőrzését. Ezt a rendszert a pénzkartell tulajdonosai az ugyancsak a kezükben lévő központi bankok útján irányítják. Ezek a központi bankok koordináltan működnek azok szerint az irányelvek szerint, amelyeket a rendszeresen megtartott titkos magántalálkozókon és privát konferenciákon fogadnak el. Ennek a célnak az eléréshez többek között szükség volt a lehetséges riválisok kikapcsolására. Ehhez viszont nélkülözhetetlen volt a kormányok ellenőrzés alá vétele, egy fajta perverz szocializmus kialakítása. Ennek a perverz szocializmusnak nem a javakban való igazságos részesedés a célja, hanem a javak feletti ellenőrzési-monopólium konszolidálása egy szűk csoport kezében. Ez a perverz szocializmus éppen ezért nem teszi lehetővé a részvételi demokráciát, hiszen a szupergazdagok csak beszélnek a piaci versenyről, valójában minél nagyobb monopóliumokat, és segítségükkel totális gazdasági és politikai hatalmat akarnak. Egy globális méretű totális monopolrendszert szeretnének a világra kényszeríteni, mert csak így lehet övéké az, ami egyedül még nem az övéké, az abszolút hatalom.
A nemzetközi bankárok és befektetők sikerének titka az, hogy kidolgozták, és hatékonyan alkalmazták az államok, és a társadalom egészének az eladósítási technikáit. Az államok általában többet költenek, mint amekkora az adóbevételük. Ezért a kormányok rendszeresen hitelekre szorulnak. Ezeket a kölcsönöket az óriási bankkonzorciumoktól, a nemzetközi magánbankoktól szerzik be. Saját maguk is kibocsáthatnának pénzt, de akkor ellenőrzésük alatt kellene tartani a pénzrendszer egészét, és csak a reálgazdaság növekedésével arányosan szabadna pénzt kibocsátaniuk. A másik módszer lenne újabb adók kivetése, a túlköltekezés kompenzálására. Ez politikailag népszerűtlen. Az előbbi pedig már azért nem lehetséges, mert a független központi bankok világszintű hálózatának létrehozásával a nemzetközi pénzkartell elvette az államoktól a pénzügyi szuverenitást - azaz a monetáris hatalmat -, amely a pénzuralom haszonelvű korszakában a hatékony kormányzás legfontosabb eszköze. Pénzügyileg szinte tehetetlenné tette a demokratikus kormányokat, mert csak erősen korlátozott - kényszerpályára terelt - fiskális (adóztatási, költségvetési) jogokat hagyott meg számukra
A pénzkartell kezdettől fogva törekedett az uralkodók, kormányok, azaz az államok eladósítására. Ez azonban nem volt kockázatmentes üzlet, különösen a folyamat elején. Ha egy kisebb bank kölcsönöz egy gazdasági szereplőnek, akkor biztosítékot követel tőle, amiből aztán kárpótolhatja magát az adós nem fizetése esetére. De miféle biztosítékot követelhet egy nemzetközi hitelezéssel foglalkozó bank egy szuverén állam kormányától? A szuverén uralkodó és kormány mindig megtagadhatja a fizetést. Azokat a módszereket, amelyekkel a nemzetközi bankárok mégis be tudták hajtani az államoktól tartozásaikat, nem oktatják az egyetemeken. A nemzetközi pénzkartell alapvetően két stratégiát használt a hitelek behajtására. Egy uralkodó, kormány vagy állam csak akkor kapott nagy hiteleket a nemzetközi bankároktól, ha kész volt cserébe lemondani tartozása biztosítékaként szuverenitása egy részéről. Nem vitás, hogy a nemzetközi pénzvilág óriási befolyással rendelkezik minden eladósodott állammal és kormánnyal szemben.
A másik, a fontosabb módszer a szuverén uralkodók és államok adósságának a behajtására a rivális uralkodók és államok még erőteljesebb finanszírozása volt. Vagyis, ha valaki az államok eladósításának nagyon jól jövedelmező üzletágában sikeres akar maradni, annak tanácsos egy ellenséges államot, - vagyis egy lehetséges ellensúlyt - a kéznél tartania. A nemzetközi pénzkartell ezért törekedett a hatalmi egyensúly politikájának a folytatására az általa szorgalmazott pénzuralmi rendszer több évszázados kiépítése során. Az erőteljesebben finanszírozott államnak az volt a feladata, hogy a hitelező pénzkartell érdekében nyomást gyakoroljon az adós uralkodóra, államra, kormányra, hogy az fizessen. A nemzetközi pénzkartellnek nincs saját reguláris hadserege, behajtásra csak más államok hadseregeit tudja igénybe venni. A pénzhatalom ezt a tevékenységét kapcsolati hálójának a segítségével - gondosan előkészítve és szigorúan rejtve maradva - színfalak mögötti manipulációval végezte. Ennek a stratégiának a kidolgozásában nagy szerepe volt a Rothschild háznak, és a vele szövetkezett bankárdinasztiáknak, akiknek a tagjai a 19. század során többek között azáltal tettek szert hatalmas vagyonra, hogy különböző államok kormányait finanszíroztak azért, hogy háborút viseljenek egymás ellen.
Már ennyiből is látható, hogy a nemzetközi pénzkartellhez tartozó bankárdinasztiák a szokásos bankári tevékenységtől eltérően tevékenykedtek. Transznacionális hálózatot működtettek, magasan képzett, professzionális személyzettel, közel állottak az egyes államok vezetőihez, és elsősorban az államok, kormányok eladósítására törekedtek. Ezért nevezték őket nemzetközi bankároknak. A céljuk az volt, hogy az egyes államok minél több hitelt vegyenek fel, mert annál magasabb volt a tőlük követelhető kamatjövedelmük. Mivel az államok leginkább a háborúk idején kényszerülnek hatalmas kölcsönök felvételére, ezért a pénzkartell hatalmas jövedelmet kasszírozott a szembenálló felek finanszírozásából. Így, pl. az amerikai polgárháborúban az északiakat a Rothschild ház ügynöke, August Belmont finanszírozta, a délieket pedig az Erlangerek, akik nemcsak a Rothschildok megbízottai, de rokonai is voltak. A háborúk, forradalmak nemcsak az államok és kormányok feletti ellenőrzés fokozását tették lehetővé a pénzkartell számára, de lehetővé tették az egyes államok pénzügyi szuverenitásának a fokozatos kisajátítását és magánellenőrzés alá vételét, azaz a pénzrendszer magánmonopóliumának a megszerzését is. Így lett a pénzkartell fokozatosan az angol, a francia, az amerikai, a német és más központi bankok tényleges tulajdonosa.
Amint már utaltunk rá, a nemzetközi pénzkartell mára már globálisméretű magánhatalommá fejlődött, amelynek saját személyzeti hálózata és intézményrendszere van. Ez a szervezett magánhatalom ellenőrzi az Illuminátusokat (a pénzkartell saját alapítású, kvázi szabadkőműves, titkos szervezetét) és a többi szabadkőműves irányzatot. Céljai kivitelezésére felhasználja a francia Grand Orient-et, a János rendi szabadkőművességet, az amerikai szabadkőművességet, a Priory of Sion-t, a Cecil Rhodes által alapított Round Table szervezeteket és elágazásaikat, a brit Royal Institute of International Affairs-t, a RIIA-t, a new yorki Council on Foreign Relations-t, a CFR-t és kapcsolt részeit. Ő hozta létre a Bilderberg Csoportot, a Trilaterális Bizottságot. Ő irányítja az olyan elit klubokat, mint a Rotary, Lions, Four Seasons, és sok más még exkluzívabb elit társaságot (pl. a "Skull and Bones", amelynek Bush volt amerikai elnök az egyik vezetője) és klubot. Mindezt csak utalásképpen említjük, mert a szervezett magánhatalom hálózatának még a vázlatos ismertetése is egy egész könyvet igényelne. A pénzügyi internacionálé, a KAPINTERN, legfontosabb intézményei azonban az egyes államok központi bankjai, élükön a Bank of England-dal, az amerikai Federal Reserve System-mel, a FED-del, valamint az Európai Unió frankfurti Központi Bankjával. Pénzügyi gépezetének fontos részei a nagy kereskedelmi bankok és az olyan nemzetközi pénzintézetek, mint a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap.
Most rátérünk az említett tanulmányok ismertetésére. Terjedelmük miatt csak egyes részeiket idézzük szószerint, más részeiket csak összefoglalva ismertetjük. A szószerinti idézetek idézőjelbe vannak téve. A kommentáló, magyarázó megjegyzéseket külön megjelöljük. Az első dokumentum tehát egy belső használatra készült kézikönyv. Szerzője a HÁLÓZAT egy ismeretlen szakértője, illetve szakértői csoportja, amely a "Műveleti Kutatócsoport" megjelölést használja magára.
"Szigorúan titkos!
"A csendes háború néma fegyverei"
"Bevezető programo | | | |
Online
