|
1/5 oldal
|
Bejegyzések száma: 48
|
|
|
|
2021-08-22 15:57:53, vasárnap
|
|
|
Juliska néni belemártotta a görbe fekete fésűt a lavórba, s megvizezte a leányka haját,hogy ne fájjék neki,ahogy bontja. Óvatosan próbálta csinálni,de tudta hogy még így is húz szegény gyereknek. Olyan makrancos haja vót annak,mintha minden éjjel beondolálták vóna.
Juliska néni minden reggel gondosan megfősülte, befonta néki,hogy könnyebben boldoguljék vele az oskolába.
A kisleánynak a nagymama kezének érintése mindig azt jelentette,hogy még mindig van valaki, akit szerethet. Még mindig van valaki,aki gondoskodik róla.
Editke a kicsi leány ,édesanyját elvesztette mikor megszületett. Édesapja pedig elment gazdagabb vidékre ,hogy munkát találjon, s felnevelhesse őt, vagy legalább is ezt mondta.
Három esztendeje ennek. A leány betőti lassan a tíz esztendőt.Azóta hírt se kapott felőle,se egy levelet nem küldött. A szíve tele volt fájdalommal és szomorúsággal.
Mi van ,ha édesapa is meghalt? Mi van ha beteg lett, s én nem vagyok ott,hogy segítsem?
Nagymama mindig azt mondja a Jó Isten vigyáz reá,s ha valami baja esnék, Istenben akkor is nyugovást lelhet.
Úgy is imádkoztak minden este ,hogy leljen édesapja megnyugvásra, s ha megteheti, térjen egyszer haza őhozzájuk.
Editke vette a kis tarisznyáját, amit még nagyapja hozott egy vásárbúl,megölelte nagymamát, aki mindig a sarokig kísérte,s kézenfogva elindultak az oskolába ,mint minden reggel.
Hideg őszi szél fújt már,az eső lába is lógott. Felvették már a nagykendőt is. Juliska néni Editke fejére is reáhúzta.
-Édes kisleányom, ne szeleskedj abba az oskolába. A cipődre, ruhádra feszt vigyázzál,mer ebbe az esztendőbe nem lesz mán másik. Oszt ha tenkre megy,maradhatol idehaza, mer nem lesz mibe elmenni.
-Nagyon vigyázok nagymama.
Az öregasszony megsimogatta a gyerekfejet, s a sarokhoz érve útjára engedte.
Nézett egész addig utána, még csak látta,s arra kérte Istent,hogy küldje haza az apját Jóskát,egy szem fiát, mert nem tudta mennyi erő lakozik még benne.
Minden öreg látta ,hogy kemény tél gyön.
Julis néni minden nap kiment az erdőre egy kis gallyat gyűteni,hogy mire hazagyön a gyerek,egy kicsit megenyhítse az időt. A vastagabb ágakat eltette télire ,ha igazán hideg lesz.
Enni még tán lesz mit a télen,de igen keservesen bírta mán az öregasszony a sok munkát egyedül.
Mikor elkísérte a gyereket ,hazament kipányvázta a kecskéket a legelőn, enni adott az apró jószágnak, összeszedte a tojást a hat tyúkocskától. Máma nagyon kedvesek vótak ,öten tojtak,s mind szépeket. Pedig mán naprúl-napra kevesebb tojás vót.
A kecskék is jól adtak máma. A kettőtűl majd félig vót a kis rocska.No azt megfelezte, mert így nem kell az egészet eladni,maradt egy csuporral vacsorára. Az öt tojásnak úgy megörült,hogy menten gyúrt két tojásbúl egy kis tésztát. Csinál máma krumplis galuskát. Hogy fog örülni Editke.Meg tejet is isznak hozzá!
Igazán bőséges napnak indul ez a mai. Az öregasszony egészen megvidámodott, s szinte dúdolva indult az erdőre rőzsét szedni. Kis taligáját vonta maga után. Az eső is kitartott még,hogy ne eredjen el.
Olyan ügyesen megszedte a taligát,hogy alig kellett bemenni az erdőbe. Csupa karomnyi vastag ágakat lelt, s gallyat is épp eleget. S ha ez nem vóna elég,hát hazafele a köténye egyik zsebit gombával, a másikat szederrel szedte tele.
Az öregasszony nem győzött hálát adni az Istennek,hogy micsoda áldásban van része.
Egész megifjodott a sok széptül. S mikor hazaért a szedret tálra tette, a gombát meg lábasba. Szép pecérke gomba,no ebbül is micsoda vacsora lészen! S ragyogott a szeme az örömtül.
A szederbül meg bizony kalácsot csinálok.Editkém, de boldog lesz.Hogy ezt így kigondolta a meggyúrt tésztát száradni tette, a tészta eláll,de a gomba meg a szeder megromlik. Ha mán adta a Jó Isten ne vesszék kárba.
Editke baktatott hazafele az oskolábúl. Nagyon csípte az arcát a hideg szél.A lábán az elvékonyodott cipője csupa víz vót. Szinte nem is érezte mán, se a kezit,se a lábát.
Aki mán fázott igazán életibe, az tudja ,hogy attúl nem sok rosszabb van a fődön.Tán az éhség van még olyan rossz,de ha nem fázik az ember, s van hova lefeküdni, akkor az éhség annyira nem bír fájni. Kevéssel is beéri az ember olyankor.Egy darab kenyérrel,két harapás puliszkával, pohár aludt tejjel.
Azt kérte Istentűl,hogy meleg legyen odahaza, s valami ennivaló.
Cukros kenyér is jó lesz,csak legyen valami ,mer igen éhes. Úgy kordúlt a gyomra,hogy kihallatszott.
Egy darabig együtt gyöttek a Mihók Pista fiával Gergellyel,de az az elágazásnál másfelé kellett menjen.
Editke szeretett Gergellyel haza járni, rendes legény vót. Sokszor a tarisznyáját is vitte, ha nagy vót a sár. Meg a beszélgetés is jól esett vele. Nem vót pökhendi se.
A sarokrúl mán látta,hogy füstöl a kémény, ettől egész megkönnyesedett örömében a szeme, s a kapuba érve megérezte az illatot. Ez bizony kalácsnak a szaga!
Kalácsot sütött nagymama!
Drága Istenem ,hát mivel érdemeltem én ezt ki?
Kifulladva ért a konyhába,mer a saroktúl mán szaladt,hogy hamar hazaérjen a melegbe.
Levette a nagykendőt, s a cipőjét- ami lucskosra ázott,bárhogy vigyázott-,mert annak reggelre meg kellett száradni, felvette a régi lyukas cipőjét, bent a házba nem ázott be. Kiterítette a kapcát , meg a nagykendőt a kemence padkára,a cipőjét meg kifűzte,hogy hamarabb száradjék.
Megölelte nagymamáját, s csillogó szemekkel azt kérdezte.
- Nagymama, tán csak nem kalácsot sütött?
-Drága kisjányom, úgy szeret minket a Jó Isten,hogy gombát is adott, abbúl van vacsora, meg szeder van a kalácsba! Ötöt tojtak máma a tyúkok, a Kedves meg a Huncut majd fél rocska tejet adtak. Hát mielőtt enni kezgyünk,agyunk hálát Istennek ezért a sok jóért,meg szépért!
- Én máma igazán boldog vagyok nagymama! Csak egy kis meleget,meg ételt kértem, s ennyi mindent kaptam!
Nagymama, vihetnék-e hónap egy darab kalácsot oskolába?
-Hogyne vihetnél gyermekem,hogyne vihetnél! - Juliska néni úgy mosolygott,mint mikor kisüt a nap.
Másnap reggel Editke oskolába indult, Juliska néni gondosan rakott néki egy darab kalácsot.A maradékot elosztotta ,hogy több napra is jussék,hiszen nem lehet felfalni egyetlen nap alatt az összes adományt. Ki tudja mikor lesz a Jó Istennek legközelebb ennyi ideje,hogy idenézzen?
Juliska néni tett- vett a portán s hallja ,hogy Fickó kutya igen ugat. A fekete puli meghallotta a legyet is mikor elrepült,de ugatni csak akkor ugatott,ha igazából gyött valaki.
-Adjon Isten Juliska néni!- kiáltott be Mihók Pista az udvarra.
-Adjon Isten Pista fiam, mi járatban erre?
- Hoztam Juliska néni onokájának egy pár cipőt,igaz mán talpalt,de nem ázik be, meg Piroskám kűdött két gúnyát is a gyereknek, a legkisebb leány is kinőtte, de még igen szépek Juliska néni.
-Áldjon meg az Isten Pistám! Hát mit adjak én ezért teneked?
- Majd a Jó Isten megfizet mindent Juliska néni, csak ne aggodalmaskodjon.
Odaadta Pista a batyut az öregasszonnynak,s az könnybe lábadt szemmel vette el,s intett Pistának.
Megérkezett a tél, s a szép őszi emlékek halványodni kezdtek,mert azóta sok jóban nem volt része Juliska néninek és Editkének. Keservesen tudták csak túlélni a minden napokat. Ám azért a kevésért is hálát adtak minden nap,amit kaptak.
Egy este ,mikor mán olyan korán setétedett,hogy a napot szinte felgyönni se látta az ember, ültek a kemence mellett, Fickó is bekéreckedett ,mer még annak is fázott a lába,olyan hideg vót.
Csak ott ültek a setétbe, csak a tűz pislákolása adott némi fényt ,s látták egymás arcát.
- Nagymama emlékszik,mikor szedres kalácsot sütött az őszön?
Énnekem itt van az íze a számba minden nap, tán még együnk olyat egyszer.
-Emlékszek Editkém, emlékszek.
-Nagymama maga emlékszik még édesanyámra? Oszt édesapámra?
-Hát leányom, édesanyád arca kezd a fejembe haloványabb lenni. Dolgos, rendes ,jó asszony vót. S olyan vót a haja, mint neked. Arra se vót ideje szegénynek,hogy elmondja neked,mit kezdjél evvel a makrancos hajaddal.-mosolygott Julis néni,de a szemei megteltek könnyekkel.
- Nagymama , édesanyám azért halt meg ,hogy én éljek? Én vagyok a hibás?
- Tudod gyermekem,ezért nem hibás senki se. Az emberek élnek,oszt meghalnak. Te biztosan nem tehettél arrúl,hogy édesanyád meghalt.
- Azt nem értem nagymama, hogy édesanyám és édesapám is mindig imádkoztak a Jó Istenhez, oszt édesapám elment, édesanyám meghalt. Hát mér nem segített az Isten rajtok? Hiába imádkoztak hozzá? Én is hiába imádkozok hozzá? Lehet,hogy Isten nem is hallja,amit beszélek neki? Vagy nem is érdekli?
Isten akarta ,hogy mindkét szülém nélkül nőjjek fel.- ezeket a mondatokat már zokogva mondta Editke Juliska néninek.
Juliska néni az ölébe húzta a fájdalmasan zokogó gyereket, a térdére ültette,simogatta a hátát,s azt mondta neki.
-Tudod drága gyermekem ,Isten sose akar rosszat. Ha te elesel meg fogod ütni magad,de tudod ,hogy hazagyössz, oszt a vén nagyanyád beköti és meggyógyít téged. Attúl még nem én löktelek fel. Isten se bánt,de segít elviselni ,amikor rossz dógok történnek. Mindig kűd neked annyi erőt, amennyi éppen kell. Az a te dógod,hogy ezt megköszönöd vagy se.
Editke csak csendesen zokogott bele a nagymama vállába. S álomba sírta magát.
Másnap új nap virradt minden ment tovább, Editke oskolába indult, nagymama az erdőbe. Mán épp indulóba vótak, mikor megállt egy stráf a kapu előtt. Fickó kutya ugatott is meg nem is. Mintha nem tudta vóna hova tenni.
Leszállt a bakrúl a legény ,aki a fogattal vót. S még háttal állt,de Juliska néni megismerte Jóska fiát. Nem tudott megmozdulni,de megszólalni se.
Editke csak állt ,nézett, nem vót biztos a dógába.
Mikor Jóska megszólalt,akkor győződött meg,hogy valóban az édesapját látja.
Jóska csak annyit mondott.
-Ha megengedi édesanyám ,hazagyöttem.
Mire mind a ketten Editke és Juliska néni is a nyakába borultak,s százegyig csókolták.
-Hát hun vótál idáig édes fiam?- sírta Juliska néni.
-Tudja édesanyám , dógoztam mindenfele. Szerettek is mindenhun.
Még leányok is kacsingattak reám,de nekem mindig csak az én drága Piroskám hiányzott. Nem bírt begyógyulni a szívem édesanyám. Tudja? Oszt tegnap este kifogtam a lovakat,oszt mintha valaki azt súgta vóna a fülembe,hogy itthon fog csak az én szívem bégyógyulni,mert itthon van a leány ,akit az asszony szült nékem,akit szeretni fogok ,ameddig élek, meg édesanyám is éngem vár. Hát bizony visszafogtam én menten a lovakat édesanyám, s gyöttem megkérni,hogy hazajöhessek.
Mondja édesanyám ,megbocsássa nékem,hogy elmentem, s hazagyöhetek-e?
-Drága fiam,nap nem múlt el,hogy ne ezt kérjük a Jó Istentűl.
Itt a Jóska hangja is megcsuklott,de Editkére nézett ,s így szólt.
-Editkém,hát megismersz-e még?
A kisleány csak csüngött az apja nyakába ernyedten.S mintha nem is hozzá beszélne,csak azt suttogta egyfolytában:
Köszönöm Istenem.
Köszönöm Istenem.
Köszönöm Istenem.
(Szerző:Rácz Mónika)
Fotó: a mindig nagyszerű Barbara Bojeczánné Rózsa munkája ♥️
Csak változatlan formában (fotó+szöveg) osztható. Minden visszaélés következményeket von maga után.
Minden jog fenntartva.
|
|
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
2021-08-22 15:55:01, vasárnap
|
|
|
..... aki a lelkèben özvegy.
Nem tudott elaludni. Ahogy ódalára fordult , érezte ahogyan megmozdul a gyermek a szíve alatt. Igen várta János a gyermeket, hitte hogy ez legényke lesz a két leány mellé.
Piroska kérdezte tűlle mindig:
-Édesapám nem is szeret minket úgy, mintha legények vónánk?
S János ilyenkor az ölibe emelte a kisleányt, térgyire ültette, s a rengeteg setét haját simogatva elmondotta néki, hogy hogyan gondolja.
- Tudod leányom, minden gyerekemet egyformán szeretem. S nem szeretnélek jobban ,akkor sem ha legényke vónál. Ám nékünk legényeknek vannak ám kötelességeink. S abba bétartozik, hogy házunk népének leányait-asszonyait megóvjuk , s ha éppen az szükséges megvéggyük. Hogy mindenki tudhassa , hogy ezzel az asszonnyal- leánnyal én nem állok le, mer az ura-apja- testvérbáttya nekem gyön érte. S akkor nem merészelnek véletek szemtelenkedi, vagy illetlenkedni.
-De itt van maga édesapám, vigyáz reánk , s nem is bánt minket senki se.-csicseregte Piroska a kis cérnácska hangján.
- Igen leányom, most még itt vagyok, s később mikor urad kerül , majd az vigyáz reád, de ha vélem valami történne, nyugodtabb vóna a lelkem, ha tudnám, hogy hagytam egy legényt itt , hogy vigyázzon reátok, s gondoskoggyék rúllatok, s azt úgy tenné, hogyan én tanítottam néki.
- Nyugoggyon meg édesapám, maga mindig itt lesz mivélünk, hogy vigyázzon mireánk.
- Aztat csak Isten tuggya leányom, csak az Isten. Ha az ő kegyelmibűl itt vagyok azért hálát adok, ha menni kell, visejjétek azt is, s szeressétek egymást, s kérjétek az Istent, hogy segíccsen.
Piroska odasimult az apja nyakába, s ilyenkor János csak mozdulatlan ült véle csendesen, s csak simogatta a kisleány hátát.
A felesége Marika épp az ebédet készítette. Szépen gömbölyödött mán, a leányok is tutták, kistestvérök érkezik.Kora tavasz vót, épp csak elvetettek, s hála a teremtőnek második napja szépen esett, dolog nem sok akadt, vagy ami akadt vón, azt esőbe-sárba nem lehetett csinálni.Ilyenkor bent vótak a házba, csak épen megétettek,s odabenn beszélgettek, s gondolták át , hogyan legyen tovább. A jó Isten mindig gondoskodott nehány naprúl, mikor kevesebb dolog vót végezhető. Ekkor cseppet lecsendesedtek, máma még a kályhába is elégett egy tűz, hogy enyhüljék kicsit a levegő, mer igen csalókás vót még az idő ilyenkor, lehült nagyon a ház egy kis esőtűl, s azon éppen megfőtt a rántott leves, s kisült egy tepsi kalács. Csak úgy magába , üresen. Majd eszik egy kis tejjel. Nem nagyon vót munka,nem kellett vastag étel, csak éppen, hogy ne maraggyanak éhen.
Szépen áztatóan mosta a jó Isten áldása a veteményt. S adták érte a hálát, hisz ez mindennél többet ért. A kutyák is béhúzódtak az istállóba, csak a vitéz feküdt a gangon, néki őrködni kellett, bármi történjék is. Nagy jószág vót, de nem tutták miféle. János hozta egy vásárbúl, hazafele lelte az út szélin. Megsajnálta, s feltette a stráfra. Olyan ordas színe vót, mint egy valóságos farkasnak, de János szerint nem az vót, csak hasonlatos. Ők itten a határvidéken sokmindent láttak mán, lehet odaát van valami másfajta kutya, mint amit itten lehet ismerni. Nagyra nőtt Vitéz, s úgy ragaszkodott Jánoshoz, hogy szinte sose tágított a lábátúl. Ott feküdt az ajtó előtt mindig , s vigyázott a portára. A legkisebb moccanásra is azonnal figyelt. A másik három kutya mellett különös helyet érdemelt ki. Nem vót tagja a kutyák családjának, ű az embereket választotta. A többi kutya nem törődött mán vele, elfogadták, hogy a Vitéz ilyen különc jószág. Kivívta magának ezt. A legnagyobb télbe se ment vón bé az istállóba, s ezért mikor rettenetes hideg vót, hát őtet beengedték a házba éccakára, mer János megsajnálta. Az istálló jó meleg vót, ott a tehenek befűtöttek, a másik három ott is telelt, s mindhárom jó kutya vót, mégis Vitéz vót a gazda kedvence valamiér.
Mari visszafordult a másik ódalára, nézte az ablakot, de setét vót még, hiába nem tudott aludni, nem vót érdemes felkélni még. Azon gondolkozott, hogyan lesz most minden. Hogyan mennek majd a dógok. Lassan beérik a vetés, aratni kell, s eladni a termény egy részit. A téli tüzelőt béhordani, összevágni. Igyekezett minden nyáron mindent berakni, sok befőttöt csinált, a vermet is újra rakták, tán az élelemmel nem lesz baj.
Lassan mintha pirkadni kezdett vón, Magdi kikélt az ágybúl ,s lassan elkezdte végig gondolni az előtte álló napot.
elkezdte végig gondolni az elmúlott napokon történteket. S mindig mikor idáig jutott térgyre eriszkedett, s mán a nagy hasátúl ez egyre nehezebben ment, s kapaszkodott az asztal szélibe, s imádkozni kezdett. Mikor kicsit elcsendesedett a lelke, akkor felállt, s lassan elindult fejni. Mert akarmilyen nehez nap állott is előtte, a tehenekbe nem maradhat benne a tej.
Két nappal korábban
Mari úgy ugrott ki az ágybúl, mintha az ördög gyött vón érte, a kutyák megbolondultan ugattak, az ajtót úgy verték, aszitte menten bészakad a deszkája.
-Gyövök mán! Gyövök! Mi baj van? - mer hogy baj vót, abban bizonyos vót, csak még nem tutta mi, kendőt kapott a vállára, s sietetett kinyitni a reteszt az ajtón, de úgy reszketett a kezi, hogy alig bírta elhúzni.Torkát mintha szorította vón egy láthatatlan marok, s nem engedte. Kinyílott végre az ajtó, Dézsi Pista meg Kovács Gergely álltak ottan, rettenetes sárosan, koszoson. Pista szólalt meg elébb.
- Gyorsan gyere Mari, János béborult a kanálisba, s alászorult a stráfnak, nem tuggyuk megmarad- é. Siessél , odavigyünk, hogy legalább beszéjjetek bármi légyen is a jó Isten akarata véle.
Mari csak cipőt húzott , s egy szoknyát a hálóingre, meg a kendőt, szinte menten kész vót. Felkőtötte sebtibe a nagyobbik leányt Etelkát, s annyit mondott néki:
- Nagy baj van, e kell mennyek. Apátok beborult a kanálisba szekérrel. Kéljetek, őtözzetek, s végezzétek el amit kell a ház körül.
A leány nem szólott semmit csak bólintott, s mán kélt is ki az ágybúl. Mari szaladt Pistához, s felült a stráfra, s mentek az urához.
Mikor odaértek mán világosodott , egészen lehetett látni a határt. Szépen ringott az érett búza, imitt-amott pipacs virult benne, meg búzavirág a szélin. A nyárfasoron madárdal szólt, a pirkadat hangjai hallszottak igen szépen, s a fények kezdték megvilágítani a tájat. Pista kergette a lovakat, a táj szépségibűl ők most semmit nem vettek észri. Mán ott vót a fél falu, mire odaértek az egyik lovat mán lelűtte a vadász, akinek szóltak, a másik tán megmarad, annak nem törött lába. Marinak a hasában a gyermek szinte tótágast állt, érezte a torkába gyövő rosszullétet, s azt hitte nem bírja ki lábon. Ám csak odaértek, s mikor meglátta az urát a stráf alá szorulva, odakapott Pista kezihez, s ő aláfogott, hogy el ne essék, s lesegítette az urához, s magukra hagyta üköt.
Bözsi intett Pistának, hogy vége van. Csak az asszonyt várta Komonyai János,nem tudnak segíteni néki.
Marika odatérgyelt az ura mellé, s kendője sarkával megtörülgette az orcáját, s simogatni kezdte.
-Itt vagyok Jánosom. Itt vagyok. Mingyán leszedik rúllad a stráfot, oszt hazamenyünk, Bözsi segít majd meggyógyulni.
János felemelte a kezit, s megsimogatta Marika arcát.
- Megugrott a sárga, s nem tudtam mán visszafogni. Ne haragudj reám, de nékem most el kell mennem, s itt kell haggyalak. Ha fiú lesz, add neki a nevem, ha leány akkor végre a tiedet, hisz az egész világon neked van a legszebb neved. S nekem van a legszebb s a legjobb feleségem.
Kezébe fogta Marika vastag , setét haját, s mozdulatlanná válott. Szemei élettelenek lettek.
Marika egy pillanatra felnézett , s Bözsire kiáltott.
-Segítsetek rajta!!!!!
Ekkor Pista , Gergely meg a férfiak akik ott vótak segítettek felvinni Marikát, akit alig tartott meg a lába. S oly keservesen zokogott, hogy félő vót elalél teljesen, vagy meg talál szülni , pedig még bő hónapja vót .
Vitéz pedig lefeküdt János mellé s nem mozdult. S aki megpróbálta elkűdeni, annak odamordult. Így békibe hagyták.
Leszedték Jánosrúl a stráfot, s igen össze vót törve alatta, szinte csudával határos, hogy életbe maradt, még a feleségi odaért.
A stráfot Dézsi Pistáékho húzták bé, hogy Marikának ne kelljen látnia. Pista vitte el János testét, hogy Bözsi felőtöztesse, megmosdassa, s a család ne ilyen gyalázatos állapotba láthassa.
Marit hazavitték, Bözsi meg Szabó Gizi néni lefektették, kis pálinkát itattak véle, hogy próbáljék megnyugodni cseppet, de igen nehezen ment. Nem is vót mit csudállani ezen. Ilyenkor a falu asszonyai felváltva segítették az özvegyet, hogy ne legyen az elejibe egyedül, mer az nem jó ilyenkor. S mindenki segített valamit. A férfi munkát is mindig elvégezte valaki. Olyan vót ez , mintha az Isteni gondviselés ezt a módot választotta vón ebbe a tanyavilágba a csendes segítésre.
Komonyai Jánosné Mari kinézett az ablakon, s mindig mikor ezt az éccakát végig gondolta, térgyre kellett eriszkedni, hogy imádkozzék, s erőt kérjen, mer attúl tartott meg fog bomlani az elméje. Máma eltemeti a hites urát tizenöt esztendő házasság után. S egy hónap múlva itt lesz három gyermekkel egyedül harminckét esztendősen. Innen nézve igen hosszúnak látszott még az előtte álló élet, s megfordult a fejibe, hogy tán le kéne rövidítni a szenvedést, de tudta azt az ő ura nem bocsátná meg néki, ha itthagyná a gyermekeket a sorsokra.
Nagyon nehezen járt mán, evvel a gyerekkel úgy vizesedett a lába, hogy estére akkora vót ,mint egy kupa. Etelka is megébredt, s lassan a jószágok is kérni kezdték a jussokat. Vitéz nem vót sehun, ő elment mindenhova, ahova a János testét vitték. Elvitték az ünneplő ruháját, hogy felőtöztessék, s hiába akart Marika menni, mer gyereket várt , nem engedték most néki. Nem hoz jót, ha viselős asszony halottat őtöztet. Azt mondták az öregek. Az első faluk közt vótak, kiknek igazi halottas házzok lett, hát ott vót János felravatalozva. Marika ellátta a leányokkal a
jószágokat. Elővette a fekete ruhát s fekete kendőt tett a fejire, s ahogy a letakart tükörre esett a szeme, arra gondolt, mátúl ő mán mindig csak feketébe fog járni, ameddig él. A leányok is felőtöztek lassan, Pista értök gyött szekérrel, messzi vót a temető, ne kelljen még gyalogolni is.
Meggyött a pap is, legalább rendes temetés lesz- gondolta Mari, s úgy nézett a ravatalra, mintha az ott nem is az ő ura vóna. Az idő egészen szép vót azon a napon.
A pap szépen eltemette , azt mondták. Marikának ilyenkor ,mikor eztet hallotta mindig megrándult az orcája, s nem értette, hogyan is lehetne bárkit is szépen eltemetni.Tán úgy, hogy aki szerette azt ki meghalt, mindet vele temetnék, s akkor nem hagyna maga után fájdalmat .
Mikor a temetés végin az asszonyok elkezdték az utolsó éneket:
"Ments meg engem, Uram, az örök haláltól,
Ama rettenetes napon minden bajtól,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni,
S eljössz a világot lángokban ítélni.
Reszket minden tagom, borzadok és félek,
Földi pályát végzett, szegény bűnös lélek.
Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni.
Haragnak napja az, ínség s veszély napja,
Nagy nap, mely a bűnöst gyötrelemnek adja;
Midőn Te, ki mindig éltél és fogsz élni,
Eljössz a világot lángokban ítélni.
Örök nyugodalmat adj, ó, Uram, nekik,
Örök világosság fényeskedjék nekik,
Hogy szent trónod körül udvarolhassanak,
S Téged, boldogítót, örökké áldjanak.
Ments meg engem, Uram, az örök haláltól,
Ama rettenetes napon minden bajtól,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni,
S eljössz a világot lángokban ítélni."
Mari összeesett, s nem is emlékezett sokáig semmire az egész temetésbűl.
Harminc évvel később
-Nagymama! Mesélj a nagypapáról! Annyira szeretem hallgatni, ha róla mesélsz! - mondta Borcsa , s odabújt a nagyanyjához.
- Nem vagy még öreg te a meséhez Borcsikám?- mosolygott Mari néni.
- Ehhez a meséhez sose leszek öreg.Tizenöt év az azért még nem nagy kor nagyikám. -kacagott Borcsa
-Aztán mit meséljek , hisz mindent hallottál már.-mondta Mari néni nevetve.
- Jaj meséld el , mikor hazahozta Vitézt! Azt nagyon szeretem!
- Jól van hát. - hozott nehány csű tengerit morzsolni, hogy addig se tétlen teljék az idő,kihúzta a kisszéket, reáült,s azzal belekezdett.
-Nagyon kegyetlen telünk vót azon az éven. Egy hónappal tovább tartott a tél,mint szokott, s mindenki az utolsó kis szegénységit élte mán fel, s alig hittük, hogy tavaszodni kezgyék. S amilyen rettenetes telünk vót, oly hirtelen érkezett a tavasz, s hirtelen minden életre kélt, s indultak a vásárok.Jánosom is szedelőzködött, s megígértettem véle, hogy hoz nekem nehány vásznat a házho, meg egy vajlingot. A lelkire kötöttem, hogy kutyát nehogy hozzék , mer a télen igen keserves vót a hármat etetni,amikor nem nagyon vót mibűl.
-Mondd el úgy légyszi, ahogy neki mondtad! -kérlelte Borcsa.
Az öregasszony reánézett a gyermekre. Kedves elfoglaltságuk vót ez. Borcsa segített néki megidézni a múltat. S ismét örömit lelte a régi dógokba, nem akart mán a szíve minden pillanatban megszakadni. Csak esténkint, mikor lefekvéshez készülődött. Az nem változott harminc éve. Minden este sírva aludt el. Ébredés után volt egy halvány pillanat, mintha minden rendben lenne a világban, de aztán ismét ráébredt ,hogy János oda, s azzal vége volt mindennek ismét.
-Drága Jánosom,az Isten szerelmire kérlek, ne hozz haza egy kóbor jószágot se, csak minek hasznát lássuk!
Ilyenkor Mari néni hangja egész megifjodott. S kicsit a szemit is lehumta , s egészen mintha ott lett vóna, azon a sok évvel előtti tavaszi napon, az urával beszélgetve, aki a vásárra készül.
-Marikám, lelkecském, csak olyant hozok haza Isten kegyelmibűl, ami magárúl gondoskodni nem tud. - s ekkor megfogta a derekam, magához húzott, megcsókolt s ölelt sokáj, mer nem sok kedve vót otthagyni,de sok dolog vót otthon is.
-Iparkodok haza lelkecském, iparkodok.
- Csak annyira iparkoggy, hogy haza is érjél.- a János kezit a hasamra húztam, éppen Piroska rugdalózott mán benn javába.
Összemosolyogtak, még egy csókot váltottak, János kalapot-lajbit vett, s indult.
Másnap kora estire igérte, hogy hazagyön. Addig tettem a dógom, s vártam az uram egyfolytába.
Mindig a Fickó hallotta meg legelébb, hogy gyön a gazda. Ment is elibe rögvest. Igen lépésbe gyött, tuttam, hogy valami huncuccságot csinált. Gyorsan levest melegítettem, s megígértem a jó Istennek, bármit hozzék haza ez a jó ember, csendesen elfogadom, s csak örülök, hogy hazaért egybe. Mikor beállott a stráffal az udvarra, láttam mindent én a stráfon, olyan szép piros zománcos vájlingot kaptam, hogy a faluba olyat azelőtt nem látott senki.
(Mari néni már régen nem morzsolja a tengerit, belefeledkezve meseszép emlékeibe csak mesél és mesél, közben mosolyog, mert újraéli minden pillanatát annak a jónak, ami akkor megadatott nékik.)
-Hallom ám , hogy nyöszög valami a szekérládába. Hinnye -mondom- ez megest hozott egy kutyát nékem. Ám tartottam magam az igéretemhez, oszt csendbe maradtam.
-Lelkecském- szállott le János a stráfrúl. Mindent megkaptam amér mentem, de nem haragudhatol reám, mer hazafele leltem egy kis jószágot az úton. Hát hagytam vóna ottpusztulni?
-Jól tetted, hogy hazahoztad, elfér a többi mellett.- nem bántam én mán akkor a kutyát se, csak a láthatásának tuttam örülni.
-Úgy szeretem ezt a részt drága nagyikám! Mesélj még!- és milliószor csókolta Borcsa a nagymamája ráncos arcát.
-Minden nap mesélek egyet, ez vót a mai.
Borcsa nagyon szeretett itt lenni, minden iskolai szünetben. Őt nem érdekelte a disco, meg a többi világi dolog, neki a tanya volt a minden.
-Gyere gyermek , fonjam bé a hajad, mer oly kócos vagy, mint kit szalajtottak valahonnet.- a leányra nézett, s összenevettek.
-Nagymama! Kérdezhetek valamit?
- Kérdezzél gyermekem, csak bátran.- belemártotta a fősüt a lavórba közbe.
- Nagymama, te miért nem mentél újra férjhez, miután nagyapa meghalt?- kérdezte Borcsa egészen halkan, mintha kicsit restellette vóna magát, hogy meg meri kérdezni eztet.
Mari néni megállott egy pillanatra, kinézett az ablakon, s eszibe jutott János setétbarna haja, a mozdulat, ahogy a kalapot teszi a szegre. Szinte érizte a szagot, hogy a lovaktúl gyött most is. Látta egy pillanatra felugrani a stráfra, ahogy egy laposat füttyent a Vitéznek, teljesen feleslegesen, mer az mindég a nyomába vót. Hallotta , ahogy nyitja a karámot , s engedi ki a disznókat kicsit gyepelni.
Érizte a pipafüstyének illatát egy percre,mikor nyár estén kiült a gangra , oszt kicsit pöfékelt magának.
Eszibe idézte az mennyegzőjüket, ahogy a templomban kimondták ,hogy együtt akarják leélni az életöket. S este ,mikor hazaértek ajándékot kapott az urátúl.János egy kicsike képet hozott néki a városbúl ajándékba, melyen ez állott:
"Egy órán át szeretni : állati dolog.
Egy éven át szeretni : emberi dolog.
Egy életen át szeretni: angyali dolog.
Egy életen át egyet szeretni: isteni dolog.
Nem azt kell mondani az oltár előtt: szeretlek.
Hanem azt:
Téged. Egyedül. Örökre. "
-Tudod gyermekem, vannak olyanok , akiknek a szívükbe nem fér csak egy szerelem, de megtart egy életen át.
Benyúlt a kredenc fiókjába, s elővett egy kis kendőcskét , s elkezdte kihajtogatni, s odaadta a leányka kezibe.
S a megsárgult képecskén ,a leány elolvasta a kis versecskét, s megfordítva a nagyapja keze írását olvashatta. Kacskaringós betűkkel annyi vót reá írva:
" Téged. Egyedül. Örökre."
-rácz mónika-
Fotó: Bojeczán Barbi
|
|
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
2021-08-22 15:50:59, vasárnap
|
|
|
Erzsébet és Béla
Egy leányhajra való piros szalag
Amikor az első tavaszi estén a falu végen a cigányok tüzet raktak az portájokon, kicsit mindenki iparkodott befejezni a napi munkáját s elcsöndesedni . Kiülni árokpartra,gangra, a pitvar elibe,és hallgatni.
Mer Festu Jóska elővette a hegedűjét, s a háza összes népe köribe gyűlött.
Mariska a felesége meg eleinte csak dúdolgatott hozzá,majd énekelni kezdett, ami félórányi szekérjárásra is elhallszott tiszta időben.
S hallgatta a falu apraja-nagyja, a Hatházon, a Felsővégen, de még a Dűlő elejibe is kimentek a tanyákrúl, s ottan hallgatták Jóska hegedűjét Mariska énekével,mert az oly meseszép vót,hogy a szívnek bele kellett hasadni.
Vitte a szellő,hogy is volt csak?Így hangzott valahogy:
"Csonka Magyarországnak a Dél-Keleti táján,
élt egy szegény cigánylegény, meg egy szép cigánylány.
Zöld erdő volt a hazájuk,puha pázsit fekvő ágyuk,
Hulló levél betakarta,ha hideg jött rájuk.
Este mikor kigyúltak a csillagok az égen.
Cigány legény hegedűje,
Belesír az éjbe.
Belesír az éjszakába,
Csókot kér a kicsi szája.
Szerelmesen simul hozzá
Tündérszép babája.
Egyszer ,mikor a királyfi meglátta a lánykát.
Vett is néki selyem ruhát,aranyos topánkát.
Kastélyba felvitette,
Kölnivízbe fürösztötte.
Imádta a menyasszonyát,
Azt a szép cigánylányt.
Este mikor kigyúltak a csillagok az égen.
Cigánylegény hegedűje,
Nem úgy szól mint régen.
A vadgalamb is azt mondja,
Bánatában turbékolja,
Hogy bánatában szakadt meg ,
A hegedűje húrja. "
Ezeken az első tavaszi napokon mikor már enyhe vót anyira az idő ,hogy kint lehessen lenni kicsit estenkint ,oszt valahogy ezzel indultak meg a tavaszi munkák is. Az egész falu alig várta,hogy Festuéknál gyulladjék a tűz a portán.
Megkezdődtek lassan a vásárok, mentek a gazdák malacot nézni, meg tehennek való üszőt, cserélgették a vetni való magokat, kincsként őrizték a tavalyi pályinka maradékát , s szinte csak sátoros ünnepkor , meg nagy családi alkalmakkor ittak belüle egy gyűszűnyivel.
Aki tehette a vásárra készült , a tavaszi munkák idejire az oskola is bezárt. Felesleges is lett vóna nyitva lenni neki. Hiszen minden kézre nagy szükség vót odahaza ebbe az időbe,úgyse ment vón tanulni senki.
Festu Jóskáék is felpakolták a szekerüket , sokat dógoztak a télen a tekenőkkel, seprőkkel,szakajtókkal,most ideje vót eladni őköt. Mind a kilenc gyerek is fenn ült , s vitte magával valahányt.
Dézsi Pista bácsi Leventével indult útnak, a mangalica malacokat vitték árulni, vót belőlök kilenc, s odahaza maradt kettő. Bözsi néni a szivökre kötötte,hogy nehogy hozzanak néki valamit,mer neki oszt mindene megvan.
Sütött nékik két jókora lepényt az útra, s tudták csak aggodalmaskodni fog , még haza nem érnek.
Bertók Jánosék friss házasok vótak még, ragyogott az arcok,mindegy mit tettek azok, vagy mit ettek. Milyen idő vót reájok,vót e mit enni vagy nem, azok csak egymást látták állandóan. A vásárra is csak azér mentek,hogy két nap együtt ülhessenek a szekeren. Nem kellett azoknak semmi a vásárbúl.Csak vittek oda egy kicsit az Erzsike gyöngyöző kacagássábúl.
Hazagyött Végi Juliska néni fia is Jóska, s ahogy hazagyött,bizony az édesannyát nemsokára el kellett temesse.
Az öregasszony az utolsó lehelletivel is csak a Teremtőnek adott hálát,hogy megérte,hogy Jóska hazagyöjjön mikor a halálos ágyán feküdt mán , tudta nem sok vár reá, aztat mondotta.
- Jóska fiam, Isten hazakűdött, és én minden nap hálát adok ezér. A te dógod bizony itt nem ér véget, csak az enyim. Nem sajnálok semmit fiam. Jó életem vót. Neked meg fel kell neveld ezt a leánykát. Piroskához megyek, s higgyed fiam, nem haragszik meg,ha lassan özvegyre vagy leányra nézel. Sok esztendő tellett, ne fájtasd a szíved. Arra legyen gondod,hogy kit megszeretel,úgy szeresse a leányodat, ahogyan én tégedet.
Editkém kisleányom, elmegy öreg nagyanyád,de ne legyél szomorú,mert én mindig a gondolatodban leszek. Ahogy fősülöd azt a makrancos hajad, ahogyan főzöl édesapádnak, ahogy a szedres kalácsot sütöd, s ahogy csinálod ,amiket tüllem tanultál ,abban mindenikben benne leszek, s neked nem szabad utánam sírdogálni.
S az öregasszony pár óra múlva elment Piroskához.
Az orcáján egy halavány mosoly vót,mikor az utolsó lehelletit kierisztette.
Balástyaiéknál vót ám öröm,mióta Lajos hazaért. Azóta ugyan még páran hazagyöttek a nagy messzibül ,de igen sokan bizony nem érték meg,hogy megint lássák a családjokat.
Így történhetett meg az is ,hogy az igen fiatalon özvegyen maradt Végi Jóska is kiment erre a vásárra.
Kora hajnalon mán rengetegen kirakták az árojokat. S vót nagy kijabálás is az asszonyok közt.
Bizony igaz a mondás: két asszony mán egy piac.
Az egyik helyen libát árultak, a másikon tyúkokat, a harmadikon választott malacot, a negyediken két eladó üsző és egy szép kis csődör csikó is vót eladó.Felsorolni is nehéz vóna mi mindent lehetett ottan látni.S csak úgy hangzott az egész vásár a jó szagoktúl, az emberek hangos beszéditűl, a jószágok hangjaitúl. Hangos vót, de a tavasz első vására mindig boldog is vót. Régen látott cimborák találkoztak újra. Itták az áldomást a megkötött vásárokra. S vótak olyan árusok is ,kik mindig csak szapulták egymást, de mégis mindig egymás mellett árultak,mert ettűl vót nekik vásár a vásár.
Vót egy helyen egy öregasszony, a leányok kedvence ,hisz hajba való szalagokat, gyöngyöket , nyakba való kösöntyűket is lehetett nála venni. A tanya meg a falu leányai bizton meglátogatták az öregasszonyt minden vásáron.
Éppen ott áll előtte egy leány, s a piros hajba való szalagokat nézegette. Szép gömbölyded leány vót. S már eladósorban. Hosszú vastag varkocsba font setét haja a derekát verdeste. Arca pirospozsgás, a szeme meg mint egy őzikének. Éppen alkudni készült az öregasszonnyal a szalagra,mikor odalép mellé egy fiatal sudár legény ,mondjuk úgy a szebbik félibűl, s aszongya néki.
- Szép leány. Ha kéred azt a szalagot megveszem én néked.
A leány végig nézett a legényen , s ennyit mondott.
- Vegyen kend szalagot valaki másnak. Nem szorulok én arra! -mondta a leány .
Így esett ,hogy Végi Jóska megpróbált hosszú idő után udvarolni, csak egy elég makrancos leányon akadt meg a szeme.
Kalapját megemelte ,s elköszönve odébb állt.
Jóska aszitte , hogy a leány valamely szomszéd falubúl való. A leány is asztat gondolta Jóskárúl. Hát az egyik elindult jobbra , s a másik meg balra , aszitték sose látják többet egymást.
Lassan elharangozták a delet, s elkezdtek összepakolni a népek,vót aki egész éccaka szekeren ült,hogy reggelre odaérjen. S az út hazafele se lett rövidebb. Mindenki megtalálta a számítását, s aki mégse, az is talált valami más dógot ,ami a kedvire való lett. Elcsendesedett a vásári forgatag ,s mindenki megindult a maga fődje fele.
A következő hetek dolgosan teltek falun is tanyán is. Lassan felmelegedett a főd, s ideje jött annak ,hogy a magok belé kerüjjenek.
Végi Editke a kecskéket fejte éppen,mikor édesapja odagyött hozzá.
- Vigyázzál magadra leányom ,hónap estére meggyövök. A portát rendbe tarcsad , jószágokat ellássad becsülettel. Ha valami gondod vóna Bözsi néniék segítnek. Isten áldjon.
S megsimította a leány fejit.
- Isten áldja édesapám. Ígérje meg ,hogy biztosan hazagyön!
- Ilyet csak Isten ígérhetne gyermekem,de az ő kegyelmibül bizton hazagyövök hónap estire.
- Minden percbe imádkozok magájér.
S azzal Jóska elindult , Editke meg csak nézett utána homályosuló tekintettel. Tudta mán sose hagyná ütet itten az apja még egyszer. Mégis mindig eszibe jutott, hogy míly keserves vót kivárni a három sztendőt, ameddig oda vót. Mikor édesapjának muszáj vót elmenni , mindig valami furcsa szorítást érzett a melykasába,hogy szinte levegőt is alig kapott.
Szépen megfejte a két kecskét. A Kedves meg a Huncut vót a két legjobb barátja, meg Fickó kutya a puli. Még Dézsi Pista bácsi hozta néki egy vásárbúl mán vagy négy esztendeje, de az a kutya mindig kísérte űtet mindenhova.
Vakkantott most kettőt a kutya ,hát Bertók János áll meg a fogattal, de éppen csak egy kalapemelésre, meg azér , hogy Sárit erissze , hogy maradhassék Editkével.
Editke igen megörült Sárikának, hiszen templomba is mindég egymás mellet ültek ,meg oskolába is , s aztat is megbeszélték mán ,hogy ha mán eljárhatnak a fonóba , ők bizony oda is együtt fognak menni mindég.
- Adjon Isten Editkém!
-Isten hozott Sárikám!
Örültek egymásnak a leányok, még meg is csókolták egymás arcát, megölelgették a másikat , s kacagtak örömökben.
No így mán másabbúl ment a munka is! Szaporán elláttak minden jószágot,megszűrték a tejet , s kitették a csuporba altatni.
Kompért sütöttek , oszt jóízűen meg is ették.
Végi Jóska búzáér ment a harmadik faluba , napi szekér járásra vót , s nem tudott megfordulni estire.
A búza vetni kellett abba a fődbe amit az őszön megvett. Lassan a tanyát is rendbe teszi. Drága édesanyja tapasztotta minden tavaszon szépen. De a porta azér csak nem úgy vót, mintha férfi ember tette vóna rendbe.
Szépen megigazította az istállókat , a törekest, a kerítéseket is, meg a disznóólakat. Egészen szép porta lett belűle, s csinált a két kecskének külön szállást , s Editke ettűl nagyon boldog lett. Az jó érzéssel tőtötte el, hogy édesanyja nyugodt szívvel ment el, s megkönnyítette az élete végit a munkátul.
Ahogy odaért a faluba a gazdához, mán esteledett. A gazda gyött elibe, s szólott.
- Adjon Isten gazduram! Gyöjjön ,egyék egy tányér levest, térjék nyugovóra a pitvarba , reggel megkössük a vásárt, s aztán vetheti a búzát kedvire , ha hazaért.
- Adjon Isten gazduram ! Isten megáldja a jóságáér. Előtte kifognám a lovakat, s azoknak adnék enni, s aztán betérek egy tányér levesre.
- Tegyen ahogy a gondos gazda jónak lássa!
S Jóska kifogta a lovakat , a szekérhez kötötte üköt , s kaptak abrakot , s aztán kevés szénát.
S azzal bement a házba , kalapját levette, asztalhoz ült s igen jóízűen megette a rántott paszuly levest egy darab kenyérrel. Végzésre egy pohár bor is került az asztalra.
-Megitatnék még a kútján gazduram, s aztán valóban nyugovóra térnék.
-Tegyen úgy gazduram.
Jóska megitatott,majd nyugovóra tért, de alig pitymallott, mán talpon vót , s tették a szép búzát emberes zsákba a szekérderékba.
Kezet fogott a két gazda, Jóska kifizette amit kellett, s ő maga meg a lovak is pihenten útnak indultak, hogy vacsorára mán otthon legyenek.
Világos reggel vót mán mire az első faluba ért, s ott éppen egy kis vásár vót , hát gondolta megáll néhány percre s körbetekint. Levette a lovakrúl az egyik istrángot, s elindult a vásárba. Nem sokat nézelődött, indulnia kellett tovább ,mikor meglátta az öregasszonyt, aki a szalagokat kösöntyűket árulta a nagy vásáron is. No odalépett, s keves gondolkozás után vett egy leányhajra való piros szalagot , s egy fehéret. S azzal visszaült a stráfra, s hazaindult.
Estire meg is érkezett, s mán a kapubúl érizte ,hogy Editke bélest sütött. Almával ,mer az még vót nehány. Ahogy a leány meghallotta az édesapját, szaladt elibe, segített kifogni,abrakolni, itatni.
Meg vót az asztal szépen terítve, s úgy illatozott a béles, hogy az ember nyála kicsordult.
Leültek,áldást mondtak, s Jóska kérdezi.
- Történt-é valami leányom?
- Elgyött hozzám Sárika, s nem vótam egyedül édesapám. Máma ebéd után indult haza. Magának hogy tellett a vásár?
- Minden megvót leányom. Hanem hoztam néked valamit.
Editkének felcsillant a szeme. Vajon mi az amit hozott neki az édesapja? El se bírta képzelni,hogy ajándékot kapjon egy ilyen hosszú útrúl.
S ekkor Jóska elővette a szalagokat, s odaadta a fehéret a leánynak. Hát az nem tudott hova lenni a boldogságtúl,hogy ő micsoda szép szalagot kapott. Édesapám betehetem-e a hajamba a vásarnapi misére?
Most fog gyönni a pap, rendes mise lesz.
Jóska nézte a szép leányt,kinek haja olyan ,mint az anyjáé vót, s kicsit elgondolkodott.
Igazán egy magának való, keveset beszélő ember vót ő. Nehezen nyílott meg, s nem érizte ,hogy mindenkinek beszélni kéne a gonolatairúl. Ezt a leányt úgy szerette ,mint az életit, tán még attúl is jobban.
Aztat is tudta,hogy kellene a leánynak valami asszony, aki segít néki az asszonyok életibe eligazodni.
Mégsem bírta magát meggyőzni,hogy csak ezér asszonyt hozzék a házhoz. Az a szép barna leány vót az eszibe minden nap azóta ,hogy a vásáron látta. No de elhessintette magátúl ezeket a dógokat, nem lévén neki ilyesmire ideje.
-Persze ,hogy beteheted a hajadba leányom , hát persze.
Kónya Kató a frissen mosott vásznat terigette éppen a kerítésre,hogy száraggyék. Elfáradt mán , hajnaltúl mosott a kegyelmeséknél , s még nem ért a végire. Kicsit megállt éppen, s elnézett az elágazás fele , s drága édesanyjára gondolt , aki egy életet dógozott itt le , s most menni is mán csak igen keservesen tudott , annyira eldógozta magát életibe.
Katónak a homlokán gyöngyözött az izzadtság, s csak egy kis idő elteltivel bírta újból kezdeni a munkát. Tudta az apja azt mondaná , " néked még nem fájhat semmi , igen fiatal vagy hozzá". S ez még a kedvesebb mondatokbúl való vót. Minden áron aztat erőltette vóna az apja ,hogy legyeskeggyék kicsit a Homonnay nagyságos fia körül , de Katónak még a gondolattúl is megémelyedett a gyomra , ha reá gondolt , hogy az Ernő megérinti akar csak a kezit is. Hiába mondta néki az apja , hogy micsoda gazdagság várna ottan reá. S bizony Ernőnek igencsak teccett vóna ,ha Kató reááll a dologra. Kató viszont jó párszor rápirított a nagyságos urra , s nem hagyta magát. Bizony ő vót az a leány , akinek ami a szívén , az a száján is. Eszibe is jutott most a legény a vásárbúl , aki a szalagot akarta megvenni néki , de oly gyorsan eljárt a szája , hogy vissza mán nem vonhatta. Pedig csak azér vót akkora szája , mer anyira meglepődött , hogy valaki szalagot akar néki venni.
No , de biztosan nem találkoznak többet , hisz nem látta előtte sose azt a legényt. Kérdezni meg nem merte senkitűl ,hogy ki lehet.
Editke gyalogolt a Bertók tanyára. Nagyon húzta a kandli a karját ,de mán nem vót nagyon messze. Kecsketejet vitt Erzsikének , mer kicsit gyengélkedett mostanság , oszt Bözsi néni aszonta igyon sok kecske tejet. Hát így Editke mindennap oskola előtt a reggeli fejésbűl Erzsikének vitt egy kiskandli tejet ,hogy ha ezen múlik a gyógyulássa , ezen ugyan ne múljék. Mondta János,hogy elmegy érte , de Editke ragaszkodott hozzá , hogy személyesen vigye el , s akkor igazán benne lesz minden szeretete. Ahogy ment az úton kicsit bukdácsolva , mert a tavaszi lágy fődet felverték a stráfok , a csorda , a konda meg minden ami arra járt.
Egyszer Editke csak lépett , oszt olyan rosszul, hogy csak egy jó nagy roppanás hallszott , de fel is kiáltott kínjában. Le is huppant a fenekire , s igen keservesen sírni kezdett nagy fájdalmába.
Nem tudni meddig ült ottan magatehetetlen , s hiába vót mán egy kis ereje a napnak,azér a főd még nedves s hideg vót rajta ülni. Mikor meglátta ,hogy valaki gyön az úton gyalogoson feléje. Mire odaért megismerte Kónya Kató , hazafele tartott a nagyságoséktúl , egész biztos hajnaltúl dógozott ,hogy mán a végire járt. Mikor Kati meglátta , hogy Editke ül a fődön ,hát szaladni kezdett felé , olyan ijedt vót , mint a kis vereb mikor fészkébül kiesik.
- Ejnye te leány , há mi lelt tégedet ?
- Elestem Kató , nem bírok felállni. Igen fáj a lábom.
- Le kell venni a cipődet , mer úgy bele fog püffedni , hogy le kell vágni majd!
- A lábomat le kell vágni ? - sikoltotta Editke rémülten
- Ej , ne beszélj zagyvákat! A cipőt kell levágni , ha sokat várjunk!
- Hát inkább a cipőt azér , mint a lábom na.
- Édesapád gazdag ember lehet Editkém , ha enyire nem számít egy cipő néki , pedig az egy havi kosztpénzbe is tud kerülni!
- Nem gazdag az Kató , csak jobban szeret éngemet egy pár cipőnél. Oszt most mi lesz?
- Hát nem ülhetel itten ,mert nem elég a lábod baja ,még meg is hülsz, oszt a végén tüdőbajod lesz. Valahogy haza kell menni te leány. Felveszlek a hátamra oszt viszlek meddig bírlak , s majd pihennyünk egy keveset , s így tovább hazáig. Mit mondol?
- Hát hogy bírnál mán éngem hazáig vinni Kató? Nem csepp gyerek vagyok én mán!
- Az apám szép nagy ember , s majd minden este én viszem haza , mikot túltőti a bort a harmadik tanyán, s az se kisebb út higgyed meg. No csak gyere ,indujjunk meg , nincs itt mire várni.
- Hát csak meg ne szakaggy nékem. Nem venném a lelkemre , ha miattam esnék bajod.
Kató által kötötte a kendőt a derekán, hogy ne legyék útba , s Editke egylábra állt , s valóban a hátára vette a leányt, s elindultak hazafele a tanyára.
Jól bírta Kató a cipelést ,de azér csak elfáradt , s megálltak kicsit kifújni magokat. Ahogy letette Editkét , előre húzta a varkocsát , ami olyan vastag vót , mint egy leány csukló. S ekkor vette észre , hogy a végirül hiányzik a piros szalag , amit a vásáron vett. Egészen mérges lett először.
- Nem láttad a szalagot a hajambúl? - mondta Editkének kicsit morcosan. Majd ránézett a leány elgyötört arcára, s menten meg is szégyellte magát a ripakodásér.
- Nem figyeltem , úgy restellem.- mondta Editke, de már látszott , hogy igen odáig van.
-Ugyan, ne is törődj vele! Majd lesz más! - pedig biztosan tudta ,hogy mostanában nem lesz , hiszen erre is egy álló télen át dugdosta a kis pénzit a sajátjábúl, hogy az apja meg ne lelje, s el ne kártyázza vagy borozza.
No , de ennek a leánynak most nagyobb a baja , haza kell érni vele. Ekkor feltünt egy lovasszekér a látóhatáron , s csak remélni merték ,hogy ismerős gyön.
Isten meghallgatta az imájokat, Dézsi Levente gyött arra éppen. S mihelyst meglátta őköt menten megállt.
-Mi történt véletek , hogy segítsek?
-Jaj Levente a Jó Isten kűdött! Kiment az Edit bokája csunyán, de mán nem bírom vinni tovább. A tanyájokra menyünk.
- Há jobb vón édesanyámhoz menni előbb ,nézze meg a lábát. Tán helyire is kell tenni vagy ilyesmi. - S Levente leugrott a stráfrul , s feltette Editkét hátulra , s Katónak mondta ,üljék melléje a bakra. S elindultak,de csak lépésbe ,hogy Editkének ne fájjon nagyon.
Mikor odaértek a Dézsi tanyára Levente levette Editkét a stráfrúl, s hangosan szólott.
- Édesanyám segítség kell ennek a leánynak!
Bözsi néni lisztes kézzel köténybe gyött kifele. Mosta a kezit sebtibe az ajtónál a lavórba.
- Drága gyermekem, hát mi történt véled?
Editke annyira elpilledt,hogy Kató mondotta el , hogyan is vót minden. Bevitték a szobába , letették a dikóra.
- Kisfiam te vidd haza Katót , mer az apja mán most is ideges lesz , hogy enyivel később megyen , s annak csak a Kató fogja meginni a levit. A reggelen az Edit apját a szögi dűlőn láttam szántani , az útba esik , szójjál néki ,hogy itt a gyerek , mer az meg abba pusztul bele , ha nem tuggya ,hogy hol van. Látod fiam, pedig apa mind a kettő.
-Megyek édesanyám. Edit jól lesz?
- Isten majd megmondja. Meglássuk fiam. Imádkozzunk , oszt meglássuk.
Levente elindult Katóval hazafele , s megállott a dűlőnél , s kiáltani kezdett ,messze vót Jóska.
- Gazduram ! Jóska bátyám! Gyöjjön közelebb egy cseppet!
Jóska felnézett a kalapja alul. S nem vót képes elképzelni, mit akarhat tűlle a Levente fiú.
-Gyövök mán fiam,gyövök. Mi lelt , ami olyan sürgős?
S ahogy közelebb ért , meglátta a leányt kinek a vásárban akart szalagot venni , de az oly hevesen elküldte a csudába, hogy igen megrestellette magát. Ám a leány ottmaradt a fejibe , s nap mint nap gondolt reá, de nem tudta ,hogy kicsoda lehet , s kérdezni meg nem akarta senkitűl , nem akart pletykát keríteni az embereknek.
Odaért a stráfoz , s megfogta a Kese zablakarikáját , csak hogy csináljék valamit a kezivel.
Kató mikor meglátta , hogy Jóska az Editke édesapja , hát egészen zavarba gyött. Haja tövéig veresedett az arca, de még a füle hegye is belepirult.
- Jóska bátyám! Editke elesett a reggelen , oszt igen csúnya a lába, édesanyámhoz vittük, de ha Kató nem cipeli el a hátán fél útig, ki tudja mikor leljük meg.
Jóska kalapot emelt.
-Nem tudom ,hogy maga kinek a leánya , felesége , de áldja meg az Isten, amit a leányomért tett.
- Kónya Kató vagyok , Kónya Pál leánya.Szívesen tettem, a leányával gyakran találkozok a kegyelmeséktűl gyövet, s igen kellemesen szoktunk beszélni ,még az elágazáshoz érjünk. Kedves leány, s igen nagyra tartja magát. S milyen szerencsés , hogy édesapja is ennyire szereti őtet. Viszont nekem mennem kell , mert az én édesapám is vár.
- Biztosan ő is aggodalmaskodik magáért , hogy ennyi időre elmaradt.
- Inkább a garasér aggódik ,amit hozok , hogy bort vegyék belüle. No de induljunk Levente valóban, nem akarom , hogy apám igazán megmérgelődjék reám. Iparkoggyék maga is a leányhoz.
- Úgy lesz, rögvest indulok.
S ezzel az egyik elindult erre, a másik meg arra.
Jóska ahogy odaért a Dézsi tanyára , Bözsi néni már igen jó hírekkel szolgált. A leány nem lázasodott be , s bokája csak kiugrott , nem törött el.
Nagy volt az öröm. Jóska haza akarta vinni a leányt,de Bözsi néni aszonta maradjék még nála pár napot, s akkor biztosan rendben lesz. Mikor ebben megegyeztek, Jóska leült a leány mellé, s bár nehezen beszélt az érzéseirül , most csak kibökte ami a szívét nyomta.
- Drága leányom , nagyon megijedtem. Csak aztat akarom ,hogy tuggyad az egész világnál, de az életemnél is jobban szeretlek.
- Tudom édesapám ,érzem én aztat , de nem olyan nagy baj az , ha néha hallom is, hogy el ne felejkezzek rulla. Én is nagyon szeretem magát, s hálás vagyok Istennek , hogy ilyen édesapát adott énnékem.
Édesapám ! Kató hogy ért haza? Ott vót valaki ,mikor bement a házba ? Nem bántotta űtet az apja én végettem ?
Editke egészen izgatott lett , hogy Katót felemlegette.
Jóska nem tudta mire vélni a rendkívüli aggodalmat.
- Nyugalom leány! Levente vitte haza, hogy érte se aggódjék az apja soká!
- Nem aggódik az édesapám! Csak úgy üti,hogy más ne lássa , hol ezér ,hol azér. Pedig Katónál dógosabb leány a hat tanyába nincsen! Mire én megyek oskolába ,mán kimosott a nagyságoséknál, s onnan megy a libáshoz vagy a fődre, s mindent hazavisz , amit keres ,hogy otthon csend legyen, s az édesannyának meg néki nyugalma az apjátúl. Minden testvére elkerült mán a háztúl, csak ő nem hagyja ottan az édesannyát. Háromszor kérte a Homonnay fiatal úr, de Kató aszonta , sose tudna úgy lenni ,hogy nem szereti aztat , aki elveszi. Meg az annyát nem haggya bármi történjék is. Inkább viseli,hogy üti az apja. Pedig igen sok kéket hord az apja után , ha annak nem teccik valami.
Jóska csak nyelt egy nagyot. Nem bírt megszólalni.
- No hát akkor elmegyek én , szólni az apjának, hogy nehogy miattunk essék bántódása annak a leánynak.
- Jól teszi édesapám , menjen csak.
Jóska elköszönt, s elindult a Kónya tanya fele. Az odébb vót , lépésbe engedte csak a lovakat , hagy pihennyenek , máma mán felszántottak egy kateszteri holdat , elég vót nékik.
Mikor odaért a Kónya tanyához Kató éppen az édesanyjának hámozott a gangon egy almát , hogy az még meg tuggya enni.
Az apja meg hátúlrúl káronkodott , hogy " ha nem bírja a vén dög megenni hajastul, akkor pusztuljék éhen".
Kató nem szólt vissza semmit. Eleinte próbált. Beszélni is próbált az apjával. Egy darabig az meg is ígért mindent, "csak még ezt az adósságot fizesd ki leányom". Ám rá kellett gyöjjön, hogy az apja sose fog mán megváltozni.
Ő pedig nem tehetett mást , mint tűrt, szenvedett , várakozott. Ameddig az édesanyja életben van tudta , hogy nem hagyja el a házat , nélküle biztosan nem.
Fickó idegent kezdett ugatni. Kató kinézett , hogy ki lehet az. Régóta nem gyön ide senki , nem kíváncsiak erre az életre az emberek.
Látja , hogy Edit apja ül a stráfon s éppen leszállni készül. Kató kiszaladt a kiskapuhoz ,hogy elejit vegye a bajnak.
-Menjen innen gazduram ! Ha apám meglátja , abbúl csak a bajom lesz! Ne akarjon jót nekem! Menjen innét sebtibe!
- Nem azér gyöttem,hogy bajt csináljak , hanem hogy apád tuggya meg, hogy a leányom miatt nem gyöhettél időben.
- Az én apámat ez nem érdekli. Csak az ,hogy férfi ember áll a kapuba , s akkor én már bajban vagyok !
Az isten szerelmire kérem ,menjen innet!
- Vasárnap gyön a pap misét tartani, jössz-e templomba vélem ?
Kató megállt egy pillanatra, s meglátta Jóska szemében, hogy az egy cseppet se tart az apjátúl. Valami egészen furcsát érzett a gyomrában ebben a pillanatban.- Tuggya restellem ,ahogy a vásáron szóltam magának. Nem akartam én mogorva lenni , csak nem tuttam mit kéne mondani olyankor.
- Nem kell restelld, attúl a perctűl fogva minden nap az eszembe jártál .Eljössz vélem vasárnap templomba?
- Elmegyek vasárnap a templomba.
Vasárnap igazi verőfényes tavaszi napra ébredtek tanyákon. Messzire hallszott a falu harangja, s a misére kicsi s nagy összegyülött , minden hónapba csak egyszer ért ide a pap. Más vasárnapokon is mentek templomba, de csak imádkoztak énekeltek együtt.
A mai az különleges vót. Editke beletette a fehér szalagot a hajába. Jóska is elővette az ünneplő lajbit ,meg a bricseszt.
Kató fésülgette a haját, s igen szomorkodott a piros szalagja után, de nem vót mit tenni ,az elveszett mán.
Édesanyja a gangon üldögélt ,betakargatta egy vastag pokróccal.
S ekkor megjött az apja, jócskán ittasan, s kezdte is már az udvaron.
-Oszt hova cicomálod magadat ugyan? Nem mégy sehova ! Nekem kell levest főznöd , mert éhes vagyok . Hát hagynád szegény apádat éhezni ? Hát milyen gyerek vagy te?- a nyelve is alig forgott.
- Főztem édesapám , ott a kemence padkán a meleg étel. Templomba készülök...-itt vett egy nagy levegőt-
Végi Jóska híjt el, vele megyek máma a misére.
Az apjának kikerekedett a szeme, s olyan méreg gyött bele,hogy nem bírta magát türtőztetni , s mán emelte a kezit , hogy odacsapjon a leánynak. Ám ekkor egy kéz feltertóztatta az övét .S visszatolta azt.
- Adjon Isten Kónya uram.- emelt kalapot Jóska, a nagy civakodásban nem lehetett hallani ,ahogy bejött a kiskapun.- Én nem akarnám,hogy még egyszer is kezet emeljék Katóra vagy az édesanyjára. Nem férfihoz való dolog az fehérnépet ütni. Kicsit megszégyelgetheti magát kend.
Kónya gazda csak pislogott, szólni nem mert egy szót sem. Kivették a kezéből az irányítást, s elvették az egyetlen dolgot tőle, ami fölött még hatalma volt .
Jóska odafordult Katóhoz, s benyúlt a lajbi zsebibe, s kis darab papírt adott a leány kezibe.
Kató csak nézte, hogy mi lehet az, s mikor kibontotta ,meglátta : egy leányhajra való piros szalag vót benne.
-Mondtam én ,hogy megveszem néked aztat a szalagot. Most mán engeded-é?
Kató nem szólott semmit, csak kivette a szalagot a papírbúl , s elkezdte belekötni a hajába.
- Soha ilyen szép szalagom nem vót még. - mondotta.
Majd meglátta Editkét a stráfon , integetett neki. Elindultak hárman a misére.
Kató visszanézett a kis házra, s apja ott ült a gangon, de nem mert neki szólni.
Drága édesanyja pedig csak mosolygott szeretettel,hogy leánya megérkezett.
Editke összekacagott Katóval, s azt mondta.
- Tudod Kató , azt hittem nem lehet senki nekem olyan kedves megint ,mint az igazi édesanyám vót, de Isten látja szívemet , édesanyám is örül most minékünk odafentrűl.
Így történt, hogy az özvegy Végi Jóska ismét asszonyt hozott a házhoz, mindenki legnagyobb örömére.
Az esküvő után Kató édesanyja is velük élt tovább, az apja pedig elment valahová, sose hallottak róla többet. Egyszer azt mesélte valaki ,hogy meghalt, másvalaki azt , hogy megtért. Nem tudni az igazságot.
Kató szerelemben élt a kis családjában. Homonnay fiatal úr pedig a városba költözött, s feleségül vett egy nemesi leányt.
-rácz mónika-
|
|
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
2021-08-22 15:48:28, vasárnap
|
|
|
-Gyula úr! Legyen mán olyan kedves, oszt ne dobálja bele a tiszta vizembe a zsíros serpenyőt meg fazikat, csak tegye le a mosogató mellé, oszt majd én elrendezem.
Mondta Mari a főszakácsnak, aki igen nagy embernek számított a környéken. Mari hat éve mosogatta a zsíros serpenyőket ezen a helyen. Egész gyerekként jött fel ide a fővárosba, a cigányteleprül, tizenöt esztendős volt. Azt gondolta mindig is, hogy tisztességes munkával, becsülettel itt a városban nem lesz fontos, hogy ő kicsoda.Minden fillért megspórolt. Szeretett a fogadóba dolgozni. A tulajdonos Géza bácsi meg a felesége Ildikó nagyon megszerették Marit. Amikor felvették a munkára többen húzták a szájukat, mer hát tetszik vagy sem , Mari egy igazi cigánytelepi cigányleány volt. Egy rokonnál hált hónapokig egy matracon. Rakosgatta a kis pénzit, azt ette, amit bent adtak neki. Géza bácsi este mindig megengedte , hogy vigyen a maradékból .Mari ezeket örömmel vette, hiszen rengeteg pénzt megspórolt így. Nem sokára lett annyi pénze, hogy kivegyen egy szobát. Igen ám, de azért egy vidéki cigánylánynak nem volt oly egyszerű bármit is megoldani, hiszen az emberek menten csak annyit láttak, hogy vidéki cigány. Ugyan, hogy adnának ki neki bármit is?
Géza bácsiék segítették ki, találtak egy kicsike kiadó tetőtéri lakást.Egész cseppecske vót, de igazán takaros, s Géza Bácsi és Ildikó elmentek Marival kezességet vállalni. Ekkor már három esztendeje dolgozott náluk a leány. Eredetileg mosogatónőnek vették fel részmunkaidőbe. Hetente három napot jött. De olyan szépen ellátta a munkáját,hogy hamarosan felvették teljes munkaidőbe. Takaritotta az éttermet reggel, mosogatott délutántól estig, s amerre járt, mindenen csak igazított -mozdított egy kicsit , s azonnal nagyobb rendnek látszott, senki nem értette pontosan honnan volt ez a képessége.
Az évek során Ildikó megmutatta neki hogyan öltözzön, milyen cipőt vásároljon. Mari a legolcsóbb ruhákat vásárolta , s bár igen szerette a nagy-színes-virágos holmikat szinte már csak otthon viselt ilyesmit. Megszokta, hogy az emberek nem szeretik, ha egy cigány úgy öltözik, ahogy tetszik neki.
Lehetett vóna már udvarlója is, de Mari még nem érezte szükségét a legénynek. Huszonegy esztendőt töltötte a tavaszon. Idén befejezte az elemi iskolát, mert odahaza nem tudta, az volt az álma, hogy ősszel beiratkozik gépíró iskolába, s egyszer egy irodában fog dolgozni. S lehet , hogy a végén még titkárnő is lehet belőle. Ezért mosogatta az edényeket, lábasokat, mosta a padlót, törölte a port. Mert hitte , hogy ez az álma igenis valóra válhat.
Az egyetlen ember, aki nagyon nehezen viselte Mari jelenlétét az maga Gyula úr volt, a főszakács. Mindenki kedvesen bánt Marival a munkhelyen, a szakácsok, a segédek , a főúr Péter bácsi . Hisz mindenki szerette Marit, mert jó munkaerő volt, s egy igazáán kedves teremtés. Gyula úr volt az egyetlen , aki mindig megragadta az alkalmat, hogy belekössön, kijavítsa a beszédét, kritizálja, s ha lehet megnehezítse a munkáját. Legutóbb azt akarta elérni, hogy Mari vágassa le a derékig érő haját rövidre, mert konyhára nem való a hosszú haj. Ennek két esztendeje. Ez volt az első alkalom, hogy Mari szembeszállt a konyhafőnökkel. S nem adta a haját. Minden nap kendőt tett rá, kontyba fonta, de nem adta. Géza bácsi tett pontot az ügy végére, mikor már hetek óta ezzel piszkálta Gyula úr Marit.Kijelentette, hogy ameddig bekötve tartja a leány a haját munkába, addig Gyula úrnak nincs köze a Mari hajához.
Na ez nem éppen elcsendesítette Gyulát, de azóta a leány nem tudott olyat tenni, ami neki megfelelt volna. Mari tűrte, s bár többször szólt , amikor olyat tett a főszakács, sokat nem ért vele. A helyzet nem változott. Pedig azt remélte , hogy ameddig elvégzi a gépíró iskolát még itt tud dolgozni, s néha talán utána is egy-egy hétvégén, hiszen a plusz pénz mindig jól jött. Most viszont úgy festett a helyzet, hogy Gyula úr el fogja érni, hogy ő másik munkát keressen. Hiszen azokon a napokon, mikor Gyula úr dolgozott, Mari már nem tudott este aludni. Csak forgolódott, s azon gondolkozott, hogy mit hogy csináljon, hogy Gyula úr ne kössön bele mindenbe, ne hánytorgassa mindig, hogy ő cigány, s ne nehezítse a munkáját.
Ezen a napon is csak kötekedett Gyula úr egész nap.S amíg elment hátra felmosni, engedte a friss vizet a mosogatóba, de mire visszajött, az bizony tele volt zsíros serpenyővel, lábassal, amibe direkt jó sok maradékot hagyott, s így bizony megint cserélhette a vizet. S egyrészt a szíve szakadt meg a rengeteg víz elpocséklásáért, hiszen pontosan tudta, hogy meddig tartana ezt karon meghordani, másrészt az nagyon felbosszantotta, hogy két munkát csinál neki Gyula úr az egyből.Ezért is tette szóvá.Nagy barna szemeivel a főszakácsra nézett,kicsike kezeit egy konyharuhába megtörölte, s folytatta a mondandóját.
-Gyula úr ne pocsékoljuk a vizet kérem, meg annyira nem tudok szaporán dógozni, hogy kétszer csináljak meg egy munkát. Hiszen mi itt mind együtt dógozunk, az én munkám is fontos , nem csak a magáé. Ha én nem csinálok meg mindent ,Gyula úr igencsak bajba kerül, hisz ki fogja elmosogatni a sok edényt? Kérem szépen figyeljen reám kicsit jobban.
Látszott, hogy a főszakács nagyon megmérgesedett, s egész kipirosodott a feje dühében, s elkezdte felemelni a hangját.
- Hogy mered magad egy lapon említeni velem ? Kinek képzeled te magad, te kis szutyok cigány purdé, s ráadásul egy leány! Hogy lenne már a mi munkánk hasonló fontosságú??? Honnan veszel bátorságot ilyet csak gondolni is?? Takarodj a szemem elől, s ne lássalak ma már többet!!!- üvöltötte Gyula úr, de erre már mindenki bejött a konyhába , mert nem értették, mi történhetett. Géza bácsi is kijött az irodájából a hangos szavakra, Ildikó is a kiskertből hátulról , mindenki csendben volt, senki nem szólt egy szót sem. Mari csak nézett körbe, de senki nem mert szembeszállni a főszakáccsal.Hatalmas barna szemeit könnycseppek nagyították,s ekkor megérkezett Bözsi, a nagyhangú délutános szakácsnő, pont az utolsó mondatokra lépett be, s látszott az arcán, hogy igen mérges. Éppen a kötényt tette fel, s kihasználva a csendet így szólott.
-Gyula úr, akkor én se érek semmit, csak maga. Maga itt egyedül a fontos. Cigánypurdé? Tudta, hogy az én nagyapám is cigány ember volt? S azt tudja, hogy a maga családjában nincsen-e? Most teszem fel a kötényt, de inkább le is veszem. Hiszen nem emlegethetjük magunkat egy lapon magával. Mert ha Mari nem , akkor én se tudja.- s ezzel levette a kötényt , s odatette Gyula úr elé az asztalra.S lassan mindenki levette a kötényét, s odatették Gyula úr elé.
A főszakács ott állt, előtte tizenegy darab kötény az asztalon. Géza bácsi csak csendesen figyelte az eseményeket egyelőre.
Ekkor Gyula fogta , s csúnyán káromkodva kivonult a konyháról. Géza bácsi intett a többieknek, hogy menjenek utána, mindenki bement az irodába, s megszőtték a cselt, hogy két órára elmennek , s úgy tesznek, mintha mindenki hazamenne. Csak a felszolgálók maradtak. A konyhából mindenki elment. A közeli cukrászdában ittak egy kávét, s ettek egy finom krémest, Géza bácsi javaslatára, s kontójára.
Gyula úr mikor visszajött, csak nézett Géza bácsira, meg Ildikóra.
Ekkor Ildikó megszólalt halkan.
-Bár én is csak egy leány vagyok, de azért még én adom magának a munkát egyelőre. Mivel a személyzet hazament a konyháról, az ebéd viszont kezdődik, ezért javaslom kezdjen el dolgozni Gyula ÚR, mert ha vendéget kell ma elküldenem, azt levonom a fizetéséből, abban bizonyos lehet.
Gyula első percekben nagyon pökhendin állt a dologhoz, hisz ő mindent képes megcsinálni, hisz a többiek csak téblábolnak álló nap a konyhán. S ahogy érkeztek a rendelések , s sűrűsödtek a feladatok,kezdett gyöngyözni a homloka.
Elfogytak a serpenyők, elfogyott a saláta amit Bözsi csinált, nem volt kit krumpliért küldeni, vagy szalonnáért, zsírért. Alig egy óra múlva úgy nézett ki a konyha ,mint egy harctér vesztett csata után.
Gyula még küzdött, de be kellett látnia , képtelenség megcsinálni egyedül. Majd ekkor meglátta, hogy a konyha teljes személyzete lassan visszajön, mindenki beáll a helyére, Ildikó nem fogadott több vendéget egy órán át. S mindenki csendben tette a dolgát, s lassan visszaállt a rend. A nap többi része egészen csendesen telt el, senki nem beszélt a történtekről.
Másnap reggel mindenki be volt hivatva még műszak előtt, nem értették mi fog történni. Az étteremben volt terítve mindenkinek, villás reggeli várta a dolgozókat , amit Gyula úr készített. Az asszonyoknak-leányoknak virágot hozott, s mindenki el volt csendesedve, nem tudták ezt mire vélni.
Mikor mindenki leült, Gyula úr szót kért.
- Legyetek üdvözölve mind. Én azt szeretném mondani......megértettem.
Megértettem, hogy mindannyiunk munkája fontos. S nem lehet azt mondani, hogy egyiké fontosabb, mint a másiké. Nem fogok mentegetőzni, hogy miért nem kedvelem a cigányokat, de bizton állíthatom, hogy mostantól csak azért mert cigány valaki, nem fogok rosszat gondolni . Mari ez miattad van így. Te tanítottad meg.
Ekkor Géza bácsi felemelte a kezét , s szót kért.
-Tudjátok, ti mind olyanok vagytok mint a gyerekeim. Nekem mindegy honnan jöttél, csak az érdekel, hova mész. S ha egyezik az útunk , egy darabig kísérjük egymást.
Azt tanuljátok meg, mi mind függünk egymástól. Ha az egyik veszít , a másik is bukik rajta.
Ezért tartozok felelősséggel értetek. Gyula úr, remélem tényleg tanultál az esetből, mert ez volt az utolsó lehetőséged. Ha még egy hasonló vitát meghallok, fájó szívvel, de megválok tőled. S ezt azért itt mondom, hogy mindenki tudja.
Mert egymás nélkül senkik vagyunk. S aki nem tiszteli a közösséget, amiben dolgozik, arra nekem nincs szükségem. Most pedig -mondanám, hogy emeljük poharunk, de előttünk egy egész napi munka- emlékezzünk valakire, aki miatt eljutottunk oda, hogy ez megoldódjon.
Itt mindenki Marira néz, de Mari meg Bözsire mutat.
Géza bácsi Bözsire néz, s így szól.
-Ha egész életedben nem tennél már semmit, akkor is hős lennél azért, amit tegnap műveltél. Jól jegyezzétek meg gyermekeim, ha hisztek valamiben, ha igazságtalanság éri valamely szeretteteket, ha bántják ok nélkül a gyengébbet, csak akkor fog megszünni, ha valaki , aki őszinte az szembeszáll ezzel. S akkor sokan beállnak majd mögé. Ha hallgatunk, ha lapulunk, akkor az a viselkedés , amit Gyula úr produkált tegnap, megmérgez mindent, és mindent tönkretesz amiért addig dolgoztunk, s ami addig szép volt.
Ne engedjétek, hogy egy rossz viselkedés elrontoson valamit, ami jó.
Így esett , hogy helyretették a pökhendi főszakácsot, s neki igazán jót tett a lecke, hisz innentől kezdve remekül viselkedett,s ez mindenkinek a javára vált. Marit felvették a gépíró iskolába. Bözsi pedig a nagy szájával teremtette a békét. Géza bácsi és Ildikó kint a kertben ültek egy késő este , záróra után, bort kortyolgattak.
Ildikó így szólt.
-Szerinted miért utálta ennyire Gyula a cigányokat?
-Mert néhány éve az öccse cigánylányt vett el.-válaszolta Géza bácsi.
-Igen, és ? Mi történt? Rossz a házasság? Nem jól főz a leány?
- Semmi ilyesmi, megvannak rendben. Van három szép gyerek is.
- Akkor mi baja ?
- Ez .
-rácz mónika-
|
|
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
2021-08-22 15:46:37, vasárnap
|
|
|
Oly rettenetes hideg vót azon a télen,hogy a cinegék lefordúltak a fárúl. Még a komondorok is bementek aludni az istállóba. Pedig azok oszt nem gyakran dideregtek. Mérkei Lajosék is csak éppen ellátták annyival a jószágot , amenyivel igen muszáj vót, a nagy kazal ajját szedték, a kicsit csak a legvégső esetben bontották meg, eddig kétszer vót ilyen mióta az eszit tudja. Egyszer még gyerek korába, egyszer meg vagy húsz esztendeje. Az vót a legvégső tartalék. Hiába nem használták évrűl-évre ,mindig megrakták ,mer oszt ki tudhassa a Teremtőn kívűl,hogy milyen időjárás következik?
Pedig még igen odébb vót a végi, épp csak január idusát írták a kalandáriomba. Ha enyire kitarcsa magát a tél, hát igen keservesen fogják megérni a tavaszt.
Tojás is alig vót. Úgy monták befagyott a tyúkok lika. A tehenek is kevesebb tejet adtak, s lassan apasztani is kellett üköt. Lajos mindég úgy csinálta,hogy a kecskék hamar megelljenek, s akkor mire a tehenektűl nem lesz tej, hát lesz egy keves a kecskéktűl. Bizony igen sokszor segítette ki űket a három kecske .
Minden nap meg kellett igen gondolni,hogy mennyi étel készüljék, s azt hányszorra kell béosztani. Pazarlás azelőtt se igen vót, de az ilyen szűkös időkbe meg osztán semmi nem mehetett a kárba.
Minden héten kétszer ettek húst amikor rendes idő vót, ilyen hideg télbe, mikor nem tutták mikor gyön a vége ez csak egy maradt. A többi napokon maradt a puliszka, a paszuly , a kompér, meg a kenyér aludt tejjel. Ha vót tojás egy kis tészta került mákkal, netán almás béles egyszer-egyszer.
Lajos neki indult az erdőre a legidősebb legénnyel s leánnyal . Egy kis rőzsét nézni , nehogy elfoggyék ami van, mert akkor megveszi űköt az isten hidege.
S ha találtak közbe fagyott nyúlat, vagy fácánt bizony hazavitték oszt megették. Egyszer egy őzet találtak megfagyva, hát akkor bizony vót nagy öröm.
Vót ahun mások csapdákat tettek ki Lajos nem szerette. Disznót is egyet vágott egy évbe, meg vót nehány liba s tyúk, amit levágtak. Pedig bizony hat gyermeket neveltek az asszonnyal. Két leányt s négy legényt. Mindig azt mondta "tán a háztetőt nem kéne megenni felülünk".
Ebbe a hidegbe oskola se vót, hát mindenki otthon vót bezárva. Kicsit kimentek az udvarra, no de a ruhájok hamar vizes lett. Harmadik hete mán szekér se járt el a dűlőn. Leesett anyi hó,hogy Lajosnak a bekecs ajjáig ért, oszt másnap reggelre oly hideg gyött, mind megfagyott. Na onnettűl oszt senki nem ment sehova. Ennek éppen három hete.
-Édesapám! Oszt mikor lesz vége ennek a cudar időnek, tudja-é?- kérdezte Annácska, kinek olykor akkor is csipogott a kicsi szája, mikor nem biztos , hogy kellett vón. Az édesapja mindig azt mondta, ez a gyerek fiúnak indult, s mer leány lett megsértődött, s most a csipogással vesz elégtételt ezér. Mindenhova ment az apjával. Mindegy vót hánykor kell kélni, milyen messzi mennek, milyen idő van kinn. Annácska vót az első, ki talpon vót. S míg a többi leány kösöntyűket válogatott a vásárba, ez a leány karikás ostort , s bőr csizmát nézett, mibe esik jobban ló hátára ülni. Lassan eladó sorba kerül, menten betőti a tizenhatot, de hiába vót szép leány, s csinos is, a legények inkább pajtásnak tartották, hisz különbűl ülte meg a lovat , mint sokuk, s legtöbbüknél még ló nékül is gyorsabban szaladt. Szoknya s pruszlik tán hat esztendős korába vót rajt legutóbb. S egy ideig mindkét szüléje erőltette, hogy leányokkal barátkozzék, s tanulja meg az asszony munkát, hamar azon kapták magokat, hogy Annácska bizony az ünneplő szoknyácskába is nekiáll a legényekkel sarazni,patkót hajítni, vagy kergetőzni.
Így esett ,hogy néki nem vót igazi ünneplője, csak egy kék szoknya, egy fehér blúzzal, s édesanyja régi cipőjét eltették néki.
-Nem tudom leányom, de Sanyi bátyád aszonta, ilyent még ű se látott. Betőti a tavaszon az öreg a nyócvanhetet.
- Pedig elég korán kezte a tél, még november elejin leesett az elő hó, az el se olvadt!
-Úgy ám.
- Oszt édesapám, minden jószágunk meg fogja érni a tavaszt?
- Bízzunk a jó Istenbe, oszt majd az éri meg,amelyiknek meg kell.
- Ha elmegy a hó, megint mehessünk oskolába azér?
- Nem tudol még eleget , te leány? Te mán vén vagy oda. Neked lassan férjet kéne nézni, nem az oskolát.
- Édesapám én nem akarok még férjhe menni. Én olvasni szeretek, meg ülni a Baba hátán, vágtatni a réten.
Így beszélgetve haladtak beljebb az erdőbe lassacskán, ahol naprúl-napra kijárták az utat. Lajos a legény nem szólott semmit se, ő mindent megfigyelt,megnézett. S később mindenre emlékezett is. Betőtötte a húsz esztendőt, oszt nősülni meg nem akart .
Egyszer csak ugatásra lettek figyelmesek.
Lajos megállította a két gyereket s hallgatózni kezdett. Kutyák vótak nem farkasok.Vezér meg Büszke a két komondor ott lépdelt a nyomukba. Sok bajok nem származhatott. De feleslegesen sose tette vóna ki űköt Lajos a bajnak .
-Lassan gyertek megettem. -mondta halkan Lajos, a két kutyának csak füttyentett egy rövidet s intett a fejivel, s azok menten két ódarrúl közrefogták őköt, s ott egy egér nem suhanhatott el észrevétlen most mán.
Lassan haladtak a hang irányába.
Látni sokat nem láttak , csak ahogy tisztult a hang, két kutyát lehetett megkülönböztetni. Ahogy közelebb értek egy leányt láttak egy bottal a kezibe, próbálta a kutyákat távol tartani. Egy mozdulatlan legény feküdt a fődön. A kóbor kutyák reájok támadhattak. A leány kiabált , hangosan sírt , a kezibűl vér csepegett, s csak hadonászott kétségbeesve.
Lajos füttyentett a két kutyának, s azok lassan előrementek, s közé álltak a kóborok és a leánynak. A vadkutyák kinek nincs gazdája, csak akkor bátor, ha túlerőbe van. Hamar reá kellett gyöjjenek, hogy nékik itten máma nem terem babér. Az egyik úgy tett mintha harcolna, de éppen fele akkora vót mint a Büszke, s a két komondor jól össze vót szokva . Párat mozdultak csak, s éppen csak megindultak a kóborok felé, s azok sebesen eliszkoltak.
A leány csatakosan, vérezve leengedte a husángot, s térdre esett a hóba.
Anna odaszaladt , hogy segítsen felállni néki.
Ruháján látszott, ha tenkre is vót, hogy az uradalombúl valók lehettek. Nem közülük való parasztok vótak.
- Adjon Isten kisasszonyka! Jobban van? Nyugoggyék meg végre! Elmentek a kóborok! Nyugoggyék meg!- simogatta Annácska a kisasszonyka vállát.
Lajos fiú a legény orcáját mosta meg egy kis hóval a vértűl. A kisasszonyka zokogása lassan alábbhagyott. S meg tudott mán szólalni.
-Lovagolni akartunk csak , annyira szép volt a hó. Pedig édesapánk megtiltotta.Meg jaj Palitól a lovásztól mit fogunk kapni,pálinkát tettem a poharába, hogy mélyen elaludjék-szipogta a leány- Azt mondta , amíg a szekér nem jár el, nem lehet kijönni a rétre. Azt mondta a parasztok tudják, ha el lehet indulni,de senki nem jár , ne jöjjünk ki. Mi megvártuk,hogy ebéd után lepihenjen, s a testvér bátyám Máté és én kiszöktünk. A kóborok elkezdtek kergetni minket, messzire eljöttünk a birtokról, s bezavarták a lovakat ide az erdőbe, a lovak megvadultak, ágaskodtak, egymás után leestünk róluk, azt sem tudjuk merre lehetnek. Máté nincs magánál.Meghalt? -kérdezte a kisasszonyka elhaló hangon.
-Beverte a fejit kisasszonyka, meg kificamodott a térgye is , de a halál az igen odébb van még- duruzsolta Annácska. Közbe neki is apjának is meg a Lajos fiúnak is sebesen járt a keze , taligát eszkábáltak, s húzták reá a fiatal urat.
- Mi a neve kisasszonyka ?
-Emília Zsófia vagyok. Gróf Kisteleky Károly Artúr leánya, a bátyám pedig Károly Máté.Köszönöm,hogy megmentettek. Most akkor haza kísérnek gondolom.
-Az uradalom két napi járófődre van.-mutatott Lajos északnak- Oda majd menyünk, ha szekérrel mán lehet. Most iparkoggyunk hazafele. Mielőtt ránk setétedik, mer akkor it faggyunk meg mind ahányan vagyunk.
- Úgy érti,hogy nem tudunk haza jutni ma? -kérdezte a kisasszonyka , kezét mellkasára szorítva, egészen elsápadva.
-Máma? Hát ha jól sejtem ,ebbe a hónapba se . Meglássuk mit hoz a február, ameddig egy szekér nem megy átal a dűlőn én nem indulok el az uradalomba. No ereggyünk szaporán, majd odahaza fecsegjünk .- mondta Lajos, s ketten kétfelől megfogták a taligát, s húzták haza Máté fiatal úr alélt testét. Szaporázni kellett , igen elment az idő. A nap ilyenkor nem lenyugszik, csak bepottyan a Kutya-hegy megibe, oszt semmi szürkület csak hirtelen éccaka lesz egy pillanat alatt. Kezdett feltámadni a szél is. Igen csak szaporázni kellett a lépéseket.
Éppen csak hazaértek, s leszállott a setétség,pedig még csak késő délután vót.
Ahogy beléptek az ajtón, a sok pulya mind oda sereglett. Mind kíváncsiskodni kezdett.
-Kik ezek édesapám?
-Mit akarnak ezek itt édesapám?
-Hova fogjuk fektetni őket édesapám?
Ment a találgatás kérdezősködés, még egyszer csak Lajos megunta, oszt felemelte a hangját.
- Csend legyen végre!
S abban a pillanatban angyal szállt el felettök, oly szép csend lett menten.
-A legény s a leány az uradalombúl való, a nagyságos úr gyermekei. Itten maradnak még a dűlő szekérrel nem járható.
-Oszt lesz nekik is mit enni édesapám? -kérdezte Klárika, s erre a mondatra mindenki elhallgatott.
Annuska a gazdasszony megmosta- megtörülte a kezit éppen befejezte a dagasztást, s Klárika fejire tette a kezit, s egész halkan így szólt.
-Mondjunk egy imát, s adjunk hálát a vendégekért, mert Isten pont ide kűdte őket. S h a ő vendéget kűd, lesz hozzávaló is. Nem a mi aggodalmunk ez. Annyit együnk, s osszunk szét, amenyink van.- mindannyian megfogták egymás kezit, s hálát adtak az úr imájával közösen.
A kisasszonyka meg csak csendesen szemlélte a szép családot.
Máté fiatal urat lefektették a tiszta szobába, s reá nyitották az ajtót, hogy menjék bé egy kis meleg. Annuska betakargatta, lassan megkélt a tészta a kemencepadkán, szólt a leányoknak , lehet tekerni a kalácsot. A legényekbűl kiszalajtott vízér, letürülgette a legény orcáját a csataktúl, gyóccsal betekerte a térgyét, s ahogy azt elnézte, jobbnak is látta ,hogy alszik a fiatal úr, mert ébren igen nagy fájdalma lett vóna. A kisasszonyka ázott ruháját nézte,s szólott néki.
-Kisasszonyka . Le kell vetnie a vizes ruhákat,van egy másik rendem azt felveheti, még ez megszárad, ha este kimossuk a kemence padkán hónapra száraz lesz.
-Köszönöm szépen.-mondta a leány halkan, s arcán megjelentek az első lázrózsák, csak kucorgott a kemence mellett szótlan.
Annácska odalépett hozzá, s homlokára tette a kezét.
-Ejnye kisasszony, ne most betegedjék meg mikor mán jó helyütt van! Édesanyám ! Tüzes a leány homloka,fektessük le a másik ágyra.
Úgy is tettek, hamar a dikón megágyaztak néki is, levették rúlla az ázott ruhán, hosszú inget húztak reá, s jól betakargatták.
- Annácskám főzzél hagymahéját néki,meg vágjál össze három kompért a talpára, addig kenek zsírt tüdejire. -s mindenki tette a dolgát serényen, eközben a tíz esztendős Klárika betekerte a kalácsokat, s bétette a kemencébe, hogy a vacsora is készülőggyék közben.
Három nap tellett el , hogy csak ápolták a két gyereket,de nem vót sok javulás. A kisasszonyka csak aludt állandóan, s mikor felkélt is csak belediktáltak pár kortyot a hagymateábúl, s mán aludt is vissza. A fiatal úr meg másnapra megébredt ugyan, de épp csak evett pár kanál levest, s vissza aludt abba a világba, ahonnet előgyött pár percre. Igen nagy fájdalmai vótak, de ébrenlétbe se panaszkodott, csak az arcán látszott a keserűség, hogy igen nagyon szenved. No, de a családbúl Lajos fiú meg Annácska igen gyakran megfordultak a tiszta szobába, érdeklődni ,hogy vannak a testvérek. S szülejek nem szólottak semmit, mégis igen furcsállották a viselkedésök.
Eközben az uradalomban.
-Naccságos Úr! Gróf Úr! Ébredjék! Keljen gyorsan!!- Pali , a lovászlegény lélekszakadva szaladt be házba, csapzott vót, egész az istállóktúl szaladt.
-Ejnye legény, pihen az úr, haggyad békibe ! - szólt oda néki Mari gazdasszony, aki vezette az uradalom háztartását.
- Ébressze a grófot Mari asszony! Az ifjak elvitték a lovakat ebbe az üdőbe, oszt a lovak itthun a két gyerek meg sehun! Mind a két ló tajtékosan gyött meg ,a Szellő jobb eleje csupa vér,de ahogy néztem nem az ű véri, hanem valami másé!!! Ne táccsa mán a száját, ébressze az urat, mer baj van , ha mondom!
Mari asszonynak se kellett több , felkapta a szoknya szélit s rohant fel a millió lépcsőn, de mire felért már az úr kint állott az ajtóban, s a zekét rángatta épp magára, s kiabált kifele.
- Gyorsan gyere Pali fiam mondjad mi vót, mer a szívem menten megáll,ha nem tudok valami biztosat rögtön!
-Bocsásson meg gróf úr! Ahogy megebédeltünk én is elszenderedtem , oszt kicsenhették az ifjak a lovakat, hiába montuk nékik,hogy nem alkalmas az idő reá. De oly csöndesen tették, hogy csak most vettük észre, mikor mán visszagyöttek. Úgy restellem méltóságos uram! Anyira restellem! - Pali a fejét ütötte mérgibe az öklivel a kalapjával meg a térgyit püfölte, oly zaklatott vót, s nem is értette ,hogy eshetett ez a szégyen meg véle, hiszen úgy került az uradalomba,hogy a legjobb csikós híribe állott tíz faluba. S arrúl ment a híre ,hogy olyan füli van ,hogy meghalli az egér motoszkát a mezőn, s tűlle mostan elvittek két lovat úgy,hogy meg se ébredett reá.
- Biztos lehetel fiam,hogy a két gyerek ezt jól kifundálta ellenönk. Higgyed meg ,nem véletlen aludtál el oly mélyen! Ismerem a gyerekeim,de ha meglelem üköt, istenbizony tavaszig a havat fogják mind lapátolni , meg az istállót trágyázni ,mer fene nagy jó dógukba nem tudják mán mit csináljanak!- mondotta a gróf mérgesen, de közben aggodalommal teli hanggal. Mert hogy huncut vót a két kölyök, az nem vitás. Minden tanítójok lelkesedett az okosságuktúl,meg az ügyességüktül, s végül világgá mentek a csintalanságuktúl. Annyi tanítót elfogyasztottak mán, mint három falu gyereke két emberöltő alatt. Hol egeret vittek a zongora tanárnőnek, békát tettek a francia tanár kalapjába. Csinálták a csintalanságot mindég, oszt elunták a tanítók. Egyedül a Pali legény nem ment sehova,mert azt mondotta , mindkét gyermek felettébb tehetséges a lovagláshoz,s a kedvök is mindig megvót hozzá. Ott nem is vót velök baj. Csináltak minden feladatot szépen. Ezér is vót Pali odáig, hogy ilyet megtettek véle az ifjak. Hát nem tanított nekik semmit mégse?
-Pali fiam ,most nem a bűnös keresése a feladat, hanem az ,hogy megleljük ezt a két betyárt, oszt méltóképp megbüntethessem üköt,de ahhoz ki kell találni hol lehetnek.
Pali kicsit összeszedte magát, s gondolkoni kezdett.
-Gróf úr, lóháton csak a réten átal indulhattak az erdő fele , oszt ott neki a dűlőnek,tán valamivel tanálkoztak,ami megijesztette a lovakat, s leeshettek. Farkassal ,medvével, tán kóbor kutyákkal. Szekérrel oda nem mehessünk, csak lóháton vagy gyalog. Harmadik hete nem megy el a szekér a dűlőn.De máma mán nem fogjunk sokat lelni, de híjom a legényeket a kutyákkal,s vigyünk fáklyát is magonkkal.Hátha leljök a nyomokat.
-Eregy fiam,hídd a legényeket, s ahogy lehet induljunk is!Az annyjok szentségit , agyonütöm mindkettőt, ha megleljük üköt!- de mindenki tudta,hogy sose bántotta a két gyereket, s most is csak az aggodalom beszélt belüle.
Jó ember vót a gróf. Grófhoz képest tán túlsággal is. Ki nála szógált ,hóttáig maradt, de nem muszájbúl, hanem mer a grófnál jó vót szógálni.
Fertály óra múltán bizony szinte egész sötét vót mán, de az uradalom apraja-nagyja, ki bírt és látott, talpon vót, ki lóháton, ki gyalogoson hogy keresésére indujjék a két ifjúnak. Lassan lépésben haladtak, ketten előrébb mentek lóval, tüzet raktak az erdő szélin. S onnet lassan haladtak befele , hátha lelnek valamit.
Hajnalig járták az erdőt,de semmit nem leltek.
Mikor visszaértek , a gróf nem szólott semmit, csak bevitte a lovát az istállóba, ,hogy ne kelljen mondania semmit . Az öreg Mizsák Feri utána lépett, s megragadta finoman a lajbi úját, s azt mondotta:
- Ne kesereggyen! Ha medvével tanálkoztak vón vagy farkassal nyomokat lejjünk. Nem leltünk. Élnek. Mondom magának. Valaki meglelte űköt a tanyákrúl.
Higgyen benne. Aszonta az asszony fehér tyúkkal álmodott, mely kettőt tojott. Mennyegző gyön ,nem temetés , s ha igaz mingyán kettő. S higgye meg, ha temetésre kéne készülni ,nem álmodik ilyet. Akkor bizonyosan a fogát húzzák álmába.Mindig megálmodja a közelik halálát. Higgyen gróf uram. Higgyen.- s azzal otthagyta , remélve ,hogy az úr halotta mit mondott néki.
Ekkor Berke Pista is odalépett az úrhoz, s szólott.
- Aluggyék gróf úr egy keveset, oszt hajnalba megint itt legyünk mind, onnet folytassuk,ahun máma abbahagytuk.
Erre felkapta a gróf is a fejit.
- Igazán visszagyösztök?
- Ha az én gyerekem vóna kint, vagy a Gézáéké-mutatott a szomszéggya fele- vagy akárkié naccságos úr, akkor is mennénk, még nem találnánk valamit, bármit. Hogy bizonyosságot nyerjünk. Ha kell elmenyünk gyalog a tanyákig is. Ki tudna aludni, mikor a gyereke kint van ebbe a rettenet hidegbe? Imádkozzunk mind, s pirkadatkor itt vagyunk megest valahányan .- s ezzel kalapját megemelte, s indult a többiekkel hazafele.
A gróf bandukolt befele a házba, s Mari asszony várta forró levessel, de nem tudott enni belüle, s Mari asszony is tudta , addig nem is fog tudni , még az ifjak meg nem kerülnek.
A tanyán.
Lassan gyógyultak az ifjak. Annácska felolvasott nékik estenkint, hol a bibliábúl, hol az egyik kedves könyvibül,Lajos legény segített a fiatal úrnak lassankint mozogni. S valami hallgatólagos megegyezés született Anna és Lajos között, hogy mindeketten bejártak,de mindketten a másikkal vótak elfoglalva , mint aki miatt valójába mentek. S csak egymásra néztek ,és tudták mit tegyenek,hogy ne váljanak gyanússá szülejek szemébe, holott ha tudták vóna, hogy azok üdős szeme mindent lát.
Egy reggelen Annáccska vitte be a reggelit a tiszta szobába az ifjaknak, hát igaz meglepetésére Károly Máté az ágy szélén ült teljesen egyedül.Ahogy Annácska a fiatal úr szemébe nézett, egészen elgyöngült a karja, s bokája. Szó mi szó Károly Máté igazán szép fiatalember vót. Az uradalom összes leánya az ő kedvét kereste,s ettől kissé el is bízta magát talán. S már annyira jól volt, hogy szemtelenkedni támadt kedve. S ahogy Annácska tette az asztalra a reggeli meleg tejet a kancsóval , a fiatal úr bizony reá csapott incselkedve a hátsójára.
Ekkor még nem tudta, hogy Annácska megközelítőleg sem hasonlít azokra a leányokra , akik az uradalomban csak az ő kedvét lesik.
Oly mérges lett a leány, hogy azon pillanatban megfordult a kancsó jó meleg tejjel a kezibe,s azt mondta:
- No, ha már ilyen jól van a fiatal úr, bizonyára ahhoz is eléggé,hogy átöltözzék. - Károly Máté csak nézett reá, s nem értette a leányt.
- Miért kellene átöltöznöm ? Szép tiszta ing van rajtam. - nézett végig magán
-Mert a meleg tejtül hamar megbüdösödik! - mondta Annácska, s azzal a fiatal úr ölibe borította az egész tejet. Jó meleg is vót, nem is esett jól, s meg is lepődött az uraság, hogy ezt ővéle valaki meg merészelte tenni.
Azzal Annácska kikiáltott a szobábúl.
-Jaj édesanyám , gyöjjön gyorsan segíteni ! Nézze mit csinált ez a szerencsétlen úrfi? Aszitte mán nagyon erős, de még nincs olyan jól, amenyire érzi! - s eközben nézett a fiatal úr szemibe, s hátrapillantott,hogy a kisasszony mit fog szólni, beárulja-e? De az csak kuncogott magában, hogy valaki végre szembeszállt a testvérével.
A fiatal úr teljesen elképedt. Sosem találkozott még olyan leánnyal, aki néki ellent mondott volna. S ezzel úgy felpaprikázta magát, hogy egész belázasodott megint. Annácska meg nem tudott aludni,hogy miatta beteg az úrfi megint. No de azért sem ment másnap be a szobába , mer aggódás ide vagy oda igen megharagudott az úrfira. S elhatározta , hogy nem megy hozzá többet.
Emília kisasszony egyre jobban lett, s kijárt már enni a konyhába a többiekkel. Játszott a kicsikkel, dagasztani tanult Annuskától, fát hordott be, tüzet rakott ha úgy került a sor. Lajos legénynek igen tetszett ez a hozzáállás, s mikor a reggelit is elé tette, hát egész odáig lett, de mivel nem vót a szavak embere, csak magába örlődött, s nem mondott senkinek semmit. Emília kisasszony hosszú barna hajjal vót megáldva, s olyan kék szemekkel, amit ritkán látni ezen a vidéken. Esetleg fenn a sváb faluba , ha van ilyen , de azoknak a leányolnak meg szőke a haja. A kisasszony haja befonva is a derekát verdeste, ami viszont oly karcsú vót, hogy két kézzel átal lehetett érni.Mikor leült Lajos mellé reggelizni, s a kezök véletlen összeért, hát mind a kettő olyan veres lett , mint esti parázs a kemencébe.
Annácskának szólt az édesanyja , vigye be a szobába a betegnek az ebédet. Hiába akarta elkerülni ezt a dógot, az anyjának nem mondhatta, hogy nem megy. Fogta hát a tányért s kanalat, s sebtibe ,hogy mielőbb túlessék a dógon, bevitte az ételt, letette a kis asztalra, s már fordult is kifele szó nékül,de a fiatal úr utána nyúlt, s megfogta a
kezit, de csak egész finoman. Halkan szólott, most semmi önteltség nem volt a hangjában.
- Olvasnál nekem? Soha senkit nem hallottam olyan szépen olvasni, mint téged. Megtennéd?
- Hogy megint szemtelenkedhessék velem? Mert én egy parasztleány vagyok csak?
- Hidd el, sok dolgot megbántam már életemben, de semmit úgy még , mint azt amikor veled szemtelen voltam.
Édesapám sosem tartotta nagyra a rangot, nekünk semmit nem jelent, hogy grófi családból származunk. Apám mindig azt mondta, a grófságot örököltem, ember meg magamtól lettem.
- No, hát akkor jobban kéne figyelnie az édesapjára,mert okos dógokat mond. Maga meg ilyen szélhordta.
-Nem hittem,hogy egyszer egy leány azt mondja nekem, hallgatni kell a szülőkre!- mondta a fiatal úr, őszintén meglepődve.
- Valójában mi lepte meg? Hogy egy leány mondta, vagy hogy okosat? Kire kéne hallgatnunk, ha nem a szülejenkre?Nem mondom, ha részeges , rossz emberek vónának, tán nem tenném, de az én szülejem mindig jót mutattak nékem, mindig kipártoltak,mikor valaki piszkált, mer nem vagyok elég leányos,meg asszonynak való.
Én mindig csak a jót meg a szeretetet láttam tüllük, hát kire kéne hallgassak? Valami gyött-ment legényre, aki majd megmongya nékem, hogy az én apám meg anyám rosszul tud dógokat? Hát bizony éngem az a legény mán akkor nem is érdekel menten! A maga szüleje is jó ember, gondolom az édesanyja is, ha ilyen apát választott a gyerekeinek. Hallgasson reájok,ha mán ilyen jó emberek.
- Az édesanyám meghalt mikor a húgom megszületett, nem emlékszem rá, alig voltam három esztendős.- mondta most egészen halkan a fiatal úr.
- Hát az valóban szomorú dolog,de biztosan nem tanított vóna magának ilyen csapkodós huncutkodást, mint amit velem művelt, s bizonyosan nem is volt büszke rá ha látta ezt.
-Bocsáss meg nekem, kérlek.
- Jól van. Tán ez egyszer megtehetem. De nem bántson meg többet. Soha többet.
-Olvasol nekem? Hogy elhihessem nem haragszol.
- Olvasok. - s azzal odahúzta a széket az ágy mellé , ölébe tette a könyvet, s olvasott. Órákon át, szinte fel se tűnt nekik, hogy elszaladt az idő. S az sem, hogy olvasás közben Károly Máté keze az Annácskáén pihent.
Emília kiment fáért, maga ajánlotta fel. Lajos utána indult,hogy segítsen néki. Mikor szedték le a rakásból a fát, hát megborult egy pár darab, s majdnem megütötte a kisasszonykát, de Lajos oly ügyesen elkapta a karcsú derekat, s szó szerint odébb tette onnet, hogy semmi bántódása nem esett.
-Jaj, Istenem! Nagyon megijedtem! - mondta Emília- köszönöm, hogy megóvtál.-fordult oda Lajoshoz.
- Óvnálak én egész életedben is, ha engednéd.-mondta Lajos, s maga is meglepődött, hogy ki merte mondani.
Emília olyan zavarba jött, hogy meg sem tudott szólalni, amit a legény úgy értett, hogy elvetette a súlykot, s a kisasszonynak nem hasonlóak az érzései. Átkozta is magát, hogy megszólalt, minek tette? Sose szokott beszélni, abbúl nem származik jó , sose. Mindig csak a félreértés.S zavarában felvett pár darab fát , s szó nélkül elindult be a házba vele. Emília rájött ,hogy mi baja a legénynek,s utána szólt.
- Én engedném!- de nem volt benne biztos , hogy a legény meghallotta.
Pedig bizony hallotta az! S majd kiugrott a szive a helyibűl!
Hát mégis tetszik a leánynak! Igen ám, de most mit kell vajon tenni ?
Bevitték a fát, Annuska hímzett a kemence padka előtt ülve a kis széken. A kicsik számolni tanultak a nagyoktúl, s beszélgettek mindenfélékrül mikor a két komondor megkergülve ugatni kezdett. Lajos lajbit vett meg kalapot, s kiment megnézni mi történik.
Hát bizony az udvarán vót a fél uradalom embere. Vagy három tucat férfi , ki gyalog, ki lovon. Fáklyákkal, agyon fagyva. Deresre fagyott szakállal, szemöldökökkel.
Legelöl maga a gróf, teljes elkeseredésbe.
- Adj Isten gazduram! A gyermekeimet keressük ötöd napja. Egy leány s egy fiú, elszöktek lovagolni a bitangok, s a lovak nékülök jöttek haza. Nem látta - é őket!
-No akkor véget ért az utuk gróf uram, az ifjakat megleltök mán lábadoznak. Jöjjék be naccságos uram.
- Legények gazdurak ennyi hely nincs a házamba, bármennyire is restellem, de kilenc tehenem van. Az istálló tágas, jó meleg, friss a szalma, s az asszony mingyán kerít valami ennivalót, s a lovak is elférnek a másik istállóba, s széna is lesz nékik meg víz.
Üdvrivalgás hallatszott, hogy meglelték az emberek amiér indultak, s nem kell kint écakázni se. A gróf kicsit nehezkesen szálott le a lórul, s ekkor a leánya kilépett az ajtón, hát ahogy egymás nyakába borultak ott szem nem maradt szárazon.Majd Emília kibontakozott apja karjábúl s bevitték az öreg grófot a fiához.
Emília kiment az istállóba, s a sok férfi között szólongatott egyet.
- Pali ! Hol vagy Pali! Tudom, hogy mérges vagy rám, de hagy kérjek bocsánatot!
Ekkor Pali felemelkedett a szalmábúl, s a meglett férfi ember bizony elkönnyezte magát.
- Drága Pali! Te vagy a legjobb mesterünk, hogy is tehettük ezt meg veled? Kérlek bocsáss meg!
-Ej kisasszonyka, igen aggódtunk magokér. Remélem megérte minket így halálra rémíteni! Ne tegyenek ilyet többet sose!
Megölelgették egymást. S mindenki megnyugodott kicsit.
Bent a házba olyan csend vót, mikor a kisasszony bement, mintha halottat virrasztolnának. Nem tudta mire vélni a dógot, csak hallgatta a tiszta szobából kiszűrődő hangokat, de sokat nem értett belőle. Az édesapja nagy vitában volt Károly Mátéval ezt lehetett kihallani,de azt nem hogy miért.
Majd a gróf kijött a szobából, s odalépett Annácskához. Bocsáss meg leányom, de nem miattad nem adok engedélyt a kézkérésre, hanem a fiam miatt. Nem nőtt még be a feje lágya ehhez. Emília is elsápadt, ha Károly Máté nem kapott engedélyt, akkor neki aztán semmi reménye nincs. Annácska pedig így tudta meg,hogy meg akarták kérni a kezét, s először fordult volna elő vele , hogy szívesen igent mondott volna. Mivel ő biztatta a fiatal urat arra , hogy hallgassék az apjára, hát sokat valóban nem lehetett tenni. Csak azokat a kék szemeket ne látta volna mindig maga előtt.
Másnap reggel vissza indult az uradalom, az ifjakkal együtt. Lajos és Anna csak álltak az ajtóba, s nem értették, hogy fordult meg velük a világ öt nap alatt. Károly Máté és Emília szintén teljes elkeseredésben ültek a lovakon. S nem szólottak semmit, csak megköszönték , hogy megsegítették őket, s indultak. Nem akarták nyújtani a búcsút.
A Mérkei tanyán csend lett. Túlságosan nagy csend. A két szülő szíve fájdalmasan dobbant a gyerekeikért, de éppen nem tehettek értök semmit se.
Hamarosan kitavaszodott, s elkezdődtek a tavaszi munkálatok a fődeken. De Annácska és Lajos nem néztek senkire .Az ő szivöket elvitte az uradalomba a két ifjú.Az élet lassankint visszatért a régi , megszokott kerékvágásba,de két fiatal minden éjszakáját két különböző, mégis nagyon hasonló kék szempár álma kísértette.
Egy évvel később.
- Édesapám! Bemennék Annácskával a heti vásárra , ha nem bánja. - mondja Lajos fiú az apjának.
-Mit akartok ott fiam?
- Lovat vennék kettőt a tavalyi aratási pénzembűl.Pali bátyám is elgyönne , segít megnézni.
-Na úgy mán jó van. Eregyetek, oszt csak ésszel fiam. Kupecokkal óvatosan, hallgass Palira. Tűlle jobban senki nem ért a lovakhoz. Ha azt mondja ne vedd meg, hidd el neki.
- Úgy lesz édesapám, megígérem.
- Oszt te leányom, mit veszel a vásáron? Szép ruhát, kösöntyűt?
- Én semmit nem akarok édesapám, csak Lajos nem hagy békin, hogy mennyek vele,mer nem megyek sose sehova.
-Igaza is van. Eriggy egy kicsit , oszt hátha meglátol valami szép legényt a vásáron, Lajos meg valami jóravaló leányt.
- Tuggya édesapám , sokat járt ezen a fejem , s nem értem. Minek kellett nekik idegyönni,ha csak ennyi kellett történnyen?
- Talán meg kellett ismerned ezt az érzést leányom. Isten a tudója, de talán egyszer még megtuggyuk.
Másnap elindultak a vásárba.Lajos csak Annácskával beszélt Emíliárúl.
- Tudod mindig látom az arcát magam előtt. Ahogy elhajítja azt a vastag haját hátra, hogy ne zavarja. Hallom ahogy kacag, mikor a kicsikkel énekel. Én nem tuttam, hogy enyi idő alatt így meg lehet valakit szeretni.
- Én néha arra kélek, hogy fogja a kezem, ahogy olvasok. Hogy hallom mikor bocsánatot kér. Meg azt is látom néha, ahogy leöntöm a tejjel. Azt az arcát, az nagyon mulaccságos vót. Mint aki nem hiszi,hogy vele ez megtörténik.
Te látol ebbe valami értelmet Lajos? Mán egy éve , oszt mégse múlik. Lesz valaha valami más érzésünk? Fogjunk tudni valaki mást szeretni?
- Nem tudom Annácska,csak azt tudom, hogy én nem akarok más leányt szeretni. Hát azt hogy? Máma eztet szeretem, hónap meg aztat? Tudod, rendbe rakom a patak menti tanyát és elmegyek az uradalomba , megkérem a kezit. Ha gyön akkor a világ legboldogabb embere leszek, ha nem ott fogok a patak menti tanyán egyedül megöregedni.Tán téged befogadlak, ha vénleány maradol.
S azzal elnevették magokat.
-Hát, ha vénleány maradok , bebocsátást kérek majd, mer tudod én se akarok máshogy érezni.Te mit gondolsz ők is szenvednek, vagy csak mink enyire?
- Nem akarom,hogy szenveggyen, de arra gondolni, hogy nem szeret, halálosabb érzés, mint tudni, hogy hónap meghalok.
Lassan odaértek a vásárra, két gyönyörű pej kancát vettek Pali segítségével. S indultak is hazafele.
Mikor hazaértek, édesapjok örömmel nyugtázta, hogy jó vásárt kötöttek. Lajos elmondta , hogy rendbe teszi a patak menti tanyát, ami az édesanyjok öröksége vót az apja után. Hát mindenki megörült, s mivel nagyon nem vót elhanyagolva, pár hét alatt el is készült. Egy szép vasárnap reggelen odaállt Lajos az apja elibe, s aztat mondotta.
- Édesapám, remélem megérti , de én nem tudom elfelejteni a kisasszonykát. Én most odamegyek az uradalomba és megkérem,hogy legyen a feleségem. Megért éngem édesapám?
- Drága fiam! Ha nem így tennél azt nem érteném meg. Ereggy hát, s asszonnyal gyere vissza.- s azzal megölelte a fiát.
Odaért Lajos az uradalomba, s bebocsájtást kért Mari asszonytól. Az asszony csak reánézett, s megtelt könnyel a szeme. Lajos nem tudta mire vélni a dolgot.
- Jöjjön fiam, a gróf úr várja .
- Köszönöm .- s kalapjával a kezében bement a grófhoz. Aki halovány árnyéka volt önmagának.
- Adjon Isten nagyságos úr!
A gróf felnézett, s mint aki nem jól lát, megdörzsölte a szemét.
- Te vagy az fiam? A Mérkei Lajos ? Isten hozott téged minálunk. Foglalj helyet,mi járatban vagy édes fiam?
- Gróf úr, tudom, hogy nem szíveli a gondolatot, hogy paraszt legény kisasszonykát vegyen el, de én szeretem a leányát. Egy esztendeje. Nem tudok és nem is akarok más leányra gondolni. Ha a kisasszonyka is bele egyezik , adja hozzám feleségül, s adja reánk áldását.
A gróf hosszan nézi a legényt. Mint aki most látja először.
- Tudod fiam, mikor hazajöttünk a házatokból egy esztendeje, a leányom három nap múlva lefeküdt az ágyába, s azóta nem kelt ki onnan. Az én gyönyörű , egészséges leányom olyan bánatbeteg lett, hogy napfényt sem akart látni, sőt lovat se. Ma már csak árnyéka önmagának,de gyere látogasd meg magad, s meglátod, hogy a leányom a házasságra alkalmas a legkevésbé.
Elindultak a hatalmas kastélyba, fel a lépcsőkön, egy igen szép szobába, baldachinos ágyban feküdt a kisasszonyka, a hajdani szépségnek a nyomába sem érhetet, csak a csont meg a bőr volt, hosszú haja, gubancosan terült szét a párnán.-No fiam láthatod, ő nem az a leány már akit te megismertél. Akit te megszerettél.
- Oszt mit mondott a leánya? Mi a baja? Vagy az orvosok mit mondottak?
- Semmit fiam, csak mindenki azt hajtogatta, hogy a leány meg akar halni.
- Hát persze, hogy meg akart, én is meg akartam , mikor elhozta. Csak a magamfajta parasztnak sok a dóga hozzá, oszt nem ér rá. No hagy beszéljek véle. S ígérem még ma este enni fog, s holnap sétálni fogjunk az udvaron.
Ekkor a gróf mint aki ekkor értett meg mindent, lerogyott a székre, s zokogásban tört ki.
- Nem tudtam! Nem mondta! Nem mondta meg mi baja, csakk azt hajtogatta, hogy meg akar halni! Nem értettem! Én vén bolond! Vén marha ! El voltam foglalva Károly Máté kinősítésével, s közben majdnem megöltem a leányomat! - a gróf zokogott, s öklével a fejét ütötte.
- Károly Máté megnősült?- kérdezett vissza halkan Lajos, s már azon gondolkodott, hogyan fogja ezt Annácskának elmondani.
-Majdnem. Azt mondta, valaki azt mondta neki, hallgasson az édesapjára,mert a szüléje mindig jót akar néki. S ezért és csak ezért bármit hajlandó megtenni a kedvemért, amíg áldásomat nem adom reá,hogy megkérje a húgod kezét. S én azon fáradoztam, hogy mindenféle leányokkal összeismertessem Károly Mátét, aki az első találkozáskor mindig kijelentette, hogy az én akartomnak engedelmeskedve találkozik a hölggyel,de a szíve mindörökre foglalt már, és csak az áldásomra vár.
- No látja, jó embert nevelt. Tudta a fia mit akar, adja rájok is az áldását, és levan a gond, most engedjen beszélni a leányával.
-Eredj fiam, tégy bármit, csak hozd vissza.
Lajos lassan odalépdelt az ágyhoz. S a szélére ereszkedett. A kócos tincseket kisimította az arcból, s megsimogatta azt. Ő ugyanolyan szépnek látta, mint először.
-Kisasszonyka. Itt vagyok. Jöttem ,hogy vigyázzak magára , ahogy megígértem.
Emília felnézett, s megsimította Lajos arcát, mint aki nem hiszi el,hogy tényleg ott van. Majd mikor hozzáért, felsikított, s hangos zokogásban tört ki.
- Úristen tényleg itt vagy? Eljöttél. Meghallgatták az imáim. Most már azt se bánom ,ha meghalok, mert itt vagy . Nem képzeltem, te is szeretsz.
- Ugyan ,kedvesem én minden nap csak reád gondoltam, sose akartam más leányt . Reá se tuttam másra nézni. Rendbe tettem a patak menti kis tanyát, azt merészeltem gondolni,hogy jó vóna ott nékünk az élet, ha hozzám gyönnél feleségül. Hogy vigyázhassak reád, amíg élek, ahogy megígértem. Leszel é a feleségem?
- Azért akartam meghalni, mert azt hittem nem lehetek.
S Lajos kedvéért azonnal enni kezdett Emília, engedte, hogy megürdessék , felöltöztessék, megfésüljék.Pár hónap alatt visszanyerte az egészségét szinte teljesen. Kitűzték az esküvő dátumát is , s cselt szőttek,mert Károly Mátét csak hazahívták , hogy a húga férjhez megy,de azt eltitkolták, hogy ki veszi feleségül, csak titokzatoskodott vele mindenki.
Az esküvő nem az uradalomban volt, hanem a tanyán, igazi paraszt lakodalom. Emília igen szép menyasszony volt. S a templomban ült a násznép, s várták a papot ,meg az ifjú párt, mikor megérkezett károly Máté, nem értette miért kell a tanya templomába menni az esküvőre, de ha így hát így. Mint a menyasszony testvére az első sorban volt néki helye. Leült egy leány mellé, aki csodaszép ünneplő volt, kemény alsó, vakító pruszlik, gyönygös párta a fején. Bizonyára a vőlegény rokonsága, gondolta a fiatal úr, de akkor valami ismerős lett. Nem tudta pontosan mi.Reánézett a leányra rendesen , s akkor felismerte Annácskát, s a leány is őt, s nem is tudta hova legyen, mit kellene tennie most? Károly Máté csak leült mellé, kezébe csúsztatta a kezét, belecsókolt a tenyerébe, s a fülébe súgta:
-Van nálad tej?
-Nincs. -súgta vissza Annácska
- Akkor gyere hozzám feleségül.
- Jó, hozzád megyek.
Így történt, hogy egyesült az uradalom a tanyavilággal. A gróf évekig kérte a gyerekek bocsánatát tévedéséért, s azt meg is kapta, bár nem azonnal.
Annácska kedvére tanulhatott, lovagolhatott, s nem kellett minden nap szoknyát hordania.
Emília és Lajos pedig kiköltöztek a patak menti kis tanyára, lovakat tartottak,és a szoba konyhát nem adták volna oda az egész uradalomért cserébe.
-rácz mónika -
Fotó:a mindig nagyszerű Barbara Bojeczánné Rózsa munkája.
|
|
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
2021-08-22 15:41:49, vasárnap
|
|
|
Maris néni hallotta ahogy ugat a Fickó. Magasan járt már a nap, egész megtavaszodott pár nap alatt. Mán sok dolog vót odakinn. A szőlő lugas alatt egész nyáron minden dógot hűvösön tudott végezni. Az ura ültette néki ,mikor ide kerültek.Ej de rég vót mán. S mégis , minta tegnap lett vón. Az öregasszony megállt egy pillanatra , s belemerengett a lugason átszűrődő fényekbe.
Csak nézte s eszibe jutott, mily szépen szerette őt az ura mind az elmúlt negyvenkét esztendőbe. Mindig hálát érzett ezér. S most hogy látja legkisebb magzatja szenvedésit mán három esztendeje, bizonyos lett számára, hogy rendkívüli ajándék az , amit ő kapott az urával, meg a négy másik gyerekivel. Azok is jól éltek mind. Bár a kisebb leányába nem vót bizonyos, hogy a Klári jó emberhez ment egy esztendeje, de hátha téved, oszt összekopnak lassan.
A legidősebb legény Gergely , a falu legszebb, de legszegényebb leányát vette el nyóc esztendeje. Két gyermekök van, most van úton a harmadik.A Rozika oly gyönyörűen támogatja a Gergelyt mindenbe.Mintha a legjobbat tudná kihozni a legénybűl a szelídségivel. Építettek egy szép kis házat a hatházi tanya felső végibe. Gergely mindig is nagygazda akart lenni, sok tehenök vót. Szépen gyarapodtak is, meg szépen is szerették egymást.
Katika a legidősebb leány, nem pontosan tudni kitűl örökölte a nyelvit,de az oszt nem rejtette véka alá amit mondani akart. Olyan erős asszony vót, hogy az akaratával egy hegyet elhúzott a hátán. S az ő csudájára járt a környék apraja-naggya, mert először szült kettő gyermeket egyszerre a környéken. S a legények meg is maradtak, s szépen gyarapodtak. S hamar utána két majd három esztendőre jött a két leány Katica , meg a legkisebb aki mindenkinek csak kicsi Marcsi lett.A kicsi Marcsirúl azt kellett tudni, hogy igen szerette a hasát a gyermek, de ahol megjelent ott mindenkit jókedvre derített, kis gömbölyű leányka vót, de a szíve az olyan tiszta szeretettel vót teli, amit ritkán látni, s mindenki csak mosolyogni tudott reá. A két nagy fiú meg oly égetnivalóan rossz vót egy időbe, hogy az anyjok számos fakanalat eltörött. Na nem rajtok, de az asztalt ütve vele mérgibe . A legények csak az apjoktúl tartottak. Vót , hogy a felsővégen is lehetett hallani , ahogy Katika üti az asztalt a fakanállal, s kiabál a legényeknek:
- Meglátjátok , ha apátok hazagyön, majd jól megrendez benneteket!
Mondta minden alkalommal,de erre ritkán se került sor. Mer mire Jóska hazagyött a legények megigazultak, s ő szép beszéddel mindig tudott a lelkökre hatni. A vásárbúl rendre fakanalat hoztak az anyjoknak vásárfiának, hogy legyen mit eltördelni az asztalon.
Eltellett ez az idő is. S a legényeknek benőtt a feje lággya lassankint. Ám édesanyjok fakanál tördelésit mái napig emlegeti mindenki.
A harmadik gyermek Péter aki gyerekkorátúl tudta, hogy Jolit fogja feleségül venni. S Jolika is tudta. S mint kik már gyermekként eldöntik, hogy a sorsok egy úton megy tovább, hamar megesküdtek. Egy kisleányok született, Erzsike ,s azt mongyák az öregek, ha eddig nem lett több mán nem is lesz. Ám Péter és Jolika igazán boldog vót , hogy legalább egy gyermekök lehetett. Erzsike olyan lett , mint Pista . Szinte csak akkor szólalt meg , ha űtet kérdezték. Magának való csendes leány vót.
A negyedik gyermek Klárika tavaly nyáron esküdött meg Gézával. Géza dógos , rendes családbúl gyött, de valahogy Mariska néni meg Gergely bácsi nem látták benne azt a szorgalmat,amit a családba. S próbálták ezt Klárikának elmondani, hogy nem jó a lusta legény. Nehéz vele az élet. No de Klárika beleszeretett a legénybe, mer igazán szép ember vót. "Meglássuk kitart é a szerelem, ha nincsen mellette szorgalom. " Mondta mindig Gergely bácsi.
Maris néni a szeme elibe tette a tenyerit, hogy jobban lásson. Hónap mán a véknyabb kendőt teszi a fejire,a vastag mán igen meleg vót.
Tudta , hogy a postás gyön ebbe az időbe . A tanyára csak hetente egyszer.
Letette a vájlingot. Megtörülte a kezit a sötétkét kötényibe, s ment a kapuhoz , hogy átvegye a jól megszokott küldeményt , hiszen szerda vót. Nem tudta pontosan mit ír a leány abba a levélbe minden héten, csak azt tudta, hogy Pistának mindig pár órára jobb kedve lesz tülle. Olyankor eszik kicsit többet, megmosdik rendesen tetőtül-talpig, megberetválkozik. Ez kitart nehány napig,oszt megent elhaggya magát, s várja a szerdát.
Nem igazán értette miér nem udvarol ennek a leánynak a fia. Ő vót a legkisebb gyerek az ötbül. Mindig olyan magánakvaló gyermek vót, mán cseppnek is. Mindent megtett amit a szülejek mondtak néki, de nem sokat beszélt. Oskolába szeretett járni , de ott se barátkozott igen. Leginkább a lovaival érizte jól magát. Egyszer egy nyáron elszegődött a harmadik faluba egy igazi csikóshoz, hogy mindent megtanuljék a lovakrúl. Oda vót két esztendejig. S mikor hazagyött ,édesapja megkérdezte a vacsora asztalnál:
- No fiam. Hát oszt megtanultál-é mindent a lovakrúl?
A fiú reánézett a nagy kék szemivel, s így felelt.
-Ugyan édesapám. Hogyan lehetne valamirül mindent tudni? Egy élet is keves lesz. Most csak azt tanultam meg, hogy míly keves is amit tudok.
Édesapja összevonta a szemöldökit, s elmosolyodott kackiás ősz bajusza alatt. Vágott egy falatot a szalonábúl, s így szólott.
-Hát drága fiam, akkor a legfontosabbat tanultad meg.
Ám mióta hazagyött onnet, azóta megváltozott a legény. Mán ha ez lehetséges, még inkább magának való lett, s még kevesebbet beszélt. Pirkadatkor ébredt, s késő éccaka vót mikor feküdt, nyáridőbe kinn hált a lovaival az istállóba. A szerda vót a nap amikor még az édesanyja meg az édesapja is azt érizte, hogy van még remény arra, hogy a legény magáho tér egyszer. Az idős szülék nem értették mi történt, nem tudták mi lesz a végi. Azt minden esetre látták, hogy a szerdai levelek tartják a legényt életbe. S nap nem múlott el, hogy ne imádkoztak vóna azér a levélér, hogy gyöjjék még a jövő héten is. Nem mertek nagyon sokat kérni, így mind a ketten külön-külön csak a következő levélér imádkoztak nap mint nap.
Első levél.
Kovács Pistának
Aggyon Isten szép napot magának.
Tuggya, sok szeretettel gondolok magára, mióta megösmertem . S mivel tudom , hogy nem beszél sokat, bátorkodom levélben leírni, milyen az élet itten azóta, hogy hazament szülőfalujába. S bizonyosra veszem, hogy nem fog válaszolni , s eztet nem is várom,amíly szűkszavú, így egészen őszintén megirok majd mindent , ami itten történik.
Emlékszik, hogy az öreg csikós melletti tanya üres vót, amikor itt járt? Hát aztat most megvették a Mezősiék. S oda kőtöztette az egész családját. Szépen rendbe is tették. A Kónya Jancsinak nyárfa soron mentibe eltörött a szekérrúd a múlt héten . Hatan vótak segítni néki hazagyönni, tele vót a stráfja, s odáig vót, hogy tenkre megy mindene.
A Mari néni tehene megellett, s oly szép bika bornyút, hogy azt mondták az elmúlt tíz esztendőbe nem láttak ilyen szépet.
Én meg kihímeztem végre azt az abroszt, amit akkor kezdtem, mikor maga még itt vót...... .........
Ilyen , s ehhez hasonlatos levelek érkeztek minden héten Pistának. Három esztendeje. Minden héten szerdán.S oly sokat gondolkodott, hogy mit kellene tennie. A szíve belesajdult, ha a leányra gondolt. De a leány megmondta kereken , ne írjék neki, ne keresse. Csak aztat nem érti, akkor mire a levelek? Miér kell mindent tudni , ami ottan történik? Ha el akarná , hogy feleggye, akkor írna- é minden héten? Ha titka van, mér nem mongya? Ez az érzés lassan felemésztette Pistát, s lassankint úgy érizte meg fog bolondulni az elméje. S a levelek nékül is nehéz lett vóna feledni a leányt, hatalmas kék szemeit, a hajat, amit mindig koszorúba fonva hordott, s olyan színe vót , mint a lenyugvó nap sárga fényinek. Gömbölyű csípőjét, gyöngyöző kacaját. A legszebb mégis a leányban a keze vót. Oly cseppecske, kis apró finom keze vót,- pedig igen sokat dógozott véle - hogy sose látott olyant előtte. Mint idősebb nővére nagyobbik leányának Katicának a gyermeki puha, kicsi, finom kezecskéje. De Sárának már nem gyermek keze volt. Hisz betőtötte a tizennyóc esztendőt. Sok legény állt sorba érte, de ő mintha várt vóna valamire. Tudta, hogy szüléji aggodalmaskodnak őérette. S ez az érzés igen fájdalmas vót néki.
Szeretett vóna jobb gyermekök lenni, hogy ne legyen gondjok miatta, de ez a szomorúság egész felemésztette.
A legtöbb , amit tehetett, hogy életben maradt. Nem futotta többre az erejibül. Mikor idejutott a gondolkozásban, az édesapja hangját hallotta messzirűl.
- Pista! Pista fiam merre vagy? Pista!
Letette a villát, berácsolt éppen, s ment édesapja elibe.
- Itt vagyok édesapám! Tán baj van?
Kérdezte. S kicsit aggodalmaskodva nézte drága szüléjét, ahogy gyön felibe, mosolygós tekintetét. S a szíve megtellett az iránta érzett hatalmas szeretettel, hogy szinte túlcsordult. Oly mérhetetlen hálát érzett , és megmásíthatatlan szeretetet, hogy biztos vót benne, ettűl többet nem lehet érizni édesapa iránt. Oskolába is igen sokszor látta , sok gyermeket ütöttek vágtak,hun kéken-ződen, hun hurkákkal a hátokon gyöttek. Igen sajnálta ezeket a gyermekeket, s mindig elmondott egy imát értök, mikor látta. S hálát is adott, hogy ő milyen csodálatos édesapát és édesanyát kapott az Istentűl. Ekkor apja odaért hozzá .
-Végeztél mára édes fiam?
-Tuggya édesapám, mindig tudok csinálni valamit, de estire mán berácsoltam, abrakoltam, ganyéztam. Ami muszáj az megvót.
-No gyere akkor vacsorázzunk meg a lugas alatt, s beszélgessünk .
Azzal átkarolta fia vállát, s együtt mentek fel a házho.
Pista nem tudta mire vélni, noha minden este együtt vacsoráztak . Mán amikor felgyött a házhoz. Most hogy így jobban belegondolt ,négy napja nem vót fenn. Evett ugyan, de napjába csak egyszer.
Leültek a lugas alá. Édesanyja paprikás kompérral várta, vót benne kolbász, meg füstölt szalona is. Mán az illatátúl eszibe jutott mennyire éhes igazábúl.
Leültek, édesapja áldást mondott, s enni kezdtek.
S ahogy eszegetnek, édesapja halkan megszólal.
-No édes fiam. Há meddig még?
Pista csak nézte az öregembert. S a szíve igen elszorult, hogy ilyen rossz gyermeke néki.
Könnyek csillogtak a szemibe, s alig tudott megszólalni. Látta, hogy az édesanyja szeme is teli van aggodalommal.
- Édesapám, eztet én nem tudom megmondani. Nagyon szeretem magokat, bántja is a lelkemet, hogy rossz gyerekök vagyok, s aggodalmaskodniok kell végettem, de higgye meg édesapám, hogy minden nap az ördöggel viaskodok, hogy legalább élni legyen kedvem.Tán nem érti, hogy milyen lehet ez, hisz édesapámék mindig ott vótak egymásnak. Magoknak könnyen adta az Isten a boldogságot.De nékem valamijér nehezítni akarja.
Ekkor olyan dolog történt, amire az elmúlt negyvenkét esztendő alatt ebben a házasságban soha nem volt példa. Mariska néni odacsapta a lábast az asztalra, s hangját felemelve, de zokogva beszélni kezdett. Gergely bácsi csak figyelte az asszonyt, élete szerelmét, s tudta, most a fia titkoknak lesz tudója. Amirűl eddig nem beszéltek a gyermekeknek, mert Mariska szégyellete aztat.
Mariska néninek csurogtak végig a könnyek az arcán, s hallszott, hogy igen felzaklatta magát azon amit a fia mondott.
-No akkor most jól figyelj gyermekem! - szólt Mariska néni, oly erővel, hogy ha az ördög arra jár, bizonyosan az se mert vóna megszólalni.
-Ne mondd még egyszer, hogy nekünk könnyen adta az élet! Soha ne mondjad ezt még egyszer!
Tudni akarod , hogy hogyan történt? Az apád disznópásztor vót, ezt mán hallottad korábban is. Odadták, nem kellett odahaza. Arrúl nem beszéltünk eddig, hogy én annak a gazdának vagyok a leánya, ahova az apád szegődött dógozni. Az apám szigorú ember vót, s ha nem tetszett néki valami bizony odavágott. A bíró fiának szánt éngemet, nem egy disznópásztornak. Mikor megtudta, hogy mink bizony szeressük egymást, mindkettőnket igen elvert. Onnantúl kezdve nem találkozhattunk. Apád csak azér maradhatott a háznál, mer az apám nem hitte igazábúl, hogy ki fogjunk tartani. Négy esztendőn keresztül csak néztük egymást, s az apád azér nem ment el onnet, hogy a közelembe lehessen. Pedig az a négy év olyan lehetett néki ,mint fogságba lenni. Mikor betőtöttem a tizenhét esztendőt odaálltam az apám elibe, s azt mondottam, hogy én vagy a Kovács Gergely felesége leszek , vagy senkijé. Ekkor az apám reám nézett, s azt mondta.
-Jól van, ha ezt akarod, akkor úgy menj, ahogy gyöttél, s mátúl nem vagy a leányom. S hogy nem teljesen mezítelen kellett elinduljak, azt csak az édesanyámnak köszönhettem, aki egy öltő ruhát kihozott utánam. S akkor az apád meg én elindultunk ketten. Először a paphoz, hogy összeaggyon minket. S akkor fogadtuk meg, ha Isten gyerekeket ád nékünk, sose báncsuk üköt, s avval esküdhetnek, kivel akarnak. Onnet elszegődtünk a Felházi majorba , én cselédnek, apád gulyásnak. S megin eltellett öt esztendő, hogy megvettük eztet a fődet. S akkor otthagytuk a majort, de a gazdátúl kaptunk egy tehenet , s tizenöt pengőt. Fejenkint. Igen szeretett minket, s sajnálta , hogy elgyöjjünk. S akkor elkezdődött az életünk. Az igazi. Drága fiam, ne merészeld még egyszer azt mondani, hogy mink könnyen kaptuk egymást! Ne merészeld.
Ekkor Mariska néni mán zokogott, s szorította az ura kezit, hogy szinte megfehéredett az.
Pista csak nyelte a könnyeit, nem tudott szóhoz jutni. Hirtelen minden világossá vált számára. S ömleni kezdett belüle a szó.
- Sárika. Úgy hívják a leányt, hogy Sárika. Olyan szép, hogy énnékem nincsenek arra szavaim. Mikor odaszegődtem a csikósho, akkor láttuk meg egymást. Estelente mikor sepertem az udvart, akkor mentek a leányok a fonóba. S a kacagássát mán mindig messzirűl hallottam. Kalapot emeltem nékik, s ők kikacagtak éngem, ahogy az szokás. Ám ű akkor nem kacagott. Csak nézett reám. S egyszer a templomba egymásho közel ültünk, s akkor láttam oly finom csepp kis kezit, lassankint megtaláltuk a módját, hogy szóljunk egymáshoz. Olyan jó érzés vót mellette lenni, mikor valahogy jobbnak érizi az ember magát, ha vele beszél, vagy nem is tudom.
Lassankint úgy érzem elsorvadok.
-Ereggy oszt kérd meg a kezit, vagy felejcsed el. Meddig fogod magadat tenkre tenni? - kérdezte az édesapja halkan,szelíden, de igen határozottan.
Olyan igazi szép napsugaras nap kezdődött. Mindenhol az orgona illatát lehetett érizni. Az egész tanyavidék készült a heti vásárba. Pista is nekiindult lassan ,két eladó csikaja vót. Az egyik a Szellőtül a másik meg a Babátúl.
Egy sárga kanca meg egy pej csődör. Igen szép vót mind a kettő, hamar túl fog adni rajtok, nem vót miért aggodalmaskodni.
Béfogta a lovakat s a stráf után kötötte a csikókat, fogni még nem lehetett üköt, igen fiatalok vótak hozzá, még épp csak betőtötték a két esztendőt. Magára valamit adó csikós négy esztendős csikónál fiatalabbat nem fog bé.De a stráf mellett gyöttek csepp koruktúl, s megette mikor nagyobbak lettek. Szépen tartották a járást, kézhez szokott szelíd csikók vótak. Könnyű lesz üköt szekérbe fogni.
Oly szép vót a hajnal, ahogy gyött fel a nap s megvilágította a tanyát s annak vidékit. A tiszta fényekbe el lehetett látni, egész a dűlőig, a másik ódalon meg a nyárfa sorig , ami a felházi út fele vitt. Lassan elálmosodtak a tücskök is a cirpegésbe, s megszólaltak a rigók, s ez vót az igazi muzsika a Pista lelkinek.Mindenhun a szép rét vót, meg egy keves erdő, meg a vetett fődek , lassan bújni kell elő a búzának, árpának. Poroszkált csak a fogat ,nem kellett sietni, időbe elindultak. Pista csak gyönyörködött a napkeltébe, s a tanyavidékbe. S épp azon hányta-vetette gondolatit, hogy milyen csudálatosan boldog lehetne, ha a leány akit szeret, itt lehetne véli. De lassankint kezdte megérteni, hogy ez nem adatik meg néki. Bár a levelek gyöttek még, de mégse élhet így az ember fia.
Tán levélbe vegye feleségül a leányt?
Ám mégse tudta csak úgy feledni. Nem vót képes más leányra nézni, nem tudott elhíjni senkit egy búcsúba, se egy mulatságba. Úgy érizte a lelkibe, mintha megbántaná véle a leányt. Maga se tudta miért érizte eztet.
Lassan odaért a vásár helyire, s pakoltak az árusok szorgalmasan. Kupecok is vótak bűvön, de egy igazi gazda sose vett vón idegen kupectúl lovat. Sokan köszöngettek Pistának, jól ismerték a környéken, mindig a legjobban tudta eladni a csikókat, igaz nem is hozott minden évbe , csak két-három évente, s nem adta el akarkinek. Olyan egyszerű vót, s kemény szavú, hogy kupec nála mán nem is próbálkozott. S néha vót aki becsmérlően illette, de nem törődött véle, mert hitte, hogy az ű lovai jobb sorsot érdemelnek, minthogy egy kupec húsz lova közül legyenek egy. Egyik évbe aszonta néki egy kupec a csikóit nézegetve :
-Oszt hogy van az kend, hogy a maga sárga csikaja háromszor annyit ér, mint az enyim? Anyival nem jobb az! Ebben egészen bizonyos vagyok!
Pista csak reá nézett ,s odalépett a kupec csikajához, s csak felemelte a kezit, s a csikó menten hátra hőkölt. Majd odament a sajátjához, s ugyanúgy felemelte a kezit , s a csikó alábújott a kezinek.Ekkor így szólott:
- Tudja kend, az én lovaim nincsek vágva. Szépen dógozva van vélük. Kint alszok vélük az istállóba, s ha nem úgy áll a szeme én mán látom, hogy baja van. Jó takarmányt esznek,meg abrakolnak is, s nem fogom be üköt négy esztendős korok előtt igazán, addig csak tanulnak élni. Egymást szógájjuk, nem csak űk éngemet.
A kupec feltolta a homlokára a kalapját, csipőre vágta a kezit,s mintha jókedve kerekedett vóna, erőlködve kacagásba fogott.
- Ugyan mán! Há kinek van négy esztendeje bajlódni egy igással? Há addig még ötven csikó is megfordul a kezem alatt.
Pista közelebb lépett hozzá, s egészen közel a kupec arcához mondta a feleletit.
-No ezér kerül az én csikóm háromszor anyiba, s mert én tudom ki veszi meg, s az hogyan fog bánni véle. Ezér nem adnék el soha az én csikóimbúl egyet se kupecnek. Mer ha nem kéne a csikóm becsületes gazdának, akkor én hazavinném oszt tovább tartanám.Bár ilyen még sose vót.Éppen ezér gondolom, hogy magok mind utolsó ganyé emberek, s ha tehetném, nem engednék a maga kezibe nemhogy lovat, de élő jószágot se. Nem is kívánok én a maga fajtához hasonlítni, sem közösködi magával, hát menjen innét.
Ezután a kupecok messzire kerülték Pistát, s bizony igen jól tették.
Lassankint kikerekedett a vásár hangulata, s alkudtak szorgalmasan a gazdák a jószágokra. Ha valaki ezen a vidéken lakott az tudta, hogy hízónak való mangalicát Dézsi Pistátúl vesz, fogni való csikót Kovács Pistátúl, fejős tehennek való üszőt meg biztosan Kerekes Feritül. Oszt néha elcsábúlt némely ember az ócsóbb portékára, de abbúl szinte mindég csak a baj gyött. Kehes ló, terméketlen üsző, vagy beteges malac. Vót még jó nehány tisztességes gazda , akiktűl lehetett szép jószágot venni azér.
Pista épp előkészítette a szalonát , hagymát , kenyeret, hogy egyék, mikor igencsak szívének kedves látogatója érkezett. Gecse Gyula bácsi, kinél tanulta, hogy míly keveset tud a lovakrúl.
Az öreg kitűnt a tömegbűl, egyenes szálfa járássával, hosszú szürit sose tette le, s kackiás bajusza mán egész megfehéredett az eltellett évek sorába. Kezeit mindig a háta megett kulcsolva tartotta, igen ritkán beszélt. Elsétált a kupecok előt, egy pillanatra megállott, köpött egy hegyeset, s tovább ment. Lábánál gyött immáron tizenöt esztendeje a kutyája . Egy igazi kuvasz, amik pedig nem vótak csepp kutyák ,de a Gyula bácsié magasabbra nőtt valahogy mindnél. Huba a gazdája szeme állásábúl tudta a dógát.
Gyula bácsi elsétált az árusok mellett, s megállt Pistánál, megemelte a kalapját s így szólott:
-Azt hallottam a környék legszebb csikaját itt árulják, hát igaz-é ez beszéd, vagy csak hordanak az emberek össze hetet- havat? - mondta a szemivel is mosolyogva.
Nézte az öreg a legényt, aki otthagyott mindent, s sietve átölelte az öreget.
- Gyula bátyám! A jó Isten hozta! De örülök magának. Nézze hát meg milyen csikóim vannak! S mondja meg maga, hogy jók-é vagy se!
Az öreg csendesen megnézte a csikókat. Komótosan ráérősen. Közbe csak tekintgetett a legényre.
Pista szedte a bátorságát, hogy Sárárúl kérdezzék.
- Gyula bátyám, oszt hogy megy a sor magafele mióta elgyöttem?
-Mindenki végzi a dógát, hogyan az szükségeltetik. Dógoznak az emberek a fődeken, az udvarokon a házakba.
-Oszt Gyula bátyám, tudja- é , hogy Sárával mi van?
- Ejj fiam, annak a leánynak kijutott. Mielőtt elgyöttél a tróger apja igen meglopta a grófot, majd elmenekült. S Sári féltvén a családja becsületit harmadik éve ingyen szógálja a grófot,s mellette próbál még anyit dógozni, hogy életbe maradhassék idős édesannyával. S még legalább két évig kell dógozni néki, hogy a családja becsülete megmaradjék.
Pista hirtelen mindent megértett, s igen haragos lett magára, hogy anyiba hagyta a dógot, s elfogadta, hogy nem veheti el a leányt. Most olyan izgatott lett, hogy menten el akart futni. De már eldöntötte mit fog tenni.
Az öreg látta , hogy a fiú elhatározásra jutott, s kérdezte halkan.
- Menjek-é veled ?
- Megtenné Gyula bátyám?
- Na akkor ereggyünk fiam, ereggyünk.
Sebtibe fogta vissza a lovakat, s a csikókkal együtt szaporán indultak .
Épp a delet harangozták, mikor a gróf házához értek.
Az intéző gyött elibük, s mondták bebocsátást kérnek a tekintetes úrhoz.
S bár nem vót szokás, ily hirtelen látogatást tenni, amikor azt mondták adóságot gyöttek rendezni , mégis bebocsátást nyertek.
-Adjon Isten tekintetes Uram!
- Adjon isten magoknak is! No hát mi járatba kendtek ily váratlanul?
-Tekintetes uram maga nem ismerhet éngem, mert nem pontosan errűl a környékrűl gyövök. A hatház mellett lakok, a felházi tanyák egyikébe. A becsületes nevem Kovács István , tisztelettel Kovács Gergely legkisebb gyermeke vagyok.
A tekintetes úr reánézett, s nem szólott semmit, csak intett a kezivel ,hogy mondja tovább.
-Becskei Sára ügyébe gyöttem . Azt hallottam , hogy adósságát dógozza magánál, s én ha megfelel a nagyságos úrnak két csikót hoztam az adósság fejibe.
Itt Gyula bácsira néz az uraság.
-Gyula bátyám! Megéri a két csikó?
-Jómagam a leányt is odaadnám értök, ha nem is szép ilyent mondani. - mosolygott az öreg, s megpödörte a bajszàt.
Ekkor a fiatal gróf úr felállt, s így szólott.
- Tudja, én elengedtem volna legalább a tartozás egy részét, de a leány ragaszkodott ahhoz,hogy ledolgozza, mert tisztességesen akart férjhez menni, akinek a nevét nem csúfítja ilyen história. S mert elmondása szerint csak reménykedik, hogy a legény vár reá. Sejtésem, hogy maga az a legény, s akkor bizony megértem a leányt. Elfogadom az ajánlatot, s semmissé teszem az adósságát a leány családjának.
- Köszönöm tekintetes uram.
Kezet ráztak az egyeszségre. S Pista lekötötte a két csikót a stráfrúl, s elindult háztűznézőbe.
Orgona virított a kicsike ház kapujába, az udvar takarosan elseperve. A kiskert bevetve, a hátsó udvaron aprólékok kattyogtak, a kecskék meg a kertbe vótak kipányvázva legelni. Megállt Pista a ház előtt, s a szívét egészen a torkába érizte. S először csak bátortalan, majd kicsit erősebben békiáltott.
-Adjon Isten! Van - é itthun valaki?
A leány lépett ki a házbúl, lisztes vót a keze, s nem is figyelte ki az, mer még vissza fele figyelt édesannyára.
- Várjon édesanyám mingyán gyövök, csak gyött valaki. Mán nem bírok ebbe a hónapba több varrást vállalni , ne haragudjék érte, tán ha vége a veteményezésnek.
Szólt oda a kapuba, mer aszitte, hogy munkát hozott megin valaki, de mán nem bírt többet dógozni. Itt vót a jóidő, kint is sok munka lett, s minden délelőtt a nagyságosnál mosott. A szemibe sütött a nap, s odatette a tenyerit, hogy jobban lássék, s akkor meglátta a legényt, de nem mert bíztatólag szólni, még vót két esztendő az adósságbúl, amit le kellett dógozni. Azt se merte hinni, hogy idáig vár reá a legény, s nem is nagyon tudott megszólalni, nem tudván mit mondhatnék, csak azt érizte, hogy a lábai egész elgyengülnek, s félt ha megszólal, hát nem fog tudni könnyek nékül.
Pista is csak állt, s nem tudta hogy fogjék a beszédihez, de édesapja mindig azt mondta:
"Jobb egyenesen megmondani a dógokat. Nem azér vagyunk a világon, hogy mellébeszéljünk. Akkor is jobb az igazat tudni rögvest, ha az rossz dolog, de akkor is ha jó. Mer akkor menten az igazi valósággal kezd gondolkozni az ember."
Ekkor Pista összeszedte magát, kalapját a kezibe fogta, s azt mondta.
- Én máma tudtam meg Gyula bátyámtúl, hogy miér nem akartad, hogy gyöjjek. Vótam a grófnál , kifizettem az adósságodat. Mer el akarlak venni feleségül, s mer nem akarok mán még két esztendőt várni. A gróf elfogadta, neved s családod becsülete is tiszta maradt , s ezt nem azér tettem, hogy most mindenképp hozzám kell gyere, csak ha akarsz. Ha te is úgy vártál az elmúlott esztendőkbe , mint jómagam.
Sárika meg kellett támaszkodjék a tornác oszlopába, vette a nagy levegőket, de nem bírta ki , olyan mélyrűl felszakadó zokogás tört elő belüle, hogy attúl kellett félni menten elalél. Édesanyja is kiszaladt a házbúl a leány hangjára.
- Mi lelt gyermekem! A jó Isten szerelmire mi lelt ? - ekkor meglátta a legényt a kapuba, s ő maga is a szája elibe kapta kezit,mert kiszakadt belüle is egy kiáltás. De látta, hogy a leánya igen odavan, átkarolta s megtámogatta. Majd odaszólott a kapuba.
-Ne álljék ott kend, gyöjjön beljebb. - mondta egészen halkan , szelíden. S eltökélte, mivel nem halotta mit mondott Pista, ha azon múlik, hát ő maga dógozza le még a maradék két esztendőt, hogy a leánya boldog lehessék ezzel a legénnyel, s a leány lelke is nyugodt legyen, hogy tisztességes családbúl gyön.
Leültette a leányt a karosládára, a vedérbűl vizet mert néki , hogy igyék s kissé megnyugodhassék. A legényt leültette a hokedlire, s annak is tőtött egy pohár vizet.
Kicsit elcsendesedtek s mindenki lassankint megnyugodott. Mikor Pista megszólalt.
-Drága Sárikám , a szívem mindig tudta , hogy jót szeret, de nem értettem mégis mér nem lehetel a feleségem. Minden leveledet százszor olvastam, mert a te kezed írássa van benne. Mond meg nékem igaz lelkedre, hozzám gyössz-e? Vagy ha nem aztat is. Jobb tudni az igazat. Mindig jobb.
Sárika csak nézett a nagy kék szemivel, arca egész kipirult a sírástúl, csak nézte a legényt, s gyönyörködött benne.
- Tudod Pista nem hittem ,hogy meg fogol várni. Aszittem el se olvasod a leveleket, abba se lehettem biztos , hogy kézhez kapod űköt.Csak minden este aztat kértem a Jó Istentűl, hogy aggyon néked türelmet hozzám, hogy megvárjál éngem. Én sose tudnék más felesége lenni, csak a tied.
Kovácséknál igen nagy készülődés ment, lakodalomra készültek az egész család legnagyobb örömire. Hozták a rokonok a tyúkot , a bort , a tojást . Szépen elkészült a menyasszony ruhája is. Mindenki egybevót mán, hogy induljanak a templomba a paphoz.
Ám ekkor egy úri kocsi állott meg a kis tanya előtt, s mindenki csudálatára az ifjú gróf lépett ki belüle. S a házigazdát kereste , s annak feleségit.
Igen elcsendesedtek a népek, nem tudták mire vélni a cifra laátogatót. Mikor kijött Gergely gazda, csak állt ott, s nézte az ifjú grófot. S megszólalt halkan.
- Éppen úgy néz ki nagyságos uram, mint az édesapja ennyi idősen. Minek köszönhetjük a látogatását?
- Kicsit ugyan zokon vettem, hogy nem hívtak meg a lakodalomba,de ennek ellenére nászajándékot hoztam. Magukat igen szerette az édesapám, mindig azt mondta, ha ilyen emberek tennék ki az országot, az ördög is meghalna, mer nem volna dolga.Így apám emlékére szeretnék köszönetet mondani a magam módján.
Hol van hát az ifjú pár?
Ekkor Sárika és Pista is előjöttek, s nem igazán értették mér hoz nékik a nagyságos úr ajándékot.
- Isten hozta nagyságos úr! - köszöntötték
- No , először arra gondoltam visszahozzom a két csikót, de azok annyira remek jószágok , hogy sose válnék meg tőlük, így arra gondoltam hogy az Ostoroson van egy szép darab földem, legelővel , takaros kis házzal. Azt adnám nektek nászajándékba, s kérnék valamit . Amikor csikó születik nálad, az első legyek aki megnézheti.
Az egész násznépnek elakadt a szava . Sárika és Pista az Ostoros tanyán kezdték meg közös életüket. A grófot elhívták a lakodalomba, s ott igen jól érezte magát. Mikor vége lett a mulattságnak Mariska néni és Gergely bácsi éppen lefeküdni készült pár órára, mielőtt a kakas kukorékolni kezd, s hívja őket a munkára.
Mariska néni így szólt.
-Tudod Gergely drága jó uram, én nem gondoltam annak idejin, hogy te vársz reám anyit. Nem reméltem, hogy kibírod. Minden nap kértem az Istent , csak a mai napra aggyon néked elég türelmet.
Gergely bácsi megfogta Mariska néni kezit, megcsókolta az agyon dógozott ráncos , idős kézfejit, s aszonta:
- Sose tudtam vóna mást szeretni, csak téged. Még egyszer anyit is vártam vóna reád. Még egyszer anyit is.
-rácz mónika-
|
|
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
2021-08-22 15:36:54, vasárnap
|
|
|
Nagyon hideg vót azon az éccakán. Feri összehúzta magán a vékony zubbonyt, alatta nem viselt csak egy ócska inget. Rettenetesen fázott.
Útközben lelt egy tanyát, s ott próbálta meghúzni magát valahogy reggelig. Akart vóna aludni még kicsit. Tudta ,hogy még mindig nem odahaza van,mert nem értette az emberek beszédit.A kezei egészen elgémberedtek a hideg szélbe. Látta,hogy vannak tehenek is,igen csalta a gondolat,hogy belopódzék hozzájok melegedni s egy kis finom tejet inni,de nem mert.
Ahol tehén van,ott kutya is van, s ha azok észreveszik, akkor sose ér haza ,csendőrt híjnak rá, oszt visszaviszik. Ha mán idáig eljutott, ezt a kicsit valahogy kibírja. Kilencedik napja gyalogolt. Odafele szekérrel vitték őket, az is megtartott majd egy hétig. Biztos nem jó fele indult meg.
Nem baj,Isten majd hazavezeti.
Vajon várja-e még őtet a hites felesége? S ha várja is Rózsika , ugyan elfogadja-e még férjinek ennyi idő után? Három esztendő nagy idő.
S a kis Ferkó mekkora lehet mán? A bajsza még csak nem pelyhedzik,de lassan legény lesz belüle. Megismeri-e majd ütet? Meg a kis Ilonka,a szép barna haja mindig lobogott utána, s úgy tudta neki mondani mikor hazaért a fődekrül
"drága édesapám,gyöjjön üjjön le,pihenjék, hozok vizet a lábának"
Feri minden este végig gondolta ezeket a dógokat,s hiába nem tudott biztosat felőlük,mindig kérte a jó Istent,hogy irányítsa a lábát haza hozzájok, s amíg hazaér vigyázzon reájok.
A csípős szél átjárta a gúnyáját, az éhség mardosta a gyomrát,harmad napja nem tanált semmi ehetőt útközbe. Még egy kis fagyos kökényt se. Nem vót itt semmi se.
Fele vót hajdani tenmagának. A csizmája talpán tenyérnyi lyuk vót, a lába megkékülve mán a hidegtül.
Minden este elmondta az imádságot, amit még édesanyja tanított neki:
"Őrangyalom szívből kérlek,
Minden rossztól őrizzél meg,
Életemben légy vezérem,
Halálomkor állj mellettem.
Amen."
A többi imádságot mind elfeledte. Csak ezt az egyet hajtotta mindig magába, amikor igen keserves munkát kellett végeznie abban a táborban.
Amikor nem érezte a kezit,mert csurgot belüle a vér a lapát nyelitül,amikor olyan éhesen feküdtek le,hogy vót aki összeverekedett egy leesett darab kenyér végiér.
Csak ezt az esti imádságot mondotta mindig magába. S mikor tehette hozzátette a saját gondolatait is,de nem akart nagyravágyónak látszani a mindenható szemibe,hát mindig csak ugyanaztat kérte.
Hogy vigyázzék a családjára, s őtet vezesse haza hozzájok.
Egészen megmelegedett a szíve ezektül a gondolatoktúl.
Mintha valami mozgás lett vón az udvaron. Azt remélte a disznóól hátához csak nem megy a gazda hajnalig, ott legalább a szél nem érte.
Setétség vót,nem sokat látott,de a teheneket hallotta, s a pár óra alatt amíg aludt, azt álmodta ,hogy friss tejet iszik a bádogjábúl odahaza, a konyhaasztalnál ülve.
Rózsikája vacsorát készít, Ilonka lábvizet hoz néki, Ferkó fia meg elmeséli mi vót máma otthon,még apja a fődön vót, s ő mit dógozott odahaza .
Rózsika a piros zsíros kupa ajjárúl kaparta ki az utolsó fél kanál zsírt, rántott levest csinált vacsorára. Ilonka mingyán hazagyön a libástúl, Ferkó meg napszámba van, bár egyiknek se tudnak fizetni,de legalább enni kapnak.
Senkinek sincs semmije,mindent elvittek a katonák. A két gyerek is, ő maga is hajnaltúl napestig dógoztak,mégse jutottak sehova. Épp csak annyi vót ,hogy nem kopott fel az állok.
Fickó kutya vakkantott,de tudta ,hogy mán a gyerekek gyönnek,kiszedte a levest hülni,jó karaj kenyeret vágott hozzá, az még vót hál Istennek. Legalább avval lakjanak jól,ha más nem nagyon van.
Kipirosodott arccal léptek be mind a ketten.
- Adjon Isten édesanyám - köszönt Ilonka.
-Adjon Isten - szólt Ferkó is.
- Isten hozott benneteket drága gyerekeim. Oszt sok munkátok vót -e máma?
A két gyerek huncutul ,mosolyogva összenézett. Ilonka benyúlt a tarisznyába s elkezdi kipakolni a konyha asztalra ami benne vót.Egy darab szalonnát, fél tucat tojást, négy fej hagymát, s vagy tíz szem nagyobb kompért.
Rózsika a mellkasához szorított kézzel félig leült a hokedlire. S levegő után kapkodott.
- Drága gyerekem, mondd meg édesanyádnak menten, honnet van ez a rengeteg minden?
- Nyugodjon meg édesanyám! - mondta sietve Ilonka, s nagyon megijedt,hogy elsiette az ajándékozást, s édesanyja rosszul lesz a végin,mer azt hiszi valami bajt csinált.
- Édesanyám! A libás máma eladott húsz libát!Húszat! Pénzér ! - s miközben ezt mondotta, úgy csillogott a szeme ,mint az esthajnal csillaga,mikor egyedül lakik az égen. Közbe édesanyja kezit simogatta,nyugtatni próbálta.
-Édesanyám ! Aszonta a libás Jóska, így tud éngem kifizetni,nem akarja ,hogy csak a napi betevőjér dógozzak. Pénzt nem tud adni , megy vásárra vele. Újra vásár lesz édesanyám.
Rózsika magához ölelte a gyerekeket, s hullottak a könnyei örömibe.
Lassan estére járt az idő, melegített egy keves vizet a kályhán ,hogy mosakodhassék a két gyermek .
S míg a víz melegedett, pár szál cickafarkot szedett a kiskertbül,mán csak annak vót ebbe a hidegbe virága.
- Ferkó! Ilonka! Elsétálok a feszülethez.
- Menjünk magával édesanyám? -kérdezte Ferkó. Mahónap serdülni fog a bajusza, szép szál legény lett belüle. S tisztára úgy néz ki ,mint Feri ennyi idősön. Vékony , szíjas legény, a haja olyan barna,mint a frissen sült kalács haja, s olyan a szeme, mint a fagyott kökény.
Az asszony csak nézi a fiát, s gyönyörködik benne, közbe a vérző szívét próbálja titkolni.
- Maradjatok fiam, láttam reggel mikor mentetek, megálltatok ott.
- Minden reggel megájjunk édesanyám, imádkozzunk Ilonkával,hogy adjon édesapánknak erőt hazagyönni, nekünk meg erőt megvárni.
Rózsika szeme megtelt könnyel, s mert nem akarta ,hogy a fia elkeseredve lássa ,ki is fordult az ajtón sebesen, s csak visszaintett az ajtóbúl Ferkónak.
- Jó van fiam,mosdjatok , s feküdjetek,hónap dolog van . Tűzre tégy még két darabot, nemsoká meggyövök.
- Jó van édesanyám.Isten áldja.
Ám Ferkó tudta,hogy az édesanyja jó sokáig kint lesz, s imádkozni fog.
Rózsika odaért a feszülethez, elrendezte Krisztus urunk lábánál a szép eleven sárga cickafarkot.Mikor evvel megvót, nem érdekelte se hideg,se eső ,se hó, se sár. Minden este jött. Három -négy naponta hozta a friss virágot a vázába. Télen mikor nem vót más, magyal ágat szedett, fenyőt, csipkebogyót.Mikor mit lelt.
S mikor ez szépen megvót, letérgyelt s kérte az Istent. Mindig ugyanarra, mindig máshogyan. Vezesse haza az urát élve, s őket tartsa meg életbe, ameddig hazaér.
Minden este. Minden időjárásban. Mindig.
Feri nagyon fázni kezdett, érezte a hajnal jeges hidegit. Hiába húzta össze a zubbonyt nem segített az mán semmit. Tudta indulnia kell,különben megfagy.
Lassan mozdította tagjait, s azok recsegtek is becsülettel.Előrül hallotta ,hogy kutya ugat,na -gondolta -szaporázni kell, még a végén itt lelnek.
S ahogy vót éhesen , átfagyva elindult valamerre. S azt remélte,hogy most rátalál a hazavezető útra, vagy valakire ,akinek érti mán a beszédit.
Egész nap ment anékül,hogy bárkivel is találkozott vóna. Még egy kóbor jószág se járt arra. Kezdett besetétedni, s mivel nem talált semmit ahol meghúzhatta vóna magát az éjjel, gondolta elimádkozik hangosan, s azutt tovább megyen.
Ott kint a senki fődjén letérgyelt, s elmondta az imádságát. Igen nehezire esett felkélni,de mikor állt fel, mintha valami világosság látszódott vóna a messzeségbe.
Elindult hát arra, s abban bízott hogy talál valami ennivalót, mert kezdte magát igen erőtlennek érezni.
Mikor egész közel került a világossághoz látta,hogy egy juhász ember ül a tűznél, s egy bojtár. Két komondor feküdt mellettök kicsit odébb,nem lett vóna jó kapkodni.
Feri minden erejét összeszedte,s odaszólt.
- Jó estét bátyámuram!- s várta vajon érti- é amit válaszolnak, vagy rákűdik a kutyákat, de a szíve olyan hevesen vert,hogy szinte kihallszott a mellyibül a dübögésse.
A juhász ember reá nézett, de nem mozdult. A két komondor csak arra várt,hogy mi a döntés. Egy szempillantásnyi mozdulatára a két kutya visszafeküdt.
-Osztán te ki vagy, oszt mit akarsz itt?-kérdi a juhász ember szűkön.
- Én kérem alásan ,Balástyai Ferenc vónék, s fogságbúl szöktem, útbaigazítást kérnék.
Az öreg pödörített egyet bajuszán, s egy ideig csak nézte a jövevényt.
-No , ülj akkor ide , s melegedj a tűznél . Miska fiam,hozz egy darab kenyeret meg szalonnát he, meg az ócska szűrömet.- szólt oda a fiatal bojtár legénykények a juhász.
Miska került-fordult, s Feri mán evett, melegedett. Éppen öt harapást bírt enni mindenbül, s olyan jól lakottnak érezte magát,mint aki vasárnap délbe nem bír magával,oszt a kiadós ebéd után még megeszik egy darab kalácsot is. Szinte kifulladt a nagy lakomába.
A juhász ember szította a pipájába a parazsat, s nem szólt semmit, csak nézte elégedetten Ferit ,ahogy jól lakott egy kutya kölyöknek való étekkel.
-No te Balástyai Feri, most csak aludj nyugodtan, mert Csahos meg Vezér őrködnek az écaka. Erre olyan nem gyön, akiktűl űk félnének.
-Köszönöm bátyámuram, remélem egyszer megszógálhatom a jóságát.
Erre az öreg mán nem mondott semmit se.
Ferit nem kellett altatni. Hajnalba meg kellett lökni az öregnek,hogy magához térjen.
-No fiam erigy .Ha a nyárfasor fele mégy estére a hatházi tanyáho érsz. S ha jól sejtem,onnet mán tudni fogod az utat.
Feri lekanyarította a szűrt a vállárúl,menten hiányzott is a jó melegség amit adott addig.
-No csak vidd azt a szűrt fiam, s hadd ott a hatházi tanyán Komonyai Marinál, s ott én megtalálom.
Feri elkezdett hunyorogni, s most ébredt reá,hogy az écakai szállásadója nem vót más ,mint harmadik tanyaszomszédjának komája. Juhász ember létire ritkán jött be a faluba, kint vót a nyájjal szinte mindég.
-Lajos bátyám maga az?
- Én vagyok hát. Jó ,hogy mán vén vagyok, oszt nem kellett mennem abba a háborúba.Mer aki kitanálta ,hogy verekedni kell a fődér, azt kellett vóna legelőször valami tülle okosabbak fejbe vágni becsületesen egy fokossal,mondom néked. - s itt köpött az öreg egy embereset.
-Eriggy fiam hazafele. Első leszel aki visszagyött.
S ezzel odalépett Ferihez, vállára tette a kezit, a szemibe nézett, az öreg szemei megteltek könnyel.
Feri pedig szinte futva indult haza,tudta setétedésre odaér.
A nap lement már a nyugati határon. Szokatlan csend terült széjjel az egész tájon. Rózsika éppen a feszülettűl kezdett térdelésbűl felállni. A lemenő nap verese egész elhomályosította a látását.
Már éppen fordult vóna a tanyaház feli,mikor meglátott egy alakot .
Szeme elibe ernyőzte tenyerit ,hogy jobban lásson.
S bár látta , amit látott, de hinni nem merte.
S mert azt gondolta végképp elment az esze,visszafordult a feszülethez, újra letérdelt s mondotta magába:
- Inkább imádkozom még egy kicsit, s akkor tán visszagyön a józan eszem.
Nem tudja meddig imádkozott még,de arra gondolt ,ha mán az ima se segít,igen nagy a baj. Szó szerint az ura hangját hallotta
a háta megett .
Olyan tisztán,mint ahogy az erdei patak fut.
-Rózsikám. Drága feleségem . Te vagy az?
S ő úgy,ahogy vót térgyen állva ,egészen lassan odafordult a hangnak irányába. Nem vette észre,hogy az ura felire fogyott, hogy ősz szálak tarkítják kalács fényű haját,hogy rongyos. Nem látta ő, csak azt a gyönyörű legényt,aki megkérte az ő kezit egyszer, s akkor azt mondta neki.
- Téged éntűllem többet senki el nem szakíthat, ha azt mondod hozzám gyössz.
Hozzáment. S most az ura tényleg visszatért hozzá három esztendő után.
Rózsika ráborult a lábára, s csókolta a lyukas csizmát, s könnyeivel mosta tisztára.
(Szerző:Rácz Mónika)
(Fotó:Rácz Mónika)
Minden jog fenntartva, a részek és az egész terjedelemre, valamint a fotóra. Kizárólag változatlan formában osztható, képet is beleértve.
Minden visszaélés jogi következményeket von maga után.
|
|
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
2021-08-22 15:34:03, vasárnap
|
|
|
A vasaló olyan nehéz volt,a kis Sárikának,hogy alig érezte a karját. Pedig megmondta Erzsi a nővére,hogy "mire hazagyövök a kapálásbul a vasalás meglegyen,mert az mán sok vóna,ha még aztat is nekem kéne megcsinálni". Szított reggel parazsat,hogy Sári tudjon elkezdeni vasalni.
Nagyon nehéz munka vót ez. Sárika meg csak tizenkét éves,vékonydongájú ,csenevész kis leányka.Az édesanyjuk éveken át vasalt a tiszteletesnél,meg a templom vásznát. De azért ez mégis más,édesanyja már nem tud segíteni,elment édesapához. Cudarul itthagyták kettejüket magukra. Mind a ketten ,egy pillanat alatt elmentek,összeestek ,meghaltak. Napra pontosan egy év különbséggel. Azt beszélte a falu,hogy megszakadt az asszony szíve az ura után.
Egy ünneplőjök vót,ha azt megpergeli, Erzsi biztosan nagyon mérges lesz. Napi tíz órát kapálni járt,hogy saját magukat kistafírungolja.Szépen telődött is a tulipános láda.Esténként együtt hímezgettek,megvarrták a nagyságosék gúnyáit,ami megszakadt. Sári meg otthon látta el a jószágot. Igaz nekik csak aprólék volt,meg két kecske. Sárika nagyon szerette a kecskéket.
Ha tehette volna egész nap csak azokkal van kint a legelőn.Olyankor mindig el tudta felejteni pár pillanatra ,hogy mennyire hiányzik anyja, apja. A két kecske -Cserfes és Csámpás-magától jött, ha elérkezett a fejés ideje.
Sárika éppen bevégezte a vasalást,kiteregette a vánkosra az ünneplő ruhákat, arra gondolt ,hogy édesanyja milyen büszke volna rá. Nagyon szépen sikerültek. Gondolt egyet, került-fordult,kiszaladt a kiskertbe, megnézte mit lehetne főzni,mire Erzsi hazajön a kapálásból. Igen nehéz munka volt,és mindig örült,ha Sárika főzött valamit,mire hazajött.
"Főzök egy kis kompérlevest."
Ezt így jól elgondolta a gyereklány. Derékig érő ,aranyszőke haját koszorúba tekerte,nehogy hajat kelljen vacsorálni Erzsinek a hosszú munka után.
Odatette a levest főni,kiszaladt összeszedte a tojást,szedett egy kis ződet az apróléknak,húzott vizet a kútrúl a jószágoknak. Vezér a nagy fehér kutyájuk mindenhova kísérte Sárikát. Minden lépését őrizte, szem elől sose tévesztette.
Kezdett magason járni a nap, Erzsinek lassan jönni kellett hazafele. Sárika kiszaladt a kapu elé,hogy meglesse ,jön-e már. De csak nem jött,pedig rég elharangozták a delet. Mán itthon kéne lenni.
A leves is igen finom lett,de Erzsi csak nem jött még.
No nem baj, biztos többet kell ma menni, addig gyúrok levestésztát gondolta a leány, Erzsi milyen boldog lesz,hogy nem neki kell gyúrni.
Tett-vett a leány,de csak nem jött Erzsi haza. Egyszer csak Vezér ugatni kezdett,de hallszott,hogy ismerős jön.
Sárika szaladt ki a házból,hát Bertók Jani áll ottan, a csendőr.
-Adjon Isten Sárika!
-Adjon Isten János! Mi járatban?
- Erzsidet hoztam, beleállt a kapa a lábába,mikor megugrott a fődön, mer valami jószágot láttott, s megijedt. Bözsi nénjéhez vittem előbb,bekötötte neki, aszonta hónap elgyön reánéz,de csúnya a seb Sári, aszonta nem tudja mi lesz. El van alélva kicsit,mert Bözsi nénje pálinkát adott neki egy kicsit,hogy ne szenvedjen. Aszonta hónap hoz még belüle.
János leszállt a stráfrul,hátulról leemelte Erzsikét. Aki nagyon sápadt vót, de nem látszott betegnek, csak úgy ,mint aki alszik.
Sárika könnyei megeredtek. Hát mi lesz most ővele,ha Erzsi is itthagyja? De egyetlen szót nem bírt mondani.
Ahogy Bertók Jani hozta az ölébe a testvérét,az jutott eszébe Sárikának,hogy milyen sokat reménykedett abba az Erzsi,hogy János egyszer megkéri a kezét. Két esztendő óta megvót a kendő hímezve neki,de valahogy Bertók Janinak mintha nem kellett vóna feleség.
Sárika ment előre, s mutatta az ágyat, hová tegye.Éppen most tettek bele tiszta szalmát,olyan illat vót a szobába,mint a legfrissebb szalmakazalban.
János szippantott is egy hatalmasat .
-No Sári viseld gondját,hónap megint elgyövök. Kell-e néked valami a falubul? Messzi van az gyalog,addig nem kell itthagyni egyedül.
- Nem kell semmi János. Isten megáldja.
János megemelte a süvegét,s elindult. Majd a kapuból visszafordult,mint aki elfelejtett valamit,de meggondolta ,s mégis inkább hazaindult.
Sárika borogatást csinált,levette Erzsiről a piszkos ruhát, tiszta inget húzott rá,megmosdatta, a haját is leengedte.Türülgette az arcát egész éjjel,de Erzsike csak nem ébredt fel.
-Milyen szép vagy drága testvérem. -mondta neki Sári.
Erzsikének olyan sárga haja volt,mint az érett búza kalásza.Szemei kékek ,mint a nefelejcs,szinte világítottak. S olyan volt a kacagása,mint mikor egy marék gyöngy gurul széjjel. Bár azt a kacagás senki nem hallotta,mióta a szüleik meghaltak.
Erzsi elfelejtett nevetni.
Tizenhat évesen az jutott neki,hogy fel kell nevelnie a kis húgát,és kistafírungolni mind a kettejüket.
Sárikát elnyomta a buzgóság pár pillanatra a székben,amit az ágy mellé húzott.
Lassan pirkadni látszott,Erzsikének lement a láza, úgy vélte. Halotta,hogy Vezér ugat,de azt is ,hogy ismerőst. Indult kifele,még hallotta az öreg Dézsi Pista bácsi hangját,ahogy Bözsi néninek mondja.
- Visszafele begyövök Bözsikém,ne gyalogolj. Oszt gyógyitsd meg azt a gyereket né. - kalapot emelt Sárikának, s elporoszkált lassan Kesével a dolgára.
Bözsi néni nagy kosárral érkezett. Sárika egészen megkönnyült,hogy nem maradt egyedül. Megölelte Bözsi nénit, az öregasszony meg visszaölelte, s nem engedte el rögtön,hanem hagyta hogy elkezdjen sírni a gyermek,mígnem már zokogott , az asszony meg csak ringatta, s a fejét simította.
Mikor kicsit elcsendesedett Sárika, Bözsi néni megtörülte az arcát a vállkendője sarkával.Két kezébe fogta a gyereklány arcát, s azt mondta neki.
-No most ,hogy ezt kiadtad magadbúl ,ereggyünk oszt gyógyítsuk meg az Erzsi leányt,micsoda dolog ,hogy ágyban fekszik kapáláskor ? - mosolygott huncutul az öregasszony.
-Drága Bözsi néni , áldja meg az Isten,hogy eljött.
- Ugyan hogyne jöttem vóna gyerekem,hogyne jöttem vóna. Hát mit mondanék a Jó Istennek,ha nem jöttem vóna,oszt az Erzsi itt hal meg neked? Nem vót érkezésem?
-Bözsi néni ,én úgy félek. Meg fog gyógyulni Erzsike?
- Nem tudhatom én még azt,de tesszük amit tenni kell,és minden úgy lesz, ahogy lenni kell. Oszt imádkoztál-é kislyányom?
-Nem nagyon.Igazán elfelejtettem Bözsi néni. Most Isten megharagszik,és Erzsi meghal?- nézett rémülten Sárika.
-No ide figyelj te gyerek. Isten nem haragszik. Soha. Isten legfeljebb szomorkodik,ha megfeledkezzünk arrúl,hogy ő mindig szeret minket.Most ereggy melegíts vizet,s közbe szólj egy pár szót Istenhez,hogy nem felejtetted el.
Sárika futott vizet melegíteni,Bözsi néni meg vitte be a kosarát,amiben gyógyító növények,főzetek,kenőcsök lapultak,meg a tenaprúl megmaradt kalács egy darabja,egy kis flaska pálinka,kifőzött gyócs,meg a biblia.
Eltelt lassan a nap, a sebet átkötözték,Erzsit megmosdatták.Egész nap csendesen beszélgettek mellette, de Sárika közben ellátta a jószágokat.Uzsonnára ettek kalácsot friss kecske tejjel.Vezér ugatott, azt hitték megjött Pista bácsi,de Bözsi néni korainak lelte,mert messzire ment az ember fuvarba,csak sürvedésre várta.
Bertók János jött,hisz ígérte magát mára.
-Adjon Isten Bözsi nénjém. Mit hozott a mai nap?
-Adjon Isten János. Nyugalmat,de még nem tudjuk. A seb szépen gyógyul,csak ez a leány nem akar ébredni,pedig mán illene. Aszittem úgy hagyom itt,hogy mán evett valamit.Hát te fiam mit csinálsz itt?
János ,aki egész fiatalon csendőr lett,szerette az igazságot,szép magas ember vót,és nagyon talpraesett is,most egészen érdekesen kezdett viselkedni,pedig Bözsi néni az édesanyjának vót legidősebb testvére.
-Tudja..nénje...csak itten mentem hazafele.Oszt gondoltam megnézem a leányokat. Hogy kell-e valami...Vagy..na ...tudja...csak itt mentem el...-mutat kifelé az utcára.
-János fiam,lányos házhoz legény ember csak hivatalból megyen,vagy háztűznézőbe.Árváknál meg még akkor is megáll a kapuba. No ,de majd ez is rendbe lesz. Most eregy innét haza fiam. Ha hónap is jönnél,gyere el értem fejés után, oszt akkor elhozol,és nem egyedül jössz ide.
- Jó van Bözsi nénjém,jó van. Bocsásson meg. Gyön magáé Pista bátyám?
- Vót mán olyan ,hogy nem gyött?- nevetett fel Bözsi néni.
- Na látja, olyan még sose - János is elnevette magát.
Bözsi néni három napig járt Sárikáékhoz. Erzsike a másodikon felébredt,enni kért mert nagyon éhes volt.
-Bözsi néni,áldja meg az Isten,hogy meggyógyított engem.
- Köszönd az Istennek fiam. -mosolygott az öregasszony.
- Neki is megköszöntem mán.Tudja milyen furcsát álmodtam,még odavótam? A Bertók János hangjával álmodtam Azt álmodtam itt áll a ház ajtajába,oszt kérdi mi van velem.Bolond egy álom Bözsi néni ,mit gondol?- s erre úgy elpirult,hogy a haja tövéig veres vót az egész arca.
Bözsi néni egybül megértette mi folyik itt, de azér úgy tett, mintha semmit nem látna.
-Nem álmodtad Erzsike - csilingelt Sárika hangja, s egyfolytában csak simogatta a testvére kezét csak, hogy érinthesse.
-Mit beszélsz te gyerek? Tán itt vót János, vagy mi? - horgadt fel Erzsi,de látszott,hogy azon mérgelődik,hogy rajtakapták .
-Itt vót bizony.Minden nap gyött. Hozta-vitte Bözsi nénit,de még a kendőjét is elhozta délbe neki, meg erre ment haza ebédelni is.-lelkendezett Sárika.
Erzsike erre mán nem tudott mit mondani.
Bözsi néni átvette a szót.
- Erzsikém oszt mikorra leszel olyan jól ,hogy főzöl nekünk valamit ,hát átjönnénk a Jánossal meg Pistámmal ebédelni,oszt akkor biztosak vónánk benne ,hogy felgyógyúltál.
- Mit gondol Bözsi néni ,vasárnap templom után tudnának jönni?
- Hát leányom,ha azt mondod,hogy mán jól vagy,akkor vasárnap elgyöjjünk a templom után,de Jánost én nem híjhatom meg a te házadba,azt neked kell,ha gyön értem máma.
- Úgy lesz Bözsi néni,úgy lesz.
Nekilátott Erzsike felöltözni a templomba,minden étel készen vót,tepsis húst sütött, tyúkbúl levest, meg olyan túrós- bélest,hogy a Komonyainé Mari néni is érezte a hatházon az illatát.
A templomból együtt jöttek haza Pista bácsi, Bözsi néni, a két leány, Levente a Pista bácsi siheder fia,és odaért a Bertók János is.
Erzsikénél szebb leány nem vót azon a napon, tíz faluba. Mikor János belépett a házba,levette a kalapját , s köszöntötte a háziakat.
Az asztalon gyöngyözött a húsleves,de a két fiatal csak egymást látta. A többiek halkan beszélgettek, s ették a finom ételt. Egyiket a másik után.
Egyszer János megköszörülte a torkát s megszólalt.
- Erzsike, az Isten kegyelmes hozzám,mert meggyógyultál. Azon a napon,amikor elvágtad a lábod,s nem akartál felkélni, én megígértem a teremtőnek,ha jobban leszel, én csak azért fogok élni,hogy Te és Sárika boldogok legyetek, s egy család lehessünk. Mondd meg igaz szívedre, leszel-é a feleségem?
Erzsike nem szólt egy szót sem,csak felállt az asztaltul,kinyitotta a tulipános ládáját, s a legtetejérül elvette a kihímzett kendőt.
Odanyújtotta Jánosnak,aki kicsit zavarba jött,nem tudta most mi történik.
- Az nem úgy van, hogy megkérik a leány kezit,oszt akkor készíti a keszkenőt? Te csináltál egyet, hogy majd amikor megkér valaki legyen egy?
Bözsi néni ódalba lökte Jánost, hogy több bolondságot mán ne beszéljen.
-Tudod János - szólt Erzsike - ez a keszkenő két éve van készen.
Én mindig csak egy ember felesége akartam lenni.Annak az embernek a neve van a kendő sarkába hímezve,ha elolvasod te magad is láthatod.
János kezibe vette a finom darabot, kihajtotta s kereste a belehímzett keresztnevet, ahogy a szokás vót.
A keszkenő sarkában nem egy keresztnév volt .
Hanem az: Bertók János
(Szerző: Rácz Mónika)
Minden jog fenntartva! Beleértve a részletek és az egész közlését. Kizárólag változatlan formában osztható, fotóval együtt.
Minden visszaélés jogi következményeket von maga után!
|
|
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
2021-08-22 15:27:56, vasárnap
|
|
|
Amikor a dűlő felső szélin nyiladozni kezdett a hóvirág, elérkezett lassan a tavasz. Esztike és Boldizsár csak nézték az oskolába menő többi gyereket, nekik nem lehetett mennijök, sok vót a dolog odahaza. Apjok pedig keményen büntette a legkisebb engedetlenséget is. Nem annyira szóval,mint inkább nadrágszíjjal, meg az ostor nyelivel. Sok nyomot hordott utána a két gyerek, pedig nem vótak űk rosszak, csak az édesapjok nemigen tudott parancsolni a kezinek, oszt olyankor odavágott, ha néki nem tetszett valami.
A két gyermek csendesen mindent azonnal megtett , amit feladatnak kaptak. Olykor egészen eszetlen kívánságai vót az apjoknak, mintha csak űköt akarná kínozni. Egyszer Boldizsár még éppen csak betőtötte a hat esztendőt, oszt álló nap állnia kellett a Sári kanca mellett , oszt hajtani rúlla a legyet. A kanca se tutta miér kell ez, meg Boldizsár se. Csak ottan állott étlen-szomjan naphosszat, oszt mikor elgyöngült a lába a kislegénynek, s leguggolt egy pillanatra , hát édesapja éppen meglátta, s olyat sózott az ostor nyelivel a hátára, hogy menten bekékült néki. Esztike mán nyóc esztendős volt , s titokban kivitt egy darab kenyeret a testvérének, meg egy pohár vizet . S ez bizony hatalmas cselekedet vót tülle, mer ha az apja meglátta vóna, bizonyosan véresre püföli a csupasz fenekit szíjjal.
Bérci Elemér mogorva ember vót odahaza, nem úgy künn a világba. Mindenki vicces,mulaccságos embernek tartotta, aki egyedül nevelte a két gyerekit, s azok míly hálátlanul viselkedtek véle - így mesélte mindenkinek- semmi nem elég jó azoknak.
Iskolába se akartak menni - dehogynem akartak vóna.
Így tellett a két gyermek élete a Bérci tanyán. Csendbe vótak, örültek, hogy éltek. Estenkint együtt aludtak el, de egészen nyugodtan azér nem aludhattak, mert vót olyan, hogy az apjok kapatosan gyött haza, oszt akkor éccaka is kiparncsolta üköt az ágybúl, oszt mikor mihez vót kedve, aztat kellett a két gyermeknek tenni. Vót ,hogy csizmát kellett pucolni vót, hogy ganyét hordani, vagy vizet húzni a kútrúl, vagy az udvart seperni. Mindegy vót, hogy tél vagy nyár van, van é rajtok ruha vagy nincs. Vót , hogy egy szál ingbe, meg gatyába hajnaltúl reggelig havat lapátoltak. Mikor mán meg vót kékülve kezök-lábok, s alig bírtak mozogni , akkor bémehettek felőtözni, kaptak egy pohár tejet, oszt csinálni kellett a napi munkát. Étetni, fejni, ganyézni, benn a házba takarítni. Mer patyolatnak kellett lenni a portának. Senki nem láthatott nálok semmi furcsaságot, ha arra vetette a sors . Ha véletlen elvitte űköt az apjok valahova-leginkább templomba egy hónapba eccer, hogy lássák, milyen szép család is az övék-, hát igazi mintagyerekek vótak. Mer hát ugye hogyan is mertek vóna nem azok lenni?
Elteltek így az esztendők, a két gyermek szívének egyetlen menedéke az édesanyjok emléke, ki még Boldizsár születése után elment a Teremtőhöz. Meg amirül nem tudott az apjok, lakott egy asszony az erdőbe, többen boszorkának monták, kerülték is.A két gyereknek nem sok félnivalója vót idegenektül, s lassankint tehen meg disznó legeltetés közbe összebarátkoztak Márival.
Mári egyedül élt a tőgy erdő felső szélin,fél úton a faluba, alig fél óra járásra Esztikéék házátúl. S mikor a gyerekek apja messze ment vásárba, hát mindig ott legeltettek Mári közelibe, s mikor Mári meglátta üköt, menten valami finomságot kezdett főzni.
Mári eltemette a férjét meg a leányát hét esztendeje. Akkor fogta magát , s kikőtözött öregannyátúl reámaradt viskóba az erdő szélire, oszt onnantúl kerülte az embereket. Ha szép ruhát kellett varratni azér meglelték,mer olyan ügyes keze vót, hogy csudájára jártak. Nem mindent vállalt ám el, csak éppen annyit , ami kellett neki az élethez. Nagy ritkán bément a faluba.S olyankor se nagyon szólott, csak intézte a dógát, oszt indult visszafele. Megútálta az emberek közelségit valahogy. Kinn az erdőbe a két kis kecskéjével, nehány aprólékkal megvót a maga kis életivel. Csinált egy kis fődet ott magának, hun megtermett ami néki télire elegendő vót. Meg az erdő adott néki gombát, málnát, szamócát, vadkörtét, rőzsét . Nem akart ű többet, csak túlélni még mehet az övéihez. Ha találkozni akart vélök , nem siettethette a dógot. Muszáj vót megvárni, még Isten elszólítja.
Éppen hazafele tartott egy falubéli napon, mikor először meglátta a leányt. A leány ekkor alig múlott kilenc esztendős.Haja a derekát verdeste ,de fénytelen vót , szinte szürke. Meztérláb legeltette a disznaját, s közben dudorászott valamit. S mikor egymásra néztek valami különös érzés fogta el. A leánynak hatalmas barna szemei vótak, s úgy nézett reá , mint valami királynéra. Őreá, Márira. Nem úgy ,mint a falu bolondjára,ahogy sokan mások. Mári megállott egy pillanatra a kosarábul kivett egy szép körtét, s a leánynak nyútotta.
-Egyél gyermek, olyan kis soványka vagy.
A kisleány óvatosan nyúlt a gyümölcsért, elvette, forgatta,nézegette.
- No ! Tán nem láttál még körtét leány?
- Eztet meg lehet enni? - kérdezte Esztike alig hallhatóan.
- Meg hát gyermek, mint a kenyeret.
S ahogy Mári kimondta, a kenyér szót a leányka úgy kezdte el habzsolni az érett , finom körtét, hogy Mári attúl tartott megfullad.
- Lassan leány! Van másik, mit kapkodol? Adok még ! Anyádék ennyire szegények, hogy éhezel?
- Nincsen anyám.- mondta a leány teli szájjal, nyeldekelve. Szemei megkönnyesedtek oly hevesen falta a körtét, a leve csúrgott a nyakába.
- Hát hun van ? Apád csak van? - kérdezte Mári.
Ekkor Esztike kezében kicsit megállt a körte, lenyelte mi a szájába vót, s mint egy kis szárnyaszegett vereb körbenézett, s újra rettegni kezdett.
- Anyám meghalt, mikor a testvérem született. Tiszteletreméltó édesapám Bérci Elemér, aki egy nagyon rendes ember, nagyon szeret minket, és mindent megad nékünk, s mi nem lehetünk elég hálássak a jósságájér ,ameddig csak éjjünk.-mondta a leány a dícséretet édesapjára,ahogy tanulta, amit bármilyen helyzetben el kellett tudni mondani, ha édesapja szóba került.
Márinak összeszűkült a homlokán egy ránc, s a szemeivel oly erősen nézte a leányt,mintha átlátna rajt. S az egyik dolog ami miatt féltek az emberek tűlle az bizony a szája vót Márinak. Neki mindegy vót kivel álljék szembe, mindenkinek odamondta az igazat. S mindenki pontosan tudta, hogy Mári igazat mond. S azt bizony nem mindenkinek vót kellemes hallani. Így elhíresztelte egy-két ember -ki nem örült Mári nyelvinek- ,hogy az asszony bizony beleőrült a gyászba.S vót aki hitte, meg vót aki nem.
- Bérci. Azt agyon kéne ütni, oszt a kutyáknak lökni. Eccer szólott hozzám, süt belüle a rossz. Gonosz lakik benne, láttam a szemibe .Ejnye leány, de sajnállak.
Esztike csak húzkodta az inget magán, mer csak templomba vagy a faluba lehetett rendesen felőtözni.Amikor odahaza kellett dógozni csak ócska rongyokba jártak ,februártúl-novemberig mesztérláb, hogy ne kopjék el gyorsan a pár cipő ami van. Mán az orra is ki vót vágva mer kicsi vót, de a talpa még szép új vót , nem kellett másikat venni.Vót mindig egy pár ünneplő lábbelijök, de aztat csak emberek közi lehetett felvenni, mer nem lopja az édesapjok a pénzt.
Mári adott még egy körtét a leánynak , s majd így szólott.
- Ott lakok fenn a kis viskóba. A tőgyerdő másik ódalán, legeltethetnél arra , oszt én meg éppen főzök valamit, hát ehetnél nálam néha napján, ha vóna kedved.Hogy hívnak leány?
- Eszter vagyok. A testvérem Boldizsár. Nem mehessünk odájig. Ott nem halhassuk, ha édesapánk híj minket.
S ahogy eztet kimondta, meghallotta Elemér hangját.
-.....Esztiiiiiiiiii......Esztiiiiiiii!!!!!! Hol a mocskos kurva anyádba vagy te büdös dög ???Esztiiiiiiii!!!!!!
A leány úgy összerezzent apja hangjának hallatán, hogy egész kifutott a vér az arcábúl, még az a csepp is ami ott vót egyáltalán. Nem szólott az semmit, csak futásnak eredt, a két koca meg a hat süldő tutta a dógát, s mivel a disznó okos jószág, hát futottak űk is a kisgazdájok után.Szaladt a leány ahogy a lába bírta, s már azon gondolkodott mit felejtett el , s milyen nagy bajt okozhatott szegény édesapjának, ki éjt nappá téve csak értök dógozik.
Mári csak nézett a leány után, füttyentett egy laposat , s Bundás meg Betyár a két kuvasz rögtön a lábához álltak két ódalrúl.A kezit Bundás fejire tette , s nézett a leány után,csak ennyit mondott.
- Látod Bundás , ezér nem megyek emberek közi. -intett a tanya feli a fejivel, mintha a kutya értené ütet-, az én Miklósom meg Ilonkám halott, az ilyen féreg meg él. Hát milyen Isten az ilyen mondjad meg nékem?Eztet nézzem odakinn?
S lassan elindult hazafele a viskóba, s alig hitte , hogy hazaérjen az ismerős négy fal közi. Mikor hazaindult még azon gondolkozott mit fog vacsorálni, de nem bírt enni. Mindig az a leány jött elibe, ahogy a körtét habzsolta, s ahogy apja hangjára rohanni kezdett. Szerencsétlen gyermek, ahonnat a szeretet kéne gyöjjék ottan nyomorítik meg a kis lelkit. S ekkor Mári olyat tett, amit hét esztendeje nem. Istenhez szólott. Magáért sose tette vóna, de annak a leánynak a nézése... Belsajdult a lelke , ha reágondolt.
Istenem adj ennek a leánynak kiutat abbúl a helybűl, meg a testvérinek is. Nem mondom, hogy az apjok haljon meg, pedig szivem szerint mondanám, dehát ilyent mégse kérhetek tűlled. Hozd ki onnet azt a két gyereket. Ha mán az enyimeket elvitted, ezeket ne haggyad szenvedni ottan. S Mári innentűl kezdve minden este elmondott egy imát a két gyerekér.
Éppen máma van ennek öt esztendeje. S Mári szomorkodott éppen, mer az Isten nem halotta űtet. A két gyerek ott lakik a tanyán, s szinte minden héten nála esznek egyszer legalább, s lassan reá jöttek hogyan lehet odáig felmenni legeltetni, hogy apjok ne fogjék gyanút, hogy találkoznak valakivel.
Gyakran kenegette a sebeiket, ahogyan az apjok megverte üköt, legtöbbször a semmiér. Lassankint megtanította űköt olvasni, s írni. S bár igen lassan haladtak, minden percét élvezték. S a két gyermek lassan megértette, hogy ahogyan űk élnek az apjokkal az nincsen rendben. Eleinte nem hitték el Márinak, hogy az apjok rossz. Megharagudtak Márira, hogy hazudik. S csak rosszat akar az apjoknak.Nehezen értették meg , hogy legtöbb gyereket akit szeretnek odahaza nem ütik-vágják. Hogy enni kapnak, rendes ruhába járnak, s az iskola nem az ördögtűl való, hanem sok dógot meg lehet ottan tanulni. S aki szeret egy másik embert , az nem emeli reá a kezit.
A két gyereket valójában Mári tartotta életben öt esztendőn át.
-Boldizsár, szerintem ma beszélhetnénk vele.
-Hidd meg testvérem, nem jó gondolat.
-Boldizsár, én hiszek benne, hogy apánk is tud változni. Mongyuk meg néki, hogy így nem jó élni, hogy van más élet is, az neki is jobb vóna.
-Honnet tudod néki mi a jó Esztike? Oszt ha neki ez a jó, hogy minket bánt? Ha őnéki az a jó, hogy kínozhat minket?
- Oszt mi van, ha igazam van , oszt meg se próbáltuk?
-Tudod Esztikém, te még mindig igen szereted, mer az apánk, én meg mán nem bírok úgy reá tekinteni, mint egy édesapára, csak egy gonosz, rossz embert látok benne, mikor reánézek, és aztat akarom, hogy meghaljon, mer ameddig él, addig nem lesz nyugodalmunk.
- Tudod, én is látom ám eztet, de nem akarom elhinni. Vajon édesanyánkat is bántotta mindég?
- Nem tudom Esztike, de nem lehetett édesanyánk élete se könnyű véle, az bizonyos.
- Csendesen Boldizsár, jön befele! Én megkérdezem most!
- Ne csináld Esztike, kérlek!- s Boldizsár könyörgő szemekkel nézett a testvérére, hogy ne tegye. Hogy csak szökjenek meg, ahogy tervezgetik évek óta, s elmennek innen. Akkor vége lesz ennek.
Elemér ahogy belépett az ajtón, parancsoló hangnemre váltott. Leült a hokedlire, s szólott:
-Csizmát!- ez mindig az Eszterke feladata vót, le kellett húznia édesapja csizmáját, azt megtakarítani, kapcáját rögvest beáztatni, lábát megmosni. Vacsorát elébe tenni. A két gyermek ilyenkor csak az utasításokat leste, hogy minél hamarabb túl legyenek az esti szokásos dógokon. Esztike húzta a csizmát, s ilyenkor a lába közi kellett venni édesapja lábát, s néki háttal aztat húzni vót muszáj, s ilyenkor az apja jó magasra emelte a lábát erőssen, hogy néha mán fájt is a leánynak, de nem szólhatott, s aztat hitte, mindenhun így húzzák le a csizmát a leányok az apjokrúl.
A következő vezényszó gyött.
- Lajbi!- ekkor Boldizsár is odapattant, s lesegítette apjárúl a lajbit, elvette kalapját, aztat átpucolta lószőr kefével, oszt a helyire tette. Ilyenkor az apja rendszeresen megkérdezte tűlle:
-Na, szőrös é mán a tököd, fiam? - erre válaszolni kellett, s a választúl eltekintve, ha Elemér éppen úgy döntött, hogy máma nem hisz a legénynek, akkor le kellett vetkezni, s megmutatni . Egyszer hazugságon csípte , s a legény egész este pucér fenekkel állhatott a konyhába, s nem mozdulhatott onnet.
Esztike minden bátorságát összeszedve kérdezés nékül megszólalt , miután az apja megvacsorált, s pipára gyútott. Oly csendes vót , mán aztat hitték jó kedve is lehet néki.
-Édesapám. - szólott Esztike egérke hangon, egészen halkan.
-Mi az Isten? Mán kérdés nékül pofázzunk ebbe a házba?
-Bocsásson meg, csak kérdenék valamit, ha nem bánja.
- Most mán mit bánjak? Há pofázol ha kérdenek, ha nem! Az anyád szemtelen Istenit né.
-Édesapám. Mink nem élhetnénk egy cseppet máshogy? Hogy nem ver minket állandóan?
Elemér felnézett a merengésibűl, s olyan méreg gyött beli, hogy meg tutta vóna ölni a leányt menten. Esztike annyira eltökélte, hogy megkérdezi, hogy csak lefele nézett a fődre, s nem vette észre, hogy micsoda bajt csinált magának, Boldizsár mindent látott és értett, s tutta itten máma nagy verések gyönnek, s ezentúl minden még rosszabb lesz. Odalépett Esztike meg az édesapja közi, talán ha most üthet hirtelen egyet az apjok nem akar oly sokat még. S ahogy lépett, szólott is:
-Édesapám.
S abban igaza lett, hogy apjok az első ingerületbűl őtet ütötte, de abba nem, hogy ezzel abba is haggya.
-Mi a hétszentséges Úristen megy itten máma? Itt mindenki akkor pofázik mán , mikor akar? - s ezzel elkapta Boldizsár grabancát, s elkezdte ököllel ütni a legény fejit.
Általában nem szóltak egymás verésibe a testvérek, hisz akkor tovább tartott, s ha tovább tart, tovább fáj. Olyan vót, hogy egyik a másik helyett odaálott, mer a másik igen sokat kapott mán.
Most viszont Esztike elkezte kirángatni apja kezibűl Boldizsárt, s kiabálni kezdett:
-Én vagyok a bűnös, éngem üssön édesapám,éngem! Boldizsár nem tehet errűl, nem tudott semmit! Kérem szépen édesapám ,éngem üssön, ne ütet!
Ekkor Elemér keze megállt a levegőbe. S a leányra nézett. Lassan, igen lassan elengedte a legényt, s az a fődre esett, s megindult a leány felé.
-Téged üsselek? Aztat akarod, hogy téged üsselek? - mondotta egészen halkan, félelmetesen. Esztike csak állt ott a konyhába, s hiába verték meg szinte majd minden nap, enyire sose félt. Érezte ahogy a langyos pisi végigcsurog a combján, s le egész a fődre,egész testibe reszketett, de nem bírt megmozdulni. Amikor az elő ütés érte az arcát, egész megkönnyebbült, hiszen nem is ököllel kapta, csak nyitott tenyérrel. Na tessék, oszt ő meg itten összepisilte magát ijedtibe.
Elemér gyakorta tépte a leány haját. Csuklójára tekerte a vastag hajfonatot, s ezzel szinte menten tehetetlenné tette a leányt, s bármit is tett, az innettűl csak nyüszíteni bírt.
Valójában Elemér ezt a részt kedvelte a legjobban. Hisz ott vergődött a kis szuka a kezibe, oszt aztat csinált vele, amit csak akart.
Esztike egy pillanatra odanézett ahun Boldi feküdt még az előbb, de most sehun sincs. Sikerült neki, kiszökött!
Ha most agyonüt, de Boldizsár megmenekült, megérte. Erre gondolt Esztike, ahogy nézte, hogy az apja csatolja le a nadrágszíjat. Annyiszor elképzelte, hogy ilyenkor erősebb, mint az apja, és megfogja a kezit, s szépen elmongya néki, hogy ez miért nagyon rossz dolog.
- Mert fáj nekem!
Ezt akarta mindig elmondani néki. Sose tudta. Pontosan tudta mi fog most következni. Minden lépést tudott előre. Feltekeri a hajamat a kezire, amíg mán anyira fáj, hogy alig kapok levegőt, és nem bírok rendesen sírni se, csak nyüszitni, s akkor elkezdi ütni a szíjjal a hátam. Mindig előbb a hátam. Majd mikor ott mán véresedik, akkor leteszi a szíjat oszt az arcom kezdi ütni a kezivel, az jó mer az orrombúl hamar gyön a vér. A vér jó, attúl hamarabb megnyugszik. Ha elég véres az orrom meg az arcom, akkor utána mán pár rúgással megelégedik. Eccer nem kezdett vérezni az orrom, igen sokáj tartott mire megnyugodott. Olyankor tán aztat hiszi mán nem elég erős ű, vagy nem tudom.
Most is sokáj fog tartani érzem, tudom. Ha sokáj tart, sokáj fáj.
Mári kint ült a ház előtt, s éppen kompért pucolt a leveshe, mikor stráf állott meg kinn az úton. A kutyák menten elibe mentek, bárki azér nem gyöhetett be Márihoz. Dézsi Levente azon kevesek közi tartozott, akit Mári mindig szívesen látott. A legény a másik faluba járt udvarolni a Becskei Pali leányához Erzsikéhez. S időnkint benézett Márihoz, beszélgettek keveset, olykor édesannya Bözsi néni küdött Márinak ezt- azt. Hol kis disznózsírt, darab szalonnát, bödönös húst, gyümőcsöt, zőccséget, amibűl éppen vót kis felesleg.
- Adjon Isten Mári nénjém! - Levente mindig így köszönt néki,kalapját emelve, holott nem vótak rokonságba, még Dézsiékrűl se. Levente meg ugye nem édes gyerek vót, s mégis jobban szerették az életöknél az öregek.
Mári ahogy reánézett, mindig megmelegedett a szíve, s elmosolyodott a szép legény láttán, valahogy az urára emlékeztette fiatal legény korába, s ettűl a kedves emléktűl mindig jókedve lett .
-Isten hozott drága fiam! Isten hozott! - ment elibe Mári, kezit türülte a csutakba , s nagy örömmel ölelte a legényt meg. Ülj le nálam, s hozok néked jó forrásvizet, olyan úgysincs a faluba! - mondta Mári, s mire kimonta , mán ott is vót a hűs forrásvíz Levente előtt, meg egy darab béles. Mindig vót valami finomság eldugdosva , hogy ha a gyerekek fel tudnak gyönni, hát legyen étel nékik rögvest. Levente jóízűen megette a bélest, Mári meg csak gyönyörködött benne.
- Oszt mijáratba vagy fiam? Mész a leányhoz?
-Megyek Mári néném, de szivességér gyöttem. Tudom nem mindenkinek varr mán,de tán vélem kivételt tesz. Vállkendőt akarnék ajándékozni ennek a leánynak, s megkérem a kezit, mikor Mári nénjém elkészül, ha elvállalja a kedvemér.
Mári felugrott, s össze- vissza csókolgatta Levente arcát, még a könnyei is eleredtek.
- Hogyne vállalnám fiam! Adja Isten, hogy sokáj örüljetek egymásnak!
Ekkor Betyár ugatva megindult a fődút fele, onnat szoktak érkezni a gyerekek, de most csak Boldizsár jött. Arca véresre verve, felpüffedve, alig állott a lábán. Szaladt elibe Mári, s Levente is, s éppen csak elkapta Levente a legénykét ,mielőtt az összeesett. S alig érthetően de sietősen beszélni kezdett.
- Mári,agyon fogja verni! Eszterkét . Apánk. Hozzátok el onnet. Agyon fogja verni. - s innentűl csak ezt az egy mondatot hajtogatta.
-Ki ez a legény Mári nénjém?- kérdezte Levente, s közben bevitte a legényt lefektette a dikóra.
- Nincs erre idő Levente, az apjok a Bérci Elemér, ha nem siessünk tényleg agyonüti a leányt. - s azzal Mári kendőt kanyarított a vállára. Reánézett Boldizsárra, s bár a szíve majd meghasadt, nem volt idő arra , hogy ápolni kezgye.
Levente megfordította a stráfot, Mári felugrott , füttyentett a két kutyának, s azok röpültek a vágtázó lovak után. Levente odaengedte nékik a szárat, cserdített egyet az ostorral, s azok szinte nem érintették a fődet a lábokkal.
- Kapaszkodjék nénjém!- de Márit csak Eszterke érddekelte, hogy még életbe találja a leányt.Kezei elfehéredtek a vason, ahogy a bakon ülve markolta, és csak imádkozni tudott. Nagyon hamar odaértek a Bérci tanyára.
Csend volt. Rémisztő, fullasztó csend.
A malacok a hátsó udvaron deleltek, a tehenek a nyári szálláson kérődztek, sehol nem lehetett látni semmi furcsaságot.Mégis Mári arca olyan fehér vót , mint a templomi gyertya áldozáskor. Biztos vót benne, hogy valami rettenetes dolog történt. Leszálltak a stráfrúl, s lassan haladtak befele. Ott is vót kutya, de mivel a gyerekek gyakran felvitték Márihoz űköt, ismerték a kuvaszokat, s Márit is. Egy vakkantás se vót.
Ahogy odaértek a házhoz, csak halk nyüszítésként hallották Esztike hangját.
S ahogy belláttak a szoba ablakon, éppen aztat látták, ahogyan Bérci Elemér a leány haját a csuklója köribe tekerve rángatja fel a fődrül a leányt, a háta csupa hurka, az orrábúl ömlik a vér, s a leány nem tud megállni a saját lábán, csak dűl erre meg arra, amerre az apja rángati.
Mikor ezt Levente meglátta oly méreg fogta el, hogy nem látott semmit se. Belökte az ajtót, s odalépett Bérci Elemérhez s csak ennyit szólott néki.
-Most próbálkozzék vélem kend, tán én inkább magához való vagyok , mint az a gyereklány.- s azzal megragadta két felürűl a ruhát rajta , oszt kiráncigálta az udvarra. Mári meg beszaladt a leányhoz, hogy kimenekíccse onnet. Csak a puffogást lehetett hallani, ahogy Levente mérgét tőti tiszteletreméltó Bérci Elemér édesapán. Aki a saját gyerekeit nyomorította .
Feltették a stráfra Esztikét , indultak vele a Mári házába. Levente csak segített bevinni a leányt , s már indult tovább. Hamarost megjött Bözsi néni , hogy segédkezzék a beteg gyermekek ápolásába. Megjött Komonyai Mari néni , levest hozott batyuba. Szegő Feriék családostúl jöttek, ruhákat hoztak a gyermekeknek.
Bertók János is megérkezett, s elvitte a félhótt Elemért, s bezárta.
S lassankint a falu apraja -naggya ott vót, mindenki hozott valamit, hisz igen restellették, hogy ez megtörténhetett, s űk nem vettek belüle észre semmit. Hetekig felváltva jártak az asszonyok Márihoz, horták az ételt, hogy csak a gyerekeket kejjen ápolni , ne törőggyék mással.Az egész falu odájig vót, hogy ilyen megesett. S mindenki a gyermekekért imádkozott, hogy magokhoz térjenek, s felgyógyuljék mindekettő. A pap is értök misézett.
Egész elcsendesedett az élet. S egy cseppet mindenki jobban figyelt a másikra ezut.
Néhány héttel azután, hogy ezek megvótak Esztike és Boldizsár Márihoz kőtözött, a tanyárul elhozták a kis szegénységöket s a maradékot meg eladták, s így szépen megvótak Márinál. Elkezték az oskolát, lassankint mán éccaka se riadtak fel minden zajra.
A falu tanácsa hetek óta azon tanakodott, hogy mi legyen a büntetésse Elemérnek. Mindenki nagyon várta , mit mondnak a vének, s mi a sorsa az ű falujokba egy ilyen ganyénak.
Harmadik hónapra vasárnap a tisztelendő kiprédikálta a templomba , hogy délután a kisbíró kidobojja mi az ítélet,hát a falu terén olyan csuda tömeget sose láttak azelőtt. Arrúl is vótak híresek, hogy itten nem akasztottak sose embert. Legfejjebb elkergették, s ide többet nem gyöhetett. S ilyen kegyetlen dolgot ez a falu eddig nem látott. Itt szerették a pulyákat, mégha némelyik vásott is vót, közösen jó példákkal azér mindbűl embert faragtak az öregek.
Pergett a dob, s mindenki találgatott, mi fog történni.
-KÖZHÍRRÉ TÉTETIK !!!
Berki Elemér ügyibe a falu tanácsa aztat döntötte, hogy Berki Elemért a tulajdon gyermekei ellen vétett gonoszságokért huszonöt botütésre ítéli.
A tömeg hangoskodni kezdett, mindenki igen kevesnek találta, hiszen a huszonöt botot túl lehet élni. Titokba mindenki azt hitte felakasszák.
Újra pergett a dob, s a kisbíró ismét szót kért.
Huszonöt botütés. Minden gyermekért külön. Minden apjokkal tőtött évökér külön.
Ekkor mindenki elcsendesedett, hiszen tutták voltaképp halálraítélték .
Ekkor Dézsi Pista bácsi lépett a kisbíró mellé, s megszólalt.
-Tuggyuk mink, hogy ítélkezni Isten dóga, ezér is hoztuk meg nehezen esztet a döntést.
Ez a kis falu eddig csendes , rendes embereké vót, s ha vót másfajta itten , hamar odébb állt, mer itten nem báncsuk a másikat. Az a dógunk , hogy ez így maraggyék. Egy olyan falu, ahun gyerekeket lehet ütni-vágni nem szép Isten szemibe.
S ki ezzel nem gondol hasonlót, az mostan mikor hazamegy, szeggye a sátorfáját, oszt keressék olyan falut, ahun esztet elnézik. Ebbe a faluba nem báncsuk a gyengébbet, hanem megvéggyük.
Nem számít ki gyereke, kinek a feleségi, kinek a jószágja. Ha valaki báncsa , vedd úgy ,mintha a tied vóna, s aztat bántaná. S ha mind így teszünk , nem lesz ki meg merészkedik még egy ilyet tenni.
Mert mind hibások vagyunk, hogy ez így lett. Én is, te is , mindenki. A két gyermek éveit vissza nem adhassuk, csak nyugalmat a hátralevő életökbe.
Isten segedelmével be is tarcsuk eztet.
Így történt, hogy a Felső-vidéken nem tűrték többet, ha valaki gyermekkel vagy asszonnyal kegyetlenül bánt.A két gyermek nem ment el a botozásra, s nem nézték végig apjok halálát,de később elmondták nékik, hogy mindvégig azt hajtotta üvöltve Bérci Elelmér tiszteletreméltó édesapa, míg az eszin vót:
-NAGYON FÁJ!!!
-rácz mónika-
|
|
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
2021-08-07 12:53:14, szombat
|
|
|
Lányok ,készítsétek oda a zsebkendőt!
..... aki a lelkében özvegy.
Nem tudott elaludni. Ahogy ódalára fordult , érezte ahogyan megmozdul a gyermek a szíve alatt. Igen várta János a gyermeket, hitte hogy ez legényke lesz a két leány mellé.
Piroska kérdezte tűlle mindig:
-Édesapám nem is szeret minket úgy, mintha legények vónánk?
S János ilyenkor az ölibe emelte a kisleányt, térgyire ültette, s a rengeteg setét haját simogatva elmondotta néki, hogy hogyan gondolja.
- Tudod leányom, minden gyerekemet egyformán szeretem. S nem szeretnélek jobban ,akkor sem ha legényke vónál. Ám nékünk legényeknek vannak ám kötelességeink. S abba bétartozik, hogy házunk népének leányait-asszonyait megóvjuk , s ha éppen az szükséges megvéggyük. Hogy mindenki tudhassa , hogy ezzel az asszonnyal- leánnyal én nem állok le, mer az ura-apja- testvérbáttya nekem gyön érte. S akkor nem merészelnek véletek szemtelenkedi, vagy illetlenkedni.
-De itt van maga édesapám, vigyáz reánk , s nem is bánt minket senki se.-csicseregte Piroska a kis cérnácska hangján.
- Igen leányom, most még itt vagyok, s később mikor urad kerül , majd az vigyáz reád, de ha vélem valami történne, nyugodtabb vóna a lelkem, ha tudnám, hogy hagytam egy legényt itt , hogy vigyázzon reátok, s gondoskoggyék rúllatok, s azt úgy tenné, hogyan én tanítottam néki.
- Nyugoggyon meg édesapám, maga mindig itt lesz mivélünk, hogy vigyázzon mireánk.
- Aztat csak Isten tuggya leányom, csak az Isten. Ha az ő kegyelmibűl itt vagyok azért hálát adok, ha menni kell, visejjétek azt is, s szeressétek egymást, s kérjétek az Istent, hogy segíccsen.
Piroska odasimult az apja nyakába, s ilyenkor János csak mozdulatlan ült véle csendesen, s csak simogatta a kisleány hátát.
A felesége Marika épp az ebédet készítette. Szépen gömbölyödött mán, a leányok is tutták, kistestvérök érkezik.Kora tavasz vót, épp csak elvetettek, s hála a teremtőnek második napja szépen esett, dolog nem sok akadt, vagy ami akadt vón, azt esőbe-sárba nem lehetett csinálni.Ilyenkor bent vótak a házba, csak épen megétettek,s odabenn beszélgettek, s gondolták át , hogyan legyen tovább. A jó Isten mindig gondoskodott nehány naprúl, mikor kevesebb dolog vót végezhető. Ekkor cseppet lecsendesedtek, máma még a kályhába is elégett egy tűz, hogy enyhüljék kicsit a levegő, mer igen csalókás vót még az idő ilyenkor, lehült nagyon a ház egy kis esőtűl, s azon éppen megfőtt a rántott leves, s kisült egy tepsi kalács. Csak úgy magába , üresen. Majd eszik egy kis tejjel. Nem nagyon vót munka,nem kellett vastag étel, csak éppen, hogy ne maraggyanak éhen.
Szépen áztatóan mosta a jó Isten áldása a veteményt. S adták érte a hálát, hisz ez mindennél többet ért. A kutyák is béhúzódtak az istállóba, csak a vitéz feküdt a gangon, néki őrködni kellett, bármi történjék is. Nagy jószág vót, de nem tutták miféle. János hozta egy vásárbúl, hazafele lelte az út szélin. Megsajnálta, s feltette a stráfra. Olyan ordas színe vót, mint egy valóságos farkasnak, de János szerint nem az vót, csak hasonlatos. Ők itten a határvidéken sokmindent láttak mán, lehet odaát van valami másfajta kutya, mint amit itten lehet ismerni. Nagyra nőtt Vitéz, s úgy ragaszkodott Jánoshoz, hogy szinte sose tágított a lábátúl. Ott feküdt az ajtó előtt mindig , s vigyázott a portára. A legkisebb moccanásra is azonnal figyelt. A másik három kutya mellett különös helyet érdemelt ki. Nem vót tagja a kutyák családjának, ű az embereket választotta. A többi kutya nem törődött mán vele, elfogadták, hogy a Vitéz ilyen különc jószág. Kivívta magának ezt. A legnagyobb télbe se ment vón bé az istállóba, s ezért mikor rettenetes hideg vót, hát őtet beengedték a házba éccakára, mer János megsajnálta. Az istálló jó meleg vót, ott a tehenek befűtöttek, a másik három ott is telelt, s mindhárom jó kutya vót, mégis Vitéz vót a gazda kedvence valamiér.
Mari visszafordult a másik ódalára, nézte az ablakot, de setét vót még, hiába nem tudott aludni, nem vót érdemes felkélni még. Azon gondolkozott, hogyan lesz most minden. Hogyan mennek majd a dógok. Lassan beérik a vetés, aratni kell, s eladni a termény egy részit. A téli tüzelőt béhordani, összevágni. Igyekezett minden nyáron mindent berakni, sok befőttöt csinált, a vermet is újra rakták, tán az élelemmel nem lesz baj.
Lassan mintha pirkadni kezdett vón, Magdi kikélt az ágybúl ,s lassan elkezdte végig gondolni az előtte álló napot.
elkezdte végig gondolni az elmúlott napokon történteket. S mindig mikor idáig jutott térgyre eriszkedett, s mán a nagy hasátúl ez egyre nehezebben ment, s kapaszkodott az asztal szélibe, s imádkozni kezdett. Mikor kicsit elcsendesedett a lelke, akkor felállt, s lassan elindult fejni. Mert akarmilyen nehez nap állott is előtte, a tehenekbe nem maradhat benne a tej.
Két nappal korábban
Mari úgy ugrott ki az ágybúl, mintha az ördög gyött vón érte, a kutyák megbolondultan ugattak, az ajtót úgy verték, aszitte menten bészakad a deszkája.
-Gyövök mán! Gyövök! Mi baj van? - mer hogy baj vót, abban bizonyos vót, csak még nem tutta mi, kendőt kapott a vállára, s sietetett kinyitni a reteszt az ajtón, de úgy reszketett a kezi, hogy alig bírta elhúzni.Torkát mintha szorította vón egy láthatatlan marok, s nem engedte. Kinyílott végre az ajtó, Dézsi Pista meg Kovács Gergely álltak ottan, rettenetes sárosan, koszoson. Pista szólalt meg elébb.
- Gyorsan gyere Mari, János béborult a kanálisba, s alászorult a stráfnak, nem tuggyuk megmarad- é. Siessél , odavigyünk, hogy legalább beszéjjetek bármi légyen is a jó Isten akarata véle.
Mari csak cipőt húzott , s egy szoknyát a hálóingre, meg a kendőt, szinte menten kész vót. Felkőtötte sebtibe a nagyobbik leányt Etelkát, s annyit mondott néki:
- Nagy baj van, e kell mennyek. Apátok beborult a kanálisba szekérrel. Kéljetek, őtözzetek, s végezzétek el amit kell a ház körül.
A leány nem szólott semmit csak bólintott, s mán kélt is ki az ágybúl. Mari szaladt Pistához, s felült a stráfra, s mentek az urához.
Mikor odaértek mán világosodott , egészen lehetett látni a határt. Szépen ringott az érett búza, imitt-amott pipacs virult benne, meg búzavirág a szélin. A nyárfasoron madárdal szólt, a pirkadat hangjai hallszottak igen szépen, s a fények kezdték megvilágítani a tájat. Pista kergette a lovakat, a táj szépségibűl ők most semmit nem vettek észri. Mán ott vót a fél falu, mire odaértek az egyik lovat mán lelűtte a vadász, akinek szóltak, a másik tán megmarad, annak nem törött lába. Marinak a hasában a gyermek szinte tótágast állt, érezte a torkába gyövő rosszullétet, s azt hitte nem bírja ki lábon. Ám csak odaértek, s mikor meglátta az urát a stráf alá szorulva, odakapott Pista kezihez, s ő aláfogott, hogy el ne essék, s lesegítette az urához, s magukra hagyta üköt.
Bözsi intett Pistának, hogy vége van. Csak az asszonyt várta Komonyai János,nem tudnak segíteni néki.
Marika odatérgyelt az ura mellé, s kendője sarkával megtörülgette az orcáját, s simogatni kezdte.
-Itt vagyok Jánosom. Itt vagyok. Mingyán leszedik rúllad a stráfot, oszt hazamenyünk, Bözsi segít majd meggyógyulni.
János felemelte a kezit, s megsimogatta Marika arcát.
- Megugrott a sárga, s nem tudtam mán visszafogni. Ne haragudj reám, de nékem most el kell mennem, s itt kell haggyalak. Ha fiú lesz, add neki a nevem, ha leány akkor végre a tiedet, hisz az egész világon neked van a legszebb neved. S nekem van a legszebb s a legjobb feleségem.
Kezébe fogta Marika vastag , setét haját, s mozdulatlanná válott. Szemei élettelenek lettek.
Marika egy pillanatra felnézett , s Bözsire kiáltott.
-Segítsetek rajta!!!!!
Ekkor Pista , Gergely meg a férfiak akik ott vótak segítettek felvinni Marikát, akit alig tartott meg a lába. S oly keservesen zokogott, hogy félő vót elalél teljesen, vagy meg talál szülni , pedig még bő hónapja vót .
Vitéz pedig lefeküdt János mellé s nem mozdult. S aki megpróbálta elkűdeni, annak odamordult. Így békibe hagyták.
Leszedték Jánosrúl a stráfot, s igen össze vót törve alatta, szinte csudával határos, hogy életbe maradt, még a feleségi odaért.
A stráfot Dézsi Pistáékho húzták bé, hogy Marikának ne kelljen látnia. Pista vitte el János testét, hogy Bözsi felőtöztesse, megmosdassa, s a család ne ilyen gyalázatos állapotba láthassa.
Marit hazavitték, Bözsi meg Szabó Gizi néni lefektették, kis pálinkát itattak véle, hogy próbáljék megnyugodni cseppet, de igen nehezen ment. Nem is vót mit csudállani ezen. Ilyenkor a falu asszonyai felváltva segítették az özvegyet, hogy ne legyen az elejibe egyedül, mer az nem jó ilyenkor. S mindenki segített valamit. A férfi munkát is mindig elvégezte valaki. Olyan vót ez , mintha az Isteni gondviselés ezt a módot választotta vón ebbe a tanyavilágba a csendes segítésre.
Komonyai Jánosné Mari kinézett az ablakon, s mindig mikor ezt az éccakát végig gondolta, térgyre kellett eriszkedni, hogy imádkozzék, s erőt kérjen, mer attúl tartott meg fog bomlani az elméje. Máma eltemeti a hites urát tizenöt esztendő házasság után. S egy hónap múlva itt lesz három gyermekkel egyedül harminckét esztendősen. Innen nézve igen hosszúnak látszott még az előtte álló élet, s megfordult a fejibe, hogy tán le kéne rövidítni a szenvedést, de tudta azt az ő ura nem bocsátná meg néki, ha itthagyná a gyermekeket a sorsokra.
Nagyon nehezen járt mán, evvel a gyerekkel úgy vizesedett a lába, hogy estére akkora vót ,mint egy kupa. Etelka is megébredt, s lassan a jószágok is kérni kezdték a jussokat. Vitéz nem vót sehun, ő elment mindenhova, ahova a János testét vitték. Elvitték az ünneplő ruháját, hogy felőtöztessék, s hiába akart Marika menni, mer gyereket várt , nem engedték most néki. Nem hoz jót, ha viselős asszony halottat őtöztet. Azt mondták az öregek. Az első faluk közt vótak, kiknek igazi halottas házzok lett, hát ott vót János felravatalozva. Marika ellátta a leányokkal a
jószágokat. Elővette a fekete ruhát s fekete kendőt tett a fejire, s ahogy a letakart tükörre esett a szeme, arra gondolt, mátúl ő mán mindig csak feketébe fog járni, ameddig él. A leányok is felőtöztek lassan, Pista értök gyött szekérrel, messzi vót a temető, ne kelljen még gyalogolni is.
Meggyött a pap is, legalább rendes temetés lesz- gondolta Mari, s úgy nézett a ravatalra, mintha az ott nem is az ő ura vóna. Az idő egészen szép vót azon a napon.
A pap szépen eltemette , azt mondták. Marikának ilyenkor ,mikor eztet hallotta mindig megrándult az orcája, s nem értette, hogyan is lehetne bárkit is szépen eltemetni.Tán úgy, hogy aki szerette azt ki meghalt, mindet vele temetnék, s akkor nem hagyna maga után fájdalmat .
Mikor a temetés végin az asszonyok elkezdték az utolsó éneket:
"Ments meg engem, Uram, az örök haláltól,
Ama rettenetes napon minden bajtól,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni,
S eljössz a világot lángokban ítélni.
Reszket minden tagom, borzadok és félek,
Földi pályát végzett, szegény bűnös lélek.
Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni.
Haragnak napja az, ínség s veszély napja,
Nagy nap, mely a bűnöst gyötrelemnek adja;
Midőn Te, ki mindig éltél és fogsz élni,
Eljössz a világot lángokban ítélni.
Örök nyugodalmat adj, ó, Uram, nekik,
Örök világosság fényeskedjék nekik,
Hogy szent trónod körül udvarolhassanak,
S Téged, boldogítót, örökké áldjanak.
Ments meg engem, Uram, az örök haláltól,
Ama rettenetes napon minden bajtól,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni,
S eljössz a világot lángokban ítélni."
Mari összeesett, s nem is emlékezett sokáig semmire az egész temetésbűl.
Harminc évvel később
-Nagymama! Mesélj a nagypapáról! Annyira szeretem hallgatni, ha róla mesélsz! - mondta Borcsa , s odabújt a nagyanyjához.
- Nem vagy még öreg te a meséhez Borcsikám?- mosolygott Mari néni.
- Ehhez a meséhez sose leszek öreg.Tizenöt év az azért még nem nagy kor nagyikám. -kacagott Borcsa
-Aztán mit meséljek , hisz mindent hallottál már.-mondta Mari néni nevetve.
- Jaj meséld el , mikor hazahozta Vitézt! Azt nagyon szeretem!
- Jól van hát. - hozott nehány csű tengerit morzsolni, hogy addig se tétlen teljék az idő,kihúzta a kisszéket, reáült,s azzal belekezdett.
-Nagyon kegyetlen telünk vót azon az éven. Egy hónappal tovább tartott a tél,mint szokott, s mindenki az utolsó kis szegénységit élte mán fel, s alig hittük, hogy tavaszodni kezgyék. S amilyen rettenetes telünk vót, oly hirtelen érkezett a tavasz, s hirtelen minden életre kélt, s indultak a vásárok.Jánosom is szedelőzködött, s megígértettem véle, hogy hoz nekem nehány vásznat a házho, meg egy vajlingot. A lelkire kötöttem, hogy kutyát nehogy hozzék , mer a télen igen keserves vót a hármat etetni,amikor nem nagyon vót mibűl.
-Mondd el úgy légyszi, ahogy neki mondtad! -kérlelte Borcsa.
Az öregasszony reánézett a gyermekre. Kedves elfoglaltságuk vót ez. Borcsa segített néki megidézni a múltat. S ismét örömit lelte a régi dógokba, nem akart mán a szíve minden pillanatban megszakadni. Csak esténkint, mikor lefekvéshez készülődött. Az nem változott harminc éve. Minden este sírva aludt el. Ébredés után volt egy halvány pillanat, mintha minden rendben lenne a világban, de aztán ismét ráébredt ,hogy János oda, s azzal vége volt mindennek ismét.
-Drága Jánosom,az Isten szerelmire kérlek, ne hozz haza egy kóbor jószágot se, csak minek hasznát lássuk!
Ilyenkor Mari néni hangja egész megifjodott. S kicsit a szemit is lehumta , s egészen mintha ott lett vóna, azon a sok évvel előtti tavaszi napon, az urával beszélgetve, aki a vásárra készül.
-Marikám, lelkecském, csak olyant hozok haza Isten kegyelmibűl, ami magárúl gondoskodni nem tud. - s ekkor megfogta a derekam, magához húzott, megcsókolt s ölelt sokáj, mer nem sok kedve vót otthagyni,de sok dolog vót otthon is.
-Iparkodok haza lelkecském, iparkodok.
- Csak annyira iparkoggy, hogy haza is érjél.- a János kezit a hasamra húztam, éppen Piroska rugdalózott mán benn javába.
Összemosolyogtak, még egy csókot váltottak, János kalapot-lajbit vett, s indult.
Másnap kora estire igérte, hogy hazagyön. Addig tettem a dógom, s vártam az uram egyfolytába.
Mindig a Fickó hallotta meg legelébb, hogy gyön a gazda. Ment is elibe rögvest. Igen lépésbe gyött, tuttam, hogy valami huncuccságot csinált. Gyorsan levest melegítettem, s megígértem a jó Istennek, bármit hozzék haza ez a jó ember, csendesen elfogadom, s csak örülök, hogy hazaért egybe. Mikor beállott a stráffal az udvarra, láttam mindent én a stráfon, olyan szép piros zománcos vájlingot kaptam, hogy a faluba olyat azelőtt nem látott senki.
(Mari néni már régen nem morzsolja a tengerit, belefeledkezve meseszép emlékeibe csak mesél és mesél, közben mosolyog, mert újraéli minden pillanatát annak a jónak, ami akkor megadatott nékik.)
-Hallom ám , hogy nyöszög valami a szekérládába. Hinnye -mondom- ez megest hozott egy kutyát nékem. Ám tartottam magam az igéretemhez, oszt csendbe maradtam.
-Lelkecském- szállott le János a stráfrúl. Mindent megkaptam amér mentem, de nem haragudhatol reám, mer hazafele leltem egy kis jószágot az úton. Hát hagytam vóna ottpusztulni?
-Jól tetted, hogy hazahoztad, elfér a többi mellett.- nem bántam én mán akkor a kutyát se, csak a láthatásának tuttam örülni.
-Úgy szeretem ezt a részt drága nagyikám! Mesélj még!- és milliószor csókolta Borcsa a nagymamája ráncos arcát.
-Minden nap mesélek egyet, ez vót a mai.
Borcsa nagyon szeretett itt lenni, minden iskolai szünetben. Őt nem érdekelte a disco, meg a többi világi dolog, neki a tanya volt a minden.
-Gyere gyermek , fonjam bé a hajad, mer oly kócos vagy, mint kit szalajtottak valahonnet.- a leányra nézett, s összenevettek.
-Nagymama! Kérdezhetek valamit?
- Kérdezzél gyermekem, csak bátran.- belemártotta a fősüt a lavórba közbe.
- Nagymama, te miért nem mentél újra férjhez, miután nagyapa meghalt?- kérdezte Borcsa egészen halkan, mintha kicsit restellette vóna magát, hogy meg meri kérdezni eztet.
Mari néni megállott egy pillanatra, kinézett az ablakon, s eszibe jutott János setétbarna haja, a mozdulat, ahogy a kalapot teszi a szegre. Szinte érizte a szagot, hogy a lovaktúl gyött most is. Látta egy pillanatra felugrani a stráfra, ahogy egy laposat füttyent a Vitéznek, teljesen feleslegesen, mer az mindég a nyomába vót. Hallotta , ahogy nyitja a karámot , s engedi ki a disznókat kicsit gyepelni.
Érizte a pipafüstyének illatát egy percre,mikor nyár estén kiült a gangra , oszt kicsit pöfékelt magának.
Eszibe idézte az mennyegzőjüket, ahogy a templomban kimondták ,hogy együtt akarják leélni az életöket. S este ,mikor hazaértek ajándékot kapott az urátúl.János egy kicsike képet hozott néki a városbúl ajándékba, melyen ez állott:
"Egy órán át szeretni : állati dolog.
Egy éven át szeretni : emberi dolog.
Egy életen át szeretni: angyali dolog.
Egy életen át egyet szeretni: isteni dolog.
Nem azt kell mondani az oltár előtt: szeretlek.
Hanem azt:
Téged. Egyedül. Örökre. "
-Tudod gyermekem, vannak olyanok , akiknek a szívükbe nem fér csak egy szerelem, de megtart egy életen át.
Benyúlt a kredenc fiókjába, s elővett egy kis kendőcskét , s elkezdte kihajtogatni, s odaadta a leányka kezibe.
S a megsárgult képecskén ,a leány elolvasta a kis versecskét, s megfordítva a nagyapja keze írását olvashatta. Kacskaringós betűkkel annyi vót reá írva:
" Téged. Egyedül. Örökre."
-rácz mónika- |
|
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
1/5 oldal
|
Bejegyzések száma: 48
|
|
|
|
2024. December
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | |
2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | |
9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | |
16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | |
23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | |
30 | 31 | |
| |
|
|
ma: |
0 db bejegyzés |
e hónap: |
1 db bejegyzés |
e év: |
112 db bejegyzés |
Összes: |
8810 db bejegyzés |
|
|
|
|
- Általános (1240)
- Belső kör (74)
- Család (203)
- Munka (6)
- Haverok (9)
- Iskola (10)
- Hit és vallás- versek,idézete (287)
- novellák, gondolatok, versek (73)
- 1-tál étel (56)
- A természet gyógyszertárából (146)
- Advent (100)
- Advent (9)
- Adventi gondolatok 2015 minden (29)
- Alkohol és likör stb... (13)
- Anyák napjára (18)
- Apró tea sütik (76)
- Barátoknak (29)
- Betegekért ima (34)
- Böjtös ételek (húsmente) (49)
- Bölcsességek (112)
- csibehúsos és más szárnyasok (247)
- Cukrosoknak diétás étrend (26)
- Diétásak (65)
- Dinus és Regi (49)
- Ecetekről (10)
- Egészség,életmód (461)
- Egészségünkről (97)
- EGYASSZONY az én történetem(fe (6)
- EGYSZERŰ ÉTKEK-NAGYSZERŰ ÍZE (22)
- Elgondolkodtató (85)
- Élsz,Barackvirág! (10)
- Érdekes (10)
- Finom husik (81)
- Forever (6)
- Főzés-sütés (65)
- Fűszerkalauz (41)
- Gombócok (11)
- Gyógyászat (169)
- Gyógyító gyyümölcsök,teák,olaj (136)
- gyors édesség (23)
- Gyümölcslevesek (37)
- Hal ételek (31)
- Házi mosószer és egyebek készí (4)
- Hírek a világból (70)
- Horoszkóp (47)
- Humormorzsa (9)
- Húsvét (36)
- Húsvétra töltött husik (20)
- Idézetek,szép mondások (9)
- Ima kilenced (119)
- Ima nyolcad (6)
- Imádságok,áldások. (655)
- Isten patikája. (42)
- Jó éjszakát (29)
- Jó ha tudod (91)
- Jó napot (29)
- Jó reggelt (147)
- Karácsony (58)
- Karácsonyi ételek (52)
- Kelt tészta édes és sós (123)
- Kérdések-válaszok (6)
- Kis Szent Teréz (29)
- Kívánságok (9)
- konyhai tudnivalók (54)
- Könnyű ételek,saláták,stb... (100)
- köretek (37)
- lekvárok-befőzése,szörpök (63)
- Lélekemelő (249)
- Lelkipásztori elmélkedés (221)
- levesek (64)
- mások tollából (74)
- Masszázs és Csakrák (21)
- Mikulás (4)
- Nagymama gyógyító receptje (100)
- okosságok (75)
- Olcsó, finom és házias recepte (85)
- Palacsinták édes - sós (3)
- pünkösd (9)
- Rózsafűzér (42)
- saláták (32)
- Schüssler sók (7)
- sertéshúsos (119)
- Spárgás ételek (9)
- sütemények ,édességek (472)
- Szent Ágnes (1)
- Szent András (2)
- Szent család ünnepe (2)
- Szent Erzsébet (9)
- Szent Ferenc (3)
- Szent Márton (1)
- Szent Mihály Arkangyal (1)
- Szent Mónika (1)
- Szent Pio atya (235)
- Szent Rita (9)
- Szentek (43)
- Szép történetek (48)
- Szeretett könyv (46)
- Szilveszter (3)
- Szószok (16)
- Születésnapi Köszöntők (7)
- tallózásból (15)
- Tanulságos történetek (210)
- Tésztafélék (45)
- Tudnod Kell (25)
- Túrmezei Erzsébet versei (48)
- Új év (3)
- vacsorára reggelire (41)
- Vad ételek (6)
- Versek (262)
- Viccek (37)
|
|
|
|
- Ma: 15
- e Hét: 1653
- e Hónap: 6777
- e Év: 173477
|
|
|