Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
Záró megjegyzések
  2016-07-09 11:57:52, szombat
 
  Záró megjegyzések a ,,magasabb rendű keresztyén élethez"


Miután megvizsgáltuk a ,,második áldás" képviselői által oly gyakran tévesen értelmezett kifejezéseket, ebben a záró fejezetben szeretnék néhány megjegyzést hozzáfűzni az ún. ,,magasabb rendű keresztyén élet" témájához. Sajnálatos, hogy Istennek milyen sok gyermeke - akiknek megtérése nem vonható kétségbe - elégszik meg a keresztyén élet igen alacsony szintjével. Kétségkívül létezik egy élet kegyelemben és állandó lelki felfrissülésben, amelyet azonban ők sohasem ismernek meg. Hogyan lehet ilyen életet elkezdeni? Nyilván nem azok által a Biblia-ellenes és tartalmatlan tanok által, amelyeket idáig végigtekintettünk. Minden kísérlet, amely ebben a világban tökéletes bűntelenséget akar elérni, tökéletes kudarcba fulladhat csak, a kereső lelket pedig csalódva és szívében mélyen megsebezve hagyhatja hátra.
De hát nem létezik ez a ,,magasabb élet", amely több, mint amit eme hívők élveznek? Válaszunk az, hogy Isten valamennyi gyermeke számára csak egyetlen élet létezik: Krisztus maga a mi életünk. Az egyetlen különbség abból áll csupán, hogy ez az élet egyeseknél jobban megnyilatkozik, mint másoknál. Nem mindnyájan biztosítják Jézusnak ugyanazt a helyet a szívükben. Szomorú és elégtelen dolog az, ha szívünkben csak az ,,első" helyet adjuk Neki. Ő egész szívünket szeretné, nemcsak egy részét, még ha az a legfontosabb része is lenne. Ha Jézus így átvehette az uralmat érzéseink és vágyaink fölött, akkor teljes bizonyossággal sokkal jobban kinyilatkoztatja bennünk az isteni életet, mint amikor énünk és a világ behatolt azokra a területekre, amelyek tulajdonképpen egyedül az Övéi.
János apostol adománya volt az, hogy az Újszövetség minden más szerzőjénél jobban ki tudta fejteni az isteni életre vonatkozó tanítást. Evangéliumában megmutatja nekünk ezt az életet, ahogyan Isten egyszülött Fia megélte azt, amikor testté lett és rövid ideig az emberek között lakott, és ahogyan minden cselekedetében megmutatta az örök életet, amely az Atyánál volt, és amely kijelentetett nekünk. Leveleiben megmutatja János, hogyan munkálkodik ez az élet Isten gyermekeiben, akik hit által befogadták Azt, aki az Élet, és akikben most az örök élet lakik. Ha ezeket az Istentől ihletett igéket imádságul olvassuk, akkor feltétlenül felébred bennünk a vágy, hogy még inkább ennek az életnek az erejében járjunk.
Itt semmiféle földi vagy emberi elmélet nem segíthet nekünk. Csak aki megtanulja, hogy mindazt elutasítsa, ami a testből származik, és mindent Krisztusban, a második Ádámban találjon meg, az élvezheti ezt a drága áldást az Istennel való közösség életében.
Ő, az örökkévaló Fiú volt mindig minden élet forrása - az a forrás, amelyből minden időben mindazok elnyerték az isteni életet, akik Isten Igéjét hitben befogadták. Ez az élet azonban az Úr Jézus földi tartózkodásának idején jelentetett ki, és ,,az élet volt az emberek világossága". Ez a világosság vetette fényét minden emberre, hogy annál inkább nyilvánvaló legyen mindaz, ami az emberekben ellentétes ezzel a világossággal. Ezt az életet azonban nem emberré létele által adta nekünk. Maga Jézus nyomatékosan hangsúlyozta: ,,Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz" (Jn 12,24). Ennek megfelelően ízlelte meg Ő, az élet Fejedelme minden emberért a halált, és mutatta meg feltámadásában, hogy valóban Ő az örök élet, aki az Atyánál volt kezdettől fogva, és egy rövid időre megjelent a földön.
Miután összetörte a halál bilincseit, megjelent tanítványainak, mint az örökké Élő, aki örökké a halálon, az ítéleten és a kárhozaton túl él. Mint ilyen, rálehelt tanítványaira és ezt mondta nekik: ,,Vegyetek Szentlelket". Úgy szólt, mint az utolsó Ádám (második ember), mint a megelevenítő Lélek. Ettől kezdve meg kellett érteniük, hogy noha nem kaptak más életet, mint azt, amelyet újonnan születésükkor nyertek, ezt az életet azonban mindazzal, ami hozzá tartozik, a feltámadás felől éljék meg. Ez az élet soha többé nem kerülhet ítélet alá. A hívők közösségben vannak a feltámadott Krisztussal, és arra hívattak el, hogy e földön kijelentsék az igazságot, éppen azon a helyen, ahol Őt elutasították.
Így azután a valódi keresztyén élet nem más, mint a feltámadott Krisztus kijelentése. ,,Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség" - mondja Pál, mert a meghalás számára már azt jelenti, hogy elköltözik, és Krisztussal lesz mindörökké, ,,mert ez sokkal jobb mindennél".
A keresztyén élet egyetlen titka a Krisztussal való foglalkozás. Éppen e célból adta Isten nekünk az Ő Igéjét teljes gazdagságában Valaki egyszer azt mondta, hogy ha a Biblia csak olyan könyv lenne, amely a menny felé mutatná az utat, akkor ehhez elég lenne egy sokkal vékonyabb könyv is. Az evangéliumot már gyakran kielégítően elmagyarázták egyetlen rövid füzetkében is. Itt azonban egy hozzávetőleg ezerkétszáz oldalas könyvről van szó, amely ,,hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített" (2Tim 3,16-17). A Biblia 66 könyvének egyetlen kimagasló témája: Krisztus.
Aki lelkét e szent Iratokból táplálja, az Krisztusból táplálkozik, mert az írott igét csak az örök Ige magyarázza. Ezért a hívő legfontosabb gyakorlata, hogy olvassa az ihletett Igét Krisztus személyéről és váltságművéről, azt megtanulja és lelkében feldolgozza, ha gyakorlati életében dicsőíteni akarja Istent.
John Bunyan ezt írta Bibliájának címlapjára: ,,Vagy visszatart téged ez a könyv a bűntől, vagy a bűn tart téged távol ettől a könyvtől." Igaz kijelentés ez, amelyet jó, ha megszívlelünk. Nem szükséges imádkoznunk sem erőért, sem Szentlélekért, sem pedig valamilyen különleges áldásért, hanem komolyan így könyörögjünk a zsoltárossal: ,,Nyisd föl szememet, hogy megláthassam, milyen csodálatos a te törvényed... Tégy értelmessé, hogy megfogadjam törvényedet, és megtartsam teljes szívvel... Szilárdítsd meg lépteimet ígéreteddel, hogy ne uralkodjék rajtam semmiféle gazság" (Zsolt 119,18.34.133). ,,Törvényen" itt nem azt kell értenünk, amit általában erkölcsi törvénynek nevezünk, hanem az egész Bibliát, amelyet oly csodálatosan dicsőít az Arany-ABC zsoltára (Zsolt 119).
Ha az Igét csak értelmünkkel olvassuk, Krisztus nem szolgálhat lelkünknek. A komoly, odaadó bibliatanulmányt sohasem szabad elválasztani a hívő imádságtól. Az imádság tartja lelkünket kapcsolatban Istennel. Ha imádság nélkül olvassuk a Bibliát, bibliaolvasásunk száraznak és nem sokat érőnek fog tűnni, szívünk pedig felfuvalkodik és kihűl. Az ihletett Ige imádságos szemlélése azonban lelkünket isteni indulatokkal tölti el, és ezáltal táplálja.
Az Ige kijelenti nekünk Krisztust mint táplálékunkat és példaképünket. Megmutatja nekünk a Szentlélek szándékát, és Istentől adott eszköz életvitelünk tisztántartására.
Nem azáltal tanulok, hogy elképzelem: mit tenne Krisztus az én helyemben, vagy hogyan viselje magát a keresztyén ember a világban; hanem ha a Szentírásban tudakozódom, milyen volt Isten Fölkentjének földi életútja, fedezem föl azt az utat, amelyen járnom kell. Ha ezt elfelejtem, vagy nem akarom tudomásul venni, akkor éppúgy hajótörést szenvedek a hitben, mint azok a sokak, akik nem csupán a ,,magasabb keresztyén élet" mozgalmában találhatók, hanem általában a hívők között. Isten kijelentett akaratának helyét az emberi megítélés foglalja el, és ennek sokszor siralmas katasztrófa a következménye.
A második pont éppoly fontos. Minden hívőben megvan a Szentlélek, amint már láttuk. Ezért rendelkezésére áll a megszentelt élethez szükséges erő is, és ezért nincs szüksége arra, hogy több erőért vagy több Lélekért imádkozzék és küzdjön, mint azt egyesek teszik. Ahhoz, hogy Lélekben járhassunk, nincs szükségünk másra, mint hogy engedelmeskedjünk az Igének. Egy egyszerű kép itt sokaknak jelentett segítséget. A hívő ember hasonlítható egy mozdonyhoz, amelynek minden alkatrésze rendben van, és elegendő hajtóerő (Szentlélek) is van benne. Azonban egy ilyen hatalmas gép félelmetes rombolás eszközévé válhat, ha nem a sínen mozog. A sín Isten Igéje. Milyen sokan is vannak, akik úgy képzelték, hogy a Szentlélek irányítása alatt cselekszenek, ugyanakkor félelmetes romlást idéztek elő vad, nem ellenőrzött érzelmi voltukkal, amely nem állt összhangban a Szentírással. A Lélek birtoklása még nem szolgál kezességül arra, hogy mindig a helyes úton járok, hacsak nem tudakolom buzgón a Bibliát, és engedem meg neki, hogy utat mutasson, éppúgy, ahogy nem elegendő a mozdony célbaéréséhez, hogy technikailag rendben legyen, és megfelelő mennyiségű üzemanyag legyen benne. Ehhez föltétlenül a sínekre van utalva.
A harmadik megállapításról már szó volt a ,,Látható megszenteltetés Isten Igéje által" című fejezetben, de szeretném még egyszer felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy a Szentírás az a víz, amely a szennyeződéstől való gyakorlati megtisztulást szolgálja. Mihelyt észreveszem, hogy magatartásom vagy gondolataim nem egyeznek Isten Igéjével, haladéktalanul ítéljem meg magamat. Ezáltal kétségkívül növekszünk mind a kegyelemben, mind pedig az ismeretben.
Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: a Lélek, a víz, a vér; és ez a három egy"(1Jn 5,7-8).
A vér a tanúbizonyság a kiengesztelődésről, és Arról beszél, aki bűneinkért meghalt, aki maga a kegyelem királyi széke, amelyhez bátran oda járulhatunk, hogy kegyelmet találjunk alkalmas időben való segítségül. A víz Isten Igéje, ahogyan arra világosan rámutat az Efézus 5,26 és a Zsoltár 119,9. Ez az Ige tanúságot tesz Krisztus közbenjárásáról, ami által a Szentlélek az Igét Isten gyermekeinek szívénél és lelkiismereténél felhasználja, s így útjait megtisztítja, és az Igét naponta megszenteli.
Ezt a hármat azonban sohasem szabad egymástól elválasztani. ,,A hármas fonál nem szakad el egyhamar" (Préd 4,12). Jézus Krisztus elhordozta bűneimet és most a dicsőségben él, hogy minden vágyam célja Ő legyen. A Szentlélek a testemben él, hogy erő legyen egy új élethez, és engem minden igazságban vezéreljen. Az Ige Isten eszköze, amely engem megvilágosít, vezet és megtisztít.
Az Efézus 5,18-21-ben ezt olvassuk: ,,Ne részegedjetek meg, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, és adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében." Ez az az igazi élet, amelyet a megváltottak ezen a földön élnek. De hogyan telek meg Lélekkel? Nem ez az a ,,második áldás", amelyre oly nagyon törekedtem? Hallgassuk meg, mit mond erről a Kolossé 3,16-17:
,,A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel, hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek. Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek általa." Az egyik igehely kiegészíti a másikat. Ahhoz, hogy megteljek Szentlélekkel, engednem kell, hogy Krisztus beszéde lakjék bennem gazdagon. Akkor az én életemben is megmutatkoznak azok a csodálatos eredmények, amelyeket ez a két levél említ.
A Szentírás sehol sem tanítja, hogy a testi emberből minden átmenet nélkül, egy csapásra lelki ember, vagy hogy az Istennel nem törödő emberből Krisztus iránt odaadó ember lehet. Sőt, ellenkezőleg, a kegyességben való növekedést a Szentírás olyan növekedésként állítja elénk, amelynek olyan természetesnek és normálisnak kellene lennie, mint amilyen egy ember normális növekedése a gyermekből érett felnőtté. Péter apostol ezt írja levelében: ,,Levetve tehát minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre, mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr" (2,1-3). Majd ismét hangsúlyozza, milyen fontos szerepe van az Igének a lelki élet növekedésében, amikor azt mondja: ,,Az Ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal hogy megismertük Őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. Ezek által kaptuk meg azokat az ígéreteket, amelyek nekünk drágák, sőt legnagyobbak, hogy általuk isteni természet részesei legyetek, és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban. Éppen ezért minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek. Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult. Ezért tehát testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha. És így dicsőségesen fogtok bemenni a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába" (2Pt 1,3-11). Itt nem látunk semmiféle hirtelen növekedést a lelki életben, mint valami nagy önmegtagadás eredményét, hanem szüntelen józan Istennel járást és szüntelen növekedést a kegyelemben és az ismeretben, az Igéből való rendszeres élés által, amikor az Igének életünkben a megfelelő helyet biztosítjuk.
Hiábavaló itt azzal érvelni, hogy nem növekedhetünk helyesen, ha előzőleg hitben nem ragadtuk meg a megszentelődést. A Biblia sehol sem tanít ilyesmit, és voltaképpen magától értetődő, hogy az, aki felhívást kap gonoszság, csalás és hasonló dolgok levetésére, az még nem szabadult meg a romlott természet jelenlététől. Az Újszövetség minden felhívása az Istennek tetsző életre, olyan emberekhez szól, akik nem másfajták, mint mi, akiknek úgyszintén szükségük van arra, hogy vigyázzanak és imádkozzanak, hogy kísértésbe ne essenek, mivel még mindig bennük lakik a bűn, amely amint már nem ítéljük meg magunkat, ismét életünk előterébe tolakszik.
S hogy erre további példát mondjak, kérem az olvasót, figyelje meg, mit tanít az apostol a régi és az új emberről az Efézusi és a Kolosséi levelekben. Azt írja az Efézus 4,21-25-ben: ,,Ha valóban úgy hallottatok róla (Krisztusról), és kaptatok felőle tanítást, ahogyan az megvalósult Jézusban. Vessétek le tehát a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott, újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak." Ezután figyelmezteti a hívőket, hogy ne lopjanak, ne beszéljenek gonosz dolgokat, amelyekkel megszomorítják a Szentlelket, óvja őket a keserűségtől, haragtól, méregtől és hasonló szentségtelen szokásoktól. Az ilyen intések teljesen fölöslegesek lennének, ha azt feltételeznénk, hogy azoknak mondja itt, miként viselkedjenek, akik tökéletesen megszenteltek. Képzeljük csak el, mi értelme van a teljesen bűntelen embert arra figyelmeztetni, hogy meg ne szomorítsa a Szentlelket, aki által el vagyunk pecsételve a megváltás napjára!
Azonban nem jöhetünk zavarba, és nem is érthetjük félre ezt az Igét, ha tudjuk, hogy a régi ember egybefoglalja mindazt, ami voltam, mielőtt keresztyénné lettem. Ezt az óembert immár levetkőztem. Helyette felöltöttem az új embert, azaz felhívást kaptam arra, hogy magamban valósítsam meg az Ember-Krisztust.
A Kolossé levélben levő párhuzamos hely pontosabban fejezi ki ezt: ,,Most azonban vessétek el magatoktól mindezt: a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást és szátokból a gyalázatos beszédet. Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje Őt. Itt már nincs többé görög és zsidó..., hanem minden és mindenekben Krisztus" (Kol 3,8-11). És erre alapozza Pál a pozitív intéseit: ,,Öltsétek tehát magatokra..., a könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet" és a megbocsátás lelkületét minden emberrel szemben. Mindennek összefoglalásaként, mintegy övként, amely mindent a helyén tart, azt tanácsolja nekik, hogy ,,öltsék fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent".
Ha azt gyakoroljuk, amit ezek a különböző igehelyek belénk akarnak vésni, akkor valóban a keresztyén élet magasabb állapota tárul elénk annál, mint ahogy azt általában látjuk, és ez az egyetlen valóban gyakorlati megszentelődés.
Végezetül szeretném ezt az oly gyakran félreértett, és oly ellentmondásos témával foglalkozó könyvemet Annak ajánlani, akinek jóváhagyása egyedül bír maradandó értékkel, és akinek kegyelme lehetővé teszi a lélek számára, hogy dicsőségéből élvezzen egy keveset, és akiben kiábrázolódik övéi számára a megszentelődés és megigazítás a maga teljességében. Bárcsak adná meg, hogy ezek az egyszerű sorok az Ő népének áldásul, és összehasonlíthatatlan nevének magasztalására szolgáljanak.
Remélem, harag nélkül és szeretettel szálltam vitába mindazokkal, akiket tévtanítások félrevezettek. Örülök, hogy sok olyan ember kegyes és istenfélő életéről számolhattam be, akik a ,,második áldásban" hisznek. Ugyanakkor szilárd meggyőződésem, hogy odaadásuk és istenfélelmük egészen más forrásból származik, mint ahogy ők azt tévesen gondolják. Hiszem, hogy minden abból származik, amire ebben a könyvben újra meg újra felhívtam a figyelmet - az imádsággal olvasott Ige fölötti elmélkedésből, amely minket Krisztus szívéhez vezet. Kívánom, hogy abból még nagyon sokat megtapasztaljunk, míg végül színről színre meglátjuk majd Őt, és akkor majd mindörökre tökéletesen megszenteltek leszünk.

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
A két természet
  2016-07-09 11:55:23, szombat
 
  Aki Istentől született, az nem cselekszik bűnt" vagy A két természet


Most valamivel részletesebben kell foglalkoznunk a legutolsó igehellyel, amelyet bizonyítékul idéznek a megszentelődés tanítói. Lássuk azért most az 1János 3-at:
,,Aki bűnt cselekszik, törvényszegést követ el, mert a bűn törvényszegés. (,,Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség" - Károli.) Azt pedig tudjátok, hogy Ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, és hogy Őbenne nincsen bűn. Aki benne marad, az nem vétkezik; aki vétkezik, az nem látta Őt és nem ismeri Őt. Gyermekeim, senki meg ne tévesszen titeket: aki az igazságot cselekszi, az igaz, mint ahogyan Ő is igaz. Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa. Aki Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az Ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert Istentől született. Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, az nem Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét" (1Jn 3,4-10).
Mindjárt az elején felhívjuk az olvasó figyelmét két dologra: Először is ez a szakasz mindazok tulajdonságáról beszél, akik Istentől születtek. Nem a keresztyének egy kiválasztott, előrehaladott csoportjáról, akik már eljutottak a tökéletességre, vagyis elnyerték a második áldást. És merő ostobaság azt állítani - amit a megszentelődéstan legelszántabb képviselői tesznek -, hogy csak az előrehaladott hívők, akik elérték a tökéletes megszentelődés állapotát - születtek Istentől, míg a többiek csupán Istentől ,,fogantattak". Ez a felfogás egy pillanatig sem tartható, mert ugyanebben a levélben olvasható az az egyszerű kijelentés: ,,Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Istentől született"
(5,1).
Másodszor, ha ez az igeszakasz azt bizonyítaná, hogy mindazok a keresztyének, akik megszenteltettek, teljesen bűn nélkül élnek, akkor egyértelmű, hogy ez a szakasz túl sokat bizonyít; mert ugyanitt olvashatjuk azt is, hogy ,,aki vétkezik, az nem látta Őt, és nem is ismeri Őt." A megszentelődéstan hirdetői készek-e elismerni, hogy mindazok, akik az ő köreikből ,,elvesztették az áldást" és visszaestek, azok - e szerint az igehely szerint - sohasem ismerték Istent, hanem egész idő alatt képmutatók voltak? Ha pedig nem hajlandók elbukott testvéreikkel szemben ilyen magatartást elfoglalni, vagy még önmagukat is ezzel az igével szembesíteni - hiszen alkalmanként ők is elbuknak -, akkor a logika szerint el kell ismerniük, hogy ,,vétkezni", ill. ,,nem vétkezni" itt nem érthető abszolút értelemben, mintha az egyik kifejezés azt jelentené: ,,bűnbe esni", a másik pedig: ,,soha semmi vétket el nem követni".
Ha némi figyelmet szentelünk a második fejezetnek - amelyről előző fejezetünkben már szóltunk -, akkor szövegünk értelmezésénél az megóv minket mindenféle téves radikalizmustól. Ez az igehely ugyanis egész egyértelműen tanítja a hívő embernek a bűnre való képességét, és azt, hogy Jézus mint pártfogónk nem engedi, hogy az elkövetett bűn nyomán a hívő ember kétségbeessék. ,,Ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál; az igaz Jézus Krisztus." Semmilyen magyarázat, amely ezt a verset figyelmen kívül hagyja, nem lehet helyes.
János levelében éles ellentéteket találunk, azonkívül számos elvont kijelentést. Azt már láttuk, hogyan állítja szembe egymással a világosságot és a sötétséget. A kettő közötti kiengesztelődés, vagy a kettő összevegyülése lehetetlennek látszik. János nem ismer félhomályt. Ugyanígy szembeállítja egymással a levél a szeretetet és a gyűlöletet. Nem léteznek langyos érzelmek. Vagy forró valaki, vagy hideg.
Ugyanez a helyzet a bűnnel és az igazságossággal. Mindig az lesz kiemelve, ami jellemző egy dologra. Így a hívő ember lényénél fogva igaz: igazságot cselekszik, és nem vétkezik. Ez mindenesetre azt jelenti, hogy életének jellemzője: jó, igaz módon él, következésképpen nem bűnös módon él. A hitetlenekre ennek ellenkezője áll. Tehet sok jót is (ha csak felebarátaival való kapcsolatát látjuk), életének jellemzője mégis a bűn. Élete végső soron bűnös. Így különböznek tehát egymástól azok, akik Istenhez tartoznak, és akik a Sátánhoz tartoznak.
A bűn lényege nem a törvény áthágása, hanem a törvénytelenség. Bűn az, ha valaki csak a maga akaratát cselekszi - ez a törvénytelenség. Törvénytelenség volt minden ember tulajdonsága, mielőtt elérte őt a kegyelem. ,,Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért" (Ézs 53,6). A Bűntelen úgy jelentetett ki nekünk, mint aki bűneinktől megszabadít - mégpedig mind a bűn adósságától, mind annak hatalmától. ,,Őbenne nincs semmi bűn." Csak Ő igényelhette joggal ezeket a szavakat. ,,Eljön a világ fejedelme - mondta -, és felettem nincs hatalma."
Mi pedig, akiket kegyelme által megnyert és a magáévá tett, többé nem cselekesszük a bűnt. Minden valóban megtért lélek számára gyűlöletes és idegen a bűn. ,,Aki vétkezik (szó szerint: bűnt cselekszik/, az nem látta Őt, és nem is ismeri Őt." Nem mehetünk el könnyelműen e vers mellett. Éppúgy szóról szóra értendő, mint minden más ebben az igeszakaszban. Aki egyszer már megismerte Jézust, nem vétkezhet tovább úgy, mintha semmi se történt volna. Előfordulhatnak visszaesések, amelyek sajnos gyakran meg is történnek. A visszaeső azonban Isten hatalma alatt van. Isten túlságosan is szereti őt ahhoz, hogy megengedje neki a tovább vétkezést. Ezért előveszi a fegyelmező vesszejét, és hogyha ez sem elég, véget vet az ilyen keresztyén életének, és az ügyét Krisztus ítélőszéke elé utalja (1Kor 3,15; 11,30-32; 2Kor 5,10).
János úgy érvel, hogy aki szántszándékkal bűnben él, az nem Isten gyermeke, nem is volt az soha. Az, aki hitben az egyetlen Igazhoz tartozik, az maga is igaz. Aki folyamatosan megmarad a bűnben, az az ördögtől való, ,,aki cselekszi a bűnt kezdettől fogva" - a Gonosz egész élete bűnös és gonosz volt.
A 9.vers tárja elénk az egész ügy magvát, és tulajdonképpen nagyon könnyen érthetővé tesz mindent: ,,Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az Ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert Istentől született." Itt az a hívő ember van előttünk, akit az új természet jellemez, amely nem tud vétkezni. Nagyon is igaz, hogy még magában hordozza a régi, ádámi természetet, és ha még annak uralma alatt állna, akkor még mindig a bűnben élne. Az új természet azonban, amely az újonnan születéskor beléplántáltatott, ,,nem romlandó, hanem romolhatatlan magból" való, és uralkodik egész élete fölött. Ez a romolhatatlan mag immár benne marad, és ezáltal nem cselekedheti többé a bűnt. Olyan lesz, mint az, akinek gyermekévé lett.
A két természetről szóló tanítást gyakran megtaláljuk a Bibliában, és háttérként ott áll minden kijelentése mögött. Ha ezt nem értettük meg, akkor a lélek mindig zavarban marad ama konfliktusok felől, amelyek előbb vagy utóbb minden hívő életében kikerülhetetlenül jelentkeznek.
Ezt a minden hívőben előforduló konfliktust a Biblia a legvilágosabban a Galata 5,16-17-ben tárja elénk. Számos intés után - amelyek teljesen értelmetlenek volnának, ha a címzettek bűntelen férfiak és asszonyok volnának - ezt olvassuk: ,,Intelek titeket: a Lélek szerint járjatok, és a test kívánságát ne teljesítsétek. Mert a test kívánsága a Lélek ellen van, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek." A ,,testen" itt az Ige nem a hívő ember fizikai testét érti, hanem az emberi természetet. Maga az Úr is így értette ezt, amikor ezt mondta Nikodémusnak: ,,Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek" (Jn 3,6-7). Itt is, mint a Galatákhoz írt levélben a két természet szöges ellentétét látjuk. A test mindig a Lélek ellen van. Az új természet a Lélek által született, és a Szentlélek kormányozza; és ennek a jellegének megfelelően írja le az Ige. A kettő sohasem juthat megegyezésre, ugyanakkor nem találunk utalást arra nézve, hogyan kell megsemmisíteni a testiességet. Egyszerűen felszólítja a keresztyén embert, hogy Lélek szerint járjon. Ha ezt teszi, akkor nem fogja véghezvinni a test kívánságát. És éppen ez a keresztyén az, aki ,,nem vétkezik".
Róma 7. fejezete írja le ezt a konfliktust a maga teljes egészében. Ezzel az igeszakasszal már foglalkoztunk. Akiről ez szól, az kétségkívül Isten gyermeke - noha ezt számosan vitatják. Egyesek úgy látják, hogy itt egy olyan zsidó emberről van szó, aki megpróbál a törvény megtartása által igazzá lenni. Azonban a megigazulás kérdését már tárgyalta eme levél első öt fejezete. A 6. fejezettől kezdve a téma: szabadulás a bűn hatalmából. Azonkívül a 7. fejezetben leírt ember ,,gyönyörködik az Isten törvényében a belső ember szerint". Ugyan melyik meg nem tért lélek beszélhetne így? A ,,belső ember" nem más, mint az új természetünk. Aki Krisztus nélkül él, az semmiképpen nem örülhet Isten törvényének. A ,,belső ember" harcol a másik törvény ellen, amely az ember tagjaiban van, amely nem lehet más, mint a régi természet, a test hatalma. Itt is - mint a János 3-ban és a Galata 5-ben - szöges ellentétet látunk a régi és az új természet között.
Pál itt arról a kikerülhetetlen konfliktusról ír, amelyet minden egyes hívő megtapasztal, mihelyt megkísérli, hogy a törvény szerint szent életet éljen. Ösztönösen érzi, hogy a törvény lelki, ő azonban - önmagának megmagyarázhatatlan okból - testi, a bűn szolgálatában. Ez a felfedezés a legmélyebbre ható élmények egyike, amelyet a keresztyén ember valaha is megtapasztalhat. És még sincs keresztyén, akinek ezt élete során valamikor meg ne kellene tapasztalnia. Látja, hogy olyan dolgokat cselekszik, amelyekről pontosan tudja, hogy helytelenek, és amelyektől lelke mélyén irtózik. Amit szívesen megtenne, azt nem tudja elérni, helyette azt teszi, amit gyűlöl.
Ez azonban csak első része annak a leckének, amelyet mindazoknak meg kell tanulniuk, akik Isten iskolájában akarnak megérni. A lecke így szól: ,,Ne helyezzünk semmilyen bizalmat a testünkbe." Amíg ezt a leckét meg nem tanultuk, addig nem lehetséges igazi előrehaladás a megszentelődésben élni. Fel kell ismernünk, hogy a test javíthatatlan, és az is marad, és azután leszünk készek saját ,,énünktől" Krisztushoz fordulni, és tőle, akitől a megigazítást reméltük és kaptuk, a megszenteltetést is elfogadni.
Miután a lecke első részét gondosan megtanultuk, a 16. és 17. versben két végső következtetést olvashatunk: Elsőként elismerem, hogy a törvény jó, másodszor fokozatosan felismerem azt is, hogy én magam a törvény oldalán állok, de van bennem egy hatalmasság, amellyel nem szeretném azonosítani magamat, mert visszatart annak cselekvésétől, amit helyesnek ismertem föl. Ezzel megtanultam megkülönböztetni új énemet a bennem lakó bűntől. A bennem levő bűn gyűlöletes betolakodó még akkor is, ha egykor úr volt minden dolgom fölött.
Így tehát a 18. versben eljutottam odáig, hogy tudom: két természet van bennem; de azt még mindig nem tudom, hogyan is vigyem véghez a jót. A tudás önmagában nem segít a továbblépésben. Még mindig a rosszat cselekszem, amelyet tulajdonképpen gyűlölök, és nem vagyok képes megvalósítani a vágyamat, a jó cselekvését. Ugyanakkor, ha már képes vagyok magamban különbséget tenni a két törvény vagy a két természet között, akkor jó darabot tettem meg előre az úton. Belső emberem gyönyörködik Isten szent törvényében. ,,De tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban levő törvényével" (23. v.). Szüntelen csődjeim annyira kétségbeejtenek, hogy úgy érzem magam, mintha egy halott testhez odaláncolt fogoly volnék - ez a halott test azonban félelmetesen uralkodik rajtam. ,,Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?" Ez a kétségbeesett kiáltásom meghozza a segítséget, amelyre szükségem van. Mindaddig én magam próbáltam magamat megszabadítani. Most felismerem, hogy ez lehetetlen, és külső segítség után kiáltok. Ebben a pillanatban Krisztus kijelenti magát lelkemnek, én pedig felismerem, hogy egyedül Ő - aki kezdetben megmentett engem - tud a bűn hatalmából megszabadítani. ,,Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által!" Őneki kell az én megszentelődésemmé, üdvösségemmé és megigazulásommá lennie.
Bensőmben, az új természettel Isten törvényének szolgálok. De testemben, a régi természettel a bűn törvényének szolgálok. De ha nem magamra, hanem Krisztusra nézek, akkor látom, hogy ,,Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztusban a bűn és a halál törvényétől" (Róm 8,1-2).
Ezért nem szükséges többé megszentelődésért küzdeni. Csak föl kell tekintenem Isten Krisztusára, és Lélekben kell járnom, biztosan a győzelemben, miközben lelkem Ővele foglalkozik, aki nekem mindenemmé lett. ,,Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint" (8,3-4).
Mily nagy szabadulást jelent az, amikor a sok hiábavaló kísérlet után, amelyekkel ki akartam irtani a bűnt a testből, végre megértem, hogy Isten elítélte a bűnt a testben, és engem meg is szabadít majd tőle a maga idejében, amikor az Úr visszajövetelekor tökéletlen testünket megváltoztatja, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez. Akkor a megváltás tökéletes lesz. Lelkem megváltása már megtörtént a múltban, és ennek teljes szívből örülhetek. Testem megváltása azonban még hátravan. Ez majd akkor következik el, amikor az Úr Jézus visszajön, és ezt a halandót halhatatlanba öltözteti.
A jelenben az Istentől született ember nem vétkezik, ha hitben jár. Élete igaz Isten előtt. De mindig nagyon ébernek kell lennie, és imádkoznia, nehogy a lelki figyelmetlenség egy pillanatában a régi természet ismét cselekedhessen, és így a hívő ember bizonyságtétele kárt szenved, Ura pedig gyalázatban részesül.
Szeretném egy képpel befejezni, amelyet gyakran használnak és amely alkalmas lehet az 1János 3-mal kapcsolatban még fennálló minden nehézség eloszlatására. Tegyük fel, hogy valakinek a kertjében magról nevelt narancsfák vannak, és szeretne helyettük Naval-narancsokat termelni. Ezért elhatározza, hogy narancsfáit beoltja. Levágja a fák valamennyi ágát egészen a törzsig, és helyükbe beoltja a Naval-narancsok vesszőit. Erre a régi gyümölcs teljesen eltűnik, és most új gyümölcs terem a fákon, amelyekbe beoltották az új narancsfajta új természetét. Ez a megtérés képe.
Néhány esztendő elteltével ez az ember végigvezet bennünket a kertjén. Valamennyi fája roskadozik a kiváló narancstól. Megkérdezzük, milyen fajta narancsokat termel. ,,Ezek mind Naval-narancsok" -feleli. ,,Magról nevelt narancsok nem léteznek már?" ,,Nem - feleli emberünk -, beoltott fák nem hozhatnak többé magról narancsokat." De amíg még beszél, észreveszünk egy kicsiny narancsot, amelyik egy vékonyka ágon függ, egészen alul a törzsön. ,,És ez mi?" - kérdezzük. -"Nem magról nőtt narancs?" Vendéglátónk erre azt feleli: ,,Ó, most látom, hogy a munkásaim nem voltak nagyon gondosak, megengedték, hogy a régi törzsből is kihajtson egy ágacska. Ez még, a fának a régi természetéből való, ezt azonnal le kell metszenem." S miközben így beszél, előhúz egy metszőkést és levágja a hajtást. Vajon szemére vetheti-e bárki is, hogy hazudott, amikor azt mondta, hogy beoltott fái csupa Naval-narancsokat teremnek? Nem. Mindenki megértené, hogy a fa lényegéről beszélt.
Éppen ez a helyzet a hívő emberrel. Miután újonnan született, régi élete befejeződött a számára. Most már szégyelli a test gyümölcseit. Már nem a régi úton jár. Egész élete megváltozott. Most már a Szentlélek gyümölcse valósul meg, és többé nem vétkezhet, mert Istentől született (1Jn 3,9).
Ugyanakkor mindvégig szüksége van önmaga megítélésének metszőkésére. Különben megint munkába áll a régi természet, amely nem irtatott ki, hanem megmaradt, miként a magról nevelt gyümölcsfa törzse a beoltatás után. Ezért kell a hívő embernek önmagát mindig Isten Igéjének alárendelni és kíméletlenül megítélni. ,,Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!"
Aki a régi természet jelenlétét tagadja, az számolhat a vereséggel. Az olyan, mint a kertész, aki lehetetlennek tartja, hogy a régi törzsből régi hajtások nőhetnek. A bölcsesség megtanít bennünket, őrizkedjünk attól a veszélytől, hogy túl kevéssé használjuk a metszőkést. Ugyanígy ostobaság tagadni, hogy van bennem bűn. Ha ezt elfelejtem, máris megcsaltam magamat, és kiteszem magamat sok rossz dolognak, mert nem ismertem fel, mennyire szükséges naponta Istenre hagyatkozni. Csak ha Lélekben járok, csak ha naponta alázatosan föltekintek az Úr Jézusra és megítélem önmagamat, akkor fogja életemet a megszentelődés jellemezni. (folyt. köv.)

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
A minden bűntől való megtisztulás
  2016-07-09 11:54:00, szombat
 
  A ,,minden bűntől való megtisztulás" és a ,,tiszta szív"


,,Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság" (Zsolt 32,1-2).
,,Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent" (Mt 5,8).
Akármennyire különbözőnek látszik is e két igehely téma szempontjából, mégis szoros kapcsolatban állnak egymással. A boldogságmondások mindazoknak szólnak, akik őszintén megtértek Istenhez, akik hisznek az Úr Jézus Krisztusban mint Üdvözítőjükben, akiknek vére megtisztította őket minden bűntől.
Mindaz, aki azt hiszi, hogy ez a csodálatos megtisztítás előrelépést jelent azzal az állapottal szemben, amit Pál így ír le: ,,mindebből... általa (Jézus által) igazul meg minden hívő", az ezzel csak fogyatékos bibliaismeretéről tesz tanúságot. Ugyanakkor ezzel bizonyítja, hogy nagyon is kevésre becsüli azt az értéket, amelyet Isten az Ő Fia megmentő művének tulajdonít. Amikor megigazulásról beszélünk, arra a bűnre gondolunk, amelynek igényétől a hívő mindörökre megszabadult. Másfelől a megtisztít említése egyúttal azt jelenti, hogy a bűn beszennyez, és egyetlen lélek sem tekinthet fel Istenre csalárdság nélkül úgy, hogy ettől a tisztátalanságtól előzőleg meg ne szabadult volna, és így valóban tiszta a szíve.
A 32. zsoltárban a boldognak mondás nem bűntelen emberre vonatkozik, hanem olyasvalakire, aki bűnös és szennyes volt, de megvallotta Istennek vétkeit, és bocsánatot nyert bűneire. Ugyanakkor megtanulta a bűntől való megtisztítás isteni módszerét is, amely szerint az Úr többé nem számítja be a bűnét annak, akinek bűnös természetét és annak gyümölcseit Jézus Krisztus helyettesítő halála befedezte. Igaz, Dávid hitben elfogadott olyan kiengesztelődést, amelynek előbb még végbe kellett mennie. Mi pedig már hiszünk Abban, aki kegyelméből ezt a csodálatos művet elvégezte, amely által a bűn már megbocsáttatott és a törvényszegés elvétetett. Isten igazságos, és csak úgy bocsáthat meg, ha valaki helyettesként elhordozza a büntetést. Ezért az istentelent csak Jézus halála alapján igazítja meg. Isten azonban még mindig szent, ezért nem engedheti meg, hogy egy tisztátalan lélek közeledjék hozzá, ezért kell a bűnt lemosni. Ez a két szempont hozzátartozik minden hívő megmentéséhez.
Aki ily módon bocsánatot nyert és megtisztult, annak szívében ,,nincs csalárdság", annak ,,szíve tiszta". Megítélte önmagát és bűneit Isten színe előtt. Többé nincs semmi rejtegetni valója. Lelkiismerete szabad, szíve tiszta, mert őszinte Istennel szemben, és nem próbálja bűneit továbbra is eltitkolni. Minden napfényre került, és Isten maga fedezi el a bűnöket, vagy jobban mondva: Isten már elfedezte azokat, és most elvezeti a lelket e tény élvezetére.
Ez az 1János 1,5-10 nagy témája. Ezzel az igeszakasszal kell most foglalkoznunk. Idézem az egész szakaszt: ,,Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk és hirdetünk nektek, hogy Isten világosság és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan Ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük Őt, és nincs meg bennünk az Ő igéje." És Jézus azonnal hozzáfűzi (sajnos, ezt a szakaszt később egy következő fejezetbe tették): ,,Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert Ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is" (2,1-2).
Ez tehát ,,az üzenet", az 1János 1. fejezetének oly erősen hangsúlyozott nagyszerű üzenete" - ti. hogy Isten világosság - mint ahogy a 4. fejezetben János hangsúlyozza, hogy Isten szeretet (vö. 4,8.16).
Milyen pillanat az ember életében, amikor ennek az igazságnak villámcsapásszerűen tudatára ébred!
,,Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség." Éppen ez az az igazság, amely a megtért embert visszarettenti a szent Istennel való találkozástól, aki nem emberi szemmel lát, hanem ,,megítéli a szív gondolatait és szándékait" (Zsid 4,12). Amikor Jézus eljött a világba, az Ő világossága szétáradt, és megvilágított mindenkit, aki kapcsolatba került vele. Ő maga volt a világ Világossága. Ebből érthetjük meg komoly szavait: ,,Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. Mert aki rosszat cselekszik, az gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat" (Jn 3,19-21). A meg nem tért lélek gyűlöli a világosságot, és ezért menekül Isten elől, Aki a Világosság. De mindazok, akik megítélték magukat, és - miként Dávid - megvallották vétkeiket és bűneiket, azok már nem félnek a világosságtól, mert abban járnak, és nem félnek a leleplezéstől, hiszen vétkeiket megvallották. Az ítélet napjának gondolata nem kelt félelmet bennük, mert már előzőleg megítélték magukat. Akkor hit által meglátták azt is, hogy bűneik Isten előtt az Úr Jézusban megítéltettek, amikor Ő a kereszten bűnné tétetett. Mindazok, akik ezt felismerték és elfogadták, a világosságban járnak. Akik azonban azt állítják, hogy keresztyének, és élvezik Istennel a közösséget, s ugyanakkor még mindig sötétségben járnak, azok ,,megcsalják magukat, és nincsen bennük az igazság".
De ha ki vagyunk téve a világosságnak - ha a sötétségből a világosság felé fordulunk, és abban járunk, akkor ,,közösségünk van egymással", mert ebben a világosságban egy megváltott csapatra
találunk, azokéra, akik hozzánk hasonlóan megítélték magukat és megtértek. Tudjuk, hogy ezután már nem kell félnünk attól, hogy kiderülnek bűneink, mert ,,Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől".
Nem mehetünk el csak úgy egyszerűen e sokszor félremagyarázott igehely mellett. Egyesek valóságos jelentését pontosan az ellenkezőjére torzították. A legtöbb megszentelődési prédikátor úgy magyarázza ezt az Igét, mintha az lenne benne: ,,ha odaértünk Isten világosságához, amelyet feladataink vonatkozásában ad nekünk, akkor közösségünk van mindazokkal, akik ugyanazt teszik, és ha mindezeket a föltételeket teljesítettük, akkor Jézus vére minden bennünk lakó bűnt elmos, szívünket tisztává és szentté teszi, és megszabadít bennünket mindenféle testiességtől."
Ha ezek a versek ezt jelentenék, akkor egyértelmű lenne, hogy mindnyájunknak egy egész sereg feltételt kellene teljesítenünk, mielőtt egyáltalán számíthatnánk a belső tisztulásra. Ahhoz, hogy tökéletesek lehessünk, tökéletesen kellene élnünk. De éppen ez lehetetlen, mivel még tökéletlen emberek vagyunk. El sem képzelhető ennél értelmetlenebb, és az Írásnak ellentmondóbb feltételezés.
Ha alaposabban megvizsgáljuk ezt az igeszakaszt, meglátjuk, hogy itt egyáltalán nem arról van szó, hogyan járunk. Ilyen az a kérdés, hogy annak megfelelően járunk-e, ahogyan azt kötelességünknek felismertük. Arról a helyről van szó, ahol járunk - amikor ,,a világosságban járunk". Korábban sötétségben jártunk, és még most is ott élnek mindazok, akik még nem jutottak hitre. De valamennyi hívő most már ott jár, ahol azelőtt nem szeretett volna élni: a világosságban, amely természetesen Isten jelenlétére vonatkozik. Más szavakkal: nem rejtőzködnek el tovább előle, és nem kísérlik meg bűnüket eltitkolni. Szabadon és boldogan járnak a mindent leleplező világosságban, mint Isten gyermekei, akik bűnüket maguk megvallották, és akikért Jézus vére ömlött.
És amikor így a világosságban járnak, többé nincsenek egyedül, mert sokakkal élnek közösségben, akik ugyanúgy a megtért emberek útját járják. Ezek sem rettegnek a világosságtól, nem is menekülnek előle, mert ,,Jézus vére", mely egykor a Golgota keresztjén kiontatott, most már a szentek szentjében a kegyelem széke elé hintetett, ahonnét a világosság - a sekiná-dicsőség - kiárad, és ez a vér ,,megtisztít minden bűntől". Miért is félnénk a világosságtól, amikor ez a drága vér engesztelést szerzett minden bűnért?
Abban a pillanatban, amikor egy lélek mindezt megérti, minden félelme elmúlik. Figyeljük meg, itt nem arról van szó, hogy a Krisztus vére a bennem lakó bűnt megszünteti, hanem arról, hogy Isten Fiának engesztelő műve megtisztítja tisztátalanná lett lelkiismeretemet minden bűn foltjától, amelyet valaha is elkövettem. És ha az egész emberiség valamennyi bűne engem terhelne, Krisztus vére akkor is mindtől megtisztítana.
Ezért mindazok, akik nem hajlandók tudomásul venni bűnös voltukat, és akik azt állítják, hogy nem vétkeztek, elveszítik mindazokat az áldásokat, amelyek azoknak szólnak, akik a világosságra jönnek és vétkeiket megvallják. Talán túl sokat is mondok azzal, hogy a 8. vers egyenesen a megszentelődési prédikátoroknak szól, mégis gondosan meg kell fontolni ezeket a komoly szavakat:
,,Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság." Elsősorban azokról szól ez a vers, akik a bűn tényét tagadni akarják, és akik Krisztus keresztje nélkül merészkednek közeledni Istenhez. Ezek önmagukat csalják meg, és nem ismerik az igazságot.
Ez az igehely azonban bizonyára elég súlyos ahhoz, hogy azokra a valóban komoly keresztyénekre gondoljunk, akik olyanokkal kerülnek kapcsolatba, akik - jóllehet szüntelenül az elbukás veszélyében élnek - tagadják, hogy bűn van bennük. Sokkal jobb, ha megvalljuk Pállal: ,,Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó" (Róm 7,18).
Az a nagyszerű szabály, amely szerint Isten megbocsát, a 9. versben olvasható: ,,Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő, megbocsátja bűneinket, és megtisztít bennünket minden gonoszságtól." Meg kell nekünk bocsátania, hogy hű maradhasson Fiához, és igazságos azokhoz, akikért Krisztus meghalt. Milyen boldogság, nemcsak Isten szeretetében és kegyelmében, hanem az Ő hűségében és igazságosságában is nyugodni.
Tagadni azt, hogy vétkeztünk, s mindezt szemtől szembe Krisztus keresztjével, szinte istenká-
romlással egyenlő, és aki ezt teszi, azt megilleti a kellemetlen, de találó ,,hazug" szó.
Mindez azért íratott meg, hogy a hívők ne vétkezzenek. A Szent Lélek azonban azonnal hozzáteszi:
,, Ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus". Az én csődöm az
Ő művét nem teheti meg nem történtté. Krisztus készen tartja a valóságos bűnbocsánatot bűneinkért, és ugyanebből az okból az egész világ számára rendelkezésre állnak a megmentés eszközei. Ha bízom Benne, nincs több rejtegetni valóm. Mivel mindent elismertem, olyasvalakivé lettem, akinek a lelkében semmi csalárdság nincs. Ennek az összehasonlíthatatlan kegyelemnek élvezetében élek, és azokhoz tartozhatom, akiknek szívük tiszta, és megláthatják Istent, aki Krisztusban kijelentette magát nekünk.
A tiszta szívű ember ellentéte a ,,megosztott szívű" embernek. Dávid némely katonájáról mondja az Írás, hogy egyenes szívűek voltak, vagy ahogy a héber szövegben találóan olvassuk: nem volt két külön szívük. Az ingatag ember állhatatlan minden útjában, de akinek szíve tiszta, az bizakodva vár a világosságban, és belső emberét így megtartja Isten számára.
Abban az emberben, akiről a Róma 7-ben áldásunkra és tanulságunkra olvasunk, ezt a megosztott szívet látjuk, és azt a nyomorúságot, amelyet az ilyen megosztott szív előidéz, míg e fejezet záró versei és a 8. fejezet kezdő versei az olyan embert mutatják be, akinek szíve tiszta. Az itt bemutatott konfliktus ellenpárja az Isten Szentlelke által felébresztett minden lélek, aki önmagában keresi a megszentelődést, és még mindig a törvény alatt él, és ezt tekinti a kegyességhez vezető eszköznek. Mindazok, akik ezt átélték, két elvet találnak munkában önmagukban. Az egyik az új természet ereje, a másik a régi ereje. Győzelmet azonban csak úgy lehet elérni, ha megítéljük az óembert, és Jézusra tekintünk, aki a mindenünk. Akkor már tudhatjuk, hogy nincs semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak.
A Róma 7-ben leírt ember önmagával, csalódásaival és szorongásaival van elfoglalva, és ez azért van, mert nem tudja önmagában megtalálni a jót. A jót csak Krisztusban találhatjuk meg, és a győzelmi kiáltás abból a fölismerésből származik, hogy tökéletesek vagyunk Őbenne. Szükséges azonban itt megjegyeznünk, hogy a Szentírásnak ez a része, amelyet sokan ellentétesen vitatnak, még fontosabb lesz, ha a következő fejezetben elgondolkozunk az emberben levő kétféle természetről. Ezért most eltekintek ennek a fejezetnek kimerítőbb magyarázatától.
Hogy visszatérjünk a témánkhoz, szeretném még egyszer ismételni, hogy a ,,minden bűntől való megtisztulás" és a ,,mindenki megigazulása" (Csel 13,39) egy és ugyanaz, csak éppen különböző szempontokból nézve. A megigazulás azt jelenti, hogy a bűneim miatt többé nem vádoltatom, a megtisztulás pedig azt, hogy a lelkiismeretem megtisztult a bűn okozta tisztátalanságtól. A megtisztulás annak az evangéliumnak a témája, amelyet a Zsidók 10. fejezete oly nagyszerűen állít elénk.
Erről a témáról már szó volt ,,A megszenteltetés Krisztus vére által" című fejezetben, ezért itt nem szükséges ezt bővebben tárgyalni. Csak azt szeretném hozzátenni, hogy a lelkiismeret ott említett megtisztulásának semmi köze ahhoz, hogy a keresztyén embernek meg kell tartania tisztán a lelkiismeretét. A Zsidók 10-ben olvashatjuk, hogy a lelkiismeret beszennyeződött a bűnök által, amelyeket Isten ellen elkövet az ember, és amelyekből csak Isten Fiának engesztelő műve által van megtisztulás. De az, aki ily módon megtisztult, és ezért nem terheli többé bűntudat, immár felelős azért, hogy Isten és emberek előtt tisztán tartsa lelkiismeretét azzal, hogy a Szentlélek és az Ige iránti engedelmességben él. Ha ezt teszi, megtartja jó lelkiismeretét, ami tapasztalatot jelent, míg a megtisztított lelkiismeret Isten előtti helyzetünkre vonatkozik.
Amennyiben hiányos imaéletem következtében mégis bűnbe esem, és így rossz lelkiismeretem lesz, arra az esetre szól a felhívás: azonnal ítéljem meg magamat, és valljam meg bűnömet Istennek. Ekkor újra jó lelkiismeretet nyerek. Mivel azonban Krisztus vérének értéke Isten szemében egy pillanatra sem csökken bűneim által, nem kell újra törekednem a lelkiismeretem megtisztítására, mivel tudhatom, hogy Krisztus engesztelő műve tökéletesen elégséges. Ami Isten előtti helyzetemet illeti, mindörökre megtisztultam a bűntől; ha nem így volna, Krisztus azonnal vádolna, még a legkisebb bűn esetén is. Ehelyett azonban azt mondja az Ige, ahogyan már láttuk: ,,Ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert Ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért." Ha a hívő vétkezik, Sátán azonnal vádolja, de az Atya, úgy mint azelőtt, szeretett Fiának művére tekint, és a Sátán minden vádaskodására ezzel válaszol: ,,Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán! ...Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez?" (Zak 3,2).
A Szentlélek pedig Jézus pártfogására megkezdi a helyreállítás munkáját, miközben az Igét használja fel, hogy az elbukott hívő lelkét meggyőzze és tanítsa, és szükség esetén a fegyelmezés vesszőjének is kitegye, hogy belássa bűnét és megítélje önmagát, mert a kegyelemből szentségtelen előnyt szerzett. Aki idáig elérkezik, annak újra jó a lelkiismerete. Azonban csakis azért, mert a vér minden bűntől megtisztít, végezheti el a Szentlélek helyreállító munkáját, hogy el ne szakadjon a kötelék a Szabadító és a megszabadított lélek között. (folyt. köv.)

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
Tökéletesség a Szentírás szerint
  2016-07-08 08:53:37, péntek
 
  Tökéletesség a Szentírás szerint



Azoknál, akik valamilyen különleges tanítást képviselnek, bevett szokás, hogy a Szentírás bizonyos szavainak olyan önkényes magyarázatot adnak, amelyet azután egyedül tartanak érvényesnek. Egyetlen szó sem szenvedett annyit emiatt az eljárás miatt, mint a ,,tökéletes" illetve ,,tökéletesség".
Wesleytől kezdve egyértelműnek látszik mindnyájuk számára, hogy a ,,tökéletesség" azonos a ,,bűntelenség"-gel. Pedig maga Wesley sem egészen így értette ezt a fogalmat, mert félt a sokak lelkére gyakorolt következményektől, ha ezt a tanítást következetesen alkalmazzák. Ezért gondosan különbséget tett az angyalok, Ádám és a keresztyének tökéletessége között. A mai megszentelődési irodalom azokat tartja tökéletes keresztyéneknek, akik minden hajlamukkal és cselekedetükkel elérték Ádám bűneset előtti tökéletességét, kivéve hogy a jelenlegi társadalmi állapotok és a legtöbb meg nem tért ember állapota arra kényszeríti őket, hogy még mindig ,,bőrből való ruhát" hordjanak.
Ezért tartom értelmes dolognak, ha a Szentíráshoz fordulunk, és gondosan megvizsgáljuk ennek a kifejezésnek a használatát, ahogy azt már a ,,megszentelődés" szónál is tettük, a mai modern nyelvekben hiába keressük az eredeti héber vagy görög szó pontos fordítását, ezért gondosan meg kell néznünk, hogyan alkalmazza a Biblia ezt a kifejezést. Így pl. a szokásos megszentelődési prédikációkban figyelmünket elsősorban Ádámra és Nóéra irányítják. Nóéról azt olvassuk: ,,Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. (Károli: ,,Nóé igaz, tökéletes férfi volt a vele egykorúak között.") ,,Istennel járt Nóé" (1Móz 6,9). Az itt alkalmazott héber szónak mind a ,,feddhetetlen", mind a ,,tökéletes" szóval történő fordítás megfelel. Ez azt jelentette nála, hogy senki nem találhatott kivetnivalót a viselkedésében - mindaddig, amíg ittassága által, amelyet Hám oly szégyenletesen fölfedett, el nem veszítette ezt a tökéletességét. Ki föltételezhetné itt, hogy Nóé tökéletessége a bűntől való teljes szabadságot jelentette? És mégis, erről az igehelyről már számos olyan prédikációt tartottak, amelyek el akarták vezetni a hallgatóságot a tökéletes megszentelődésre, amennyiben Nóét mint olyan embert állították oda példaképül, aki az özönvíz előtt eljutott a tökéletes megszentelődésre.
Ábrahámhoz így szól az Úr: ,,Én vagyok a mindenható Isten. Járj énelőttem, és légy feddhetetlen" (Károli: ,,...és légy tökéletes") (1Móz 17,1). Itt is megfelel mindkét szó az eredeti kifejezésnek, s ez megóv bennünket attól, hogy téves következtetéseket vonjunk le. És mégis, a ,,második áldás" buzgó hirdetői ezt egyszerűen nem veszik figyelembe. Azt mondják, hogy Isten a már megigazult Ábrahámot nem szólította volna fel, hogy legyen tökéletes, ha Ábrahám lelkében nem kellett volna további mélyreszántó munkát végezni, amely összetörne minden testiességet, és a patriarcha a bensejében egészen tökéletes lenne. Pedig ebben a fejezetben egyáltalában nem találunk ilyen gondolatot. Isten felszólítja Ábrahámot, hogy járjon Őelőtte feddhetetlenül és szíve egyszerűségében.
A következő igehely, amelyet legtöbbször idéznek avégből, hogy a testben való tökéletesség tanát igazolják, a hegyi beszédből való, amelyet Jézus az Ábrahámnak adott isteni megbízatás után sok száz évvel tartott: ,,Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5,48).
Ezek kétségkívül súlyos szavak, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül.
Először is meg kell állapítanunk, hogy ha a ,,tökéletes" szó itt azt jelenti, hogy legyünk olyanok, mint Isten, akkor soha egyetlen keresztyén sem érhette vagy érheti el ezt az állapotot. Csak az állíthatja magáról, hogy ilyen értelemben tökéletes, aki nem értékeli helyesen önmagát. De ha a megelőző verseket pontosan megfigyeljük, azonnal megértjük, miről is van itt szó. Az Úr hirdette Isten országának törvényeit, a kegyelem csodálatos erejét. Felszólította tanítványait, szeressék ellenségeiket, és tegyenek jót azokkal, akik őket üldözik és vádolják, hogy ezáltal is kimutassák, ők a mennyei Atya gyermekei, aki kegyelmesen viselkedik mind az igazakkal, mind a gonoszokkal szemben. Nem tartja vissza a napfény és az eső áldását a gonoszoktól sem, hanem mindenkinek megmutatja kegyelmét. Mi erkölcsileg legyünk éppen olyanok, mint Ő. Mert ha csak a barátainkat és az irántunk jóakaratot tanúsító embereket szeretjük, akkor semmivel sem vagyunk jobbak, mint a gonoszok. Ha csak a hozzánk tartozókhoz vagyunk jók, akkor ugyanazt tesszük, mint a világ. De ha mindenkihez kedvesek vagyunk, ha mindenkivel szeretetteljesen bánunk, akkor tökéletesek vagyunk, mint ahogy a Teremtőnk tökéletes. Nyilván minden keresztyén ember törekszik erre a tökéletességre, de ugyan, ki merné mondani magáról, hogy már elérte ezt a tökéletességet, úgy, hogy sohasem volt igazságtalan, sem részrehajló másokkal szemben.
Nincs senki, aki ezt a tökéletességet elérte volna. Pál így ír: ,,Nem mintha már elértem volna, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért" (Fil 3,12-14). Nem is lehetne erőteljesebb szavakkal elutasítani magunktól a tapasztalaton alapuló tökéletesség igényét. Mások gondoljanak magukról, amit akarnak. Pál mindenesetre nem mondható a tökéletességtan hívének. Jézus azzal a szándékkal ragadott meg bennünket, hogy egészen az Ő áldott képéhez hasonlóvá tegyen minket. Erre vagyunk eleve elrendelve, ahogyan ezt a Róma 8,29 mondja. Szemünk előtt ezzel a reménységgel futunk tovább, és elfelejtjük mindazokat a dolgokat, amelyek mögöttünk vannak, és nekifeszülve törekszünk erre a dicsőséges kiteljesedésre. Mert akkor, és csak akkor lesz Jézus tökéletessége a mienk. ,,Tudjuk, amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk Őt látni, amilyen valójában" (1Jn 3,2). A Zsidók 6,1-ben is olvashatunk tökéletességről, és nagyon is megértjük ebben az esetben, hogy akik nem értették meg e levél valódi jellegét és alkalmazási területét, azok helytelenül alkalmazzák a ,,törekedjünk a tökéletességre" kifejezést. A megszentelődés tanítói többnyire így magyarázzák ezt az igeverset: ,,Ezek a szavak egyértelműen a hívőkhőz szólnak. Azok a zsidók, akiket itt az Ige megszólít, már megtértek az Úr Jézushoz. Tehát kétségkívül megigazíttattak. (Azt is hozzá kellene tenniük: megszenteltettek, - ezt azonban nem látjuk, mert ez ellentmondana elméletüknek.) S mivel ezeket az embereket felszólítja az Ige, hogy ,,törekedjenek a tökéletességre", a tökéletesség nyilvánvalóan a kegyelemnek egy második, következő munkája, amelyhez az Úr el akarja vezetni mindazokat, akik még csak ,,megigazultak".
Bárki is hall ilyen magyarázatot, nem vitatja, hogy önmagában következetes, sőt megállapítja, hogy igen értelmes és megtámadhatatlan, és a belőle levont következtetések megalapozottak.
Az, hogy a levél itt felszólítja a zsidókat, törekedjenek valamire, amit még nem értek el, világos. De hogy ez a valami a ,,második áldás" lenne, az kevésbé egyértelmű.
Valójában itt a ,,tökéletesség" görög eredetije a szó más alakjában szerepel, mint a Filippi 3,15-ben, amit már vizsgáltunk. Ott megállapítottuk, hogy a szót ,,érett, felnőtt" értelemben használja az Ige. Ennek helyes fordítása így szólna: ,,Törekedjünk a teljes érettségre." Itt tehát a hitben való egészséges növekedésről van szó, amelyre minden hitben fiatalnak törekednie kell. Szükséges volt a zsidókat is ilyen növekedésre felszólítani, mivel ,,visszamaradottak" voltak, nem szakadtak el egészen a zsidóságtól, és az mérgező, szikkasztó hatással volt rájuk.
A levél szerzője ezért már az előző fejezetben dorgálta őket: ,,...eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédének alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére" (Zsid 5,11-14).
A Cselekedetek 21-ből megtudjuk, miért voltak a zsidókból lett keresztyének hitben megnyomorodottak és tudásban visszamaradottak. Jakab, maga is apostol, együtt a jeruzsálemi gyülekezet véneivel és a körútjáról visszatért Pállal és kísérőivel összejövetelt tartanak. Amikor Páltól megtudják, milyen csodálatos munkát végzett Isten a pogányok között, mindnyájan ,,dicsőítették Istent, aztán így szóltak hozzá: 'Látod testvérem, milyen sok ezren vannak a zsidók között, akik hívők, és mindnyájan rajonganak a törvényért'"(20. v.) Ezzel indokolják azt a felhívásukat, hogy Pál alkalmazkodjék bizonyos zsidó szertartáshoz, nehogy bizalmatlanságuk céltáblája legyen. Hogy népének fiait bizalomra hangolja, Pál beleegyezik, és csak az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy nem tett meg olyasmit, ami egészen egyértelműen ellentétes lett volna a Zsidók 9. és 10. fejezetében írottakkal. Gondoljuk csak meg, mit jelentett volna annak számára, aki ezt írta: ,,Ahol pedig a bűnbocsánatról van szó, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat" (Zsid 10,18), ha a kiválasztott nazírokkal együtt elvégezte volna az áldozatot, fogadalmuk teljesítésére! (Olvasd hozzá 4Móz 6,13-21-et és vö. ezzel a Csel 21,3-26-ot.) Ezt a téves lépést Isten kegyelmesen megakadályozta, még ha úgy is, hogy ez szeretett szolgájának fogságot hozott. Később írta a tiszteletre méltó apostol Istentől ihletve a Zsidókhoz írt levelet. Tudom, hogy általában kétségbe vonják Pál apostol szerzőségét, de erre a kérdésre véleményem szerint Péter válaszol, aki második levelét ugyancsak zsidókeresztyénekhez írja - 2Pt 3,15-16, hogy ezeket a zsidókeresztyéneket a törvényhez és az ószövetségi rendelésekhez való kötöttségtől megszabadítsa.
,,Ezért - írja - elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást, törekedjünk a tökéletességre. Ne kezdjük újra lerakni az alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenbe vetett hitnek, a mosakodásokról, a kézrátételekről, a halottak feltámadásáról és az örök ítéletről szóló tanításnak. Ezt meg is fogjuk tenni, ha Isten megengedi" (Zsid 6,1-3).
Ezt az egész levél mondanivalójával összhangban teszi, amennyiben kimutatja különböző vonalakban azt az igazságot, amely Krisztus főpapságára, az új szövetségre, az egyetlen áldozatra, a hitben való életre és az Úr által történő neveltetésre vonatkozik. A keresztyén igazságnak e tág mezeje az a tökéletesség, amelyhez fordulniuk kell, és velük együtt nekünk is. Mindazok, akik megértették a Zsidók 7-13 tanításait, és örvendeztek rajtuk, tökéletes keresztyének az apostol értelmezése szerint. Felnőttek, és képesek kemény eledelt magukhoz venni ahelyett, hogy csupán tejjel táplálkoznának. Nem merem tovább követni Isten választottjainak hitéről szóló csodálatos fejtegetéseket, mert ez messze elvinne a témánktól. Ilyen tökéletességre csak a Szentírás kitartó és imádságos tanulmányozása útján lehet eljutni. Rendkívül fontos a ,,Timóteusnak szóló figyelmeztetés: ,,Igyekezz kipróbált emberként megállni Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság Igéjét" (2Tim 2,15). Ugyanebben a levélben írja Pál: ,,A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített"(3,16-17)
Ennek semmi köze valamilyen titokzatos belső tökéletességhez, hanem Isten akaratának alapos ismeretéről van itt szó, amelyet csak az Ő Igéje adhat. Aki nem hanyagolja el ezt az Istentől rendelt eszközt, az megtapasztalhatja a Zsidókhoz írt levél végén található imádság meghallgatását: ,,A békesség Istene pedig...tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére; és munkálja bennünk azt, ami kedves Őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké. Ámen!" (Zsid 13,20-21).
Mielőtt a tökéletességgel kapcsolatos kutatásainkat befejeznénk, figyelembe kell vennünk még egy igeszakaszt, mégpedig a Jakab 3,1-2-t: ,,Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét." Azzal, amit már idáig a tökéletességről elmondtunk, ennek a versnek csak kevés további magyarázatra van szüksége. Jakab bizonyára nem kapta meg a ,,második áldást", és nem is ismert senkit, aki azt megkapta volna. Isten Lelke által szól, és azt mondja nekünk, hogy mindnyájan sokat vétkezünk. Ha tudnánk találni valakit, aki beszédében sohasem vétkezik, aki még életében sem mondott ki egyetlen barátságtalan, sértő, hazug vagy fölösleges szót, akkor valóban megtalálnánk a tökéletes embert, de vajon minden bűn ki lenne-e irtva belőle? Bizonyára nem!
Ő csupán képes uralkodni testies természetén, ahelyett, hogy az uralkodnék rajta. Az ilyen ,,meg tudja fékezni egész testét". De ugyan, mi szükség lenne a test megfékezésére, ha az emberből eltűnne minden bűn, ha bűnös természete kiirtatott volna? Itt egyértelműen arról van szó, hogy a tökéletes ember sem bűntelen, hanem olyasvalaki, aki ellenőrzés alatt tartja önmagát, és nem a bűnös természet uralkodik fölötte. Ezért olvassuk el még egyszer imádkozva az egész fejezetet, és azután kérdezzük meg önmagunktól, vajon melyik megszentelődési prédikátor töltötte be valaha is a tökéletes ember eme követelményeit? Van-e Istennek olyan embere, akinek ne kellene megvallania beszédben való vétkezést? Ha valakinél nem ez lenne a helyzet, akkor nyilvánvalóan azért, mert elámítja önmagát, és az igazság nem uralkodik sem a szívén, sem a lelkiismeretén.
Szeretném még egyszer összefoglalni, amit tanulmányozásunk során megállapítottunk:
-Az Ige minden hívőt felszólít, hogy őszintén és a szív egyszerűségében járjon Isten előtt, ahogy azt Nóé és Ábrahám tették.
-Ezáltal bennünket is felhív, hogy irgalmasak és szeretetteljesek legyünk mindenkivel szemben, függetlenül azok irántunk való magatartásától, úgyhogy ebben a tekintetben legyünk tökéletesek, mint mennyei Atyánk.
-Az Ige felszólít minden hívőt, hogy a kijelentés isteni iskolájának első osztályából törekedjék feljebb jutni a tökéletességre. Ez azt jelenti, hogy vegyük igénybe mindannak teljességét, amit Isten kegyelméből a keresztyénség számára kijelentett.
-De senki sem mondhatja magát abszolút értelemben tökéletesnek, még ha nyelvét ellenőrzés alatt tartja is, és ezzel minden kívánságot hatalmában, mivel az emberben semmilyen gonosznak nincs nagyobb hatalma, mint a nyelvnek.
-Ha ragaszkodunk Ahhoz, akinek tökéletes bölcsessége, kegyelme és szépsége van, akkor egyszer majd olyanok leszünk, mint amilyen Ő. Ott leszünk, ahol Ő, mindörökre tökéletessé téve, olyan helyen, ahol nem érhet el minket sem bűn, sem tévedés.
,,Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek; ellenben amire eljutunk, aszerint járjunk" (Fil 3,15-16). (folyt. köv.)

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
Keresztség Szentlélekkel és tűzzel
  2016-07-08 08:52:50, péntek
 
  Keresztség Szentlélekkel és tűzzel


Bámulatos, hogy a megszentelődés tanítói a Szentírásnak milyen különböző kifejezéseit használják fel saját tanaik alátámasztására, és azonosítják Pál ,,második áldásával". Ezek közül egyeseket már megvizsgáltunk, és kimutattuk, hogy nem nyújtanak igazolást ahhoz az elmélethez, amely szerint megtérésünk után már nem lenne bűn mibennünk. Legfőbb figyelmüket annak a kifejezésnek szentelik, amely fejezetünk címét képezi. Diadalmasan állítják - anélkül, hogy nyitottak lennének itt az értelmes magyarázat számára -, hogy legalább itt van valamiről szó, ami sokak számára, akik ezt a tapasztalatot szerezték üdvkorszakunk kezdetén, a második élményt jelentette. Nem voltak-e az apostolok már pünkösd előtt is mindnyájan Isten gyermekei? Nem nyerték-e el mindnyájan bűneik bocsánatát? Kétségkívül elnyerték, és mégis, ki állíthatná, hogy hamarabb is elnyerték a Szentlelket, mint pünkösdkor? És ha ez így volt, akkor miként feltételezhetjük, hogy más útjai is léteznének a szolgálatra való felkészítésnek? Bizonyos mértékig mindenkinek el kell jutnia a maga pünkösdjéig. Akinél nem ez az eset, az nagy valószínűség szerint nem jut a mennybe, mindennek ellenére. És a megszentelődés tanítói úgy gondolják, itt tudják bizonyítani kedvenc tanításukat úgy, hogy annak bárki is ellentmondhatna.
Egyesek itt különbséget tesznek a Szentlélekkel való keresztség és a tűzzel való keresztség között, sőt még egy harmadik áldásról (!) is beszélnek, a legtöbben azonban a kettőt ugyanannak a dolgonak tartják: a Szentlélek tűzlángként járja át az embert, hogy elégessen minden gonoszt, és isteni erőt hozzon. Ezért éneklik:

,,Tisztító tűz, járd át szívemet,
világosítsd meg lelkemet,
terjeszd el világosságodat egész bensőmben,
és szentelj meg teljesen."

Ezért újra forduljunk a Szentíráshoz, és vizsgáljuk meg gondosan mindazt, amit a Szentlélekkel való keresztségről mond. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk a Lélek egyéb hatásait is, amelyeket sokan gyakran félreértenek.
Keresztelő János volt az első, aki a Szentlélekkel való keresztségről szólt. Amikor az emberek abban a veszélyben voltak, hogy az előfutárt többre tartsák, mint ami valójában volt, rámutatott az Eljövendőre, akinek ő még a saruja szíját megoldani sem volt méltó, és kijelentette: ,,Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam...
Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket. Kezében szórólapát van, és megtisztítja szérűjét: a gabonáját csűrba takarja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel" (Mt 3, 11-12).
Márk híradásában nem olvasunk tűzről. Ő csak ennyit idéz János kijelentéséből: ,,Utánam jön, aki erősebb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva, saruja szíját megoldjam. Én vízzel keresztellek meg titeket, ő pedig Szentlélekkel fog megkeresztelni" (Mk 1,7-8). Márknak bizonyára oka volt, hogy kihagyta a ,,tűzzel" szót, ahogyan azt mindjárt látni fogjuk.
Legteljesebb valamennyi között Lukács beszámolója. Miután ismertette János feladatát, s közben hangsúlyozta, milyen fontos helye volt igehirdetésében az eljövendő haragnak (lásd még Mt 3,7-10) kijelentette: ,,A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén. Ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik és tűzre vettetik" (Lk 3,9). De ki hajtja végre ezt a büntetést? Maga János, vagy pedig az, aki utána jön? És ha másvalaki lesz az, vajon azért jön, hogy ítéljen? A továbbiakban János maga adja meg erre a választ: ,,Én ugyan vízzel keresztellek titeket, de eljön az, aki erősebb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam: Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket, kezében szórólapát lesz, és megtisztítja szérűjét: a gabonát csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel" (Lk 3, 16-17).
Miként Márk, úgy János sem említi evangéliumában a tüzet. Nála csak ezt olvassuk: ,,Láttam, hogy a Lélek leszállt az égből, mint egy galamb, és megnyugodott rajta. Én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, Ő mondotta nekem: ,,Akire látod a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia" (Jn 1,32-34).
A Szentlélekkel való keresztségről szóló egyetlen további ígéretet a feltámadott Úr tette mennybemenetele előtt. Ezt a Cselekedetek 1,5-ben olvassuk. Miután Jézus megparancsolta a tanítványainak, hogy maradjanak Jeruzsálemben, mivel az Atya hamarosan beteljesíti ígéretét, azt mondja: ,,János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg." A tüzet Ő sem említi.
A Cselekedetek 2. fejezete leírja, hogyan teljesedett be az ígéret. A Szentlélek alászállt a mennyből, és betöltötte mind a százhúsz embert, akik abban a felső szobában egybegyűltek, megkeresztelte őket és bennük lakott. A tűzről itt sincs szó. Helyette valami másról olvasunk: ,,Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak és leszálltak mindegyikükre" (3. v.). Nagyon gondosan meg kell vizsgálnunk ezt a mondatot. Nem a tűzzel való keresztségről van itt szó, hanem nyelvekről, amelyek hasonlóak voltak a tűzhöz, és amelyek mindegyikükre leszálltak. Vajon ez lett volna a János által említett tűzkeresztség? Nem hiszem, és erre jó okaim vannak.
Kétszer hallottuk a kettős kifejezést: ,,Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd meg titeket." Három másik helyen ez a kifejezés elmarad. Honnét a különbség? Máté és Lukács szerint János ,,parázna" nemzetségről beszél. Egyesek bűnbánatot tartanak, és várják a Messiást, mások gőgösek, büszkék, képmutatók és hitetlenek. Egyesek alázatosan megkeresztelkednek, és ezzel megmutatják, hogy bűneik miatt megérdemelték a halált. Mások kitérnek a megkeresztelkedés elől, vagy pedig belső megtérés nélkül akarják magukat annak alávetni. János tehát itt tulajdonképpen azt mondja: Akár megkeresztelkedtek, akár nem, aki énutánam jön, megkeresztel majd titeket vagy Szentlélekkel, vagy pedig tűzzel. Elválasztja majd az igazi hívőket a hamisaktól. A rossz fák kivágatnak és tűzre vettetnek - azok az ítélet tüzében kereszteltetnek meg. A gabona a csűrbe takaríttatik: azoknak képe ez, akik Szentlélekkel kereszteltetnek meg. A pelyvát a tűzre veti: ez lesz az ítéletes harag keresztsége.
Márk, János és a Cselekedetek híradásában nem olvasunk hitetlenekről. János és Jézus csupán tanítványokhoz szólnak. Nekik nem mondanak semmit a tűzzel való keresztségről. Nekik nincs okuk félni semmilyen ítélettől, semmilyen eljövendő haragtól. Számukra csak a Szentlélekkel való keresztség ígérete szól, és ez az ígéret teljesedett be pünkösdkor.
Ettől az időponttól kezdve, tehát a Cselekedetek 2. fejezete után sohasem hallunk többé erről a keresztségről, mint olyanról, amire várni kell, amiért imádkozni kell vagy amire még várni lehet. Az Atya ígérete beteljesedett. Megtörtént a Szentlélek keresztsége. Az egész egyháztörténelem során soha nem volt még egy pünkösd. Később mindössze kétszer olvasunk a Szentlélekkel való keresztségről, egyszer Péternek Kornélius és a többi pogány megtéréséről szóló beszámolójában (Csel 11,16), és még egyszer a Korintusiakhoz írt levélben, ahol Pál, mint a múltban végbement eseményről ír róla.
Minden hívőnek része volt benne: ,,Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok" (1Kor 1,13). Ez a levél azokhoz szól, akik ,,a mi Urunk Jézus Krisztus nevét bárhol segítségül hívják". Közülük sokan gyönge keresztyének voltak, sokan még testiek voltak, sokan még nem értették meg egészen azokat a csodálatos igazságokat, amelyek munkálkodnak az üdvösség új korszakában, de mindnyájan Krisztus egy Testévé kereszteltettek az egy Lélek által.
Ezért gondosan meg kell vizsgálnunk, mit munkált ez a Lélekkel való keresztség, és hogy az apostoloknál és más hívőknél a Cselekedetek első fejezeteiben miért csak megtérésük után ment végbe.
Először is meg kell állapítanunk, hogy a Lélekkel való keresztség egészen Jézus megdicsőüléséig az eljövendő dolgok közé tartozott. Ő azután küldte el Szentlelkét - aki azelőtt sohasem tartózkodott a földön -, hogy fölment a mennybe. Amíg Jézus itt volt, a Lélek Őbenne volt jelen, de nem lakott a hívőkben. ,,Mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg" (Jn 7,39). Utolsó óráiban Jézus arról beszélt, hogy elküldi majd a Pártfogót (Vigasztalót), és különbséget tett a két üdvkorszak között, amikor azt mondta: ,,Nálatok lakik, sőt bennetek lesz" (Jn 14,17).
Másodszor, figyelemmel kell lennünk arra, hogy a Szentlélek nem azért jött el a tanítványok számára, hogy őket a bűntől megtisztítsa vagy megszabadítsa. Igen, Ő bennük fog lakni, hogy Krisztus helyett vezesse őket, és erőt adjon nekik egy megszentelt életvitelhez, hogy ezáltal tanúságot tehessenek Jézusról. Különleges feladata azonban az volt, hogy a hívőket egy testté egyesítse, vagy egy testté keresztelje. Az volt a feladata, hogy megalkossa Krisztus Testét, miután a Fő, mint megdicsőült Emberfia, a mennyben Isten jobbján ült. Jézus kereszten elvégzett váltságműve volt ez, amely megtisztít minden bűntől. A Szentlélek a megtisztítottakat egy testté egyesíti minden hívővel és megdicsőült Fejükkel.
Harmadszor: miután a Test megalakult, az egyes hívőknek nem kell többé arra várniuk, hogy Isten beváltja ígéretét, hogy a Szentlélek másodszor alájön a mennyből, hanem hitük által elpecsételtettek a Szentlélekkel, és egyesültek a már meglevő Testtel.
A Cselekedetek első fejezeteiben a Szentléleknek számos olyan különleges jelenségével találkozunk amelyek arra vezethetők vissza, hogy Krisztus Teste még csak keletkezőben volt. A Cselekedetek 2-ben a felső szobában tartózkodó 120-an egy testté kereszteltettek. Azután, akik hittek és vízzel megkeresztelkedtek - több mint 3000 ember -, elnyerték ugyanazt a Lelket, és így az Úr az újonnan alakult Gyülekezethez csatolta őket.
A Cselekedetek 8-ban az élet Igéje átlépi a zsidóság határait, és eljut a samaritánusokhoz, akiknek várniuk kellett, míg Jeruzsálemből két apostol lement hozzájuk, mielőtt elnyerhették a Szentlelket - ,,hogy ne legyen meghasonlás a Testben" (vö. 1Kor 12,25). A zsidók egykori ellenségei nem gondolhattak arra, hogy két Gyülekezet, Krisztusnak két Teste létezik, hanem csak egy; ezért kellett bizonyos időnek eltelnie megtérésük és a Szentlélek vétele között az apostolok által. A zsidóknak és a samaritánusoknak századokon át egymással harcoló vallási rendszerük és templomuk volt, és kettejük között elkeseredett küzdelem dúlt (lásd Jn 4,19-22). Itt tehát világosan látható Isten bölcsessége, ahogyan egyesítette Samária megtértjeit a jeruzsálemiekkel.
A Cselekedetek 10-ben még tovább tágul a kör. A kegyelem most már elérkezik a pogányokhoz is. Kornéliusz (aki nyilvánvalóan kegyes, és a Lélektől vezetett ember volt) és mindazok, akik vele voltak, hallották az Igét, amely által üdvözültek, és a keresztyének helyzetébe jutottak. Péter prédikál, leszáll mindnyájukra a Szentlélek, bizonyságul Péter és kísérői számára arról az erőről, amely az apostolokat kísérte. Isteni megvilágosítás által szóltak, és Isten vezérelte beszédüket idegen nyelveken. Hozzátétettek a Testhez.
Mindenesetre kivétel marad a Cselekedetek 19. Efézusban Apollós János keresztségét hirdette, mert még nem ismerte a Krisztus haláláról, feltámadásáról és az alászállt Szentlélekről szóló evangéliumot. A pogányok városaiban szétszórtan élő zsidóknak János üzenetét hozta. Miután azonban Akvilától és Priszcillától megismerte a teljes kijelentést, Korintusba ment. Pál követte őt Efézusba, és talált ott néhány tanítványt, akik még sohasem hallottak a keresztyének helyzetéről és életviteléről. Megkérdezte tőlük: ,,Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?' Ők így feleltek: 'Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek'" (2. v.). Ezért kérdezi azután Pál tőlük: ,,Akkor hogyan keresztelkedtetek meg?" Az erre a kérdésre adott válasz mindent megmagyaráz: ,,A János keresztségével" (3.v..). Erre azután az apostol hirdette nekik a keresztyén kijelentés igazságát, amennyiben rámutatott, hogy Krisztus volt az, akiről Keresztelő János szólt, aki azután eljött, meghalt és feltámadott, és elküldte a mennyből a Szentlelket. Ezek nagy örömmel fogadták a jó hírt, megkeresztelkedtek Jézus Krisztus nevében, és miután Pál kezét rájuk helyezte, elnyerték a Pártfogót (Vigasztalót). Ezáltal ők is hozzá csatoltattak a Testhez, és vége lett az átmeneti állapotnak.
Ettől kezdve soha többé nem tesz említést a Biblia arról, hogy a megtérés és a Szentlélek elnyerése között időbeni eltérés lenne. A Szentlélek a hívőkben lakik, mint pecsét, amely Isten számára felismerhetővé teszi őket (Ef 1,13-14), és amellyel ők elpecsételtettek testük megváltásának napjára (Ef 4,30).
Akiben nincs Krisztus Lelke, az nem keresztyén (Róm 8,9). A bennünk levő Lélek, az Istentől való elfogadtatásunk Lelke, ,,Aki által kiáltjuk: 'Abbá, Atya!'" Ezért teljesen lehetetlen a Szentlélek nélkül Isten gyermekének lenni. Ő zálog és az első zsenge (Róm 8,11-17.23). Ő a mi kenetünk, és Krisztus legfiatalabb gyermekeinek is megvan ez az isteni ajándékuk (1Jn 2,19-20.27).
Mivel a Szentlélek a mienk, az Ige felszólít bennünket, hogy ,,Lélek szerint éljünk" és teljünk meg Szentlélekkel, hogy Isten megdicsőüljön általunk (Gal 5,16; Ef 5,18). A Szentlélek bennünk lakása azonban nem jelenti azt, hogy a bennünk levő régi természet megváltozott, vagy éppen elvétetett volna, mert azt olvassuk: ,,Mert a test kívánsága a Lélek ellen van, a Lélek pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek" (Gal 5,17).
A szentek testei a Szentlélek templomai, és az Ige felhív bennünket, hogy óvjuk meg a tisztátalanságtól, és tartsuk az Úr számára szenteltnek. Mivel a Szentlélek által Krisztus Testének tagjaivá tétettünk, és eggyé lettünk az Úrral, az Ige felszólít, hogy kerüljük a paráznaságot és minden tisztátalanságot (1Kor 6,12-20). Az ilyen intések mennyire ellentétesek a megszentelődés rendszerével! Gondoljuk csak meg, hogy olyan embert akarunk felszólítani arra, hogy kerülje a testi kívánságokat, amelyek a Lélek ellen harcolnak, akiben már a bűn minden kívánsága le van rombolva!
Az Ige azért szólít fel, hogy szentül éljek, mert a Szentlélek bennem lakik. Szüntelenül emlékezem arra, hogy Jézus Testének része vagyok, amely pünkösdkor a Szentlélekkel való keresztség által jött létre.
A tűzzel való keresztségben sohasem lesz részem. Az mindazok számára rendeltetett, akik a Szentlélek bizonyságtételét elutasítják, és akik a tűz tavába vettetnek a harag ama nagy napján. Akkor majd ,,a Krisztus nélkül valók mind a pokol mélyére vettetnek, kétségbeesésbe merülve és jajveszékelve, tüzes hullámoktól ide-oda hányattatva, és nem lesz, aki sajnálja és megmentse őket."
Kedves olvasóm, adja Isten, hogy sohase ismerd meg ezt a borzalmas keresztséget, s ha még nem tartoznál azok közé, akik belekereszteltettek a Szentlélek által Krisztus Testébe, akkor most ragadd meg az alkalmat, és fogadd el hittel a Szentlelket, ahogyan egykor a galaták tették, amikor ,,az Ige meghallgatásából származó hit alapján" kapták a Szentlelket (Gal 3,2-3). (folyt. köv.)

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
Meghalni a bűnnek és a tökéletes szeretet
  2016-07-08 08:50:18, péntek
 
  ,,Meghalni a bűnnek" és ,,a tökéletes szeretet"




Mit jelent hát Krisztussal együtt meghalni a bűnnek és a világnak? Az erre a kérdésre adott válasszal áll vagy bukik a ,,megszentelődéstan" igazsága.
Fejtegetéseink elején szeretném még egyszer emlékeztetni az olvasót arra, amit a helyzetünk és állapotunk közötti különbségről mondottunk. A ,,helyzet" arra utal, amivé Isten szemében az Ő Fiának váltságműve által lettem. Az ,,állapot" pedig lelkem gyakorlati állapotára vonatkozik. Amikor Pál a Filippi 2,19-ben ezt írja: ,,...hogy én is megnyugodjam, miután megtudtam, mi van veletek", akkor az állapotról van szó. A Róma 5,2-ben pedig beszél ,,a kegyelemről, amelyben vagyunk", és ez utóbbi egészen mást jelent.
Krisztussal együtt meghaltnak lenni, ez a helyzetemre vonatkozik. Az ,,Azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok..." (Róm 6,11) pedig az állapotomra. Könnyen beláthatjuk, hogy szó szerinti értelemben csak a megfeszített latrok haltak meg Krisztussal együtt, sőt egyikük még el is kárhozott. Tamás azt mondta egyszer: ,,Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele" (Jn 11,16). Tamás szó szerinti meghalásra gondolt Lázárral és Krisztussal, mivel a tanítványok úgy vélték, Jézus élete veszélybe kerül, ha elmegy Júdeába.
Krisztus azonban ma a dicsőségben él, és aki vele meg szeretne halni, az közel kétezer évvel elkésett, ha ezt a megtapasztalást szó szerint akarná átélni. Ha föltételezzük, hogy a Róma 6,8-ban a ,,meghalni" szó állapotot vagy élményt jelent, akkor ennek nem így kellene hangoznia: ,,meghalni Krisztussal", hanem ,,meghalni, mint Krisztus", vagy ,,meghalni Krisztusért". Egyeseknek fölöslegesnek látszik ezt egyáltalában meg is említeni; de akik tudják, hogyan él vissza ezzel a kifejezéssel a megszentelődési mozgalom, azok fölismerik e fejtegetés fontosságát.
A megszentelődés tanítói azt állítják, hogy ez a halál: megtapasztalás. Megkísérlik magukat halottnak érezni, és ha bizonyos mértékig érzéketlenné válnak a sérelmekkel, rablással, dicsérettel vagy szidalmakkal szemben, akkor úgy vélik, hogy meghaltak Krisztussal, és nem veszik észre, milyen logikátlanul használják ezt a fogalmat. Mikor kellett Krisztusnak mindeme dolgok számára valaha is meghalni? Felháborodott-e valaha is a szidalmak miatt, vagy mikor lett jó kedve a dicséretek miatt? Hogyan is jelenthetne sztoikus nyugalmat az, hogy az ember Őhozzá lesz hasonlóvá a halálban?
Van egy rendkívül fontos igehely, amely kétséget kizáróan megvilágítja ennek a kifejezésnek az igeszerű használatát: ,,Mert aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra" (Róm 6,10). Ha azt mondja rólunk az Ige, hogy Vele együtt meghaltunk, akkor ennek az Ő halálában kell megtörténnie, és ezért meg kell halnunk ugyanazoknak a dolgoknak, amelyeknek Ő is meghalt. Mit tanulunk az ilyen komoly kijelentésből?
Egyvalamit nagyon gondosan figyelembe kell vennünk. Az Ige itt nem azt mondja - és nem is mondhatja, hogy: ,,Halála által elvette a bennünk lakozó bűnt". Mert így kellene itt hangzania, hogy elmondhassam, hogy a Vele együtt való meghalásom a bennem lakó bűn számára történő meghalást jelenti. Ezt azonban sohasem jelentheti, hiszen Ő volt az egyetlen, a Szent, akiben semmilyen bűn nem volt.
És mégis meghalt a bűnnek, hogyan értsük ezt? Nyilván úgy, hogy elfoglalta a helyemet. Mint helyettesem halt meg a szó legszorosabb értelmében az én bűnömnek, a bűnnek a maga összességében, a gyökereinek és a gyümölcseinek (vö. Róm 6,10) - de az én bűneimnek halt meg, és nem az övéinek! ,,Szeretett engem, és önmagát adta értem" (Gal 2,20). Amikor értem meghalt, a bűnnek halt meg. Értem, vétkesért hordozta el Isten ítéletét, amelyet én érdemeltem ki. Isten ,,azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne" (2Kor 5,21). Amikor Ő értem és helyettem bűnné tétetett és meghalt, akkor helyettem is mindörökre szakított a bűnnel - meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, és az Ő halálában láthatom az enyémet is, mert vele együtt meghaltam.
Mikor és hol haltam meg vele együtt? Ott a kereszten, közel 2000 esztendővel ezelőtt, amikor Ő meghalt, mint ,,az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket" (1Pt 3,18). Ott haltam meg én is, és Isten minden más gyermeke, Ővele együtt a bűnnek, hogy most már Istennek éljek, ahogyan a Bibliában olvasható: ,,Azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadott" (2Kor 5,15).
Miként is lehetne itt annak nehézsége, aki csak Istentől kíván taníttatni és az Írásból akar tanulni? Krisztus helyettes halálát Isten úgy értékeli, mint az én halálomat, s mint mindazokét, akik Őbenne hisznek. Eme halál által nyerjük el új helyzetünket, mint akik a halálból feltámadtunk, és az Atya színe előtt a Krisztusban vagyunk. Isten ,,kegyelemmel ajándékozott meg minket szeretett Fiában" (Ef 1,6). Ez az én új, dicsőséges helyzetem, mivel Krisztusban meghaltam. Nem kell megkísérelnem, hogy meghaljak, nem kell imádkoznom azért, hogy haljak meg, vagy nem kell arra törekednem, hogy halottnak érezzem magam (micsoda képtelenség!), hiszen az Írás azt mondja: ,,Meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben" (Kol 3,3).
És ennek sokféle gyakorlati hatsa van. Ha tudom, hogy Krisztussal együtt meghaltam, akkor azonnal fölismerem, milyen következetlenség az, ha nem ennek megfelelően élek, ha valamiképpen még a bűnhöz tartozom, amely még mindig bennem van, és uralkodni akar rajtam. Korábban a bűn uralkodott fölöttem, de Krisztus meghalt a bűnnek - gyökerének, ágainak és gyümölcseinek -, és az Ő halála az enyém is volt. Ezért kell magamat hitben meghaltnak tekinteni a bűnnek, és Istennek élni a Krisztusban. Kérem, jegyezzék meg, hogy ezzel nem azt állítom, mintha a bűn meghalt vagy kiirttatott volna. Tudom, hogy jelen van, én azonban meghaltam számára. A hit számol Istennel, és ezt mondja: ,,Krisztussal együtt meghaltam, és ezért a bűn uralmi területén kívül vagyok. Ezért nem is akarok többé neki engedelmeskedni." És mindaddig, amit hitben élek, a bűn nem uralkodik rajtam, mert nem a törvény, hanem kegyelem uralma alatt élek (Róm 6,14). Micsoda ostobaság lenne arról beszélni, hogy az állítólag halott bűn uralkodni tud. Az apostol tanításának magva az, hogy noha a bűn még jelen van halandó testemben, ne engedjem őt uralkodni.
Amíg a világban élek, sohasem leszek szabad a bűn jelenlététől, de szabad lehetek és szabadnak kell lennem a bűn hatalmától. Isten megítélte ,,a bűnt a testben", de nem irtotta ki a bűnt a testből. Ha tehát én magam is elítélem, és megtagadok vele minden közösséget azzal, miközben lélekben - szívem céljaként - Krisztussal járok, akkor megszabadulok uralma alól.
Úgy tekintem magamat, mint aki meghalt a bűnnek és a bűnöknek, mivel Krisztusban meghaltam (vö. 1Pt 2,24). De csak akkor őriztetünk meg a zűrzavartól, ha tisztán látjuk a különbséget a halál két szakasza között.
Remélem, hogy Isten lehetővé tette számomra, hogy mindazoknak, akiknek ezen a ponton nehézségeik vannak, világossá tegyem a tényállást. Szeretnék most rátérni arra a kérdésre, amelyet újra meg újra feltesznek nekem ezzel kapcsolatban: ,,Ha valóban igaz az, amit ön tanít, hogyan lehet bennem 'tökéletes szeretet' ugyanakkor, amikor a bűn is bennem lakik?" Hogy erre választ nyerjünk az 1János 4,15-19-hez kell fordulnunk. Az egyoldalúság elkerülése céljából olvassuk el az egész szakaszt. Kérem az olvasót, ügyeljen annak minden szavára:
,,Ha valaki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten marad, ő pedig Istenben; és mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogy Ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi tehát azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett minket." Miután elolvastuk ezt az igeszakaszt, engedje meg az olvasó, hogy föltegyek négy kérdést:

1.Milyen szeretetben hiszünk? (16a)
2.Kinek a szeretetében maradjunk meg? (16b)
3.Hol találom meg kiábrázolva a tökéletes szeretetet? (17-18)
4.Mit munkál bennem ennek a szeretetnek a megismerése? (19)

Megkísérlem most ezt az igeszakaszt elmondani a saját szavaimmal: ,,Mindazok, akik vallják a Jézus Krisztusról szóló igazságot, Isten családjához tartoznak. Ezek isteni életet kaptak, és ezért abban a helyzetben vannak, hogy közösségük lehet Istennel, akinek csodálatos szeretetében hiszünk. Ebben a szeretetben nyugszunk, amely oly mérhetetlenül nagy. Isten maga jelentette ki önmagát Szeretetként, és mi ebben a szeretetben akarunk megmaradni. Ismerjük annak kiteljesedését Jézus keresztjében, és ezért nem félünk immár az ítélet napjától, mert tudjuk, hogy a szeretet, aki maga Isten (vö. 1Jn 4,8) az Úr Jézust már odaadta a mi bűneinkért. Az Ő halála a mi halálunk volt, és most Isten Őbenne lát minket. Isten szemében ugyanúgy szabadok vagyunk a bűntől, mint ahogyan Fia az volt. Ezért nem félünk, mert lehetetlen, hogy a szeretetben félelem legyen, mivel Isten tökéletes szeretete eloszlatta mindazt a félelmet, amely gyötört bennünket mindaddig, amíg szívünkkel nem értettük meg helyesen a szeretetet. És ha egyesek mégis félnek, ha arra gondolnak, hogy találkozniuk kell Istennel, akkor ez csak azért van, mert ezek még nem ismerték föl egészen azt, amit az Ő szeretete értünk tett. Ők még csak nagyon fogyatékosan ismerik Isten szeretetét. Mivel azonban mi ismerjük az Ő szeretetét, és nyugalmat találtunk benne, mi is szeretünk, mert a tökéletes szeretet nem is tehet mást, mint hogy minket is szeretetre indítson."
Kell-e még erről többet mondanunk: Hiszen itt világosan nem arról van szó, hogy magamban kimunkáljam a tökéletes szeretetet, hogy így érjem el a tökéletesség állapotát. Sőt ellenkezőleg, a tökéletes szeretet csak a kereszten látható, és ez csak a hívők szívében tapasztalható meg. (folyt. köv.)

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
Külső megszenteltetés
  2016-07-08 08:48:56, péntek
 
  Külső megszenteltetés


Semmi sem erősít meg bennünket jobban eddigi látásunkban - ti. hogy a megszentelődés nem jelenti a bennünk levő bűnös természet kiirtását -, mint az a mód, ahogyan az Igét egy tisztán külső megszentelés számára alkalmazzák, holott egészen egyértelmű, itt nem szabad valamilyen megformált tevékenységre gondolnunk, amelynek a megszentelt ember lelkében végbe kell mennie. Miután gondosan tanulmányoztuk a megszenteltetés örökkévaló és gyakorlati szempontjait - amelyek nélkül minden vallástétel hamis - hasznos lesz, ha most foglalkozunk azzal, amit Isten e tisztán külsőleges megszentelődésről mond, amely valamilyen kapcsolat útján jön létre.
Már a vér által való megszenteltetésről szóló fejezetben említettük, hogy vannak olyan emberek, akik bizonyos értelemben egy kapcsolat által megszenteltetnek, ugyanakkor mégsem igazi hívők, és végül elszakadnak Istentől.
Másfelől az is igaz, hogy vannak olyan emberek is, akik valamilyen kapcsolat által meg vannak szentelve, akiket buzgó könyörgésben hordoznak Isten előtt, és akik egyszer talán - vagy inkább nagy valószínűséggel - valóban megtérnek és üdvözülnek.
Ezért most az 1Korintus 7-tel kell foglalkoznunk. Ebben találjuk a legvilágosabb tanítást arról a házastársi kapcsolatról, amely megszentel. Kezdjük a 10-11. versekkel: ,,A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljék el a férjétől. Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki a férjével. A férfi se bocsássa el a feleségét." Erre az esetre tehát az Úr már egészen világos utasítást adott.
Azáltal azonban, hogy az evangélium elterjedt a pogányok között, olyan kapcsolatok is keletkeztek, amelyekre nem lehetett egyértelműen alkalmazni az Úr szavait, mivel azok a zsidók népéhez szóltak, amely mint egész, Isten számára elkülönített volt. Hamarosan felvetődött a fiatal keresztyénségben a kérdés: tegyük fel azt a (gyakori) esetet, hogy egy pogány asszony megtért az Úrhoz, férje azonban tisztátalan bálványimádó maradt, vagy fordítva: megmaradhat-e ilyenkor a keresztyén partner a meg nem tért házastársával házassági kapcsolatban úgy, hogy ugyanakkor tiszta maradjon? A zsidók számára ennek még a puszta gondolata is kizárt volt.
Ezsdrás és Nehémiás napjaiban a fogságból hazatért férfiak közül egyesek az őket körülvevő vegyes lakosságból házasodtak, s ennek eredménye a tökéletes zűrzavar volt: ,,Gyermekeik fele asdódi nyelven beszélt. Júdai nyelven már nem is tudtak, hanem valamelyik másik nép nyelvén beszéltek" (Neh 13,24). Ez az állapot Isten vezető emberei számára olyannyira visszataszító volt, hogy nem nyugodtak addig, míg valamennyi idegen asszonyt el nem űzték gyermekeikkel együtt, akik szintén tisztátalanoknak számítottak és veszélyeztették Izráel népének tisztaságát.
Nem csoda tehát, hogy néhány jó szándékú törvénytanító, aki csak az Ószövetséget ismerte, Jeruzsálemből elindulva futótűzként száguldott végig a pogánykeresztyén gyülekezeteken, és keresztes hadjáratot folytatott minden ilyenféle tisztátalanság ellen. Szétdúlták a családi otthonokat, amennyiben a megtért férfiaknak azt tanácsoltál, bocsássák el pogány feleségeiket, és a házassából született gyermekeiket, mint tisztálatan kapcsolat gyümölcseit tagadják ki. A keresztyénné lett asszonyokat pedig kényszerítették, hogy meneküljenek el bálványimádó férjük ölelése elől, gyermekeiket pedig, akármilyen fájdalmas is ez, hagyják el. S mindezt a szent Istenért tegyék meg.
Ilyen állapotok megelőzése céljából írta le Pál a kegyelem Istenének ihletésére a következő verseket. Az ilyen nem normális állapotokra az Úr még nem adott igét, mivel ennek még nem jött el az ideje. Ezért írja Pál: ,,A többieknek pedig én mondom, nem az Úr: Ha egy testvérnek hihetetlen felesége van, aki kész vele élni, ne bocsássa el. És ha egy asszonynak hitetlen férje van, és az kész vele élni, ne hagyja el a férjét. Mert a hitetlen férj meg van szentelve hívő felesége által, a hitetlen feleség pedig hívő férje által; különben gyermekeitek is tisztátalanok volnának, így azonban szentek. Ha pedig a hitetlen házastárs válni akar, váljék el, nincs szolságaság alá vetve a hívő férj vagy a hívő feleség az ilyen esetekben. Mert arra hívott el minket az Isten, hogy békességben éljünk. Mert mit tudod te asszony, megmenteheted-e férjedet? Vagy mit tudod te férfi, megmenteheted-e feleségedet?" (7,12-16).
Milyen csodálatos példája ez a mennyei kegyelem erejének? A törvény alatt a tiszta házastárs beszennyeződött a tisztátalan által. A kegyelem alatt viszont az Isten által megmentett partner megszenteli tiszátalan házastársát. A család isteni berendezés, amely sokkal régibb, mint a nemzetek, régibb, mint Izráel és régibb, mint a Gyülekezet. Amit itt, és a Szentírás egyéb helyein olvasunk, teljesen világosan mutatja, Istennek az az akarata, hogy népét családi közösségekben mentse meg. Isten nem akarja azokat a természetes kötelékeket szétrombolni, amelyeket Ő maga teremtett. Ha megmenti a család fejét, ezzel azt is kimutatja, hogy az egész családot meg akarja áldani. Ez nem érinti az egyesek felelősségét. A megmentés nem ,,vérből, nem test akaratából történik" (János 1,13), hanem Istennek az a szándéka, hogy gyermekei hozzátartozóit személyesen megmentse. Ezért jelenti ki, hogy a szülők egyikének megtérése által a másik fél is meg van szentelve, és a gyermekeik is szentek. De történt-e valamiféle változás ezekben az emberekben? Bizonyos, hogy nem. Továbbra is hitetlenek maradhatnak, akik nem születtek újonnan, akik még saját gonosz útjukat járják, akik megvetik Isten kegyelmét, és nem félnek Isten ítéletétől. És ennek ellenére meg vannak szentelve.
Hogyan egyeztethejük össze mindezt a megszentelődés tanítóinak nézetével? Hiszen egyértelmű, hogy itt ,,megszentelődés" nem belső megtisztulásról beszél. És ezáltal összeomlik egész tanításuk. Tény, hogy a megszentelődés tanítója ennek a fogalomnak önkényes magyarázatot tulajdonított, amely etimológiailag hamis, az Írás alapján valótlan, és a tapasztalatot illetően bizonyíthatatlan.
Abban az esetben, amellyel foglalkozunk, a megszentelődés egyértelműen különleges. Az egyik házastárs megtérésével megváltozott a család helyzete. Isten szemében ez többé már nem pogány háztartás, hanem keresztyén. Ez a család többé nem sötétségben él, hanem világosságban. Kérem, ne értsenek félre. Itt nem a lelki tulajdonságokat illetően beszélek világosságról és sötétségről. Itt csak külső felelősségről van szó.
Egy pogány házban csak sötétség van. Ott nem világít be az evangélium fénye. Azonban mi történik, ha az egyik szülő megtér? Abban a pillanatban kigyullad a fény a házban, amely- ha tetszik, ha nem- világosságot áraszt mindenkire. Mindnyájan idáig nem ismert kiváltságokat és felelősséget kapnak. És mindez annak ellenére, hogy Isten eddig még nem munkálkodott lelkükön. Új helyzetük csupán Istennek egy másik lélekben végzett munkájából származik. Ebben a családban egy lélek megtérése Isten útját jelentette, hogy tudtára adja a családnak kegyelmes szándékait, ahogyan szolgái által a Filippi börtönőrnek is hírdetteti ,,Higgyj az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe." Ez utóbbi szavak nem kezeskednek a többiek megmentéséről, de fölkeltik a börtönőrben azt a gondolatot, hogy az üdvösség útja a háznép számára ugyanaz, mint őmaga számára, és Isten azt szeretené, hogy ő ezzel számoljon. Szentek lettek abban a pillanatban, amikor börtönőr hitt, és ugyanakkor az egész házat azonnal eltöltötte az öröm attól, ahogyan a hirdetett kegyelmet fogadták.
Íme, röviden ez a Szentírás tanítása a külső megszentelődésről- és ez olyan téma, amelyet gyakran elhanyagolnak, amely mellett elmennek, miközben ez rendkívül fontos olyan keresztyének számára, akiknek családjában még meg nem tért emberek vannak. ,,Mert mit tudod te asszony, vajon megmenteheted-e férjedet? Vagy mit tudod te férfi vajon megmenteheted-e feleségedet?" Munkálkodjál tovább, imádkozzál tovább, éld meg Krisztust napról napra a többiek előtt abban a bizonyosságban, hogy azok általad Istentől megszenteltek, aki arra vár, hogy megmentse őket amint meglátják szükségüket, és rábízzák magukat az Ő kegyelmére.
Nem foglalkozhatom tovább ezzel a témával, mert ezzel elterelném a figyelmet fő témánkról; de úgy gondolom, hogy egyszerű és tanulatlan olvasóim is megértették mindebből, hogy más a megszentelődés és más a bűntelenség, amelyek természetüknél fogva ellene mondanak egymásnak.
Ezzel a fejezettel zárom fejtegetéseimet a Bibliában található ,,megszentelődés" ill. ,,megszenteltetés" fogalmáról. A témát azonban messzemenően nem merítettem ki. Van még a Szentírásban néhány más kifejezés is, amelyeket a tökéletesség tanítói a ,,megszentelődés"-sel rokonértelműnek tartanak, hogy ezzel alátámasszák azt a tanításukat, hogy a ,,megszentelődés" által lerombolódik bennünk a bűnös természet. A következő fejezetekben ezeket a kifejezéseket szeretném még megvizsgálni. (folyt. köv.)


H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
A látható megszenteltetés Isten Igéje által
  2016-07-07 08:32:31, csütörtök
 
  A látható megszenteltetés Isten Igéje által

Nagy főpapi imájában, a János 17-ben Jézus azt mondja azokról, akiket az Atya neki adott: ,,Nem e világból valók, mint ahogy én sem vagyok e világból való. Szenteld meg őket az igazsággal, a te Igéd az igazság. Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba; én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal" (16-19. v.). Ez a csodálatos igehely vezessen be minket a gyakorlati megszentelődés tanulmányozásába. Gyakorlati megszentelődésen értjük kifelé való cselekedeteink helyes rendjét, amelyeknek összhangban kell lenniük Isten kijelentett akaratával.
Jó, ha azzal kezdjük, hogy emlékezetünkbe idézzük: ez a téma igen szorosan összefügg a Szentlélekben való megszentelődéssel, amelyről már szóltunk. A Lélek munkálkodik bennünk, és igaz ugyan, hogy ez kívülről jövő hatás, mégis eszközként szolgál arra, hogy bensőnkben változást idézzen elő. Szántszándékkal foglalkozom a két nézőponttal két különböző fejezetben, hogy egészen világosan lássuk a különbséget a Szentlélek bennünk végzett megszentelő munkája - amely Isten bennünk való munkálkodásának kezdete - és utána az Igének magatartásunkra való alkalmazása között. Újonnan születésünkkel belépünk Isten családjába, de noha újonnan születtünk, még sok minden homályos dolog van bennünk, amelyeket az Igének kell megvilágítania, hogy el lehessen takarítani őket. Azonban a Szentlélek megszentelése által meghintetünk a vérrel, megértjük, hogy Jézus helyettes halála tud csupán kiszabadítani minket bűneikből. Megszenteltettünk Krisztus vére által, és így képesek vagyunk arra, hogy örüljünk Isten előtti új helyzetünknek. És ekkor megkezdődik a hit útja, és szükségünk van a naponkénti megszentelődésre az igazság által, vagy Isten Igéje által, amelyet a mi Urunk hirdetett.
Teljesen világos, hogy ez semmiképpen sem lehet ,,a kegyelem második műve", ahogyan azt a tévtanítók állítják. Sőt ellenkezőleg, ez élet - folyamatos előrehaladás, amelynek addig kell tartania, amíg e földről el nem távozunk. Ezen az úton járva szükségünk van Isten Igéjének naponkénti útmutatására. Ha pedig a gyakorlati megszentelődés csakis az Ige által megy végbe, akkor sohasem leszek teljesen megszentelt, mielőtt tökéletesen ismerném az Igét, és ha azt egyes helyeken nem sérteném meg. Ezt pedig e földön sohasem állíthatom magamról. Az Igéből szüntelenül táplálkoznom kell, hogy azt egyre jobban megismerjem és jelentését egyre jobban megértsem. Mivel ebben az Igében az Úr Lelkét fölismerem, felszólítást kapok arra, hogy önmagamban naponta ítéljem meg mindazt, ami ellentmond az egyre jobban megismert világosságnak és arra törekedjem naponta, hogy engedelmesebb legyek, mint az előző naponta voltam. Így leszek az igazság által megszentelt.
Evégből szentelte oda magát az Úr értem, vagy is mondhatjuk: elkülönítette magát. Fölment a mennybe, hogy onnét őrködjék az övéi felett, hogy Isten színe előtt főpapunk legyen gyöngeségeinket tekintve, és szószólónk bűneink tekintetében. El vagyunk hivatva, hogy állhatatossággal fussuk meg pályánkat, miközben Jézusra tekintünk, a Szentlélekkel szívünkben és az Igével kezünkben, amely lábaink mécsese, ösvényünk világossága. Ha ezt alkalmazzuk és ha ez a drága igazság vezérel minket, amely a Szentlélek erejében javunkra szolgál, akkor az Atya Isten által és a mi Urunk Jézus Krisztus által mi magunk szenteltetünk meg. A János 17-ben ugyanis az Úr Jézus arra kéri az Atyát: ,,Szenteld meg őket az igazsággal, a te Igéd igazság." Az Efézus 5,25-26 -ban pedig ezt olvassuk: ,,....Krisztus is szerette a Gyülekezetet, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az Ige által megtisztítva megszentelje." Itt Krisztus úgy áll előttünk, mint aki megszentel, hiszen elmondhatta önmagáról: ,,Én és az Atya egy vagyunk." Itt, éppúgy mint Jánosnál, egész világosan az előrehaladó megszentelődésről van szó, és az efézusiaknak éppen ezt a megmosatását az Ige vízfürdőjében láthatjuk János evangéliuma 13-dik fejezetében. Ott úgy látjuk az Urat, mint aki örök istenfiúsága teljes tudata ellenére egy szolga helyét foglalja el, és megmossa a tanítványok lábát. A lábmosás az utak megtisztítását jelképezi, és az egész fejezet kiábrázolja mindazt, amit az Úr Jézus értünk tesz mióta a mennybe ment. Megőrizte az Ő szentjei lábait, amennyiben megtisztította az út szennyétől, a göröngyöktől, amelyek oly könnyen megragadnak a földön zarándokló vándorok szandájain. Mindegyikünknek ugyanazt mondja amit egykor Péternek: Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám." Részünk van Őbenne engesztelő műve alapján, és az általa adott élet eredményeként. Részünk Ővele, vagy naponkénti kapcsolatunk Ővele csak akkor van, ha engedjük magunkat megszentelni az Ige fürdője által.
Azt, hogy ennek az egész eseménynek szimbolikus jelentése volt, láthatjuk Jézus szavaiból, amelyeket Péterhez intéz: ,,Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted."
Az eredeti lábmosást ismerte és értette is Péter. A lelki lábmosást azonban csak akkor ismerte meg, amikor sajnálatos bukása után az Úr visszahelyezte hivatalába. Akkor ismerte fel e szavak jelentőségét: ,,Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta." Ennek jelentését nem nehéz megértenünk. Minden hívő egyszer s mindenkorra megfürdött az ,,újjászülő és megújító fürdőben" (Tit 3,5). Ezt a fürdőt sohasem kell megismételni. Mindazok, akik Istentől születtek, soha örökké nem veszhetnek el, mert örök életük van, amit nem lehet elveszíteni (Jn 10,2-29). Ha elbuknak és vétkeztek, nincs szükségük újabb meg újabb megváltásra. Ez azt jelentené, hogy újra meg kellene fürödniük. De annak, aki megfürdött, nem kell újra meg újra megfürödnie, mert csak a lába piszkolódott be. Megmossa őket, és akkor újra tiszta.
Ugyanez a helyzet a keresztyénekkel. Egyszer újonnan születtünk, és ez sohasem történhetik meg második alkalommal. De valahányszor elbukunk, meg kell ítélnünk magunkat az Ige alapján, hogy megtisztuljunk az út szennyétől, és ha megadjuk az Igének az őt megillető helyet életünkben, akkor az megőriz bennünket a beszennyeződéstől, és zavartalan közösségben lehetünk Urunkkal és Megváltónkkal. ,,Hogyan tarthatja életútját tisztán az ifjú?" - kérdi a zsoltáros. ,,Úgy, hogy megtartja Igédet" hangzik a válasz (119,9).
Mennyire szükséges tehát, hogy kutassuk a Szentírást, és hogy megkérdőjelezés nélkül engedelmeskedjünk neki, hogy ily módon megszenteltessünk az igazság által. És mégis, mennyi közömbösséggel találkozunk éppen ezen a téren azoknál az igehirdetőknél, akik a ,,második áldást" tanítják. Milyen járatlanság a Szentírásban, és milyen beképzelt gőg mutatkozik meg itt gyakran - s mindez összekötve a testben való tökéletesség bizonyságtételével.
Az 1Tesszalonika 4,3 az az igehely, amelyet összefüggéséből kiragadva sokan annak bizonyítására hoznak fel, hogy a hívő ember elérheti a bűntől való teljes mentesség állapotát már ezen a világon. ,,Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek." Ugyan, ki vitathatná el tőlem a tökéletes megszentelődést, ha a ,,megszentelődés" ezt jelenti, és ez Isten akarata számomra? Nyilván senki. Csakhogy már láttuk, hogy a megszentelődésnek sohasem ez a jelentése, és az idézett Igében a legkevésbé az. Ki-ki olvassa csak el a fejezet első nyolc versét, amelyek együtt egy szakaszt képeznek, és döntse el maga. A téma itt a személyes tisztaság. Az itt említett megszentelődés a testnek a tisztátalan praktikáktól, a léleknek pedig a kívánság szenvedélyétől való tisztántartását jelenti.
A pogány kultuszok a legborzalmasabb erkölcstelenséggel jártak együtt, sőt, ez alkotta még az ,,istentiszteletek" magvát is. A görög mitológia istenítette az elbukott ember szenvedélyeit, és ezek a tesszalonikabeliek éppen csak hogy ,,megtértek a bálványoktól Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljanak." Ezért volt szükség éppen ezeknek a frissen keresztyénné lett hívőknek az intésre, mivel olyan emberek között éltek, akik szégyentelenül űztek ilyen dolgokat. Gondoljuk csak el, ha ezt olyan emberektől követelnék, akik már megszabadultak a bennük levő bűntől! A szenteknek pedig Isten templomainak kell lenniük, akiket ezért tiszta élet jellemez, és nem egy olyan élet, amelyet beszennyez a testi kívánság.
A gyakorlati megszentelődés másik szempontját látjuk a 2Timóteus 2,19-22-ben. Nevezhetjük ezt ,,egyházi megszentelődésnek", mert itt a hívők álláspontjáról van szó, amikor a keresztyének közé behatolt az eltévelyítés szelleme, és az egyház, mint egész, amely jellegére nézve Isten házának tekintendő, elbukott. Ekkor már olyan házhoz hasonlít, amelyben keveredett egymással a jó és a gonosz. Igen nagy fontosságú ügy ez, amelyet a Szentírás számos helyen kihangsúlyoz, tudniilik felszólítja azokat, akik Istennel akarnak élni, hogy távol tartsák magukat a tömeggel való szentségtelen keveredéstől, még akkor is, ha az egyháznak nevezi magát, még akkor is, ha olyan emberek tömegéről van szó, akik azt állítják magukról, hgoy bűn nélkül élnek, és akiknek mégis közösségük van az egyházakban (vagy más formában) hitetlenekkel és névleges keresztyénekkel, akiknek életvitele szentségtelen és hite egészségtelen. Ezek kedvéért szeretném ezt a szakaszt bővebben tárgyalni.
Az apostol felhívja Timóteus figyelmét a nyilvánvalóan növekvő hanyatlásra. Óv a szóharcoktól (14.v.), a szentségtörő üres fecsegéstől (16.v.), s a 17. versben két olyan férfira utal, Hümenaioszra és Filetoszra, akik szentségtelen spekulációkra adták magukat, és ezáltal - jóllehet a legtöbben elfogadják őket mint keresztyén tanítókat - egyesek hitét feldúlták. És mindez még csak kezdete annak, amiről a következő fejezet szól, hogy ti. ,,A gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve" (2Tim 3,13).
Nos, úgy gondolom, hogy a harmadik fejezet első verse mintegy folytatása az előző fejezet 17-18. verseinek. Az apostol Hümenaioszban és Filetoszban a gonosz félelmetes aratásának a kezdetét látja, amely hamarosan mindent leront majd, ami Istentől való. Ha szorosabb kapcsolatba kerülsz velük, ha reájuk hallgatsz, ha közösséged van velük, ha elkötelezed magad mellettük, akkor hamarosan elveszíted a képességet a jó és rossz közötti különbségtételre.
De még mielőtt a rohamosan hanyatló állapotok valódi tulajdonságait ecsetelné, Pál bátorítást és irányítást ad Timóteusnak, hogyan járhatja útját Istennel akkor, ha már odáig fajul a helyzet, hogy a látható egyházból lehetetlen többé kizárni a gonoszt.
,,Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek pecsétje ez: 'Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!" (19. v.) Itt a hit kap bátorítást, itt a szem elé kerül a hűségért való felelősség. A hit ezt mondja: Ám dühöngjön a gonosz, ahogy csak akar, ám uralkodjék el a törvénytelenség, és hidegedjék meg sokak szeretete, ám legyen az a látszat, hogy mindaz, ami Istentől való a földön, nagy hanyatlásban pusztul el - mindazáltal megáll az Isten által vetett szilárd alap, mert Krisztus kijelentette: ,,Ezen a kősziklán építem fel Gyülekezetemet, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta."
Ez azonban felelősséget is jelent számunkra. Nincs jogom arra, hogy továbbra is közösségben maradjak a gonosszal - még úgy sem, hogy időnként tiltakozom ellene, de mégis megmaradok közösségben vele - még fél szívvel, tartózkodó viselkedéssel sem. Az Ige felszólít, hogy szakadjak el a gonosztól. Ha ezt teszem, az lehet a látszat, hogy elszakadok Isten kedves gyermekeitől és szolgáitól. Pedig ez föltétlenül szükséges, ha azok nem helyesen ítélik meg az Istentől elszakadt viszonyokat.
Hogy felelősségemet világossá tegye, Pál így illusztrálja ezt a 20. versben: ,,Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is; amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók." A ,,nagy ház" a keresztyénség jelenlegi állapotában, amelyben tarka keveredésben megtalálható jó és gonosz megmentett és elveszett, szent és szentségtelen egyaránt. Az 1Timóteus 3,15-ben azt olvassuk az Isten házáról, hogy az ,,az élő Isten Gyülekezete, az igazság oszlopa és erős alapja". Az Isten akarata szerinti keresztyénségnek mindörökre ilyennek kellene maradnia. Sajnos azonban a keresztyénség nagyon hamar eltávolodott ettől az eszményképtől, és így lett olyanná, mint a gazdag ember háza, amelyben különböző anyagokból készült mindenféle lehetséges edény megtalálható, amelyek különböző célokra használhatóak. Vannak arany- és ezüstedények, amelyeket az ebédlőben használnak, vannak fából és cserépből készült edények, amelyeket a konyhában és a ház egyéb helyiségeiben használnak, amelyek gyakran ugyancsak beszennyeződnek, és amelyeket ezért megfelelő távolságban kell tartani a drága, könnyen sérülő és szennyeződő edényektől, amelyeket a ház urai használnak.
,,Ha tehát valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas" (21. v.). Ebben a képben az edények emberek. És ahogyan az értékes edények piszkosan a konyhában talán több konyhai edény között várják, hogy megtisztítsák őket, és azután gondosan elkülönítsék az értéktelenebb edényektől, úgy hívja fel Pál Timóteust (és a többi valódi hívőt), hogy különüljön el a tarka-barka társaságtól, tisztogassa meg magát, hogy valóban ,,megbecsült, megszentelt edény legyen, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas."
A megszentelődésnek ez a formája kétségkívül egészen másképpen fest, mint a Szentlélek műve, amely kezdetkor a lélekben munkálkodik, vagy mint Krisztus kereszten elvégzett művének kihatása, amely által örökre elkülöníttettünk Isten számára. Itt valami egészen gyakorlati dolgot látunk, amely a többi keresztyénhez való kapcsolatunkra vonatkozik. Ha ezt a képet még tovább elemezzük, akkor - úgy gondolom - a dolgok kissé még világosabbá válnak.
A ház ura magával hozza egyik barátját. Szeretne számára valamiféle üdítő itallal szolgálni. Odamegy a szekrényhez, hogy elővegyen egy ezüstpoharat, de nem talál. Előhívja szolgáját, hogy kérdőre vonja. Megtudja szolgájától, hogy az a bizonyos ezüstpohár lent van a konyhában, hogy megtisztítsák, és újra elkülönítsék a többi edénytől. A szolga elsiet, és hamarosan visszatér egy pohárral, amelyet különválasztott és megtisztított a konyhában a piszkos gyűjteményből, hogy a házigazda számára hasznos legyen.
Pontosan ez történik Istennek minden emberével, akik megtisztították magukat mindattól, ami ellentmond az igazságnak és Isten szentségének. Ezek megszenteltek vagy elkülönítettek, s ezáltal lesznek hasznosak a ház Urának.
Természetesen az elkülönülés önmagában nem elegendő. Ha így lenne, akkor a legrosszabb fajta farizeussá válnánk, mint ahogy sajnos gyakran ez volt az eset. Ezért mindazokat, akik elkülönítették magukat, felszólítja az Ige, hogy kerüljék az ifjúkori kívánságokat, törekedjenek viszont az igazságra, a hitre, a szeretetre, a békességre azokkal együtt, akik tiszta szívből hívják segítségül az Urat. Hogy ez sikerüljön, naponta alkalmaznunk kell Isten Igéjét a Szentlélek erejében minden cselekedetünkre.
És - ahogy láttuk - ez az igazi lábmosás. Újonnan születéskor megtisztulunk az Ige által: ,,Ti már tiszták vagytok az Ige által, amelyet szóltam nektek" (Jn 15,3). Az Igét vízhez hasonlítja az Írás, mert tisztító és üdítő hatása van arra, aki aláveti magát neki. Benne megtalálom hitbeli utam minden egyes részletére a megfelelő utasítást. Megmutatja nekem, hogyan viselkedjem Isten családjában, a Gyülekezetben és a világban. Ha engedelmeskedem neki, akkor megmosatom életem minden tisztátalanságától, éppen úgy, ahogyan a víz használata megtisztítja testemet minden anyagi szennyeződéstől.
E földön azonban sohasem érek el olyan magasztos állapotot, vagy teszek szert olyan tapasztalatra, hogy magamról becsületesen elmondhassam: ,,Most már tökéletesen megszentelődtem, többé nincs szükségem az Igére, hogy megtisztítson." Amíg itt a földön vagyok, mindig érvényes számomra a felszólítás: ,,Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre (szentségre), amely nélkül senki sem látja meg az Urat" (Zsid 12,14). Ha ezt az Igét helyesen értjük, alapjában mond ellent a tökéletességről szóló tanításnak, pedig nincs igevers, amelyet a megszentelődési összejöveteleken gyakrabban idéznének, vagy helyesebben: hamisan idéznek, mint ez.
Gondosan meg kell figyelnünk, mit bíz ránk itt az Ige. Két dologra kell ,,törekednünk": a békességre mindenki iránt és a szentségre. Aki erre a kettőre nem törekszik, az nem látja meg az Urat. Lehetetlen azonban arra törekedni, amit már elértünk. De kinek van békessége mindenkivel? Milyen sokan vannak, akiknek együtt kell kiáltaniuk a zsoltárossal: ,,Én békét akarok, de amint megszólalok,ők mindjárt harcra készek" (Zsolt 120,7). És ki szentelődött meg tökéletesen? Ön nem, kedves olvasóm, és én sem, ,,mert sokat vétkezünk mindnyájan" (Jak 3,2). Azonban minden igazán hívő, mindenki, aki valóban megtért, mindenki, aki kapta Isten Lelkét, törekszik a szentségre, és vágyva vágyik arra az időpontra, amikor a mi Urunk Jézus Krisztus eljön: ,,aki az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi nyomorúságos testünket" (Fil 3,21). Akkor majd elérjük célunkat: akkor tökéletesek és mindörökre szentek leszünk.
Erre a dicsőséges eseményre nézve írja Pál a tesszalonikaiaknak: ,,A gonosz minden fajtájától tartózkodjatok. Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti szellemeteket, lelketeket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhív erre titeket, és Ő meg is cselekszi azt" (1Tesz 5,22-24). Ez lesz a boldog elragadtatás mindazok számára, akik itt a földön idegenként és zarándokként törekedtek a békességre és a szentségre, és így mutatták föl az isteni természetet és a Szentlélek gyümölcseit.
Amíg azonban e világ pusztaságában tartózkodnak, addig szükségük van naponta a mosdómedencéhez való visszatérésre - Isten Igéje által történő megtisztíttatásra -, amely a régi időkben éppen az oltár és a szentek szentje között állt. Amikor majd mindnyájan a mennyben leszünk, többé nem lesz szükségünk erre a megmosatásra, és szabadok leszünk a tisztátalanságtól. Ezért ott, ahol a szentség lakik, nem lesz többé mosdómedence, hanem Isten trónusa előtt János egy üvegtengert látott, kristályhoz hasonlót, amely összeköttetésben áll a megváltottakkal, akiknek kísértései és küzdelmei véget értek.
Így jellemez majd minket az örökkévalóságában tökéletes tisztaság, amelynek képe az üvegtenger. Nem lesz többé szükségünk megszentelődésre, mert szeplőtelenül állíttatunk örvendezéssel az Ő dicsősége elé. (folytatjuk)

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
Az örök megszenteltetés Krisztus vére által
  2016-07-06 07:55:22, szerda
 
  Az örök megszenteltetés Krisztus vére által

A Zsidokhoz írt levél fő témája a megszentelődésnek ama nézőpontja, amelyet tökéletes megszentelődésnek nevezünk, vagy az Isten előtti helyzetünk nézőpontja is. A megszentelődés ebből a nézőpontból véve nem a Szentlélek munkája, hanem ez annak a csodálatos műnek az eredménye, amelyet Isten Fia végzett el, amikor feláldozta magát a golgotai kereszten, hogy ,,eltörölje a bűnt" (Zsid 9,26). Ennek az áldozatnak erejénél fogva a hívő ember egyszer s mindenkorra el van különítve Isten számára, lelkiismerete megtisztult, és ő maga tisztátalan bűnösből Isten szent imádójává vált, aki szüntelen kapcsolatban áll az Úr Jézus Krisztussal: ,,Mert a megszentelő és a megszenteltek mind egytől származnak, ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni" (Zsid 2,11). Az 1Korintus 1,30 szerint ,,a Krisztus Jézusban" vannak, akit nekünk Isten ,,bölcsességgé..., megszentelődéssé" tett. Isten kegyelmével megajándékozottak a szeretett Fiúban (Ef 1,6). Isten a hívőket Benne látja, és úgy tekint rájuk, mint a Fiára. ,,Ahogyan Ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban" (1Jn 4,17). Ez azonban nem felel meg gyakorlati állapotunknak. Soha még egyetlen hívő sem volt teljesen Krisztushoz hasonló. Még a legjobb és legmagasabb rendű tapasztalat sem ér fel a példaképhez. Helyzetünkre nézve azonban éppen olyanok vagyunk Isten előtt, ,,mint Ő".
Mindennek alapja az, hogy Jézus a vérét ontotta, hogy mi meg vagyunk hintve vérével. ,,Ezért Jézus is, hogy megszentelje a népét tulajdon vére által, a kapun kívül szenvedett" (Zsid 13,12). Semmilyen más eszköz nem tudott volna minket bűneinktől megtisztítani és Isten számára elkülöníteni.
A levél fő gondolatát kiváltképpen a 8-10. fejezetek bontják ki. Ezek a két szövetséget hasonlítják össze egymással. Az Ószövetség olyasmit követelt az embertől, amit sohasem érhetett el- mégpedig a tökéletes engedelmességet, amelyre az ember soha nem volt képes. Az Újszövetség megígér nekünk minden áldást egy másvalaki műve által, és ebből a tudásból fakad a megkegyelmezett ember vágya az engedelmességre.
Az Ószövetségben földi szentély volt földi rendelésekkel, és velük testi rendelkezések voltak összekapcsolva, amelyek mégis azokat a dolgokat tükrözték vissza, amelyeknek még el kell jönniük -éppen azokat az áldásokat, amelyeknek élvezete most a mi kiváltságunk.
Azonban a szent sátorban Isten elkülönítette magát a bűnös embertől, és csak a szentek szentjében tartózkodott. Az ember innen ki volt zárva. Csak évenként egyszer ment be egy helyettes az emberért, a főpap, Istenhez, de sohasem vér nélkül. Minden nagy engesztelési napon ugyanazt a szertartást végezték el, és mégis a törvény szerint bemutatott valamennyi áldozat sem tudott eltörölni egyetlen bűnt sem, vagy ,,lelkiismeretében tökéletessé tenni a szolgálattevőt" (9,9).
Meg kell állapítanunk, hogy a Zsidókhoz írt levélben a tökéletesség nem jellem vagy tapasztalat tökéletességét, hanem a lelkiismeret tökéletességét jelenti. Ez fölveti a kérdést, hogyan juthat a romlott lekiismeret, tisztátalan, bűnös ember megújult lelkiismerethez, amely nem vádolja többé, hanem lehetővé teszi, hogy akadálytalanul közelítsen Istenhez. Az áldozati állatok vére ezt nem volt képes elérni. A törvény cselekedetei sohasem képesek ilyen csodálatos áldást előhozni. Ezt bizonyította Izráel története, mert a folyamatos áldozatok sem voltak elegendőek a lelkiismeret megtisztítására. ,,Különben megszűnt volna az áldozatok bemutatása, hiszen akik áldoztak és egyszer megtisztultak, többé nem éreztek volna semmi bűntudatot" (10,2).
Milyen keveset foglalkoznak a megszentelődés tanítói olyan szavakkal, mint ,,egyszer megtisztultak" vagy ,,többé nem éreztek volna semmi bűntudatot". Mit is jelentenek ezek a kifejezések? Az a jelentőségük, kedves olvasóm, hogyha minden keresztyén ember helyesen értené őket, akkor megszabadulnának minden kérdésüktől, kételyüktől és félelmüktől.
Az ószövetségi áldozatok értéke nem volt elég nagy ahhoz, hogy kiegyenlítse a bűnöket. Miután ez tökéletesen bebizonyosodott, jött maga Krisztus, hogy cselekedje Isten akaratát, ahogyan az róla az Ószövetségben meg volt írva. Ennek az akaratnak megcselekvése számára azt jelentette, hogy önmagát a halálba adja, és hogy vérét ontsa a mi megmentésünk érdekében. ,,Az Ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra" (20,10). Ügyeljünk arra továbbá, hogy a mi megszenteltetésünk az Ő áldozatával áll vagy bukik. Mi hiszünk az Igének, és meg vagyunk igazulva: Itt nem létezik semmiféle növekedés, semmiféle előrehaladás, és egész bizonyosan semmilyen második áldás. Nagyszerű ténnyel állunk itt szemben, amely minden keresztyén emberre érvényes. S ennek a megszenteltetésnek örök jellege van, mivel a Főpap az Ő művét tökéletes módon vitte végbe, s ezt soha többé nem kell megismételni, ahogyan azt a következő igevers tanúsítja: ,,Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket" (10,14). Lehet-e ennél világosabb a szó vagy a beszéd? Aki még ezután is kételkedik, ezzel azt mutatja, hogy vagy nem akarja elfogadni ezt a meglepő igazságot, vagy fél rábízni magát.
Az egyetlen igaz áldozat egyszer s mindenkorra hatékonyan megtisztítja a lelkiismeretet, úgyhogy a hívő immár örülhet annak a bizonyosságnak, hogy Krisztus vérével való meghintetése által egyszer s mindenkorra megtisztult bűneiből és romlottságából. Így és csakis így tétetnek a megszenteltek örökre tökéletessé, mégpedig lelkiismeretünket tekintve.
Akiknek még mindig nehézségük van a ,,megtisztított lelkiismeret" kifejezéssel - amely jellemző a Zsidókhoz írt levélre -, azoknak segíteni szeretnék egy egyszerű illusztrációval. Valaki tartozik egy másik embernek egy bizonyos összegű pénzzel, s ez utóbbi újra meg újra felszólítja, hogy fizessen. Mivel emberünk fizetésképtelen, mert oktalanul eltékozolta saját vagyonát, és ezt hittelezője is tudja, ezért egyre kényelmetlenebbül érzi magát annak jelenlétében. Arra igyekszik, hogy hitelezőjét lehetőség szerint kerülje. Egész életét egyre inkább ez a törekvés határozza meg. Lelkiismerete nyugtalan és tisztátalan. Pontosan tudja, hogy el van adósodva ugyanakkor képtelen bármit is tenni ebben az ügyben. És akkor jön egy harmadik ember, aki az adós nevében kifizeti a hitelezőnek a tartozást. Azután átadja a szerencsétlennek a kiegyenlítésről szóló nyugtát. Vajon ezután is kerülni fogja ez utóbbi egykori hitelezőjét? Vajon továbbra is fél annak szemébe nézni? Semmiképpen, éspedig miért nem? Azért, mert most már ,,tökéletes" lett, jó híre helyre van állítva, és lelkiismerete ebben a dologban, amely idáig annyira nyugtalanította, megtisztult.
Éppen így tett eleget Jézus Krisztus műve Isten valamennyi jogos igényének a bűnössel szemben, és a hívő ember, aki most már eme műről szóló isteni tanúságtételre támaszkodik, megtisztult Krisztus vére által, és mindörökké ,,tökéletessé" tétetett.
A hívő ember most már ,,a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez" tért, és ,,hit által" megkapta ,,bűnei bocsánatát, és örökséget nyert azok között, akik megszenteltettek" (Csel 26,18)
De ha tovább olvassuk a fejezetet, találkozunk egy másik kifejezéssel, amely zavarba ejtheti azokat, akik még nem értették meg, mi a különbség a szóbeli vallástétel és birtoklás között. Hogy ezt világosan lássuk, a maga egészében kell szemlélnünk ezt az igeszakaszt. Ennek érdekében idézem az egészet, és a minket különösen érdeklő részletet ritkítottan hozom: ,,Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság teljes megismerése után, nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket. Ha valaki elveti Mózes törvényét, az két vagy három tanú vallomása alapján irgalom nélkül meghal. Mit gondoltok, mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja" (10,26-29).
Eddigi fejtegetéseink által láttuk, hogy aki Krisztus kereszten végzett egyetlen áldozata által megszenteltetett, mégpedig drága vére által, az örökre tökéletessé tétetett. Ebből az igeszakaszból azonban éppen olyan világos, hogy aki a szövetség vérét, amely által megszenteltetett, közönségesnek tartja, az mindörökre elvész. Hogy ne menjünk el figyelmetlenül ennek az igehelynek velünk szemben támasztott igénye mellett, foglalkoznunk kell a megszentelődéssel, mégpedig helyzetünket illetően. Izráel népe a maga teljes egészében Istentől és Isten számára elkülönített volt, kivált a páskabárány éjszakáján és később a pusztában. Ez azonban nem jelenti azt,
hogy Isten Lelke munkálkodott a szívükben. Kétségkívül azon a félelmetes éjszakán, amikor a pusztító angyal körbejárt és megölte a védtelen elsőszülötteket, sokan voltak a vérrel meghintett házakban olyanok, akik nem hittek igazán Istenben. Pedig a bárány vére által különleges áldást élveztek, olyan helyen voltak, ahol sok szent kiváltságában részesedtek. Ugyanezt mondhatjuk el azokról, akik a felhő alatt voltak, és átkeltek a Vörös-tengeren, és ezáltal Mózesre kereszteltettek meg. Mindezeknek ugyanaz volt a helyzetük, mindnyájan ugyanazokban a külső áldásokban részesedtek. A puszta azonban a próbatétel helye volt, és hamarosan megmutatta, ki az igazi hívő és ki nem.
A mostani időkben Istennek nincs olyan különleges népe, amellyel szövetségben van, és amelynek egyfajta közelsége van Őhozzá. De van olyan népe, amely minden nyelvből és népből megváltatott Isten Bárányának drága vérén. Mindazok, akik csak szóbeli vallástétellel tartoznak ebbe a közösségbe, azok csak külsőleg számítanak a vér által megvásároltak közé: ebben a tekintetben megszenteltettek a szövetség vére által. A vér keresztyénséget jelent, amelynek központi szándéka a Krisztus helyettes halála által való megmentetés hirdetése. Ezért egy ember számára a keresztyénségben való helyet foglalás ugyanazt jelenti, mint az izráeliták számára a vérrel meghintett házba való belépés. Mindazok a valódi hívők, akik megítélték magukat Isten színe előtt, és igazán bíznak az Ő kegyelmében, megmaradnak ebben a házban. Aki azonban kimegy, azt bizonyítja, hogy nem igazán hívő, és az ilyen ember többé nem talál más áldozatot bűneiért, mert valamennyi áldozat, amely csupán előkép volt, Krisztusban félretétetett. Ezek azok, akikről János apostol olyan komolyan beszél: ,,Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk. De nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók" (1Jn 2,19). Helyzetüknél fogva megszenteltek voltak, mivel azonban kezdettől fogva hiányzott belőlük a hit, ismét kimentek, a kegyelem Lelke ellenére, és közönségesnek tartották a szövetség vérét, amely által megszenteltettek. Az ilyenek szándékosan vétkeznek, nem abban az értelemben, hogy hitük megerőtelenedik, hanem mint olyanok, akik Istent valóban megtagadják, a keresztyénségtől elszakadnak, miután már megismerték annak az emberekhez szóló csodálatos üzenetét.
Azonban akiknél más a helyzet, akiknek valóban békességük van Krisztusban, azoknál a helyzetükre vonatkoztatva a megszentelődést már semmi sem sértheti meg, mert mindkettő, az, aki megszentel és a megszenteltek - ahogyan láttuk - feloldhatatlan kötelék által kapcsolódtak össze. Krisztus maga lett számukra bölcsességgé, mégpedig háromféleképpen: Ő lett igazságuk, megszentelődésük és megváltásuk.
Ez a szentség! Ez a megtámadhatatlan igazság! Ez az elfogadás Istennél. ,,Ti benne vagytok beteljesedve" (Kol 2,10), bár naponta meg kell aláznunk magunkat, mivel olyan sokszor vétkezünk. Nem a gyakorlati megszentelődésem miatt, van helyem a világosságban a szentek között. Hanem amiatt a dicsőséges tény miatt, hogy Krisztus meghalt értem, és megvásárolt Isten számára. Vére megtisztított engem minden bűntől, és most már életem van Őbenne, új életem, amelyet soha többé semmivel nem lehet vádolni Isten előtt. Őbenne vagyok ami igaz. Ő az én megszentelődésem, és képvisel engem Isten előtt, ugyanúgy, ahogyan egykor a főpap is a süvegén viselte bevésve e szavakat: ,,Szentség az Úrnak", vállán és szíve fölött pedig Izráel tizenkét törzsének nevét hordozta. Mindnyájukat képviselte a szentek szentjében. Mint Krisztus előképe, ő volt a megszentelődés Izráel népe számára. Ahogyan Isten őt elfogadta, úgy fogadta el egész Izráelt. A főpapban nézte a népet.
Azt pedig, hogy hasonló átadott és elkülönített életet kell élnünk, egyetlen, a Szentlélek által vezetett hívő sem fogja vitatni egy pillanatig sem, ahogyan ezt a következőkben látni fogjuk.
(folytatjuk)

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
A belső megszenteltetés a Szentlélek által
  2016-07-05 16:59:09, kedd
 
  A belső megszenteltetés a Szentlélek által

Az előző fejezet végén azt mondtam, hogy a megszentelődés mindig két nézőpontot tartalmaz: a tökéletességet és a megszentelődés folyamatát. A tökéletes megszentelődést Jézus szerezte meg számunkra a kereszten elvégzett áldozatával, és erről egy későbbi fejezetben írok majd. Az előrehaladó megszentelődést két nézőpontból tárgyalom: megszenteltetés a Szentlélek által, és megszenteltetés Isten Igéje által.
Segítségül szolgálhat, ha a különbséget így fejezzük ki:

A megszenteltetés a Szentlélek által belülről megy végbe. Ezért a megszentelődés belső megtapasztalás. A megszenteltetés Krisztus vére által örök. Nem tapasztalat, hanem Isten előtti helyzet. Itt arról a helyről van szó, amelyet minden hívő ember elfoglal Isten szemében. Isten értékelése szerint megváltoztathatatlan pozíció,amelyet nem támadhat meg sohasem valamilyen törvényszegés. Isten igéje által történő megszenteltetés a hívő ember magatartására és útjaira vonatkozik, amely külsőleg látható. Ez a Szentlélek által való megszenteltetés következménye, amely az egész életen át folyamatosan tart.

Elsőként négy igehelyet idézek, amelyek a fent említett első nézőpontra vonatkoznak. Dogmatikai szempontból tulajdonképpen helyesebb lenne először a Jézus vére által való megszenteltetéssel foglalkoznunk, viszont a hívő ember első tapasztalata az, hogy megszenteltetik a Szentlélek által.
Az 1 Korintus 5,9-10-ben olvashatunk egész sereg olyan bűnös emberről, akik nem öröklik Isten országát. A 11. vers így folytatja: ,,Ilyenek voltak közületek némelyek: de megmosattatok, megszenteltettetek és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által."
A 2 Thesszalonika 2, 13-ban ezeket olvassuk: ,, Mi pedig hálával tartozunk mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztoott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságban való hit által." Egészen szorosan összefügg ezzel az
1Péter 1, 1-2: ,,Péter, Jézus Krisztus apostola, Pontus, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bithinia szórványában élő jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint, a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre." A negyedik ige a Róma 15,16: ,,...hogy a pogányokért legyek Krisztus Jézusnak szolgája, és végezzem az Isten evangéliumának papi szolgálatát , hogy a pogányok áldozata a Szentlélek által megszentelt és kedves legyen."
Ahhoz, hogy helyesen értsük az igazságot, amelyet ezek az igehelyek tartalmaznak, ragaszkodnunk kell ahhoz a megfigyeléshez, hogy ezekben az igékben a Szentlélek által való megszenteltetést Istennek az emberi lélekben végzett munkája kezdetének kell tekinteni.
Ez a munka vezet a hit által és a Jézus vérével való meghintés által történt megigazulás teljes felismeréséhez.
Távol attól, hogy a megigazulás után valamilyen második áldás lenne, a Lélekben való megszentelődés Isten műve, amely nélkül senki sem igazulhat meg. Hogy ezt a tényt még világosabban lássuk, szeretném mind a négy idézett igehelyet beható elemzésnek alávetni.
Mielőtt hitre jutottak volna, a korintusiak minden lehetséges bűn foglyai voltak. Ők is, miként az efézusiak, ,, e világ életmódja szerint" éltek, ,,igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik"( Ef 2,1-5 ). De nagy változás ment végbe bennük. Minden szenvedélyüket és kívánságukat új, szent vágyak, az istentelen életet pedig Istennek kedves élet váltotta fel. Mi idézte elő ezt a nagy változást ?
Három kifejezés tükrözi mindazt, ami a korintusiakban végbement: ,, megmosattatok, megszenteltettetek és meg is igazultatok", és mindez ,, az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által ,, történt. Eme folyamat objektív és szubjektív oldalát szorosan együtt látjuk itt. Jézus váltságművét és tulajdonságait az evangélium szerint tárták eléjük. Egyedül Ő az , aki megszabadít a bűntől. A megszabadításkor azonban az emberek számára nemcsak az objektív oldal létezik, hanem a szubjektív is. Az embert beszennyezte a bűn, ezért szükség van ,,megmosatásra".
Ez egyértelműen az Ige fürdője által való megtisztulásra utal (Ef 5, 25-26). Isten Igéje megszólítja a lelkiismeretet, az ember fölébred, látja életének teljes értelmetlenségét és romlottságát, amely eltávolítja Istentől, és a sötétségbe vezeti őt. Ekkor kezdődik az az erkölcsi megtisztulás, amely végigvonul a hívő egész életén, és amelyről később még bővebben írok.
Most azonban szem előtt kell tartanunk, hogy jóllehet minden emberhez Istennek ugyanaz az Igéje szól, de nem mindenkinél éri el ugyanazt a hatást. Tegyük föl pl., hogy Krisztusról és az Ő kereszthaláláról szól az igehirdetés mintegy száz hitetlen embernek. Ezek közül mindössze egy akad, aki visszamarad, s akinek bűnei miatt szíve összetörik, és keresi a megbékélést Istennel, míg a többi kilencvenkilenc teljesen megérintetlenül megy haza. Honnan ez a különbség? Az Igének Isten Lelke adja az erőt, hogy munkálkodjék annak az embernek a lelkiismeretében, aki valóban megtér, és Istennek a szívében végzett munkája által az ilyen ember elkülönül a nagy, bizonytalan tömegtől, amelyhez egykor tartozott. Íme, itt megy végbe a Lélek által történő megszenteltetés. Eltarthat egy ideig, míg az illető békességet talál Istennel; de soha többé nem lesz felelőtlenül vétkező ember. Ezt a tényt szemléltetik csodálatos módon a Biblia első versei. A tökéletesnek teremtett világ (lásd Ézs 45,18) a 2. vers szerint teljesen kaotikussá lett. A föld ,,kietlen és puszta", és sötétség borítja: milyen találó kép ez az Istentől elszakadt emberről! Lelke egyetlen erkölcsi káosz, értelme elsötétült, lelke és gondolatai megromlottak, valóban ,,halott a vétkeiben és bűneiben", Istentől elidegenedett és ellenséges gondolkodású, gonosz cselekedetei miatt (Kol 1,21). Erről beszélhet nekünk a tönkretett föld. Isten azonban megújítja a földet. Az ember otthonává kell lennie, megfelelő tartózkodási hellyé az eljövendő idők számára. És hogyan végezte el mindezt Isten? Az első, aki a tönkretett földet munkába veszi, az az Isten Szent Lelke, a második az Isten Igéje. ,,De Isten Lelke lebegett a vizek fölött." Ezután fejtette ki az Ige az erejét: ,,Akkor ezt mondta Isten: legyen világosság! És lett világosság!" Ugyanígy kell együttmunkálkodnia a bukott ember megmentésén a Léleknek és az Igének. Először a Léleknek kell hatást gyakorolnia. A Lélek fölébreszt a hirdetett Ige által. Fölébreszt embereket és vágyat ad szívükbe, hogy Krisztust megismerjék, a bűn hatalmából megszabaduljunk, és az ítélet elől megmeneküljünk. Miután a Lélek munkálkodott, ennek eredményeképpen feltárul az evangélium, a jó hír a maga teljességében az ember előtt, a világosság bevilágít az ember szívébe, és ha hittel fogadja ezt az üzenetet, akkor kiűzi belőle a sötétséget. ,,Isten ugyanis, aki ezt mondta: 'Sötétségből világosság ragyogjon fel', ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán" (2Kor 4,6). Akik tehát hisznek, azok többé nem az éjszaka vagy a sötétség gyermekei, hanem a nappal gyermekei. Egykor sötétség voltak, most azonban világosság az Úrban. De még mielőtt a világosság megjelenhetett, Isten Lelkének kellett rajtunk munkálkodnia. Erről a megszentelésről szólt a fent idézett négy igehely. Figyeljük meg a 2Thesszalonika 2-ben a sorrendet: ,,kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre" - ez az isteni cselekvés - ,,a Lélek megszentelő munkája és az igazságban való hit által" - az élet Igéje elűzi a sötétséget, és előhozza a megváltás megismerésének világosságát az Úr Jézus neve által.
Ugyanígy olvassuk az 1Péter 1-ben. A megmentettek ki vannak választva, de a Szentlélek megszentelése az, amely őket engedelmességre és a Jézus Krisztus vére által történő meghintésre indítja. Tudok megmentett voltomról, ha a Szentlélek megajándékoz ismerettel Jézus kiontott vére felől. Hitben megragadom, hogy az Ő drága vére lelkemet minden szennytől megtisztítja, és így békességgel tölti el. A Szentlélek juttat el idáig. És arra indít, hogy elkezdődjék engedelmes életem - oly engedelmessé váljak, amilyen Krisztus volt. Ez a Szentlélek által való megszenteltetés gyakorlati következménye.
Fontos azonban fölismernünk, hogy a megigazulás nem önmagában önálló állapot. A megigazulás nem a lelkemben végzett isteni mű, hanem olyan cselekedet, amelyet másvalaki végzett el értem, és amely teljesen független az állapotomtól és az érzésemtől. Más szavakkal: a megigazulás az én helyzetem, s nem a tapasztalatom.
Hadd szemléltessük egy képpel a különbséget: Két férfit vádolnak a bíróság előtt egy bűncselekmény elkövetésével. Gondos kivizsgálás után a bíró mindkettőt fölmenti. Szabadok tehát, és mehetnek, ahová akarnak. Az egyikük, amikor meghallja a döntést, tele van örömmel. Félt attól, hogy másféle döntés születik, és fél annak következményeitől. Most azonban boldog, mert tudja, hogy fölmentették. A másik még aggodalmaskodóbb és kétségbeesettebb volt. Annyira gondterhelt volt, hogy nem is tudja helyesen felfogni, mit is jelent a bíróság döntése. Csak az utolsó szót hallja: ,,vétkes", és nem azt, hogy ,,nem vétkes", és erőt vesz rajta a kétségbeesés. Lelki szemeivel már látja önmagát a börtönben, jóllehet tudja, hogy ártatlan. Kétségbeesett szavakat mormol, míg végre valakinek sikerül nagy fáradsággal felvilágosítani őt a dolgok valódi állásáról, és végre őt is öröm tölti el.
Nos, a két férfi tulajdonképpeni igazzá tételének mi dolga volt mindenkori állapotukkal vagy tapasztalatukkal? Az egyik meghallotta a döntést, és boldog volt. A másik, aki félreértette a döntést, boldogtalan volt, pedig ugyanúgy igaznak mondták őt is, mint a másikat. A felmentés a bíró döntése volt. Ugyanazt jelenti a megigazítás, akár biblikus, akár mindennapi szóhasználatban. Isten megigazítja a hitetlen embert abban a pillanatban, amikor az Jézus Krisztusban hisz, aki elhordozta a kereszten az ítéletet. Ennek a jogi aktusnak összetévesztése a hívő ember lelkiállapotával, csak zavart támaszt.
Erre valaki azt mondhatja: ,,De én egyáltalában nem érzem megigazultnak magamat." Nos, a megigazulásnak semmi köze az érzésekhez. A kérdés így hangzik: hiszed-e, hogy Isten megbékéltetett Fiának a kereszten bemutatott helyettes áldozata által, és hogy elfogadod-e az Ő Fiát helyettesítődként? Ha erre a kérdésre igennel válaszolsz, akkor - mondja Isten - megigazultál, és ezzel az ügy el van intézve. Mihelyt a lélek hiszi azt, amit az evangélium neki hirdet, békessége van Istennel. Ha valaki Isten útján jár, akkor valóságosan örvendezhet, és gyakorlatilag győzelmet vehet a bűn felett. Nekünk azonban egy helyzettel, és nem egy állapottal van dolgunk.
A Szentlélek, Aki kezdetként fölébreszt és megszentel, hogy a hívő ember hit által eljusson a megigazulás megismerésével ahhoz, amit Isten Jézus Krisztus kiontott véréről mond, immár minden hívőben ott lakik, hogy ezáltal a naponkénti gyakorlati megszentelődéshez erőt adhasson.
Ily módon az Istentől távol élők, ,,a nemzetek áldozata" is kedves Isten előtt, mert megszenteltetik a Szentlélek által. A Szentlélek kíséri a prédikációt - az engesztelés szolgálatát -, amennyiben megnyitja az emberek szívét az igazság számára, meggyőzi őket bűneikről, valamint az igazságról és az ítéletről, és végül elvezeti őket az Isten Fiában vetett hitre . . .
Azoknak, akik idáig követték fejtegetéseimet, nyíltan meg kell mondanom, hogy - legalábbis ebben a tekintetben - helytelen a megszentelődést ,,második áldás"- ként felfogni. Sőt ellenkezőleg, a megszentelés a Szentléleknek az emberi lélekben végzett munkájának a kezdete, amely azután a hívő ember egész életén át folyik, s amely az Úr visszajövetelekor teljesedik ki, amikor majd a megmentett embert az Úr megdicsőült, bűntelen testében állítja Isten színe elé. Ezért szólíthatja fel joggal Péter apostol azokat a keresztyéneket, akiknek ír - miután megmondta nekik, hogy meg vannak szentelve -, hogy szentek legyenek, mert szent Az, aki őket megváltotta, tehát nekik Őt kell képviselniük a világban.
És így imádkozik Pál is - miután biztosította a thesszalonikabelieket, hogy ők már meg vannak szentelve - az ő naponkénti gyakorlati megszentelődésükért, ami képtelenség lenne, ha ez már megtörtént volna akkor, amikor a Szentlélek a kezdetben megszentelte őket. ,,Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti egész valótokat, mind lelketeket, mint testeteket feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhívott titeket, és Ő meg is cselekszi azt" (1Thessz 5,23-24). Semmi kétségünk nem lehet az eredményt illetőleg. A megszentelés Isten műve, és ,,rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad" (Préd 3,14). ,,Éppen azért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára" (Fil 1,6).
Ha a ,,tökéletesség - tan" valamelyik tanítóját megkérdezzük, hogy melyik igehely említi a ,,második áldást", akkor ez többnyire a 2Korintus 1,15-re hivatkozik. Itt Pál azt írja a korintusiaknak (akikről első levelében ismételten elmondta, hogy megszenteltek): ,,Ezzel a bizalommal akartam már előbb hozzátok menni, hogy másodszor részesüljetek kegyelemben." Ebből az egyszerű kijelentésből kiindulva építették fel egész tanításukat. Azt tanítják, hogy Pál első látogatásakor egész sereg korintusi megigazult. Mivel azonban megmaradt bennük a testies érzület, ennek következményei voltak azok a kihatások, amelyeket Pál a gyülekezethez írt első levelében kifogásol.
Most pedig vágyakozik arra, hogy újra meglátogassa őket, ezúttal azonban nem annyira azért, hogy az evangéliumot hirdesse, hanem azért, hogy néhány ,,megszentelődési összejövetelt" tarthasson, hogy tökéletessé tegye őket a megszentelődésben.
Micsoda zseniális elmélet! Csakhogy azonnal összeomlik önmagában, ha a figyelmes bibliaolvasó látja, hogy az első levél ,,testies" keresztyénei Krisztusban megszenteltek (1,2), hogy Isten Szentlelkét vették (2,12), hogy Isten Lelke bennük lakik (3,16), és hogy - amint már többször szó volt róla - ,,megmosattak, megszenteltettek, megigazultak" az Úr Jézus neve által, és a mi Istenünk Lelke által (6. fej.).
Mi volt hát az ,,a második kegyelem", amelyet Pál számukra remélt? Először is meg kell állapítanunk, hogy nem ,,a" második áldás, hanem egy másodszori áldás volt. A korintusiak már náluk való első szolgálata által megáldattak, amikor először hallhattak Isten igazságáról, és befogadhatták azt. Mint minden pásztor, aki szív szerint végzi szolgálatát, Pál is, vágyakozik arra, hogy újra szolgálhasson nekik, s így azok újra áldást nyerhessenek általa. Van-e egyszerűbb magyarázata Pál szavainak, ha azt nem zavarják meg hamis tanítással, amely arra vezet egyeseket, hogy saját gondolataikat olvassák bele az Írásba, ahelyett, hogy engednék magukat az Írás által taníttatni?
Megtérése pillanatától fogva valamennyi hívő meg van áldva a mennyei világ minden lelki áldásával, és a Szentlélek azért adatik nekünk, hogy bevezessen minket mindabba a jóba, ami már a mienk. Pál ezt írja: ,,minden a tietek", mégpedig nem a tökéletes embereknek, hanem éppen a korintusiaknak, akikkel az imént foglalkoztunk, mégpedig az övék már akkor, mielőtt elnyertek volna az apostol által egy ,,második áldást".
Folytatjuk

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 77 db bejegyzés
e év: 223 db bejegyzés
Összes: 35788 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 791
  • e Hét: 1995
  • e Hónap: 12406
  • e Év: 131498
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.