2016-07-08 15:58:35, péntek
|
|
|
Ecclesiola in Ecclesia
Amiről a következőben szólni fogok, mind logikai mind kronológiai folytonosságában kapcsolódik ahhoz, ami eddig elhangzott ezen a konferencián. Úgy is mondhatnám, hogy bizonyos értelemben utóirata, vagy kritikája azoknak a reformációhoz kapcsolódó szemléleteknek, amelyeket már megvizsgáltunk, s mint ilyen az általánosan megjelölt tematika része, annak ellenére, hogy önmagában nem határozható meg úgy, mint "a reformáció egy szemlélete".
Más szavakkal: megpróbálok valami olyasmit tárni önök elé, ami talán képes lesz megmutatni a reformáció érdekében tett különböző erőfeszítéseket, illetve változó nézőpontokat a XVI. században. De ezek mellett - és úgy gondolom, ezért olyan nagyon fontos számunkra e törekvések megértése - megpróbálok rámutatni arra, hogy mennyire meghatározza ez ma is lelkészi státusunkat, hiszen legtöbbünknek sok olyan egyháztagunk van, akiket sajnos a legjobb szándékkal is csak névleges keresztyéneknek tekinthetünk. A most elhangzó előadás elkerülhetetlenül felveti annak a kérdését, hogy hogyan viszonyuljunk ezekhez az emberekhez, akik egyházunkba tartoznak ugyan, de akikkel szemben mint evangéliumi lelkészekként, komoly fenntartásaink lehetnek.
I.
Először meg kell határoznunk, mit jelent az "ecclesiola in ecclesia" fogalma. Rendkívül fontos, hogy ezt világosan és pontosan írjuk le, hiszen egész érvelésünk ezen a pontosságon áll vagy bukik. Mit jelent tehát a kifejezés? Lefordítva: "kis egyház az egyházban" vagy "kis egyházak az egyházban". Más szavakkal: azok, akik megalapították ezeket a "kisegyházakat", nem kívántak egy új egyházat teremteni. Ez alapvető. Őket egyáltalán nem foglalkoztatta a kiválás gondolata, sőt határozottan és hevesen ellenezték. Nem törekedtek arra sem, hogy megváltoztassák az egyházi tanítást. A korai angol reformátorok - köztük Thomas Bilney, és mások - valóban ezt akarták; azoknak az embereknek azonban, akik hittek a "kisegyház" gondolatában, ez soha nem volt szándékuk. Mi foglalkoztatta őket? Nem az egyház természetével voltak elégedetlenek, hanem sokkal inkább a működésével. Nem az egyházi tanítást kritizálták, hanem az egyház lelki életét és állapotát. Ez alapvetően érinti a témára való teljes rálátásunkat. Belső egyházat szerettek volna formálni az általános egyházban, s ez egy olyan igaz hivőkből álló magot képezett volna, amely az egész egyház életére kovászként hathatott. Nagy vonalakban így határozhatnánk meg a "kisegyház" fogalmát. Nem mozgalomnak kell tehát tekintenünk, hanem valami olyannak, amelynek a helyi egyházközösségekben kellett megtörténnie.
A továbbiakban meg kell értenünk, - és azt hiszem, ezt mindenkiről elmondhatjuk, aki valaha érdekelt volt ebben a kérdésben és megpróbálta gyakorlatba is ültetni, hogy a gondolat csak a reformáció második lehetőségeként ötlött fel. Ha az egész egyház reformációját célzó próbálkozás esetleg kudarcot vallott volna, akkor minden, amit tenni lehetett és tenni kellett, az ilyen egyházon belüli magok létrehozása volt, amelyekről az emberek hitték, hogy áthathatják és megújíthatják az egyház életét.
Kissé bonyolult a kérdés megközelítése, hiszen előzőleg ezt már sokan megkísérelték különböző országokban és különböző századokban is. Ezek részletes leírásánál most nem időznék el, azért sem, mert végül teljesen összezavarhatnak. Ami azonban annál inkább foglalkoztat, az maga a gondolat lényege. Meggyőződésem szerint számunkra ez a fontos.
Néhány olyan irányelvre szeretnék rámutatni, amelyek mentén ennek a gondolatnak a megvalósulása elkezdődött. Egyes vonatkozások minden ilyen elv vizsgálatakor megemlíthetők. Például minden próbálkozást egy közös alapgondolat éltetett: mindenikük hangsúlyozta a kisegyházak tagságának önkéntes jellegét. Az embereknek ugyanúgy lehetőségük volt arra, hogy belépjenek a belső egyházba, mint arra, hogy ne. Ez teljes mértékben a saját akaratukon múlott, de attól a pillanattól kezdve, hogy tagokká váltak, egy nagyon szigorú rendnek kellett alávetniük magukat. Nyilvántartások és névsorok tették lehetővé azt, hogy közvetlen módon követhető legyen, ki milyen gyakran látogatja az alkalmakat, s ha egy férfi vagy nő nem jelent meg rendszeresen, akkor kizárták, kiközösítették. Néha még bírságot is kellett fizetnie.
Mivel foglalkoztak ezekben a társaságokban? Itt több minden szóba jöhetne, de alapvetően a központi gondolat minden társaságnál az volt, hogy ezeknek olyan alkalmaknak kellett lenniük, ahol olyan tanítás folyik, amely a nyilvános igehirdetések alatt nem hangozhatott el. Legtöbben hetente egyszer találkoztak - válogatott társaságban -, hiszen a gyülekezetből csak az igaz hívők jöttek össze. Általában ezek az alkalmak kötetlenül zajlottak, megbeszélték a vasárnapi prédikációt és lehetőség nyílt kérdések feltételére is. Helyenként adva volt a lehetőség arra is, hogy az emberek megoszhassák tapasztalataikat és élményeiket. Máshol ezt teljesen helytelenítették, mert nem hittek benne. Más esetekben - pl. a németországi csoportok - igen komolyan foglalkoztak tanbéli kérdésekkel is, sőt a filozófia is előjött néha. Helyenként vitatkozni is lehetett, máshol viszont a tankérdések megvitatását teljesen tiltották. Láthattuk tehát azt a változatosságot amely ezeket az alkalmakat jellemezte, de amely nem befolyásolta az alapgondolatot.
Általában jellemző volt ezekre az együttlétekre a laikusok szólásszabadságának biztosítása is. Ez az újítás a hívők egyetemes papságáról szóló tanításhoz kapcsolható, amelyről egy korábbi előadásunkban már szó esett. Az emberek úgy érezték, hogy a laikusoknak nincs elég alkalmuk a megnyilvánulásra, s ezért ezekben a gyülekezetekben felszólalhattak, illetve kérdéseket tehettek fel. Fontos és megjegyzésre méltó gondolat. A nők státusát tekintve lényeges különbségeket figyelhetünk meg. A legtöbb alkalmon a nők is részt vehettek. Spener német író szerint - akire később még hivatkozni fogok -, az asszonyoknak valóban megengedték, hogy részt vegyenek az együttléteken, de egy védőfal mögött kellett meghúzódniuk, mindenki elől rejtve, és a beszélgetésbe sem kapcsolódhattak bele. Egyes közösségek gondosan elválasztották egymástól a nős és nőtlen férfiakat, illetve a férjes asszonyokat és hajadonokat, s tették ezt különösen akkor, amikor tapasztalatcserére került sor.
Egy másik fontos és általában közös vonás volt a lelkész jelenlétének és felügyeletének a hangsúlyozása. egyes közösségek azt vallották, hogy minden alkalmat a lelkésznek kell vezetnie, más szabadabb elvűek azonban hirdették, hogy a közösség tagjai megválaszthatják saját lelkészüket, ha erre igény van. Luther például ez utóbbi álláspontot képviselte. Abban mégis majdnem minden közösség egyetértett, hogy szükség van a lelkészi felügyeletre, hiszen egyes együttlétek, amelyeken a lelkész nem vett részt, szélsőséges megnyilvánulásokban és túlkapásokban végződtek. Fontos azonban, hogy minden közösség lehetővé tette a laikusok számára az egyes alkalmakon való részvételt, s ezáltal azt, hogy jelenlétükkel nagyobb mértékben befolyásolhassák az egyházi életet.
II.
Ezek voltak tehát az egyházban létező kisegyházak általános jellemzői. Térjünk most át néhány történelmi példára. Furcsának tűnhet, de az első példa ilyen egyházon belüli mag kialakulására a szerzetesség. Az alapgondolat hasonló: elégedetlenség az egyház általános állapotával és olyan emberek összehívása, akiket ez a próbléma nyugtalanított, és akik kívántak is valamit tenni a változás érdekében. Megmaradtak az egyházban, és egyáltalán nem gondoltak a különválásra. Különálló testületet formáltak az egyházban, s természetesen, ahogyan az idő múlott, új mag jelent meg az eredeti magon belül, amikor az kezdett széthullni. Egy másik reformációt megelőző példa a Morva testvérek csoportja, s azt hiszem, ide sorolhatjuk a waldenseket is. Nem akarok ezeknél időzni, hiszen Luther volt az első, akit komolyan érdekelt az "egyház az egyházban" gondolata. Kálvint és Zwinglit sohasem foglalkoztatta, sőt tudomásom szerint ők ellenezték is. Az azonban biztos, hogy a gyakorlatban soha nem próbálták megvalósítani. Az anabaptizmusra is ez volt érvényes, hiszen ők pontosan az ellenkezőjét tették: különváltak és kivonultak az egyházból, arra hivatkozva, hogy választásuk az egyetlen igazi megoldás. Az anabaptizmus irányelve tehát pontosan ellentéte annak, ami jelen vizsgálódásunk tárgyát képezi.
A probléma egészét tekintve különösen érdekesek Luther meglátásai. Néhány olyan kérdést szeretnék itt kiemelni, amelyek sajátosan abból fakadtak, hogy Luther nemcsak játszott a "kisegyház" gondolatával - ahogyan ezt egyesek tették -, hanem hirdette is megvalósulásának szükségességét. Már 1522-1523-ban foglalkoztatta a téma, de csak 1526-ban közölt erről valami igazán meghatározót. "Előszó a német miséhez" című írásában hozta nyilvánosságra azon véleményét, mely szerint minden változásnak ebben az irányban kellett történnie. Miért döntött így? A válasz: azért, mert az egyház állapota mélységesen elszomorította. 1513-tól 1520-ig, sőt 1521-ig a helyzet magaslatán állott, ha fogalmazhatunk így. Tanításait eleinte lelkesedéssel fogadták, és úgy tűnt, hogy minden úgy alakul, ahogyan elképzelte, de aztán a reformáció lendülete láthatóan megtorpant, és semmi lényeges változás nem történt. Az emberek egyre elővigyázatosabbakká lettek, majd egyre inkább tétováztak, politikai értékelések kaptak hangot, és Luther egyre jobban elcsüggedt. Mindezek ellenére azonban továbbra is foglalkoztatta és zavarta az egyház állapota, amelybe maga is tartozott, és aggódott azokért a gyülekezetekért, amelyek elfogadták tanításait. Úgy érezte, hogy nincs lelki élet, hogy nincs bennük hitbeli buzgalom, egyszóval: hogy nem élnek keresztyénekhez méltóan, úgyhogy egyre inkább szükségesnek látta a szigorú fegyelem bevezetését. Ebben az időben a protestánsok a harctéren is vereséget szenvedtek, s Luther ezt is a fegyelem hiányának tulajdonította, mely hiány szerinte a keresztyének életét egészében is jellemezte. Ezért tehát fontosnak tartotta, hogy fegyelmi intézkedések történjenek az egyházban. Egy másik dolog, ami mélyen elszomorította, és ami igazolni látszott döntésének helyességét, az anabaptizmus jelensége volt. Ez a mozgalom haragra lobbantotta, és határozottan kiállt ellene. Úgy érezte, hogy az igaz egyházat, amely őt követi, meg kell védenie ennek hatásától és ez egyetlen módon lehetséges: a fegyelem bevezetése által.
Luther és az anabaptisták kapcsolata nagyon érdekesen alakult és egyfajta kettős viszonyt eredményezett. Annak ellenére, hogy Luther ellenezte a mozgalmat, bizonyos értelemben mégis csodálta, és kicsit féltékeny is volt arra a nagyszerű fegyelemre, amelyet ezek az emberek közösségi életükben gyakoroltak. El kellett ismernie, hogy ez az élet olyan minőséggel bírt, amely teljesen hiányzott az ő egyházából. Így tehát kettős módon viszonyult az anabaptizmushoz: fegyelmeznie kellett ellene a saját gyülekezeti tagjait, de ugyanakkor azt szerette volna megvalósítani, ami náluk olyan nagyszerűen működött. Ez végül azt eredményezte, hogy az egyházon belüli mag létrejöttét tartotta a változtatás egyetlen lehetőségének. Mivel úgy tűnt, hogy a teljes egyház megreformálására való terve meghiúsult, azt a második legjobb lehetőséget választotta, hogy megpróbálta összegyűjteni a valóban keresztyén embereket, és egyfajta belső gyülekezetté formálta őket. Luther odáig is elment, hogy kimondta: egyedül ezek az emberek részesülhetnek az úrvacsora sákramentumában. A többiek is lehetnek egyháztagok, de méltatlanok az úrvacsorai közösségre. Így tehát annak ellenére, hogy a hívek mind tagjai az általános, állami vagy népegyháznak - bárhogyan nevezzük is -, Úrvacsorával csak azok élhetnek, akik ehhez a belső testülethez tartoznak.
Luther javasolta, hogy elképzelését azonnal ültessék gyakorlatba. Erre mégsem került sor, mégpedig két okból. Egyrészt úgy érezte, hogy képtelen olyan embereket találni, akik méltóak lennének arra, hogy ebbe a belső magba tartozzanak, mert annyira válságos volt az egyház akkori állapota, és ez számunkra is komolyan megfontolandó. Másrészt 1526-ban összeült a Speyeri Császári Diéta, amely pusztán politikai döntéseket hozott, és bizonyos szabadságjogokat biztosított az államfők, a választófejedelmek számára. Ekkor Luther is úgy érezte, hogy egyedi alkalom nyílik eredeti terve megvalósítására. Eddig úgy tűnt, hogy mindenki ellenzi tanításait, a választófejedelmek kényelmesek, fásultak voltak és féltek, s most végre maga a császár biztosít szabad utat a reformáció számára, úgyhogy Luther arra gondolt, eltér utóbbi választásától, és megpróbálja kivitelezni eredeti elképzeléseit. Ez végül azt eredményezte, hogy az "egyház az egyházban" gondolata nem valósult meg-legalábbis a gyakorlatban nem-, de Luther később is vágyakozva tekintett vissza időről időre erre a lehetőségre. Olykor, ha elcsüggedt és elbátortalanodott, újra és újra visszatért a gondolathoz, de a gyakorlatban többé nem próbálta kivitelezni.
Ugyanezt az eszmét vallotta a kor egy másik híres személyisége is, Franz Lambert egykori ferences szerzetes, aki már korábban megtért. Utazásai során Zürichbe érkezve nagy hatással volt rá Zwinglivel való találkozása. Aztán Strasbourgba ment, ahol megismerkedett Martin Bucerrel (vagy Butzerrel, ahogyan ő nevezte magát). Ebben az időben Hesseni Fülöp is megpróbálta elindítani a reformációt annak a vidéknek a gyülekezeteiben, ahol élt, s azt a tanácsot kapta, hogy keresse fel Franz Lambertet, aki időközben már kidolgozta elképzelését az igaz keresztyének úgynevezett tökéletes egyházáról. Úgyhogy Lambert elment Fülöphöz és felvázolta neki a tervét. Fülöp hajlott is arra, hogy elfogadja, de először jobbnak tartotta ezt megtanácskozni Lutherrel. Luther addigra már meggondolta magát, és határozottan javasolta, hogy álljon el a tervtől. Az eredmény: Lambert elképzelései sohasem valósultak meg gyakorlatban azon a vidéken. Később Lambert tanári állást vállalt a marburgi egyetemen, majd 1530-ban elhunyt. Ezzel egyszerre meg is szűnt minden további ilyen jellegű próbálkozás.
Néhány megjegyzést szeretnék fűzni az elhangzottakhoz. Egyre inkább világosabb lesz előttem, hogy Luther sohasem gondolta teljesen át az egyházról vallott nézeteit. Természetesen hitt az egyházban, az igaz egyházban, és valóban vissza szerette volna állítani annak újtestamentumi formáját, de úgy vélem, sohasem gondolta ezt igazán végig. Emlékezzünk arra, hogy ezt Kálvin oly módon valósította meg, ahogyan az Luthernek sohasem sikerült. Következésképpen, nem lenne alaptalan állítás, ha Luthert opportunistának (a pillanatnyi előnyért megalkuvónak) neveznénk. Bizonyos értelemben ezt mégsem kritikaként mondom, és meg kell vizsgálnunk Luther akkori helyzetét is. Mivel ő újra felismerte, hogy a megigazulás egyedül hit által lehetséges, s mert megtapasztalta ennek felszabadító erejét, arra vágyott, hogy ezt mindenhol megismertesse az emberekkel. Az ő szemléletében az egyház pontosan ezt tehette volna. Mégis úgy vélem, hogy sohasem dolgozta ki elképzelését részletesen, s ezért kellett mindig rögtönöznie. Gyakran változtatta véleményét a különböző körülményeknek megfelelően, de erre egy konkrét eset kapcsán már korábban rámutattam. Gyakran befolyásolták a váltakozó események, visszatért egyes gondolataihoz, majd elvetette őket stb. Ennek ellenére nagyszerű és csodálatra méltó ember volt még ilyenkor is. Ma már tudjuk, hogy nemcsak elfogadták az emberek, amiket mondott és tanított, hanem mindez dogmaként rögzülve alapvetően határozta meg a Lutheránus Egyházat. Luther élete bizonyos értelemben rossz fényt vet a keresztyén egyház későbbi történetére is, hiszen annak a veszélyét hangsúlyozza, hogy valamely személyiségre úgy tekintsünk, mint végső tekintélyre és hogy mindent, amit mond, tesz vagy gondol egyetlen igazságként fogadjunk el.
Egy olyan személyiségről szeretnék most beszélni, aki ebben az összefüggésben talán még Luthernél is kiemelkedőbb. A strasbourgi Martin Bucerre vagy Butzerre gondolok. Őt mindenkinél jobban foglalkoztatta a fegyelem kérdése. Gondoljunk arra, hogy milyen nagymértékben hatott Kálvinra, aki néhány évet nála töltött Strasbourgban és feleségét is ott ismerte meg. Bucer szemléletében a fegyelemnek egyházi berkekben kellett megvalósulnia, nem pedig polgári erő által. Ezért harcolt tehát, és ezt a harcot több évig is folytatnia kellett. 1546-ban megjelent: "A gyülekezetek szükségeiről és mulasztásairól, valamint arról, hogy ezeken hogyan változtassunk" című könyvében egészében biblikus módon közelíti meg a problémát. Később ezt a biblikusságot vetették a szemére, mi azonban csak bóknak tekinthetjük, abban az értelemben, hogy mindent, amit mondott, a Szentírás világos tanítására alapozott. Annak megfelelően vázolta fel gondolatait, amelyek a heves támadások ellenére is több évig megálltak, míg aztán egy politikai esemény folytán barátjával arra kényszerült, hogy elhagyja az országot és Angliába meneküljön. Amikor néhány év múlva meghalt, elképzelései romba dőltek, kezdeményezéseit visszautasították, s az, amit valamikor elkezdett, szándékosan befejezetlenül maradt.
Ezek voltak tehát a XVI. század főbb próbálkozásai az "egyház az egyházban" gondolatának megvalósítására, s ahogy áttérünk a XVII. századra, egy újabb kiemelkedő egyéniséget, az egyik leglényegesebbet kell megemlítenünk. Philip Jacob Spenerre gondolok.
A "pietizmus atyjának" is nevezték, s valóban nagy hatással volt Anglia egyházi életére, először a morva egyház, a XVIII. században pedig a metodisták által. Spener lutheránusnak született, nagy tudású, képzett ember volt. Nagymértékben hatott rá Arndt "Mi az igaz keresztyénség?" című munkája, és - mivel a tematikát illetően két irányról kell beszélnünk - ne feledkezzünk meg itt az észak-walesi Bangor egykori püspökének, Lewis Baylynek "A kegyesség gyakorlása" című híres munkájáról sem. Spener, akit mint rendkívüli tanárt és igehirdetőt tartunk számon, ezekben az olvasmányokban bukkant a kisegyház gondolatára. Nagyszerű és nagy hatású igehirdető volt, olyannyira, hogy a tanításaitól gyakran lelkesedő diákok, de más hallgatók is, folyamatosan igényelték irányítását, és kérték, hogy méltatná őket személyes találkozásokra is. Így kezdődött el tehát. Eleinte saját otthonában találkozott hallgatóival, majd más házaknál is, később középületekben, hogy további útmutatásokkal szolgáljon azok számára, akik a szent életvitelt szerették volna elsajátítani és gyakorolni.
Újra hangsúlyozni szeretném, hogy Spener hithű lutheránus volt, nem kívánta megváltoztatni az egyházi tanítás egyetlen pontját sem, nem akart kivonulni a gyülekezetből, és bizonyos értelemben a reformáció sem érdekelte. Valójában a gyülekezeti élet és kegyesség foglalkoztatta, ezért vállalta a már említett alkalmakon való részvételt is. Hallgatói számára alapította meg az ún. Collegia Pietatist (Kegyesség Iskoláját), és adta ki "Pia Desideria" című könyvét, amelyet nemrég újra nyomtattak, és Angliában is hozzáférhető. Lefordítva a következőket jelenti: "Az igaz evangéliumi egyház megreformálására való őszinte vágyakozás" és valóban kitűnő munka. Itt értekezik Spener a lelki hanyatlás okairól és állapotáról, illetve amit ennek megváltoztatása érdekében tenni lehet. Cselekvő módon szállt szembe a különválás gondolatával, és egy sereg érvet vonultatott fel ellene. Szemléletében az egyházból való kivonulás a következőket jelentette: annak a lehetőségnek az elvesztését, hogy a hívek jó irányba befolyásolhassák egymás életét; a szeretet törvényének megszegését; a seb felszakítását Krisztus testén, amely már amúgy is eléggé elkínzott; újabb lehetőséget a pápistáknak a gúnyolódásra; a Megváltó, az apostolok és a próféták által megmutatott isteni türelem példájával való ellenszegülést. A kiszakadók önmaguknak okoznak szenvedést, és minden kiválás egy újabbhoz vezet. Ezért az igaz keresztyének nem hódolhatnak be a kiszakadás gondolatának, sőt inkább "kollégiumokat" kellene formálniuk a gyülekezetben, amelyek növekedvén végül kihatnának a tudatlan sokaságra.
August Hermann Francke, Spener harminc évvel fiatalabb kortársa, évei ellenére is nagymértékben befolyásolta az ország keresztyén életét. Lehet, hogy már hallották a nevét Müller Györggyel kapcsolatban. Francke az általa alapított árvaház révén vált híressé, és nem Müller György volt az egyetlen követője. Ugyanezt tette a XVIII. században George Whitefield, és ezt próbálta Howel Harris is megvalósítani treveccai közösségében.
Francke és Spener a belső lelki élet megtapasztalásának fontosságát hangsúlyozták, szemben az "elvilágiasodó állami egyházzal, az elegyháziasodó igaz hittel, a lassan már csak külsőségekben megmutatkozó keresztyén életvitellel és a megkövülő tannal". A XVII. században a lutheranizmus egyfajta skolasztikus jelleget öltött, és valóban érvényesnek tekinthető rá a "megkövülés". Tanítása ugyanis lassan megkövült, élettelenné és használhatatlanná vált, valami csupán intellektuálisat jelentett. A pietizmus pedig tiltakozás volt - ha úgy tetszik - a formalizmus (a száraz, üres külsőségek iránti ragaszkodás) ellen. Ez a két ember végig megvívta a harcot, és sokat kellett szenvedniük. Mindketten jól képzett teológusok és tehetséges tanítók voltak. Valóságos tragédia számunkra, hogy Angliában alig lelhető fel némi róluk szóló irodalom, vagy a munkáik fordításai. Bármerre jártak, - és állandóan az egyik helyről a másikra vándoroltak -, mindenütt létrehozták ezeket a "kollégiumokat" vagy "kisegyházakat", amelyekről ingadozás nélkül kijelenthetjük, hogy valóban termékenyen hatottak egész Németországra.
Az az ember, akinek személyiségére meghatározó módon hatott Francke és Spener munkássága, és akiről a következőkben beszélni fogunk, nem más, mint maga Zinzendorf báró. Az ő alakja inkább a XVIII. századhoz sorolható. Hithű lutheránus lévén eleinte nem akart kiválni a lutheránus egyházból. Esete mégis sajátos az "egyház az egyházban" elv felől nézve is, mert először elfogadta a gondolatot, majd később eltért tőle. Mindjárt rámutatok arra, hogy véleményem szerint az elhajlásra való tendencia már csírájában inherens (benne rejlő) módon ott létezett a gondolat mélyén, és Zinzendorf esetében valóban szakadáshoz vezetett, illetve a Morva Testvérek elnevezésű, szakadár jellegű csoport megalakulásához.
III.
Az eddigiekben, ha kissé sietve is, de végigkövettük a gondolat európai történetét. Más országokról is beszélhetnék - például Hollandiáról -, de tulajdonképpen mindenhol történtek ilyen kísérletek, különösen azokban az országokban, ahol Spener és Francke munkáit jól ismerték. Mit mondhatunk azonban Nagy-Britanniáról? Érdekes vizsgálódás tanúi lehetünk. Hittek-e a puritánok a "kisegyház az egyházban" gondolatban? Annak ellenére, hogy esetleg furcsán hangzik, egyetlen válaszunk lehet erre a kérdésre: nem. A puritanizmus kezdetben mozgalom-jellegű volt, egy olyan lelkület vagy hatás, amely még nem felelt meg az "ecclesiola" (kisegyház) feltételeinek. Egy gondolkodási irányzat volt, de ekkor még nem nevezhető sem társaságnak, sem pedig valamely jól meghatározott csoportosulásnak. Ami azonban lényeges számunkra, a puritánokat nem foglalkoztatta az egyházon belüli kis csoportok megformálása. Úgy tűnik, hogy sokan közülük a gyakorlatban mégis ezt tették, de véleményem szerint ez sem szándékuk, sem céljuk nem volt. Olyan balesetnek nevezhetnénk, amely abból következett, hogy a gyülekezetek többsége nem figyelt arra, amit érdekükben tenni kívántak. Sohasem láttak hozzá tudatosan a belső egyház megalapításához, hiszen eredeti céljuknak megfelelően az egész anglikán egyházra akartak hatást gyakorolni, s ily módon folytatni a reformációt, amely időközben ahelyett, hogy kiteljesedett volna, megtorpant. Ezért őket nem sorolhatjuk egyértelműen a "kisegyház" alapítók sajátos kategóriájába.
Ezek szerint nem is voltak hirdetői a gondolatnak ebben az országban? De igen. Híres példa erre dr. Anthony Horneck esete. Elsőként vetette fel az ötletet 1678-ban. Német nemzetiségű igen képzett és tehetséges igehirdető volt. 1671-ben lett a savoy-i kápolna lelkésze, és érdekes módon ugyanúgy alapította első "kisegyházát", mint korábban Spener. Ez teljes egészében tanításai eredményeképpen született. Tanításai nagy hatással voltak néhány értelmes, gondolkodó fiatalemberre, akik később arra kérték, találkozzon személyesen is velük. A kérésnek eleget tett, s ily módon a gondolat egyre inkább kiteljesedett, és egyre szélesebb körökben terjedt el. Akárcsak az előző esetben, ők is hetente találkoztak, és Hornack szigorú fegyelmet vezetett be. Nem engedélyezte a teológia vitatott pontjait érintő beszélgetéseket, s az együttléteket az áhítat alkalmainak tekintette. Azért hangsúlyozom ezt, mert mindig és mindenhol elsősorban áhítatos, nem pedig teológiai jellegű együttlétekről volt szó.
Mások is megpróbáltak az előzőek mintájára ugyanilyen társaságokat alapítani. Csak egyetlen megjegyzésre szeretnék itt kitérni. Lehet, hogy olvastak már "A Viselkedésmód Megreformálásáért Társaságokról". Ezek, szoros értelemben véve, egyáltalán nem voltak "egyházak az egyházban". Más céllal indultak és inkább a gondolat pusztán gyakorlati vonatkozását hangsúlyozták. A kérdés számunkra azonban az, hogy miért folyamodtak Horneck és mások is az "kisegyház az egyházban" célszerű lehetőségéhez? A válasz ugyanaz: az Anglikán Egyház lelki állapotával és körülményeivel való mélységes elégedetlenség miatt. Az 1662-es események, valamint a II. Károly király és társasága vezette restaurációs időszak eredményeként lelki értelemben az egyház olyan mélyre süllyedt, hogy ez látszott az egyetlen megoldásnak az adott helyzetben.
Meg kell említenem egy másik nevet is, a poplari igehirdető, Josiah Woodward nevét. Nem időzhetek hosszasan munkássága tárgyalásánál, de tudnunk kell, hogy ezekről a társaságokról írt egy ismertetőt, amely könyv formájában is megjelent. Az egymást gyorsan követő kiadások nyomán az ún. "Vallásos Társaságok" - amelyek a "kisegyházakkal" voltak azonosok -, igen népszerűekké váltak, és az egész országban elterjedtek. George Whitefieldnél majd látni fogjuk, hogy amikor Isten csodálatosan használni kezdte az ő életét, akkor híveit ilyen társaságokhoz küldte Bristolba, Londonba és más helyekre is. Felismerte ezeknek a közösségeknek az értékeit, annak ellenére, hogy azok lelkisége akkorra már lényegesen meggyengült, s remélte, hogy segítségére lesznek az ő megtért híveinek, illetve, hogy ez a segítő viszony kölcsönösen is megvalósul.
Elérkeztünk a XVIII. századhoz. Egy másik férfi, aki ugyancsak bevezette és gyakorlatba ültette gyülekezetében a "kisegyházat", a haworthi William Grimshaw volt. De így tett Truróban Samuel Walker is. Az ő esete a John Wesleyvel folytatott levelezése, illetve ellentmondásai miatt is különleges. Samuel Walkernek sikerült megalapítania a "kisegyházat". Ugyanezt tette Henry Venn Huddersfieldben vagy Charles Simeon Cambridge-ben.
Mit mondhatunk azonban a metodizmusról? A zizendorfihoz hasonló jelenségről beszélhetünk, hiszen a metodizmus egyszerre illusztrálta meg nem is az "egyház az egyházban" eszméjét. A Wesleyék, Whitefield vagy Huntingdon grófnő azért képeznek sajátos esetet ebben a vonatkozásban, mert ők ennél többet szerettek volna megvalósítani. Mindenekelőtt a híveikről akartak gondoskodni, s ez meghatározóan hatott egész tevékenységükre. Mivel látták, hogy híveik nem illenek bele az akkori egyházba, úgy érezték, másként kell gondoskodniuk róluk. Ebben a vonatkozásban tehát már kezdetben különbség volt az ő szemléletük, illetve a "kisegyház" gondolata mögött álló elképzelés között. A metodizmus nem annyira azon fáradozott, hogy minél több keresztyén embert szólítson meg és próbáljon közösséggé formálni, mint inkább azon, hogy az ébredés újonnan megtért híveinek szükségeivel törődjön, azzal, amit érdekükben tenni lehetett. Természetesen mások is kapcsolódhattak hozzájuk. John Wesley például alapvetően tért el a "kisegyház" eszméjétől, amikor olyanokat is befogadott a közösségébe, akik nem voltak az anglikán egyház tagjai, de nemcsak ez volt az egyetlen különbség. Véleményem szerint kitűnő szervezői készségének tulajdonítható, hogy a metodista közösségekben már kezdetben fellelhető volt egy erős szakadár hajlam, s úgy érzem, hogy a konferencia megszervezésekor Wesley már túllépte a határt. Természetesen az anglikán egyház tagjaként halt meg. Papíron ugyanis sok mindent el lehet ismerni, de ami igazán számít, az a dolgok gyakorlati megvalósítása. Attól kezdve, hogy elkezdte megszervezni az azután évente megtartott konferenciát, már szakadárnak nyilvánult, annak ellenére, hogy ezt megpróbálta különböző érvekkel cáfolni. Kezdettől fogva majdnem teljesen elkerülhetetlen volt, hogy a metodizmus különálló testületté váljék.
A morva egyház (a plymouthi testvérek) definíciója nem kíván további magyarázatot, hiszen ez az irányzat lényege szerint elkülönülő jellegű.
Történeti áttekintésünk végéhez közeledünk, de még hátravan egy mozzanat. Az "egyház az egyházban" gondolatának legtökéletesebb megvalósulását - úgy vélem - Norvégiában követhetjük nyomon. A múlt század elején itt nagy ébredés indult egy Hauge nevű farmer vezetésével. Hauge ragaszkodott ahhoz, hogy a megtért hívek ne hagyják el a már haldokló lutheránus egyházat, s ezért megpróbálta őket megtartani a gyülekezetben. Ezt a munkát "belső missziónak" nevezte, amely egyébként mai napig is létezik. Ehhez a misszóhoz tartozott a híres Hallesby professzor. Ők tehát megmaradtak az egyházban, de ugyanakkor jól körülhatárolt különálló testületet is képeztek benne. Saját teológiai intézménnyel, saját külmissziós társasággal és saját iskolákkal rendelkeztek. Mindeddig ez lenne a "kisegyház az egyházban" gyakorlati megvalósulásának legtökéletesebb példája.
IV.
Mi lett azonban a későbbi próbálkozások, kísérletek sorsa? Norvégia kivételével mindenhol kudarcba fulladtak. Láttuk, hogy Luther, mivel nem talált megfelelő számú jó keresztyént, akikből megalkothatta volna a "kisegyházat", arra a következtetésre jutott, hogy a gondolat gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Nála más tényezők is közrejátszottak, de ezekről már beszéltem. Bucer is kudarcot vallott. Neki számolnia kellett bizonyos politikai tényezőkkel és sajátos, a többiektől nagyon különböző körülményekkel is, de sajnos be kell látnunk, hogy semmire sem jutott. A továbbiakban arra szeretnék rámutatni, hogy bizonyos okokból a gondolat már eleve arra ítéltetett, hogy ne valósulhasson meg. Néhányat ezek közül megemlítek.
Elkerülhetetlen volt-e, hogy az egyház nagyobb része, a névleges egyház, egyszer s mindenkorra elutasítsa az eszmét? Ha eldöntenénk, hogy felosztjuk a gyülekezetünket, kiválasztjuk a hívő keresztyéneket és külön alkalmat szervezünk számukra, akkor számíthatunk arra, hogy a többiek ezt rossz néven veszik és ellenzik. Így is történt. Ily módon ugyanis csupán ellentétet idéznénk elő ahelyett, hogy ezeken az embereken segítenénk.
Másodszor nem hordoz-e az eszme lényege mélyén már eleve szakadár jelleget, megoszlásról lévén szó? Tény, hogy a "kisegyház" mindig feszültséget idézett elő az egyháztagság kérdését, illetve a lelkipásztor ehhez való viszonyát illetően. Gondoljunk azokra a gyülekezetekre, ahol nem evangéliumi, ún. "halott" lelkész volt, és amelyekben ugyanakkor létezett a magának saját lelkészt választani kívánó "kisegyház". Ilyen esetben elkerülhetetlen volt a feszültség.
Ugyancsak problémát jelentettek az egyes túlkapások, s ez mindenhol jellemző volt, még Spener és Francke gyülekezeteiben is. Egyesek ugyanis mindig készek túl messzire menni és kihasználni az egyes előnyöket. Ilyenkor a beszélgetések civakodássá fajulhattak, az intim, személyes tapasztalatokra és érzelmekre való hivatkozások is nézeteltérésekhez vezethettek, annyira, hogy a hatóságnak kellett közbelépnie.
Egy másik elkerülhetetlen gondot jelentett a lelki gőg, azoknak az embereknek a büszkesége, akiket kiválasztottak, és akik készek voltak az elhívásra, mert jobbnak tartották magukat a többieknél. A lélek számára pedig semmi sem lehet a gőgnél veszélyesebb. Természetesen minden jól működött, ha egy gyülekezetnek hívő lelkipásztora volt, de mi történt abban az esetben, ha esetleg elment, és helyére egy nem hívő társa került? Így alakult a Wesley nézeteit ellenző Samuel Walker esete is. Ő arra hivatkozott, hogy utóbbi helytelen módon szervezi meg belső közösségét, hiszen véleménye szerint az egyetlen biztonságos megoldást egy olyan egyházon belüli csoport jelenthette, amely folyamatosan a lelkész irányítása alatt állt. Walker valóban alig engedte, hogy az alkalmakon rajta kívül bárki is megszólaljon. Annak ellenére, hogy így próbált kizárni minden esetleges szakadár beütést, halála után hívei kivonultak a trurói Szent Mária egyházközségből, és nagyobb részük a két Huntingdon grófnő gyülekezeteihez kapcsolódott Cornwallban. A kísérlet tehát kudarcot vallott. Ugyanez történt, amikor Henry Venn elhagyva Huddersfieldet egy Yelling nevű kis faluba ment. A huddersfieldi belső egyház ekkor megszűnt létezni. Utóda nem folytatta Venn munkáját, s ezért hívei levélben kértek Venntől további tanácsokat és irányítást. Venn azáltal, hogy válaszolt a kérésre, szabálysértést követett el, hiszen az a lelkész, aki ily módon avatkozik bele előző gyülekezete életébe, annak számolnia kell a gondokkal. Később meg is bánta ezt a döntést.
Ezek lennének tehát azok az okok, melyek miatt a különböző próbálkozások sorozatosan meghiúsultak. Merő történelmi vonatkozásról van szó, s a "kisegyházakkal" tulajdonképpen két dolog történhetett: vagy úgy vallottak kudarcot, ahogyan azt az előbbiekben megvizsgáltuk, vagy pedig kiválva az egyházból új gyülekezetet hoztak létre. Utóbbira jó példa az angliai metodizmus vagy a walesi kálvinista metodizmus, amely 1811-ben vált különálló felekezetté.
V.
Újabb lényeges problémához érkeztünk: milyen alapon igazolható az "egyház az egyházban" elv helyessége? Igazolható-e ez a Biblia alapján? Mivel magyarázható egy ilyen eljárás létjogosultsága? Tudom, hogy sokan közülünk megpróbáltuk saját gyülekezetünkben is megvalósítani a "kisegyházat", mert esetleg az az ötletünk támadt, hogy megpróbáljuk összegyűjteni az igazán keresztyén embereket, akikkel új ébredésért könyöröghetünk. Nos, igazolható-e ez az Ige alapján? Említettem már, hogy ezek az emberek valóban igaz hívők voltak, és tevékenységük igazolásául a Szentírást idézték. Melyek voltak ezek az igék? Általában a következő igehelyekre hivatkoztak az "ecclesiola in ecclesia" igazolása végett: "Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." (Máté 18,20); "Meg vagyok pedig győződve atyámfiai én magam is ti felőletek, hogy teljesek vagytok minden jósággal, betöltve minden ismerettel, képesek lévén egymást is inteni." (Róma 15,14); "Beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dicséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dicséretet mondván szívetekben az Úrnak." (Ef 5,19); "Annak okáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel" (1Thessz 4,18); "Kérünk továbbá titeket, atyámfiai, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a félelmes szívűeket, gyámolítsátok az erőtleneket, türelmesek legyetek mindenki iránt." (1Thessz 5,14); "Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédiben, mivelhogy kiskorú...." (Zsid 5,13). Ezek az igék tehát csupán azt látszottak igazolni, hogy az egyházban valóban különböző emberek vannak együtt, vagy pedig valami másról is beszéltek? "És ügyeljünk egymásra, a szeretetre és a jó cselekedetekre való felbuzdulás végett, el nem hagyván a magunk gyülekezetét, amiképpen szokásuk némelyeknek, hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget." (Zsidó 10,24-25). Továbbra is kérdés marad azonban, hogy a Szentírás itt felsorolt versei alkalmazhatók-e erre a gyakorlatra, és hogy igazolja-e akár csak egy is közülük az "egyház az egyházban" létrejöttének létjogosultságát? Az Újszövetség világosan beszél arról, hogy a gyülekezetben különböző emberek vannak együtt. Egyesek erősek, mások gyengék. Egyeseket lélektől valóknak nevezünk, és ez egyszerre azt is jelenti, hogy másokat viszont kevésbé lelkieknek tartunk. Mindenféle különbségeket teszünk a gyülekezeteinkben. Arra buzdítunk, hogy "egymás terhét hordozzátok", hogy az erősek segítsenek a gyengéken, s így tovább. De igazolható-e ezzel, hogy egyes embereket különválasztunk a többiektől? Az említett szövegek közül egyik sem hivatkozik erre konkrét formában. Sőt még azt is kijelentem, hogy az ilyen eljárás egyenesen ellentmond az Újszövetség tanításának. Hogyha az egyházra mint igaz hívők gyülekezetére tekintünk, és hogyha kitartunk az igaz egyház három jellemzője (az ige tiszta hirdetése; a sákramentumok helyes kiszolgáltatása; az egyházfegyelem gyakorlása) mellett, akkor milyen biblikus bizonyítékkal érvelhetünk egy ilyen gyakorlat védelmében? Az Újszövetség mindig az egész gyülekezethez szól. Nem ismer el semmilyen különbségtevést vagy esetleg egy belső csoportot megillető különleges bánásmódot. Mindig arról tanít, hogy az egyes dolgaikban a gyülekezet tagjai közösen részesülnek, mindenben együtt vesznek részt és együtt örülnek is. De biztos, hogy erre szólít fel bennünket az Újszövetség?
Azok közül, akik a "kisegyház" gondolatát hirdették, tudtommal senki sem emlegette a búza és a konkoly példázatát. Érthető, hiszen ez a példázat, annak ellenére, hogy az ítélet problémájával foglalkozik, mégsem jogosítja fel sem a lelkészt, sem senki mást arra, hogy szakadást okozzon a gyülekezetben, vagy, hogy bizonyos egyéneket különleges bánásmódban és irányításban részesítsen. Úgy tűnik tehát, hogy semmilyen biblikus jóváhagyásra nem hivatkozhatunk a belső elkülönítés igazolására, s ez véglegesen meghatározza egész magatartásunkat a kérdést illetően.
Mielőtt megvizsgálnánk az eddig elhangzottakban felvetett néhány újabb problémát, utolsóként még egy fontos dologról szeretnék beszélni. Sokan úgy érezhetjük, hogy ma élő hívő emberekként el kell fogadnunk az "egyház az egyházban" eszméjét. Mert nem azt sugallja-e, hogy ha megalakulna a világegyház, valóban nekünk, hívő embereknek kellene képviselnünk azt a bizonyos belső magot? Sokan hiszik, hogy annak érdekében, hogy jó irányban befolyásolhassák az egyházat, meg kell maradniuk benne. "Benne maradni és megnyerni" - ahogy valaki fogalmazott.
Mi a mi válaszunk erre? Véleményem szerint ez a felfogás könnyen megcáfolható. Ahogyan már az egyház az egyházban kifejezés meghatározásakor is hangsúlyoztam, ezeket az embereket nem a tanítás érdekelte elsősorban, hiszen ahhoz nem fért kétség. Sokkal inkább a gyakorlat és a lelkiség foglalkoztatta őket. Megengedte vagy megtűrte volna-e az egyházban, akár egy is az említettek közül azokat, akik a keresztyén hit alapigazságait tagadják? Biztosan tudjuk, hogy ezt egyikük sem nézte volna el. Elváltak Rómától és elítélték tanításait. De azt is tudjuk, hogy hogyan bántak azokkal, akiket eretnekeknek nyilvánítottak. Kizárták, sőt egyesek halálra akarták ítélni őket. Így tehát nem érvelhetünk a "kisegyház" eszméjével annak megerősítésére, hogy meg kell maradnunk az általános világegyházban, olyan emberek közösségében, akik nemcsak hogy eretnekek, hanem egyenesen megrögzött ellenségei Isten igazságának, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban lett nyilvánvalóvá.
VI.
Hadd beszéljek egy az eddigiekből fakadó sürgető kérdésről: lehet-e helyénvaló az az egyházszemlélet, amely az "egyház az egyházban" szükségességéhez vezet? Annak ellenére, hogy a reformáció, a nagy szakadás éppen csak megtörtént, Luther már 1522-ben ezen a gondolaton töpreng. Nem volt-e lényegét tekintve is helytelen az ő egyházszemlélete? Ha tehát az "egyház az egyházban" megoldáshoz kell folyamodnunk, akkor ez ipso facto (a tényből kifolyólag) nem azt jelenti-e, hogy a reformáció bizonyos szempontból tökéletlen, mert esetleg hibás az egyházszemléletünk? Ebből pedig egy második kérdés következik: mit jelent keresztyénnek lenni? Luther azt mondta, hogy az egyháztagok többsége nem méltó az úrvacsorai közösségre. Lambert úgy beszél ezekről az emberekről, mint akik pogányok. Ennek ellenére azért ők még az egyház tagjai maradtak! Azt mondta róluk, hogy pogányok, akiket evangelizálni, megtéríteni kell. Manapság is néha halljuk, amint valaki úgy beszél az egyházról, mint a "halászás" kitűnő közegéről. Ez lenne valóban az Újszövetség tanítása? Nevezhetjük-e ezeket a pogányokat keresztyéneknek, és lehetnek-e ők is egyháztagok? Azt mondod: ki vagyok én, hogy ezekről a dolgokról dönthetnék? Ha azonban pogányoknak nevezed őket, már döntöttél, hiszen valaki nem lehet egyszerre pogány meg keresztyén is. Ha tehát pogányoknak nevezed őket, akkor ez azt jelenti, hogy nem keresztyének.
Harmadszor, azt kérdezem, hogy mi a keresztyén egyház? Elkerülhetetlenül szembesülnünk kell ezzel az alapvető kérdéssel, amely már rögtön a reformáció után felbukkant, de ma is aktuális.
Negyedszer, hogyan lehet valaki egyháztag?
Ötödször, vajon nem ugyanazt tesszük-e ma mi is ebben a vonatkozásban, amit egykor a reformátorok tettek? Nem bukunk-e el újra és újra az elmúlt századok leckéztetései ellenére is, és vajon nem vallunk-e sorozatosan kudarcot, amikor az Újtestamentum tanításához szeretnénk visszatérni? Úgy vélem, ezekkel a kérdésekkel mindannyiunknak szembesülnünk kell. Többször elhangzott már, hogy a reformátorok cselekedeteit azzal a helyzettel igazolhatjuk, amelyet örököltek. Luther esetében világosan láthattuk, hogy éppen ennek a ránehezedő örökségnek az elfogadása juttatta olyan mély szintre, hogy az "egyház az egyházban" megoldáshoz kényszerült folyamodni. Nem kellett volna tanulnunk már ezeknek az embereknek a példáján? Objektív szempontból megvizsgáljuk ugyan, amit tettek, és azt is, amiben kudarcot vallottak, de nem hajlunk-e magunk is arra, hogy ugyanazokat a hibákat kövessük el?
Hatodszor egy már ismerős érvet említenék, mely szerint ha visszautasítva e megoldást, szakadást okoznánk, akkor ezt száz év múlva ugyanígy meg kellene tennünk. Ezt az érvet gyakran a "kisegyházak" védelmében emlegetik. Spener is ilyen értelemben mondta, hogy ha szakadást okozunk, akkor azt a továbbiakban folytatnunk kell. Természetesen a római katolicizmus vádja is így hangzott a reformátorok ellen. Érdekes, hogy egyes protestánsok, köztük evangéliumi emberek is, így érvelnek más protestánsok ellen. Tulajdonképpen azonban a katolikusok által hangoztatott vádról van itt szó, és egyedül ők jogosultak e vád használatára. Bármilyen oldalról vizsgálódjunk is, azt kell mondanunk, hogy az említett érvelés nevetséges, hiszen soha senki sem mondta, hogy mi esetleg abban a helyzetben lennénk, hogy az örökkévalóságra nézve is törvénykezhetnénk az egyház felől. Mi csak saját generációnkban és időnkben vállalhatunk felelősséget az egyházért. Természetesen ettől függetlenül, lehet, szakadnotok kell. Azért imádkozunk, hogy bárcsak ne kellene, de a kérdés minden esetben az, hogy mit teszünk mi; hogyan szembesülünk helyzetünkkel és annak kihívásaival? Azért, amit majd az unokáink tesznek, nem vagyunk felelősek, de azért, ami ma történik, igen.
Elérkeztünk a hetedik kérdéshez. Gondoljunk arra, amit Spener mondott, és ami ma is gyakran emlegetett érv, hogy ha a "kisegyház" létrehozása helyett kiválunk a gyülekezetből, elveszítjük annak lehetőségét, hogy a gyülekezet többi tagját jó irányba befolyásolhassuk, hogy keresztyénekké tegyük őket. Ezért tehát meg kell maradnunk az egyházban. Ehhez csak egy dolgot szeretnék fűzni, mégpedig azt, hogy véleményem szerint egy ilyen érvelés teljes egészében a Szentlélek erejét megkérdőjelező bizalmatlanságon és hitetlenségen nyugszik. Ugyanis helyesen állapítják meg, hogy az Egyesült Államokban ma létező különböző vallásos felekezetek közül azok növekednek gyorsan, amelyek magas mércével és kellő szigorral működnek. Azonban a bizonyítékok a szemünk előtt vannak arra nézve, hogyha megmaradunk azok között akik csak névleges keresztyének, ottmaradásunk nem téríti őket át a mi felfogásunk pártjára, hanem az ottmaradók lelki hőmérsékletének csökkenéséhez és tanításbeli alkalmazkodáshoz vagy kompromisszumhoz vezet. Úgy vélem, hogy az ilyen próbálkozások hitetlenségből fakadnak, és a Szentlélek erejét megkérdőjelező bizalmatlanságból. Elfelejtettük, úgy tűnik, a maradékról való bibliai tanítást. A célszerűségre összpontosítunk, és nem beszélünk arról, hogy ha hűségesek maradunk, a Szentlélek, ígérete szerint majd megdicsőíti a mi bizonyságtételünket, akkor is, ha esetleg csak kevesen vagyunk, vagy ha a "bölcsek és elővigyázatosak" megvetnek.
Az utolsó, a legégetőbb kérdésről szeretnék beszélni. Isten őrizzen meg attól, hogy e kérdés valaha is szakadáshoz vezessen közöttünk, evangéliumi emberek között. Sajnos azonban nekem úgy tűnik, hogy az "egyház az egyházban" története ezt bizonyítja. A gondolat már Luthert is foglalkoztatta, de ma is érvényes.
Sajátos helyzetünkből kell-e kiindulnunk és megpróbálni ezen változtatni, vagy az Újszövetségből induljunk ki és alkalmazzuk azt következetesen? A probléma ugyanis ide vezethető vissza. A reformátorok az adott helyzetet, a fennálló állapotot próbálták reformálni, ahogy erről már szó esett. Ha az előfeltételezésük helyes volt, akkor eljárásuk igazolható. Ebből az következik, hogy türelmeseknek és diplomatikusaknak kell lennünk.
De a nagy kérdés, amit felvetek: vajon helyes volt-e az ő kiindulópontjuk? Miből induljunk ki tehát? A meglévő helyzetből, amit módosítások, alkalmazkodás, összejövetelek, testvéri közösség által próbálunk a lehető legjobb módon megváltoztatni? Helyes ez? A történelemből arra következtethetünk, hogy ha így teszünk, akkor előbb-utóbb az "egyház az egyházban" megoldáshoz kell folyamodnunk, mégpedig az egyház "elhalt tagjai" miatt. Ez tehát a történelem bizonyítéka. A helyzetből induljunk ki tehát? Vagy mégis abból kell kiindulnunk, hogy mit tanít az Újszövetség? Igen, kezdjük ezzel. Egyetlen célunk és igyekezetünk a Biblia tanításának gyakorlati megélése kell, hogy legyen, bármi áron történjék is ez. Hisszük, hogy ha az Újszövetség mércéjéhez tartjuk magunkat, akkor Isten megáldja próbálkozásainkat. Tudom, ez nehéz, elgondolkoztató, sőt vívódást okozó kérdés. Erre szerettem volna teljes őszinteséggel emlékeztetni, hogy a reformátorok az újszövetségi mintát szerették volna megvalósítani, de kudarcot vallottak. Gondolkodásukat e kettősség jellemezte, az, hogy e két alapelv között ingadoztak. Ezért tettem fel e kérdést a végső kérdésként.
Erre a kérdésre kell válaszolni, a kérdésre, amit az ökumenikus mozgalom tevékenysége sokkal égetőbbé tett, mint amilyen az, az elmúlt századokban. E mozgalom vezetői azt mondják, hogy dobjunk bele mindent egy közös olvasztótégelybe. De ők mégsem tesznek így, hiszen a változás és alkalmazkodás elvének elkötelezettjei. De azért beszélnek erről. Hadd beszéljünk tehát mi is! Hadd mondjuk el, hogy egy olyan helyzetben élünk, amelyben alapvetően új módon kell ezekhez a dolgokhoz viszonyulni! Hadd tegyük ezt az Újszövetség világosságában, nem pedig a huszadik század közepén élő tudományos gondolkodású ember szempontjából, vagy a legfrisebb kutatások eredményeinek fényében!
Mély és alapvető kérdés ez, és hiszem, hogy mindannyiunknak nemcsak szembesülnünk kell vele, hanem így vagy úgy, döntenünk is kell, mégpedig sürgősen. Adjon ehhez nekünk Isten kellő alázatot, szeretetet és nagy türelmet, de mindenekfelett adja meg nekünk azt, hogy csak az Ő dicsőségét és tiszteletét tartsuk szem előtt!
D. M. Lloyd-Jones
|
|
|
0 komment
, kategória: Egyház az egyházban |
|
|
|