Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 31 
Küzdjünk közösen
  2023-05-01 20:43:24, hétfő
 
  Küzdjünk közösen

Testvéreim, tehetünk többet,
törjünk hát előre
tunyaságból tettrekészség tiszti öltözetébe.

Fel-fel, a csúcsra törni nem bolondság,
megkísérthet álnokság,
de ki megmentett, elveszni nem veszhet.

Váratlan elszállhat erőnk, kétség gyötörhet.
Zengjen mégis dicsénekünk: gyenge vagyok, így dicsekszem!

Ne engedjünk a Mindegy-nek!
Az teremt táptalajt öngyilkos érzetnek.
Önérzetnek, magunkat sajnáltató képzetnek,
minden esélyt rettegéssel telítő Nem éri meg-nek.
Ennek mindenkor Nem-mel szabjunk gátat Szentlélekkel!

Tálentumunkhoz híven tanúbizonyságot tegyünk,
s ha tetten ér titkosszolgálat törvénytelen ténykedése, hűen higgyünk.

Jótett terhet cipelni, megfoltozott cipőnket csupasz lábra adni,
iga alatt igátlan igeiségben ismerős igatársainkat inteni,
s intelmüket bölcs bátorsággal bevenni,
magokat hinteni,
irígy ingereket béklyókba bocsátani, magunkat áldozni.
Áldani az átokká lett fiúságot,
kezünkben hordozni evangéliumi újságot!

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Újraindítás
  2022-10-30 22:05:01, vasárnap
 
  Újraindítás

Váratlan vihar nyugodt égen,
S az egykor biztos pont,
Mint elfújt pitypang tűnik tova.

Türelem s kétség sűrűn váltakoznak,
Várakozás, biztos pontok nem találtatnak,
Csak az ima marad s a meghallgattatás bizodalma.

Esetlen madárfiókák szülőkké érnek,
Száraz levelek leesnek, helyettük újak nőnek,
A hónapok csalódásokkal teli évekké egyesülnek.

Régi idők zamatja idegen már,
Bőség idejének oázisa rég letűnt, sivár,
S a megszokottság rendjét a hiány homálya fedi el.

Ám van visszatérés a némán rejtegető tövisbokorból;
Kiút találtatik az üszkösödést okozó zárdából,
S válasz érkezik a feladást fontolgató tanácskozás végére.

Megnyílik a boltozat,
Újrakezdést ígér a szózat,
S kényelmes belső lakjából békesség űzi ki a kétséget.

Így nyer megerősítést az ígéret,
Hogy végesek az aszály napjai,
S áldás kíséri a türelmes s töredelmes könyörgést.

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Karácsonykor
  2021-12-17 21:42:47, péntek
 
  Karácsonykor

Ott lenni, nem fa alatt egy ajándékban,
Nem egy szóban: "Szívesen",
Nem a jól megszokott kényszermosolyban,
Nem a tárcakönnyítő készülődésben,
Nem a színlelt "Igen"-ben és "Nagyon"-ban,
Mikor csalódás tekint ki a dobozból.

Ott lenni, nem unottan eltátogott dalban,
Nem az évente kétszer meglátogatott padsorban,
Nem a versenyszellem vezérelt bizonyítási vágyban,
Nem a csomagolásban, sem a csomag tartalmában,
Nem a hamis ígéretek önnyugtató elismétlésében,
Mikor a változtatás szándéka pár napig ismét feléled.

Ott lenni, nem üresen figyelő tekintetekben,
Nem egy zöldellő fenyőben vagy leveleit megőrző műben,
Nem a csillogó-villogó gömbökben és izzókban,
Nem a kialvásra meggyúló gyertyákban és csillagszórókban,
Nem a távozásra siető érkezésben,
Mikor a muszáj fényjelzi a pár órás maradást.

Ott lenni, nem hideg ölelésekben,
Nem kihűlt szokáscsókokban,
Nem közömbösségtől erőtlen kézfogásokban,
Nem a szellemi főételt kiugrani kívánó ásításokban,
Nem a karácsonyi üzenetre lecsukódó szempárokban,
Nem a földi értékek után gyorsuló szívverésben.

Ott lenni, nem szemkápráztató ünnepi öltözetben,
Nem létbe hívott hálátlan hangnemben,
Nem ellenállás vagy félelem néma fellegvárában,
Nem álszerénység foszladozó köntösében,
Nem irigység égető gyűrűjének viselőjeként,
És nem gondolataiban messzi földekre kalandozó tékozlóként.

Ott lenni hálát zengő énekszóban,
Imádatban összekulcsolt kézpárban,
Igei üzenetre nyitott szempárban,
Mennyei szózatot halló fülekben,
Istenember születését éljenző heves szívverésben,
Repeső örömben, s abba bevont töredelmes imában.

Ott lenni a színtiszta kimondatlan igenben,
Mikor családtagod rád néz, s kimondatlan így kérdez:
"Szeretsz még? Szeretsz, ahogy vagyok, mindenestül?"
Ott lenni a "Köszönöm Atyám" hálaadásban,
Mikor nem ajándékoktól és jóléttől dagad a szív,
Családtagok, s Isten jelenlététől repes a szív.

Ott lenni, mint égő közvetítő, tükör-tekintettel,
Mikor gyermek tekint rád szelíden,
Hogy valamit e nagy csodából rád nézve megértsen;
Ott lenni az ölelésben és csókban,
Mikor köszönöd vagy neked szól a köszönet,
Nem a dolgot, a személyt éltetve, s benne a képmás-lelket.

Ott lenni tetőtől talpig,
Ott lenni minden gondolattal, minden sejttel,
Minden érzelmi indulattal,
Ott lenni egy akarattal, önként és szívesen
Ott lenni érdemtelenül és bűnösen,
De ott lenni teljes intenzitással.

Ott lenni összetörten, mégis elemi erővel,
Ott lenni gyermekként, s érett szolgaként,
Ott lenni teljes lénnyel,
Ott lenni, s elsősorban magadat adni,
Önmagáról megfeledkező, családtagjaira figyelő,
Krisztusra mutató jelenlétedet.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Csak létezni vagy élni is?
  2021-05-21 22:35:11, péntek
 
  Csak létezni vagy élni is?

Mi marad?
Mikor az egyéniség meghal?
Pusztaság.
És a média?
Ez lenne a világ adaléka?
Rejtvény.

Elfutnál?
Kissé távol a világ zajától?
Utolér.
Mit hallasz?
Százféle igét?
Hazugság.

Ma még menekülsz,
Holnap kétségbeesetten elalélsz,
Imponáló addikció az útmutató,
De te más vagy.
Barátokkal körülvéve
Egy más életről álmodozol.

Sejtelmes sebek sokasága
Mutatja a múlt mélységét.
Az idő relevanciája
Irreálissá intonálódott.

Úton haza, álmod egy család,
Hallod a szót - anyád hangját,
Barátod szemére gondolsz,
S zokogsz, mert tudod, képzet
Kerget, és szíved élve égne
A sötétlő súly sejtelmesen
Suttogó sírgödrében, mit magadnak ástál.

Az önanamnézis alogikus objekciója:
Amor vincit omnia,
Ám ó, vincire s nem vincere a deficit,
Depraváló monománia ily ceremónia,
Hogy decizív asthenia inszufficiens ignominia
S nem omnia ad majorem Dei gloriam,
Ad analogiam Agnus Dei logosza.

Szubsztantíve szublimál afrodiziákus lacs d'amour,
Hisz mikor ily úr a veneris, amnesztiáért Canossát járni
Necesszív expiáció, damnáció helyett indemnitás,
Hogy innocenssé inverzáló individuumot immár
Immunitás indikálja infinitás irányába,
Ilyenképp se szankció, se prejudikáló frakció
Ne deklarálhassa: ,,c'est une fante" miatt ,,in flagrante"
Hanem ,,il levante dilettante", ki a dehumanizálódó delikvenst megmenté.

Addikció s delíció hedonista értékzavara,
S a lébemann léhán lébecol, legott libidinózus kompániájával
Szatírkodik s szenzualitását ily szibera szenzációnak hantálja,
Hisz a mitománia áfiuma olyan már, mint a nihilizmus ópiuma,
S a dolog tragikus komikuma,
Hogy csak indefinit duma irrealitása
Az agnoszticizmus s ateizmus prekaritatív oltára,
S az abszolutisztikus attribútuma pneumája paralizáló szimbóluma.

Persze abszolúte oportet a kamatosz opusza,
Olyan is a deklasszált eleusza fókusza,
Hogy a non-trophusza kultúra katharevusza kultusza felé gravitál,
S vis intertiae-ájában perpetuálisan hezitál,
Idülten meditál, remeditál, de nem ám,
Hogy szolicitálva facilitálna archetipikus axiómát,
Agitálva iterál, majd kogitál, s prézsmitál
Recitált repetitív retroaktív fantazmagóriát,
Mégse appercipiálja belőle, miért nem profitál,
Pszeudoénje delimitálja a kozmikus krédótól,
Illuzórikus invitál omni jure omnipotencia,
De addig-addig excitál eredendően démoni entitás,
Ki invitál már irritál, így az ego kapacitál,
S az egoista egotista homo non homonini kapitulál.

Végül vér veszi el a vétkek virulens valóságát,
S a ,,veni, vidi, vici" vokális vivátja vitae-re világít,
Ki vonakodik, vakliz s vacillál
Végre véget vessen volatilis vélekedésének,
S vigilánsan várjon a vérpezsdítő vészjelzésre,
Veritábilis vízió változást validáló vetületére,
Mert végtelen volumenű vadium,
Vonzó Vénusz virgin vivacitása,
Vagy vonzalomból valábilis verifikációvá váló validáció
Nem végezhet vizíbilis vitális vetítést,
S vajúdhat bár vagabundus vándorló vándorútja végéig,
Végzetesen veszélyes vákuumot valóra váltó viharban
Valorizálhatja vazallus világtalanságát, s világolhat valutájáról,
De végidőkben vulgáris vakerű vandálok vigilantista vérontást votálnak,
Vegetatív vivőrségbe vergálnak, vakítja virilitásukat a violencia vakuja,
Vétlenségük, s vivid virtusuk vizionálva, mint vétó alá vetődött vén vis vitalis,
Ők is valabilitásuk vesztett vakáns voyeurekké vásódnak,
S a vörösesen viszkózus virigli vénatartalom vibrálása egyre vulnerabilisebb;
,,Voilá" - visszhangozza a veterán violin virtuóz vontatott variációja,
Vigorózus vehemenciával vonyít vérmes véleményét
Vérveszteséggel is vizualizáló venerábilis viktor,
Várd csak, míg a vulgusz verbális voluntarizmusa
Vigilánsan vindikálja a veritas vegzálását,
Voici vermeikben vakon vonaglanak vakcinát megvető vádlottak,
De van visszaút, visszatérés a violáció és viktimizáció vérmérgező verdiktjéből,
S vastag velinre újféle verzió vésődik, nem vesztigáló vendetta,
Hanem váltságot megfizető Megváltó veniája,
Hogy ily kiváltságban vidáman viziteljük együtt a vértanú vasárnapját.

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Kézen fogva az átjárón
  2021-02-03 22:20:25, szerda
 
  Kézen fogva az átjárón


Száguldanak az életeddel nem törődő gépezetek,
Pár pillanatra gyanakvással telve megállnak a siető tekintetek,
Még a száz éve alvó morcos medve is előbújik barlangjából,
A sarkon ott leselkedik a veszett kutya, kiszabadult óljából,
Egyik pillanatról másikra fakulnak a védelmet nyújtó fehér vonalak,
Az úttest egyetlen fakó, szürke veszélyzónává válik, a lámpák villognak,
Siettetnek a dudák, a mérges torkok azt ordítják: ,,Hord el magad",
S olyan is akad, ki ártó szándékkal követ éles követ ragad,
Ragadd hát meg kezem, s kiderül, minden csak rémálom volt,
Eltűnik minden fenyegetés, az elméből is minden csúf folt,
Nyoma sem marad a gonosz szándéknak, elcsendesül a világ,
Megállnak a szenvtelen gépezetek, rabságba kerül a gazság,
Megerősödnek a zebra csíkjai, az átkelés biztonsággá válik,
Rám nézel, én biztatlak, elmédet békés tájakra vezetem, hol meglátszik,
Nem kell félni, ha van ki kézzen fogjon, vezessen,
Zord időkben is békés királyság felé tereljen,
S a kulcsot a kezedbe adva,
A mielőtt viszontlátásra,
Jézus helyett Lázárként megöleljen.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Szeretlek
  2021-02-03 22:17:50, szerda
 
  Szeretlek

,,Szeretlek, drága hóvirág, szorgalmaddal megszégyenítő hitvallás,
Csak egyszer láttalak, azon a zord február reggelen,
Nem is tudtad, mikor fáztam, te takartál be melegen,
Még neved sem tudtam, sem azt, hogy honnan jöttél,
Ifjúi nevetéseddel megmutattad, hogy nem szégyelltél,
Ifjabbként is tanítottál, mikor én voltam a gyermek, te szülőként neveltél."

,,Szeretlek, édes jácint, bár ma sem ismerlek igazán,
Rájöttem, a távolság, mit se számít, elég, ha tudom, növekedsz,
S mikor távoli földeken repülve gyengülő szemem észrevesz,
Köszönök, s megköszönöm, hogy élted tudatával idegenként is éltetsz,
S miután tovaszállok is, hírnökként hirdetem, hogy egyre szépülgetsz,
Erősödik belülről áradó fényed, ahogy lassan felfedezed, újonnan születhetsz."

,,Szeretlek, kedves kankalin, még ha fagyos is volt tekintetem,
Búcsúzás helyett menekültem, mégis második esélyt ajándékoztál,
S ahogy hebegtem-habogtam betegen fogyatkozva, visszafogadtál,
Hajlékodba a fagy elől bebocsátást engedtél,
Igaz illatot árasztó ősi történeteket meséltél,
S mikor túláradt a gát, szirmaiddal minden cseppet letöröltél."

,,Szeretlek, hiánytalan nárcisz, nem számít, ha elhullatod szirmaid,
Lekonyulhatsz bár, erőtlen kacsóimmal tartalak, míg elmegy a vihar,
S ha képtelenséged a gyász honába zavar,
Kivonlak onnan, s hátamon az égbe repítelek,
Hol a lépés nehézsége megszűnik, nem hallatszanak a sírba verődő szegek,
Vallomásod éltető esővel árasztja el a Földet, zengenek a hálás élőlények."

,,Szeretlek, őszinte tőzike, támadjon bár vad talány, kitartasz,
Hiszen láttam, ahogy a közelgő hullám alá merültél,
Sokadjára fulladoztál, utódodnak hívó szavára mégis megfeleltél,
Rohantál, óvó szirmaiddal édes álmait előcsalogattad,
A legfinomabb cseppeket neki tartogattad,
S mi panaszszó téged ért, mindet szó nélkül hagytad.

,,Szeretlek, ártatlan árvácska, bizalmad csalogatott ki barlangomból,
Rácsok között kíváncsi kezeid nyújtották be a felmentő levelet,
S évek óta kihűlt testemet úgy ölelték át, mint egy földre szállt szentet,
Mikor várakoztunk, türelmesen mellém ültél,
Ujjaimmal fogócskát játszottál, étvágytalan velem ettél,
Elváláskor visszanéztél, s halványuló hologramként is emlékezetedbe véstél."

,,Szeretlek, könyörületes kikerics, te tavaszt hozó Isteni küldött,
Évekig szemléltem csodálattal dicső virágzásodat,
Figyeltem káprázatos jelenésed, s meghallottam hangodat,
Hallgattam, hogy beszélhess, szavaid feledtették a belső gyengeséget,
Mikor dicshimnuszt zengtél, nem éreztem szomjúságot, sem éhséget,
S nem csak nekem, kiszáradt gyökereik ezreinek adtál élő lehetőséget."

,,Szeretlek, makacs muskátli, te minden hegyet megmászó csodakép,
Megtépászott a heves déli szél, megpróbált a hóvihar,
Támadt mindenféle ocsmány, támadó szándékú zűrzavar,
Kitartottál a csúcsokig, s ott nem magadra, felénk mutattál,
Alighogy felértél már futottál is le karjainkba, ott meg csak nevettél,
Szüntelen nevettél, s még az éjszakában is világosságot találtál."

,,Szeretlek, tisztességes tulipán, mindeneknek önként szolgáló uraság,
Hisz ott állt előtted az egész világ megnyerésre,
Te mégis a szolgálatot választottad ébredésre,
Távol voltál, s mindig közel, egyre közelebb,
S most, ahogy szárad megfáradva egyre öregebb, egyre nemesebb,
Hozzád menve, s tanácsaidra hallgatva éltünk így lesz egyre teljesebb."

,,Szeretlek, reményt adó rózsa, még ha tövissel is jár ez a remény,
Mert volt idő, mikor születésed titok volt, létezésed talány,
S a szakadék széléhez érve hallatszott a megállj parancsoló hangfoszlány,
Te szóltál, letekintettél, hogy felnézhessek, csillogott szemedben a hála,
Nem volt maradása többé az ideje előtti halálnak, s orcádra
Ősi ígéretként kirajzolódott az új fejezetet író áldás szivárványa."

,,Szeretlek, lankadatlan levendula, példaképként szerénykedő elöljáró,
A kivirágzásoddal mit se törődő hibátlan teremtés,
Ha te nem gyújtasz lámpást, temetés lenne a mai tervezés,
Helyette a félelmekkel való szembenézés az új program,
Nem számít már, hogy sérülésmentesen vagy félholtan,
Otthonodhoz szívem kitárva visszatérek a világ végéről is azon nyomban."

,,Szeretlek, lefegyverző liliom, rokonlelkű sorstársam az élők földjén,
Szinte együtt születtünk, szirmaink hasonlóképpen elszáradtak, lehulltak,
Nálamnál erősebb gyökérzeteddel haldokolva is tápláltál, a kínok elmúltak,
S a túlélési vágyat felváltotta a megélési szándék, a segítői akarat,
Mindez, hozzád vezet vissza, téged éltet az ódákat repeső távirat,
Neked szól a hálaének, ki szárnyait szegve adott szárnyakat."

,,Szeretlek, szerető szegfű, alázatban hatalmas, biztos baráti támasz,
Ki egyetlenként egy elfogyó virágszálban valami megőrzendőt láttál,
Közel merészkedtél, remegő kezeiddel fejem felemelve álarcomon átláttál,
S mikor a cunami közeledtével halászhajómon egyedül maradtam,
Egyedüliként, bár úszni sem tudtál, te jelentél meg, mikor segítségre vártam,
Biztos helyre tereltél, a béke és igazság földjére, tetteidben magát Istent láttam."

,,Szeretlek, haldokló hajnalka, utolsó magom elültetni neked adom,
Neked, ki a nyár közepén felfedted csalódásoktól sebes csodádat,
Ám mielőtt eljátszodtad volna önpusztítón végső codádat,
Mutattál valamit, az ég megnyílt, s egy hang hallatszott,
Azt parancsolta álmomban, ha kell magam áldozzam, s még valamit adott,
Hogy lelkedet csodálva, a végsőkig imádkozva szeresselek" - mondta a pitypang és elfogyott.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Most és mindig most
  2021-02-03 22:15:51, szerda
 
  Most és mindig most

Azt suttogja magában - végre minden jobb lesz,
Lenéz, kezeiben csak elfolyó időre lel,
Megesküszik, ezúttal minden más lesz,
Ezévben minden alkalommal jobb emberként kel fel.

S ahogy nyelve a hálátlanság szikrájától tűzre kap,
Környezetét méreggel fertőzi az első, s már sokadik nap,
Majd észbe kap, térdeire hullva rögtön bűnbánatot tart,
Továbbmegy, s két lépés után maga elé ismét szemellenzőt tart.

Nem érti, hogyan lehet, hogy hiába minden erő,
Hasztalan az elhatározás, az előre tekintő mégis visszaeső,
Esőre hogyan következhet pusztító szárazság,
Hol itt a megígért segítség, miért halt ki emberi alkalmasság.

Keresi, kutatja a megjobbító nyomokat,
A nyomokban igazságot tartalmazó sorokat,
A csillagok állását elemzi, s a Nap fényét,
Elméjébe tekint, bölcsen tárja fel a sötétség tényét.

Alkalmas, s alkalmatlan időben egyarán kérdez,
Szobájában magában szívével vallomást képez,
Igyekszik épülni, bölcsességben növekedni, önmagát feladva
Hallgatni, hogyan szól az Igen szava.

Előre tekint, nem áll meg, félre se néz már,
Érteni véli már, hol húzódik az át nem lépendő határ,
Mégis, hiába teszi le életét minden reggel,
S szolgál árvának és szegénynek, nem találkozik a felmentősereggel.

,,Szegény vagyok" - közli köszönettel elméje, öregbül ajándék hite,
Mégis megbotlik, segítségért kiált, ahogy érzi, összetörik teste,
Elméje felbomlik, nem tudja tovább hordozni a terhet,
Mintha neki kellene cipelnie meghatározatlan ideig a keresztet.

Barátai is vádolják: ,,Hogyan törhet össze, ki hűen él?
Az igaznak mi módon jut töviskorona, házát hogyan sújthatja forgószél?"
Az egész világ nevet, s csúfszólamként szórja szemébe:
,,Aki ily biztos Istenében, hogyan juthat a kietlenbe?"

Az utolsó fügefa alatt magányosan szemléli a puszta eget,
S hívja felszínre kérdések tengerét, kezdve azzal: ,,Hogyan lehet,
Hogyan kerülhet kimászhatatlan verembe, ki igazként szolgál,
S a kérés meghallgatásra elviselhetetlen napok után miért nem talál?"

Kimerülten várja az elmúlást, fejét a porba hajtva,
Csengő füleivel a választ rejtő csendet hallgatva,
Mégse emeli fel kezét elmúlásra,
Helyette összekulcsolja egy újabb imára.

Váratlanul, éjjnek éjjelén, mikor a tövismező könnyekig hasít,
Megszólal a szelíd szellő, oly ragyogás támad, mi minden élőt elvakít,
Reményre nyílik az addig láthatatlan égi ajtó,
Új fejezet íródik, s mi kiáltásra kényszerített, immár köszönetre indító.

Virágzásba fordul a pusztulás, Kánaánba tavaszodik a sivatag,
Ismét megszilárdul a földi épület, immár egyetlen oszlop sem ingatag,
Visszatér az életerő, éledésre fakad a forrás, s a hang ismét felel,
Mi ítélet volt elmúlásra, visszatekintve szükséges mennyei jel.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Vonaton
  2021-02-03 22:14:05, szerda
 
  Vonaton

Káprázat - édesen ébreszthető jelenés,
S ez a gyöngyszemnyi élmény,
Mint egy végképpen más élet rezdülése,
Egészen mélyre hatol,
Hiába jelentéktelen és tovatűnő,
Gondolatébresztő egyszeri szellő.

Remegő szerkezeten születik a talány,
Süvítő tájon siető birkasereg elhagyása után,
Mikor a kíváncsi kérdőjel kimondott kérdésben
Deja vu válaszra lel,
Ám oldódás helyett félszet szagol az elme,
Céltévesztésre a segítő szándék is megborzad,
Csóválni kényszerülő fejek és tágra zárt szemek
Válaszra várnak, visszatérést jelző jelre,
Szabadulás után rúgkapál az elme,
S a sebesen suhanó gépezet
Távolodó közeledése tanmeséül
Indulás előtti érdeklődést hirdet.

Kellemesen kínos kaland végén
Hazatér a lelkes öneltérítő csapat,
S a hosszas várakozás,
Kétségbeesésben kényszerű kilépés,
Visszatekintve a megszépítő idő ködében,
Felejthetetlen élményként,
Százszorszép-láncolatokat szorosabbra fűz.

 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Zeneszó
  2020-10-28 20:27:17, szerda
 
  Zeneszó



Emlékszem, fülembe hatolnak szívemet melengető

Dallamok, gyengéden kézen fognak békét teremtő

Emlékképek, elég egyetlen húr rezdülése

Egy pengetés, egy lenyomás, csillapodik az oktalanság zendülése.



Hiányzik Hold alatt a biztonságos vizeken ringatózás,

Rémálomból megnyugtató ölelésért a szülei rejtek felé rohanás,

Muszáj-teremben magas széken csücsülve a csodálkozó csodakonstatálás,

Mikor pengtek a húrok, s minden torokból zengett a szívből jövő hálaadás.



Egy betű, egy szó, gyorsan összeálltak a versszakok,

Szólhattak végre gyermektorokból a falnál falsabb hangzatok,

De örömittasan, kétségek nélkül, teli tüdőből szólt a dicséret,

Tanulási szándékkal követte az ujjak mozgását a tekintet.



Megigézett fehér furulyán a levegő ki-be fúvása,

A rövidke fadarab egyre emelkedő hangzása,

A staccatók, trillák és legatók lehetetlennek tűnő komplexuma,

S a hangszert megszólaltató önkéntes őszintén hivogató félmosolya.



Egyetlen kérés hangzott el lefekvésnél: ,,Csak pár perc zene...",

S ahogy elindult az újabb lemez, azt találgattam, mi lehet a darab neve,

Vivaldi volt az, ki egy nap során négy évszakkal kápráztatott,

S Chopin, ki az alvás előtti rémületről leszoktatott.



Brahms még a mindig utált táncokat is megszerettette,

Beethoven az elemi kollektív öröm érkeztét ébresztgette,

Mozart egy hangszer megérintése felé vonta kezem,

S Csajkovszkij győzelmi hadjáratra forralta eszem.



Bach viselkedni tanított a szentség közelségében,

Offenbach nevetni a mese tarka rengetegében,

Haydn a királyi udvarba szólított az illem felöltésért,

S Liszt segített reménnyel álmodni a szebb jövőképért.



Ugrándoztam, mint a banánköteget kapó majom,

Mikor első furulyámon felcsendült legelső dalom,

Tanárom végtelen türelemmel mutatott és vezetett,

S rajzolta fel táblára a sűrűn tolongó hangjegyeket.



Kitartóan gyakoroltam, egy év, mintha egy nap lett volna,

Én is olyan akartam lenni, ki az énekeskönyvet könnyedén végigfújja,

S mikor elértem a célt, tovább robogtam, keményebb fával próbálkoztam,

Emlékezetes esküvőn remegve, s bizonytalan, de csodálattól átitatva előadtam.



Évek múltán kissé terebélyesebb hangszerre esett a választás,

Azt gondoltam, könnyű lesz, jól megleckéztetett hát a váltás,

Billentyűk véget érni nem akaró fehér-fekete sora,

Úgy leselkedett rám naponta, mint elnyelni készülő bálna gyomra.



Kedvfogyasztó kihívássá vált az egykori könnyed játék,

S a Lisztté válás úgy érződött, megvalósíthatatlan szándék,

A tisztelet és értékelés mégis az égig emelkedett,

S azon túl az Úrig, hogy ily sok felemelő melódia nekünk rendeltetett.



Ezrével jöttek és mentek a motívumok, frázisok és periódusok,

Megríkattak, betakartak, felvidítottak, mellettük lazultak a láncok,

Megfeddtek, mikor harag honolt szívem húrjain,

S Őrá emelték tekintetem a közös dicsőítés sebszárító csúcsain.



A padhoz szegezett ily isteni küldött, mennyei előkép,

Mikor zengedező kicsinyekről sugárzott a teremtői önarckép,

Töviseket hordozó idősök s gyengék hangszálai megfeszültek,

Így kerültek közelebb egymáshoz, s hódoltak egyben három szentnek.



Nem kell szokást szegni, félredobni a némán is mesélő útitársat,

Mikor kiderül, az ember nem Mozart-alapanyag, elég az alázat,

S az akarat, hogy minden hanggal az urat szolgálja,

És embertársait, hisz egyetlen dalt is használhat az Úr sokaknak ösvényváltására.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Úton
  2020-10-19 21:05:30, hétfő
 
  Úton

Küzdelmes úton kétkedő tekintetek,
Könnyeznek a vérmesen fáradt szemek,
Kapitulálást jelelnek a gondoktól terhes hetek,
Hova tovább? - sóhajtják az elaszott kezek,
Remegnek, egyre csak remegnek
A szabadon szárnyalni vágyó szívek,
Félelmet, csalódást, bántalmat rebegnek,
S mindenféle rágalmat levetni sietnek
Zarándokok hosszú sorai... válaszokat keresnek,
A béke és szeretet honát, melybe kétséget be nem engednek.

Újabb vándor lép az útra, körülnéz,
Támaszt keres, vezetőt, hisz gyermek még,
Ki el se indult még, máris vakfoltjába eső csodát tükröz szeme,
Ketten kísérik azonnal, majd egy sereg, születéstől Áldás a neve,
Egyet lép, egyet szökken, fülében visszhangzik az éteri morzezene,
És nevetve halad, hisz hiszi, hármas kötelék közepette biztonságban keze.
Csukott szemmel fut a puha pázsiton, s ha kavicsos lejtőn el is esik,
Pár éltető csepp a szikár földnek megőrzésre aláhullik,
Ám kedvét az akadályok, lehorzsolt térdek s tenyerek nem szeghetik,
Támadhatja szél és eső, éhség és vessző, lelkesedését le nem törhetik.

Csapzott hajú ifjú leszegett fejjel ballag,
Idegenek szólítják az útszélről, ám ő kitartóan hallgat,
Bólogat, szólna bár, de nem tudja, hogy szolgálhat szava értékül,
Félelem s bizonyosság viaskodnak benne vég nélkül,
Méregbe mártott nyilak súrolják, önérzete rögtön sérül,
Ám kiáltásra ugorva, segítségként görnyedt háta is megszépül,
Pihenést mellőzve menetel meggyőződésből, télben, sárban,
Idejét nem sajnálva kutatja, mily titkok rejtőznek a beszélő némaságban,
S mikor csüggedésbe botlik, érvágást és testárusítást észlel útszéli sáncban,
Szédítené a színözönt színlelő szívölő szórakozás, ám gyökeret ver a testvéri és igei Vigyázz!-ban.

Megfontolt mozdulatokkal lép be sokadik után a legelső helyre,
Izgatottan nyugtatja magát, mit rábíznak, elvégzi egykettőre,
Távolodik a létrán, s ahogy látják, sokaknak nincs ínyükre,
Hogy ő megvetve is megemlékezik az embertársi szeretetre,
S nem tekintget hiún kiszáradt Kánaánt ígérő hologram kötegekre,
A sorok s oszlopok közt is visszafogottan válogat, hiába van hiénáktól kísérve,
Jótetteit nem a háztetőkről hirdeti, gyümölcsözésre elássa,
Hadak jönnek, s hadvezérek, ki kísért annak célja, hogy az egyenest elhajlítsa,
Romlottságban garantált a vágányváltás, a visszatérési pontot a Világosság mégis megvilágítja,
Tej után szilárdabbat fogyaszt már a vándor, s a megújulás melódiáját még mindig hangoztatja.

Magányosan rohanó lépteket türelmes szolgálatra,
Lecseréli a tanult hölgyemény, megáll, s merésznek mutatkozik egyet lépni hátra,
Nagyobb nyereségre nézve a lekopó árcédulákat nem vizsgálja,
Hamis eskü helyett igaz ígéretét örököstársa előtt önnön ajkára tetoválja,
Felvállalja mi adatik, elvetve az elvetetési jogot, a jó példát önmagán szolgáltatja,
Keblére öleli a királyi küldöttet, ám nem a trónra ülteti, emberi bölcsőben ringatja,
S nem szégyelli felvállalni társának támaszát, sem otthona falainak túl jól ismert hangzását,
Virágos és bogáncsos réteken botladozik, terhek alatt omladozik, végzi munkáját,
Köszönetért se szomjazik, elég neki a hála forrása. Sokadik mérföldkő gyengíti járását,
S halkul az a sírás; ám sírig virágzó bölcső mellett mindvégig készenlétben virraszt feladva álmát.

Sárkányölésre készül a kalandor, nemes, vitézi feladatra,
Ám ahogy alaposan körültekintget, időben ráébred, nincs elhívva ily áldozathozatalra,
Más kihívás elé néz hát, a kalandokat karikára, s pelenkára cserélve,
Az út során létfontosságú fegyverzetet le nem véve,
S az Atyai szóról a gyilkos óriások előtt meg nem feledkezve,
Vissza nem nézve, s a csábításokra ki nem kacsintva, csak előre tekintve,
Mikor bántást terem személye, szobájában térden roskadozni nem szégyell,
És ha elveszve elakad, vagy elapadni látszik ereje, kérni és tanulni nem restell,
Sem hallgatni, ha szavai használni nem képesek, s kész szolgálni, fizetséget nem követel,
Példaként él gyermekei előtt, s társának szorgosságtól gyöngyöző homlokára hálacsókot lehel.

Keskeny útnak, megpihenni vágyó halandó, vége felé közelít,
Megőszült harcos, ki elköltözés előtt elindulni vágyó csodákat újra járni tanít,
S mintha a harminc év három nap lett volna, harminc évet fiatalodva etet és altat,
Orcáján megcsillan a megszentelt öröm, mialatt unokát mennyei szózatra álomba ringat,
Nem pletykál, s nem dicsekszik, ajkai az örömhírt zengik, utasításokkal nem zaklat,
Ha elfelejtik régi barátai, s családja is semmibe veszi, nem emel panaszt,
Hiszen embereknél erősebb támasza,
És sorvadó testében egyre növekszik lelkének gyermeki szomja,
S mikor elérkezik eltávozása pillanata, búcsúzóul útitársa
Ráncokkal szépített kezét közös életük soha meg nem bánt élményébe csomagolva megcsókolja.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 31 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 104 db bejegyzés
e év: 250 db bejegyzés
Összes: 35815 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1236
  • e Hét: 4138
  • e Hónap: 65807
  • e Év: 184899
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.