Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 28 
Csak létezni vagy élni is?
  2021-05-21 22:35:11, péntek
 
  Csak létezni vagy élni is?

Mi marad?
Mikor az egyéniség meghal?
Pusztaság.
És a média?
Ez lenne a világ adaléka?
Rejtvény.

Elfutnál?
Kissé távol a világ zajától?
Utolér.
Mit hallasz?
Százféle igét?
Hazugság.

Ma még menekülsz,
Holnap kétségbeesetten elalélsz,
Imponáló addikció az útmutató,
De te más vagy.
Barátokkal körülvéve
Egy más életről álmodozol.

Sejtelmes sebek sokasága
Mutatja a múlt mélységét.
Az idő relevanciája
Irreálissá intonálódott.

Úton haza, álmod egy család,
Hallod a szót - anyád hangját,
Barátod szemére gondolsz,
S zokogsz, mert tudod, képzet
Kerget, és szíved élve égne
A sötétlő súly sejtelmesen
Suttogó sírgödrében, mit magadnak ástál.

Az önanamnézis alogikus objekciója:
Amor vincit omnia,
Ám ó, vincire s nem vincere a deficit,
Depraváló monománia ily ceremónia,
Hogy decizív asthenia inszufficiens ignominia
S nem omnia ad majorem Dei gloriam,
Ad analogiam Agnus Dei logosza.

Szubsztantíve szublimál afrodiziákus lacs d'amour,
Hisz mikor ily úr a veneris, amnesztiáért Canossát járni
Necesszív expiáció, damnáció helyett indemnitás,
Hogy innocenssé inverzáló individuumot immár
Immunitás indikálja infinitás irányába,
Ilyenképp se szankció, se prejudikáló frakció
Ne deklarálhassa: ,,c'est une fante" miatt ,,in flagrante"
Hanem ,,il levante dilettante", ki a dehumanizálódó delikvenst megmenté.

Addikció s delíció hedonista értékzavara,
S a lébemann léhán lébecol, legott libidinózus kompániájával
Szatírkodik s szenzualitását ily szibera szenzációnak hantálja,
Hisz a mitománia áfiuma olyan már, mint a nihilizmus ópiuma,
S a dolog tragikus komikuma,
Hogy csak indefinit duma irrealitása
Az agnoszticizmus s ateizmus prekaritatív oltára,
S az abszolutisztikus attribútuma pneumája paralizáló szimbóluma.

Persze abszolúte oportet a kamatosz opusza,
Olyan is a deklasszált eleusza fókusza,
Hogy a non-trophusza kultúra katharevusza kultusza felé gravitál,
S vis intertiae-ájában perpetuálisan hezitál,
Idülten meditál, remeditál, de nem ám,
Hogy szolicitálva facilitálna archetipikus axiómát,
Agitálva iterál, majd kogitál, s prézsmitál
Recitált repetitív retroaktív fantazmagóriát,
Mégse appercipiálja belőle, miért nem profitál,
Pszeudoénje delimitálja a kozmikus krédótól,
Illuzórikus invitál omni jure omnipotencia,
De addig-addig excitál eredendően démoni entitás,
Ki invitál már irritál, így az ego kapacitál,
S az egoista egotista homo non homonini kapitulál.

Végül vér veszi el a vétkek virulens valóságát,
S a ,,veni, vidi, vici" vokális vivátja vitae-re világít,
Ki vonakodik, vakliz s vacillál
Végre véget vessen volatilis vélekedésének,
S vigilánsan várjon a vérpezsdítő vészjelzésre,
Veritábilis vízió változást validáló vetületére,
Mert végtelen volumenű vadium,
Vonzó Vénusz virgin vivacitása,
Vagy vonzalomból valábilis verifikációvá váló validáció
Nem végezhet vizíbilis vitális vetítést,
S vajúdhat bár vagabundus vándorló vándorútja végéig,
Végzetesen veszélyes vákuumot valóra váltó viharban
Valorizálhatja vazallus világtalanságát, s világolhat valutájáról,
De végidőkben vulgáris vakerű vandálok vigilantista vérontást votálnak,
Vegetatív vivőrségbe vergálnak, vakítja virilitásukat a violencia vakuja,
Vétlenségük, s vivid virtusuk vizionálva, mint vétó alá vetődött vén vis vitalis,
Ők is valabilitásuk vesztett vakáns voyeurekké vásódnak,
S a vörösesen viszkózus virigli vénatartalom vibrálása egyre vulnerabilisebb;
,,Voilá" - visszhangozza a veterán violin virtuóz vontatott variációja,
Vigorózus vehemenciával vonyít vérmes véleményét
Vérveszteséggel is vizualizáló venerábilis viktor,
Várd csak, míg a vulgusz verbális voluntarizmusa
Vigilánsan vindikálja a veritas vegzálását,
Voici vermeikben vakon vonaglanak vakcinát megvető vádlottak,
De van visszaút, visszatérés a violáció és viktimizáció vérmérgező verdiktjéből,
S vastag velinre újféle verzió vésődik, nem vesztigáló vendetta,
Hanem váltságot megfizető Megváltó veniája,
Hogy ily kiváltságban vidáman viziteljük együtt a vértanú vasárnapját.

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Kézen fogva az átjárón
  2021-02-03 22:20:25, szerda
 
  Kézen fogva az átjárón


Száguldanak az életeddel nem törődő gépezetek,
Pár pillanatra gyanakvással telve megállnak a siető tekintetek,
Még a száz éve alvó morcos medve is előbújik barlangjából,
A sarkon ott leselkedik a veszett kutya, kiszabadult óljából,
Egyik pillanatról másikra fakulnak a védelmet nyújtó fehér vonalak,
Az úttest egyetlen fakó, szürke veszélyzónává válik, a lámpák villognak,
Siettetnek a dudák, a mérges torkok azt ordítják: ,,Hord el magad",
S olyan is akad, ki ártó szándékkal követ éles követ ragad,
Ragadd hát meg kezem, s kiderül, minden csak rémálom volt,
Eltűnik minden fenyegetés, az elméből is minden csúf folt,
Nyoma sem marad a gonosz szándéknak, elcsendesül a világ,
Megállnak a szenvtelen gépezetek, rabságba kerül a gazság,
Megerősödnek a zebra csíkjai, az átkelés biztonsággá válik,
Rám nézel, én biztatlak, elmédet békés tájakra vezetem, hol meglátszik,
Nem kell félni, ha van ki kézzen fogjon, vezessen,
Zord időkben is békés királyság felé tereljen,
S a kulcsot a kezedbe adva,
A mielőtt viszontlátásra,
Jézus helyett Lázárként megöleljen.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Szeretlek
  2021-02-03 22:17:50, szerda
 
  Szeretlek

,,Szeretlek, drága hóvirág, szorgalmaddal megszégyenítő hitvallás,
Csak egyszer láttalak, azon a zord február reggelen,
Nem is tudtad, mikor fáztam, te takartál be melegen,
Még neved sem tudtam, sem azt, hogy honnan jöttél,
Ifjúi nevetéseddel megmutattad, hogy nem szégyelltél,
Ifjabbként is tanítottál, mikor én voltam a gyermek, te szülőként neveltél."

,,Szeretlek, édes jácint, bár ma sem ismerlek igazán,
Rájöttem, a távolság, mit se számít, elég, ha tudom, növekedsz,
S mikor távoli földeken repülve gyengülő szemem észrevesz,
Köszönök, s megköszönöm, hogy élted tudatával idegenként is éltetsz,
S miután tovaszállok is, hírnökként hirdetem, hogy egyre szépülgetsz,
Erősödik belülről áradó fényed, ahogy lassan felfedezed, újonnan születhetsz."

,,Szeretlek, kedves kankalin, még ha fagyos is volt tekintetem,
Búcsúzás helyett menekültem, mégis második esélyt ajándékoztál,
S ahogy hebegtem-habogtam betegen fogyatkozva, visszafogadtál,
Hajlékodba a fagy elől bebocsátást engedtél,
Igaz illatot árasztó ősi történeteket meséltél,
S mikor túláradt a gát, szirmaiddal minden cseppet letöröltél."

,,Szeretlek, hiánytalan nárcisz, nem számít, ha elhullatod szirmaid,
Lekonyulhatsz bár, erőtlen kacsóimmal tartalak, míg elmegy a vihar,
S ha képtelenséged a gyász honába zavar,
Kivonlak onnan, s hátamon az égbe repítelek,
Hol a lépés nehézsége megszűnik, nem hallatszanak a sírba verődő szegek,
Vallomásod éltető esővel árasztja el a Földet, zengenek a hálás élőlények."

,,Szeretlek, őszinte tőzike, támadjon bár vad talány, kitartasz,
Hiszen láttam, ahogy a közelgő hullám alá merültél,
Sokadjára fulladoztál, utódodnak hívó szavára mégis megfeleltél,
Rohantál, óvó szirmaiddal édes álmait előcsalogattad,
A legfinomabb cseppeket neki tartogattad,
S mi panaszszó téged ért, mindet szó nélkül hagytad.

,,Szeretlek, ártatlan árvácska, bizalmad csalogatott ki barlangomból,
Rácsok között kíváncsi kezeid nyújtották be a felmentő levelet,
S évek óta kihűlt testemet úgy ölelték át, mint egy földre szállt szentet,
Mikor várakoztunk, türelmesen mellém ültél,
Ujjaimmal fogócskát játszottál, étvágytalan velem ettél,
Elváláskor visszanéztél, s halványuló hologramként is emlékezetedbe véstél."

,,Szeretlek, könyörületes kikerics, te tavaszt hozó Isteni küldött,
Évekig szemléltem csodálattal dicső virágzásodat,
Figyeltem káprázatos jelenésed, s meghallottam hangodat,
Hallgattam, hogy beszélhess, szavaid feledtették a belső gyengeséget,
Mikor dicshimnuszt zengtél, nem éreztem szomjúságot, sem éhséget,
S nem csak nekem, kiszáradt gyökereik ezreinek adtál élő lehetőséget."

,,Szeretlek, makacs muskátli, te minden hegyet megmászó csodakép,
Megtépászott a heves déli szél, megpróbált a hóvihar,
Támadt mindenféle ocsmány, támadó szándékú zűrzavar,
Kitartottál a csúcsokig, s ott nem magadra, felénk mutattál,
Alighogy felértél már futottál is le karjainkba, ott meg csak nevettél,
Szüntelen nevettél, s még az éjszakában is világosságot találtál."

,,Szeretlek, tisztességes tulipán, mindeneknek önként szolgáló uraság,
Hisz ott állt előtted az egész világ megnyerésre,
Te mégis a szolgálatot választottad ébredésre,
Távol voltál, s mindig közel, egyre közelebb,
S most, ahogy szárad megfáradva egyre öregebb, egyre nemesebb,
Hozzád menve, s tanácsaidra hallgatva éltünk így lesz egyre teljesebb."

,,Szeretlek, reményt adó rózsa, még ha tövissel is jár ez a remény,
Mert volt idő, mikor születésed titok volt, létezésed talány,
S a szakadék széléhez érve hallatszott a megállj parancsoló hangfoszlány,
Te szóltál, letekintettél, hogy felnézhessek, csillogott szemedben a hála,
Nem volt maradása többé az ideje előtti halálnak, s orcádra
Ősi ígéretként kirajzolódott az új fejezetet író áldás szivárványa."

,,Szeretlek, lankadatlan levendula, példaképként szerénykedő elöljáró,
A kivirágzásoddal mit se törődő hibátlan teremtés,
Ha te nem gyújtasz lámpást, temetés lenne a mai tervezés,
Helyette a félelmekkel való szembenézés az új program,
Nem számít már, hogy sérülésmentesen vagy félholtan,
Otthonodhoz szívem kitárva visszatérek a világ végéről is azon nyomban."

,,Szeretlek, lefegyverző liliom, rokonlelkű sorstársam az élők földjén,
Szinte együtt születtünk, szirmaink hasonlóképpen elszáradtak, lehulltak,
Nálamnál erősebb gyökérzeteddel haldokolva is tápláltál, a kínok elmúltak,
S a túlélési vágyat felváltotta a megélési szándék, a segítői akarat,
Mindez, hozzád vezet vissza, téged éltet az ódákat repeső távirat,
Neked szól a hálaének, ki szárnyait szegve adott szárnyakat."

,,Szeretlek, szerető szegfű, alázatban hatalmas, biztos baráti támasz,
Ki egyetlenként egy elfogyó virágszálban valami megőrzendőt láttál,
Közel merészkedtél, remegő kezeiddel fejem felemelve álarcomon átláttál,
S mikor a cunami közeledtével halászhajómon egyedül maradtam,
Egyedüliként, bár úszni sem tudtál, te jelentél meg, mikor segítségre vártam,
Biztos helyre tereltél, a béke és igazság földjére, tetteidben magát Istent láttam."

,,Szeretlek, haldokló hajnalka, utolsó magom elültetni neked adom,
Neked, ki a nyár közepén felfedted csalódásoktól sebes csodádat,
Ám mielőtt eljátszodtad volna önpusztítón végső codádat,
Mutattál valamit, az ég megnyílt, s egy hang hallatszott,
Azt parancsolta álmomban, ha kell magam áldozzam, s még valamit adott,
Hogy lelkedet csodálva, a végsőkig imádkozva szeresselek" - mondta a pitypang és elfogyott.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Most és mindig most
  2021-02-03 22:15:51, szerda
 
  Most és mindig most

Azt suttogja magában - végre minden jobb lesz,
Lenéz, kezeiben csak elfolyó időre lel,
Megesküszik, ezúttal minden más lesz,
Ezévben minden alkalommal jobb emberként kel fel.

S ahogy nyelve a hálátlanság szikrájától tűzre kap,
Környezetét méreggel fertőzi az első, s már sokadik nap,
Majd észbe kap, térdeire hullva rögtön bűnbánatot tart,
Továbbmegy, s két lépés után maga elé ismét szemellenzőt tart.

Nem érti, hogyan lehet, hogy hiába minden erő,
Hasztalan az elhatározás, az előre tekintő mégis visszaeső,
Esőre hogyan következhet pusztító szárazság,
Hol itt a megígért segítség, miért halt ki emberi alkalmasság.

Keresi, kutatja a megjobbító nyomokat,
A nyomokban igazságot tartalmazó sorokat,
A csillagok állását elemzi, s a Nap fényét,
Elméjébe tekint, bölcsen tárja fel a sötétség tényét.

Alkalmas, s alkalmatlan időben egyarán kérdez,
Szobájában magában szívével vallomást képez,
Igyekszik épülni, bölcsességben növekedni, önmagát feladva
Hallgatni, hogyan szól az Igen szava.

Előre tekint, nem áll meg, félre se néz már,
Érteni véli már, hol húzódik az át nem lépendő határ,
Mégis, hiába teszi le életét minden reggel,
S szolgál árvának és szegénynek, nem találkozik a felmentősereggel.

,,Szegény vagyok" - közli köszönettel elméje, öregbül ajándék hite,
Mégis megbotlik, segítségért kiált, ahogy érzi, összetörik teste,
Elméje felbomlik, nem tudja tovább hordozni a terhet,
Mintha neki kellene cipelnie meghatározatlan ideig a keresztet.

Barátai is vádolják: ,,Hogyan törhet össze, ki hűen él?
Az igaznak mi módon jut töviskorona, házát hogyan sújthatja forgószél?"
Az egész világ nevet, s csúfszólamként szórja szemébe:
,,Aki ily biztos Istenében, hogyan juthat a kietlenbe?"

Az utolsó fügefa alatt magányosan szemléli a puszta eget,
S hívja felszínre kérdések tengerét, kezdve azzal: ,,Hogyan lehet,
Hogyan kerülhet kimászhatatlan verembe, ki igazként szolgál,
S a kérés meghallgatásra elviselhetetlen napok után miért nem talál?"

Kimerülten várja az elmúlást, fejét a porba hajtva,
Csengő füleivel a választ rejtő csendet hallgatva,
Mégse emeli fel kezét elmúlásra,
Helyette összekulcsolja egy újabb imára.

Váratlanul, éjjnek éjjelén, mikor a tövismező könnyekig hasít,
Megszólal a szelíd szellő, oly ragyogás támad, mi minden élőt elvakít,
Reményre nyílik az addig láthatatlan égi ajtó,
Új fejezet íródik, s mi kiáltásra kényszerített, immár köszönetre indító.

Virágzásba fordul a pusztulás, Kánaánba tavaszodik a sivatag,
Ismét megszilárdul a földi épület, immár egyetlen oszlop sem ingatag,
Visszatér az életerő, éledésre fakad a forrás, s a hang ismét felel,
Mi ítélet volt elmúlásra, visszatekintve szükséges mennyei jel.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Vonaton
  2021-02-03 22:14:05, szerda
 
  Vonaton

Káprázat - édesen ébreszthető jelenés,
S ez a gyöngyszemnyi élmény,
Mint egy végképpen más élet rezdülése,
Egészen mélyre hatol,
Hiába jelentéktelen és tovatűnő,
Gondolatébresztő egyszeri szellő.

Remegő szerkezeten születik a talány,
Süvítő tájon siető birkasereg elhagyása után,
Mikor a kíváncsi kérdőjel kimondott kérdésben
Deja vu válaszra lel,
Ám oldódás helyett félszet szagol az elme,
Céltévesztésre a segítő szándék is megborzad,
Csóválni kényszerülő fejek és tágra zárt szemek
Válaszra várnak, visszatérést jelző jelre,
Szabadulás után rúgkapál az elme,
S a sebesen suhanó gépezet
Távolodó közeledése tanmeséül
Indulás előtti érdeklődést hirdet.

Kellemesen kínos kaland végén
Hazatér a lelkes öneltérítő csapat,
S a hosszas várakozás,
Kétségbeesésben kényszerű kilépés,
Visszatekintve a megszépítő idő ködében,
Felejthetetlen élményként,
Százszorszép-láncolatokat szorosabbra fűz.

 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Zeneszó
  2020-10-28 20:27:17, szerda
 
  Zeneszó



Emlékszem, fülembe hatolnak szívemet melengető

Dallamok, gyengéden kézen fognak békét teremtő

Emlékképek, elég egyetlen húr rezdülése

Egy pengetés, egy lenyomás, csillapodik az oktalanság zendülése.



Hiányzik Hold alatt a biztonságos vizeken ringatózás,

Rémálomból megnyugtató ölelésért a szülei rejtek felé rohanás,

Muszáj-teremben magas széken csücsülve a csodálkozó csodakonstatálás,

Mikor pengtek a húrok, s minden torokból zengett a szívből jövő hálaadás.



Egy betű, egy szó, gyorsan összeálltak a versszakok,

Szólhattak végre gyermektorokból a falnál falsabb hangzatok,

De örömittasan, kétségek nélkül, teli tüdőből szólt a dicséret,

Tanulási szándékkal követte az ujjak mozgását a tekintet.



Megigézett fehér furulyán a levegő ki-be fúvása,

A rövidke fadarab egyre emelkedő hangzása,

A staccatók, trillák és legatók lehetetlennek tűnő komplexuma,

S a hangszert megszólaltató önkéntes őszintén hivogató félmosolya.



Egyetlen kérés hangzott el lefekvésnél: ,,Csak pár perc zene...",

S ahogy elindult az újabb lemez, azt találgattam, mi lehet a darab neve,

Vivaldi volt az, ki egy nap során négy évszakkal kápráztatott,

S Chopin, ki az alvás előtti rémületről leszoktatott.



Brahms még a mindig utált táncokat is megszerettette,

Beethoven az elemi kollektív öröm érkeztét ébresztgette,

Mozart egy hangszer megérintése felé vonta kezem,

S Csajkovszkij győzelmi hadjáratra forralta eszem.



Bach viselkedni tanított a szentség közelségében,

Offenbach nevetni a mese tarka rengetegében,

Haydn a királyi udvarba szólított az illem felöltésért,

S Liszt segített reménnyel álmodni a szebb jövőképért.



Ugrándoztam, mint a banánköteget kapó majom,

Mikor első furulyámon felcsendült legelső dalom,

Tanárom végtelen türelemmel mutatott és vezetett,

S rajzolta fel táblára a sűrűn tolongó hangjegyeket.



Kitartóan gyakoroltam, egy év, mintha egy nap lett volna,

Én is olyan akartam lenni, ki az énekeskönyvet könnyedén végigfújja,

S mikor elértem a célt, tovább robogtam, keményebb fával próbálkoztam,

Emlékezetes esküvőn remegve, s bizonytalan, de csodálattól átitatva előadtam.



Évek múltán kissé terebélyesebb hangszerre esett a választás,

Azt gondoltam, könnyű lesz, jól megleckéztetett hát a váltás,

Billentyűk véget érni nem akaró fehér-fekete sora,

Úgy leselkedett rám naponta, mint elnyelni készülő bálna gyomra.



Kedvfogyasztó kihívássá vált az egykori könnyed játék,

S a Lisztté válás úgy érződött, megvalósíthatatlan szándék,

A tisztelet és értékelés mégis az égig emelkedett,

S azon túl az Úrig, hogy ily sok felemelő melódia nekünk rendeltetett.



Ezrével jöttek és mentek a motívumok, frázisok és periódusok,

Megríkattak, betakartak, felvidítottak, mellettük lazultak a láncok,

Megfeddtek, mikor harag honolt szívem húrjain,

S Őrá emelték tekintetem a közös dicsőítés sebszárító csúcsain.



A padhoz szegezett ily isteni küldött, mennyei előkép,

Mikor zengedező kicsinyekről sugárzott a teremtői önarckép,

Töviseket hordozó idősök s gyengék hangszálai megfeszültek,

Így kerültek közelebb egymáshoz, s hódoltak egyben három szentnek.



Nem kell szokást szegni, félredobni a némán is mesélő útitársat,

Mikor kiderül, az ember nem Mozart-alapanyag, elég az alázat,

S az akarat, hogy minden hanggal az urat szolgálja,

És embertársait, hisz egyetlen dalt is használhat az Úr sokaknak ösvényváltására.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Úton
  2020-10-19 21:05:30, hétfő
 
  Úton

Küzdelmes úton kétkedő tekintetek,
Könnyeznek a vérmesen fáradt szemek,
Kapitulálást jelelnek a gondoktól terhes hetek,
Hova tovább? - sóhajtják az elaszott kezek,
Remegnek, egyre csak remegnek
A szabadon szárnyalni vágyó szívek,
Félelmet, csalódást, bántalmat rebegnek,
S mindenféle rágalmat levetni sietnek
Zarándokok hosszú sorai... válaszokat keresnek,
A béke és szeretet honát, melybe kétséget be nem engednek.

Újabb vándor lép az útra, körülnéz,
Támaszt keres, vezetőt, hisz gyermek még,
Ki el se indult még, máris vakfoltjába eső csodát tükröz szeme,
Ketten kísérik azonnal, majd egy sereg, születéstől Áldás a neve,
Egyet lép, egyet szökken, fülében visszhangzik az éteri morzezene,
És nevetve halad, hisz hiszi, hármas kötelék közepette biztonságban keze.
Csukott szemmel fut a puha pázsiton, s ha kavicsos lejtőn el is esik,
Pár éltető csepp a szikár földnek megőrzésre aláhullik,
Ám kedvét az akadályok, lehorzsolt térdek s tenyerek nem szeghetik,
Támadhatja szél és eső, éhség és vessző, lelkesedését le nem törhetik.

Csapzott hajú ifjú leszegett fejjel ballag,
Idegenek szólítják az útszélről, ám ő kitartóan hallgat,
Bólogat, szólna bár, de nem tudja, hogy szolgálhat szava értékül,
Félelem s bizonyosság viaskodnak benne vég nélkül,
Méregbe mártott nyilak súrolják, önérzete rögtön sérül,
Ám kiáltásra ugorva, segítségként görnyedt háta is megszépül,
Pihenést mellőzve menetel meggyőződésből, télben, sárban,
Idejét nem sajnálva kutatja, mily titkok rejtőznek a beszélő némaságban,
S mikor csüggedésbe botlik, érvágást és testárusítást észlel útszéli sáncban,
Szédítené a színözönt színlelő szívölő szórakozás, ám gyökeret ver a testvéri és igei Vigyázz!-ban.

Megfontolt mozdulatokkal lép be sokadik után a legelső helyre,
Izgatottan nyugtatja magát, mit rábíznak, elvégzi egykettőre,
Távolodik a létrán, s ahogy látják, sokaknak nincs ínyükre,
Hogy ő megvetve is megemlékezik az embertársi szeretetre,
S nem tekintget hiún kiszáradt Kánaánt ígérő hologram kötegekre,
A sorok s oszlopok közt is visszafogottan válogat, hiába van hiénáktól kísérve,
Jótetteit nem a háztetőkről hirdeti, gyümölcsözésre elássa,
Hadak jönnek, s hadvezérek, ki kísért annak célja, hogy az egyenest elhajlítsa,
Romlottságban garantált a vágányváltás, a visszatérési pontot a Világosság mégis megvilágítja,
Tej után szilárdabbat fogyaszt már a vándor, s a megújulás melódiáját még mindig hangoztatja.

Magányosan rohanó lépteket türelmes szolgálatra,
Lecseréli a tanult hölgyemény, megáll, s merésznek mutatkozik egyet lépni hátra,
Nagyobb nyereségre nézve a lekopó árcédulákat nem vizsgálja,
Hamis eskü helyett igaz ígéretét örököstársa előtt önnön ajkára tetoválja,
Felvállalja mi adatik, elvetve az elvetetési jogot, a jó példát önmagán szolgáltatja,
Keblére öleli a királyi küldöttet, ám nem a trónra ülteti, emberi bölcsőben ringatja,
S nem szégyelli felvállalni társának támaszát, sem otthona falainak túl jól ismert hangzását,
Virágos és bogáncsos réteken botladozik, terhek alatt omladozik, végzi munkáját,
Köszönetért se szomjazik, elég neki a hála forrása. Sokadik mérföldkő gyengíti járását,
S halkul az a sírás; ám sírig virágzó bölcső mellett mindvégig készenlétben virraszt feladva álmát.

Sárkányölésre készül a kalandor, nemes, vitézi feladatra,
Ám ahogy alaposan körültekintget, időben ráébred, nincs elhívva ily áldozathozatalra,
Más kihívás elé néz hát, a kalandokat karikára, s pelenkára cserélve,
Az út során létfontosságú fegyverzetet le nem véve,
S az Atyai szóról a gyilkos óriások előtt meg nem feledkezve,
Vissza nem nézve, s a csábításokra ki nem kacsintva, csak előre tekintve,
Mikor bántást terem személye, szobájában térden roskadozni nem szégyell,
És ha elveszve elakad, vagy elapadni látszik ereje, kérni és tanulni nem restell,
Sem hallgatni, ha szavai használni nem képesek, s kész szolgálni, fizetséget nem követel,
Példaként él gyermekei előtt, s társának szorgosságtól gyöngyöző homlokára hálacsókot lehel.

Keskeny útnak, megpihenni vágyó halandó, vége felé közelít,
Megőszült harcos, ki elköltözés előtt elindulni vágyó csodákat újra járni tanít,
S mintha a harminc év három nap lett volna, harminc évet fiatalodva etet és altat,
Orcáján megcsillan a megszentelt öröm, mialatt unokát mennyei szózatra álomba ringat,
Nem pletykál, s nem dicsekszik, ajkai az örömhírt zengik, utasításokkal nem zaklat,
Ha elfelejtik régi barátai, s családja is semmibe veszi, nem emel panaszt,
Hiszen embereknél erősebb támasza,
És sorvadó testében egyre növekszik lelkének gyermeki szomja,
S mikor elérkezik eltávozása pillanata, búcsúzóul útitársa
Ráncokkal szépített kezét közös életük soha meg nem bánt élményébe csomagolva megcsókolja.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Áradás a pincében
  2020-09-26 23:10:36, szombat
 
  Áradás a pincében

Érzékelhetetlenül halk már a fülsiketítően hangos,
Langyossá hűlt a lelki lángos,
Várj most, nincs bennem ellenálló erő,
Merő képtelenség elállni a faltörő kos elől,
Mi a sérülékeny oldal felől közelget,
Pár napja felépített hazai hidakat ismét feléget.

Szakadás, nem szalag, csak dob,
Így lesz a tisztán hallásból süketség,
A túl sokat ismerni nem akaró igyekvésből restség,
Elesettség, rothasztón romboló mentális túlérettség,
Mikor állandósult az űzés, s űzötté vált az érzés,
A meg nem szűnő mindenkori kérdés pedig: "Miért?",
A lényeg elől mindig kitért,
Egyenes úttól messze eltért,
Önmegsemmisítő üzemmódot fokozatosan elért,
Jelért hiába könyörgött már,
Bolondságért tetőfokról elhangzó zárszó jár.

Vajon már késő, tán mindig is az volt?
Elevenen születő holt, ki holtként hamarosan meghol,
Vagy csak a félelem disszonáns disztorziója dübörög?
Ide nézz! Kőemelő kézpárom kisdedként könyörög,
Fennvaló Atyához nyöszörög hangtalan létmúltam,
Tudva, hogy hamisan háromszor is szívemhez nyúltam,
Múltamban magamat s másokat farizeusként áltattam,
Lelkiismeretemet tovább altattam halálos ébredésre.

Álljon itt végidőkig vérlázító vallomásom:
Gyermeki tisztaságom elvitte túlgyorsult vágyvonatom,
Megállni nem hajlandó túlfűtöttségében elrabolta;
Elrejtette, s ha keresném is,
Száguldó szörnyeteget hogy szelídíthetnék meg?
Céltalan hajszájában cél felé hogyan terelhetném?
Megállóba becsalni, tőrbe csalva leállítani,
Rá felugrani, rajta a keresésbe belefogni -
Magamfajta alultáplált elhízott képtelen lenne.

Kijózanodó túlélő - nyakában kulcscsomók függnek,
Nálam több, mégis mind otthon, a fiókban csücsülnek,
Bűnösségemért kíméletlenül magamat büntetem,
S mikor hazaérve a kulcsokat végre kivenném,
Eszméletemet vesztem,
Mert az "érezd jól magad" bogyókból túl sokat vettem,
A jövő heti adagot is mind bevettem,
Így szállok az égig,
S a felhőkön túl az istenmentes mennyig,
Még egy szárnycsapás, zuhanás,
A csernozjomot képemmel telibe képelem.

Észheztérés, abuzív addikcíóm aránytalan analógiája -
ahogy tíz éve minden nap-, most is hátratöri csuklóm,
Alig kattan a bilincs,
Folytatom: aszkétaként asszociálódom anatómiánktól,
Azon nyomban avítt alagsoromban alkotom a sorstalan sorokat.

Alagsorból mélyebbre megyek: a mag felé hajt az önkínzó önélvezet,
Érdekértekezlet, melyben az elkerítésről szól a tervezet,
Vastagabb falak felhúzása a szülinapi programpont,
Az egyetlen, mi minden belső folyamatot gondnokként gondosan fenntart,
Minden kettős vagy multiplikáló emberi anyagáramlást megbont,
Baráti kapcsolatot felbont, fogalmat, fogalomtalan gondolatforgatagot pusztulaként megront,
Politikai panorámája pusztán a pusztulás.
Mezítelenül fehérlő tulipánban jön a virulás,
Valahol ott, a vörösnél is vörösebb vérben válik valósággá a tisztulás,
Túlzok? Elégszer haltam bele vérsűrítő cinizmusba,
Otthonra találni már nem tűnik lehetetlennek
A tengernyi ész által hiteltelennek titulált térítő hitforrásban.

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Természetellenes
  2020-09-14 20:05:04, hétfő
 
  Természetellenes

Csoda a jelen - mégis, akár egy kerettelen óda,
Nincs már falu, se tanya, s a vidék is az eget karcolja,
Szárnyas járműveken száguldó lények keze a semmit markolja,
Házak sora egymást éri, de mi egykor ház volt, most palota,
Fellegvár, sőt: zord erőd, mi robothadnak acélkaloda,
Igény, s szükséglet mit se számít, másolat mindenki otthona.

A kisváros akár az egykori főváros, s a csendes környék, metropolisz,
És a főváros, egyenesen ország, mindent magába nyelő szörnyeteg,
Hol eltűnni képtelen gondolat, ám egy pillantás alatt elnyel a rengeteg,
A dolgát mindenki pontosan tudja, végezetlenül a kényszerfeladatok nem maradnak,
Tömegáradat, lebegő busz, repülő villamos, szükség szerint pontosan haladnak,
Ám a szív, lélek s értelem tehetetlenül e végzetes áradatba fulladnak.

Nincs menekvés, mindenhova elér a gondolatrendőrség keze,
Az álmokat egy gombnyomással tetszés szerint igazítják,
Negatív érzéseiket mindenféle színes bogyókba oltják,
Agressziójukat legálisnak minősített gázolásokba fojtják,
De a mélázó boldogságot veszélyes eszköznek tartják,
S a tudásforrást gyilkos eszköznek gyűlölettel kikiáltják.

Diktatúra az úr, a rendszer gúzsba köt,
Mi egykor szükség volt, mára félelembe fojtott ösztön,
S mi családias otthon, mára kitörhetetlen börtön,
Nincs kilátás, hiszen a rálátás semmis, akarat sincs,
Elég egy rossz mozdulat, megfontolatlan lépés, máris kattan a bilincs,
A féltve őrzött biztonságnál és rendnél nincs nagyobb kincs.

Teljes kontroll a közbiztonság közérdeke,
Köztudott, ki kicsit is kételkedik,
Annak hely ily társadalomban nem adatik;
Kimondott szavak immár tettek súlyosságával bírnak,
Nem jelenthet sok jót, ha valaha is a telefonhoz hívnak,
Aki kicsit is józan rég felhagyott keresésével a kiútnak.

Jobb híján az agyatlan, agyfosztott s tompított egyaránt dolgoznak,
Munkába ölni a létfeszültség letargiáját kizárólagos kötelesség,
Aki pedig az előírásra fittyet hányna, eszébe juthat, végzetes a költség,
Tenni kell, mit a rendszer kiszab, azt végezni tudhatóan tiszteletreméltó,
Életével és javaival fizet minden meggondolatlan bitorló,
Alig akad már józanul is részeg, esélytelenül is eltökélt ellenálló.

Televízió fal minden szoba fali dísze,
A műremek szórólapok foganatja,
Az okkeresés a civilizáció daganata,
Az örök vita, az ember szabad akarata,
Most már egyértelmű a hatalom álláspontja,
Minden szempárban ott olvasható határozata.

Fő a nyíltság, semmit se rejtegethet, ki mindig őszinte;
Ő is ezt hitte, a mindenkori szomszéd, de félreértelmezte -
Először a szolgaság szükségeltetik, s csak mikor megértette
Ennek védelmező jóvoltát, akkor élhet nyugodtan a polgár,
Ám a szabadság túlértékelt, csak ki hűen szolgál
Értheti meg, a rend fenntartásával mily büszkeség jár.

Füst száll fel a szabadból,
Forrón lángol a félelem,
S olvad hamuvá az értelem,
Ellenálló tűzvészben vész el süketen,
Hisz a nézősereg teljesen szenvtelen,
Nyájszellem iránytűje mutatja: mindenki szívtelen.

Bálestekre, színházakba, telt termekbe sietnek,
De mindenhol csak vérelszívó kedvtelésekre lelhetnek,
Nagy úr a vágyálom, ürességben teljességet nem sejthetnek,
Fel sem tett miértekre zord magasságokból törvénnyel felelnek,
A kötelesség, államszolgálat az első, munkából későre hazaérnek,
Kanapére hanyatt fekve visszatekintővel emlékeikbe tekernek.

Ismétlés a büntetés, halálnál is rosszabb ítélet,
Hisz a rémálomcsapda elmúlásnál is végzetesebb csapás,
A mindennapos statuáló cirkusz abnormálisan autoritatív atrocitás,
Besúgóhálózat elől gondolatok elhullatott morzsái sem menekülhetnek,
S mint a száguldó erődben, nem azt kapnak a fenntartók, mit érdemelnek,
Minden mozdulatot figyel a nyolcvannégy szem, egy pillanat alatt bárhol ott teremnek.

Talán a felkelés a végső megoldás?
Törésvonalat teremtene a szerelmi lázadás?
Forradalmat szülhet a kietlen vidékre fordulás?
Pedig tudnivaló, nem ad békét az önvédelmi gyújtás,
A vágyak vadverme is csak tompult fejű félrehajlás,
S mivel arc- és hangvesztő ítélet érhet, bölcsebb az elfogadás.

Tovább forog a fogaskerék,
Csak egyetlen elszabadult csapágy,
Vészesen ösztöni ily oktalan vágy,
De kár e gigászi gépezetben nem keletkezhet,
Maradandó változást magányos motyogás nem éreztethet,
Néhány bizonytalan akarat szabad szellemiséget nem teremthet.

De egy napon talán, mikor jéghideg tűzeső gazdája
Tűnődve hazafelé sétálgat, s szokatlan az égre mered,
Egy gondtalan lányba botlik, s a kősziklából ismét víz ered,
Érzéknélküliség fekete lyuka elnyeli bár családját,
Ezáltal megérti lassacskán a létezés eltitkolt csodáját,
S egy napon talán meghallja a robotkor, belőle újjászületett tettre kész nemzedék moraját.

Kovács Ábel

 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Hogy bírod a terhet?
  2020-09-12 23:20:30, szombat
 
  Hogy bírod a terhet?

Kapitány, a hajó süllyed,
Léket töm a legénység,
De jön már a hullám,
Látod? Mindennek vége,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Tábornok, közelít az ellenség,
Fegyverzetük fejlettebb és több,
Számuk is nagyobb, vonulásuk töretlen,
Sikerüket hősi akarat nem törheti meg,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Közlegény, töltelékké darálnak,
Neved számadatként sietve a statisztikához csatolják,
Első küldetés, a parancs rögtön a vérengzés,
Eltévedő lövedék ártatlan agyába fúródik,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Rendőrtiszt, akadémiából frissen kiérve,
Meglátod majd, papírmunka sok, hősiesség kevés lesz,
Húsz év se kell, s belerokkansz az életmentésbe,
A bürokrácia és alkoholos üveg hamis ígéretébe,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Hegymászó, töretlen a csúcsra törsz,
Halálfélelmet nem tűrve tekintesz felfele,
Meghódítod az egyiket, majd a másikat,
A dicsőséget sokadjára elnyered, de félrelépsz, s felednek,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Korboncnok, holttestszabdalás a hivatásod,
Vagy csak taszít a társadalom,
S a hullák között találod meg vélt békédet,
De idővel érzéketlenül már csak hústömegeket látsz,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Kaszkadőr, sztárok helyett a kockázatot te vállalod,
Szinte repülsz, mégis a földre érkezel,
Aztán szép lassan, egyenként töröd el csontjaidat,
Öregedsz, s munkád kénytelen-kelletlen feladod,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Modell, életed tavaszán kecsesen lépkedsz a kifutón,
Hánytatni magadat röpke hírnévért nem sajnálod,
Hisz a szakma előírja: csak csontvázat csodál a csőcselék,
De pár év, s pár kiló után tönkretesz az anorexia,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Énekes, nevedet milliók ismerik világszerte,
Számaidat kívülről fújják hódolók ezrei,
Vakít a fényár, a magánéletről lemondhatsz,
Fehér csík az asztalodon, s ágyadban a bűn lajstroma,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Prostituált, gyerekkorod nehéz volt, csupa nélkülözés,
Anyád is ilyen volt, mástól nem volt kitől tanulni,
Korán ért először a szívedig hatoló fertőzés,
Egész testedet feladtad, hogy túlélhess, de megbékélés nincsen,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Tűzoltó, minden álmod ez volt, most élheted,
Füstnyelésből s tűzoltásból áll egész életed,
Bőröd perzselődik, tested tehetetlenséggel átitatódik,
Szemed lángjába így ég be örökre a lángoló test látványa,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Asztronauta, a hangtalanság csillagrendszerében lebegsz,
Naplót vezetsz, de abba csak unalom kerül,
Állomásról a csodabolygót kémleled,
Családod hátrahagytad, s a mindenség ölében könnyezel,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Testőr, hatalmas főnököd mellett monotonon sétálsz,
Minden nap ugyanolyan, kifakít a ciklikus céltalanság,
Ritka napokon hitegeted magad munkád fontosságával,
Aztán ráeszmélsz, hasztalan mindez, semmi se történik,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Vágóhídi munkás, tonnaszámra termeled a hústerméket,
Visít a disznó, búg a marha, elköszön a bárány,
Már gépiesen nyomod is a jól megszokott gombokat,
Minden véráztatott, mintha szemed a vérfürdőben érezni magát jól,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Mentős, éjszakai műszakban sebesen követed az utakat,
Hangjelzéssel adod tudtára minden népnek, egy élet a tét,
A helyszínre elsőként kiérkezve te nyújtasz elsősegélyt,
S a brutalitást mindenkinél hamarabb te veszed szemügyre,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Titkosügynök, sötét ösvényeken járod a kietlent,
Megfigyeled a kijelölt idegent, ellenszegülés nélkül jelentesz,
A nyomokat követed, a szálakat összekötöd,
A rejtőzködés mestere vagy, hogy ki voltál valójában, gyorsan elfelejted,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Szemétszállító, bűzös kocsi végébe kapaszkodva
Gyerekkori álmaidat ismét a felszínre invitálod,
De ismét egy megálló, felkapod a fekete zsákokat,
S bár zsigeri utálattal csinálod, lemondással nyugszol bele,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Bányász, a mélység sötétjéből üdvözlöd a Napot,
Izzadságod patakként csordogál homlokodról,
S a feketévé festő kosz befedi mindened,
Elég egy rossz mozdulat, fejedre szikla eshet,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Repülőpilóta, felelősséged az egekig hat,
Ködbe bújhat a látóhatár, az idő bármikor rosszra fordulhat,
A gép még visszafordulhat, alkalmi pályán leszállhat,
De jöhet villámlás, műszaki hiba, az ég is kettényílhat, s mindenki oda,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Orvvadász, megélhetésed békére szomjazó testek legyilkolásából nyered,
Fegyvered emeled, bizalommal rád szegezett szemekre szegezed,
S az utódokra, kik szüleik után áhítoznak, nem gondolsz, a pusztítás így el nem apad,
Vastag kötegek lapulnak a zsebedben, de lelkedben kárt vallasz,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Favágó, ahogy megíratott - verítékes munkával keresed kenyered,
De ily munka veszéllyel fenyeget, a baleset a légtérben lebeg,
Alászállhat az bármikor, dől a fa, csúszik a fejsze, a fűrész, fájdalom hasít a testbe,
S egy melegen biztató napon a kórházból hívás hasít családod derűjébe,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Sebész, a műtőbe lépve fagyos szilárdsággal közelítesz az asztalhoz,
Tudod, te sem menthetsz meg mindenkit, odasétálsz a családtagokhoz,
Részvéttel közlöd: szerettük nincs többé, majd továbbmész a következő pácienshez,
Megtanultad, egy eset sem érinthet meg maradandón, így vezet az út a kiégéshez,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Tanár(nő), pályádnak töretlen lelkesedéssel ugrottál neki,
Ám évek múltán az érdektelenség kedved szegi,
Idődet s egészségedet nem kímélve készülsz óráról-órára,
De a rendszer gúzsba köt, s a gyereksereg nemet mond az álmodra,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Író és költő, ihletet keresel mindenben - múzsádban s gyászban egyaránt,
De nem elég a jó, a tökéletesség hajszolása hajszálanként felemészt,
Aszályban elértéktelenedésedet észleled, virágzásban elbizakodottság kísért,
Szólabirintusban éldegélsz, de a kijáratot hosszas hajsza után sem találod,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Elnök, válladon egy egész ország súlya,
Ígéretek tárházát ömleszted a pulpituson,
De hogy hű is légy azokhoz, már nehezebb dolog,
Egyesek dicsőítenek, mások gyűlölnek, első emberként nincs tökéletes tervezet,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Vallásos, erkölcsi tanításban mélyen gyökerezel,
Gyülekezetedet szorgosan látogatod hetente,
Tán a Bibliát is kinyitod minden reggel s este,
Holtodiglan tettethetsz, de tulajdon bőrt le nem vethetsz,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Lelkész, pásztor vagy pap, nagyobb a felelősség, az ítélet is súlyosabb,
Farizeusként ezreket tanítasz, bűneikből javítasz,
Magad nem mész be a királyság ajtaján,
S kik bemenni próbálnak, azokat sem engeded,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Hajléktalan, megmaradásod a szemetes mélyéből nyered,
S a pár apróból, mit szánakozva eléd vet néhány kéz,
Ruhád lyukas, tested szennyes, álmod az utca kövén leled,
Csodára vársz, hinni akarsz egy új életedben,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Szerelmes szív, benned lángol a jövő képe,
Vágyakozva tekintesz az égre, hogy az majd, mit kérsz, megadja,
De heves a tűz, megéget, s nemcsak téged, kinézett reményed,
Testi kívánság töri meg a tisztaságot tükröző víztükröt,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Férj, oltárnál társadnak hűségesküt fogadó hitves,
Telnek az évek, s visszariaszt a ,,gyengeségben, betegségben",
A félsz és az önérdek menekülésre sarkallnak,
S húsz év után unalmat csihol az elhidegülés kovácsa,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Feleség, a gyűrűnél még mindent beborított az ,,igen" ködje,
Ám egy kis idő, s az engedelmesség már kicsit sem tetsző,
A szolgálat és közös teherviselés nem vonzó, sőt elrettentő,
Kihuny a testi vonzalom, rájössz, a herceg se herceg, s nem fehér lovon üget,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Apa, gyermeket csupán önző érdekből vállalsz,
A nevelés terhét teljes egészében feleséged cipeli,
Bezzeg füled az ellenkezést el nem viseli,
De szereteted tudatlanul elfojtani nem sajnálsz,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Anya, szülés utáni katarzisban azt képzeled, ő csak a tied, a tulajdonod,
Hercegnőként s hercegként úgy neveled, jelleme nem érzékeli a fenyítéket,
Az igazságtól elzárod, sőt tiniként a ,,fiúzásban" és ,,csajozásban" támogatod,
Aztán korai terhesség jön vagy baleset, s önsajnálat az osztályrészed,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Gyermek, a vajúdás időszakát meg nem őrizhette elméd,
Sem azt a pár évet, mikor éjszakákat virrasztottak át érted,
És ahogy növekedsz, a milliónyi ,,tessék" semmisnek tűnnek, hálátlanságot áraszt nyelved,
De egy szívroham, s elkésve a sírnál állva sajnálhatod lázadó személyed,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Özvegy, üres már a fekhely, magányos az egykori fészek,
A színes természet fekete-fehérré feslett,
S ahogy az öntözetlenül hagyott termés kertedben,
Úgy fonnyad el tested naponként arra az angyali hangra emlékezve,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Árva, nem hagy nyugodni az emlékhiány,
Hogy szüleid arcát sose csókolhattad, nem is láthattad,
Most az otthonban némán tűrőd a tirannikus rendszer verését,
Majd befogad egy család, de az apa titokban gonosz szándékkal látogat,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Depressziós, van ki nevet rajtad, s ki sajnál is, csak úgy biztat: ,,Majd jól leszel",
Hidegen tanácsot osztogat a látogató, ölelést a kedvesen mosolygó képmutató sem oszt,
De te a Marianna-ároknál mélyebbre süllyedsz, kiutat nem látva a kötél fele tekintgetsz,
A széken állva segítségért esdekelsz, könnyet hullajtasz, míg szorosra húzod a csomót,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Haldokló, elmúlást deklaráló ágyadba süppedve,
A futóhomokból már alig látszik ki fejed,
Bárhova nyúlsz, s erőlködsz, egyre mélyebbre süllyedsz,
Mindent megbántál, s az ,,után"-ba tekintve semmi támaszra nem lelsz,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 28 
2021.08 2021. Szeptember 2021.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 109 db bejegyzés
e év: 1522 db bejegyzés
Összes: 31054 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 673
  • e Hét: 3037
  • e Hónap: 38969
  • e Év: 405344
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.