|
2016-05-05 19:00:17, csütörtök
|
| |
| |
Steph McCrieff
Steph McCrieff /Valódi név: Halász István/, Győr, 1970-06-12 -
Az igaz szó tiszta forrásvíz a szomjazónak és táplálék az éhező léleknek...
/Steph/
Link
ÁLDOZAT
Lefelé tartok a semmi ormairól, fent
az oltáron már hamvába hullt a láng
A pernyét elfújja a viharos szél, mely
marón, s kíméletlen az arcomba vág
Utolsó égő áldozatként szívem lett a
tűz martaléka, s vele együtt egy álom
A kárhozat ösvényén járok, lábamat
kövek sebzik, de már ezt sem bánom
A hiábavalóság fájdalmához mérten
a testi kín csak szánalmas gyengeség
Gyötrőbb kérdés a merre tovább, de
nem felel senki, hallgat a messzeség
Szavam erőtlen, nem ér el Hozzád, a
kétely bástyái, mint égig érő hegyek
Szárnyaltam, amíg engedted, félisten
voltam, s most megint halandó leszek
Perceket tán kaphatnék, de már nem
kérek, ne csupán szánalomból szeress
Voltam, vagyok, leszek. Ha kellek még
önmagamért, tudni fogod, hol keress
BESZÉLŐ KEZEK
Nincs szebb hangszer, mint a lélek,
és a legnagyobb művész a képzelet
A muzsikus dallamokban szárnyal
a festő eszköze vászon, és az ecset
A szobrász vésője dermedt anyag
formáiban kutatja az örök ihletet
Ám a poéta, toll és papír virtuóza
mindnek méltó vetélytársa lehet
Szavak tengerén átgázolva, akár
a pillangót, űzi a tűnő gondolatot
Szépséges vajúdásban fűzi eggyé,
így teszi örökké a múló pillanatot
Faragott rímekbe álmodja a csodát,
tollvonásban kapnak hangot a jelek
És rezegve megszólalnak a lélek
húrjai, ha érintik a beszélő kezek
CSENDES SZERELEM...
Ha akarod, csenddel szeretlek,
nem messze csengő vallomással,
titkom nem osztom senki mással,
féltett kincseim között elrejtlek.
Nem versenyzek vihar morajával,
szavam némán szárnyal a széllel,
mégis hallani fogod minden éjjel,
ha hold ölelkezik a suttogó fákkal.
Szótlan árnyékod leszek csupán
és hűen vigyázom minden lépted,
őrzöm álmod, nem is kell kérned,
örömmel teszem nap-nap után.
Az őszinte szív csendesen szeret,
mint nap melegét a fagyos kövek,
dús televényt a pazar rózsatövek,
s meghálál minden percnyi életet.
CSILLAGSZONETT
Létezésed bűvös, szikrázó gyémánt
lelkemen. Szelíd, sejtelmes zene,
mely ha árad - mit járnom kellene
- sejlik az út és elmerengek némán.
Másik égbolt, másik világegyetem:
érinthetetlen csillagként ragyogsz.
Csak révült, ábrándos pillanatok
hevén nagyít valósággá képzetem,
szemeim mégis vonzza e tünde fény,
sóhajom Tenálad kering vágyón.
Halkan lüktet egy élhetetlen remény,
mit a vak szürkeség lassan eltemet,
s fázom, mint dermedt levél az ágon,
mikor könnyeznek fent a hűs fellegek.
ÉHEZŐ MAGÁNY
Esteledik, felhőfodrok közt csillagok
bújócskáznak a sápadt holdvilággal
Szívemben szelíden muzsikál a vágy,
sóvárgó dallama messzire szárnyal
Gondolataim halk, lopakodó árnyak,
most is, mint mindig, Tenálad járnak
S úgy vágyom érintésed, mint harmat
cseppjének csókját mezőn a fűszálak
Nélküled csendes minden. Árnyékok
zárják színtelen buborékba a világot
Testem, mint egy viaszba fúlt gyertya,
kezedre vár, hogy felélessze a lángot
Ha jönnél, csillogó gyöngyöt fűznék
hajadba, s lennél szemem fényessége
Hangod - mint éteri szózat - űzné el
magányom a visszatérhetetlenségbe
Ölelnélek, ahogy előtted még senkit
soha, éhező és szótlan szenvedéllyel
Sikolyod izzítaná forrásig vérem, és
Benned csitulnék el a beteljesedéssel
ÉNEKEK ÉNEKE
Oly szép Vagy szerelmesem, akár
a kéklő égen úszó fehér fellegek
Nézd látásodra fejüket meghajtják
s lábad elé omolnak a zord hegyek.
Kebled szemem gyönyöre, járásod
kecses, mint a könnyű léptű őznek
Combod íve gondolataim fészke, mik
galambként folyvást Nálad időznek.
Jöjj most velem én gyönyörűséges
mátkám, vár a természet szentélye
Smaragd lomb lészen majd sátrunk
frigyünk tanúja az erdő hűs mélye
Illatos füvek pázsitján, falevélből
vetett nyoszolya lesz puha ágyunk
Takarónk a csillagos égbolt, éteri
csend őrzi teljesült, titkos vágyunk
Amikor eloszlik az éji sötét, immár
asszonyként köszönt ránk a hajnal
S miként zsivajgó madarak énekével
a táj, szívem is úgy telik meg dallal
Ébredj hát Kedvesem, házamba jer
velem, Te leszel hajlékom ékessége
szívem kertjének, közepében őrizlek
majd, hogy maradj örök fényessége
"Énekek éneke"
/Kicsit várni kell, míg a vers feltöltődik/
Link
A FŰSZÁL ÉNEKE
Árva fűszál vagyok a sivatagban
régóta nem számolom az éveket
Viharos szelek tépáznak, gyilkos
nap heve égeti törékeny testemet.
Mi éltet itt mégis, ahol ur a halál?
Hitemet talán nem érti senki sem
Létem pillanat az örökkévalóban,
De amig élek, addig reménykedem.
Mert a forró nappalt hűs éjszaka
váltja, végtelen csend a vánkosom
S az ég bársonyos takarójától ölelve,
minden éjjel az esőről álmodom.
Steph McGrieff: A fűszál éneke
/Kicsit várni kell, míg a vers feltöltödik/
Link
A HATALMASOKHOZ
Kicsit várni kell, míg a vers feltöltődik
Link
HUSZONÖT ÉV UTÁN...
Vajh' mit ér ma az emlékezet,
közös perceink illanó varázsa,
és egy dőre szív csalóka álma,
hogy nem feledted emlékemet?
De miért is őriznél? Sóhajod
voltam, pillangó szárnyú jelen
csak, gyenge, s életképtelen,
mert Te nem akartál holnapot.
Védtelen vetettél oda a télnek,
szikránként hunyt ki a remény,
hangom is rideg lett, kemény-
dacosan csendül a régi ének.
Ajkad másról és másnak dalol,
utad nem lehetett közös velem,
csupán az érzés maradt nekem,
jeltelen sírban, az úton valahol
KESERŰ EMLÉKEZÉS 1848-RA
Messze tűnt ama fényességes csillag,
több, mint másfél száz év telt el azóta
Hazafias dalokat illene zengenem, de
ajkamon megkeseredett a büszke nóta
Dicső ősök az égi honban, orcátok ne
tekintsen reánk, mert méltatlan e nép
A súlyos lánc, amit egykoron karddal
törtetek, ma újra a nemzet húsába tép
Csalók, tolvajok sisera-hada lepte el
szép hazánkat, nincs érték, csak érdek
S oly kevés az igazlátó, ki sorolhatná,
gyarló vétkeink száma mily temérdek
Keserűn emlékezem mostan, s idézem
fel hősi tetteitek dicsőséges korszakát
S buzgón imádkozom, hogy jöjjön egy
új tavaszi vihar, amely letöri a rabigát
NEM TÖBB...
Mint a távoli tűz sejtelmes igézete,
Érted rezzenő, halk szívdobbanás
Titkon elsuttogott, lángoló szavak,
kimondatlanul kimondott vallomás
Egy fojtott sóhaj, dallam, mely az
éjek bársonyos csendjében remeg
Szívedet tárd ki, ha érteni akarod,
mert a füled sosem hallhatja meg
Vándor lelkem sóvárgó vágyódása,
gyönyör és egyben gyötrő fájdalom
Egy álmodozó minden haszontalan
kincse, ám ha akarod, Neked adom
A REMÉNY KÖRFORGÁSA
Szeretni valakit és szeretve lenni,
bár ilyen egyszerű lenne a képlet
Ám sokszor kell vágyakat temetni,
ha más utat járni rendel a végzet
Amíg lehet, féltőn óvjuk a lángot,
bár a holnap nem ígér új tavaszt
Homokra ültetünk zsenge virágot,
tudva, a zord idő elhervasztja azt
A tűnő percek, mint súlyos kövek
omlanak, elfedik a tegnapi fényt
Az út szélén elszáradt rózsatövek,
de a szív dobog, s védi a reményt
Bármily esendő e halódó világot
megőrizni, másként nem tehetünk
Könnyezve siratjuk a holt virágot,
s helyette mindegyre újat ültetünk
TAVASZ
Dér helyett harmatot hint a hajnal,
már érezni, ahogy a tavasz közeleg
Ébred álmából a természet, lassan
buja zöldbe öltözteti az éltető meleg
Nem vártam jöttét, féltem, hogy téli
álmaim messzire sodorja az áradat
Rettegés vert bilincsbe, s bocsájtott
kétkedő lelkemre fenyegető árnyakat
Mintha vaksággal vert volna a sors,
látásom elhomályosította az értelem
A távolt fürkésztem hangod keresve,
pedig Te mindvégig itt voltál velem
Már tudom, tévedésem mily esendő
volt, a cinikus ész tévutakon vezetett
Csillagom voltál, s maradsz, fényed
elűzte szívemről a komor fellegeket
Nekünk nincs soha és örökké, bár a
vágyunk nem léphet át a valóságba
Csak Mi létezünk és az érzés, mely
beleszövődött a múlhatatlanságba
ÚGY...
Miként vándor madarak lármája,
lassan csendesültél el szívemben
- ám csak valóságod veszítettem,
Te lettél létem hangtalan árnya.
Kísérsz és nem adlak feledésnek,
bársony emlékszirmokkal takarlak,
bár álmommal egyedül maradtam,
sose múlsz, bennem rejtőzöl mélyen.
S néha-néha, éjfél bús idején,
mikor égig nyújtóznak a hegyek,
láztalan testem és mégis remeg,
ahogyan nyárfán rezdül a levél.
Hiányod szelíd sóhajjal rebben,
már nem kínoz viharok vak dühe,
lángjaid sem égetnek. Halk tüzed
fénye, őrlángként lobog felettem.
/Napvilág 2015/
AZ UTAZÓ /ARS POETICA/
Örök vándor vagyok, az
idők hajnalán születtem
Az évezredek, mint röpke
percek múltak el felettem
Csupán lelkem halhatatlan,
a testem gyenge és esendő
Mégis bennem forr egésszé
a múlt, jelen és a jövendő
Számtalan lét emlékét őrzöm,
s utam kezdetét homály fedi
Lényem minden születésében
a megfejthetetlen titkot keresi
Szüntelen, ősi kényszer hajt
meg nem állíthat semmi sem
Talán újabb ezer év telik el
míg az Utazó végre megpihen
Az utazó
/Kicsit várni kell, míg a vers feltöltődik/
Link
A VALÓDI KÖLTŐ...
Végletek vándora, pokolra száll
alá, vagy a mennyekig emelkedik
A fény élteti, de a világ dolgairól
csendes félhomályban elmélkedik
Ha kell, kemény szónok, látnok,
vagy éppen lágy hangú trubadúr
Mit alkot, annak ereje, súlya van
s nem holmi tetszetős szó-bravúr
Szava nem üres szólam, lelkéből
hasít, mikor másnak nyújt vigaszt
Szinte maga is belehal, hisz nem
csupán látja a kínt, de át is éli azt
Alaposan fontolja meg döntését,
ki sorsát a poézis szekeréhez köti
Mert önnön súlyos keresztje mellé
embertársai terhét is vállára veszi
VOLT IDŐ...
Mikor még csak a csillagok jósolták
jöttöd, hosszú éjszakákon át vártalak
A magány sóvár éhsége űzött messzi
tájak felé, hogy Téged megtaláljalak
Voltak illúziók, megannyi - valóság
igézetével kecsegtető - csalóka fény
S voltak csüggedten sötét napok, de
szívemben sosem halt meg a remény
Bár hajamba ezüstöt szőtt az idő, ím'
a csillagok mégsem hazudtak nekem
Itt Vagy végre, s a sorstól nem kérek
mást, csak élhessen e késői szerelem
Végéhez ért vándorutam, keserűsége
semmivé lett, mint egy kósza pillanat
Elmúlt, s szertefoszlott, akárcsak az
éj komor sötétje, amikor jő a virradat
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Steph McGrieff |
|
|
|
|
|
Offline
